Jorge Bucay Életmesék Történetek, melyekből az életet tanultam
ÚJ PARADIGMA
A mű eredeti címe: Recuentos para Demián © Jorge Bucay, 1999 © Editorial Del Nuevo Extremo, 1999 © Hungárián translation: Pávai Patak Márta, 2004 © Új Paradigma Kiadó, 2004 Fordította: Pávai Patak Márta Szerkesztő: Berezvai Ildikó
Kiadja az Új Paradigma Kiadó Szentendre 2004 Felelős kiadó: Berezvai Ildikó
TARTALOM
A leláncolt elefánt .................................................... 9 Közös tényező ......................................................... 13 Az emlő vagy a tej ................................................... 17 A bumeráng-tégla ..................................................... 18 A gyűrű valódi értéke ................................................ 21 A boldog-szomorú király .......................................... 24 Békák a tejszínben .................................................... 28 A képzelt halott ........................................................ 30 A garniszálló portása................................................. 33 Két számmal kisebbet ............................................. 39 „A Hetes" asztalosműhely ......................................... 45 Birtoklásvágy ............................................................ 49 Az énekverseny ......................................................... 51 Miféle terápia ezi ...................................................... 55 Az elásott kincs ........................................................ 63 Egy kancsó borért..................................................... 67 Egyedül vagy társtalanul .......................................... 73 A süket feleség .......................................................... 79 Nehogy összekeverd! .............................................. 83 A szárnyak repülésre szolgálnak ............................... 88 Ki vagy^ .................................................................. 91 Átkelés a folyón ........................................................ 98 A maharadzsa ajándékai ............................................ 101
Találkozás Buddhával................................................ 104 A csökönyös favágó .................................................. 110 A tyúkanyó és a kiskacsák ......................................... 113 Szegény birkák ......................................................... 116 A vemhes fazék ........................................................ 119 Szerelmes pillantás ................................................... 124 A börzsönyfa sarjai .................................................... 126 A labirintus ................................................................ 131 A kilencvenkilences kör ........................................... 135 A kentaur .................................................................. 144 Diogenész pénze ................................................... „. 148 Megint a pénz ........................................................... 151 Az óra, amely hétkor állt meg.................................... 160 A lencse ..................................................................... 164 A király, akit mindig dicsérni kellett ......................... 167 A tízparancsolat ....................................................... 171 Az ásrama macskája .................................................. 176 A hazugságvizsgáló ................................................... 180 Én vagyok Péter ....................................................... 186 A rabszolga álma ....................................................... 192 A vak ember felesége................................................. 195 A kivégzés ................................................................. 199 Az igazságos bíró ..................................................... 208 Az igazságbolt .......................................................... 219 Kérdések ................................................................... 222 Aki datolyapálmát ültetett......................................... 226 Önelutasítás .............................................................. 230 Epilógus ................................................................... 237 Források .................................................................... 244 Kiegészítő bibliográfia ............................................. 247
A LELÁNCOLT ELEFÁNT
-Én erre képtelen vagyok! - kiáltottam. - Képtelen! - Biztos vagy benned - kérdezte tőlem a doki. - Igen - pedig a legszívesebben odaülnék elé, és kimondanám neki, hogy mit érzek... De tudom, hogy úgyis képtelen lennék rá. A doki Buddha-ülésben beletelepedett a rendelőjében tartott borzalmas kék fotelek egyikébe. Elmosolyodott, a szemembe nézett, és halkabbra fogta a hangját, mint mindig, amikor azt akarta, hogy figyelmesen hallgassák, és így szólt: - Elmondanék egy történetet... Azután a válaszomat meg sem várva Jorge elkezdett mesélni. Kissrác koromban imádtam a cirkuszt, a legjobban pedig az állatokat szerettem a cirkuszban. Főleg egy elefánt vonta magára a figyelmemet, később megtudtam, hogy más gyerekeknek is ő volt a kedvence. Az előadás alatt az a hatalmas állat csodákat művelt mérhetetlen súlyával, hatalmas méretével és erejével... De az előadás után is, meg nem sokkal azelőtt is, hogy visszajött volna a színpadra, az elefánt egyik lábánál fogva mindig láncra volt kötve egy kis karóhoz.
Vékonyka kis karó volt, alig pár centinyire a földbe szúrva. A lánc ugyan vastag, erős volt, számomra mégis nyilvánvalónak tűnt, hogy ha egy állat képes egyetlen rántással tövestül kitépni egy fát, akkor könnyűszerrel kiszabadíthatná magát e karó fogságából és elszaladhatna. A rejtély továbbra is egyértelmű számomra. Akkor meg mi tartja ott? Miért nem szalad el? Öt-hat éves koromban még bíztam az idősebbek tudásában. Megkérdeztem hát egy tanárt, az egyik szülőmet vagy nagybácsimat, mi a titka az elefántnak. Egyikük azt felelte, az_ elefánt azért nem szökik meg, mert idomítva van.
6
Erre én magától értetődően azt kérdeztem: „Hogyha idomítva van, akkor meg miért tartják láncon?" Nem emlékszem, hogy megnyugtató választ kaptam volna. Idővel aztán elfelejtettem az elefánt és a karó rejtélyét, csak akkor jutott eszembe, amikor másokkal is találkoztam, akik szintén föltették magukban ezt a kérdést. Pár éve rájöttem, hogy szerencsére valaki nekem elég okos választ adott a kérdésre: A cirkuszi elefánt azért nem szökik meg, mert egészen kicsi korától fogva egy ehhez hasonló karóhoz kötve él. Behunyt szemmel magam elé képzeltem a védtelen, újszülött elefántot a karóhoz kötve. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban a kiselefánt rángatta-cibálta magát, erővel igyekezett kiszabadulni a béklyóból. Ámde hiába erőlködött, nem sikerült, mert hozzá képest nagyon erős volt az a karó. Elképzeltem, ahogy kimerülten alszik, s hogy másnap újból megpróbálja, és harmadnap is, negyednap is... Mígnem aztán - és az a nap szörnyű lehetett az állat életében - belenyugodott, hogy nem tehet semmit, és megbékélt a sorsával. Az a hatalmas, erős elefánt, amelyet a cirkuszban látunk, azért nem szökik meg szegény, mert azt hiszi, hogy nem tud. Még él benne az emlék, hogy milyen tehetetlennek érezte magát nem sokkal azután, hogy megszületett. És ami a legrosszabb, soha nem vonta komolyan kétségbe ezt az emlékét. Soha, de soha többé nem tette próbára az erejét... - így van ez, Demián. Egy kicsit mindnyájan olyanok vagyunk, mint a cirkuszi elefánt: száz meg száz karóhoz kötve mozgunk a világban, amelyek korlátozzák a szabadságunkat.
7
Úgy élünk, hogy egy csomó dologról azt gondoljuk, „nem tudjuk megtenni", és csakis azért, mert egyszer régen, még kiskorunkban megpróbáltuk, és nem sikerült. Ugyanazt tettük akkor, amit az elefánt, és ezt az üzenetet véstük emlékezetünkbe: Nem tudom, nem tudom, és soha nem is fogom tudni. Úgy nőttünk fel, hogy bennünk maradt ez az üzenet, melyet mi magunk kényszerítettünk rá magunkra, ezért sohasem próbáltunk meg újra elszabadulni a karótól. Hogyha néha a bilincs szorítását érezzük, és halljuk a lánccsörgést, odasandítunk a karóra, és arra gondolunk: Nem tudom, és soha az életben nem is fogom tudni megtenni. Jorge hosszan hallgatott. Aztán közelebb jött hozzám, leült elém a földre, és így folytatta: - Teveled is ez a helyzet, Demi. Annak a hajdani Demiánnak az emléke kondicionálja az életed, aki már nem létezik, és aki nem tudott valamit megtenni. Az egyedüli módja, hogy megtudd, sikerül-e megtenni, ha megint megpróbálod, de szívvel-lélekkel... Szívvel-lélekkel! ■
8
KÖZÖS TÉNYEZŐ
Amikor első alkalommal mentem Jorge rendelőjébe, tudtam, hogy nem egy szokványos pszichoterapeutával fogok találkozni. Claudia, aki ajánlotta, már előre figyelmeztetett, hogy „a Doki" merthogy ő így hívta -, „egy kicsit fura alak". Nekem már elegem volt a szokványos terápiákból, de mindenekelőtt abból, hogy hónapokon keresztül egy dokiáter díványán unatkozzam. Úgyhogy fölhívtam, és kértem tőle időpontot. Az első benyomásom minden várakozást felülmúlt. Meleg novemberi délután volt.* Öt perccel előbb érkeztem és lent várakoztam a kapu előtt a megbeszélt időpontig. Pontban fél négykor megnyomtam a csengőt. A kapucsengő berregett, benyomtam az ajtót, és fölmentem a kilencedik emeletre. A folyosón vártam. Vártam. És csak vártam! Mikor már eluntam a várakozást, megnyomtam a lakás csengőjét.
'Argentínában vagyunk, a déli féltekén.
9
Egy pasas nyitott ajtót, első ránézésre úgy volt öltözve, mintha piknikezni indulna: farmernadrág, teniszcipő, rikító narancssárga ing. - Szervusz - fogadott. Be kell vallanom, a mosolya megnyugtatott. - Jó napot - feleltem. - Demián vagyok. - Persze, persze. De mi történt veled
*A mate cserje leveléből készült tea.
10
Jorge szolgálatkészen, gunyorosan meghajolt, és azt mondta: - Felség, köszönöm, hogy elfogad tőlem egy matét... Miért nem mondod meg egyenesen, hogy kérsz matét vagy nem, ahelyett, hogy szívességet tennél nekemi Ez az ember az őrületbe kerget engem. Igen! - vágtam rá. És akkor a doki adott nekem egy matét. Úgy döntöttem, még egy kicsit tovább maradok. Ezernyi dolgot meséltem neki, többek között, hogy valami biztosan rosszul működik bennem, mert nehézségeim vannak az emberi kapcsolataimban. Jorge azt kérdezte, honnan tudom, hogy bennem van a hiba. Azt feleltem rá, hogy nehézségeim vannak otthon apámmal, anyámmal, az öcsémmel, a barátnőmmel... Úgyhogy nyilván én vagyok az oka. Jorge akkor mesélt nekem először „valamit". Később aztán már rájöttem, hogy a doki jobban kedveli a fabulákat, példázatokat, meséket, az értelmes mondatokat és a jól sikerült metaforákat. Szerinte, ha meg akarunk érteni valamit, amit nem éltünk át közvetlenül, akkor arra a legjobb módszer, ha az eseményről lelki síkon világos, szimbólumokra épített példát kapunk. - Egy fabula, egy mese vagy egy anekdota - állította Jorge százszorta inkább megmarad benned, mint ezer meg ezer elméleti magyarázat, pszichoanalitikus értelmezés vagy formális megközelítés.
11
Aznap Jorge azt mondta, lehet, hogy van bennem valami szokatlan, de rögtön hozzátette, hogy veszélyes a levezetésem, mert az önvádoló végkövetkeztetésem nem olyan tényeken alapszik, amelyek azt megerősítenék. Akkor elmesélte nekem egyes szám első személyben - történetei egyikét, amelyekről soha nem lehetett tudni, hogy vele estek-e meg, vagy a fantáziája szüleményei: A nagyapám eléggé szerette az italt. A kedvence a török ánizslikőr volt. Ánizst ivott, vízzel keverve, hogy ne legyen olyan erős, de így is berúgott tőle. Akkor whiskyt ivott vízzel, de attól is berúgott. Aztán bort ivott szódával, de attól is berúgott. Mígnem egy szép napon elhatározta, hogy ebből ő kigyógyul... és elhagyta... a vizet!
12
AZ EMLŐ VAGY A TEJ
Jorge nem minden ülésen mesék történetet, de valami miatt szinte az összes elbeszélése bennem él, amelyet a vele folytatott terápia másfél esztendeje alatt elmesélt nekem. Talán igaza volt, mikor azt állította, hogy ez a legjobb módszer arra, hogy átfussuk, amit megtanultunk. Emlékszem, arra a napra, amikor elmondtam neki, hogy nagyon függőnek érzem magam. Elmeséltem, mennyire zavar, ugyanakkor nem is tudok meglenni anélkül, amit tőle kapok minden egyes alkalommal. Az volt a benyomásom, hogy a Jorge iránt érzett csodálatom és szeretetem okán túlságosan odafigyelek a tekintetére, meg hogy túlzottan kötődöm a terápiához. Éhezel a tudásra, éhezel rá, hogy felnőj/, éhezel az ismeretre, éhezel rá, hogy repülj... Lehet, hogy ma én vagyok az emlő mely tejjel táplál téged, mely éhed csillapítja...
Remek dolog, hogy ma még kéred ezt az emlőt. Ámde ne feledd: nem az emlő táplál téged... Hanem a tej!
13
A BUMERÁNG- TÉGLA
Aznap nagyon dühös voltam. Rosszkedvem volt, minden zavart. A rendelőben csak panaszkodtam, viselkedésem nem igazán volt produktív. Mindent utáltam, amit csináltam, mindent, amim van. És leginkább magammal voltam haragban. Akárcsak abban a Papini-elbeszélésben, amelyet Jorge olvasott fel nekem, aznap én is azt éreztem, hogy „nem tudom elviselni saját magamat". - Én egy hülye vagyok - mondtam neki (vagy csak úgy saját magamnak). - Egy nagy hülye... Azt hiszem, utálom magamat. - Akkor ennek a rendelőnek a fele népessége utál téged. A másik fele pedig elmesél egy történetet. Volt egyszer egy ember, aki egy téglával a kezében járta a világot. Elhatározta, hogy valahányszor feldühíti valaki, jól megdobja a téglával. A módszer ugyan kissé vad, de hatékonynak tűnik, nem? Történt egyszer, hogy találkozott egy nagyon fölényes barátjával, aki elég pökhendien beszélt vele. Elhatározásához híven emberünk fogta a téglát, és hozzávágta. Nem emlékszem, eltalálta-e vagy sem. Ámde ezek után nagyon macerásnak tartotta, hogy mindig menni kell, hogy fölvegye a téglát. Elhatározta, hogy tökéletesíteni fog a „Téglás Önvédelmi Szisztémán", ahogy ő nevezte. Méteres hosszúságú kötélre erősí-
14
tette a téglát, és úgy ment ki az utcára. Ennek köszönhetően a tégla nem megy túl távol tőle, gondolta, ám rájött, hogy az új módszerrel is hamar meggyűlik a baja: egyrészt az ellenszenve tárgyát képező személynek egy méternyire kell állnia tőle, másrészt, ha eldobja a téglát, vennie kell a fáradságot, hogy elkapja a kötelet, különben a kötél sokszor összegabalyodik, csomó lesz rajta, és megint csak fáradsággal jár, hogy kibogozza. Akkor emberünk kieszelte a „Tégla III. Szisztémát". A főszereplő még mindig a tégla maradt, ám kötél helyett ezúttal rugó került a rendszerbe. Most aztán többször is el lehet dobni a téglát, mert majd magától visszajön, gondolta. Ahogy kilépett az utcára, és elszenvedte az első sérelmét, eldobta a téglát. Ám elvétette, és a célját sem érte el, mert ahogy működésbe lépett a rugó, a tégla visszajött, és pontosan fejen találta őt. Megint tett egy kísérletet, és újból eltalálta a tégla, mert rosszul mérte föl a távolságot. A harmadik azért hiúsult meg, mert idejekorán hajította el a téglát. A negyedik igen különösre sikeredett, mert miután elhatározta, hogy hozzávágja a téglát áldozatához, rögtön meg is akarta őt kímélni féktelen dühétől, úgyhogy megint csak az ő fejének repült neki a tégla. Jókora dudor keletkezett rajta... - Ezt a mechanizmust retroflexiónak nevezzük: az a lényege, hogy másokat megvédjünk saját agressziónkkal szemben. Valahányszor ezt tesszük, gátat vetünk agresszív és ellenséges energiánknak, mielőtt a másik emberhez eljutna, és mi magunk állítunk elé sorompót, amely nemcsak hogy megállítja az ütközést, hanem egyszerűen visszatükrözi, így aztán az összes harag, rosszkedv, agresszió, ami
15
bennünk van, ellenünk fordul, ténylegesen autoagresszív viselkedési módokban (önsebzés, falánkság, kábítószer-fogyasztás, ok nélküli kockázatvállalás), máskor pedig leplezett emóciók vagy érzelmek formájában (depresszió, bűntudat, szomatizálás). Nagyon valószínű, hogy az utópisztikusnak mondható „megvilágosodott", épelméjű és erős emberi lény sohasem gerjedne haragra. Nagyon hasznos lenne számunkra, ha sohasem dühödnénk be, mindazonáltal ha egyszer elönt bennünket a méreg, a harag vagy a bosszúság, akkor az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk tőle, ha kiadjuk magunkból és cselekvéssé alakítjuk át. Ellenkező esetben csak annyit érünk el, hogy előbb vagy utóbb önmagunkra fogunk haragudni.
16
A GYŰRŰ VALÓDI ÉRTÉKE
Arról beszélgettünk, mennyire fontos kivívnunk mások elismerését és nagyrabecsülését. Jorge elmagyarázta nekem Maslow elméletét, mely szerint erre egyre nagyobb az igény. Mindnyájunknak szüksége van a többiek tiszteletére és megbecsülésére ahhoz, hogy megfelelő önértékelést tudjunk kialakítani magunknak. Abban az időszakban mindig panaszkodtam, hogy nem érzem, hogy a szüleim őszintén elfogadnának, hogy a barátaim számára nem igazán vagyok kiválasztott társ, hogy képtelen vagyok elismerést kivívni magamnak a munkahelyemen. - Van egy régi történetem - mondta a doki, miközben nyújtotta a matét, hogy én készítsem el -, egy fiatalemberről szól, aki a bölcshöz fordult tanácsért. A te problémád igencsak emlékeztet az övére. - Mester, azért jöttem, mert olyan jelentéktelennek érzem magam, hogy semmihez sincs kedvem. Azt mondják, nem vagyok jó semmire, semmit nem csinálok jól, hogy ügyetlen vagyok, meg elég buta is. Hogyan tudnék javítani a helyzetemen? Mit tehetnék, hogy többre tartsanak? A mester rá sem nézett, csak ennyit mondott: „Nagyon sajnálom, fiacskám. Nem segíthetek, előbb a magam baját kell orvosolnom. Esetleg utána..." Kis szünetet tartott, majd így foly-
17
tatta: „Ha te segítenél nekem, akkor én gyorsabban orvosolni tudnám a bajomat, és utána talán rajtad is tudok segíteni." - Hát..., szíves-örömest segítek, mester - hebegte a fiatalember, és úgy érezte, megint lebecsülték, és csak elodázták sürgető vágyait. - Jól van - folytatta a mester. Levette a gyűrűjét, melyet bal kezén viselt a kisujján, átnyújtotta a fiúnak, és hozzáfűzte: - Vidd a lovamat, odakint van, menj el a piacra. El kell adni ezt a gyűrűt, mert vissza kell fizetnem egy adósságomat. Amilyen sokat csak lehet, annyit kell kialkudnod, de egy aranytallérnál kevesebbet semmiképp ne fogadj el érte. Indulj, és gyere vissza azzal a tallérral, amilyen gyorsan csak tudsz. A fiú fogta a gyűrűt, és elindult. Alighogy odaért a piacra, egyből elkezdte kínálni a gyűrűt a kalmároknak, akik érdeklődve nézegették mindaddig, amíg a fiú meg nem mondta, hogy mit kér érte. Amikor a fiú megemlítette az aranytallért, volt, aki kinevette, volt, aki hátat fordított neki, mindössze egy öregember vette magának a fáradságot, hogy elmagyarázza neki, egy aranytallér sokkal többet ér annál, semmint hogy odaadják egy ilyen gyűrűért. Egy másik buzgó ember pedig, hogy segítsen, egy ezüsttallért meg egy rézkancsót ajánlott föl a gyűrűért, de minthogy a fiú azt az utasítást kapta, hogy egy aranytallérnál kevesebbet ne fogadjon el érte, visszautasította az ajánlatot. Miután már mindenkinek fölkínálta a gyűrűt, aki csak útjába akadt a piacon - száznál is többen lehettek -, a sikertelenség láttán csüggedten felült a ló hátára, és visszament. Mennyire szerette volna a fiú, ha kap egy aranytallért azért a gyűrűért, és odaadhatja a mesternek, hogy megszabaduljon nyomasztó terhétől, s végre ő is tanácsot, segítséget kaphasson tőle. Belépett a szobába. - Mester - szólt -, nagyon sajnálom. Lehetetlenséget kérsz tőlem. Két-három ezüstforintot még csak-csak kaptam volna érte,
de nem hiszem, hogy én bárkit is be tudnék csapni azzal, hogy mást mondok, mint ami a gyűrű valódi értéke. - Ez, amit most mondtál, nagyon fontos ám, fiatal barátom! felelte mosolyogva a mester. - Előbb azt kell megtudnunk, mi a gyűrű valódi értéke. Ülj csak lóra újfent, menj el az ötvöshöz. Nála jobban ugyan ki tudhatná? Mondd meg neki, hogy szeretnéd eladni a gyűrűt, és kérdezd meg, mennyit kínál érte. Nem számít, menynyit igén ne add oda neki. Gyere vissza ide a gyűrűmmel. A fiatalember megint lóra ült. Az ötvös a lámpás fényénél megvizsgálta a gyűrűt, megnézte a nagyítólencséjével, megmérte, majd így szólt: - Mondd meg a mesternek, fiú, hogyha azonnal el akarja adni, akkor ötvennyolc aranytallérnál most nem adhatok többet a gyűrűjéért. - Ötvennyolc aranytallér? - kiáltott fel a fiú. - Igen - vágta rá az ötvös. - Tudom, hogy idővel hatvan aranytallért is megkaphat majd érte, ám ha sürgős az eladás... A fiú izgatottan nyargalt vissza a mester házába, hogy elmesélje neki, mi történt. - Ülj le - szólt a mester, miután végighallgatta. - Te is olyan vagy, mint ez a gyűrű: értékes, egyedi kincs. S mint ilyent, téged is csak igazi szakértő képes felbecsülni. Miért töröd magad annyit, hogy bárki is a világon fölfedezze, mi az igazi értéked? S miután befejezte mondandóját, visszahúzta a gyűrűt a bal keze kisujjárá.
19
A BOLDOG-SZOMORÚ KIRÁLY
Ahogy elkezdtem beszélni, azon kaptam magam, menynyire felgyorsultam. Eufórikus érzés töltött, el. Ahogy Jorgéval beszélgettünk, szép sorjában minden eszembe jutott, ami a héten történt velem. Ahogy máskor is, úgy éreztem magam, mint a győztes Superman, mint az élet szerelmese. Elmeséltem a dokinak a következő napokra vonatkozó terveimet, tele voltam erővel, energiával. A doki cinkos arckifejezéssel, vidáman mosolygott. Mint mindig, most is az volt a benyomásom, ez az ember minden lelkiállapotomban velem van, akármilyen is az. Még nagyobb boldogságra adott okot, hogy Jorgéval megoszthatom az örömömet. Minden jól sikerült, elkezdtem terveket szövögetni. Egy életet is kevésnek láttam rá, hogy mindent megvalósítsak, amihez hozzá akartam fogni. - Elmeséljek egy történetet^ - kérdezte. Elismerem, nagy erőfeszítésembe telt, de elhallgattam. Élt egyszer egy hatalmas király, aki egy nagyon messzi ország uralkodója volt. Jó király volt, ámde volt egy hibája: kettős személyiség lakott benne. Olykor-olykor örömtől duzzadón, lelkesen, boldogan ébredt.
Ilyenkor már reggeltől csodálatosnak látta a napot. Még a palotája kertjeit is szebbnek találta. A szolgálói furcsa módon kedvesek, szolgálatkészek lettek. A reggeli alatt megállapította, hogy királyságában állítják elő a legjobb lisztet, és a legjobb gabona is ott terem. Ilyenkor a király leszállította az adókat, szétosztotta vagyonát, kegyeket adományozott, a béke és az idős emberek jóléte érdekében hozott törvényeket. Ilyenkor a király teljesítette alattvalói és barátai minden kérését. Csakhogy más időszakai is voltak. A fekete napok Már reggeltől látta, hogy még szeretett volna egy kicsit aludni. Ám amikor rájött, már késő volt, kiment az álom a szeméből. Bárhogy erőlködött is, nem értette, mitől olyan rosszkedvűek a szolgálói, ráadásul nem is szolgálják ki rendesen. A nap még jobban zavarta, mint az eső. Az étel kihűlt, a kávé túl hideg volt. Még jobban megfájdult a feje, hogy látogatókat kell fogadnia a királyi palotában. Ilyenkor a király a máskor tett ígéreteire gondolt, és rémület fogta el, hogy hogyan tudja majd teljesíteni őket. A király ilyenkor emelte föl az adókat, ilyenkor kebelezett be földeket, ilyenkor fogatta el az ellene szegülőket... Félt a jelentől, a jövőtől, a múltbeli hibái üldözték ilyenkor a népe ellen hozott törvényeket, s leggyakoribb szava az volt, hogy „nem". Mivel a király tisztában volt vele, mekkora bajt okoznak hangulatváltozásai, összehívta tanácskozásra a királyság összes bölcsét, varázslóját és tanácsadóját. - Urak - fordult hozzájuk - Ti mindnyájan ismeritek hangulatváltozásaimat. Mindnyájan láttátok már hasznát fergeteges jókedvemnek, voltatok kárvallottjai haragomnak. De aki a legjobban szenved, az én magam vagyok, mert mindennap meg kell
21
másítanom, amit korábban tettem, amikor eltérően láttam a dolgokat. Urak, szükségem van rá, hogy együtt megtaláljátok az ellenszert, legyen az főzet vagy ráolvasás, amely nem hagyja, hogy oly' mérhetetlenül derűlátó legyek, hogy ne vegyem észre a veszélyt, vagy oly' nevetségesen borúlátó, hogy elnyomjam és megbántsam, akiket szeretek. A bölcsek vállalták a kihívást, és heteken keresztül a király bajának orvoslásán munkálkodtak. Ámde mindhiába, mert sem alkímia, sem varázslat, sem csodafű nem adott választ a felvetett kérdésre. Akkor a tanácsadók megjelentek a király színe előtt, és bevallották, hogy nem jártak sikerrel. Akkor éjjel a király még sírt is. Másnap reggel különös látogató kért tőle kihallgatást. Titokzatos ember volt, arca barna bőrű, koszlott tunikája valamikor fehér színű lehetett. - Felség - hajolt meg tisztelettudóan a férfi. - Ahonnan én jövök, ott csak a te bajodról-bánatodról beszélnek. Idejöttem hát, és elhoztam neked az ellenszert. Ezzel fejet hajtott, és átnyújtott a királynak egy bőrdobozkát. A király a csodálkozás és a reménykedés vegyes érzésével nyitotta ki a dobozkát, és belenézett. Csak egy ezüstözött gyűrű volt benne. - Köszönöm - lelkendezett a király. - Ez varázsgyűrű? - Az bizony! - felelte a vándor -, csakhogy nem elég ám viselni ahhoz, hogy a varázserő megmutatkozzék... Minden reggel, amikor fölébredsz, el kell olvasnod a gyűrűre vésett írást, és valahányszor a gyűrűre nézel az ujjadon, jussanak eszedbe szavai.
22
23
BÉKÁK A TEJSZÍNBEN
Vizsgaidőszak volt. Két szigorlatra és egy részvizsgára jelentkeztem. A következő vizsgám időpontja- egy hétre rá volt, sokat kellett tanulnom. - Úgysem végzek - mondtam Jorgénak. - Fölösleges energiát pazarolni olyasmire, ami képtelenség. A legjobb lesz, ha elmegyek ezzel a tudással, ami most van. így legalább, ha meghúznak, nem pocsékolom el tanulásra az egész hetemet. - Ismered a két kis béka történetét? - kérdezte a doki. Történt egyszer, hogy két béka beleesett a tejszínes dézsába. Nyomban rájöttek, hogy itt bizony el fognak merülni: képtelenség úszni, lebegni sem lehet benne, túl hosszú idő az ebben a sűrű, futóhomokhoz hasonlatos masszában. Az elején a két béka még csapkodott a tejszínben, hogy kiérjenek a dézsa oldalához. Ámde hiába; csak egy helyben vergődtek, és el-elmerültek Erezték, hogy egyre nehezebb a felszínre evickélniük, hogy levegőhöz jussanak. Az egyik hangosan azt mondta: „Én nem bírom tovább. Képtelenség kijutni innen. Ebben a közegben nem lehet úszni. Ha már egyszer úgyis meghalok, minek hosszabbítsam meg a szenvedést.
24
Nem értem, mi értelme, hogy hiábavaló erőfeszítés miatt végkimerülésben pusztuljak el." Ezzel abbahagyta a csapkodást, és gyorsan elmerült, szó szerint elnyelte a sűrű, fehér folyadék. A másik béka kitartóbb s talán csökönyösebb is volt nála, ezért így szólt: „Képtelenség! Mit sem tehetek, hogy előbbre jussak ebben a micsodában. Mégis, ha közel is a halál, akkor én inkább harcolok az utolsó leheletemig. Nem akarok egy perccel sem hamarabb meghalni, csak ha ütött az órám." Úgyhogy tovább csapkodott, tovább evickélt egy helyben, egyetlen centimétert sem haladt előbbre, és ez így ment órákon keresztül. Aztán a sok csapkodástól, tapicskolástól, rázkódástól a tejszín vajjá állt össze. A béka meglepetésében ugrott egyet, és csúszkálva eljutott a dézsa pereméig. Onnan aztán boldog brekegések közepette meg sem állt hazáig.
25
A KÉPZELT HALOTT
Emlékszem, sokáig tűnődtem a két béka történetén. - Olyan ez, mint mikor azt mondja a költő - jegyeztem meg -, hogy ne tekintsd magad legyőzöttnek, akkor sem, ha már legyőztek. - Lehetséges - felelte a doki. - De itt szerintem inkább olyasmit jelent, hogy „ne tekintsd magad legyőzöttnek, mielőtt legyőztek volna". Vagy ha úgy tetszik: „ne állítsd magadról, hogy vesztettél, még mielőtt eljön a végső értékelés pillanata". Merthogy... És ha már itt tartottunk, elmesélt egy másik történetet. Volt egyszer ember, aki nagyon aggályoskodva figyelt a betegségeire, legfőképpen pedig a halála napjának elérkezésétől tartott. Számtalan őrült gondolata mellett egy nap azt vette a fejébe, hogy lehet, hogy ő már meg is halt. Igy szólt a feleségéhez: „Hallod-e, asszony, nem haltam én meg?" A felesége jót nevetett, és azt felelte neki, hogy fogja meg a kezét és a lábát. - Látod? Hiszen mind a kettő meleg! Ez azt jelenti, hogy élsz. Ha meghaltál volna, a kezed is, a lábad is hideg lenne.
26
Az ember nagyon ésszerűnek találta a választ, úgyhogy megnyugodott. Néhány hétre rá egyik nap, mikor esett a hó, a férfi kiment az erdőbe fát vágni. Ahogy odaért az erdőbe, levette a kesztyűjét, és nekiállt a fejszéjével hasogatni a tönköket. Nem is gondolt semmire, csak megtörölte a homlokát, és érezte, hogy hideg. Eszébe jutott, mit mondott a felesége, úgyhogy lehúzta a cipőjét, a zokniját, és rémülten megállapította, hogy a lába is hideg. Ekkor már semmi kétsége nem volt: „rádöbbent", hogy halott. - Nem jó, ha egy halott ember csak úgy fát hasogat - gondolta magában. Úgyhogy letette a fejszét az öszvére mellé, és elnyúlt szépen a fagyos földön, kezét összekulcsolta a mellén, és behunyta a szemét. Ahogy feküdt, kisvártatva egy farkashorda óvakodott a tarisznyák közelébe, melyekben az élelmét hozta magával. Amikor látták, hogy senki nem zavarja el onnan őket, szétszedték a tarisznyákat, és minden ehetőt fölfaltak belőlük. Az ember arra gondolt: „Milyen szerencséjük hogy meghaltam. En magam rugdostam volna őket el innen." A falka tovább szimatolt, rátaláltak az öszvérre, mely oda volt kötve a fához, úgyhogy könnyű zsákmánynak ígérkezett az éles fogú vadállatok számára. Az öszvér nyerített és rúgkapált, de az ember csak azt gondolta, mennyire szeretne a védelmére kelni, ha történetesen nem volna halott. Néhány perc leforgása alatt elintézték az öszvért, már csupán néhány farkas ropogtatta a csontokat. A telhetetlen étvágyú horda tovább szaglászott a környéken. Nem sok időbe telt, s az egyik farkas máris megérezte az ember szagát. Körülnézett, és látta, hogy a favágó mozdulatlanul fekszik a földön. Lassan, nagyon lassan közelebb óvakodott, hiszen az ember igen veszedelmes, álnok lény.
27
Néhány perc múltán már az összes farkas tajtékzó szájjal ott állt az ember körül. - Most meg fognak enni - gondolta az ember. - Ha nem volnék halott, más lenne a helyzet. És a farkasok közelebb óvakodtak... ... és mivel látták hogy nem mozdul, szépen föl is falták.
28
A GARNISZÁLLÓ PORTÁSA
Egyetemi tanulmányaim felénél jártam, s mint annyi más hallgató, egyszeriben én is elgondolkodtam rajta, miért is döntöttem úgy, hogy továbbtanulok. A terapeutámnak is megemlítettem ezt. Rájöttem, hogy én magam kényszerí-temerőltetem magam, hogy folytassam a tanulást. - Hát ez itt a baj - mondta a doki. - Mindaddig, amíg azt hiszed, hogy „muszáj" tanulnod, hogy „muszáj" megszerezned a diplomát, lehetetlenség, hogy élvezettel csináld. S mindaddig, amíg legalább egy kicsi örömet nem találsz benne, személyiséged bizonyos részei bizony rendesen ki fognak tolni veled. Jorge az unalomig ismételte, hogy én nem hiszek az erőfeszítésben. Én mégis azt hiszem, ezúttal tévedett. Legalább van egy kivétel, amely erősíti a szabályt. - De Jorge, én nem hagyhatom abba a tanulást - mondtam neki. - Nem hiszem, hogy abban a világban, amelyben majd élnem kell, viheti az ember valamire, ha nincs diplomája. Az egyetemi végzettség garanciát jelent. - Lehetséges - mondta a doki. - Tudod, mi a Talmudi - Igen.
29
- Van a Talmudban egy történet, egy hétköznapi emberről szól. A garniszálló portása volt az illető. Nem volt abban a faluban lenézettebb, rosszabbul fizetett mesterség, mint a garniszálló portásáé... De mi mást tehetett volna az az ember? Tény és való, írni-olvasni nem tanult meg, semmi más tevékenységhez, szakmához nem értett. Igazából azért volt ez a munkahelye, mert őelőtte már az apja is ennek a garniszállónak volt a portása, előtte pedig az apjának az apja is. A garniszálló is, a portásság is apáról fiúra szállt, hosszú évtizedeken keresztül. Egy napon aztán meghalt az öreg tulajdonos, és egy nyughatatlan, vállalkozó szellemű, ötletes fiatalember vette át a garniszállót. A fiatalember elhatározta, hogy korszerűsíti az üzletet. Átalakíttatta a szobákat, aztán magához rendelte a személyzetet, hogy ellássa őket utasításokkal. A portásnak azt mondta: „Maga mától fogva nemcsak a kapuban áll, hanem hetente jelentést fog készíteni nekem. Följegyzi benne, hogy naponta hány pár látogat hozzánk. Minden ötödiktől megkérdezi, milyennek találják a kiszolgálást, és mi mindenen szeretnének javítani a házban. És hetente egyszer bemutatja nekem ezt a jelentést, melyet elláthat minden olyan megjegyzéssel, amit jónak talál." A férfi megremegett. Sohasem esett nehezére a munka, csak hát... - Örömmel teljesíteném a kívánságát, uram - motyogta -, csakhogy én... nem tudok írni-olvasni. - Ó! Mennyire sajnálom! Maga is megértheti, én nem fizethetek külön azért még egy embert, hogy ezt a munkát nekem elvégezze, meg arra sem várhatok, hogy majd maga megtanul írniolvasni, úgyhogy...
30
- De uram, nem bocsáthat el. Egész életemben itt dolgoztam, ahogy az apám meg a nagyapám is... Nem hagyta, hogy végigmondja. - Nézze, én megértem, de nem tehetek magáért semmit. Magától értetődően kártalanítjuk, vagyis adunk annyi pénzt, amiből meg tud élni, amíg másik munkahelyet talál. Úgyhogy sajnálom. Járjon szerencsével. Ezzel sarkon fordult, és elment. Az ember úgy érezte, most összedől a világ. Almában sem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe kerülhet. Hazament, és életében először munka nélkül maradt. Nem volt mit tenni. Eszébe jutott, hogy amikor a garniszállóban néhanapján tönkrement az ágy, vagy eltörött a szekrény lába, ő mindig kieszelte, hogy egy kalapács és néhány szeg segítségével hogyan lehetne egyszerűen megjavítani. Arra gondolt, a javítás jó elfoglaltság lenne neki átmenetileg, amíg valami rendes munkát talál. Elkezdett keresgélni a házban szerszámok után, amelyekre szüksége lehet, ám csak pár rozsdás szeget meg egy kicsorbult harapófogót talált. Úgyhogy arra gondolt, a kapott pénz egy részéből vesz majd magának egy teljes szerszámkészletet. A sarkon megtudta, hogy a faluban egyáltalán nincs vasbolt, ezért kétnapi járóföldet meg kell tennie öszvérháton, mire eljut a legközelebbi faluba, ahol bevásárolhat. „Mit számít?" - gondolta. Ezzel útnak indult. Hazafelé jövet már megvolt a csinos küllemű, teljes szerszámosládája. Még a csizmáját sem húzta le, mikor kopogtattak az ajtaján: a szomszédja volt. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem, tudna-e nekem kölcsönadni egy kalapácsot. - Nézze, igen, de épp most vettem, szükségem lesz rá, hogy dolgozhassak... Most, hogy munka nélkül maradtam... - jól van, de holnap kora reggel visszahoznám.
31
- Akkor csak vigye. Másnap reggel, ígéretéhez híven, a szomszéd kopogtatott. - Nézze, szükségem volna még a kalapácsra. Nem adná el nekem? - Nem, kell nekem a munkához, különben is, a vasbolt öszvérháton is kétnapi járás innen. - Egyezzünk meg - mondta a szomszéd. - Én megfizetem a kétnapos oda-vissza utat meg a kalapács árát. Úgysincs munkája, nem mindegy magának? Való igaz, és így négy napra legalább lesz munkája... Elfogadta az ajánlatot. • Amikor visszatért, egy másik szomszéd várta a háza ajtajában. - Adj' Isten, szomszéd. Maga adta el a barátunknak azt a kalapácsot? - Igen... - Nekem is szükségem volna pár szerszámra. Hajlandó vagyok megfizetni a négynapos utat, és minden darabért adok némi jutalékot. Tudja jól: nincs mindenkinek négy napja rá, hogy bevásároljon. A volt portás kinyitotta a szerszámos ládáját, és a szomszéd kivett belőle egy csípőfogót, egy csavarhúzót, egy kalapácsot meg egy vésőt. Kifizette neki, aztán elment. .... Nincs mindenkinek négy napja rá, hogy bevásároljon" idézte föl magában, amit a szomszédja mondott. Márpedig ha ez így van, akkor sok embernek szüksége lehet rá, hogy elmenjen szerszámot vásárolni. A következő útján elhatározta, hogy a kártalanításként kapott pénzből kockára tesz egy kisebb összeget, és több szerszámot hoz, mint amennyit eladott. Ezzel talán időt is spórolhat. Híre ment a környéken, úgyhogy sok falubeli nem járt ezután bevásárolni.
32
Az immár szerszámárussá előlépett portás hetente egyszer elment, és megvásárolta, amire a vevőknek szüksége volt. Hamar rájött, hogy ha találna alkalmas helyet, ahol a szerszámokat tárolni tudná, még több utat takaríthatna meg, és még több pénzt kereshetne. Úgyhogy bérbe vett egy helyiséget. Utána megszélesítette a raktár bejáratát, és pár hétre rá egy kirakatot is tett hozzá, úgyhogy a helyiségből a falu első szerszámárudája lett. Mindenki elégedett volt, és vásároltak is az üzletében. Már nem kellett utaznia, mert a szomszéd falu vasboltja elküldte a megrendelést: nagyon jó kuncsaft volt. Idővel aztán a legtávolabbi kis falvakból is inkább az ő vasboltjába jártak vásárolni, mert így két nap utat megtakaríthattak. Egy szép napon eszébe jutott, hogy a barátja, az esztergályos, gyárthatna neki kalapácsfejeket. Azután pedig... Miért is ne? Harapófogót, csípőfogót és vésőt is. Es utána jött a szeg, a csavar... Hogy ne nyújtsam túl hosszúra az elbeszélést, csak annyit mondok, hogy emberünkből tíz év alatt milliomos szerszámgyáros lett, mert tisztességesen dolgozott. Ő lett a vidék leggazdagabb vállalkozója. Olyan gazdag, hogy egy szép napon, az iskolai évnyitó alkalmával elhatározta, hogy építtet a falunak egy iskolát. Hogy majd az írás-olvasás mellett a kor fontosabb szakmáit és mesterségeit is kitanulhassák ott a gyerekek. A kormánybiztos meg a polgármester hatalmas ünnepséget rendezett az iskolaavatóra, és díszvacsorát adtak az alapító tiszteletére. Utóbb a polgármester átadta neki a város kulcsát, a kormánymegbízott pedig megölelte, és azt mondta neki: „Nagy büszkeséggel és hálával töltene el bennünket, hogyha az új iskola évkönyvének első lapját maga írná alá először."
