ZERKESZXi
^KiADjA
J^iSS J O ^ S e j :
CARRÉ KATICZA.
Q m e h l m | ^ J ermann
é é
csász. és királyi udvari szállító
bőr é s bőrbutor gyára Budapest Bőrszékek,támlányok, mappák, Vil ik k e r ü l e t , Damjanich-n. 6.
papírkosarak, kályhaellenzők itb. Régi nádszékek bőrrel bevonatnak.
RŐSER JÁNOS
Ő fensége a svéd királyi
Ő fensége a
trónórSkSsné
Mecklenburg - Schwerin!
udvari
szállítója.
herczegnó u. szállítója.
HALUSKA J Á N O S c s á s z á r i é s királyi
udvari
szállító
B É C S , I., N e u e r m a r k t 1 3 - i k s z .
Különlegességek angol női ruhákban, kerékpározó-dressek és t o u r i s t a - ö l t ö n y ö k b e n .
nyilvános tan- és nevelő-intézete BUDAPEST, VI. ker., Aradi-utcza 10. sz. (Röser-ház).
Ezen intézet a l a p í t t a t o t t 1 8 5 3 - b a n . Eddigi tanulók száma 1 5 3 8 4 , magában foglalja :
a n e v e l ő - i n t e r n a t u s t , melyben vidéki családok fiai teljes ellátást, felügyeletet és nevelést nyernek, a f e l s ő k e r e s k e d e l m i i s k o l á t , mely egyenrangú és egyenjogú a kereskedelmi akadémiákkal, záró bizonyítványai a z egyévi katonai szolgálatra jogosítanak, a p o l g á r i i s k o l á t , mely egyenjogú és egyenrangú a z állami és községi iskolákkal. Növendékek felvétele szeptember 5-ig. Tanácsos azonban a beiratást minél előbb eszközölni, mert az elmúlt évben sem adhattunk a később jelentkezóknek helyet. Értesítést küld és felvilágosítást ad az igazgató, ^ ^ Budapest> Aradi.utcza 10. sz. R Ő S £ R
•rYYYYYVrYYYYYYYTYYTnrrx Y^TTTTTTI
XX'
HEGJELEN MINDEN VASÁRNAP.
A
—
Előfizetési f e l t é t e l e k : Egész évre
kor. 20.—
Félévre
»
Negyedévre
»
3 2 / 5 5 4 . szám.
iéóő.
11. évfolyam.
i
10.— 5.— '
A /A
\
T
r
T
1—1 ? |
1 1 Lí 1—1 n JL 1 1 J
I 1 X
Szerkesztőség és kiadóhivatal:
í
BUDAPEST,-
SZERKESZTI K I S S
— B u d a p e s t ,
Hirdetések
JÓZSEF.
augusztus
felvétele
ugyanott.
Kéziratok nem adatnak
h ő 12.
I
-
P O L I T I K A I É S IRODALMI S Z E M L E .
Egyes szám ára 40 Üli.
•
VII. ker., Alsó-Erdősor 3. sz.
vissza.
<§Mr—
— Még egy perczünk van, amig czélhoz érünk, addig megtudhatod, mi lett volna belőled, ha meg nem halsz. Aludj.
Krónika«
II. A kis
Juliska.
— aug. 10.
I. — Hol vagyok? Kérdi a kis Juliska, ahogy magához eszmélt. — Ott lent, mondá szelíden az angyal, mely ég felé vitte, de neked ahhoz már semmi közöd. A kis Juliska letekintett. A bonczoló asztalon látta fiatal testét, ahogy az orvos kése szorgalmasan szabdalta. — Jaj nekem, — zokogott — az én testem, melyben oly nagyon tudtam szeretni. És Andris, az hol van? — Amott — mondá az angyal — és az égi ür távolába mutatott, ahol egy lobogó lángocska szállott a magasba. A jóságos isten megbocsát azoknak, akik a szerelem miatt vétkeztek. A kis Juliska fejét rázta. — Nem vétkeztem én semmit a szerelem miatt. Meg kellett halnunk, mert nem akartunk vétkezni. Nem ugy hagytuk ott a földi létet, mint mások, akik az utolsó napon levetve minden békót s tilalmat, a sirba ugrás előtt eszeveszett dorbézolásban menekülnek. Az a test oda lent tiszta és a lelkem most is sir, mert nem volt szabad szeretnünk. Az angyal megsimogatta a didergő lelket. — A tested tiszta, a lelked is az. De együgyü voltál és együgyü vagy most is. A test tisztasága nem tartozik az égi igazsághoz, ezt csak a földiek követelik meg. Hanem a lelkedet megmentette a halál. — És Andrist nem fogom többé látni? — Nem is kivánod a látását. Az égben nincs szerelem. — Akkor sajnálom, hogy meghaltam. Nem találok nyugtot ott, ahol csak az üdvözülhet, aki végigélte az életét. Minden pillanatban minden gondolatom a földön kalandozik majd és keresi az életemet, melyet otthagytam, mielőtt átéltem volna. — Meg fogsz nyugodni, gyermekem, ha megismered a nagy igazságot. A szerelemnek meg kell halnia akár az égben, akár a földön. Ne keress ott semmit — amit ott hagytál, rosszabb a kárhozatnál. A szerelmedért meg tudtál halni, de ha tovább élsz, nem lett volna érdemes meghalni érte. / — Hogy érted?
(Egy évvel később. Egy újpesti zenés kávéház. Juliska pengeti a tamburát, András egy asztalnál issza a harmadik üveg sört. A szünet alatt Juliska hozzá lép.)
Ne igyál többet, András, részeg vagy. : Az a jó, felejtem, hogy csak tizenkilencz éves vagyok. Még hat év! Istenem, ezalatt hatvanhatszor meg fogsz csalni. JULISKA (szelíden): Részeg vagy András. Aki szeret, nem lehet csapodár. ANDRÁS: Nem-e? Hát én nem szeretlek-e? Mégis megcsallak. Igen, megcsallak, akivel csak lehet, mert ilyen az élet. És te is meg fogsz csalni. De most még csak tizenhatéves vagy. Be rongyos a czipőd! JULISKA (sóhajtva):, Oly kicsi a kereset. ANDRÁS : Nem iszom többet, félrerakom a sör árát, hogy czipőt vegyél magadnak. Amig egész a czipőd, addig nem hagysz el. A leányok veszte a rossz czipő. JULISKA: ANDRÁS
III. (Két évvel később. Az ujpesti-uton.) JULISKA
: Nem és százszor nem. Becsületes leány aka-
rok maradni. ANDRÁS: A Z maradsz, mert feleségül veszlek. Hát mit nekünk a világ? Ki törődik velünk? Nem engednek egybekelni annak rendje-módja szerint; hát éljünk együtt ugy, ahogy lehet. Azért nem lesz egyikünk se rosszabb. JULISKA : Megver az Isten, ha ilyet beszélsz. Várd sorát, én hű maradok hozzád. Fiatalok vagyunk, még gyerekek. Hát mért nem várhatunk? ANDRÁS : Várjunk hát. Jót nem várhatunk a jövőtől.
IV. (Három évvel később. Éjjeli kávéházban.)'
A MAMA : Az önkéntes úrral barátságosabb lehetnél. Mindig egy forintot ád a tányérozásnál. Az ÖNKÉNTES : Nos, Juliska, még mindig nem ? JULISKA :
Nem.
Az ÖNKÉNTES: Pedig "lássa, maga nagyon rosszul teszi. Amiatt a fránya baka miatt ? Van - annak szakácsnéja s mire kiszabadul, már rég elfelejtette magát. S ha nem ? Mi haszna, koldus, élhetetlen. Lesz egy sereg gyerek, l
502 szegénységben fog tengődni, elvész a szépsége és akkor megveri. Elrongyolódik, iszik és akkor maga kereshet rája. Pedig kár magáért, olyan szép és olyan jól illik hajába a virág, nyakára az aranyláncz. J U L I S K A (sóhajtva): Szegény vagyok, nincs jussom hozzá. Ö N K É N T E S ' : Nézze az anyját és emlékezzék az apjára. Érdemes azt az életet élni, amelyet ők éltek? Pedig ez vár magára. És ha leánya lesz, arra is az vár, ami magát érte. Bolond e világ, hát minek lennénk mi okosak? Felejtse el az Andrisát, hisz úgyis csak gyerekség. J U L I S K A : Feledni? Hiszen felejteném, már el is felejtettem, de félek tőle> aztán becsületes akarok maradni, maga pedig ugy sem vesz feleségül. Ö N K É N T E S : Majd elveszi az Andris! Arra elég jó. J U L I S K A : É S elvenne? ÖNKÉNTES
: Hogyne! Baka embernek baka morálja van.
V. Juliska lelke kétfelé lát. Csodás tisztasággal vonul el egymás mellett a két esemény, még sem zavarja egyik a másikat. Az egyiken szegény kis szobában van és féllábával ringatja a bölcsőt, a kezében pedig harisnyakötés van. Künt zug a szél, az óra tizre jár. — Még mindig nem jön — gondolja — pedig itt kell lennie. Csak nincs megint a korcsmában? Tizenegy órakor kendőt kap a fejére és megy a korcsma elé. Bekémlel az ablakrácson a füstös lármás söntésbe, Andris nincs ott. — Istenem — gondolja — tehát itt sincs ? Akkor a szeretőjénél van. Végig suhan a hólepte utczák során és bekémlel végül egy piros függönyös alacsony ablakba. Ott lakik egy föstött arczu utczaleány s az ablakon keresztül kihallja az Andris részeg szavát. Kétségbeesett düh fogja el, bezúzza az ablakot, s az odarohanó leánynak a hajába kap. Dulakodnak, sikoltoznak, végül hatalmas ütés! érez a tarkóján: az ura csapott rá az öklével, hogy védelmezze a szeretőjét. — Hordod el magad! — rikoltoz a részeg ember. — Andris! — Sikít a kis Juliska — ezért a szerelemért akartunk meghalni? — Bár sohase láttalak volna — mondja az és hátba vágja. Eredj haza a porontyodhoz. *
A másik szemével meg selymes, suhogó ruhában látja magát. Alakja magas és az arcza sima. A szeme rágyog, az ajka kaczag. Illatos, nehéz levegőjű szobában van, pezsgő az asztalon és mellette egy öreg ur ül, aki fél karjával átölelve tartja. — Pá, mondja az öreg ur, egy óra múlva visszajövök és itt is maradok. — Pá, muczus — felel ő és csókot nyom a kopasz koponyára, soká ne maradj, mert elunom magamat. Egy félóra múlva. Valaki benyitott hozzá, egy rongyos alak, katona sipkával a fején. Juliska felsikolt. A N D R Á S : Sohse félj, Juliska, nem bántlak. Látom, jó sorod van. én meg koldus vagyok. Tudtam én azt előre,
mi lesz a nagy becsületnek a vége. Hát gondolsz-e még rám néha-néha ? Eszedbe jut-e még a Beniczky-utcza, ahol meg akartunk halni, mert egymásé nem lehettünk? J U L I S K A : Ne csinálj bolondot, Andris, nem vagyok többé gyerek. A múltnak vége és az első szerelem nem kötelez, te is másfelé jártál, én is. Az ember nem maradhat mindig tizenöt esztendős. A N D R I S (sóhajtva): Ha azt akkor tudtuk volna! J U L I S K A : De most már tudjuk. Legyen tehát eszed és ne zavarj többet. Kell pénz? Adok, csak ne mutasd magadat. Én hozzám most egészen másfajta emberek járnak és nem akarom, hogy veled érjenek. Itt van, Andris, tiz forint, vagy száz forint, nekem mindegy, hanem eredj, mert mindjárt itt lesz a barátom. (Pénzt ad neki.) A N D R I S : Köszönöm. Az, Isten áldjon meg Juliska, látom, hogy mégis jó szivvel vagy hozzám. J U L I S K A (a szobalányhoz): Ha ez a rongyos ember még egyszer mutatkozik, dobjátok ki. VI. — Megérkeztünk, — mondá az angyal. — Tudod-e már, mit hagytál el? — Tudom, — borzong a gyönge lélek — és bizonyos, hogy igy lett volna? — Idefönt a látomások nem hazudnak. — Igaz, — súgja Juliska — hát ezért haltam meg ? Ilyen a szerelem, mely nélkül nem akartam élni ? Szörnyűség. — Nyugodj meg, gyermekem, ha végigélni förtelmes is, meghalni érte mindig érdemes. Semper.
Utána! I. Utószor téli alkonyon Szágnldlam át az Alpokon. Ez a félelmes, zordon ul így kiöltözve szomorúbb! Nyaranta minden óh mi más! Filiszter a hegyóriás, Mint szundikáló nagyapó Ugy tükrözi alant a tó. A hó a sziklák tetején A hálósipka a fején; S a felhőrongy az oldalán — Pipából futta ki talán . . . Kopár tetődre, vén havas, Pihenni nem száll ma a sas. Hol ég a földet öleié: Turista izzad fölfelé. Gyilkos patak zuhatagát Malomkerékre hajtja gát; És vállain, morogva bár, Papirhajót sodor az ár.
503 Ugy látom én, te büszke hegy, A földi nagyság sorsa egy. Kietlen fönséged ha vész : Nagy gyermekek játéka lész.
A főispán inasa. Irta: KABOS EDE.
II. Utánad jöttem . . . oh bocsáss meg ! És itt vagyok most betegen, Es gyógyító füvet sebemre Nem adhat más,rcsak te nekem. Utánad jöttem . . . oh gyötörj meg ! Csak gyógyulni nem akarok. Míg szenvedek miattad : élek, Ha meggyógyultam — meghalok.
III. Legyetek oly kedvesek, Súgjátok meg fenyvesek: Hol van ő most P Merre jár ? Elhaladt-e erre már ? Ne féltsétek őt hegyek, Csak köszöntöm és megyek. Világért se zavarom, Oh csak látni akarom ! Rejts el, rejts el rengeteg, Ujjongok és reszketek. Jaj, ha másutt jár ma ő — És ezerszer jaj, ha jö!
