I. SOMOGY MEGYE SAJTÓJA 1863—1890 Az 1860-as években Somogy az ország elmaradottabb megyéi közé tartozott, mind jellegét, mind településviszonyait tekintve. Mintegy 280 ezren éltek határai között. (Az 1869-es népszámlálás 287 755 főt rögzít.) A megyeszékhelynek 1863-ban 5395 lakosa volt. A várost 450 – köztük már több emeletes – ház alkotta. A megye lakossága 262 településen élt, de Kaposváron kívül mindössze két nagyobb községet tart számon a statisztika: Barcsot (4703) és Szigetvárt (2111). A megye településhálózata nem indult látványos fejlődésnek ebben az évtizedben, Kaposváron azonban már felfedezhetők voltak a továbblépés, az igazi várossá alakulás jelei. Találóan nevezi ezeket az esztendőket vízválasztónak Kanyar József, e szavakkal jellemezve a székhely helyzetét: ,,…amikor az új népnevelési eszmék is megkezdték a maguk áldásos tevékenységét a városban kifejteni, a különböző segélyegyletek, kulturális egyesületek, népkönyvtárak, olvasókörök kereteiben... Amikor még a »szorgalomkocsi«, a delizsánsz öt forintért szállította 16 órán keresztül az utast Kaposvártól Balatonboglárig, amikor a megyében először vetettek géppel kukoricát... amikor gazdag csipkeveretű és nehézselyem toalettekben ringtak a megyeház bálozó hölgyei... akkor kezdődött, az abszolutizmus utáni provizórium idején” a somogyi sajtó.1 Igaz, akkor már gimnáziuma, 80 ágyas alapítványi kórháza, két patikája volt a székhelynek, de úri és polgári kaszinó, dalárda, népnevelési és tornaegylet is működött a városban. Kaposvár azonban – Nagykanizsa kivételével – nehézkesen érintkezett a külvilággal. (E várost országúton is meg lehetett közelíteni, és ezen keresztül kapcsolódott a somogyi székhely az országos távirdahálózatba is.) A tárgyi, földrajzi körülmények tehát elmaradottak, mégis biztatóak voltak. Hiszen lakossága, ,,a város lelkesedik a szépért és nemesért. Dunántúl egyetlen hasonló népességű városa sem áldoz annyit kultúrára, mint Kaposvár.”2 Lapindítás Somogy sajtójának megindulását 1863-ra teszi a helytörténetírás, elsősorban a jeles szerkesztőre, Roboz Istvánra hagyatkozva. Az ő javaslata alapján ünnepelték meg az első kaposvári sajtótermék megjelenésének 25, majd 50 éves évfordulóját. E hagyományt elfogadva emlékezett meg Kanyar József is száz esztendő múltán a somogyi sajtó megteremtéséről.3 (Itt azonban – a teljesség kedvéért – meg kell jegyeznünk, hogy 1849-ben kiadtak Kaposváron egy néhány számot megért, de már föllelhetetlen, Szigetváron készített közlönyt, amely megyei rendeleteket tartalmazott. E kiadványt azonban – rendszertelen megjelenése miatt – nem tekinthetjük újságnak.)4 A '60-as évek elején igencsak kezdetleges állapotában volt a magyar vidéki sajtó. Kiváltképp az ország nyugati részén: az egész Dunántúlon nem adtak ki lapot 1862-ig. A legközelebbi város Győr, illetve Baja volt, ahol az ötvenes évek végén már hetilap jelent meg. Napilapot pedig csak Kolozsvárott lehetett előfizetni. A fővárosi napilapok közül a Pesti Napló és A Hon dicsekedhetett viszonylag széles olvasótáborral. Mellettük a német nyelvű Pester Lloyd örvendett nagy olvasottságnak. Az előfizetők több fővárosi hetilap közül is válogathattak. De hogy milyen gyor-
san változott a lapkínálat, jellemző az alábbi adat: 1866-ban az országban 32 újságot – napi- és heti-, illetve egyéb időszakos lapot – jelentettek meg, de ugyanebben az időszakban 22 szűnt meg. 1863-ban, Roboz első próbálkozása idején már volt egy „fél” újságja a megyének: a Zala-Somogyi Közlöny, melyet Nagykanizsán állítottak elő. E regionális hetilap megjelentetésében a helyi ügyvéd, Fodor Pál mellett társszerkesztőként részt vett a kaposvári Roboz István is. És bár egyre inkább magához ragadta az irányítást, e szimbiózist nem tekintette célszerű megoldásnak. Mielőtt azonban kezdeményezéseit felelevenítenénk, röviden tekintsük át: milyen újság volt a Zala-Somogyi Közlöny? Az 1862. július l-jén indított – és 1873. december 31-ig létezett – lap célját Roboz az alábbiakban határozta meg első számában: „Irányt mutatni a tévelygőnek, világot gyújtani a sötétben, bátorítani a lankadókat, égig emelni az erényt és sújtani a bűnt. Feladatul tűztük ki: behatolni a nép küszöbén... Mily nagy jutalom lenne az reánk nézve, ha megértene bennünket, csak néhány lelket is nyerhetnénk a jó üdv. igaz s valódi nagyság szent igéinek.” (A jelen szerző felfogása az újság szerepéről már ekkor kiviláglott: a felvilágosítás, a népnevelés mindig is deklarált céljai közé tartozott.) A lap fejrészéből kiderül, hogy elsősorban ismeretterjesztő orgánumról van szó, amelyben a szépirodalom, a kereskedelem, az ipar, a gazdálkodás, a tudomány és a művészet témái kapnak helyet. Az újság négy, nagy formátumú oldalból állt, legfőbb műfaja a vezércikk volt. Emellett rendszeresen közölt tárcákat is. Információkkal a Hírek és események rovat szolgált, benne bűnesetekkel, glosszákkal, hirdetésekkel, rövid kül- és belpolitikai tudósításokkal. Külön közölt a lap mezőgazdasági cikkeket, ismeretterjesztő írásokat. Rendszeresen találkozhatott még az olvasó a Levelezések, a Nyílt tér (ahol szerkesztői felelősség nélkül jelenhettek meg olvasói levelek), a Nyílt posta (szerkesztői üzenetek) rovatokkal, valamint egyre gyakrabban árverési hirdetésekkel.5 Miután a lapra mindinkább Roboz szerkesztői felfogása és gyakorlati irányítása nyomta rá a bélyegét, rövid időn belül óhatatlanul kenyértörésre került sor. És hát, ugye, a közös lónak... Szóval, az alkotó ereje teljében lévő, negyvenedik életévéhez közeledő, kitűnő szervezőkészséggel megáldott szerkesztő – akinek írásai már több fővárosi és vidéki lapban is helyet kaptak – 1865 nyarán elérkezettnek látta az időt, hogy önálló megyei lapot indítson. Kérelmére 1865. október 6-i keltezéssel a főtárnokmester engedélyezte a Somogy elnevezésű újság megjelenését – politikai jelleg nélkül.6 (A kérelem is erről szólt: a kötelező kauciót nem kívánta befizetni a lapalapító. Roboz ekkor már természetesen egyre kevésbé törődött a havonta már csak háromszor megjelenő közös lappal. Elégedetlen volt mind az előállításával, mind a terjesztésével, jövőjét – a rossz anyagi kezelés miatt – nem látta biztosítottnak.)7 Az új sajtótermék megjelenésére 1866. január 6-án kötött szerződést Bittermann Ede kaposvári könyvnyomda-tulajdonossal. Ebben a felek részletesen rögzítették kötelezettségeiket, vállalásaikat. Roboz feladata „írókat beszerezni, s őket, kikkel másként nem egyezhetnek, díjazni is.” Az „anyagi kiállítás” költségei a lapindító szerkesztőt terhelik, „saját vagyonomból fedezvén azt”. A bevételt viszont – ideértve a hirdetésekből befolyt összeget is – fele-fele arányban osztják meg. A szerkesztőt – aki egyben laptulajdonos és kiadó is – terheli a bélyegadó és a postaköltség is. A lapot két év
