[(iss J ó z s e f. 12. szám

t J ^ é j 0 i s j ^ Ű V É S Z E T r JvÖZLvÖlí ^ Z E R ^ E S Z T J

[(iss J ó z s e f .

Doby Jenő

rézkarcza

után.

12. szám.

OYA

ALAIS

ORLAI SÁNDOR czég Budapest, 8. Koronaherczeg-utcza 8. (Harisch-ba T e s s é k

j ó l

figyelni!!

a

v

c s a k i s

a

k á v é h á z z a l

s z e m b e n .

A legelső, legjobb és legszebb

Gyémánt-utánzatok és párizsi legyezőket Gaz, selyem, csipke, struez és marabulegyezők 1 írttól 1000 írtig. Ezüst botok, finom bördíszmüáruk, ezüst-, dombor és zománcozott rekkel stb. 10 frttól — 35 írtig, Szinbázi látcsövek 2 frttól — 50 írtig,

14 kar. valódi arany, ezüst és hamisfoglalásban 2 írttól 35 írtig. 14 kar. valódi arany, ezüst ékszerek valódi kövekkel 1,50—50 írtig. Kitűnő svájezi zsebórák! valódi arany és ezüstből 9.50—85 írtig. Nikel remontoir-zsebórák 3.50 — finomabb 5 frt.

Képes

érjegyzék

bérmentve

küldetik.

E=

Nevelőnőket, zenemesternöket, napokra, vagy egyes órákra, gyermekkertésznőket és mindeii nemzetbeli bonni1 lelkiismeretesen ajánl és elhelyez

X. Spiegel Lujs'h Budapest, Andrássy-ut 2N

Kézimunkákatmlnden ban, .

minden létezhető hozzávaló k|i hető czikkeket ajánl

Wald Mihály Budapest, Kiráfy-utcza Kézimunka-gyár és rajzterem. V üzlet ezen szakmában. Jótállás ' mosható és színtartó liinizőüf" íiiotring 80 kr. Gazdagon illusztrált árjegyzék ingyen ésjjü

Hol keressük a legjobb

arcport' Kérjük

a

Miiller J. I féle B l a l i a - S e r a i l - P o u d e r - t .

.BlahaHLujza

M

I

(Splényi báréné) művésznőnk kedvelt arezporát; mely ugy

1

mint éjjel használva, minden arezpor között a legjobb; klválé ajaké®' 41,..1 ,..,.,..11.,,. tisztának , ] . . M n . t és a . teljesen t..N,..,,., ártalmatlannak 6 . < n l m o , l n n n e k ' ., által megvizsgálva, vegyileg tátott.

Mint pipereszer néikülözhetlen,

az arezbérnek a legszebb fehér

üdeséget, szépséget és pírt kölcsönzi.

-«>-; Egy doboz 60 kr., nagyobb 1 frt.

Créme MAGYAR KIR. ÁLLAMVASUTAK GÉPGYÁRA. GŐZOSÉPLŐGARNITURÁK, hengerkazános

LOKOMOBILOK, szalma-KAZALOZÓ-gépek,

göz-kukoriczamorzsolók, WQ'

Stibor-körfürészek

m i n d i g csak

a magyar királyi államvasutak gépgyára vezérügynöksegénél Budapest, VIII., József-körut 41. sz. alatt rendelendők meg.

Pompadou1 i

ez azon szer, melylyel a hires Pompadour asszony szépségét megőrizhette anélkül, hogy az egészségére » f t , mas lett volna. A .Créme Pompadour. az arcz és kei ^ dörzsölésére használtatik reggel és este, azután »s eí pouderrel. lesz behintve. Egy tégely 1 frt 60 kr. •

K a p h a t ó a gyárosnál*

Miiller .T.

L.

illatszer- és pipereszappan gyári raktára

Budapest, IV., Koronaherczeg-utcza 2. sz. a! Nagy raktár rendkívül jó minőségű fog-, h a j - , r u h a k e f é k b e n

Utánzásoktól

és

óvatik.

fésűkbe®-

1894.

V. É v f o l y a m .

AHET

MEBJELEN MINDEK VASÁRNAP. Előfizetési

feltételek:

Egész évre Félévre Negyedévre

frt 10.— .„

»

5.—

>

2.50

12/221. s z á m . Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VII. ker., Erzsébet-körut 6. sz. Hirdetések

TÁRSADALMI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖZLÖNY. SZERKESZTI

Egyes szám ára 20 kr.

KISS

JÓZSEF.

felvétele

ugyanott

Kéziratok nem adatnak vissza.

Budapest, M á r c z i u s hő 25.

KOSSUTH Messze idegen földön

idegen nép

LAJOS

csoportjai

szoronganak egy egyszerű kis

ház

ablakai alatt. Oda bent egy idegen ember haldoklik s azok lent az útczán leveszik kalapjukat és halálos csöndben lesik a végső hirt. A z az ember, aki abban a házban gigászi tusáját vívta a halállal s végre egy nehéz, kinos sóhajjal szabadult a földi léttől, nem az ő vérükből való. Egy zárkózott, csöndes öreg ember, aki letelepedett közéjük. Érti ugyan a nyelvüket, de nem beszél velők. Betűket vetett a papirosra egy barbár, érthetetlen nyelven és nap nap után a csöndes ház tájékán szegény és gazdag idegenek azon a barbár nyelven emlegették az öreg ember nevét és kopogtattak be kapuján. Köny csillogott a szemökben, ha onnan kiléptek s olykor az egyik ablaknál megjelent az a galambősz remetearcz s szomorú, vágyó barátsággal intett búcsút a távozóknak. Torino fiai jól tudják, hogy az az öreg ember csak testileg tartózkodik náluk. A lelke odaszáll túl a tengeren, túl a kopár Karston egy csodás, virágzó ember, minden fűszál a turini

remetéről álmodik.

Oly

nagyon

országba, ahol szeretik

szereti ő hazájukat — barbár, érthetetlen nép, hogy ez a mérhetetlen

minden

őt, oly nagyon

szeretet

nem

tud

számára hidat verni az ür fölött, mely tőlük elválasztja ő t ! Talán utolsó lehellete megtalálta az utat hazafelé. Valamikor régen, nagyon régen száz ágyú üdvlövése fogadta ezt az öreg

embert,

midőn a szabad Amerika földjére lépett. Diadallal járta be a nagy világrészt és egyenként hódított meg minden embert a maga eszméinek. Ékesszólása, szárnyaló lelkesedése és szabadságszeretete mélyen a lelkébe hatott a számító, rideg amerikaiaknak, akik nagyon,

de

nagyon csodálták a nemzetet, melynek ilyen fia van. Most egy lelketlen kábelfonal tenger mélységén keresztül hangtalanul viszi a hirt a szabad Amerikába, hogy Kossuth Lajos meghalt. Csönd, szomorúság jár e hír nyomában. Koronás fők és hatalmas népek részvéte veszi körül a turini ravatalt, jelezve, hogy az egész művelt világnak

halottja

ő. E

megtört

aggastyán múltjához mindenik ország-

történelméből fűződik egy-egy epizód. Elvesztvén hazáját, világ polgárává lőn. De hontalanul, idegen népek

kenyerén

élve, idegen nyelven

beszélve és irva, mindig az ő vérbe

fullasztott hazája felé fordult tekintete és lángoló szavával tudta minden is arra felé fordítani. Soha Magyarország Európa előtt mint

midőn

itthon

dermesztő

álomba

merült, mig

oly nagy,

Kossuth

népek tekintetét

oly imponáló nem volt,

Lajos virrasztott fölötte és

kétségbeesett kitartással szinte ostorozta a nemzeteket, hogy segítségére siessenek. Minden reális hatalomtól megfosztva, földönfutóvá válván, önmagára támaszkodott leghatalmasabb embere.

és lőn Európa

178

Á m emberfeletti ereje megtört ték a nagy józan

nemzetek

az emberek gyarlóságán.

kicsi érdekei és fellengős álmait

megalkuvása. Kossuth

Lajosnak

Ideáljának szárnyát szeg-

megbontotta

praktikus

emberek

abban kellett hagynia világraszóló munkáját és a

művelt népek történelme őt nevezi majd az utolsó ideálistának. A valóság meg tudta őt fosztani illúzióitól, de nem téríthette a maga kicsinyes, bár áldásos igazsága részére. Egy bilincsekbe vert, jogaitól megfosztott, vérben fetrengő nemzet fölszabadítására hirdetett ő keresztes háborút, ugy

látta, hogy

a rab oroszlánt erő-

szakkal kell börtönéből kiszabadítani. S nem tudta elképzelni, hogy az oroszlán boldogan tudna szabadságának örvendeni, melyet háladatos egerek rágcsáló fogai szereztek számára. Nem —

ebből a szabadságból ő nem kér részt s igy történt, hogy

hónáért

bejárván

a

kerek világot, elvesztette hazáját. Az

a Magyarország,

Magyarország, hontalanná

melyet

gyászba

borított a turini remete halála, nem az a

mely Kossuth Lajos álmaiban kisértett. Nem

és nem

a törvény helyes magyarázata

a törvény sérelme tette őt

adhat neki hazát. Őt az események

folyása száműzte örökre körünkből; egy uj, reálisabb kor törpébb, de éltetőbb

felfogása,

megfelelő a törpébb, önzőbb nemzedéknek, mely most él és élni akar, bontogatta le a nemzet karakterjéről azokat a nemes, nagy és küzdelmes időket álló vonásokat, melyekben a Kossuth Lajos álom-Magyarországa ékeskedett. Mi mindnyájan kigyógyultunk a nagy idők lázas lelkesedéséből

és békében, lelki harmóniánkat

günkkel a hazát. Á m

megóva,

a nagy álmodó ravatalánál

gőgös lelkünk és elismerjük, hogy mienk a földi

szolgáljuk

megalázkodik a mi

hangyatehetsékicsinységünkben

üdv, de övé a lelki nagyság. És szem-

lélve az ő ideálját és látva, hogy semmi, de semmi lelki kapcsolat nincs az ő eszméje és a mi reálitásunk között, visszagondolva az ő gigászi harczaira és a mi józan külön utunkra, melyen a békés, de szintelen mához értünk, szégyenkezve el kell ismernünk, hogy a hódoló, részvevő nemzetek között csak annyiban van nekünk

több jussunk

szolásához, amennyiben mi értünk dolgozott és miattunk Földi gondolat nem

bántja

többé. Világtalan

Csöndes remetelakát a messze idegen hazából jött

Kossuth Lajos

panaszkodhatott

szemeit lefogják

gyászolók

hálátlanságról.

kegyeletes

sokasága

gyá-

borítja

kezek. feketébe.

Koporsóját az idegen honfitársak emelik vállaikra s viszik az idegen anyaföldbe. Az a mérhetetlen ür, mely őt elválasztotta hazájától, betelik egy sirdombbal. A holt Kossuth Lajos megfogadja népe hivó szavát: gyere haza Kossuth Lajos! Itt lesz — ha mennyei szemekkel lenéz erre a honra, mikor

a halotti

menet végig vonul rajta, olyannak fogja látni,

mint máskor soha. Fekete lobogók a hivalgó, diszes házsorokon, siró gyász a parasztok viskóiban. Fülledt, borongó halotti hangulat: a nagy Pán meghalt! Vájjon

édes neki a nyugalom

táplálkozni? Vájjon

a honi

szintén áhítattal borulna

a haza

rög kegyesebben

reá? —• A nagy

földjében,

mely nem az ő lelkéből akart

óvja földi tetemét, mint

gyász

napjaiban

alázkodjunk

az

idegen, mely

meg

önmagunk

előtt és valljuk be, hogy midőn Kossuth Lajost visszakérjük az idegenektől, akik életében nyugalmat adtak neki, szintén csak önzők vagyunk. A mi lelkünket akarjuk megnyugtatni, a mi bánatunkon akarunk könnyíteni, midőn királyi pompával gyászoljuk

meg s abból a

földből hantoljuk sírját, melyben egykor mi is fogunk nyugodni. Béküljön meg halhatatlan lelke a Változatlannal. Tekintsen szerető, elnéző szemekkel mi reánk, kik törpék vagyunk. Leljen nyugalmat a földben, melyben nem termett számára egyetlen búzakalász sem. Követni nem tudtuk, de mindig fölnéztünk

hozzá.

Ó

a

maga

utján járt, minket a végzet vezetett. Ő czélhoz ért — mi tovább táplálkozunk.

Semper.

179

A mikor csak irtál... Amikor csak irtál Prófé ta-ecset tel, Pörbe szállva velünk, Szegény nemzeteddel: Ugy éreztük, mintha Intő kezed árnya Itt lebegne rajtunk És reánk vigyázna. Most, hogy levél helyett Haza jösz im magad, Hármas koporsóban Halálos zár alatt: Az aggasztó csöndben El kezdünk remegni: Mintha most már reánk Nem vigyázna senki! Kiss József.

