I. Európai Manótalálkozó

Európai Manótalálkozó

I. Európai Manótalálkozó

Tartalomjegyzék A találkozó küldöttei ..........................................................................................................1 Bialyska ..............................................................................................................................2 Bialyska elbeszélése. Az elveszett bölényborjú. ................................................................3 Csenkesz .............................................................................................................................5 Csenkesz elbeszélése. Szemét dolog. .................................................................................7 Gretchen és Katchen ...........................................................................................................8 Gretchen története. A kormos ruhák.................................................................................10 Gyékény, Sáslevél és Vízidara .........................................................................................11 Gyékény meséje. Kacsaveszedelem. ................................................................................13 Montignac .........................................................................................................................15 Montignac meséje. A festett falak barlangja. ...................................................................17 Sztavrosz...........................................................................................................................19 Sztavrosz elbeszélése. A kátrányba ragadt sirály. ............................................................21

A találkozó küldöttei Bialyska fiatal erdei manó lány, Lengyelországban a Bialowicei erdıben lakik, és besegít az erdészeknek az utolsó európai bölénycsorda ırzésében. Csenkesz a Fülöpháza körüli homokbuckák között, a száraz réteken lakik és felelıtlen emberek egész teherautónyi szemetet borítanak le nyuszi barátai odúja elé. Gretchen és Katchen hegyi manók, a Salzkammergut hegyei között laknak, fenn az alpesi rétek peremén. Sok gondot okoz nekik a közeli gyárak, erımővek füstje, a levegıbıl hulló korom. Gyékény, Sáslevél és Vízidara – és Barnabás, a pézsmapocok. Vízi manók, a Tihanyi félsziget mellett a Sajkodi öböl mélyén laknak. Egy heves nyári vihar veszélybe sodorja a Hápogi család kicsinyeit, de szerencsére éppen arra jár Barnabás és értesíti a manókat.

© Dr. Medzihradszky Dénes (2011)

1


Montignac barlangi manó, szılımőves nagyapa, a Vezere folyó mentén, egy sziklaeresz alatt épített magának kunyhót és a két unokájának mesél arról, amikor barátaival megtalálta a közelben az egyik ıskori, festményekkel díszített barlangot. Sztavrosz vízi manó, nagyszüleivel együtt Kréta szigetének déli partján él, és halász a mestersége. A tengerbe szórt szennyezések kis híján elpusztítanak egy fiatal sirályt.

Bialyska Bialyska éppen hazafelé tartott, amikor leszakadt a nyári zápor. Egy öreg fa tövében, a gyökerek felett nyíló kikorhadt odúban keresett menedéket a zivatar elıl, mert nem akarta, hogy zöld mohaszoknyája és barna kéregkabátkája teljesen elázzon a zuhogó esıben. Bialyska ugyanis manólány volt az erdei manók közül és a Bialowicei erdıben lakott, Lengyelország és Fehéroroszország határán. Az erdı még az ısi rengetegek maradványa, amelyek hajdan az Atlanti óceántól a kelet-európai sztyeppékig húzódtak és otthon adtak sokféle négylábú állatnak és madárnak. Az erdıben mindig párás a levegı, reggelente a tisztásokon még nyáron is megül a köd, és helyenként lápos rétek nyújtóznak a fák alatt. A lombok takarásában sok kisebb-nagyobb patak kanyarog a szelíd dombok között. Csak egyetlen nagyobb vízfolyás, a Narewka folyó szeli át a területet, a két partját ligetek, dús füvő rétek kísérik. A fákat itt senki sem bántja, nem jár az erdıben favágó, de még kiránduló is alig, mert nagy kincset ıriznek a földig hajló lombok, a tisztások, bozótosok. Ebben az erdıségben él az európai bölények utolsó csapata, azoknak a bölényeknek az utódai, amelyek valamikor egész Európában megtalálhatók voltak. İk népesítették be a magyar Alföld erdıségeit is, de mindenütt megtalálhatók voltak, ahol elegendı ligetes erdı és rét állt rendelkezésükre. Kedvelték a hővösebb erdıket, a vastag bundájuk megvédte ıket a tél hidegétıl, a hótól, fagytól. Európa déli részei már túl melegek nekik, ezért csak a Kárpátok vonulatától északra fordulnak elı ma már. Az elıbb azt írtam, hogy az Alföld erdıségei. Hát volt ezeken a pusztákon valaha erdı is? Bizony, bizony, ez a vízjárta vidék valamikor végig ligetes erdı volt! Az emberek vágták ki a fákat, hogy a helyükön gabonát termesszenek, állatokat legeltessenek. Még kis foltokban ma is megtalálható ez az erdı, de számunkra már a pusztaság a természetes. Szinte hihetetlen, hogy így át tudja alakítani az ember a környezetét!. De mit is keresett vajon Bialyska a vihar elıtt az erdı mélyén? Ebben a rengetegben az erdei manók nagyon fontos dolgot csináltak. Apró termetük, gyorsaságuk, és az a tulajdonságuk, hogy szinte észrevehetetlenek voltak a fák között, már régen megszokottá vált az erdei bölé-


2


nyek számára. A manók sem féltek a hozzájuk képest hatalmas állatoktól, és így békében éltek egymás közelében. Az erdei manók akkor érzik jól magukat, ha gondot viselhetnek az erdıre és annak lakóira, és itt bıven volt tennivaló. Az emberek tudtak a manókról, bár csak ritkán találkoztak, hiszen olyan nehéz egy manót észrevenni. A manók csendesen járnak, a gallyak, az avar nem ropog a lépteik alatt, így inkább ık tartják szemmel az embereket. Nem is szeretnek sokszor találkozni velünk, a Nagy Népekkel, ahogy minket neveznek,mert régebben sok bajt okoztunk nekik, amikor kiirtottuk az erdıket, az otthonukat. Itt a bialowicei erdıben viszont más volt a helyzet. Az a néhány erdész, aki rendszeresen járta és vigyázta az erdıt, benne a bölényekkel, jó barátságot ápolt a manókkal és a manók sokszor segítették is ıket. Cserébe békén hagyták azokat az ıserdıszerő részeket, gombatelepeket, gyümölcstermı bokrokat, ahol a manók laktak és az élelmüket összegyőjtötték, sıt sokszor vittek is nekik olyan gyümölcsöket, gabonát, amelyeket nem teremtek meg az erdıben. Bialyska éppen segíteni járt az erdıben. Május-júniusban ellettek a bölények és Jerzy, az egyik vadır észrevette, hogy az egyik bölénytehén nagyon nyugtalan, körbe-körbe jár és a bozótosokat böködi a szarvaival. Megfigyelte, hogy bár a bölénytehén tıgye tele van tejjel, sehol sem látható a borja. Ebbıl már egyszerő volt a következtetés, hogy a néhány hetes borjú elkóborolt az anyjától és most valahol a sőrőben elveszetten barangol. Aggódott, mert az erdıben farkas és hiúz is lakik, amelyek számára egy elkóborolt bölényborjú könnyő zsákmány lenne. Bialyskát kérte meg tehát, hogy nézzen utána.

Bialyska elbeszélése. Az elveszett bölényborjú. Tudjátok, ez aznap történt, amikor az a nagy zivatar és jégesı volt az erdıben. Reggel már korán elindultam, mert csiperkegombát akartam szedni a villámsújtotta nagy tölgy környékén és ezerjófüvet a Narewka menti réteken. Találtam is bıven fiatal gombát, nem csak a hátikosaramat szedtem meg, hanem még fontam is egy kézikosarat a folyóparti füzesben vágott vesszıkbıl, mert olyan sok volt a gomba. A kosarak tetejére raktam az ezerjófüvet, amivel így a gombát is betakartam, hogy ne száradjon ki olyan gyorsan. Éppen a Nagytisztás menti ösvényen jártam, amikor hangos csörtetést hallottam. Elıször azt hittem, hogy Kocamama jön arra a malacaival, de mikor dudorászás is hallottam, már tudtam, hogy csak Jerzyvel, a vadırrel akadtam össze. Olyan vicces, hogy Jerzy, aki nagyon ügyes vadır és az emberek között híres arról, milyen csendesen tud járni az erdıben, számunkra mekkora zajt csap jártában-keltében – kuncogott Bialyska.