kivételével – 1874 és 1876 között, amikor a somogy-kaposvári kereskedelmi és ipartársulat volt a gazdája – kiadóként is Roboz jegyezte. A keddi napokon megjelenő lap „dunántúli illetékességgel kívánt működni”, felvállalva a „társadalmi közlöny” szerepét is. Ez azt jelentette, hogy a különböző, egyre szaporodó és erősödő pénzintézetek, gazdasági és más jellegű egyesületek hivatalos értesítőjeként közölte a társuló szervezetek beszámolóit, híreit. Nevüket a fejrészben is feltüntette. Ennek fejében feltehetően évi átalányban részesült a kiadó. Az 1882ben indított Megyei Híradó kiadási jogát is megkapta – ami a megyei törvényhozás hivatalos közlönye volt –, majd 1883 elejétől az 1810. számig a Somogy mellékleteként jelentette meg. Olvasói kör, terjesztés Kikre számíthatott, milyen rétegeket célozhatott meg lapjával Roboz? Elsősorban a közélet, a társadalmi és gazdasági kérdések iránt érdeklődő földbirtokosok, a megyei és járási közigazgatás vezető tisztviselői, kereskedők, pedagógusok, egyházi személyek jöhettek számításba, figyelembe véve Somogy korabeli rétegzettségét. Később olvasókörök, hivatalok is rendeltek lapot. Az előfizetők szervezése és megtartása nem volt egyszerű feladat. Igaz, a hatvanas évek közepén elég élénk volt az érdeklődés az újdonság erejével ható sajtóorgánumok iránt – bizonyos körökben nem engedhették meg maguknak a mellőzését, részben egzisztenciális okokból –, amire tíz év távlatából így emlékszik vissza Roboz: ,,Abban az időben még könnyű volt szerkesztővé felcsapni, a banketteken, névnap, lakomák, megyei gyűléseken csak úgy dűlt az előfizető.”8 De közben változtak a körülmények: egyre több központi lapot is kínáltak a megyében, ugyanakkor minden rétegben általános volt a pénzhiány. A kiadó ezt kénytelen volt tudomásul venni, és számos esetben gyakran évekig hitelben küldeni a lapot. A fenti szerkesztői panasz így folytatódik: „Ma sok ember, ha meglát egy szerkesztőt, kengyelfutóvá lesz.” Roboz e cikkében három rendbe sorolja olvasóit – nem társadalmi, hanem az előfizetési morál szempontjából: 1. Mágnások, főpapok, lelkészek. 2. Hozom, viszem, lesz – nem fizetnek jégveréskor, aszálykor, tűzvészkor, de ha kisüt a nap, az első felszólításra küldik az elmaradt összeget. 3. Olvasnak, nem fizetnek. (Ehhez tudnunk kell, hogy ha valaki egyszer beküldött egyéves előfizetési összeget, akkor akár három évig is küldték számára a lapot anélkül, hogy újabb összeget fizetett volna be. Az újság hasábjain közölt felhívásokkal próbáltak a lelkükre hatni.) A lap pontos megjelenési példányszámáról nem állnak rendelkezésünkre kimutatások. Az elszórt adatok azonban támpontul szolgálhatnak, így mindenekelőtt az a főispáni jelentés, mely egy belügyminiszteri felszólításra ment Budára Kaposvárról.9 Ebben 1868 februárjában 500 előfizetőt említ a felterjesztés készítője. Mellékesen azt is megjegyzi, hogy e szám akkor se lenne növelhető, ha politikai lapként jelenne meg a Somogy. (E kérdésre a későbbiekben visszatérünk.) Az indok: az óhatatlanul felemelt árat nem fogadnák el az előfizetők. (A lap előfizetési ára egyébként a vizsgált időszakban nem változott: egy évre 5 forint, példányonkénti ára – miután 1867 júniusa után könyvesboltban is lehetett árusítani – 10 krajcár. 1867 januárjában azzal dicsekszik a szerkesztőség, hogy a lap a megye majd minden községébe jár. De mennyi ez a „majd minden”? A kétszázhatvanegynek hány százaléka? És egy-egy településről há-
nyan fizetnek elő? Ezekre a kérdésekre – a megfelelő kimutatások hiányában – nem tudunk válaszolni. Egy 1869-es újságcikk szerint Kaposváron mindössze 72 előfizetőt tartanak nyilván. A példányszám jelentős mértékben csak az 1870-es évek végére emelkedik, amikor a szerkesztő egy írásában 2400-at említ.10 Bár itt is megjegyzi, hogy 413 előfizető nem küldte be az esedékes részletet. Fizetési felhívással nemcsak a szokásos félévi, év végi nagy, első oldalas cikkekben találkozunk, hanem év közben többször is, jelezve a fizetési fegyelmezetlenséget. Pedig a kiadó többféle kedvezménnyel is igyekszik segíteni a terjesztést. Az 1868-as induláskor például egy évig ingyen küldte a lapot annak, aki legalább nyolc előfizetőt szerez. Az 1880-as előfizetési felhívásban pedig azt olvashatjuk, hogy „a nyaralni utazók után” is elküldik a lapot. 1883-tól igen jelentős engedménnyel – évi 3 forintért – kézbesítették a Somogyot a tanítóknak és a jegyzőknek. Úgy látszik azonban, a meghirdetett kedvezmények sem tudják megállítani az olvasók számának csökkenését, amelyben nyilván nem kis szerepet játszanak a vetélytársként megjelenő lapok: 1883 januárjában már csak 1500 példányról olvashatunk. A kiadónak természetesen érdekében állt a ködösítés a megjelenő példányokról; pontosabban az, hogy mennél magasabbnak tüntesse fel az előfizetők számát. Ennek függvényében alakult ugyanis a hirdetők megrendelése. A hetvenes években – dicsekszik a szerkesztőség – 50 lap jár a pesti előfizetőknek, az évtized végén pedig már külföldi megrendelőkről is hírt ad, Amerikát, Hamburgot, Nizzát említve az olvasók lakhelyeként. Az idő haladtával sem szaporodnak az előfizetők. Sőt 1886 őszén drasztikus csökkenésről értesülhetünk: az erről szóló tudósítás csupán 1200 példányt említ. 1890 júniusában pedig arról olvashatunk, hogy a következő félévre gyéren érkeznek az előfizetések. De alighanem csak a hegemóniáját vesztett Somogy előfizetőinek száma, és nem az olvasási kedv csökkent a megyében: a hetvenes években ugyanis több mint félszáz különböző bel- és külföldi sajtótermék járt Somogyba – köztük mind több a politikai napilap – és ez a gazdag kínálat nem segítette a megyei hetilapok, így a Somogy terjesztését sem. Szerkesztési elvek, irányok A Somogyot az uralkodóhoz és a mindenkori kormányhoz következetesen lojális szellemben szerkesztették. Ez azt jelentette, hogy mindenek fölé helyeztetett a politikai és társadalmi béke, a törvényesség, a hatalom feltétlen tisztelete és támogatása. A konkrét események megítélésében, tálalásában, a retorikai megnyilvánulásokban pedig a kiegyezés előkészítése, majd elfogadtatásának támogatása, segítése. Roboz lapalapítási kérelmében így fogalmazta meg szándékát: „Csekély tehetségemmel oda működni, hogy a legmagasabb trón és a nemzet közt az annyi millióktól és oly régóta várt kibékülés megtörténjék, mind a birodalom nagyhatalmi állása, mind édes hazánk szellemi és anyagi javának előnyére – tisztelettel hordozni meg mindenfelé a nemzet szavát; – a népet saját érdekei iránt híven és tisztán fölvilágosítani; – a magas kormányt kitelhető erőnkkel támogatni.”11 A feltétlen hűség a császárhoz, illetve a kormányhoz természetesen nem jelentett konzervatív szemléletet. Roboz a társadalmi, gazdasági és szellemi haladás, a reformok hívének vallotta magát, és ez kitet-
szik a lap írásaiból is. Ostorozta a maradiságot, a tunyaságot, a műveletlenséget. Hangoztatta egy erős középosztály kifejlesztésének szükségességét, amelynek alapja, feltétele csak az ipar erősítése lehet. Lapjában szükségesnek tartotta felvállalni a tájékoztatás mellett a korszerű ismeretek terjesztését is. Egy szerkesztőségi levélre válaszolva a fejlett nyugati újságírástól való eltérést azzal indokolja, hogy ott „a társadalom vívmányait, nézeteit támogatni, illusztrálni szükséges, míg nálunk a társadalmat felvilágosítani kell... Ott lehet a sajtó »geronett«-je a közvéleménynek, nekünk kell, hogy irányadójú legyen, azt teremtse.”12 Többször foglalkozik Roboz a vidéki újságírás sajátos feladataival, különleges felelősségével. Azt tartja: „a magas politika legyen a politikai napilapoké ... A vidéki zsurnalista teendői: újjáalkotni a zilált társadalmat. A társadalmi közteherviselést egészséges irányba terelni. Szociális bajainkat kitelhető módon orvosolni. A vidéki sajtó hivatása: megfigyelni híven a körülötte történt eseményeket, s azt visszasugározni a központ felé, hogy a fővárosi lapok jó forrásokból merítve, naponként elmondhassák: így áll Magyarország. Mi jelezzük a bajt, betegségeket, fent iparkodjanak meggyógyítani.”13 Egyértelmű tehát a felfogás arról, hogy a vidéki lapoknak a jelenségek felfedése, bemutatása a feladata, az általánosítást és ennek nyomán a programalkotás szerepét a magasabb politikának szánja, melynek a napilapok is részesei. Másutt a hőmérőkhöz hasonlítja a vidéki lapokat, illetve vízfolyásokhoz, melyek „kis folyók módjára szállítják a híreket a nagy folyamba, vagyis a politikai nagy áramkörbe. Amúgy mellékesen persze a vidéki sajtó „utat egyenget, éleszti a lelkesedést.”14 És igyekszik békét teremteni, mellőzve a pártszempontokat. Miképpen valósult meg Roboz elképzelése a vidéki lapok szerepéről, jelesül a fővárosi lapokkal való kapcsolatról, a „folyó-folyam” viszonyról? A szerkesztő véleményét általában az elégedetlenség jellemezte. Ennek nyilvánosan