IV. Kémlő tekintetem bármiig messze szálljon : A le kél szemed a legszebb ló e tájon. Hordhat illatokat balzsamos, meleg szél : Egy se mámorítóbb a leheletednél. Döbbenve állhatok meredek oromnál: Egy se fönségesebb tiszta homlokodnál. S fenyegethet örvény, széles, feneketlen: — Oh de egy se mélyebb, mint az én szerelmem!
V. Itt vagyok, itt . . . a közetedbe' . . . Kapud alatt leselkedem : Sziik alamizsnát a magasból Vajon leejlesz-e nekem ? Mértföldeken nyargaltam álal, Hogy újra közelembe légy ; Mosolyodat ne tékozold rám, Imádkozom, hogy észrevégg. Ha szomorú tekinteteddel Csak egyszer is találkozom : — Mint koldus jöttem ide hozzád Es mint király ugy távozom.
Mákai Emil,
Közvetlenül a királyi látogatás után, mikor hire járt, hogy a Felség több kitüntetéssel akarja emiékezetessé tenni a megye székhelyén töltött napokat: a főispánnak megint eszébe jutott, hogy még mindig agglegény. Nagyobb időközökben, különösen amikor szerencséje megint följebb lökte pályáján, a főispánt mindig elővette ez a baj s olyankor néhány hétig, utóbb már hónapokig is elkeserítette az a gondolat, hogy örömét senkivel se közölheti. Máskülönben elég jól megfért önmagával s a lakását se találta üresebbnek, mint az életét. Sőt voltak határozottan napjai, amikor érthetetlennek találta, hogy az emberek olyan vad gyönyörűséggel házasodnak, holott kellemesebb is, egészségesebb is, ha az. ember egyedül alszik a hálószobájában. A levegő és a boldogság föltétlenül tisztább, ha kevesebben szürcsölik. Hiszen olyan kevés van belőle. De minden öt vagy tiz esztendőben valami beteges rázkódást érzett ebben az ő egészséges gondolkozásában. Meglehetősen vidám fiatalsága után először akkor érezte a bajt, mikor képviselővé választották. De akkor csak perczekig tartott a betegség. Mint aki nagyon hideg levegőről jön a meleg szobába s harmat borítja el a szemüvegét: az uj képviselő is ugy találta akkor, hogy nem lát. Nagyon jól érzi magát, de nem lát. Ez a kis kellemetlenség azonban elmúlt, mint a harmat a szemüvegről. Jóformán csak a szemét törölte meg és már semmi baja sem volt. Az uj élet melegsége is jól esett neki s az egyedüllét sem bántotta. Később, amikor politikai sikerek mécseiből valami kis glória világított rá, megint érezte néhányszor a bajt. Asszonyt szeretett volna maga mellett látni. Nem tudta, miért, de kívánta az asszonyt. A maga asszonyát, aki semmit se vesz el az ő boldogságából, sőt hozzáteszi a csodálatát, a rajongását. Valahogy ugy képzelte az egyedülálló politikus, hogy az ő glóriája visszasugároznék az aszszonyi szemben, mint valami velenczei tükörben. Nem is egy glória volna az, hanem kettő. De ez a beteges hevülés, se tartott sokáig s azontúl nem is lepte meg újra, csak most vagy öt esztendeje, mikor főispánná nevezték ki. Akkor komoly volt a betegség s csak az isten tudja, mi fejlődik belőle, ha ki nem gyógyítja a kosár. Szerencsére kosarat kapott. A világ ugyan semmit sem tudott meg belőle, mert a várhegyi Domonkos-leány csak romantikus volt és nem gőgös: a kosarat nem is azért adta, hogy eldicsekedjék vele, csak mert a főispán kissé hirtelen kérőnek mutatkozott s aztán valamelyik estén olyat mondott a leánynak, ami csöppet se hangzott romantikusan. Hogy mit mondott? — a főispán maga sem emlékezett már rá. Talán nem is gondolta komolyan. De Domonkos Flóra vérzett a kegyetlen mondás tövisétől s néhány nap múlva, egyébként igen illedelmes formában, kikosarazta az uj főispánt. Lehet, hogy a kosár se volt egészen komoly, legalább volt a kosár fenekén egy kis névjegy, valami szokatlan biztatás: hogy azért máskor is szívesen látjuk — de akkor már az uj főispánnál körülbelül múlóban volt a betegség időszaka s megint megszólalt benne az egészséges filozófia: — Két ember föltétlenül gyorsabban fogyasztja el azt a csöpp boldogságot, ami embernek kijut. S aztán nem kellemetlenkedett tovább a várhegyi Domonkosoknál. Öt esztendeig nem is gondolt a leányra, egyátalán semmiféle tisztességes leányra' s még az sem ütött szöget a fejébe, hogy Domonkos Flóra nem akart férjhez menni. Mért ne lehetne a leányok közt is olyan
1*
egészséges filozófiájú teremtés, amilyen ő a férfiak közt? Csak a királyi látogatás után, mikor az újságok valami nagyobb kitüntetésről kezdtek locsogni, ami a főispánnak volna szánva: jutott megint eszébe, hogy még mindig agglegény. S akkor egy este azt mondta magának lefekvés előtt: — Mégis csak megható, hogy Domonkos Flóra nem akar férjhez menni. Másnap irt Domonkos Flórának s igen diplomatikus formában újból megkérte a kezét. De negyedszázados politikai pályáján hasonló meglepetés még nem érte. Nem a kosár volt, ami meglepte. Más is kapott már kosarat, ő is. Sőt éppen Domonkos Flórától kapott. De az ő diplomatikus, szép levelére Domonkos Flóra azt a teljességgel érthetetlen választ irta, hogy a főispán ur megujitott kérése még sokkal gorombább sértés, mint az első volt. Sértés ? És gorombább sértés, mint az első ? Hát az első sértés volt? A főispán még egyszer elolvasta a levelet és csóválta a fejét. — Ha nem tudnám, hogy sohasem volt szokásom albumba rakni a leveleket, amiket néhanapján hölgyektől kapok, azt kellene hinnem, hogy esetleg megbolondultam s valamelyik neveletlen levél tiszta oldalán kértem meg a Domonkos Flóra kezét. Ez csakugyan sértés volna. De azt a pár levelet, amivel barátnőim megtiszteltek, mindenkor széttéptem, mint a chiffreirozott táviratokat. A levél kétségtelenül tiszta volt és szándékom is. Hát akkor hol van a sértés? És a gorombább sértés? Nem értette a választ és elszánta magát, hogy ujabb levélben fölvilágosítást kér Domonkos Flórától. A fölvilágosítást meg is kapta, de az még rejtélyesebb volt. Domonkos Flóra azt irta, hogy jusson csak eszébe a főispán urnák, mit mondott öt esztendővel ezelőtt. Hogy mit mondott? Ó arra sem emlékszik, mit mondott öt esztendővel ezelőtt a vármegyének, pedig arra a beszédre készült; s most jusson eszébe, hogy mit mondott valamikor régen Domonkos Flórának. Különös kivánság! Az a leány azt hiszi, hogy a főispán minden éjszaka leül és pontosan beirja a naplójába, hogy mit beszélt és mi történt vele napközben. Hát hol keresse ő most, hogy mit mondott öt esztendővel ezelőtt, ki tudja hol, ki tudja miről, ki tudja miért? Lassan széjjeltépte a Domonkos Flóra legújabb leveleit és ugy morogta a szürkülő szakállába: — Domonkos Flóra nagyon romantikus. Valamikor vérszomjas bestiák elé állított volna, hogy kipróbáljon. Most különös rejtélyek elé állit, amikkel szintén nem tudok boldogulni. De igy mégis csak kellemesebb és kevésbbé veszedelmes. *
Ugy kell lenni, hogy a baj még sohsem tört ki rajla olyan erővel, mint mostan. Jóval tul volt az ötvenen a főispán ur és a várt kitüntetés is izgatta. Éjszaka fölriadt álmából. — Hát hol keressem én, mit mondtam öt esztendővel ezelőtt ? Hová teszi az ember az elhasznált gondolatait, az elviselt mondatait ? Az ócska nyakkendőmről, kalapomról vagy ruhámról még csak tudnám, hol keressem. De amit öt esztendővel ezelőtt mondtam? Domonkos Flóra lehetetlenséget kiván tőlem. Csak nem csöngethetem be az inasomat, hogy az ócska holmim közt nem látott-e egy mondást, amivel öt esztendővel ezelőtt megsértettem Domonkos Flórát! Azzal körülbelül tisztában volt, hogy az inasa kinevetné, ha ilyet kérdezne tőle. Még azt hinné, hogy megbolondult. De nagyon elhagyottnak érezte magát ezen az éjszakán a tépelődésével, a megujult betegségével. Ha nappal jön rá a betegség, még csak segithet magán valahogy. De éjjel! És ilyen egyedül!
Csöngetett az inasának. A hálóköntösébe bujt s miután meggyújtotta a lámpát, beleült a hintaszékbe. A lámpafénytől olyan volt az egész szobája, mintha kigyúlt volna. Vörös szinben égtek a függönyök, a szőnyegek, a bútorok. Még a gondolatai is izzani kezdtek. — A vége az lesz, hogy mégis megházasodom. Idegesen nézett az ajtó felé, hogy az az inas nem jön. Másodszor is csöngetett s voltaképpen tanakodni próbált, hogy mért is költi fel az inast. Mert szüksége nem volt rá. De embert szeretett volna maga mellett látni, akármilyet, akárkit, csakhogy éppen olyan egyedül ne legyen. Az jutott eszébe, hogy az ablakhoz megy és elnéz az utcza fölött. Talán botorkál már néhány ember a hajnalban s az is megnyugtatja. De még sötét volt. Valami alaktalan feketeség hömpölygött odalenn s a gázlángok tánczoltak a feketeségben, mintha hajómécsek volnának, amik fellobognak-ellobognak, ahogy a hullámok rengetik a hajót. A főispán visszaült a hintaszékbe. — Most megházasodom, érzem. De abból a dologból, Domonkos Flórával, aligha lesz valami. Más után kell majd néznem. Voltaképpen nem is tudom, mit akarok én Domonkos Flórával? Szeretem? Öt esztendeig eszembe se jutott. És most is elég hidegen tudok rá gondolni s ha valaki azt kérdezné tőlem, kit tartok a legszebb leánynak: Domonkos Flóra nem volna az első, akire gondolnék. Nem szép, nem is olyan fiatal: magamnak is megvallom. Elfogultsággal nem vádolhatom magamat. Nem, én nem is vagyok elragadtatva Domonkos Flórától. S mégis . . . Kutatni próbált az emlékeiben, czél nélkül, csak ugy keresgélt valamit, ami talán érdekli vagy eltereli a figyelmét Domonkos Flóráról meg az egész betegségéről. De akármilyen fiókot húzott ki: csak szürke, fonnyadt emlékek voltak benne. — De valahogy mégis kedvesebb nekem Domonkos Flóra minden más asszonynál! — morogta lassan s száz apró, rózsaszinü emlék járt az eszében. Jelentéktelen apróságok, de ebben a pillanatban mind Domonkos Flórát ékesitette s a főispán ur egy kis izgatottsággal bámult maga elé a levegőbe, ahol a vörös szinek tüzéből egy kicsi, kövérkés leány vált ki, mintha tánczra készülne. Domonkos Flórát látta utoljára ilyennek. Valami mulatság volt akkor Várhegyen s ugy beszélték, hogy az egészet a főispán kedvére tervezte Domonkos Flóra. Amolyan kicsinált mulatság, amelyiken feltüzesitik magukat a szerelmesek, mielőtt az oltár elé mennek. A főispán is ugy képzelte, hogy tulajdonképpen az eljegyzésére megy. S Domonkos Flóra jókedvű volt, majdnem szép. Folytonosan tánczolt s harmadnapra — kikosarazta a főispánt. Az ördög tudja, mi baja eshetett a mulatságon! A kosárról jutott eszébe a főispánnak az inas, aki a második csöngetésre se mutatkozott. — Hogy alszik a szemtelen ficzkó! Bosszantotta ez az egészséges, mély álom, mikor ő a hintaszékben lesi a hajnalt. Egy pillanatig arra gondolt, hogy kimegy és fölrázza azt a ficzkót, de nem tette, csak csöngetett harmadszor is. S akkor valami zuhanást hallott az előszobában. Fölkapta a kis asztali lámpát és kisietett. Ott feküdt az inas, valami csodálatosan szánalmas állapotban. Czilinder volt rajta, elegáns ruha, felöltő s a kezében egy kis ezüst sétapálcza, melyet még a földön is utasan tartott a két ujja közt. De az arcza össze volt törve, csurgott róla a vér s a szeme kidülledt, mintha kikívánkoznék az üregéből. És nem tudott mozdulni az inas, de a nyöszörgésből olykor éneklésbe csapott át a hangja. — István, mi bajod? — kiáltott rá a főispán.
