A szisztémás rekonstrukciós terápia (SZRT) elméleti alapjai
19
I. RÉSZ A SZISZTÉMÁS REKONSTRUKCIÓS TERÁP IA (SZRT) ELMÉLETI ALAPJAI 1. FEJEZET BEVEZETÉS Jelen könyvben megkíséreljük közérthetõ formában ismertetni az emberi szervezetre — erre a bonyolult biológiai önszervezõ rendszerre — vonatkozó, több tudományágra kiterjedõ (interdiszciplináris) elméleti és gyakorlati kutatásainkat, valamint ezek alkalmazásakor az ember fizioterápiás rehabilitációja terén gyûjtött tapasztalatainkat. Nem szokványos úton jutottunk el az orvostudomány aktuális problémáinak a megoldásához. Megvizsgáltuk a problémás kérdéseket más tudományok, mégpedig az általános rendszerelmélet, a rendszerelemzés és a vezetéselmélet szemszögébõl is, mivel szakértõknek tartjuk magunkat az ismeretek eme területein. Figyelmünket legelõször az a probléma keltette fel, ami itt van mindenki szeme elõtt, és — véleményünk szerint — alapvetõ a betegségek többségének megelõzésében, viszont az orvostudomány említésre méltónak sem tartja. Ez alatt a támasztó-mozgató szervrendszer (TMSZ) szabályos anatómiai státusza fenntartásának (az egyén / az individuum egész életciklusa alatti megõrzésének) a problémáját értjük. Attól a pillanattól fogva kezdõdött el munkánk az említett irányban, amikor érdeklõdni kezdtünk az iránt a tény iránt, hogy az emberek többségének nem arányos (nem proporcionális) az alakja, és az emberi testek többségének felépítése messze van a tökéletestõl. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az embernek, a „homo sapiens” biológiai faj képviselõjének sajátja, hogy olyan szabványos (standard), arányos, anatómiailag szabályos alakja legyen, mint amilyent az anatómiai atlaszokban ábrázolnak. A valóságban azonban egyikünknek sem tökéletes (nem „standard”) a felépítése, amin nincs megütközni való, mert úgy véljük, hogy ez normális dolog. Fordítsuk csak figyelmünket az állatokra: testük színében és eltérõ mértékû teltségében megnyilvánuló különbözõségük ellenére ugyanazon fajhoz tartozó összes képviselõjüknek gyakorlatilag egyformán arányos a teste. Az állatokra vonatkozóan olyan fogalmak, mint a „TMSZ deformációja”, a „gerincferdülés” — ha alkalmazzák is õket, akkor is — csak nagyon ritkán fordulnak elõ, és az ilyen esetek mindig súlyos sérülésekhez (traumákhoz) kapcsolódnak. Az emberek viszont egészen eltérõ testfelépítésûek, „nem szabványosak”, amit normálisnak, rendben lévõnek tartanak. Az embereknek az tûnik természetesnek és nyilvánvalónak, hogy ha az arcuk különbözõ, akkor az alakjuknak, a testfelépítésüknek is különbözõnek kell lennie. Mi ezt a „természetest és nyilvánvalót” kétségbe vontuk, és felvetettük azt a hipotézist, hogy az emberi test térszerkezetében (konfigurációjában) tapasztalható, szabványmintától (etalontól) való eltéréseknek a nagy része nincs a sors által eleve elrendelve, hanem a szervezet fejlõdése és élettevékenysége során alakult ki. Ezzel kapcsolatban felvetõdik az a kérdés, hogy milyennek kell lennie ennek az etalonnak. Véleményünk szerint az emberi test etalonja alatt a mindenre kiterjedõ szabályosságát kell érteni, ami magában foglalja a TMSZ-elemek összetételének és szöveti tulajdonságainak, valamint ezen elemek formájának és térbeli elhelyezkedésének anatómiai szabályosságát.
