I. A megye közigazgatásának történelmi elızményei

I. A megye közigazgatásának történelmi elızményei I. 1. A Jászkun Kerület közigazgatásának története I. 1. 1. A jászok A megye Zagyva parti részén megtelepedett jászok ideköltözésének módja és ideje a mai napig tisztázatlan. Nyugodtan kijelenthetjük ezt annak ellenére, hogy méltán elismert kutatók sora próbálta tisztázni a népcsoport e tájra kerülését. A kérdés azért is érdekes mert a jászok (és kunok) különleges, a magyarországi feudális függésben élı parasztságtól eltérı közjogi helyzetben éltek. Az eltérı jogállás két legfontosabb pontjának a nemesekével egyenlı szabadságot, és az ország nádorának bíráskodása alá tartozást vélték Hogyan kerülhetett ez a népcsoport a Jászság mai területére?1 A történészek ebben a témában két nagyobb irányzatot képviselnek. Az elsı megkérdıjelezi a jászok és a kunok egyidejő beköltözését. Györffy György szerint az alán eredető jászok a középkori Magyarország területén nagyobb számban, a Pilisben és a mai Jászság területén éltek. A pilisi jászok késıbb beolvadtak a magyarságba. A jászok tömeges áttelepítését a Jászság területére 1350-ben végezhette Becsei Töttös pilisi ispán és ajtónállómester. Véleménye szerint nem is költözhettek be hamarabb, mivel ezen a területen a hevesi várjobbágyok által bírt királyi földek voltak Az itt lévı középkori falvakat ı a késıbbi jász szálláshelyek elızményének tartotta.2 A másik irányzat szerint a jászok a kunokkal együtt költöztek be a Kárpát-medencébe a 13. század közepén. Egyik képviselıje Selmeczi László, a négyszállási3 temetıben végzett ásatásaira támaszkodva tárgyi bizonyítékokkal szolgál. Véleménye szerint a régészeti adatok bizonyítják, hogy a jászok a tatárjárást követıen megjelentek a Jászság területén, bár ennek írásos nyoma a mai napig nem került elı. A négyszállási jászok a régészeti ásatások bizonysága szerint, egy ismeretlen nevő, a tatárjáráskor elpusztult település területén már a 13. sz. közepén használatba vették a megrongálódott templomot és a környezı temetıt. A tönkrement templomot a 13. sz. második felében lebontották és mellé egy újabb, nagyobb mérető templomot építettek.4 A jászokat a Kárpát-medencében – az eddig ismertté vált források közül – az 1323. március 8-án kelt királyi oklevél említi. A hártyára írt oklevélben 18 jászt sorol fel név szerint, akik azért folyamodnak az uralkodóhoz, hogy Keverge fiainak joghatósága alól megszabaduljanak.5 Ebben az oklevélben azonban a jászok lakóhelyét nem említik. Minthogy arra sincs biztos adat, hogy Keverge kun lett volna. Mégis a jászok történetét kutatók egy része ezt úgy értelmezte, hogy a jászok törzse ekkor került ki a kunok fennhatósága alól. Langó Péter 2001-ben írt tanulmányában mondta ki, hogy Keverge nem kun fıúr, hanem jász

1 A mai Jászság települései Jászágó, Jászalsószentgyörgy, Jászapáti, Jászárokszállás, Jászberény, Jászboldogháza, Jászdózsa, Jászfelsıszentgyörgy, Jászfényszaru, Jászivány, Jászjákóhalma, Jászkisér, Jászladány, Jászszentandrás, Jásztelek. Alattyán, Jánoshida, Pusztamonostor eredetileg nem jász telepítéső község, de a napjainkban megjelent tájékoztatók a Jászság települései között tartják nyilván ezeket is. 2 GYÖRFFY György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. III. köt. Bp., 1987. 60-63. p. 3 A terület mai része 4 SELMECZI László: A Jászság betelepedése és kialakulása. In: ZOUNUK 26. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve (Szerk.: Fülöp Tamás). Szolnok, 2011. 49-53. p. 5 Az oklevelet a Jászkun Kerület vasládájában ırizték, amely azonban eltőnt a II. világháború idején. Kiadása megjelent HORVÁTH Péter: Értekezés a kunoknak és jászoknak eredeteirıl, azoknak régi és mostani állapotjokról. Pest, 1825. 104106. p. ; GYÁRFÁS István: A Jász-kúnok története. III. köt. Kecskemét-Szolnok, 1870-1885. 463-465 p. 1992.

11

vezetı volt.6 Az oklevél a jászok szabad bíróválasztásának joga mellett, egyéb szabadságjogot, vagy kötelezettséget nem említ. A jászok történetével foglalkozók többsége azonban úgy véli, hogy az oklevél kiváltságlevél, mivel a jászok kiváltságai a kunokéval azonosak vagy legalább hasonlatosak voltak.7 Kocsis Gyula kutatásai alapján tudjuk, hogy a jász (és a kun) nemzetségi társadalom a 14. sz. végére polarizálódott a nemzetségi alapon való szervezıdés helyébe a territoriális egység a szék lépett.8 A szék területi alapon szervezıdött jogszolgáltatási és meghatározott igazgatási feladatokat ellátó egység. A kunoknál és a jászoknál éppen úgy kialakult, mint a székelyeknél és a szászoknál.9 A jász székekrıl, illetve jász székrıl Mátyás király 1469-ben kiadott oklevele tanúskodik. Ebben a király „Berénszállás, Négyszállás, Fénszaru és Árokszállás-székbeli” filiszteusoknak megengedte, hogy adójukat ne a Heves megyei nemesekkel, hanem külön fizessék. Az oklevelet Kring Miklós úgy értelmezte, hogy a négy külön szállás együtt alkotott egy széket, ahol Berényé lett a vezetı szerep. A székek feladata volt a jogszolgáltatás is. A szálláskapitányok bírói jogköre csak kisebb ügyekre terjedt ki. A jelentısebb ügyekben a szállások összehívott kapitányai testületileg ítélkeztek. Feltehetıen a székkapitányság képezte a másodfokot. I. 1. 2. A kunok A kunok IV. Béla idején tőnnek fel Magyarországon. A mongol veszély erısödésével az ország védelmi erejének fokozására, a Kötöny vezette kunokat IV. Béla 1239-ben befogadta az országba. A letelepült magyarok és a nomád állattartó kunok között azonban mindennaposak voltak a súrlódások. 1241-ben, amikor mongol elıırsök érkeztek Pest alá, elterjedt az a rémhír, hogy a tatárok soraiban kunok is harcolnak. A felizgatott tömeg ekkor meggyilkolta a kunok fejedelmét, Kötöny kánt. Erre válaszul a kunok pusztítva elhagyták az országot. A tatárjárás után, 1246-ban IV. Béla ismét visszahívta a kunokat a Balkánról. Fiát, V. Istvánt pedig a kun fejedelem leányával, Erzsébettel házasította össze. Zeyhan halála után, a „kunok ura” címet István örökölte a „kunok bírája” tisztje pedig egy országos fıméltóságra, a nádorra szállt.10 Ebbıl a szövetségbıl alakult ki a magyar királyok közvetlen fıhatalma a kunok felett, Erzsébet és István házasságkötése után a kunoknak nincs többé kánjuk csak fıembereik vannak. Az ország területére hat kun törzs beköltözésérıl tudunk, de név szerint csak négyet lehet azonosítani. A hetedik törzs a jászok törzse lehetett. Csertán törzse a Duna-Tisza közén, Halas környékén telepedett le. Késıbb ebbıl alakult ki Halas-szék. Olas a Körös-Tisza vidékén telepedett le. Itt alakult ki késıbb a nagykunsági Kolbász-szék. Kór a Maros mellékén helyezkedett el, ez a terület a késıbbi Zentelt-szék. Borcsol a Hód-tavi csatát követıen, a Temesközbıl kiköltözött. Kecskemét környékén élt az Illoncsuk nemzetség, 6 LANGÓ Péter: A jászok korai történetének megítélése a 19-20. században. In: A Jász Múzeum Évkönyve, 1975-2000. Jászberény, 2001. 151. p. 7 Szabó László néprajzkutató szerint az 1323. évi oklevél valójában jász etnikai kiváltságlevélnek tekinthetı. Botka János úgy gondolja, hogy a jászok ugyanúgy katonai érdemeikért és szolgálataikért kaptak kiváltságot, mint 1279-ben a kunok. BOTKA János: Kunok-jászok. Katonáskodása és ünnepi bandériumai a betelepüléstıl a kiegyezés koráig. Szolnok, 2000. 2254 p. Kiss József szintén arra a következtetésre jutott, hogy a jászok ugyanazokkal a kiváltságokkal voltak felruházva, mint a kunok. BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet A jászkun autonómia. Szeged, 2005. In: Dél-Alföldi évszázadok 22. c. munkájában részletesen tárgyalja ezeket az álláspontokat. 8 KOCSIS Gyula: A Jászság társadalma, népessége, gazdálkodása a XVI-XVII. században. Bp., 2005. 14 p. 9 BÁNKINÉ MOLNÁR E. 2005. 25. p. 10 GYÖRFFY György: A magyarság keleti elemei. Bp., 1990. 307. p. ; BOTKA János:A jogállás és katonai szolgálat kapcsolata a kunok és jászok török hódítás elıtti történetében. In: ZOUNUK 11. (Szerk.: Botka János) Szolnok, 1996. 69. p. ; GYÖRFFY Gy. 1987. 527. p. - mővében Zeyhanus-nak említi.

12

melynek törzsi elızménye nem ismert. A Duna jobb partján, a Mezıföldön a Hód-tavi csata után telepedtek meg a kunok. Itt alakult ki Hantos-szék. A területekre költözés után a kunok korábbi életmódjukat folytatták, ami állandó súrlódásokhoz vezetett a körülöttük élıkkel szemben. A kunok viselt dolgainak híre a pápáig eljutott, aki 1279-ben Magyarországra küldte Fülöp fermói püspököt. A pápai legátus vette rá a királyt az együttélés szabályozására és egy oklevél kiadására. A szakirodalom két kun törvényt ismer. Az elsıt 1279. július 24-én, a másodikat 1279. augusztus 10-én adta ki IV. László. Nem tekintjük feladatunknak ezek részletes ismertetését, ezt már elıttünk sok kiváló történész megtette. Most csupán a legfontosabbakat említjük meg. A kunok vállalták, hogy keresztény hitre térnek és letelepedve, állandó épületekben laknak. Ugyanakkor az oklevélben említés történik a két fontos jogi szabályozásról, amelyet évszázadokon keresztül emlegettek, mint kiváltságaik alappillérét. Nevezetesen, hogy a királyi szerviensekhez tartozónak tekintik ıket és a nádor legfıbb bírósága alá tartoznak. Ezzel az oklevéllel a kunok belsı ügyeikben önrendelkezési jogot kaptak, amely lényegében 1876-ig életben maradt. A kunok társadalma sok hasonlóságot mutat a jászokéval. A kunoknál a nemzetségi társadalom felbomlása már a beköltözés elıtt megkezdıdött. Még nem beszélhetünk felbomlásról, hiszen elhelyezkedésük még nemzetségenként történt. A szabad közkunok a katonáskodó pásztorok körében, lassabban ment a társadalom átalakulása. Ezek az emberek szállásaikon szabadon választhatták bíráikat, kapitányaikat, de a szálláskapitány cím is fokozatosan örökletessé vált. Ezek a kapitányok szállásbirtokaikon az országos nemesekhez hasonló jogokat élveztek. Bánkiné kétféle kapitányról tesz említést. Az egyik az 1279-es oklevélben említett nemzetségi bíró, a másik a szálláskapitány. A két tisztség nem mindenkor esik egybe. A kunok szállásai betelepülésük után egy-egy nemzetség települési helyei. A nomád életmód telephelyei legkorábban rögzült helye a téli szállás. Ezekbıl a szállásokból a 14-15. században alakulnak ki a kun falvak. A 15. században azután a kunoknál is felváltja a nemzetségi szervezetet a területi alapú jogszolgáltatási egység a szék. (Hantos-szék például 15 kun szállásból állt, a székkapitányság Hantos-egyházán volt). A székek kezdetben egymástól független területi szervezetek és csak késıbb, az 1486-ban kiadott nádori törvénycikk (a nádor a kunok legfıbb bírója) után köti ıket össze a nádori bíráskodás.11 I. 1. 3. A jászok és kunok autonóm szervezetei Buda 1541. évi elfoglalása után, a jászok és kunok területein a helyhatósági önkormányzatok változatlanok maradtak. A török tiszteletben tartotta a széki igazgatást. A Duna-Tisza közén lévı kun falvak 1541-tıl, a budai szandzsákhoz tartoztak. A Nagykunságot 1552-tıl a szolnoki, a Jászságot a hatvani szandzsákba sorolták. Az 1553-54. évi egri urbáriumban olvasható elıször a Kiskunság megnevezés. A Kolbáz-szék nevet ugyanebben az idıszakban a Nagykunság és a nagykunok megnevezés váltja fel. A jász és kun székek helyi igazgatása és jogszolgáltatása megırizte az autonómiát. A nádori legfıbb bíróság 1562-ben, Nádasdy Tamás nádor halálával megszakadt, a nádori szék 1608-ig betöltetlen volt. 1608-1667-ig a jászkunok a nádori tisztséget betöltı fıurak bírósága alá tartoztak. A helyi önkormányzat, a székek és falvak igazgatása és jogszolgáltatása a magyar falvakhoz igazodott. 1610-tıl a nádorok a jászok és kunok élére fıkapitányt neveztek ki (Az elsı fıkapitány Keczer Ambrus). Az 1630-ban megalkotott 43. törvénycikk a jászkun kapitányok bíráskodási jogát szentesítette Az 1646 után kinevezett Vadászi Pál 11 BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet: A kunok Magyarországon. Debrecen, 2002. 12-26. p.