Krónika. »Gyere haza, Kossuth

Lajos!«

Igy énekelték. Ahányszor a hegyek fűszerszámos nedve fölhevítette a vért, megoldotta a nyelvet, a szív érzését; szabadjára bocsátotta a szenvedelmek és ábrándok szilaj koboldjait. Ahányszor az a hő vér agyunkba szállt, megsokasította képzelő erőnket, s izzó szemünk látott rég elmúlt, soha nem létezett, soha vissza nem térő és soha el nem muló világokat bűvös tükrözetben, s izzó ajkunk mondott rég elévült, soha meg nem értett, soha ki nem gondolt s el sem felejthető csodás fogalmakat. Azok közül való ez is: »Gyere haza, Kossuth Lajos!« Gyere haza, ahol csaknem félszáz év óta nem voltál ; honnét vér és pusztulás Ítélet napi éjszakáján a balvégzet idegenbe vitt, — hova azóta minden reggel reménykedve vártak a szerencsétlenségben tieid. Gyere haza, — jobb napokra virradtunk. Eljöttek mind, kik veled voltak odakinn. Eljöttek a bujdosók, o. hontalanok, — itt megtalálták az édes apai eszményt, a meleg tűzhelyt, multunk folytatását, a jövőbe átfejlődést békén gyarapodva, csöndesen boldogulva. Légy a szerencsében is te a mienk. Gyere h a z a . . . felejtsd el azt a remény szót, melyet a debreczeni templom bolthajtásai alatt kimondtál, hogy éljen-riadal után halálhörgések fojtsák el. Esküt tettél rá, de fátyol van vetve mindkettőre: régen volt, senki se emlékezik vissza, Isten is jóváhagyja. Gyere h a z a . . . mert ki tudja, nem-e fordul itthon egyszer máskép. Talán most is csírázik már a visszavonás, az idők méhe balságoktól foganhatott. Szükség lehet, hogy akkor köztünk és velünk légy; szükség lehet, hogy az légy, aki voltál: néped erőssége, fegyvere. Nem jött, Hivta népszerűség, — hivta hatalom, hivta vagyon. Künn maradt egymagának, remetének,

szegényen. Multak évek, aggastyán lett, eltörődve, s hivta részvét, hivta támasz: büszkén nem fogadta el. Nyomta testét a kor, lelkét a kór, mindkettőt az élet terhe, melyet véghetetlen honvágy súlyosított. És fehér hajjal, roskadt testtel dolgozott a kenyérért odakünn, — keze remegett, szeme káprázott már, csak lelke tartott ki rendületlen, és — nem jött haza Kossuth Lajos.

Most aztán jön, külön vonat hozza. . Sirva búcsúztatják a jó idegenek, kiket — soká köztük élve — igy megszeretett. Jön. És befutja a hir az egész hazát. Talpon az ország, talpon a nemzet, fogadni a várva vártat, történet hősét, dalok héroszát, imádságok tárgyát. Mennyi zászló a falakon, mennyi koszorú és virág, hány fáklya lobog, hány szem ragyog könytől fátyolosan. Csak Isten angyalserege győzné ezt s a sok áldást megszámlálni, melylyel a visszatérőt útjában milliók köszöntik. Született volna királynak, nem végezhetné királyiabbul. Jönne vissza háborúból győztes hadvezér gyanánt, diadalmenete nem lehetne fönségesebb. Ha máskép rendeli a végzet, s ő megmarad kormányzónak holtig, búcsúztatása nem érne föl ezzel a viszontlátással. A külön vonat szikrákat szórva hasitja a levegőt az éjszakában. Milano, Brescia, Verona, Mestre álomkép gyanánt suhannak el. De az ősz Kossuth odabenn az érczkoporsóban másról álmodik mozdulatlanul. Udine . . . Cormons... föl ne ébreszszétek : a vonat osztrák területre ért. Hadd pihenjen ő régi emlékekkel, szentelt hadi zászlók árnyékában, társalogva Bocskay István, Rákóczy György és Ferencz, Bem és Klapka, Damjanics és Guyon szellemével, mig a dübörgő gép felkapaszkodik a Karszton s leér a túlsó dűlőn a Quarnero-medencze szélére. A bóra szűnik, a kősivatag hátul elmarad; a fenyveseket szép bükkösök, cserjések, majd oleander és küprosz erdők, olajligetek és pálmák követik. Tul azokon Fiume tornyai csillognak s az Ádria kék tükre árboczos gályákat ringat. Öreg Kossuth, ébredj, ez már a szent haza jogterülete. Itt lobogott legutoljára a nemzeti zászló a te harczaid alatt, s itt fogad legelébb a gyászlobogó. A tenger halk morajjal köszönt, ki első oktattad a mai magyart, hogy vele frigyre lépjen; amott köszönt egy másik tenger, hatalmasabb emennél, a te őselemed, kinek bálványa lettél: a nép. De az utazó agg nem nézi mindezt, nem hallja mindezt, — álmodik tovább. S a vonat tovább robog. Átszeli a Szávát, a Drávát, eljut a Muráig. És mintha valami megmozdulna a ravatal fölött, mintha egy halk felsohajtás törne ki a koporsóból. Mintha az alvó megérezte volna, hogy a halottas kocsi mécseseit már honi levegő táplálja s az aczélkerekek odalenn magyar földet érnek. Agg kormányzónk, Isten hozott! Haza jöttél, itthon vagyunk. Negyvenöt éve, hogy utoljára csókoltad e föld porát és áldást rebegtek rája ajkaid. Lásd, mennyien vártak 1*

180 vissza, s be régen vártak. Eljött eléd, amerre jösz, hány falu, hány város népe! Aggok, régiekről tanúságot tenni, ifjak három nemzedékből, kik soha nem látva, mindig emlegettek, csak híredet hallva, lángolón szerettek s nézd, most hogy siratnak. Harangszó csendül, zeng minden toronyból, tégedet dicsérni, — fekete zászló int tornyok ablakából téged köszönteni. Virág hull utadra, babér koporsódra fátyollal átkötve s áldás ősz fejedre. De az utazó agg nem néz, nem hall, — szendereg tovább. A külön vonat végig robog Zalán, Somogyságon, a Balaton partján, keresztül Fejéren, Székesfehérváron. Tisztelegnek néki úri rendek, pórok, czéhek a zászlókkal, iskolás gyermekek hosszú kettős sorban, béna vén honvédek, vármegyék, városok gyászfekete diszben. Minden állomáson kifogják a gépet, főispán és püspök mond ékes beszédet. De az utazó agg nem felel rá semmit Kossuth Lajos, ébredj, agg kormányzónk éledj : Budapestre értünk. S mintha másodszor is valami mozdulna a ravatal fölött és a koporsóból halk sóhajtás törne az életbe ki. Itt az ország szive. Hallod dobogását? hatszázezer ember gyászba borulását temetésedre! Oh be régen láttad ezt a várost. Be megváltozott itt minden azóta. Rá se ismersz már. Tiz akkora, mint volt, mikor rövid kormányzói pályádon oda bevonultál Csak a nagyszerű szeretet, mely azon a diadalúton körülrajongott, az maradt meg személyedhez és érdemidhez hűségben, ahogy mostani bevonulásod nagyszerű képéből láthatod. Az akkori ostromütötte romok helyére, lásd, mit alkotott a letűnt negyvenöt év haladó szelleme, nemzeti munkája s főleg sok esztendőn át az alkotmányos élet és arany szabadság: a te ideálod.

nyugodni térve a csendes emberek közé. Szállást a temetőben kérsz, födélnek valót az anyaföldből, honvágyad emésztő szomját végkép elcsillapitani. Elmúlnak fölötted a temetkező ünnep zajos hullámai. Nem látsz, nem hallasz belőlök semmit. S az élet visszatér rendes medrébe, a fejlődés munkája tovább foly saját törvényei szerint. Nem fogsz te ebbe beleszokni többé. Édes álmaid lesznek, mig idefönn Magyarország békén boldogul. Betöltötted hivatásodat egészen. Az uj idők úttörője voltál, akadályaival hősileg megharczoltál s elveknek élve, egy kimondott elvi szó rendületlen hive, vértanuja maradtál. Ezek tették ki lelked tartalmát. S a honvágynak, mely közénk vissza vonzott, életed árán, holtan adózol. Sirkápolnád ajtajára felírjuk a magyar jellem örök serkentéséül a te életed vezérszavát: Rendületlenül! Oda megyünk évről-évre imádkozni: vett jókért, vigasztalást keresni bajunkban, rendületlen kitartást, ha változnak az idők rata kemény próbák alá vet megint. S nem félünk a felhőktől, viharoktól, embertől és ördögtől, csak az Istentől, — jött már Kossuth Lajos!

Az érzések összhangja ez, melynél nem kisebb becsű a kötelességek összhangja. Amaz akkor is, most is a tied, te csodálatos forrása és egyesítő tengere minden nagy érzésnek. Emez a velünk megbékélt jó királyé, elüljáró mintaképe a becsületnek és kötelességtudásnak. Óh, hogy ti ketten nem tudtatok megbékélni s értetek egy nemzedék kénytelen átszenvedni a kötelesség és természeti érzés erkölcsének benső összeütközéseit! De elviseljük, el kell viselnünk, benned megbecsülve a multat, benne a jelent és jövőt. Itt vagy köztünk, letelepszel végkép, örökre, békén

földrengéstől, mert... haza B. P.

Húsvéti idézetek az Evangéliumból. A

VÁD.

„Es kezdték ötet vádolni, ezt mondván: megtudtuk, hogy ez a népet felháborítja Császár

adójának

lenni ama Király elkezdvén Galileától

Bizonynyal

és megtiltja

fizetését, mivelhogy mondja

a

magát

Krisztusnak."

„A népet felzendíté, tanítván

Csupán magad hiányoztál, hogy kezednyoma, neved emléke is rajta legyen az uj Magyarország alkotásain. Miért nem jöttél előbb haza, Kossuth Lajos?? Paloták sorai közt, fényes körűtakon, a nemzeti kultura virágzó intézményei mellett vonul el veled a kisérő menet. Hatlovas szekerednek tiszteleg födetlen fővel a sorfalat álló népsokaság. Feléd fordul százezrek szeme, hozzád beszél minden épület, minden kődarab s a szobortalapzatokról régi kortársaid: Deák, Széchenyi, Eötvös, Arany, Petőfi némán köszöntenek.

hálát adni a bátorságot és és Isten aka-

mind

az egész

Júdeában,

eddig!" (Lukács ev. XXIII. rész.)

„Ha

ezt elbocsátod, nem lész barátja

nak ; valaki magát

Királylyá

szárnak"

a Császár-

teszi, ellene mond a Csá-

„Nincsen Királyunk,

hanem

Császárunk !" (János ev. XIX. rész.)

A

VÉDELEM.

„A Tiszttartó pedig mondá:

De micsoda gonoszt

tett ?" (Máté ev. XXVII. rész.)

„Mert micsoda gonoszt tett ? Semmi halálra bűnt nem találtam

való

ő benne"

„Hoztátok ez embert, mint ki a népet elfordítaná ; és imé én tielöttetek megtudakozván, találtam

semmi

bűnt nem

ez emberben"

„De még Heródes is nem

talált." (Lukács ev. XXIII. rész.)

181 AZ

„Pilátus

ÍTÉLET.

A sors.

pedig itélé, hogy meglenne, amit kémek

vala." (Lukács ev. XXIII. rész.)

Teljes boldogság nincsen a Az egyenlítő arról Mi jó lehet, fönn

„Felele Pilátus:

Amit megírtam,

(János ev. XIX. rész.)

A

Elvégeztetett minden. És lehajtván fejét,

Az északi sark felsóhajt

magában: meguntalak!

Az egyenlítő bezzeg boldog, ottan Mézes gerezdek vadon

hajtanak.

kibocsátá lelNekünk nemes gerezdek nedűjével

két" „Mert ezek lettek azért, hogy az írás bételjesednék: Egy is az ő tetemei közül, úgymond, meg ne ronths-

Van tele öntve pezsgős Jeget teszünk belé ezüst És — szomorú nótákat

sék« „Ezek után pedig kéré Pilátust József

(ki a Jézus

tanítványa

az

vala

engede Pilátus.

is (az ki Jézushoz ment

vala éjjel először) hozván mirhából tatott drága

és áloéból

csinál-

„Vevék azért Jézus testét és bétakarák lepedőkkel, szokások a

Zsidóknak

temetni." (János ev. XIX. rész.)

A

NÉP.

„Követi vala pedig őt a népnek és asszonyoknak nagy sokaságok, mely asszonyok jajgatják

és

siratják

vala őt." (Lukács ev. XXIII. rész.)

A

„Csúfolják

KATONASÁG

vala pedig ötet a vitézek is".

.

• •

(Lukács ev. XXIII. rész.)

„A Százados pedig és akik ö vele valának, vén Jézust, mikor látták volna melyek lettek vala,

igen

őriz-

a fölindulást

és azokat

megrémülének,

mondván:

Bizony, Istennek Fija vala ez! (Máté ev. XXVII. rész.)

A Z ES

ZME.

„Mi pedig azt reményijük aki megszabadítaná „Mit

keresitek

vala, hogy ö volna az,

az Izráelt" a holtak

között

huzatunk. Szávay Gyula.

A tulipános kert vagy :

Egy igazhivő költő élete és halála. Török história.

kenetet, mintegy száz fontot."

kenetekkel egybe, amint

kanállal,

a Zsidóktól való

Elméne azért és levevé Jézus testét."

„Eljőve pedig Nikodémus

poharunk,

Arimathiabeli

félelem miatt), hogy a Jézus testét levenné, melyet meg-

a

lábaihoz.

Oh nyomorú lét, hogy

HALÁL.

„Mikor azért elvette volna Jézus az eczetet, monda:

drága

az északi sarknak,

Jéghegyek úsznak a

megírtam."

világon,

álmodoz:

az élőt!"

(Lukács ev. XXIV. rész.)

Irta: T Ó T H

BÉLA.