is hangot adva gyakran kesergett amiatt, hogy a fővárosi újságok nem veszik figyelembe lapja jelzéseit, vagy szélesebb megközelítéssel: nem foglalkoznak eléggé a vidék eseményeivel, a megyékben folyó társadalmi, politikai élet jelenségeivel. Kimondottan sértésként fogta fel például, hogy az 1885. március 25-i, a honvédség javára Kaposváron rendezett közvacsoráról „a budapesti lapok többsége hallgatott”. (Holott a Somogy – mint egyik rendező szerv – hasábokat töltött meg az esemény részletes tudósításával.) Ha viszont egy fővárosi lapban olykor bíráló megjegyzés látott napvilágot a Somogyról, illetve annak egy-egy írásáról, kemény szavakkal vágott vissza Roboz. Egyébként sem tartózkodott a fővárosi lapok bírálatától: felháborodottan oktatta ki az „érdemtelenül piszkálódó” ellenzéki sajtót15, és 1876-ban általában is bírálta a „lemondás politikáját hirdető” Pesti Naplót és a Pester Lloyd-ot.16 Másutt a kisebbségi tudatban élők sértődöttségével írta: „A fővárosi hírlapírók mindinkább egy zárt kört képeznek... nagyobb részüknél kevés méltatást találunk”. (Mármint a vidékről.) Szóvá tette a hivatkozás nélküli ollózásokat, bár erre példákat nem említett. Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy kárörvendve jegyezte meg: a fővárosi lapok gyakran rendszertelenül vagy egyáltalán nem érkeznek Kaposvárra. A kormánypárti lapokról természetesen elismeréssel írt. De hosszabb riportban számolt be például a Pesti Hírlapnál, a Budapesti Hírlapnál és a Függetlenségnél tett látogatásáról és mutatta be az „új kor csodáját”, a rotációs gépet. Üdvözölte a Magyar Föld című mezőgazdasági lapot. És természetesen – miként ezt másutt is említjük – szívesen közölt
írásokat fővárosi újságíróktól, egyebek között Mikszáthtól karcolatokat, illetve publicisztikai írásokat a tiszaeszlári per kapcsán. Ugyanakkor Roboz is helyet kapott írásaival egy-egy kormánylapban. Politizálni tehát egyelőre nem kívánt a lap, csak segíteni a politikacsinálást. De azért kezdettől fogva politizált, még ha tagadta is. És mennél hamarabb igazi politikai lappá szeretett volna lenni, mert ez rangot adott egy-egy médiumnak. Így aztán megindulása után már egy évvel Roboz megpróbálta a lehetetlent: kérelmezni a politikai lappá minősítést – de a törvényben előírt kaució letétele nélkül! Mindezt azzal indokolta, hogy szeretné hatékonyabban támogatni a kormány politikáját és pártjait. Természetesen anyagi segítséget is kért az így megnövekedett költségek fedezésére. Csakhogy ebben még az egyébként azonos nézeteket valló és az újsággal elégedett főispán sem támogatta. A kormány még nem tehette meg, hogy kivételt tegyen egy vidéki lappal, viszont fölöttébb szerette volna, ha még erőteljesebb támogatást kapna az egyébként tekintélyes megyei laptól. Így arról értesítette a főispánt, hogy hozzájárul indítványához, „az érintett közlöny anélkül, hogy rendes politikai lappá változtatnék át, használtassák föl a kormány irányát támogató politikai elmélkedésekre: egyszersmind a kérdéses lap ílyszerű működéséért méltányos segélyezést ezennel kilátásba helyezek.”17 Tehát engedély nincs, ismételt erkölcsi támogatás azonban igen. Az előzőt még 1867. december 5-én keltezte a belügyminiszter a főispánnak címezve, az alábbi szöveggel: „Roboz István szerkesztősége alatt legközelebb (? – P. L.) Kaposvárt Somogy című néplap fog megjelenni, melynek kitűzött célja: az ellenzéki izgatásokat lehetőleg ellensúlyozni és a szépre oktatva és oly irányba hatni, mely a lakosság érdekeivel találkozik. A közérdek szempontjából nem mulaszthatom el tehát ezen lapot Méltóságod hazafias figyelmébe oly felhívással ajánlani, miszerint ezt a kormányzatára bízott területén, melynek érdekeit kiválóan képviselni fogja, befolyásával támogatni, és számára főleg a községekben lehető széles olvasó kört szerezni szíveskedjék.” Hogy időközben mi történt, hogyan járta ki az engedélyt Roboz, arról nem áll rendelkezésünkre dokumentum. Tény, hogy nem kellett megvárnia, amíg 1869 tavaszán gyakorivá vált a kaució állami átvállalása, elsősorban a vidéki és a fővárosi lapoknál. E kedvezményben annak rendje szerint a Somogy is részesült.18 Ekkor azonban már, 1868. június 7. óta a „politikai” jelző is szerepelt a lap fejében. És azóta tovább erősödött a cikkek ilyen jellege. A szerkesztőség a lehető legnagyobb erővel támogatta a Deák-, majd a Szabadelvű Pártot, és – különösen a választási kampányok idején – keményen támadta, maró gúnnyal igyekezett nevetségessé, lehetetlenné tenni, a pályáról kiszorítani az ellenzéki pártokat. (Nem mindig sikerrel, bár a kudarc természetesen nem a lap számlájára írandó: az 1869-es országgyűlési választásokon mind a nyolc somogyi választókerületben ellenzéki jelölt győzött – ekkor választották meg Kossuthot is Kaposváron – a Somogy által kifejtett propaganda ellenére is. 1873-ban például egyetlen Deák-párti képviselő sem jutott be a megyei közgyűlésbe, amiért a párt alapos elmarasztalásban részesült a lap hasábjain, tehetetlensége miatt.) Tette ezt annak ellenére, hogy még az 1873-as decemberi fizetési felhívásban is hangsúlyozta: „a politika mesterségét nem igen űzzük”. Majd hozzátette: „A Deákhoz tartunk.” Foglalkozott a lap a többi párt somogyi alakulásával, programjával is, a legtöbbször ilyen és hasonló, summázott véleménnyel: ,,amit hoznak, vagy nem különbözik a kormánypártétól,
vagy ha újat tartalmaznak, azok kivihetetlenek”. Demagógiájuk, elszakadásuk a realitástól visszatérő kritikákat kap. A fizetési felhívásokban, és néha a vezércikkekben deklarált világnézeti, erkölcsi, politikai értékek vizsgálata is jelzi a lap szellemiségét. A teljesség igénye nélkül hadd soroljunk fel néhányat: polgári egyenjogúság, a vallásfelekezetek iránti türelem, felebaráti szeretet, alkotmányos szabadság, erkölcsiség, hazaszeretet, felvilágosítás, a törvény, a tulajdon tiszteletben tartása, pártok felettiség(!), demokrácia, szabadelvűség, testvéri szeretet, haladás, nemzeti méltóság, bizalom, társadalmi béke. A szerkesztőségi elvek, politikai irányok kapcsán nem kerülhetjük meg a kor talán vízválasztónak is mondható kérdéskörét: a lapok állásfoglalását a zsidósággal és az antiszemitizmussal kapcsolatban. Mint látni fogjuk, egyetlen somogyi lap kivételével a helyi médiumok igyekeztek mértékletességet tanúsítani ebben a kérdésben, kerülni a nyílt állásfoglalásokat, de ha ezt nem kerülhették meg, a vallási, faji türelem hangján szóltak a zsidóságról. Ilyen szempontból a Somogy, mint legnagyobb példányszámú és a vizsgált időszakban folyamatosan megjelenő sajtótermék, megkülönböztetett figyelmet érdemel. Bevezetőként álljon itt Roboz véleménye e kérdéskörről. A Világosság egyik támadására válaszolva kijelentette: lapja „bár nem antiszemita, de nem is áll zsidó magán érdekű dolgok szolgálatában.” A Somogy e kérdést érintő cikkeit áttanulmányozva, igazat kell adnunk a főszerkesztőnek. Aki persze több okból sem tehetett volna mást: a kormány politikáját követve, támogatva, nem fordulhatott szembe annak intézkedésével egyetlen területen sem. Még akkor sem, ha a megye arisztokráciájában és adminisztrációjának nem lebecsülendő hányadában letagadhatatlanul ott bujkált finomabb vagy durvább, időszakonként változó intenzitású zsidóellenesség. De a kormánypárti újság nem engedhetett ilyen körökből érkező nyomásnak, azért sem, mert a hirdetések megrendelői, a pénzintézetek vezetői, részvényesei, az üzemek, de főként a kereskedelmi szervezetek tulajdonosai között meghatározó részt képviseltek a zsidó származásúak. Így aztán nem csodálkozhatunk ilyen és hasonló cikkek olvastán: „Maroknyi, izolált nép. S mennyire halad szorgalma, nélkülözése és vallásossága által.”19 Vagy másutt: „A zsidók egyenjogúsítása erkölcsi és politikai szükség. Örömmel kell tehát azt fogadni, ha nem akarjuk ellenkező