ISTEN, HATALOM, KORRUPCIÓ OROSZORSZÁGBAN
A N N A A R U T U N YA N
B EV EZ E T É S Azt akarom, hogy az Oroszországi Föderáció elnöke rendeletben szabja meg, mit kell gondolnom, milyen vallást kell gyakorolnom, hol dolgozzak, hány gyermeket hozzak a világra,1 hogyan éljek és mikor haljak meg. Attól függően, hogy legfelső útmutatásaiból hasznot húzok, vagy éppen tönkremegyek miattuk, vagy kész vagyok hűségesküt tenni neki mint a stabilitás őrzőjének, vagy úgy becsmérlem majd, mint könyörtelen zsarnokot, gengsztert, korrupt opricsnyikot.2 Hiszen akár a hűbérese, a jobbágya, az áldozata vagy az ellensége vagyok, mindig fennáll a lehetőség, hogy őt tegyem felelőssé az élet mindennapos bajaiért ebben a lehetetlen országban. Tíz éven át jegyeztem le uralkodása történetének első vázlatát olyan olvasóknak, akiket csak Putyin atomrakétái és kémei érdekeltek, és akik vég nélkül azt kérdezgették: „Who is Mr. Putin?” Kicsoda Vlagyimir Putyin? És közben észre sem vették, hogy nincs semmilyen rejtély „fakókék szemeinek”3 „utánozhatatlan” nézésében, sem abban a szándékban és akaratban, amelyet ezek a szemek esetleg ugyanúgy elfedhettek, mint elárulhattak. Hét ízben járulhattam az Uralkodó személye elé. Összesen harminc másodpercig szenvedtem sivár alumíniumtekintete alatt. Bensőmben azonban nem rejtőztek árulással felérő gondolatok, nem nyomasztottak be nem fizetett adók, teljesítetlen kötelezettségek, sőt még kimondatlan gúny sem volt bennem, így nem reszkettem a félelemtől. Abban a nézésben nem fedeztem fel a lelket, nem láttam semmilyen betűt, amely jelentett volna bármit is, sőt egyáltalán semmi „érdekeset”.4 Amit láttam, amikor Putyin rám meredt néhány pillanatra, úgy, mintha a tapéta mintáit vizsgálta 5
volna, miután unatkozó, türelmetlen pillantása körbevillant az egész teremben, talán csak annak a visszatükröződése volt, amit én magam akartam ott látni. „Akik meg akarták érteni Putyint, már meg is értették” – mondta nekem titokzatoskodva a sajtótitkára, Dmitrij Peszkov, miközben bajusza alatt mosolygott, és ugyanazzal az alumíniumtekintettel nézett rám. „Akik nem akarták, soha nem lesznek rá képesek.” A varázslat valójában azokból az emberekből fakad, akiket ez a tekintet megcéloz – legyen az reszkető csinovnyik, dacos újságíró, hű vagy elárult katona, baráti vagy korrupt üzletember, vagy feldúlt kérvényező, aki a sapkáját gyűrögeti a kezében, amíg várja, hogy az uralkodója elintézze a problémáját. P
A demokrácia felé tartó átmenet több mint húsz éve után, amikor Putyin visszatért kitölteni harmadik, immár hat évre szóló elnöki időszakát, alig lehet kétségünk afelől, hogy a demokrácia nem következett be Oroszországban. Arról is egyfajta konszenzus kezd kialakulni, hogy a demokrácia akkor sem „következik be” egyszerűen, amikor az elnök eltűnik majd a porondról. Az ennek okait boncolgató szakirodalomban mind gyakrabban hivatkoznak arra az elméletre, mely szerint az országot egy duális állam uralja. Néhány tudós – például az Oroszország-szakértő Richard Sakwa – ezt úgy írja le, hogy az ország egy legális-racionális és egy neopatrimoniális állam közötti harc örvényében vergődik.5 Vlagyimir Sljapentoh szociológus meghatározása szerint Oroszország olyan szegmentált társadalom, amely mind liberá6
lis, mind feudális elemeket is tartalmaz.6 A jogász és politikai elemző Vlagyimir Pasztuhov pedig lenyűgözően vázolta fel a külső és a belső állam közti versengést: ha a külső állam törvényei és politikai intézményei csődöt mondanak, úgy a belső állam az, amely az államhatalmat vallásos módon egy személlyel azonosítva (a törvénnyel szemben) újból és újból átveszi az uralmat az országban, akárcsak egy másodpilóta, aki részeg vagy alvó társa helyébe lép.7 Mindezek a dichotómiák helyesnek mondhatók, és csupán ízlés kérdése, hogy milyen terminológiát használunk az egymással szemben álló két világ jelölésére. Bár átvesszük a Max Weber által definiált legális-racionális