_Idegenként a saját országomban?

Szomszédok történelme

_Idegenként a saját országomban?

MIROSLAV MICHELA A nemzeti kisebbségek mint a nemzeti politikák túszai. A 20. századi cseh–szlovák–magyar viszálykodásról. Jelen írás célja, hogy a szlovák–magyar viszony területéről vett egyes példákkal hívja fel a figyelmet a nacionalista állampolitikák működésére, amelyek a 20. századi Közép-Európában a társadalmi és kuturális valóság szemléletének alapvető keretévé váltak. Modernizáció és a nemzeti társadalmak létrejötte a történelmi Magyarországon Más európai országokhoz hasonlóan a 18. század vége óta a Habsburg Monarchiában is minőségüket tekintve új, a többi közt a nemzeti közösségek építésének az eszméje által befolyásolt társadalmi-kulturális átcsoportosulásoknak vagyunk a tanúi. Miroslav Hroch történész a modern nemzeti közösségek kialakulásához vezető fejlődés három szakaszát határozta meg. Az első, ún. polihisztori érdeklődés időszaka a felvilágosodás kori értelmiségiek munkásságával függ össze, akik a tudás iránti vágyuktól hajtva – ám sokszor állami/uralkodói megrendelésre is – a nemzeti történelem tanulmányozásával és írásával foglalkoztak. Egyben megteremtették a történelemről mint folytonos vonalról szóló elképzelést az „aranykorral“, a „hősök pantheonjával“, de az „ősi ellenségekkel“ együtt is. Ezeket a gondolatokat fejlesztették tovább a nemzeti aktivisták – agitátorok, akik célként tűzték maguk elé, hogy egy adott etnikai csoport tagjait meggyőzzék („ráébresszék“): olyan nemzet tagjai, amelyik kontinuálisan egy adott területen él, egy nyelvet

beszél, és ugyanolyan jogok illetik meg, mint az uralkodó nemzeteket. Az új identitás építésének elsősorban a nyelvi, kulturális, szociális, gazdasági és időnként politikai követelésekre épülő programját alkották meg, annak igyekeztek érvényt szerezni. Az ilyen nemzeti és szociális lázadás jelentős megnyilvánulása volt az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc. Magyarországon így különböző nemzeti ideológiák hívei álltak egymással szemben. Miroslav Hroch figyelmeztet, hogy a kisebbségi nemzeti mozgalmak követeléseik megfogalmazásakor saját helyzetük és az államnemzetek attribútumainak az összehasonlításából indultak ki, ami alapján azután a fennálló állapotok javítását követelték. Elsősorban igyekeztek meghaladni azt az állapotot, amelyben kulturálisan hátrányos helyzetűnek érezték magukat, és arányos részt követeltek a döntéshozatalból. Ez a konfliktus például a nyelvi kérdésben nyilvánult meg. Ezt követően a politikusok – mint például Kossuth Lajos és Ľudovít Štúr – ennek a versengő nacionalista erjedésnek az emblematikus jelképeivé váltak. Annak a küzdelemnek a jelképeivé, amelyet az egyes nemzeti mozgalmak képviselői folytattak, hogy érvényt szerezzenek igazuknak. 147

Éppen ebben az időszakban kezdődött a szlovák nemzeti mozgalmon belül érvényt szerezni az az eszme, hogy a közös szlovák–magyar történelem a(z ezeréves) „nemzeti elnyomás“ története. A magyarországi kossuthi forradalom veresége és az abszolutizmus bevezetése nem fordította vissza a megkezdett, a magyar/magyarhoni nemzeti emancipáció eszméjére épülő trendet. Az 1867-es osztrák– magyar kiegyezéssel, amelynek következtében dualista monarchia jött létre, ez az irány jelentős mértékben megerősödött. S egyben a birodalom magyarországi részében is jelentős gazdasági és társadalmi változások következtek be – gazdasági virágzás, amely az 1867 és 1914 közti időszakban a bruttó hazai össztermék megnégyszereződésében nyilvánult meg. Az elmaradt agrárország fejlődő agrár-ipari országgá való átépítése együtt járt a kulturális és szociális téren bekövetkezett változásokkal. Állami szinten új, a magyar nacionalizmusra épülő államideológiát kezdtek érvényesíteni. A korabeli légkör szimptomatikus jelei közé tartozott a kisebbségi kulturális jogok elnyomása, de például a vezetéknevek ön-