magatartása által beszennyezni azon szabadelvű törvényeket, melyek valláskülönbség nélkül magyar vérrel lőnek megpecsételve és melyek nemzeti létünk legbiztosabb alapjául szolgálnak.”20 A kaposvári zsidóság képviselői egyébként is ott vannak minden jeles társadalmi, protokolláris eseményen, ünnepségen, és ezt örömmel nyugtázza a lap. Az újság szerint „nincs zsidó nemzet, sem etnográfiai, sem politikai tekintetben. Csak zsidó hitfelekezet.”21 Nagy próbatétele volt a szerkesztőségnek – mint ahogy a fővárosi és más orgánumoknak is – a hírhedt tiszaeszlári eset, az ügy nyíregyházi tárgyalása, majd az ennek nyomán a fővárosban és számos vidéki településen is lezajlott tömegtüntetés, sőt garázdálkodás. A Somogy természetesen nem állt be a feltüzelt, hisztérikusan támadó elemek sorába, inkább helyet adott plébánosok, protestáns lelkészek írásainak, akik óva intették a tüntetőket az utcai zavargások keltésétől, az azokban való részvételtől, mondván: a zsidókérdést nem az utcán, hanem a templomban kell megoldani. (Legyünk jóhiszeműek: a szerzők kizárólag vallási tételek hirdetésére, azok igazságtartalmára gondoltak.) A Somogy igyekezett tárgyilagosan tudósítani a megmozdulások-
ról, nem felerősíteni hatásukat. Publicisztikai írásaiban pedig nem követte azoknak a szócsöveknek a példáját, melyek a nagyfokú társadalmi polarizáció, az elszegényedés okait a zsidóságban keresték, illetve egyenlőségjelet tettek a kommunizmus, az erősödő munkásmozgalom és a zsidóság léte között. Persze a szerkesztőség magatartását nem csupán a kormányhűség vagy etikai megfontolások alakították. Jelentős részben annak a gazdasági érdeknek a felismerése, amely a nemzetközi pénzvilággal és az abban meghatározó szerepet játszó zsidósággal való kapcsolatban jelentkezett. Nem véletlenül fakadt ki A főváros szégyene című, egyébként név nélkül megjelent vezércikk szerzője a budapesti antiszemita zavargások hallatán: „így szerezzünk aztán barátságot, pénzt – Párizsból, Londonból, Berlinből.”22 Szerkesztők, újságírók Mint közismert, az 1860-as években még nem alakult ki az újságírói hivatás. A szerkesztők ugyan általában karizmatikus, megfelelő közéleti, politikai ambícióval megáldott, általában diplomás férfiak voltak, de vidéken aligha élhettek volna meg – illetve jól – kizárólag egy hetilap szerkesztéséből. (Annak ellenére, hogy a fővárosi, főként a kormány által támogatott szerkesztőit, munkatársait viszonylag jól fizették a kiadók.) Még a kiadással együtt is nehezen – bizonyítják ezt az egy-két évig, sőt hónapig élt somogyi lapok is. Igaz, a Somogy is legföljebb két, jobbára azonban csak egy-egy segédszerkesztővel – néha belső, máskor főmunkatársnak nevezték –, függetlenített újságíróval dolgozott, akiknek a cikkek gondozásán kívül az első korrekciót is el kellett végezniük. És persze e szerkesztők jó tollú, esetenként több szerkesztőséget is megjárt újságírók voltak, akik rendszeresen publikáltak is: elsősorban vezércikkeket, tárcákat írtak. Szakmájukat tekintve volt köztük lelkész, hittanár, tanító, gimnáziumi tanár, jogász, mérnök, akik azonban, ha jobb lehetőségük kínálkozott szakmai karrierjük megvalósításához, elköszöntek a laptól: tanfelügyelőként, vasúti főmérnökként, politikusként, minisztériumi hivatalnokként stb. keresték boldogulásukat. Amikor a főszerkesztő néhány hétre távol volt a székhelytől, fontosnak tartotta közölni, hogy ez alatt az idő alatt ki a lap gazdája. Az újságot azonban kézi vezérléssel természetesen a főszerkesztő irányította és jórészt írta is. Roboz István, a vidéki újságírás múlt századi egyik legnagyobb, de mindenképpen tekintélyes alakja több mint fél évszázadig volt Somogy szellemi életének meghatározó egyénisége. Nincs mód arra, hogy a Kötcsén, birtokos családból származó, jogot végzett, magát Petőfi és Jókai pápai iskolatársaként emlegető, Noszlopy Gáspár titkáraként is működő, korán elismert és foglalkoztatott újságíró, szerkesztő (saját és a kor helyi értékítélete szerint: író és költő) életpályájával részletesen foglalkozzunk. Minket elsősorban, mint kiadó, szerkesztő és újságíró érdekel. A róla megjelent monográfiák, értékelések reálisan jelölik ki helyét Somogy szellemi életében.23 Néhány gondolat azonban ide kívánkozik életpályájáról. Kezdve mindjárt azzal, hogy élete végéig megpróbálta eltitkolni születésének pontos idejét. Arra kell gondolnunk, hogy a Petőfivel és Jókaival való kapcsolatának pontosítása ellen is szolgált a ködösítés.
A Magyar életrajzi lexikon 1828. október 26-ra teszi e dátumot. A Kaposváron 1928ban kiadott Somogyi Helikon két évvel korábbi időpontot közöl: 1926. október 20. Viszont Hortobágyi Ákos az Uj-Somogy 1928. október 28-i számának megemlékező cikkében az alábbiak olvashatók: ,,A mai ünnepélyt már ezelőtt két esztendővel kellett volna megtartanunk, de miután egyes tudományos irodalmi lexikonok tévesen 1828. október 26-ra tették születése napját, ezért ünnepelünk megkésetten mi is csak most.” A továbbiakban közli, hogy Robozt 1826. október 22-én keresztelték meg Nagycsepelyen. Figyelemmel a korabeli szokásra, mely szerint az úri családok a születésük után két-három nappal tartották keresztvíz alá gyermekeiket, az október 20-i dátum látszik elfogadhatónak. Roboz rendkívül ambiciózus közéleti személyiség volt. Számos egyesületben viselt tisztséget: a népnevelési és a Somogy megye gazdasági egylet titkára, a dalárda elnöke, egyik megalapítója a Berzsenyi irodalmi társaságnak, stb. Majd 1885-ben őt választották meg a vidéki újságírók és kiadók kongresszusa elnökének, melynek összehívását ő kezdeményezte. Jó tollú zsurnaliszta volt; minden műfajban otthonosan mozgott. Három-négy flekkes vezércikkei pátosszal átszőttek, esetenként kioktató hangúak, zaklatott stílusúak, szívesen alkalmaz különálló, néhány szavas sorokat. Tárcaírásait az áradó mesélőkedv, könnyedség, máskor a finom irónia jellemzi. Gyakran írt aktuális kérdésekről verses formában is. Szívesen vetett papírra humoros történeteket, vicceket is. Egyéni, családi élete kiegyensúlyozott volt. Feleségével, valamint – amíg meg nem házasodtak – leányával és fiával élt, a nyolcvanas években már 21 helyiségből álló emeletes házában. Jómódja azonban szerintünk – egyik méltatójával ellentétben – nem elsősorban a lap szerkesztéséből, az újságjában megjelent cikkeinek honoráriumából származott. Jövedelemteremtő vagyonát képezte ugyanis még egy kaposvári lakóház, Kötcsén egy kisebb földbirtok 50—60 ezer forint értékben. Feltehető azonban, hogy tollával is el tudta volna tartani családját, de semmiképpen sem ilyen magas színvonalon. Mint afféle purifikátori szerepben tetszelgő közéleti férfiú, arra törekedett, hogy megfeleljen a róla, írásai által kialakult képnek. Káros szenvedélye nem volt, emberi kapcsolatait igyekezett társadalmi állásának megfelelően ápolni. 1887ben, kitüntetése kapcsán írta róla a főispán: „Jellemére vonatkozólag sem magánúton, sem hivatalosan nem értesültem olyanról, ami előéletére árnyékot vethetne.”24 Életét számos elismerés kísérte. Magas kitüntetésekkel büszkélkedhetett, jubileumi ünnepségei alkalmával lelkendező szónoklatok hangzottak el, és kolumnás méltatások jelentek meg róla. Rajta kívül és a mindenkori belső munkatársak mellett a lap jó harmadát, felét külső munkatársak írták: kiterjedt írói gárda vett részt a hírek szállításában, cikkek írásában. Mind a székhelyről, mind a megye számos községéből – sőt váltakozó gyakorisággal a Dunántúl több városából: Keszthelyről, Nagykanizsáról, Sopronból is – levelek sokasága érkezett a szerkesztőséghez. A kisebb cikkek, versek díjazása ebben az időben vidéken nem volt divatban. Feltehető azonban, hogy elsősorban a fővárosi írók nem díjtalanul bocsátották írásaikat a lap rendelkezésére. Egy alkalommal azonban 3 cs. aranyat ajánlott fel a szerkesztőség a legjobb levelezőnek. (A felhívásból azonban nem derül ki, hogy a pályázat milyen időtartamra szól.) A viszonylag gyakrabban publikáló, illetve nevesebb szerzők névsorát esetenként közölte a szokásos előfizetői