állam fogalmát, amelyet Sakwa is használ, de e könyv valós fókuszában az áll, amit mi patrimoniális-irracionális kategóriának nevezünk: a hagyomány, a feudalizmus, a karizma és a miszticizmus változó elegye. Ez a könyv belső utazásra viszi az olvasót abba a patrimoniális-irracionális államba, amely időnként közbelép, hogy uralkodjon Oroszország felett. Ez a belső kormányzat korrupt, íratlan szabályok szerint működik, és mintegy isteni jellegű, ám éppen kimondatlan szabályait és pszichológiáját nem látják át vagy értik meg a nyugati világban. Az utazás során a mű azt vizsgálja, hogyan tapasztalják meg a polgárok – vagy az alattvalók – az államhatalmat, miközben elmélyed az emberek és uralkodóik közötti alapvető, ősi kapcsolatokban, amelyek végezetül mindig megakadályozzák, hogy a küszködő legális-racionális állam kormányozhassa az országot. Ami kiemelkedik ezekből a kapcsolatokból, az a legfelső kormányzati hatalom istenként való imádatának megdöbbentő hajlama. A patrimoniális államon belül, ahol a társadalmi szere7
pek az egyén viszonylagos erejére vagy gyengeségére korlátozódnak, az alattvalók pszichológiai okokból természetfeletti hatalommal ruházzák fel az örökké távoli központi uralmat, amely autokratikus módon újra és újra azért küzd, hogy fenntartsa a rendet ezen az irdatlanul nagy területen, még akkor is, ha a kormányzás valójában gyenge és nem hatékony. Ez tehát nem istenítés a szó hétköznapi értelmében, távolról sem valamilyen jóindulatú és mindenható lény transzcendens, vallásos imádása, inkább egy elérhetetlen státusú erő belsőleg átélt megértése. „Oroszországban nem a törvény, hanem az államhatalom számít szentnek” – írja Pasztuhov. Az oroszok az államhatalmat „misztikus személynek” fogják fel, „életet adó közegnek”, „istenségnek”, amelytől a nehéz időkben válaszokat várnak. Bárki tölti is be a szent tisztséget, egyszerre félhetik, csodálhatják, gyűlölhetik, vagy éppen tudomást sem vesznek róla, és kigúnyolják akkor, amikor elkerülhetetlenül kiderül, hogy nem képes beváltani a hozzá fűzött reményeket. Vlagyimir Putyin hivatali ideje megajándékozott azzal az egyedi lehetőséggel, hogy tanulmányozhassam ezeket a kapcsolatokat és tapasztalatokat. Az ő uralkodása idején dolgoztam újságíróként Oroszországban, tehát az ő kormányzásáról volt alkalmam tudósítani, nem pedig máséról. De ennél fontosabb, hogy Putyin, aki eleinte alacsony, halk szavú, jelentéktelen küllemű egykori hírszerző tisztnek tűnt csupán, sosem rendelkezett azzal a karizmával, becsvággyal vagy népszerűséggel, amely a sikeres patrimoniális vezetőt jellemzi. Soha nem hajtott végre puccsot, hogy megragadja a hatalmat, mint ahogy nem futott be olyan teljes ívű politikai karriert sem, amely lehetővé tette volna, hogy választásról választásra növelje 8
bázisát. Ehelyett 1999-ben javarészt véletlenül találta magát az orosz államhatalom csúcsán, miután a Borisz Jelcin körüli pénzes elit őt választotta ki arra, hogy a betegeskedő elnök kinevezze utódjának, maga meg sietve lemondjon. Putyin népszerűségét még a Jelcin-féle adminisztrációhoz lojális politikai mérnökök gerjesztették villámgyorsan ipari méretűvé, hogy így biztosítsák a sima hatalomváltást. A 2000-ben tartott elnökválasztáson az oroszok többsége (53 százaléka) elfogadta azt a személyt, akiről azt mondták nekik, hogy őt kell kedvelniük. Akárcsak egy új cárt, még akkor is, ha a kiválasztásáról felettébb népszerűtlen elődje intézkedett. Putyin időnként felvillantott bizonyos autokratikus vonásokat, amikor független televízióállomásokat zabolázott meg, és hűtlenséggel gyanúsított oligarchákat űzött el vagy juttatott börtönbe. De összevetve az orosz uralkodók teljes mezőnyével nem számított különösebben zsarnokinak. Történelmi kontextusban Putyin semmilyen könnyen azonosítható ideológiát vagy programot nem mutatott fel azokon a közvetlen célokon túl, hogy hatalmon maradjon, engedje meggazdagodni az elit hozzá lojális