33
- Részemről volna megtiszteltetés - felelte az ember. - Azt hiszem, semmit nem szeretnék jobban, mint hogy aláírhassam, de nem tudok írni-olvasni. Analfabéta vagyok. - Maga? - csodálkozott hitetlenkedve a kormánymegbízott. Maga nem tud írni-olvasni? Maga úgy épített föl itt egy ipari birodalmat, hogy írni-olvasni sem tud? Meg vagyok döbbenve. Most már csak azon tűnődöm, mi mindent tett volna, ha írni-olvasni is tudna. - Erre én tudom a választ - felelte higgadtan az ember. - Ha írni-olvasni tudnék... akkor a garniszálló portása lennék!
34
KÉT SZÁMMAL KISEBBET
Aznap délután előkészültem a témával: az erőfeszítésről szerettem volna tovább beszélgetni. Mikor a rendelőben beszélgettünk róla, eléggé ésszerűnek tűnt a dolog. De amikor szerettem volna a gyakorlatba is átültetni, amit megtanultam, képtelen voltam összehangolni mindazzal, ami elméletben olyan kecsegtetően hangzott. - Az az érzésem, hogy végképp nem tudok úgy élni, hogy legalább néhanapján ne kelljen valamilyen erőfeszítést tennem. Mi több, az az igazság, szerintem erre mindenki képtelen. - Van némi igazság abban, amit mondasz - felelte a doki. - Én az utóbbi húsz évben javarészt arra törekedtem, hogy hű maradjak ideológiámhoz, és ez nem mindig sikerült. Szerintem mindenki így lehet ezzel. Az erőfeszítésmentesség elmélete nagy kihívás, gyakorlat, fegyelem kérdése. És mint olyan, edzést kíván. Eleinte énnekem is lehetetlennek tűnt - folytatta. - Mit gondolnak majd, ha nem megyek el arra a gyűlésre1 ? Ha nem hallgatom végig őket figyelmesen, akkor is, ha egy szemernyit sem érdekel a mondóka juk
35
könnyedén nemet mondok olyan kérésre, amit nincs kedvem teljesítenie Ha megengedem magamnak azt a luxust, hogy hetente négy napot dolgozom, és nem akarok több pénzt keresnie Ha úgy járom a világot, hogy nem borotválkozom"?- Ha nem lennék hajlandó lemondani a dohányzásról addig, amíg természetes úton nem sikerüli Ha... Egyszer azt írtam, hogy a szükségszerű erőfeszítés gondolata társadalmi kreáció, kiindulópontja egy bizonyos ideológia, egy ideológiai rendszer, amely, tény és való, meglehetősen szigorú képet alkot magának a társadalomban élő emberről. Világos számára, hogy ha az ember lusta, gonosz, egoista és hanyag, akkor erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy „megjavuljon". De vajon tényleg ilyen az emberi Lenyűgözve hallgattam, nem is azért, amit Jorge mondott, hanem inkább azért, amilyen kép bennem élt arról, ami szerintem a kedélyesen laza élet, amikor nem hadakozom saját magammal, nyugodt vagyok, nem sietek, nem tépelődöm állandóan, hogy: „Mit keresek én itti" Igen, de hol kezdjem eli - Először is - folytatta Jorge, mintha olvasna a gondolataimban -, még mielőtt bármit is tennél, hatástalanítani kell a csapdát, melyet még igen kicsi korunkban állítottak elénk. Ez a csapda olyan mélyen gyökerező gondolat bennünk, hogy már közvetve és közvetlenül is része a kultúránknak: „Csak az ér valamit, amit erőfeszítés árán ér el az ember."
36
Ahogy az egyesült államokbeliek mondanák, ez egy nagy bull-shit (bikaszar). Bárki rájöhet, saját valóságérzéke alapján, hogy ez nem így van, mégis úgy alakítjuk az életünket, mintha megkérdőjelezhetetlen igazság volna. Néhány éve leírtam egy klinikai szindrómát, melyet bár nem tartanak nyilván az orvosi és pszichológiai értekezések, mégis mindannyian szenvedünk, vagy valamikor szenvedtünk tőle. Azt a nevet adtam neki, hogy „két számmal kisebb cipő-szindróma", és most rá fogsz jönni, hogy miért. Egy férfi bemegy a cipőboltba, és a szívélyes eladó rögtön odamegy hozzá: - Miben segíthetek, uram? - Egy pár fekete cipőt szeretnék, amilyen a kirakatban is van. - Azonnal, uram. Lássuk csak: a maga lába úgy... negyvenegyes lehet. Igaz? - Nem, harminckilenceset szeretnék. - Bocsásson meg, uram. Én húsz éve dolgozom a szakmában, és kizárt, hogy a maga lába nem negyvenegyes. Esetleg negyvenes, de semmiképpen sem harminckilences. - Egy harminckilenceset, legyen szíves. - Bocsásson meg, megmérhetném a lábát? - Mérjen, amit akar, én akkor is egy pár harminckilences cipőt kérek. Az eladó - a belenyugvás és a csodálkozás vegyes érzésével elindul egy pár harminckilences cipőért. Útközben döbben rá, miről is lehet szó: a cipő nem a férfinak lesz, biztosan ajándékba viszi. - Tessék, uram: harminckilences, fekete. - Adna egy cipőkanalat? - Föl akarja húzni? - Igen, persze.
37
A cipőkanálra okvetlenül szükség van, hogy ebbe a cipőbe belemenjen a lába. Több sikertelen próbálkozás, mulatságos tekergőzés után a vevőnek sikerül belepréselnie a lábát a cipőbe. Sziszegések és jajgatások közepette tesz néhány lépést a szőnyegen, de mindinkább nehezére esik a dolog. - Jól van, megveszem. Az eladónak már attól a gondolattól megfájdul a lába, hogy mennyire össze lehetnek lapítva a vevő ujjai a harminckilences cipőben. - Becsomagoljam? - Nem, köszönöm. Ezt hagyom a lábamon. A vevő kilép az üzletből, és üggyel-bajjal sántikálja végig a hivataláig tartó három háztömbnyi távolságot. Pénztárosként dolgozik egy banknál. Miután már több mint hat órán keresztül viselte a lábán a cipőt, az arca eltorzult, a szeme kivörösödött, és csak úgy patakzott a könny a szeméből. Társa egész délután figyelte a szomszédos pénztárból, és már aggódni kezdett érte. - Mi van veled? Rosszul érzed magad? - Nem, a cipőm. - Mi van a cipőddel? - Szorít. - Mit csináltál vele? Beázott? - Nem, két számmal kisebb a lábamnál. - Kié? - Az enyém. - Nem értem.. Nem fáj a lábad? - Majd' leszakad a lábam. - Hát akkor?
38
Elmondom - feleli fogait összeszorítva a férfi. - Nem túl élvezetes az én életem. Igazából az utóbbi időben nagyon kevés kellemes pillanatom volt- Es? - Ezzel a cipővel gyötröm magam. Rettenetesen szenvedek, az igaz... De néhány óra múlva, ha hazaérek, és leveszem, el tudod képzelni, milyen élvezetet jelent az majd nekem? Micsoda élvezetet, barátom! Micsoda élvezetet! - Kész őrületnek tűnik, nem igazi Az is, Demián, az is. Nagyrészt ezt kapjuk útmutatásképpen a neveltetésünk során. Szerintem az én álláspontom is végletes, mégis érdemes megpróbálni, mint egy öltönyt, és megnézni, hogy áll rajtunk. Szerintem nincs olyan igazán értékes dolog, amit erőfeszítések árán lehetne elérni. Az utolsó mondatára gondoltam, mely durva volt kissé, de nagyon kifejező: - Erőlködni... csak szorulás esetén érdemes.
39
„A
HETES" ASZTALOSMŰHELY
- Vannak emberek, akik nem elég, hogy lassú észjárásúak, a tetejében még nem is hagyják, hogy segítsenek rajtuk - panaszkodtam. A doki kényelembe helyezkedett, és mesélni kezdett: Volt a város szélén egy kis ház, szinte egy kis tanyaszerűség. Előtte kicsi műhely, néhány gép és szerszám, bent két szoba, konyha, hátul meg egy kezdetleges fürdőszoba... Joaquín mégsem panaszkodott. Az elmúlt évek alatt „A Hetes" asztalosság műhelyét az egész falu megismerhette, ő is szépen keresett, nem kellett hozzányúlnia csekélyke megtakarított pénzéhez. Aznap reggel, mint mindig, fél hétkor kelt, hogy megnézze a napfelkeltét. Mégsem jutott el a tóig. Útközben - vagy kétszáz méterre a házától - majdnem belerúgott egy megsebesült, összevert fiatalember testébe. Gyorsan föléje térdelt, és odahajolt a fiatalember melléhez... Gyengén ugyan, de még küszködött a szíve, hogy életben tartsa piszkos, vértől és alkoholtól bűzlő testét. Joaquín hazaszaladt egy talicskáért, és föltette rá a fiatalembert. Ahogy hazaért, lefektette az ágyára, levágta róla a szakadt ruháját, gondosan megmosdatta a testét vízzel, szappannal és alkohollal.
40
Nem elég, hogy a fiatalember részeg volt, ráadásul alaposan helyben is hagyták. Kezén, hátán vágások voltak és a jobb lába el volt törve. Joaquín élete a rákövetkező napokban kényszerű vendége egészsége körül forgott: gyógyította, kötözte a fiatalember sebeit, sínbe tette a lábát, csibehúslevest etetett vele kiskanállal. Mikor a fiatalember fölébredt, Joaquín ott állt mellette, és gyengéden, aggódó szemmel figyelte. - Hogy vagy? - kérdezte tőle. - Jól... azt hiszem - felelte a fiatalember, miközben tiszta, ápolt testét nézegette. - Ki gyógyított meg? - Én. - Miért? - Mert megsebesültél. - Csak ezért? - Nem, egy segédre is szükségem volna. Erre mind a ketten jót nevettek... Manuel - merthogy így hívták a fiatalembert - evett, aludt rendesen, nem ivott alkoholt, úgyhogy hamarosan fel is épült. Joaquín próbálta neki megtanítani a mesterségét, Manuel meg ahol csak tudott, kibújt a munka alól. Joaquín unos-untalan igyekezett beleverni a léha élettől már zavarossá lett fejébe, hogy milyen előnyökkel jár a jó munka, a jó hírnév meg a becsületes élet. Sokszor úgy látszott, Manuel meg is értette, ám két óra vagy két nap múltán megint elaludt, vagy elfelejtette elvégezni a munkát, amit Joaquín rábízott. Teltek-múltak a hónapok, és Manuel teljesen rendbe jött. Joaquín odaígérte a nagyszobát Manuelnek, részesedést az üzletből, ő lehetett az első a fürdésnél, ha cserében megígéri, hogy rendesen fog dolgozni. Egy éjjel, mikor Joaquín aludt, Manuel arra gondolt, hogy a hat hónapos absztinencia elég volt, most már megihat egy pohárkával
41
a faluban, attól nem lesz semmi baja. Belülről bezárta a szobája ajtaját, hátha Joaquín fölébred véletlenül, az ablakon mászott ki, az asztalon pedig égve hagyta a gyertyát, mintha odabent volna. Az első poharat a második követte, azt a harmadik, a negyedik, a sokadik... Már ivócimboráival énekelt, amikor a tűzoltók szirénázva elvonultak a bár előtt. Manuel nem hozta összefüggésbe a dolgot azzal, ami odahaza történt, egészen addig, amíg hajnalban tántorogva hazabotorkált, és nagy sokaságot látott az utcán... Csak néhány fal, a gépek meg néhány szerszám maradt épen a tűzvészben. Minden más a lángok martaléka lett. Joaquínból is csak néhány elszenesedett csont maradt, azt temették el a temetőben a sírkő alá, melyre Manuel ezt a sírfeliratot vésette: „Meg fogom csinálni, Joaquín, meg fogom csinálni!" Manuel nagy munkával újjáépítette az asztalosműhelyt. Lusta volt ugyan, de ügyes kezű, s mindaz, amit Joaquíntól megtanult, hasznára vált, hogy fellendítse az üzletet. Mindig az volt a benyomása, hogy Joaquín valahonnan figyeli, biztatja. Manuel minden sikeres esemény alkalmával gondolt rá: az esküvőjén, az első fia születésekor, amikor megvette az első autóját... Joaquín pedig élt és virult, tőle ötszáz kilométernyire, és azon tűnődött, vajon helyénvaló volt-e, hogy hazudott, embereket csapott be, fölgyújtotta azt a szép kis házat, csak azért, hogy megmentsen egy fiatalembert. Azt felelte magának, hogy igen, és jót nevetett azon, hogy a falubeli rendőr összetévesztette a disznó csontját az emberével... Új asztalosműhelye kicsit szerényebb volt, mint az előző, de már ismerték a faluban. „A Nyolcas" volt a neve.
42
- Demián, az élet olykor nehezen hagyja, hogy segíts valakin, akit szeretsz. Mégis, ha létezik valami, amiért érdemes küzdeni a nehézségek ellen, akkor azért, hogy másokon segíthess. Ez nem „erkölcsi" kötelesség, még csak nem is ehhez hasonló. Csupán egy választás az életben, amit mindenki akkor és olyan irányban tesz, ahogy jónak látja. Személyesen megtapasztalt élményeim és megfigyeléseim mondatják velem, hogy szerintem a szabad emberi lény, és aki ismeri önmagát, az nagylelkű, szolidáris, kedves, és egyformán örül annak, ha ad, vagy ha kap. Éppen ezért valahányszor olyanokkal akadsz össze, akik csak lesütik a szemüket, ne gyűlöld őket: épp elég bajuk lehet saját magukkal. Valahányszor alantas, hitvány vagy kicsinyes viselkedés közepette találod magad, használd ki, és tűnődj el rajta, vajon most mi van veled. Biztosíthatlak, hogy valahol elvétetted az útirányt. Egyszer azt írtam: A neurotikusnak nem terapeutára van szüksége, aki meggyógyítja, nem is apára, aki törődik vele. Egy mester kell mindössze, aki megmutatja neki, hol tévedt el az úton.
43
BlRTOKLÁSVÁGY
Nem tudom, mi okból, életem egyik pillanatában szorongató, nehéz úton találtam magam. A barátnőm féltékenységi jelenetével kezdődött minden. O inkább az egyetemi barátnőivel szeretett volna találkozni, velem pedig csak halogatta a randevút. Ettől a pillanattól fogva motozni kezdett a fejemben az elvesztés gondolata, érzése, meg az a fájdalom, amit ez bennem mindig kivált. A terápián arról beszéltem, hogy milyen fontos megélni a veszteséget, mint olyant, ámde abban a pillanatban, őszintén szólva, nagy bosszúsággal töltött el a dolog. - Nem értem, miért kell megosztanom a barátnőmet a barátnőivel és a barátaimat a barátnőjükkel. Azért mondom így, hogy amikor hallom, rádöbbenjek, mekkora ostobaság ez. Kérlek, segíts! Amikor valami az enyém, akármilyen vad is az, ahogy te mondanád, úgy érzem, jogomban áll eldönteni, hogy át akarom-e engedni vagy sem, és annyi időre, amennyire én szeretném. Ezért az enyém. Jorge letette a teáskannát, és a következő történettel folytatta.
44
A fiatal férfi szórakozottan ment az utcán, amikor meglátta: gyönyörű, hatalmas aranyhalom volt. Teljes erejével tűzött rá a nap, sugarai nyomán szivárványszínben csillogott, olyan volt, mintha Steven Spielberg valamelyik filmjéből odavetődött galaktikus tárgy volna. Egy darabig csak nézte, mint akit megbabonáztak. - Vajon van ennek gazdája? - tűnődött. Szétnézett minden irányban, de senkit sem látott a környéken. Végül aztán közelebb lépett, és megérintette. Meleg volt. Megcirógatta a felszínét, és úgy érezte, a lágy tapintás tökéletesen illik a csillogásához, a szépségéhez. - Azt akarom, hogy ez az enyém legyen - gondolta. Nagyon óvatosan fölemelte, a karjába vette, és elindult vele ki, a városon kívülre. Lassan beljebb ment az erdőben, és egy tisztás felé tartott, teljesen lenyűgözve. Ott aztán, a délutáni nap sugarai fényében óvatosan letette a fűbe, odaült elé, és csodálta. - Először fordul elő velem, hogy ilyen értékes holmim van. Valami, ami egyedül az enyém. Csak az enyém! - gondolták egyszerre mind a ketten. - Hogyha van valamink, és e valami rabságában élünk, akkor ki kit birtokol, Demiáni Ki kit birtokolt
45
AZ ÉNEKVERSENY
A múltkori beszélgetésen elhangzott néhány mondaton jó ideig eltűnődtem. Zúgott a fejem, ahogy kiléptem a rendelőből: hitvány, önző, téves útirány... Megfejthetetlen zűrzavar, összevisszaság uralkodott a fejemben. Azzal az „egyértelmű szándékkal" érkeztem a következő ülésre - ahogy Jorge mondaná -, hogy tovább tárgyaljuk a kérdést. - Jorge - kezdtem -, te mindig kiállsz az egoizmus mellett, mondván, hogy az az önbecsülés, a jó értelemben vett önszeretet egyértelmű megnyilvánulása... De a múltkor a hitványságról beszéltél, és én - mivel fölvettem azt a jó szokásodat, hogy mindent megnézel az értelmező szótárban -természetesen utánanéztem, mi a „hitvány" szó pontos jelentése. - Na és? - Az állt benne, hogy „rossz minőségű, beteges, jellemtelen". Hát, mit is mondhatnék^ Nagyon nehéz meghatározni. - Akkor nézzük - mondta a doki, és kinyitotta az értelmező szótárt. - Itt még az is szerepel, hogy „csekély értékű, erkölcsileg alacsonyrendű".
Talán így már könnyebb a dolgunk - folytatta. - „Hitvány" az lehet, aki híján van a legfontosabb dolognak. Akinek szüksége van arra a valamire, amije nincs meg ahhoz, hogy ne legyen kicsinyke; az a szegény szerencsétlen, aki nem lát túl a saját vágyain. Jorge hosszan hallgatott, emlékeiben kutatott, én pedig már kényelembe helyezkedtem, és hallgattam a soron következő történetet. Egyszer az erdőbe tévedt egy bagoly, aki fogságban volt, és az emberek szokásairól mesélt a többi állatnak. Azt is elmesélte például, hogy a városokban az emberek versenyeken döntik el, ki a jobb művész, legyen az festő, grafikus, szobrász vagy énekes... Az állatok körében elterjedt az ötlet, hogy ők is fölveszik az emberek szokásait, talán ezért is került sor hamarosan az énekversenyre, melyre a tengelictől az orrszarvúig szinte az összes jelenlévő benevezett. A városban kiokosodott bagoly vezetésével közhírré tették, hogy a versenyt a résztvevők egyetemleges és titkos szavazásával fogják elbírálni, akik ily módon tehát saját maguk versenybírái lesznek Igy is történt. Az összes állat - az embert is beleértve - föllépett a színpadra, és énekelt, s kit nagyobb, kit kisebb tapssal jutalmazott a hallgatóság. Utána följegyezték egy cédulára a szavazatukat, és összehajtva beledobták abba a nagy urnába, amelyet a bagoly őrzött. Mikor elérkezett a szavazatszámlálás ideje, a bagoly föllépett a rögtönzött emelvényre, és két öreg majommal az oldalán kinyitotta az urnát, hogy elkezdje az „áttekinthető választási módszer", az „egyetemes és titkos szavazás gálája", a „demokratikus elhivatott-
47
ság példája" szavazatainak összesítését - ahogy azt a város politikusaitól hallotta. Az egyik öreg majom kivette az első szavazatot, és általános izgalom közepette így kiáltott: „testvéreim, az első szavazatot barátunk, a szamár kapta!". Hirtelen csönd támadt, aztán felhangzott az első félénk taps. - Második szavazat: a szamár! Altalános csüggedés. - Harmadik: a szamár! A résztvevők egymásra néztek, előbb meglepetéssel, vádoló pillantással, aztán ahogy egyre csak a szamár kapott szavazatot, mind jobban szégyellték és hibásnak érezték magukat a szavazatuk miatt.
48
Mindenki tudta, hogy nincs, aki rosszabbul énekelne az iázó patásnál. Mégis őt választották a legjobb énekesnek, sorban egymás után. Igy aztán a szavazatszámlálást követően a „részrehajlástól mentes zsűri szabad választása alapján" eldőlt, hogy a szamár fülsértő, szaggatott éneke lett a győztes. Őt kiáltották ki „az erdő és környéke legszebb hangú dalnokának". A bagoly ezután azzal magyarázta a történteket: mivel minden versenyző egyértelműen önmagát tekintette győztesnek, ezért a legesélytelenebb résztvevőre szavazott, aki semmiféle veszélyt nem jelentett számára. A szavazás csaknem egyhangú volt. Mindössze két szavazatot nem a szamár kapott: magától a szamártól, aki tudta, nincs vesztenivalója, ezért őszinte meggyőződésből a pacsirtára szavazott és az ember, aki természetesen saját magára. - Hát, így van ez, Demián. Ilyen dolgokat műveltet a hitványság a mi társadalmunkban. Amikor olyan fontosnak tekintjük magunkat, hogy mások számára már nem marad hely, amikor olyan érdemesnek hisszük magunkat, hogy az orrunknál tovább nem látunk, amikor olyan csodálatosnak képzeljük magunkat, hogy más lehetőséget el sem tudunk képzelni, mint hogy elérjük, amire vágyunk, akkor a hiúság, a nyomorultság, a butaság vagy a rövidlátás hitvánnyá alacsonyít bennünket. Nem önzővé, Demián, hanem hitvánnyá. Hit-vány-nyá!
49
MIFÉLE TERÁPIA EZ?
A barátaim már jó ideje faggatnak, miféle terápiára is járok. Annyira meglepődött mindenki azon a néhány dolgon, amit a dokiról meséltem nekik, meg arról, ami a rendelőben történt, hogy sehogy sem tudták beleilleszteni ezt a munkamódszert az általuk ismert terápiás modellek sorába. Mi tagadás, az általam ismertek sorába sem illett bele. Úgyhogy aznap délután, ahogy megérkeztem, kihasználván, hogy nagyjából rendben mentek a dolgaim, hogy „minden a helyére került", ahogy a doki mondaná, megkérdeztem Jorgét, miféle terápia ez a mienk. - Hogy milyen? Mit tudom én! Terápia ez? - kérdezte válasz helyett a doki. „Na, most nincs szerencsém!" - gondoltam. „A doki megint zárkózott napját éli, a választ most még harapófogóval sem lehet kihúzni belőle." Azért csak nem hagytam annyiban. - Komolyan. Tudni szeretném. - Minek? - Csak hogy tudjam. - És mit érsz vele, ha megtudod, miféle terápia ez? - Ettől már nem menekülök, ügyei - kérdeztem, mert sejtettem, mi fog következni.
50
- Menekülnie Miért akarsz te menekülnie - Nézd, az agyamra megy, hogy tőled semmit nem lehet kérdezni. Ha van kedved hozzá, akkor mindent agyonmagyarázol, ha meg nincs, akkor egy árva kérdésre sem vagy hajlandó válaszolni. Ez nem igazság! - Dühös vagy? - Igen! Dühös vagyok! - És mire mész a dühöddel? Mit akarsz kezdeni a haragoddal, amit érzel? Fölveszed, mint egy ruhát? - Nem, kiabálni akarok! Le van szarva! - Kiabálj még. - Le van szarva! - Még egyszer, még egyszer. - Le van szarva!! - Folytasd. Kit szidsz? Folytasd! - Le vagy szarva! Hülye doki! Le vagy szarva! A doki csak nézett rám néma csöndben, amíg szuszhoz jutottam, és szép lassan visszaállt a rendes légzési ritmusom. Pár perc múltán megszólalt. - Ilyen típusú ez a terápia, Demián. Arra szolgál, hogy megértsük, mi történik éppen veled az adott pillanatban. Arra szolgál, hogy itt is, ott is rést üssünk az álarcodon, hogy kibújhasson mögüle az igazi Demián. Úgyhogy ez a terápia valahogy egyszeri és leírhatatlan, mivel két egyszeri és leírhatatlan személy struktúrájára épül: terád és énrám. Két személy, aki megállapodott abban, hogy nagyobb figyelmet szentel az egyikük felnőtté válási folyamatának: a tiédnek.
51
Olyan terápia, amely senkit nem gyógyít meg, mert elismeri, hogy csak néhány emberen tud segíteni, hogy meggyógyítsa önmagát. Olyan terápia, amely nem kíván semmiféle reakciót előidézni, hanem csak katalizátorként működik, mely képes felgyorsítani egy folyamatot, amely előbb vagy utóbb mindenképpen végbement volna, akár terapeuta segítségével, akár nélküle. Ez a terápia - ezzel a terapeutával legalábbis - egyre inkább olyan, mint egy tanítási folyamat. Végezetül pedig olyanfajta terápia, amely fontosabbnak tekinti az érzést a gondolatnál, a tettet a tervezésnél, a létezést a birtoklásnál, a jelent a múltnál vagy a jövőnél. - Ez itt a kérdés: a jelen - feleltem. - Szerintem a korábbi terápiáimhoz képest ebben rejlik a különbség: hogy ilyen nagy hangsúlyt fektetsz a jelen helyzetre. Az összes többi terapeuta, akit megismertem, vagy akikről beszéltek nekem, mind csak a múlt, az okok, a probléma forrása iránt érdeklődött. Te ezzel az egésszel nem foglalkozol. Ha nem tudod, miként gabalyodtak össze a dolgok, akkor hogyan tudod kibogozni őket? - Hogy rövid legyek, hosszas magyarázatba kell bocsátkoznom. Lássuk, tudok-e rá magyarázatot adni. A terápiák világában - már ameddig az én ismereteim terjednek -, több mint kétszázötvenféle irányzat él, melyek nagyjából ugyanannyi filozófiai állásponttal vannak összefüggésben. Ezek az iskolák mind különböznek egymástól: ideológiai, formai téren vagy a megközelítés kérdésében. De azt hiszem, mindegyik egy közös cél felé halad: javítani a páciens életminőségét. Talán amiben nem tudunk egyetérteni, az csak az, hogy az egyes terapeuták számára mit jelent „javítani a páciens életminőségét". No de... mindegy, folytassuk!
52
Ez a kétszázötven iskola három nagy gondolati vonulat mentén helyezkedik el, attól függően, hogy az adott pszichoterápiás modell mire fektet hangsúlyt a páciens problémáinak feltárása során: itt vannak először azok az iskolák, amelyek a múltra összpontosítanak. Másodszor, amelyek a jövőre összpontosítanak. Végül pedig azok, amelyek a jelenre koncentrálnak. Az első vonulat, amely messze nem a legnépesebb tábor, magában foglalja az összes olyan iskolát, amelyek abból a gondolatból indulnak ki, vagy úgy működnek, mintha abból indulnának ki, hogy a neurotikus olyan ember, akinek egyszer, régen, még kiskorában volt valamilyen problémája, és azóta annak a helyzetnek a következményeit nyögi. Munkája következésképpen abból áll, hogy a páciens valamennyi régmúltbéli emlékét előhozza, s megtalálja a neurózist kiváltó helyzeteket. Minthogy az analitikusok szerint ezek az emlékek a tudatalattiban vannak „elnyomva", a feladat az, hogy abban kutakodjanak, és megkeressék az oda „eltemetett" tényeket. Az ortodox dokiátria a legvilágosabb példa erre a modellre. Ezekre az iskolákra én azt szoktam mondani, hogy ők a „miértet" keresik. Számos analitikus - már amennyire én látom -, azt hiszi, ha már megtalálta a tünet okát, azaz, ha a páciens rájön, hogy miért teszi, amit tesz, ha tudatosul benne a tudatalatti dolog, akkor az egész mechanizmus megfelelően kezd működni. A pszichoanalízisnek -, hogy a fenti iskolák közül a legelterjedtebbet említsük -, mint minden egyéb dolognak, vannak előnyei és hátrányai. Alapvető előnye, hogy nem létezik - vagy szerintem nincs más olyan terápiás modell, amely mélyebb ismere-
53
tekkel szolgálhatna a saját belső folyamatainkról. Úgy tűnik, egyetlen más modell sem képes eljutni az önismeretnek arra a szintjére, amely a freudiánus technikák segítségével elérhető. Ami pedig a hátrányait illeti, legalább kettő van. Egyrészt túlságosan hosszú a terápiás folyamat, ettől fárasztó és nem túl gazdaságos - és itt nem csak a pénzre gondolok. Valamelyik analitikus mondta nekem egyszer, hogy a terápiának harmadannyi ideig kell tartania, amennyit a páciens a terápia megkezdésének időpontjáig élt. Másrészt pedig, kétséges a modell terápiás hatékonysága. Én személy szerint kétlem, hogy lehetséges elegendő önismeretre szert tenni ahhoz, hogy az életről alkotott elgondolást, a beteges álláspontot, vagy azt az okot megváltoztassuk, amivel a páciens a kezelésre jelentkezett. A másik végletet - szerintem - a jövőre összpontosító iskolák alkotják. Ez a vonulat manapság igen közkedvelt, összefoglalva így tudnám őket meghatározni: az igazi probléma az, hogy a páciens másképp cselekszik, mint ahogy cselekednie kellene ahhoz, hogy elérje a céljait. Következésképpen a feladat nem az, hogy föltárjuk, miért történik vele, az ami történik - ezt ugyanis adott dolognak tekintjük -, és nem is az, hogy mélyrehatóan megismerjük a szenvedő egyént. A kérdés lényege, hogy elérjük: a páciens jusson el oda, ahová el szeretne jutni, vagy a félelmeit leküzdve érje el azt, amit kíván, hogy termékenyebb, pozitívabb életet élhessen. Ezt a vonulatot leginkább a konduktivizmus képviseli, mely szerint csak úgy sajátítható el egy újfajta viselkedési modell, ha végre is hajtják, márpedig a páciensnek nehezen lesz hozzá mersze, külső segítség, támogatás és irányítás nélkül. A segítséget lehetőleg szakembernek kell nyújtania,
54
aki majd megmutatja, melyek a legmegfelelőbb viselkedési modellek, világos magyarázattal ellátva ajánl a páciensnek bizonyos magatartásformát, és végigkíséri az egészséges újrakondicionálás folyamatában. Az alapvető kérdés, amit az irányzat terapeutái föltesznek, az nem a miért, hanem a hogyan. Vagyis: hogyan érhetem el a kitűzött célomat. Ennek az iskolának is vannak előnyei és kellemetlenségei. A legfontosabb előnye, hogy hihetetlenül hatásos a technika, azután rendkívül gyors a folyamat. Egyes amerikai neokonduktivisták már olyan terápiáról ls beszélnek, amely mindössze egytől ötig terjedő ülést jelent. A legnyilvánvalóbb hátránya számomra az, hogy felületes a kezelés: a páciens sohasem jut el odáig, hogy megismerje önmagát, hogy fölfedezze a saját tartalékait, következésképpen a terápia arra az egy helyre korlátozódik, amellyel elment a rendelésre, emellett erősen függ a terapeutájától. Ebben nem is volna semmi rossz, de nem kínál elegendő forrást ahhoz, hogy a páciens önmagával jusson kontaktusba, ami pedig elkerülhetetlen volna. A harmadik vonulat - történetileg nézve - a legújabb a három közül. Az összes pszichoterápiás iskola idetartozik, amely a figyelmét a jelenre összpontosítja. Általános szemszögből nézve abból a gondolatból indulunk ki, hogy nem kutatjuk a szenvedés eredetét, nem is ajánlunk viselkedésmodellt, hogy kiküszöböljék ezt a szenvedést. A feladat inkább annak meghatározására koncentrálódik, hogy mi történik az illető személlyel, aki a rendelésen megjelenik, és mivégre van ebben a helyzetben. Tudod, hogy én ezt a vonulatot választom a munkára, épp ezért nyilvánvaló, hogy szerintem ez is a legjobb. Ennek
55
ellenére elismerem, hogy ennek is vannak hátrányai, de előnyei is. Összevetve, nem olyan hosszú a terápia, mint a pszichoanalízis, és nem is olyan rövid, mint a neokonduktivista. Az ilyen jellegű terápia hat hónaptól két évig tarthat. Az ortodox mélységtől eltekintve véleményem szerint jó adag önismeretet, saját erőforrásainak megfelelő szintű kezelését érheti el a páciens. Más szemszögből nézve képes termékenyítőleg hatni a jelen valóságával való kapcsolatba lépés folyamatára, ugyanakkor fönnáll a veszély, hogy a páciensben - akár csak egy pillanatra is a hanyagság, a nemtörődömség filozófiáját alakítja ki; a „pillanatnak élni" álláspontra való koncentrálásnak semmi köze a „jelenhez", amit ezek az iskolák szem előtt tartanak, s ami természetesen igen gyakran megengedi, sőt meg is követeli az élettapasztalatot és az életcélt. Van egy nagyon régi vicc, amely talán példaképpen szolgálhat e három irányzat szemléltetésére. A helyzet nagyon egyszerű a viccben, mindig ugyanaz, de most megengedem magamnak azt a luxust, hogy egy kicsit kifigurázzam e három gondolati vonulatot, úgyhogy háromféleképpen mesélem el a végét. Egy férfi enkoprézisben szenved (magyarán mondva: becsinál). Elmegy az orvoshoz, az megvizsgálja, mindent megnéz rajta, de semmilyen testi okot nem talál, amely magyarázattal szolgálna a bajára, úgyhogy elküldi egy terapeutához.
56
Első befejezés, az ortodox pszichoanalitikus kezelése után: Öt évvel később a férfi találkozik egy barátjával. - Szevasz! Hogy haladsz a terápiával? - Fantasztikus! - feleli nagy" lelkesen a férfi. - Már nem szoktál becsinálni? - Tudod, becsinálni még becsinálok de már tudom, hogy miért teszem! Második befejezés, a konduktivista kezelése után: Öt nappal később a férfi találkozik egy barátjával. - Szevasz! Hogy haladsz a terápiával? - Zseniális! - feleli nagy lelkesen a férfi. - Már nem szoktál becsinálni? - Tudod, becsinálni még becsinálok, de már használok guminadrágot! Harmadik befejezés, a gestaltista kezelése után: Öt hónappal később a férfi találkozik egy barátjával. - Szevasz! Hogy haladsz a terápiával? - Csodálatos! - feleli nagy lelkesen a férfi. - Már nem szoktál becsinálni? - Tudod, becsinálni még becsinálok de most már nem érdekel! - Kissé tán túl apokaliptikus ez a megközelítés - próbáltam némiképp a védelmére kelni. - Lehetséges, de mindenesetre ez az apokalipszis valóságos. Éppen annyira, amennyire a te ülésed is véget ért. Ritkán átkoztam el életemben annyira valakit!
57
AZ ELÁSOTT KINCS
Az előző ülés nyugtalanságot, ha ugyan nem aggodalmat ébresztett bennem. Az a szegény ember még mindig becsinált, függetlenül attól, hogy milyen terapeutához vezetett az útja. Ekkor én is újragondoltam, miért is döntöttem a terápia mellett: ezek után már nem akartam tovább járni a rendelésre, sem azért, hogy megértsem a miértet, sem hogy guminadrágot használjak, sem pedig hogy többé ne érdekeljen a dolog. Mert hiszen, ha idő és pénz ráfordításával ennyit nyerhetek, akkor éppen itt az ideje, hogy abbahagyjam. - Ha így állunk, Doki, akkor ez már nem is terápiás iskolák kérdése. Most az merül föl bennem, hogy miért is vagyok itt. - Sajnos, erre én nem tudok felelni. A választ te tudhatod. - Össze vagyok zavarodva, nagyon össze vagyok zavarodva. A legutóbbi ülésig biztos voltam benne, hogy hasznos a pszichoterápia. Én az a fajta ember vagyok, aki minden barátját terapeutához küldi. És erre a múltkori beszélgetésen a saját terapeutám azt mondja, hogy az az ember, aki maga alá csinál, sántít, depressziós vagy bolond, ugyanúgy be fog csinálni, szomorú és elidegenedett marad, mint
58
ahogy érkezett. Nem értek semmit. Nagyon össze vagyok zavarodva. - Ha ellenállunk a zavarodottságnak, azzal nem megyünk semmire. Azért bosszant a helyzet, mert azt hiszed, mindent világosan kell látnod, nem szabadna összezavarodnod, minden választ tudnod kellene, kellene, kellene... Lazíts, Demián. Ahogy már mondtam, a Gestalt szerint az egyetlen „kellene" a következő: Tudnod kellene, olyan, hogy „kellene" egyáltalán nincs. - Igaz. Sőt, „kellene" nélkül is vannak válaszok, amelyekre szükségem van, mégsem tudom őket. - Elmeséljek egy történetet*? Aznap sokkal jobban hegyeztem a fülemet, mint máskor. Tudtam, hogy Jorge története, parabolája, de még a humora is mindig segített eligazodni a zűrzavarban. Krakkó városában élt egyszer egy Izy nevezetű jólelkű, megértő öregember. Izy éjszakákon át azt álmodta, hogy Prágába utazik, és ott a folyót átszelő hídhoz ér. Azt álmodta, hogy a folyó egyik oldalán, a híd alatt van egy dús lombú fa. Azt álmodta, ő maga ásni kezd a fa mellett, és a gödör mélyén talál egy kincset, amely egész életére jólétet és nyugalmat hoz neki. Izy eleinte nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. Ám amikor heteken keresztül megismétlődött az álma, úgy értelmezte, hogy ennek üzenete van, úgyhogy elhatározta, hallgat a jelzésre, amely Istentől, vagy ki tudja honnan érkezett, miközben aludt. Úgyhogy megérzéséhez híven föl is nyergelte az öszvérét, hogy nekivág a hosszú útnak és elmegy Prágába.
59
Hatnapi poroszkálás után az öregember meg is érkezett Prágába, és nekiállt keresni a folyón átvezető hidat a város határában. Nem volt ott sok folyó, híd sem, úgyhogy hamar ráakadt arra, amelyet keresett. Minden ugyanolyan volt, mint álmában: a folyó, a híd, a fa, amely alatt ásnia kellett. Mindössze egy elem nem szerepelt az álmában: a hidat éjjelnappal a királyi gárda egyik katonája őrizte. Izy nem mert ásni, amíg ott volt az őrszem, úgyhogy sátrat vert a híd közelében, és várt. A második éjjel a katona már gyanúsnak találta a híd közelében táborozó embert, úgyhogy odament hozzá, hogy kikérdezze. Az öregember nem látott okot rá, hogy hazudjon neki. Ezért elmondta, hogy messzi városból jött, mert azt álmodta, hogy Prágában egy ilyen híd alatt, mint ez, elásott kincset talál. Az őrszem harsányan felkacagott. - Ennyit utazni egy ostobaság miatt! - mondta neki. - Én már három esztendeje minden éjjel azt álmodom, hogy Krakkó városában, egy Izy nevű vén bolond tűzhelye alatt találok elásott kincset Hahaha! Szerinted nekem is Krakkóba kellene utaznom, hogy megkeressem ezt az Izyt, és nekiálljak ásni a tűzhelye alatt? Hahaha-ha! Igy kedvesen köszönetet mondott az őrszemnek és hazatért. Ahogy hazaért, ásni kezdett a tűzhelye alatt, és megtalálta a kincset, amely mindig is ott volt elásva. Az elbeszélést követően a doki hosszan hallgatott, egészen addig, amíg meg nem szólalt a kaputelefon csengője. Megérkezett a következő páciens. Jorge odajött hozzám, átölelt, homlokon csókolt, én meg eljöttem. Atgondoltam az ülésen elhangzottakat. A beszélgetés elején ugyanazt mondta a doki, amit a történetével akart
60
megmagyarázni: „Nem én, hanem te tudod a választ a kérdéseidre." A válaszokat tehát magamban fogom megtalálni. Nem Jorgéban, nem a könyvekben, nem a terápiában, nem is a barátaimban. Magamban! Csakis magamban. „Sehol másutt" - ismételgettem egymás után sokszor. „Sehol másutt." És akkor rádöbbentem: senki nem tudja megmondani, „ér-e valamit" a terápia, vagy sem. Csak én tudhatom, hogy nekem „ér-e valamit", s ez a válasz csakis énrám érvényes (és csakis ebben a pillanatban, tehát jelenleg). Most megértettem, miért töltöttem életem nagy részét azzal, hogy keresgéltem valakit, aki megmondja, mi a jó és mi a rossz. Keresgéltem másokat, akik azért néznek, hogy önmagamat láthassam. Odakint keresgéltem azt, ami valójában mindig odabent, a saját tűzhelyem alatt volt. Most világossá vált, hogy a terápia csak eszköz, amivel a megfelelő helyen ásni kezdhetek, és előhozhatom az elrejtett kincset. A terapeuta nem más, mint az az őrszem, aki a maga módján újra és újra megmondja, hol kell keresgélned, és fáradhatatlanul ismétli, hogy ostobaság odakint keresgélni. A zűrzavar megszűnt, és akárcsak ő, én is szerencsésnek éreztem magam és megnyugodtam, amikor végre megtudtam, a kincs nálam van, mindig is nálam volt, és az nem lehet, hogy elveszítem.