kéntes magyarosítása is. A 19. század végén és a 20. század elején a magyar nemzeti mozgalom esetében a Hroch-féle harmadik szakaszról beszélhetünk, azaz olyan minőségek tömegbázisáról, amelyek keretében a nacionalista aktivisták és a létező intézmények emberek tízezreit képesek mozgósítani. A nemzeti mozgalom elérte társadalmi összetétele teljességét, vagyis már kialakult modern nemzeti közösségről beszélhetünk. Az akkori szlovák nemzeti mozgalom nem túlontúl sok képviselője ezzel a helyzettel szemben határozta meg önmagát: bírálta azt, és igyekezett visszafordítani a megkezdett as�szimilációt. Megnyilvánult ez például a Szent István-i kultuszhoz való viszonyulásban, amely fokozatosan az egységes magyar/magyarhoni nemzet kiépítését célul kitűző államideológia részévé vált. Jelentős volt az asszimiláció, elsősorban a lakosság művelt és társadalmilag aktív rétegeiben. A szlovák nemzeti mozgalom képviselői ettől a trendtől elhatárolódtak, és rámutattak az etnikai tolerancia elveinek szüntelen megsértésére. Štefan Moyzes például az uralkodóhoz intézett 1861-es levelében így ír: „E királyság kezdetén a történelem semmit sem ismer a magyar nemzet semmilyen különösebb előnyben részesítéséről. A saját királyság István uralkodása idején történt alapításakor az idegeneknek, olaszoknak, németeknek, szlávoknak túlnyomó befolyása volt, amit a hazai történelem kizártnak nevez. István király nyilvánvalóan az országban használatos minden nyelv egyenjogúsága mellett szól... Ám a magyarok nem akarják tekintetbe venni ezeket az igazságos és elidegeníthetetlen igényeket, de az erőszak minden eszközével élnek, hogy név szerint a szlovák nép számára megakadályozzák a műveltséghez vezető minden utat...“ A Magyarország építése során elért – és a főváros, Budapest kiterjedt átépítése által is megtestesülő – jelentős sikerek ellenére az országban a lakosság gazdasági okú amerikai kivándorlására került sor. A szegény rétegekből származó emberekről volt szó, zömmel elsősorban a jelenlegi Kelet-Szlovákia régióiból. A különféle

statisztikai felmérések kimutatják, hogy az 1899 és 1910 közti időszakban 377 ezer és félmillió köztire tehető a kiutazó szlovákok száma. Több szerző ugyanakkor figyelmeztet, hogy a zömmel műveletlen kivándorlók éppen tengerentúli tartózkodásuk során kezdtek elköteleződni a szlovák nemzeti mozgalom mellett, s e téren fontos szerepet játszottak a különféle önsegélyző és vallási egyletek. A nagy háború (1914–1918) eseményei katalizátorként hatottak a monarchia szociális és politikai mozgalmainak fejlődésére. A magyarországi szlovák nemzeti mozgalom lojalitásáról biztosította a monarchiát. Ezt az amerikai szlovákok például bírálták. Az egyesült államokbeli Slovenský Sokol újság 1914-ben közzétette a Szlovákok memorandumát, amelyben a következő áll: „...kifejezzük követelésünket Szlovákia legalább olyan önkormányzatáért, amely a nemzetként élés lehetőségét kínálná nekünk, és amely – tartozzunk bár ilyen vagy amolyan államegységhez – biztosítaná a teljes szabadságot saját sorsunk alakításához, biztosítaná a szabad fejlődés szabadságát.“ A háború idején megkezdődött Tomáš Garrique Masaryk, Milan Rastislav Štefánik, Edvard Beneš és társaik diplomáciai missziója azzal a céllal, hogy meggyőzzék az antanthatalmakat a csehszlovák nemzetállam létrehozásának szükséges voltáról. Ezek a követelések végül Magyarországon is termékeny talajra hullottak. Gyakran idézett a jelentős szlovák papnak és politikusnak, Andrej Hlinkának a Szlovák Nemzeti Párt 1918 májusában tartott titkos tanácskozásán tett kijelentése: „Nem kerüljük meg a kérdést, mondjuk ki nyíltan, hogy a csehszlovák orientációt támogatjuk. A magyarokkal való ezeréves házasság nem sikerült. El kell válnunk.“ A magyar rólunk – nélkülünk Az első világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett. Németország megggyengülésével és az oroszországi forradalommal jelentős mértékben megbomlott a régióbeli hatalmi egyensúly. A nemzetközi politikában érvényre jutott az ún. védsánc (cordon sanitaire) koncepciója, amelyet az újonnan létrejött, illet148