13

fıkapitánysága idején említik elıször a Kunság helyett a „kunok kerületét” districtust. A török megszállás utolsó idıszakában, 1681-1712-ig Eszterházy Pál töltötte be a nádori tisztséget. 1682 mérföldkınek tekinthetı a jászkunok függetlenedésre törekvésében. Július 5-én, Pest vármegye törvényszékén felolvasták Eszterházy Pál nádor oltalomlevelét, melyben kinyilvánítja, hogy a kunsági falvak lakosai a megyéhez való adófizetés, a megye hatósága és védelme alól kivétetnek.12 I. 1. 4. A jászkunok jobbágysorba taszítása (1702-1745) A török kiőzése utáni idıszakban a bécsi udvar a Jászkunság területét újszerzeményi birtoknak tekintette, amellyel a császári udvar szabadon rendelkezett. Az 1699-ben elrendelt kamarai összeírás titokban a Jászkun Kerület eladatását készítette elı. Az összeírásban már jobbágyoknak tekintették ıket, a felmérés alapján megbecsült jövedelem lett a kerületek kikiáltási ára. A Jászkun Kerület 1702. március 22-én, 500.000 rajnai forintért került a Német Lovagrend tulajdonába. A Lovagrend teljes földesúri jogot kapott, a király csupán az állami adóztatást és a katonai beszállásolás jogát tartotta meg. A nemesek azonban megtarthatták azokat a jogokat, amelyekkel a vármegyei nemesek rendelkeztek. Az eladatás a jászkunokat megfosztotta korábbi szabadságuktól és rendkívüli mértékben megnövelte anyagi terheiket. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a jászkunok 1703-ban Rákóczi Ferenc mellé álltak, aki elismerte kiváltságaikat. A fejedelem októberben, Tokajban kiadta az elsı kun pátenst, amelyben törvényen kívül helyezte a Német Lovagrend földesúri hatóságát. Kinevezte jászkun fıkapitánynak Vay Ádámot, aki a szabadságharc bukásáig betöltötte ezt a tisztet. A választott kerületi kapitányok maradhattak a tisztségükben. A pátens elismerte a jászkunok kollektív nemességét is. 1707-ben Sárospatakon kelt a második kun pátens, amely megerısítette a jászkun kiváltságokat, kollektív nemesi szabadságukat, rév- és vámmentességüket. 1710-ben a Lovagrend ismét átvette a hatalmat és visszaállította a földesúri igazgatást. A választott kapitányok hatásköre névlegessé vált, közgyőléseket csak a kinevezett földesúri provisorok engedélyével és jelenlétében tarthattak. A lovagrendi adminisztráció kiépülése mellett megmaradt és egyre differenciáltabb lett a helységek önkormányzati közigazgatása. Az összeírások szerint ebben az idıben a községek élén mindenhol fıbíró állt. A jegyzık, hadnagyok, tizedesek a politikai és rendészeti igazgatást intézték. A városok helyi igazgatását a tanács intézte, élén a fıbíróval. A kerület fıkapitányi tisztét a lovagrendi adminisztrátor töltötte be. Az alkapitányt a Lovagrend hozzájárulásával, élethossziglanra választották. 1715-ben napirendre került az országgyőlésen a Jászkunság ügye. A Lovagrend azonban csak akkor volt hajlandó lemondani birtokjogáról, ha visszakapja a vételárat. Ezért törvénybe foglalták, hogy a vételár felének visszafizetését a kincstár, másik felét a rendek magukra vállalják. A törvényt azonban nem hajtották végre. A jászkunok viszont elıálltak azzal a javaslattal, hogy a rendek helyett a 250.000 Forintot maguk kifizetik, tehát ekkor vetıdött fel elıször a redempció (megváltás) gondolata. A Lovagrend reményeit nem váltotta be a megvásárolt koronabirtok, ezért tárgyalásokat kezdtek az eladásáról. 1723-ban vevınek jelentkezett a Pesti Invalidusok Háza. Az új földbirtokos beiktatása 1731. májusában történt. A jászkunok falvaiban és mezıvárosaiban a tanácsok tagjait évente választotta a lakosság. Választott tisztség volt a háromkerületi (Jász, Kiskun, Nagykun) kapitányé, a kerületi esküdteké és az összkerületi alkapitányé. A földesúri adminisztrációt kinevezett földesúri tisztek végezték: a hármaskerületi adminisztrátor, a particuláris (helyi) kerületek inspectorai, az adószedık és a 12 BÁNKINÉ MOLNÁR E. 2005. 29-34. p.

14

földesúri ügyész. Az irányítást végzı Orczy Istvánt, a volt szegedi fıbíró Podhradszky György követte. Az utóbbit 1743-ban visszaélései miatt leváltották, helyette a redempcióig Gosztonyi István Heves-és Külsı Szolnok megye táblabírája látta el a feladatot. A kinevezett tisztségviselık miatt nem beszélhetünk teljes autonómiáról, de a helyi tanácsok tisztségviselıit szabadon választhatták. 1741-ben kitört az osztrák örökösödési háború, az általános insurrectióból kivették részüket a jászkunok is. A Sziléziában harcolók értesültek, hogy királlyá koronázták Mária Teréziát és nádorrá választották Pállfy Jánost. A kerületek vezetıi ekkor ismét elıterjesztették redempcionális kérelmüket. 1744-ben kitört a második sziléziai háború. A jászkunságiak 400 embert szereltek fel. Ismét elıadták kérésüket, ha felszabadulnak a földesúri alávetésbıl és visszatérhetnek a nádor fennhatósága alá, hajlandók kifizetni az 500.000 Ft-ot, és 1.000 lovas katonát is kiállítanak, de mentsék fel ıket a hadiadó alól. Ezen túl kérték még régi szabadságjogaik visszaállítását.13 I. 1. 5. A jászkun redempció Mária Terézia 1745. május 6-án írta alá a kiváltságlevelet, amelyben megfogalmazták a megváltás feltételeit, illetve azokat a jogokat, amelyeket a jászkunok kaptak. A redempciót engedélyezı oklevél a jászkunok alapokmánya lett. A jászkun privilégiumok Mária Terézia 1745-ös redempciós levelén, a törvénnyé emelı 1751. évi XXV. törvénycikken, a 24 pontos Királyi Reguláción - amelyet ugyancsak 1751-ben adtak ki - és az 1799. évi nádori statuutumokon alapultak. A kiváltságlevél súlyos feltételeket szabott. A jászkunoknak vissza kellett fizetni az eladási árat, 500.000 Ft-t, és a földesúr által létesített beruházások értékét és kamatait. Vállalták 1.000 lovas katona felszerelését, és az évi hadiadó fizetését, továbbá az önkormányzat költségeit. Viszont visszakapták személyes szabadságukat, önkormányzatiságukat, különállóságukat és a nádor legfıbb bíróságát. A redempcióban minden település megváltotta saját belsı határát és néhány pusztát. A területre esı összeget kivetették a lakosságra. Akik ki tudták fizetni az összeget, tıkeföldet kaptak. (Tulajdonjogukat a kifizetés után a földkönyvekben a Liber Fundikban rögzítették). İk lettek a jászkun társadalom teljes jogú, földtulajdonos polgárai, választók és választhatók. A redemptusok a közlegelıket díjtalanul vagy kedvezményesen használhatták. Mentesek voltak a rév- és vámfizetés alól. Akik a megváltásba keveset fizettek irredemptusok lettek. Hozzájárultak a megváltáshoz de a befizetett pénz nem érte el a meghatározott értéket, ezért kevesebb joggal rendelkeztek. İk tıkeföldet sem kaptak. Joguk volt a zsellérekkel szemben érvényesíthetı elıvételi jog. Irredemptusoknak tekintették a redempció után bevándorlókat, ha vásárolt földjük nem érte el az értékhatárt. Zsellérek lettek a redempciós jogokból nem részesített, de szabad emberek. Jogaikat a tanács szabályozta. 1752-tıl a gazda hatalma alá tartoztak. Adójuk befizetéséért, magatartásukért a gazda felelt. Zsellért befogadni csak a tanács tudtával lehetett, elköltözését is jelenteni kellett. A kerületben éltek nemesek is. Nemesi birtok nem volt a kerületben, így személyük adómentes volt, de jószágaik nem. A Jászkun Kerület három, területileg is különálló egységbıl tevıdött össze. A Jász Kerület központja Jászberény, egyben a Jászkun Kerületnek is székhelye, a Nagykun Kerület központja Karcag és a Kiskun Kerület központja Halas. A redempciót követıen kialakult jászkun társadalom jellemzıje, hogy szabad emberek alkotják, választott vezetıik és autonóm közigazgatásuk segítségével intézték saját ügyeiket. A Jászkun Kerület olyan törvényhatóságnak tekinthetı, amely bár különleges közigazgatási szervezettel és speciális 13 BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet. Jászkunok a XVIII-XIX. században. Debrecen, 2001. 11-19. p.