61
EGY KANCSÓ BORÉRT
Abban az időszakban minden terápiás kezelés közvetlenül kapcsolódott az előzőhöz, mint a láncszemek. Annyira elégedett voltam, hogy szinte el sem tudtam hinni mindazt, amire magamtól jöttem rá. Hol örömmel, hol szomorúsággal tanultam megélni saját felfedezéseimet, hol sírtam, hol meg kacagtam, de mindig elégedettség töltött el, hogy sokkal közelebb állok a belső békéhez, a lelki nyugalomhoz, a saját erőforrásaimba vetett hitemhez, mint valaha, vagyis ahhoz, amit ma a „boldognak lenni" állapotnak neveznék. Minden jól ment. Aztán egyszer csak azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajmi keveset érhet, ha fény derül a kérdéses dolgokra, hogyha a túlnyomó többség abszolút tudatlanságban leledzik, és nem is óhajtja kiverekedni magát belőle. Tehetetlennek éreztem magam, és bedühödtem. Aztán mégis folytattam. Habár elismerhetném, könnyűszerrel elviselem, hogy úgy tekintsenek rám, mint egy marslakóra, és ettől másnak látom magam, mint a többiek, mégsem jó semmire másoknak, hogy a világon egy, tíz avagy száz ember némiképp világosabban látja a dolgokat. Akkor eszembe jutott Roberto bácsikám. Egyszer ő is belekezdett egy terápiába. Egész jól ment neki, már amit el
62
mesélt belőle. Remekül. Ámde néhány hónapra rá, hogy belevágott a kezelésbe, azt mondta a terapeutájának: „Nézd, mondjuk, én túl vagyok az út egytizedén. Az elmúlt hónapok alatt s a tíz százalék felnőtté válással magam mögött, eltávolodott tőlem az emberek ötven százaléka, akikkel valamilyen kapcsolatom volt. Matematikai megközelítésből nézve, ha az út harminc százalékán leszek túl, akkorra a barátaim közül tízből kilenc messze menekül tőlem. Őszintén szólva, én nem hiszem, hogy megéri egészségesebbnek lenni, ha ez azzal a következménnyel jár, hogy az ember egyedül marad a világban, mint Robinson Crusoe Péntek nélkül. Mindent köszönök, Isten áldjon." így érkeztem meg az aznapi rendelésre. Kétségbe vontam a terápia értelmét, ám mindenekelőtt a terapeuta szerepét kérdő jeleztem meg. Nem a dokiét, akit számomra akkortájt igencsak igazoltak a cselekedetek, hanem úgy általában, minden terapeutában kételkedtem. - Mennyi ideig tart egy jól felkészült terapeuta képzései Gondolj csak magadra: az általános és középiskolától eltekintve hat évet jártál az orvosi karra, öt évig tartott a szakosodásod, három év a pszichoterapeutai gyakorlatod és a szakmai képzésed, tíz év személyi terápia, és mit tudom én, mennyi az oktatói terápia, és ahogy mondod, tíz évnél nem kevesebb, amit szakmai munkával töltöttél, hogy az elméleti képzésedet kiegészítsed a gyakorlati tapasztalatokkal. Pfff! Még felsorolni is rengeteg! - Nem tudom, hová akarsz kilyukadni, de számold hozzá, hogy a képzés még nem ért véget. A képzés folytatódik, és ez így megy a végtelenségig. - Hát akkor nekem adsz igazat. És mindez arra jó, hogy egész szakmai életed során elláss néhány száz embert, és ez
63
is csak azért lehetséges, mert rövid terápiákkal dolgozol. Különben vagy húsz páciensről beszélhetnénk. Ennek nincs értelme, Doki. Társadalmi szempontból véve nincs értelme a hivatásodnak. - A „tanulás és felkészülés hosszú esztendőit", ahogy te mondod, arra használtam föl, hogy mások által írott elbeszéléseket olvastam, vagy a népi bölcsesség nyomán fennmaradt hagyományos meséket hallgattam. Elmesélek neked egyet ezek közül, mert szerintem most hasznodra válhat. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer... egy újabb király. Egy kis ország uralkodója volt, melyet úgy hívtak hogy Szőlőföld Nagyhercegség. A birodalom tele volt szőlőtőkével, és minden alattvalója bortermeléssel foglalatoskodott. Mivel külhonba is szállítottak Szőlőföld tizenötezer családja elegendő pénzt keresett ahhoz, hogy viszonylag jómódban éljen, adókat fizessen, és némi luxust is megengedhessen magának. A király már több esztendeje tanulmányozta a királyság pénzügyi helyzetét. Az uralkodó igazságos és megértő volt, nem szerette azt érezni, hogy Szőlőföld lakóinak zsebében nyúlkál. Ezért hatalmas erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy kiderítse, miképpen csökkenthetné az adókat. Mígnem egyszer aztán támadt egy nagy ötlete. A király elhatározta, hogy eltörli az adókat. Az államköltség fedezésének egyedüli forrásaként azt kérte, hogy a palackozás időszakában minden alattvalója jelenjék meg a palotakertben a maga literes kancsójával, hozza el a legjobb termését, és öntse bele a hatalmas hordóba, melyet külön e célból készíttet majd el. E tizenötezer liter borból aztán elegendő pénz jön majd össze ahhoz, hogy fussa a korona költségvetésére, az egészségügyi kiadásokra és a közoktatásra.
64
Hirdetményeket és plakátokat helyeztek el szerte a királyságban, a városok főterein. A nép öröme leírhatatlan volt. Minden házban a királyt éltették, dalokat zengtek a dicsőségére. Minden borharapóban kupát emeltek, és koccintottak a jó király egészségére, hogy sokáig éltesse az Isten. Aztán elérkezett az adófizetés napja. A városnegyedekben, a piactereken, a templomokban egyébről sem beszéltek az alattvalók, mint hogy egymást emlékeztették, egymásnak ajánlgatták, hogy okvetlenül legyenek ott a megjelölt időpontban, hiszen a polgárok együttes jelenléte ellentételezheti igazán az uralkodó nemes gesztusát. Már kora reggeltől jöttek is családostul a bortermelők az egész birodalomból, s minden családfő hozta a maga literes kancsóját. Egyesével fölmentek a királyi hordóhoz vezető hosszú lépcsőn, beleöntötték kancsójuk tartalmát, aztán lementek a másik szárnyon, amelynek tövében a királyi kincstárnok ráütötte a földművesek hajtókájára a királyi címer pecsétjét. A délután derekán, amikor az utolsó földművelő is kiürítette kancsóját, már tudták, hogy mindenki megjelent. A hatalmas, tizenötezer literes hordó tele volt. Az alattvalók egytől egyig időben megjelentek a palotakertben, és beletöltötték kancsójuk tartalmát a hordóba. A király büszke volt és elégedett. Napnyugtakor, mikor a nép összegyűlt a palotával szemközti téren, az uralkodó a népet éltette a balkonról. Mindenki boldog volt. A király utasítást adott, hogy hozzanak neki mintát az összegyűjtött borból abban a szép kristálykupában, melyet elődei hagyományoztak reá. Kezében a kupával, még útközben így szólt hozzájuk a király: - Szőlőföld csodálatos népe! Olyan, amilyennek elképzeltem. A királyság minden lakója eljött ma a palotához. Szeretném veletek megosztani a korona örömét azzal, hogy megerősítem, a nép annyira hűséges királyához, amennyire a király a népéhez. És mél-
65
tóbb bizonyságát ennek nem is látom, mint hogy értetek emeljem első poharam e borból, mely minden bizonnyal az istenek nektárja lesz, a világ legjobb szőlejéből termett, a világ legkiválóbb kezei gondozták, a királyság legfőbb javára, vagyis a nép szeretetére öntözték. Mindenki könnyezett, s a királyt éltette. Az egyik szolgáló a király kezébe adta a kupát, s a király fölemelte, hogy koccintson a lelkesen tapsoló nép egészségére. Ám a meglepetéstől megállt a keze a levegőben: ahogy fölemelte a poharát, észrevette, hogy a benne lévő folyadék áttetsző és színtelen. Lassan orrához emelte, mely a legkiválóbb borok aromáját szokta, s megállapította, hogy egyáltalán nincs illata. Jó borszakértő lévén szinte ösztönösen szájához emelte a poharat, és kortyolt belőle. A bornak nem volt bor íze, és egyáltalán semmilyen íze! A király hamarjában hozatott még egy pohárral a hordóból, utána még eggyel és még eggyel, végül pedig a színéből kért újabb mintát. De mindhiába: ugyanolyan volt. Színtelen, szagtalan, íztelen. íziben hívatták a királyság alkimistáit, hogy elemezzék a bor összetételét. A végkövetkeztetés egyhangú volt: a hordó vízzel van tele. Színtiszta vízzel. Száz százalékban víz. Az uralkodó rögvest összehívta a királyság minden bölcsét és varázslóját, hogy sürgősen adjanak magyarázatot e rejtélyre. Miféle rontás, kémiai reakció vagy szemmelverés, hogy e borok itt vízzé váltak? A kormány legöregebb minisztere odalépett, és ezt súgta a fülébe: „Csoda? Rontás? Alkímia? Semmi ehhez fogható, uram, semmi ehhez fogható. Alattvalóid emberek, felség. Ez minden." - Nem értem - így a király. - Vegyük példának okáért Jüant - mondta a miniszter -. jüannak hatalmas szőlőföldje van, a hegytől a folyóig tart. Övé a királyság legkiválóbb szőleje, bora a legelső, a legjobb áron kel el.
66
Aznap reggel, mikor összehívta a családját, hogy lejönnek a térre, támadt egy ötlete: mi lenne, ha bor helyett vizet tennék a kancsóba? Ugyan ki venné észre? Egyetlen kancsó víz tizenötezer liter borban: Senki nem fogja észrevenni! Senki! És nem is vette volna észre senki, egyetlen aprócska részlettől eltekintve, felség, egyetlen aprócska részlettől. Mindenki ugyanezt gondolta!
67
EGYEDÜL VAGY TÁRSTALANUL Hogyan intézi Jorge, hogy pontosan ki tudja számítani, ha végére ér az elbeszélésnek, az ülésnek is végei Hogy' teheti meg, hogy egész hétre egyedül hagy a fölvetett gondolattal"? Néha csodálatosnak találtam mindezt. Hét hosszú napom volt rá, hogy végiggondoljam az elbeszélést, hogy magam értelmezzem és megkeressem, mi hasznosat találok a történetben. Máskor meg az bosszantott, hogy nem tudom kihámozni a lényeget, ami szerintem benne volt a mesében, de hiába igyekeztem, nem ment. Olyan is előfordult, hogy bután viselkedtem. A rendelőből kifelé jövet már azon tűnődtem, mit akarhatott mondani a doki az adott elbeszéléssel. A végkicsengés elkerülhetetlen volt: úgy érkeztem az ülésre, hogy Jorgéval megállapítjuk, „kitaláltam-e" a mese lényegét, s amint az előre sejthető volt, Jorge dühös lett: - Mit számít, hogy mit akartam mondani! Az a fontos, hogy neked mit használt, ha egyáltalán használt valamit! Ez nem egyetem, hogy nekiálljak pontozni, ráhibáztál-e vagy sem, hogy ez vagy az mit jelent! A francba! Azzal, amit mondtam, pontosan azt akartam mondani, amit
68
mondtam; ha mást akartam volna mondani, akkor ezt a másikat mondtam volna. Ha ilyesmit mondasz, Demián, akkor az elbeszélés csak arra volt jó, hogy próbára tedd az egódat, hogy legyezgesd a hiúságodat. Azt gondolod: „Ahá, rájöttem. Ahá, megértettem. Ahá, kitaláltam a mese üzenetét. Ahá, én egy hülye vagyok." A vízzé változott bor története kapcsán egy csomó dolog történt velem. Először is rájöttem, szinte megkönnyebbüléssel, hogy téves a kérdésfelvetésem. Hogy valójában nem bennem ér véget a terapeuta feladata és-nem is valamelyik másik páciensben. Azokkal a szavakkal élve, amelyeket később a dokitól hallottam, „minden felnőtté váló emberből lehet osztályismétlő, kis mester vagy a láncreakció detonátora, aki már önmagában is képes megváltoztatni a világot". S mikor erre gondoltam, még valamire rájöttem: én magam is hányszor, meg hozzám hasonlóan mások is hányszor nem merünk megtenni valamit azért, mert arra gondolunk, fölösleges megkísérelni, hogy úgysem tehetünk semmit. Mert ugyan ki venné észre, ha úgy tennék, mint abban a történetben^ Ha én is úgy cselekednék... És talán ha csak egy ember is merne úgy gondolkodni, mint én, ha venné a bátorságot, és csatlakozna a cselekvésemhez, vagy szerényebben fogalmazva, talán akadna valaki, aki észrevenné a változást e cselekvésemben, és rájönne, hogy az ember lehet másmilyen is. Ha így cselekednék, másképpen, mint mindennap teszem, a többiektől eltérő módon, akkor idővel talán minden megváltozhatna. S akkor rájöttem, hogy folyton ez történik:
69
Hogy az ember nem fizet adót, mondván, ki veszi észre*? Hogy az ember nem kedves, mert ugyan ki figyel oda
70
De szerencsére arra is rájöttem, hogy vannak útitársaim: akik csak rövid ideig, vagy akik hosszabb-rövidebb ideig tartanak velem. Azután ott vannak a barátok, szerelmek, testvérek, akik egy életen át a társaink maradnak. - Tudod, Doki, erről az jut eszembe, amit egyszer a párkapcsolatról olvastam: „Ne előttem járj, mert nem tudnálak követni. Ne mögöttem járj, mert elveszíthetlek. Ne rajtam járj, mert érezném, hogy rám nehezedsz. Járj mellettem, hisz egyformák vagyunk." - Hát ez az, erről van szó, Demián! Rá kell jönni, hogy senki nem járhatja be helyetted az utat, és ez alapvető dolog. Éppen annyira, mint ahogy azt is tudni kell, hogy termékenyebb az út, ha társaságban járja be az ember. Hogy rájövök, ki vagyok, hogy egyedinek, másnak, a többiektől különállónak tudom magam, mivel a bőröm körbehatárol, ez még nem szükségszerűen jelenti azt, hogy elszigetelten, kétségbeesetten kell élnem, sem pedig, hogy önellátónak kell lennem. - Akkor hát nem tudunk a többiek nélkül élni? - Ez attól függ, mit gondolsz, mit kell megélned az adott pillanatban, meg hogy az éppen adott pillanatban kik a többiek. Az az ember sokat utazott. Elete során több száz igazi és képzeletbeli országba ellátogatott. Egyik legemlékezetesebb élménye a Hosszú Kanalak Országában tett látogatásához fűződött. Véletlenül vetődött el a határához: a Szőlőföldről Paradics felé vezető úton volt egy kis letérő az említett ország irányába. Minthogy szeretett felderíteni tájakat, elindult ezen az úton. A girbegurba országút egy hatalmas, magányosan álló háznál ért véget. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy két szárnyból áll az épület: a Nyugatiból meg a Keletiből. Lepar-
71
kolt az autójával, és közelebb ment a házhoz. Az ajtóra elhelyezett táblán az alábbi feliratot olvasta: „HOSSZÚ
KANALAK ORSZÁGA E KIS
ORSZÁG MINDÖSSZE KÉT SZOBÁBÓL ÁLL, A NEVÜK
FEKETE ÉS
FEHÉR. HA BE AKARJA JÁRNI,
ADDIG MENJEN A FOLYOSÓN, AMÍG KÉTFELÉ ÁGAZIK , OTT FORDULJON JOBBRA, HA A FEKETE SZOBÁT AKARJA MEGLÁTOGATNI , VAGY BALRA, HA A FEHÉR SZOBÁT SZERETNÉ MEGISMERNI ."
A férfi elindult a folyosón, s a véletlen úgy hozta, hogy először jobbra fordult. Az ötvenméternyi hosszú újabb folyosó egy hatalmas ajtóhoz vezetett. Alig tett néhány lépést, már hallotta is a fekete szobából kiszűrődő jajveszékelést és panaszos siránkozást. A fájdalom és szenvedés hangjai hallatán egy pillanatra elbizonytalanodott, mégis úgy döntött, hogy továbbmegy. Odaért az ajtóhoz, kinyitotta és belépett. Egy hatalmas asztal körül százával ültek az emberek. Az asztal közepén a legízletesebb ételek sorakoztak, amit csak el lehet képzelni, s bár mindenkinek volt kanala, amellyel elérhetett a középen elhelyezett tányérig, már majdnem éhen haltak! Ennek pedig az volt az oka, hogy a kanál kétszer hosszabb volt a karjuknál, és oda volt kötözve a kezükhöz. Igy aztán mindenki tudott szedni magának, de senki nem tudta szájához emelni az ételt. Olyan elkeserítő volt a helyzet, olyan szívszaggatóan szólt a kiáltozás, hogy emberünk sarkon fordult, és futva menekült a szobából. Visszament a központi terembe, és elindult a fehér szobába vezető, bal oldali folyosón. Az pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az előbbi, és hasonló ajtó előtt ért véget. Az egyetlen különbség
72
az volt, hogy út közben nem hallott jajveszékelést vagy panaszos siránkozást. Itt is vagy száz ember ült az asztal körül, amely ugyanolyan volt, mint a fekete szobában. Középen itt is ízletes ételek sorakoztak, és mindenkinek hozzá volt kötve a kezéhez a hosszú kanala. Ámde itt senki nem panaszkodott vagy jajveszékelt. Senkit nem fenyegetett az éhhalál, mert itt egymást etették az emberek! Emberünk elmosolyodott, sarkon fordult, és kisétált a fehér szobából. Mikor hallotta, hogy kattan a zár az ajtón, rejtélyes módon hirtelen az autójában találta magát, és Paradics irányában haladt.
73
A SÜKET FELESÉG
Alighogy leültem, egyből elkezdtem beszélni. Aznap egész pontosan tudtam, mit szeretnék feldolgozni: a barátnőmmel folytatott vitánkat. - Szerintem Gabrielának az agyára ment valami. - Hogy micsodái -Hát az agyára ment... Meghibbant, ütődött, kerge, mint a birka... - Mitől i - Egész héten a nyaralásról vitatkozunk. Gabriela azt szeretné, ha Uruguayba mennénk egy teljes hónapra a szüleihez, mert meghívtak bennünket. De én nem akarok elmenni, Argentínában szeretném tölteni a nyarat a klubtársaimmal. Tudom, hogy ő is sokkal jobban érezné magát Argentínában, mégis mindenáron Uruguayba akar menni. Es ha van valami, ami ki tud hozni a sodromból, akkor az az, hogy Gabriela-valamiben mindig köti az ebet a karóhoz. Minél gyakrabban látom ilyennek, annál jobban megmakacsolom magam én is. Aztán elérkezik a pillanat, és szólni sem tudok hozzá, mert látom rajta, hogy képtelen nyitott szívvel végighallgatni mások véleményét. - És miért szeretne inkább Uruguayba menni? - Csak úgy. Ez a heppje.
74
- De ő nem azt mondja, hogy merő szeszélyből! Vagy igeni - Nem, ő csak azt mondja, hogy Uruguayba akar menni. - És nem kérdezted meg tőle, hogy miérti - Dehogynem, csak már nem is emlékszem, milyen hülyeséget mondott rá. - Figyelj csak, Demián! Ha nem tudod, mit felelt, hogy' mondhatod, hogy hülyeség volti - Mert amikor Gabriela belelovallja magát valamibe, akkor csak úgy mond valamit, nem hajlandó meghallgatni az érveket. Mindent leszól, amit a másik mond, egyedül csak a saját maga elképzeléseit képes megérteni. - Szóval leszólja a te elképzeléseidet. - Igen. - Azt mondja például, hogy az hülyeség, amit mondasz, meg hogy csökönyös vagy... - Pontosan. - Vagy hogy szeszélyes vagy. - Igen, azt is. De honnan tudh...i - Tegnap hallottam egy viccet. Egy férfi felhívja a háziorvosát. - Ricardo, Julián vagyok. - A, szia! Mi a helyzet, Julián? - Tudod, azért hívlak, mert nagyon aggódom Maria miatt. - Mi történt vele? - Egyre süketebb. - Hogyhogy egyre süketebb? - Tényleg az, el kéne jönnöd megnézni.
75
- Jól van, de a süketség úgy általában nem hirtelen támadt vagy akut dolog, úgyhogy gyertek el hétfőn a rendelésre, majd akkor megnézem. - Szerinted hétfőig várhatunk vele? - Hogyan jöttél rá, hogy nem hall? - Hát... szólok neki, és nem válaszol. - Idefigyelj, lehet, hogy valami apróság, fülzsírdugó vagy ilyesmi. Tudod mit, derítsük ki, mennyire süket Maria. Hol vagy most? - A hálószobában. - Es 61 O hol van? - A konyhában. - Helyes. Akkor szólj neki. - Maríaaaaaaaaa...! Nem, nem hallja. - Jól van. Akkor menj oda a hálószoba ajtajához, és kiabálj neki a folyosóról. - Maríaaaaaaaaa...! Nem, a füle botját sem mozgatja. - Várjál, nem kell kétségbeesni. Vedd föl a vezeték nélküli telefont, és indulj el vele a folyosón, onnan szólj neki, majd meglátod, mikor hallja. - Maríaaaaaaaaa...! Maríaaaaaaaaa...! Maríaaaaaaaaa...! Képtelenség, nem hallja. Már ott vagyok a konyhaajtó előtt, látom is. Háttal áll, mosogat, de nem hallja. Maríaaaaaaaaa...! Képtelenség, nem hallja. - Menj még közelebb. A férj már bent van a konyhában, odamegy Mariához, kezét a vállára teszi, és beleüvölti a fülébe, hogy Maríaaaaaaaaa...! A felesége meg dühösen megfordul, és azt mondja neki: - Mit akarsz? Mit akarsz, mit akarsz, mit akaaaaaaaaarsz...?! Már legalább tízszer szóltál, én meg tízszer megkérdeztem, hogy mit „akarsz". Napról napra süketebb vagy, nem tudom, miért nem mész már el az orvoshoz...
76
- Ezt nevezik projekciónak, Demián. Valahányszor észreveszem, hogy valami zavar a másik emberben, nem ártana átgondolni, hogy amit látok, az legalább (de legalább!) annyira rólam is elmondható. No de folytassuk a te problémáddal... Mit is mondtál Gabriela heppjeiről?
77
NEHOGY ÖSSZEKEVERD !
- Gabriela mindig panaszkodik, hogy nem mutatom be a barátaimnak. Mindig az egyetemi csoporttársaimat és csoporttársnőimet akarja megismerni. Már torkig vagyok vele! - És te bemutatod neki a csoporttársaidat1? - Nem tagadom le őt. Ha összefutunk valakivel az utcán vagy egy bulin, akkor bemutatom. De ő szeretne beke. rülni az én kapcsolatrendszerembe. - Márpedig, ha jól értem, te épp ezt nem szeretnéd. - Hát.... az attól függ... - Mitől függi - Mit tudom én. Attól függ. Ha természetes módon alakul így a helyzet, akkor rendben van. De erőltetni nem akarom. - Te viccelsz velemi Mit jelent az, hogy erőltetni a helyzetet i Hogy van mondjuk egy buli, ahová a csoporttársaid mennek, téged is meghívnak, és te a barátnőddel elmészi Ez az erőltetési - Hát persze. Semmi köze hozzá. Senki nem ismeri. - Ez komolytalanul hangzik, Demián. Volt egy unokatestvérem, aki ebéd előtt is, vacsora előtt is megevett egy szendvicset, mondván, hogy üres gyomorra képtelen enni. - Nem értem, hol az összefüggés a vicced meg az én helyzetem között.
78
- Nem, ma semmivel nem látod az összefüggést. Azt mondod, hogy Gabrielának nincs helye a barátaid között, mert nem ismerik, te meg nem is adsz neki alkalmat, hogy megismerje őket... - Miért, Demiáni - Mert olyan különbözőek, és... - Miért i - Mert Gabriela... - Miért, Demiáni Miérti - Hogy miért1?- Hogy ne keverjük össze a dolgokat. - Mit akarsz ezzel mondanii - Hát hogy én nem szeretném összekeverni a kétféle viszonyt... És nehogy azt hidd, hogy könnyű. Nemcsak Gabriela sértődik meg. A csoporttársaimmal is sokat vitatkozom, mert ők is mindig nyaggatnak, hogy Gabrielát is vigyem. Senki nem érti, hogy én azt szeretném, ha minden a maga helyén lenne: egyik az egyik, a másik a másik dolog. - Mondd csak, ez a dolog, meg az a másik, meg ezeknek a dolgoknak a többi dolga, az talán nem mind benned lako-ziki - De, csak belül. Kívül azonban nem akarom összekeverni őket. - Miért szeretnéd, hogy ne keveredjenek össze1 ? - Nem tudom, Doki, de nem akarom összekeverni őket. - Nem ez az első eset, hogy ezt csinálod, ügyei - Hogyhogy nem ez az első eseti - Már máskor is mesélted, mennyire odafigyelsz, nehogy összekeverd a dolgokat. - Ja, igen. Azt hiszem, egyszer arról beszéltem, hogy nem akarom összekeverni a családomat a barátaimmal, a
79
klubbelieket a csoporttársaimmal, és nem tudom, hogy még ki mindenkit. - Az az érzésem, nagyon hasznos, ha igyekszel fenntartani magadnak egy privát szférát, ez rendben is van. De szerintem az is igaz, hogy ha az életedhez tartozó eseményeket és embereket skatulyába akarod zárni, hogy soha ne futhassanak össze, akkor az eléggé kimerítő, sőt olykor veszélyes. - Miért veszélyes1? - Mert szerintem, ha gátakat, korlátokat emelünk, akkor a többiek elkezdik latolgatni, hogy van-e egyáltalán helyük, és megkövetelik maguknak a lehetőséget, hogy osztozhassanak a dolgaidban, főleg, ha látszik, hogy neked mennyire fontosak. - Ez az ő bajuk, nem az enyém. - Ne légy már ennyire merev. Az ő bajuk, neked viszont tudnod kell, hogy a másik megsértődik, mert úgy érzi, kirekesztik és lenézik. Ez a veszélye. Mert lehet, hogy fájdalmat okozol a többieknek, amiért nem akarod „összekeverni" a dolgokat, tönkreteszed a kapcsolatotokat azzal, hogy korlátokat szabsz. - Szerintem ezt csak a barátaimmal teszem, mert tényleg nem egyfélék. - Demián, pár hónappal a terápia megkezdése után mentél az egyetemre, elfogyott a pénzed, és nem akartál a szüléidtől kérni. Emlékszel1?- Én természetesen fölajánlottam, hogy adok kölcsön, majd visszaadod a következő hónapban, vagy amikor lesz pénzed. Igaz1? - Igen. - És emlékszel, mi történt1? - Igen. Nem akartam elfogadni. - És emlékszel, milyen indoklással tetted1? - Nem, nem emlékszem.
80
- Nem, ma semmivel nem látod az összefüggést. Azt mondod, hogy Gabrielának nincs helye a barátaid között, mert nem ismerik, te meg nem is adsz neki alkalmat, hogy megismerje őket... - Miért, Demiáni - Mert olyan különbözőek, és... - Miérti - Mert Gabriela... - Miért, Demiáni Miérti - Hogy miérti Hogy ne keverjük össze a dolgokat. - Mit akarsz ezzel mondanii - Hát hogy én nem szeretném összekeverni a kétféle viszonyt... És nehogy azt hidd, hogy könnyű. Nemcsak Gabriela sértődik meg. A csoporttársaimmal is sokat vitatkozom, mert ők is mindig nyaggatnak, hogy Gabrielát is vigyem. Senki nem érti, hogy én azt szeretném, ha minden a maga helyén lenne: egyik az egyik, a másik a másik dolog. - Mondd csak, ez a dolog, meg az a másik, meg ezeknek a dolgoknak a többi dolga, az talán nem mind benned lako-ziki - De, csak belül. Kívül azonban nem akarom összekeverni őket. - Miért szeretnéd, hogy ne keveredjenek összei - Nem tudom, Doki, de nem akarom összekeverni őket. - Nem ez az első eset, hogy ezt csinálod, ügyei - Hogyhogy nem ez az első eseti - Már máskor is mesélted, mennyire odafigyelsz, nehogy összekeverd a dolgokat. - Ja, igen. Azt hiszem, egyszer arról beszéltem, hogy nem akarom összekeverni a családomat a barátaimmal, a
81
klubbelieket a csoporttársaimmal, és nem tudom, hogy még ki mindenkit. - Az az érzésem, nagyon hasznos, ha igyekszel fenntartani magadnak egy privát szférát, ez rendben is van. De szerintem az is igaz, hogy ha az életedhez tartozó eseményeket és embereket skatulyába akarod zárni, hogy soha ne futhassanak össze, akkor az eléggé kimerítő, sőt olykor veszélyes. - Miért veszélyes i - Mert szerintem, ha gátakat, korlátokat emelünk, akkor a többiek elkezdik latolgatni, hogy van-e egyáltalán helyük, és megkövetelik maguknak a lehetőséget, hogy osztozhassanak a dolgaidban, főleg, ha látszik, hogy neked mennyire fontosak. - Ez az ő bajuk, nem az enyém. - Ne légy már ennyire merev. Az ő bajuk, neked viszont tudnod kell, hogy a másik megsértődik, mert úgy érzi, kirekesztik és lenézik. Ez a veszélye. Mert lehet, hogy fájdalmat okozol a többieknek, amiért nem akarod „összekeverni" a dolgokat, tönkreteszed a kapcsolatotokat azzal, hogy korlátokat szabsz. - Szerintem ezt csak a barátaimmal teszem, mert tényleg nem egyfélék. - Demián, pár hónappal a terápia megkezdése után mentél az egyetemre, elfogyott a pénzed, és nem akartál a szüléidtől kérni. Emlékszel? Én természetesen fölajánlottam, hogy adok kölcsön, majd visszaadod a következő hónapban, vagy amikor lesz pénzed. Igazi - Igen. - És emlékszel, mi történt? - Igen. Nem akartam elfogadni. - És emlékszel, milyen indoklással tetted? - Nem, nem emlékszem.
82
- Azt mondtad, hogy meglepett az ajánlatom, de köszönöd szépen, nem akarod „összekeverni" a dolgokat. Nem ismerős ez a mondati - Jó, de te nem érezted, hogy lenézlek, hogy kirekesztelek, meg effélék... - Biztos vagy benne? - ... szinte. - Hazudsz. Egyáltalán nem vagy biztos benne. - Nézd, melletted már abban sem vagyok biztos, hogy hogy' hívnak. - Biztosíthatlak, Demián, olykor nem számít, mennyire tisztázottak a dolgaid. Ha szívből akarsz segíteni a másikon, ám az visszautasítja, mert hülye, büszke vagy csak úgy dafke, akkor nem akarsz kiugrani a bőrödből. Először is megfordul a fejedben, hogy jól elküldöd melegebb éghajlatra. - Ez igaz. Értem. - A változatosság kedvéért elmondok egy történetet. Volt egyszer egy ember, annak pedig egy meglehetősen buta inasa. Az ember nem volt annyira szívtelen, hogy elbocsássa, ám annyira nagylelkű sem, hogy csak úgy megtartsa, ha az semmit sem csinál (mert az a legjobb, amit tenni lehet a buta emberrel!). Az ember egyszerű feladatokat próbált rábízni, hogy a buta inasnak „valami hasznát is vegye". Egyik nap odahívta magához, és azt mondta neki: „Menj el a boltba, és vegyél egy adag lisztet, meg egy adag cukrot. A liszt a kenyérhez kell, a cukor a süteményhez, de nehogy összekeveredjenek Hallottad? Nehogy összekeveredjenek" Az inas erőlködött, nehogy elfelejtse, amit rábíztak egy adag liszt, egy adag cukor, nehogy összekeveredjenek... Nehogy összekeveredjenek Fogott egy tálcát, és elment a boltba.
83
A boltba menet ismételgette magában: „Egy adag liszt, egy adag cukor, de nehogy összekeveredjenek!" Odaért a bolthoz. - Uram, kérek egy adag lisztet. A boltos belemerítette a mérőedényét a lisztbe, és csordultig megmerítette liszttel. Az inas odanyújtotta a tálcát, a boltos pedig ráöntötte a lisztet. - És egy adag cukrot is - mondta a vásárló. A boltos megint fogta a mérőedényét, belemerítette egy nagy ládába, kivette, s ezúttal cukorral volt tele. - Nehogy összekeveredjenek! - mondta az inas. - Akkor hová rakjam a cukrot? - kérdezte a boltos. A másik gondolkodott egy kicsit, s miközben gondolkodott (nem kis erőfeszítés árán), végigsimította a tálca alját, és rájött, hogy üres! Úgyhogy hirtelen elhatározással így szólt: „Ide". Ezzel megfordította a tálcát, a liszt meg persze leborult róla. Az inas sarkon fordult, és elégedetten hazament: egy adag liszt, egy adag cukor, de nehogy összekeveredjenek. Amikor jött a ház ura, és látta, hogy belép a tálca cukorral, megkérdezte tőle: „Hol van a liszt?" - Nehogy összekeveredjenek! - felelte az inas. - Itt van! - Ezzel hirtelen megfordította a tálcát...
84
A SZÁRNYAK REPÜLÉSRE SZOLGÁLNAK
Aznap Jorge egy történettel várt. Amikor felnőtt férfi lett belőle, az apja így szólt hozzá: „Fiam: nem mindenki születik szárnyakkal. Bár nem muszáj repülnöd, szerintem mégis kár volna csak járnod, ha már egyszer szárnyakat adott neked a Jóisten." - De én nem tudok repülni - felelte a fiú. - Igaz... - mondta az apja. Ezzel elvitte gyalog a hegyekbe, egy szakadék széléhez. - Látod, fiam? Ez itt a szakadék. Hogyha repülni akarsz, akkor idejössz, veszel egy nagy levegőt, beugrasz a szakadékba, kiterjeszted a szárnyaidat, és repülsz. A fiú habozott. - Es ha leesek? - Ha leesnél, akkor sem halsz meg. Csak egy kicsit összekarcolod magad, de ettől erősebb leszel a következő próbálkozásnál felelte az apja. A fiú visszatért a faluba a barátaihoz, a társaihoz, akik egész életükben csak járni tudtak. A leginkább földhözragadtak így kiáltottak: „Te megbolondultál? Minek? Az apád egy kissé őrült... Minek kellene repülnöd? Mi végre ez a sok ostobaság? Kinek van arra szüksége, hogy repüljön?"
85
A legjobb barátai ezt tanácsolták neki: „És ha igaz is? Nem veszélyes? Miért nem kezded apránként? Próbáld meg levetni magad egy lépcsőről vagy egy fa tetejéről. No de... a hegycsúcsról!" A fiú hallgatott azok tanácsára, akik szerették. Fölmászott egy fára, erőt vett magán, és leugrott. Kiterjesztette a szárnyait, teljes erejéből csapkodta a levegőt, de sajnos lezuhant a földre.
■ 86
Hatalmas dudorral a homlokán került az apja szeme elé. - Hazudtál! Nem tudok repülni! Megpróbáltam, de látod, hogy megütöttem magam? Nem vagyok olyan, mint te. Az én szárnyaim csak dísznek vannak. - Fiam - mondta neki az apja -, ahhoz, hogy repülni tudjál, kellő nagyságú légtérre van szükséged, hogy kiterjeszthesd a szárnyaid. Olyan ez, mint az ejtőernyőzés: megfelelő magasságból lehet csak ugrani. A repüléshez kockázatot is kell vállalni. Ha nem akarod, akkor legjobb, ha beletörődsz, és egész életedben csak a földön jársz.
87
Ki VAGY?
Nagyon keményen dolgoztam magamon. A terapeutám irányított, és lelkesített a vágy, hogy minél többet megtudjak a személyiségemről. Szabadidőm java részét azzal töltöttem, hogy életem dolgain meditáltam, jelenlegi vagy múltbeli érzelmeimről, emlékeimről, és arról, hogyan tanultam meg Jorgétól azt a „ráeszmélést", amit egyre nagyobb megdöbbenéssel fogadtam. Azért nem volt fenékig tejfel. A fejemben tanyázó gondolatok némelyike, s leginkább a túlcsorduló érzelmeim el-szomorítottak, letaglóztak. Ezekkel a gondolatokkal indultam el Jorge rendelőjébe aznap, amikor Giovanni Papini Ki vagyt című elbeszélésének saját változatával fogadott. Akkoriban a világon mindenre panaszkodtam. Nem tudtam, mi történt velem, de az volt az érzésem, mintha a többiek nem volnának méltóak a bizalmamra. Nem tudtam, én választom-e meg rosszul a társaságomat, vagy az emberek mások, mint amilyennek elképzeltem őket. Rendre azon vettem észre magam, hogy várok valakire, aki sohasem jön el, vagy az utolsó pillanatban lemondja a találkozót, mert valaki nem gondolt erre vagy arra, és az esetek többségében egy örökkévalóságig várakoztam a bará-
88
taimra a megbeszélt helyen, de ők sehogy sem voltak hajlandók odaérni a megbeszélt időre. És akkor a következő elbeszélést olvasta fel nekem a terapeutám. Sinclair aznap is reggel hétkor kelt, ahogy mindig. Mint mindennap, most is elcsoszogott papucsában a fürdőszobába, lezuhanyozott, megborotválkozott, parfümöt fújt magára. Divatosan felöltözött, ahogy szokott, és lement a postájáért. Ott érte az első meglepetés: nem volt levele! Az utóbbi években egyre kiterjedtebb levelezést folytatott, és ez nagyon fontos tényezőt jelentett számára a kapcsolattartásban. Kissé elcsüggesztette a hír, hogy ezúttal semmi hír, gyorsan megette a szokásos reggelijét, tejet és müzlit (az orvosok ajánlása szerint), aztán lement az utcára. Minden olyan volt, mint mindig: a szokásos autók járták a megszokott utcákat, ugyanolyan zaj volt a városban, amelyre mindennap egyformán panaszkodott. Ahogy átment a téren, majdnem nekiment Exer professzornak, a régi ismerősnek, akivel hosszan el szokott beszélgetni hasztalan metafizikai eszmefuttatásokról. Fejbiccentéssel üdvözölte, ám a professzor mintha nem ismerte volna föl. A nevén szólította, ám az továbbment, erre Sinclair azt hitte, nem hallotta meg. Rosszul indult a nap, és a kedélyét borzoló unalom fenyegetésében még rosszabbra számíthatott. Úgy döntött, inkább hazamegy, visszatér az olvasmányaihoz, a kutatásaihoz, és várja a leveleket, melyek bizonyára szép számban jönnek majd, hogy kárpótolják mindazokért, amelyeket nem kapott meg. Aznap éjjel emberünk nem jól aludt, nagyon korán fölébredt. Lement, s miközben reggelizett, az ablakból a postást kémlelte, hogy mikor jön már. Végre megpillantotta, ahogy befordul a sarkon, erre nagyot dobbant a szíve. Ám a postás továbbment, meg
89
sem állt a háza előtt. Sinclair kiment, és utánaszólt, megkérdezte, hogy tényleg nem jött-e levele, a postás meg állította, hogy nincs levél a táskájában erre a címre, sehol nem sztrájkolnak a postások, és a város levélelosztójában sincs fennakadás. Korántsem nyugodott meg, sőt még jobban elkezdett aggódni. Valami történik, márpedig neki ki kell nyomoznia, hogy micsoda. Fölvett egy zakót, és elindult a barátjához, Marióhoz. Alighogy odaért, bejelenttette magát az inassal, és a szalonban várt a barátjára, aki hamarosan elő is került. Sinclair kinyújtott kézzel indult a háziúr felé, ám az mindössze ennyit kérdezett: „Bocsásson meg, uram, mi ismerjük egymást?" A férfi azt hitte, csak vicc az egész, erőltetetten nevetett, és nógatta a másikat, hogy töltsön neki egy italt. Az eredmény lesújtó volt: a ház ura hívta az inast, és kidobatta vele az idegent, emez meg elvesztette a fejét, kiabálni, szitkozódni kezdett, és még több okot szolgáltatott a megtermett háziszolgának, hogy erőszakkal kipenderítse az utcára... Hazafelé menet találkozott szomszédokkal is, ám ők sem ismerték föl, vagy úgy tettek, mintha idegen volna számukra. Ekkor már eluralta elméjét a gondolat: mindenki ellene esküdött, ő pedig különös vétket követhetett el a város társadalma ellen, ha most ennyire megvetette, pedig néhány órával ezelőtt még oly nagyra tartotta. Bármennyire törte is a fejét, mégsem jutott eszébe semmi olyasmi, ami sértőnek tűnhetett, még kevésbé, ami az egész várost érinti. Még két napig otthon ült, várta a leveleit, melyek csak nem érkeztek meg, várta a barátait, akik talán furcsállják, hogy nem is látják, és bekopogtatnak hozzá, hogy megnézzék, mi van vele. De semmi nem történt: senki nem jött hozzá. A takarítónő nem jött, nem is telefonált, meg sem csörrent a telefon. Sinclair egy pohárkával többet ivott a kelleténél, hogy lelket verjen magába, aztán elhatározta, hogy lemegy a bárba, ahol a ba-
90
rátáival szokott találkozni, hogy megbeszéljék a mindennapos apró-cseprő ügyeiket. Alighogy belépett, egyből észrevette őket, ott ültek a sarokasztalnál, ahol általában. A kövér Hans ugyanazt a régi viccet mesélte, és szokás szerint mindenki mulatott rajta. A férfi odahúzott egy széket, és leült hozzájuk. Azonnal síri csönd lett, melyből kiderült, hogy mindenki számára nemkívánatos az újonnan érkezett. Sinclair már nem bírta tovább. - Megtudhatnám, hogy mi a bajotok velem? Ha olyasmit tettem, amivel megbántottalak benneteket, mondjátok meg, és vessünk már véget ennek az egésznek, mert lassan beleőrülök. A többiek egymásra néztek, nem tudták, mulassanak-e vagy bosszankodjanak rajta. Egyikük megforgatta ujját a halántékán, így jelezvén az újonnan érkezett elmeállapotát. A férfi ismét csak magyarázatot követelt, aztán könyörgőre fogta, végül a földre borulva rimánkodott, hogy magyarázzák meg, miért csinálják ezt vele. Csak egyikük méltatta válaszra. - Uram, egyikünk sem ismeri magát, úgyhogy semmit nem véthetett ellenünk. Valójában azt sem tudjuk, kicsoda maga. Könnybe lábadt a szeme, kifordult a bárból, és egészen hazáig vonszolta maga után az emberségét. Úgy érezte, mázsás súly nehezedik rá. Már a szobájában volt, az ágyra vetette magát. Azt sem tudta, hogyan, miért, de idegen lett belőle, mintha ott sem lenne. Kitörölték levelezőtársai noteszéből, ismerősei emlékéből, de leginkább a barátai szeretetéből. Fejében ott zakatolt a gondolat: a kérdés, melyet a többiek tettek föl neki, s amelyen már ő maga is kezdett eltűnődni: „Ki vagy?" Tudott vajon válaszolni erre a kérdésre? Tudta, hogy hívják, hol lakik hányas inget hord, mi a személyi igazolványa száma meg még néhány olyan adatot is ismert, amelyek a többiek számára meghatározhatják. Ámde ezen felül, kicsoda ő igazán, ott mélyen, legbelül? Az ízlése, a viselkedése, a hajlamai, a gondolatai - való-
91
ban az övék? Vagy mint oly sok más egyéb, ez is csak kísérlet arra, hogy ne kelljen csalódást okozni azoknak, akik elvárják tőle, hogy az legyen, aki volt? Valami derengeni kezdett neki: ha idegen, akkor nem kell egy bizonyos módon viselkednie. Bárhogy legyen is, semmi nem fog változni a többiek iránta való viszonyulásában. Oly sok nap múltán most először jött rá valamire, amitől megnyugodott: ettől olyan helyzetbe került, hogy kedvére cselekedhet, nem kell azzal törődnie, hogy mások helyeslik-e, amit tesz. Mélyet lélegzett, úgy érezte, mintha a levegő is új lenne, ahogy átjárja a tüdejét. Ráeszmélt, hogy ereiben csörgedezik a vér, érezte a szíve lüktetését, és elcsodálkozott, hogy most először nem remeg. Most, hogy végre tudta, egyedül van, mindig is egyedül volt, mert csak magára számíthat, most aztán kedvére sírhat, nevethet... Önmagáért, s nem a többiekért. Most végre tudta: A tulajdon léte nem a többiektől függ. Fölfedezte, hogy szüksége van rá, hogy egyedül legyen, azért, hogy találkozhasson önmagával... Nyugodtan, mélyen aludt, szépeket álmodott. Délelőtt tíz órakor ébredt fel, és rájött, hogy ilyenkor besüt a nap, és gyönyörűen megvilágítja a szobáját. Nem is fürdött, lement a lépcsőn, és egy sohasem hallott dalt dúdolt, s ekkor talált valamit az ajtaja alatt: egy halom levelet, és mind neki szólt. A takarítónő a konyhában volt, és úgy üdvözölte, mintha mi sem történt volna. Este a bárban mintha senki nem emlékezett volna arra az őrült éjszakára. Legalábbis senki nem tartotta említésre méltónak az esetet.