505 Az inas fölnézett és mosolyogni akart. Azt dadogta: — Jó reggelt . . . már itt vagyok . . . — Mit csináltál? — Itt vagyok, méltóságos uram. Itt vagyok. Már nincs baj. — Hát mi baj volt? — Volt. . . volt. . . nagyon hirtelen akartam bemenni, mikor csöngetni méltóztatott... Bután röhögött a főispán szemébe. — Elestem. A főispán most már világosan látott. A gazember mulatni járt valahol, fölszedte a gazdája viseltes ruháit, ugy feszitett. Mikor aztán hajnaltájban mámorosan hazajött, meghallotta a csöngetést s az inas ugyan gyors akart lenni, de a részeg megbotlott. Aztán megtörtént a katasztrófa. Rákiáltott az inasra: — Takarodj a kuczkódba s aludd ki magadat, te gazember! Most is csak röhögött, de már fölkelt a földről. A kis sétápálczát forgatta az ujjai közt s a másik kezével a czilinderét igazította helyre. Halkan, szaggatottan nevetett a gazdájára, szemtelenül vigyorgott a szemébe, aztán elindult a szobájába,, mintha az utczán sétálna. Fütyörészett, a pálczikával játszott. A főispán visszatért szobájába. — Hogy kiöltözködött a gazember! Megismerem rajta a ruháimat, de még a levetett szokásaimat is. Ahogy azt a pálczát forgatja, azt is tőlem tanulta el a zsivány. A hintaszékbe ült, de már elmenekültek az emlékei. Csak azt a szemtelen ficzkót látta folyton maga előtt, aki elviseli a régi ruháit, a régi szokásait. Az járt az eszében, hogy az ilyen papagály-lélek, amilyen tanulékony, talán a szavait is fölszedegette és azokat kotyogja, ha idegenek közé kerül. Az ócska ruhákkal együtt az ócska természetét is leveti az ember s az inas elviseli tán. Ki tudja ? Már éppen el akarta oltani a lámpát, mikor az inas szemtelenül közeledett az ágyához. — Takarodsz mindjárt, gazember! — Takarodom — motyogta az inas. — Csak kérdezni akarok valamit. — Majd holnap. — Most — szólt az inas és a részeg ember csökönyösségével állt az ágy elé. A főispán egy pillanatig arra gondolt, hogy galléron ragadja és kidobja, de aztán eszébe jutott, hogy ez a ficzkó, amilyen mámoros, még ellentáll. Ah, holnap el fogja csapni, de ma okosabb, ha meghallgatja — gondolta magában és nem szólt egy szót sem. De szólt az inas. — Méltóságos uram, nem az előszobában törtem össze magamat. Megvertek. — Ugy kell neked, gazember. — De nem tudom, mért vertek meg. — Hát én tudjam? — Talán. Elmondom, hogy mi történt. — De gyorsan, mert kihajitlak a szobából. Az inas ugy tett, mintha nem is hallaná a szót. A czilinderét, azaz hogy a főispán czilinderét, most se vette le s a sétápálczát nagy gyönyörűséggel forgatta az ujjai közt. Ugy beszélt. A főispán meg azt gondolta, hogy reggel úgyis elcsapja a szemtelen legényt és hallgatott. — Az alispánék kertjében voltam. Sokan voltunk. Inasok, szobalányok. Aztán udvaroltam. Tehettem, mert elegáns gyerek vagyok, S aztán egyszerre nekem estek az inasok és elvertek. Miért? — Szemtelen voltál.
— Finom voltam, mert én finom gyerek vagyok. Azt mondtam az alispán szobalányának, hogy megcsókolom. Elfutott. Mondom: csak nem csúnya tán kegyed, hogy igy elfut? Azt kérdi, mért volna csúnya? Hát, mondok, csak a csúnyáknak kell sokáig udvarolni, mert azok másképp el se hinnék, hogy az ember beléjük bolondult. A szépek mindjárt elhiszik. Azoknak nem kell udvarolni, azok megértik, hogy szereti őket az ember. Ezt mondtam s az inasok megvertek, de a szobalányok se nézték összetett kezekkel. Hát miért? A főispán valami szédülést érzett. Hirtelen kiugrott az ágyból és most már nem habozott sokáig, hanem megragadta az inas gallérját és kituszkolta a szobából. Minden vér az arczába gyűlt és alig hallotta az inas makacs kérdését: — Miért? *
Már nem volt maradása. A függönyökön keresztül valami bizonytalan szürkeség szivárgott a szobába, pitymallott. Csak a főispán szeme előtt égett és izzott minden. Olyanforma láz vert ki rajta, mint a tudóson, aki álmában találja meg a probléma kulcsát s fölébred a fölfedezésre. Ő is csak irni akart, azonnal. — Flóra, megtaláltam. A régi czillnderem, kabátom, nyakkendőm és botom társaságában megtaláltam azt is, amit öt esztendővel ezelőtt mondtam. Az inasom viseli a ruhát is, a mondást is. És maga engem most akar büntetni egy elviselt mondásért? Hiszen elfelejtettem, mint a harang-nyakkendőmet, ami szintén nem divatos már . . . Oh most már emlékezett. Csakugyan mondott ilyen léha elmésséget a várhegyi mulatságon és eszébe se jutott, hogy Domonkos Flóra megneheztelhetett miatta, mert mindenki tudta, milyen régen és állhatatosan udvarol neki a főispán. Flóra, amilyen romantikus teremtés, komolyan megbántódhatott, hogy neki azért kellett olyan sokáig udvarolni, mert nem szép. S hogy most még öt esztendeig várt és megint megkéri, az persze még gorombább sértés. Hát annyira csúnya, hogy. tiz esztendeig kell neki udvarolni, mig elhiszi', hogy valaki beléje bolondulhatott! Oh az ember sohse mondjon elmésségeket, mert mind hazug és mind sért. Szegény Domonkos Flóra is megharagudott. A főispán megsimította a szakállát. — Mindegy. Csakhogy tudom, mit mondtam öt esztendővel ezelőtt. Most már rájutok arra is, hogy mit fogok neki mondani. És rájött tényleg. Mikor áthajtatott Várhegyre s megállt Domonkos Flórával egy ablakmélyedésben, ugy tett, mintha sehogy sem jutna eszébe a sértő mondás. Ellenben elfogta az áhitat, szent legendákra emlékezett s felolvadt a Rákhel varázsának dicsőítésében, amelyikért hét esztendeig szolgált Jákob. Hét esztendő! Milyen csodálatos is volt az a Rákhel! Domonkos Flóra izgatottan játszott a zsebkendőjével. — Hét esztendeig udvarolt neki? — Hét esztendeig szolgált. Szolgált kérem, nem udvarolt. Ugy eszembe jut olykor, hogy maga is ilyen legendába való leány. Mióta szolgálok már én, hogy elnyerhessem . . . De hát csak szolgálok. Mit tegyen az ember ? Hét napig ideges volt Domonkos Flóra. Egy kicsit sok legendát kellett meghallgatnia. A főispán maga volt a biblia. És Domonkos Flóra a végin ugy érezte, hogy — Rákhel. Érzékeny volt s este odahajtotta fejét a főispán ur vállára. Óh hiszen tiz esztendeig várt Rákhel is, nemcsak Jákób . . .
506 egészen hiján az angol-skót iskola rozsdaszin árnyalatainak. Nálunk is volt egypár képe, természetesen az ördög sem törődött velük, egypár jó barátján kivül, aki belül nagy zavarodást érezhetett, amért szegény barátját ide csalta, ahol a képeket csak lebirálják, de meg nem veszik. Veszik másutt; a hirére féltékeny drezdai gallériában is van már egy képe.
A közelgő éj. Az éj egy-egy lefoszló pelyhe Halkan aláhull völgyre-hegyre, Rejtelmes csend borult a tájra: Az álomhintő éjjelt várja. A völgyei már suriin belepte Az éjnek egyre hulló pelyhe, Csak ide, a Bükk tetejére, Világít még az alkony fénye. Csodás, rejtelmes fényözönben Sötétlenek a fák köröltem : . A sugaras alkony varázsa, Illen lobog fel utoljára. Aminl e fény utolsót lobban, Panaszos szellő kél a lombban S valami litkos félelem Suhan át völgyön és hegyen. De már kigyúlt a csillaglábor, Mely mérhetetlen magasságból A békét, álmot hinti széjjel — Csend lesz megint. . . ah, ilí az éjjel! Kún József.
Krónika II. Uti k é p e k -1. — aug.
10.
. . . A szürkeségnek is van mosolygása. Ha két órai keserves tengeri nyavalya után kiszállasz a dán parton, a finom párán átrezeg a nap, s az ég, ez a csudálatosan finom és, nem tudok más szót, elegáns elégye az aczélszürkének s a gyenge fűzöldnek, az ég valósággal mosolyog. Persze, különös mosolygás ez. Ismersz-e embert, kinek kimért járása, szabatosan metszett arcza, nemes homloka s árnyékos szemhéja száz lépésről elárulja, hogy aki itt jő: ur, gőgös, intelligens és szomorú ? Éveken át láthatod napról-napra, mindig egyformának, mindig urnák, mindig gőgösnek, intelligensnek és szomorúnak. Egyszer aztán megismerkedtek s bemutatkozáskor elmosolyodik. Istenem, hisz ez még mindig ő, de, hitted volna-e előre: bájosan és melegen! Amire éveken át nem gondoltál, pedig napról-napra mágneses erővel vonta magára gondolkodásodat, most észreveszed, hogy ennek a férfinak: szive van. Nemcsak ur, hanem ember is, még pedig jó ember. S ez a férfias • bájosság, ez a gyengéd gőgösség, ez a mosolygó megvetés — hiszen tudom, szép a veresen lángoló indulat, szép az éjsötét mélabánat, szép az azúrkék szerelem, de ez az elegáns aczélszürke tónus mégis csak legszebb az egész világon. Az angolok, kiknek ujabban oly csudálatos ösztönük van az intim szépségek iránt, a képeiken ezt a finom párát öntik végig, melyet, persze, az ő szigethazájukban első kézből kapnak. Kőképp a páris-amerikai Harrisson, aki tisztára aczélszürke, gyakran
S van ott, hogy a gallériánál maradjak, Munkácsynak is egy képe. A Consummatum estnek főcsoportja, melyet tudtommal külön megfestett az Andrássyak kriptakápolnája számára is, s nem tudom, a drezdai kép ez a kép-e, vagy még egy második különkép. De annyit tudok, hogy ez is gyönyörű, s e hatalmas tableauból, melyen már állitólag meglátszott volna a mester hanyatlása, csakúgy lávázik az erő és, persze, ami e szegény genienek tragikuma volt, az erőlködés is. A galléria első emelete tele van a világnak talán legszebb képeivel. A második emeleten is van egy-két Manet, Monet, Miilet, s van Böcklin, Klinger s Gábriel Max is. S tele még a szixtusi Madonna bájával, a Dürer tenyérnyi kis Krisztusának földöntúli mélységével, a Holbein örökkévaló vonalaival, a Tizian souverain tudásával s a Correggio gyengéd szeretetreméltóságával, Rembrandt után s egy csomó modern ecset után ez a kép, ez a kiszakított másolatkép, ez a derékban megroppant erőlködés mégis megkap, megragad s el nem ereszt napokig. Valaki járt itt: ezt mutatja a nagy vászon minden széles, kemény, merev és plasztikus ecsetvonása. A kép fakul, mint minden, amit Munkácsy festett — ám ez aszfaltos fakulásból annál kisértetiesebb plasztikával sugárzanak ki az ő hires fehér szinei, az ő elrajzolt, de oly beszédesen szűkszavú vonalai. Emlékszem magára a nagy képre is, a Consummatum estts, mely, igaz, hanyatlás volt a Milton s a Pilátus után, de csak olyan hanyatlás, mint ahogy Arany János is hanyatlott a Toldi s a Buda halála után. S lehet képzelődés, de ugy emlékszem, hogy azon a képen a fia keresztjéhez alélt térdelő Máriának fejkendője alól egy ujjnyira kitetsző profilja még nemesebb, még szebb, még fájdalmasabb volt, s azt a nem tudom mit, mely arra a pár négyzet czentiméterre volt festve, azt a szegény nagy ember csakugyan nem tudta újra megfesteni, sem Terebesnek, sem Drezdának. Ah, a nem tudom mi — minden nagy művész csupa nem tudom mi. A Munkácsy Madonnájával rokon szépség a Böcklin Pietája, melyet valaha itt láthattunk Budapesten, s most Berlinben van, a National-Gallerieban. Emlékeznek tán rá: kékes-fehér márványon viaszos fehéren a kép hosszában kiteritve fekszik profilban a Jézus, s a másik feléről sötétkék fejkendőben borul rá Mária, kiből nem is látszik más, mint ez a sötétkék fejkendő. Fej, két váll, görcsösen szorongató kar — mindezt egypár redő, s nem is vonal, mert Böcklin nem rajzol, csak egypár árnyék sejteti, de beszédesebben s megragadóbban, mind a négy evangyéliomnál. Sokszor elmélázok rajta: mint lehet, hogy a festők közzül éppen a legnagyobb pogányok tudják vászonra vetni, ami a keresztyénségben a legkeresztyénebb, mert a pogányságból teljesen hiányzik : a néma szenvedést, a szelid bánatot ? Ez a Böcklin kétségtelenül épp olyan pogány, mint lehetett Hermán, a
507 cheruszk vezér, s lehettek, mielőtt s miután fölvették a keresztséget, az összes gótok és longobárdok. De végre is Böcklin germán — s nem egészen bizonyos, hogy a középkori keresztyénség szpiritualizmusa, föl egészen a dantei szublimálódásig, nem teljesen és kizáróan germán: frank, gót, lombard vagy mit tudom én milyen elegy? De ime, itt van Tizian, kinél nyugodtabb és hidegebb pogány nem élt sem Numa Pompilius, sem Nero és Domitianus idejében, s kinek lelki őseit egyenesen az uzsorás Catók s a harácsoló Sallustiusok közt kell keresni. Honnan és hogy' vette ez a hűs kalmárlélek a szenvedésnek s a jóságnak azt a végtelen arisztokrácziáját, mely az Adógaras Krisztusának arczán haloványlik ? Mellesleg : az ő farizeusa fölszines figura; pompás velenczei halász vagy halas ember, de bizonyára nem a politiko-theologus aristokrata, kiknek mintáját a kardinálisok közt inkább megtalálta volna Tizián, mint a] halászok között. Azonban: a kardinálisok fizetnek, a halászok nem fizetnek — aztán meg, kétségtelen, ez a barnaképű, összecsiptetett szemű, ravasz vizi paraszt-profil remek ellentét a Megváltó nyilt, fehér, szelid arczához. Nem tehetek róla, irigylem e képet a számító venecziánustól — nem, bolondul, a magam számára, de ugy, hogy legjobb szeretném, ha a világ nagy, szép és dicső dolgait mind csupa kedves, jó és derék ember cselekedte vagy alkotta volna meg. Ezért imádom Rembrandtot, kire nemzedékrőlnemzedékre gondolat nélkül utána papolt üres pedantéria: ráfogni, hogy komor meg szigorú, holott, mikor a genie szárnyain fölszáll vagy leszáll a fönségbe vagy a mélységbe, az ő félhomályának aranyos tónusán, mint a folyékony arany, mindig végigömlik az ő könnyelmű aranyos gyerekszive. Festő számára, azt hinném, alig van gazdagabb iskola az ő képeinél. Legalább én laikus igy érzem, mert a nézésnek, a szemléletnek s a fölfogásnak azokat a különösségeit, melyekben a festő szeme szinte érthetetlenül külömbözik a mi laikus szemünktől, minden egyes képe ad hominem testesiti meg, azzal a tudatos tudattalansággal, melylyel annyit vesződnek a genie természetrajz-irói. Olyik képén például félreismerhetetlen, hogy véletlenül akadt meg a szeme valami jeleneten vagy akár a maga tükörbeli képén, s ez a kép motozott benne addig, amig csak vászonra nem vetette, hogy megszabaduljon tőle. így születhetett teszem a Rohrdommeljdger képe, melyhez azt kéne tudnom, hogy a német katalógus Rőhrdommel madarának mi a magyar neve. Valami fajdkakas lehet, vagy túzok vagy gyöngytyúk vagy fáczán féle, melyet a vadászatról fantasztikus ruhában hazatérő mester bámészkodva s nyújtózkodva tart magasan maga elé. Ez az abszolút kép, mert a témája: semmi. Ilyesmit csak festő gondolhatott ki, s ebben külömböznek az igazi festők azoktól a derék akadémikus lelkektől, kiknek a képeit kriákban és tankölteményekben is meg lehet irni. Még egy nagy reveláczióm volt: Ruysdael, nem a nagybátya, hanem az unokaöcscs, akivel szeretnék személyesen ismerős lenni. Kár, hogy meghalt, több háromszáz événél, a harlemi sinlők házában — ez a slemilje a festészetnek, kinek minden képe csupa szolid nagyság s merengő élhetetlenség. Különös kép, egy Gobineau tollára
való, elképzelni ezt az álmatag lelket, amint körülötte patakzik a vér vagy folyik a vásár, vigan vágtatnak a Wouvermann lovasai, repülnek a hadi s a kalmár gályák s bizsereg az a csapszéki és magán élet, melynek örök kulturhistóriája a németalföldi intérieur-képek — s az álmok álmodója ezalatt romok közt bujdokol, besüppedő temetőkben, s a jelen dicsősége közepett a mult fájdalmait siratja. Vannak, akiknek fájnak a századok — valami édes, csöndes, szerény fájdalommal, mely sem eget kér, sem a viharral nem daczol, de a maga igénytelen, visszavonult egyedülvalóságában nagyobb ur a ma jogczimeinél. Ez a Ruysdal Jakab a harlemi sinlők házában is nagyobb ur volt, mint mindazok, akikért körülötte a vérnek tengere ömlött. T
Élet és halál. Irta:
HERMÁN
B A N G.
