IV. Modernizációs elképzelések
1976-os javaslat az orvostörténet oktatásának hazai újjászervezésére 1 "1. Előzmények2 Az orvostörténelem egyetemi oktatása hosszú ideje megoldatlan probléma Magyarországon. Ennek számos elvi, személyi és dologi vonatkozású oka állapítható meg. A kérdés vizsgálatára a Magyar Orvostörténelmi Társaság közgyűlése bizottságot hívott össze 1976-ban. A bizottság felmérte a nemzetközi viszonyokat, összegezte a hazai helyzet ismérveit, elkészítette tematikai és tantervi javaslatait, megállapította a teendőket. Az erről szóló összefoglaló jelentést előzetes állásfoglalás érdekében átadta dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszternek, a Társaság elnökének. Az orvostörténelem oktatásának Magyarországon korábban csak fakultatív formája érvényesült, egyetemi magántanárok, meghívott előadók bevonásával. Az új sajátos körülmény, hogy nálunk 1850-től nem kellett a medikusoknak írásbeli disszertációt készíteni az orvosdoktori oklevél elnyeréséhez, igen súlyosan hatott az orvostörténelem egyetemi oktatásában. Skoda javaslatára az akkori Monarchia összes egyetemén eltörölték a disszertáció készítését, bár Bécsben mégis létesítettek orvostörténelmi tanszéket, intézetet és így ott a negatív döntés mégsem volt olyan súlyos. A nemzetközi felmérés alapján – a különböző rendszerek sajátosságai következtében nem könnyű összehasonlítani az oktatás minőségét – megállapítható, hogy az orvostörténelem oktatása kötelező 45 országban, illetve további 17 országban vizsgával kötelező fakultatív, de ezeken az egyetemeken megfelelő intézményi alapok (intézet, könyvtár, egyetemi gyűjtemény) léteznek. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy olyan feszes és kialakult tanrendszerű egyetemi orvosképzés mellett, mint a hazai nem találunk még egy országot, ahol az orvostörténelem előadása gyakorlatilag hiányzik a kötelező tárgyak sorából. Bár történtek kísérletek arra, hogy legalább az egyes szaktudományoknál bevezetésként szerepeljen az orvostörténelem a tankönyvekben (belgyógyászat története stb.). Erre sem került sor egységesen és ahol megvan, 1
2
Antal József – Kapronczay Károly – Némethy Ferenc: Az orvostörténelem oktatása külföldön és Magyarországon. SOMKL Adattár. Ltsz. 1293–92.; MOT Levéltára 1976. elnökségi iratok. Uo.
ott is igen vázlatos és elnagyolt kép nyújtására volt lehetőség. Tehát a hazai és a nemzetközi tapasztalatok alapján megállapítható, hogy kizárólag a kötelezően bevezetett orvostörténelem oktatása lehet eredményes Magyarországon.
2. A Bizottság javaslata
A Bizottság javaslata szerint az egész egyetemi oktatás ideje alatt, három évfolyamon, összesen 36 óra orvostörténelem kötelező előadására kerülne sor. Az I., a III., és az V. évfolyamon összesen 12 órát (havonta egy alkalommal 2 órás előadásban). Követve az orvosképzés szerkezeti-logikai rendjét az I. évfolyamon az elméleti orvosi diszciplínákra: a III. évfolyamon a két klinikai alapszakaszra (belgyógyászat, sebészet) építve mutatnánk be a fejlődéstörténetet, míg az V. évfolyamon a társadalomorvostan és az egészségügy történetét tárgyalnánk. (A fogorvosi és a gyógyszerészi képzésben a megfelelő sajátosságok figyelembevételével lenne ugyanez alkalmazható.) Az oktatás megfelelő színvonala érdekében először valamennyi orvosi egyetemen egységes jegyzetet kell készíteni, amit az oktatás tapasztalatai alapján néhány esztendő múlva megfelelő tankönyv követhetne. A bizottság csak az általános szervezeti és tartalmi (tudománytörténeti) kérdésekkel foglalkozhatott, így nem foglalt állást az egyetemi oktatás rendjébe történő beépítés egyéb problémáival (vizsga stb.). Már érintettük az orvostörténelem oktatásának intézményes alapjait, amelyek hiánya jelentette a legnagyobb problémát Magyarországon. A nemzetközi felmérés azt mutatta, hogy nemcsak régi, patinás intézetei vannak az orvostörténelemnek a külföldi egyetemeken, hanem nagyobbik részük a 20. század derekán, sőt a legutóbbi esztendőkben jöttek létre. Nyilvánvaló, hogy a takarékossági szempontok figyelembevételével is, nehezen lenne elképzelhető, valamennyi magyar orvosi egyetemen orvostörténeti tanszék (intézet) létesítése. De az is nyilvánvaló, hogy megfelelő oktatási és tudományos „műhely” nélkül nem lehet egy szakterületet megfelelően művelni. Mi lenne a megfelelő megoldás a bizottság szerint? Az orvostörténeti oktatás bázisintézete Magyarországon a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, amely közgyűjteményi jellegű, igazgatási feladatokkal ellátott, a közművelődés szolgálatába állított országos hatáskörű tudományos intézmény. Ennek megfelelően tevékenységi köre alapján nem illeszthető be és azonosítható az egyetemi