ve területileg megerősödött kisebb és közepesen nagy „nemzetállamok“ voltak hivatottak biztosítani. Ezek a változások a volt magyar eliteket – de a párizsi békekonferencia döntései következtében a Csehszlovákia lakosaivá vált magyarokat is – az újonnan keletkezett helyzettel való megbékélésre kényszerítették. Kisebbségi helyzetbe kerültek. Egyben politikai és kulturális nyomásnak voltak kitéve, és a csehszlovák nemzetállam, de a szomszédos magyar nemzetállam elvárásaival is szembetalálták magukat; utóbbi képviselői a status quo revíziójára törekedtek. Mindkét nemzeti politika – többé-kevésbé nyíltan – beavatkozott az életükbe, éppen ezért saját túlélési stratégiákat kellett építeniük. A mindennapi szükségleteken és tapasztalatokon kívül determinálta őket a különféle ideológiai és felekezeti hovatartozás is. S ez megmutatkozott az eltérő választói preferenciákban, miközben – a marxista és jobboldali-tradicionalista pártok támogatása mellett – például a kormányzó agrárpárt szavazótábora is felfedezhető. Csehszlovákiában Magyarországot mint a fejlődés meghaladott fokát festették le, a monarchia megszűnését pedig természetes és szükségszerű dologként. E dikció szerint 1918 a „nem magyarok nemzeti elnyomásának” a lezárultát jelentette. A jelenlegi Szlovákia szlovákosításának folyamatában fontos szerepet játszott a sok esetben a cseh országrészekből érkező értelmiség, hivatalnokréteg és tanítóság, amely az addigi állami közeget váltotta egy új állam építésének a céljával. Az előző asszimilációs nyomásra hivatkozva az uralkodó elit igyekezett megváltoztatni az ország déli részén uralkodó viszonyokat. Ezekre a viszonyokra mint a magyarosítás termékére tekintettek, miközben a régió etnikai preferenciáit ebben az időszakban befolyásolta például a telepítés, valamint a tény: a zsidó lakosság számára a népszámlálás során lehetővé tették, hogy önálló nemzetiségűnek vallja magát. A magyarok megörökölték a volt magyar rezsimet követő utódállam, az „örökletes ellenség” és a „szlovákok elnyomója” szerepét. Ezt a múlt szüntelen felidézésén kívül a köztársaság magyar revizi-


