III. Tiszti karrierje
1. ábra Az ifjú Horthy Miklós
A hadműveletek során megmutatkozik rendkívüli emberi és parancsnoki tehetsége. Harminckét évig szolgálta haditengerészetünket Horthy Miklós s ezalatt rövidebb-hosszabb ideig flottánk majdnem minden hajóegységén teljesített szolgálatot. Szolgálatát a háromárbocos, segédgőzgéppel felszerelt vitorlás Radetzky fregatton kezdte meg 1872-ben.1 Megfordult a PRINZ EUGEN kazamata-hajón és a MINERVA (CLEMENZA; CIVICA) korvett fedélzetén is. Az SMS Prinz Eugen az k.u.k. haditengerészet Tegetthoff-osztályú csatahajója volt. Wilhelm von Tegetthoffról, a lissai győzőről nevezték el a hajót. A SMS Prinz Eugenot a Stabilimento Tecnico Triestino építette Triesztben. A Császári és Királyi Haditengerészet (németül Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine vagy k. u. k. Kriegsmarine, esetleg Österreichische Marine) magával az Osztrák–Magyar Monarchiával egy időben, 1867-ben jött létre. A 20. század elejéig jelentős erőt nem képviselt, ám ekkor a Monarchia erőteljesen fejleszteni kezdte. Tetőpontját az első világháborúra érte el, mikor is a világ hatodik legnagyobb flottájává vált. Ebben a formájában 1918-ig létezett. Az 1867-es kiegyezéskor a Császári-Királyi hajóhad a következő hadihajókból állt : 1 csavargőzös sorhajó, 7 csavaros páncélos fregatt, 8 kisebb csavaros fregatt és korvett, 13 csavaros ágyúnaszád, 16 kerekes ágyúnaszád, valamint 14 különböző rendeltetésű tengeri kerekes gőzös, vagyis összesen 59 gépi meghajtású hajó. Ezenkívül volt még 34 említésre méltó vitorlás vagy evezős hadihajója, közöttük 2 fregatt, 2 korvett, 7 brigg és 4 goelett. 1914-ben a császári és királyi hajóhadba 16 csatahajó, 9 cirkáló, 26 romboló, 77 torpedónaszád, 6 tengeralattjáró, 8 monitor, 6 őrjárónaszád tartozott.
1890-ben már sorhajózászlósként szolgált a Konstantinápolyban horgonyzó Taurus állomáshajó fedélzetén.2 Kiváló sportember lévén nagy tekintélyt vívott ki a helyi úri körökben. Kiválóan vitorlázott és eredményes középtávfutó volt. Vívásban hadseregbajnoki címet nyert. Emellett kerékpárversenyzőként és teniszben is kiemelkedően teljesített (párosban legyőzte az angol hadseregbajnok párost), valamint elsőosztályú lovas volt. Fenti sporteredményei, jó tánctudása, megnyerő modora és az általa beszélt nyelvek a társasági körökben szívesen látott emberré tették. 1892–1894-ben mint beosztott tiszt vett részt a Saida kelet-ázsiai és óceániai útján. Ennek során érintette Indiát, Ausztráliát és Melanéziát. A korvetten 24 II. osztályú kadét és 309 főnyi legénység 1
Czeglédy Gyula: A Horthy család kerepesi újratemetése/Tengerészek imája A nagyhatalmak egyes hajóikat folyamatosan a török partok közelében tartották, diplomáciai nyomásgyakorlás céljából. 2
szolgált Moritz Sachs von Hellenau fregattkapitány alatt. A fregatt útja: Szuezi-csatorna – Vöröstenger (Port Said – Szuez – Aden) – Ceylon-szigete – Colombo – Bombay – Calcutta – Szingapúr – Sziám – Bangkok – Borneó és Jáva-szigetek – Ausztrália (Albany, Melbourne – Sidney) – Új-Zéland (Auckland) – Új-Kaledónia, Új-Hebridák – Salamon-szigetek – melanéziai szigetek – Szingapúr – Pont de Galle – Szuez – Port Said, majd Kréta-szigete (1894. április 30-án itt erős tengerrezgést is észleltek). 