intézettel, annak feladatkörét önmagában nem veheti át. De megfelelő szervezeti formában bázisként felhasználható és jó hátteréül szolgálhat. Élén tudományos tanács áll, amelynek tagjai sorában az egyetemek képviselőit is ott találjuk. Így a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár (a továbbiakban SOMKL) különállásának, önálló jogi személyének érintetlenül hagyásával összekapcsolható az egyetemi orvostörténeti intézménnyel (tanszék). Úgy, hogy létre kell hozni a SOTE Orvostörténeti Intézetét (Tanszéket), amely személyi-szervezeti kapcsolatban állna a SOMKLlel, hasonlóan, ahogy országos intézetekre épülve létesültek az OTKI-tanszékek, illetve az egyetemi klinikákra épülő országos intézetek. Egyébként ehhez hasonló összefüggések láthatók az NSZK-ban, például a müncheni egyetemi orvostörténeti intézet és az orvostörténeti múzeum között is, de más helyeken is. Ez azt jelenti, hogy egyetemi intézet elviszerkezeti
létesítése
rendkívül
olcsón
gyűjteményi
(könyvtári,
demonstrációs
stb.)
helyiségeknél is korlátozott beruházások mellett lenne megoldható. Az egyetemi intézet részére biztosított központi elhelyezésül két szobán (az állandó adminisztráció, illetve az oktatók tartózkodási helye) kívül csak a havi előadások megtartására szolgáló nagyobb terem lenne szükséges. Minden más célra rendelkezésre állna a SOMKL olvasóterme, a múzeumi helyiségek stb.. Ugyanis a megfelelő orvostörténelmi (orvosi) szakmai irányítás mellett megfelelő személyi bázis állna rendelkezésre a megfelelő oktatás előkészítéséhez, a demonstrációkhoz stb. A bizottság elképzelése szerint a SOTE keretében létesített intézet (tanszék) a SOMKL-ra épülve, a meglehetősen intenzív tevékenységet folytató Magyar Orvostörténelmi Társasággal összhangban valódi műhelye lenne az orvostörténelemnek, perspektívát, lehetőséget és egyben utánpótlást is nyújtva a szakterületnek. Olyan oktatást lenne képes biztosítani, ami segítséget nyújtana a medikusok képzésében valamennyi elméleti és klinikai tárgynak, a társadalomorvostan fogalomkörébe tartozó szakágnak, valamint az általános társadalomorvostudományi oktatásnak és a sokszor felmért és vitatott általános műveltségnek is jó „szakmai alapot”, szintézist adna. Nem foglalkozott a bizottság a személyi kérdésekkel, amelyek az adott körülményektől, az igényektől függően vizsgálhatók csak a későbbi időkben. De úgy vélte a bizottság, hogy a budapesti egyetemen összpontosuló intézet összefogná a vidéki egyetemek orvostörténeti oktatását is (egységes jegyzet, meghívott oktatók stb.). Jól megfigyelhető ez több más országban is. Így például az NDK-ban a Humboldt Egyetem Orvostörténeti Intézete meghatározó és koordináló szerepet játszik az NDK valamennyi orvosi egyetemének és akadémiájának oktatásával kapcsolatban.
A legfontosabb feladatok (menetrend): 1./ az orvostörténelem oktatásának elvi és gyakorlati kérdéseinek meghatározása, beillesztése az orvosképzés rendjébe, megállapítani a „tanrendet”. 2./ a tanterv alapján megbízást adni az egységes jegyzet megírásához. (munkaközösség). 3./ A SOTE Orvostörténeti (vagy orvostörténelmi) Intézete felállítása (esetleg előkészítése szakaszában: tanszéki csoport). 4./ A személyi megbízások kiadása, az 1–3. pontban megfelelő személyek kiválasztása. Javaslat az orvostörténelem oktatásának órarendjére 3 Az első évfolyam hallgatóinak lényegében az elméleti orvosi diszciplínák (fizika, kémia, anatómia, szövettan, élet- és kórélettan) kialakulását kell bemutatni tágabb összefüggésekben.