3


- Igazán nem akarom bántani, és nem akarom, hogy ezt megtudja, hiszen annyit segít az állatoknak, úgy óvja ezt az ısöreg erdıt. Akármilyen idı van, itt van kint az erdın, télen a nagy hóban hordja szét az élelmet a bölényeknek, szarvasoknak és velünk manókkal is igazán jóban van. Jó lenne,ha minden erdıjáró ennyire figyelne az állatokra, növényekre, mint Jerzy – tette hozzá sóhajtva. - No de nem errıl akarok beszélni. Nem ok nélkül járt arra Jerzy ma reggel, és nagyon megörült, amikor meglátott. Az történt ugyanis, hogy Bozontos mama borja, a kis Vagány, elkóborolt. Az anyja nevezte el így, mert már néhány napos korában is el-elkóborolt, láthatólag nem félt semmitıl sem. Pedig nem veszélytelen az erdı egy ilyen fiatal állatnak. Most is ez történt, és már az elızı este sem látta Jerzy a borjút. Most is a keresésére indult, és aggódott érte, hiszen az egész éjszakát az anyjától távol töltötte. Jerzy rögtön meg is kért, hogy segítsek neki megkeresni a kis Vagányt. Egyedül nem ment volna, de éppen arra járt Szajkó bácsi, aki mindig figyelemmel járja az erdıt. Azt rögtön el is mondta nekem, én meg továbbadtam Jerzynek – tudjátok, képtelen a szajkó-nyelvet megtanulni -, hogy sem farkast, sem hiúzt nem látott a környéken már napok óta, így a kicsi nincs veszélyben. Azt ı sem tudta, hogy merre járhat, nem látta már két napja, de elkiáltotta magát és rögtön elıkerültek a fiai. İk viszont már tudtak róla, mert az elızı este alkonyatkor látták, amint nekivágott az öreg szilfa mögötti Nagybozótnak. Reggel már nem találkoztak vele, de ha valaki belekeveredik a Nagybozót sőrőjébe, ez nem is csoda. Ott anynyira sőrőn nınek a bokrok, fák, hogy fentrıl nem is lehet észrevenni a bokrok takarásában húzódó ösvényeket, tisztások nincsenek is arra. Csak mi, manók ismerjük a rejtett utakat, amelyek átszelik a bozótost, így hát rám várt a feladat, hogy megkeressem Vagányt. Hamar eljutottam a Nagybozót határára, a győjtött gombával teli kosarakat leraktam az öreg szilfa tövébe. Igen ám, de eszembe jutott, hogy nem lesz ez olyan könnyő! Annyi az ösvény, hogy két napba is beletelik, míg végigjárom az összest! A bölényborjú, ha ide betévedt és itt érte az éjszaka, biztosan behúzódott valami rejtett zugba, így segítségre volt szükségem. A többi manó messze járt, így ıket nem tudtam volna idejében összehívni, viszont eszembe jutott, hogy egy süncsalád itt él valahol a bozótos szélén. Ha ıket megtalálom, biztosan segítenek. Szerencsém volt, mert hamarosan szuszogást hallottam és az avarban meg is láttam a közeledı sünmamát a már csaknem felnıtt gyerekeivel. Szívesen beszálltak a keresésbe, különösen a fiatal sünök élvezték, hogy valami izgalmasat csinálhatnak. A süncsalád nekiállt, hogy átfésülje a bozótost, míg én a középsı ösvénynek vágtam neki – tudjátok, ez az, ami egyenes átvág a Nagybozóton - és megbeszéltük, hogy a © Dr. Medzihradszky Dénes (2011)

4


keleti peremén találkozunk. A keresésnek meg is lett az eredménye, mert a legkisebb süngyerek rá is bukkant az alvó bölényborjúra. Nem ébresztette fel, nehogy ijedtében nekivágjon a bozótnak ismét – elképzelhetitek, Ti is hogy megijednétek, ha álmotokból egy tüskés süni bökése ébresztene fel – gondolta, ezt inkább rám bízza. A kalauzolása mellett visszamentünk a borjúhoz és már ébren is találtuk, de elég keservesen nézegetett körül, nem tudta, merre induljon neki. Éhes is volt nagyon, hideg is volt az éjszaka, meg biztosan félt is, a kis Vagány most cseppet sem volt vakmerı – meg is sajnáltam szegényt. Gyorsan nekivágtunk a visszafelé vezetı útnak. Hamar kiértünk az ösvényre, az öreg szilnél felkaptam a kosaraimat és folytattuk az utat a Nagytisztás felé. Bizony már késı délután volt, mire kiértünk oda, ahol Jerzy várakozott ránk és ott már rábízhattam a borjút, vezesse vissza az anyjához. Én meg iszkoltam hazafelé, mert már nagyon közel járt a vihar – nem is sikerült egészen hazaérni, hiszen emlékeztek rá, egy odúba kellett behúzódnom a zivatar elıl.

Csenkesz Csenkesz erdei manó volt, de még kismanó korában a szülei felkerekedtek a Duna melléki ártéri erdıkbıl és keletre, a rétek, mezık világába költöztek. Erdei manóként szülei után a Nyárfási nevet viselte, bár mostanában a barátai inkább a mezei nevén, Csenkesznek szólították, hát mi is így nevezzük ıt. Kinn laktak a fülöpházi homokbuckák között, így sokszor a barátai tréfásan csak úgy emlegették, hogy Csenkesz, a buckamanó. Kicsi korától járta a réteket, a ligetes erdıket és a környékbeli tavak, itteni nevükön a székek nádas-sásos partjait. Izgalmas vidék volt ez itt. Valamikor nagyon régen errefelé folyt az İs-Duna és a síkságon kanyarogva lerakta a hegyek közül hozott durva kavicsot, majd amikor tovább lassult a folyása, lerakta a finomabb homokot is. Késıbb egyre inkább nyugatra szorult a folyó, ott alakult ki a mai is használt medre, de az itt hagyott homokot a szél kisebb-nagyobb homokbuckákba fújta össze. Ahonnan a szél elhordta a homokot, ott a mélyedésekben összegyőlt az esıvíz, mert a homok alatt viszont a folyó által összehordott agyagos iszapréteg terült el, és az nem engedte át a vizet, hogy beszivárogjon a talaj mélyébe. Nem volt ez persze baj, mert már idıtlen idık óta ezek a sekély tavak biztosítottak élelmet az erre járó vízimadaraknak. Ha már bıven volt mit enniük errefelé, sokan közülük itt is költöttek, a víz által körülvett szigeteken. A vízen át nem érték el ıket a ragadozók, rókák, menyétek és más húsevı állatok, így békésen ki tudták költeni tojásaikat. A ragadozó madaraknak ugyan nem jelentett akadályt a vízzel


5


borított terület, de mivel ezek csak a levegıben vadásztak, a talajra lapulva vagy a víz alá bukva szinte mindig sikerült megúszni a sólymok, kányák és sasok vadászatát. Nem csak a madarak számára akadt itt védett hely. A homokbuckák oldalában, különösen ott, ahol kisebb bokrok, fák nıttek és gyökerükkel megkötötték a homokot, sok apróbb állat vált magának odút, föld alatti üreget. Laktak itt pockok és mezei egerek, és számos üregi nyúl család is itt készített száraz, kényelmes vackot magának. Eleség is volt bıven, a homokdombok közötti mélyedésekben, a nedvesebb helyeken tavasztól ıszig gazdagon hajtottak a növények és így minden állat talált magának táplálékot. Tavasszal a friss hajtásokat ették, gyökereket ástak ki magunknak, nyáron és ısszel meg a kalászos főfélék magjait fogyasztották. Ne csodálkozzon senki sem, a emberek fı táplálékát jelentı gabonafélék is mind főszerő növények, csak a gondos kiválogatás ma már gazdagon termı búzát, árpát, rozst nevelt a sok ezer évvel ezelıtti füvekbıl. Nyár végén és ısszel a bokrosabb területeken és a ligetes erdıkben növı gyümölcsfák is megérlelték termésüket és az állatoknak jutott bıven vadkörte és vadalma is. Idınként kirándulók is eljutottak erre a tájra, a dombok között húzódó út mellett meg-megállt egy autó vagy néha autóbuszok és kisebb vagy nagyobb embercsoportok lepték el a homokdombok vidékét. Voltak akik csak besétáltak a dombok közé és a cipıiket ledobva fel-alá rohangáltak a kellemeses puha homokban, voltak akik messzelátóval a kezükben leültek az árnyékos helyeken és onnét figyelték a madarakat, vagy az állatok jövését-menését. Éjszaka mindig kihalt volt a puszta, és – különösen a holdfényes éjszakákon – a kisebb állatok is csak óvatosan mozogtak, mert a közeli erdıkben jó pár bagolycsalád fészkelt, akik ilyenkor jártak vadászni. Csenkesznek nem volt félnivalója a baglyoktól, mert bár manó volt, így nem volt magasabb felnıttként sem, mint egy óvodás gyerek, a baglyoknak túl nagy falat lett volna. Nem is keresztezték egymás útjait, bár Csenkesz mindig megcsodálta a holdfényben a feje felett nesztelenül elrepülı fülesbaglyokat. Barátai, az apróbb állatok viszont gyakran bújtak hozzá, ha sötétedés után kinn voltak még a pusztán. Különösen egy nyúlcsaláddal, Üregi mama családjával volt jó barátságban, a kisnyulak egész nap rajta lógtak, ha ott volt velük. Ezzel a nyúlcsaláddal történt meg a szörnyő dolog is, amirıl Csenkesz nekünk mesélt egy tiszta nyári éjszakán, a homokdombok között.