92
Minden visszatért a megszokott kerékvágásba..., őt magát kivéve, szerencsére ő, aki soha többé nem kér meg másokat, hogy nézzenek rá, hogy tudja, még él, ő, aki soha többé nem kénytelen a külvilághoz fordulni, hogy meghatározza, ő, aki soha többé nem fél az elutasítástól. Minden ugyanolyan volt, kivéve azt a férfit, mert ő soha többé nem felejti el, hogy kicsoda. - Ez a te történeted, Demián - folytatta a doki. - Amikor nem vagy tudatában annak, hogy a többiek pillantásától függsz, akkor reszketsz, hogy esetleg elhagynak, mert ettől megtanultál félni. Márpedig, hogy ne féljen az ember, annak az az ára, hogy az ember idomuljon, olyan legyen, amilyennek a többiek, „akik annyira szeretik", elvárják, vagy hogy azt tegye, azt gondolja, amit ráerőltetnek. Ha Papini hőséhez hasonlóan alakul a „sorsod", és egyszer csak hátat fordít neked a világ, nem lesz más választásod, mint hogy rádöbbensz, mennyire meddő a küzdelmed. Am ha nem így történik, ha az a „szerencsétlenség" ér, hogy elfogadnak, hízelegnek neked, akkor...
93
szép lassan kiveszik belőled önnön szabadságod tudata, dönteni vagy kénytelen: hozzájuk idomulsz, vagy magányos leszel; két tűz között vagy, aközött, aminek LENNED KELL, vagy NEM JELENTESZ SEMMIT senki számára. S attól fogva... már te LEHETSZ, de csakis egyedül, csakis önmagad számára.
94
ÁTKELÉS A FOLYÓN - Olyan dühös vagyok! - Mi van veled 4- Innen el kell mennem egy csoporttársamhoz, jegyzeteket kért tőlem..., és nagyon messze lakik. - Ide figyelj, Demián... - Igen, tudom - szakítottam félbe -, azt akarod mondani, hogy semmit nem „kell" csinálnom, azért teszem meg, mert én akarom, hogy én döntöm el, meg ilyesmi..., tudom. - így van, te döntőd el. - Persze, én döntöm el. De úgy érzem, kötelességem megtenni. - Nagyon helyes. Nem vonom kétségbe, hogy kötelességednek érzed, azt sem, amiért annak érzed. Az viszont már kétséget ébreszt bennem, hogy te magad sem tudod, miért érzed kötelességednek. - Én tudom, miért érzem annak: Jüan remek srác, ha nekem szükségem van valamire, mindig segít. Úgy érzem, nem tagadhatom meg tőle ezt a szívességet. - Ide figyelj, megtagadni megtagadhatod. Mindenesetre itt inkább arról van szó... - ... hogy aggasztana, mit gondol rólam Jüan. - Nem, még rosszabb. Az aggaszt, hogy te mit gondolnál magadról.
95
- Én? Undoknak tartanám magam. - Függetlenül attól, hogy az vagy-e, vagy sem, vagy ha nem vinnéd el neki a jegyzeteket, vajon nem éreznéd máris undoknak magad, mert lusta vagy elmenni
96
Egyszer két zen szerzetes visszafelé tartott a kolostorba az erdőn keresztül. A folyóhoz érve látták, amint egy asszony térdre rogyva sír a parton. Fiatal, vonzó teremtés volt. - Mi történt veled? - kérdezte tőle az idősebbik. - Anyám haldoklik. Egyedül van otthon, a folyó túlsó partján, és én nem tudok átmenni hozzá. Megpróbáltam - folytatta a fiatal nő -, de elsodor az áramlat, segítség nélkül úgysem tudok átjutni a túlpartra... De most... Most, hogy idejöttetek, egyikőtök segíthetne átkelnem... - Bárcsak segíthetnénk - sopánkodott a fiatalabb szerzetes. Csak a vállunkon tudnánk átvinni, szüzességi fogadalmunk pedig tilt mindennemű érintkezést a másik nemmel. Tilos... Sajnálom. - Én is sajnálom - szólt az asszony, és tovább zokogott. Az idősebbik szerzetes térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, és azt mondta: „Ülj fel." Az asszony el sem tudta hinni, de gyorsan fölkapta a ruhás motyóját, és felült a szerzetes nyakába. Nehezen ugyan, azért mégis átkelt a folyón az idősebb szerzetes, mögötte a fiatalabbik. A túlpartra érve a fiatal nő leszállt, odament az idősebbikhez, hogy kezet csókoljon neki. - Jól van, jól van - húzta el kezét férfi -, eredj tovább az utadon. Az asszony hálásan, alázatosan meghajolt, fogta a batyuját, és futva elindult a falu felé. A szerzetesek szó nélkül elindultak a kolostor felé. Még tíz órai járóföldre voltak... Nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztek volna, a fiatalabb így szólt az idősebbikhez: „Mester, te nálam is jobban tudod, hogy fogadalom köt bennünket. Te mégis a válladon vitted azt az asszonyt, át a folyó széltében." - Átvittem a folyón, de én letettem a túlsó parton. Veled meg mi van, hogy még mindig hordozod?"
97
A MAHARADZSA AJÁNDÉKAI
- Demián, nagyszerű volna, ha elvinnéd azokat a jegyzeteket a barátodnak; ideális volna, ha ezenfelül még kedvedet is lelnéd abban, hogy megteszed; ésszerű volna, hogy mindennemű emóciótól mentesen tegyed, no de ilyen nyögvenyelőseni Nem hiszem, hogy Jüan átmegy a vizsgán, ha ezekből a jegyzetekből tanul! - Hát ennek meg mi köze az egészhez? - Semmi, csak viccnek szántam. Arra gondoltam, hogy „milyen gáz" ez az egész, ahogy ti mondjátok. - Nem tudom, miért kell ezzel fárasztanod, mikor már mondtam, hogy úgyis elviszem neki. - Azért fárasztalak, hogy megértsd, hogyan kerülsz ilyen helyzetekbe. Elmeséljek egy történetet? Élt egyszer egy maharadzsa, aki nagyon bölcs ember hírében állott, és éppen a századik születésnapját ünnepelte. Az esemény mindenkit örömmel töltött el, hiszen nagyon szerették az emberek az uralkodójukat. Hatalmas ünnepséget szerveztek a palotába arra az estére, honi és külhoni nagyurakat is meghívtak erre az alkalomra. Elérkezett a várva várt nap; hegyekben állt az ajándék a szalonban, ahol a maharadzsa később a vendégeit akarta köszönteni.
98
A vacsora alatt a maharadzsa megkérte a szolgálóit, hogy válogassák szét két csoportra az ajándékokat: amelyiken van feladó, meg amelyikről nem tudni, ki küldte. Utóbb az uralkodó két halomban behozatta az ajándékokat. Az egyikben százával állt a drágábbnál drágább ajándék, a másik kisebb volt, összesen vagy tíz ajándékból állt. A maharadzsa elkezdte bontogatni az első halom ajándékait, és magához szólította a feladóját. Egyenként felhívta őket a trónjához, és azt mondta neki: „Köszönöm az ajándékodat, visszaadom, és köztünk minden marad a régiben." Ezzel visszaadta az ajándékot, bármi volt is az. Amikor végigért az első kupacon, odament a második ajándékhalomhoz, és azt mondta: „Ezeken az ajándékokon nincsen feladó. Ezeket el is fogadom, mert nem köteleznek semmire sem, hiszen az én koromban már nem jó, ha tartozik az ember valakinek." - Valahányszor kapsz valamit, Demián, ott motoszkálhat benned, vagy a másik emberben a gondolat, hogy te most már tartozol. Márpedig ha ez így van, akkor jobb, ha nem is kapsz semmit. Ha viszont úgy tudsz adni, hogy nem vársz érte fizetséget, és úgy tudsz kapni, hogy nem érzed azt, hogy tartozol, akkor eldöntheted, hogy adsz vagy nem adsz, és sohasem maradsz adósa senkinek. És ami még ennél is fontosabb: ezután soha senki nem mulasztja el visszafizetni neked a tartozását, mert soha senki nem fog neked tartozni semmivel. Amikor Jorge befejezte a mondókáját, teljesen elpárolgott a rosszkedvem. Rájöttem, hogy nem vagyok köteles elvinni a jegyzeteket a barátomnak. Rájöttem, hogy Jüan úgy
99
segített, hogy nem várt érte fizetséget. És még valami: ha azért tette volna, hogy tartozzam neki valamivel, akkor hitvány ember, és én nem akarok szívességet tenni neki. így aztán nem tartozom én semmivel, azt tehetek, amit éppen akarok. Úgyhogy megöleltem Jorgét, és elvittem a jegyzeteket Jüannak.
100
TALÁLKOZÁS BUDDHÁVAL
Időnként el-eltűnődtem, vajon nem túlzottan egoisták-e a Gestalt-filozófia alapjai. Az ideológia szemmel láthatóan akkora szabadságot ad, hogy bárki eldöntheti magában, ő bizony fütyül az emberiségre, és ez szerintük így rendjén is van. Ha az ember csak a lábát lógatja, attól még nem dől össze a világ. Egyszóval úgy tűnt, mintha neveltetésünk pozitív értékeit a Gestalt nem tekintené értéknek. Úgyhogy meg is kérdeztem erről a dokit. - Igen - felelte -, olykor tényleg igaznak tűnhet ez az állítás. - És nem így van? - De. így van... Ezért tűnik igaznak. - Milyen vicces...! - Nem, komolyan így van. A Gestalt meg, hát nem is tudom. Én mindenesetre tényleg azt hiszem, hogy mindenkinek olyannak kell lennie, amilyen, még ha ez az „amilyen" egy nagy szar is. - Egyszóval te inkább a szar kellős közepén élsz? - Nem, de képzeld el, mi lenne, ha mindenki úgy élne, amilyen valójában. Tökéletesen úgy, amilyen...
101
Szerintem a következő történne: akik szar emberek, azok azok is maradnának, az ő esetükben nem jelentene semmit a változás. Ámde, akik csak azért viselkednek szar emberek módjára, mert erejüket megfeszítve azon fáradoznak, hogy jobbak legyenek, belőlük nagyon kellemes emberek válnának... S ha mindez még kevés volna, a jószívűek nem tépelődnének annyit, és rengeteg szabadidejük maradna, hogy jól csinálják a dolgokat. - Végül is ugyanoda lyukadnánk ki. - Nem, nem egészen. A neveltetésünkből azt tanultuk, hogy szolidárisnak kell lennünk. Én meg azt mondom, a szolidaritást hagyni kell, hogy magától bontakozzon ki. - És ha arra nevelnénk az embereket, hogy hagyják kibontakoznia - Talán hasznos lenne, csak nem szabad erőltetni senkit, hogy legyen szolidáris. Olyan ez, mintha a folyót taszigálnánk, hogy folyjon... És ez nálam nem fér bele a képbe. - Akkor viszont vannak jobb és rosszabb emberek. Ott az egoizmus és a szolidaritás, a jó és a rossz. - Valószínű, de én inkább azt szeretem gondolni, hogy eltérő repülési magasságok léteznek. Inkább azt szeretem gondolni, hogy csak megyünk, megyünk a világban. Hogy akad néhány olyan ember, aki repül, ilyenek a mesterek; olyan is akad, még kevesebb, aki nagyon magasan repül, ilyenek a bölcsek; és olyanok is vannak, nagy kár, akik a földön csúsznak-másznak. Ok azok, akiknek még annyi magasságuk sincs, hogy fölemeljék a fejüket a földről: ők azok, akiket mi ketten rossz embernek tartunk. Még ha elismerjük is, hogy nem mindenkinek adatott meg, hogy szárnya legyen, szerintem akkor is mindenkinek el kell fogadnia a maga útját, vagy meg kell kísérelnie felnőni, hogy kellő magasságot érjen el. De az őrültség bizony lé-
102
tezik, és akad olyan ember, aki ahelyett, hogy szárnyra kapna, inkább minden erejével azon van, hogy fölfelé kússzon, mert akkor magasabbnak látszik; és olyan is - bár hihetetlenül hangzik , aki egyre jobban és jobban eltemeti magát, miközben tudom is én, milyen válaszok után kutat. - Mindenesetre szerintem minden attól függ, milyen magasan áll a cél. - Nem tudom. Elmondjak egy történetet^ Buddha a világot járta, hogy olyan emberekkel találkozzon, akik a tanítványainak vallják magukat, és beszéljen nekik az Igazságról. Amerre járt, oda százával sereglettek az emberek, akik hittek a szavában, hogy meghallgassák, megérintsék vagy láthassák mondván, hogy bizonyára ez az egyetlen alkalom az életükben. Négy szerzetes is fölrakta az öszvére hátára a holmiját, amikor megtudták hogy Buddha Vaali városában lesz, és nekiindultak a hosszú útnak, amelyre jó esetben is több hetet számoltak Egyikük nem nagyon ismerte a Vaaliba vezető utat, úgyhogy a többiek után ment az úton. Háromnapos poroszkálás után nagy vihar lepte meg őket. A szerzetesek gyorsabbra fogták az iramot, betértek egy faluba és ott húzták meg magukat, amíg elvonul a vihar. Utolsó társuk azonban nem ért oda a faluba, egy pásztornál kellett menedéket keresnie, a falu határán kívül. A pásztor adott neki köpönyeget, fedéllel, élelemmel kínálta, ott marasztalta éjszakára. Másnap reggel a szerzetes készülődött, hogy továbbindul, és odament a pásztorhoz, hogy elbúcsúzzon tőle. Ahogy közelebb ért az udvarához, látta, hogy a viharban megriadtak a juhok, a pásztor éppen össze akarja őket terelni.
103
A szerzetes arra gondolt, hogy testvérei most már elindultak a faluból, és ha nem igyekszik, nagyon lemarad tőlük. De nem tudta folytatni az útját, nem volt szíve sorsára hagyni a pásztort, aki fedelet adott a feje fölé. Elhatározta hát, hogy ott marad, amíg egybeterelik a nyájat. Három napba telt, azután sietősebbre fogta az iramot, hogy beérje társait. A többiek nyomát követte, megállt egy tanyánál, hogy feltöltse magának a vízkészletét. Egy asszony megmutatta neki, hol van a kút, és bocsánatot kért, amiért nem tud neki segíteni, mert épp a termény betakarításával van elfoglalva... Miközben a szerzetes megitatta az öszvéreit, fölpakolta vizes tömlőit, az asszony elmondta neki, hogy a férje halála óta neki magának és a kicsi gyermekeinek nagyon nehéz betakarítani a termést, mielőtt tönkremenne. A férfi rájött, hogy az asszony egyedül úgysem végez időben a betakarítással, ám azt is tudta, ha ott marad, szem elől téveszti a társait, és nem jut el Vaaliba, mire Buddha odaér. Majd pár nappal később fogom látni, gondolta, mivel tudta, hogy Buddha néhány hétig Vaaliban marad. Három hétbe telt a betakarítás, és ahogy végeztek, a szerzetes folytatta útját. Útközben értesült róla, hogy Buddha már nincs Vaaliban, továbbindult egy északabbra fekvő faluba. A szerzetes visszafordult, és a másik település irányába vette útját. Oda is ért volna, legalább annyira, hogy láthassa, ám útközben ki kellett mentenie a folyóból egy idős házaspárt: elsodorta őket az áramlat, és az ő segítsége nélkül biztos halál várt volna rájuk. Ahogy kimentette az idős házaspárt, folytatta útját, hiszen tudta, hogy Buddha is megy tovább...
104
Húsz esztendőn keresztül követte a szerzetes Buddha nyomát... Valahányszor a közelébe jutott, mindig történt valami, ami miatt késve indulhatott tovább. Mindig akadt valaki, akinek szüksége volt rá, aki a tudtán kívül megakadályozta, hogy a szerzetes időben érkezzen. Végül aztán arról értesült, hogy Buddha a szülővárosába igyekszik, hogy ott érje a halál. - Ez az utolsó lehetőségem - gondolta magában. - Ha nem akarok úgy meghalni, hogy nem láttam Buddhát, nem térhetek le az utamról. Semmi nem fontosabb annál, mint hogy Buddhát lássam, mielőtt meghal. A többieken majd utána is tüdők segíteni. Utolsó öszvérével, csekélyke elemózsiájával ismét útnak indult. Előző nap este, hogy megérkezett volna a városba, majdnem nekiment az úton egy sebesült szarvasnak. Segített rajta, adott neki inni, bekente friss sárral a sebeit. A szarvas tátogva próbált lélegezni, egyre nehezebben jutott levegőhöz. - Valakinek itt kellene maradnia mellette - gondolta -, hogy folytathassam az utam. De egy teremtett lélek sem volt a közelben. Gyengéden nekitámasztotta a sebesült állatot egy sziklának, hagyott a közelben neki vizet, ennivalót, hogy elérje, aztán felállt, hogy megy tovább. Mindössze két lépést tett meg, és azonnal rádöbbent, nem jelenhet meg Buddha színe előtt, ha a szíve mélyén tudja, hogy magára hagyott egy védtelen haldoklót... Úgyhogy lemálházta az öszvért, és ott maradt az állat mellett. Egész éjjel őrizte álmát, mintha csak a tulajdon fia mellett őrködött volna. Megitatta, cserélgette testén a borogatást. Hajnalra a szarvas magához tért. A szerzetes fölállt, aztán keresett egy eldugott helyet, ott leült, és sírva fakadt... Az utolsó lehetőséget is elszalasztottá hát.
105
- Most már sohasem talállak meg - mondta fennhangon. - Ne keress tovább - szólalt meg egy hang a háta mögött -, hiszen már megtaláltál. A szerzetes megfordult, látta, amint a szarvas fénybe borul és Buddha kerekded alakját ölti magára. - Akkor veszítettél volna el, ha ma éjjel itt hagysz meghalni, te pedig továbbmész, hogy a városban megláthass... Ami pedig a halálomat illeti, afelől ne nyugtalankodjál: a Buddha nem halhat meg, amíg akad olyan ember, amilyen te vagy, aki éveken át képes követni engem utamon, aki föláldozza a vágyait mások szükségleteiért. Ez a Buddha. A Buddha benned lakik. - Azt hiszem, értem. A kellő magasságban található cél elég ösztönzés arra, hogy szárnyra kapjon az ember, de arra is jó, hogy igazolva lássuk azokat, akik a földön csúsznak-másznak. - Erről van szó, Demián, erről van szó.
106
A CSÖKÖNYÖS FAVÁGÓ
- Nem tudom, mi van velem, Doki. Az egyetemen nem úgy mennek a dolgaim, ahogy szeretném. • - És ez mit jelenti - Hogy év eleje óta „lassan, de biztosan" csökken a teljesítményem. Mindig közepes osztályzatot kapok, nagy néha egyegy jót. A legutóbbi vizsgáim közepesnél jobban nem sikerültek. Nem tudom, nem vagyok hatékony, nem tudok koncentrálni, nincs kedvem. - Jól van, Demián, azt is figyelembe kell venned, hogy közeleg az év vége. Talán pihenésre volna szükséged. - Pihenni is szeretnék, de év végéig még van két hónap, előtte képtelenség. Nem engedélyezhetek most magamnak pihenőt. - Néha az az érzésem, a civilizációnak sikerült megbolondítani bennünket. Éjféltől nyolcig alszunk, dél és egy óra között ebédelünk, kilenc és tíz között vacsorázunk... Igazából az órától függ minden tevékenységünk, és nem a kedvünktől. Persze, hogy bizonyos dolgoknál okvetlenül fontos, hogy viszonylag rendben folyjanak, de más esetben meg teljességgel érthetetlen, hogy miért kellene előre megszabott rendszer szerint cselekedni. - Ahogy gondolod, én mindenesetre most nem tudok kiszállni.
107
- A tetejében még azt is mondod, hogy csökken a teljesítőképességed! - Kell hogy legyen valami más megoldás! Volt egyszer egy favágó, aki munkára jelentkezett a fatelepen. A fizetés jónak ígérkezett, a munkakörülmények még jobbaknak, úgyhogy a favágó azt gondolta, most megfogta az Isten lábát. Az első napon jelentkezett a munkavezetőnél, az a kezébe nyomta a fejszét, és kijelölt neki egy részt az erdőben. A favágó lelkesen indult az erdőbe fát dönteni. Egyetlen nap alatt tizennyolc fát vágott ki. - Gratulálok - mosolygott a munkavezető. - Csak így tovább. A munkavezető szavain felbuzdulva a favágó elhatározta, hogy másnap még többet fog dolgozni. Úgyhogy este jó korán le is feküdt. Másnap elsőnek kelt föl, és indult az erdőbe. Bárhogy erőlködött is, tizenöt fánál többet nem tudott kivágni. - Bizonyára fáradt vagyok - gondolta. Elhatározta, hogy napnyugtakor lefekszik. Hajnalban fölkelt, és eltökélte, hogy márpedig túlszárnyalja a tizennyolc fás teljesítményét. Ámde ezen a napon még a felét sem tudta ennek teljesíteni. Másnap hét, azután öt fát vágott ki, az utolsó napon pedig még délután is csak a másodikkal vesződött. A favágó aggódott, hogy mit szól majd a munkavezető, úgyhogy elmesélte neki, mi történt vele, és égre-földre esküdözött, hogy ő bizony ereje végső határáig erőlködött. A munkavezető megkérdezte tőle: „Mikor élezted meg utoljára a fejszédet?" - Hogy megélezni? Nem volt arra időm, hogy megélezzem: végig a favágással voltam elfoglalva.
108
- Demián, ha nagy erőbedobással nekiugrunk valaminek, hamarosan kevésnek bizonyul az erőnk, akkor meg mire jó az egész? Ha nagy erőfeszítést teszek, nem tudom eléggé kipihenni magam ahhoz, hogy optimális legyen a teljesítményem. Pihenni kell, változtatni az elfoglaltságon, más dolgot kell csinálni, mert ez sokszor arra szolgál, hogy megélezzük a munkaeszközünket. Ha viszont erőnek erejével tovább csinálunk valamit, akkor adott pillanatban kevés hozzá az akarat, hogy pótolja az ember tehetetlenségét.
109
A TYÚKANYÓ ÉS A KISKACSÁK Gyakran vitatkoztam a szüleimmel. Egyáltalán nem értenek, gondoltam. Föl sem tudtam fogni, hogy miért nem értek szót velük, különösen apámmal. Mindig abban a hitben éltem, hogy apám fantasztikus ember, és még akkoriban is meg voltam erről győződve. De ő úgy kezelt engem, mintha teljesen hülyének tartana. Semmi sem tetszett neki, amit csináltam, haszontalannak, veszélyesnek vagy helytelennek tartott mindent. Amikor magyarázkodni próbáltam, még rosszabb volt: nem akadt egy árva gondolat, amiben egyet tudtunk volna érteni. - ... azért képtelen vagyok elhinni, hogy apám meghibbant. - Nem is gondolnám, hogy meghibbant volna. - De esküszöm neked, Doki, úgy kezel, mint egy hülyegyereket. Mintha foggal-körömmel ragaszkodna a divatjamúlt, megcsontosodott nézeteihez. Nem olyan idős még az apám, hogy ne érthetné meg a fiatalokat... Határozottan fura. - Jöhet egy mesei - Jöhet.
110
Volt egyszer egy kacsa, és az négy tojást tojt. Miközben ült a fészkén, rátámadt egy róka, és megfojtotta. De valamilyen okból nem maradt ideje rá, hogy menekülés előtt a tojásokat is megegye, úgyhogy azok ott maradtak a fészekben. Arra ment egy kotlóstyúk, és észrevette a magára hagyott fészket. Ösztönösen rátelepedett a tojásokra, hogy kiköltse őket. És ahogy kikeltek a kiskacsák, természetesen a kotlóst hitték anyjuknak, mentek is utána szépen sorban. A tyúkanyó büszkén vezette a fészekalját a baromfiudvarba. Miután megszólalt a kakas, a tyúkanyó minden reggel nekilátott a kapirgáláshoz, a kiskacsák meg próbálták volna utánozni. Látván, hogy a kiskacsák egy árva pondrót sem tudnak előkaparni a földből, a tyúkanyó maga tett élelmet mind a négy kiskacsa csőrébe. Egyik nap a tyúkanyó sétára indult fészekaljával a baromfiudvar körül, ahogy máskor is tette. Fiókái fegyelmezetten, libasorban követték. Ám ahogy a tavacskához értek, a kiskacsák egyszeriben beleugrottak a vízbe, teljes természetességgel, miközben a tyúkanyó kétségbeesett kárálással igyekezett kicsalogatni őket. A kiskacsák önfeledten úszkáltak, bucskáztak a vízben, a tyúkanyó ugrándozott, kesergett, mert attól félt, hogy megfulladnak. A kakast is odacsalogatta a tyúkanyó keserves káricálása. Látván, hogy mi történik, egyből meg is jegyezte: - Nem lehet megbízni ezekben a fiatalokban! Olyan elővigyázatlanok! Az egyik kiskacsa, a kakas kijelentését hallván odaúszott a parthoz, és kiszólt nekik „Ne bennünket hibáztassatok a saját fogyatékosságaitokért!" - Nehogy azt hidd, Demián, hogy a tyúkanyó tévedett. A kakast sem szabad elítélni.
111
Ne gondold, hogy a kiskacsák hencegők vagy kihívóak lettek volna. A mese egyik szereplője sem tévedett. Csak hát másmás szemszögből nézik a valóságot. Az egyetlen tévedés, szinte mindig, azt hinni, hogy az én szemszögem az egyetlen, amelyből az igazság megmutatkozik. A süket mindig azt képzeli, hogy akik táncolnak, azok meghibbantak.
112
SZEGÉNY BIRKÁK
Sokáig tűnődtem a szülő-gyerek viszonyon. A dokinak volt igaza! Minden korosztály a saját és egyedüli szemszögéből nézi a világot. Ugyanúgy, ahogy annak idején ők a nagyszüleinkkel, mi is azért kerülünk összetűzésbe velük, mert még azt az egy és ugyanazon valóságot sem vagyunk képesek egyformán szemlélni. - Beszéltem a szüleimmel, hallod ? - O, tényleg? - Elmeséltem nekik a tyúkanyó történetét. –És? - Eleinte pontosan úgy reagáltak, ahogy képzeltem. Anyám azt mondta, nem érti az összefüggést, apám meg hogy nem ért vele egyet. Utána hosszan hallgattunk, majd a végén már nem is különbözött annyira az álláspontunk. - Akkor a végén csak sikerült egyetértést teremtened. - Igen, úgy van, ahogy te mondod. Könnyű egyetértésre jutni, hogyha egyet is értünk. Akkor nehéz egyetértésre jutni, ha nem értünk egyet. De mégis ez történt. - Remek! - Ennek ellenére apám a végén még megjegyezte, hogy a kora, a tapasztalata okán azért az ő véleménye inkább számít, hiszen az életben vannak olyan veszélyes helyzetek,
113
amelyeket az ő segítségük nélkül mi még nem tudunk kezelni, meg hasonló. - És szerinted hogy van ezi - Hát nincs igaza. Én szinte minden helyzetet tudnék kezelni. - Na és a többi helyzettel mi leszi - Hát, azokat nem tudnám. - Akkor apádnak van igaza. Vannak olyan „veszélyek", amelyek esetén még szükséged van rá. - Na jó, tényleg. - Ebből a megközelítésből most te vagy hátrányban, ügyei - Igen, de ez az igazság. - Ez az igazság! Akkor már csak a teljes igazságot kell tudnunk. - Hogyani - Hallgasd csak... Volt egyszer egy juhászcsalád. Egyetlen karámban tartották az összes birkájukat. Etették, gondozták, jártatták őket. Olykor-olykor megpróbáltak elszökni a birkák. Akkor aztán megjelent a család legöregebbik juhásza, és így szólt hozzájuk: „Ti tudatlan, nagyravágyó juhok, nem tudjátok, hogy odakint a völgy telis-tele van veszéllyel. Csak itt találtok vizet, élelmet, védelmet a farkasokkal szemben:" Általában ennyi elég is volt a birkák „szabadságvágyának" féken tartására. Egy napon aztán született egy másmilyen bárány. Mondjuk úgy, hogy feketebárány volt. Lázongó természete volt, és folyton arra biztatta a társait, hogy szökjenek meg, várja őket a rétek szabadsága.
114
Az öreg juhász mind gyakrabban látogatott el a birkákhoz, hogy az odakint leselkedő veszélyekről győzködje őket. A birkák ennek ellenére csak nem nyugodhattak, és valahányszor kihajtották őket a karambol, egyre nagyobb erőfeszítést kívánt az összeterelés. Mígnem aztán egy este a feketebárány rávette a többieket, és megszöktek. A juhászok pirkadatig semmit nem vettek észre, akkor látták csak, hogy a karám üres, és ki van döntve a deszkakerítés. Szaladtak mind, és panaszosan kiáltották az öreg juhásznak - Elmentek! Elmentek! - Szegénykék... - És mit fognak enni? - És mit fognak inni? - És a farkasok? - Mi lesz velük nélkülünk? Az öreg juhász köhintett egyet, megszívta a pipáját, és azt mondta: „Igaz, mi lesz velük nélkülünk? És ami még rosszabb... . . . Mi lesz velünk nélkülük?".
115
A VEMHES FAZÉK
- Mi a helyzet a szüleiddel? - Egyszer fent, egyszer lent - feleltem. - Néha tökéletes az egyetértés, mindenki a másik helyébe tudja képzelni magát, máskor meg ne adj' Isten, hogy sikerülne. Nincs mit tenni. - Nem baj, Demián. Szerintem egész életedben mindenkivel így leszel. - Igen, de a szüleimmel kicsit más a helyzet. Mégiscsak a szüleim... - Igen, a szüleid. Szerinted velük milyen értelemben más a helyzeti - Nekik van bizonyos hatalmuk, hiszen a szüleim. - Milyen hatalmuk"? - Hát fölöttem. - Felnőtt ember vagy, Demián. Es mivel az vagy, senkinek nincs hatalma fölötted. Senkinek. Legalábbis senkinek nincs nagyobb hatalma, mint amennyit te adsz neki. - Én semennyit nem adok nekik. - Pedig úgy látszik, hogy adsz. - De sok múlik rajtuk, hiszen etetnek, ruháznak, az egyetemi költségeimbe is besegítenek, anyám mos rám, rendbe teszi az ágyamat... Ez valamire azért feljogosítja őket.
116
- Te nem dolgozol? - Dehogynem, már hogyne dolgoznék. - Hát akkori Nem értem, miért laksz náluk, mikor anyagilag megengedhetnél magadnak egy önálló lakást. Mindenesetre azt látom, ha tényleg harcolni szeretnél a függetlenségedért, akkor vannak dolgok, amelyeket egyedül is meg kell tudnod csinálni. - Mit akarsz ezzel mondani? Már te is úgy kezelsz, mint egy tehetetlent, ahogy az anyám? Mintha a világ legfontosabb dolga volna, hogy legelőször azt tanuld meg, hogyan kell bevetni az ágyat! - Nem, persze, hogy nem, de te követelsz szabadságot meg függetlenséget. - Én nem azért akarok magamnak szabadságot meg függetlenséget, hogy ágyazhassak vagy kimoshassam a ruhámat. Azért szeretném, hogy ne kelljen mindenre engedélyt kérnem, hogy jogom legyen azt elmondani, amit akarok, a többiről meg hallgathassak. - Demián, e között a kétféle „szabadság" között talán mégiscsak van valami kölcsönös függés. - Én nem akarok örökre elszakadni a szüleimtől. - Nem, persze, hogy nem, de te most a jelenlegi helyzetedből kiragadva követelsz magadnak bizonyos jogokat, és a jogokból származó kötelezettségek egy részét pedig nem akarod vállalni. - De én el tudom dönteni, hogy milyen téren szeretnék előbb független lenni, és milyen téren várnék még egy kicsit. - Na lássuk, egy mese segít-e tisztábban látni a dolgokat.
117
Egy ember egyik este kölcsönkért a szomszédjától egy fazekat. A fazék tulajdonosa nem volt túlzottan jószívű, ám azért kötelességének érezte, hogy odaadja neki. Négy nap múltán sem került hozzá vissza a fazék, így aztán átment a szomszédjához, és mondta neki, hogy most már adja vissza, mert szüksége van rá. - Éppen menni is akartam, hogy visszaadjam... Nehéz fialás volt! - Miféle fialás? - Hát a fazéké. - Hogyhogy? - O, hát nem tudta? Vemhes volt a fazék! - Vemhes? - Igen, és még aznap este meg is fialt! Ezért kellett neki pihenni, de már összeszedte magát. - Pihenni? - Igen. Egy pillanat, kérem. Ezzel bement a házába, kihozta a fazekat, egy kiskorsót meg egy serpenyőt. - Ez itt nem az enyém. Csak a fazék. - De, a magáé. A fazék fiai. Ha a fazék a magáé, akkor a fiai is azok. Az ember arra gondolt, a szomszédja biztosan megháborodott. „Jobb, ha nem mondok ellent neki" - vélekedett magában. - Jól van, köszönöm szépen. - Nincs mit. Isten áldja. - Isten áldja, Isten áldja. Az ember hazament a kiskorsóval, a serpenyővel meg a fazékkal. Akkor este a szomszéd újra bekopogtatott hozzá. - Szomszéd, adna nekem kölcsön egy csavarhúzót meg egy harapófogót?
118
Az ember most még inkább elkötelezettnek érezte magát, mint előtte. - Hogyne adnék! Bement, és már hozta is a harapófogót meg a csavarhúzót. Eltelt majdnem egy hét, már azon volt, hogy átmegy a holmijáért, amikor a szomszédja kopogtatott az ajtaján. - Jaj, szomszéd! Tudta ezt maga? - Micsodát? - Hát hogy a csavarhúzó meg a harapófogó házastársak. - Ne beszéljen! - kerekedett el a férfi szeme. - Nem tudtam. - Nézze, az én hibám volt. Egy kis időre magukra hagytam őket, és a harapófogó vemhes maradt. - A harapófogó? - A harapófogó. El is hoztam a fiait. Ezzel kinyitotta a fedeles kosárkát, és átnyújtott neki pár csavart, anyát meg szeget, amit szerinte a harapófogó ellett. „Hát ez teljesen megbolondult" - gondolta az ember. No de, a szeg és a csavar mindig jól jön a háznál. Eltelt két nap. A kéregető szomszéd ismét megjelent. - A múltkor, amikor visszahoztam a harapófogót, láttam, hogy maguknál az asztalon van egy szép arany amfora. Volna olyan szíves, és kölcsönadná nekem egy éjszakára? - Hát hogyne! - vágta rá nagylelkűen az ember. Be is ment, és kihozta a kölcsönkért amforát. - Köszönöm, szomszéd. - Isten áldja. - Isten áldja. Eltelt az az éjszaka, egy másik is, és az amfora tulajdonosa nem mert átmenni a szomszédba, hogy visszakérje. Ámde, amikor már egy hét is eltelt, már nem tudta legyőzni az aggodalmát, úgyhogy átment a szomszédjához az amforáért.
119
- Az amfora? - csodálkozott a szomszéd. - Jaj, hát nem hallotta? - Micsodát? - Belepusztult az ellésbe. - Hogyhogy belepusztult az ellésbe? - Hát úgy, hogy az amfora is vemhes volt, és elles közben elpusztult. - Mondja, maga teljesen ostobának képzel engem? Már hogy' lehetne vemhes egy amfora? - Idefigyeljen, szomszéd. Maga belenyugodott, hogy a fazeka vemhes, és megellett. A csavarhúzó meg a harapófogó nászát és sarjait is elfogadta. Akkor az amfora vemhességét és halálát most miért nem képes tudomásul venni? - Demián, amit akarsz, azt megválaszthatod, de az nem lehet, hogy csupán abban legyél független, ami neked könnyebb meg kellemesebb, abban pedig nem, ami már erőfeszítést kíván tőled. A te szempontod a szabadságod, a függetlenséged, a növekvő felelősséged együtt jár a felnőtté válásoddal. Te döntőd el, hogy felnőtt akarsz-e lenni, vagy gyerek maradsz.
120
SZERELMES PILLANTÁS
- Úgy érzem, a szüleim annyira megöregedtek, hogy már a gondolkodásuk sem tiszta. - Én meg úgy érzem, máshonnan nézed őket. - Ez meg hogy jön idei Nem te mondtad, hogy „ami van, az van"4 - Elmesélem. A király szerelmes volt Sabrinába, a szegénysorból származó leányba, akit utolsó feleségévé is tett. Egy délután, miközben a király vadászaton vett részt, egy koldus érkezett, hogy elmondja, Sabrina édesanyja megbetegedett. Bár fejvesztés terhe mellett tilos volt a király saját hintóját használni, Sabrina mégis azzal igyekezett édesanyjához. A király visszatért, és elmondták neki, mi történt. - Hát nem csodálatos? - kiáltott fel. - Ez az igazi gyermeki szeretet! Az sem számított neki, hogy az életével játszik, csak hogy ápolhassa az édesanyját! Ez csodálatos! Máskor meg, miközben Sabrina a palota kertjében gyümölcsöt evett, jött a király. A királyné üdvözölte, aztán beleharapott a kosarában maradt utolsó őszibarackba. - Jónak néz ki! - jegyezte meg a király. - Jó is! - mondta a királyné. Ezzel odanyújtotta szeretett férjének az utolsó őszibarackot.
121
- Annyira szeret engem! - mesélte később a király. - A saját élvezetéről is lemondott, és nekem adta az utolsó barackot a kosarából. Hát nem nagyszerű? Eltelt néhány esztendő, s ki tudja miért, a király szívéből kihalt a szeretet és a szenvedély. Legjobb barátja mellett ülve így szólt: „Soha nem viselkedett királynéhoz méltó módon. A tilalmamat is megszegte, használta a hintómat. Sőt, arra is emlékszem, egyszer egy olyan barackot etetett meg velem, amibe már beleharapott." - A valóság ugyanaz. Ami van, az van. Mégis, ahogy a mesében, az ember így is, úgy is értelmezhet valamely helyzetet. Légy óvatos az érzékeléssel, mondta Badwin, a bölcs. Ha az, amit látsz, pontosan illik a számodra leginkább megfelelő valósághoz... ...ne higgy a szemednek!
122
A BÖRZSÖNYFA SARJAI
Alighogy beléptem, Jorge egyből azzal fogadott: „Van egy mesém számodra." - Egy mesédé Es miérti - Nem tudom, úgy éreztem, jól jönne neked. - Rendben van - feleltem, hiszen bíztam benne. Nagyon kicsi falucska volt. Annyira kicsi, hogy még az ország nagy térképein sem szerepelt. Annyira kicsi, hogy csupán egy apró kis tere volt, egyetlen terén meg egyetlen fája. Az emberek mégis szerették ezt a falut, a terét, a fáját: egy hatalmas börzsönyfa volt, amely hajszálpontosan a tér közepén állt. No meg az emberek mindennapjainak is a központja volt: hét óra tájban, munka után, a falu apraja-nagyja a téren volt, megmosdottak, megfésülködtek, szépen felöltöztek, hogy tegyenek egy sétát a börzsönyfa körül. A fiatalok, a fiatalok szülei, a fiatalok szüleinek a szülei esztendőkön keresztül, nap mint nap a börzsönyfa körül találkoztak egymással. Fontos üzleteket kötöttek, a településre vonatkozó döntéseket hoztak alatta, ott egyeztek meg házasságkötésben, ott emlékeztek meg a halottakról, és ez így ment hosszú esztendőkön át.