3. Javaslat az orvostörténelem hazai oktatásának órarendjére 4
l–2. óra anyaga: Az orvostörténelem fogalomköre. A primitív népek és ősi kultúrák medicinájának eszmei alapjai. Az európai orvostörténelem földrajzi és időbeli (periodizációs) kereteinek áttekintése. Az antik világban kialakult anyagi természetű elképzelés az emberi szervezetről és betegségekről. A görög és a római orvosi ismeretek és iskolák. A bennünk kialakult irányzatok jelentősége. 3–4. óra: A középkori arab orvostudomány negatív és pozitív irányzatai (az anatómia kezdete és a kémia). A reneszánsz új irányzatai (Paracelsus és Vesalius), az érdeklődés középpontjába az emberi test szerkezete (Vesalius), majd működése (Harvey) kerül. 5–6. óra: Jatrofizika, jatrokémia, jatromatematika. A mechanikus materializmus hatása az orvostudományra a 16/18. században. A műszeres elemző vizsgálat (mikroszkóp) új felfedezései. A tudományos biológia kezdete. 7–8. óra: Vitalista irányzatok a 17–18. században és az ebből következő élettani kutatások (Spallanzani, Haller, J. Hunter, Bichat). A vitalizmus terméketlen idealista iskolái. Elektromos, magnetikus felfedezésének hatása az orvosi gondolkodásra. 3 4
Uo. Uo.
9–10. óra: A 19. századi „kórvegytan” pozitívumai. A szervezet energetikai anyagcsere kutatása. A mikroszkópikus vizsgálatok újabb nagy eredményei: sejttan, sejtkórtan, bakteriológia (ezek részletes értékelésére a klinikumnál még visszatérünk). 11–12. óra: A múlt század nagy orvosélettani iskolái (J. Müller, Magendie, Cl. Bernard, C. Ludwig). Az érzékszerv és az idegfiziológia kezdetei, emésztésélettan. Kísérleti kórtan. Pavlov. A funkcionális szemléletű kutatások (kimográfiák, EKG)
A harmadik évfolyam hallgatói számára a két klinikai alapszakágazatot, a belgyógyászat és sebészet fejlődéstörténetét kell ismertetni. Ebben az összefüggésben kell tárgyalni a gyógyszertant, a kórbonctant és a kórtant, valamint a származó speciálszakmák kibontakozását is. 1–2. óra: Áttekintés az ősi kultúrákban folytatott gyógyítás jellegéről. Az antik görög és római orvoslás jellemzői
(Hippokratész,
Galenosz,
Soranosz). A középkori
orvoslás és
paramedicinális munkák főbb adatai. 3–4. óra: Új elemek a belgyógyászatban (17/18. sz.): finomodó diagnosztika, újszerű gyógyszerek (kemikáliák, trópusi növények, himlőoltás). Boerhaawe, van Swieten, az első bécsi iskola. A magyar orvosi egyetemi kar. 5–6. óra: A kórbonctani lokalizációs szemlélet, Morgagni hatására beépült klinikai gondolkodásba. (Augenbrugger, Corvisart, Schönlein stb.), Rokitansky, Skoda: a második bécsi orvosi iskola. A századforduló spekulatív gyógyítási irányzatainak hanyatlása. 7–8. óra: Az élettani-funkcionális belgyógyászat kezdetei külföldön és hazánkban. Erősödő lokalizációs szemlélet a diagnosztikában és a terápiában. A bakteriológia felfedezésekre épülő klinikum. A belgyógyászati szakosodás eredményei: önállósodó ideg és elme, valamint gyermekgyógyászat. 9–10. óra: A 20. század integrálódó belgyógyászata a polyetiológiai szemlélet, az immunológiai és fizikokémiai mechanizmusok figyelembevételével. A diagnosztikai és terápiás bázis jelentős gyarapodása (EKG, RTG, sugárterápiák, oltások és savókezelések, a modern kemoterápia kezdete.) Helyi érzéstelenítés, új szaksebészeti ágazatok. 11–12. óra: Vitamin és hormonfelfedezések, neuroendokrinológia modellek. Magasszintű individualizáló belgyógyászat. Antibiotikumok. Az új élettani szemléletű funkcionális sebészet. Újabb szervrendszersebészeti ágazatok.
Az ötödik évfolyam orvostörténeti előadásaiban a társadalom-egészségügyi viszonyokat, az egészségvédelmi szervezeteket és intézkedéseket, az egészségügyi oktatás kérdéseit és formáit, végül pedig az orvosi deontológia és etika történetét kell ismertetni. 1–2. óra: A társadalom – egészségügy fogalma, ókori járványok. Közegészségügy és hygiene az
ősi
kultúrákban
és
a
hellenisztikus
világban.