6


Csenkesz elbeszélése. Szemét dolog. Valamikor nyár elején történt. Üregi mama gyerekei még fiatalok voltak, és bár napközben már egyedül járták a vidéket, önállóan győjtötték az élelmüket, esténként még mindig behúzódtak a régi nyúlüregbe és összebújva melengették egymást. Tudjátok, ott laktak a száraz nyárfa mögötti domb oldalába, viszonylag közel az úthoz. Nem messze tılük egy földút is húzódott, de mivel ez egy szigorúan védett terület, nem járt erre szinte senki. Már elég meleg volt az idı és én nem is vagyok fázós, ezért kinn aludtam a fenyves szélén, az egyik fa földig hajló ágai alatt. Egész nap gyékény gyökeret győjtöttem a Szappan szék – így nevezik errefelé az egyik sekély tavat – partján és már késıre járt, nem akartam hazagyalogolni. Úgy is azt terveztük az Üregi családdal, hogy másnap együtt elmegyünk a közeli lucernáshoz. Nekik ez volt a kedvenc csemegéjük, de én is szeretem a friss hajtásokat rágcsálni. Nyugodt volt az éjszaka, szinte állt a levegı a dombvidék felett. Arra riadtam éjfél után – már a fejem felett láttam a Vega csillagot, innét lehetett tudni az idıt – hogy a távolabbi országúton nagy zörgéssel egy teherautó halad. Nem ment gyorsan, és egy idı után furcsán megváltozott a zúgása is, mintha közeledett volna. Kinéztem, és valóban, látható volt mindkét lámpája, amit a régi földúton felém közeledett. Nagyon csodálkoztam, hogy mit keres errefelé éjszaka egy teherautó, amikor a jármő meg is állt, a száraz nyárfa után nem sokkal. Addigra már egészen kiment az álom a szemembıl és fel is ültem, hogy jobban lássak. A teherautó leoltotta a lámpáit és vezetıfülkéjébıl három ember ugrott ki. Bár a hold már alacsonyan járt, az éjszaka még elég világos volt ahhoz, hogy lássam, lapátot ragadnak, felmásznak a teherautó platójára és elkezdik leszórni a teherautó rakományát. Az ugyanis meg volt rakva – mint késıbb kiderült – mindenféle építkezési törmelékkel, szeméttel. Nem mertem rájuk szólni, hiszen én mégis csak egy aprótermető manó vagyok, ık meg nagydarab emberek. Így tehetetlenül végignéztem, amint kiürítik a teherautót, majd feldobálják rá a lapátokat, beugranak és elhajtanak az éjszakában. Amikor már elhalt a teherautó zúgása, odamentem. Elszörnyedve láttam, hogy pont az Üregi család otthonának a bejáratára szórták le ezt a rengeteg szemetet, de úgy, hogy teljesen eltorlaszolták a kijáratot legalább fél méter magasan beborítva a hulladékkal! Bennszorultak szegények az üregben! Bár az üregi nyulak nagyon jól ásnak, itt nem puha homok volt, hanem betondarabok, téglatörmelék és a tele volt üvegszilánkkal is a kupac. Külsı segítség nélkül bizony soha nem kerülnek ki innét, gondoltam. Segítséget kell hívnom, ez volt a következı gondolatom. Össze kell hívnom a többi manót, no meg minden olyan állatot, aki segíteni tud Üregiék kiásásában. Még tartott az éjszaka, amikor hazaértem, és felkeltettem az egész családot. Szerencsére az unokatestvéreim is éppen nálunk voltak látogatóban, így mikor


7


kidörzsölték az álmot a szemükbıl – elıször nagyon morogtak, hogy mi ez a hajnali ébresztı – ık is felkerekedtek, jöttek segíteni. Nem tudtuk persze, hol kezdjük és sietni is kellett, hiszen ha a nyuszik levegıje elfogy a föld alatt, mindnyájan elpusztulnak. Végül abban maradtunk, hogy megosztjuk a munkát. A segíteni jövı nyulak nekiállnak, hogy új bejáratot ássanak az Üregi család járataihoz, míg mi manók elhordjuk a teherautónyi hulladékot. Attól féltem, hogy ezek az emberek visszajöhetnek megint, újra hulladékot hozva. Azt találtuk ki tehát, hogy a törmeléket, szemetet nem csak elbontjuk a lyuk környékérıl, hanem egy nagy kupacban felhalmozzuk a bevezetı földút közepén, így nem lehet majd teherautóval bejönni ismét. Abban is reménykedtünk, hogy az erdészek így hamar észreveszik és csinálnak valamit, hogy elijesszék ezeket az embereket! Így is lett. Már magasan fenn járt a nap, amikor a nyulak mentıcsapata belyukadt Üregiék járataiba! Éppen ideje volt, mert a kicsik már nagyon nehezen lélegeztek, bár Üregi mama, amikor meghallotta az ásás hangjait, maga is nekiállt járatot kaparni. Végül betódult a friss levegı és az Üregi család tagjai egyenként kikúsztak az új járaton a homokdomb oldalába. Mindenki szótlan volt, akkor tudatosult csak bennük, mekkora veszélyben voltak. Mi manók még messze nem végeztünk addigra. Bizony egész estig tartott, míg elhordtuk a sok szemetet, hulladékot, amit ezek az emberek alig egy óra alatt ledöntöttek ide, a dombvidék legszebb helyére. Persze ezzel még nem volt készen semmi, hiszen a halom ott éktelenkedett a bejövı földút közepén. Azt a halmot végül az erdészek szállították el hetekkel késıbb, egy újabb teherautóval. Sohasem fogom megérteni az embereket! Vannak nagyon kedves, jó emberek, akik mindent megtesznek azért, hogy mi manók, állatok, növények békében élhessünk. Mások pedig képesek teleszórni szeméttel az otthonunkat. Vajon mit szólnának ezek az emberek, ha valaki például egy teherautónyi szemetet leborítana az udvarukra, vagy a lakásuk bejárata elé?

Gretchen és Katchen Gretchen és Katchen unokatestvérek voltak, hegyi manók a Salzkammergut vidékérıl. A hegyi manók népe ısidık óta ott élt a meredek sziklák, havasi rétek, sötét fenyvesek vidékén, így a környéken senki sem csodálkozott, ha összefutott velük a hegyek között. Az emberek, "a hegyi népek" ahogy magukat nevezték, jó barátságban éltek a manókkal, becsülték ıket dolgosságukért, hiszen ık vigyáztak errefelé erdıre, mezıre, állatokra és növényekre. Gondot viseltek a patakokra, tavakra, ık vigyáztak arra, hogy vizük tiszta maradjon. Ha a nagy esızé© Dr. Medzihradszky Dénes (2011)