123
Egy napon valami más, valami csodálatos dolog kezdődött: az egyik oldalgyökérből, szinte a semmiből, zöld ágacska sarjadt, s mindössze két levélkéjével meredezett a napfény felé. Egy sarj volt. A börzsöny első sarja, emberemlékezet óta. A meghatódottságból felocsúdván az emberek létrehoztak egy bizottságot, amely ünnepséget szervezett a nagy esemény tiszteletére. A szervezők legnagyobb meglepetésére nem mindenki vett részt a köszöntőn. Akadt, aki szerint a sarj csak bajt hoz a falura. Pár nappal az első sarj megjelenését követően ugyanis újabb sarj kezdett hajtani. Egy hónap múltán pedig már vagy húsz zöld ágacska bújt elő a börzsönyfa elszürkült gyökereiből. Nem tartott sokáig egyesek öröme, mások bánata. A téren szolgáló őr jelezte, hogy baj van: valami történt az öreg börzsönyfával. A levelei olyan sárgák, olyan gyengék, olyan könnyűszerrel lehullanak. Hajdanán húsos, puha törzsén kemény, törékeny lett a kérge. Az őr ki is mondta: - A börzsönyfa beteg. Talán el is fog pusztulni. Aznap az esti séta alatt vitába szálltak egymással az emberek. Egyesek azt kezdték mondogatni, hogy a sarjak a hibásak mindenért. Kézzelfogható érvekkel álltak elő: azelőtt minden rendben ment, mielőtt megjelentek. A sarjak védelmezői azt mondták, a két dolognak nincs köze egymáshoz, meg hogy a sarjak biztosítékot jelentenek a jövőre, hogyha valami történik a börzsönyfával. Miután mindenki kifejtette álláspontját, két szembenálló csoport alakult Az egyik az öreg börzsönyfa védelmére kelt, a másik a sarjakéra. Hogy, hogy nem, a vita egyre vérmesebbé vált, a két csoport egyre jobban eltávolodott egymástól. Ahogy leszállt az este, meg
124
állapodtak, hogy másnap falugyűlés elé viszik a kérdést, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Ám a kedélyek nem csillapodtak le. Másnap a Börzsönyfa Védelmezői - ahogy magukat nevezték már -, azt mondták, az a megoldás, ha visszafelé tekintenek. A sarjak elveszik az öreg fától az erőt, olyanok rajta, mint az élősködők. Épp ezért a sarjakat kell elpusztítani. Az Élet Védelmezői - ahogy a másik csoport hívta magát dermedten hallgatták mindezt, hiszen ők is összeültek már, hogy megoldást találjanak. Ki kell vágni az öreg börzsönyfát, úgyis lejárt már az ideje. Különben is, csak elveszi a fényt éra vizet a frissen nőtt hajtásoktól. Ráadásul teljesen fölösleges óvni a börzsönyfát, hiszen az öreg fa amúgy is halott már. A vita veszekedésbe, a veszekedés verekedésbe torkollott, mely ordítozástól, szitoktól, rugdosástól sem volt mentes. A rendőrség vetett véget a botránynak, és mindenkit hazaküldtek A Börzsönyfa Védelmezői még akkor este összeültek és kimondták, hogy a helyzet kétségbeejtő, mivel az ostoba ellenfeleik nem hallgatnak a józan szóra, épp ezért cselekedniük kell. Metszőollóval, ásóval, csákánnyal fölszerelkezve támadásra készültek: ha elpusztítják a sarjakat, mindjárt másról kell tárgyalni. Elégedetten érkeztek a térre. Ahogy közelebb értek a fához, észrevették, hogy emberek egy csapata fahasábokkal rakja körbe a börzsönyfát. Az Elet Védelmezői voltak ők ugyanis azt tervezték hogy felgyújtják a fát. A védelmezők két csoportja között újabb vita kerekedett, ám ezúttal a gyűlölet, a neheztelés, a pusztításvágy vezérelte őket. A verekedés során több sarjat is kitörtek, eltapostak. Az öreg börzsönyfa is komoly sérüléseket szenvedett a törzsén és az ágain. Másnap reggel a tér teljesen másképp nézett ki. A Börzsönyfa Védelmezői bekerítették a fát, és állandóan négy fegyveres őrizte.
125
Az Élet Védelmezői viszont árkot ástak, és tüskésdrótot vontak a maradék sarjak köré, hogy bármilyen támadást vissza tudjanak verni. A falu más részein is tarthatatlanná vált a helyzet: a két csoport - hogy minél több támogatót nyerjen meg magának - a politika színterére vitte a kérdést, és állásfoglalásra kötelezte a lakosságot. Aki a börzsönyfát védelmezte, azzal az Élet Védelmezőinek ellensége lett, aki meg a sarjakat, annak törvényszerűen gyűlölnie kellett a Börzsönyfa Védelmezőit. Végül elhatározták, hogy a békebíró elé viszik az ügyet, aki akkoriban a falu kis templomának a plébánosa volt. A következő vasárnapi misén kellett kimondania a verdiktet. Egy kötél választotta el egymástól a misén résztvevőket, és a két tábor durva szavakkal sértegette egymást. Rettenetes volt a kiabálás, az emberek a saját hangjukat sem hallották. Aztán hirtelen nyílt az ajtó, és a két tábor pillantásának kereszttüzében, botjára támaszkodva, megjelent a folyosón az Öreg. Az Öreg, aki már százesztendősnél is idősebb volt, aki ifjúkorában a falut alapította, tervezte az utcáit, kisorsolta a földeket, és természetesen a fát is ő ültette. Az Öreget mindenki tisztelte, szavában az az éleslátás tükröződött, ami egész életét végigkísérte. Az idős ember elhárította a segítségére siető karokat, nagy nehezen felment az emelvényre, és így szólt hozzájuk: - Ostobák! - kezdte. - Akár a Börzsönyfa Védelmezőinek, akár az Élet Védelmezőinek mondjátok magatokat... Védelmezői? Ti képtelenek vagytok bármit is védelmezni, hiszen egyetlen szándék vezérel benneteket, hogy azokat bántsátok, akik másként gondolkodnak, mint ti. Nem látjátok be, pedig mindkét csoport tévedésben van. A börzsönyfa nem egy kőszikla. Élőlény, és mint olyan, neki is megvan a maga életciklusa. És ebbe az is beletartozik, hogy életet
126
ad a sarjaknak, amelyek majd továbbviszik a küldetését. Másképpen szólva: az is hozzátartozik, hogy felkészítse a sarjakat arra, hogy új börzsönyfa legyen belőlük. Ám a sarjak, ti ostobák, a sarjak sem puszta sarjak. Ennélfogva, ha a börzsönyfa elpusztulna, azok sem élnének tovább, a börzsönyfa élete meg mit sem ér, ha nem képes új életet létrehozni. Készüljetek, Elet Védelmezői! Edzzétek magatokat, fegyverbe. Hamar eljön az óra, amikor rágyújtjátok apáitokra a szülői házat. Hamarosan megöregszenek, és már csak útban lesznek. Készüljetek, Börzsönyfa Védelmezői! Gyakoroljatok a sarjakkal! Felkészülten kell várnotok, hogy eltaposhassátok, elpusztíthassátok a gyerekeiteket, mikor majd a helyetekbe akarnak lépni, vagy túl akarnak szárnyalni benneteket. Es még ti nevezitek magatokat Védelmezőknek? Ti, akik egyedül pusztítani akartok... Es nem éritek föl ésszel, hogyha csak pusztítotok, és újból csak pusztítotok, akkor kérlelhetetlenül azt is elpusztítjátok, amit védelmezni akartok. Gondolkodjatok! nincs már sok időtök... Ezzel lassan lelépett az emelvényről, és elindult az ajtó felé. Néma csönd kísérte. ... Es elment. Jorge elhallgatott. Nem tudtam megállni, hogy el ne sírjam magam. Fölálltam, és kimentem, csöndben, fáradtan és tiszta fejjel... Annyi tennivaló várt rám!
127
A LABIRINTUS
Jorge írt valamit, és mert én kértem rá, vagy mert kedve volt hozzá, esetleg mindkettő miatt, velem is megosztotta. Joroska mindig szerette a talányos dolgokat. Már kiskorától fogva kihívásnak érzett minden keresztrejtvényt, találós kérdést, labirintust, betúrejtvényt vagy logikai feladványt, amellyel találkozott. Élete nagy részét a mások által kitalált problémák megoldásának szentelte - kisebb-nagyobb sikerrel. Természetesen nem volt tévedhetetlen, és számára túl bonyolult fejtörők is megfordultak már a kezei között. Az ilyenfajta kétségek láttán Joroska már-már szertartásos módon mindig ugyanúgy járt el: hosszan elnézte, és szakértő lévén egy szempillantás alatt eldöntötte, hogy a probléma a megoldhatatlanok csoportjába tartozik-e vagy sem. Ha a pillantása megerősítette, hogy bizony oda, akkor mélyet lélegzett, és ennek ellenére nekilátott a megoldás keresésének. Ilyenkor jött a csalódások időszaka, mivel a szertartásos eljárás már-már megszállottságba csapott át. Lehetetlen kérdések, zsákutcák, bonyolult jelképek, ismeretlen szavak, előre megjósolhatatlan elképzelések bukkantak fel. Joroska már régen rájött, hogy sikert szeretne az életben. Talán ezért kezdték untatni a talányok?
128
Egy szó mint száz, a kísérletezést követően mérhetetlenül elunta a dolgot, félretette a problémát, és agya rejtett zugában azt hibáztatta, aki kitalálta ezeket a találós kérdéseket, amelyeket még ő sem képes megoldani... Mivel a túl könnyű feladványok is untatták, szerintem azért jutott arra a következtetésre, hogy minden „megoldó" számára külön talány létezik, és azt mindenki maga tudja, melyik való neki. Az volna az ideális, ha mindenki maga készítené el a számára testre szabott talányokat, gondolta. Ám rögtön rá is döbbent, hogy a talány ettől érdektelenné válna, hiszen a kitalálója követni tudná a megoldás menetét, ahogy kieszeli a problémát. Kicsit játékos kedvből, kicsit attól a gondolattól, hogy azokon segíthet, akik hozzá hasonlóan szeretnék megoldani ezeket a talányos kérdéseket, maga is elkezdett kitalálni problémákat, szóés számjátékokat, logikai feladványokat, elvont kérdésfelvetéseket. .. Mestermunkája azonban a labirintus volt. Egy napos, csendes reggelen hatalmas háza egyik szobájában tégláról téglára elkezdte építeni a maga természetes méretű labirintusát. Teltek-múltak az évek. Találós kérdéseit a barátaival is megosztotta, szaklapoknak, napilapoknak is elküldte. Ám a labirintus csak nem akart elkészülni: egyre csak nőtt és nőtt odabent a házban. Joroska egyre bonyolultabbá építette. Szinte észrevétlenül mind több és több zsákutca keletkezett benne. Eletének részévé vált ez a mű. Egyetlen nap sem múlt el úgy, hogy ne rakott volna hozzá néhány téglát, ne zárt volna el egy kijáratot, vagy hosszabbított volna meg egy tekervényt, hogy még nehezebbé tegye az átjutást.
129
Úgy húsz esztendővel később történhetett, amikorra a szobában már nem maradt hely, és a labirintus szinte magától terjedt tovább az egész házban. A fürdőszobába csak úgy lehetett bejutni, ha nyolc lépést ment előre, ott balra fordult, majd további hat lépés után jobbra, azután lement három lépcsőn, tett öt lépést, ott ismét jobbra fordult, átugrott egy akadályt és kinyitott egy ajtót. A legfelső emeleti teraszra csak a bal oldali falon túlról lehetett felmászni egy kötélhágcsón. A házból így szép lassan egy természetes méretű, hatalmas labirintus lett.
130
Eleinte örült a dolognak. Nagyon szórakoztató volt a folyosókon bolyongani, melyek olykor zsákutcába torkolltak, s bár ő építette, mégsem tudta megjegyezni az összes útvonalat. Testre szabott labirintus volt számára. Testre szabott. Attól fogva Joroska sok embert meghívott a házába, a labirintusába. De még a leglelkesebbek is beleuntak, ahogy annak idején ő is a fejtörőibe. Ajánlkozott, hogy végigvezeti őket a házon, ám kis idő múltán mindenki inkább elköszönt tőle. Nagyjából mindenki ugyanazt mondta: „Igy nem lehet élni!" Joroska a végén már nem bírta elviselni a rettenetes magányt, és elköltözött egy olyan házba, ahol nem volt labirintus, ahol már fogadni tudta az embereket. Azért akit elég eszesnek talált, mégis elvitte igazi otthonába. Ahogy A kisherceg pilótája is megmutatta, mit rejt az óriáskígyó hasa, ő is megnyitotta a „kiváltságosok" előtt labirintusa ajtaját. .. .Joroska soha nem talált olyan embert, aki hajlandó lett volna azon a helyen élni vele.
131
A KILENCVENKILENCES KÖR
- Miért, Dokii Miért nem lehet nyugalma az ember-neki - Mi van? - Hát igen, néha ez jár a fejemben. Gabrielával nagyon jó a viszonyunk, sokkal jobb, mint régebben, de sohasem lesz belőle az, amit én szeretnék. Nem tudom. Hiányzik belőle a tűz, a szenvedély vagy a szórakozás. Az egyetemmel is valahogy így vagyok: bejárok az órákra, tanulok, vizsgázom, átmegyek. De valahogy semmi sem teljes. Hiányzik a megelégedettség, a mindennapos élvezet, hogy azt tanulhatom, amit szeretek. A munkámmal is ugyanez a helyzet. Jól érzem magam ott, jó a fizetésem, de nem annyira, amennyire én szeretném. - Es mindennel így vagy? - Az az érzésem, hogy igen. Nem tudok megpihenni, és azt mondani, „na jó, most aztán minden rendben van". Ugyanígy vagyok az öcsémmel, a barátaimmal, a pénzzel, a fizikai állapotommal... Mindennel, ami érdekel. - Pár héttel ezelőtt, amikor annyira aggasztott az otthoni helyzet, akkor nem jutott ez az eszedbe? - Dehogynem, csak akkor sokkal súlyosabb gondjaim voltak, azok mellett eltörpült minden. Ez a mai, ez valahogy „luxus", ettől lehetne minden egyéb dolog teljes.
132
- Vagyis akkor kezdődik nálad az aggódás, amikor a komoly gondok véget érnek. - Hát persze. - Vagyis a gond akkor kezdődik, amikor nincs problémád. - Hogyani - Amikor minden jobb lesz. - Hát... igen. - Mondd csak, Demián, mit érzel, amikor beismered, hogy akkor kezdődik a problémád, amikor minden jobb leszi - Hülyének érzem magam. - Ami van, az van - mondta a doki. - Már régen nem meséltem neked királyról. - így van. - Volt egyszer egy király, amolyan klasszikus. - Milyen az a klasszikus királyi - A klasszikus király a mesében, aki hatalmas, mesés vagyona van, szép palotája, fejedelmi lakomákat tart, szép felesége van, és mindent megszerezhet, amit csak kíván. És ennek ellenére mégsem boldog. -Ah... - És minél klasszikusabb a mese, annál boldogtalanabb a király. - És ez a király... ez mennyire klasszikusi - Nagyon. - Szegény... Élt egyszer egy nagyon szomorú király, annak egy apródja, aki, mint a szomorú királyok apródjai általában, nagyon boldog volt.
133
Minden reggel ő ébresztette a királyt, és hegedős énekeket dalolva-dudorászva vitte neki a reggelit. Széles mosoly ült az arcán, és mindig derűsen, boldogan szemlélte az életet. Egyik nap hívatta a király. - Apród - fordult hozzá -, mi a titkod? - Milyen titkom, felség? - Mi a boldogságod titka? - Nincsen semmi titka, felség. - Ne hazudj, apród! Már a hazugságnál kisebb sértés miatt is akadt, akinek fejét vétettem. - Nem hazudok, felséges királyom. Nincsen semmi titkom. - Miért vagy mindig boldog és vidám? He? Miért? - Felséges uram, nincs okom a szomorúságra. Életem-halálom kezedbe ajánlom, felség: a feleségemmel meg a gyermekeimmel élek a házban, melyet az udvar jelölt ki számunkra. Ruháznak élelmeznek bennünket, no meg felséged is juttat néha egy-egy garast, amit kedvünk szerint elkölthetünk. Hogyne lennék hát boldog? - Ha most rögtön el nem árulod a titkodat, akkor lefejeztetlek - szólt a király. - Ilyesmitől, amiről te beszélsz, senki nem lehet boldog. - De felség, nincsen titka. Semmi mást nem szeretnék jobban, mint hogy kedvedben járjak, de nincs semmi, amit előled titkolnék - Eredj, menj, még mielőtt hívatnám a hóhért. Az apród mosolygott, meghajolt, és kihátrált a teremből. A király őrjöngött. Képtelen volt magyarázatot találni rá, hogy mitől olyan boldog az apród, amikor kölcsönkenyérből él, levetett ruhát hord, és azt eszi, amit az udvarnép meghagy. Amikor lecsillapodott, hívatta a legbölcsebb tanácsadóját, és elmesélte neki a reggeli beszélgetésüket. - Mitől boldog ez az ember? - O, felség, az a helyzet, hogy ő kívül esik a körön. - A körön?
134
- Igen. - És ettől .boldog? - Nem uram. Ezért nem boldogtalan. - Jól értem? Ha valaki a körön belül van, akkor boldogtalan? - Igy van. - O meg kívül esik. - Igy van. - És hogy jutott ki? - Soha nem is került belülre. - Milyen kör ez? - A kilencvenkilences kör. - Én tényleg nem értek semmit. - Csak akkor érted meg, ha bemutathatom a tényeket. - Hogyan? - Ha megengeded, hogy az apród is belül kerüljön a körön. - Igen, parancsoljuk meg neki, hogy lépjen be. - Nem, felség. Senki senkit nem kötelezhet rá, hogy belülre kerüljön a körön. - Akkor rá kell szedni. - Nem szükséges, felség. Ha lehetőséget adunk neki, magától is be fog lépni. - De ő nem fogja észrevenni, hogy ettől boldogtalan ember lesz belőle? - De igen, észre fogja venni. - Akkor nem fog belépni. - Nem tudja majd elkerülni. - Azt mondod, rájön, hogy boldogtalan lesz, ha belép ebbe a nevetséges körbe, mégis be fog lépni, és nem tud majd kikerülni onnan? - Igy van, felség. Kész vagy elveszíteni egy kiváló szolgát, csak hogy megértsd, hogyan épül fel a kör? - Igen.
135
- Nagyon jó. Akkor ma éjjel küldetek érted. Kilencvenkilenc aranydukátot készíts bele egy bőrzacskóba. Egyetlen dukáttal se többet, se kevesebbet. - És még? - Vigyem az őrséget is, biztos, ami biztos? - Csak a bőrzacskót. Akkor este találkozunk, felség. - Az esti viszontlátásra. Igy is történt. Akkor este a bölcs a királyért indult. Titokban kiosontak együtt a palota belső udvarába, és elrejtőztek az apród háza mellett. Pirkadatig ott várakoztak. A házban meggyújtották az első gyertyát. A bölcs rákötött a zacskóra egy cédulát, melyen ez állt: EZ A KINCS A TIED, JUTALMUL AMIÉRT IGAZ EMBER VAGY. H ASZNÁLD KI, DE SENKINEK NE ÁRULD EL, HOL TALÁLTAD.
Ezzel odakötötte a zacskót a szolga ajtajának kilincsére, és visszament rejtekhelyére. A bölcs meg a király a bokrok közt megbújva figyelte, mi történik, amikor kilép az apród. A szolga kinyitotta a zacskót, elolvasta az üzenetet, megrázta az erszényt, és beleborzongott, ahogy meghallotta a csilingelést, majd a melléhez szorította a kincset, körülnézett, látta-e valaki, azzal visszament a házba. Odakintről is hallották, ahogy a szolga bereteszeli az ajtót, a két kémlelő pedig az ablakon keresztül leste, mi történik odabent. A szolga mindent a földre söpört az asztalról, csak a gyertyát nem. Leült, és kiborította a zacskó tartalmát. Nem akart hinni a szemének
136
Egy halom aranypénz volt! Még soha életében egyetlen aranydukátot sem érintett, és most az övé mind! Az apród megtapogatta, halomba rakta az érméket. Megsimogatta, és úgy forgatta őket, hogy a gyertya fénye megcsillanjon rajtuk. Összetornyozta, felborogatta, majd ismét egymásra rakta őket. Ahogy így játszadozott, tíz kupacba rakta az érméket. Egy tízes kupac, kettő, három, négy, öt, hat... És közben össze is adta: tíz, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan... Végül az utolsó kupachoz ért... és abban csak kilenc érme volt! Pillantása először végigsiklott az asztalon, a hiányzó érmét kereste. Aztán a földön, a zacskóban. „Ez nem lehet" - gondolta. Közelebb tolta az utolsó kupacot a többihez, és látszott is, hogy kisebb. - Megloptak! - kiáltotta. - Megloptak! Átkozottak! Megint nekiállt keresni, az asztalon, a földön, a zacskóban, a ruhái között, a zsebében, a bútorok alatt, de hiába. Nem találta, amit keresett. Az asztalon pedig - mintha csak gúnyt akarna űzni belőle annyira csillogott az egyik aranykupac, hogy rögtön eszébe jutott: csak kilencvenkilenc aranydukátja van. Csak kilencvenkilenc. „Kilencvenkilenc aranydukát. Ez nagy pénz" - gondolta. „De hiányzik egy érme. A kilencvenkilenc nem kerek szám. A száz, az a kerek, a kilencvenkilenc nem." A király tanácsadójával az ablakból figyelte. Az apród arca már nem olyan volt, mint korábban. Szemöldökét összehúzta, vonásai megfeszültek. Szeme résnyire szűkült, ajka szörnyen rángatózott, még a fogai is kilátszottak, annyira. A szolga visszatette a pénzt az erszénybe, és körülnézett, nehogy valaki meglássa a házból, aztán a tűzifa közé rejtette az erszényt. Aztán tollat, papírt ragadott, és elkezdett számolgatni.
137
Mennyi ideig kell takarékoskodnia egy szolgálónak, hogy megszerezze a századik aranydukátját? A szolgáló magában beszélt, fennhangon. Kész volt keményen dolgozni, amíg megszerezheti. Azután meg talán már dolgoznia sem kell soha többé. Száz aranydukáttal a zsebében az embernek már nem kell dolgoznia. Száz aranydukáttal a zsebében az ember már gazdag. Száz aranydukáttal a zsebében az ember már nyugodtan élhet. Befejezte a számításait. Ha dolgozik, és félreteszi, amit megkeres, meg még azt is, amit pluszban esetleg kap, akkor tizenegy-tizenkét esztendő alatt összejön az egy aranydukátra való. „Tízenkét év nagy idő" - gondolta. Talán rábeszélhetné a feleségét is, hogy egy időre ő is vállaljon munkát a faluban. Mindenesetre ő is délután ötkor végez a palotában, úgyhogy este is tud még dolgozni, onnan is csurranhatcsöppenhet valami. Számolt: ha ő is dolgozik a faluban, a felesége is, akkor hét év alatt is össze lehet szedni a pénzt. Túl sok idő! Esetleg eladhatná a faluban a fölösleges élelmet, ami esténként megmarad, azért is kaphat némi pénzt. Igy is van, minél kevesebbet esznek, annál többet el tudnak majd adni. Eladni, eladni".. jött a meleg idő. Minek annyi téli holmi? Minek egy párnál több cipő? Túl nagy áldozatnak tűnt. Ám négy esztendőnyi áldozat árán megszerezheti a századik aranydukátját. A király visszatért a bölccsel a palotába. Az apród belépett a kilencvenkilences körbe...
138
A rákövetkező hónapok alatt a szolga úgy is tett, ahogy azon a napon eltervezte. Egyik reggel az apród az ajtón dörömbölve lépett be a királyi hálószobába, és rosszkedvűen csak dúlt-fúlt. - Mi van veled? - kérdezte tőle kedvesen a király. - Semmi, semmi nincs velem. - Régebben, nem is olyan sokkal ezelőtt, még boldogan dalolásztál, nevettél. - Elvégzem a munkámat, nem igaz? Mit kíván felséged? Legyek egyszerre az udvari bolondja, az igrice is? Nem telt sok időbe, és a király elbocsátotta a szolgálóját. Nem volt igazán kedvére a rosszkedvű apród. - Ma, ahogy beszélgettünk, ez a mese jutott eszembe a királyról meg a szolgálójáról. Te is, én is, mindannyian ebben az ostoba logikában nevelkedtünk. Mindig hiányzik valami, hogy elégedettek lehessünk, márpedig csak akkor élvezheti az ember azt, amije van, hogyha elégedett. Épp ezért azt tanultuk, hogy a boldogság akkor jön el, hogyha mindenünk megvan, ami hiányzik... És minthogy mindig hiányzik valami, a gondolatmenet kezdődik elölről, és soha nem lehet élvezni az életet... De mi történne, ha eljönne a megvilágosodás, és egyszeriben rádöbbennénk, hogy kilencvenkilenc aranydukátunk a kincs száz százaléka. Hogy semmi nem hiányzik, hogy senki nem vett el tőlünk semmit, hogy a száz sem kerekebb szám, mint a kilencvenkilenc.
139
Hogy ez csak egy csapda, a mézesmadzag, amit elhúztak előttünk, hogy ostobák legyünk, hogy húzzuk az igát, fáradtan, rosszkedvűen, boldogtalanul és beletörődve. Csapda, hogy csak toljuk a szekeret, hogy minden menjen ugyanúgy tovább. Örökkön-örökké ugyanúgy további Mennyi minden megváltozna, ha élvezni tudnánk kincseinket, olyannak, amilyenek! - De vigyázat, Demián! Ha eljutottál a felismerésig, hogy a kilencvenkilenc is kincset rejt, attól még nem adhatod föl a céljaidat. Ez nem azt jelenti, hogy be kell érned akármivel. Mert elfogadni valamit, az nem ugyanaz, mint beletörődni valamibe. De ez már egy másik történet része.
140
A KENTAUR
Egész héten a kilencvenkilences kör története járt a fejemben. Néhány elemet sikerült a helyére tennem, de még mindig kimaradt néhány. Amikor megérkeztem az ülésre, még nem igazán tudtam, mi zajlik bennem, úgyhogy inkább szóba se hoztam a témát. A beszélgetés alatt végig csak kerteltem. Az időjárásról, a szünetről, az autókról, a lányokról beszélgettünk. Már a vége felé járt az idő, amikor azt mondtam Jorgénak, szerintem fölösleges volt ez az ülés, egyáltalán nem érzem, hogy hasznos lett volna számomra. - Demián, gondolj a favágóra, aki soha nem élezte meg a fejszéjét. Ez a mai könnyed, majdhogynem pajzán terápia is lehet egyfajta élezés. - Na látod, épp ezért el se kellett volna jönnöm. - Persze, ki is hagyhattad volna. Nem ugyanaz neked, mint nekem, de ki is hagyhattad volna. - Te nagyon nehéz eset vagy. - Hát persze. De te is. - Igen, de te még inkább. - Rendben, elismerem. Térjünk vissza arra, hogy ki is hagyhattad volna a mai ülést. Orvostanhallgató koromban
141
volt egy szülészet-nőgyógyászat professzorom. Nagyon kellemes ember volt, az óra után mindig legalább fél órát töltött a kérdéseink megválaszolásával. - Professzor úr, melyik a legjobb fogamzásgátló eljárás? kérdezte egyszer az egyik diáklány. - Nézze, kisasszony. Az ideális módszer anyagilag elérhető, könnyen alkalmazható és tökéletesen biztos... - kezdte válaszát a professzor. - De létezik tévedhetetlen módszer? - kérdezte egy jóképű, szőke fiú a harmadik sorból. - A legbiztosabb, az anyagilag leginkább elérhető és legegyszerűbb a „hideg vizes módszer". - És az milyen? - kérdeztük többen, az a lány is, aki a kérdést feltette. - Ha a partnerük nemi közösülést szeretne, akkor igyanak meg két-három pohár jó hideg vizet, egymás után, apró kortyonként. - Aktus előtt vagy után? - Helyette... - A terápiának az ilyen „szétszórt" napokon lehet leginkább hasznát venni, Demián: például elmehetsz moziba, úgyis nagyon szeretsz járni, találkozhatsz egy barátoddal, vagy aludhatsz néhány órát. Ahogy a professzorom is mondta, sem előtte, sem utána..., hanem „helyette". Ami jólesik, az terápiás hatású. - Persze, de akkor dönteni is kell. Szerintem pedig pont ott kezdődik a baj, amikor választani kell. A doki undorral nézett rám, én pedig rögtön kitaláltam, mit akar mondani.
142
- Nem, Jorge. Nem azt akarom mondani, hogy jobban szeretném, ha nem kellene választanom, nem is tagadom meg a szabadságomat... - mentegetőztem. - Csak hát nem akarsz szembesülni a döntéssel. - Nem. Persze, hogy nem akarok. - Mégsem ártana már tudomásul venned, hogy bár egységet képezünk mi, emberek, belül azért különbözünk ám... Egyesek fejlettebbek, mások világosabb észjárásúak, megint mások sötétebb színben látnak mindent, és mindenkinek más az igénye. - Akkor soha semmit nem lehet eldönteni - vágtam közbe. - Ez is kockázatos - jelentette ki a doki, ezzel letelepedett a földön fekvő hatalmas párnára. Én fogtam a másik párnát, és odaültem mellé, most egy újabb történet következik. És a doki folytatta. - Ötéves volt a lányom, mi pedig a feleségemmel bőszen vásároltuk a mesekönyveket, és elalvás előtt mesét olvastunk neki és az öccsének. Az egyik ilyen gyerekkönyvben olvastuk együtt A kentaur című mesét. Neked is elmesélem, mert szerintem neked szól. Volt egyszer egy kentaur, aki mint minden kentaur, félig ember, félig ló volt. Egyik délután a réten sétált, amikor rátört az éhség. - Mit is egyek? - tűnődött. - Csillagborsót vagy hamburgert? Hamburgert vagy csillagborsót? Minthogy nem tudta eldönteni, éhen maradt. Leszállt az est, a kentaur aludni szeretett volna.
143
- Hol is aludjak? - tűnődött. - Az istállóban vagy szállodában? Szállodában vagy istállóban? Minthogy nem tudta eldönteni, ébren maradt. Minthogy a kentaur éhes és kialvatlan volt, meg is betegedett. - Kit hívjak most? - tűnődött. - Orvost vagy állatorvost? Állatorvost vagy orvost? Minthogy a kentaur beteg volt, és nem tudta eldönteni, kit hívjon, meg is halt. A falu népe körbevette a tetemét, és nagyon sajnálkoztak. - El kell temetni - mondták. - De hová? A falu temetőjébe vagy a mezőre? A mezőre vagy a falu temetőjébe? S minthogy nem tudták eldönteni, hívták a könyv íróját, ám minthogy az írónő sem tudott helyettük dönteni, inkább föltámasztotta a kentaurt. Mese, mese, meskete, nem derült ki sohase, hogy véget ért-e ez a mese.
144
DIOGENÉSZ PÉNZE
- Térjünk vissza a „kör"-témához. - Igen? - Azt hiszem, végre megértettem a király és a szolga példázatát. És ami a legrosszabb, nagyon találva érzem magam. Mert valahányszor eltűnnek a nagy bajok a látóhatárról, mindig azt kezdem kutatni, mi az, ami innen-onnan hiányzik ahhoz, hogy tökéletes legyen. Még kimondani is borzasztó, de nem tudok mást tenni. - A társadalom, amelyben élünk, érthető jelét is adja, hogy ez az az álláspont, amit elvár tőled. - Miérti - Mert az iparosodás utáni társadalom a birtokláson és nem a létezésen alapszik, ahogy Erich Fromm is mondaná. És hogy erről meggyőzzön bennünket, jól belénk is plántált egy alapigazságot, amely bizony természetes módon előjön belőlünk, ha nem vagyunk képesek elmenni mellette. Egy mondat, amely egyszerre jelent hajtóerőt és csapdát is. - Egy mondati - Igen. így hangzik: „Milyen boldog lennék én azzal, amim nincs nekem!"
145
Márpedig ami nincs nekem, az nem egy kocsi, ház, jó fizetés vagy egy társ. Amim nincs, az egyszerűen az, amim-nincs-nekem, vagyis valami, ami nem lehetséges. Másképpen fogalmazva: ha sikerülne megszereznem azt, amim-nincs-nekem, attól nem lennék boldog, mert ez a valami (kocsi, ház, barátnő stb.) abban a pillanatban, ahogy megkaptam, már nem az lenne, amim-nincs-nekem, és az alapigazság szerint csak akkor lehetek boldog, ha megszerzem mindazt, amim-nincsnekem. - De hisz ez egy csapda, amelyből nincs menekvés! - Nincs bizony, ha nem vagy képes más alapigazságot találni magadnak. - Lehetséges egyáltalán^ - Minden parancsolatot és tantételt felül lehet bírálni, és vagy helybenhagyjuk, vagy korrigálhatjuk. Ennek az az ára, hogy az eleve meghatározott rendhez kötődő értékek felborulnak. Es ilyenkor összezavarodunk, elvesztjük a lábunk alól a-talajt, amíg az új valóságunkhoz illő rendet nem találunk. Ám, ha elérkezünk erre a pontra, annak rögtön megvan a jutalma: tudod értékelni azt, amid van, és lehetőséged nyílik rá, hogy akként élvezd, aki vagy. Azt tartják, hogy Diogenész rongyos ruhában járta Athén utcáit, és kapualjakban aludt. Mesélik, hogy egyik reggel Diogenész még álomittasan pihent a kapualjban, ahol az éjszakát töltötte, amikor arra ment egy gazdag földbirtokos. - Jó reggelt - köszöntötte az uraság. - Jó reggelt - válaszolta Diogenész. - Nagyon jó hetem volt, úgyhogy most idejöttem, hogy neked adjam ezt a zacskó pénzt. Diogenész némán nézett rá, meg se moccant.
146
- Vedd el. Nincs benne semmi kelepce. Az enyém, és neked adom, mert tudom, hogy nagyobb szükséged van rá, mint nekem. - Neked marad még? - kérdezte Diogenész. - Hát persze - felelte a gazdag ember -, marad még bőven. - És nem szeretnél még többet, mint amennyid van? - Már hogyne szeretnék! - Akkor tartsd meg a pénzed, mert neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Egyesek szerint a párbeszéd így folytatódott: „De neked is enned kell, márpedig ahhoz pénzre van szükséged." " - Nekem van egy tallérom - mutatta -, és ez nekem elég lesz ma reggel egy csésze búzára, meg talán még egy kis narancsra is. - Ezzel egyetértek. De holnap, holnapután, meg azután is enned kell majd. Holnap honnan fogsz pénzt szerezni? - Ha te nem félsz a tévedéstől, és biztosítasz afelől, hogy holnap reggel is élek még, akkor talán elfogadom a pénzedet...
147
MEGINT A PÉNZ
Valami történt velem ennek a témának köszönhetően. Olyan érzésem támadt, hogy most valami nagyon fontos, óriási jelentőségű dolog zajlik bennem. - Ez egy ráébredés - állította föl a diagnózist Jorge. - A ráébredési - kérdeztem vissza. - Nem, ez nem „a" ráébredés, hanem csak „egy" ráébredés. Amit elmesélsz, abból azt szűröm le, hogy olyan ez, mintha az ágyban fekve látnád az ablakon keresztül, hogyan világosodik ki. De azért még egy kicsit heversz tovább az ágyadban. - Jaj, igen, ezt érzem. - Jól van, nyugodj meg. Szinte mindnyájan nagyjából ugyanezt érezzük olykor. - Nagyon örülök, vigasztal a tudat, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Már úgy éreztem magam, mint egy idióta, hogy ilyen helyzetbe kerültem. - Ez még nem elég ok rá, hogy idióta légy - jegyezte meg viccelődve a doki. - Na, elég legyen már! - Jól van, befejeztem. Bár tudnád, hogy én tényleg azt gondolom, te nem vagy idióta. Azt sem, hogy zavaros vagy. Szerintem vonakodsz elfogadni, hogy vannak olyan terüle-
148
tek, ahol többet fejlődtél, meg olyanok is, ahol kevesebbet, és nem veszed tudomásul, hogy ez a normális. Nem minden vetületünkben fejlődünk egyformán. Lehetünk nagyon érettek bizonyos dolgokban és sokkal kevésbé határozottak más téren. Logikus. Ezért mondtam, hogy „egy" ráébredés. Sokszor, nagyon-nagyon sokszor ébredünk rá az igazságra. Meglehet, hogy egyesek áteshetnek „a" ráébredésen, és egyszeriben látni kezdik a teljes igazságot. De én nem ismerem ezt az utat, olyan embert sem, aki végigment volna rajta... Na jó, talán igen. Igen valószínű, hogy Jézus Krisztus, Buddha vagy Mohamed ráébredt. - De én nem vagyok Jézus Krisztus, Buddha, vagy... - Én sem, úgyhogy inkább ne is akarjunk azok lenni, nehogy belépjünk a kilencvenkilences körbe a ráébredéssel, úgy mint a pénzzel. - Most hogy itt tartunk, még valami: amikor a kilencvenkilences kör történetével úgy megkavartál, azt is mondtad, nem ugyanaz elfogadni, mint beletörődni. Meg hogy az már egy másik történet. Ma elmeséled^ - Ezer örömmel! A kis falu szélén állt egymás mellett két ház. Az egyikben egy gazdag, vagyonos földművelő lakott. Cselédek vették körül, és mindent megkaphatott, amit csak el tudott képzelni. A másik egy szerény kis házikó volt, egy szigorú szokások szerint élő idős ember lakta, aki ideje java részében a földjét művelte, meg imádkozott. Az öregember és a gazdag földművelő nap mint nap találkozott, és minden alkalommal váltott néhány szót egymással. A gaz-
149
dag földművelő mindig a pénzéről, az öregember mindig a hitéről beszélt. - A hit! - nevetett gúnyosan a gazdag ember. - Ha úgy van, ahogy mondod, és az Istened olyan hatalmas, akkor miért nem kéred, hogy küldjön neked annyit, amennyiből nem kellene így nélkülöznöd? - Igazad van - vágta rá az öregember, azzal be is ment nyomban a házába. Másnap, amikor találkoztak, az öregember arca ragyogott az örömtől. - Mi van, öreg? - Semmi. De megfogadtam a tanácsodat, és ma reggel kértem Istent, hogy küldjön nekem száz aranydukátot. - Tényleg? - Igen. Azt mondtam neki, amiért ilyen jó ember voltam és vagyok, mindig tiszteletben tartottam a törvényeidet, jutalmat érdemelnék, és én a pénzt választottam. Szerinted túl sokat kértem? - Nem számít, hogy én mit gondolok - mondta gúnyosan a gazdag földművelő. - Az a lényeg, hogy a te Istened ne találja túl soknak Talán szerinte te húsz, ötven, nyolcvan vagy kilencvenkét aranydukátot érdemelnél. Ki tudja? - Nem úgy van az! Isten el tudja dönteni, hogy megérdemlem-e a jutalmat vagy sem. Es az én kérésem nagyon világos volt. Én száz aranyat kérek Nem fogadok el húsz, ötven, nyolcvan vagy kilencvenkét aránydukátot. Én százat kértem, és nincs semmi kétségem afelől, hogy a Jóisten meghallgatja kérésemet, és el is küldi. Ő nem fog alkudozni velem, én sem Ővele. Százat kértem, és százat is fog küldeni. Ha eggyel is kevesebbet küld, nem fogadom el. - Hahaha! Még követelőzöl is! - mondta a gazdag ember. - Ahogy O követel éntőlem, én is úgy fogok követelni Őtőle mondta az öregember.
150
- Nem hiszem, hogy képes volnál visszautasítani a húsz vagy harminc aranyat, ha annyit küld neked az Isten. Csak azért, mert nem száz... - No hiszen, száznál kevesebbet én azonnal visszautasítanék. De ha Isten úgy találná, hogy a száz kevés, és többet küldene, akkor sem fogadnám el a többletet. - Hahaha! Teljesen megbolondultál, el akarod velem hitetni a mesédet, hogy a hited meg az eltökéltséged! Hahaha! Megnézném én, hogyan tartod magad az elhatározásodhoz. Hahaha! Ezzel elváltak, és mind a ketten hazamentek. Valami oknál fogva bosszantotta a gazdag "földművelőt az öregember. Micsoda szemtelenség! Még hogy száz aranydukátnál kevesebbet nem fogadna el! Hogy' jelenthet ki ilyet? Még ma este le fogja rántani a leplet róla. Fogott egy erszényt, beletett kilencvenkilenc aranydukátot, és elindult vele a szomszéd háza felé. Az öregember éppen térdepelt és imádkozott. - Édes jó Istenem, segíts rajtam ínségemben. Azt hiszem, megérdemlem ezt a pénzt. De ne felejtsd el: száz aranydukát. Nem érem be annyival, amennyit küldesz. Pontosan száz dukátot kérek... Miközben az öreg imádkozott, a gazdag ember fölmászott a tetőre, és a kéménylyukon bedobta az erszényt. Aztán lemászott, és figyelt a rejtekhelyén. Az öreg még mindig imádkozott, amikor fémes csörgést hallott a kéményben. Lassan fölállt, odament a tűzhely nyílásához, fölemelte az erszényt, és lerázta róla a kormot meg a hamut. Azután odaült az asztalhoz, és kiborította a zacskó tartalmát. Ott tornyosult előtte a pénzhalom. Az öregember térdre borult, és hálálkodott a Jóistennek, amiért elküldte neki az ajándékot. Ahogy bevégezte az imádságot, megszámolta a pénzt. Kilencvenkilenc volt. Kilencvenkilenc aranydukát.