Hippokratészi
tanítások
és
környezethatásokról, a település, élelem, ivóvizhygienéről. 3–4. óra: Középkori közegészségügy. Nagyjelentőségű endémiás és epidémiás betegségek. Kollektív védekezés a lepra és a pestis ellen. Fürdők, kórházak. Középkori egészségügyi szakember-típusok. Oktatás, egyetemek. A 16. századi új tömegbetegségek, a lues. A humanista orvosok. 5–6. óra: A 17./18. századi közegészségügy viszonyok. Járványok. A himlő elterjedése. Tudományos társaságok megalakulása. A szaksajtó megjelenése. A felvilágosodás. Az államközpontú
közegészségügyi
irányítás
kezdetei:
a járványvédelem,
a
bábaügy,
iparegészségügy, oktatási reformok (szakképesítési követelmények), népszerű egészségvédelmi irodalom. A hazai hatósági orvosi rendszer kezdetei. 9–10. óra: Közegészségügyi szemlélet és a szervezési, biztosítási helyzet a két világháború között. 11–12. óra: Az orvos és az állam, az orvos és a társadalom kapcsolata különböző történelmi korszakokban. Az orvosi deontológia és etika történeti összefoglalása."
*
Éppen a Magyar Orvostörténelmi Társaság aktivitásának köszönhetően sikerült elérni, hogy a Semmelweis Egyetem Orvostudományi Karán, az Egészségügyi Szervezési Intézetet Társadalomtudományi Intézetté szervezték át, 1977-ben Schultheisz Emilt, a MOT elnökét az orvostörténelem címzetes egyetemi tanárának, Birtalan Győzőt docensnek nevezték ki. Itt az orvostörténelem néhány órában kötelező előadási lehetőséget kapott, valamint az orvostörténelem tárgykörében tudományos fokozattal rendelkezők speciálkollégiumot hirdethettek meg az orvostörténelem szűkebb tárgyköreiből. 1984-ben az egészségügyi miniszteri rendelet a Társadalomtudományi Intézetet Társadalomorvostani és Orvostörténeti
Intézetté szervezte át, amelynek élére Schultheisz Emilt – tanszékvezető egyetemi tanárként – nevezték ki. A Magyar Orvostörténelmi Társaság 1976-ban megalakított, az orvostörténelem egyetemi oktatását szorgalmazó bizottsága 1985. június 4-én megtartott, kibővített ülésén összehívta az orvosegyetemek képviselőit és az alábbi jegyzőkönyvet vette fel.
* „Az orvostörténelem egyetemi oktatása tárgyában 1985. június 4-én a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár tanácstermében (Bp. I. Apród u. 1–3.) megtartott értekezletről.5
Antall József: A Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöksége, a Társaság vezetősége, illetve közgyűlésének határozata
alapján
foglalkozik
évek
óta
az
orvostörténelem,
beleértve
a
gyógyszerészettörténetet és egészségügy történetének egészét, oktatásának problémakörével, magyarországi helyzetével. Azért hívta meg a Társaság elnöksége és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár igazgatósága, Tudományos Tanácsa az orvostörténelem oktatása tárgyában érdekelt valamennyi hazai egyetemi intézet (tanszék) vezetőjét, képviselőjét a mai ülésre, hogy kötetlen beszélgetés keretében eszmét cserélhessenek, egyeztethessék véleményüket e kérdéskörben. A hazai orvostörténelem helyzetével összefüggésben a Társaság több kezdeményezést tett. Először egy „oktatási bizottságot” küldött ki az egyetemi oktatás elősegítésére az 1974. Nemzetközi Orvostörténelmi Kongresszus (Budapest) után megtartott közgyűlés határozata alapján. Sajnos a javaslatokat különböző okokból nem lehetett keresztül vinni, függvénye maradt egyéb reformtörekvéseknek. Folytatta a nemzetközi felmérést, részben úttörő jelleggel, az egyetemi oktatást illetően, ami kéziratban többször került felhasználásra (Antall– Kapronczay–Némethy: Az orvostörténelem oktatása külföldön és Magyarországon, 1979.)
5
Jelen volt: Schultheisz Emil tanszékvezető egyetemi tanár, Károlyi György egyetemi tanár, Birtalan Győző egyetemi docens, Zalai Károly egyetemi tanár, dékán, Zalányi Sámuel tanszékvezető egyetemi tanár (Szeged), Tényi Jenő tszv. egyetemi tanát és Buda József egyetemi decens (Pécs), Csobán György egyetemi mb. tanszékvezető (Debrecen), Forgács Iván tszv. egyetemi tanár (OTKI, Huszár György c. egyetemi tanár, Karasszon Dénes egy. docens, Kempler Kurt c. egyetemi docens, Antall József főigazgató, MOT üv. elnöke, Vida Mária főigazgató-helyettes, Kapronczay Károly főigazgató-helyettes.