Megint csak azon kezdem, kedves hallgatóim, ti becsületes bárányok, hogy van a világon egy nagy ország: a szultán birodalma. Van ebben a nagy országban egy nagy város: Isztambul. Van ennek a nagy városnak egy nagy mecsetje: a Bajazid dsámi. Van ennek a nagy mecsetnek egy nagy udvara: a galambvásár. Van ezen az udvaron egy nagy ház: a medresze. Van ebben a nagy házban kilenczszázkilenczvenkilencz kis szoba, melyben lakik kilenszázkilenczvenkilencz jámbor szofta. És e közül a kilenszázkilenczvenkilencz szofta közül háromszázharminezhármat Mehemednek hivnak. Az igazhitű istenes tudákosságot magukba szedő derék ifjak közül pedig azért hivnak ennyit Mehemednek, mert az áldott próféta tisztes neve örök boldogságot ád és gyomorfájás ellen is jó. Vala pedig e kilenczszázkilenczvenkilencz derék ifjú között a legkitűnőbb tanuló bizonyos Mehemed efendi; és a legtökkelütöttebb szamár deák is bizonyos Mehemed efendi. Az okos Mehemed efendiről azt mondták a tudós hodsák és ulémák, a tanítómesterek, hogy okvetetlenül sejk-ül-iszlam lészen belőle valamikor; mert szertelen nagy az ő tudománya. Az ostoba Mehemed efendiről pedig azt mondták a tudós hodsák és ülémák, a tanítómesterek, hogy okvetetlenül csizmatisztitó lészen belőle valamikor; mert szertelen nagy az ő oktondisága. Az okos Mehemed efendi czingár, ösztövér fekete legényke volt. Az orczája sárga és fonnyadt, mint a megáporodott körtvély. A teste pedig oly gyönge, hogy szinte összeroskadt a prémes kaftán súlya alatt. És nyavalyás, göthös vala az egész szegény fiu. Mindig köhögött s a köhögése ugy kongott, mint mikor a koporsóra hull a göröngy. Az ostoba Mehemed efendi ellenben tagba szakadt nagy mihaszna veres, szeplős ficzkó volt. Az orczája piros és gömbölyű, mint a gránátalma. És oly

182 hihetetlen, czudar erő lakozék két izmos karjában, hogy reggelire aczélpatkókat tördöshetett volna vajasperecz helyett, ha tudniillik a szófiáknak reggelire egyáltalán adnának tördösnivaló vajaspereczet. Ez a jó vasgyúró nem köhögött soha, de annál többet korgott a hasa; mert szeretett egy ültőhelyében megenni egy fél birkát, amely mulatság szófiáknak nem igen adatik a medresze konyháján. Valának pedig az okos Mehemed efendi és az ostoba Mehemed efendi igen jó barátok. Lefeküvék pedig egy rossz nap az okos Mehemed efendi az ő kis szobájában a birkabőrre és föl sem kele többé. És mondá az ő szerelmes pajtásának, az ostoba Mehemed efendinek: — Mehemed efendi, én mostan meghalok. És reád testálom mindenemet, amim vagyon. Hát biz én nem vagyok valami gazdag. A polczon az a hét könyv, amelyben benne van a világ minden bölcsesége, nem az enyém, hanem a medreszéé. És nem az enyim a kaftánom sem, mert az is a vakuf tulajdona. De enyim ez a birkabőr, az én ágyam. Legyen a tied. (»Ha legalább még benne volna a birka!« gondolta magában az ostoba Mehemed efendi nagy bűsan.) Az pkos Mehemed efendi pedig tovább beszéllett: — És tied az is, ami a birkabőr alatt van. Ha meghaltam és kivittek innen, emeld föl a birkabőrt és találsz a pádimentomban egy korhadt, négyszögletes deszkát. A késed hegyével könnyen kipattanthatod. Üreg van alatta s ebben az üregben egy jeles tulipános kertet találsz. Ezeregy ékes tulipán kínálkozik benne a virágok kedvelőinek. Legyen az is a tied. De nem beszélek többet, mert, mint mondám, én mostan meghalok, az a dolgom. Szólt az okos Mehemed efendi és csakugyan tüstént elvégezte a dolgát: meghala. Még az estefelé megmosták, felöltöztették és kiszaladtak vele a temetőbe, fejjel előre vivén koporsójában. A dervisek rongyos kaftánban baktattak mellette és vastag torokhangon énekelték: »La illáh. il alláha, Muhamadán ve rezul ül-lah !« Minekutánna pedig lent a sirban a gyóntató angyalok általvették volna az okos Mehemed efendit, az ostoba Mehemed efendi elment a kis szobába, fölemelte a birkabőrt, kipattantotta a korhadt négyszögletes deszkát a pádimentomból és kíváncsian pillantott le az üregbe, hogy ugyan milyen hát az a jeles tulipános kert. Nem dicsérem magamat, emberséges hallgatóim, jó bárányok; hiszen úgyis tudjátok, hogy beszéd dolgában nem vagyok rosszabb a némánál. De azt még sem tudom méltóképpen megmondani néktek, hogy mekkora volt az ostoba Mehemed efendi csalódása. Mert ezeregy tulipán helyett csak egy ezeregy oldalas könyvet talált az üreg fenekén. És a könyvnek minden oldalára vala irva egy gházel, igen szép neszkhibetükkel. A könyvhöz enyvezett nagy papiroson pedig apró rika'a irásu sorocskák elmondák, hogy miről szól az ezeregy gházel. Mindenik más-más dologról szólt: és nincsenn olyan portéka égen, földön és pokolban, aminek itt ne lett volna meg a maga gházele. Alláh, az angyalok, a szentek és a próféták, az igazhit, a pogányság, a kereszténység, a zsidóság, a hadverő padisáhok és a bélpoklos koldusok, az erdő, a mező, a kert, a tenger, a tudománynak különböző ága zatai az orvosmesterségtől a köröm formájából való jóslatig, a férfiak és az asszonyok, a vének és az ifjak, a négylábú állatok, a madarak, a halak és minden egyéb teremtések, a sárkánykigyótól a tojásából ki nem kelt szúnyogig, az érezek, a kövek, a kláris, a gyöngy, a füvek, a fák, a virágok, a tenger alatt növő bolond gom-

bák, a jó, a rossz, a szerelem, a gyűlölség, az éhség, a teli has, a nyavalyák, a kisértetek, a bátorság, a gyávaság, a győzelem, a kudarcz, a mesterségeknek minden nemei a rubintköszörüléstől a bocskorcsinálásig, a pecsétmetszéstől a spongyahalászásig, a versköltés, a hóhérság, a pecsenyesütés, a tolvajság, a hadvezérség, a szépírás művészete, a hajózás, az algebra, a vadászsólymok kitanitása, a csillagvizsgálás, a jó fekete tinta készítése, a lélekidézés, a birálkodás, a szezámmagos pogácsa, a borotválkozás és az ördög — mindeniknek megvala a maga gházele ebben a tulipános kertben, melynek kapuja fölött, azaz a könyvnek tábláján, gyönyörű ta'alik Írással ékeskedék ez a név: Lalelisztán. És minden gházel alá oda vala irva: »Csinálta a legszegényebb ember, Mehemed, Alláh irgalmazzon néki.« Mondá pedig magába az ostoba Mehemed: — Nagy szamár volt az az okos Mehemed, hogy ensyi verset gyártott össze. Mert nagy szamár az, aki verset gyárt és koptatja a körmét, holott végigheveredhetne egy puha divánon és azzal mulathatna, hogy nem gondolkozik. Mert gondolkozni a legnehezebb és legfölöslegesebb munka. És ekkor igen okos dolgot monda az ostoba Mehemed. Történt pedig, hogy hodsa Szulejmán efendi, aki a medrezében a poézis, a számvetés, csillagvizsgálás és az orvostudomány tanítómestere volt, egy nap szerencsétlenül járt Hal szálkája akadván a torkán, meghalálozott; azaz hogy csak kezdett meghalálozni, mert mikor a fél lába már az Alsirát hidján volt, egy könyörületes ököl hátba vágta és a halszálka kiugrott a torkából. Mire hodsa Szulejmán efendi visszavonta lábát az Alsirát hídjáról és ismét belelépett ebbe a szomorú eleven világba. Nagy örömmel örvendezék erre a kilenczszázkilenczvennyolcz szófia. Azért valának ily kevesen, mert az okos Mehemed efendi már nem volt közöttük. És megegyeztenek, hogy ezt a ritka szerencsés történetet örökkévaló hirüvé kell tenni egy remek gházellel. És leült gházelt irni kilenczszázkilenczvenhét szófia. Azért ily kevesen, mert az ostoba Mehemed efendi nem irt; hanem fogta ama jeles, ritka Lalelisztánt és a lajstromban kikereste ezt a szót: halszálka. Nem is vala nagyon nehéz megtalálnia, mert ábécé rendben sorakoztak a gházelek nevei. A halszálka mellett pedig volt egy szám: 743; ami jelentette, hogy a könyvnek hányadik oldalán van a gházel, mely az igazhivők torkán akadt halszálka szerencsés kiköhögéséről zengedez. Minekutánna ez a megtalálás ilyen gyönyörűen sikerült, irónádat, tintát és papirost vőn az ostoba Mehemed efendi és a becsületes, tiszta helyes irás ellen való egynémely csekély vétségekkel leirta a szálkás gházelt. nem mulasztván el alája kanyarítani: »Csinálta a legszegényebb ember, Mehemed, Alláh irgalmazzon néki!* Ebben pedig nem volt semmi hazudság. És kutyafülű örmény, aki azt meri mondani, hogy ebben hazudság vagyon. A kilenczszázkilenczvennyolcz gházel közül ez az egy Ítéltetett a legjobbnak; és az igazlelkü szófiák, kiket a becsület erős madzaga visszarántott az irigység pimasz örvényének széléről, egy szózattal mondák: — íme, mégis az ostoba Mehemed efendi a legokosabb közöttünk és legyen az ő neve ezentúl okos Mehemed efendi. Mikor pedig kellő tisztelettel eléje terjesztették az ünnepi versezetet a halszálka gyilkos karjaiból kimenekült hodsa Szulejmán efendinek, a tudós férfiú felbigygyeszté orrára az okulárét s elolvasván a gházelt, igy szólott: — Nagy költő és nagy szamár vagy, emberséges Mehemet efendi. Két jeles tulajdonságod azonban nem ellen-

183 sége egymásnak, mert minden költő szamár. íme Sza'adi, a Gülisztán csinálója, nem tudta volna megmondani, hogy a holdbeli emberek között a kék vagy fekete szeműek vannak-e nagyobb számmal. Háfiz megakad, ha azt kérdezem tőle, hogy micsoda numerus kerül ki, ha tizenegy almát elosztok három babszemmel s az egészet megsokszorozom százegy kecskekörömmel. Hariri pedig szégyenbe marad, ha faggatom: micsoda nyavalyái léteznek az embernek hetven esztendővel a születése előtt. Vagyis a költők csak annyit konyítanak a tudományhoz, mint a czinege a beretváláshoz. Szóval szamarak. De azért jeles emberek ám az ő szamárságukban. Mert viszont az ő mesterségükben csak kontár a legtudósabb férfi is. Ezért meg kell becsülnünk őket s ezért mondom, hogy ezer esztendeig éljen a rózsamézzel bélelt lelkű Mehemed efendi! Igy keveredett nagy költő hírébe az ostoba, avagy immár, okos Mehemed efendi. Én, szépábrázatu bárányaim, öreg mesemondó vagyok már. Régi nótát fújok. Mindig előre megmondom, mit akarok és nem értek ahhoz az újmódi mesterséghez, amely azzal tündöklik, hogy minden csak a mese utolján sül ki és az istenfélő hallgatók mindvégig egy kukkot sem értenek a beszédből, sőt még azt sem tudják, fiu-e vagy lyány, akinek a históriájára áhítatosan fülelnek. Mivel én már ilyen világos beszédű vén együgyűség vagyok, közületek még a leggyöngébb elméjűek is kitalálják: miképpen lőn ez a derék Mehemed efendi az igazhit birodalmának legnagyobb költője. Ha a nagyvezirnek eltörött a legkedvesebb csibukszopókája, beletekintett a Lalelisztán lajstromába és kikereste ezt a titulust: borostyánkő halála. Ha a szultán legkedvesebb feleségének megdöglött a legkedvesebb papagálya, kiböngészte: melyik ének szól néhai papagályról. Ha a padisáh, ami urunk, tyúkszemet vágatott, előkereste a tyúkszemet. Ha emberölő hatalmas fejedelmünk csatát veszített: felkutatta a vereséges gházelt. Ha uj trónörökös született vagy ha világbiró szultánunknak a legderekabb berber kanczája megellett, sürgősen vadászatot indított a világrajövést dicsérő versre. Igy lett az ostoba Mehemed efendiből az ő nagy költősége révén hodsa, uléma, az első török hazai takarékpénztár és az első török lóvasut igazgatótanácsosa, a török akadémia tagja és udvari poéta. Mikor ami urunk, a padisáh, felfogadta őtet erre a szolgálatra, igy szólott • — No Mehemed efendi, mondd, mi fizetés kell neked egy esztendőre ? Egy erszény arany vagy egy erszény rizskása? Mehemed efendi gondolkozott, először életében. Beleizzadt ebbe a szokatlan munkába. De eszébe jutottak az ezeregy éjszaka meséi, a melyekben a szultánok mind tréfás és titkos értelmű beszédeket folytatnak; minek a révén mindig az találja el az igazat, aki bolondul felel a kérdésre. És mondá: — Egy erszény rizskását, fényes urunk. A szultán csakugyan az egyezeregyéjszakabeli szultánok közül való volt és felkaczagott: — Ritka okos ember vagy, Mehemed efendi. Mert én az erszény rizskása alatt egy erszény igaz gyöngyöt értettem. Igy nyert a nagy költő ezen a vásáron tiszta nyolczszáztizenhat perczentet; annyival ért többet az apró gyöngy az aranynál. Szerencséje vala néki a fehérszemélyek körül is. Ha megtetszett neki Fatma, Emine, Uarda vagy Gülbahar, csak kikereste a lajstromban Fatma, Emine, Uarda vagy Gülbahar nevét és mindezek ugyancsak erszényszámra adták neki a szerelmet. Minthogy pedig ezek a nevek