8


sek, vagy a hóolvadás idején meg is csúszott valahol egy-egy hegyoldal, patakba szakadt egykét fa, ık terelték új mederbe a patakot, és ık ültettek a kidılt öregek helyébe új fákat a tavak partjára, hogy a vékony termıtalajt ne hordja el a víz. A két lány már gyerekkorától kezdve ott élt egy magashegyi rét peremén, amely egy sőrő fenyıerdı és egy meredek sziklás letörés közé ékelıdött. Amikor felnıttek, úgy határoztak, hogy ık ketten beköltöznek egyik nagyapjuk faházába, amelyet az öreg néhány magányos fenyı és egy jókora szikla takarásába épített, közel a hegyi rétet tápláló patak kis vízeséséhez. A ház délkeletre nézett, így a kelı nap sugarai rögtön bevilágították és melegítették a szobákat és hátával a sziklának támaszkodott, így a téli hóviharoktól is védett volt. Mindkét lány nagyon szorgalmas volt, és munkájuk miatt az egész környék jól ismerte ıket. Tavasztól ıszig a két lány – amellett, hogy málnát, áfonyát, gombát és gyógyfüveket győjtöttek – a környéken lakók ruháit mosta a kis vízesés medencéjénél. Emberek és manók egyaránt odahordták a szennyest és a két lány kimosta a ruhákat, majd kiteregette száradni a nedves holmit. A környékbeliek a mosásért cserébe tőzifát hordtak nekik, a tehenes gazdák tejjel, vajjal, sajttal fizettek, akiknek nem volt tehenük, azok meg beszerezték számukra azokat az élelmiszereket, amelyeket nem lehetett megtermelni a hegyi réteken, vagy pénzzel fizettek, hogy megvegyék a ruhafélét és szerszámokat, amelyek a ház körül kellettek. A tél hosszú volt és unalmas, hiszen mindent hó borított, és bár mosni télen is tudtak, miután az egyik környékbeli gazda fizetségként fedett színt és abba egy kemencét épített nekik, az erdık, rétek szinte járhatatlanok voltak. Ebben az idıszakban a hegyi népek összefogtak, és hetente egy-egy szánkó indult a völgyben meghúzódó faluba, bevásárolni. Emberek, manók együtt intézték a dolgaikat, segítették egymást. Nem tudom már melyik lány ötlete volt, de egy különösen unalmas januárban, amikor már túl voltak a karácsonyi ünnepeken és a tavasz még nagyon távolinak látszott, az jutott eszükbe, hogy megtanulnak szıni. Egyrészt valami hasznosat csinálnak, amíg a nagy hó beszorítja ıket a házba, másrészt akkor még a ruháikat, ágynemőt is maguk tudják elıállítani. Neki is láttak a szervezésnek. A közelben lakott egy gazda, Hanzli, akinek volt egy régi szövıszéke, ezt némi apai segítséggel rendbe hozták a lányok, és a következı völgyi bevásárlás során vettek fonalat is, hogy nekikezdhessenek a munkának. Elıször persze még nem sikerültek olyan szépre a vásznak, mint szerették volna, hiszen gyakorlatlanok voltak. Szorgos munkájuk eredményeképpen tavaszra azonban már elkészültek az elsı kifogástalan végek is, ahogy a szövıszékrıl lekerülı vászon tekercseket nevezik. Elıször saját maguknak készítettek új ágynemőt, majd


9


utána már a környékbelieknek is. Fellendült a kis gazdaság, szıttek és szabtak-varrtak, de persze nem hanyagolták el a mosást sem. Így ment ez éveken keresztül, a munkájuk jövedelmébıl kicsinosították a házukat, sıt egy kıteraszt is építettek hozzá, ám idıvel nem várt problémák adódtak. Ezt mesélte el Gretchen egy ıszi estén a völgyben meghúzódó falu fogadójában, ahol a születésnapját ünnepelni jött össze a baráti társaság.

Gretchen története. A kormos ruhák. Jól ismertek minket már régóta, Katchennel együtt fenn élünk gyerekkorunktól a hegyi rét peremén, az öreg házban. Azt is tudjátok, hogy szövést-varrást és mosást végzünk a hegyi népek, emberek és manók számára. Néhány évvel ezelıtt azonban komoly veszély fenyegette ezt az életet fenn az alpesi réteken. Nem csak a mi munkánk került veszélybe, hanem az állataink és az erdık, rétek is, ez az egész havasi világ. Az tudjátok, hogy a magas hegyeken túl, a nagy folyó völgyében már néhány évtizede elkezdıdött a gyárak építése. Jó volt, mert munkát adott az ott lakó embereknek és sok mindent termeltek, amit messze földön is el lehetett adni. Mindenki jól járt vele, legalábbis úgy látszott hosszú ideig. A sok gyár sok energiát is igényelt, ezért erımővek épültek, azok a környékben a hegyek alatt kitermelt szenet égették el az áramtermeléshez, más erımővek a messze földrıl behozott kıolajat tüzelték el, ugyanezért. Sajnos a sok füst az völgyben egyre inkább elviselhetetlenné tette az életet, a környéken lakók gyakran köhögtek, az év jelentıs részében betegek voltak, a gyerekek között sok volt, aki a gyakori betegeskedés miatt felnıtt korában sem lett egészséges. Hamar rájöttek, hogy a sok füst okozza a problémákat, és ezen úgy próbáltak segíteni, hogy a gyárak mellé magas kéményeket építettek. Így a völgy hamarosan mentes lett a füsttıl és mindenki jobban érezte magát. Az örömük azonban nem tartott sokáig. Mi, akik a völgytıl messze éltünk, csak lassan figyeltünk fel a problémákra. Elıször a magashegyi erdıkben történtek furcsa dolgok, mert a fenyık egyre nagyobb számban kezdtek pusztulni a környéken. Elıször csak azt vettük észre, hogy nagyon sok tőlevél megsárgul és lehullik ısszel, holott a fenyık lombja egész évben zöld marad, és csak lassan cseréli le a tőleveleit. A másik ijesztı dolog az volt, hogy egyre több fenyı pusztult el az erdıkben, egyszerően kiszáradtak, pedig az erdı egész évben nyirkos volt, nyoma sem volt szárazságnak. Ami számunkra még további probléma volt, hogy sohasem sikerült a ruhákat tisztára mosni. Bármennyire igyekeztünk, a fehér vászonnemők mindig szürkések maradtak és a házunkat sem lehetett többé kitakarítani. Akármennyit söpörtünk, takarítottunk, mindig poros volt min-


10


den. Ezek a változások lassúak voltak, de néhány év alatt gyökeresen megváltozott köröttünk szinte minden. Nagyon ijesztı volt, végül összegyőltek emberek és manók, tanácskozni. Segítséget kértünk és jöttek is emberek, akik fenn az alpesi réteken töltöttek egy egész nyarat. Megmérték, hogy mennyi esı esik, megvizsgálták a vizeket, a talajt, megszőrték a levegıt és a kiszúrt port megvizsgálták. Még télen is rendszeresen idıközönként kijöttek hozzánk és vizsgálták a havat, a patakok jegét, hogy kiderítsék, mi okozta a változásokat. Végül csak kiderült a titok, mitıl pusztulnak az erdık, miért van mindenütt port a házakban, a mosott ruha miért marad szürke. Amikor megépítették a völgyben, a gyárakhoz a magas kéményeket, azok a füstöt nagy magasságba juttatták fel, és lebegve ott maradtak a koromszemcsék és ott maradt a szén és az olaj égése miatt keletkezı savas anyag is. Ez akár évekig lebegett a magasban, és átjutott a hegyeken, majd az esı kimosta a levegıbıl és belemosta a vizekbe, talajba mindenütt. Elıször még nem okozott problémát, de felhalmozódott és ez pusztította el az erdıket, a kipotyogó korom miatt lett minden poros és szürke. Sürgısen tenni kellett valamit, mert ha az erdık kipusztulnak, akkor a hegyekrıl az esık lemossák a talajt is, a lezúduló sárlavinák akár a falvakat is eltemethetik. Össze is ültek ismét az emberek és szigorú szabályokat hoztak, hogy megpróbálják megmenteni az erdıket, ha még nem késı. A kéményekre porfogókat és olyan mosóberendezéseket szereltek, amelyek nem engedték kiszabadulni a savas gázokat. Azzal is megpróbálkoztak, hogy csökkentik a gyárak mőködéséhez szükséges energiát, és ezzel rögtön kevesebb szenet, olajat kellett elégetni. Egyszóval megpróbáltak okosabban gazdálkodni és sikerrel is jártak. Az erdık pusztulása megállt, kevesebb lett a por és korom a hegyeken és a völgyekben. Az emberek egészségesebbek lettek és persze mi is sokkal jobban éreztük magunkat az ismét tiszta házainkban, rétjeinken.