felhívásban. Ezekből kitűnik, hogy a kultúra nagy mecénásától, a földbirtokos és képviselő Somssich Páltól, a közélet helyi tisztségviselőitől, pártvezetőktől kezdve jó néhány megyei levelezőt és fővárosi írót, köztük Jókait, újságírót, politikust tekintett munkatársának, 1887-ben például száznégyet(!) sorol közéjük. Lelkészek, jegyzők, tanítók, gazdászok, ügyvédek szállítják a híreket, számolnak be környezetük egy-egy eseményéről tudósításban, vagy próbálják elhelyezni irodalmi zsengéiket a Tárca rovatban. Álljon itt néhány, viszonylagos gyakorisággal publikáló szerző neve az indulás éveiből: dr. Andorka Elek, Kozma Sándor (Bukógáti), Maár Gyula, Németh Ignácz (Kaposvárról, ill. Budapestről), dr. Rosenspitz Sándor, gróf Széchényi Pál, Tar Csatár, Vikár János, Zichy Antal. Rovatok, műfajok A jelzett, vagyis cím alatt szerkesztett rovatok közül a legfontosabb a lap valamennyi számában következetesen megjelenő hírrovat és a tárca. Az előbbit a Somogy Újdonságok címszó alatt gyűjti össze. A tárcaírásokat az első oldalon indítják, általában kettős vonal alatt. Közöttük nem lehet semmiféle csoportosító elvet felfedezni. Legföljebb annyit, hogy elsősorban a szórakoztatás a cél, bár többször előfordulnak ismeretterjesztő írások is e helyen: történelmi esszék, útleírások, természettudományos cikkek váltakoznak tárcanovellákkal, életképekkel, megemlékezésekkel. A rovat igen gyakran verssel indul. A hírek hasábjai általában a harmadik oldalon kapnak helyet. A továbbiakban az alábbi rovatcímekkel találkozunk, de nem az egész időszak alatt és nem is rendszeresen: Gazdászat, Irodalom, Politikai heti szemle, Táviratok (a nemzetközi élet eseményeiből), Különfélék, Színház, Oktatás és nevelés, Nyílt posta, Nyílt tér. Az alkalmazott műfajok közül a tájékoztató műfajcsalád és a publicisztika uralja a lapokat. Ekkor még nem alakult ki az átmenet két fontos műfaja: a riport és az interjú. Az utóbbi egy példányával ugyan találkozhat az olvasó, de érdekes módon egy reklámcikkben: Roboz István készítette országos pályázatra, egy biztosítótársaság vezetőjével. A felfedező, oknyomozó riportnak még nem lelhetjük nyomát, bár kezdeményekkel lehet találkozni. Ilyennek tekinthetjük Roboz István két írását, amelyeket egy-egy jól boldoguló, illetve csupán vegetáló telkes paraszttal készített! De az egyébként meggyőzően bemutatott élethelyzetből hiányzott a nézetek, felfogások ütköztetése, a konfliktusok ábrázolása, így a cikkek megmaradtak a jól megírt tudósítások szintjén. Kezdjük az áttekintést a tájékoztató műfajokkal. A legtöbb információt természetesen a hírek tartalmazták. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az egyébként terjedelmes, két-három hasábot is betöltő hírrovatot nem csupán a mai értelemben vett címes és mínuszos hírek töltik meg. Inkább kellő szerkesztői húzás, beavatkozás nélkül közölt levelekről, levélrészletekről van szó. (Ilyen indításokkal találkozhatunk: „Megbízható magánlevél B.-ről...”, „Nemesvidről írják nekünk...”, „Halljuk, hogy...”) Hogy miről tájékoztatják a szerkesztőséget a buzgó munkatársak? Egyebek között jótékonysági bálokról, műkedvelő csoportok és hivatásos színészek előadásairól, bűnés tűzesetekről, képviselői látogatásról, egy-egy helyi notabilitás névnapi köszöntéséről, jubileumi megemlékezésekről, különleges időjárásról, időszerű mezőgazdasági
munkákról, templom- vagy iskolaavatásról stb. Ezek az igencsak vegyes tartalmú és műfajú írások keveredtek hivatalos közleményekkel, kiadói tájékoztatókkal. Rövidebb-hosszabb tudósítás, glossza, jegyzet is megfért a hírrovatokban. A külön kezelt tudósítások nem voltak gyakoriak a lapokban. Elsősorban a különböző protokolláris eseményekről hoztak részletes beszámolókat az újságok. Ilyen esetekben azonban nem adták alább egy-másfél kolumnánál, hisz a legapróbb részleteket, mozzanatokat is igyekezett rögzíteni a lelkendező főszerkesztő vagy belmunkatárs. Egy főispáni beiktatásról készített tudósítás például két és fél teljes oldalt foglalt el. Hasonló alapossággal számoltak be a fontosabb megyegyűlésekről. De ebbe a műfajba lehet sorolni bizonyos átélt események riportszerű elemekkel színesített leírását, mint amilyenek egy viszontagságos utazás vagy a fürdői élet élményei. A publicisztikai műfajcsaládban kitüntetett szerep jutott a vezércikkeknek. Az első oldalon hozott, gyakran a másodikra is áthúzódó írások igen eltérő terjedelemben foglalkoztak a legfontosabb, illetve legidőszerűbb politikai, társadalmi, gazdasági kérdésekkel. Természetesen e helyre kerültek a különböző ünnepi köszöntések, és itt fejtették ki véleményüket a szerkesztők a választási kampányok során. Gyakran adott vezércikktémát az országgyűlés is. A megye országgyűlési képviselőinek felszólalása vagy éppen el nem hangzott gondolatai is részben idekerültek, illetve a szerkesztőség egy-egy belső vagy külső munkatársának hozzáfűznivalója a törvényhozás folyamatához. Ugyancsak általában itt olvasható összegezés, elemzés a megye, a székhelyváros helyzetéről, hivatalos jelentések alapján. Ha néhány témacsoportot külön is ki kellene emelnünk eredeti gondolatai és a kérdéskör megközelítése miatt, elsősorban a gazdaság kérdéseivel foglalkozó cikkek kerülnének ide. Azok az írások, melyekben a szerzők megpróbálnak választ keresni az elhúzódó, elsősorban a mezőgazdaságot és a kisipart sújtó gazdasági válság okaira – általában azonban alapos közgazdasági ismeretek nélkül, elfogultsággal, egyoldalú szemlélettel. E vezércikkekben elsírja panaszát a megfelelő cselédséget nem találó nagybirtokos, a mezőgazdasági bérmunkások „zsarolóan magas” napszámbérét kifogásoló nagygazda, a néhány holdján megélni nem tudó kisbirtokos és persze a kisiparos is, aki nem állja a versenyt a rohamosan gépesedő nagyiparral. (Sajnos a nincstelen városi és falusi bérmunkások tömegét senki nem kérdezte meg.) Ugyanakkor előtérbe kerül az ipar fontosságának bizonygatása. „Az újkor ezen óriási szülöttének, az iparnak vállain nyugszik a modern társadalmi rend hatalmas épülete.” – olvashattuk már 1867-ben.25 A másik témakör: az erősödő munkásmozgalmak és szerveződések. A cikkírók azonban alig tudnak mit kezdeni a szocializmus, a „strike” és hasonló politológiai fogalmakkal. Persze azért megpróbálják elemezgetni a társadalmat veszélyeztető jelenségek okait, összefüggéseit. Egyebek közt olyan következtetésekre jutnak, hogy minden társadalmi bajnak oka a magas napszám, vagy az, hogy túl sok az évi munkaszüneti nap, nincsen elég jóakarat, igyekezet a munkásokban, vagy az ipar, az építkezések elvonják a munkaerőt a mezőgazdaságból, az idegen eszmék beáramlása stb. A Somogy szerkesztősége által különösen deklarált „népnevelés”, felvilágosítás is megjelenik e műfaj keretében. Gr. Széchényi Imre A nép című cikkében kifejti, hogy „az állam csak szellemileg és anyagilag független, szabad és felvilágosult polgárok mellett működhet magasabb szinten.”26 Gyakran kerül elő a nevelés, a népiskola