elég gyakoriak, a bölcs Mehemed efendi négy, öt, hat, hét, sőt több Fatmát, Eminét, Uardát és Gülbahart ejtett édes rabjává a gyönyörű gházelekkel hosszú életében. De hajh, mindennek vége van, még a mandulával töltött mézes hurkának is; és egy rossz nap Mehemed efendi azon vette magát észre, hogy az ezeregy gházelből már csak három vagyon, amelyet még nem használt föl. Vászoncselédeknek titkon könnyű gházeleket adni, mert azok mind elrejtik a kincset és nem mutatják meg semmi halandónak. De az a fene mesterség, amelyet Európában találtak ki és a neve nyomtatás, nem tűri, hogy az ember többször tálaljon föl tulajdon egy tál piláfot. Mondom, édes cselédjeim, már csak három tulipán volt a szárán ama ritka szép kertben, a Lalelisztávban. Három gházel. Egy a halálról. Egy Alláhról. Egy a sátánról. — Most nékem meg kell halnom, mondá Mehemed efendi és megcselekvé. Vala pedig ekkor nyolczvanhét esztendős. De a halálos ágyán oda adta keserves könyeket hullató hiveinek a halálról éneklő gházelt. Gyönyörű egy vers volt az is. Az újságírók Mehemed efendi halálának utánna dróton küldték föl Európába, mint a legnagyobb török költő végső fohászkodását. Kinyomtatták a világ minden nyelvén, még magyarul is. Magyarra bizonyos jeles gyaur pap, hodsa Pauer efendi fordította. És sirt minden szem az Eufrátestől amaz angol folyóig, melynek a vize tinta és melyben hal helyett nagy fekete kőszenek úszkálnak és faldossák egymást. Ezzel az utolsó gházellel elfogyott a kilenczszáz kilenczvenkilenczedik is. De maradt még kettő: Alláhé és a sátáné. Feljutván pedig Mehemed efendi a minden és semmi urának elejébe,tisztelettel fölterjeszté nékie az ezredik gházelt. Alláh elolvasta és igy szóla: — Ez remek egy gházel, Mehemed efendi. Ilyet még nem irtak hozzám. Csakhogy te csapnivaló gazember vagy, édes fiam. Én ugyanis mindentudó vagyok, tehát tudom azt is, hogy ezt nem te, az ostoba Mehemed efendi irtad, hanem a szegény, okos Mehemed efendi, aki már ötven esztendeje heverész nálam a tubafa árnyékában. Ennélfogva vigyen el tégedet az ördög. Mondá az Ur; és elfogyott az ezredik gházel; és jöve az ördög; és elvivé az ostoba Mehemed efendit. Az ostoba Mehemed efendi azonban mégsem volt olyan ostoba, mint én ebben a jeles, tanulságos, szép mesében mindig mondottam. Mert a pokolban elővette az ezeregyedik gházelt és tisztelettel elejébe terjeszté az ördögnek. A sátán nem mindentudó. Ezért fölöttébb megindula a gyönyörű versen és igy szóla jó szívvel: — Valóban örvendek, hogy ilyen nagy költőt tisztelhetek hajlékomban, hová eddig csak a rossz poétákat szokták küldeni. Uraságod disze és ékessége házamnak. Gondoskodni fogok, hogy ha igen meleg helyen kellene lennie, kedves hűvösség kedvezzen becses érzékeinek; ha pedig esetleg a jeges pokolba tévedne, legyen jó rókaprémes bundája és kályhája. Továbbá uraságod mellé rendelem a szép asszonyokat, akik itten bőven találkoznak. Az apró ördögöknek pedig nem lesz egyéb dolga, mint nagy költőséged csibukjára szép rózsaszín parazsat hordani. Igy beszélt az ördög. És ebben az egész aranynyal varrottas és rózsaolajtól illatos páratlan históriában ő, szegény, volt a legislegnagyobb szamár.

184

A Petermann úr kilencz leánya. Irta : J U L E S

LEMAITRE.

Petermann Ézsaiás, a lausanne-i református hitközség lelkésze, nagyon jámbor erkölcsű férfiú vala, akit az Úr kilencz leánygyermekkel ajándékozott meg. Az időben, mikor ez az egyszerű és melankolikus história kezdődik, a legidősebb tizenkilencz, a legfiatalabb tiz évet számlál. Mind meg annyi piros-pozsgás, gömbölyű, jó húsban levő. » Mintha a jóságos természetnek néha meg volnának a maga gúnyos hajlamai 1 Nem ritkán látjuk, hogy a legbuzgóbb, legfagyosabb, legjózanabb kálvin - követőknek vannak a szerelemben legtorkosabb, szépségekben legdúsabb leányaik. A vérnek eme ellenségei többnyire igen sokszólamú orgonasipsor fölött rendelkeznek. A bűn ezen megátalkodott ellenségei oly leányokat neveznek a magukéinak, akik a bűnre a legtöbb alkalmat adják. Az emberek aztán csodálkoznak: nini, a viz tüzet szült. Legyünk mi komolyabbak s tegyük hozzá, hogy ez az Anyag boszszuja a Szellem fölött, amely azt akarja, hogy a világ fennálljon és továbbra is az élet bölcsője maradjan. Adott pedig Petermann úr az első három leányának szép bibliai neveket: Lia, Noémi és Josabeth, a következő háromnak angol neveket: Kate, Bety és Norah; a három utolsónak pedig romantikus keresztneveket: Lenora, Desdemona és Júlia. Mint emiitettem, a leányok valamennyien csinosak vagy érdekesek, de legalább is kedvesek voltak. Hanem a legidősebb, a Lia az nem volt csinos, hanem szép, nagyon szép. Csodásan szőke, csöndes, derült és jó leány volt ez a Lia, aki némileg a mama szerepét játszván a többi nyolcz nővérei felett, bizonyos komőlyságot és türelmes szelídséget öltött az arczára, ami bizalmat és tiszteletet keltett. Egy cseppet sem volt kaczér, amit a többi Petermann leányról nem lehetne olyan nyugodt lélekkel elmondani. A tiszteletes úr kilencz leánya nagyszerű tanulmányokat végeztek, vagy végeznek vagy szándékoznak a jövőben végezni. Az idősebbek annyi diplomát szereztek, a mennyit a leányok ma egyáltalában kaphatnak, a többiek pedig mérhetetlen sok tanfolyamot hallgattak a melyekben mindig elsőkül tűntek ki. Felesleges talán hozzátennem, hogy valamennyi beszélt angolul és németül, s hogy a konyha, a háztartás s a kézimunka nem volt előttük terra incognita. Sőt mi több, Petermann úr, mint előrelátó apa, nem feledkezett meg arról sem, hogy leányainak művészi tehetségeit is kellőképpen kiművelje. Noémi zongorán, Josabeth hegedűn, Kate fuvolán játszott. Betsynek csinos hangja volt s épp oly művésziesen, mint öntudatosan énekelt. Norah az aquarelle-festésben volt mester, Lenora pedig nagyszerűen értett a szavaláshoz. A két legfiatalabbnak még nem volt meghatározott művészi iránya; de hogy ők sem fognak szégyent hozni a családra, arról Petermann úr nekünk elegendő biztosíték. Ami a szép Liát illeti, ő egyesitette magában a többi nővér valamennyi tehetségét. Mindent tudott, noha tetette magát, mintha nem tudna semmit. És azonkívül szerényen, de istenien játszott a violoncellón. E szerint ebben a mustra családban mindenkinek meg volt a maga különös tehetsége és foglalkozása s igy nagyban hasonlított a kóbor-czirkuszokhoz, amelyeknél az egész trupp az apából és a gyermekekből áll, És valóban, a Petermann család egész pompásan nyithatott volna egy czirkuszt, mert a kisasszonyok egytőlegyig mind tornásztak s nagy ügyességgel játszották a crocke-t s a lawn-tennis-t. A Petermann család egymagá-

ban kifőzést és női ruha-termet nyithatott volna. A Petermann család egymagában igen pompás hangversenyeket rendezhetett volna. A Petermann család végre egymagában is megalapíthatott volna egy tudományos egyetemet. De időközben szinte megfeledkeztünk Petermann asszonyságról, aki különben is olyan sovány, beteges, hervadt asszonyka, hogy nagy zajt nem csap a házban, s igy alig venni észre, hogy ő is tagja a családnak. Pedig hát még is csak ő volt az, aki ennek a kilencz bodros hajú ördögnek életet adott. Hinni ugyan senkisem hitte volna, mert amikor a kopottas, fekete ruhában az iskolába vezetve a leánysereget, a tizennyolcz apró czipőnek szeszélyes nyomát követte, inkább olybá tűnt fel, mint egy kiérdemült gouvernante, akinek sok baja lehetett hajdan az élettel és más egyebekkel. És mégis, ez a jelentéktelen és termékeny asszonyka nagy tiszteletnek örvendett a protestáns hivek körében. Ennek oka pedig abban rejlett, hogy a vézna asszonyka édes testvére volt Curchov Agrippa tiszteletesnek, a reformált egyház egyik díszének, aki valóságos szent hirén kivül még nagyszámú munkákat hagyott hátra, többek között a protestantizmus történetét tizennyolcz kötetben, egyházi beszédek gyűjteményét, valami száz pápista ellenes röpiratot az ész és a vallás szövetségéről, a forradalomról és az egyházról, a kereszténységről és a szabad gondolkozásról, továbbá egy munkát Velenczéről és még egyet valami tatár kánról. A vézna Petermanné örökkön örökké csak ezt az illusztris testvért emlegette, még pedig soha másképpen, mint: »a mi jó Agrippánk.« Petermann úr, aki a családi összeköttetést már kevésbé érezte, egyszerűen mint »a mi szentünk«-ről emlékezett meg róla. *

Hanem vignak elég vig volt a Petermann úr háza. Hiába tanultak a leányok annyi nyelvet, hiába kínozták magukat physikával és mathematikával, hiába akarták velük elhitetni, hogy a svájczi Toppfer a jelen század legszellemesebb irója — azért mégis csak frissek és kedvesek maradtak. Hetenkint egyszer Petermannék téa-estéket rendeztek a család jó barátjai számára. Ilyenkor a leányok muzsikáltak, szavaltak, felolvasásokat tartottak s ártatlan társasjátékokat rendeztek. Az ilyen estéken fiatal emberek is részt vettek, többek között Rosenzweig Ottó úr is, aki doktor volt és csinos ember, azonkívül tudós, mellesleg még finom modorú, nyájasan jókedvű, s egy kissé ábrándos arczu úri ember. O volt a Lia jobb keze s hogyha a játékoknál czélszerübb ellenőrzés kedvéért két részre osztották a mulató tábort, akkor Lia ügyelt az egyikre, mig a fiatal doktor a másikat kisérte figyelemmel. Nagyon sokat foglalkozott Liával, elbeszélgetett vele mindenről, elnevezte »Mindész kisasszony*-nak, s gyerekeknek tekintette a többieket, ide számítva a fiatalabb Noémit is, aki a legcsintalanabb volt s akit ölbeli baba módjára beczézgetett. És a szép Lia azon vette magát észre, hogy komolyan szerelmes a fiatal doktorba. A sonátákat egyesegyedül neki játszotta s a violoncello mély hangjai csak neki mondották azt, a mit szavakkal nem mert volna kifejezni. Azon a napon, amikor Ottó atyja eljött fekete kabátban és fehér nyakkendőben, hogy »Petermann urat és igen tisztelt nejét egy igen fontos és bizalmas jellegű megbeszélésre* kérje, Lia ugy érezte, mintha a szive ki akarna szökkenni s nagy bizalommal várta meg a látogatás végét.

185 — Nos, kedves apuska, kiáltotta atyja elébe, amikor Ottó papája már lenn volt az utczán, ugy-e beleegyezel ? — Hát te már tudod is? felelte Petermann űr. Anyád és én, mi azt hittük, hogy téged jött megkérni. — Pedig Noémi kezét kérte meg Ottó számára, folytatá Petermann asszonyság. Én nem értem. Tudsz te valamit a dologról, Lia ? — Elvégre is elmélkedni fogunk a dologról, segítségül fogjuk hivni az Urat, hogy világosítsa meg elménket, mondja szemét behunyva a tiszteletes úr. — De édesem, mondja az asszony, én, mint mindig, ugy most is csak azt kérdezem: mit mondott, mit csinált volna hasonló körülmények között a mi jó Agrippánk ? *

Szegény Lia egy álló hónapig szomorú és beteg volt. Mihelyest jobban lett, Ottó vigan feleségül vette Noémit, akit elvitt Bernbe, a hová professzornak nevezték ki. A Petermann-féle téa-esték aztán újból megkezdődtek. Lia tovább is felügyelt az ártatlan játékok csintalan játszói fölött s a violoncellója azután is bánatosan felhangzott a családi hangversenyeken. De oly bánatosan zendültek fel a hangok, hogy az embernek megeshetett a szive azon, aki azokat a hangszerből kicsalja. Egy napon a Petermannék egyik barátja bemutatott a családnak egy fiatal franczia festőt, egy derekas, csinos, életvidám, lármás fiatal embert, aki, miután Pierre Charbonneau-nak hivták, a festményeknek nevezett ecsetpróbálgatásai alá következetesen ezt a nevet irta: Pétrus Carbonnel. Peti ur csakhamar otthonos lett a családban. De ő csak a kicsike nővérekkel foglalkozott, Liával alig beszélt s csak suttyomban mert reá nézni. — Talán csak nem fél tőlem, kedves Péter úr? kérdé tőle Lia egy alkalommal. — De igenis félek, felelte Péter teljes őszintességgel; maga nagyon, de nagyon szép! Lia sokáig elgondolkodott a Péter úrfi szavain. Péter szereti, ez bizonyos, mert a viselkedése éppen az ellentéte az Ottóénak. És ő? Szereti-e Pétert? Még nem tudta bizonyosan, de érezte, hogy a hajlandóság meg van benne. De másnap Josabeth félrevonja a legidősebb nővért és titokban odasúgja neki: — Nagy titkot kell elmondanom. Péter úr azt mondta, hogy nagyon-nagyon boldog lenne, ha én feleségül mennék hozzá. Lásd, te nagyon okos vagy, mondd: mit tegyek? Lia elhalványodott egy kissé: — És te, kis Josabethem, szereted te Péter urat? — Azt hiszem, hogy: igen. Ezúttal Lia nem lőn beteg, de azon a napon, amikor Josabeth férjhez ment, nagyon ki voltak sirva a szemei. *

Nemsokára azután Petermannéknál egy fiatal lelkész szállott meg. egy régi barátjuknak a fia; Mikils Tódornak hivták s nemrég végezte el a theologiai tanulmányokat. Nagyon csöndes, komoly fiatal ember volt, szép szőke szakállal. Liának nagyon megtetszett az ő fiatalos férfiassága és komoly, nyugodt gondolkozása. De ezúttal vigyázott magára: megfogadta magában, hogy nem fog többé szeretni.