Elkészült tanulmány formájában is. Később az Orvosi Hetilap adott helyet (1981. 10. sz.) „Az orvostörténelem helyzete Magyarországon” c. dolgozat (Antall) közlésre. Ezért nem szükséges az általános kép vázolása, ismert részben a jelenlevők előtt. Annyit azonban megismételhetünk, hogy nem előnyös egyértelműen a szakma helyzete itthon, külföldön sokkal nagyobb a magyar orvostörténészeink teljesítményének értékelése mint itthon. Nem eléggé támaszkodhatunk a hagyományokra sem, miután a XIX. század első felétől folyó orvostörténeti egyetemi oktatást általában magántanárok, rendkívüli tanárok végezték és önálló tanszéke csak Kolozsvárott volt 1940–44 között (a korábban román szervezési tanszék megtartásával. (Mindig folyt egyetemi orvostörténeti oktatás valamilyen formában, akár speciális kollégiumok keretében, akár más tárgyakkal összefüggésben, így az elmúlt években egyre
inkább
az
egészségügyi
a
szervezéstudománnyal
(társadalomorvostannal)
összefüggésben. Hasonlóan a gyógyszerészi karokon. Bár minden diszciplína őrzi önállóságát, szervezetileg nem érezzük eleve rossznak a társadalomorvostannal kötött „vegyes házasságot” – így is működhetünk jól. Anélkül, hogy az intézetet kívánná ezzel népszerűsíteni, megállapítja, hogy az orvostörténelem bázisintézete a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, amely szoros szervezeti-személyi kapcsolatban áll a Magyar Orvostörténelmi Társasággal, közös szakfolyóirattal, s kivívta helyét a külföldi orvostörténelmi és a hazai tudományos hierarchia, közgyűjteményi és közművelődési intézmények rendjében. Országos intézetként tudományos tanáccsal működik. Tekintettel arra, hogy eddig nem volt az orvostörténelmet nevében viselő egyetemi és akadémiai intézet (a MTA Orvostörténelmi Bizottsága 1966-ban megszűnt), ez az intézet építette ki nemzetközi kapcsolatait is, amire támaszkodni lehet a jövőben is. Úgy véli, hogy az egyes intézetek képviselői ismertessék előbb az oktatás jelen helyzetét, amit azután követhetnének a javaslatok, elképzelések.
Schultheisz Emil tanszékvezető egyetemi tanár (Bp., SOTE), a SOMKL Tudományos Tanácsának elnöke: Bevezetőjében vázolta a társadalomorvostan és az orvostörténelem kapcsolatát, a SOTE Társadalomorvostani és Orvostörténeti Intézet létrejöttének körülményeit. Úgy véli, hogy az önálló orvostörténeti tanszék létrejöttének nem voltak meg az általános feltételei, viszont a társadalomorvostani intézetekké „átalakított” egészségügyi szervezési intézetek valamennyi egyetemen lehetővé teszik az orvostörténelem oktatását, az ehhez kapcsolódó kiegészítő
speciális kollégiumokat és a kutatómunkát. Természetesen mindezt a tanterv szabja meg. De a következő években egyezségre kell jutnunk abban, hogy mikor és melyik évfolyamon adjuk elő a társadalomorvostanon belül az orvostörténelmet milyen eszközökkel törekedjünk az orvosi műveltség emelésére a minőségi munka érdekében egységes álláspontot kell kialakítanunk a szakdolgozatok elbírálásához. Az egyes egyetemek társadalomorvostani intézetei egyenrangúak lévén, talán fel sem merülhet az a kérdés, hogy a SOTE Társadalomorvostani és Orvostörténeti Intézete „modellül” kívánna szolgálni, illetve rá kívánná erőszakolni bárkire a felfogását, az adott lehetőségeken belüli önállóság megsemmisítésével, uniformizálásával. De mi magunk is a külföldi és hazai tájékozódás alapján alakítottuk ki álláspontunkat, ami aligha áll távol a többi egyetemi intézet elgondolásától. Úgy véljük, hogy az első éveseknél átfogó művelődéstörténeti szemlélettel, a középiskola műveltséganyagára támaszkodva kell az alapozást elvégezni, megfelelő emocionális hatást érve el a szakmaszeretetben és hivatástudat kialakításában. Ezért az első éveseknél három előadásban összegezzük a legfontosabbakat: az őskori, az ókori és a görög-római kultúrák medicinája orvoslás az európai középkor és reneszánsz időszakában az újkori orvostudomány és orvosi gyakorlat jellemzői. Újra akkor kell majd visszatérni az orvostörténelemre, amikor a megfelelő orvosi stúdiumok, a klinikumok után már tényleg az orvostudományi ismeretekre lehet építeni, megfelelő históriai szintézist adva. Így öt előadásban összegezve: az orvosi kutatások fejlődése és a kiemelkedő eredményei, klinikum és orvosi műveltség a „belgyógyászati” diszciplínák orvostörténeti vázlata az orvosi deontológia, az orvos és a társadalom viszonya a történelemben összefoglaló megbeszélés, összegzés. Ehhez kapcsolódnak a gyakorlatok, amelyek rendjét most alakítjuk ki, fontos helyet kívánunk biztosítani a szakirodalmi, szaktörténeti kutatás módszertanának, egyben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár meglátogatását is rendszeressé kívánjuk tenni.