20
A gyógyítás tudománya és mûvészete
Az „anatómiai szabályosság” szavak megjelenése gondolkodásunkban azonnal az orvostudomány egyik ágához vezetett bennünket, történetesen az ortopédiához, mivel éppen a TMSZ határozza meg az emberi test külsõ alakját. Az ortopédia a meghatározás [1] szerint az emberi test deformációinak (normális alaktól való eltéréseinek) felismerésével, megelõzésével és gyógyításával foglalkozik. Mi az orvostudomány eme területétével foglalkozó számos irodalmi forrás tanulmányozása után megértettük, hogy a problémát sokkal szélesebb értelemben kell vizsgálnunk. Az ortopédia — klinikai irányultságánál fogva — a TMSZ nyilvánvaló patológiás állapotaival foglalkozik; mindenekelõtt a traumás esetekkel, a súlyos születési és a veleszületett rendellenességekkel és más deformációkkal, amikor ezek heveny stádiumba kerültek és már betegségnek nevezhetõk. Emellett az ortopédia ezeket különálló testrészenként vizsgálja, és nem teszi fel a TMSZ szabályos anatómiai státuszának kialakulására és — az egyén minden életszakaszában — épségben való fenntartására vonatkozó kérdést. Mi viszont elhatároztuk, hogy ezt a problémát szisztémás megközelítéssel fogjuk elemezni és megvizsgáljuk azokat a deformációkat is, amelyeket az ortopédia vizsgál, és azokat is, amelyek egyszerûen a szabálytalan, az ember számára nem kívánatos testkonfigurációhoz vezetnek. Ilyen például a nagyon nagy vagy nagyon kicsi testmagasság, az egyes testrészek, például a végtagok hosszúságának aránytalansága, ezek csúnya formája stb. Vizsgálataink során kiderült, hogy a fent említett példák ugyanannak a folyamatnak a különbözõ megnyilvánulásai. Például sok ember teste deréktól felfelé és lefelé nem egyformán telt. Ez különösen a nõknél észrevehetõ, például a széles, masszív vállak, telt karok, nagy mellek mellé sovány medence, sovány csípõ és sovány láb társul; vagy fordítva: a masszív medencéhez és kövér lábakhoz kicsi mellek, kiálló kulcscsontok, sovány nyak társul. A test alaki hibáinak eme listáját még nagyon sokáig lehetne folytatni. Másik példa: a vékony, 2 méter magas, sápadt, szürke arcú fiatalemberek esete, akik még katonának sem alkalmasak; vagy az alacsony, majdnem kocka alakú, kövérségtõl felfújódott testû férfiak és nõk példája. Érthetõ, hogy ezeket a deformációkat az ortopédia nemcsak megelõzni képtelen, hanem ilyen célt soha nem is tûzhet maga elé. Ezek az emberek talán nem szeretnének arányos, karcsú, középmagas testûek, finoman ívelt alakúak, vonzóak lenni? „De hiszen ezek egyszerûen egyéni adottságok, ezeket nem lehet megváltoztatni” — így jellemezték az ortopédus orvosok a hasonló deformációkat, amikor kikértük a véleményüket. Nem értettünk velük egyet és felvetettük azt a hipotézist, hogy elõször is a természet minden emberbe beprogramozta, hogy a test proporcionális, anatómiailag szabályos legyen; másodszor: az emberi szervezet egész életen át ennek a programnak a megvalósításán dolgozik. Ha tényleg mindannyiunk testének anatómiai státusza kisebb-nagyobb mértékben eltér az etalontól, akkor ez nem genetikai norma, hanem kóros elváltozás, patológiás deformáció. Ez pedig azt jelenti, hogy mindannyiunk teste destrukciós elváltozásokon ment keresztül, amik olyan organikus elváltozásoknak számítanak, amiket a szervezet önmaga erejével nem tud visszafordítani. Továbbfokozódásuk a TMSZ súlyos deformitásaihoz vezet, amiket már betegségnek lehet nevezni, hiszen krónikus lefolyásúak, amiket az ortopédia sem képes megelõzni, sõt, lényegében véve radikálisan gyógyítani sem tud. Ismeretes, hogy a forma határozza meg a tartalmat. Ha a valós alakok, az emberi testek nagyon eltérnek az etalontól, mert súlyos hibájuk, ferdülésük van; ha az ember csontváza eldeformálódott, az izmai pedig annyira elfajultak, hogy tömör, összenõtt, összepréselõdött kemény páncélt képeznek, akkor érthetõ, hogy:
A szisztémás rekonstrukciós terápia (SZRT) elméleti alapjai
21
— a gerinc szerkezete károsodni fog, — az összes belsõ szerv el fog tolódni anatómiailag szabályos helyérõl, — károsodni fog a térbeli geometria, valamint az ér- és idegrendszer mûködõképessége. Ebbõl logikusan az következik, hogy a TMSZ etalontól való eltérései sok zavart okoznak az egész szervezet mûködésében, és magát a szervezetet patológiás állapotokra, betegségekre hajlamosítják. A TMSZ etalontól való eltérésének folyamatát elneveztük a TMSZ destrukciójának; ugyanakkor a TMSZ-elemek összetételének és szöveti tulajdonságainak a szabályos anatómiai státusztól való összes eltérését — közéjük számítva formájuk és térbeli helyzetük eltéréseit is — destruktív elváltozás kifejezéssel jelöltük. Mit mond ezzel kapcsolatban korunk orvostudománya? Az irodalmi források elemzése és maga az élet is azt mutatja, hogy az ortopédia és ennek legújabb válfaja, a csigolya-ideggyógyászat (vertebro-neurológia) súlyos krízisben van a TMSZ destruktív elváltozásaira vonatkozó elméleti kérdéseket illetõen. A degeneratív csontosodási zavar (osteochondrosis) elméletén kívül, vagy ahogyan ma nevezik: a porckorong eredetû (diszkogén) betegség elméletén [10] kívül (ez az egyetlen olyan elmélet, ami a TMSZ destrukciójának végsõ stádiumában a zavarok korlátozott csoportjára vonatkozóan többé-kevésbé pontosnak tûnik) csak a „hátfájás” fogalom (a nyakcsont, a keresztcsont — és más testrészek — fájdalmának fogalma) létezik. A világon megjelent számos publikáció szerzõje már nem tartja értelmetlenségnek, hogy a betegség szimptómáját, azaz magát a fájást önálló diagnózisnak tekintse. Sõt, ezt a szót ki is emelje a publikációi címében [16, 19, 26, 29, 38, 50, 51, 54, 56, 57, 62, 65, 69, 71, 74, 76, 77, 79, 88, 92, 97, 102, 103, 107—116, 120]. A WHO ennél tovább megy. 2003. évi közlönyében [2] szó szerint a következõt állítja: „Nem betegség a hátfájás, és nem is valamilyen diagnosztikai tényezõ. Ez egy szakkifejezés, ami az anatómiai téren jelentkezõ, különbözõ idõtartamú, olyan gyakran nyugtalanító fájdalmat jelenti, hogy a külsõ és a belsõ ingerekre adott reakciók paradigmájává, mintájává vált. Például: „Ó, a fájós hátam!” mondat annak a kifejezésére szolgál, hogy az embert nyugtalanítja valami. A hátfájás elterjedtsége / gyakorisága körülbelül egyforma az egész világon. Ez az egyik fõ (gyakran az elsõ) oka a munkaképesség elvesztésének és a rokkantságnak, az életszínvonal csökkenésének és az orvoshoz járásnak. Azonban sok esetben okai nincsenek feltárva és meghatározva; és csak az esetek kisebb részében van közvetlen kapcsolata egy meghatározott szerv megbetegedésével”. Ugyanakkor a világ egyik fontos orvostudományi szaktekintélyének számító WHO egyúttal hangsúlyozza ennek a problémának a jelentõségét is: „Ezért tehát a nem specifikus hátfájás — a diagnosztizálást és a gyógyítást illetõen — fontos problémának látszik. Az Angliában végzett kutatások a hátfájást a fiatalság munkaképesség-elvesztésének leggyakoribb okaként definiálták. A kutatás kimutatta, hogy a hátfájás évente 100 millió munkanap kieséséhez vezet. A svédországi kutatások azt mutatták, hogy az 1980. évi (hátfájás miatti) 7 millió munkanapkiesés 1987-ben a négyszeresére, 28 millióra nõtt”. Egy másik szaktekintély, az USA Nemzeti Egészségügyi Intézete a következõ szavakkal jellemzi ezt a problémát: „Az amerikaiak legalább 50 milliárd dollárt költenek a hátfájásra évente, ami a munkaképesség elvesztésének leggyakoribb oka és a munkaidõ-kiesés vezetõ tényezõje. A hátfájás a második leggyakoribb neurológiai betegség az USA-ban a fejfájás után.” [3]. Paradox és különös, hogy az orvostudomány nem ismeri fel, hogy a vázizom (sceletomuscularis) fájdalmak — amiknek gyakori esetét pont a „hátfájások ” jelentik — a TMSZ szabályos anatómiai státusza károsodásának, vagyis destrukciójának a következményei.