onizmus általi veszélyeztetéséről, valamint a magyarországi szlovákok vigasztalan sorsáról szóló hírek is erősítették. A csehszlovák–magyar viszony jelentős részét képezte a veszélyeztetésről szóló, a határ mindkét oldalán éltetett diskurzus. Jelentős mértékben megmutatkozott ez a különféle megemlékezéseken, például a már említett Szent István-i kultusz esetében, amely a Csehszlovák Köztársaságban nemkívánatossá vált. Az emlékünnepségek nemzeti „magyar” dimenzióját erősítették akkoriban a piros-fehér-zöld trikolórok, amelyeket a különféle ünnepségekre csempésztek be – a virágdísszel vagy a résztvevők öltözékének részeként, valamint régi magyar dalok éneklésével. Nemegyszer a magyar Himnusz is elhangzott, amit a hivatalok komoly provokációnak tekintettek, és ezeket az eseteket rendőrségi vizsgálat, esetleg büntetés is követte. Az ellenzéki magyar sajtó erről ezt írta: „Ez a képe sorsunknak, amelyben már nem lesznek ünnepek? Ebben az államban csak a mindennapos munka és hajtás, az adó, a katonai szolgálat, a vagyonátadás, a Pest ellen fordított tankok látványa a küldetésünk, Prága gazdagodása vagyonunk árán, csupa állampolgári teher és kötelesség – de nyugalmunk, örömünk és jogunk ne legyen?... Miért nem engednek meg egyetlen örömteli napot sem annak, akik a balsors régen tép?“ Már röviddel a köztársaság megalakulása után éppen a monarchia legfejlettebb részéből az elsősorban rurális és konzervatív szlovákiai környezetbe érkező, a tovább élő „magyar csökevények” elleni harc jelszavával vezetett „civilizációs/demokratizációs misszió” – amelynek a kontextusában olyan megnevezések voltak használatosak, mint pl. szlovák basztard kultúra, magyarónok, elmagyarosított szlovákok, elmaradt Szlovákia – konfliktushoz vezetett, amelyet egyszerűsítő módon úgy határoztak meg, hogy csehszlovákisták versus autonomisták. Csehszlovákistának hívták a kormánypártok szimpatizánsait és képviselőit, az autonomizmus pedig a Hlinka-féle Szlovák Néppártra és a Szlovák Nemzeti Pártra volt jellemző. Az autonomizmust hirdették egyes német és magyar politikai pártok is. Az autonomisták követe-

léseit a kormánykörök hazaárulásnak nevezték, azzal az indoklással, hogy e követelések aláássák az állam stabilitását – például a magyarok javára. Például összefüggésbe hozták a párt volt jelentős képviselője, František Jehlička vezette szlovák emigránsok tevékenységével, akik bírálták a köztársaságbeli viszonyokat, s többé-kevésbé nyíltan arra törekedtek, hogy Szlovákiát ismét Magyarországhoz csatolják. Ám a magyarpárti elképzelésnek reálisan, a köztársaságbeli szlovák közegben nem sikerült érvényt szerezni. Hasonlóan végződtek azonban a csehszlovákiai magyar aktivizmusra tett kísérletek is. Az aktivistáknak ezek, a csehszlovák kormánypártokhoz szorosan kötődő csoportjai elsősorban propagandista platformot jelentettek, s végső soron nem szerezték meg azoknak a célcsoportoknak a jelentősebb támogatását, amelyeket igyekeztek megnyerni. A centralista–autonomista viszálykodás egészen az első Csehszlovák Köztársaság megszűnéséig tartott, és az állam politikai életének egyik legjelentősebb eleme volt. Ugyanakkor mindkét platform következetesen elhatárolódott a magyarországi múlttól és a magyar politikától. Mindig, amikor nyilvános vita indult e témában, a szlovák elitek a csehszlovák állammal szembeni lojalitásuknak adtak hangot, és bírálták Magyarország revizionista törekvéseit. A csehszlovák köztársasági projekt sikerének mértékéről mindmáig hos�szadalmas viták folynak, nemegyszer erősen emocionális felhanggal. Ezt erősen befolyásolja az a tény is, hogy 1938-ban belső államválság jelentkezett, amely a náci Németország jelentős beavatkozásával a köztársaság felosztásához vezetett. Éppen a 30-as évektől, az új nemzedék színre lépésétől a szlovák nacionalizmus nyilvános térben történő megerősödésének lehetünk a tanúi. A monarchia megszűnésétől számított nem egész 30 éven belül Szlovákiában az új kultúr- és gazdaságpolitika hatására bekövetkezett a Hroch-féle harmadik fázis és a modern nemzeti együvé tartozás kialakulása. Hitler Új Európájának részeként A nagyhatalmak képviselői által a müncheni konferencián hozott határozat következménye volt az első 149