részét, és – ahol lehetséges – helyreállítsa a rend és a birodalmi nagyság látszatát (és itt a látszat a kulcsszó). Míg határozottan demonstrálta elszántságát arra, hogy a jogrenden kívüli eszközökkel „oldjon meg ügyeket”, és megtorlásokba kezdjen ott, ahol szükséges, nem mutatta magát ehhez illően erős vezetőnek. Noha jó néhány elhíresült esetben eljátszotta a kamerák előtt, hogy keményen beolvas a megtévedt oligarcháknak, meglepő lazaságot mutatott – mint látni fogjuk – a korrupt hivatalnokok kirúgásában és megbüntetésében, még akkor is, amikor éppen korrupcióellenes hadjáratról szónokolt. 9
Ehelyett karaktere és mestersége folytán (no meg azon gyakorta észlelt jellemvonása révén, hogy kész visszatükrözni bárkinek a hangnemét, gesztusait és hangulatát, akit éppen hallgat) a társadalom tükreként lépett fel, kora termékeként, megfelelve mindannak, amit tőle a tudatalatti szintjén elvártak. Ha azt tűzte ki céljául, mint maga állítja, hogy bevezeti a „törvény diktatúráját” – lényegében a Max Weber-i legális-racionális államot –, akkor kudarcot vallott. Ellenben sikerült kihoznia az oroszokból azokat a komplexusokat, amelyekről azok már szinte megfeledkeztek. Látva, hogy milyen nagy az igény egy jó cárra és patrimoniális uralkodóra, ügyesen eljátszotta ezt a szerepet, és amikor azt is látta, hogy egy félelmet gerjesztő zsarnokra szintén van kereslet, azt a szerepet is elvállalta. Amikor pedig arra volt szükség, természetesen ő alakította az üzletembert is, akivel nyélbe lehetett ütni az alkukat, vagy aki védelmet kínált az embereknek egy törvények nélküli országban. Azzal, hogy Putyin ilyen tükörré vált, és feltárta, tartósította azokat az ősi szokásokat, amelyek soha nem haltak ki, lehetővé vált működés közbeni megfigyelésük. Az elnök tulajdonképpen úgy tűnt fel, mint az Orosz Állam hatalmának könnyen felismerhető karikatúrája – majdnem isteni minőségben, időnként brutális önkényúrként, és persze olyasvalakiként, aki ellenőrzése alatt tartja az ország hatalmas gazdasági erőforrásait. Amíg azért küzdött, hogy uralkodjon a legális-racionális állam csúcsán (és hogy megteremtse a „törvény diktatúráját”), nagyrészt megengedte, hogy maga is a belső, patrimoniális állam igájába kerüljön. Putyin állt a kormányrúdnál, amikor a patrimoniális állam tovább terjeszkedve maga alá gyűrte a legális-racionális szervezet többszintű, kusza, bürokratikus apparátusát. Végezetül a patrimoniális 10
állam íratlan paradigmájának megfelelően Putyin elfogadta, hogy a társadalom olyan szoborba öntse, amely valamiféle szakrális királyt ábrázol, az Oroszországban ősidők óta ismeretes és általános vezető típusát. A belső, patrimoniális államban tett út során a könyv megpróbálja felfedni kialakulásának körülményeit. 2008 végétől mintegy négy éven át gyűjtöttem interjúkat és esettanulmányokat, hogy megpróbáljak fényt deríteni arra, milyen minták és elvárások alapján formázták meg az orosz vezetőt. Figyelmesen szemlélve találkozásait az emberekkel, azt tanulmányoztam, ő hogyan felelt meg ezeknek az elvárásoknak, illetve miként erősítette meg vagy éppen használta ki a létező pszichológiai és gazdasági mintákat. A könyvön végzett munkámat segítette az a tény, hogy ez a négy év a „tandemokrácia” különös korszakára esett: ez volt a legális-racionális és a neopatrimoniális világ összecsapásának apoteózisa – Oroszországot de jure a megválasztott elnök, Dmitrij Medvegyev irányította, ám de facto az akkor miniszterelnök Vlagyimir Putyin uralta. Az, hogy abban a korszakban közvetlen közelről láthattam Putyint, páratlan kísérlet esélyét kínálta nekem: hogyan ismerhetjük fel mi, az alattvalói, újságírók, üzletemberek és hivatalnokok, zsigeri szinten, hogy a mi igazi vezetőnk nem Medvegyev elnök, hanem a kormányfő, Putyin? A Putyin-varázs struktúrája megfelel a legfelső autoritás felé mutató hatalmi vertikum tagolásának Oroszországban, de a négy rész címei 16. századi szóhasználatot idéznek, hogy referenciapontként utaljanak a patrimoniális párhuzamokra. A könyv első részének nyitó fejezetében először azt vizsgálom, hogyan viselkednek az emberek – közéjük értve jómagamat 11