1894. május 16-án tértek vissza, 21-én Polában voltak. Leszerelésük után Horthy három hónapos szabadságát kenderesen töltötte. A Csendes-óceáni tanulmányút gazdag élmények forrása lett. Horthy Miklós nemcsak értékes élettapasztalatokra tett szert, hanem megismerte Indiát, a Maláj-szigeteket és Melanéziát, a távol-keleti kultúrát, a gyarmatok viszonyait és gazdag élettapasztalatokat gyűjtve tért vissza Európába. Útja során csodálattal töltötte el a brit flotta nagysága: „Viktoria angol királynő uralkodása idején (…) korlátlanul érvényesült a büszke mondás: Britannia rules the waves3, s ennek utunk folyamán számos mély hatást keltő példáját tapasztalhattuk.” – írta emlékirataiban.4 1894-től báró Hermann von Spaun (1833-1919) altengernagy mellett, a Tengerészeti Műszaki Bizottság beosztott tisztje lett. A nagyhatalmak külföldi kikötőkben hadihajókat állomásoztattak. Feladatuk a kereskedelmi és diplomáciai küldetésben dolgozó állampolgárok védelme, követségek, konzulátusok oltalmazása, a világtengerek kikötőiben missziós feladatok, az úgynevezett lobogómutatás volt. Az 1870-es évektől Kelet-Ázsiában ezeket a feladatokat modern cirkálók látták el. A Monarchia haditengerészeti vezetői úgy látták, hogy az ország nagyhatalmi státusza és tekintélyének megőrzése megköveteli hasonló hajók építését. Ilyen megfontolások alapján készítették el egy cirkáló osztály terveit, amelyek megfeleltek a fent említett feladatoknak. A cirkálók építtetését 1895-ben a haditengerészet parancsnoka Maximilian Doublebsky von Sterneck szavaztatta meg. Ennek eredményeként építettek három cirkálót, a Zenta, Aspern, Szigetvár nevű hajókat. Az osztály nevét az első hajóról, a Zentáról kapta. A cirkálók Sterneck 1897-ben halála után utóda, Herman von Spaun irányítása alatt készültek el 1899-re. Jellegzetességük az volt, hogy még kisegítő vitorlákkal is ellátták őket. Az alábbi táblázat bemutatja a cirkáló főbb jellemzőit. Horthy Miklós 1896. szeptember 15.-1897. április 15. között torpedótiszti tanfolyamon vett részt, majd visszakerült a bizottsághoz. 1897. május 1-től Horthyt II. osztályú sorhajókapitánnyá léptették elő. Horthy Miklós az ARTEMISIA vitorlás briggre (iskolahajó) kapta első önálló, kinevezett hajóparancsnoki beosztását 1899-ben. 1900-ban sorhajóhadnagy. Három hónapig az 1886-ban vízrebocsátott SPERBER torpedónaszád parancsnoka volt. 1901. július 22-én, Aradon lépett házasságra jószáshelyi Purgli Magdolnával. 1902-ben, nyolc hónapig a KRANICH torpedónaszád parancsnoka, amely a sorkötelesek gépkezelő iskolája volt. 1902-től a torpedóflottilla csoportvezetője lett. Szabadidejében vitorlázott, teniszezett, vívott és kerékpározott. 1903. január első napjaiban a HABSBURG zászlóshajóra vezényelték (1915. május 23-án ez volt Olaszország alatti nagy támadás vezérhajója.) 1904-ben báró Hermann von Spaun altengernagy [k.u.k. österreichisch-ungarischer Admiral und Marinekommandant von 1898 bis 1904] költségvetési okok miatt benyújtotta lemondását, s helyébe gróf Rudolf Montecuccoli altengernagy lépett, aki 1913. február 22.-ig tevékenykedett ebben a parancsnoki beosztásban. 1905-ben kitört az orosz-japán háború, az oroszok a Csuzima (Tsushima) sorosban vereséget szenvedtek. Az orosz–japán háború (1904-1905) Oroszország és Japán háborúja volt a 20. század elején, elsődleges tétje pedig az, hogy a két nagyhatalom közül melyik lesz a Távol-Kelet (elsősorban Kína és Korea) gyarmatosítója. Japán célja a gyarmatszerzésen túl a terjeszkedő Oroszország kiszorítása volt az ázsiai területekről, Oroszországé pedig minél több keleti gyarmat megszerzése. A nyugati 3 4
„Britannia uralja a hullámokat” (szó szerinti fordításban) Horthy Miklós emlékiratai. 18.oldal
nagyhatalmak többsége (legalábbis a média) Japán pártján állt, kivéve Németországot (II. Vilmos német császár attól tartott, hogy a háború az Európára törő „sárga veszedelem” előjátéka). A fő csaták Port Arthur kikötő-erődítményénél (1904-1905), a Liaodong-félszigeten és a Port Arthurtól Harbin városáig húzódó vasútvonal mentén zajlottak. A háborút általában a japánok katonai felsőbbsége jellemezte és az ő győzelmükkel zárult. Az oroszországi forradalom idején, 1905. július 14-én zendülés tört ki a PATYOMKIN csatahajón, s a 267. sz. torpedónaszáddal és a