22
A gyógyítás tudománya és mûvészete
Ez pedig éppen az organikus megbetegedéssel fennálló közvetlen kapcsolatuk létezését jelenti, mivel a TMSZ destrukciója — a meghatározás szerint — organikus zavar, szervi rendellenesség. Hogyan történhetett az, hogy egy ennyire fontos problémának nem csak hogy nincs megoldása, hanem mostanáig hiányzik lényegének a megértése is? Mi azt gondoljuk, hogy ennek a krízisnek — az elmélet hiányára vonatkozó krízisnek — az ismeretelméleti (gnoszeológiai) gyökerei a TMSZ-kutatás egyoldalú megközelítésében rejlenek. Az orvostudományra jellemzõ, hogy az emberi szervezet életmûködésének és patológiájának a vizsgálatánál keresi az ok-okozati összefüggéseket: a „Miért?” („Mi miatt?” / „Minek a következtében?”) kérdés megválaszolásakor. Ugyanakkor az orvosok a kutatásaikban soha nem teszik fel úgy a kérdést, hogy „Mi végett?”, vagyis „Mi célból?” („Minek az érdekében:”), jóllehet, õk mindenkinél jobban tudják, hogy az emberi szervezetet a legtökéletesebb irányító rendszer (IR), az agy irányítja. Az irányítórendszereknek pedig az a jellemzõ tulajdonságuk, hogy mindig van célkitûzésük. Azért kell az IR ilyen tulajdonságára odafigyelni, mert vannak a szervezetben olyan folyamatok, beleértve a kóros folyamatokat is, amelyek mechanizmusát nem lehet megérteni, ha azt kérdezzük: „Miért?”. Viszont könnyen érthetõvé válik mechanizmusuk, ha úgy van feltéve a kérdés: („Minek az érdekében?”) „Milyen céllal?” mûködik ez a mechanizmus. Ez teljes mértékben vonatkozik a támasztó-mozgató apparátusra és ennek destruktív elváltozásaira. Még az orvostudománynak is sajátja az elemzõ hozzáállás, vagyis a TMSZ betegségeinek testrészek — különálló elemek, különálló szövetek — szerint történõ szétválasztása és konkretizálása. Ez helyes klinikai hozzáállás egy konkrét beteg konkrét betegségének a gyógyításakor. Amikor azonban a valós dolgok (a reáliák) olyanok, hogy érthetetlen okból mindenhol fáj, de a „fájdalom” helyén nincsen semmilyen sajátos (specifikus) elváltozás [19, 29, 31, 32, 93, 121], akkor logikus felvetni a TMSZ tanulmányozásának és patológiás állapotának a szisztémás megközelítésére irányuló kérdést. Ahhoz, hogy bebizonyítsuk a destruktív változások szisztémás jellegére vonatkozó hipotézisünket, el kellett távolodnunk az orvostudomány konkrétságától, és vizsgálatainknál a TMSZ-t bonyolult biomechanikai önszervezõdõ rendszernek kellett tekintenünk. Ez természetesen elvezetett minket ahhoz, hogy az általános rendszerelmélet, a rendszerelemzés és az irányításelmélet kategóriái és szakkifejezései szerint vizsgáljuk az embert. Azt tûztük ki célul, hogy az ember TMSZ-ében létrejött destruktív elváltozások fejlõdési mechanizmusát elméletileg összefoglaljuk, tudományosan leírjuk. Kutatásaink során felfedeztük, hogy a TMSZ szisztémás szervezõdésének károsodása terjeszkedõ jellegû. Olyan jelenség, amit máris beindít az anatómiai normától való legelsõ (a TMSZ szervezetétõl független) nem-szisztémás eltérés; ezt a folyamatot mi szisztémás destrukciónak (SZD-nek) neveztük el. Aztán megtanultuk a gyakorlatban felismerni a bárki TMSZ-ében lévõ szisztémás destrukció konkrét megjelenési formáit. Késõbb megtanultuk azt, hogy hogyan kell ezeket befolyásolni mind az anatómiai státusz már meglévõ, etalontól való eltérései megszüntetése céljából, mind pedig a destruktív elváltozások megelõzése céljából. Az általunk kidolgozott új technológiát, ami a TMSZ-re gyakorolt korrigáló mechanikai ráhatások technológiája — aminek sehol nincs analógiája —, elneveztük szisztémás rekonstrukciós terápiának, SZRT-nek. Ez a technológia lehetõvé teszi, hogy átalakítsuk a TMSZ elemeinek és szöveteinek organikus elváltozásait és ellenhatást gyakoroljunk a szisztémás destrukcióra. További kutatásaink lehetõvé tették azon következtetés levonását, hogy a TMSZ egyetlen betegségét sem szabad vizsgálni és gyógyítani a TMSZ-ben lévõ szisztémás destruk-