Gyékény, Sáslevél és Vízidara A balatoni vízi manók és Barnabás barátjuk, a pézsmapocok A balatoni vízi manók egykor nagyon sokan voltak, amíg a tó nádasai mélyen benyúltak az öblökbe, és a vízjárástól függıen egyes parti hegyek még szigetként álltak ki tavaszonként a sás- és nádrengetegbıl. Sziget volt ekkor még a mostani Tihanyi félsziget, Aszófı felé víz borított mindent és ilyen volt a nevében ma is sziget voltát ırzı Szigliget is. A déli parton, különösen Boglár és Fonyód között, no meg a tó délnyugati szegletében mindent víz borított,


11


és csónakon egészen a somogyi dombok lábáig el lehetett jutni. Azok a régi népek, aki errefelé tanyát vertek, nem is nagyon laktak lenn a tó partján, hanem inkább fentebb a hegyek lankáin. Csak ott merészkedtek a tó partjára költözni, ahol a vízbıl közvetlenül meredek, sziklás partok emelkedtek ki, hiszen itt a sziklák tetején nem kellett félniük az áradásoktól, a terület mindig szárazon maradt. Ez az idıszak volt a vízi manók virágkora. İk együtt éltek a vizekkel, csónakon, nádtutajokon jártak és nem zavarták ıket a változó vizek. Napjainkban már sokkal kevesebben vannak, visszahúzódtak a Balaton csöndes, mély nádasokkal borított öbleibe, mert nem szeretik a zsivajt, lármát, az emberek jövését-menését, nyüzsgését. Szinte mindegyik ilyen öbölnek megvan a maga vízi manó csoportja, akik csöndben éldegélnek és csak nagy ritkán kerülnek szem elé. Persze az állatok jól ismerik ıket, ık azok, akikhez ügyes-bajos dolgaikkal fordulhatnak és az okos, találékony manók sokszor kisegítik ıket szorult helyzetükbıl. Ilyen vízi manók voltak a Sajkodi öbölben élı manók is, a három testvér, Gyékény, Sáslevél és a legkisebb, Vízidara. A manóknál természetes volt, hogy növényekrıl kapták nevüket, és általában a nevük a természetükre is utalt. Gyékény volt a legidısebb, magas – persze manóméretben magas – nyúlánk legény. Sáslevél a nevét éles nyelvének köszönhette. İ volt talán a legokosabb a manók között, és csípıs nyelvével idınként meg is bántotta a többieket, de az esze és találékonysága miatt ıt is szerették az öbölbeliek. Vízidarát már talán be sem kell mutatni, aki ismeri ezt a parányi növényt, biztosan rájön, hogy apró termete miatt kapta nevét. Elválaszthatatlan jó barátjuk volt még Barnabás is, a pézsmapocok. İ valahonnan a déli partról került ide, egy nagy vihar alkalmával. Vakmerı volt már kicsi korában is, és egy vihar idején éppen a nádas külsı szélén csatangolt, amikor a hirtelen beerısödı szél kisodorta a nyílt vízre. Hiába volt jó úszó, csaknem belepusztult amíg a vad vihar átsodorta a tavon. Ide a Sajkodi öbölbe, a Tihanyi félsziget nyakának a nyugati részére hajtották be a hullámok a fiatal pézsmapockot, ahol kivetették a vízen lebegı összetorlódott nádszınyegre. Itt találtak rá a vízi manók és azóta velük élt, együtt járták a vízi birodalmat Sajkod kis kikötıje és Örvényes szabad strandja között. Ritkán járt vidék volt ez, a nádas több száz méter mélyen terült el az öbölben, messze volt ide minden kikötı és így csónakok sem járták, míg a nagyobb vitorlásoknak és motoros hajóknak túl sekély volt a víz, így azok sem tudtak eljutni az öböl mélyére. Barnabás közben szépen megnıtt, élelem ezen a részen bıven volt és az ember nem járta vidéken nem kellett félnie semmitıl. Róka és kóbor kutyák ide a mély viző nádasba már nem merészkedtek be, csak télen, amikor a Balaton befagyott, akkor kellett óvatosnak lennie.


12


A pézsmapockok házat építenek maguknak, összehordják a nádszálakat, úszó nádtorzsákat és ezekben a kupacokban laknak úgy, hogy mindegyik háznak van kijárása a víz alatt. Ezért szinte lehetetlen ıket meglepni, ha be is fagy a tó, a pézsmapocok a jég alatt el tud jutni a szomszédos nádkupac házig és a ragadozók hoppon maradnak. Barnabásnak még ennél is jobb dolga volt, mert barátaival, a manókkal lakott egy régi pézsmapocok várban, amit a manók a maguk részére tovább építettek. Valóságos úszó sziget volt a nád sőrőjében, víz alatti és víz feletti kijáratokkal, száraz szobákkal, mert a vízi manók ugyan kiváló úszók, de azért a hideg vizet nem szeretik. Úgy tartották, ha nem muszáj, nem ugranak bele a hideg hónapokban. A manók az összegyőjtött nádkévéket főzvesszıkkel fonták össze és ez az építmény ellenállt a szélnek. Itt a nád mélyén a hullámok már lecsillapodtak és a déli viharok sem tudtak kárt tenni az úszó nádkunyhóban. Néhány évtizeddel ezelıtt nagy riadalom volt a tavon, mert hirtelen pusztulásnak indult a nád. Évrıl évre keskenyebb lett a nádszegély, még a hínár is kipusztult a Balaton szinte teljes hosszában. Egy ideig törték a fejüket az emberek méregették a tavat, a víz minıségét és végül sikerült megállapítani, hogy a tóba belemosott mőtrágya és egyéb tápanyag az algák elszaporodását okozta. A nagymennyiségő alga viszont a nádra és egyéb vízinövényekre települt, azoknak befedte a felületi nyílásait és egyszerően befulladtak a növények az erısen elalgásodott vizekben. Ekkor szerencsére gyors intézkedésekbe kezdtek – éppen ideje volt, mert már a vízi manók is az elköltözést latolgatták – és sikerült megállítani végül a nádpusztulást. Mostanra már sok helyen visszanıtt a nádas, de azért alapvetıen megváltozott a Balaton nádtakarója és a régi magas nádasok már talán sohasem települnek vissza a tó partjaira. A vízi manók és Barnabás napközben négyen négyfelé jártak élelem után, vagy éppen valami ügyes-bajos dolguk akadt a nádban élı állatokkal. Este mindnyájan összegyőltek a nádkunyhóban és elmesélték egymásnak, merre jártak, mit csináltak. Csöndes ıszi estéken összegyőlt a környéken lakó többi vízi manó is és egy ilyen estén Gyékény mesélt éppen a júliusi nagy viharról és Hápogiék kiskacsáinak megmentésérıl. Barnabás karikába gömbölyödve aludt éppen száraz zugában, de erre már ı is kinyitotta a szemét, hiszen tevékeny része volt a kalandban.

Gyékény meséje. Kacsaveszedelem. Emlékeztek a júliusi viharra gondolom – kezdte a történetet. Akkor már napok óta szinte állt a levegı a víz felett, egyre melegebb lett és csak nem indult meg a szél. Esténként ugyan volt egy-egy rövidebb idıszak, amikor a parti szél fújni kezdett, de az is hamar leállt éjfél után. Körös-körül a láthatáron egyre emelkedtek a hófehér toronyfelhık, de nem történt semmi vál© Dr. Medzihradszky Dénes (2011)

13


tozás. Itt az öbölben különösen nyomott volt a levegı, a nád között semmi szél nem mozdult. Már a harmadik napja tartott a szélcsend, amikor elkezdett az ég sötétedni a Badacsony felett, ahonnan a legcsúnyább viharok szoktak lecsapni a tóra. Már sok vihart megéltem, tehát rögtön nekiálltunk, hogy a csónakot biztonságba helyezzük. Kivittük a nád legsőrőbb részére és egy nagy csomó nádat több helyen összefogva gondosan ki is kötöttük. Barnabás nem volt akkor itthon, mert kiment a nád elé a nyílt vízre, hogy friss nádhajtásokat szedjen magának – tudjátok, hogy az a legkedvesebb csemegéje. Erre már Barnabás is megmoccant és a csemege emlegetésére egy nagyot nyújtózott. Azután lassan megindult a szél. Ismeritek az ilyen északi viharokat. Elıször csak a messzeség kezd el zúgni, majd a parti fákon is lehet látni, ahogy meghajolnak a szél nyomása alatt, majd a nádas is lehajlik és utána már pillanatok alatt elindul a szél tombolása. Még az a szerencse, hogy itt az északi parton még nem ver hullámokat a szél és így a nádas elég jó búvóhelyet ad. Azért a szél nyomásával nem lehet tréfálni és Hápogiék úszó fészke, benne a néhány napos kiskacsákkal sodródni kezdett a nyílt víz felé. Eléggé kint, a nád szélében építették meg a fészküket és a szél bele tudott kapaszkodni. A két öreg kacsa csak annyit tudott csinálni, hogy a sodródó fészekrıl a vízre vezette az apróságokat mielıtt az nekivágott volna nyílt Balatonnak. A kiskacsák riadtan úszkáltak a nagyok mellett a szinte vízig hajló nádszálak között és alig tudtak beljebb jutni, hiszen az erıs szél mindenáron ki akarta ıket sodorni a nyílt vízre. Az volt a szerencséjük, hogy Barnabás pont arrafelé igyekezett haza. Meglátta a bajban lévı kacsákat és rögtön kigondolt valamit. Egyedül azonban nem tudta megcsinálni, így egyenesen hozzám igyekezett, a manóvárba. Arra már nem volt idı, hogy elmenjünk a csónakért és én attól féltem legjobban, hogy ha a vihart jégesı kíséri, a kiskacsákat semmi sem menti meg a vízen úszva. A fészken ülve a kacsaszülık a szárnyuk alá tudják venni védelemül a kicsiket, de ez a vízen úszva nem megy. Így hát végül Barnabással együtt úszva mentünk segíteni a kacsáknak. Barnabás egészen okos dolgot gondolt ki. Összefogtam egy nagy csomó nádat és azt a víz felett kacsamagasságban összekötöttem a magammal vitt főzfavesszıkkel. Ezt a sátorszerő csomót Barnabás néhány ügyes harapással ki is tágította, a közepében lévı nádszálakat a víz alatt elrágva. Három ilyen csomót készítettünk, egy-egybe kacsamama és kacsapapa húzódott be a fiókákat elosztva, a harmadik alá meg én húzódtam Barnabással. amitıl féltem, bekövetkezett. Megindult a jég is és mellettünk hólyagosra verte a vizet a sok diónyi jéglövedék. A nádas azonban kitartott, a sátorszerően összekötözött csomókat a jégdarabok ferdén érték és © Dr. Medzihradszky Dénes (2011)