Georgij POBEDNOSZEC csatahajóval Romániába hajózott. A Patyomkin páncélos (Броненосец "Потёмкин") történetéből Szergej Mihajlovics Eisenstein filmrendező fekete-fehér orosz, szovjet némafilmet készített5. A filmben feldolgozott híres lázadás 1905-ben, a mai naptár szerint június 17-én tört ki. Zavaros év volt ez Oroszország történetében. Januárban Szentpétervárott a véres vasárnapon békés tüntetők közé lőttek, és százak vesztették életüket. Februárban Oroszország elvesztette fennállása legnagyobb csatáját, amelyet a japánokkal vívott, s májusban a japánok elsüllyesztették az egész orosz flottát, még mielőtt be tudott volna kapcsolódni az orosz-japán háborúba. A Fekete-tengeri flotta azonban a kikötőben maradt, mert a törökök nem engedték át a Boszporuszon. A Patyomkin fedélzetén ekkor már javában erjedt a hangulat. A hadihajó - amely soha nem volt páncélos, csak sorhajó -, lőgyakorlaton volt Odessza közelében, amikor a legénység panaszt emelt az ellátás ellen. Állítólag kukacok voltak a borscsban - káposztás céklalevesben -, de a hajó orvosa, aki tisztként a legénységétől eltérő kosztot kapott, megfelelőnek találta a levest. A matrózok számára ugyan nem volt újdonság a megaláztatás, de ezúttal sztrájkba léptek. Az első tiszt a fedélzetre hozatott egy ponyvát, amelyet a 19. században a hajón végrehajtott kivégzéseknél szoktak használni, hogy ne legyen minden véres. A ponyva bizonyult az utolsó cseppnek a Patyomkinon: a 600 matróz közül vagy száz fellázadt és megölte a legtöbb tisztet, meg a kapitányt. Ettől kezdve egy hajótanács szovjet - vezette a hajót és a kíséretében lévő 267. számú torpedórombolót. Odesszában akkoriban hetek óta zavargások voltak, s a katonaság emberek százait lövette le a kikötő lépcsőjén - erre emlékeztet Ejzenstein filmjében a híres babakocsi-jelenet. A Patyomkin lázadó matrózai néhány 12 collos gránátot lőttek ki a katonai vezetés irányába, de egyik sem talált célba. Június 30-án megérkezett a kötelék többi hajója Odesszába. A Patyomkin elindult a három hajó felé, s vörös zászlóval beúszott közéjük, már csak azért is, mert egy összecsapásban nem lett volna semmi esélye - írta Thies Völker német tengerészet-történész a történtekről -, s a tisztek nagy elszörnyedésére a három hajó matrózai nem lőttek lázadó társaikra, hanem integettek nekik. A három közül csak egy hajó állt át a lázadókhoz, de ezt a cárhoz hű egységek gyorsan elsüllyesztették. A többi hajót az admiralitás gyorsan visszaparancsolta, nehogy megfertőzze a "vörös vírus". A vörös flottából nem lett semmi, csak a Patyomkin és a 367. számú hajó jutott el a romániai Constantába, ahol azonban hiába próbált élelemhez és fűtőanyaghoz jutni. Ráadásul már a nyomukban volt egy romboló, amelynek egész személyzete kizárólag önkéntes tisztekből állt, s célja a lázadók elsüllyesztése volt. Amikor második kísérletre sem sikerült élelmet szerezni, a legénység feladta és politikai menedékjogot kért Romániában. A hajó vége ugyanolyan volt, mint a legénységé: Afanaszíj Matyusenko, a lázadás vezéralakja két év múltán visszatért Oroszországba, de hamar elfogták és felakasztották. A Patyomkin is visszakerült Oroszországba, más nevet kapott, s még kitört rajta ugyan egy lázadás, de azt csírájában elfojtották. Mindez legfeljebb kicsiny lábjegyzet lehetne a történelemkönyvekben, ha Szergej Ejzenstein nem készítette volna el a Kommunista Párt felkérésére a Patyomkin páncélos című propagandafilmet. A filmművészeti szempontból remekműnek méltán nevezhető alkotás elég toleránsan bánik a történelem tényeivel, és a lázadókat szinte angyali, az ellenfeleiket ördögi színben tünteti fel. De meghozta a kívánt eredményt: olyan felforgató hatása volt, hogy 1926-ban számos ország eltiltotta matrózait a mozik látogatásától.