15

jogrendszerrel rendelkezett, mégis beilleszkedett a birodalom és Magyarország közigazgatásába. A kiváltságos területen három egymásra épülı igazgatási szintet figyelhetünk meg. A jászkunok legfıbb elöljárója és bírája az ország mindenkori nádora lett, akinek megnevezése „Jászkunok Bírája és Grófja”. Az elsı szinten az összkerületi igazgatást találjuk. A kerületek élén a fıkapitány állt. A nádortól való függıségét a „nádori fıkapitány” cím is tükrözte. İ volt a nádort helyettesítı egyszemélyi fıhatóság, az összkerületi közgyőlés elnöke. A nádori alkapitányt találjuk a Jászkun Kerület magisztrátusának az élén. Ide tartoztak a számvevık, szakalkalmazottak (pl. orvos, mérnök stb.), rendészeti alkalmazottak (pl.hajdúk). Az összkerületi fıjegyzı (nótárius) és a két aljegyzı (vicenótárius), az adminisztrációs ügyeket intézte. A fı- és a három alfiskálisra a jogi természető dolgok tartoztak. A fıadószedı az adóbehajtási ügyekkel foglalkozott. A kerület egészének közigazgatását az összkerületi közgyőlés döntései irányították. A közgyőlésben minden helység küldöttséggel képviseltette magát. Ennek tagja a fıbíró és a jegyzı (akiknek kötelezı volt a részvétel), de a helyi tanács által megbízott más személy is megjelenhetett. Részt vettek a magisztrátus tagjai, az egyes kerületek (Jász, Nagykun, Kiskun) elöljárói és a nádori táblabírák. Az üléseket a fıkapitány, távolléte esetén az alkapitány vezette. A hármas kerületi szint azonos volt a vármegyékkel. Az igazgatás középsı szintjét az egyes kerületek közgyőlései és elöljárói alkották (Partikuláris kerület győlése). A kapitányok mellett esküdtek és biztosok képezték a három kerület tisztikarát. Számuk változó, a Jász Kerületben 3 esküdt és 4 biztos, a két kunsági kerületben 2 esküdt és 2 biztos tevékenykedett. A felügyeleti és ellenırzési jogkörre a nádor nevezett ki minden kerületbe 2-2 nádori táblabírót. Az igazgatás alsó fokán a kiváltságos települések élén a fıbíró állt, aki a helységben az ügyeket és a törvénykezést irányította. Megbízatásuk egy évre szólt. Az adminisztrációs feladatokat a fıjegyzı látta el. Néhány helyen aljegyzı is mőködött mellette. A helyi adók beszedését a községi adószedı végezte. A helyi közigazgatás szerve a 12-16 tagból álló tanács volt. Tagjait évenként választották. A tanács jogszolgáltatási és közigazgatási ügyekben határozott, de gazdaságirányító és szervezı tevékenységet is végzett. Az igazgatási szervezet hatékonyan irányította a társadalom életét. I. 1. 6. A Jászkun Kerület a redempció után A Jászkun Kerület önállóságát csak II. József alatt fenyegette veszély. Az uralkodó 1785-ben a kerületeket az általa szervezett tíz kerület közül, az I. sz. közigazgatási kerületbe osztotta. 1787-ben megszüntették a kerület közgyőlését és a nádori fıkapitány tisztét. A közigazgatási feladatokat jászkun kapitánynak nevezett tisztviselık látták el, akik mellett két jegyzı és egy ügyész tevékenykedett. A Jászkun Kerület csak 1790-ben, II. József halála után nyerte vissza autonómiáját.14 1823-ban kísérletek történtek a helyi tisztújításokra, mégpedig úgy, hogy abban már az irredemptusok képviselıi is részt vehessenek. Ez volt az elsı próbálkozás a képviseleti rendszer bevezetésére. A próbálkozás a redemptusok és szenátorok ellenállása miatt megbukott. 1832-36-ban a tisztségviselık adómentessége került a középpontba. Az adómentesség eltörlését nem sikerült elérni. 1843-44-ben azután már teljes közigazgatási átalakítást követeltek a változást óhajtók. Az ügyet az országgyőlés is megtárgyalta és a szabad királyi városok rendezésével együtt keresett megoldást. Végül mégsem lett új közigazgatási rendtartás.15 1848-ban a 25. törvénycikk megalkotásával a törvényhozók gondoskodtak a kiváltságos kerületek igazgatásának szabályozásáról. A 28. törvénycikk értelmében a nádor 14 BAGI Gábor: A Jászkun Kerület és a reformországgyőlések. Szolnok, 1991. 15 BÁNKINÉ MOLNÁR E. 2005. 47-70. p.

16

legfıbb bírói hatalma megszőnt. A Jászkun Kerület igazságszolgáltatása átalakult. Idáig a nádori törvényszékhez tartozó pereket a továbbiakban a hétszemélyes táblához kellett benyújtani. Az ügyek elıterjesztésével egy elıadót kívántak megbízni. Ugyanez a törvény a kerületek nádori fıkapitányát fıispáni rangra emelte. A lezajlott tisztújítások és választások után, új összetételő közgyőlés jött létre a kerületben. A közgyőlés kibıvült a választással bejuttatott megyebizottsági tagokkal. A hadügyekre vonatkozó feladatot egy központi bizottmány hatáskörébe utalták. A honvédelmen kívül gazdasági, politikai ügyek döntésre elıkészítését alkalmi bizottságok végezték. 1849 januárjában a kerületek fıkapitánya átállt a császáriakhoz. Helyébe WindischGrätz és a Honvédelmi Bizottmány is kinevezte kormánybiztosát. A kerületek így két kormánybiztost is kaptak egy idıben. A Jászkun Kerület közgyőlése a szabadságharc alatt utoljára Kunszentmártonban ülésezett. 1849 novemberében a Jászkun Kerület felosztását közigazgatási járásokra a fıkapitány javaslata alapján végezték. A volt Jász Kerületbıl kialakították a Jászapáti és Jászberényi járást. A Nagykun Kerület változatlan maradt, de elnevezése Karcagi járásra változott. A volt Kiskun Kerületbıl két közigazgatási járás alakult Kiskunfélegyháza és Kunszentmiklós székhelyekkel. A kerületek élén a fıkapitány állt, amely a megyefınöki beosztással azonosnak számított. A járások élén a kerületi kapitányok (cs. kir. kapitányok) rangja a szolgabírákéval azonos tisztségnek felelt meg. A kerületi fıbiztost minisztériumi elıterjesztésre a császár nevezte ki. A kerületi fıbiztosnak alárendelt kormánybiztost (a megyékben megyefınök, a Jászkun Kerületben fıkapitány) a kerületi fıbiztos elıterjesztésére a hadsereg fıvezére nevezte ki. A járások élén álló kerületi kapitányokat (szolgabírák) a fıkapitány jelölésére a kerületi fıbiztos nevezte ki. A kerület lakosságának hagyományaiktól eltérıen, nem lehetett beleszólása a kinevezésekbe. Az ország véglegesnek szánt közigazgatási rendeletét a császár 1850 szeptemberében hagyta jóvá. A Jászkun Kerület a Pest-Budai közigazgatási kerületbe lett besorolva. A törvényszéki járások száma ötrıl hétre emelkedett. A Jászberényi és a Jászapáti járás megmaradt. A Kiskunságban a korábbi két járás helyett három lett, Halas, Kunszentmiklós és Félegyháza. A Nagykunságban a korábbi egy helyett kettı alakult, Karcag és Kunszentmárton székhelyekkel. A Magyarországon bevezetendı végleges közigazgatási rendszert szervezı rendeletet a császár 1853 januárjában jóváhagyta. A Jászkun Kerületben lényeges változásra csak a kapitányságnál (szolgabíróság) került sor. A járási közigazgatási hivatalok nemcsak közigazgatási ügyekre, hanem igazságszolgáltatási ügyekre is hatáskört kaptak. Ily módon a közigazgatás és a jogszolgáltatás ismét egyesült. A Jászkun Kerületben megalakultak a cs. kir. kapitányságok, amelyek közigazgatási hivatalként mőködtek, de a kapitány a bíróság vezetését is ellátta. A korábbi 5 közigazgatási és 7 törvényszéki járás helyett, 6 járást szerveztek: Jászberényi, Jászapáti, Karcagi, Félegyházi, Halasi, Kunszentmiklósi járás. Az 1861-ben tartott közös Jászkun kerületi közgyőlés az 1848. évi önkormányzat visszaállítását szerette volna elérni. Az ezt követı Schmerling provizórium idıszakában (1861-1865) a fıkapitány közvetlenül a kancellár, illetve a helytartó alárendeltje lett. A közigazgatás és a törvénykezés elkülönült és külön személy vezette az adminisztrációt. A kerületi tisztikarok megalakulása után, az egyes helységek tanácsai 1862 elején újjáalakultak. A városok új tanácsai közigazgatási, törvénykezési és rendıri osztályból álltak. A törvénykezési osztály elnöke a fıbíró lett, ide tartoztak a törvénykezési tanácsnokok, és a jegyzık. A közigazgatási osztályba a közigazgatási tanácsnokok, a rendırbiztos, a másodbíró, az állami adószedı és a közigazgatási jegyzık tartoztak. A kiegyezés után, 1867-ben a Jászkun Kerület fıkapitányának rangját a fıispánéval egyenlınek ismerték el. A Jászkun Kerületben a közigazgatási szervezet újjáalakítása azonban eltért a vármegyék szervezeti megújításától. A kerületben az volt az elv, hogy az 17

önkormányzat alapja a község, így a 25 község önkormányzati egységét jeleníti meg a Jászkun Kerület, mint törvényhatóság. Az 1867-es összkerületi tisztújító közgyőlésen a fıkapitány elnökölt, a községek beküldött szavazatait egy alkalmi bizottság számolta össze, melybe minden kerületbıl 5 tagot küldtek. A közigazgatási élet 1868-ra stabilizálódni látszott. A közgyőlésekre az ügyeket alaposan elıkészítették. A tárgyalásra kerülı témákat a hetenként, szükség esetén naponta ülésezı kisgyőlésben intézték, csak jóváhagyásra terjesztették a közgyőlés elé. A gyors ügyintézést szolgálta az állandó és alkalmi bizottságok létrehozása. Az alkalmi bizottságok a közgyőlés elsı napján megkapták a feladatokat, és már másnap elıterjeszthették véleményüket. Az elsı kapitány javaslatára négy, tárgyalást elıkészítı bizottmányt állítottak össze. Ezen kívül létezett még, két állandó bizottmány. A polgári átalakulás következı lépése az igazságszolgáltatás reformja volt. Az 1869. évi 4. törvénycikk a régi rendi bíróságok helyébe, a polgári bíráskodást helyezte. Ez nem aratott osztatlan lelkesedést a kerületekben, hiszen ez kiváltságaik megszüntetésének elsı lépését jelentette. A következı az 1870. évi 42. törvénycikk, amely lényegében megszüntette a Jászkun Kerületek kiváltságos különállását és megpróbálta a polgári vármegyerendszer keretébe illeszteni. A közgyőlés helyébe a törvényhatósági bizottság lépett .A régi kiváltságos területeken, mint a Jászkunság, megmaradt a tisztviselık régi elnevezése. A közgyőlés elnöke a kormány képviselıje, a fıispáni feladatokkal megbízott fıkapitány lett. A törvényhatóság elsı tisztviselıjének helyén az alispáni jogkörrel rendelkezı alkapitányt találjuk. Ügyintézıi a fıjegyzı és az aljegyzık. Az egykori kisgyőlés helyébe az állandó választmány lépett. Véleményezı és javaslattevı szervként mőködött, a kisgyőlés korábbi határozathozatali jogát azonban nem kapta meg, azt az alkapitány vette át. A volt kiváltságos területeken három járás alakult, amely azonban nevében megtartotta a kerület elnevezést. A Kiskun kerület Kiskunfélegyháza székhellyel, a Nagykun kerület Karcag és a Jász kerület Jászberény székhellyel. A kerületek élén járási fıszolgabírók hatáskörével felruházott kerületi kapitányok álltak. A kerületbe tartozott 9 rendezett tanácsú város és 19 község. A kerületi közigazgatási hálózat lényegében 1876-ig változatlan maradt a megyék területrendezéséig A Jászkun Kerület életének utolsó éveiben több személyi változás is történt. Érdemes megemlíteni ezeket a tisztségviselıket, hiszen nemcsak a megszőnı kerületek, de az újonnan létrehozott megye elsı vezetıi is lesznek. 1873-ban a Jászkun Kerület fıkapitányának Kiss Miklóst Kecskemét város országgyőlési követét nevezték ki. Az új kerületi alkapitány pedig Sipos Orbán lett. 1876-ig több elképzelés is felmerült a kerületek megyékbe illesztésével kapcsolatban. Önálló jász megye, kiskun megye vagy kun megye alakítása vetıdött fel, de nem tudtak meggyızı érveket felsorakoztatni ezen elképzelések mellé. Végül a Kiskun Kerületet leválasztották történelmi társkerületeirıl és Jászberény sem tudta megırizni vezetı helyét. A király 1876. június 19-én szentesítette az 1876. évi 33. törvénycikk. A törvény létrehozta Jász-Nagykun-Szolnok vármegyét a Jász Kerület a Nagykun Kerület és KülsıSzolnok területeibıl. A Kiskun Kerületet Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyébe tagolták be.16