is – az uralkodó közvetlen jelenlétében. Néhány, Moszkvától távolabb eső régió példájának bemutatásával az első rész foglalkozik annak közgazdaságtani elemzésével, hogyan viszonyulnak az oroszok a helyi, a regionális, a szövetségi és végül a legfelső hatalomhoz. Amikor az intézményi autoritás tehetetlen, az emberek a legfelső hatalomhoz folyamodnak, és esdeklésük időnként ugyanolyan irracionális, mint egy istenséghez intézett könyörgés. A könyv második része a kormányzat biztonsági és elnyomó apparátusáról szól, valamint azokról a „megállapodásokról”, amelyek a jog uralmának hiányában ezt az apparátust vezérlik. Kézenfekvő, hogy ebben a részben tárgyaljuk a korrupciót is, de ahogy az általam leírt esetek némelyike mutatja, nem a korrupció a megfelelő szó az adóbérlés és a védelmi pénzek járványszerűen elterjedt jelenségére, mert ezek a mechanizmusok a tulajdonjogot védő funkcionális intézmények hiányában valóban sok mindenre megoldást jelentenek. A harmadik rész azt taglalja, hogyan érintkeznek az üzletemberek az államhatalommal, és ebben milyen szerepet játszanak a Vlagyimir Putyinhoz fűződő személyes kapcsolataik. Ismerve a homályos szabályokat abban a világban, amelynek gondot okoz, hogy a papírra vetett törvények szerint működjön, az üzlet Oroszországban olyan halálos szerencsejáték lehet, amelynek végkimenetele a pártfogókon, a szerencsén és végső soron az udvar kegyén múlik. A negyedik, egyben utolsó rész azt vizsgálja, hogy milyen mitikus, pszichológiai és ideológiai csomagolásba kerül Oroszországban a legfelső államhatalom, amely csaknem isteni, szent, ekképpen ki van téve annak, hogy engesztelhetetlen személyi kul12
tuszok burjánozzanak körülötte, melyek fura szexuális dimenziót öltöttek a 21. században. Patrimoniális környezetben a szeretet megnyilvánulhat spontán módon alulról is – és az általam gyűjtött legérdekesebb anyagok között vannak a Kreml-párti ifjúsági csoportok aktivistáinak személyes beszámolói. Ezeket a fiatalokat az állam a ragyogás, a pénz és a hatalomhoz fűződő ősi kapcsolatok kihasználásának ígéretével csábította el. A Kreml és az egyház közeli viszonya – vagy inkább az egyház függése a Kremltől – megerősíti a világi hatalom uralmi jogosítványainak irracionális, misztikus szentségét. A nagy utcai demonstrációk, amelyek az ellen tiltakoztak, hogy Putyin visszatér az elnöki hivatalba, éppen akkor törtek ki, amikor ennek a könyvnek az első kiadását készítettem elő. Ám ezek is úgy bontakoztak ki, mint a patrimoniális hatalom megtapasztalásának értékes bizonyítékai az ellenzék szemszögéből. A Pussy Riot ügye – a három nő, akiket azért börtönöztek be, mert Putyin-ellenes dalt énekeltek a Megváltó Krisztus-székesegyház megszentelt ambónján – megrendítette a patrimoniális– irracionális állam misztikus alapjait, és fontos esettanulmányként szolgál ebben a könyvben. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a gazdasági mikromenedzsment, a korrupció, a személyi kultuszok és az isteni jogosítvány egymáshoz nem kapcsolódó témák, amelyek külön tanulmányokat indokolnának. Eleinte ez a könyv jóval kevésbé ambiciózus célokkal íródott, csupán a Putyin körüli személyi kultusz megnyilvánulásait vette volna sorra. Hamarosan világossá vált azonban, hogy ezeket a megnyilvánulásokat csak annak a mélyen gyökerező patrimoniális államnak az összefüggésében lehet megérteni, amely megelőzte Putyint. Szükségessé vált, hogy a helyszínen ta13