A szisztémás rekonstrukciós terápia (SZRT) elméleti alapjai
23
tív elváltozások folyamatának megértése nélkül. Mivel ezek az elváltozások mindig organikusak (azaz a TMSZ szöveteinek összetétele és szöveti tulajdonságai változnak), az ilyen elemeknél deformációk keletkeznek. Kezdetben ezek a deformációk jelentéktelenek, de már ezek is megbontják a test arányosságát és konfigurációját. Késõbb ezt a kóros folyamatot — az idegek vezetõképességének és az erek átjárhatóságának a zavarát — magával ragadj a pozitív visszacsatolás. A folyamat térben és idõben tovább növekszik: akadályozza a TMSZ szöveteinek vérkeringését és anyagcseréjét; a TMSZ elemeinél és a szöveteinél súlyosabb degeneratív-disztrófiás (elfajulásos-fogyatékos fejlõdési) elváltozáshoz vezet és eléri a betegség szintet. E folyamat alatt fájdalmak keletkeznek a TMSZ-ben. Éppen az SZD az oka a hát-, a nyak- és a derékfájásnak, valamint az olyan — legsúlyosabbnak számító — rokkanttá nyomorító betegségeknek is, mint a porckorongsérv, a púposság (kyphosis) és a gerincferdülés (scoliosis). Sõt, az emberi szervezet struktúrájával kapcsolatos mindazon megbetegedések többségének is okozója, amik a vérkeringés és a beidegzés zavara következtében keletkeznek. Példának hozzuk fel a vegetatív idegrendszer zavarával kapcsolatos kóros izomtónus-rendellenességet (vegetatív dystoniát), az agy vérkeringésének elégtelenségét, a fejfájásokat, az álmatlanságot, a krónikus fáradtság szindrómáját, a szívfájást és a szívritmuszavart, a gyermekek fizikai és értelmi fejlõdésben való lemaradását, a minden ok nélküli, állandó betegségérzetet és a sok idegi-pszichikai lehangoltságot, zavart. További gyakorlatunk megerõsítette azt a tényt, hogy a TMSZ szabályos anatómiai státuszának SZRT segítségével megvalósított rehabilitációjából származik, a helyreállítása következményének tekinthetõ: — nemcsak az emberi test sok fizikai fogyatékosságának eltûnése, — hanem összes degeneratív-disztrófiás sérülésének megszûnése is. Mindez a TMSZ szövetei és elemei ön-helyreállítási (regenerálódási) folyamatának beindításával valósul meg, és elvezethet oda, hogy: — a csigolyaközti porckorongok helyreállnak és a gerinc anatómiailag szabályos alakja visszatér, — a bordapúpok eltûnnek, — a TMSZ-ben érzett fájdalmak megszûnnek. Ezenkívül az SZRT — azzal, hogy eredményesen helyreállítja a TMSZ idegrendszerének a vezetõképességét és a vérkeringést — helyreállítja az egész szervezet egészségét, normalizálja az összes szerv és rendszer mûködését. A gyakorlat azt mutatta, hogy nem lehet kiválóan meggyógyítani a szervezet egyetlen rendszerét sem, egyetlen belsõ szervét sem (fõként, ha a szívrõl, az agyról és az érrendszerrõl van szó), ha a gyógyítással párhuzamosan a TMSZ-nél nem akadályozzák meg az SZD-t, és nem állítják helyre annak szabályos anatómiai státuszát. Az SZRT alkalmazását a kis gyermek elsõ életéveitõl kell elkezdeni. Ez lehetõvé teszi az SZD megelõzésének megvalósítását és ellenõrzés alatt tartását. A TMSZ állandó monitorozása (megfigyelés alatt tartása) és SZRT-vel való korrigálása nem engedi, hogy degeneratív-disztrófiás elváltozások és deformációk fejlõdjenek ki az emberi testben; még akkor sem, ha ezeknek az oka a test szöveteinek veleszületett rendellenességében rejlik. Az SZRT lehetõvé teszi az emberi alak sok fizikai hiányosságának a korrigálását, mivel nem engedi meg ezeknek a növekedését, TMSZ-betegség szintjéig való kifejlõdését. Korai alkalmazása pedig lehetõséget nyújt ahhoz, hogy az ember anatómiailag szabályos, standard testet alakítson ki és fenntartsa ezt ebben az állapotban, késleltetve vele az öregedés folyamatát.