Tényi Jenő tanszékvezető egyetemi tanár (Pécs, POTE): Egyet ért azzal, hogy nem az elnevezés kérdése a döntő, viszont igen lényeges a tantervbe való beiktatás kérdése, az óraszám meghatározása. Pécsett a tanszéken belül Buda József egyetemi docens foglalkozik elsősorban orvostörténelemmel. Az orvostörténelmi előadásokra – a társadalomorvostanon belül – az első és az ötödik évben kerül sor (4+6 óra), amit bonyolít a trimeszter rendszer. Az óraszám emelésére nincs lehetőség, tehát az adott óraszámmal és a spec. kollégiumokkal kell számolnunk. Örvendetesen nőtt a jelentkezők száma, illetve az ilyen jellegű rendezvények lehetősége. A szakdolgozatok témái között is szerepelt az orvostörténelem, természetesen a színvonal még nem megnyugtató. Bár Pécsett jegyzetet is adtunk ki, fontos lenne az orvostörténelem oktatását megkönnyítő orvostörténeti monográfia megjelentetése. Zalányi Sámuel tanszékvezető egyetemi tanár (Szeged, SZOTE): Ismertette a szegedi helyzetet. Eltérően Budapesttől és Pécstől is, Szegeden eddig a második évfolyamon találkoztak először a hallgatók – a társadalomorvostanon belül – az orvostörténelemmel, ami bevezető jellegű volt, mivel a klinikumban még nincs jártasságuk. E mellé spec. kollégiumot szerveznek, ami felöleli az egészségügy általános történetét, ezen túlmenően szakterületek előadói közölnek történeti adatokat előadásaik bevezetőjében. Kevés az óraszám, az első (eddig másod-) éven és az ötödik évfolyamon egyaránt. Hasonlóan kevés a gyógyszerészhallgatóknál is, ahol viszont a doktori disszertációk lehetősége javította a történeti stúdiumok helyzetét. Probléma a tanszéki szakszemélyzet hiánya, kevés a status. Ebben az évben három hallgató írt orvostörténelmi tárgyú szakdolgozatot. Az orvostörténeti monográfia kiadása éppen olyan fontos, mint az egységes tankönyv esetleges lehetősége. Csoba György egyetemi docens (Debrecen): Ismerteti az orvostörténelem debreceni helyzetét. Az első és az ötödik évfolyamon kerül előadásra – a társadalomorvostanon belül – az orvostörténelem. Az ötödéveseknél 8 szigorlati tétel volt orvostörténelemből (ezen az évfolyamon csak 2 óra jutott orvostörténelemre). Az egységes szemléletű és tartalmú előadásokhoz szükség lenne módszertani segédletre, egységes jegyzetre, monográfiára. A maga részéről szükségesnek tartaná az orvostörténelem hangsúlyozását a tanszéki elnevezésben is. Az orvostörténeti spec. kollégiumokra is feltétlenül szükség van. Forgács Iván egyetemi tanár (OTKI): Az egyetemi oktatástól eltérő továbbképzési, szakorvosi és főiskolai kari kérdésekre utalt. Indokoltnak tartja az orvostörténelem oktatását az OTKI keretében is, hiszen rendkívül fontos a megfelelő szemlélet kialakításához. Az óraszámot is növelni kellene. Javasolja egyben, hogy a „Gyakorló Orvos” sorozatban rövidebb terjedelmű orvostörténeti összegzést adjanak ki. Zalai Károly egyetemi tanár, dékán (SOTE): Ismertette a gyógyszerészettörténelem oktatását a gyógyszerügyi szervezésen belül, illetve a spec. kollégiumi lehetőségeket. Szólt a doktori disszertációk nagy számáról, illetve arról, hogy a gyógyszerészettörténelem kapjon helyet a tervezett orvostörténeti monográfiában.