1905-ben nagy nemzetközi flottademonstrációt vezettek a Török Birodalom ellen – az 1877-78-as orosz-török háború óta zajló macedón-bolgár-török válság miatt. 1905-ben Horthy Miklós a vadonatúj SANK GEORG páncélos cirkálón torpedótiszti beosztást kapott. November-december hónapban nemzetközi Ripper Gyula altengernagy parancsnoksága alatt flottatüntetésen vettek részt II. Abdul Hamid (Isztambul, 1842. szeptember 21. – Isztambul, 1918. február 10.) az Oszmán Birodalom szultánja [1876. augusztus 31. és 1909. április 27. között] vezette Törökország ellen. Horthyék karácsonyra tértek vissza a honi kikötőbe. 5
Múlt Kor történelmi portál
1906. október 1-jétől 1907. május 15-ig a hét és fél hónapig tartó tüzértiszti tanfolyamot végezte el. Ezt követően a LACROMA nevű cs. és kir. tengernagyi jacht első tisztjévé nevezték ki. Horthy Miklóst 1908-ban ismét a Boszporusz vizein találjuk. Montecuccoli altengernagy a Konstantinápolyban állomásozó TAURUS parancsnokává nevezte ki, és 1908. június 8-án vette át a hajó parancsnokságát lovag Nauta Henrik fregattkapitánytól. 1908. június 26-án fogadta II. Abdul Hamid szultán is, aki Pallavicini János őrgróf konstantinápolyi nagykövet jlenlétében átadta neki az oszmán Rend 3. osztályát. Enver bej július 23-án Szalonikiben kikiáltotta az 1876-i alkotmány visszaállítását. 1908. október 5-én Bulgária is deklarálta függetlenségét. A függetlenség közvetlen oka egy török szempontból vesztes oroszok elleni háború volt. Az osztrák-magyar kormányzat 1908-ban döntött Bosznia-Hercegovina teljes beolvasztása mellett6. Bár az osztrák-magyar megszálló erők gyorsan legyűrték a kezdeti fegyveres ellenállást, a feszültség fennmaradt az ország különböző részein, különösen Hercegovinában, és a mohamedánok tömeges emigrálását váltotta ki. A helyzet viszonylag stabil maradt, ami képessé tette az osztrák-magyar hatóságokat társadalmi és igazgatási reformok keresztülvitelére. A tartomány stabil politikai helyzetében, amit az egyébként emelkedőben lévő délszláv nacionalizmus tehetetlensége okozott, lehetővé vált a törvényalkotás, új politikai módszerek bevezetése, és általában a modernizálás. Ausztria-Magyarország három római katolikus templomot épített Szarajevóban és ezekkel együtt is csak 20 katolikus templom volt Boszniában. Gazdasági sikerei ellenére az osztrák-magyar politikát, amelynek ideálja egy plurális és többvallású bosnyák nemzet volt (ezt a muszlimok nagy része is támogatta), végül is zátonyra futtatta a nacionalizmus emelkedő hulláma. A szerb és horvát nemzeteszme a szomszédos Szerbiából és Horvátországból indulva elterjedt Bosznia és Hercegovina katolikus és ortodox lakosságának körében a XIX. század közepén. Hasonló ideát alakítottak ki maguknak a bosnyákok is. Az 1900-as években a nacionalizmus a bosnyák politika integráns része, a nacionalista pártok három tömbbe csoportosultak és ők dominálták a választásokat. Az egységes délszláv állam eszméje (amit a független Szerbia is terjesztett) népszerű politikai ideológiává vált az egész régióban ebben az időben. Az osztrák-magyar kormányzat 1908-ban döntött Bosznia-Hercegovina teljes beolvasztása mellett, ami további gyúanyagot adott a nacionalisták kezébe. A politikai feszültség végül 1914. június 28án robbant ki, amikor Gavrilo Princip szerb nacionalista meggyilkolta az 51 éves Ferenc Ferdinánd trónörököst, és ezzel az I. világháború gyújtószikráját adta. Bár számos bosnyák halt meg a harcoló államok hadseregeiben, magát Bosznia-Hercegovinát a harcok nem érintették.