16 BÁNKINÉ MOLNÁR Erzsébet: A Jászkun Kerület igazgatása 1745-1876. Szolnok, 1995. 143-228. p.

18

I. 2. Külsı-Szolnok megye közigazgatásának története I. 2. 1. Az egységes Szolnok megye a királyi vármegyék korszakában (11-13. század)17 A Heves vármegyétıl leválasztott külsı-szolnoki részek, a török korban önállóságát elvesztett középkori megye maradványai, az 1876-ban megalakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területének több, mint felét tették ki. Szent István király uralkodásának késıbbi szakaszától kb. a 13. század közepéig állt fenn az óriási területő, a történeti Erdély nyugati peremvidékétıl a Tiszáig terjedı önálló Szolnok vármegye. Ez az ısi, 1018 és 1038 között létrejött közigazgatási egység valószínőleg nem lehetett összefüggı terület, mivel az ugyancsak kora Árpád-kori Bihar és Szabolcs vármegyék szétszabdalták. Elnevezésének eredete vitatott, de a legelfogadottabb vélemény szerint a „Szolnok” helynév személynévbıl származik, amely városnévvé változva a hozzátartozó terület névalakjává is vált. Maga a Szolnok név Zounuk alakban, 1075-ben fordul elı elıször, a garamszentbenedeki apátság alapítólevelében. Feltételezhetıen a Szent Gellért legendában szereplı, Gellért kíséretéhez tartozó Szaunik ispán, megyénk elsı várispánja lehetett a névadó, akit 1046-ban a Vata-féle pogánylázadás idején ugyancsak megöltek. Az Árpád-kori vármegye nyugati peremén fekvı Szolnok elsısorban földrajzi fekvésének köszönhette megyeközponttá emelését, ugyanis a Zagyva-torkolat alatt jó átkelıhely volt és az ország központi részébıl Erdélybe itt vezetett a legrövidebb út. Késıbb, a 12. században a megye és a város jelentıségét növelte a dési sóbányák megnyitása, majd Károly Róbert uralkodása alatt a máramarosi sóbányák intenzívebb kiaknázása. Ekkor már a sót vízi úton is szállították Szolnokra és ezzel a megyeközpont kiemelkedıen fontos sóelosztó hely lett. A hatalmas kiterjedéső Szolnok megye élén egyetlen ispán állt, akit 1134-ben említenek elıször a források. Az ispán Szolnok várából igazgatta vármegyéjét. Az ispánt a vármegye élére a király nevezte ki. A történészek egy része, köztük Benedek Gyula is, különbséget tesz az egész vármegye vezetıje, a megyésispán és a kisebb területeken illetékes várispánok között. A megyésispán beszedette az adókat, a vámokat, a vásári illetékeket, és ami Szolnok megyében különösen fontos volt, megszervezte a sószállítást. Feladatainak ellátásáért az 1222. évi Aranybulla szerint a cseberpénz, a vám, az ökör és a várak jövedelmének egyharmada illette meg. A megyésispán a várispánnal ellentétben nem lakott állandóan a vármegyében és egyidejőleg több megyének is lehetett vezetıje. A várak egy részéhez tartozó zártabb területek, a vár megyéje valamennyi itt található királyi, egyházi és földesúri birtokot magában foglalta. A várak másik részéhez szétszórt birtokok tartoztak. Ezek voltak a várispánságok, élükön a várispánnal. A várispánságok birtokain a várnépek éltek közvetlen elöljáróikkal, a várjobbágyokkal. A várispánság uradalmi jövedelmének kétharmada a királyt, egyharmada a megyésispánt illette. A megyésispán a szabad parasztok, míg a várispán a várnépek vezetıje volt. A billogos bíró, vagy más néven királybíró elnevezés a tisztséget betöltı személy által magával hordott ércpecséttel kapcsolatos. Kezdetben a király által kiküldött tisztviselık, késıbb a megyésispánok helyettesei voltak a bíráskodási ügyekben. Benedek Gyula értelmezése szerint a megyéken belüli várispánságok vezetıi, a várispánok a megyésispánok helyetteseinek tekinthetık, a vármegye földrajzilag elhatárolódó részének igazgatásában. A várispán feladatait a várjobbágyokon keresztül; az udvarbíró, várnagy, hadnagy, százados és 17 A középkori Szolnok, illetve Külsı-Szolnok vármegye közigazgatásának ismertetésekor elsısorban Benedek Gyula történész tanulmányaira és forrásközléseire támaszkodtunk, amelyeket a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár jelentetett meg. A publikációk közül a legtöbb közigazgatás történeti adatot tartalmazó tanulmány: BENEDEK Gyula: Külsı-Szolnok vármegye 1258-1569. In: ZOUNUK 23. (Szerk.: Fülöp Tamás) Szolnok, 2008. 169-223. p.

19

tizedes segítségével látta el. Ezek a tisztségviselık a várjobbágyok közül kerültek ki. Az udvarbíró, más néven udvarispán fellebbviteli igazságszolgáltatási ügyekben hozott döntést a várnépek vonatkozásában. Amennyiben nem tudott ítéletet hozni, áttette az ügyet a területileg illetékes káptalanhoz, ahol tüzesvas próbát tarthattak. A várnagy a várispán helyettesének számított és a vár belsı rendjének fenntartásáért felelt. A várispán jogkörét annak hadba vonulása esetén teljes mértékben ellátta. A hadnagy a várispán katonai helyettese volt. Békeidıben a várnépek katonai kiképzését irányította, harcban a várispánság négy lovasszázadát vezette. A százados, vagy járásvezetı a késıbbi katonai rendfokozattól eltérıen alárendelıdött a hadnagynak és a várnépekbıl szervezett egy-egy lovasszázad élén állt. A tizedes a lovasszázad egy tizedének, vagyis tíz embernek a parancsnoka volt, akiket a százados utasítása szerint vezetett. A várnépek között bírói feladatokat is ellátott. Az ügyek fellebbezés esetén a tizedestıl az udvarbíróhoz kerültek. A tizedes állandóan kint élt a várföldeken, felelt a termelımunkáért és a várispánság ellátásáért. A szabad parasztok által lakott falvak élén falubíró, vagy más néven falunagy állt. A közös javak kezelését és a földközösség adminisztrációját irányította. Vezette a falukönyvet és kisebb ügyekben bíráskodási feladatokat is ellátott. Kristó Gyula történész szerint az elıbb ismertetett felfogástól eltérıen, a vármegye vezetése azonos volt a várispánság vezetésével és a várispán egy személyben a vármegyei, más néven megyés ispáni tisztséget is betöltötte. Kristó Zounuk ispán halálának idıpontjából következtetve Péter király uralkodásának idejére helyezi Szolnok vármegye létrejöttét. Feltételezése szerint ekkor már állt a szolnoki földvár, a szervezıdı megye központja.18 I. 2. 2. Külsı-Szolnok megye kialakulása A történészek véleménye abban a kérdésben is megoszlik, hogy Szolnok vármegye közigazgatási egysége mikor bomlott fel belsı- és külsı-szolnoki részekre. Külsı-Szolnok megye megjelenését Csánki Dezsı 1420-30 közé, Kristó Gyula 1441-re, Tagányi Károly a 15. század végére helyezte. Petri Mór, Szilágy vármegye monográfiájának szerzıje szerint jóval korábban, 1271-ben említették elıször Külsı-Szolnok vármegyét. Benedek Gyula hadtörténész legújabb kutatásai szerint még ennél is elıbb, 1258 körül vált szét az addig egységes közigazgatási terület Belsı- és Külsı-Szolnok megyére. Véleménye szerint IV. Béla és fia, V. István ifjabb király közötti háborúskodásba torkolló viszály lehetett elsıdlegesen az oka Szolnok megye széttagolódásának. Ugyanis V. István Gyulafehérváron rendezte be királyi székhelyét és az erdélyi vajdaságon kívül Magyarország keleti részére is igyekezett kiterjeszteni hatalmát. A vajdaság nyugati határa a két király, apa és fia fennhatósága alá tartozó területeket, köztük Szolnok vármegyét is kettéosztotta. V. István, hogy hatalmi ambícióinak érvényt szerezzen, a különvált Belsı-Szolnok és Külsı-Szolnok vármegye élére is bizalmi emberét, az erdélyi vajdát nevezte ki ispánnak. Korábban az ország nádorai voltak a még egységes Szolnok megye ispánjai. Az erdélyi vajda és a szolnoki ispán cím 1263-tól 1441-ig összekapcsolódott. Ez is bizonyítja, hogy mennyire jelentıs tisztség lehetett Szolnok vármegye ispánsága a középkori Magyarországon. A megyésispáni címet viselı nádor, majd az erdélyi vajda valószínőleg nem személyesen, hanem kirendelt helytartó útján igazgatta a megyét. A 13. századi oklevelek az ispán után a curiális comest (udvarbíró) emlegetik, mint az ispánnak közvetlenül alárendelt tisztséget. További tisztségviselık a hadnagy és a király szolnoki billogosa. A várelemek közül a várjobbágyokat, várhospeseket (telepesek) és a várnépeket említhetjük meg.

18 KRISTÓ Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetébıl. Dél-alföldi évszázadok 20. Szeged, 2003. 99-105. p.

20

A 13. század utolsó harmadában a királyi vármegye fokozatosan nemesi vármegyévé alakult át. A király már a század elejétıl egyre több várföldet kényszerült eladományozni a szervienseknek, a nemeseknek, hogy hőségüket biztosítsa. Ennek következtében meggyengültek a várispánságok. A tatárjárás idején az is bebizonyosodott, hogy csupán regionális katonai feladatok ellátására alkalmas a várispánságok hadszervezete, amely a mozgékony és nagy tömegben támadó ellenséggel szemben nem bizonyult hatékonynak. A nemesi vármegye kialakulásával szinte egyidejőleg szervezıdött Külsı-Szolnok megye, ezért a királyi vármegye struktúrája csak az önállósuló Külsı-Szolnok elsı évtizedeiben funkcionálhatott. A 13. század végétıl egészen az 1848-as forradalomig a nemesi vármegye intézményrendszere állt fenn Külsı-Szolnok, majd a török kortól Heves és Külsı- Szolnok megyében. Oklevélben elıször 1279-ben fordult elı Külsı-Szolnok megye neve, de a 14. század elejétıl már egyre sőrőbben elıfordul ez az elnevezés. Ekkor már a Tisza menti megye ispánjait és alispánjait is megnevezik a források. Szolnok megye kettéválásának állandósulásához valószínőleg az elkülönülı egyházi igazgatás is hozzájárult. A nyugati tömb a szolnoki fıesperességgel a váci egyházmegyéhez tartozott, míg a keleti rész, amelynek fıesperességét ugyancsak szolnokinak nevezték, az erdélyi püspökség területére esett. A 15. században egy harmadik megyerész is önállósult Közép-Szolnok vármegye néven, amely Belsı-Szolnoktól nyugatra feküdt. Belsı- és Közép-Szolnok megyét az erdélyi vajdaság határa választotta el. A Heves vármegye és Szolnok vármegye között az Árpád-korban még egy ısi megye volt, a késıbbi Nagykunságot és Szajoltól Tiszafüredig a Tisza melléki falvakat magába foglaló, Kemej vármegye. Ennek szervezése még Géza fejedelem korában megkezdıdött. Anonymus Gesta Hungarorumában annál a résznél ahol Taksony vezér cselekedeteirıl ír az alábbiakat említi: ”...azon idıben a besenyık földjérıl jöve egy fejedelmi származású vitéz, kinek neve vala Thonuz-Aba, Urkund atyja, kitıl a Tomaj nemzetség származik, kinek Taksony vezér lakóföldet ada a Kemej részeken a Tiszáig, ahol most Abád rév vagyon...”. Anonymus gesztája inkább egy regényes meseszövés, melyben saját korának viszonyát a honfoglalás idejére vetíti vissza, mégis az általa leírt Kemej megyét létezınek tekinthetjük. Ezt erısíti meg a Váradi Regestrum, melynek 96. pontjában „Quemei provincia”-t említenek. Kemej megyét még a tatárjárás elıtt felosztották, északi részét a hevesi, déli részét a szolnoki várispánsághoz csatolták.19 I. 2. 3. Külsı-Szolnok vármegye közigazgatása a 14. század elejétıl 1569-ig Az 1291. évi V. törvénycikk szentesítette a nemesi vármegyék mőködését és 1298-ban a XXXII. és a XXXV. törvénycikk a nemesi megyék bíráskodási jogkörét is meghatározta. A központosított közigazgatási rendszerbe illeszkedı királyi vármegyével szemben, helyi hatalommal rendelkezı önkormányzati szerv volt a nemesi vármegye, amely széleskörő közigazgatási és bíráskodási tevékenységet gyakorolt. Általában a nemesi megyéket – köztük Külsı-Szolnok vármegyét is – négy járásra osztották fel és a járásokat egy-egy szolgabíró irányította. Megyeházákat csak a Dózsa-féle parasztfelkelés leverése után kezdtek építeni, és ettıl kezdve állandósult egy-egy megye székhelye. Ám a közigazgatási központok jóval hamarabb kialakultak, azokon a helyeken, ahol általában a megyegyőléseket tartották. A földrajzi fekvés, a megye minden részébıl a jó megközelíthetıség, csakúgy, mint a tartózkodásra alkalmasság fontos tényezık voltak a nemesi vármegyék központjainak létrejöttében. Benedek Gyula kutatásai szerint a 14. század végéig Külsı-Szolnok megye központja nem Szolnokon, hanem a keleti részen, Belsı-Szolnok határához közel mőködött. 19 Jász-Nagykun-Szolnok vármegye múltja és jelene. (Szerk.: Scheftsik György) Pécs, 1935. 54. p.