Mikils úr rendkivül értett ahhoz, hogy beszédjét mindig a társalgó felfogásához, korához is némileg alkalmazza. Atyai modorú és jókedvű volt Lenorával, Desdemonával és Júliával szemben; vidám és tiszteletteljes Nórával, Kate-tal és Betsyvel; tiszteletteljes és udvarias Liával szemben. És Lia következőképpen gondolkodott: — Jól, nagyon jól van ez igy; és aztán nincs benne semmi az Ottó nagyon is bizalmas viseletéből, se a Péter oktalan tartózkodásából: hátha még sem közönyös irántam. Mikils úr egy vasárnapon, az evangelikus templomban hosszú prédikácziót tartott a Jézus Krisztus szabadelvüségéről és oly ékesszóló volt, mint egy enyhe októberi eső. Lia nagyon dicsérte a beszédet, amire ő azt felelte: - Óh, semmi sem eshetik szivemnek olyan jól, mint egy, az önéhez hasonló ájtatos léleknek a helyeslése. És aztán, minek tagadjam ? egyedül csak önhöz intéztem a szavaimat. Lia meg volt hatva. De még ugyanazon a napon rajta kapta Mikils urat, amint Kate-nak kezet csókolt Ez alkalommal Lia már el sem sáppadt. Másnap szeliden megfenyegette a tegnap csak gyöngéden védekező kis leányt, s figyelmeztette a férfiak veszélyes voltára. A nagyobbik nővér tanácsára Kate aztán, belátva bűnösségének súlyos voltát, a papa lábaihoz borult s bevallotta bűnét és szerelmét. Három hétre rá Mikils tiszteletes úr felesége lett. *

Egy teljes év telt le a nélkül, hogy a Petermannék házánál valami komoly kérő jelentkezett volna. Még öt leány volt eladó (Liát már nem is számították). Igaz, hogy mind az öt igen csinos és művelt volt: de hát egyik se igen kaphatott többet húszezer frank hozománynál, a mi pedig a mi drága időnkben nem mondható valami nagy pénznek. Ekkor előállott Petermann asszonyság s a következőt kérdezte magától: »Mit tett volna a mi helyünkben a m i jó Agrippánk?® És ugy látszik, hogy erre a kérdésre valami belső hang feleleteit adhatott, mert egy szép napon a család összecsomagolta a holmiját s felfedező útra indult. Petermann úr mindenüvé elvitte az ő truppját, de különösen azokba a városokba, ahol hitsorsosai s ezek között rokonai vagy barátai voltak. S ez a körút pompásan sikerült. Bethsy Montauban-ban egy ügyvédet hódított meg; Norah egy havre-i kereskedőnek forgatta el a fejét; Lenora Strassburgból orvost hozott magának s Desdemona egy egyetemi tanárral vezettette magát az oltárhoz. Petermann apó pedig áldotta vala az Urat és nagyokat nevetett a szakállába. Csak a szegény Liának nem akadt kérője sehol. Hiába való volt az ő nagy okossága; valahányszor egy kérő akadt, mindig azt hitte, hogy ez az övé lesz, s mindannyiszor keserűen megcsalatkozott szivében. És a boldogtalansága annál nagyobb volt, mert minden alkalommal, minden férj szerzésnél, ő volt a bizalmas, a tanácsosztó jó leány, akit mindenki rendkivül okosnak s az emberi szenvedélyeken felülemelkedettnek tartott. De ő nem panaszkodott, csak esténkint, mikor a nővérek hangversenyeztek, a violoncello hangja árulta el mélységes és büszke bánatát. De hát voltaképpen miért is kerülte el minden kérő ? Ki tudná megmondani? Alkalmasint azért, mert az első a fiatalabbiknál kezdte, a többi pedig sorjában vette el a kis Petermann leányokat. Lia volt a legidősebb nővér, ő volt a ház őrző angyala, a második mama, a nénike. És aztán meg igazán nagyon is szép, nagyon is tökéletes, jó, egyszerű, igénytelen s minden kaczérkodást 2

186 kerülő volt. Annyira felkeltette a körökben a csodálatot és a tiszteletet, hogy e mellett megfeledkeztek arról, hogy ugy tekintsék s ugy szeressék, mint egy nőt. Lia tehát visszajött Lausanne-ba a legfiatalabb nővérrel, Júliával. Otthon mindenféle ruhákat varrogatott a férjes nővérek felcseperedő fiacskái és leánykái számára Szabad idejében, minthogy jó keresztény volt, és szorgalmasan olvasta a szent könyveket, az a gondolata támadt, hogy egy füzetbe belevarrt háromszáz hatvanöt lapot, minden lap fejére pedig, az év minden napjára szolgáló jelmondatul, a szentírásból vett idézeteket irt. Ezt a füzetet a nővérei gyermekeinek szánta: ha megnőnek, minden jelmondat alá irják azokat a jámbor gondolatokat, amiket az idézetek bennük felkeltettek. Ezt az elmélkedési könyvet aztán lemásolta húszszor vagy harminczszor s ezzel is csak eltelt valahogy egy hónap. *

Ebben az időben kezdett a házhoz járogatni Müller úr, egy javakorabeli, komoly, megállapodott polgár, aki a szövetségtanács tagja és családi állapotára nézve agglegény volt. Sokat forgolódott Lia körül, elhalmozta figyelmességekkel és elárasztotta udvarias bókokkal. Sokat beszélt neki az agglegényi élet kellemetlenségeiről és szomorúságairól; a leány pedig, a társalgás alatt elejtett szavakból, jelentős sohajokból, csakhamar megértette azt, hogy Müller úr nagyon szeretné, ha ő feleségül menne hozzá. Igaz, hogy Müller úr nem keltett benne valami túlságosan élénk szenvedélyt, kissé koros is volt már hozzája képest (negyvenöt éves s a leány huszonhat), de azért nagyrabecsülte és abban a gondolatban, hogy talán nem lesz éppenséggel boldogtalan ennek az embernek az oldalárt s talán ő is — ő is — anya lehet, nagyon szerette volna már hallani a férfi nyilatkozatát. Ez nem is késett soká. Egy napon, mikor egyedül voltak a kertben, Müller úr összeszedte az egész bátorságát: — Kisasszony, egy nagyon kényes kéréssel fordulok kegyedhez s erre szükségem van a kegyed ismert türelmére. Nem vagyok már nagyon fiatal, de még nem mondhatok le az életről. Polgártársaim nagyon megbecsülnek s hozzá kell tennem, hogy egy kis vagyonom is van. Érzem, hogy nagy gyöngédség lakozik a szivemben, s hűséges és engedelmes férj lehetnék. Gondolja, hogy egy nő boldog lehetne velem? — Minden bizonynyal gondolom! feleié Lia szemlesütve. — De egy kis baj mégis csak volna, folytatja Müller űr növekvő zavarral. Júlia kisasszony még nagyon fiatal Gondolja, hogy azért mégis csak eljönne hozzám feleségül ? . . . *

Lia elmondta Júliának a Müller űr szándékát. A kis tizenhat éves libácska nagyon megörült, hogy ilyen köztiszteletben álló férfiű, a szövetségtanács tagja, éppen őt választotta. — Gondold meg jól a lépést, Júlia! Müller űr már negyvenöt esztendős! — Ó h ! Ne gondolj te velem, mondá a kicsike, te haragszol rám! Te mindegyikünknek a kérőjét el akartad halászni! Lia még ez este egy lausanne-i gazdag sörfőzőnek a báljára volt meghiva. El is ment; rózsaszinü ruha volt rajta s az arcza ijesztően halovány volt. Egynéhány fordulót keringőzött egy csinos franczia huszártiszttel, de alig tudott róla. Félig holtan teljesen átengedte magát a

tánczosa karjaiba és alig érezte, hogy ezek a karok mind erősebben simulnak a derekához. A huszártiszt ebből bátorságot merítve, az utolsó fordulónál odasúgta tánczosnője fülébe: — Kisasszony, kegyed oly szép, oly kimondhatatlanul szép és én örülésig szerelmes vagyok kegyedbe. Egy kis viskóban lakom, a Tó-utczában, 6. szám. Várok kegyedre az egész napon át. Lia szemei felragyogtak, arcza lángvörös lett, remegett mint egy falevél. De csak egy pillanatig, aztán kiragadta magát a szép huszártiszt karjai közül. *

Mikor hazajött a szobájába, felnyitotta az ablakot s kikönyökölt rajta, bár teljesen át volt izzadva. Végtelen kétségbeesés fogta el, a halálra gondolt; aztán eszébe jutott a szép huszártiszt vallomása és meghívása és ez a tisztaszivü leány azt mondotta magának: »Talán!...« És, talán először életében, egy gűnyos mosoly vonult át az ajkán: — Mit tett volna az én helyemben a mi jó Agrippánk ? De egyszerre érezte, a mint az éj hidege fedetlen vállaira nehezedik. Lázbetegen feküdt le. Mellhártya-gyuladásba esett s három napra rá meghalt. Meghalt, anélkül, hogy egy szót szólt volna. *

— Szentséges barátom, mondá Winkelmann tiszteletes űr Petermann tiszteletes űrnak, amikor a temetőből visszafelé jöttek, önnek nagy vigasza van a bánatában: a leánya igaz keresztény módjára halt meg, csodálatos békességes tűréssel.

Demokratikus történetke. ii. Nagyságos

Kenedy Géza dr.

urnák Budapesten.

Igen tisztelt Uram ! « A HÉT márczius 11 -ki számában Ön elmesélte, hogyan talált a vasúton egy czigarette-tárczát, melyre finom bronz-foglalatban pompás nemesi czimer volt kiverve. A paizs kék mezben kivont kardot tartó vörös nadrágos, süveges, zöld dolmányos vitézt ábrázol. Bal válla fölött ezüst csillag stb. stb. Azután elmesélte, hogy ennek a nemesi czimernek a hatása alatt ebben a mi demokratikus országunkban a pinczér, a maitred'hőtel, a boros-kölyök, a kapus és a konduktor egyforma gyöngéd figyelemmel voltak Ön iránt, hogy ezzel a nemesi czimerrel Ön robogó helyi-érdekü vonatokat állított meg stb. stb. és végül fölszólította a tárcza jogos tulajdonosát, azt az alacsony, barna, főispánszerü hevesi urat, szíveskedjék Önnél jelentkezni, mihelyt megirja Önnek, hogy milyen a tárcza zárja és bélése, Ön rögtön elküldi azt neki. Nos hát, tisztelt Uram, a tárcza zárja két egymásba csukódó aczélgömb, a tárcza bélése apró-reczés jutte-bőrből való és az az alacsony, barna, főispánszerü hevesi ur, aki a tárczát — Ön szerint — elvesztette, én vagyok. Mindezeket pedig nem azért irom meg, hogy a tárczát visszakapjam Öntől, hanem igenis megirom azért, hogy kijelenthessem :

1. azt a tárczát én nem vesztettem el, hanem készakarva hagytam a kupéban és

187 2. nekem az a tárcza hogy miért nem köll.

nem

köll.