1909. január 1.-vel Horthy Miklóst korvettkapitánnyá léptették elő. Konstantinápolyi tartózkodása az ifjútörök mozgalmak és Bosznia-Hercegovina annektálásának idejébe esik, s a balkáni háborút földrengésszerűen, szinte előre jelző forradalmi jelenségek közt őrhelyén küldetésének a legnagyobb tapintattal és hozzáértéssel tett eleget. 1909. április 24-én az ifjútörökök lázadása nyílt katonai megmozdulásba torkollott. Ezt követőn II. Abdul Hamid szultán vallási megmozdulást szervezett. Az ifjútörök mozgalom harcosai a szultánt Szalonikibe száműzték, és helyébe április 27-én a parlament Resed effendit, a szultán fivérét tette meg, aki V. Mohamed néven foglalta el trónját7. A súlyos gazdasági helyzet mellett politikai elégedetlenség is felütötte a fejét: Abdulaziz szultánt (ur. 1861–1876) azzal vádolták, hogy elárulja Törökország érdekeit a külföldieknek, ezért 1876. május 30-án letartóztatták és helyére unokaöccsét, V. Murádot ültették (1840–1904), akit 93 nap után a trónon egy vértelen palotaforradalmat követően testvére, II. Abdül-Hamid (ur. 1876 -1909) váltott fel. Az államcsíny részvevői magukat „ifjútörököknek” nevezték. A mozgalom 1860-ban alakult, és főbb követeléseik közé a nemzeti tőke fejlesztése, a polgári kultúra fejlesztése, a középkori török életmód elleni harc volt. Pániszlamista eszméik által vezérelve céljuk volt a birodalom mindenképpeni fenntartása is. Miután nem volt közvetlen kapcsolatuk a tömegekkel, így az egyéni terror és az összeesküvés taktikáját választották. II. Abdül-Hamid 1876-ban alkotmányt bocsátott ki, melyben minden alattvalóját vallásra, nyelvre és etnikumra való tekintet nélkül oszmánnak nyilvánította, egyenlő jogokkal és kötelességekkel. Korszakalkotónak minősült abban a korban, hogy megszüntette a halálbüntetést is. A szultán azonban az alkotmányt két év múlva visszavonta és hatalma megőrzése, illetve a Birodalom ellenségeivel való leszámolás érdekében 6 7
Dr. Celler Tibor: Az Oszmán-dinasztia; Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
korlátlan személyes hatalmat vezetett be: megpróbált leszámolni a külföldről is támogatott összeesküvőkkel, akiknek a Birodalom feldarabolása volt a céljuk. Habár a történelemben sokszor negatív jelzőkkel is illették, kétségkívül sok hasznosat is cselekedett: vasútvonalakat építtetett (Damaszkusztól Medináig), iskolákat, kórházakat alapított. A századfordulóra megnőtt az Oszmán Birodalom gazdasági jelentősége, mind a kivitel, mind a behozatal több mint a duplájára nőtt, de a profitból a nyugati nagytőke is alaposan kivette a részét, ugyanakkor előnytelen kölcsönökkel hatalmas adósságba kergette az államkasszát. Katonapolitikai szempontból a XIX. század végére a legtöbb európai és kaukázusi terület elveszett, kivéve Boszniát, Albániát, Macedóniát és a mai Görögország egy részét. A déli mediterráneumban Egyiptom és Ciprus angol, míg Algéria és