(Folytatás.)
S mosolyogva folytatta: — Hát nem tud megérteni engem ? Hiszen elvégre nem csupán szüretkor, húsvétkor is csaphatunk tán egy kis mulatságot . . . S azzal már ki is suhant az ajtón. Hansen ur és Szörenzen kisasszony még csak egy pillantást sem cseréltek. Alice kisasszony azonban átkiáltott az ebédlő felől: — S be kell fűttetni, Szörenzen, az összes kályhákba rakasson tüzet. S átment a nappali szobába. A százszorszépvirágos . uszályt gyöngéden fölfogta. — S most, uraim — a hadnagyok már levetették volt bundáikat — most át kell helyeznünk a bútorokat. — A bútorokat ? — kérdezte György. — Mindenekelőtt a zongorát — szólt Alice s eleresztette uszályát. A hadnagyok kissé hitetlenül mosolyogtak, de Alice kisasszony tapsolni kezdett. —• Ugy van, uraim, át kell czipelnünk a zongorát, a szolgák is mindjárt itt lesznek. Hisz ott fogunk tánczolni, a lovagteremben. Előszólította Hansent s megbízta, hogy egy pár markos legényt hivjon; maga pedig fogta a kezeügyébe eső vázákat s egymásután vitte őket át. A hadnagyok még egyre mosolyogtak s csóválták a fejőket. Egyszerre csak ott termett a fővadászmester is. — Teringettét, mit jelentsen ez? — kérdezte kedvetlenül. De Alice alig ügyelt rá, éppen a csecsebecséket szedegette le a zongoráról s csak ugy nevetett az öreg urnák elámult arczába. A szolgák is megérkeztek, négy derék legény. Megálltak az ajtóban s várakozón hol egyik, hol másik lábukra nehézkedtek. Szólni egyikök se mert. — Rajta, rajta! — sürgette őket Alice. S a négy legény nekikapaszkodott a nagy zongorának. — Maguk is, maguk is! — szólt Alice a hadnagyokhoz. S a három hadnagynak munkához kellett látnia. Feddersen a nagy karos gyertyatartót fogta. — S maga, Berner — szólt Alice — szoborrá változott ?
508 Berner mosolyogva, teljesen önfeledten állt ott, akárcsak valami mesebeli lény, akinek csillag esett a markába s azt nézi, csodálja unos-untalan. — Feddersen — szólt Alice — adja Bemernek azt a gyertyatartót. Berner összerezzent s átvette a nehéz ezüsttárgyat. — Ugy, ugy, Berner majd világit nekünk — mondta Alice. A legények csoszogva vitték föl a lépcsőn a zongorát. Alice elől haladt, csillogó uszálya ezüstös hullámzással siklott utána a lépcső fokain. Berner magasra emelve a gyertyatartót, álmatagon lépkedett a fehér alak mellett. — Ide állítsuk — szólt Alice, amint a lovagterembe értek. A hatalmas kályhákban vigan pattogott a tűz s a lángok libbenő fényében mintha meg-megelevenedtek volna azok az ódon arczképek a tölgyfaburkolatu falakon. Alice odafutott az óriási terem közepére, ahol két szolga a nagy bronzcsillár ötven gyertyáját gyújtogatta éppen. — Mily szép, mily csodaszép itt! — kiáltott föl Alice. — Mily szép, mily csodaszép ön! — súgta Feddersen. — S mindez még csak a puszta keret — mondta Alice. Feddersen megzavarodva nézett rá. — Ugy van, Feddersen, csak a puszta keret, s ah — milyen lesz a kép ?! Majd hirtelen más hangon folytatta: — Vájjon tudják-e már az emberek, hogy tánczolni fogunk ? Tudták. A kis kunyhókban szaporán habzott a szappanos viz, suhogtak az ünneplő rokolyák, ezerránczu szoknyák, legények, leányok ugy készültek nagysietve a nagy vigalomra. — Gyuri te — szólt Alice — mennél át te magad Lársz hegedüsékhöz. Hadd jöjjenek, az öreg s a fia, hisz elvégre is fő a hegedűszó. Aztán pedig, uraim, készüljenek egy pár pohár pezsgőre . . . S megindult a lépcsőn lefelé, nyomába a hadnagyok; Knuth és Feddersen maradtak utolsóknak. — Mégis csak csodálatos — mondta Knuth suttogva. — Micsoda? — Hát mindez — felelt vállat vonva a hadnagy. Feddersen arczán azonban hirtelen valami fájdalmas kifejezés suhant át s egészen elváltoztatta e másszor oly mozdulatlan vonásokat. — Hja, kedves Knuth — mondta aztán — sohse legyen az ember' másnak irigye . . . — Bizony ne — erősítette Knuth, akinek különben sejtelme sem volt arról, hogy tulajdonképpen mit is akart a fogalmazó ur ezzel mondani. — Csakhogy — folytatta Feddersen a lépcső egyik fokán hirtelen megállva — lehetnek esetek, amikor az embernek legtanác$osabb valami félreeső zugba bújnia s ugy kérnie istent, hogy tisztítaná meg lelkünket minden irigységtől . . . Knuth nem felelt. Nem gondolt olyasmit, hogy Feddersen tán önmagáról beszél. — Eh, különben — szólt újra Feddersen — vigadni kell a vigadókkal s punktum! Knuth hirtelen észbekapott. — Csakhogy az élet mégsem csupa vigalom ám — mondta kesernyésen. Lenn a nappaliban Hansen ur már fölállította volt az ezüst hütővedreket. György hadnagy kaczagva jegyezte meg: — No hiszen lesz itt ivás!
Alice, aki már a karcsú pezsgőspoharakat is megpillantotta, jelentős mosolylyal fordult Hansen úrhoz: — Nagyobbakat kérünk. S magasra emelte karját, mintha már is koczczintgatni akarna. Majd pedig kedvencz helyére ment, a nagy pálmák alá. A lámpák oly alant égtek, hogy az óriási pálmalevelek árnyéka, mint valami hatalmas sátor ponyvázata, terjengett odafönn a menyezeten. — Feddersen — szólt Alice mosolyogva, miközben Hansen ur 'a pezsgőspalaczkokat durrogtatta — ez üdvlövések után egy kis hárfázást szeretnénk hallani . . . A hadnagyok tág félkörbe telepedtek körülötte, a távolságot közöttük még a zongora hiánya is növelte. — Ugy van — mondta Knuth, akinek kulcs-csontja még meglehetősen sajogott a zongoraczipeléstől — ez bizony csöppet sem volna kellemetlen . . . — Daloljon nekünk valamit — mondta Vedel. Vedel hadnagy ur is hőn óhajtott egy kis pihenést. Meglehetősen belefáradt már e mulatságba, amely eddig csupán előkészületekből állott. Berner egy sarokba húzódott, mig Feddersen az ablakmélyedésbe vonult gitárjával. Alice magasra emelte fejét. — Igen, igen, daloljon valamit, nos, halljuk! Feddersen még tétovázott kissé. Csillogó szeméből különös kifejezés sugárzott. Aztán rákezdte s halk hárfapengetéssel kisérte énekét: Mennyiféle, Mily hatalmas, Mily ujjongó, mily zajongó Öröm is van e világon . . . Óh de mily halk, Óh mily csöndes, Mily csöndes, mily halk a hangja Édes, titkos szerelemnek . . . Szerelemtől lázas ajkak Szomjú vágyban égve mégis Óh mint félnek, Mint remegnek Amaz első, szűzi csóktól! Mennyi izzó, mély tekintet Villan erre, villan arra, Amig végre lángolóan Összecsapnak, összeforrnak. Mily sokáig tétovázik Két szerelmes csüggedezve, Amig aztán vad gyönyörrel Egybeolvad teljesen . . . Annyiféle, Oly hatalmas, Oly ujjongó, oly zajongó Nagy öröm közt e világon — Szerelemnek tiszta lángja. Csak lobogj ugy mindörökre Titkon, halkan, fényesen 1 . . .
A dal elhangzott. Feddersen földre sütötte szemét. Egy pillanatig teljes csönd volt a teremben. György hadnagy szólalt meg elsőnek: — Ki a költője e dalnak? Feddersen ur nem felelt azonnal, aztán halkan mondott valami nevet. — Átkozottul elmés egy férfiú — jegyezte ínég György. Vedel hadnagy ur kissé ijesztő mérvekben nyújtóztatta ki hosszú lábszárait. Senki sem tudta, figyelt-e Alice kisasszony a dalra. Hátraszegett feje mozdulatlanul pihent a szék támláján, a lámpa ezüstös sugárkévéi sápadt csillogással verődtek vissza arczán.