14


könnyedén lepattantak a szálakról. Így az alattuk megbújó kacsáknak, de nekünk sem lett semmi bajunk. Azaz hogy mindnyájan jól megfáztunk a jég hatására hirtelen lehőlı vízben és víz felett, de ezt már könnyen kikúráltuk némi forró teával a manóvárban. A kacsáknak viszont nem lett semmi bajuk és ha kinéztek, akkor az errefelé gyakran bóklászó fiatal kacsák pont ebbıl a fészekaljból valók. Nem felejtették el azt a nyári vihart és azóta is jóban vagyunk velük.

Montignac Montignac már igen öreg volt, sok nyarat és telet megélt már a Vezere folyó felett meghúzódó barlangokban. Itt érezte otthon magát, a meredek mészkıszikla falak aljában nyíló barlangokban, hiszen barlangi manó volt már az öregapja is és számukra ez volt az otthon. No persze a barlangi manót ne úgy képzeljük el, hogy valami sötétségben bujkáló és félelmetes valakit! Montignac például úgy ránézésre helyre kis öregember benyomását keltette, hófehér hajával, nagy szakállával és bojtos sipkájával. Az is igaz viszont, hogy mindössze 95 centiméter magas volt, azaz akkora csak, mint egy kiscsoportos óvodás. Szerencsére az óvodások között nagyon ritka a szakállas, így nem lehetett volna egy gyerekkel összetéveszteni. Füle viszont hegyes manófül volt és bár ezt a fület rendszerint eltakarta a sapka, most Montignac nagyon hegyezte. Hangokat hallott a völgybıl és arra fülelt. A manó kinn ücsörgött a barlangja közelében, egy sziklaeresz alatt, de ezen a márciusi reggelen a nap már melegen sütött és kellemesen megmelegítette a sziklát is, amelyen kuporgott. Nem véletlenül figyelte a hangokat, ugyanis az unokáit várta, akik lenn laktak a völgy mélyén kanyargó Vezere folyó közelében. A két kislány, Marie és Joelle megígérték neki, hogy ezt e hétvégét nála töltik és segítenek neki a szılımetszésben. Montignac ugyanis szılımőves volt, ahogy ezen a vidéken szinte mindenki és a sziklák alatt húzódó kis szılejét gondozta. Itt volt az ideje a metszésnek, most már, hogy egy-két napja felszáradt a föld és melegre fordult az idı, egy napot sem lehetett várni vele. A metszést ugyanis addig kell elvégezni, míg a szılı rügyei nem duzzadnak meg, nem indul meg a nedvkeringés a hajtásokban, a vesszıkben. Ha a gazda nem elég gondos, és késın metszi meg a szılıt, akkor az értékes nedvek kicsorognak a vesszıkbıl és sok betegséget is okozhatnak a síró vesszıkön elszaporodó kártevık. Így nevezik ugyanis a szılısgazdák a nedvedzı vesszıket. Most még idıben voltak, de kellett minden munkáskéz, ezért várta annyira Montignac az unokáit. Jól hallotta a hangokból, valóban a két cserfes kislány közeledett és pár perc múlva


15


elı is bukkantak a szılık között vezetı mélyútból, a horhosból, ahogy elérték nagyapjuk szılejének az alját. Fel is integettek neki, és ı gyorsan elıkészítette a reggelit a két gyereknek. Mire azok kifulladva felértek a szılı tetejéig, a sziklaeresz alá, már meg is volt terítve számukra a kıasztalon. Friss kenyér várta ıket, nagy bögre kecsketej és puha, omlós kecskesajt, no meg galambbegy saláta, amit nagyapjuk a szılısorokban szedett számukra. Nem is volt beszélgetés egy darabig, amíg csak jól nem laktak. Reggeli után nekivágtak a munkának. A szılıvesszıket minden tavaszon erısen visszavágják, úgy, hogy egy-egy ágon – ezek a vesszık – csak 3-4 rügy maradjon. Amikor kihajtanak a rügyek, ezekbıl lesznek az idei termı vesszık, amelyen május elején a virágok, majd ıszre a virágokból a fürtök lesznek. Furcsa dolog ez, hiszen az összes többi gyümölcsünk esetén virágrügyek és levélrügyek vannak az ágakon, itt meg egy egész új ágat kell hoznia a szılınek ahhoz, hogy virágozni tudjon. - Mi lenne, ha nem metszenénk vissza ennyire – kérdezte Marie a nagyapját. - Akkor itt már egy év alatt sem igazodnánk ki a szılısorokban – nevetett Montignac – a szılı indás növény, és vadon nem hoz sok termést, viszont nagyon gyorsan terjed. Ha meghagynánk a tavalyi összes vesszıt, annak összes rügyébıl újabb vesszık indulnának és egy-egy tıkén akár száz hajtás is lenne. - Emlékszem, hogy amikor a szüleitek még akkorák voltak, mint ti, az egyik szılıt két évig nem metszették, mert a tulajdonos hosszú utazásra ment és gondozás nélkül hagyta a szılejét. Amikor visszatért, az egész szılıskertet egy nagy bozót borította be és évekig tartott, míg sikeresen rendbe szedte a szılıt ismét. - A szılı ugyanis nem magokkal szaporodik. A vesszık messze elfutnak a talajon, és ahol kicsit nedvesebb, ott legyökereznek. Egy idı után az eredeti vesszı el is korhad, de ott lesz az új növény és az is küldi már a vesszıit mindenfelé. Ha fákat, bokrokat talál az útjában, akkor azokra is felfut, és szinte áthatolhatatlan bozótos lesz belıle. - Itt viszont a szılıskertekben kordában tartjuk a metszéssel. Nem fut messze, csak felfelé a karók mentén és bıven teremnek a vesszık. A kislányok is szaporán dolgoztak a metszıollókkal, és délre már a felével készen is voltak. Nem csak levagdalták a felesleges vesszıket, hanem ki is hordták a sorokból a vesszıcsomókat egy nagy kupacba. Délben gyors ebéd következett, azután újra nekiláttak, és mire besötétedett, készen is voltak a metszéssel. - Így gyorsan ment, a Ti segítségetekkel – mondta nagyapjuk – egyedül ez bizony három napig is eltartott volna nekem. Úgy dolgoztatok, mint a felnıttek –dicsérte ıket. © Dr. Medzihradszky Dénes (2011)

16


- Akkor most megvacsorázunk és itt alhattok nálam, hogy ne kelljen sötétben lemenni a völgybe – folytatta. A két kislány összenevetett és szinte egyszerre kérdezték. - Megvan még a szénaágyunk, amit csináltál ısszel, amikor szüreteltünk? És mesélsz nekünk ismét a vándorlásaidról? - Persze - mosolygott Montignac – csak friss szénát tettem rá a kazalból, hogy puha legyen. - De elıször rakjunk tüzet és megfızzük a vacsorát, mert hővös még a márciusi este és jól fog esni a meleg étel. Így is lett. Hárman összedolgozva pillanatok alatt fellobogott a tőz, megpucolták a krumplit és a hagymát, szalonnát pirítottak és feltették fıni a paprikás krumplit. Amíg az fıtt, körülülték a tüzet és Montignac mesélni kezdett.