21

Az 1300 és 1380 között, Külsı-Szolnok megyében kiadott okleveleket Szıdemeteren, vagy Kenén datálták. Az elsı, eredeti szöveggel fennmaradt, 1300. augusztus 1-jén keltezett oklevélben a négy külsı-szolnoki szolgabíró tudósításáról olvashatunk egy rágalmazási üggyel kapcsolatosan, amelyet a Szıdemeteren tartott nemesi közgyőlésen tárgyaltak. A Tisza menti Szolnok neve elıször 1380-ban, egy nagyrévi ügyet ismertetı oklevélben tőnik fel elıször. Ám ettıl kezdve egészen a mohácsi csatavesztésig, Szolnokon datálták az okleveleket. A középkori sóbányászat központjának számító Belsı-Szolnok fejlett adminisztrációval bíró terület volt Magyarországon, és ez a viszonylagos fejlettség KülsıSzolnok Erdélyhez közeli keleti részén is megmutatkozott. Külsı-Szolnok megyének ezen a részén a közigazgatási és katonai szervezettség és a népesség rétegzıdése is jobban kialakult, mint a Közép-Tisza vidéken. A megye központja akkor került át a nyugati végponton fekvı Szolnokra, amikor megkezdıdött Közép-Szolnok megye néven a keleti részek önállósulása, vagyis a 14. század vége felé. Benedek Gyula kutatásai szerint ugyanis ekkorra erısödött meg a birtokos nemesség az elmaradottabb Közép-Tisza vidéken, melynek tagjai közelebbi közigazgatási és igazságszolgáltatási központ létrehozását igényelték. Ezáltal Külsı-Szolnok vármegye kettészakadt és a megyegyőléseket Szolnokon, esetenként Tiszavarsányban tartották. 1380-tól az okleveleket is ezen a két helyen keltezték. A megyeközpontban ülésezett a nádori közgyőlés, az általános közgyőlés, a részleges nemesi közgyőlés. Az igazságszolgáltatás fontosabb szervei is itt mőködtek; a kihelyezett nádori ítélıszék, a közgyőlési ítélıszék, a fogott bírák intézménye és a jobbágyok részére a földesúri ítélıszék. A nemesi vármegyék a király joghatósága alatt álltak. Ezzel szemben az erdélyi megyék, köztük Belsı-Szolnok is, csak közvetve, az erdélyi vajdán át tartoztak a király joghatósága alá. 1263tól egészen 1411-ig azonban a 13. század közepén kialakult sajátos hatalmi viszonyok örökségeként, Külsı-Szolnok vármegye ispánjai folyamatosan maguk az erdélyi vajdák voltak és ez különös helyzetet, bizonyos fokú kettısséget jelentett. Ugyanis az ispánt közvetlenül a király, de az erdélyi vajda személyében nevezte ki. A 15. században egy rövidebb, átmeneti idıszakban Lazarevics István, majd Brankovics György szerb despoták különleges jogokat élveztek Külsı-Szolnok, Szatmár és Torontál vármegyékben. A király az ı javaslatukat is figyelembe vette az ispán kinevezéséhez. I. 2. 4. Külsı-Szolnok vármegye tisztségviselıi A nemesi vármegye élén a megyésispán állt. Ezt a funkciót az 1291. évi I. törvénycikk rendszeresítette. A törvény a megyébıl való származást és a helyben lakás kötelezettségét nem írta elı. Csupán két évszázaddal késıbb, az 1498. évi XL. törvénycikk tartalmazta elıször a megyében lakás kötelezettségét. A megyésispán a nemesi vármegye önkormányzati jogköre ellenére a király embere volt és szükség esetén a nemesi vármegye érdekével szemben is az uralkodó akaratát képviselte. Az ispánt Magyarországon a király, Erdélyben az erdélyi vajda nevezte ki. Benedek Gyula összeállította Külsı-Szolnok vármegye ispánjainak és alispánjainak névsorát. Kutatásai szerint a megye elsı ispánja Dénes nádor volt. Késıbb Apor erdélyi vajda töltötte be ezt a tisztséget.20 Az ispán helyettese a vármegyében az alispán volt, akit az ispán 1486-ig, az országban bárhol lakó familiárisai közül választhatott ki. Ezután az 1486. évi decretum 60. cikkelye értelmében, csak az adott megyébıl vehetett maga mellé alispánt, akinek ettıl fogva a megyei közgyőlés elıtt esküt kellett tenni. Az 1504. évi decretum 2. cikkelye tovább korlátozta az ispán jogkörét, mivel már a megyei közgyőlésnek is jóvá kellett hagyni az alispán kinevezését. Amennyiben két alispánja volt egy vármegyének, elsı és második alispán 20 BENEDEK Gy. 2008. 210. p.

22

címmel különböztették meg ıket. Az alispánok megbízatása csupán egy évre szólt. Az alispán kezdetben elsısorban az ispánt helyettesíthette, pl. az ispán távollétében levezethette a nemesi közgyőlést és elnökölhetett a törvényszéken. Önálló jogkörébe tartozott viszont, hogy az alispáni törvényszéken elnökölt, amelyet Külsı-Szolnok megyében hetente hétfın tartottak. A szolgabírókat kirendelhette bőncselekmények kinyomozására és a szolgabírókkal együtt bizonyságleveleket adhatott ki. Ezenkívül kijelölhette a királyi embert a királyi parancsban megjelölt személyek közül. Az alispán vezetı szerepe késıbb egyre jelentısebbé vált és a megyei közigazgatás valamennyi ágazatára kiterjedt. Benedek Gyula kutatásai szerint Külsı-Szolnok megye alispánjának nevét, egy bizonyos Lökös nevő személyt elıször 1330-ban említik oklevelek. 1407-ig egy, majd 1467-ig egyidejőleg két alispánja, 1470-tıl a mohácsi vészig ismét egy alispánja volt Külsı-Szolnok vármegyének.21 A szolgabíró elnevezés a szolgák bírái kifejezésbıl származik, akiket a királyi szerviensek (szolgák) maguk közül választottak. A nemesi vármegye legkorábban, a 13. században megjelent tisztviselıi voltak. Az 1290. évi 16. törvénycikk szerint a megyékben általában négy szolgabírót választottak egy évi idıtartamra. Zsigmond király 1435-ben kibocsátott II. decretuma szerint, csak jobb módú megyebeli nemesek közül lehetett szolgabírókat választani, hogy ne legyenek megvesztegethetık. A szolgabírók kezdetben megyei igazságszolgáltatási feladatokat láttak el. Illetékességi körükbe a birtoktalan nemesek és a nem nemesek peres ügyei tartoztak. 1351 után a nem nemesek ügyei már nem a szolgabírók, hanem az úriszék elé kerültek. A 14-15. században, a szolgabírók már közigazgatási ügyekben is eljártak, pl. határjárások, adóösszeírások, adókivetések és beszedések foganatosítása, de igazságszolgáltatási szerepkörüket is megırizték. Részt vettek a nyomozásokban, tanúkihallgatásokban, a megyei és alispáni törvényszékek ítélkezésében. A Külsı-Szolnok vármegyével kapcsolatos oklevelekben viszonylag késın, 1299-ben, majd 1300-ban bukkan fel elıször a szolgabírói tisztség. Név szerint elsı ízben csak 1334-ben említi elıször oklevél a külsı-szolnoki szolgabírókat; Barta fia Pált, Lampért fia Pétert, valamint István fiait, Andrást és Jánost. 1390-ben a közép-szolnoki részek önállósodása után, a jóval kisebb Külsı-Szolnok megyének már csak két szolgabírája volt. Névsorukat a 15. század közepétıl Benedek Gyula az alábbiak szerint állapította meg: 1456-ban szandai Nemes György és Nemes Mihály, 1464-ben az egyik szolgabíró Sápi Lırinc, 1468-ban és 1469-ben az egyik szolgabíró Nényei László, 1470-ben, 1494-ben és 1495-ben az egyik szolgabíró Istvánházi László, 1499-ben az egyik szolgabíró Haraszti László, 1501-ben a két szolgabíró Istvánházi László és Nyényei Osvát, 1519-ben a két szolgabíró Istvánffy István és Veres Miklós.22 Külsı-Szolnok vármegyében, egy 1338-ban kiadott oklevélben bukkan fel elıször a nemesi vármegye fontos tisztségviselıinek számító királyi emberek egyikének, Inokai Istvánnak a neve, aki a váci káptalan hites megbízottjával együtt nyomozást végzett Felsıalpáron. A királyi embereket, mintegy 10-12 nemest a megyék évenként jelölték ki. Feladatuk volt, hogy az illetékes káptalan kirendelt képviselıjével együtt, a király nevében hiteles személyként eljárjanak. A királyi ember a vármegyei közgyőlés elıtt esküt tett. 1351ig bármelyik megyébıl rendelhettek ki királyi embert, ezután azonban csak abból a megyébıl, ahol a végrehajtásra sor került. Mátyás 1486. évi decretumában már azt is rögzítették, hogy a megyében birtokos vagyonos nemesekbıl választhatnak királyi embereket. Legjelentısebb feladatuk a birtokba iktatás, a birtok helyszínén zajlott. A királyi ember felolvasta a király adományozási és beiktatási parancsát. Ám ez csak akkor vált érvényessé, ha a területileg illetékes káptalan, vagy konvent hiteles képviselıje is megjelent és a beiktatásnak senki sem mondott ellent. A királyi ember tisztséget viselık fontos feladata volt a határjárás és határfelújítás, vagyis a határok pontos megállapítása a világi birtokosok falvai között. Ezt is 21 BENEDEK Gy. 2008. 212. p. 22 Uo. 207. p.