ügye, különösen az utóbbival kapcsolatos törvény végrehajtásának nehézségeit tapasztalva. Visszatérő téma a vallásos nevelés kiszorulásától való félelem: többen ugyanis a világiasodásban – a polgári házasságban(!) – látják a társadalmi válság okait, és természetszerűen javasolják erősíteni a vallásos nevelést az iskolákban. Általában pedig – nem feltétlenül vallási megközelítésben – Roboz jeleskedik a társadalom erkölcsi állapotának bemutatásában, az egyre több helyütt és formában megnyilvánuló romlottság ostorozásában. És az általános tetemrehívásból nem maradnak ki a baloldali újságírók. Hiszen „hogy a nép bizonyos része ily útra terelődött (mármint hogy szervezkedik, megtagadja a munkát, kiköti a munkabér összegét – P. L.) a baloldal újságírói is hibásak.”27 A másik nagy publicisztikai műfaj, a „belső vezér” vagy elemző cikk nem, vagy alig különbözött első oldalas rokonától. Ha igen, akkor a stílusában, illetve az érvelési eszközök figyelmesebb felhasználásában van eltérés: nem patetikus vagy ironikus hangvétellel igyekeztek hatni, hanem érvekkel, cáfolatokkal, adatokkal. Ilyen megközelítéssel és igénnyel próbált választ adni pl. egy sorozat arra, hogyan lehetne enyhíteni az adózó nép sorsát. A hetesi református lelkész a közművelődésről, mint a falusi lakosság felemelkedésének fontos eszközéről ír, széles látókörrel. Roboz egy cikkében a középbirtokos osztály elszegényedésének okait elemzi. Olvashatunk továbbá e műfajban a demokráciáról, Somogy elmaradottságának okairól. Figyelmet érdemel e műfajban a társadalmi gondok olyan megközelítése egy írásban, melyet a vezércikkben hiányoltunk. Az 1887-ben közölt, A munkáskérdés című elemzés szerzője az internacionalista mozgalom veszélyeiről szólva a munkaadók és a munkavállalók közötti „kölcsönös méltányosságról és igazságról” beszélt. Hangsúlyozta: a munkások nem követelnek mást, mint hogy őket is az emberiség többi részéhez hasonlóan ismerjék el. Külön kell megemlíteni az ismeretterjesztő cikkeket. Az ilyen célú írások témáit elsősorban a mezőgazdaság köréből választották, de általános, természettudományos cikkekkel is találkozhatunk helyi, de még inkább fővárosi szerzők tollából. Nem mondható ritkának a glossza a lapban. E műfaj művelését a Somogyban Roboz jórészt magának tartotta fenn, a sűrűn megjelenő „Fekete leves” rovatban. Mellette az egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb „Fekete leves”-szerző Vinkovics Antal gyöngyösmelléki jegyző volt, ics, vics álnéven. (Csak érdekességként említjük meg, hogy a hatvanas években a fővárosban létezett egy ugyanilyen nevű szatirikus lap, melynek somogyi származású volt a szerkesztője: Matkovics Pál.) Néhány más szerző is próbálkozott e műfajjal, általában név nélkül. (Gyakoribb témák: a megye minősíthetetlen útviszonyai, egyes ellenzéki képviselők kudarcba fulladt szereplései, az értelmiségiek elhelyezkedési nehézségei stb.) Az egyéb műfajok közül némelyikről említést tettünk a tárcarovat kapcsán. Itt kaptak helyet irodalmi próbálkozások, verses és prózai művek, színes útirajzok, visszaemlékezések és jeles alkotók – például Jókai – munkái, gyakran folytatásokban, meglehetősen eltérő színvonalon. Kisebb terjedelmű irodalmi jellegű írásokat helyeztek el a – nem rendszeresen megjelenő – Csarnok rovatban. Két műfajról – hatásuk okán – külön is szólunk. Az egyik csoportba a színházi kritikák tartoznak. Elsősorban a Somogy emlékezik meg minden alkalommal a Kaposvárott játszó hivatásos színészek produkcióiról, bár nemegyszer csupán az Újdonságok
rovatba dugva el 20—25 hasábsoros méltatásokat. Pedig ezek a rendkívül tömör írások – szemben a más műfajokban gyakran tapasztalt gáttalan locsogással – igen konkrét és határozott véleményt formálnak egy-egy darab kiállításáról, rendezéséről, a színészi játékról, általában a szerző megjelölése nélkül. A másik említésre méltó „egyéb” műfaj az irodalom címszó alatt közölt recenziók csokra. Ezekben a néhány mondatos ismertetőkben a megjelent vagy megjelenésre váró tudományos, ismeretterjesztő vagy szépirodalmi műveket ismertetik a – minden bizonnyal a kiadók által felkért – szakemberek. A lapok ezzel fontos szerepet vállaltak a művek terjesztésében. Műszaki szerkesztés, nyomdatechnika A vizsgált időszakban, a fővárosi lapokban a negyvenes években kialakult újságkép hagyományai szerint tervezték meg az oldalakat a szerkesztőségek. Vagyis igen kevés gondot fordítottak a cikkek figyelmet keltő elhelyezésére, a címadásra, általában a tördelésre. A műszaki szerkesztés alapvető szempontja volt a minél több szöveg bezsúfolása az amúgy sem nagy terjedelmű – általában négyoldalas – lapba. Azaz olvasni, és nem átfutni való újságot adtak az előfizetők vagy vásárlók kezébe. A vidéki lapok még kevesebbet törődtek a külső megjelenéssel, a formalitásokkal, és ez alól a somogyi lapok sem voltak kivételek: nemegyszer cím, tipográfiai kiemelés, kezdő fettes sor nélkül indítottak cikkeket. Általánosnak számított – az írások terjedelmétől, hasábtördeléstől függetlenül – az egyhasábos címek alkalmazása, ráadásul kicsi, mai egységgel mérve 9-10 pontos betűkkel. Ritkán használtak tartalomra utaló címeket, amire egyébként az egy hasáb nem is volt alkalmas. Jellemző a címadás lebecsülésére, hogy esetenként a vezércikknél is megelégedtek ilyen címekkel: Pécs, november hó 29., Nagykanizsa, július 30. Gyakori a téma helyére utaló cím alkalmazása: A városházán, A gimnáziumban, stb. Még leginkább a tárcarovatban elhelyezett cikkek címei árultak el valamit a témából, esetenként alcímként a műfajra is utalva: „Eredeti beszély”, „Életkép”, stb. A belső oldalakon inkább csak rovatcímekkel találkozunk – néhány elemző publicisztika és szakcikk jelentett kivételt. A Somogy szerkesztősége például még arra sem ügyelt, hogy a hírek anyagait legalább sorközzel vagy nyomdai jelzéssel – csillaggal, léniával – válassza el; megelégedtek – bár ez sem volt következetes gyakorlat – néhány szavas fettelt indítással. (Egyébként e betűtípust, akárcsak a kurziválást ritkán alkalmazták – nem úgy a hirdetési rovatban.) A szerkesztők alighanem abból indultak ki: aki megveszi a négyoldalas lapot, egy héten át lesz elég ideje megtalálni minden írást. A nyolcvanas években megjelenő új lapok azonban már alkalmaztak kiemeléseket és gondolatjeleket a hírrovat szerkesztésénél. Általában négyhasábos tördelést alkalmaztak. A Somogy ettől 1878 és 1883 között eltért: ekkor öt hasábra szedték a szöveget. A Kaposvár három hasábon jelent meg. Különösen a Somogy fordított nagy figyelmet a fejrészre. Néhány évenként újat terveztettek, egy időben igencsak cifrázott betűket alkalmazva. Amint dolgozatunk más részében már említettük, a somogyi újságírás megindítása Kaposvár akkor még egyetlen nyomdászának, Bittermann Edének a nevéhez fűződik. (Nála jelentek meg az 1863-as mutatványszámok is.) Együttműködése azonban nem volt hosszú életű a kiadóval, illetve a szerkesztőséggel. A következő év végére ugyanis a nyomda tönkrement. (Az újságnak ehhez nem volt köze.) A kis üzem csődje nem
kis gondot okozott Robozéknak. A szerkesztőség 1867. december 19-től kénytelen volt az újságot a nagykanizsai Fischl Fülöp nyomdájában előállítani. (Elképzelhető, milyen feladatot jelentett ez a korabeli szállítási körülmények között. Arról nem szólva, hogy milyen mértékben emelte meg e kényszerű megoldás a költségeket.) Hiába jött új nyomdász már 1868 májusában Kaposvárra, a korábbinál kisebb kapacitású technikájával nem tudott vállalkozni a nagy formátumú, 50x30 centiméteres hetilap kinyomtatására. Csak 1874 januárjában kerülhetett sor arra, hogy ismét Kaposváron állítsák elő az újságot. Ekkor már gyorssajtóval is felszerelték a közben a takarékpénztár tulajdonába került nyomdát, amely így megfelelt a követelményeknek. Ettől kezdve nem volt veszélyben a Somogy és a közben alakult többi lap előállítása. Sőt a nyolcvanas évek elején három, 1886-tól négy nyomda közül válogathattak a kiadók. (Meg is tették.)28 Ennek ellenére 1877 végén többen panaszolták a Somogy szerkesztőségénél, hogy „a lap kopott betűkkel nyomatik”. A szerkesztőség igyekszik megnyugtatni az olvasókat, hogy „a megrendelt betűk rövid idő múlva megérkeznek s lapunk kiállítása a mostaninál még csinosabb és jobb leend.” A betűkészletek megújítására a későbbiekben is gondot fordítottak a nyomdák, és ezt igyekeztek is tudatni az olvasókkal. Jeiteles Hermann például