Birtalan Győző igazgató (OIK), egyetemi docens (SOTE): Ismertette az orvostörténelem oktatásának eddigi gyakorlatát, valamint szólt az általa tartott spec. kollégiumok eredményeiről és nehézségeiről. Végül az orvostörténelem oktatásának felépítéséről, tantervi logikájáról szólt, kapcsolódva Schultheisz professzorhoz. Huszár György professzor (SOTE FOK): Imertette az orvostörténelem oktatását a fogorvosi karon, az elmúlt évek tapasztalatait. Gondoskodni kellene a kutatói utánpótlásról, hiszen jelenleg egyedül ő foglalkozik fogorvoslás-történettel. Karasszon Dénes egyetemi docens (ÁOE): Ismertette az állatorvoslás története egyetemi oktatásának helyzetét, amelyre az első évfolyamon kerül sor. Az átfogó állatorvoslástörténeti tankönyv elkészült, megjelentetésre vár. Az Állatorvostudományi Egyetemen berendezték az állatorvoslás történetét bemutató múzeumot is. (…) Antall József zárszavában összegezte a megbeszélés eredményeit. A résztvevők egyetértettek abban, hogy: 1.) Az orvostörténelem oktatására feltétlenül szükség van kötelező jelleggel a társadalomorvostan, illetve a gyógyszerügyi szervezés keretén belül, meghatározott tanterv szerint. 2.) Az oktatás egységes legyen, egyeztetett tanterv szerint, megfelelő évfolyamokon. 3.) A spec. kollégiumok kiegészítik a kötelező tananyagot, szorgalmazni kell a jelentkezést. 4.) Fel kell mérni, hogy a szaktárgyak bevezetőiben milyen mértékben van jelen a szakmatörténet. 5.) A jegyzeteket lehetőleg egyeztetett formában kell kiadni, ami megkönnyíti az oktatást.6 6.) Egységes követelményrendszert kell kidolgozni a szakdolgozatok vonatkozásában. 7.) Egyeztetni kell a szakdolgozatok témáit, valamint a tanszékek kutatási terveit. 8.) Célszerűek az orvostörténeti tanszékek vezetőinek rendszeres megbeszélései. 9.) Megfelelő feltételek biztosítása után fontos lenne az „orvostörténeti” jelző felvétele az evvel foglalkozó egyetemi intézeteknél. (…) 6
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár 1986. január 1-től az ETT kutatási keretéből a következő három évre, a készülő orvostörténeti monográfia előtanulmányainak elkészítésére évente 100 ezer forintot kapott. Felelős Antall József főigazgató, a MOT elnöke volt, aki a következő három évben – alaptémakörökben – előtanulmányi szerződést kötött a következő személyekkel: Birtalan Győző, Lambrecht Miklós, Karasszon Dénes, Felkay Tamás, Takáts László, Huszár György, Huszár Lajos, Kempler Kurt, Szigetvári Ferenc, Rádóczy Gyula, Grabarits István, Grynaeus Tamás, Honti József, Kapronczay Károly, Vida Mária, Szemkeő Endre, Stirling János, Csománé Kovács Mária, Szlatky Mária, Szabó Béla, Sergő Erzsébet. A három év alatt összegyűlt előtanulmányokat lektoráltatták, s a SOMKL Adattárában helyezték el. A szerkesztésre már nem került sor, mivel a rendszerváltozás előtt megváltozott az Egészségügyi Minisztériumnak a tudományos munkát támogató rendszere. A SOMKL levéltárában található meg az 1960as években készített másik előtanulmányi anyag is, amelynek célja szintén egy orvostörténeti monográfia megírása volt (Bence József, Székely Sándor, Regöly-Mérei Gyula, Gortvay György, Katona Ibolya, Morelli Gusztáv, Réti Endre stb.).
A jelen emlékeztetőt megküldik a résztvevőknek, egyben kérik az észrevételek irásban történő megküldését, hogy ennek alapján felterjesztéssel éljenek az Egészségügyi Minisztérium illetékes főosztályához. Budapest, 1985. június 21. Az emlékeztetőt készítette: Kapronczay Károly főigazgató helyettes, MOT elnökségi tag Látta és aláírta Antall József főigazgató, a MOT elnöke"
*
A Magyar Orvostörténelmi Társaság megküldte felterjesztését az Egészségügyi Minisztérium egyetemi ügyekkel foglalkozó főosztályának, 7 ahonnan 1986. május 15-én Lukáts Jenő főosztályvezető-helyettes mindenben egyetértve a következőket válaszolta:
„…összefoglalva: az orvostörténet és a gyógyszerészettörténet oktatása több szempontból is fontos kérdés, ezért mindenképpen indokolt ennek tartalmi fejlesztése, valamint az e témakörben
oktatási
feladatokat
vállaló
intézetek,
klinikák
valamint
személyek
együttműködésének javítása. A témakör oktatásához a jelenleg meglevő keretek egyelőre elégségesek és még nem teljesen kihasználtaknak tűnnek (speciális kollégiumok, szaktantárgyakkal történő koordináció), melynek részben az is oka, hogy a DOTE-n, POTE-n a személyi ellátottság nem megfelelő. A teendők sorrendje tehát a következő: l.) az oktatás jelenlegi kereteinek jobb tartalmi kihasználása. 2.) Az egyetemeken az orvostörténeti oktatás személyi feltételeinek javítása, orvostörténeti oktatói csoport kialakítása. 3.) intézetek nevének, az intézetekben folyó tevékenységnek megfelelő megváltoztatása. Budapest, 1986. május 15. Lukáts Jenő főosztályvezető-helyettes, minisztériumi főtanácsos.”