Montignac meséje. A festett falak barlangja. Fiatal manó voltam, úgy 17-18 éves, amikor a barátaimmal nekivágtunk a Vezere völgy bejárásának. Azt tudjátok, hogy ezen a vidéken nagyon sok kisebb-nagyobb barlang van, és közöttük néhány nagyon szép cseppkıbarlang is található. Az itt lakó emberek, manók közül soknak szenvedélye a barlangkutatás és ezért évente több barlangot is felfedeznek, bejárnak. Nem csak a barlangok érdekesek azonban, mert a völgynek különös története van. Itt a kanyargó folyó felett, a sziklafalak aljában sok sziklaeresz, itteni nevén abri található, és ezek nagy része lakott volt év tízezredekkel ezelıtt, amikor a Földön az utolsó jégkorszakok voltak. Emberek laktak a sziklaereszek alatt, kıbıl épített alacsony kunyhókban. Feltőnı és a régészeket már régóta foglalkoztatja, hogy milyen sok ember lakott errefelé. Ezek a régi emberek vadászatból éltek és abban az idıben nagyon sok vadnak kellett itt élnie, hogy mindenkinek legyen bıségesen élelme. A fémet még nem ismerték, az errefelé bıven található kovakıbıl ütögetéssel, pattintással alakították ki a szerszámaikat. Felhasználták a csontot és az agancsot is, ezekbıl is készítettek szerszámokat, lándzsahegyeket, halfogáshoz eszközöket. Még az íjat és a nyilat nem ismerték, lándzsákkal és gerellyel vadásztak. Biztosan győjtögettek is, az akkor errefelé bıven termı füvek magjait, gyümölcsöt, gyökereket szedtek télire. A mai emberek már régóta tudják, hogy itt éltek, hiszen a sziklaereszek alatt szinte mindenütt megtalálták a nyomaikat, a hátrahagyott kı- és csontszerszámokat, a kunyhóik kıfalait. Mi is sokszor meglestük az ásatásokat, láttuk a szerszámokat és kihallgattuk a régészek beszélgetéseit a tábortüzek körül. A régészek arról is beszéltek, hogy egyes barlangokban ezek az emberek a falakra festették a környezetükben látott állatokat, állatcsoportokat. Ez már igen érdekelt © Dr. Medzihradszky Dénes (2011)

17


minket, hiszen mi barlangi manók különösen kedveljük a barlangokat és jól érezzük magunkat a sötét helyeken is. Persze nem vagyunk olyanok, mint a denevérek, akik a teljesen sötétben is tudnak tájékozódni a hangok és a fülük segítségével, de mi viszont tudunk tüzet gyújtani és karbidlámpáink segítségével a leghosszabb barlangokat is bejárjuk. Fiatalon az egyik legkedvesebb szórakozásunk a felfedezés volt, végigjártuk a környéket, a sziklafalakat és minden apróbb-nagyobb üreget végig kutattuk. Egy nap Montignac városka felett – igen, ugyanaz a neve, mint nekem – jártunk a hegyoldalban. Itt is egy meredek mészkıpárkány van a fennsík peremén, és tövében számos kisebb barlangjárat nyílik. Nyár volt, és az egyik törmelék halom elıtt hideg levegıt éreztünk. Ez biztos jele annak, hogy a közelben nagyobb üreg van a sziklák között, abból áramlik ki a hővösebb levegı. Nem biztos azonban, hogy járható, lehet akár egy sziklatörmelékkel teli üreg is. Úgy gondoltuk, hogy azért megnézzük, mert nem tudtunk errefelé semmi barlangról. Nekiálltuk elhordani a köveket és nem tellett bele sok idı, a törmelék halom tetején alacsony nyílás tárult fel, amibıl erısen áradt kifelé a hideg levegı. Még néhány óra munkával akkora nyílást bontottunk ki, hogy kényelmesen befértünk mindnyájan. A nyílás egy lefelé vezetı folyosóba vezetett, azon ereszkedtünk le a barlang talpáig, ahol a folyosó kiszélesedett és egyenesen vezetett tovább a hegy belseje felé. Néhány kisebb termen haladtunk végig, amelyek fala egészen fehér volt a mészkiválástól és ekkor hirtelen valami egészen furcsa dolgot pillantottunk meg. A falakon ugyanis festmények voltak! Nem tájképek persze, hanem állatok. Bikák, szarvasok, és lovak voltak mindenfelé, barnával, vörössel és feketével festve. Ilyet még egyikünk sem látott, csak bámultuk a képeket. Lassan tudatosult bennünk, hogy ezek a festett állatok nagyon régiek, olyan állatokat láttunk, amelyek ma már nem is élnek a környéken. Képzeljétek, ezeket az állatokat csaknem 20 ezer évvel ezelıtt festették a Vezere völgyében akkor élt emberek! Akkor ezt még nem tudtuk, csak annyit, hogy ısi állatokat látunk a falakon. Nagyon szépek voltak ezek a képek, az volt a legérdekesebb, hogy az ıskori mővészek kihasználták a barlang falainak az egyenetlenségeit is a képekhez. Láttuk egy olyan ló képét, amely szinte a barlang sziklafalából lép ki, vagy sokszor a fal domborulatára festették az állatképeket. Egy helyen mintha úszó szarvasokat ábrázoltak volna, csak az állatok feje és agancsa látszik, egymás mögött. Kiderült, hogy a barlangnak vannak további ágai is, és bár az egész barlang nem több, mint 250 méter, rengeteg kép van benne.


18


Nehezen hagytuk ott a barlangot, de már késıre járt és hosszú volt az út hazáig. Utána még többször visszamentünk, hogy újra és újra végignézzük a festett állatképeket. Egy-két évvel késıbb – nem emlékszem pontosan mikor – néhány fiú, akik hozzánk hasonlóan a barlangokat bújták, rátalált az általunk kibontott járatra és a barlangra. Utána már szakemberek lepték el a barlangot, felmérték, feltérképezték a járatokat, lefotózták a barlang falait, és elvégeztek mindenféle vizsgálatokat is. Tılük tudom a barlangi képek korát is. Ezt a helyet azóta rengetegen látogatták, mert azóta sem találtak ehhez hasonló gazdagságú barlangot a közelben.

Sztavrosz Sztavrosz az Égei tengerben elterülı Kréta sziget déli részén, az Omalos szurdok egyik barlangjában született. Apja és anyja mindketten vízi manók voltak, de már jó néhány évtizeddel ezelıtt felköltöztek a szurdokba, ahol kis kecskenyájukat terelgették és a szurdok rejtett teraszain termelték meg a számukra szükséges zöldségeket, gyümölcsöket, gabonát. Ebben a környezetben nıtt fel Sztavrosz, és már korán besegített a családi gazdaságban. Iskolába nem járt – ez a manóknál elég ritka dolog – de azért az egyik öreg, bölcs manótól, no meg a szüleitıl megtanult írni-olvasni, számolni és az Omalos szurdok feletti medencében, Askifou faluban lakó embergyerekektıl kapott idınként könyveket is, így sokat olvasott. A környéken szinte minden gyerek ismerte a manócsaládot és jóban voltak Sztavrosszal, aki sokszor segített nekik, ha kecskéik elkóboroltak és a számukra szinte megmászhatatlan sziklafalak között eltőntek. Sztavrosz a kis termete és ügyessége miatt szinte bárhova fel tudott mászni és mindig sikerrel járt, ha elkóborolt kecskét kellett megkeresnie. Mikor Sztavrosz felnıtt és ifjú manó lett, felébredt benne a kalandvágy, hogy meglátogassa a nagyszüleit, akik lenn laktak a tenger partján. Egy embernek nem olyan nagy út, de egy apró manónak bizony többheti vándorlás volt, amíg lejutott a tengerpartra, és ott nyugat felé indult, a part mentén. Tudta, hogy nagyszülei egy, csak a tenger felıl nyitott barlangban laknak, az emberek Hora Sfakion faluján túl. A partot követve ugyan végig tudott volna vándorolni a sziklás partszakaszig, ahol laktak, de mivel a barlangot csak a víz felıl lehetett megközelíteni, mindenképpen csónakra volt szüksége. Szerencséje volt, mert egy halász, akinek a vándorlása során segített megmenteni néhány kecskéjét, amelyek egy tengerbenyúló szirten megszorultak, kölcsönadta neki egyik kisebb csónakját.