23

csak a területileg illetékes káptalan, vagy konvent kiküldöttjével együtt végezhette el. Végül feladatkörébe tartozott a fıbenjáró vétséget elkövetett, vagy hőtlenség gyanújába keveredett nemesek megidézése is a király elıtt folytatott perekbe. A külsı-szolnoki királyi emberek neve az oklevelekben töredékesen maradt fenn. Az 1450-ben kiadott királyi parancs hat személyt, Szajoli Jakabot, Szajoli Pétert, inokai Gercse Miklóst, nagyrévi Or Miklóst, Galyai Lászlót és Antalt nevezte meg lehetséges királyi embernek.23 A Külsı-Szolnok megyei közigazgatásban és a bíráskodásban a vármegye keleti részében, egy 1299. július 31-én keltezett oklevélben tőntek fel elsı alkalommal az esküdtek, akik a közigazgatásban és a bíráskodásban is részt vettek. Az 1444. évi X. törvénycikk a számukat megyénként négyben, az 1486. évi törvénycikk nyolc-tizenkét fıben állapította meg. A falusi bírók nemcsak a nemesi, hanem már a királyi vármegyében is funkcionáltak, ám akkor még csak a szabad parasztok által lakott településeken. A bírók, mint helyi tisztségviselık sokféle feladatot elláttak. Adót szedtek be, közremőködtek a tizedösszeírásoknál, szervezték a közmunkákat, a katonai fuvarozásokat és beszállásolásokat, kezelték a közös javakat, szabályozták a határhasználatot, ırizték a falvak határait, általában véve vigyáztak a falu rendjére és kisebb ügyekben bíráskodtak. Érdekességként említjük meg, hogy Újszászon, amely a 15. század második feléig Külsı-Szolnokhoz, késıbb Pest megyéhez tartozott, bíró és szálláskapitány mőködött egyidejőleg. A szálláskapitány a jászok és kunok által lakott falvakban a bírói teendıket látta el. Újszászon a bíró a jobbágyoknak, a szálláskapitány a királyi jászoknak volt az elöljárója. A 15. század elsı felében, KülsıSzolnok megyébe betelepített szerbek életét falvaikban a vajda irányította. Tenyın, 1442-ben rác vajda látta el a bírói tisztséget a kun szálláskapitánnyal együtt. Benedek Gyula kutatásai szerint Külsı-Szolnok vármegyében a 15. században hat település rendelkezett mezıvárosi jogállással: Szolnok, Kengyel, Kaszapar, Fejéregyháza, Túr (Mezıtúr) és Varsány (Tiszavarsány). Heves vármegye déli, tiszántúli része, az ún. kishevesi kerület Fegyverneket, Kenderest, Szajolt és Túrpásztót is magában foglalva messze benyúlt Külsı-Szolnok megyébe. A mohácsi csatavesztés után lezajlott két királyválasztás a területileg amúgy is széttagolt megyét, politikai befolyás szerint is kettéosztotta. 1527-tıl a Tisza-Zagyva menti települések, majd a Tiszáig az egész jobb parti rész Ferdinánd király kezére került, míg a bal parti területek Szapolyai János híveinek hatalma alatt maradtak. A megosztottság másfél évtizedes idıszakából nem maradtak írásos emlékek. Ebbıl Benedek Gyula arra következtetett, hogy a megyei hivatalok sem mőködtek. 1541 és 1550 között a Szolnoktól délre fekvı, ma már nem létezı Tiszavarsány, több ízben a Külsı-Szolnok megyei törvénykezések színhelyeként szerepelt és a megyegyőléseket is itt tartották. Egy 1543-ban keletkezett oklevél bizonyítja, hogy Varsányban törvényszéket tartottak. Ennek vélhetıen az volt az oka, hogy Szolnok a Habsburg-párt uralma alatt állt, míg a tiszántúli részeken Fráter György, Kelet-Magyarország helytartója új megyeszékhelynek Tiszavarsányt jelölte ki. A Tiszán inneni területen az Erdély átadásáról szóló nyírbátori, majd Izabella királyné által aláírt szászsebesi lemondó nyilatkozat a Habsburg befolyás növekedését vonta maga után. Szolnokon földvárat építettek a török ellen és megkezdıdött a nemesi vármegye újjászervezıdése is. Ám 1552-ben Szolnok elesett és a megye nemessége jórészt Gyulára menekült. Átmenetileg innen irányították Külsı-Szolnok megye közigazgatását. 1566-ban azonban a gyulai várat is elfoglalta a török, és ezzel egyidejőleg egész Külsı-Szolnok vármegye a hódoltság részévé vált.24 Heves vármegye tiszántúli részét, az ún. kishevesi kerületet, továbbá Szolnokot és környékét Fráter György már 1549 után átengedte a Habsburg oldalon álló Heves vármegyének. Egy királyi rendelet Szolnok eleste után a hozzá tartozó településeket is Heves megyéhez csatolta. Végül a szultánnal kötött 1568. évi drinápolyi béke 23 Uo. 209. p. 24 BENEDEK Gyula: Jász-Nagykun-Szolnok megyei iratok 1527-1600. In: ZOUNUK 15. (Szerk.: Zádorné Zsoldos Mária) Szolnok, 2000. 304. p.

24

után, az 1569. évi 52. törvénycikk kimondta, hogy Külsı-Szolnok vármegyének nincsenek többé alispánjai és szolgabírái. Igazságszolgáltatási ügyeiben ezentúl Heves vármegye az illetékes. Bár a két megye egyesülését kezdetben ideiglenesnek tekintették és teljesen csak a bíráskodásban valósították meg, fokozatosan a közigazgatás összeolvadása is végbement.25 A hivatalos iratokban az így létrejött törvényhatóságot több, mint három évszázadon át Heves és Külsı-Szolnok törvényesen egyesült vármegyének nevezték. A külsı-szolnoki részek közigazgatásának története egészen 1876-ig, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye megalakulásáig szervesen összefonódott Heves megyéével és csak járási, városi és községi szinten lehetett elkülöníteni a hevesi részek közigazgatásától. I. 2. 5. Heves és Külsı-Szolnok vármegye közigazgatásának sajátosságai a 16-17. században Buda török kézre kerülése után, a királyi Magyarország védelmének súlypontja Eger várára esett. Eger fenntartásához és ellátásához országos érdek főzıdött, ezért ide adóztak a környezı vármegyék. Heves vármegye örökös fıispánjai az egri püspökök voltak, de mivel állandóan távol tartózkodtak, a fıispáni tisztséget az egri várkapitányok töltötték be. 1582-tıl az egyesített megyék fıispánjai és alispánjai már Külsı-Szolnok megyét is gyakran megemlítették és sokat foglalkoztak a terület részkérdéseivel. 1580-ban Recsky György, 1590-ben Dersy Gábor volt Heves és Külsı-Szolnok vármegye alispánja. 1565-tıl kezdve Hevessel együtt írták össze Külsı-Szolnokot is. 1596-ban Eger eleste alapvetıen új helyzetet teremtett. A vármegye törvényhatósága elıbb Rimaszombaton, majd 1613-tól Füleken mőködött. A fıispáni jogkör ekkor visszaszállt az egri püspökökre, ám ık a megyei adminisztrációtól elszakadva mégsem Rimaszombaton, illetve Füleken, hanem FelsıMagyarország egyházi központjaiban, Kassán és a felvidéki városhoz közeli jászói premontrei kolostorban alakították ki az egri egyházmegye átmeneti központját. Kapcsolatuk Heves és Külsı-Szolnok vármegyével szinte formálissá vált. Saját beiktatásukon kívül személyesen csak a tisztújító közgyőléseken jelentek meg idınként, késıbb azonban ezeken is inkább képviseltették magukat. A püspök-fıispánok a reformáció hatása alá került megyei nemességgel hamar ellentétbe kerültek. Ugyanis élve az 1548. évi 70. törvénycikkben biztosított jogukkal, katolikus vallású személyt jelöltek az alispáni tisztségre. A 17. század elején többségében protestánssá vált nemesség viszont arra törekedett, hogy evangélikus és református hitet valló személyek is legyenek a jelöltek között, akikbıl a nemesi közgyőlés az alispánt megválasztotta. Bár a század második felében az alispáni tisztség betöltésében a püspök-fıispáni akarat ismét érvényesült, szolgabírákat protestánsok közül továbbra is választottak.26 A Heves és Külsı-Szolnok megyei közigazgatást az alispánok irányították. Mőködésüket a 17. század közepétıl helyettes-, vagy másodalispánok segítették. A nemesi közgyőlésekre a szolgabírák köröztették a meghívókat a nemesek között. A tisztújító- és számonkérı szék rendszerint év elején ült össze. A megye pénzkezelését a sedes sigillaria ellenırizte. A tisztikar tagjai (alispán, másodalispán, szolgabírák, ügyész és jegyzı) tiszteletdíjat és egyéb természetbeni juttatásokat kaptak. A fıispán évi tiszteletdíja 100 forint volt. Díjazásban részesültek a megye országgyőlési képviselıi is. A vármegye tisztikarát a megyei generalis közgyőlés választotta meg és általában itt hozták az egyéb fontosabb határozatokat is, mint pl. az adókivetés, számonkérés, nemesi levelek kihirdetése stb. A központtól távoli részeken idınként kisebb jelentıségő partikuláris megyei győléseket is tartottak. A vármegyei tisztviselık megbízása egy évre szólt, a tisztikart a tisztújító közgyőlés 25 Heves megye történeti archontológiája (1681-) 1687-2000. (Szerk.: Bán Péter) Eger, 2011. 46-47. p. (Továbbiakban: BÁN P. 2011.) 26 BÁN P. 2011. 47-49. p.