bécsi döntés is: 1938. november 2-án Németország és Olaszország képviselői úgy határoztak, hogy DélSzlovákia területét és Kárpátalja egy részét Magyarországhoz csatolják. Az 1938. decemberi statisztikai adatok alapján 11 927 km² területről volt szó 1 041 401 lakossal. Közülük 879 007 magyar, 123 864 szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. Akárcsak az első villágháborút követően, ebben az időszakban is jelentős volt a migrációs mozgás – elsősorban a közigazgatásban dolgozók és a telepesek körében. Evakuálásra, illetve később kitoloncolásra vagy kiűzésre került sor. Durva becslés szerint 60–80 000 személyről volt szó. Az egyes statisztikák azonban eltérnek. A hatalomátvételt követően a magyar közigazgatás azonnal „az állam ellenségeivel szembeni megelőző intézkedéseket” foganatosított. Ellenségnek tekintették a következőket: „meggyőződéses kommunista, nemzeti agitátor, káros tevékenységet kifejtő zsidó, rémhírterjesztő, szektás, kémtevékenységgel gyanúsítható személy, s mindenki, aki a magyar állam ellen agitál”. A Magyarországhoz csatolást a lakosság nagy része (zömmel a magyar nemzetiségűek) leplezetlen lelkesedéssel fogadta. Örültek az „ezeréves hazához” való visszatérésnek. Sokan remélték, hogy sikerül olyan gazdasági és társadalmi pozíciókat szerezniük, amelyek addig az első köztársaság által protezsáltakat illették meg. Ez a forgatókönyv azonban nem mindig vált valóra. A csalódottság ezt követő érzése tehát nemcsak a szlovák lakosság körében terjedt, amely – akárcsak a magyarok az első világháború után – nemzeti bosszúként tekintett a helyzetre, hanem a magyar nemzetiségű lakosság körében is. Nem tetszett nekik, hogy a budapesti kormány különféle diszkriminatív intézkedéseket hozott, s a helyi lakosság rovására az ún. anyásokat, azaz a bécsi döntéssel visszakerült területre az „anyaországból” érkezőket részesítette előnyben. Keserűséget váltott ki az inkorrekt pénznemváltás – a koronát 7:1 arányban váltották pengőre, holott a valós árfolyam 5:1 volt –, és az is, hogy a Csehszlovák Köztársaság éléskamrája hirtelen az agrárorientált „anyaország”


felvevőpiacává vált. A lakosság számára lényeges változást jelentett az is, hogy alkalmazkodnia kellett az új, a Csehszlovák Köztársaság gyakorlatától olyannyira eltérő „úri” módszerekhez, s le kellett mondania egyes jogokról és vívmányokról. Magyarországon uralkodóvá vált az a nézet, miszerint a visszacsatolt területek egyértelműen magyar etnikai jellegűek, a szlovákok régión belüli jelenlétét pedig a csehszlovák időszakban bekövetkezett reszlovakizálás következményének tekintették. A Magyarországhoz csatolt területek fokozatos homogenizálását célozták a különféle intézményi lépések, például a szlováknyelv-használat kiiktatása és a csehszlovák közigazgatás felszámolása. Az ösztönzésre irányuló stratégiákat jelenítették meg az ingyenes nyelvtanfolyamok, valamint a vezetéknév megváltoztatására biztatás. Előfordultak azonban az etnikai gyűlölet megnyilvánulásai, a lopások, az intézményi hatrányba hozás és a zaklatás is. A kialakult helyzetre hatással voltak az 1939 márciusában bekövetkezett események is, amikor kikiáltották a szlovák államot, Kárpátalja fennmaradó részét pedig a Magyar Királysághoz csatolták (12 147 km² területről volt szó 674 923 lakossal). Sőt, márciusban fegyveres konfliktusra is sor került, amelynek következtében a határt Magyarország javára módosították (1697 km²-t szerzett 69 639 lakossal). Az a fura helyzet állt elő, hogy mindkét ország egyforma nemzetközi-politikai orientációt vallott, kölcsönös kapcsolatuk azonban bizalmatlansággal és ellenségeskedéssel volt teli. Magyarország szlovákok lakta területein nőtt az etnikai feszültség, s egyben a szlovák állam területén élő magyarokkal szembeni antipátia is nőtt. Mindezek következtében a szlovák–magyar kétoldalú kapcsolatokban nagyon hamar bevezették a reciprocitás elvét. A náci Németország ezt a helyzetet sikeresen tudta kihasználni saját céljai eléréséhez. Az említett komoly konfliktusok ellenére a magyar nyilvános diskurzusban tovább élt a szlovákoknak mint „kisebb testvéreknek” a képe, akik részei az ezeréves sorsközösségnek. Már az első világháború vége óta vi-