Tunézia francia fennhatóság alá kerültek. Bosznia osztrák–magyar befolyás alá került, s a XX. század elején már Albánia is kivált a birodalomból. Az országban uralkodó helyzettel elégedetlen és külföldön szervezkedő ifjútörökök 1908 júliusában fegyveres ellenállást robbantottak ki, mire II. Abdül-Hamid engedett, visszaállította az alkotmányt, és választásokat hirdetett. A szultán ellenforradalmi próbálkozásainak kudarca után II. AbdülHamidot véglegesen 1909 áprilisában fosztották meg hatalmától. A trónra ekkor öccse, V. Mohamed (ur. 1909–1918) került, de a végrehajtó hatalmat az ifjútörökök maguk vették a kezükbe. Döntő pozícióba jutva azonban ez a mozgalom teljesen megváltozott: nyílt nacionalista eszméket vallva visszautasították a nemzetiségeknek tett korábbi ígéreteiket, és elfelejtették a parasztoknak tett ígéreteket is. Az országot nemhogy megszabadították volna a külföldi befolyástól, hanem még inkább Németországhoz kapcsolták, mint Abdül-Hamid. A belső elégtelenséget és a külső vereségeket kihasználva az angolbarát burzsoázia 1912 második felében néhány hónapra magához ragadja ugyan a hatalmat, de azt nem tudja megőrizni, az ifjútörökök 1913 januárjában ismét kormányt alakítottak, és az országot a németek oldalán belevitték az I. világháborúba.
A TAURUS 1909. május 1.-ét követően elhajózott többek között Odesszába, Constanzába, Várnába, demonstrált a Boszporuszon és az Égei-tengeren is. 1909 augusztusában a KAISER KARL VI. páncélos cirkáló első tisztje lett. Az SMS Kaiser Karl VI. az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének VI. Károly-osztályú páncélos cirkálója (Panzerkreuzer) volt az első világháború végéig. Nevét III. Károly magyar királyról kapta, aki VI. Károly néven volt német-római császár (németül Kaiser Karl VI.)8. Csak öt évvel az első elkészült típushajó után kezdődtek meg építési munkái a trieszti Bauwerft STT (Stabilimento Tecnico Triestino)-nál. Ez volt az első háromkéményes k.u.k. hajó, és az utolsó amelyet ezen gyár gyártott le a cs. és kir. haditengerészetnek. A terveket J. Kellener hajóépítő mérnök készítette a „Rammkreuzer D” minta alapján, aki egy 6000 t vízkiszorítású, modern, erős övpáncélzattal felszerelt hajót képzelt el. A további újonnan épített k.u.k hajóknak a tervezője már a prágai Siegfried Popper volt, aki markánsan rányomta a bélyegét a későbbi egységekre. Az építés ára 11 millió koronába került, amely összeg tartalmazta az SMS Kaiser Franz Joseph I. és SMS Kaiserin Elisabeth hajók lövegeinek árát is. A nehézlövegeket a Krupp-Művek szállította, ahogy az elektromos- és tűzvezető rendszereket is. A közepes tüzérséget a Škoda gyártotta. Mint az osztály névadó tagjának, 1896. június 1-jén történt meg a gerincfektetése, majd 1898. október 4-én a vízre bocsátás. Szolgálatba 1900. május 23-án állt. A hajó és annak testvérhajója válasz volt az olasz Vettor Pisani-osztályra.