25

újból megerısítette. A lemondás, vagy elhalálozás miatt megüresedett helyeket név szerinti szavazással töltötték be. Eger eleste után, a kettıs vármegye egész területe török uralom alá került és az elmenekült nemesség csak távolról és korlátozottan tudta érvényesíteni adminisztrációs jogait vármegyéjében. Az igazságszolgáltatást a tisztikar gyakorolta az esküdtekkel. A bőnügyekben a vármegyei tiszti ügyész képviselte a vádat. A törvénykezés ügyrendjét Heves és Külsı-Szolnok vármegye 1670-ben szabályozta. A törvényhatóság hatáskörébe tartozott a gyámsági teendık ellátása is. A megyei törvényszék járt el a zálogolási és kisebb birtokperekben, határkiigazítási ügyekben, a büntetıperekben, többek között a boszorkányperekben is. A jobbágyok felett az úriszék ítélkezett, ahonnan a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni. 1682-ben, amikor Thököly Imre elfoglalta Fülek várát, a felkelés vezérét Heves és Külsı-Szolnok vármegye a támogatásáról biztosította. Az ostrom alatt azonban sajnálatos módon elpusztult a megye levéltára. Ezért Heves és Külsı-Szolnok vármegyével kapcsolatos oklevelek csak a királyi központi szervek, a jászói konvent és a kassai püspökség levéltáraiban maradtak fenn. Mivel a tőzvészben a jegyzıkönyvek is elégtek, nem állapítható meg, hogy a megyei közgyőlések és az ítélıszéki ülések elkülönültek-e. Fülek lerombolása után, a közgyőléseket felváltva Gácson, Losoncon és Rimaszombaton tartották. Az utolsó győlést, mielıtt újból Egerbe költözött volna a megyei adminisztráció, 1687-ben Gácsra hívták össze.27 A török az elfoglalt Tisza menti részen 1553-ban megszervezte a szolnoki szandzsákot Szolnok székhellyel. A város szultáni khász birtok és a kádi székhelye lett. Eger 1596-os elestével az egri vilajetbe került a hatvani és a szolnoki szandzsák. A szolnoki szandzsákhoz a régi Szolnok megye, Bihar és a hódítások után újabb területek kapcsolódtak. A Szolnoktól északra fekvı területek már jóval elıbb, Hatvan 1544. évi elfoglalását követıen, a hatvani szandzsákhoz kerültek. A török megszállás ellenére a vármegye lehetısége szerint továbbra is beszedette az adót, ami a járási szolgabírák és a hozzájuk beosztott esküdtek legnehezebb és legveszélyesebb feladatát jelentette. A 17. században három hevesi és egy külsı-szolnoki járás, a Tiszai járás alkotta a megye területét. A szolgabírók általában nem a hódoltsági területen laktak. Kivételt csupán a 17. század elejétıl a Tiszai járás vezetıje jelentett, aki a szultáni kiváltságokat élvezı Gyöngyösön lakott. Ez a szolgabíró alispáni felhatalmazással más járásokban is intézkedhetett és ítélıszéket mőködtetett. A szegényebb nemesek közül megválasztott esküdtek viszont folyamatosan a megszállt megyében laktak és az adóbehajtáson kívül, kisebb bírósági ügyekben is eljárhattak. A legnagyobb, Tiszai járásban 6, a többi járásban 2-2 esküdt mőködött. A 17. század közepétıl a megyei törvényszéken, a sedrián folytatott büntetıperekben az alispán korábbi feladatait a tiszti ügyészek vették át és ezután a közigazgatási ügyekkel elfoglalt alispán helyett, a megye nevében a vádat képviselték.28 Az alföldi lakosság nemcsak a törökök, hanem a királyi Magyarország magyar, német, vallon és spanyol katonáinak erıszakoskodásaitól, rablásaitól is sokat szenvedett. Ezenkívül a különbözı kóborló elemek, hajdúk, martalócok és a portyázó tatár seregek is sanyargatták a népet, ugyanakkor a hódoltsági területrıl elmenekült nemesi vármegye semmilyen védelmet nem biztosított. A szabadcsapatok és rablók hatalmaskodása ellen, a jobbágyok fokozatosan saját védelmi szervezetet, ún. parasztvármegyét hoztak létre, A török és magyar hatóságok hozzájárulását megszerezve, a szomszédos községek ırszemélyzetet állítottak fel, azok élére hadnagyot választottak. Az egyes települések között megszervezték a hírszolgálatot és a terület lakosságának fegyveres felkelését. Az egri pasa már 1617-ben parancsban hatalmazta fel a községeket, hogy a rablókat öljék meg. Az 1625. évi XIII. törvénycikk a szabad hajdúk és kóborló nemesek megfékezésére a parasztságot ugyancsak felhatalmazta. A nép védelmi szervezete bevált és késıbb azt a vármegye saját keretei közé illesztette. 1649 után a 27 SCHEFTSIK Gy. 1935. 90-91. p. 28 BÁN P. 2011. 52-54. p.

26

paraszthadnagyok és tizedesek hites személyek lettek. A hadnagyok községi felkelést hirdethettek, fenntartották a rendet és az elfogott bőnösöket kiszolgáltatták a vármegyének. Egyúttal azonban korlátozták is jogkörüket és a parasztvármegyéket a nemesi vármegyék alá rendelték. Elıírták illetékességi körüket, törvényes ítéletet nem hozhattak, a hadnagyi tisztségre négy személyt csak javasolhattak, de az alispán választhatta ki közülük a legmegfelelıbbet. Mőködésüket Heves és Külsı-Szolnok vármegye 1679-ben hozott statútumaival tovább szabályozta és kimondta adómentességüket is. Ám a hadnagyok fölé nemesi rendő kapitányokat, vagy fıkapitányokat állítottak. A parasztvármegyék maradványai a török kor után, a helyi rendfenntartásban játszottak fontos szerepet.29 I. 2. 6. A kettıs vármegye közigazgatása az újratelepedéstıl a világosi fegyverletételig 1685-ben Szolnok vára, két évvel késıbb Eger és ezzel a kettıs vármegye egész területe felszabadult a török megszállás alól. A megpróbáltatások ugyan nem értek még véget, mivel 1691-ben és még 1697-ben is tatár seregek pusztították a tiszántúli részeket, a lakosság újratelepedése a szinte teljesen elnéptelenedett külsı-szolnoki részeken lassan mégis megindult. A megyei közgyőléseket eleinte nem Egerben, hanem Gyöngyösön, Pásztón és Patán (Gyöngyöspata) tartották. A Tiszai járás annyira ritkán lakott volt, hogy csak 1700-tól választottak elıször erre a területre szolgabírót, ifjabb Csıke János személyében. A felszabadult megye elsı fıispánja Fenessy György egri püspök volt, akit 1699-ben Telekessy István követett a fıispáni tisztségben. Ebben az idıszakban, az alispáni székben Horváth Gergely és Almássy János váltották egymást, két ízben is. İket 1702-ben Ordódy György követte.30 A vármegyék politikai jelentısége a Habsburg abszolutizmus felerısödésekor a 17-18. század fordulóján felerısödött, mivel a rendi jogok egyetlen hathatós védelmezıjévé váltak. Miután 1703 szeptemberében a kuruc seregek elfoglalták a szolnoki várat, Almássy János, korábbi alispán felhívására Heves és Külsı-Szolnok vármegye rendjei Rákóczi táborához csatlakoztak. A szabadságharc során Szolnok vára és a Közép-Tiszavidék többször is gazdát cserélt, végül 1710 ıszén véglegesen császári kézre került. 1715-ben a nagy tekintélyő gróf Erdıdy Gábor püspök lett a vármegye fıispánja és ezt a tisztséget közel három évtizeden át töltötte be. Tisztújító megyei közgyőléseket meglehetısen ritkán, 1718-ban, 1731-ben és 1746-ban tartottak. Heves és Külsı-Szolnok vármegye országos közjogi kérdésekkel alig foglalkozott, 1722-23-ban az országgyőlési követeknek semmilyen utasítást nem adtak. A megye mőködésének súlypontja az adóügyek intézésére esett. Az 1728. évi országgyőlésen a hevesi küldöttek adóügyi kérdésekben szólaltak fel. A vármegyei tisztikar a 18. század elejére jelentısen kibıvült. Alispán, helyettes alispán, szolgabírák, táblabírák, ügyész, esküdtek, jegyzık, perceptor, fıbiztos és albiztosok intézték a törvényhatóság ügyeit. A jobbágyok jogait a földesurak érdekeinek megfelelıen korlátozták. Számukra a szabad költözködést, a fegyverviselést és a vadászatot megtiltották. A falu bíráját a földesúr nevezte ki. Megszüntették a parasztvármegyét, a parasztkapitányok, tizedesek és hadnagyok ezentúl csak rendfenntartói és adóbehajtási feladatokat láttak el.31 Szolnok közigazgatását sajátos kettısség jellemezte. 1702-tıl, a szolnoki sóhivatal felállításának elrendelésétıl a város a Pozsonyban székelı Magyar Kamara budai tiszttartóságának birtokai közé tartozott, ezért az egri megyei hatóságok csak korlátozottan tudták jogaikat érvényesíteni. Pl. Szolnok központi része, az ún. Katonaváros 1747-ig nem fizetett hadiadót, sıt lakosait a vármegye össze sem írhatta. A Kamarát a provizorként, vagy harmincadosként emlegetett tiszttartó, Heves és

29 BÁN P. 2011. 57-58. p. ; SCHEFTSIK Gy. 1935. 94. p. 30 SCHEFTSIK Gy. 1935. 105. p. 31 Uo. 109-110. p.

27

Külsı-Szolnok vármegyét egy esküdt és egy komiszárius képviselte Szolnokon. A város közigazgatásának vezetıjét, a fıbírót a Kamara három jelöltje közül a lakosság választotta.32 Erdıdy püspök halála után gróf Barkóczy Ferenc, majd 1761-tıl 1785-ig gróf Eszterházy Károly püspök-fıispán állt Heves és Külsı-Szolnok vármegye élén. Barkóczy fıispánsága idején a megye politikai tevékenysége erısödött. Követei az 1751-es országgyőlésen hathatósabban szolgálták a nemesi jogok védelmét. Ám késıbb Mária Terézia felvilágosult abszolutizmus szellemében hozott rendeleteinek végrehajtását is akadályozni igyekeztek Heves és Külsı-Szolnok megyében, mint pl. képzett orvos alkalmazása, kínvallatás megtiltása, a sáskairtásra és árvízvédelemre vonatkozó intézkedések foganatosítása. Továbbra is megszigorították a protestánsok hitéletét és templomépítését. A nemesség az úrbérrendezés foganatosítását is szabotálta, ezért 1770-ben a Helytartótanács királyi biztost küldött ki Heves- és Külsı-Szolnok vármegyébe. A földesurak és jobbágyok új megállapodására csak ezután kerülhetett sor és 1772-ben a vármegye bevezette a helytartótanács által kiadott új adózási rendszert is. II. József uralkodása idején, 1785-ben az ország közigazgatását átszervezték. Tíz kerületet állítottak fel, ezek élére királyi biztosokat neveztek ki, akiknek közvetlenül a megyék alispánjait rendelték alá kibıvített hatáskörrel. Eszterházy Károlyt felmentették fıispáni tisztébıl és megyéjét Pest, Nógrád és Esztergom vármegyével, továbbá a Jászkunsággal együtt a Pesti kerületbe osztották be. Az új közigazgatási egység élére Majláth József grófot nevezték ki fıispáni adminisztrátor tisztségbe. Halassy Márton alispánt is leváltották, a tisztikar nagyobb része azonban helyén maradt. A megyei nemesi közgyőlés hatáskörét korlátozták. Évente legfeljebb egy közgyőlést tarthattak és a folyó ügyeket kisgyőlés elé utalták. Egy évvel késıbb, 1786-ban az igazságszolgáltatást kivonták a törvényhatóság illetékességébıl és külön törvényszéket állítottak fel. II. József halálával a megyei autonómia helyreállt és ismét Eszterházy püspök lett Heves és Külsı-Szolnok vármegye fıispánja. Utódját, Fáy Bertalan fıispáni adminisztrátort Fuchs Xavér Ferenc, az egri egyházmegye elsı érseke követte. Ettıl kezdve Heves és Külsı-Szolnok megye örökös fıispánjai az érsekségi rangra emelt egyházmegye vezetıi lettek. A nemzeti ébredés korának szellemében, 1812-ben a megyei közgyőlés határozatot hozott arról, hogy jegyzıkönyveit magyar nyelven vezeti. A napóleoni háborúk után a politikai élet a megyegyőlésekre korlátozódott, mivel I. Ferenc 1825-ig az országgyőlést nem hívta össze. A nemesi közgyőlések ismét a rendi ellenállás bázisaivá váltak. A király 1822-ben felmentette Fischer István egri érseket fıispáni hivatalából és helyére Almásy József személyében fıispáni helytartót nevezett ki, aki a megyei nemességgel szemben elsısorban aulikus érdekeket szolgált. Az 1830-as években a liberálisok és konzervatívok állandósult csatározása, továbbá Pyrker László érsek fıispán személyeskedı támadásai miatt, anarchikus viszonyok alakultak ki Heves és Külsı-Szolnok vármegye vezetésében. 1832-ben a tisztújítás elhalasztása véres eseményekhez vezetett, melyek kivizsgálására a Helytartótanács báró Eötvös Ignác királyi biztost rendelte ki Egerbe. A külsıszolnoki részeket magában foglaló Tiszai járás nemesei túlnyomórészt liberális elveket vallottak és szavazataikkal 1839-ben az országgyőlési követek megválasztásán, a fehér tollas liberális megyei párt javára döntötték el a küzdelmet.33 1841-tıl Almásy Gedeon, a fıispáni helytartó (adminisztrátor) mindent elkövetett a liberális párt háttérbe szorítása érdekében, ám az 1843-44. évi követválasztáson ismét a liberálisok gyıztek. Az adminisztrátor a soron következı tisztújításba törvényellenesen beavatkozott. Ennek ellenére a korszak végére a reformkori politikai ellenzék Heves és KülsıSzolnok vármegyében domináns politikai erıvé vált és a lakosság az 1848-as forradalom hírét kitörı lelkesedéssel fogadta. A külsı-szolnoki részeken különösen sokan jelentkeztek 32 BOTÁR Imre: Szolnok települési, népesedési és gazdasági viszonyai a XVIII. században. Szolnok, 1941. 45-48. p.; 55. Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára (Továbbiakban: MNL JNSZML) KL-es ir. 7/1926. 33 SCHEFTSIK Gy. 1935. 112-117. p.