19


Sztavrosz nem hiába volt vízi manó, kitőnıen értett a csónakhoz és hamarosan már a hajócska vitorláját kifeszítve siklott a sziklás partszakaszok felé. Nem volt azért ez egy rövid út, két napjába került, míg elhaladt Hora Sfakion kikötıje elıtt és megpillantotta a szülei elbeszélésébıl ismert magasra nyúló sziklafalakat. Nagyon régen járt erre a szüleivel, amikor még kis manó volt, így számára szinte minden új volt ezen a vidéken. A falu mellett még volt egy kis öböl, kavicsos parttal, de utána már mindenütt legalább 30-40 méteres sziklafalak (akkorák, mint egy tízemeletes ház) emelkedtek a magasba, közvetlenül a tenger vizébıl. Azt tudta, hogy egy kis vízesés mellett kell elhaladni, és rögtön utána, a sziklafal beöblösödésében nyílik a barlang szája, ahol nagyszülei laknak. Amikor már a sziklafal elıtt járt, le is szedte a vitorlát, hiszen a szélárnyékban alig fogott szelet és evezve haladt tovább. Hamarosan megpillantotta a vízesését, amely nem a sziklafal tetejérıl zuhogott alá, hanem egy barlang szájából tört elı a kis patak, amely itt a tengerbe ömlött. Szomjas volt a hosszú hajózástól ezért egészen a vízesés mellé állt és egy jót ivott a friss hideg vízbıl. Az Égeitenger vize erısen sós, így hát ihatatlan az emberek, manók, állatok számára. Továbbhaladt és meg is pillantotta a beöblösödést, de még mielıtt odaért volna, egy halászcsónakot pillantott meg a vízen. Nem ember volt a halász, hanem egy hosszú szakállú manó, akiben nagy örömmel ismerte fel nagyapját. Odaevezett hozzá, de az öreg manó alig akarta elhinni, hogy a régen látott unokája érkezett meg. - Várj egy kicsit, Sztavrosz, elıször befejezem a háló felszedését – hanem ebben segíthetnél is nekem! - mondta az öreg. Evezz végig a csónakoddal a háló mentén, és a túlsó végét szedd fel a csónakra, majd mindketten fokozatosan behúzzuk a hálót! Így is lett, és bár Sztavrosznak nem volt gyakorlata, ügyes manó volt és hamarosan már csak a háló zsákja volt a vízben. Akkor nagyapja lenyúlt a csónakja mellett a vízbe és kinyitotta a haltartó bárka fedelét, majd elkezdte a halakat kiválogatni a hálóból. - Látod Sztavrosz, csak azokat tartom meg, amelyek már elég nagyok! Nem szabad az apraját kifogni, azokat visszadobom, hogy növekedjenek szabadon. az éjszakára itt maradnak a halak a bárkában, és holnap reggel majd beviszem a faluba eladni. Itt más nincs, mint hal, az összes többi élelmünket a piacon kell megvenni, a sziklákon nem lehet semmit sem termeszteni. Miután a hálót teljesen felszedték, a part felé fordultak és hamarosan besiklott a két csónak egy boltozatos barlang bejáratán. A barlang tágas elıcsarnokában kihúzták a csónakokat egy sziklapadra, majd Sztavrosz nagyapja a vállra kapta a holmiját és elindult egy oldaljárat felé.


20


- Itt lakunk a fenti száraz járatokban, még fényt is kapunk egy sziklaablakon át – mondta. Örül majd nagyanyád, ha meglát, olyan sokat nıttél, amióta utoljára látott. Így is lett. Nagyanyja alig hitt a szemének, amikor megpillantotta, és nagy örömében nekiállt sütni-fızni, hogy jól tartsa unokáját. Sztavrosz a vacsora közben elmesélte, hogy nem csak látogatóba jött, hanem szeretne itt a környéken letelepedni. A két öreg egymásra nézett, azután nagyapja így szólt: - Ha van kedved hozzá, itt is maradhatsz velünk. Van itt még bıven hely, berendezhetsz magadnak egy szobát a szomszédban, mert olyan ez a szikla mint a sajt, tele van üregekkel. Járhatsz velem halászni is, és kóborolhatsz kedvedre a sziklák között. Nyugatabbra van néhány szurdokvölgy, amely lenyúlik a tengerig, azokban kertet is ültethetsz, nem jár erre senki, lakatlan az egész part. Csak nyáron van erre forgalom, mert nyugatabbra van egy híres szurdokvölgy, a Szamaria szakadék, és azon rengeteg turista jár. İket hajók hozzák-viszik a opart mentén, de nem zavarnak minket. Sztavrosznak tetszett az ötlet, szívesen maradt itt a nagyszüleivel, a tengerre nyíló barlangokban. A kölcsöncsónakot visszavitte a halásznak, és egy ideig nagyapja csónakjával járta a vizet. Késıbb vett magának is egy kis csónakot - vitorlás csónakot - és azzal járt halászni és kertészkedni a tengerhez lenyúló szurdokokban. Érdekes kalandjai is voltak, amiket késıbb elmesélt barátainak, akiket minden ısszel meglátogatott szülıhelyén, az Omalos szurdokban.

Sztavrosz elbeszélése. A kátrányba ragadt sirály. Egy kora nyári nap halászni voltam, messze kinn a tengeren. Reggel korán hajóztam ki, és nem volt nagy fogás, ám sokat bajlódtam a hálóval, mert valamelyik arra haladó hajóból kidobtak egy csomó szemetet. Alig tudtam kitisztítani a hálót a sok mőanyag palacktól, zacskótól és egyéb szeméttıl. Közben arra is vigyáznom kellett, hogy a fogás miatt köröttem keringı sirályok ne kapkodják fel a szemetet. Tudjátok, a madarak számára minden, a felszínen úszó színes dolog élelemnek tőnik, ezért gyorsan bekapkodják. Egy sirály nem sokat gondolkodik, gyorsan és sokat eszik, így a tengeren úszó emészthetetlen szemét sokszor a halálukat okozza. A sirályok között volt egy fiatal madár, valószínőleg azon a tavaszon bújt ki a tojásból, mert tollazata még szürkés volt, nem olyan hófehér, mint a legalább egyéves madaraknál. Tapasztalatlan is volt, nem volt még elég ügyes a halfogásban, és ezért többször csapott le az úszó szemétre. Végül odadobtam neki néhány kisebb halat és utána már el sem akart hagyni. Rászállt a csónak oldalára és ott utazott velem. Déltájban már nagyon tőzött a nap, ezért kievez© Dr. Medzihradszky Dénes (2011)

21


tem a partra. Egy kis kavicsos öbölbe mentem ahol már többször megpihentem korábban, hogy ott a sziklák árnyékába húzódva várjam meg, míg csökken a hıség. A sirály közben visszarepült a tenger fölé, de úgy látszik szemmel tartotta a halak forrását, mert egy idı után visszatért a partra. És akkor bekövetkezett a baj. A parton a sok kavics között kátránydarabok is voltak, sok helyütt a kavicsokat is kátrány vonta be. Ezek mind a hajók vízbeeresztett olajából származnak. Lehet, hogy rakományként vitték valahova az olajat és hajótörést szenvedtek. Az emberek is lehettek olyan gondatlanok, hogy az olajtartályokat a tengerbe mosták, vagy csak egyszerően a hajómotorok szivárogtak. Az olaj szinte sohasem bomlik el a vízben, nem keveredik el vele azonban a napsugárzás melegétıl elpárolog egy része, és a maradék meg kátránycsomókba összeáll. Ezek felületét belepi a homok, a növényi maradványok, kívülrıl olyan, mint egy kavics, de a belseje ragadós fekete massza. Egy ilyenre szállt rá a fiatal sirály, és a melegben meglágyult kátránygombóc a lábára ragadt. Mire észrevettem, már megpróbálta a lábáról a csırével lefejteni a kátrányt, de ettıl még roszszabb lett a helyzete, mert most már a csıre is összeragadt. Ott verdesett szegény a parton, de sem felrepülni, sem a vízbe jutni nem tudott. Milyen szerencséje volt, hogy ott voltam én is! Megfogtam – akkor már kimerülten azt is tőrte – és fadarabokkal kapargatva, tengeri moszatokkal és homokkal dörzsölgetve leszedtem róla a kátrány nagy részét. Teljesen így sem sikerült, így csúnya fekete foltok maradtak a tollazatán. Ezek majd csak akkor tőnnek el róla, ha a tollruhája megújul. Látjátok, mi bajt okozhat a tengerbe jutó szemét, az olaj? Ha akkor nem vagyok ott a fiatal sirály mellett, biztosan elpusztul szegény. Vagy éhen hal, mert nem tud a kátrányos ragacstól repülni, úszni, vagy valamilyen ragadozó madár vagy állat fogja el, mert nem tud elmenekülni.


22

I. Európai Manótalálkozó

Recommend Documents