hírül adta, hogy „új és divatos betűkkel szerelte fel nyomdáját.” Ez azonban – figyelmesen áttanulmányozva a következő időszak oldalait – csak a hirdetések tipográfiai színvonalát emelte, a belső lapokban nem volt észrevehető a változás. Hirdetés A reklám, a különböző termékek és szolgáltatások hirdetése a lapok első számától fontos és rohamosan növekvő szerepet játszott a kiadók és a szerkesztők tevékenységében. Ahogy a témáról írva a Somogy szerkesztősége megfogalmazta: „ha a nyomdai költséget, a papír árát és a bélyeg kiadását nem fedezi a hirdetésből befolyó öszszeg, nem érdemes lapot kiadni.”29 A jelenkor gyanútlan olvasója azt hinné, hogy ezzel a kívánsággal aligha lehetett gond: az újságok negyedét, sőt harmadát megtöltő hirdetések – elsősorban a Somogynál –, melyekhez a nyolcvanas években többször adtak ki mellékleteket is, busás haszonnal szolgálták a lapkiadást. Sajnos nem áll rendelkezésünkre semmiféle kimutatás, elszámolás a kiadók tevékenységéről, így e témában kénytelenek vagyunk más dokumentumokra, mindenekelőtt az újságcikkekre hagyatkozni a hirdetési hasznot illetően. E forrásokból az derül ki, hogy a nyolcvanas években monopolhelyzetben lévő gyűjtők – azaz ügynökségek – a „vidéki lapoknak odadobják a ,kegyelmi kenyeret', közben a szerzett hirdetések árának 20-30 százalékát leveszik.”30 De arra is panaszkodnak a kiadók, hogy a hirdetők jelentős részétől igen nehezen lehet megkapni a megrendelt munka árát. Csak a hivatalos és a magánhirdetők fizetnek pontosan, az egyre nagyobb ütemben létesülő vállalkozások nem sietnek tartozásuk kiegyenlítésével. Mindezek ellenére nélkülözhetetlen bevételi forrás volt a hirdetés. Erre utalnak a különböző, gyakran visszatérő felhívások is, melyek a lap elterjedtségére hivatkozva kínálják szolgáltatásukat. A megrendelők – melyeknek többsége megyén kívüli, fővárosi, sőt osztrák és német területekről való – nem panaszkodhattak amiatt, hogy a lapok nem tesznek meg mindent anyagaik kedvező el-
helyezéséért, megfelelő tálalásáért. Nemegyszer cifra keretben, óriási kiemelésekkel – később szemléletesen, kitűnő rajztechnikával illusztrálva – szinte harsogják a kínált áru vagy szolgáltatás kiváló tulajdonságait, előnyeit. (Nem tudjuk azonban, mit szóltak a többször is előforduló, feltehetően kényszermegoldáshoz: egy-egy keretes hirdetés elfektetéséhez.) 1883-ban jelent meg a mai apróhirdetés őse, a magánhirdetés a somogyi lapokban: elsősorban ingatlanokat kínáltak itt eladásra. A hirdetési rovat elemzése jó adalékkal szolgálhat a kor és a térség gazdaságtörténésze számára is: jelzi a technika fejlődését, a kereskedelem, az áruforgalom változásait, az ingatlanpiac mozgását, és még számos forrással bővíti, árnyalja az ismereteket. Mivel e téma külön dolgozat tárgyát képezhetné, itt csak néhány vonással próbáljuk jelezni: mivel foglalkoztak a reklámcikkek, a keretes vagy soros hirdetések. A hatvanas, hetvenes években jó ideig tartotta monopolhelyzetét az egészségügyi, kozmetikai cikkek, szolgáltatások ajánlása: olajszappant, gyógyszereket, fogporokat, hajfestőket, vértisztító készítményeket, tyúkszemkenőcsöt, szakállnövesztőt, rovarirtót kínáltak a cégek, de a hetvenes évek második felében titkos betegségek – szexuális zavarok – megszüntetésének biztos módjával kecsegtettek fővárosi orvosok. Fontos helyet foglaltak el a tőzsdei hírek, a börzei árjegyzékek, majd a vasúti menetrendek. És egyre több, ,,roppant fontosságú találmány” kereste a felhasználóját. Ugyancsak a hetvenes évek második felében jelentek meg a varrógépek, a mezőgazdasági eszközök, kisebb és nagyobb gépek gondosan megrajzolt illusztrációkkal, nagy keretekben. És ugyanezekben az években elterjedt a sorsjegyek hirdetésének divatja is. Egyéb lapok A Somogy hegemóniáját természetesen nem egy ugyanolyan szemléletű csoport, hanem az ellenzék próbálta megtörni. 1872. május 12-én megjelent a Független Somogy című hetilap első száma. Az utolsó szám még ennek az évnek decemberében került ki a nyomdából. A „politikai és vegyes tartalmú” lapot Németh Ignác adta ki és szerkesztette. Az április 24-én kibocsátott mutatványszám a Függetlenség Párt közlönyeként jegyezte a lapot. Vezércikkében kifejtette, hogy az 1867. XII. t. cikket – a kiegyezés törvénybe iktatásáról – elfogadják, de „szabadelvű irányban és alkotmányos úton fejlesztendőnek” tartják, és módosítási lehetőségét, szükségességét nem zárják ki. Amit a szerkesztőség ígért: „népies modorban írt történelmi, földrajzi és népismereti, tudományos és művészeti és szépirodalmi írások töltik meg a lapot”. Elvi álláspontját jelezte továbbá A kormánypárti sajtó című vezércikke, melyben a névtelen szerző „Az arisztokrácia és a pénz uszályhordozásában határtalan szolgasággal, a pártküzdelmekben féktelen szenvedéllyel és piszkálódással” vádolja – ugyan megnevezés nélkül – a Somogyot. (Az akkori évekből más újság nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy működését összevethessük célkitűzésével, illetve összefoglalhatnánk a lap sajátosságait.) Az 1873 januárjától ismét egyedül maradt Somogynak csak öt év múlva akadt vetélytársa: az egy évig – 1878. január 13-tól december 15-ig – megjelent Somogyi Közlöny. A vegyes tartalmú hetilapot Jancsovits Gyula nyomdatulajdonos adta ki és szerkesztette június 30-ig. Ettől kezdve Fráger János kiadásában és szerkesztésében jelent meg az újság, Jancsovits nyomdájában. A következő év január l-jén beolvadt az akkor
induló Balpárt című lapba, amely – nyilván azzal a szándékkal, hogy méltóbb versenytársa legyen a Somogynak – már hetenként kétszer jelent meg: szerdán és vasárnap. Úgy látszik azonban, nem bírta erővel e kétségkívül nagy felkészültséget igénylő vállalás teljesítését, mert az utolsó megjelenés hónapjában, az év decemberében csak a heti egyszeri előállításra futotta. A lapot – amely december 28-án elbúcsúzott olvasóitól – Gáspár Lajos adta ki és szerkesztette. 1881-ben a 48-as párt lépett a nyilvánosság elé önálló sajtóval. A párt megyei közlönyeként jelzett Népjog egy forinttal nagyobb évi előfizetési díjat kért, mint a Somogy. Példányonként 10 krajcárért árulták. A lapot Szalay Imre adta ki, és Krátky János szerkesztette 1882 júniusáig. Ekkor az orgánum irányítását névlegesen is az egyik lapalapító, a szélsőséges nézeteiről ismert, 48-as párti képviselő, Szalay Károly vette át. (Felesége, Kisfaludy Atala népszerű költőnő, leánya, Szalay Fruzsina ugyancsak ismert lírikus volt.) A négy hasábra tördelt lap az alábbi rovatokkal szolgált: Országgyűlés, Vidékről, Különfélék, Gazdászat, ipar, kereskedelem, Irodalom és művészet, Szomszédmegyei levelek, Tárcza, Közgazdaság, A világ folyása (külpolitikai események). Általában félkolumnányi hirdetést hozott. (Feltehetően nem limitált felületről van szó, hanem arról, hogy ekkora a különbség egy elterjedtebb, bejáratott és egy kis példányszámú újság megrendelői között. De közrejátszhatott ebben a lap szellemisége is. Amire mi sem jellemzőbb, mint egy Zsigmondi nevezetű szerzőnek a lapot dicsérő, a Szomszédmegyei levelek rovatban közölt írása: ,,A Népjog egy igen élénk és pezsgő lap, csak úgy forr a zsidók elleni füstölgő, alapos észrevételek méltó bosszújától.”31 Az újság minden számával rászolgált a lelkendező méltatásra. Alig akadt ugyanis olyan rovata, melyben szokatlanul alpári stílusban ne adott volna hangot zsidógyűlöletének. Csak néhány példa: „Zsidó beteg marhájától meghaltak” (Hírek), ,,Hinni fogjuk, hogy Európát ők ölték meg” (Vezércikk), ,,Nincs a zsidónak Jézusa, Mennyországban semmi jussa.” (Tárca), ,,A ma uralkodó liberalizmus egyenesen származott le a zsidóságtól” (Vezércikk), „Kevés az olyan elvetemült keresztény, aki szerint a zsidó beleillik a keresztény társadalomba.” (Vezércikk). Ennél többet nem is érdemes mondani az útszéli uszításban jórészt kimerülő lapról. Egyébként működtette a rovatait, hozott híreket bálokról, tűzesetekről stb., de sem műfajban, sem műszaki szerkesztésben nem adott mást, újat az addigi lapoknál. Csak hangvételben, de abban következetesen. A vizsgált időszakban 1886. november 12-én jelent meg utoljára. (Ettől kezdve 1903. november 1-jéig szüneteltette működését.) 