nulmányozzam a gazdasági függőséget és a burjánzó korrupciót, mert ez az a két alapvető aspektus, amelyek nélkül lehetetlen lett volna megválaszolni központi kérdésemet: mi teszi lehetővé egy társadalomban az Állam – és a megszemélyesített Állam – istenként való imádatát? A könyvben vizsgált probléma mindig is áthatotta Oroszország történetét, és most messze ható következményei vannak: elképesztő zavar mutatkozik a császár és isten szerepének megítélésében. Ez a zavar kihat a hatalom birtokosaira is, de főként azoknál uralkodik el, akik feladták saját hatalmukat a rendért, a bőségért és az igazságért cserébe. Ez a zavarodottság akadályozta azokat az erőfeszítéseket is, amelyekkel Oroszország sarjadó ellenzéki mozgalma a működő civil társadalom alapjait szerette volna lefektetni. Ugyanez vezet egy folyton megújuló paradoxonhoz minden olyan kísérlet során, amely egy jól funkcionáló legális–racionális állam kialakítását célozza. A változás nem következhet be addig, amíg ilyen óriási várakozásokat támasztanak a kormánnyal szemben, amelyet annyira abszolút mindenhatónak vélnek, hogy azt remélik: képes önmaga meghaladására és saját hatalmának korlátozására. Ha a két elemet nem tudjuk világosan elkülöníteni a gondolkodásmód szintjén, kevés hely marad a törvény uralmához, tekintet nélkül arra, ki ölti magára a császár szerepét. P
Végezetül ki kell térnem azokra a kérdésekre és félreértésekre, amelyek azóta merültek fel, hogy az első kiadás 2012 márciusában megjelent Dániában. Könyvem egyik fő gyengesége ugyanis 14
(eltekintve eklektikus témakörétől) abban áll, hogy egy aktuális jelenséget úgy próbálok megvizsgálni, mintha már régen a történelem része lenne. Úgy írok Putyinról és alattvalóiról, mintha már régen jobblétre szenderültek volna; mintha a szerzőt írása tárgyától nemcsak az idő, de tér is elválasztaná. A valóság természetesen az, hogy Putyin uralma alatt élő oroszként magam is a kép része vagyok, s emiatt persze nem tehetek úgy, mintha teljesen objektív lennék. Már csak ez okból is úgy érzem, válaszolnom ildomos arra a kérdésre, amelyet feltételezésem szerint az olvasó sikertelenül próbál majd kihámozni magából a szövegből: mi az én saját véleményem Vlagyimir Putyinról? Ez a könyv vajon bírálatnak, mentegetésnek vagy vádiratnak készült? Még ebből a bevezetésből is úgy tűnhet, mintha az Oroszország jelenlegi problémáiért viselt felelősséget Putyinról magukra az emberekre hárítanám át. Amikor úgy írom le Putyint, mint egy szoborrá vált szakrális királyt, olyan téves benyomás alakulhat ki, hogy ő maga vétlen és tehetetlen ebben a folyamatban. Természetesen erről szó sincs. Putyin ravasz módon kihasználta a korábbi korokra jellemző társadalmi jelenségeket, hogy barátai meggazdagodását segítse, és hogy biztosítsa hatalmát, gyakran a nemzeti érdek rovására. Ám mégsem ez a könyv tárgya, mivel vizsgálódásom a politikacsinálás alatti rétegeket célozza meg, hogy felfedje, hogyan tapasztalják meg az emberi lények az államhatalom működését egy mély patrimoniális uralomban. Nem az a cél tehát, hogy az uralmat gyakorló személyről az emberekre hárítsam a felelősséget, vagy tagadjam Putyin személyes felelősségét abban, hogy az lett, aki; hanem az, hogy megfigyeljünk egy eleddig figyelmen 15
kívül hagyott folyamatot. Azt, hogy milyen szerepet játszottak maguk az emberek abban, hogy bálványszerű patrimoniális uralkodóra tettek szert. Miközben azt figyeltem, miként élik meg az emberek az állam hatalmát, különösen, ha tapasztalataik túlmutatnak a legális-racionális állam keretein, gyakorta találtam magam szemben ősi kapcsolatokkal. A tisztesség kedvéért nem csupán azt kerültem el, hogy kihagyjam magam az itt feljegyzett történetekből, de időnként szándékosan szembesítettem magam azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket másokban leírtam, csak azért, hogy teljesebben megérthessem őket. Az olvasók megkérdezték tőlem, hogy könyvem első sorait szó szerint kell-e érteni. Úgy vetettem papírra ezeket a mondatokat, hogy azok inkább a kollektív tudattalant fejezik ki, semmint a racionalizált vágyat. Úgy hiszem, az efféle sóvárgások a maguk teljességében összeegyeztethetetlenek az emberi tisztességgel és méltósággal. És mégis léteznek – mindannyiunkban.