Azt is megmondom,

*

Ezt a tárczát én, aki ugyan alacsony és barna vagyok, ellenben nem vagyok főispánszerü hevesi ur, hanem fővárosi ügyvéd, egy jóbarátomtól, volt iskolatársamtól: Ráspolyi Ráspoly Elemértől kaptam honoráriumképpen azért, mert őt a feleségétől elválasztottam. Nekem ez a tárcza sokkal több bajt okozott, mint amennyi kellemes perczet szerzett önnek. Elmondom önnek életem néhány legszomorúbb epizódját, mely után Ön is be fogja látni, hogy bolond volnék, ha még vissza is akarnám a tárczámat, a helyett, hogy elvesztvén, ujjonganék. íme az egyik epizód: Valami kis vidéki város hoteljében reggeliztem. A szomszéd asztalnál három fiatal huszártiszt ült, mindegyiken meglátszott, hogy az éjszaka egy szemernyit sem aludt. Igen fesztelen módon társalogtak a Tinkáról, akit közfölkiáltással: »veszettül snajdig« leánynak deklaráltak, továbbá a város valamennyi menyecskéjéről, még azokról is, akiket nem ismertek, a kövér patikárus-leányról, aki olyan nehezen kering, mintha az egész 60.000 forint hozományát négykrajczárosokra fölváltva a zsebében hordozná stb. stb. A huszárok előbb ellenséges modorban barátkoztak a pinczérekkel és amikor ezt megunták belém kötöttek. — Részeg ember elől az isten is kitér — gondoltam magamban és átültem egy másik asztalhoz. Igen ám, csakhogy ott felejtettem a tárczát az első asztalon, még pedig az ármálisos oldalával fölfelé. A huszár urak, akik eleinte nagyban hangoztatták, hogy én vigécz vagyok és kész ruhákban utazom (mintha bizony ők nem kész ruhákban utaznának!), alig hogy a tárczát meglátták, konstatálták, hogy úri és nemes ember vagyok. Egyikök odajött hozzám és udvariasan igy szólt: — Mivel látjuk, hogy uraságod úri és nemes ember... ( — Ahá — gondoltam magamban — most bocsánatot kérnek!) . . . . elvárjuk, hogy a konzekvencziákat le fogja vonni! A konzekvencziák levonása alatt ők azt értették, hogy korán reggel kiálltunk a kaszárnya udvarára és ott az egyik huszár úr a legelőbbkelő módon három éles és két lapos vágással tisztelt meg. Négy hétig feküdtem az ágyban és ezalatt az idő alatt bőven volt alkalmam a nemesi czímerek előnyeivel foglalkozni. Bizonyos sajnálkozással gondoltam vissza arra az odaadó buzgalomra, melylyel Ráspolyi Ráspoly Elemér baratomat a feleségétől elválasztani siettem. *

íme egy másik eset: Tárgyalni voltam egy másik vidéki városban. Este hat órakor érkeztem meg és el kell ismernem, hogy a czigaretta-tárcza hatása alatt a fogadó legelőbbkelő szobáját kaptam meg. Mondhattam volna ugyan, hogy beérem én kevésbbe előkelővel is, de hát — Ön mondta uram — noblesse obiige. Mialatt az út porát lemostam magamról, bejött a fogadós és kijelentette, hogy mivel a városban nincs egyéb szórakozóhely, mint a szinház, már gondoskodott páholyról a számomra. Itt ismét mondhattam volna, hogy én a zártszéken is elférek, de hát — lásdd fentebb. Hogy a színházban már elterjedt annak a híre, hogy valami nagy kutya fogja a mai előadást végig nézni, azt talan mondanom sem kell. Csak természetes, hogy ezek után minden szem az én páholyomra szegeződött és hogy a színmuveszhölgyek és urak kizarólag nekem játszottak. Különösen nekem játszott a drámai szende, aki oly tüntetőleg drámázott felém, hogy a színházban egyhangúlag konstatálták: — Viszonya van a drámai szendével!

Én, hogy valamiképpen megháláljam a drámai szendének ezt a szeretetreméltó figyelmét, néha-néha tapsoltam neki egy keveset és egy ilyen diskrét taps után egészen jól hallottam, amikor a szomzédos páholyban a kövér mama megbotránkozva fordult oda a leányaihoz és kijelentette: — Ez már mégis sok, hogy igy tüntetnek a gyalázatukkal. Ezt is csak henczegő arisztokraták teszik meg! Nohát én galamb-epéjü ember vagyok, de ez már mégis kihozott a sodromból. Kissé közelébb hajoltam a szomszédos páholyhoz, de erre a kövér mama hirtelen fölugrott és elkiáltotta magát: — Jézusom, ez az ember szemtelenségeket fog mondani. Leányok, haza! A kisasszonyok őrületes gyorsasággal kapták magukra a kendőiket és a páholy fél másodpercz alatt kiürült. Az egész szinház mozgolódni kezdett, én kényelmetlenül feszengtem a helyemen, abban a tudatban, hogy mindenki engem bámul, erősen a színpadra figyeltem, amit a drámai szende szinte meseszerű tüntetéssel igyekezett meghálálni, de igy is észrevettem, hogy a páholyból szökdösni kezdenek az emberek és hogy néhányan fütyülnek. Én meguntam a dolgot, otthagytam a páholyt és elrpcntem vacsorázni. Hogy itt a fogadós osztrigát és pezsgőt, továbbá bockszivarokat rakott elém, azt mindezek után fölösleges megemlítenem. Mondhattam volna, hogy jó nekem a borju-pörkölt, a szóda-fröccs és a brittanika is, de hát — ismét lásdd fentebb ! Reggel kezembe akad a helybeli lap friss száma, abban föltűnő helyen egy újdonság akad a szemembe. Szólt pedig az az újdonság arról a szinházi botrányról, amelyet tegnap egy pesti arisztokrata provokált, mélyen megsértve X úrhölgyet, aki az övével szomszédos páholyban ült. Miután tudomásul vettem, hogy X úrhölgy az én kliensem felesége rögtön hazautaztam Budapestre, anélkül, hogy a törvényszéknél tárgyaltam, a lap-szerkesztőtől elégtételt kértem és a drámai szendétől búcsúztam volna. *

És hazafelé jövet kihajítottam a czigaretta-tárczát az ablakon. Egy hétig nagyon boldog voltam. Egy hét múlva beállít hozzám egy elég kopott úr és bemutatja magát nekem, hogy ő Schmidt Lőrincz, irnok az országos levéltárban. Ez az úr átadta nekem Ráspolyi Ráspoly Elemér barátom és volt iskolatársam levelét, amelyben az én kedves barátom arról értesít, hogy a tárczámat megtalálták. Valami becsületes vidéki úr találta meg, aki az országos levéltárhoz fordult és hűségesen leírván a tárczára kivert czimer mibenlétét, azt kérdezte, melyik családnak a czimere ez ? Schmidt Lőrincz úr nekifeküdt a kutatásnak, nagy fáradsággal kisütötte, hogy ez csak a Ráspolyi Ráspolyok czimere lehet, mert a kékesi Kecseő családnak is hasonló czimere van ugyan, de ott a csillag a vitéz jobb válla fölött ékeskedik. A vidéki úr erre az országos czim- és névtár alapján elküldte a tárczát Ráspolyi Ráspoly Elemér barátomnak és volt iskolatársamnak, aki viszont azzal küldte el hozzám Schmidt urat, hogy nagy fáradozásáért jutalmazzam meg 4 0 — 5 0 forinttal, annál is inkább, mert Schmidt úr ugy mellékesen néhány érdekes, adatot talált a Ráspolyi Ráspolyoknak a keresztesháborúkban való szerepléséről. Másnap megkaptam a tárczát, amelyet azután két hét múlva, — mint említeni már szerencsém volt, készakarva a coupéban felejtettem. Tisztelt uram, Ön megtalálta a tárczát és visszakínálja nekem, annak az alacsony, barna, főispánszerü hevesi úrnak, aki azt állítólag elvesztettem. Nem uram, nekem nem kell a tárcza. Nagyon örülök, hogy végképpen megszabadultam tőle és kétszeresen örülök azon, hogy Ön találta meg. Ön elég intelligens ember arra,

2*

188 hogy Ráspolyi Ráspoly Elemér barátomnak és volt iskolatársamnak ne árulja el, hogy mi történt az ő tárczájával és arra, hogy ez a tárcza Önnek záros határidőn belül még nagyobb kellemetlenségeket okozzon, mint valaha nekem. Fogadja szives részvétemet. Kész szolgája

Bácskai.

Krónika II. Nyolcz liter szublimát. — tnárcz. 23.

délután.

Nyolcz liter borszeszben oldott szublimátot sajtoltak kihűlt ereibe, amely gyakorlandó porhüvelyét átitatva, megójagombától, féregtől, minden egyéb élősditől, amely a szegény Lázárnak közös sorsa a királyokkal. Mi meg itthon hamut szórunk a fejünkre, megtépjük a ruhánkat, és a gyász alacsony párnáján virrasztva, sűrű könyhullatással siratjuk őt. Bőven omlik a könyünk, jól esik sirnunk és nehéz sóhajtásokban megkönnyebbülve, méla merengéssel száll el a lelkünk, vissza a múltba, vissza egy fél századdal, mikor tüz és láva kerengett azokban a kihűlt csatornákban, amelyekbe most nyolcz liter borszeszben oldott szublimátot sajtoltak az orvosok... Ám a gyász önkívületébe belerivall a parancsszó, a bánat merengését vállon rázza a józanság, könyűink forrását betömik észokokkal, és a szivünkre ráparancsolnak, perczenkint hányat szabad dobbannia. Odakinn, a bűbájos meseországban cziprust és rózsát hintenek a koporsójára és az olasz ég legszebb mosolyával búcsúzik a hazatérő bujdosótól. Mi meg itthon követ fogunk egymásra és az ég haragos boltja visszhangzik a patkók dobogásától és a kardlapok csattanásától. Odakinn egy idegen város idegen népe, idegen nemzet idegen férfiai hosszú sorban vonulnak el a ravatal előtt és megilletődve nyújtják gyászoló jobbjukat a leroskadt harczos bánatos fiainak. Itthonn meg arra a gondolatra, hogy hazatér a hazátlan és nyugvóhelyet kap a földönfutó, keztyüt húznak a gyászoló jobbokra s aki lerójja a kegyelet adóját, egyben tetemes százalékot von le belőle cassa-sconto fejében. Odakünn épp egy összeesküvésekben megvénült agitátor ül a kormányszéken és arról tanácskozik fejedelmével, mint fejezzék ki legméltóbban igaz gyászukat az engesztelhetlen királygyülölő teteme előtt. Itthon meg lábujjhegyen jár a kegyelet, tompitó szőnyeg mögé bújik a jajveszékelés és ahol a világ minden más nemzeténél minden ember, minden párt és minden tényező egy könyhullató egészszé olvadna, minálunk vannak, akik felsőbb rendeletre elkényszeredett mosolylyal emelik föl a poharukat : nem történt semmi, folytassuk tovább... Az a Ház, amelyet ő épitett föl, ma délben tartotta meg azt az ülést, amelyen a nemzet nevében magára ölti a gyász köntösét. Kinos, elkedvetlenítő aggodalom ömlött el a nemzet képviselőin, mint valami epeömléses sárgaság. A mesterséges csöndbe és az erőltetett nyugalomba behallatszott a tömeg zsibongása, mely mint valami ellen-

séges várat, ostromolta meg a műzsa hajlékát. A zöld padokban szétszórva, lehajtott fővel, elkeseredve ültek azok, akiknek megadatott, hogy fegyvertársai lehettek az elhunytnak Bocsánatkérő hangon, meg-megcsukló beszédben adta elé indítványait az elnök, amelyeknek fogyatékosságát kérő pillantásaival akarta leplezni. A kormányon ülő vezér olyan félve ejtette ki, mindannyiszor, ahányszor el nem kerülhette, a Kossuth nevét, mint ahogy a jámbor keresztyén csak hármas keresztvetés után meri kimondani a Belzebubét. Mikor megkezdődött a szavazás, öreg honvédek bújva szöktek meg előle és a nemet mondó honatyák suttogva ejtették ki azt a végzetes szócskát, nehogy a haza túlságosan meg találja hallani. Jelentéktelen emberek, akikre máskor az ördög se néz s akik épp ezért ma függetlenek voltak és szabadon szavazhattak, a szavazatukért dicső éljeneket kaptak, amelyek bizonyára mindennek inkább szóltak, mint az ő fölszentelt személyüknek. A miniszterelnöktől a legutolsó mamelukig ma a képviselők olyan nyomorultan érezték magukat, mint azok a szegény rendőrök, akiknek karddal kell szétverniök azt a tömeget, amelylyel legjobb szeretnének együtt éljenezni vagy szomorkodni. Mindezt a gondot, ezt a kényszerűséget, ezt az aggodalmat, kedvetlenséget és nyomorúságot egy felhő okozta, egy felhő, amely huszonöt év óta először jelent meg azon a szemhatáron, ahonnan mifelénk eddig mindig csak szeretet sugárzott s ahová mi is mindig csak szeretettel néztünk. Egy ősz férfiú haragja ez a felhő, egy ősz férfiúé, aki egy hosszú, keserűségekben és csapásokban eltelt élet alatt annyit tanult, csak egyet nem tanult meg: a feledést. Szólhatunk a személyéről bátran, mert ő maga kivánta, amikor ellökve maga elől a pajzsot, amelyet az alkotmány a miniszteri felelősség formájában tol eléje, a maga tisztes személyében állott a hüledező nemzet elé: itt vagyok, én vagyok az, aki miatt nem szabad gyászolnotok. Az én szivemre hoztok gyászt és bánatot, amikor őt gyászoljátok és miatta bánkódtok s az én fejemre gyűjtötök gondot, amikor az ő nevével veritek föl az utczákat. ímhol a szövetségeseim, akik ujjal mutatnak rám máris és ujjal mutatnának rám, az árnyékkirályra, ha megkoszorúznám az ellenségem koporsóját. Itt a seregem, amely megtántorodnék, ha azt látná, hogy elismeréssel jutalmazom a lázadást. Itt az én másik népem, amely elkeserednék hűségében, látván, hogy virágos hálával jutalmazom a rideg hűtlenséget. S itt vagyok ismét én, itt az én szivem, amely felháborodik méltóságában és megreszket fájdalmában és megbánja minden jótetteit, amelyeket méltatlanokra pazarolt... Az ősz fejedelemnek bizonyára igaza van. Igaz, mi láttunk szivet, amelynek haragja szánalommá enyhült egy nyitott sir előtt s egy ravatal mellett nem tudott elhaladni anélkül, hogy imát ne dobogott volna. De ezeket a sziveket nemcsak a nemesség, a szeretet és a jóindulat, de vérrokonság is fűzte ahhoz a néphez, amely fölött urak voltak. A szövetségesek . . . persze, mi láttuk megbékélni a porosz királyt a szász királylyal, az osztrák császárt a német császárral, s a német imperátori Bismarck her-