lágos volt, hogy a szlovákokkal való megállapodás nélkül lehetetlen lesz megújítani a volt Magyarországot annak korábbi határaival. A tipikus szlovákot (tótot) így festették le: istenfélő, egyszerű és dolgos tagja a magyarhoni társadalomnak, akinek az az ambíciója, hogy elégedetten éljen ősei földjén. Ezzel szemben reprodukálták a csehek negatív képét: idegen hódítók, akik húsz éven át pusztították a Magyarországhoz tartozó Felvidéket (Szlovákiát), elnyomva és kizsákmányolva annak lakosságát. Az elégtelenségek és problémák nagy részét, paradox módon gazdasági és szociális téren is, a „cseh elnyomás” következményeként jelenítették meg. Az állam 1939. március 14-i kikiáltásának következménye volt az is, hogy Szlovákiában felújították a „nemzeti elnyomásról” szóló tézist. Már nemcsak a „magyar elnyomás” testesítette meg, hanem a „csehszlovákizmus” is. Az 1918 és 1939 közti időszakra mint „cseh elnyomásra” utaltak. A „nemzeti felszabadulás” a ludák interpretáció szerint „sokéves igyekezet” után jött el, csak az önállóság kikiáltásával. A korabeli történelmi kánont a rezsim udvari történésze, František Hrušovský így foglalta össze a történelemtankönyvben: „A Szlovák Köztársaság nemcsak azon viharos események szülötte, amelyek az utóbbi időkben alapjaiban rengették meg KözépEurópát, hanem mindazon szlovák nemzedékek munkája, harcai, szenvedései és áldozatai, vágyai szülték, amelyek a szlovák falvak hajnalától itt, e tátraalji szent földön éltek és haltak.” Az önállóság kikiáltását nemcsak mint természetes történelmi folyamatot írták le, hanem a létért folytatott küzdelemként is, amely során a „nemzeti közösséget” Németország segítségével sikerült megmenteni a pusztulástól. E „küzdelem” kevésbé mitizált, de annál szomorúbb valóságára utalnak azok a történészi munkák, amelyek az új rezsim idején bekövetkezett retorziókkal – például a demokratikus jogok eltiprásával, a csehek Szlovákiából történő kiűzésével, ill. a zsidóellenes intézkedésekkel, amelyeknek a végrehajtásában számos szlovák tevékenyen és önként vett részt. 150

Éppen a zsidó közösség számára következett el a közéletből való folyamatos kirekesztésnek, a vagyoni hátrány elszenvedésének, végül pedig az esetek többségében a fizikai megsemmisítést jelentő munka- és haláltáborokba hurcolásnak a szomorú időszaka. A 19. század óta egyre inkább szekularizálódó zsidókat a két világháború közti Magyarországon és Csehszlovákiában is rendszeresen bírálták amiatt, hogy nem kellőképpen lojálisak. A nacionalista diskurzusban idegen és kártékony elemként jelenítették meg őket. Több túlélő is említést tett arról a dilemmáról, amelynek részeként üdvözölték az új, köztársasági viszonyokat, meg azt, hogy elérkezett a nemzeti, társadalmi emancipációjuk, ám ugyanakkor nem mondtak le azokról a múltbéli kulturális kötelékeikről sem, amelyek az elnyomott magyar közeghez kapcsolták őket; ez például a magyar nyelv gyakori használatában nyilvánult meg, s erősítette az elidegenedés és a sorsközösség tudatát. A harmincas években – különösen az évtized végefelé – Közép-Európában felerősödött az antiszemitizmus. A Horthy-féle Magyarországról közismert volt, hogy nem viszonyul valami szívélyesen a zsidó lakossághoz. A müncheni egyezmény utáni Csehszlovák Köztársaságban sem volt semmivel sem jobb a helyzet, sőt, Szlovákiában 1938 novemberében többször is kijelentették, hogy a bécsi döntésért a zsidók a felelősek, mivel Pozsonyban a Magyarországhoz csatolás mellett tüntettek. Később megmutatkozott, hogy egészen 1944 tavaszáig, Magyarország náci megszállásáig biztonságosabb opció volt a Horthy-rendszerben élni, mert a Szlovák Köztársaság képviselői nagyon tevékenyen léptek fel a zsidó lakossággal szemben, és ez az állam elsőként adta ki önként zsidó polgárait a birodalomnak, sőt, kész volt érte még fizetni is. A kisebbségek és a nemzeti tisztogatás a második világháború utáni Csehszlovákiában Az Adolf Hitler által elindított, az egész világra kiterjedő konfliktus fokozatosan totális háborúba torkollott. A hadban álló felek minden