151
A gazdag ember még mindig ott állt, várta, hogy beigazolódjék a feltevése. Az öregember fölnézett, és így fohászkodott: „Istenem: látom, hogy szándékodban áll egy szegény öregember vágyát teljesíteni, de az égi pénzesládában most csak kilencvenkilenc dukát volt. Nem akartál megvárakoztatni egyetlen dukát miatt. Ámde ahogy megmondtam, nem fogadok el egyetlen dukáttal sem többet, sem kevesebbet száz aranynál..." - Ostoba vénember! - gondolta a gazdag ember. - Másfelől viszont - folytatta az öregember - én tökéletesen megbízom benned. Ezért most az egyszer rád bízom a dolgot: akkor küldöd el a dukátot, amivel tartozol, amikor jónak látod. - Árulás! - kiáltotta a gazdag ember. - Képmutató! És nagy kiabálva elkezdett dörömbölni a szomszédja ajtaján. - Képmutató vagy! - förmedt rá. - Azt mondtad, nem fogadsz el száznál kevesebbet, most meg minden további nélkül zsebre vágod a kilencvenkilenc dukátot! Hazug vagy te magad is, meg az Istenbe vetett hited is! - Honnan tudod, hogy csak kilencvenkilenc dukát volt? - kérdezte az öregember. - Onnan, hogy én magam küldtem neked ezt a kilencvenkilenc dukátot, hogy bebizonyítsam, te egy csaló vagy. „Száznál kevesebbet nem fogadok el", hahaha! - Nem is fogadom el. Isten majd akkor küldi el a hiányzó aranyat, amikor jónak látja. - Nem fog ő neked küldeni semmit, hiszen én küldtem neked a pénzt, már mondtam. - Nem vitatom, hogy téged használt eszközül Isten, hogy teljesítse a kívánságomat. De ez a pénz akkor pottyant be a kéményemen, amikor én imával kértem, így hát engem illet. A gazdag ember mosolya bosszús fintorra változott. - Hogyhogy téged illet? Ez az erszény, ez a pénz az enyém. Én küldtem.
152
- Isten útjai kifürkészhetetlenek az emberi nem számára - jegyezte meg az öregember. - Átkozott légy te is, meg a te Istened is. Add vissza a pénzt, vagy a bíró elé viszlek, és még azt a keveset is elveszted, amid van. - Az én egyetlen ítélőbíróm a Jóisten. Ám ha a falu bírájára gondolsz, akkor nincs ellene kifogásom, hogy a színe elé vigyük a dolgot. - Jól van, akkor indulhatunk. - Meg kell várnod, amíg veszek magamnak egy kocsit. Most éppen nincsen, és egy ilyen öregember, mint én, nem vághat már neki gyalogszerrel a faluig. - Nem kell várnod. Fölajánlom az én kocsimat. - Igazán köszönöm a kedvességedet. Az elmúlt évek alatt semmiben nem segítettél nekem. Jól van. Mindenesetre vámunk kell, amíg kissé szűnik a tél. Nagyon hideg van, az én egészségem már nem bírná, hogy egy jó kabát nélkül menjek a faluba. - Csak halogatni akarod a dolgot - rivallt rá dühösen a gazdag ember. - Adok neked irhakabátot, abban eljöhetsz. Mi egyéb kifogásod van? - Ha így állunk - szólt az öregember -, akkor nem mondhatok nemet. Az öregember jól belebújt az irhakabátba, fölült a kocsira, és elindult a falu felé, mögötte pedig egy másik kocsin a gazdag ember. Amikor odaértek, a gazdag ember tüstént kihallgatást kért a bírónál, s amikor az fogadta őket, részletesen elmondta neki a tervét, hogyan akarta lerántani a leplet az öregemberről, mert hamis a hite, hogy ő küldte neki a pénzt, az öreg meg nem hajlandó visszaadni neki. - Mi hozzáfűznivalód van, öreg? - kérdezte a bíró. - Nagyságos uram: nagyon meglep, hogy itt kell szembehelyezkednem emiatt a kérdés miatt a szomszédommal. Ez az em-
153
ber a leggazdagabb az egész környéken. Soha nem mutatott együttérzést, soha nem volt adakozó kedvű másokkal szemben, és nem hiszem, hogy nekem bármit is föl kellene hoznom a magam védelmére. Vajon ki hinné el, hogy egy hozzá hasonló fösvény ember majd' száz aranydukátot tesz egy erszénybe, és bedobja a szomszédja kéményén? Napnál is világosabb, hogy ez az ember kilesett engem, és amikor meglátta a pénzemet, a pénzsóvárság vitte rá, hogy kitalálja ezt a mesét. - Kitalálni? Átkozott vénemberi - kiáltott fel a gazdag ember. -Te magad is tudod, hogy úgy van, ahogy én mondom. Te magad sem hiszed el ezt a dajkamesét, hogy Isten küldte neked azt a pénzt! Add vissza az erszényt! - Méltóságos uram, ez az ember bizony nagyon felkavart. - Hát persze! Felkavar, hogy megloptak! Követelem, hogy add vissza az erszényt! A bíró elcsodálkozott. Mindkét fél érveit meg kell hallgatnia, és úgy köteles dönteni, no de melyik az igazságosabb? - Add vissza a pénzemet, te csalárd vénember! - hajtogatta a gazdag ember. - Az a pénz az enyém, csak az enyém. A gazdag ember egy szempillantás alatt átugrott a kettejüket elválasztó fakorláton, és magából kikelve próbálta kitépni az erszényt az öregember kezéből. - Csendet! - kiáltotta a bíró. - Csendet! - Látja, bíró úr? A pénzsóvárság megbolondítja. Azon sem lepődnék meg, hogyha az erszényt megszerezvén azt állítaná, hogy a kocsi is az övé, amin jöttem. - Hát persze, hogy az enyém! - vágta rá sietve a gazdag ember. - Én adtam kölcsön. - Látja, méltóságos uram? Épp csak a kabátomat nem akarja a magáénak mondani.
154
- Már hogyne mondanám, amikor az enyém! - kiáltotta már fékeveszetten a gazdag ember. - Az enyém, minden az enyém: az erszény, a pénz, a kocsi, á kabát... Minden az enyém! Minden! - Elég legyen! - szólalt meg a bíró, és már nem volt kétsége. Nem szégyelled magad, elvennéd ettől a szegény embertől azt a keveset is, amije van? - D...de... - Semmi de. Pénzsóvár, haszonleső vagy - folytatta a bíró. Meg akartad lopni ezt a szegény öregembert, ezért egy hét börtönre ítéllek, és kárpótlásul ötszáz aranydukátot fizetsz a szomszédodnak. - Megbocsásson, méltóságos uram - szólt közbe az öregember. - Beszélhetek? - Igen, bátyám. - Szerintem ez az ember okult a leckéből. Én arra kérem, hogy bár az ellenfelem, engedje el a büntetést, és csak jelképes bírságot szabjon ki rá. - Nagyon nemeslelkű vagy, bátyám. Mit ajánlasz? Száz aranyat? Ötvenet? - Nem, bíró uram. Szerintem egyetlen aranyforint megfizetése is elegendő büntetés. A bíró kalapácsával az asztalra koppintott, és kihirdette az ítéletet: „E nemeslelkű embernek köszönhetően, nem a Bíróság kívánságának megfelelően, egy aranyforint jelképes bírság megfizetésére kötelezem, itt a helyszínen." - Tiltakozom! - kiáltott föl a gazdag ember. - Nem fogadom el. - Kivéve, ha a büntetésre ítélt nem utasítja vissza e nemeslelkű ember javaslatát, és a bíróság kevésbé jóindulatú ítéletét óhajtja. A gazdag ember beletörődött, elővett egy aranydukátot, és átnyújtotta az öregembernek. - A tárgyalást berekesztem - fejezte be a bíró.
155
A gazdag ember futva ment a kocsijához, és örökre otthagyta a falut. A bíró elköszönt az öregembertől, aztán visszavonult. Az öregember az égre emelte tekintetét: - Köszönöm, Istenem. Most már rendben vagyunk. Nem tartozol semmivel. - Most már talán minden elem a rendelkezésedre áll, Demián, hogy teljes legyen a ráébredésed: mit tesz elfogadni és harcolni. Ahogy a doki mondta: Beletörődni valamibe és elfogadni valamit, az nem ugyanaz.
156
AZ ÓRA, AMELY HÉTKOR ÁLLT MEG
Ragyogó időszak állt mögöttem! A felnőtté válás bizsergető érzését éreztem magamban. Nemcsak, hogy elraktároztam az ismereteket, hanem -minden szerénység nélkül mondhatom - egyre bölcsebbnek éreztem magam, gondolataim világosabbak, összefogottabbak lettek. Fantasztikus volt minden, és annak ellenére, hogy nem minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mégis derűsen vettem mindent, ezért biztos voltam benne, hogy félelem nélkül szembe tudok nézni a nehézségekkel. - Ez zseniális, Doki. Te mindig így élsz? - Felelj a kérdésedre te magad. - Hát, ha ez is a ráébredés része, akkor veled ez mindenesetre többször fordulhatott elő életedben, mint velem, úgyhogy nyilván mindig így élsz. - Nem - felelte Jorge. - Nem mindig. - Most, hogy már vigasztal a tudat, hogy másokkal is így van ez, akkor azt kérdezem: a többieknek, a többségnek is vannak világos és sötét pillanataid - Szerintem igen... Talán ezért jut eszembe Papini egyik elbeszélése. Az a címe, hogy: Az óra, amely hétkor állt meg. - Elmondod?
157
- Igen, bár egy ilyen nagyszerűen megírt elbeszélést emlékezetből elmesélni annyit tesz, mintha a szépsége háromnegyedét kilopnád belőle. De hát... Papini elbeszélése egy monológ, melyet szereplője a szobája magányában írt. Szobám egyik falán egy szép régi óra függ, de már nem jár. Mutatói megálltak, és szinte öröktől fogva, háborítatlanul, pontban hét órát mutatnak. Az óra szinte már csak haszontalan dísztárgy volt a sápadtfehér, üres falon. Es mégis, a nap folyamán van két olyan pillanat, két röpke pillanat, amikor az öreg mintha újjáéledne hamvaiból, mint a főnixmadár. Amikor a város órái kongva-bongva elütik a hetet, s az óraszerkezetek kakukkjai, gongjai hétszer egymás után elmondják éneküket, akkor mintha a szobában is életre kelne az öreg óra. Napjában kétszer, reggel és este. Az öreg óra ilyenkor teljes összhangban érzi magát a világegyetemmel. Ha valaki csak e két pillanatban látná az órát, azt mondaná, tökéletesen működik... Ám, ha elmúlik ez a pillanat, amikor a többi óra éneke elhallgat, s mutatóik járják tovább egyhangú útjukat, az én öreg órám elvéti a lépést, hű marad ahhoz az órához, amelyben egykor megállt. Szeretem ezt az órát. Es minél többet beszélek róla, annál jobban szeretem, mert mindahányszor úgy érzem, egyre jobban hasonlítok rá. Én is megálltam valamely időben. Én is úgy érzem, mozdulatlan vagyok lecövekeltem. Én is valahogy haszontalan dísztárgy vagyok egy csupasz falon. De vannak röpke pillanataim, amikor titokzatos módon eljön az én időm.
158
Ilyenkor érzem, hogy még életben vagyok. Minden világos, a világ csodálatos. Tudok alkotni, álmodni, repülni, és ilyenkor többet mondok el, többet érzek, mint a fennmaradó idő teljes egészében. A dolgok e harmonikus együttállása rendre ismétlődik mint valami megváltoztathatatlan sorozat. Amikor először éreztem ezt, próbáltam ezekbe a pillanatokba kapaszkodni, gondoltam, örökre megállíthatom őket. De nem így történt. Ahogy az öreg órától, tőlem is tovaszáll a többiek ideje. ... Es ha elmúlik ez a pillanat, s a másik órák amelyek másik emberekben laknak, folytatják útjukat, én is visszatérek megszokott, mozdulatlan halálomba, a munkámhoz, a kávéházi beszélgetésekhez, unalmas jövés-menéseimhez, amit életnek szoktam nevezni. De tudom, hogy az élet másvalami. Tudom, hogy az élet, az igazi élet azon pillanatok összessége, amelyek röpkék ugyan, de azt éreztetik velünk, hogy összhangban vagyunk a világegyetemmel. Majd' mindenki, szegény, azt hiszi, hogy él. Csak a teljesség pillanatai vannak és akik ezt nem tudják és örökké akarnak élni, azok a hétköznapiság szürke, folyton ismétlődő világára vannak kárhoztatva. Ezért szeretlek, öreg órám. Mert mi ketten egyformák vagyunk - Demián, ez csak igen szegényesen adja vissza Papini irodalmi remekét, kérlek, olvasd majd el egyszer. Csak azért vettem ma elő, hogy mutassak egy zseniális metaforát: hogy talán mindenki csupán a harmónia néhány pillanatában él. Talán most, ebben a jelenben, az igazi élet ideje egybeesik a te saját időddel. Ha ez így van, használd ki, Demián. Talán... túl gyorsan eltelik.
159
Nem sokkal később elolvastam Papini eredeti elbeszélését, Az óra, amely hétkor állt meg címűt. Igaza volt a dokinak, ez egy remekmű. Most, hogy már itt van a polcomon a könyv, azért még mindig nem tudom elfelejteni, ahogy Jorge elmesélte. Talán nem volt annyira gazdagon árnyalt, azért számomra akkor legalább annyira élvezetes volt, mint később az eredeti.
160
A LENCSE
Ezúttal sem tévedett a terapeutám. A fényesség, a harmónia pillanata elmúlt, és ismét felbukkantak örök kérdéseim: az igazságról, a többiekről, önmagamról. Egy látszólag teljesen hétköznapi dolgon nagyon megütköztem: egy éven belül már harmadszor fordult elő, hogy a munkatársam az irodában több fizetésemelést kapott, mint én. A munkám tekintetében meglehetősen tárgyilagos bírának tartottam magam, és tudtam, hogy elég jól dolgozom. Mi több, abban is biztos voltam, hogy én sokkal rátermettebb és hatékonyabb vagyok, mint a munkatársaim. - Az a helyzet, Eduardo egy nyalizós. - Hogy micsodái - Nyalizós, meg lesipuskás. - Mit követhetett el, hogy csak ilyen szép jelzőkkel lehet illetni? - Állandóan a főnök nyomában van, mindent megmutogat neki, amit csinál, amit elért, ami jól sikerült neki, azt meg elmismásolja, amit nem tudott megoldani. A főnök persze nem hülye, látja, biztos, hogy látja. Amikor nem a sikereit mutogatja, akkor a főnöknek hízeleg. - A főnöknek meg, úgy látszik, ez a gyengéje.
161
- Naná, mert nyilván a hízelgő kap jutalmat, hogyha jutalmazásra kerül a sor. - Beszéltél már a főnököddel? - Persze, hogy beszéltem. Azt mondja, én mindent kétségbe vonok, rossz a természetem, ezért kevesebb jó pontot kapok. - Másként szólva, a te beállításod szerint, ha te is olyan hajbókoló lennél, mint Eduardo, akkor téged is előléptetnének, több jó pontot szereznél, nagyobb fizetést kapnál. - Úgy látszik, igen. - Jól van, akkor minden világos. Tudod, mi a cél, mi az útja, képes is vagy rá, hogy megtedd. Mi mást akarszi A többi csak rajtad múlik. - Erre én nem vagyok hajlandó. - Mirei - Nem vagyok hajlandó mindenre igent mondani, csak hogy egy kicsivel több legyen a pénzem... - Nagyon helyes, Demián. De nehogy azt hidd, hogy ez csak a munkában van így. - Nem látom, mi az összefüggés, hogy más téren hogy' van ez. De a nálad szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy soha semmi nem csak „egyetlen helyen" van, úgyhogy nem tudom, ez csak a munkában van-e így. Nem tudom. - Amikor Ricardo nem téged választott, hogy szerepelj az egyetemen, hanem Jüan Carlost, akkor nem ugyanezt érezted i -De. - És amikor hónapokkal ezelőtt mesélted, hogy Laura barátnőd azért távolodott el tőled, mert jobban szereti az olyan társaságot, ahol nem mondanak olyasmit, amit neki nincs ínyére hallgatni, az nem ugyanaz volti
162
- De! Ugyanaz... Akkor ha nem akarsz magadra maradni, azon kell küszködnöd, hogy ne legyél az, aki vagy... - Ha nem akarok magamra maradni, akkor hízelegnem kell, igazat kell adnom másoknak, finomnak, langyosnak kell lennem, csak akkor kell befognom vagy kinyitnom a számat, ha igent akarok mondani... - Kétségtelen, hogy ez az egyik út. A másik Diogenészé. - Melyik Diogenészéi - A Diogenészi út. Diogenész egyszer egy ház küszöbén ülve lencsét evett. Egész Athénban a főtt lencse volt a legolcsóbb étel. Másként szólva, ha lencsét ettél, akkor az azt jelentette, hogy nagyon szűkösen élsz. Arra ment az egyik miniszter, és azt mondta neki: „Jaj, Diogenész, ha megtanulnád, hogyan légy egy kicsit alázatosabb, egy kicsit többet hízelegnél az uralkodónak, akkor nem kellene ennyi lencsét enned." Diogenész abbahagyta az evést, fölnézett, és pillantását merőn a gazdag úrra szegezve így válaszolt: „O, szegény testvérem! Ha megtanulnál egy kicsit lencsét is enni, akkor nem kellene annyira alázatosnak lenned, annyit hízelegned az uralkodónak." - Ez a Diogenészi út. Az önbecsülés útja, méltóságunk megőrzése mindenfajta elismerésnél előbbre való. Mindnyájunknak szükségünk van a többiek elismerésére. Ám ha ennek az az ára, hogy nem lehetünk önmagunk, akkor nemcsak hogy túl nagy ez az ár, hanem értelmetlen, önmagunkhoz nem illő kereséssé is válik: úgy járunk lassan, mint az az ember, aki az egész faluban kereste a szamarát, mikor... a szamara hátán ült.
163
A KIRÁLY, AKIT MINDIG DICSÉRNI KELLETT
- Gondolkodtam, és rájöttem, hogy sok olyan dolog van, amiért nagy árat kell fizetnem. És ez nem tesz túlzottan boldoggá. Az az érzésem, mintha mókuskerékbe kerültem volna, ahonnan nem tudok kiszállni. Mit tehetnék, hogy előre tudjam, mekkora árat kell fizetnem valamiért i Az anyagi dolgokkal könnyű, mert ott nagyjából mindennek megvan az ára. De az összes többinél nem tudom, mi az értékmérő. - Legelőször azt kellene eldönteni, mi a drága. Mit jelent az, hogy túl nagy ár. - Nagy árat fizetni az azt jelenti, hogy túl sokat fizetsz. - Nézd az anyagi oldal felől. Százezer dollár, az soki - Igen, sok. - Akkor egy százezer dollárba kerülő Jumbo repülőgép az drága volna. - Jó, jó, attól függ, kinek. Nekem igen. - Miérti - Mert nekem nincs százezer dollárom, nem is lesz. - Nem, Demián. Összekevered a drágát a költségessel. Ha egy Jumbót százezer dollárért megvehetnél, az nagyon olcsó lenne, akár van rá pénzed, akár nincs. - Akkor hogy működik a dologi
164
- Ha az árát (amibe kerül) hasonlítod össze az értékével (amennyit ér), és nem ahhoz viszonyítod, hogy neked menynyi pénzed van. Az a drága, Demián, ami többe kerül, mint amennyit ér. - Többe, mint amennyit ér... Hát persze, ezért van annyi minden, amiért úgy érzem, túl nagy árat fizetek... Most már értem. - A nem anyagi természetű dolgoknál - folytatta Jorge -, de sokszor még azoknál is, annyira szubjektív az érték, hogy csak az ember maga képes eldönteni, reális-e az ára vagy sem. De mindnyájunknak vannak olyan értékes javaink, amelyeket szerintem nem tudunk igazán értékelni. Az egyik ilyen a méltóságunk. Szerintem az ember méltósága, az önbecsülése ahogy már mondtam - olyan drága kincs, hogy ha azzal fizetünk, mindig túl nagy árat fizetünk. Volt egyszer egy király, akinek a hiúságtól elborult az elméje. A hiúság mindig megbolondítja az embert. Építtetett ez a király egy templomot a palotakertben, és a templomban a saját szobrát helyeztette el, amely lótuszülésben ábrázolta. Reggeli után minden délelőtt a templomába ment a király, térdre borult, és saját magát imádta. Egy napon arra jutott, hogy nem nagy vallás az, amelynek egyetlen követője van. Úgyhogy eldöntötte, több imádóra volna szüksége. Rendeletbe adták ekkor, hogy a királyi gárda valamennyi tagja boruljon térdre a szobor előtt, legalább napjában egyszer. Ugyanezt kellett tennie a királyság valamennyi szolgájának és miniszterének. Az idő múlásával egyre fokozódott az őrülete, és mivel a környezetében mindenki alázattal viseltetett iránta, egy napon elren-
165
delte, hogy a királyi gárda menjen ki a piacra, és hozza el neki az első három embert, aki az útjukba téved. - Velük fogom megmutatni - gondolta -, milyen erős az önmagamba vetett hitem. Megkérem őket, hogy boruljanak térdre a szobrom előtt, s ha bölcsek, megteszik, ha nem, akkor nem méltók arra, hogy éljenek. A gárda ki is ment a piacra, s hozott egy tudós embert, egy papot és egy koldust, mert ők hárman vetődtek először útjukba. A három embert bevezették a templomba, a király színe elé. - Ez az egyetlen és valóságos Isten mása - fogadta őket a király. Boruljatok térdre előtte, vagy búcsúzzatok el az életetektől. A tudós ember azt gondolta: „A király őrült, és megölet, ha nem borulok térdre. Nyilvánvaló, hogy ez most a kényszerítő erő esete. Senki nem ítélhet el azért, mert meggyőződés nélkül cselekedtem, hogy mentsem az életem, hiszen a társadalomnak is tartozom ennyivel." Azzal térdet hajtott a szobor előtt. Az egyházfi azt gondolta: „A király megháborodott, és be fogja váltani a fenyegetését. Én az igazi Isten kiválasztottja vagyok, cselekedetem éppen ezért megszenteli a helyet, ahol vagyok. Nem számít, kit ábrázol a szobor. Az igazi Istent fogom imádni." Azzal letérdelt. A koldusra került a sor, ám az meg sem moccant - Térdelj le! - parancsolt rá a király. - Felség: én nem tartozom a néphez, hiszen legtöbbször mindenki elkerget "a háza küszöbe elől. Kiválasztottja sem vagyok senkinek, a fejemben tenyésző néhány tetű kivételével. Én senkit nem tudok megítélni, és imádni sem tudok egyetlen képmást sem. Ami pedig az életemet illeti, nem hiszem, hogy oly becses kincs volna, hogy a megmentéséért nevetségessé kellene magam tennem. Épp ezért tehát, uram, királyom, nem látok rá semmi indokot, amiért érdemes volna térdet hajtanom.
166
Azt mondják, a koldus válasza hallatán annyira meghatódott király, hogy nyomban megvilágosodott, és elkezdte átgondolni saját álláspontját. A legenda szerint csakis ettől gyógyult meg a király, és a temp- lom helyére szökőkutat építtetett, a szoboréra pedig hatalmas virágcserepeket tetetett.
167
A TÍZPARANCSOLAT
Az a mesebeli király megváltozott a koldus szavainak hatására, végiggondolta az életét, én viszont teljesen „ledermedtem" az utolsó beszélgetést követően. Megint azt éreztem, mintha a szemem előtt legördülne egy függöny, és helyzetek, tények, gondolatok és állásfoglalások végtelen hosszú sorát hagyná maga után, melyek rendszertelenül, egymás után végigcikáztak a fejemben... Mintha személyes élettörténetem jelentése is megváltozott volna attól fogva, hogy rájöttem, mit tesz az, hogy „drága" meg „olcsó". Mennyi mindenért fizettem nagy árat életemben! És mennyi mindent kaptam úgy, hogy észre sem vettem, milyen olcsón jött! A fukarság és a pazarlás ugyanannak a hibának a két véglete. A nyomorult és a csodálatos személyiség egyszerre élt bennem, egymástól elválaszthatatlanul, igyekezvén elkülönülni egyik a másiktól, egymással versengeni, felszínre törni, uralkodni... A polaritás játéka, amiről annyit beszélt Jorge! Micsoda őrült gondolat, hogy a világon minden kettesével létezik. Minden az ellentétével. - Minden Jekyll doktor a maga Mister Hyde-jával. - És ez mindig így van?
168
- Igen, Demián, mindig. Mert a világ, amelyben élünk, egy hatalmas Yin és Yang: két részből álló, egy és oszthatatlan egész. A két rész egyedül azért különül el egymástól, hogy felfogjuk, önállóan egyik sem létezik. Nézd... A doki fölállt, és odament a szekrényhez. Kinyitotta az ajtaját, és elkezdett kutatni a holmijai között, végül kivett egy zseblámpát. Megnyomta a kapcsolóját, és mivel nem működött, elkezdte ütögetni, akkor aztán meggyulladt. Ezután lekapcsolta a villanyt a szobában, és a lámpával rávilágított az ablakra, melyen le volt húzva a redőny. - Látod a fénysugarat^- - kérdezte. - Igen, persze. - Miérti - Mert be van kapcsolva a lámpa - feleltem, bár fogalmam sem volt róla, hová akar kilyukadni. - Most húzd föl a redőnyt. Fölhúztam. - Es most? - kérdezte, miközben a zseblámpával az ablak felé világított, ahonnan betűzött a déli napsütés. - Most mit kérdezel? - Most be van kapcsolva a lámpa vagy nincs? - Nem tudom. - Hogyhogy"? Nem látod a fényt? - Nem, most nem. - Tudod, miérti - Mert a nap... - próbáltam magyarázatot keresni. - Azért nem látod, mert sötét kell hozzá. Látod? A dolgok csak akkor léteznek, ha az ellentétük is létezik. Ez így van a fénnyel és a sötéttel, az éjszakával és a nappallal, a nővel és a férfival, az erővel és a gyengeséggel is...
169
A doki lekapcsolta a lámpát, behajította a szekrénybe, visszaült a helyére, és szinte extázisba esve folytatta. - így van ez a külső és belső világban egyaránt. Hogyan észlelhetnénk az erős oldalunkat, hogyha nem létezne bennünk a gyengeségi Hogyan tanulhatnánk, ha nem volnánk tudatlanok? Hogyan lehetnénk nők vagy férfiak, hogyha nem létezne nő és férfii Mi több, hogyan gondolhatnánk azt, hogy száz százalékban kisfiúnak vagy kislánynak születünk, mikor testünk minden egyes sejtjében, ötven-ötven százalékban, mindkét nem információja jelen van? Valamennyi tulajdonság, tényező, erény és hiba az ellentétével együtt van jelen bennünk. Vagyis: egyikünk sem csak jó vagy csak rossz, csak intelligens vagy csak bátor. Jóságunk, intelligenciánk és bátorságunk mindig együtt él rosszaságunkkal, butaságunkkal és gyávaságunkkal. Mindnyájan hallottunk már arról, hogy akik felsőbbrendűnek érzik magukat, és ezt igyekeznek is kimutatni, azok igazából kisebbségérzettől szenvednek. Ez így is van. Pontosan ugyanez a helyzet a többi jellemvonásunkkal is: amikor valamely tulajdonságunk az összes többinél erősebben nyilvánul meg, az nem mindig annak a tünete, hogy az a bizonyos tulajdonság az uralkodó bennünk, hanem sokszor csak az az erőfeszítés jut kifejeződésre benne, hogy elrejtsük a másik pólust, hogy kiiktassuk, hogy ellenálljunk neki azzal, hogy visszaszorítjuk. - De ha igaz, amit mondasz, akkor minden jó ember mögött egy háttérbe szorított szemétláda bújik meg - szakítottam félbe felháborodottan. - Nem merném állítani, hogy ez mindig így van. Csak azt mondom, hogy néha így van... Mi több, azt is megkockáztatnám, hogy ez a jó ember nyilván tett valamit azzal a rossz emberrel, aki szintén benne lakozik. Es hogy amit tett,
170
azt nem ingyen tette, hanem rengetegbe került neki. Talán azt akarom ezzel mondani, hogy az a fontos, hogy tudjuk, mit rejtek el és mi célból teszem. - Elég! - kiáltottam föl panaszos hangon. - Mielőtt még nekiállnál duzzogni, elmesélek egy történetet. Történt egyszer, hogy a mennyország kapujában összegyűlt pár száz lélek az aznap elhalálozott férfiakban és nőkben lakoztak Szent Péter, a Paradicsom kapujának őrzője irányította őket. - A „főnök" útmutatása szerint három nagy csoportra osztjuk a vendégeket, attól függően, hogy hogyan tartották be a tízparancsolatot. Az első csoportba azok kerülnek, akik legalább egy ízben mindet megsértették A másodikba, akik a tízparancsolatból legalább egyet megsértettek egy ízben. S végül a harmadikba, amely vélhetőleg a legnépesebb lesz, azok kerülnek, akik soha életükben nem sértettek meg egyetlen parancsolatot sem. Jól van - folytatta Szent Péter. - Akik valamennyi parancsolatot megsértették, álljanak a jobb oldalra! A lelkeknek több mint a fele jobb oldalra állt. - Most pedig - kiáltotta -, akik valamely parancsolatot megsértették álljanak a bal oldalra! A maradék lelkek mind bal oldalra álltak Vagyis majdnem mind... Egyetlen lélek azért ott maradt. Egyetlen lélek maradt középen, aki jó ember volt. Egész életében a jó érzések a jó gondolatok a jó cselekedetek útját járta. Szent Péter elcsodálkozott. Mindössze egy lélek maradt a legjobb lelkek csoportjában.
171
Hívta is tüstént Istent, hogy tudassa vele. - Igy állunk tehát: ha az eredeti tervünk szerint járunk el, ez a szegény ember, aki középen maradt, nemhogy üdvözülne, hanem végtelen magányában unalomra lesz kárhoztatva. Szerintem tennünk kell valamit. Isten kiállt a csoport elé, és azt mondta: akik most megbánják bűneiket, azoknak megbocsátok, elfelejtem nekik, hogy hibáztak. Akik megbánást tanúsítanak, középre állhatnak, a szeplőtelen, tiszta lelkek közé. Szép lassan megindult a mozgás középre. - Állj! Igazságtalanság! Árulás! - kiáltotta egy hang. Azé a léleké volt, aki nem vétkezett. - Igy nem ér! Ha tudtam volna, hogy megbocsátanak, nem fecséreltem volna el az életemet...
172
AZ ÁSRAMA MACSKÁJA
- Doki, mi történne, ha azt mondanám, szabadságolni szeretném magam? - Mivel mi történned - Mi történne velünk, a kezeléssel? - Nem értem, Demián... - Az a kérdés, dönthetek-e úgy, hogy egy időre szüneteltetném a terápiát. - Nem tudom, mi a kérdés. Az egyetlen logikus dologra értem hát, ami eszembe jut. Ha azt kérdezed, hogy vagy-e olyan helyzetben, hogy egy időre mellőzd a terápiát, akkor az felelem, hogy jelen pillanatban természetesen igen. Mi több, szívből mondom, hogy képes vagy egyedül járni az utadat, amikortól jónak látod. A doki mosolya volt az egyetlen vigasztaló abban, amit mondott. Én engedélyt akartam kérni, és Jorge nemcsak hogy engedélyt adott, inkább még biztatott is szinte, hogy hagyjam abba a terápiát. - Szóval ki akarsz rúgni, Dokid - kérdeztem a biztonság kedvéért. - Demián, megbolondultál, vagy mi van veled? Azzal jössz, hogy szabadságolhatod-e magad, és amikor azt fele-
173
lem, igen, akkor megkérdezed, hogy ki akarlak-e rúgni... Milyen válaszra számították - Az az igazság, Jorge, annyira hozzá vagyok szokva a pszichológusok elutasító válaszaihoz, hogy most meglepődtem ezen a lazaságon... - Elmondanád, mit forgattál a fejedben idejövet? - Már sok ismerősömmel előfordult, hogy amikor el akart menni, a terapeutának az volt az első reakciója, hogy a kezeléssel szembeni ellenállásnak tulajdonította a dolgot. - De te nyilván nem erre számítottál tőlem. - Logikusan végiggondolva nem, de az is belefért éppen. A másik lehetőség az volt, hogy elkezdesz kiabálni, megharagszol rám, és kirúgsz. - Nahát, most aztán tényleg értelmeznem kell a dolgot. Ezzel megerősítem, mennyire fontos vagy számomra, mennyire fáj, hogy elmész, és képtelen lennék elviselni a gondolatot, hogy elveszítelek. Úgy éreztem magam, mint akit lemeztelenítettek. - Jól van, őszinte leszek hozzád - folytatta a doki. - Persze, hogy nem mindegy nekem, elmész-e, mert nagyon szeretlek. Nem azért fáj, hogy elmész, mert te döntöttél így, és az az igazság, hogy sajnos el tudom viselni. Es nem, határozottan nem fogok megharagudni, nem rúglak ki. - A másik lehetőség... - nem tudtam befejezni a mondatot. - Hadd halljam a másik lehetőséget - biztatott a doki. - A másik lehetőség, hogy elengedsz, ahogy el is engedsz. - Akkor mi a problémai - Ebben az esetben semmi. - Egyre kevésbé értem, amit mondasz. - Mi lesz utánad
174
- Utána... - Ha vissza akarok jönni... - Mit jelent az, hogy ha vissza akarsz jönni? - Visszajöhetek?- Miért ne jöhetnél, Demiáni - Mert minden barátom, aki terápián vett részt, borzalmas történeteket mesélt a megszakításokról. Aggódva fenyegették őket a visszaeséssel, nyíltan összeomlást jósoltak nekik. Nem nagyon biztatták őket a terapeuták, hogy majd lesz idejük visszavenni őket, mások meg egyenesen kijelentették, hogy „az a páciens, aki idő előtt elmegy, ide vissza nem jöhet". - Hja, így már értem, miért voltál olyan óvatos a kérdéseddel. Ami engem illet, tőlem annyiszor szabadságolod magad, ahányszor csak akarod, és akkor jössz vissza, amikor jónak látod. Azon a határon belül, ami még mindkettőnk szempontjából kényelmes, a terápiás modell szerinti feladat hasznosságától és természetesen a páciens fejlődési momentumától függően. A doki szünetet tartott, amíg megittuk a matét. - Az a helyzet, hogy mint mindig, most is bizony képtelen módon általánossá tettek egy valóban hasznos elvet. - Mi az, hogy mint mindig? - Mint sok egyéb esetben... Elmondok egy történetet, jói Volt egyszer egy guru, aki követőivel együtt egy ásramában élt Indiában. A guru napjában egyszer, napnyugtakor összeült tanítványaival, és prédikált. Egy napon megjelent az ásramában egy szép macska, és mindenhová követte a gurut, ahová csak ment.
175
A guru valahányszor prédikált, a macska ott sétált a tanítványok között, elvonta a figyelmüket, hogy ne a mester beszédét hallgassák. Ezért egy napon a mester azt a döntést hozta, hogy a beszéde elkezdése előtt öt perccel megkötik a macskát, hogy ne zavarja őket. Telt-múlt az idő, a guru egy napon meghalt. A legöregebb tanítvány lett az ásrama új szellemi vezetője. Az első prédikációjának megkezdése előtt öt perccel szólt a tanítványoknak, hogy kössék meg a macskát. Húsz percbe telt, mire a tanítványok megfogták a macskát, hogy megkössék... Telt-múlt az idő, a macska egy napon elpusztult. Az új guru elrendelte, hogy szerezzenek egy másik macskát, hogy legyen mit megkötni.
176
A HAZUGSÁGVIZSGÁLÓ
- Elegem van! - panaszkodtam. - Miből van eleged, Demiáni - Hogy folyton hazudoznak nekem! Elegem van a hazugságokból! - És miért haragszol annyira a hazugságra? - kérdezte Jorge, mintha arra panaszkodnék, hogy az esőtől vizes lesz az ember... - Hogyhogy miérti Mert rettenetes! Zavar, ha becsapnak, ha átvernek, ha csőbe húznak a meséikkel. - Csőbe húznak? Hogyan tudnak csőbe húzni? - Hát azzal, hogy hazudnak. - De ez még nem elegendő indok, Demián. Napokon keresztül hazudhatnának, hogyha téged inkább szórakoztatna, ahogy mesélik a történeteiket... - De én hagyom, hogy becsapjanak, Jorge. Én bízom az emberekben, hiszek nekik... A legostobább kitalál valami hülyeséget, én meg el is hiszem neki. Én egy született hülye vagyok! - És miért hiszel nekik? - Mert... Mert... Nem tudom, mi az ördögért hiszek nekik. Az anyjuk mindenségit! - kiáltottam. - Nem tudom... Nem tudom...
177
A doki egy darabig csak nézett, csöndben maradt, aztán megjegyezte: „Te már tudod, jó lenne, ha nem lennél mérges. De most, hogy már mérges vagy, az a legjobb, ha hagyod, hogy felmérgesítsenek, és teszel valamit a méreg ellen..." Tudtam, mire céloz a doki. Jorge szerint a méreg, a szerelem vagy a bánat csupán a test elemei; hogy az érzelem jelenti a mozgás előtti energiát; hogy az emóció semmit nem ér a cselekvés nélkül; hogy ha az ember megpróbálja kiiktatni őket, azzal elidegenedik, elvész, szétesik... Én pedig a következőt csináltam: igyekeztem uralkodni magamon, aztán a végén kitörtem. Terapeutám leheveredett a földre, és maga elé húzott egy hatalmas párnát. Szó nélkül megpaskolta, hogy üljek oda én is. Már tudtam, milyen feladatra készül Jorge. Némán a párna másik szélére ültem, és ököllel elkezdtem ütni. Egyre jobban. Egyre jobban. Egyre jobban. És csak ütöttem... és ütöttem... és ütöttem. Aztán kiabáltam. Szitkozódtam. Aztán tovább ütöttem. És még... És még... Addig, amíg zihálva, kimerülten össze nem rogytam... A doki békén hagyott, amíg levegőhöz nem jutottam, aztán kezét a vállamra téve megkérdezte: „Jobbi" - Nem - feleltem. - Talán egy kicsit könnyebb, de nem mondhatnám, hogy jobb.
178
- Nézőpont kérdése - jegyezte meg Jorge. - Szerintem mindig jobb, ha könnyítünk a terhén... Odabújtam hozzá, és hagytam, hogy vigasztaljon. Néhány perc múltán Jorge megkérdezte: - El akarod mesélni, mi történte - Nem, Doki, nem. Maga a történet nem érdekes. Most már legalább tiszta fejjel végig tudom gondolni az egészet. Azt szeretném tudni, mi a helyzet nálam ezzel a témával. Úgy érzem, túlságosan az idegeimre megy. - Jól van, kezdjük el valahonnét. Próbáld meg összefoglalni, mit hiszel, vagy mit érzel, mi a baj. Leültem a földre, kifújtam az orromat, és megpróbáltam belevágni. - Azt hiszem az, hogy amikor én... - a doki nem engedte, hogy folytassam. - Nem, nem, nem. Jelentsd ki, mintha táviratot írnál. Mintha egy vagyonba kerülne minden szó, amelyet kimondasz. Rajta. Egy kicsit gondolkodtam. - Zavar, hogy hazudnak nekem - mondtam ki végül. Elégedett voltam. Ez az a mondat. Négy szóból áll. Igazán összesűrítettem a lényeget. Ránéztem a dokira. ...Néma csönd. Úgy döntöttem, költök rá még egy kicsit, és valószerűbbé teszem a mondatomat. „Nagyon zavar, hogy hazudnak nekem. Ez minden!" A doki mosolygott, és olyan jóságos, megértő nagypapa képet vágott, amilyent Jorge tudott, és amiből én néha azt
179
szűrtem le, hogy „milyen buta vagy, fiacskám", máskor meg egy hatalmas ölelésnek vettem, hogy „tessék, itt vagyok", vagy hogy „minden rendben". - Zavar! - ismételtem meg. - Hogy hazudnak neked - tette hozzá Jorge. - Hogy hazudnak nekem - helyeseltem. - Hogy hazudnak Neked - ismételte el nyomatékkal. - Hogy hazudnak Nekem - nem értettem, hová akar kilyukadni. - Mit nevetszi?- kérdeztem a végén. - Nem nevetek. Mosolygok... - Mi van? - kérdeztem. - Nem értek semmit. - Ismerem azt a helyet, ahol megálltál. Ismerem, mert olvastam valahol. Ismerem, mert életem nagy részében én is ott álltam... Rokonszenvből mosolygok, mert azonosulok veled, mert fölismerem egykori önmagamat, mert a te helyzetedben találok rá... - Ez nem segít rajtam, Doki. Nem elég a tudat, hogy te is keresztülmentél ezen. Nem vigasztal a tudat, hogy ez a bolygó legforgalmasabb ösvénye. Ma nem elég! A doki még mindig az elégedett Buddha arckifejezésével nézett rám. - Tudom. Tudom, hogy nem elég. De mit akarsz ezzel mondánk - Hogy nem, nem megyek el! - Jól vari, akkor nyugodj meg. Azt akartad tudni, miért mosolygok, én pedig magyarázatot akartam adni. Ennyi az egész. Jorge visszaült a karosszékébe. - Zavar, hogy hazudnak neked. - Igen! - Es miből gondolod, hogy hazudnak neked?