189 a kivételt nem tűrő természeti törvénynyel. Meghalt, nem történhetett másként, nincs erő, mely ezen már változtatni tudna. Ó, a szivünk mai gyászára van vigasz 1.. De nem-e nagyobb király gyászos részvéte a Kossuth ravatalánál sem hiányértelmi világunk megrendülése, töprengő elménk gyásza ? A legzik. De persze ezek fejedelmek voltak egymás közt, vagy nagyobb ember is megbetegszik, szenved és meghal. De a hazánemzeti fejedelem nemzeti hőssel szemben. A hadsereg . . . nak, a nemzetnek megbetegedni, szenvedni és meghalni soha sem szabad. A nemzetnek élni kell örökké, fejlődni, nőni épen, persze, mi láttuk a franczia katonákat tisztelegni a porosz egészségesen! S most már ezen a fekete húsvéton töprengve ellenség sirjánál, az olaszokat az osztrákokénál. Á m ezek sóhajtjuk mind a magyar nemzetre gondolva: mi lesz vele ? egészen idegenek voltak egymástól és nem fűzték össze Hát egy nagy ember halála elegendő, hogy beteljen az irás őket közjogi kötelékek. A szomszéd n é p . . . persze, mi szava. »És imé, a templomnak kárpitja ketté hasada a felétől láttuk a kormányunkat a Radetzky szobránál és egy fogva mind az alsó részéig és a föld megindula és a kősziklák megrepedezének. És a koporsók megnyilatkozának és sok szenellenséges vezér emlékjelét ott őrizzük honvédelmi paloteknek testek, kik elaludtak vala, feltámadának!! ? Hát miért tánk előtt. De hát ezek n a g y urak voltak, fényes táborkell ennek az égszakadásnak, földindulásnak, miért a rég eltemenokok, mi pedig szegény emberek vagyunk. A z elképpedő tettek kísérteties feltámadásának megtörténni ? Miért nem sirhat k ü l f ö l d . . . persze, mi láttuk, mikor a törpe Bulgária a magyar olyan keservesen, olyan nyiltan és ugy, amint a szive fittyet hányt az óriási Oroszországnak. Á m az egy kis kivánja ? Miért kell visszafojtani jajkiáltását ? Hisz igy lehet a nép, amely nem veszíthet semmit, mi pedig nagyhatalom jajszóból szitok és káromlás 1 Lehet, hogy az államjog és a pedáns logika szerint nincs is a nemzetnek egészen és mindenv a g y u n k , s aki ott tekintélyeskedett, ellenség volt, nem ben igaza. De édes Istenem. Ki okoskodik, ki fontolgat kényes pedig, mint minálunk, szövetséges j ó barát patikáriusi mértékkel, mikor elfogja a szivét egy-egy hatalmas Igen, igen, nagyon szegény emberek v a g y u n k és érzelem ? A nagylelkű nemes nemzetek mindenkor ki vannak bele kell szoknunk ebbe a gondolatba. A gonosz véletlen téve ilyen nagy érzelmi rohamoknak s ilyenkor sohasem okoskodnak, soha sem fontolgatnak. Ha pedig nagy érzelmeiket ide dobott bennünket E u r ó p a kellő közepébe, uri népek megérti mindenki — nem is lesz abból konfliktus és veszedeközé, amelyek csak u g y tűrnek meg m a g u k között, ha lem soha Miért, hogy a magyar nagy érzelmét nem tudja minszépen m e g h ú z z u k m a g u n k a t . A z istenek ajándéka, egydenki megérteni ? Miért vezet itt mindjárt konfliktusra, ha a egy r a g y o g ó lángelme, kártékony ajándék — olyan, magyar egyszer, (néhány napra csak,) nem az eszével, hanem mintha egy koldus selyemköntöst k a p : mi az ördögöt a szivével gondolkozik ? És miért kell mindjárt a nemzetet csináljon vele? Ezért van igaza a szász királynak, aki- súlyos veszedelemtől félteni, mihelyt nem hideg, nem óvatos, nem kimérten okos ? . . Hogy éppen olyan érzelmes, nagyokat eiképpedt azon, milyen rebellis egy nép a magyar. Igaza lendülő nemzetnek kell ilyen nehéz józan szerepet játszania 1 van a német császárnak is, aki megbotránkozott a m i . Hogy éppen ennek a temperamentumos nemzetnek árt meg mindforradalmi szellemünkön. I g a z a van az osztrák császárjárt minden nagyobb emóczió 1... Az teszi legfeketébbé ezt a nak is, aki népét és seregét félti a rossz példától. Igaza fekete húsvétot, hogy most kelle mindennek a gyászos töprenkedésnek eszünkbe jutni. És napok múlva bevonják a fekete van a m a g y a r királynak is, aki a m a g a óriási és mindenlobogókat és hetek múlva letesszük a fekete fátylakat és szivünk képpen kiérdemelt tekintélyét veti ellene a mi meggondomai bánatát meg fogja gyógyitani az idő. De töprengő elménk latlanságunknak. De igaza volt Kossuth Lajosnak is, aki gyásza az megmarad, ki tudja meddig 1 És minden alkalommal, eltiltotta a fiait a házasságtól, nehogy gyermekeik legyeha a nemzet szivét egy-egy nagy érzelem kapja meg, újra és nek, mert m a g y a r n a k születni nem érdemes, újra kell remegnünk: hátha baj, hátha veszedelem lesz ebből 1.. És a legjobb, leglelkiismeretesebb hazafiaknak meg újra és újra Ignotus. vértezni kell szivüket a legnemesebb érzelmek ellen; meg újra és újra magukra kell erőltetni a józanság rideg malasztját; meg újra és újra szenvedniük kell gúnyt és gyanút — és a végINNEN-ONNAN. kimerülésig mind azt kell hajtogatniok: csitt, csitt, csak csöndesen!... »Mert néked élni kell, ó, h o n ! « . . . czeggel; —

láttuk

az

Obrenovicsot

a

Karagyorgyevics

sirjánál, az olasz királyt a Mazzini szobránál s az

olasz

O Fekete húsvét. Eddig csak fekete karácsonyról volt szó, ellentéteképen a fehér karácsonynak. A fekete karácsony a csúnya karácsony, mikor nem fedi a földet a szűzi hólepel, hanem nyirkos, feketére vedlett tarlók felett kárognak a szomorú varjak. A húsvétnak eddig nem volt nálunk szinjelzője. Ha a pünkösd piros, a húsvét zöld lehetne. Csakhogy a mi egünk alatt későn pitymal ki a tavasz s nagypénteken rendszerint még kopár ágra ül a holló, amelyik »mossa a fiát.« Az idei husvétunk azonban elkölcsönözte a csúnya, szomorú karácsony szinjelzőjét. Fekete húsvétot ülünk. Fekete lobogók a házakon, fekete fátyol a kalapokon, fekete bánat a szivekben és a hazafiak töprengő elméjében — fekete gond. Valljuk be, mindenek között és mindenek felett ez a gond a legfeketébb. Érzelmi vilá gunk megrendülése, szivünk gyásza — az természetes. Abba belenyugszunk, azt viseljük megadással s nem affektáljuk, hogy annak nincs vigasza, teljes gyógyulása. Elvégre a legnagyobb embereknek is meg kell egyszer halni. Minél később hal meg e gy-egy szellemóriás, annál mélyebb bánatot okoz halála, mert annál jobban megszoktuk azt, hogy éljen Hanem azért egyben hálások is vagyunk a sorshoz, hogy oly soká engedte a földön lobogni azt az égi fényt. És megkönnyebbül a szivünk szemben

* *

*

Márcziusi napok. A márcziusi lelkes napok között a legkülönösebbek zajlanak le mostan. Nem apró tüntetés volt ez, melyet a szép idő provokál s a rendőrség oszlat szét, hanem valóságos forradalom, a népakarat győzedelmes nyilvánulása. S olyan sajátságos szinezete volt ennek a forradalomnak, olyan lélekemelő és olyan visszás. Gyászt, több gyászt 1 — Ez volt a jelszó. Lelkesedés, mely egy nemzet szomorúságából fakad. Küzdelem egy fekete lobogó körül. Hangos, szinte harczias lárma a gyászoló csönd érdekében — valóban a csütörtöki és pénteki mozgalom a sziv mélyéből fakadt. Legyen bár czélja csak egy fekete zászló, melyet a nemzeti szinház és az opera homlokzatára akartak tűzni, nyilvánulása, lefolyása tiszteletreméltó volt. Ezeket a tüntetőket nem verte szét a rendőrség — a nemzeti színháznál is, az operánál is a rend őrei nagyobbára csak passziv nézői voltak az ifjúság tüntetésének. Behatolhattak a nézőtérre, beszüntethették az előadásokat, sőt zászlóikat is kitűzhették. Csak midőn elvégezték dolgukat, akkor lépett közbe a rendőrség. És ez a tüntetés nem is volt meddő, akárcsak a

190 48-iki ifjak, ők is győzedelmeskedtek. Pénteken délben a nemzeti színházon hivatalosan leng a fekete zászló. Az ifjúságnak gratulálunk. Hazaflasan, férfiasan viselték magukat. A gyász csöndjébe belekeverték az utczai lármát, de ez a lárma nem profanáit, mivel kegyeleles czélja volt. * *

*

zx A paródia. A paródia ott kezdődik, ahol a rendőrök brutalitását emlegetik. Ezek a paródiák nem kaczagtatók, mert hiszen ablakokat és fejeket vernek be, lovas katonák villogó szablyával száguldanak az utczákon végig s bizony-bizony egyegy szablya lecsap, egy-egy ló felbukik, vér foly s talán halál is esik. Minden ilyen komoly demonstráczióra következik az ilyen véres paródia. Ha meg nem előzte volna a komoly akczió, minden tisztességes ember rendőrt kiabálna s nem emlegetne rendőri brutalitást. De a paródia mezítlábas hősei a komoly akczió nimbusát öröklik s hívatlanul bár, de kitartással a haza nevében folytatják garázdálkodásaikat. Lelkesedjenek akár a nemzeti színért, akár a gyász fátyolért, mindenütt a frázison keresztül nyilvánul az ő tulajdonképeni hajtó ösztönük: az ősi ellenszenv az ablaküvegek iránt. Mihelyest a tömeg üveget szagol, kivetkőzik minden emberi vonásból. Nem is értik meg többé az emberi nyelvet, egész szótáruk egy állatias abczug üvöltésre zsugorodik össze. Hát hogy parlamentirozzon velők a szegény rendőr, mikor ők éppen csak a kardlap, a puskatus és a lópatkó szavát értik ? Aztán izgató, fáradságos és veszedelmes hosszú hajsza közben, midőn a tömeg szinte incselkedve foszlik széjjel, hogy aztán a legközelebbi utcza sarok mögül annál tömörebben bukkanjon föl, szinte lehetetlen, hogy azok a rendőrök, akik elvégre nem vajból valók, megtartsák hidegvérüket s pszichológiai problémák megoldásába bocsátkozzanak, vájjon ez az úr zajongó-e, avagy csak kíváncsi ? Hát persze, hogy a rendőri brutálitásról csupa nem zajongó kíváncsi panaszkodik! Először, mert sokkal több a kíváncsi, másodszor, mert sokkal ügyetlenebb a kíváncsi. De amig kíváncsiak lesznek, addig rendőri brutalitás és katonai segítség nélkül tömegeket szétoszlatni nem lehet. Vannak esetek, amikor az ember honpolgári kötelessége nem kíváncsinak lenni. Aki ezt a kötelességet nem teljesiti, az fusson a kergetettekkel s ha egy-egy brutális kardlap végigsimul a hátán, akkor konstatálja egyszerűen, hogy biz ez nem ingyen mulatság s vigye csöndben haza a kék retourbilétet.

IRODALOM. Az ifjú szerzetes. (Bölcseimi költemény. Irta Palágyi Lajos. Bevezeti Palágyi Menyhért. Budapest, Lampel. 1894. Ára 1 frt 20 kr.)

Vegyék meg, kérem, ezt a könyvet. Nem is egy: két érdekes emberrel ismerkednek meg benne; olvasnak a szövegben fülbemászó lirai helyeket és a bevezetésben igazán elmés és éles fejtegetéseket; olyan levegőbe jutnak benne, amely a mi irodalmunk körútján szokatlan és, ami nem utolsó dolog s a mi tárczaszerüen közömbös Írásműveinknél ritkaság, egy forint és husz krajczárért egy csomó tovább bizsergő és gondolkodásra késztő benyomást kapunk. Szükségesnek véltem ezeket előrebocsátani ennek a czikknek elején, mely egyébként minderekben ellentmond annak a könyvnek, amelyről tárgyal. Szükségesnek, mert a mi üde közérzésünkből még nem veszett ki az az egyszerűségében szeretetreméltó türelmetlenség, amely, mint a politikában gazembernek, ugy a szépművészetekben szamárnak tart mindenkit, aki vele egy nézetet nem vall. Szeretném, ha A Hét olvasói letennének erről; szeretném, hogy ha valamely könyvet jónak, érdekesnek és elolvasni valónak tartok, ne kelljen azt hazudnom róla, hogy ilyet