509 Végre fölkapta fejét. a szent estén a jótékonysági bazárban járnák körül a kará— De azért a költők mégsem tudják, nem, nem tud- csonyfát. ják, hogy mennyire képes valaki szeretni. Hanem — és A diszes menetben mindenütt Alice járt elöl. hirtelen fölugrott — hisz mi almáslepényt akarunk sütni. — Most már, Berner — mondta halkan — tánczolAz embereknek el volna rontva ez a csodaszép ünnepük, junk mi is egyet. ha nem kapnának almáslepényt. Aztán kivette a karját a férfi karjából és a kocsist Csöngettek. Mikor Hansen ur belépett, Alice nagy hivta tánczra. hirtelen almáslepényt rendelt. — Jerünk egy fordulóra — szólt hozzá. — Süssék meg az inasok — mondta. — Közbe Körültánczolták a termet. S mikor visszaért, ahonfölválthatják egymást s aki szabad, elmehet tánczolni. De nan kiindult, másik tánczost kért föl. S megint másikat, almáslepény okvetetlenül kell. így aztán sorra került egy fiatal ember is, aki éppen a Inaskép három falubeli leányzó szerepelt, aki Szören- gazdaságot tanulta, olyan vörös volt, mint egy bazsarózsa zen felügyelete alatt a háztartás mesterségét tanulta és és ragyogó izzadságcsöppek voltak a homlokán. ' azért a tisztességért, hogy Szörenzen kisasszony munkáját A végin egy napszámossal tánczolt. elvégezheti, évszámra nem fizetett többet, csak csekélyke Ugy látszott, hogy egyenként valamennyivel végig háromszáz koronát. akar lejteni a termen. Sorra vette őket: hadnagyot, bérest, — De bort is kell kapniok — mondta Alice. parasztot. A két inas bort hordott körül s a leányok, — Adj inkább puncsot nekik — vélte György. akik nem szokták meg az erős italt, egyszeriben kimeleAlicenak igy is jó volt. Ringatta a fejét jobbra-balra. gedtek. A kötényük szélével törülték homlokukról az — Chéres bétes — mondta — mégis pompás dolog, izzadságot. A nyelvük megeredt, a béresek derekasan ha az ember gazdag. hajtogatták a teli poharakat, azután eldugták az ablak És fölemelt egy poharat, amelyben rózsapirosan csil- mélyibe. Vedel meg nagyban mulatott az állig begombollogott a bor. kozott, merev gazdászifjuval, aki titkos lelkesedéssel és — Vig ünnepet! — kiáltották feléje a hadnagyok. nagy tűzzel áldozott a táncz örömeinek. És fölhajtották a borukat. Alice egyre legelői tánczolt. Uszályát a kezében — Köszönöm — felelte Alice — most már megtelik tartva, büszkén és magosraszegzett fejjel, mintha csak a terem. valami távoli muzsikának az ütemeire lépkedne. Szándék és akarat nélkül Berner odalépett Alicehoz Még a fővadász is nekimelegedett. Koczczlntott minés a karját nyújtotta neki. denfelé. Olyan sajátságos járása volt, mintha váltig — Köszönöm Berner — szólt a leány. És mosolygott. magasszáru csizma volna a lábán. A többiek kicsikét visszamaradtak, mert Alicenak . — Na, na — mondogatta olykor — bolond dolog, hosszú volt az uszálya s nem tartotta szükségesnek föl- de elég mulatságos. emelni. A három svéd sarokba szorította a tánczosnéját és hangos beszéddel illegette magát. Az előcsarnok zsúfolva volt béresekkel. — Jó estét legények — mondta Alice. — Jertek A vadászmester hol az egyik, hol a másik sarokba csak föl. ment. Ragyogó • szemmel figyelte a leányát. Egy-két béres, néhány szolgáló, lassan fölczammogott — Már kinőtt a gyerekczipőből — mondta aztán — a lépcsőn. Olyan ügyefogyott félénkséggel tipegtek, mintha és kinyitotta a gallérját, hogy levegőhöz jusson. Akihez örökké lábujhegyen járnának. A két szobaleány bókolva fordult, az egy napszámos volt: Per Eriksen. állt a lépcső fokán. — Igen — felelte csöndesen — a kisasszony nem — No jertek csak, jertek ide — ismételte Alice. gyerek többé. És odasúgta a hadnagyoknak: Per Eriksen a legöregebb napszámos volt. Nagyon — Most tegyék elevenné ezt a képet. Ilyen gyakor- nehézkes ember. Tudott minden bajt, ami hetven esztendő lott leventéknek csak nem kerül fáradtságukba az ilyesmi! óta megesett a birtokon, arra is emlékezett, hogy mikor A hadnagyok, akik maguk is el voltak kissé fogulva, akasztotta föl magát a vadászmester felesége a kályha térdet hajtva karjukat kinálták a hölgyeknek és a terembe csövére. vezették őket, ahol Feddersen már a zongoránál ült és — Bizony, bizony szomorú idők voltak azok — versenyben muzsikált Lársz-szal, meg a fiával, akik fehér mondotta Per Eriksen, valahányszor a kályhacsőről kezharisnyában jelentek meg. dett beszélni. — Indulót, indulót! — kiáltotta Alice, aki Bernerrel Vagy husz pár tánczolt szanaszét. a. menetet megnyitotta. A béresek és a szolgálók az — Rajta, rajta! — kiáltotta Alice. ajtó mellett lapultak meg. És Feddersen újra kezdte. Ott állt Berner mellett az Hat svéd legény, egyik nagyobb, mint a másik, hety- ablakmélyedésben. kén előlépett, derékon fogta a párját s olyan biztossággal — Látja — mondta — most aztán igazán vigan fogott a tánczhoz, mintha teljesen ura volna a nehéz hely- vannak. zetnek. Egyre nagyobb lett a lárma. A perdülő lábak topo— így már jól van, nagyon jól van — ujjongott gását túlharsogta a kaczagás, meg a vidám szóbeszéd. Alice. György hadnagy, aki egyetlen negyven éven aluli — De Lársz csak ezt az egy indulót tudja játszani — tánczosnőt sem mulasztott el, csak ugy tüzelt és lihegett, súgta neki Feddersen, mikor a zongora mellett elhaladtak. amig a reprezentálás szent kötelességeit rótta. — Nem is kell nekünk különb — felelte rá Alice — De hol van az ispán? — kérdezte Alice. nevetve. Arról megfeledkeztek. Hansent küldték ki, hogy elA Frigyes herczeg tisztelgő indulója volt, amit az hozza a familiát. öreg zongorista és a csemetéje játszott. A két zongorás ugy — Isten legyen nekik irgalmas — mondta a nekifeküdt a billentyűknek, mintha egy óriás hippodromban fővadászmester már valamennyien az ágyban lesznek. játszanának az őszi vásáron. — Majd fölkelnek — mondta Alice és nevetett. — Lassanként mindenki tánczra kerekedett. Az összes Ma éjjel nem alszik senki. kocsisok és az összes szobaleányok, akik aztán hosszú Berner oldalán végignézte a tánczolók seregét. A csilmenetben, ünnepi vonással az arczukon elvonultak, mintha lár fénye mellett zűrzavaros társaság volt ez. A terem
510 sarkában a béresek csendesen iddogálták a borukat, mintha csak a mindennapos pálinkájuk volna. Alice ajkán futó mosoly jelent meg. — Barátom — szólt és Feddersenhez fordult, aki hirtelen föltekintett és egy szempillantásra elmélyedt a nézésébe — barátom, játszszon most egy keringőt. — Egy lassú keringőt. Egy lassú keringő — ez több volt, mint amit a vén zongorista, meg a fia megbirt. Föl is keltek mindaketten és a pihenésnek adták magukat. Fogták a poharukat és odébb álltak. Az arczukról ugy csurgott a verejték, mintha ebben a perczben kerültek volna elő valami római fürdő leghátsó fülkéjéből. — No, Szörenzennel kellene nékem tánczolnom — mondta a fővadászmester és közelebb jött a zongorához. De Feddersen ur nem hallgatott rá. Kezdődött a keringő. Hirtelen mindenki abbahagyta a tánczot s egyszerre olyan üres lett a terem, mintha az egész zajt szélvihar söpörte volna el. — Bemer — szólt Alice most rajtunk a sor. Egyedül lejtettek. A leány karcsú alakja kedvesen simult a karjához, ahogy végigperdültek a termen. Senkisem tartott velük. A magános zongora hangjai ugy hallatszottak, mintha messziről szűrődnének ide. A csillár viaszgyertyái pedig, amelyek előbb a zsongó lármában vadul lobogtak, most tisztán és nyugodtan égtek. Még mindig tánczoltak. Egy szó sem esett. Alice mereven nézte Berner remegő ajkát. — George! — szólította lágy hangon. Kétszer ismételte a nevét. A keringő véget ért. — Gyorspolkát játszszanak — kiáltotta Alice. Bernerrel karöltve lassan végigment a termen. És mikor a tolongás egyre nőtt és a hadnagyok már mind tánczrakeltek, nevetve nézett az arczába és igy szólt: — No, szóljon már valamit, Berner! De Berner nem szólt egy szót se. Ugy érezte magát, mint a tüzimádó, aki a tekintetét nem tudja elfordítani a naptól. Egyszerre fölcsillogtak Alice szemei. — Mit is kezdjek magával, Berner? Azután a zongorához szaladt. Feddersent félretolta és maga ült a helyére. És zajba, zugásba belecsendült a leány dala : Kis kertemben liliom S rózsaloncz virágzik, Kis babádat hejh bizony Ne várasd sokáig. Ölelésre vágy karod, Csókért eped ajkad, Ha te is ugy akarod, Csapjunk lakodalmat!
Berner mellé lépett. Egész arcza lázban égett. És gondolkodás nélkül, jókedvűen, kitörő örömében szinte ujongva félretolta a leányt és maga kezdett énekelni. Eddig azt se tudta talán, hogy hangja is van. Kis kertedben liliom S rózsaloncz virágzik ; Nem váratlak, nem bizony, Kis babám, sokáig. Liliom a te karod, Rózsa a te ajkad, Ha te is ugy akarod, Csapjunk lakodalmat 1 . . .
Nem fejezte be egészen a dalt. Kéz a kézben ott állottak egy pillanatig a zongora mellett. Jó darabig szótlanul voltak. — Jöjj, Berner — szólt Alice. Lassan az erkélyre vezető ajtóhoz mentek. Berner kinyitotta.
— Csukjad be, György . . . Hangtalan csönd. Egyetlen vidám szó nem hangzott keresztül az ajtón. Sokáig álltak szótlanul egymás mellett. A vállaik érintkeztek. — Alice, milyen nagyon szeretlek téged ! Még sokáig álltak igy és sokáig hallgattak így. A vallomásaikat senki se tudná megszámlálni. — Milyen nagyon szeretlek! Előttük a havas tájék olyan volt, mint valami csillogó nászruha. A fejük fölött némán pislogtak a csillagok. — Nézd a csillagokat George. Nézd, a csillagok nekünk sugároznak! Berner remegve, halkan, csak suttogott. Mintha nem tudna többet ennél a három szónál: — Milyen nagyon szeretlek! *
Vendégek érkeztek a terembe. Az ispán családja. Anya és leánya savanyu két hölgy vala, kiknek ruhája állott kölni-viztől volt illatos, különben pedig olyan lomposak voltak, mintha évekig használatlanul lógtak volna a ruhaszekrényben. A két hölgy udvarias meghajlással közeledett a házikisasszonyhoz. — Nagy meglepetés ez ma "este — mondta "az ispánné. — Dehogy — felelt rá Alice nevetve. — Sokáig készülődtünk a mai estére s már réges-régen vártuk. A teremben ismét nagy vigan tánczoltak. Alice rátámaszkodott Berner karjára. — George — súgta neki — bár az egész világ résztvehetne örömünkben. II. Szerelmeskedők.
A nagyságos asszony csöngetett s bágyadtan pihent tovább az ő régi szép ágyában, e hatalmas széles ágyban, amelyhez annyi gyönyörű álom emléke fűződik s amely a maga játszadozó amorettjeivel, aranyos czirádáival tán csak egymaga maradt meg változatlanul olyannak, amilyen volt ama rég elillant álmok idején. A csöngetésre bejött Schrőder; hozta a kávét. A tanácsosné ő nagysága ugyanis az ágyban szokta elkölteni reggelijét. Schrőder ezalatt a szomszéd szobák hőmérőit hasonlítja össze, mivelhogy baj volna, ha nem ugyanegy fokot mutatnának mind. Reggeli után: toilette. Ő nagysága rendszerint két óra hosszat ül a kis tükrös asztal előtt, amelyen a különféle illatszeres üvegecskéknek, kenőcsös tégélyeknek s mi más pipere eszköznek se szeri, se száma. Ő nagysága szótlanul ült a tükör előtt s aggodalmasan nézegette magát. Schrőder méltóságteljes nyugodtsággal teljesítette körülötte a kötelességeit. — Hát ő fölkelt-e már? — kérdezte ő nagysága. — A tanácsos ur már csöngetett. ő nagysága mindig csak az »0« szócskát használta, amikor férjéről, a derék városi tanácsos úrról beszélt. A tanácsos ur már a.harmadik férje vala; gyors elhatározással tette férjévé, amikor ő maga ötven éves volt már, a férfi pedig még csak huszonkilencz. Addig ez az ur a jószágigazgatói állásnak vált diszére, ő nagyságának meglehetősen terjedelmes fekvőségein. — Fölkelt-e már ? — kérdezte ismételten oly különös hanglejtéssel, mintha valami fizetett szolgájáról beszélne. — A tanácsos ur csöngetett —mondta újra Schrőder. Ez a Schrőder egyike volt amaz öt női lénynek, akik ő nagysága házánál a szolgálat-tevői czimmel és jelleggel
511 is beérték, jóllehet jogosan táplálhattak volna a tanácsos ur irányában magasabb igényeket is. Esztendők során ugy kerültek egyik a másik után a házhoz; társalkodónőnek, házikisasszonynak. S megmaradtak ott a korosodásuk napjain is. A tanácsosné mindenre szemet hunyt, hisz elvégre semmi sincs, amit meg ne lehetne bocsátani. Toilette-jével végezvén, ő nagysága ébenfabotocskájára támaszkodva elballagott a nappali szobába, ott az ablak fülkéjében beleült a nagy karosszékbe s a mahagóni asztalra maga elé tette selyemből készült pénzes zacskóját, amelyen a Rantzau-ok czimere ékeskedett. — Most már hadd jöjjön Adél! — mondta s ugy helyezkedett el, hogy az utczára és a szomszéd szobákba is lásson. Schrőder elment, hogy beszólitsa az unokát. A tanácsos ur léptei is fölhangzottak. Nyilt az ajtó s belépett ő, hogy nagyságos nejének jó reggelt kivánjon. Évek folyamán meglehetősen össze zsugorodott s megkopaszodott e derék férfiú. Tar fejére roppant alázatosan lapult oda barna parókája s ugy rémlett mintha az is meg-megbillenne csupa tisztességtudásból, valahányszor a tanácsos ur hajlongani kezd szigorú tekintetű felesége előtt. A tanácsos ur amaz emberek fajtájából való volt, akik mintha örökösen hajlonganának valaki előtt. Alázatosan kérdezte, hogy ő nagysága jól aludt-e? — Jól, már a mennyire vén ember jól alhatik — felelt ő nagysága. Fölülmulhatatlan kifejezésével a semmibevevésnek tudott elnézni a férjévé vált jószágigazgatónak feje fölött; ugy rémlett, hogy talán nem is nézett már jó néhány esztendő óta a szemébe. És a tanácsos ur már el is tünt, ő nagysága pedig csak várta unokáját. Schrőder csakhamar visszatért s közönyösen jelentette az ő örökké egyformán színtelen hangján: — Adél kisasszony kilovagolt. — Hány óra? — kérdezte ő nagysága. — Tiz mult, nagyságos asszonyom. — Helyes! Ő nagysága nyugodtan üldögélt tovább. A szomszéd szobákban buzgón ketyegtek az órák, másodpercznyire egyező pontossággal mérvén az időt. Minden kettyenés oly busán hangzott, mintha valami rég elfelejtett hangszernek egy-egy húrja pattanna meg. Ajtónyitáskor pedig erősen, tekintélyesen hangzott be a folyósóról a nagy óra lassú pendülése, amely mintha rendre intené a többit. Az ablak előtt az utczán emberek jöttek-mentek. Valamennyi köszönt. Ő nagysága előtt minden áldott napon igy áramlik ugyanez az ember áradat immár harmincz esztendő óta föl s le. Ő nagysága mindenkit ismert. Olykor jött valaki, aki nem köszönt. Az ilyen persze a városkának valami újdonsült polgára volt, vagy valami átutazó idegen. — Ki az? — kérdezte ilyenkor ő nagysága. . Ha éppen tudták, megmondták a nevét. — Helyes! A jövevény pedig idővel megtanult köszönni s beleolvadt a megszokott áradatba s ő nagysága nem vette észre többé. Schrőder kiment s a szobákban teljes volt a csönd. Ő nagyságának bágyadt szeme egyszerre csak fölcsillant. Látta, hogy a sarkon épp most fordult be Adél. Az ifjú hölgy karcsú alakja büszke tartásában gyönyörűen festett a barna ménen, amely, mintha - úrnőjének szépsége késztetné, hódolatteljesen hajtotta meg hatalmas nyakát. (Folytatjuk.)