180
- Hogy miből gondolom, hogy hazudnak nekem? Mondanak valamit, amiről előbb vagy utóbb kiderül, hogy nem igaz. - Hah! Hiszen te összekevered az igazmondást a nem hazudással. - Hogyani Hát az nem ugyanaz? - Egyáltalán nem! Gondolatom formális logikai vonala hatalmas, gránit keménységű falnak ütközött... Az egyetlen vigaszom az volt, hogy - amint Jorge mindig mondta - a zűrzavar a világosság kapuja, én meg akkor a legvégső fény. küszöbén lehettem, mert a világon semmit sem értettem. - Világos! - kiáltott föl Jorge. - Neked világos! - vágtam rá. A doki jókedvűen felkacagott. Majd így folytatta: „Hogy igazat mondunk-e vagy sem, az független a hazugság tényétől." Mondok egy példát. Az összes ügyvéd és az emberi viselkedést kutató tudós lenyűgözve fogadta, amikor sok évvel ezelőtt megjelent a világon a hazugságvizsgáló. A készüléken található érzékelők kimutatják az izzadságkiválasztás, az izomrándulás fiziológiai változásait, a pulzusszámváltozást, a szemmozgást és szemrebbenést, ami akkor lép fel az egyénnél, amikor éppen hazudik Akkoriban se szeri, se száma nem volt az „igazsággéppel" gyűjtött tapasztalatoknak Egyszer egy ügyvédnek nagyon különös kísérlet jutott eszébe. Elvitette a gépet a város pszichiátriai intézetébe, és odaült mellé egy gyógykezelttel. J. C. Jones volt az illető beteg, egy pszichotikus, aki önkívületi állapotban azt bizonygatta, hogy ő Bonaparte Napóleon. Talán mert történelmet tanult, tökéletesen ismerte Napóleon életét, és egyes szám első személyben felsorolta a Nagy Korzi-
181
kai életének apró részleteit. Hajszálpontosan, logikusan, összeszedetten, szép sorjában. Az orvosok odaültették J. C. urat a hazugságvizsgáló elé, majd egy rutinmérést követően megkérdezték tőle: „Ön Bonaparte Napóleon?" A páciens gondolkodott egy darabig, majd így válaszolt: „Nem! Hogy képzelik? Én J. C. Jones vagyok." Mindenki mosolygott, a hazugságvizsgálót kezelő orvos kivételével. Ő ugyanis azt állította, hogy Jones úr hazudik! A gép kimutatta, hogy amikor a páciens igazat mondott (vagyis amikor azt állította, hogy ő Jones úr), akkor hazudott... hiszen abban a meggyőződésben élt, hogy ő Napóleon.
182
ÉN VAGYOK PÉTER
Hogy valaki akkor is hazudhat, amikor igazat mond, és annak logikus ellentettje, vagyis hogy lehetséges igazmondónak tűnni, amikor hamis dolgot állítunk, a végén teljesen összekuszált bennem néhány gondolatot. - Ez rettenetes, Jorge! - mondtam. - Ez azt jelenti, hogy az igazság teljesen szubjektív fogalommá válik, s mint ilyen, meglehetősen relatív lesz egyben. - Azok után, amiről beszéltünk, mindenesetre inkább a hazugság, semmint az igazság fogalma válik bizonytalanná. Ami igaz, az lehetne továbbra is abszolút, még ha megengedjük is, hogy igaznak beállítani valamely hamis dolgot, az még nem hazugság. Mivel azonban az igazságról alkotott fogalmunk szoros összefüggésben áll hiedelmi rendszerünkkel, mindig arra jutunk, amire te (amivel egyébként én egyet is értek, ezért is, meg másért is): az igazság relatív, szubjektív, és hadd tegyem hozzá, változó és részleges is. - Az biztos - helyeseltem. - Es semmi nem változtat azon, amit az imént mondtam. Zavar, hogy hazudnak nekem. Másként szólva - akár biztos, akár nem - zavar, hogy olyasmit mondanak, amiről tudom, hogy nem igaz. Még csak nem is az illető relatív, szubjektív vagy részleges igazsága, aki mondja. Zavar, hogy hazudnak nekem.
183
- És miért gondolod, hogy hazudnak nekedi - Már meginti - kérdeztem. - Meginti - Azt akarom kérdezni, miért gondolod, hogy hazudnak Neked i - Hogyhogy miérti Hiszen nekem mondják a szóban forgó hazugságot! - vágtam rá bosszankodva. - Ne húzd föl az orrod. Azt hiszem, amikor valaki hazudik, akkor hazudik! Vagyis nem Neked, Nekem hazudik. Egyszerűen HAZUDIK ! Legjobb esetben Önmagának hazudik. - Nem! - De! Miért hazudnak az emberek, Demiáni Gondolj csak bele. Mi a céljuk velei - Hogy elmismásoljanak valamit, amit elrontottak. - És ez mire jói - Arra, hogy a másik ne mondhasson rá semmit. - És miért nem akarja, hogy a másik mondjon rá valamit i - Mert tudja, hogy elítélné. - És miért nem akarja, hogy elítéljék? - Mert számít neki a másik. – És? - És... nem akarja elvinni a balhét. - Vagyis nem vállalja a felelősséget. - Világos. - Jó. Mondjuk, ez a hazugságok kilencvenkilenc százalékának a mozgatója. - Gondolom, igen. - Jó. És honnan tudja a hazudó, hogy felelősséget kellene vállalnia? Ki határozza meg a felelősségéti - Senki! Bahh! Ő maga. - Ez az! Ő maga. -És?
184
- Hát nem érted? A hazudó nem olyasvalaki, aki attól fél, hogy mit szól majd rá a másik, vagy milyen ítéletet mond ki fölötte. A hazug ember saját ítélete, saját kárhozata, saját felelőssége mögé bújik. Ahogy már mondtam is, a baj nem a másik emberrel van, hanem azzal, aki hazudik. Megdermedtem. Hiszen mindez igaz! Tudtam, mert kívülről és belülről is megfigyeltem már. Én akkor szoktam hazudni, amikor már átgondoltam a dolgot, és elítéltem magam. - De biztosan nekem hazudik! - Olyan biztos, mint amikor édesanyám azt mondta kölyök öcsémnek: „Nehogy nekem itt hagyd ezt a tányérodon!" Az öcsém nem ette meg Neki a húst, a levest, meg sem kóstolta a „nagyon tápláló" tejberizst... - Nem, ez nem ugyanaz. Amikor valaki hazudik, akkor Nekem hazudik. - Nem, Demián. Elhiszem, hogy azt gondolod, te vagy a világ közepe. Tényleg az is vagy. De A világ közepe Nem te vagy. O hazudik. Nem Neked hazudik. Azért teszi, mert úgy döntött, hogy ezt fogja tenni, mert így látja jónak, vagy mert így tartja a kedve. Ez az O kiváltsága. Ha azt állítod, hogy Neked hazudik, akkor jó kis balhét csinálsz magadnak, hiszen magadra vállalsz valamit, ami igazából az O problémája, de így a Tied is lesz mindjárt. Na ne vacakoljál már! - De ez tényleg az ő problémája^ - Amikor az ember azért hazudik, hogy kivonja magát a felelősség alól, az éppen olyan, mint egy tünet. Hányszor láttuk már együtt is, hogy a neurózis végső soron nem egyéb, mint a felnőttség hiánya, kibúvás a felnőtté válással együtt járó felelősség alól.
185
- Nem tudom. Át kell gondolnom. A mindennapi életben az jár jól, aki hazudik, nem az, aki rágja magát. - Még ha ez igaz volna is, az igazságszolgáltatásnak semmi köze az egészséghez. Különben meg minden attól függ, mit értesz az alatt, hogy valaki jól jár. Nehéz elérni azt, hogy a dolgok egy bizonyos módon történjenek valamely hazugság révén. Szerintem legfeljebb annyit lehet elérni a hazugsággal, hogy a dolgok egy darabig annak számára kívánatosabb módon történjenek, aki hazudik (még ha legbelül az illető tudja is, hogy ez a hazugságán nyugvó hamis, fiktív, művár). - Nem ezért hazudunk, vagy nem jövünk rá. Én mindenesetre szerintem amikor hazudok, ellenőrzés alatt szeretném tartani a helyzetet. - Vagyis uralni... - Igen, bizonyos értelemben uralni. Én végig tudom, mi az igazság. Én kényszerítelek cselekvésre. Én csaplak be. Én verlek át. Én bosszantalak fel... Silány uralom ez, de azért mégiscsak uralom. - Elmondjak egy történetet1?Jorge már régen mesélt. - Hadd halljam! - Hát, tessék, itt van. Volt egyszer egy ócska lebuj, a város egyik legsötétebb negyedében. Mintha valami krimi jelenetéből vették volna a komor hangulatot árasztó helyiséget. A részeg, táskás szemű zongorista unottan bluest játszott az egyik sarokban, mely alig látszott a gyér világításban, a bűzölgő cigaretták füstjében.
186
Hirtelen berúgta valaki az ajtót. A zongorista abbahagyta a játékot, és minden tekintet a bejárati ajtó felé fordult. Hatalmas termetű, kigyúrt alak lépett be, izmai kidagadtak az ingéből, karja, mint a kovácsé, tele volt tetoválással. Még vadabb kifejezést kölcsönzött arcának a hatalmas, keresztben futó forradás. Vérfagyasztó hangon elkiáltotta magát: „Ki az a Péter?" Sűrű, rémisztő csönd lett úrrá a helyiségen. Az óriás lépett kettőt, megragadott egy széket, és hozzávágta a tükörhöz. - Ki az a Péter? - kérdezte meg ismét. Egy apró termetű, szemüveges férfi kitolta maga alól a széket az egyik oldalsó asztalnál. Zajtalanul odament az óriáshoz, és alig hallható hangon rebegte: „Én... Én vagyok Péter". - O! Szóval te vagy Péter! Én meg Jack vagyok, te szemét! Fél kézzel fölkapta, és hozzávágta az egyik tükörhöz. Fölemelte, és ököllel behúzott neki kettőt, úgy látszott, hogy a feje is lerepül az ütéstől. Azután eltaposta a szemüvegét. Megszaggatta a ruháját, végül földhöz vágta, és ráugrott a gyomrára. Az aprócska férfi félájultan feküdt a földön, szája szegletéből vékony csíkban szivárgott a vér. Az óriás az ajtó felé indult, és mielőtt távozott volna, azt mondta: „Senki ne merjen viccelődni velem! Senki!" Azzal elment. Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, ketten-hárman is odaszaladtak, hogy segítsenek a verés áldozatának. Leültették, és odatoltak elé egy whiskyt. Az apró termetű férfi letörölte a vért a szája sarkából, aztán elkezdett nevetni, előbb halkan, aztán már harsányan hahotázva. Az emberek elképedve néztek rá. Megháborodott volna az ökölcsapásoktól? - Nem értetek semmit - mondta. Aztán tovább nevetett. -Én aztán jól megvicceltem ezt a hatökröt.
187
Az emberek oldalát ellenállhatatlanul fúrta a kíváncsiság, megrohamozták kérdéseikkel. Mikor? Hogyan? Egy nővel? Mit csináltál vele? Börtönbe csukattad? Az aprócska férfi még mindig nevetett. - Nem, nem. Most űztem csúfot ebből a marhából, itt, a szemetek láttára! Mert én... Hahaha! Én... ... Én nem is Péter vagyok! Hangosan kacarászva mentem ki a rendelőből. Előttem volt a szerencsétlen, összevert emberke képe, aki azt hitte, most jól megtréfálta azt a nagy maflát. Ahogy megtettem pár száz métert, alábbhagyott a nevethetnékem, és az önsajnálat különös érzése töltött el...
188
A RABSZOLGA ÁLMA
Már elpárolgott a múltkori mérgem. Úgy éreztem, sokkal jobban foglalkoztat magának a hazugságnak a kérdése. Egész álló héten ezen gondolkodtam, magamban is újból fölfedeztem a hazudozásra való hajlamot, felidéztem önmagam és mások hazugságait. És rendre visszatértem ahhoz az értelmezéshez, amelyet Jorge plántált belém, és egyre inkább magamévá is tettem: „Ha baj van a hazugsággal, akkor az csakis annak a baja, aki hazudik." A „kegyes" hazugságoknál kicsit elakadtam. Eleinte úgy láttam, azok más kategóriába tartoznak. Úgy tűnt, mintha ott nem játszana szerepet a véleményalkotás, az önbírálat. Még a felelősség elhárítására tett kísérlet sem. Aztán ahogy jobban belegondoltam, IGENIS ott volt az, amit én nem akartam megfizetni, amikor azért hazudtam, hogy másokat védjek. Nem akartam szembesülni a fájdalmukkal, a tehetetlenségükkel vagy a dühükkel. S mintha mindez még nem volna elég, arra is rájöttem, hogy sok ilyen kegyes hazugság abból fakadt, hogy a másik helyébe képzeltem magam. Ahogy a terapeutám mondaná,
189
azonosultam az áldozattal. És olyankor a „Ha ez velem történne, én inkább nem is szeretnék tudomást venni róla" címszó alá sorolható gondolatokkal játszadoztam. Innentől kezdve már feljogosítva éreztem magam, hogy mások helyett döntsek, hogy számukra ne derüljön ki az igazság. így aztán rádöbbentem, hogy a hazugság sokkal inkább sötét manipuláció, semmint kegyes cselekedet. Micsoda szörnyűség! Megint csak egy újabb hazugság, amely nem a másik embernek szól, hanem saját magamnak. Kivel szemben vagyok kegyesi Hát magammal! - Kegyesnek lenni, de önmagunkért, önmagunkkal - jegyeztem meg Jorgénak. - Remek, Demián. Én ezt így soha nem gondoltam át. Kiváló a gondolat - dicsért meg a doki. - A „kegyes" hazugság mindig gyanús; morális és filozófiai szempontból pedig olykor bonyolult kérdéseket von maga után. Az egyik legnagyobb horderejű etikai felvetés, amelyet ismerek, az ember és a rabszolga szókratészi dilemmája. Legutóbb Lea hozta szóba, a közös csoportfoglalkozásunkon, melyet pároknak tartunk. Ahogy meghallottam, mindjárt rémlett, hogy valahol olvastam már a történetet, de akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. De látván, hogy milyen nagy vitát váltott ki a hallgatóság körében, meg persze a bennem zajló folyamatok láttán is, azonnal tudtam, hogy kicsit többet köszönhetek Leának, mint a barátságát... Nagyon egyszerű a történet. Egy elhagyatott úton sétálok. Élvezem a levegőt, a napfényt, a madárcsicsergést, meg hogy a lábam arra visz, amerre akar.
190
Az út egyik oldalán észreveszek egy alvó rabszolgát. Közelebb megyek hozzá, és látom, hogy álmodik Szavaiból és mozdulataiból rájövök... Tudom, hogy azt álmodja, hogy szabad. Arckifejezése békét, derűs nyugalmat sugároz. Eltűnődöm... Fölébresszem, és döbbentsem rá, hogy ez csak álom, hogy tudja meg, még mindig rabszolga? Vagy hagyjam, hadd aludjon, amíg csak tud, hadd élvezze, akkor is, ha csak álom, az elképzelt valóságot? - Mi a helyes válaszd - kérdezte Jorge. Megvontam a vállamat. - Nincs helyes válasz - folytatta. - Mindenkinek meg kell találnia a maga válaszát, és csakis önmagában keresheti. - Szerintem én bénultan állnék a rabszolga előtt, és nem tudnám, mitévő legyek - jegyeztem meg. - Segítek egy kicsit, ez legalább néhány esetben hasznos lehet. Amíg ott állsz bénultan, kicsit menj közelebb a rabszolgához, és nézd meg jól. Ha a rabszolga én vagyok, akkor ne tétovázz: Ébressz föl!
191
A VAK EMBER FELESÉGE
Aznap nagyon kategorikus voltam. - Mintha azt állítanád, hogy semmi gond a hazugsággal. De hazudni nem helyes dolog. Ezt tanították nekünk. - Biztos vagy benne, Demiáni Biztos, hogy arra tanítottak, hogy ne hazudjd Én nem vagyok ebben olyan biztos... Képzeld el a következő jelenetet (nap mint nap megesik, minden városban, minden háznál): A gyereket hazugságon érik. Az apa megértő, modern felfogású, tudja, hogy nem EZ a szóban forgó hazugság a fontos, hanem a hazudás morális fogalma. Úgyhogy... Az apa abbahagyja, amit csinál, leül a fiával, és egyszerű nyelven elmeséli neki, miért kell mindig igazat mondania, ha törik ha szakad, ha törik, ha sza... Csörög a telefon. A gyerek igyekszik jó pontot szerezni, és már ugrik is: „Majd én fölveszem!" És szalad a telefonhoz. Kis idő múltán visszatér. - A biztosítási ügynök keres, papa. - Hú, éppen most? Mondd neki, hogy nem vagyok itthon.
192
Arra tanítanak bennünket, hogy ne hazudjunk"? Nem hiszem. Azt mondják ugyan, hogy nem szabad hazudni, persze. De... a szüleink, a tanáraink, a papjaink, a vezető politikusaink, ők vajon arra tanítanak bennünket, hogy nem szabad hazudni "?• Jorge szünetet tartott, készített egy matét, aztán folytatta. - Mintha most más területre tévednénk, egy egészen személyes és szubjektív területre, nevezetesen, hogy mi megy végbe az egyes emberben a hazugság láttán. Valamint, hogy végső soron miért rossz dolog a hazugság. Számtalanszor megtapasztaltuk már, hogy a társadalom, amelyben élünk, nem szereti a kiszámíthatatlan egyéneket. Őket ugyanis nehéz ellenőrzés alatt tartani, és ez csak bonyolítja az együttélés játékszabályait, legalábbis a rendszer jelenlegi formájában. Ebben a rendszerben azért rossz dolog a hazugság, mert ha hazudsz, akkor sohasem tudhatom teljes bizonyossággal, mit gondolsz, mit teszel, mi van veled. Annak érdekében, hogy kézben tarthassam a kontrollt, nekem is, másoknak is igaz tényekre van szükségem. Ha érzékeim nem képesek tájékoztatni, akkor tőled várom az információt, el kell hinnem, hogy amit mondasz, az igaz. - De ha nem bízhatok abban, amit mások mondanak, akkor élni sem tudok - érveltem. - Senki nem tiltja meg, hogy ne bízzál, Demián. Én azt vonom kétségbe, megtilthatod-e a másiknak, hogy hazudjon. - De Jorge, ha mindenki azt mondaná, amit a kedve diktál, akkor ez az egész egy borzalom lenne! Ha mindenki hazudik, és senki nem hihet senkiben, akkor eluralkodik a káosz mindenen.
193
- Ez is egy lehetőség - folytatta a doki - de nem az egyetlen. Van egy másik lehetőség is, én jobban szeretem azt gondolni, hogy ez a valószínűbb. Azt mondtuk, hogy az ember azért hazudik, mert vádolja önmagát, és fél, hogy majd a többiek is vádolni fogják. Azt is mondtuk, hogy aki hazudik, az már elítélte saját magát. De képzelj el egy szabad világot, ahol mérhetetlen sok az engedmény, ahol semmit sem kell tiltani, semmi nem számít helytelennek vagy kötelezőnek... Egy ilyen világban senki nem ítélné el, még csak nem is vádolná önmagát, meg a többiek bíráló ítéleteitől sem kellene tartania. Es ha az ember szabadon hazudhatna vagy nem hazudhatna, ha megmondhatná vagy elhallgathatná az igazságot, akkor talán megtörténhetne az a csoda, hogy mindnyájan egyszerre abbahagynánk a hazudozást, és az egész világ végre megbízható, kiegyensúlyozott élettér lenne.... Erre is van lehetőség, Demián. - Biztos vagy benne, hogy ez is egy lehetőség1? - Nem, nem vagyok benne biztos. De olyan kevés dologban vagyok biztos, hogy inkább ebben hiszek teljes bizonyossággal, mert ha nem is lehetőség, de legalább megvan az az előnye, hogy kívánatos. - Szóval neked mindegy, milyen buszra szállsz... - Nem egészen, de ha az jön, amelyikre várok, akkor felszállok rá. - Mondd csak, Doki, ha valóban lehetséges az álmod, akkor a világ miért nem határozza már el magát, hogy átlép ebbe a szerinted „megbízható, kiegyensúlyozott élettérbe"1? - Mert először is, Demián, le kell győzni a félelmet. - Miféle félelmet1?
194
- Az igazságtól való félelmet. Majd egyszer elmesélem neked az igazságbolt történetét. - Miért nem mostd - Mert ma másik mese van soron. Egy faluban élt egy ember, aki ritka szembetegségben szenvedett. A férfi életének elmúlt harminc esztendeje alatt vak volt. Egy napon híres orvos érkezett a faluba, őt is megkérdezték az ember baja felől. A doktor bizton állította, hogy műtéttel visszanyerheti a látását. Az ember felesége (aki már öregnek, csúnyának érezte magát) nem helyeselte...
195
A KIVÉGZÉS
- Szóval az őszinteség semmit nem ér a te szemedben csattantam föl. - Már hogyne érne, Demián! Csak nem vagyok hajlandó rendeletet foganatosítani érte. - Akkor hogy jön el majd az az általad, meg általam is oly kívánatosnak tartott világi - Ahogy telik-múlik az idő, az élet, veled is megtörténik, már most is előfordul, akad olyan ember, aki mellett olyan szabadnak érzed magad, hogy nem kell hazudnod. Találkozol olyanokkal, akiknek annyit megengedhetsz, hogy olyanok legyenek, amilyenek, és akkor eszükbe se jut majd hazudni. Ok az igazi barátok. Vigyázz rájuk - intett Jorge. - És ha az igazi barátaiddal rádöbbentek, hogy veletek új rend következik... - Mondd csak, számodra a nyíltság a barátság kizárólagos vagyona-*?- Igen. De vigyázat: a nyíltság nem azonos az őszinteséggel. - Hogyhogy? - Nyíltnak lenni azt jelenti, hogy bensőmben nincs egyetlen olyan tiltott zug, ahová tilos a bemenet. Gondolataimban, érzelmeimben és emlékeimben nincs egyetlen szeglet, amelyet ne ismernék, vagy amelyet kizárólag ma-
196
gamnak tartanék fönn. Az őszinteség ennél sokkal kevesebb. Az őszinteség számomra azt jelenti: „Minden, amit mondok, az igaz. Legalábbis számomra igaz." Vagyis „nem hazudok neked", ahogy te mondanád. - Vagyis lehet az ember őszinte és nem nyílt egyszerre. - Úgy van. A nyíltság nagyon kiváltságos viszony, akárcsak a Szerelem (így, nagybetűvel). Kevés, igen kevés ember számára adatik meg. - De Jorge, ha ez igaz, akkor bennem lehetnek számodra tiltott terepek, ettől azonban még őszinte vagyok hozzád. Olyan ez, mintha azt mondanád, hogy az elhallgatás nem hazugság. - Számomra legalábbis nem, az elhallgatás még nem hazugság. Ha és amennyiben nem azért hazudsz, hogy elhallgass valamit. - Légy szíves, mondj egy példát. Párbeszéd a házastársak között. - Mi van? - Semmi... (De. Valami van, és tudja is, csak azt nem, hogy mi. Hazudik.) Egy másik: - Mi van? - Nem tudom... (De. Valami van, és tudja is, hogy mi. Akkor hazudik) Egy harmadik - Mi van? - Most nem akarok válaszolni. (Lehet, hogy ez látszik a legbonyolultabbnak. Ez az ember elhallgat valamit, de őszinte.)
197
- Jó, de az első két példát az én párom eltűrné, vagy megértene. A harmadikkal elküldené a francba. - Talán ideje lenne átgondolnod, milyen párod van, mit ért meg, mit tűr el, amikor hazudsz, és miért büntet meg, amikor őszinte vagy. - Neked mindenre van válaszod1? - Igen! Mindig mindenkinek mindenre van válasza. Még ha olykor a hallgatás, a zavartság, a menekülés is ez a válasz. - Torkig vagyok veled. - Én is magammal. - Figyelj, Doki, hadd foglaljam össze. - Rajta. - Azt mondod, te nem támogatod azt az álláspontot, hogy a hazugság rossz dolog. Azt mondod, a hazugság csupán az egyes ember döntésén múlik, egy adott pillanatban. - Meg egy adott viszonyon belül - tette hozzá Jorge. - Meg egy adott viszonyon belül - hagytam rá. - Azt is állítod, hogy a hazugság nem elhallgatás. - Nem. Én azt állítom, hogy az elhallgatás nem hazugság, és ez nem ugyanaz. - Igaz. Továbbá azt mondod, az őszinteséget a barátok, a nyíltságot a „kiválasztottak" számára kell fenntartani. így van
198
Egy messzi országban élt egy földesúr, akinek a gazdagságánál csak a kegyetlensége volt nagyobb. Birtokán az ő törvénye uralkodott, ráadásul a parasztoknak még a nevét sem volt szabad kiejteni. A népet az általa kinevezett törvényszolgák sanyargatták, az adóbehajtások során még azt a pár garast is elszedték az emberektől, amit a termény, a bor és a kézműves termékek eladásából megkerestek. Nolav - mert így hívták a földesurat - erős hadsereget tartott fenn, melyben mindig akadtak olyan fiatal tisztek, akik zendüléssel akarták megdönteni az uralmát... Ám a zsarnok mindig vérbe fojtott minden lázadást. A nép papja olyan jóságos volt, amilyen elvetemült az uralkodója: mélyen tisztelte a hitét, egész életét arra szánta, hogy másokon segítsen, és átadja az embereknek hatalmas tudását. Tizenöt-húsz tanítványa is a házában lakott, az ő útját követték, és a mester minden mozdulatát, minden szavát eltanulták. Egy napon a reggeli imádság után összehívta tanítványait, és így szólt hozzájuk „Gyermekeim, segítenünk kell a népünkön. Az emberek harcolhatnának a szabadságukért, de a föld ura elhitette velük, van elég hatalma ahhoz, hogy férfiak és nők ne merészeljenek szembeszegülni vele. A Nolav iránt táplált félelmük velük együtt nőtt, és ha nem teszünk valamit, akkor szolgasorban fognak meghalni." - Azt tesszük, amit mondasz - szólaltak meg egyszerre a tanítványok - Még az életetek árán is? - kérdezte. - Mit ér az ember élete, hogyha módjában áll segíteni testvérén, és mégsem teszi? - kiáltott föl az egyik tanítvány, a többiek szóvivője. Elérkezett a harmadik hónap ötödik napja. Ekkor ünnepelték a palotában az uraság születésnapját, és az esztendőnek ezen az egyetlen napján a föld ura végighajtatott hintójával a vidéken. Reg-
199
gel Nolav arannyal és drágakövekkel díszített ruhát öltött magára, és népes testőrsége kíséretében elindult a sétakocsikázására. Rendeletbe foglalta és kihirdettette, hogy minden paraszt hajtson térdet tisztelete jeléül az elhaladó hintó előtt. Néhány utcányira a palotától a hintó elhaladt egy ház előtt, és ott az egyik alattvaló a legnagyobb meglepetésükre állva maradt. A testőrség rögtön elfogta, és az úr elé vitte. - Nem tudod, hogy térdet kell hajtanod? - Tudom, felség. - Mégsem tetted meg. - Nem tettem meg. - Tudod, hogy ezért fejvesztés jár? - Arra várok, felség. Nolav elcsodálkozott a válasz hallatán, de nem ingott meg. - Jól van. Ha ilyen módon szeretnél meghalni, akkor délután a hóhérnak majd gondja lesz rá, hogy a fejed ne maradjon a helyén. - Köszönöm, uram - hálálkodott a fiatalember, ezzel mosolyogva térdre ereszkedett. A sokaságból valaki elkiáltotta magát: „Uram! Uram! Beszélhetnék?" A zsarnok engedélyt adott, hogy közelebb lépjen. - Halljuk. - Engedd meg uram, hogy inkább én haljak meg ma, és ne ő. - Azt kéred, hogy téged végeztesselek ki helyette? - Igen, uram. Kérlek. Mindig hűséges voltam hozzád. Kérlek, engedd meg. Az uraság elcsodálkozott, és a halálra ítélthez fordult: „Rokonod?" - Soha életemben nem láttam. Ne engedd őt helyettem. Én hibáztam, az én fejemnek kell repülnie. - Nem, felség, az enyémnek.
200
- Nem, az enyémnek. - Az enyémnek. - Csendet! - kiáltotta az úr. - Mindkettőtök kívánságát teljesítem. Mind a kettőtöknek fejét vétetem. - Jól van, felség. Ám mivel én voltam az első halálraítélt, engem illet az elsőbbség, nekem kell elsőnek meghalnom. - Nem, uram. Engem illet ez a kiváltság, hiszen én nem is sértettem meg felségedet. - Elég legyen már! Mi folyik itt? - kiáltotta Nolav. Hallgassatok el! Abban a kiváltságban lesz részetek, hogy egyszerre fogják a fejeteket venni. Nem csak egy hóhér akad ezen a vidéken. Egy hang emelkedett szólásra a sokaságban. - Ha ez így van, uram, akkor én is rajta szeretnék lenni a listán. - Én is, uram. - Meg én is. A földesúr nagyon elképedt. Nem értette, mi folyik itt. Márpedig attól mindig nagyon rosszkedvű lett, hogyha nem értette, mi történik körülötte. Öt egészséges fiatalember kéri, hogy fejezzék le! Bizony, ez hallatlan dolog. Behunyta kicsit a szemét, úgy gondolkodott. Néhány másodperc múltán már készen állt a döntés. Nem szerette volna, ha alattvalói meginogni látják. Öt hóhér lesz! Ám mire kinyitotta a szemét, és körbenézett, már nem öten voltak, hanem több mint tíz kiáltotta, hogy őt is fejezzék le. És még mindig volt további jelentkező. Ez már túl sok volt a hatalmas földesúrnak - Elég! - kiáltotta. - Addig nem lesz kivégzés, amíg én el nem döntöm, hogy kinek és mikor kell meghalnia.
201
A hintó a meghalni szándékozók tiltakozása közepette tért vissza a palotába. Nolav odabent bezárkózott a szobájába, hogy végiggondolja a történteket. Hirtelen támadt egy ötlete. Hívatta a papot. O biztosan tudja, mi lehet az oka ennek a tömegőrületnek. Nyomban el is indultak az idős emberért, és a földesúr színe elé vezették. - Miért akarja a nép, hogy kivégezzék? Az idős ember nem felelt. - Válaszolj! Néma csend. - Megparancsolom! Néma csend. - Ne kényszeríts rá, hogy erőszakkal szedjem ki belőled! Néma csend. Az idős embert a kínzókamrába vezették, és órákon keresztül a legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá. Ám így sem volt hajlandó beszélni. A zsarnok elküldetett a templomba a tanítványaiért. Amikor előtte álltak, megmutatta nekik mesterük elgyötört testét, és tőlük is megkérdezte: „Miért akarják az emberek, hogy kivégezzék őket?" Az idős pap elhaló hangon megszólalt: „Megtiltom, hogy beszéljetek!" A földesúr tudta, hogy halállal hiába fenyegeti az előtte állókat. Úgyhogy azt mondta nekik „A kínok kínját fogja elszenvedni a mesteretek a legnagyobbat, amit egy ember valaha elszenvedett. Nektek pedig megparancsolom, hogy nézzétek végig. Ha szeretitek ezt az embert, akkor áruljátok el a titkot, utána szabadon távozhattok."
202
- Jól van - szólalt meg az egyik tanítvány. - Elhallgass! - szólt rá az idős mester. - Folytasd! - parancsolta Nolav. - Ha a mai napon valakinek fejét veszik... - kezdte a tanítvány. - Elhallgass! - szólt rá újból az idős mester. - Átkozott légy, ha elárulod a titkot! Az uraság intett, ezzel az idős emberre olyan ütést mértek, hogy menten eszméletét vesztette. - Folytasd! - parancsolt rá a tanítványra. - Az első ember, akinek a mai napon napnyugta után fejét veszik, az halhatatlan lesz. - Halhatatlan? Hazudsz! - förmedt rá Nolav. - Benne van a Szentírásban! - felelte a fiatalember. Ezzel elővett egy könyvet a zsebéből, és felolvasta azt a fejezetet, amely megerősítette az általa mondottakat. „Halhatatlan!" - gondolta a földesúr. A zsarnok egyedül a haláltól rettegett, és most biztosítva látta a lehetőséget, hogy legyőzze. „Halhatatlan!" - gondolta. Egy pillanatig sem késlekedett. Papírt és tollat kért, aztán elrendelte a saját kivégzését. Mindenkit kiparancsoltak a palotából, és napnyugtakor Nolavot saját parancsára kivégezték. Igy aztán a nép megszabadult elnyomójától, és fölkelt, hogy kivívja a szabadságát. Néhány hónap elteltével már mindahányan szabadok voltak. A földesurat soha többé senki nem emlegette, csak a kivégzése estéjén, amikor a tanítványok a mesterük sebeit látták el, ő pedig áldást adott rájuk, amiért az életüket is kockára tették, és elismerően beszélt csodálatra méltó, bátor viselkedésükről.
203
- Demián, szerinted a földesúr miért hitt el egy ekkora hazugságot? Miért volt képes a saját kivégzését is elrendelni az ellenségétől hallott mese kedvéért
204
AZ IGAZSÁGOS BÍRÓ
• Most is úgy voltam, mint általában, amikor nagy összevisszaságot követően kezdtek leülepedni a fejemben a gondolatok, és lassan újból összefüggésbe kerültek egymással. Életemben vajon hányszor próbáltam megérteni az örök nyertesek megfejthetetlen titkát! Sohasem találtam magyarázatot arra, hogy mitől akadnak még mindig köztünk örök „balekok". Mi járhat a fejében annak, aki pár fityingért jutott volna hozzá egy óceánjáróhoz1? Hogyan szegődhet valaki társul egy csalóhoz1? Egy átlagos intelligenciával rendelkező ember miként képes megvenni nevetséges áron valamit, amiről hamar kiderül, hogy jól álcázott szemét csupán1? Most végre megtaláltam a választ: akiket átvertek, egy adott pillanatban azt gondolták, hogy a helyzet nekik kedvez. A legtöbbnek titkon már hízott is a mája, hogy micsoda haszna lesz ebből később. Sokan abban a hitben lelték örömüket, hogy milyen dörzsöltek voltak, hogy átejtették a másikat... Vajon én is ugyanezt tettem, amikor ráharaptam valamely csalira1? Persze, én is ugyanezt tettem. Pontosan ezt teszem, amikor felültetnek.
205
„Ültessenek csak fel" - ez nem egyéb, mint hogy ragaszkodom a fülemben kedvezően csengő valamely ígérethez vagy állításhoz. „Ültessenek csak fel..." - szinte felhívás keringőre. És az is. Még maga a kifejezés, hogy „ráharapni a csalira", az is ezt sugallja. Ráharapunk a horogra, amelyre csábító kukacot, vagy ami még rosszabb, színes, tetszetős... mű-legyet akasztottak! Felültetnek, ráharapok a csalira... És mihez hasonlíthatók a többiek, azok, akik horgásznak1? Melyek azok a kukacok, amelyeket leginkább kedvelek1? Az örök szerelem ígérete... A tökéletes megértés eszménye... Mások elismerésének és tiszteletének reménye... A vágy, hogy elsőnek lássak olyasmit, amit még senki sem látott... A hiúság, hogy kiemelkedem a többiek közül... A pillantás, amely olyannak lát, amilyen én szeretnék lenni... Hogy a másik feltétel nélkül mellettem marad... És még mi minden... Mennyi minden! Rájöttem, hogy idővel a tapasztalat, a felnőtté válás megtanította nekem, hogy minél gyorsabban köpjem ki a csalit, amire ráharaptam... Na és a sérülések1? - Mi a helyzet a sérülésekkel, Doki1? - kérdeztem. - Mi a helyzet a sérülésekkel1? Te azt tanítod, hogy semmibe kell venni a döglött, színehagyott kukacokat. Állandóan azt mutogatod, hol vannak a műlegyek, nehogy ráharapjak a csalira, azt viszont nem veszem észre, hogy azt is megtanítanád, hogyan kerüljem el a sérülést. Úgy látszik, a hozzám hasonló hiszékeny emberek sorsa, hogy sebhelyekkel telve éljük le
206
az életünket, melyeket a csalik hagytak rajtunk, amelyekre ráharaptunk, meg amelyekre nem sikerült. Én csak annyit szeretnék elérni, Doki, hogy legalább több sérülést ne szerezzek. Nem vagyok hajlandó mások kezében tétlenül szemlélni, hogy most sebezni vagy gyógyítani szándékoznak engem. Nem akarok... - Ez az ár, Demián, ez az ár. Emlékszel A kishercegből a rózsára? - Igen... Tudom, ezzel azt akarod mondani, hogy „...el kell viselnem egy-két hernyót is, ha meg akarom ismerni a pillangókat...". - Ezt - helyeselt Jorge. Csöndben eltűnődtem, fájdalom, felháborodás, belenyugvás és tehetetlenség vegyes érzése volt bennem. Aztán panaszkodni kezdtem. - Még mindig amondó vagyok, hogy a hazug ember kis befektetéssel nagy hasznot húz. - Néha igen, néha nem - vágta rá a doki. - A hazugság számtalan hátránnyal jár. A legrosszabb pedig az benne, hogy SEMMIRE NEM JÓ... Előbb-utóbb minden hazugságra fény derül, s mindaz, amit látszólag nyertünk, úgy szertefoszlik, mint a köd, amikor kisüt a nap... Mi több, az élet olykor igazságot tesz, és a csalás a hazug ember ellen fordul. Jorge félig lehunyta a szemét, és elkezdett kutatni az emlékeiben. - Erről eszedbe jut egy történet... - vágtam elébe. - Eszembe... Amikor Lien-Tzu meghalt, Zumi, a felesége, Ling, az idősebbik fia és két kicsi gyermeke a legnagyobb szegénységben volt kénytelen tengetni az életét.
207
Amikor még élt a ház ura, éjt nappallá téve dolgozott Cheng rizsföldjein. Bérének nagy részét terményben fizették neki, mindössze néhány garast kapott csak, amiből a család legszükségesebb dolgaira tellett, legelőbb is Ling és testvéreinek taníttatására. Halála napján Lien-Tzu ugyanúgy, mint máskor, még pirkadat előtt elindult otthonról. A földek felé vezető úton kiáltozást hallott, egy öregember hánykolódott a hatalmas folyó habjai közt. Lien-Tzu fölismerte: az öreg Cheng volt az, az ültetvény gazdája, ahol ő is dolgozott. Soha nem volt jó úszó, és már ahhoz sem csekély tudás kellett, hogy valaki egyáltalán a folyóba merészkedjen, nemhogy kimentsen a vízből egy idős embert. Körülnézett, de senki nem járt még ilyen korai órán a környéken... Ha segítségért szalad, az legalább fél óra... Lien-Tzu vett egy mély levegőt, és hirtelen beleugrott a folyóba. Alighogy utolérte az öregembert, őt is kezdte magával sodorni az ár. Pár kilométerrel lejjebb találták meg a két összekapaszkodott ember holttestét, ahol a folyó vize már csendesebben folydogált. .. Talán mert az öregember gyermekei Lien-Tzut okolták apjuk haláláért, vagy mert a kis Ling még túl fiatal volt a munkára, vagy mert - ahogy mondták - nem volt elég munka a rizsföldeken, az elhunyt gyermekei nem engedték, hogy Ling átvegye az édesapja munkáját. Az ifjú Ling csak erősködött. Először azt mondta nekik, hogy tizenhárom évesen már elég nagy hozzá. Utána meg azt, hogy apja után őt illeti a munka. Azután arról beszélt, mennyire tud dolgozni, milyen jó a kézügyes-
208
sége. Látván, hogy még ez sem elegendő, Ling könyörgőre fogta a dolgot, és elmondta, milyen szűkös anyagi helyzetben él a családja. Egyetlen érv sem volt elegendő, a fiút felszólították, hogy hagyja el a rizsföldet. Ling felháborodottan elkezdett kiabálni, édesapja önfeláldozásáról beszélt, a kizsákmányolásról, a jogokról, a követelésekről, a kérésekről... A huzavonát követően Linget erőszakkal kipenderítették, és az utca porában találta magát... Attól fogva a család akkor evett, amikor tudott, Ling csak idénymunkát kapott, abból éltek, meg az édesanyjuk áldozatos munkájából, aki idegeneknek mosott és varrt. Egy napon, amely ugyanolyan volt, mint a többi, Ling indult volna az ültetvényre, hogy munka után nézzen, ám ezúttal is azt a választ kapta, nincs munka a számára... Lehajtott fejjel elkullogott, a földet nézte és az elnyűtt szandálját. Minden útjába kerülő kőbe belerúgott, igyekezvén enyhülést találni a fájdalmára. Hirtelen belerúgott valamibe, ám az másképpen szólt, mint a kavicsok. Pillantásával a megcsörrenő tárgyat kereste... Nem kő volt, hanem egy zsinórral összekötött erszény. Csupa föld volt. A fiú még egyet belerúgott. Nem volt üres. Nagyon szépen csengett, ahogy gurult a földön. Ling hosszú időn keresztül rugdosta az erszényt, élvezte, hogy milyen szépen szól... Végül fölvette és kinyitotta. Az erszényben rengeteg ezüstpénz volt. Sok-sok pénz! Sokkal több, mint amennyit életében látott...
