Isten hozta őrnagy úr! Filmrészlet – szöveges átirat Napsütéses idő van, a házak előtt egy négytagú tűzoltózenekar vidám indulót játszik. A zenészek barna egyenruhában vannak, fejükön tűzoltósisak. A zenekart érdeklődő gyerekek bámulják. A különleges alkalom miatt még a félkegyelmű postás is bekapcsolódik a zenélésbe, ő a nagydob tetejére szerelt cintányérral üti a taktust, és nagyon komolyan veszi ezt a feladatot. Egy ötödik tűzoltó sétál be a képbe, ő Tót Lajos, a falu tűzoltóparancsnoka. A középkorú férfi hátratett kézzel, kimért mozdulatokkal sétál el a banda előtt. Pödört bajuszt visel, rajta kék egyenruha van, és sokkal magasabb, mint a többi egyenruhás. Jól látszik a megjelenésén, hogy ő az elöljáró. Elégedetten nézi a zenekart, majd odalép a felesége és a lánya mellé, és megfogja Tótné karját és vállát. Tótné elegáns kosztümben és kiskalapban van. A lányuknak, Ágikának vörös a haja, ami szalaggal van összefogva. Matrózblúzt visel, a kezében pedig egy nagy csokor vörös rózsát tart. A család izgatottan várakozik. Ágika kiszalad az útra, ahol a távolból egy régimódi, ütött-kopott, kék színű busz jelenik meg. – Jön! Apu! – kiált fel boldogan a lány. A busz bekanyarodik a megállóba, és megáll. Kinyílik az ajtaja, és utasok szállnak le róla. Eközben a narrátor hangját halljuk: – Tótéknak volt egy elképzelésük. Azt hitték, hogy egy őrnagy okvetlenül magas, szikár, hogy csillog-villog, a kardja cseng, a sarkantyúja peng. Ők egy ilyen őrnagyot kerestek. – Itt van, ő az! – mondja izgatottan Tótné. – Á, ez csak hadnagy! – válaszol kissé lenézően Tót. A leszálló egyenruhás utas a tekintetével keresgél a várakozók között, majd a karját nyújtja és felkiált: – Mama! Az utas édesanyja megöleli az egyenruhás férfi arcát: – Kisfiam! – Nézd csak! A Melcsók-gyerek! – mondja álmélkodva Tótné a férje felé fordulva, miközben a katonatisztet és az édesanyját nézik. – Hihihi! Szakállt növesztett! – nevet Ágika. – Ezt hazaengedték! – mondja szemrehányóan Tótné. – Apu! Nem jött! – szólal meg csalódottan Ágika, miközben a busz elindul. Ahogy a jármű továbbhalad, a másik oldalon egy barna zubbonyos embert látunk, aki összegörnyedve a kofferének a sarkán ül. Nem lehet tudni, hogy mikor és hogyan szállt le a buszról, és eddig látni sem lehetett, mert a busz eltakarta.
– Ő volna az? – kérdi tanácstalanul Tótné a férjétől. A zenekar eközben folyamatosan játszik. A zene egy kicsit hamis, de nagyon hangos. Tóték odamennek a titokzatos idegenhez. – Őrnagy úr! – szólítja meg bizonytalanul a zubbonyost Tót, nagyjából egy méterre megállva tőle. Miután nem jön válasz, Tót ismét próbálkozik: – Őrnagy úr! Kérem alássan! Mi vagyunk itt, a… Tóték. – mondja. Az őrnagyot látjuk közelről. Az ősz hajú, egyenruhás katona sötét, kerek lencséjű szemüveget visel, és még mindig a kofferén gubbasztva lassan Tóték felé fordul. – A… kedves Tóték. Na végre. – szólal meg elgyötört, nyúzott hangon, miközben feláll. – Tót úr, ugye? – nyújtja a kezét Tótnak, aki összecsapja a bokáját és tiszteleg, majd kezet fog az őrnaggyal. Az őrnagy Tótnéhoz fordul, és neki is kezet nyújt: – Mariska… – Jó napot kívánok! – fogadja a köszöntést Tótné. Tót eközben karon ragadja a meglepett Ágikát, és szinte odarántja az őrnagy elé. – És ő az Ágika – mondja az őrnagy. – Szeretettel üdvözöljük a… kedves Őrnagy Urat, és kívánjuk, érezze magát jól szerény otthonunkban – hadarja megszeppenve Ágika, majd átnyújtja a virágcsokrot az őrnagynak. – Nagyon kedves – tiszteleg az őrnagy, de nem veszi el a virágot, majd indulatosan rászól Tótra: – Mondja Tót, nem lehetne ezt a zenebonát elhallgattatni?! A képen most az őrnagy arcát látjuk szemből. Bár a sötét szemüveg eltakarja a szemeit, az látható, hogy ez az arc egy idegileg teljesen kimerült ember arca. – Hagyjátok abba! – kiált oda a