A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Társadalomorvostani és Orvostörténeti Intézetének
7
1985. július 16-án Gál György főosztályvezetőnek.
Orvostörténeti Tanszéke a következőképpen állt fel: Irányítója Schultheisz Emil tanszékvezető egyetemi tanár, helyettese: Birtalan Győző egyetemi docens.8 Felkért előadók és tanácsadók: Antall József főigazgató, Honti József főorvos, Felkay Tamás kandidátus, múzeumvezető (mentéstörténet), Huszár György c. egyetemi tanár (fogorvoslás-történet), Kempler Kurt kandidátus (gyógyszerészettörténet), valamint Lambrecht Miklós, Kapronczay Károly, Vida Mária, Szlatky Mária, Magyar László András megadott témákban foglalkozásvezetők. A Társadalomorvostani és Orvostörténeti Intézet nevét 1988-ban Orvostörténeti és Társadalomorvostani Intézet névre változtatta, az orvostörténeti csoport munkatársa lett Forrai Judit, Kemenes Pál és Tahin Emma. Schultheisz Emil professzor 1993-ban nyugalomba vonult a tanszék éléről, 2000-ben professzor emeritusi címmel tisztelte meg az egyetem. Ettől függetlenül továbbra is részt vett az oktatásban, elsősorban az angol és a német nyelvű előadásokat vállalta. Az Intézet élére Simon Tamás professzor került, akinek vezetése idején nem változtak az orvostörténelem oktatásának keretei. Az Intézetet 1996-ban átszervezték, a Közegészségtani Intézetként működő intézmény keretében szabadon választott tárgyként adtak helyet az orvostörténelem oktatásának.
*
A rendszerváltoztatás után az orvostörténelem oktatásának szilárd bázisa a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Orvostörténeti Intézete volt, bár kisugárzása – éppen a megerősített egyetemi autonómiák következtében – nem érvényesült a vidéki orvostudományi karokon. Pécsett például a főiskolai karon – Buda József főiskolai tanár vezetésével – kötelező lett az orvos- és egészségügy történetének oktatása, míg az orvosi karon csupán speciálkollégium szintjén maradt. Debrecenben viszont Szállási Árpád egyetemi magántanár irányításával a harmadik évfolyamon kötelező kétszemeszteres, vizsgaköteles tárgy lett az orvostörténelem. 1999-ben elhatározták az Orvostörténeti Intézet megszervezését és felépítését (az ún. Kenézy-házban), ahol nemcsak az orvostörténelem oktatásának helyéről gondoskodnának, hanem itt lenne az egyetemi orvostörténeti múzeum, az egyetemi levéltár és a tanszéki orvostörténeti könyvtár is.
8
1990-től c. egyetemi tanár.
Jelenleg a Magatartástudományi Intézet keretén belül történik az orvostörténelem oktatásának biztosítása. A szegedi orvosképzésen belül az orvostörténelem a speciálkollégium kereteiben történik. Itt a gyógyszerészettörténelem oktatása jobb helyzetben van, mivel a gyógyszerészettudományi szervezési ismereteken belül kap kötelező előadási lehetőséget. Az orvostörténelem oktatására súlyos csapást jelentett a Semmelweis Egyetem azon döntése, hogy 1996-ban az Általános Orvostudományi Karon megszüntették az Orvostörténeti Intézetet, besorolták az akkor frissen megszervezett Közegészségtani Intézetbe, kötelező tárgyból a közegészségtanon belül leadott néhány órára szűkítették le. Ezzel egyidőben az Egészségtudományi Karon viszont kötelező tárgyként bevezették – Balázs Péter főiskolai tanár vezetésével – az egészségügy történetét, ami egy egyetemen belül ellentmondásos döntést jelentett. 2004-ben, Tompa Anna professzor asszony kinevezésével és intézkedésének köszönhetően, az Intézeten belül felállt az Orvostörténeti Munkacsoport Forrai Judit docens vezetésével, s a harmadik évfolyamon két féléves – beszámolási kötelezettséggel – formában visszaállították – kötelező fakultatív – orvostörténelem oktatását. Az orvostörténelem oktatása kiterjed a fogorvosi, az angol és a német szakokra is, 2008 őszétől az Általános Orvostudományi
Kar
kinevezte
Kapronczay
Károlyt,
az
orvostörténelem
vendégprofesszorának. Az 1990-es évek végétől kiformálódtak a doktori iskolák, amelyek foglalkoznak orvos- és gyógyszerészettörténelem témaköreivel. Ezek nemcsak az orvos- és gyógyszerészettudományi karokon működnek, hanem a bölcsészet- és természettudományi karokon is a művelődés- és természet-tudománytörténeti doktori iskolák keretei között is.