209
Megszámolta. Tizenöt volt. Tizenöt vadonatúj, csillogó ezüstpénz. Es mind az övé volt. Ő találta a földön. O rugdosta az erszényt egy fél órán keresztül. O nyitotta ki. Kétség nem fért hozzá, hogy az övé. Most végre nem kell majd dolgozni az édesanyjának, a testvérei megint tanulhatnak, ehetnek-ihatnak mindennap... amit csak akarnak. Szaladt is a faluba, hogy vásárol valamit. Élelemmel, játékokkal megrakodva tért haza, takarót is vett, édesanyjának pedig két gyönyörű indiai ruhát. Nagy örömmel fogadták érkezését... Mindenki éhes volt, és senki nem kérdezte meg, honnan került az étel, amíg be nem fejezték. Vacsora után Ling szétosztotta az ajándékokat, és amikor testvérei már belefáradtak a játékba, és aludni mentek, Zumi hívta Linget, hogy üljön oda mellé. Ling már tudta, mit akar az édesanyja. - Nehogy azt hidd, hogy loptam - kezdte. - Ennyi mindent senki sem ad csak úgy, ajándékba... - szólt közbe az édesanyja. - Nem, ajándékba nem - helyeselt Ling. - Úgy vettem. Én vettem. - És honnan volt rá pénzed, Ling? A fiú elmesélte édesanyjának, hogyan talált rá a pénzzel teli erszényre. - Ling, fiam, ez a pénz nem a tied - mondta Zumi. - Hogyhogy nem az enyém? - fortyant föl Ling. - Én találtam! - Fiam, ha te megtaláltad, valaki el is vesztette. És aki elvesztette, az a pénz jogos tulajdonosa - jelentette ki az édesanyja.
210
- Nem - ellenkezett Ling. - Aki elvesztette, az elvesztette, aki megtalálta, az megtalálta. Márpedig én találtam meg. Ha nincs gazdája, akkor az enyém. - Jól van, fiam, ha nincs gazdája, akkor a tied. De ha van gazdája, akkor vissza kell adni neki... - Nem, anyám. - De igen, Ling. Emlékezz apádra, arra gondolj, ő mit szólna hozzá. Ling lehajtott fejjel bólintott. - És mi legyen a pénzzel, amit elköltöttem? - kérdezte a fiú. - Mennyit költöttéi el? - Kettőt. - jól van, majd kitaláljuk, hogyan fizethetnénk vissza. - Most pedig eredj a faluba, és kérdezősködj, hogy ki vesztett el egy bőrerszényt. Arrafelé kezdjed, ahol találtad. Ling ezúttal hazulról jövet ismét lehajtott fejjel baktatott, és a sorsán kesergett. Ahogy az ültetvényre ért, megkérdezte a munkavezetőtől, hogy valaki nem veszített-e el egy erszényt. A munkavezető nem tudott válaszolni neki, de azt mondta, majd érdeklődik. Kisvártatva az idős ember fia, a rizsföld gazdája jött elébe. - Te vitted el az erszényemet? - kérdezte vádolón a fiút. - Nem uram, az utcán találtam - felelte Ling. - Add vissza, gyerünk! - förmedt rá. A fiú előhúzta a ruhája alól az erszényt, és átnyújtotta. A férfi nekiállt számolni a tartalmát. A fiú megelőzte: „Majd meglátja, Cheng úr, hogy csak kettő hiányzik belőle. Majd összegyűjtöm a pénzt, és visszaadom, vagy ingyen dolgozom cserében." - Tizenhárom! Tizenhárom! - bődült el. - Hol a többi, a hiányzó pénz? <
211
- Már mondtam, uram - kezdte a fiú. - Én nem tudtam, hogy a magáé az erszény. De látja, hogy visszahoztam a pénzét... - Tolvaj! - szakította félbe a férfi. - Tolvaj! Majd én megmutatom neked, hogy vissza fogod adni, ami nem a tied! - ezzel ordítva kiszaladt az utcára. Majd én megmutatom neked... Majd én megmutatom neked... A fiatalember hazaballagott. Nem tudta, most a haragja nagyobb-e, vagy az elkeseredettsége. Ahogy hazaért, elmesélte Zuminak, hogy mi történt, az édesanyja pedig vigasztalta. Megígérte neki, hogy majd ő beszél azzal az emberrel, miként tudnák elintézni a dolgot. Másnap a bírótól érkezett egy idézés, Zumi és Ling számára, tizenhét ezüst eltulajdonításának ügyében. Tizenhét! A bíró előtt az öregember fia eskü alatt állította, hogy a bőrerszény az íróasztaláról tűnt el. - Aznap történt, amikor Ling munkára jelentkezett - jelentette ki Cheng. - És másnap megjelent ez a kis tolvaj, és azt állította, hogy „találta" az erszényt, és azt kérdezte, hogy „ki veszítette el". Micsoda arcátlanság! - Folytassa, Cheng úr! - szólalt meg a bíró. - Természetesen mondtam neki, hogy az erszény az enyém, és amikor visszaadta, azonnal megvizsgáltam a tartalmát, és megállapítottam, amit már gyanítottam is: hiányzott belőle. Tizenhét ezüstpénz! A bíró figyelmesen hallgatta az elbeszélést, azután pillantásával a fiú felé fordult, aki szégyenében meg sem mert szólalni. - Van valami mondandód, Ling? Elég komoly vád hangzott el ellened - szólt a bíró. - Bíró úr, én nem loptam el semmit. Ezt az erszényt az utcán találtam. Én nem tudtam, hogy Cheng úré. Az igaz, hogy kinyitot-
212
tam az erszényt, és az is, hogy a pénz egy részéből ennivalót és játékot vettem a testvéreimnek, de csak kettő volt, és nem tizenhét - szepegte a fiú. - Hogyan vehettem volna ki az erszényből tizenhét ezüstpénzt, mikor csak tizenöt volt benne, amikor megtaláltam? En csak két ezüstöt vettem ki belőle, bíró úr, csak kettőt. - Lássuk csak - szólt a bíró. - Hány ezüst volt az erszényben, amikor a fiú visszaadta? - Tizenhárom - felelte a felperes. - Tizenhárom - helyeselt Ling. - Es hány ezüst volt az erszényben, amikor maga elvesztette? - kérdezte a bíró. - Harminc, uram - felelte a férfi. - Nem, nem - vágott közbe Ling. - Csak tizenöt ezüst volt benne. Esküszöm! Esküszöm! - Megesküdne rá - fordult a bíró a rizsültetvény tulajdonosához -, hogy harminc ezüst volt az erszényében, amikor az íróasztalán volt? - Hát persze, bíró úr - vágta rá. - Esküszöm! Zumi félénken fölemelte a kezét, mire a bíró intett neki, hogy beszéljen. - Bíró úr - kezdte Zumi -, a fiam még gyerek, és elismerem, hogy ebben a helyzetben több hibát is elkövetett. Egyvalamit azonban biztosan állíthatok, hogy Ling nem hazudik. Ha azt mondja, hogy csak két ezüstöt költött el, akkor az igaz is. Ha meg azt mondja, hogy tizenöt ezüst volt benne, amikor megtalálta, akkor ez lehet az igazság. Bíró úr, talán már előtte is megtalálta valaki azt az erszényt... - Hagyja abba, asszonyom - szakította félbe a bíró. - Az én feladatom, nem a magáé, hogy eldöntsem, mi történt, és igazságot szolgáltassak. Beszélni akart, én megengedtem. Most pedig üljön vissza a helyére, és várja meg az ítéletemet.
213
- Igen, uram, az ítéletet. Igazságot akarunk - szólalt meg a felperes. A bíró intett a segédjének, hogy szólaltassa meg a gongot. Ez azt jelentette, hogy a bíró ítéletet hirdet. - Felperes és alperes! Az elején ugyan zavarosnak látszott az ügy, mostanra azonban tisztázódott - kezdte a bíró. - Nincs rá okom, hogy kétségbe vonjam Cheng úr szavait, amikor eskü alatt vallja, hogy elvesztett egy erszényt harminc ezüstpénzzel... A férfi gúnyos mosollyal nézett Ling és Zumi felé. - Az ifjú Ling viszont állítja, hogy egy tizenöt ezüstpénzzel teli erszényt talált - folytatta a bíró -, és arra sincs okom, hogy az ő szavában kételkedjem... Néma csönd lett a teremben, a bíró pedig folytatta. - Éppen ezért, a bíróság számára nyilvánvaló, hogy a megtalált és visszaszolgáltatott erszény NEM AZ, amelyet Cheng úr elvesztett, következésképpen a Lien-Tzu családdal szemben semminemű követeléssel nem élhet. A felperes feljelentését azonban iktatjuk, és amennyiben az elkövetkezendő napokban olyan erszényt találnak, amelynek eredetileg is harminc ezüstpénz a tartalma, akkor azt haladéktalanul vissza kell szolgáltatni neki. A bíró mosolygott, és pillantása Ling hálás tekintetével találkozott. - Ami pedig ezt az erszényt illeti, fiatalember... - Igen, uram - hebegte a fiú. - Belátom, hogy hibáztam, és kész vagyok vállalni érte a felelősséget. - Csend legyen! Ami a tizenöt ezüstöt tartalmazó erszényt illeti, elmondhatom, hogy mind ez idáig senki nem kereste, és tekintettel a körülményekre - sandított félszemmel Cheng úrra -, azt hiszem, nem is valószínű, hogy valaki még jöhetne érte. Éppen ezért úgy rendelkezem, hogy az erszény annak tulajdona lehet, aki megtalálta. S mivel te találtad meg, hát a tied! - De uram... - szólalt meg Cheng.
214
- Uram... - kezdte volna Ling is. - Bíró ú r. . . - mondta volna Zumi. - Csend legyen! - utasította rendre őket a bíró. - Az ítélet kihirdettetett! Mindenki hagyja el a termet... A bíró fölállt, és gyorsan elhagyta a helyiséget, a segédje pedig ismét megszólaltatta a gongot.
AZ IGAZSÁGBOLT
- Figyelj csak, Jorge. Szinte mindenkinek az a véleménye, hogy valamennyi embernek jól jönne egy terápia. Tudom, te nem értesz egyet ezzel, szerintem nem is tartod szükségesnek, hogy válogatás nélküli terápiára járjunk. De most azon töröm a fejem, vajon mindenkinek jót tenne-e, ha végigcsinálna egyet. - Igen. - Bárkinek1? - Úgy is mondhatnánk, mindenkinek hasznos lehet, aki a maga javára fordítja. - Miért, szerinted olyan is van, aki nem a maga javára fordítanád - Anthony de Mello egyik remek kis története talán segíthet nekünk a válaszadásban. A férfi a vidéki város szűk kis utcáin sétálgatott. Volt ideje, ezért minden kirakat, minden üzlet előtt, minden téren megállt egy pillanatra. Ahogy befordult az egyik utcasarkon, hirtelen szerény kis boltocska előtt találta magát, melynek napellenzőjén nem volt felirat. Kíváncsian közelebb lépett a kirakathoz, arcát odatapasztotta, hogy belásson a sötét üvegen... Odabent csak egy állványt látott, melyen kézírással ez állt:
216
IGAZSÁGBOLT A férfi elcsodálkozott. Azt hitte, valami fantázianév, és el nem tudta képzelni, mit árulhatnak itt. Bement. Az első pultnál álló eladónőhöz fordult, és megkérdezte tőle: „Elnézést, ez itt az igazságbolt?" - Igen, uram. Milyen jellegű igazságot keres? Részigazságot, viszonylagos igazságot, statisztikai igazságot, teljes igazságot? Szóval tényleg igazságot árultak. Almában nem gondolta volna, hogy ilyesmi is megeshet. Bemegy valahová, és hazaviszi az igazságot, hát ez csodálatos. - Teljes igazságot - vágta rá gondolkodás nélkül. „Annyira elegem van már a sok hazugságból, ferdítésből" gondolta. „Nem akarok több általánosítást, magyarázkodást, sem csalást vagy ámítást." - Tökéletes igazságot! - ismételte el nyomatékosan. - Rendben van, uram, fáradjon utánam. Az eladónő átkísérte a vevőt egy másik osztályra, s egy mogorva ábrázatú eladóra mutatva így szólt: „Az az úr majd kiszolgálja." Az eladó közelebb lépett, s megvárta, amíg a férfi megszólal. - A maradéktalan igazságot szeretném megvásárolni. - Aha. Elnézést, uram, azt is tudja, mibe kerül? - Nem. Mibe? - kérdezte csak úgy megszokásból. Szó ami szó, tudta, bármit megadna a hiánytalan igazságért. - Hogyha elviszi - szólalt meg az eladó -, akkor az az ára, hogy soha többé nem lesz nyugta. Hideg borzongás szaladt végig a férfi hátán. Almában sem gondolta volna, hogy ekkora árat kell fizetni érte. - Kö...köszönöm... Elnézést... - hebegte.
217
Sarkon fordult, és földre szegezett pillantással kisietett az üzletből. Kicsit elszomorodott, mikor rádöbbent, hogy még nincs felkészülve az örök érvényű igazságra, hogy még mindig szüksége van némi hazugságra, melyben megnyugvást talál, néhány mítoszra és eszményképre, melyben menedékre lelhet, némi magyarázkodásra, hogy ne kelljen szembesülnie önmagával... „Talán majd később" - gondolta. - Demián, ami nekem hasznos, az másnak nem okvetlenül az. Előfordulhat, és ez így is van rendjén, hogy valaki szerint bizonyos hasznos dologért túl nagy árat kell fizetni. Teljesen megengedett, hogy mindenki eldöntse, mennyit hajlandó fizetni azért, amit kap, és logikus, hogy mindenki maga választja meg, mikor akarja elfogadni mindazt, amit a világ kínál neki, akár az igazságról, akár egyéb „jótéteményről" legyen is szó. Nem tudtam, mit mondjak erre. Jorge pedig hozzátette: - Van egy régi arab közmondás, így szól: „A legfontosabb dolog, amire egy szállítmány halva lerakodásakor szükség van, az az, hogy legyen tárolóedény, amibe a halvát bele lehet tenni." ... a bölcsességgel meg az igazsággal ugyanaz a helyzet, mint a halvával...
218
KÉRDÉSEK
A terápia ugyanolyan elviselhetetlen üresjárattal kezdődött, mint mindig, amikor úgy léptem be a rendelőbe, hogy nem tudtam, miről akarok beszélni, vagy egyszerűen nem beszéltem. Vagy tudtam, miről akarok beszélni, és mégsem beszéltem. Vagy rádöbbentem, hogy jobb lett volna, ha el sem megyek, de már ott voltam. Vagy a dokinak sem volt kedve beszélni, és nem segített. Vagy volt ugyan kedve segíteni, mégis hallgatott... Ezek voltak a néma ülések. Nagyon telítettek, nagyon nyomasztóak voltak. - Tegnap írtam valamit - böktem ki végül. - Igen...d - „Tömör válasz" - gondoltam. - Igen - feleltem még rövidebben. - És...d - kérdezte. - „Már megint kezdi" - gondoltam. - Kérdések a címe, de nem is kérdések. - És mihez akarsz kezdeni a kérdéseiddel, ha nem is kérdéseke - Szeretném őket elolvasni veled együtt. Tegnap este írtam, de még át sem olvastam őket. Tudom, nem a választ
219
keresem, úgyhogy nem is arra kérlek, felelj rájuk. Csak hallgasd meg. Szóval inkább gondolatok, nem is kérdések. - Értem... - felelte a doki, és kényelembe helyezkedett, hogy meghallgasson. Nehéz, ugye? Majdhogynem lehetetlen? Vagy talán... őszintén szólva lehetetlen? Hogyan képes élni az ember, hogyha más, mint a többi? Mi értelme van ennek a zaklatott életnek? Lehet-e másképpen élni, ha ép elméjű, vagy legalább tiszta fejű az ember? Ha nem ilyen volnék minek dolgozom magamon? Minek nekem ez a terápia? Mi a szerepe a terapeutának? Hogy „kiszoktassa" a közegéből az embert, aki vélhetőleg azért fordul hozzá, mert szenved? Én mihez kezdek ezzel a kereséssel? Akkor amit csinálok nem egyéb, mint egyik szenvedés helyett szerzek egy másikat, amelyhez még annyi vigasz sem jár, hogy szinte mindenkivel meg tudom osztani? Mi a pszichoterápia? Egy hatalmas frusztráló nagyüzem „ínyencek" számára? Mint a szadisták szektája, akik kifinomult, exkluzív kínzási módszereket eszelnek ki? Vajon tényleg igaz az, hogy jobb nagyon megszenvedni bizonyos valóságot, mint a mesebeli világ tudatlanságát élvezni? Mire használható a magány teljes tudata, és az önmagunkkal kötött létezési egyezmény? Könyörgöm, milyen előnnyel jár, ha az ember hozzászoktatja magát, hogy senkitől ne várjon semmit? Ha a kézzelfogható világ csak szenny, ha a valós személyek egy nagy szart érnek ha életünk igazi helyzetei mind zűrös dolgok,
220
akkor vajon a gyógyulás azt jelenti, hogy magunkra kenjük ezt a kakit, és lubickolunk az emberiség szennyében? Vajon nincs igaza azoknak a papoknak, akik azzal vigasztalják az embert, hogy majd ott meglesz, ami itt nem elérhető? Es azoknak vajon nincs-e igazuk, akik az egész munkát rábízzák a mindenható istenre, aki majd gondoskodik rólunk, ha jól viselkedünk? Nem sokkal könnyebb jól viselkednem, mint önmagamnak lennem? Talán nem célravezetőbb és egyszerűbb, ha elfogadom a jó és rossz fogalmát, amit mindenki biztosnak vél? Vagy legalább nem jobb-e úgy tenni, mint a világon mindenki más, ami úgy működik, mintha mindenki haptákba vágná magát előtte? Vajon nincs igazuk a boszorkányoknak, varázslóknak, kuruzslóknak, javasasszonyoknak, akik hitünk mágiájával akarnak meggyógyítani bennünket? Vajon nem jó úton jár-e az, aki azt vallja, hogy minden külső helyzet vagy tény vonatkozásában csak korlátozott mértékben vagyunk képesek irányítani elménket? Vajon nem igaz-e az, hogy valójában kívülem semmi nem létezik, az életem csupán apró lidérces dolgokból áll, meg a termékeny képzeletem által kitalált személyekből és tényekből? Ki hiheti el, hogy ez, ami történik, ez az egyetlen lehetőség? S ha ez így van, akkor meg milyen előnyt jelent, ha többet tudok erről a lehetőségről? Milyen kötelessége a másik embernek, hogy engem megértsen? Milyen kötelessége, hogy elfogadjon? Milyen kötelessége, hogy meghallgasson? Milyen kötelessége, hogy igazat adjon nekem? Milyen kötelessége, hogy ne hazudjon nekem?
221
Milyen kötelessége, hogy tekintettel legyen rám? Milyen kötelessége, hogy úgy szeressen, ahogy én szeretném? Milyen kötelessége, hogy annyira szeressen, ahogy én szeretném? Milyen kötelessége, hogy tiszteljen? Milyen kötelessége a másiknak, hogy tudomásul vegye, én is létezem? S ha senki nem vesz tudomást arról, hogy létezem, akkor minek létezem? S ha a létezésemnek a másik nélkül nincs értelme, akkor miért ne áldoznék föl bármit, igen, BÁRMIT, annak érdekében, hogy ez az értelem elérhető közelségben maradjon? ... S ha az út, ahonnan indultam, egész a koporsóig magányos, akkor minek áltatjuk magunkat azzal, hogy úgy teszünk, mintha tényleg lehetne társat találni? A doki a torkát köszörülte. - Jó kis éjszaka volt az a tegnapi, mii - Igen... - vágtam rá. - Sötét, nagyon sötét. A terapeutám kinyújtotta a karját, és intett, hogy üljek oda a „szoknyájára". Amikor odaültem, Jorge átölelt, ahogy szerintem a kisgyereket szokás... Éreztem a doki melegét, szeretetét, és ott is maradtam végig, amíg tartott az ülés, néma csöndben, gondolkodón...
222
AKI DATOLYAPÁLMÁT ÜLTETETT
- Nézd, Doki, amit te tanítasz, az nagyon igaznak tűnik, és természetesen boldogan el is hiszem, hogy lehetséges így élni... Mégis, én azt hiszem, a te életfelfogásod nem egyéb, mint egy szép elméleti elgondolás, a hétköznapi valóságra nem alkalmazható. - Nem hiszem... - Hát persze! Te azért nem hiszed, mert neked könnyebb a dolgod, mint másoknak. Te kialakítottál magad körül egy életformát, és így most nagyon egyszerű. De én is, mint szinte bárki más, átlagos, szokványos világban élek. Mi soha nem tudnánk mindent megtenni annak érdekében, hogy eljussunk odáig, hogy élvezni is tudjuk. - Demián, én is ugyanebből a valós világból jövök, ahonnan te is. Én is ugyanezen a hétköznapi planétán lakom, amelyen mindenki, és ugyanazokkal az átlagos, hétköznapi emberekkel élek együtt, akiket te is ismersz... Elismerem, hogy egy kicsit jobban élek, mint az általam ismert emberek többsége, de szeretném, ha két dolgot világosan látnál: először is, nem kis árat fizettem érte. Nagyon nagy energiába és odafigyelésbe került, sok fájdalommal és mindenekelőtt sok veszteséggel járt, mire fölépítettem ezt a „közeget", ahogy te nevezed. A második pedig, hogy itt egy folyamatról van szó. Vagyis változtattam azon, amin vál-
223
toztatni kellett, elértem, hogy ne omoljon össze, amit meg kellett őrizni, végigjártam az utakat, amelyek felderítésre vártak, és ez bizony beletelt egy kis időbe. Nem csak úgy magától, egyik napról a másikra ment minden... - Gondolom. De legalább tudtad, hogy a végén meglesz a jutalma, és ma élvezed is. - Nem így van. És ez a másik tévképzeted a terápiáddal kapcsolatban. Én soha semmilyen jutalmat nem láttam biztosítva. Inkább azt mondanám, hogy az út, amelyet idáig végigjártam, nem egyéb, mint kiállás valamely eredmény mellett, amely igazából még mindig nem érett be. - Hogyhogy nem érett be? - Még sok-sok teendő vár rám, Demián. Mi több, azt sem hiszem, hogy életemben valaha is sikerül elérnem -még ha hosszúnak képzelem is el -, hogy a tökéletes teljességet élvezzem. Az elvárások tökéletes hiányát, a dolgok teljes elfogadására irányuló mentális hozzáállást... - Ezzel azt akarod mondani, akkor is elvégzed ezt a munkát, ha tudod, hogy sohasem fogod teljességében élvezni? - Igen. - Te bolond vagy. - Igaz. De a te javadat szolgálja, hogy ilyen bolond vagyok, aki történeteket mesél, most is mindjárt belefogok egybe. A sivatag egyik legeldugottabb szegletében térdepelt az öreg Eliahu, a datolyapálmák mellett. Szomszédja, Hakim, a vagyonos kalmár, megállt az oázisnál, hogy megitassa tevéit, és akkor észrevette Eliahut, amint ott izzad, és mintha valamit kotorászna a homokban. - Jó napot, bátyám. Béke legyen veled.
224
- Veled is - felelte Eliahu, és folytatta a munkát. - Mit csinálsz itt ebben a melegben ezzel az ásóval? - Ültetek - felelte az öreg. - Mit ültetsz ide, Eliahu? - Datolyapálmát - felelte Eliahu, és körbemutatott, a pálmafákra. - Datolyapálmát! - ismételte el az újonnan érkezett. Es lehunyta a szemét, mint aki megértéssel fogadja a világ legnagyobb ostobaságát. - Nyilván napszúrást kaptál, drága barátom. Gyere, hagyd abba ezt a munkát, menjünk be az üzletbe, igyunk egy pohárka likőrt. - Nem lehet, be kell fejeznem az ültetést. Ha gondolod, utána ihatunk... - Mondd csak, barátom, hány éves vagy te? - Nem tudom... Hatvan, hetven, nyolcvan... Nem tudom... Elfelejtettem. De mit számít ez? - Nézd, barátom. A datolyapálmának több mint ötven év kell ahhoz, hogy felnőtt, termő fa legyen belőle. Nem akarok én neked rosszat, te is tudod. Bárcsak élhetnél százegy évig is, de te is tudod, hogy nehezen fogsz te gyümölcsöt szedni arról, amit ma elültetsz. Hagyd abba, és gyere velem. - Nézd, Hakim. Én ettem abból a datolyából, amit más ültetett, olyasvalaki, aki maga sem álmodozott arról, hogy majd eszik is a gyümölcséből. Én ma azért ültetek hogy holnap majd mások is ehessenek arról a fáról, amit én ültetek... S még ha csak annak az ismeretlen embernek az emlékére tenném, akkor is megérné befejeznem a munkát. - Ezt jól megmondtad, Eliahu. Engedd meg, hogy egy zacskó pénzzel fizessek azért, amit ma tőled tanultam - ezzel Hakim az öreg kezébe nyomott egy bőrzacskót. - Köszönöm a pénzedet, barátom. Látod, olykor ez is megtörténhet: te azt jósoltad nekem, hogy nem fogom élvezni,
225
amit elültetek. Ez biztosnak is látszott, de gondolj csak bele, még be sem fejeztem az ültetést, máris egy zacskó pénzzel meg egy jó barát hálájával lettem gazdagabb. - Elkápráztat a bölcsességed, bátyám. Ez a második nagy tanulság, amit tőled hallottam, és talán fontosabb is, mint az első volt. Engedd meg, hogy ezért a tanításodért is egy pénzes zacskóval fizessek. - Olykor meg ez történik tehát - folytatta az öreg, és kezét kinyújtva nézte a két pénzeszacskót: ültettem, pedig tudtam, hogy nem szüretelhetek és még mielőtt befejeztem volna az ültetést, már nem is egyszer, hanem kétszer szüreteltem. - Elég legyen már, bátyám. Ne folytasd. Ha még tovább okítasz, attól félek, az egész vagyonom kevés lesz arra, hogy kifizesselek... - Érted, Demiáni - kérdezte a doki. - Még annál is több! Rádöbbentem! - kiáltottam föl...
226
ÖNELUTASÍTÁS
... Aznap, amikor véget ért a terápia, a doki átadott egy lezárt borítékot, amelyen ez állt: „Demiánnak".* - Ez meg micsodái - kérdeztem. - A tied. Neked írtam, még hónapokkal ezelőtt. - Hónapokkal ezelőtti - Igen. Az igazat megvallva pár héttel azután jutott eszembe, amikor elkezdtél hozzám járni. Én éppen az amerikai Leo Booth versét olvastam. Booth szövege úgy kezdődik, ahogy az első bekezdés abban, amit majd el fogsz olvasni. .. És miközben olvastam, a te képed jelent meg a szemem előtt, fülemben pedig az első beszélgetéseken elhangzott szavaid visszhangoztak... Úgyhogy leültem, és megírtam. - És miért épp most adod idei - Mert szerintem előbb nem értetted volna meg. Elkezdtem olvasni...
227
ÖNELUTASÍTÁS Ott voltam, az első pillanattól fogva, az adrenalinban mely szüleid ereiben keringett, mikor szeretkeztek, hogy te megfoganj, utána a nedvekben is, melyet anyád lövellt kis szívedbe, mikor még csak egy kis élősködő voltál. Előbb odaértem hozzád, mint beszélni tudtál volna, még előbb, mint hogy bármit is megérts abból, amit a többiek mondtak neked. Már akkor is ott voltam, amikor ügyetlenül az első lépésekkel próbálkoztál, és mindenki gunyorosan jókat derült rajtad. Amikor védtelen és kiszolgáltatott voltál, amikor sebezhető voltál és rászorultál. Megjelentem életedben, a bűvös gondolat keze nyomán; kíséretemben pedig... a babonák és ráolvasások, a talizmánok és amulettek... a jó modor, a szokások és a hagyomány... a mestereid, a testvéreid, a barátaid... Mielőtt tudtad volna, hogy létezem, fényes és sötét világra osztottam ketté lelkedet. Egyik világban ami jó, a másikban meg ami nem.
228
Elhoztam neked a szégyenérzést, megmutattam mindazt, ami benned hibás, csúnya, ostoba, kellemetlen. Rád akasztottam a „más" címkét, amikor először súgtam füledbe, hogy valami nincs egészen rendben veled. Régebben létezem én az öntudatnál, a véteknél, az erkölcsnél, az idők kezdeténél, mióta Ádám elszégyellte magát a teste láttán, hogy meztelen... és eltakarta! Én vagyok a hívatlan vendég, a nemkívánatos látogató, és mégis én vagyok az elsőként érkező és az utolsóként távozó. Idővel hatalmas lettem, miközben szüleid tanácsait hallgattam, hogy miként kell boldogulni az életben. Miközben vallásod parancsolatait figyeltem, hogy mit tegyél és mit ne tégy, hogy az Úr majd keblére vonhasson. Miközben társaid gúnyolódásait az iskolában elszenvedted, hogyha kinevettek a nehézségeid miatt. Miközben feljebbvalóid megaláztatásait elviselted.
229
Miközben esetlen ábrázatodat nézted a tükörben, és a „híres emberekéhez" hasonlítottad, akik a tévében szerepelnek. És most, végre, hogy ilyen hatalmas vagyok, meg a puszta tény miatt, hogy nő vagyok, hogy néger vagyok, hogy zsidó vagyok, hogy homoszexuális vagyok, hogy keleti vagyok, hogy mozgássérült vagyok, hogy magas, alacsony vagy kövér vagyok... egy csapásra átváltoztatlak, egy rakás szemétté, salakká, áldozati báránnyá, egyetemleges felelőssé, átkozott semmirevaló fattyúvá. Férfiak és nők nemzedékei a híveim. Nem szabadulhatsz meg tőlem. Oly tűrhetetlen kínt okozok, hogy kénytelen vagy fiaidnak átadni, hogy elviselj, hogy majd ők is átadjanak az övéiknek, örökkönörökké, amíg világ a világ.
230
Hogy segítselek téged meg az utódaid álcázom magam, tökéletességnek, nagy eszméknek, önkritikának, hazafiságnak, erkölcsnek, jó szokásnak, önkontrollnak. Olyan mérhetetlen kínt okozok, hogy leginkább megtagadnál, s ezért alakjaid mögé rejtenél engem, drogok mögé, a pénzért vívott harcod mögé, neurózisod mögé, elkülönítetlen nemiséged mögé. De nem számít, bármit teszel, nem számít, hová mész. Én ott leszek, mindig ott leszek. Mert veled utazom, éjjel-nappal, pihenés nélkül, korlátok nélkül. Én vagyok a fő oka a függőségnek, a birtoklásvágynak, az erőfeszítésnek, az erkölcstelenségnek, a félelemnek, az erőszaknak,
231
a bűntettnek, az őrületnek. Én tanítottam meg neked, hogy félj attól, hogy elutasítanak és létezésed e félelemhez igazítottam. Éntőlem függsz, hogy továbbra is ez a keresett, kívánatos, ünnepelt, nemes és kellemes ember lehess, akit ma a többiek látnak benned. Tőlem függsz, mert én vagyok az a poggyász, amelyben elrejtetted a legkellemetlenebb, legnevetségesebb, legkevésbé kívánatos részeid önmagádból. Nekem köszönhetően megtanultad beérni azzal, amit az élet ad, mert végtére is minden, amit megélsz, mindig több lesz, mint amiről azt gondolod, hogy megérdemled Rájöttél, ügyei Én vagyok az az elutasító érzés, amit önmagad iránt táplálsz. ÉN
VAGYOK .
..
AZ AZ ELUTASÍTÓ
ÉRZÉS, AMIT ÖNMAGAD IRÁNT TÁPLÁLSZ.
Ne felejtsd el a történetünket.
232
Minden azon a szürke napon kezdődött, amikortól fogva már nem azt mondtad büszkén: „ÉN ILYEN VAGYOK!" Es szégyenkezve, félszegen lehajtottad a fejed, és szavaid, viselkedésed egy gondolattá változtak: „NEKEM ILYENNEK KELLENE LENNEM..." - Hát persze - szólaltam meg. - Előbb nem értettem volna meg. - ... ráadásul azért is adom most oda, Demián, mert nem szeretném, ha úgy mennél el innen, ebből a rendelőből, hogy nem viszed magaddal. - Szóval ki vagyok rúgva? - kérdeztem szokás szerint. Mióta ismerem Jorgét, először hallottam dadogni. - Azt hiszem, igen... - suttogta. A doki kacsintott, elmosolyodott, és megcirógatta az arcomat... - Nagyon szeretlek, Demián... - Én is nagyon szeretlek, doki... Ezzel szó nélkül fölálltam. Odamentem Jorgéhoz és hosszan átöleltem... Aztán már odakint voltam... Valami miatt úgy éreztem, hogy az én életem csak most kezdődik igazán...
233
EPILÓGUS
Hát igen. Ennyi volt. Az elmúlt hónapok alatt igyekeztem megosztani veled néhány történetet, melyeket azoknak szoktam mesélni, akiket szeretek. Néhány történet, amely nekem is segíteni szokott, mert megvilágít egy-egy homályos szakaszt utam során. Néhány történetet, amely közelebb vitt olyan emberekhez, akiket csodáltam, és még ma is csodálok a bölcsességük miatt. Néhány történetet, amely tetszik nekem, amelyet élvezettel olvasok és egyre jobban szeretek. Hogy is végződhetne másképpen ez a könyv, mint egy történettel. Az elrejtett gyémánt a címe, és I. L. Peretz egyik elbeszélésén alapul. Élt egyszer egy nagyon távoli országban egy földműves. Volt egy kis darabka földje, amelyen búzát vetett, meg egy kis kertje, amelyben a felesége némi zöldséget termesztett, hogy azzal is segítsen a család szűkös megélhetésén. Egy szép napon éppen szántott, kezdetleges, maga húzta ekéjével, amikor a kifordított göröngyök között megpillantott valami fényes tárgyat. Hitetlenkedve közelebb ment, és fölvette. Úgy nézett ki, mint egy nagy üvegdarab. Meglepődött a csillogás láttán,
234
mely szinte elvakította, ahogy rásütött a nap. Rájött, hogy drágakő, s valószínűleg nagyon értékes lehet. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, mi mindent tehetne, ha eladná a briliánst, ám rögtön eszébe villant, hogy ez a kő az ég ajándéka, vigyáznia kell rá, s csak végszükség esetén szabad használnia. A földműves befejezte a munkáját, hazaindult, vitte magával a gyémántot. Nem merte otthon tartani a kincset, ezért ahogy beesteledett, kiment a kertbe, a paradicsombokrok között ásott egy gödröt, és oda temette a gyémántot. Hogy el ne felejtse; hová rejtette, pontosan arra a helyre tett egy sárgás színű követ, melyet a közelben talált. Másnap reggel a földműves szólt a feleségének, megmutatta neki a követ, és arra kérte, semmiképpen ne mozdítsa el a helyéről. A felesége kérdezte, mit keres az a különös sárga kő a paradicsombokrok között. A földműves nem merte elmondani neki, mert félt, hátha aggodalmaskodni kezd, úgyhogy csak ennyit mondott: „Nagyon különleges kő ám! Amíg ez a kő itt van a paradicsombokrok között, addig szerencsét hoz ránk." A feleség nem akadékoskodott, nem firtatta, miféle babonás hiedelem szállta meg a férjét, inkább nekilátott gyomlálni a paradicsomjait. A házaspárnak két gyermeke volt: egy fiú meg egy lány. Egy szép napon, mikor a kislány tízesztendős lett, megkérdezte az édesanyját, miért van ott a kertben az a kő. - Szerencsét hoz - felelte az édesanyja. A kislány be is érte ennyivel. Egyik reggel, ahogy a kislány iskolába indult, odament a paradicsombokrokhoz, és megérintette a sárgás követ (aznap nagyon nehéz dolgozat várt rá).
235
Véletlen volt, vagy mert a kislány magabiztosabban ment az iskolába, a lényeg az, hogy nagyon jól sikerült a dolgozata, s a kislány megbizonyosodott a kő „csodatévő erejéről". Aznap délután, ahogy hazament, vitt magával egy sárga kavicsot, és odatette a másik mellé. - Hát ezt meg miért hoztad? - kérdezte az édesanyja. - Ha egy kő szerencsét hoz, akkor kettő még inkább - felelte a kislány, nagyon ésszerűen. Attól a naptól fogva a kislány valahányszor talált egy olyan követ, mindig hazavitte a többi mellé. Talán a közös játék okán, vagy hogy a kislányának kedvezzen, nem sokkal később az édesanya is elkezdte hordani a kavicsokat a többi mellé. A fiú pedig már úgy nőtt fel, hogy a kövek legendája része volt az életének. Kiskorától fogva azt látta, hogy a többi mellé kell rakosgatni a sárga kavicsokat. Egyik nap a kisfiú egy zöld kavicsot vitt haza, és odarakta a többihez... - Mit jelentsen ez, fiatalúr? - pirongatta az édesanyja. - Azt hittem, szebb lesz majd a kupac, ha zöldet is teszek rá magyarázta a kisfiú. - Szó sem lehet róla, fiam. Vedd el onnét azt a kavicsot. - Miért nem lehet ott a többi között ez a zöld is? - ágált a kisfiú, aki mindig is meglehetősen lázongó természetű volt. - Mert... Ejnye, no... - hebegte az édesanyja (maga sem tudta, miért csak a sárgás kövek hoznak szerencsét. Csupán arra emlékezett, amit a férje mondott neki, „Ilyen kő a paradicsombokrok között szerencsét hoz"). . - Miért, anyám, miért? - Mert... a sárga kő csak akkor hoz szerencsét, ha nincs mellette másik színű - vágta rá hirtelen az édesanyja.
236
- Ez nem lehet igaz - erősködött a kisfiú. - Miért nem hozhat szerencsét, ha másik színű is van mellette? - Mert... hát... a szerencsét hozó kövek nagyon féltékenyek. - Féltékenyek? - kacagott föl gúnyosan a kisfiú. - Még hogy a kövek féltékenyek! Hát ez nevetséges! - Jól van, no, nem értek én hozzá, hogy ezeknél a köveknél mi miért van, meg miért nem. Ha többet akarsz tudni, kérdezd meg édesapádtól - hárította el az édesanyja. És ezzel nekilátott a tennivalójának, de előbb még elvette onnan azt a zöld kavicsot, amelyet a kisfiú helytelenül odarakott. Aznap este a kisfiú késő estig várt, amíg apja hazaért. - Apám, a sárga kövek miért hoznak szerencsét? - kérdezte egyből, ahogy belépett az ajtón. - A zöldek meg miért nem? És a sárgák miért nem hoznak annyira szerencsét, ha zöld is van mellettük? És miért kell a paradicsombokrok közt lenniük? ...És még tovább is kérdezett volna, mielőtt választ kap, ha apja nem inti csendre egy kézmozdulattal. - Fiam, majd holnap kimegyünk együtt a mezőre, és minden kérdésedre megfelelek - De miért kell addig várnom? - folytatta volna a kisfiú. - Majd holnap, fiam, majd holnap - hárította el az édesapja. Másnap kora reggel, amikor még mindenki aludt a házban, az apa odament a fiához, gyengéden felköltötte, segített neki felöltözni, és kiment vele a mezőre. - Nézd, fiam. Mostanáig azért nem mondtam el neked, mert még nem voltál rá felkészülve, hogy megtudd az igazságot. De most már úgy látom, megnőttél, kész fiatalember vagy, bármit megértesz, és amíg szükséges, titkot is tudsz tartani. - Milyen titkot, apám? - Elmondom. Ezek a kövek azért vannak a paradicsombokrok között, mert a kertben egy helyet jeleznek Ez alatt a kőhalom alatt egy értékes gyémánt van elásva, az a családunk kincse. Nem akar-
237
tam, hogy a többiek megtudják, nem lett volna tőle nyugovásuk. Úgyhogy most megosztom veled a titkot, mától fogva te vagy a felelős a családi titokért... Egyszer majd neked is lesznek gyermekeid, egyszer majd te is rádöbbensz, hogy valamelyiküknek el kell mondanod a titkot. Azon a napon majd elviszed a fiadat, messze a házadtól, és elmondod neki az igazságot az elrejtett kincsről, ahogy most én is elmondom neked. Az apa megcsókolta a fia arcát, és így folytatta: - Az is hozzátartozik a titoktartáshoz, hogy tudod, mikor jön el a pillanat, és ki az az ember, aki méltó rá. Amíg nem jön el a választás napja, hagynod kell, hogy a család többi tagja, mindenki más, higgyen, amit akar a sárga, a zöld vagy kék kövekről. - Bízhatsz bennem, apám - mondta a kisfiú, és kihúzta magát, hogy nagyobbnak látsszék. .. .Teltek-múltak az évek. Az öreg földműves meghalt, a kisfiúból érett férfi lett. Neki is voltak gyermekei, ám a maga idejében csak egyik fia tudta meg a briliáns titkát. A többiek abban hittek, hogy a sárga kő szerencsét hoz. Hosszú esztendőkön, nemzedékeken keresztül gyűjtögették a család tagjai a köveket a ház kertjében. Már hatalmas dombbá nőtt a sárga kavicsokból álló kupac, melyet a család úgy tisztelt, akár valami hatalmas, tévedhetetlen talizmánt. Minden nemzedékből csupán egyetlen férfi vagy nő családtag vált a gyémánt igazságának letéteményesévé. Mindenki más a kövek erejében hitt... Mígnem egy szép napon, ki tudja, miért, elveszett a titok. Talán hirtelen meghalt valamelyik édesapa. Talán az egyik fiú nem hitte el, amit meséltek neki. Egy biztos, attól fogva voltak, akik hittek a kövek erejében, ám olyanok is, akik vitatták azt a réges-régi hagyományt. Az elrejtett kincs titkára azonban többé senki nem emlékezett...
238
Ezek a történetek, amelyeket itt olvastál, néhány követ jelentenek csupán. Zöld kövek, sárga kövek, piros kövek. Ezek a történetek is csak arra szolgálnak, hogy egy helyet vagy utat jelezzenek neked. A munkát, hogy minden történet mélyén megkeresse az elrejtett gyémántot... .azt már mindenkinek magának kell elvégeznie.