még Shakespeare óta nem Írtak, s ne kelljen ugyanebből az okból két héten belül hatvan ellentétes nézetet a magaménak vallanom, tartván attól, hogy az ellentmondást elitélésnek fogják tekinteni. Szokjunk hozzá, hogy a kritikátlan hasraesésnél, amelyből kikaczag a gűny és kiri az erőltetettség, megtisztelőbbnek tekintsük a párviadalt, amely meghajlással kezdődik és kézfogással végződik. Tehát mindenekelőtt őszinte tisztelettel hajlok meg az előtt a nemes törekvés előtt, amely Palágyi Lajos egész eddigi működésének olyan kitüntető jellemzője. Nagyot akarni is elég és ő tagadhatatlanul ebből a nagyból egyetmást el is ért. Homályosan forrongó áltruizmuson kezdte és most valami egoizmus félét hirdet. Ezeken az ellentéteken keresztül elérte, hogy külön egyénisége van és az irodalomban külön hangja, a folytonos fáradsággal, tanulással, gyakorlással és önmegfigyeléssel elérte azt is, hogy az eredeti fogyatkozásain mind nagyobb és szebb sikerrel ül diadalt az erős akarat. De ugy érzem, talán túlságba megy azzal a folytonos elmélyedéssel és megfigyeléssel, amely az egész világ megértését pusztán önmagából akarja meriteni. Az autodidaxis félszegségei nagyon is szembeötlőek az ő gondolkodása eredményein: az az elfogult vakhit, amelyet a saját szükségképpen egyoldalú nézeteibe vet; az a sok felesleges, hosszas és tekervényes kerülő-űt, amelylyel a megfeszített gondolkodás olyan eredményekhez jut, amelyek már régen köztudomásúak és még szerencse, ha már ugyancsak régen meg nem czáfoltattak és idejöket nem multák. A magam titkolni hiábavaló tudatlanságának feneketlen mélységeiből talán föl szabad sóhajtanom : milyen nagy eredményekre juthatott volna ez a roppant szellemi fáradság, ha rendszeres tanulmányokra fordittatik és souverainül le nem nézi a megfigyeléseit azoknak az elődöknek, akik közt elvégre szintén akadt élesszemü és értelmes ember! Meghajlok az előtt a lelki arisztokrataság előtt is, mely a Palágyi Lajos úgynevezett idealizmusának alapja, amelynek apológiáját éppen ebben a Faustiádjában szerencsés formában irta meg a filozóf-poéta. Ahogy ennek a dialogizált lirai versnek a cselekményéből tanulságnak kitetszik, Palágyi Lajos ezt az idealizmust ezekben foglalja össze: jaj annak, aki önmagától elszakadva, a konkrét világ hiűságait hajszolja 1 Az a boldog, aki az emberek elől a maga eszméi közé menekül! [»Csupán csak emberek között... nem érzem jól magam . . . ; hol eszmék csatája kel, hol árny világ hadat visel... el nem bukom! csak emberektől védjetek!«] Meghajlok a szándék előtt, de nem az eredmény előtt. Ez az idealizmus egy nagyon régi frázis, amelylyel nem árt végre farkasszemet nézni. Az embert csak annak van joga megvetni, aki önnönmagát is megveti, de aki önmagában bámulja, tiszteli, tanulmányozza és megfigyeli az egyéniséget, mi jogon veti meg embertársait, akik szintén egyének? Nem ismerem az egyéniségnek azt a filozófiáját, amelynek kifejtésével Palágyi Menyhért egyelőre adós maradt, de soha semmiféle filozófia elvitathatni nem fogja, hogy az önnönmagam egyéniségének törvényeit levonván, megtaláltam minden egyéb egyéniségek törvényeit is; az egyes egyéniségekben visszatükröződvén a világ, meg a világ törvényei is és igy ezen a fáradságos részletekben megtett kerülőuton az egyéniség filozófiájának rendszerén keresztül szerencsésen eljutottunk ahhoz a filozófiához, amelyet Palágyi Menyhért annyira perhorreskál, s amely a világegyetemből közvetlenül, első kézből vonja le a törvényeket. S az a magambamenekülés a külső világ konkrét borzadalmai elől az eszmék árny világába ? Maga a képzelet mi egyéb, mint a külső világ ismert és meglevő mennyiségeinek kombinácziója és permutácziója ? És mit találok magamban, mit foglalnak magukban az eszméim mást, mint ennek a rettegett világnak a képét, a benyo-

191 másait, jelképét annak, ami maga is jelkép, amint azt Kant után szabadon Palágyi Lajos is kifejti: »A mi van, mi látható, fogható itten, az csalfa, csalóka, muló mind, jelképe csupán a múlónak, sejtelme csupán az igaznak.« És éppen ebben a Palágyi szerint is igaz filozófiai tényben oldódik föl a szellem és az anyag közt való az az ellentét, amelynek Palágyi Lajos is betege, mert, amint az evoluczió filozófusa mondja: »bár a szubjektum és az objektum között való viszony számunkra szükségképpenivé teszi a szellem és az anyag fogalmait, mégis egyik sem jelent többet, mint puszta jelképét annak az Ismeretlen Realitásnak, amely mindkettőnek közös alapja.* Ezt az evoluczió filozofiája mondja, — az, amelyre Palágyi Menyhért oly nagyon haragszik, mert az egyéniséget elnyomja. Palágyi Menyhért nagyon malicziózus és szellemes megjegyzésekkel gúnyolódik az evoluczió filozófiájáról, ámbár ezeknek a megjegyzéseknek, például annak, hogy az a filozófia a természetet és benne az istent egy nagyobb arányú héber képében fogja föl, erősen kávéházszaguk van. Az a szillogizmus is, amely szerint az evoluczió theoriája maga is egy kor szülötte lévén, éppen az evoluczió theóriája szerint efemer és evvel a korral el fog múlni, egész olyan, mint az az egy gimnazista előtt sem ismeretlen elmésség: egy spártai ember azt mondta, hogy minden spártai hazug — spártai mondta, tehát ez sem igaz és nem minden spártai hazug és igy tovább kellemmel a végtelenségig. Ha már egyéb nem, az evoluczió theóriájának tagadhatatlan termékenysége megérdemelt volna egy kis czáfolatot, amely több egy tekintély puszta nem-jénél. annál is inkább, mert az egyéniségeknek az a filozófiája, amelyre ez a tekintély támaszkodik, egyelőre szintén nem áll egyébből, mint ugyanennek a tekintélynek puszta igen-jéből. Palágyi Menyhért tagadja a milieu hatását és tagadja, hogy a koroknak külön szelleme volna, amelynek minden egyéniség a rabja. Pedig vele együtt él, vele vitatkozik és vele gondolkozik az élő czáfolat, Palágyi Lajos, akinek ez a mostani pietista izü revelácziója egy allegorikus, antikizáló formán belül frappáns hatására vall lényegében annak a modern pietizmusnak, amely Párisban buddhistákat nevel, Németországban Egidy-féle tiszta keresztyéneket, formájában pedig annak a holt formákat felelevenítő és régi, naiv mintákhoz visszatérő iránynak, amely a mi napjaink művészetének legeslegújabb és nagyon efemer jelensége. Palágyi Menyhért haragszik azokra, akik az örökletességet bevitték a poézisbe. Tanár úr, ne tessék haragudni, mert különben menten kitör a Bruderzwist im Hause Habsburg. Mert mit mondat Palágyi Lajos a rendfőnökkel, mikor a renitens trónkövetelő nekimegy a világnak ? Jaj, nem ismerek rá többé, Jaj, hogy lángol a szeme ! Ez nem övé, ezt öröklé, Ez vad ősök szelleme! Ez hoz minden rosszat léire, E démoni i n d u l a t . . . .

Hogy' is mondja Palágyi Menyhért: »a kulturdráma programmembereket rajzol... kik egy magasabbnak képzelt kulturfok ábrázolói vagy pedig hazajáró lelkeket, kik az alantasabb művelődési állapotnak 'egy-egy bűnét vagy téves felfogását képviselik!...« Egyszóval a Palágyi Menyhért glosszái meglehetős feleslegesek voltak ehhez a szép költeményhez, fölöslegesek különösen azok a poétikai theóriák, amelyek a chorust és a hármas egységet filozofiailag akarják igazolni, mikor annak megvolt a maga oka a görög tragédia — bocsánat a gyűlölt szóért — evolucziójában, amely zenével kisért lirai költeményből dialogizálódott valamivé, ami inkább a mi mai operánknak felel meg, mint annak, amit Shakespeare óta drámának nevezünk. Az ifjú szerzetes sem dráma, hanem egy szépen kigondolt és szépen kivitt

lirai vers, mely allegorikus formában tárgyal egy pro és kontra küzdelmet, amely egy gondojkodó egyéniség — pardon — evolucziójának az utja. És ha a nézeteivel egyet nem is értek, örömmel látom, milyen magasrendüek a czéljai és a két chorus: a szerzeteseké és a fegyvereseké, milyen szerencsés formában, milyen költőien és milyen teljesen kifejti és kifejezi azt a két egymással küzdő lelket, amely a poéta kebelében lakik. Nem vagyok azok közül való, akik megvetik azt a kort, amelyben élnek, de azt hiszem, az ilyen fennszárnyaló törekvés minden korban szép, elismerni és méltányolni való, különösen ha olyan érdekesen és olvasni érdemesen jelentkezik, mint Az ifjú szerzetes. Tar Lőrincz. Történelmi Tárcza-Napló-t adott ki a Kolozsvárt megjelenő » 1 8 4 8 — 4 9 . Történelmi Lapok« ez év márczius 15-ére. A csinos kiállítású könyvecske, dióhéjba szorítva, magába foglalja az 1 8 4 8 — 4 9 . év történetét. Kossuthnak két képe és Petőfi kézirata teszik változatossá és ereklyeértékkel biróvá a kis füzetet. Iskolák, testületek a muzeumtól előállítási árban, 8 krért szerezhetik meg, ha legalább 100 példányt rendelnek. A hézagpótló kis munkának már az ötödik kiadása van sajtó alatt s 11 ezer példány forog belőle közkézen.

SZÍNHÁZ. Manón Lescaut. Ki ne ismerné a bájos, ledér Manón Lescaut históriáját? — Akik az operában remélték őt viszontlátni, csak egy primitív hamisitványnyal álltak szemben. A Radó Antal forditotta szöveg Manonja ugy viszonylik az abbé Prevost-éhoz, mint egy népszinházbeli karhölgyecske De Grieux lovag szép szeretőjéhez. Istenem, ma már nincsenek romlott hölgyek! Manón szive mélyéből, piros vére minden cseppjével szerette a pénzt és a szerelmet, mindegyiket önmagáért, mert mind a kettő jól esett neki és egyik nélkül sem tudott el lenni. A mi népszínházi hölgyeink ellenben sem a pénzért, sem a szerelemért nem lelkesednek, ők egyszerűen meg akarnak élni. A jó abbé Prevost Manonjára gondolva, vérzik a szivem e gyönyörű, naiv, romlott leány sorsán és átkozom az emberek barbárságát, akik Manont deportálják, Szőke Jutkát pedig szabadon engedik ledérkedni minden lelkesedés nélkül. Puccini szövege csak azt meséli, hogy Manón a kolostor elől egy fiatal diákkal Párisba szökik s boldog vadházasságban él vele, amíg De Grieux lovag pénze tart. Midőn már nem volt pénz, akkor bátyja közvetítésével egy gazdag vén szamárnak lesz a szeretője. Addig marad Geronte uramnál, mig a pénz mellett meg nem kívánja a szerelmet is. Ekkor a hozzá lopódzó De Grieux-vel meg akar szökni, de a vén Geronte rajta kapva őt, az erkölcsi policzájjal elfogatja. Manont egy akkori paragrafus szerint Amerikába deportálják, ahová őt De Grieux elkiséri. A deportáltak kolóniájából pedig megszökve egy sivatagba tévednek, ahol szegény Manón szomjuságában meghal. A mi Manón e külső ledér életét, lelkiismeretlenségét csélcsapságát, kapzsiságát, érzékiségét oly halhatatlanul bájossá és meghatóvá teszi, arról ez az operaszöveg nem tud semmit. A tények nyers felsorolása szinte gyűlöletes tendencziával fordul Manón ellen. Szegény Puccini azt hitte, hogy amit a szöveg nem mond, azt majd elmondja a muzsikájával. El is mondja, de nem érti meg senki. Nem értették meg különösen azok, akik rajonganak realisztikus zenéért és egy zeneszótár összeállításán fáradoznak. Rá is fogták szegény Puccinira, hogy tartalmatlan, unalmas. Pedig a fiatal Olaszország zene milliomosai között (melegen ajánlom a milliomos kifejezést a kissé elavult lángész helyébe) ő a legnagyobb nábob. Amiért minálunk nem

Újdonságok a z 1894. évi t a v a s z i

idényre

dűs választékban érkeztek meg

bel- és külföldi xiői r u h a s z ö v e t e k a legegyszerűbbtől

a legfinomabb

minőségig,

feltűnő női konfektió-uj donságok és pedig:

capes, pellerines, j a q u e t e k és k ö p e n y e k

HIRSCH

TESTVÉREK divatáruházában

BUDAPEST, IV. ker., Váczi-utcza 3. szám. A legolcsóbb szabott ár minden darabon látható. Női ruhaszövet-mintákat kívánatra bérmentve. Az épen most megjelent képekkel dúsan ellátott árjegyzékünket kívánatra ingyen és bérmentve küldjük.

l x.A A J L O . OAAAA.

AAOAAAOAOAIAO®^

KOVALD PETER ÉsFIA

c o g n a c Marié Brizard és Roger. ALAPÍTTATOTT 1766. Franciiaorazág legelőkelőbb gyAra. VezérQgyuökség MASTAKOHSZÁe részére

STEINER

A

HÉT

előfizetési á r a : évre

10 forint,

egész félévre

5 frt, negyed évre 2 frt 50 k r .

GUSZTÁV,

B u d a p e s t , VI., Gyár-utcza 15. szám.

„ E Q T T I T A B L E "

VEGV.riSZmOINTEZEr íí-

EGYESÜLT

ÚftK f/Öl ÖLTÖJ/YÓ. O/sz/rö-és BÚTORSZÖVETEK, FÜGGŐ,vröff

ÁLLAMOKBELI

ÉLETBIZTOSÍTÓ-TÁRSASÁG

NEW-YORKBAN. Alakult 1859-ben.

Alakult 1859-ben.

Fő-üzlet: V I I . , Szövetség-utcza 37. szam GYŰJTŐ-TELEPEK : II., F5-utcza 17. IV., Kecskeméti-utcza 5. IV., Kis Korona-utcza 6. VI., Andrassy-ut 26. VII., Akáczfa-utcza 50. VIII., Rökk Szilárd-utcza 18. j j jjjjj

?

Magyarországi

képviselet: B Á N Ó Ö D Ö N , igazgató V., Fürdő-utcza 8. szám.

A 194. Nyomatott az »A t h e

u u m < irodalmi és nyomdai r. társulat betűivel,

Budapesten,