erejüket a katonai sikerre és az ellenség megsemmisítésére fordították. Ennek következtében hatalmas károk keletkeztek, s mondhatni, hogy a háborút nagyobb mértékben a civil lakosság szenvedte el. Éppen ezért a jövőt érintő nagy kérdésként merült fel, hogyan tovább, s miként lehet megbékélni az emberi és az anyagi potenciált ért károkkal, hogyan építhető „új” társadalom. A második világháború végén már viszonylag világos volt, hogy Középés Kelet-Európában jelentős politikai változások következnek be, de etnikai alapú migrációra is sor kerül, amelyeknek visszavágó és megelőző dimenziója is volt. A régió jelentős mértékben Moszkva hatása alá került. A határok szempontjából– egyes kivételektől eltekintve – a háború előtti status quo újult meg, amit csehszlovák–magyar kontextusban az 1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés erősített meg. Elsősorban a német kisebbségekről volt szó, amelyek sorsáról a nagyhatalmak 1945 februárjában, Jaltán tárgyaltak, majd nyáron a potsdami konferencián hoztak végleges döntést. A német kérdésen kívül a megújult köztársaságban a magyarok kitelepítése is időszerű kérdés volt. Közismert, hogy a háború idején emigrációban tartózkodó csehszlovák politikusok hos�szabb ideje tervezték a kisebbségi kérdés rendezését. Beneš a transzfer lehetőségét már 1941-ben, a Csehszlovák békecélok című memorandumban megfogalmazta, miközben további lépései is homogén nemzetállam kialakítását célozták. Ezt az irányt erősítette meg az 1945. április 5-én meghirdetett kassai kormányprogram is, amely kinyilvánította a németek és magyarok kitelepítésének a szükségességét. A köztársasági elnök ezt követő dekrétumai – akárcsak a Szlovák Nemzeti Tanács határozatai – ezt a trendet teljesítették be. Főként a németek, magyarok, árulók és kollaboránsok vagyonának nemzeti kezeléséről, a megszállás idején végrehajtott egyes vagyonjogi eljárások érvénytelen voltáról, a földvagyon elkobzásáról és elosztásáról szóló dekrétumokról volt szó, valamint a cseh–szlovák állampolgárság módosításáról,

aminek a következtében a magyaroktól és németektől megvonták az állampolgárságot. Szlovákiában elsősorban a magyar kérdés volt aktuális, hiszen a németek többsége már a front közeledtekor elrendelt evakuálás idején elhagyta ezt a területet. A magyaroktól tehát megvonták az alapvető állampolgári jogokat – az állampolgárságot, az állami intézményekben való munkavégzés jogát és a nyugdíjjogosultságot. Elkobozták ingatlanjaikat, felszámolták iskoláikat, valamint betiltották népművelési létesítményeiket.

korábban magyar volt. Azt követően, hogy 1948-ban változás állt be a csehszlovák állam kisebbségpolitikájában, többségük fokozatosan magyarnak vallotta magát. A kormány utolsó nagy akciója az a kísérlet volt, hogy dél-szlovákiai magyar családokat telepítsen ki Csehország határ menti térségeibe, amelyek a németek kitelepítését követően munkaerőhiánnyal küszködtek. A már 1945 szeptemberében hozott elnöki dekrétum által bevezetett kényszermunkára több mint 11 ezer családot (44 155 főt) vittek ki.