Krónika III. A külföldi sajtó a magyar palotában. —
O p e r e t t e.
— — aug.
10.
SZEMÉLYEK :
szittya törzsfőnök Parisban. az Otthon kiküldöttje. SINGER VILMOS, a sajtó-kongresszus elnöke, a külföldi sajtó vezérképviselője. BOROS SÁMUEL, a kormánybiztos helyettese) hármas szerep BOROS SOMA, az Otthon tagja Küry Klára
RÁKOSI JENŐ,
BÉLDI IZOR JÓZSI,
BOROS SAMU,
külföldi ujságiró
(Történik Parisban, Lukács Béla,. kormánybiztosságának Színhely:
számára. korszakában.)
a m a g y a r palota előtt.
I. jelenet. RÁKOSI JENŐ (egyedül): Eljöttem tehát, mint a peleskei nótárius, megnézni, nem ugyan Mátyás király palotáját, hanem Napoleon sirját, de sajnos, nem jutok hozzá, hogy megszemléljem a nevezetességeket, mert egész nap itt kell őriznem a magyar palotát. Nem hiszem ugyan, a mit honfitársaim beszélnek, hogy t. i. Loubet annyira bele bomlott volna ebbe a palotába, hogy távollétemben okvetetlenül annektálná, de a francziák, mint hazai hírlapjainkban olvasom, szinte beteges vonzalommal viseltetnek a kiállítás magyar része iránt, s minduntalan zarándok-csapatokban jönnek: irigyelni a magyar ipart s megcsodálni a magyar festőművészeket. Ezeket a lelkes magyarbarátokat pedig -more patrio beszéddel kell fogadnom, lévén hazánk a beszéd hazája. Ha - nem beszélnénk, még azt mondhatnák rólunk, hogy nem maradtunk hivek ősi erkölcseinkhez. S nekem, aki már tizennégy üdvözlő beszéd-mintát konczipiáltam, most egy tizenötödiken kell gondolkoznom, mert az 1 —14. számúak mind elkoptak, ismeretesekké váltak. Pedig a franczia der-di-dasz még kegyetlenebb, mint a német. Ó, mily jó volna BalatonFöldváron lenni! És ha meggondolom, hogy azért nem akartam képviselőséget vállalni, mert borzadtam az örökös reprezentálástól s a sok léha beszédtől! Tessék, hová jutottam! Elnöknek lenni — be kutya kenyér! De nini, egy Baczur Gazsi-féle alak. (Föllép Izor Józsi.)
II.
jelenet.
: Elnök ur, jelentem . . . Az ELNÖK: Józsi, maga az?! Mit keres itt maga, a hol a madár sem jár? IZOR Józsi: Kötelességemhez képest megjelentem, elnök ur, hogy, mint az Otthon kiküldöttje, segítségére legyek önnek a magyarság képviseletében. Értesültem ugyanis, hogy a külföldi újságírók személyesen is megtekintik a magyar palotát; a sajtókongresszus leteszi hódolatát a magyar géniusz lába elé, s személyes látogatásának kegyével avatja európaivá a zsönge, de rokonszenves magyar kulturát. IZOR JÓZSI
2*
512 Az ELNÖK : Kik jönnek el a kongresszus tagjai közül ? Jzoi? Józsi: Az egész kongresszus. Hébrard, a nagy Hébrard és mások, többek között: Hébrard, a Temps főszerkesztője és mások. Az ELNÖK (lemondással): Akkor hát ismét beszédet kell tartanom. No de ugy kell nekem, mért nem maradtam Balaton-Földváron. (Józsihoz.) Hát aztán csak csoportosuljon, Józsikám, hogy elég tekintélyesen képviselhessük a magyarságot. Józsi: Tessék rám bizni, elnök ur. (Jő Boros Sámuel diszmagyarban.) III.
jelenet.
B O R O S S Á M U E L : Bocsánat, uraim, nem Rákosi Jenő úrhoz van szerencsém? Az ELNÖK : Nekem ugy tetszik, mintha Pesten már találkoztunk volna. BOROS S Á M U E L : Nevem Boros Soma, a magyar kormánybiztos helyettese vagyok. A kormánybiztosság nevében jöttem, kérni elnök urat, hogy a külföldi sajtót a magyarság képviseletében fogadni szíveskedjék. Az E L N Ö K : Nekem ugy tetszik, mintha uraságodat a dohány-utczában egyszerűen és kedélyesen Samunak hivtuk volna. BOROS S Á M U E L : Bocsánat, elnök ur, azonnal átváltozom Samuvá, de előbb hivatalos kötelességemnek eleget kellett tennem. (Soma el. A szinfalak mögött hirtelen átöltözik az Otthon tagjává, s a következő pillanatban a másik oldalról jő, mint ezt Toto és Talá-ban látni.) A, elnök ur, alázatos szolgája! Józsi: Szervusz, Samu! B O R O S : Szervusz Józsi! Az ELNÖK: Milyen jó, hogy itt van! Meg akarom kérni, szíveskedjék a látogatás alatt, Józsi barátunkkal egyetemben, a palotában csoportosulni, hogy a magyarságot minél tekintélyesebben képviselhessük. BOROS : Bocsánat, elnök ur, sajnálatomra lehetetlen. (Kiveszi óráját és megnézi.) Öt perez múlva át kell öltöznöm, külföldi újságíróvá. Megígértem ugyanis Hébrardnak, hogy mint kongresszista veszek részt a látogatáson. A dolog ugyanis ugy áll, hogy Hébrard és mások nem jöhetnek el, s a külföldi sajtót egyedül Singer Vilmos képviselné, hogy tehát a képviselet tekintélyesebb legyen, megígértem Hébrardnak, hogy Singer körül fogok csoportosulni. De, bocsánat, a látogatás ideje veszedelmesen közeledik; sietnem kell az átöltözködéssel. (El.) Az ELNÖK : No hát, Józsikám, akkor csoportosuljunk ketten.
(francziául felel): Üdvözlöm a jogászok és kanászok lovagias nemzetét. Mint a külföldi sajtó képviselője nem hallgathatom el, hogy Magyarország teljes mértékben megérdemli Európa jóakaratú rokonszenvét. Uraim! Magyarország a lovagiasság, a szabadság, a pörkölt, a túrós csusza, Tokaj és Jókaj hazája. Ki ne ismerné a nagy Ó d'Zsanosz nevét? Önök közt számosan vannak, akik 1848-ban, kirántván villogó gatyájokat, hősiesen küzdöttek a szabadságért s Ponyatovszkyért, s rettenthetetlen bátorságukkal kivívták egész Európa elismerését. Magyarország története a hősök története. Attila, Dzsingiszkán, Koszcziuszkó, Sobri Jóska, e magyar hősök hallatára feldobog minden müveit európai szive. Mi, a külföldi sajtó, mindig is jóakaratú figyelemmel támogatjuk Magyarország ügyét. Nagyon örülök, hogy ezt egyszer személyesen is elmondhattam; nagyon örülök, hogy megérhettem e szép napot. Kérem, mutassák meg, bár csak írásban és képben, szép hazájokat; hadd veregessem meg kedvenczem: a kisded Magyarország vállát. Az ELNÖK (meghatottan): Köszönöm, nagyon köszönöm ! Józsi: Éljen a külföldi sajtó, éljen! B O R O S : Éljen Magyarország, éljen! SINGER
VILMOS
(A külföldi sajtó s a fogadó bizottság körútra indulnak a magyar palotában, ahol a szittyák törzsfőnöke bemutatja Singer Vilmosnak Magyarország igyekezetét és haladását. Singer Vilmos több helyütt nem titkolt meglepetéssel fejezi ki elismerését. A szemle után a külföldi sajtó és a magyarság barátságos lunchre ülnek össze. A hivatalos tósztok után a külföldi sajtó elnöke és a magyarság elnöke elkezdenek barátkozni, mig Józsi és Sámuel újra megisszák a brúdert.)
A SZITTYA TŐRZSFŐNŐK: Nézze, kedves Singer ur, nekem ugy rémlik . . . Tudja, kérem, ha nem tolakodás a kérdésem, nekem ugy tetszik . . . mintha ön bécsi újságíró volna . . . A KÜLFÖLDI SAJTÓ : Igen, kedves Rákosi ur, én egy bécsi újságot szerkesztek. A SZITTYA TÖRZSFŐNÖK : Akkor hát nem mondhatná meg nekem . . . hiszen már vége az ünnepiességnek . . . nem mondhatná meg nekem, mi czélja volt önnek azzal... hogy is mondjam ? . . . szóval, mit beszélt ön itt összevissza Tokajról és Jókajról? Hisz Bécsben már ismerik egy kicsit a mi viszonyainkat. A KÜLFÖLDI SAJTÓ : Hja, kérem, az én beszédemet holnap egész Európa fogja olvasni. A külföldi sajtót képviseltem, tehát a külföldi sajtó magaslatáról kellett az előttem különben igen rokonszenves Magyarországhoz szólanom. És végre, mit képzel ? Európa és Magyarország ölelkezése nem lett volna se olyan ünnepies, se olyan impozáns, ha én nem a külföld nyelvén beszélek, hanem ugy, ahogy egy bécsi hirlapiró, aki nagyon jól ismeri Magyarországot. Természetes, hogy Tokajról és Jókajról kellett beszélnem . . . IV. jelenet. (Borosra mutat.) De a külföld máris ide figyel; maradjunk (Föllépnek : Singer Vilmos és Boros Sámuel, az utóbbi meg a hivatalos tónusban. (Feláll.) Messieurs! (Francziául mór külföldi újságírónak öltözve.) folytatja): Nem válhatok meg a loyagias Magyarországtól, SINGER V I L M O S 1 a fokos, a paprika és Tzigane-ok hazájától, anélkül, hogy . . . mint külföldi S A T Ó : M E BOROS S Á M U E L j < J ) S S I E U R S !... (A többit már nem lehet hallani a külföldi sajtó és a magyarAz ELNÖK : Messieurs! (Szivére teszi kezét s elmondja, ság lelkes zsivajától.) ' Ygrec. francziául, a 14-ik számú üdvözlő beszédet; Józsi közben, egyet-egyet bólint.)
SAISON. Séta a czirkusz körül.