1909. november 1.-én, mint korvettkapitány I. Ferenc József császár és király szárnysegédévé nevezte ki. 1914. május 1.-ig töltötte be ezt a tisztséget. Emlékirataiban hangsúlyozott tisztelettel emlékezett meg az uralkodóról. Horthyt 1911. november 1.-vel fregattkapitánnyá léptették elő. 1914. január 20-án érte el a sorhajókapitányi rendfokozatot, amely a szárazföldi hadseregben az ezredesinek felelt meg.9 Az első Balkán-háború a Balkán-szövetség tagjainak – Bulgária, Szerbia, Görögország, Montenegró – az Oszmán Birodalom ellen vívott, 1912. október 8-ától 1913. május 30.-áig (a Julianus-naptár szerint 1912. szeptember 25-étől 1913. május 17.-éig) tartó, török vereséggel záruló háborúja volt. A 19. század végén feltámadt albán nemzeti mozgalmakat (például Prizreni Liga) a Porta sorra leverte, de az
8 9
http://hu.wikipedia.org/wiki/SMS_Kaiser_Karl_VI. Bencsik Gábor, Horthy Miklós (a kormányzó és kora);utolsó bekezdés
első Balkán-háború után, 1912. november 28-án Albánia függetlenné vált. Az első balkáni háborút lezáró londoni békét a nagyhatalmak 1913. május 30-án kötötték meg10. Az 1911-es olasz–török háborúból vesztesen kikerült török kormány meggyengülését kihasználva 1912 folyamán Bulgária, Szerbia, Görögország és Montenegró egy sor kétoldalú politikai és katonai egyezményt írt alá, s ezzel létrejött a Balkán-szövetség. Az európai nagyhatalmak – különösen Franciaország és a Monarchia – igyekeztek megakadályozni a Balkán-szövetséget a törökellenes háború kirobbantásában, de diplomáciai próbálkozásaikat nem koronázta siker. 1912 szeptemberének második felében a balkáni államok és az Oszmán Birodalom egyaránt mozgósította hadseregeit. Elsőként október 8-án Montenegró intézett hadüzenetet az Oszmán Birodalomhoz, amelyhez 13-án ultimátummal, majd 17-én hadüzenettel csatlakozott a másik három ország, Bulgária, Szerbia és Görögország is. Az 1912. december 13-án Londonban nyílt meg a Nagykövetek Konferenciája. A tárgyalásokon a győztes pozíciókban lévő Balkán-szövetség országai, a vesztésre álló Oszmán Birodalom és az európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Németország, Oroszország, Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország) vettek részt. A közvetlenül érintett Albánia delegációját nem vonták be a rendezési folyamatba. A végül 1913. május 30-án aláírt egyezmény a következőkről rendelkezett: a független Albánia területéről Szerbia, Montenegró és Görögország kötelesek csapataikat kivonni a Szandzsákot Szerbia és Montenegró között felosztják; Trákiának a Kıyıköy–Enez vonaltól északra eső területei Bulgáriát illetik meg; Macedónia belső területeit Bulgária és Szerbia kapja, a partvidéki Thesszáliát pedig Görögországhoz csatolják.
Horthy Miklós az első balkáni háború idején, az 1912. évi mozgósításkor mint fregattkapitány a „Budapest” hajó parancsnoka volt. A londoni egyezmény rendelkezéseivel elégedetlenek voltak az első Balkán-háborúból győztesen kikerült szövetségesek, a vitatott hovatartozású területek (különösen Macedónia) fölötti konfliktus egymás ellen fordította őket. 1913. június 29-én a bolgárok megtámadták a macedóniai szerb és görög hadállásokat, ezzel kitört a második Balkán-háború. Az 1913. június 29-étől augusztus 10-éig (a Julianus-naptár szerint június 16-ától július 28-áig) tartó második Balkán-háborúban a volt török birtokok, különösen Macedónia és Trákia felosztásáért és birtoklásáért dúlt a háború: a törökellenes szövetség államai, Szerbia és Görögország Romániával és az Oszmán Birodalommal kibővülve Bulgária ellen fordultak, és megfosztották az első balkáni háborúban szerzett területei egy részétől. 1913. augusztus 10-én írták alá a második, és ezzel az egész Balkán-háborút lezáró bukaresti egyezményt, amelynek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét. Macedóniát Szerbia és Görögország között osztották fel, Kelet-Trákiát visszakapták a törökök, Dobrudzsa pedig Romániához került. Egyedül Nyugat-Trákia maradt bolgár fennhatóság alatt11.
Horthy Miklóst 1914. január 20-án sorhajókapitánnyá lépett elő.
10 11
http://hu.wikipedia.org/wiki/Els%C5%91_Balk%C3%A1n-h%C3%A1bor%C3%BA http://hu.wikipedia.org/wiki/Balk%C3%A1n-h%C3%A1bor%C3%BA