28

nemzetırnek és honvédnek. Például Törökszentmiklóson sorshúzással kellett eldönteni, hogy ki menjen a szerb felkelık ellen harcolni és ki maradjon otthon. A megyei közgyőlés május 1jén hirdette ki a szentesített új törvényeket és megválasztotta az ideiglenes közigazgatási bizottmányt. 1849 elején az osztrák seregek elınyomulása miatt, a vármegye székhelyét ideiglenesen Tiszafüredre helyezték. Júliusban Heves és Külsı-Szolnok vármegye Bizottmánya Paszkievics orosz tábornagy hadseregének támadása miatt Egerbıl ismét menekülni kényszerült. 1849. július 1-jétıl Szolnokon, július 10-tıl Törökszentmiklóson, július 28-tól Fegyverneken és végül augusztus 3-16 között Dévaványán ülésezett.34 I. 2. 7. A Bach-korszak és a provizórium idıszakának közigazgatási átszervezései A szabadságharc bukásától a magyarországi vármegyék területének 1876-ban végrehajtott végleges rendezéséig, a külsı-szolnoki részek közigazgatásában számos változtatás, rövid élető átszervezés zajlott le. Ezt az idıszakot legrészletesebben ugyancsak Benedek Gyula, Külsı-Szolnok megye történetének jeles kutatója tárta fel. Ezért a korszak bonyolult közigazgatási viszonyainak ismertetésekor is elsısorban az általa közölt adatokra támaszkodhatunk. A bécsi udvar az osztrák közigazgatás bevezetését már a magyar honvédseregek teljes katonai veresége elıtt, 1849 júliusában megkezdte. A megyék önkormányzatát és tisztviselıi megválasztásának jogát megszüntették. Az országot katonai és ezeken belül polgári kerületekre osztották fel. Egy-egy polgári kerülethez 2-3 megye tartozott. Heves és Külsı-Szolnok vármegye elnevezése egyelıre fennmaradt, de a tisztikart lecserélték és a megye területét 1850 elején három biztosságra osztották. Kapy Eduárd megyei fıbiztos vezetése alatt heves megyei, gyöngyösi és külsı-szolnoki biztosságot állítottak fel. A külsıszolnoki élére Sütı Jánost nevezték ki. 1850 ıszén Alexander Bach belügyminiszter tervezetének megfelelıen, a katonai kerületek császári-királyi fıispánok által vezetett közigazgatási kerületekké alakultak. Ezek megyékre oszlottak, élükön a császári-királyi fıispánnak alárendelt megyefınökökkel. Bach közigazgatási rendszere járási szinten is elválasztotta a közigazgatási és igazságszolgáltatási ügyek intézését. 1853-ban azonban a közigazgatást és az igazságszolgáltatást ismét összevonták. Rövid élető, mindössze tíz évig tartó, ám a jövıt tekintve annál nagyobb jelentıségő átalakulás volt, hogy a külsı-szolnoki részeket 1850. október 31-én leválasztották Heves megyétıl és Szolnok megye néven közel háromszáz év után ismét önálló közigazgatási egységgé szervezték. Az új megyében, amelyet a Pest-Budai Kerületbe osztottak be, három járást alakítottak ki; a Szolnoki, a Tiszafüredi és a Törökszentmiklósi járást. Késıbb Törökszentmiklóst a Szolnoki járáshoz csatolták és a hozzá tartozó járás székhelyét Mezıtúrra helyezték át. A Bach-korszakban a vármegyék életét szinte korlátlan hatalommal bíró megyefınökök irányították. Szolnokon ezt a tisztséget elıször Sütı Kázmér, majd Bonyhády Imre, végül Gerber Ferenc töltötte be. Mőveltsége és viszonylag hosszú, 1851-tıl 1858-ig tartó szolgálata révén Bonyhády Imre kiemelkedett közülük. Tolna megyébıl származott és nevét Perczelrıl Bonyhádyra változtatta meg. Ezzel is ki akarta fejezni, hogy nézetei ellentétesek testvérével, Perczel Mór volt honvédtábornokéval. A jogi végzettséggel rendelkezı Bonyhády Imre verseket, filozófiai cikkeket írt, és idısebb korában tett itáliai utazásairól naplókat vezetett. Képzettsége és intelligenciája ellenére vasszigor és erıszakoskodás jellemezte megyefınöki mőködését. Feletteseivel szemben engedelmes és meghunyászkodó magatartást tanúsított, és beosztottaitól is ugyanilyen alázatosságot várt el. Aki erre nem hajlott, haladéktalanul eltávolíttatta állásából.35 A járásokat közigazgatási 34 BENEDEK Gyula: Külsı-Szolnok megye az abszolutizmus idején (1849-1860). In: ZOUNUK 24. (Szerk.: Fülöp Tamás) Szolnok, 2009. 232. p. 35 Szolnok könyve. (Szerk.: M. Román Béla - Pókász Endre - Szutorisz-Szügyi Csongor - Tapasztó Ildikó - V. Szász. József) Szolnok, 2010. 97. p.

29

fıszolgabírók, a járásbíróságokat fıbírók irányították. Az ügyintézés a közigazgatás területén 1853. január 1-ig magyarul folyt, ám ezután felsıbb parancsra már német nyelven.36 Az idı múlásával a politikai elnyomás enyhülni kezdett, végül 1860-ban a Bachrendszer véglegesen összeomlott. A magyaros ruhába öltöztetett, de a végletekig magyarellenes, osztrák érdekeket szolgáló tisztviselıket elbocsátották és a lakosság is kiközösítette ıket. A megyei közgyőlésen felolvasták nevüket és kórusban kiáltották: „Meghalt.” Vagyis politikai halottaknak, többé nem létezı embereknek nyilvánították valamennyiüket. Az Októberi Diploma megjelenése után a régi, 1850 elıtti megyerendszert visszaállították, a külsı-szolnoki részek önállóságát megszüntetve Heves és Külsı-Szolnok vármegyét újból egyesítették.37 Egerben, a megyeszékhelyen 1860. december 12-14-én Bartakovics Béla érsek-fıispán elnökletével tisztújító közgyőlést tartottak. Az 1848-ban megválasztott megyei bizottmány, amely az önkényuralom éveiben nem mőködhetett, most ünnepélyesen lemondott és helyette új tisztikart választottak. Heves és Külsı-Szolnok vármegye hazafias szellemének bizonyítékai e törvényhatósági ülés határozatai. A közgyőlés kimondta, hogy a megyében magán kívül semmiféle más hatóságot nem ismer el. Rövidesen megalakult a központi választmány és újraalakították az országgyőlési választó kerületeket is. Az 1861. április 2-ára összehívott országgyőlés követválasztásait március 12-én tartották meg. A kettıs vármegye minden tekintetben az alkotmányosság alapjára kívánt helyezkedni. Tiltakozott az önkényes adókivetés ellen, sıt az adók önkéntes befizetését is törvénytelennek nyilvánította. A korlátozott alkotmányos idıszak azonban csak rövid ideig tartott. Az uralkodó és a magyar országgyőlés tárgyalásain nem jött létre megegyezés. Az országgyőlés feloszlatása után ismét megszőnt a megyei autonómia. Heves és Külsı-Szolnok vármegye bizottmánya utoljára 1861. szeptember 13-án ült össze. A november 18-ára összehívott közgyőlést az egri megyeházát megszálló katonaság fellépése miatt, már nem tarthatták meg. Az Anton Schmerling osztrák államminiszter által bevezetett ideiglenes államrendszer, az ún. Schmerling-provizórium idején, Földváry János fıispáni helytartó állt a kettıs vármegye élén, akinek legjelentısebb tette a szolnoki törvényszék megszervezése volt.38 Deák Ferenc húsvéti cikke a provizorikus korszak végét vetítette elı. Schmerlinget 1865 nyarán felmentették hivatalából, Magyarországon országgyőlési választásokat tartottak, ám a bécsi udvar nem engedélyezte az önkormányzattal rendelkezı törvényhatóságok újjászervezését. 1867 elején azonban megalakult az Andrássy-kormány és a közigazgatási autonómia is helyreállt. Heves és Külsı-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottsága 1867. április 29-én újból megalakult. A megye fıispáni helytartójává gróf Szapáry Gyula Külsı-Szolnok megyei nagybirtokost nevezték ki. A tisztújító közgyőlés elsı alispánnak Puky Miklóst, másodalispánnak Halassy Gáspárt és Isaák Lászlót választotta meg. Míg Halassynak a külsıszolnoki részek, Isaáknak a hevesi terület közigazgatási ügyei tartoztak a hatáskörébe.39 Az 1870. augusztus 1-jén szentesített XLII. törvénycikk a törvényhatóságok mőködését lényegesen korszerősítette. Megszőnt ugyan az örökös fıispánság, de a fıispánok jogkörét mégis kiterjesztették. A kormány legfontosabb helyi tisztviselıje lett a fıispán, aki a központi hatalom érdekeit képviselhette a vármegyével szemben. Ellenırzı és felügyelı szerepe mellett kinevezési joga volt a levéltárosi, csendbiztosi, várnagyi, a segédi és kezelıi tisztségekre. A virilizmus bevezetésével a törvényhatósági bizottság összetétele is megváltozott. Ezentúl a tagok felét a legtöbb adót fizetık tették ki és csak a másik 50 % megválasztására volt lehetıség. A törvény meghatározta a vármegyei állások körét. A központi tisztviselık közé az alispán, jegyzı, tiszti ügyész, árvaszéki elnök és ülnök, pénztárnok, fıorvos, fımérnök, levéltárnok, fıszámvevı, közgyám, és állatorvos, a külsı 36 BENEDEK Gy. 2009. 239. p. 37 Szolnok könyve. Szolnok, 2010. 103. p. 38 SCHEFTSIK Gy. 1935. 126-127. p. 39 BÁN P. 2011. 153, 168-169. p.

30

tisztviselık körébe a szolgabíró, a városok polgármesterei, a járási orvos, mérnök, járási számvevı, közgyám és a szolgabírósági írnokok tartoztak. A törvény az egyes állások betöltésének feltételeit is rögzítette. A kettıs vármegye területét 11 járásra osztották fel, közülük 4 járást a külsı-szolnoki részeken alakítottak ki. A Tiszai Alsó járás az egykori Tiszai járásból jött létre. Szolnok székhellyel tíz környékbeli községet foglalt magába. A Tiszai Közép járáshoz székhelyén, Tiszaroffon kívül, 5 tiszántúli község tartozott. A Tiszai Felsı járás székhelye Tiszaszalók volt és 13 községet foglalt magába, melyek többsége 1876-ban Heves vármegyéhez került, míg a többi település az újonnan szervezett Jász-NagykunSzolnok vármegye részévé vált. A legdélebbre esı Tiszazugi járásban Cibakháza székhellyel a Tisza és a Hármas-Körös közötti részen kilenc község feküdt. A járások és a vármegye tisztikarát az 1870. évi XLII. törvény alapján, 1872-ben választották meg. A külsı-szolnoki részek járási vezetıi közül Benkó Albert és Bárczay Gyula nevét feltétlenül érdemes kiemelnünk. Benkó Albert, a Tiszai Alsó járás szolgabírája 1906-1912 között Jász-NagykunSzolnok vármegye alispáni tisztségét töltötte be. Bárczay Gyula, a Tiszai Közép járás szolgabírája közigazgatási tisztségét feladva, a Szabadelvő Párt jelöltjeként 1884-ben és 1887ben is elnyerte a szolnoki választókerület mandátumát.40

40 SCHEFTSIK Gy. 1935. 163-164. p.

31