bandának Tót, de eközben is végig az őrnagy arca látható. A zene hirtelen megszakad, és az őrnagy megkönnyebbülve felsóhajt: – Ez az! Ez a jó levegő! Ez a csönd… Az őrnagy elindul a zenekar felé, most látjuk a meglepett embereket: Tótékat és a zenekart is. – Higgyék el – folytatja az őrnagy –, kilenc hónapos állandó zajban és büdösségben eltöltött frontszolgálat utá… Hirtelen abbahagyja a beszédet, és mintha valami zajt hallana, gyorsan hátrafordul, jobb kezével azonnal megragadva az övén lévő tokban a pisztolyát. Mivel azonban nem lát semmi rendkívülit a háta mögött, visszafordul Tóték felé. – Miről beszéltem? – kérdi. – Hogy állandó zajban és büdösségben eltöltött… – vágja rá azonnal Ágika, de az őrnagy közbevág. – Úgy van! Szinte el se tudom hinni, hogy itthon vagyok. Pedig én mindent ismerek már, ahogy a kedves fiuk leírta a dolgokat – mondja kedélyesen Tótéknak. Aztán hirtelen megint megfordul,
mintha megint valami zajt hallana. A bámészkodók megint megrettennek a váratlan mozdulat miatt, de az őrnagy máris visszafordul, és a tőle jobbra lévő hegy felé mutat. – Az ott a Bábony… – mondja magyarázva, mintha ő lenne az idegenvezető. – Ez a Bartalaposi-völgy… – folytatja, és a maga előtti terület felé mutat. Ágika mosolyogva néz a mutatott irányba, mintha valami újdonságot hallott volna, ám eközben az őrnagy már Tótot nézi, és szemrehányóan kérdezi a tűzoltóparancsnokot: – Kedves Tót! Mi van a hátam mögött? Tót hangosan összecsapja a csizmája sarkát és vigyázzállásba feszül: – Csak a Klein-féle sörkert és a plebánia – mondja szelíden. Az őrnagy megint hátrafordul, ugyanolyan gyorsan, mint előzőleg már kétszer is. Viselkedéséből arra lehet következtetni, hogy attól fél, hogy az ellenség bármikor lecsaphat a háta mögül. De mivel nincs ott semmilyen ellenség, lassan visszafordul Tóték felé: – Akkor jó’ van – mondja. Tóték teljesen össze vannak zavarodva, nem értik az őrnagy furcsa viselkedését. Az őrnagy lassan elindul Tótné irányába, aki önkéntelenül is félrehúzódik az útból. – Maguktól mindössze egyet kérek: éljenek úgy, mintha itt se volnék – folytatja a katona, miközben Tót megint összecsapja a csizmái sarkát és vigyázzállásba lendül. – Én megmondtam mindjárt a kedves fiuknak is: csak ha nem zavarok, csak ha nem vagyok terhére senkinek – mondja az őrnagy, és Tótékat nézi. Egy pillanatig csönd van, majd ismét Tótnak szegezi a kérdést: – Lát valami rendellenességet a hátam mögött? – Semmit, mélyen tisztelt Őrnagy Úr! – válaszolja készségesen Tót, és halljuk, ahogy megint összeüti a csizmái sarkát. – Mert mindig odanéz! – mondja neheztelően az őrnagy. – Én… kizárólag a mélyen tisztelt Őrnagy Urat nézem… – lepődik meg Tót. – Nézzék, Tóték! – kezdi lemondóan az őrnagy. – Már az is elég, hogy a világ egy része mindig az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt azzal tetézni, hogy valaki FOLYTON ODANÉZ?! – mondja, végül már üvöltve. Tót ijedtében megint vigyázzállásba ugrik, a csizmái nagyot koppannak. – Valami furcsát mondtam? Nem fejeztem ki magam világosan? – fordul most Tótnéhoz az őrnagy. – Jajj, dehogynem – válaszolja meglepetten Tótné, majd a férje felé fordul, és szemrehányóan ráförmed: – Vigyázz egy kicsit, hogy hova nézel, édes jó Lajosom! – Hát hová nézzek? – kérdezi teljesen tanácstalanul Tót a feleségétől, de az őrnagy a szavába vág:
– Nem, nem, nem, nem, oda néz, ahova jólesik. Én megmondtam, sem extra kívánságaim, sem igényeim nincsenek. Tót csizmái koppannak. Eközben az őrnagy már körbejárta Tótékat, a háta mögött ismét a zenekart és a bámészkodó gyerekeket látjuk. A háttérből tehénbőgés hallatszik, miközben az őrnagy sietve kinyitja a pisztolytáskáját és előveszi a fegyverét. Egy pillanatra megáll, a fegyvert jól megmarkolja, majd hirtelen megfordul és a nemlétező ellenség felé indul futva. 2-3 lépést tesz meg, erre a bámészkodó gyerekek ijedten felkiáltanak és elszaladnak, majd tisztes távolból visszafordulnak az őrnagy felé, és tanácstalanul bámulják. Eközben Ágika az apja felé néz, de már szalad is az őrnagyhoz, és közben megszólal: – Szabad… valamit mondanom? – Odaér az őrnagyhoz, és visszafordul a szülei felé. – Ha egy kicsit a szemébe húzná a sisakját, akkor… egészen mindegy lenne, hogy hova néz az apu – magyarázza. Az őrnagy elteszi a fegyverét és a lány felé indul: – Gratulálok! A maguk kislányának van esze! A kezét nyújtja, mintha meg akarná simogatni Ágika vörös fürtjeit, de a keze megáll a levegőben, és a mozdulat nem ér el Ágika hajáig. Most a narrátor hangját halljuk: – A községi tűzoltószervezetek ügyrendi szabályzata előírja – közben Tót elképedt arcát látjuk közelről –, hogy a tűzoltó teste függőleges tengelyének és a sisak vízszintes tengelyének 90 fokos szöget kell bezárnia. A kép vált, és most fekete-fehér fényképeket látunk. A fotók az egyenruhás Tótot ábrázolják, aki maximálisan betartja az előírt szabályokat. Ez a kép a tűzoltóparancsnok Tótot mutatja. – Persze Tót Lajos nem az az ember – folytatja a narrátor –, aki ilyen sorsdöntő percekben paragrafusokra gondolna. Most új kép látható. Tót arcát mutatja közelről: nincs rajta sisak, és kedvesen mosolyog. A tűzoltóparancsnok makulátlanul hátrafésült hajat visel, és a bajusza minden szála pontos rendbe van igazítva, de nincs a fején sisak. Ez a kép Tótot, az embert, a családapát ábrázolja. Majd megint képváltás: ugyanez a kép látszik, de most távolabbról. Tót ugyan még mindig egyenruhában van, de a sisakját a hóna alatt tartja. Ezen a képen is roppant precíz ember benyomását kelti, de határozottan látszik, hogy itt nem felel meg a paragrafusok szigorú előírásának. Most újra a jelenbe ugrunk. Tót elképedt arca és a bámészkodók látszanak. A narrátor hangja most sokkal nyomatékosabb: – De ha itt a postás, a zenekar, egy csomó bámészkodó gyerek, egy tűzoltó parancsnoknak szabad-e kockára tennie a tekintélyét? – kérdi. Tót elszörnyedve becsukja a szemét, majd nagyot nyel és megszólal: – Azt méltóztatik kívánni, hogy úgy járkáljak szemembe húzott sisakkal, mint egy… részeg kocsis? – kérdi megütközve, és maga sem hiszi, hogy ez történik vele. – Nem, nem, ezt el se fogadnám! – halljuk az őrnagy fénytelen hangját.
– Kérem, tekintsék a kérésemet tárgytalannak! Amennyiben észreveszem, hogy bármiben feszélyezem önöket, azonnal elutazom – folytatja, és visszamegy a kofferéhez, majd tüntetőleg hátat fordítva Tótéknak, ráül. Tótné szemrehányóan dorgálja a férjét: – Hát te csak magadra gondolsz?! És… és arra nem, hogy jönnek a hidegek, a nagy dermesztő orosz hidegek?! És… fújni fog a szél… – mondja, és már majdnem sír. Tóth egyre gyorsabban szuszog, de nem szólal meg. Belül vívódik, hogy mit tegyen. Ágika odaszalad, fojtott hangon beszél az apjához: – És majd jönnek a partizánok. Az övükben kés van, a szájukban kés van! – És akkor… mi lesz Gyulánkkal? – vág a lánya szavába Tótné. – Apu!!! – könyörög Ágika. – Édes jó Lajosom! – halljuk Tótné elszörnyedt hangját, és közben Tót arcát látjuk, aki lehunyja a szemét, majd pislog párat, és megint lehunyva a szemét egy nagyot sóhajt. Aztán határozott mozdulattal a kezei közé ragadja a sisakját, és a szemébe húzza. A zenekar tagjai és a körülöttük álló gyerekek elképedt arcát látjuk, a félkegyelmű postás zavartan vihog. – Jó lesz így, mélyen tisztelt Őrnagy Úr…? – kérdi megsemmisülve Tót, akinek a sisakja teljesen eltakarja a szemeit, ki se lát alóla. Őrnagy lassan megfordul, majd szenvtelen hangon megszólal: – Ez az. Jobbat álmodni se lehet, kedves Tót. A jelenetnek vége, zene hallatszik, a képen pedig az alábbi felirat olvasható: – Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?