A hivatalos állampolitika szempontjából – a háború utáni Szlovákia etnikai viszonyainak megváltoztatására irányuló igyekezet kapcsán – három tömeges akció játszotta a legfőbb szerepet: a lakosságcsere, a cseh határvidékre való kitelepítés és a reszlovakizáció. Mindez Pozsonyban például oda vezetett, hogy az 1930-as hivatalos statisztikában feltüntetett 19 195 magyar nemzetiségű lakos alapján 1949 májusában a magyarok számát 4131-re (2,2%) becsülték. Mindeközben tudjuk, hogy körülbelül 3100 fő a lakosságcsere hatására hagyta el Pozsonyt, 11 946 pedig reszlovakizált.

1948 második felében gyökeresen megváltozott a magyar kisebbséggel szembeni kormánypolitika. Ennek szellemében Viliam Široký Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén kijelentette: „Vitathatatlan, hogy a mai népi demokratikus Magyarország a demokrácia, a béke és a szocializmus táborába tartozik. Ezért a vele szembeni politikánk fő vonalának annak kell lennie, hogy rendezzük a két államunk közti viszonyokat úgy, hogy a béke- és szocialista front megerősödjön. ... vitathatatlan, hogy Magyarország végleg és határozottan a szocializmushoz vezető útra lépett, hogy a volt magyar hatalmi körök, a burzsoázia és a feudális urak – mint a csehszlovákellenes revizionizmus és irredentizmus, valamint a Szent István-i korona reakciós ideológiájának hordozói – ma a történelem süllyesztőjébe tartoznak. Azáltal, hogy a szlovák nemzettel és a Csehszlovák Köztársasággal szembeni permanens háború egész koncepciója visszafordíthatatlanul a múlté, mert a munkásosztály a magyar társadalmi berendezkedés vezető ereje, amely nemzeti és államideológiáját a marxizmus–leninizmus elvein, tehát a haladó, demokratikus és szocialista erők őszinte együttműködésének elvein építi. ... A magyar kérdésnek a népi demokratikus alkotmányunk elvei szerinti megoldása lehetővé teszi számunkra... bővíteni és elmélyíteni a magyar népi demokratikus köztársasággal folytatott sokoldalú együttműködésünket.” Ezt követően törölték a kis- és középparasztokkal szembeni konfiskációs intézkedéseket. A cseh határvidékre kitelepített magyarok visszatérhettek Szlovákiába. Megújították az állampolgárságot, s ma-

A lakosságcsere végrehajtása abból a diplomáciai akcióból következett, amelynek az 1946. február 27-i, a Csehszlovák Köztársaság és Magyaroroszág közti, a lakosságcseréről szóló kétoldalú szerződés volt az eredménye. Az 1945 és 1948 közti időszakban a Csehszlovák Köztársaság területéről 89 660 magyart telepítettek ki, közülük körülbelül 34 ezret e bilaterális szerződés alapján. Hatalmas propagandahadjáratot követően, a saját a sajátjához szellemében – amit mellesleg néhány évvel korábban a bécsi döntés által visszakerült területeken a magyar szervek is terjesztettek – 73 273 szlovák „tért vissza” Csehszlovákiába Magyarországról, közülük körülbelül 12 ezer a lakosságcsere keretén kívül. A második, már említett intézményes beavatkozás az ún. reszlovakizáció volt, amelyet a Belügyi Megbízotti Hivatal 1946. június 17-i hirdetménye indított el. A jelentős kampány következtében 326 679 olyan lakos vallotta magát szlovák nemzetiségűnek, aki 151


gyar tanítási nyelvű iskolák kezdtek nyílni. Fokozatosan megteremtődtek a csehszlovákiai magyar közösség

létének új társadalmi, gazdasági és kulturális keretei. Az előző évekkel ellentétben előtérbe került az olyan

kisebbség koncepciója, amely két, egyforma ideológiájú szomszédos államot „hídként” köt össze.

Ajánlott irodalom BÁRDI, Nándor – FEDINEC, Csilla – SZARKA, László (eds.) Minority Hungarian Communities in the Twentieth Century. Boulder : Social Science Monographs, 2011. POPÉLY, Árpád. Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez I. Šamorín : Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2008. ŠUTAJ, Štefan. Maďarská menšina na Slovensku v 20. storočí. Bratislava : Kalligram, 2012. TÓTH, Andrej – NOVOTNÝ, Lukáš – STEHLÍK, Michal. Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Praha : Togga, 2012.

152

_Idegenként a saját országomban?

Recommend Documents