A ló nem asszony alá való portéka, s ha ennek daczára mégis szeretjük a nőt lovon elképzelni, még inkább pedig látni, az inkább pikantéria, semmint a tökéletességben való gyönyörködés. Eltekintve attól, hogy az asszonyi ülés lehetetlenné teszi a ló és a lovas gépezete tranzmissziójának legfontosabbját: a térdet, az asszony és a paripa idegessége két oly egyforma sarok, amely löki egymást és soha egészen együvé olvadni nem tud. Emanczipált angol kisasszonyok az első bajon ugy segítenek, hogy férfi-nyeregbe szállanak, ezzel azonban a női lovaglás ismét egy fontos faktort vészit el: nem mutathatja magát a férfinak. Ami pedig az idegek vibrálását illeti, arra még az angol uri hölgyek sem találnak orvosságot. Jöjjünk tisztába vele, hogy a lovaglás a legegészségtelenebb dolgok közé tartozik. Csak régi felcserek, akik hajókötél vastagságú idegeket supponáltak, bukkanhattak oly gondolatra, hogy egy minden fázisában — ugy lelkileg, mint szorosan véve testileg — izgató sport gyógyulást ád a beteg idegnek. A lovaglás elsőrangú gyönyör, s mint minden földi gyönyörűség, az egészségünkbe bocsájtja gyökereit. A szüntelen veszedelem, a megfeszített figyelem, a tüdő és a sziv forcirozott munkája, s végre a ló átragadó nervozitása olyan tényezők, amelyek együtt hatva rövidebb-hosszabb idő után az idegeket teljes csődig juttatják. A lovas katonatisztek 75°/0-a gyomorhurutos és a jockeyk csaknem kivétel nélkül tüdővészesek. Szóval: nagy ára van annak a passziónak, mikor a szép csődör büszke ügetésben halad a porondon s a lovas, kezében a delejtűként reszkető és érző kantárral lélekidomárnak képzeli magát, akinek korlátlan hatalma van egy oly gyönyörű, isteni ihlettől sugalt gépezet fölött, mint a paripa. Igaz: a ló is megfizet ez élvezetért. Megfizet a saját szervezetével, de honorál bennünket is. Az okos ló épp olyan ideges és szeszélyes, mint az okos asszony; nervózus és bolond, akár mi volnánk azok, ha állandóan hipnotizálnának bennünket. A zabla nem egyéb, mint hipnózis, amely a lovat akarata ellenére' olyas dolgokra viszi, amelyekkel gondolkodása és szervezete merőben ellenkezik. Maga a rendes galopp sem születik a lóval s hosszas gyakorlat utján sajátítandó el. És még: a piaffe, az epaule en dedance, a capriole, a pesade, a terre á terre stb., ez a gyönyörű matematika, amely-egyenleteket fejt meg négy lábból, egy testből és egy hitvány aczéldarabból. A ló pedig igazi hereditárius, az unoka megérzi az ős egy fárasztó délutánját s tulajdonságait hívebben örökiti, mint a gótaiak a nagy orrukat. Mondottuk: a ló bennünket is honorál. Az igazi demokráczia nem a sirban, a paripa hátán találkozik. Aki egy pár kantárt jól tud megfogni, az a királyi terem kilincsére' is rátette a kezét. A jó lovasnak minden országban nagy a becsülete, valaminthogy minden uralkodó
iparkodik, hogy jó lovas legyen. Mi az oka: talán az, hogy annak, aki dicsőséggel akar a nyeregben megülni, jó emberismerőnek kell lennie. Paripa hátán ülve látod igazán, mily csodálatosan hasonló a ló lelki élete az emberével. A lovak közt vannak: ravaszok, kötelességtudók, henczegők, prédák, könyelmüek, takarékosok, vakmerőek, stréberek, szorgalmatosak, gyávák, képzelődök, fatalisták és buddhisták, konzervatívok és liberálisok, sőt hazugok és forradalmárok is vannak. Mindezt oly nagy képben és fentartartás nélkül látod, mint az embernél soha. Kilovagolsz Rákosra, s közben egy emberi karakter minden sokoldalusága pereg le előtted, mert a ló az embertől sajátította el erkölcseit, gondolkozását, gonoszságát. S mert ez igy van, azért szimpatikus nekünk a ló, ez a szerencsétlen állat, amely az emberi kulturával együtt az emberi nyomoruságokat is megkapta. A czirkusz a ló révén tulajdonképen nagyobb jelentőségű szinház, mint amilyennek a köztudatban él. A czirkusz szó erőt, tudást és positivumot jelent, ezt itt is, ott is kezdik elösmerni. A világ legjobb lovasa, akit valaha láttam s akinél jobbat bajosan fogok megösmerni, James Fillis volt, negyedéve a budapesti czirkusz egyik tagja. Ez a csúnya, öreg ur a világ legnagyobb lóismerője, következésképen jó emberismerő is. (Hogy milyen fogalmai lehettek halandótársairól, mutatja, hogy emberkerülő volt s magános életét a manége porondján töltötte.) Brilliáns iskolalovas, a legfinomabb erőmérő és erőszabályozó, elsőrangú képességekkel megáldott ember, akiben meg lehetett találni azt, ami a lovas régen keresett, hatodik érzéke: az előreérezés. Hire régen bejárta a világot, iskolája megdöntötte az addig uralkodott katonai lovagló tudományt. Fillis emanczipálta a művészetét, szétrontotta a régi szabályokat s kezdve a kantárvezetéstől az ülésig, uj rendeletekkel szerelte fel a hippológiát. De nem erről van szó. Fillist a budapesti czirkuszból az orosz katonai lovasiskola fejének vitték, ordókkal elhalmozták s ő, akinek mutatványait Budapesten még bohóczok fűszerezték, ezredesi rangot kapott. A czár személyes barátja s köztiszteletben álló katona. A czirkusz tehát nem alacsonyrangu műintézet, s Carré Katicza, akinek arczképét czimlapunk mutatja, nem műlovardai jelenség. Ha szigorúan vesszük, talán nem ideálja a jó lovasnak, mert láttunk már a Renz-lányok között jelesebb iskolalovasokat, de mindenesetre bátor, okos és gyönyörű leány. Főkép az utóbbi. .Istenem, van-e szebb dolog a világon, mint látni egy bájos női szervezetet, amint érzékei vibrálnak, foszforeszkálnak, küzdenek, s a lelki és testi harczot kipirult arczban, hullámzó kebelben mutatják be? Egy szűzi fiatal lélekbe belepillanthatni, s finom testi körvonalakba burkolt haragját, örömét, boldogságát, csalódását, felindulását, diadalait, habozását, akaratát, gondolkozását kaleidoszkopszerüen. meglátni nemcsak agourmet-knek, a jó embereknek is örömet szerez. A spanyol iskola néhány száma elég arra, hogy e szép leány lelke megnyíljék előttünk s önmagával, hamvas fiatalságával felderítsen. A ló hátán nem lehet színészkedni: a nyers ember nyers, az alattomos alattomos, a jó ember jó lesz: ki valakinek karakterét meg akarja ösmerni, akkor nézze meg, mikor nyeregben ül. Carré Katiczáról az a képünk, hogy
514 erős, szenvedélyes, fiatal, tapasztalatlan és vakmerő. Minő lángok a katlan a l á ! Nem csoda, hogy Budapest minden felnőtt férfia ki-kijárogat a czirkuszba a ló hátán való érzéki tűzijátékot végignézni és gyönyörködni abban, hogy a bájos leánynak nem kell féket rakni egy indulatára sem. E z az igazi primadonna: öt perez alatt eljátszik operettet, drámát, bohózatot, prológust és epilógust együttvéve, egy szót nem szól és mégis az egész benseje végigcsillámlott előttünk. Ő m a g a is gyönyörködik önmagában. Kipirult arcza m o n d j a : — íme ez vagyok . . . Mindent tudtok rólam . . . E z az é l e t r a j z o m . . . Kövessétek l o v a m a t ; eddig még nem érte el senki . . . Neked talán sikerül . . . H o g y n e ! sosem jutsz mellém . . . Nem félek tőletek; nincs mit r e j t e n e m . . . Tizennyolcz éves vagyok és tudom, mi az tizennyolez évesnek lenni . . . Nem bántok senkit, engem se bántott senki és boldog vagyok, hogy élek . . . É n vagyok a Szépség, az E r ő és az E g é s z s é g ! . . . A zene játsza a quadrillt, a ló tajtékzó szájjal harapja a zablát és a néző azt érzi, mintha szép, ifjú szerelmese volna, hogy együtt ülnek hangtalan, csöndes estén és a leány gyermeteg bizalommal, tiszta szerelemmel nyitja meg előtte lelke rejtett, szűzi világát. L.
K.
INNEN-ONNAN. A A koronaőr. Őrizte a koronát és nem őszült bele, csak meghalt. Az örök szőkeség nem ir a halál ellen. Jó Szlávy József ő exczellencziája szép és nagy időket élt végig, szép és nagy poziczióban, anélkül, hogy igazán szép és igazán nagy dolgokat megcselekedett volna. Nem az ő emlékének szól, csak a halála kapcsán meg kell emlitenem a különös tényt, hogy a magyarok legközelebbi hőskora voltaképpen hősök nélkül folyt le. A szabadságharcz idejében az volt a nagyobb ember, aki hangosabban csörgette a lánczót, az újjáépítés idejében az volt a dicsőbb pallér, aki közelébb férkőzött a nagy épitőmestei'hez, Deák Ferenczhez. Jelen voltak ott a nagy munkánál, de kevesen épitettek, csak hordták a téglát napidíj fejében és lettek a nemzet hőseivé. Jó Szlávy József sem volt architektus, de igen kitartó és nagyon lelkes pallér volt, akinek a kezéhez sok malter tapadt, mignem egy kortársának s kortárssá vált ujabb szülöttnek az volt a hazafiság eszményképe, hogy a kéz mindvégig tiszta maradjon, szenytől és munkától egyaránt.
•s* Ischl. Ez a név kezd ominozus lenni a magyar miniszterelnökök életében. Olyanforma, mint Canossa, volt a középkorban. A magyar alföldön Vácznak volt. ilyen jelentősége. Akiről azt mondták: Jaj galambom, volt az már Váczon is, arról mindenki tudta, hogy bizony nem a váczi püspök Installáczióján vett részt, hanem abban a Dunára néző nagy sárga házban volt az állam kosztosa. Ischl is ilyenféle jelentőségre kezd szert tenni. Ha a magyar miniszterelnök Ischlbe megy, akkor már mindenki tudja, hogy bizony nem a maga gyönyörűségére keresi föl ezt a különben szép fürdőhelyet, hanem valami baj van. A pártja csak annyit tud róla, hogy mint miniszterelnök ment oda, de hogy mint olyan jön-e vissza, az már nem bizonyos. Aggódva lesik, hogy melyik klauzulában, vagy formulában bukik el, amennyire t. i. a szabadelvű párt
aggódni tud egy kormányért. A hü mamelukok lábujjhegyen járnak-kelnek az országban : Csitt, a miniszterelnök Ischlben van. Az ellenzék emberei fenyegetésképpen mondják: Majd megy még a miniszterelnök ur is Ischlbe! Mint aki Váczról hazakerült, élete fogytáig mindig »szóbeli« ember maradt, az a miniszter is, aki Ischlből visszatért, gyanús marad mind egész bukásáig; néha még azon tul is. Széli Kálmánt is utóiérte a végzet. Ő is elment a minden magyar miniszterelnök utján Ischlbe. Az emberek, kik nagyobb útról térnek vissza, annyi mindent tudnak beszélni. Széli ő excellencziájának különben se nehéz helyen áll a szó: majd rálesünk most, hogy mennyit tud mondani az ischli útjáról. A fürdőből hazatért emberek rendszerint haza hozzák az ivó poharukat, amiből a gyógyforrás áldott csöppjeit szürcsölték. Széli Kálmán váljon elhozza-e azt a keserű poharat, amelyet Ischlben ki kellett ürítenie ?
Temetnek. Élni a franczia tud, temetni az olasz. Oh be szépen temetnek, hogy retoucheirozzák a halál feketeségét, hogy elkergetik a sirókat s milyen tavaszias iinnepélylyel juttatják övéiket a sir mélyébe! Az olasz halál barátságos és megnyugtató, a kaszát mosolygó rózsák ékesítik, a csontváz tánczlépésekben halad s az Entreprise házi tisztjei olyan kedvesek, mintha bálrendezők volnának. »Csekélység az egész — mondogatják a halottnak — kérek barátságos arezot és egy-kettőhárom; meg van.« A halott mit tehet, ő is kedélyesen veszi a dolgot. Még az olyan nagy halott is, mint szegény Umberto, letett a pózról, engedte, hogy piros takaróba burkolják, lila szemfedő alá tegyék, végül ágyutalpra rakják s ugy vigyék végig a városon, mint egy vén mordályt. Sehol semmi gyász, a zászlók félárbóezon, a csataló trikolor alatt, az ablakokban virágok, az égen verőfény: talán nem is a Pantheonba, hanem rózsaünnepre mennek. Akár egy nagy szinház, köröskörül a publikum: fehér ruhás leánykák, tűzoltó bandák, jambók, czifra hölgyek, akik nefelejcset dobnak a koporsóra, egy pár abezug Avogadronak, éljen az uj királynak stb. Aztán, akárcsak a .vásári komédiáknál a czirkusz ponyvája, egyszerre leszakad egy tribün. Emberek káromkodnak, jajgatnak, mások nevetnek s az aostai herczeg, azt hívén, hogy merénylet készül, kirántja spádéját . . . Aztán a rendőrség megnyugtatta a tömeget és az aostai herczeget, a menet tovább haladt, a virágok hullottak, az irredentistákat szokás szerint elpáholták és a barátságos keretben tovább gördiilt a piros ágyútalp az örök sir f e l é . . . Szép, szép Olaszországban élni, narancsot enni, chiantit inni, Tiziant nézni, funiculát énekelni, de meghalni mégis csak szebb, vidámabb és kedélyesebb.
°° Idegenforgalom Párisban. (Szin: a párisi kiállítás. Két idegen találkozik.) Első idegen (gömöri tájszólással): Monsziő, u e le pötit pálé ? Második idegen (tuladunai tájszólással) : Zsö nö szé pász. Mé u e lé rué dész náczionész ? Első idegen: Jö nö sze áuch nich. Monsziő é etranzsé ? Második idegen: Natürlichman! E vu ? Filájcht dö Dájcsland ? Első idegen: Dehogy bitté. Zi zind ja áuch á ungár ?! Második idegen: Persze, hát mit komédiázunk ? Én Bacsó János vagyok, a gömörszögi faviasztermelési bizottság előadója. A kereskedelmi miniszter ur ő nagyméltósága támogatásával tanulmányozom a franczia faviasztermelést. Első idegen: Én pedig Görög Ábel vagyok, a mecseki czigánytelepítési szaktanácskozmány előadója. A belügyminiszter ur ő nagysága megbízásából tanulmányozom a délafrikai nyamnyam telepités ügyét. Harmadik idegen (előlép,- erdélyi tájszólással): Párdoon méésziő, uu ee lő Tróókáderó ?
515 Első idegen: Zsö nö sze pász. Monsziő e pötetre ön Ázsiátik ? Harmadik idegen: Naan zsee szüi őn Szamasujvári. Második idegen: Hát mit komédiázunk ? Szabad kérdenem b. nevét. Harmadik idegen: Hát maguk is magyarak ? Nagyan őőrvendek. Én Haraga Bagdán vagyak, a szamasujvári mintacsordából. A földmivelési miniszter ő exja küldett ki a párisi bikaügy kitanulására. Negyedik idegen (oda lép. Szepesi tájszólással): U e le . . . Első idegen: Zie zind já áuch a Ungár ? Negyedik idegen: Gewiss, gewiss. Vom Minister entsandt... • Ötödik, hatodik, hetedik idegen stb . . . (mint fennt). Mind karban: Alapítsuk meg az uj hazát Parisban és küldjünk üdvözlő táviratot az összminiszteriumnak. Huszezredik idegen: Lehetetlen, hisz az összes miniszterek itt vannak — a kormány megbízásából tanulmányozni.
tartani, hogy mindez nem jutott az egész közönség elé, mert — ki olvas nyáron ? De talán pótolni lehetne a mulasztást olyképpen, hogy valaki összegyűjtené é kedves apróságokat s kiadná könyvalakban. Irodalmunk egy közérdekű könyvvel gazdagodnék, s a könyvpiaczon végre kiderülne, hogy kik azok személy szerint, akiket e háborús világban oly igen érdekel az idill és a vidor anekdota ? # *
*
A Liebknecht. Te is ledőltél hát nyugodni, vén csatabárd! A Bismarck réme, vagy szúnyogja, ami körülbelül egyre megy, mert az egyik is, a másik is egyaránt nem enged aludni. Küzdött a rongyosokért és fölvitte a rongyosok dolgát hazájában, ahol minden nadrághasadékból kikandikál egy-egy kivívott jog. Kenyérből is jutott a rongyosoknak, hanem azt már nem a szoczialista vezér, hanem az átkos kapitalista rendszer juttatta, amely feltúrta a földet, mig az antipodoknál ki nem lyukadt * * * s lőn munka és magasabb munkabér. Becsukták, kieresztették, meghallgatták, kifütyölték, nagyságos ur lett belőle és miniszA A bot. A magyar nem metafizikus észlény, a fogalma- terekkel komázott. S szoczialista létére nem gyűlölte senki, kat, mint olyanokat, nem igen szereti bonczolgatni. Az ideákat még csak nem is féltek tőle. A legnagyobb érdeme, hogy és eszmecseréket mindig valamely aktuális esemény hozza • hozzá szoktatta hazáját a szoczializmushoz, melyet a német mozgásba, más szóval: a magyar csak politizálva gondolkodik. most ugy szed magába, mint a tót az arzénikumot. Halálában Ezért valóságos szerencsének tartom, hogy a nagykikindai pedig egyesült a világ minden proletárja és embernyuzója, szerkesztő ur nyilt utczán megbotozott egy kisasszonyt, mert hogy meg adja neki a végső tisztességet. A vadász temetése ezzel megadta a lökést egy eddig tisztázatlan probléma tisztázá- ez is, csakhogy a nyulak és farkasok könyezve viszik utána sához : szabad-e hölgyeket a nyilt utczán megbotozni ? A sajtó a puskáját. buzgón hozzá is látott a bonczolgatáshoz és az igaz meg* * * győződés hevével vitatta, hogy hölgyet megbotozni nem szabad, semmi körülmények között. — Ezt jó volt kisütni és a lovagiasságáról hires magyar közvéleményt erről fölvilágosítani, «*„ Andreé konkurrense. Szegény Andreé, hiába erőlködik nehogy tájékozatlanságában, abban a hitben, hogy ez a műve- sajtója, hogy a merész aeronauta él, bizony az ő luftballonjálet egyezik a lovagiassággal, végig botozzon az utczán min- nak már beföllegzett. Az eddigi nyaraknak az volt a tengeri den hölgyet, akibe .szerelmes volt, vagy lehetett volna. kigyója, hogy Andreé egy nap elveszett, másnap azonban már postagalambjaival örvendeztette meg a világot. Egy-egy nyár * folyamán Andreé átlag 50 — 60-szor halt meg és támadt fel, * * de ha igen meleg volt, Andreé megtette a hírlapoknak azt a © Nevezetességek pihenője. Lelkes fürdő-tudósitók jóvol- szívességet, hogy 100—120-szor is elveszett s megint visszakerült. Néhány évig igen jól ment minden, idén azonban hataltából hosszú cikkeket olvashattunk a következő nyári esemémas konkurrense akadt a kinai követekben, akik a meghalás nyekről : és feltámadás terén az Andreé-nél jóval nevezetesebb rekordra 1.'Hogy Blaha Lujza asszony megjelent az Esterházyvendéglőben, jó étvágygyal vacsorázott, s miután a paprikás tettek szert. Még alig egy hónapja, hogy meghaltak s routin dolgában máris leverték a léghajóst. Ok mindennap meghalnak, csirke után a sárga dinnyét is megízlelte, megajándékozta a s minden másnap föltámadnak, sőt, ha kell, meghalnak a reggeli szolga-személyzetet s hazament villájába. 2. Hogy Szilágyi Dezsőt Tátrafüreden egy kis fiu lap- lapoknak és feltámadnak az estieknek. Szegény Andreé, bizonyodájával hátba ütötte. A nagy államférfiú azonban megsimogatta san sirva fordul meg a sírjában — ha ugyan épen nincs feltámadási napja. Az bizonyos, hogy az ő dicsősége lejárt. Mi az az ügyetlen gyermeket, s e megjegyzés után, hogy: »Ily ifjú egy ember, mikor két tuczat követ forog szóban s mi az minvagy, s máris a Tisza-klikkhez tartozol?« — mosolyogva den héten egyszer elmúlni az árnyékvilágból, mikor a követek hagyta ott a megrémült nebulót. 3. Hogy Jókai Mór Balaton-Füreden egy aranyórát talált, a csirkékkel halnak meg s a pacsirtákkal ébrednek föl. Jó s ezzel is bebizonyította, hogy nemcsak a regény-témák, de más Andreé most már nem tehet egyebet, mint hogy csakugyan feltámad és hazajön. De akárhogy is határozza el magát, tárgyak megtalálásában is csak kevesen vetekednek vele. 4. Hogy Szirmai Imrét Szliácson egy tizenhat éves ilyen nagy konkurrenczia mellett az újságoknak örökre meghalt. leányka zavarában előre üdvözölte, s a kedélyes művész ez önkéntelen hódolatot autogrammjának megküldésével viszonozta. 5. Hogy Újházi mester a Wampeticshez czimzett vendéglőben háromnegyed kilencz és kilencz óra között sokáig fixirozott valakit, de a dologból becsületbeli ügy nem keletkezett, mert az illető egy szép, fiatal asszonyka volt, aki a mestert ismerte s a feltűnő figyelmet örömmel és mosolyogva fogadta. 6. Hogy Küry Klára, aki Velenczébe utazott, s Porzsolt Kálmán, aki Velenczéből érkezett, a déli vasút indóházában véletlenül találkoztak, s ebben a különös találkozásban a gondviselés intő ujját látták, mely még egyszer rá akart mutatni, hogy a Népszínház nem lehet el Küry Klára nélkül. De, sajnos, bármily hosszú czikkekben méltattak is a napilapok ezeket az érdekes eseményeket, melyek oly jellemzők a notabilitások magán-életének kedves egyszerűségére, attól lehet
*
00
»
Fog és anarkia. Elismerem, hogy e közlemény ma már kissé idejét multa. Hiszen ide s tova két hete, hogy a jeles emberirtóknak a puskapora utolsót lobbant. Bevett szokás szerint ugy illenék, hogy miután hírlapok és szakközlönyök a rémület három első napján kiadták a mérgüket, most szépen várjunk az anarkiáról való mondandóinkkal a legközelebbi királyvérontásig. Pedig az okos ember nemcsak akkor gondozza a fogát, mikor fáj, mert akkor mindig lesz, ami fájjon. Viszont az is igaz, hogy nekem más embernek a foga sohasem fog fájni, pláne ha az az ember olyan messze esik tőlem, mint egy — király. És alapjában ez az anarkia iránt nyilvánuló csodálatos indolencziának a nyitja. A világ közvéleménye — ugyan
516 nem mondja, talán nem is gondolja tudatosan, de érzi ösztönszerűleg, hogy az anarkia, az emberiség eme progresszív paralizise reá nézve mai stádiumában nem veszélyes — csak a királyokra. Király pedig nincs a rokonságunkban, a sógorságunkban, az ismeretségünkben. Tehát nem tud nekünk az ő veszedelmök intenzivebben, huzamosabban fájni. A király ugy sem hal meg, csak a személye változik. De csak lenne az anarkisták mai jelszava: kipusztítani az összes ó-hitü csodarabbikat vagy az összes néppárti lapszerkesztőket. Bizonyára több történnék akkor az anarkia megfékezésére, vagy helyesebben: történnék valami. Mert azzal már tisztában van mindenki, hogy amint ma védekeznek az anarkisták ellen, az nem több, mint, hogyha egy magtár gabona pusztitó patkányait számszerint és egyénenként nyilvántartanák s csak a tettenért rágcsálókat csapnák agyon. Az anarkia rémtetteitől vagy ugy szabadítjuk meg az emberiséget, hogy az egész szerzetet kipusztítjuk, vagy sehogy. Tehát sehogy, mondják erre a társadalom tudósai és akriminalisták. Mert miután II. József törvénybe igtatta, h o g y : »Gedanken sind zollfrei«, — az anarkia pedig mindaddig, amig revolvere nem füstöl és gyilkáról nem csepeg a vér, csak gondolat: — ennélfogva a világ egész szocziálisés jogrendszerének megváltoztatása nélkül nem lehet az anarkia egésze, hanem csak az egyes anarkisták ellen fellépni. Fel is hozzák mindjárt ennek illusztrálására, hogy mi lenne a világból, ha kiszolgál tatnók a hóhérnak a békés szobatudósokat is, akik azt hirdetik szelíd bölcselmeik alapján, hogy a rosszul gombolt mellényt csak ugy lehet megint jól gombolni, ha az ember egészen kigombolja, még ha néhány gomb le is szakad e művelet közben. Én elismerem, hogy ezek az elméleti anar kisták, akik rendesen a légynek sem szoktak véteni, ártatlan emberek. De azért a mai jogrendszerben megvan az a jogelv, amelynek alapján őket is az anarkisták tuczatjára lehet dobni. Ha két hajótörött kerül egy hajótöredékre, amely csak egy embert bir megmenteni és az egyik a másikat bedobja a tengerbe, hogy maga megmeneküljön: az nem követ el gyilkosságot, nem is követ el semmit — mert végszükségben cselekedett, tehát joga volt egy ártatlan emberéletet elpusztítani. Az egész emberiségnek megvan ugyanez a joga az egész anarkiával szemben. És még sem mondom, hogy okos dolog volna az anarkiának annyi mártirt termelni, ahány ártatlan ember — talán csak egyetlen anarkisztikus gondolata miatt — elpusztulna. A dilemma tehát ez: megszabadulni az anarkiától, anélkül, hogy az anarkisták megszenvednék a gondolataikat. Erre csak egy mód v a n : az anarkistatelepités. Ez jól megkülömböztetendő a deportálástál. Emez büntetés, amaz állampolitikai cselekmény, mint a sorozás vagy az adószedés, amely szintén kellemetlen, de nem büntetés. Van elég termékeny, jó éghajlatú területe a földgömbnek, ahol néhány millió ember békén és boldogan megélhet. Ilyen helyre kell izolálni mindenkit, aki csak megközelítőleg is anarkista gondolkozású. Törvényes Ítélettel, perrendszerü bizonyítási eljárás után lehetne ezt tenni, de az anarkista telepesekkel sem a szállításnál, sem a gyarmaton nem szabadna, mint foglyokkal bánni. Csak egy korlátozásnak legyenek alávetve : a társadalomba, amelyet utálnak, nem szabad visszatérniük. Ez a terv belekerülne, mondjuk, százmillióba. De hisz ennyit a fenyegetett uralkodók maguk is kiszurkolhatnak, nem hogy az államok, amiknek milliárdjai vannak a haszontalan hadseregekre. Ez lesz az egyetlen védelem az anarkia ellen. De majd csak akkor kerül rá a sor, ha az anarkisták elhagyják azt az óvatos politikájukat, hogy csak az uralkodókat bántsák.
Az »Első Biztosító Intézet Katonai Szolgálat Esetére Ő cs. és kir. fensége József főherczeg védnöksége alatt«, (Bdpest V., Erzsébet-tér 1.) f. é. julius végéig 6,695.000 koronáról szóló belépési nyilatkozat nyújtatott be és 6,508.082 koronáról szóló kötvény lón kiállitva. A biztosítási tőke tehát immár 36,231.322 koronára rug. Az intézet tudvalevőleg fiúgyermekek számára biztosit tőkéket és járadékokat, a katonai szolgálat költségeinek fedezése, illetve be nem soroztatás esetén ellátás czéljából a nagykorúság idejére. Az üzemhaszon a biztosi tottaké, s a besorozottak ezenfelül igen jelentékeny külön-jutalékban is részesülnek.
Weiner és Qrünbaum Egyéves Egyéves Egyéves Egyéves Egyéves Fm/Pt/PQ LgyCVtJb
önkéntesek önkéntesek önkéntesek önkéntesek önkéntesek
Weiner és (^rü nbaum
Budapest, Váczi-utcza
JLL
PAN N 0 NIA-szálloda Budapest, Kerepesi-ut 7. sz. • A nemzeti színház mellett.
' ii
Photozirkografiai kcszitialeqjobb fBBS^KcVtl minbernetminyomlalványboz
Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: KISS JÓZSEF. Főmunkatárs: KÓBOR TAMÁS.
Kiss József összes költeményei
$
Első olcsó kiadás. Ára bérmentve küldve 1 frt 60 kr.
c>
Megrendelhető A H É T kiadóhivatalában.
Budapest, V á c z i - u t c z a 2.
részére küld dijtalanul árjegyzéket részére készíti a legelegánsabb egyenruhákat részére sorozási kérvénymintákat dijtalanul küld — részére legolcsóbban készili az egyenruha-felszerelést = = részére m:nden katonai ügyben dijtalanul ád felvilágosítást nnkpnfpcpk részére ujabban kiadott utbaigaUIII\OlllOOOl\ z i t á s i könyvét dijtalanul küldi.
$n&apc5tm5jcPtkirályí-ulC2al3
Budapest, 1900. Az A t h e n a e u m irodalmi és nyomdai r.-t. betűivel