1882-ben már három somogyi lap versengett az olvasók kegyeiért. Június 11-én ugyanis Világosság címmel megindította új lapját, a Népjogot elhagyó Krátky János, aki kiadóként és szerkesztőként is jegyezte a lapot. Az orgánum 1883. december 9-én adta ki utolsó számát. Az először három-, majd négyhasábos tördelésben, hetenként kétszer (az utolsó hónapjaiban csak egyszer), vasárnap és csütörtökön megjelent újság jelzett rovatai: a Szórakozás, a Tanügy, a Közügyek és a Hírek. Mint kezdő lap viszonylag kevés hirdetést közölt. A szerkesztőség a Függetlenségi Párt politikáját vallotta magáénak: egy-egy melléklete a párt tájékoztatójaként jelent meg. Ha a szellemiségét meg akarnánk ragadni, elsősorban a régi vármegyei élet iránti nosztalgiát kellene említenünk. Így például viszszasírja a régi szép időket, „amikor nem voltak pénzintézetek, de volt pénz”, és a
messze földön híres névnapokon „vitatták meg a megye főbb kérdéseit”. Mára azonban „meghalt a vármegye”. A lap másik jellemzője: az antiszemitizmus határozott elítélése. Egyik vezércikkében ezt olvashatjuk: „Ha valaki nem emelkedik arra az álláspontra – én rajta vagyok –, hogy a magyar társadalomnak, a magyar haza és nemzet erkölcsi énjének, üdvének és boldogulásának egészen közömbös, hogy az itt élő és élendő emberiség zsidó, kajmuk, buddha vagy keresztény lesz-e, mert a társadalomnak és a nemzetnek semmi más magasabb érdeke nincsen, mint hogy tagjai becsületes és munkás emberek s magyarok legyenek.”32 1884. január 5-én új lappal bővült a sajtótermékek száma a megyében: ekkor jelent meg a Társadalom első száma, Mesics György szerkesztésében. Kiadók: Hekinger István, majd Jeiteles Hermann és Mesics György (közösen). A nagy formátumú, négyhasábos tördelésű, esetenként hatoldalas újságot 6 forintért lehetett előfizetni egy évre. Szombatonként jelent meg, melyet a kiadó azzal indokolt, hogy így a „munkás osztályok” tagjai vasárnap kényelmesen el tudják olvasni. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kétkezi dolgozók elé legföljebb az olvasókörökben került a Társadalom, akárcsak laptársa.) Rovatbeosztásában és tördelésében nem különbözött a társaitól. Legföljebb annyiban, hogy több gondot fordított a hírrovat szellősebb, korszerű jelzésekkel tagolt szerkesztésére. A különböző műfajú írások Tárca, Színészet, Társalgó, Tudomány és Művészet, Hírek, Vegyesek címszavak alatt jelentek meg. Mivel erre nem kért engedélyt a lapalapításkor, „nem avatkozik be sem a helyi, sem az országos politikába”. Mérsékelt irányzatot hirdetett és alapjában követett is. Lapszámaiban túlsúlyban voltak a tudományos és művészeti írások, de találkozhatunk államfilozófiai és politológiai kérdések (női emancipáció, kozmopolitizmus, liberalizmus stb.) elemzésével is. Laptársai közül elsőként ragadott meg olyan témákat, mint a rohamosan terjedő szuicid magatartás, a vállalkozói csődök okai, vagy a társadalmi haladás hajtóerejeként felfogott közgazdasági alapfogalom: az érdek. A lap utolsó száma 1885. június 27-én jelent meg. A somogyi olvasóknak csupán 1886. augusztus 1-jéig kellett várniuk újabb helyi lapra: ekkor jelent meg a Kaposvár című „társadalmi és vegyes tartalmú hetilap” Kéthelyi Miksa nyomdatulajdonos kiadásában, Csondor János szerkesztésében. A lap viszonylag hosszú életet élt: csak 1905-ben szűnt meg. Hetenként kétszer jelent meg, társainál kisebb formátumban (48x24 centiméter), háromhasábos tördeléssel. Mindössze 6 forintért kínálták egy évre, és ez alaposan meglephette a konkurens lapokat. Nem lehet nyomára jutni annak, miből volt képes a kiadó hosszú időn át ilyen kedvezményes áron előállítani a terméket. A lap első, mutatványszámában deklarált célkitűzésként közli: nem kíván politikával foglalkozni. Szándéka szerint az újság „oktat, felvilágosít, gondolkodásra, elmélkedésre ad alkalmat: tért ad a közönség legműveltebb elemeinek az eszmecserére.” A társadalom nagy kérdéseivel szeretne foglalkozni, de a politika kizárásával. Mulatságos tárcákat ígért, s olyan kritikai írásokat, melyek nem avatkoznak „a magánosuk dolgaiba”. Sokkal inkább foglalkozni kíván a gazdasági, az üzleti élet, a tudomány, az ipar, a társadalmi osztályok helyzetével. És természetesen helyet ad a közérdekű leveleknek és értekezéseknek.
A harmadik évfolyam megkezdésekor ismét megfogalmazza programját, melyet azonosnak mond a megyei haladó pártéval. Vezérlő elve a liberalizmus. Szerkesztési törekvései között említi: olyan lapot adni az olvasók kezébe, melynek „semmi köze a világ eseményeihez”. Azaz nem kíván foglalkozni külpolitikai eseményekkel. Feltehető, hogy hírforrások hiánya és nem valami elvi következetesség fogalmaztatja meg e mondatot a szerkesztővel. Még ebben az írásban ugyanis kissé mentegetődzik a szerkesztőség, ezt írva: „összeköttetéseink még nem olyan számosak.” Úgy látszik, ennek ellenére megélt a lap. Legalábbis erre utal az év végi híradás, melyben megnyugtatja olvasóit: ,,a fennállás biztosítva van”. Semmiféle támpontot nem sikerült azonban szereznünk arról, hány példányban jelent meg a lap. Az ilyen közlés: „a társadalom minden rétegében szívesen olvasott és elterjedt” – aligha igazít el bennünket az olvasottságról. De hogy nem fenyegette egyelőre a megszűnés veszélye, az is bizonyítja, hogy el tudta érni: a Kaposvár 1889 júniusától a községi és körjegyzők hivatalos lapjaként is szerepelt. Liberalizmusát „higgadt és mérsékelt hang” jellemezte – tekintett vissza 1890-ben a fennállása óta eltelt időszakra. Kétségkívül más volt az újság hangvétele, mint például a Somogyé, nem beszélve a Népjogról. Nem hajbókolt lelkendező stílusban írt cikkekkel a hatalom és annak megyei képviselete előtt. Tudósított ugyan protokolláris eseményekről, de sokkal visszafogottabban, mint laptársai, kiváltképp a Somogy. Sőt még azt is megengedte magának, hogy ironikus cikkben kommentálja a fontoskodást, a túlhajtott, lázas készülődést egy főispáni beiktatásra.33 Egy másik írásában megcsipkedte a Somogyot bizonyos szolgabírói kinevezés megjóslása kapcsán. De komolyabb kérdésekben is vitázott a Somogy cikkíróival: így például a kivándorlásról, melynek okait elsősorban a földnélküliségben látja, ami reális, tudományos szemléletet tükröz. Javára kell írnunk azt is, hogy fontosnak tartja rögzíteni: nem különbözteti meg az embereket fajuk és vallásuk szerint. Ennek némiképp ugyan ellentmond, hogy ellenzi a nemzetiségek bármilyen külön jogának elismerését, irányukban nem mutatkozik meg türelem. Legalábbis erre utal egy vezércikke, melynek írója határozottabb intézkedéseket sürget a somogyi nemzetiségek magyarítása érdekében. Sőt az ellen is tiltakozik egy másik szerző, hogy a német nyelvet magyar iskolákban egyáltalán tanítsák.34 A nyolcvanas évek utolsó harmada – úgy tetszik – a lapindítások időszaka volt Somogyban: 1887. július 8-án jelentkezett a Somogyvármegye, mint „politikai és vegyes tartalmú hetilap”. A somogyi ellenzék, a Mérsékelt Ellenzék Párt lapjaként mutatkozott be. Kiadója és szerkesztője Vörös János, április 22-től Matolcsi József volt. Rovatai: Fővárosi levél, Hírek, Tanügy, Tárca, és természetesen kiemelt műfaja a vezércikk. Megpróbált fellépni „a kormányhatalom mindenhatósága ellen, amely veszélyezteti a közszabadságot”. Utolsó száma 1888. május 13-án jelent meg, miután politikai bázisa, a szervezett ellenzék megszűnt Somogyban. A vizsgált időszakban tehát összesen 8 hetilap jelent meg Kaposváron, megyei terjesztéssel. 1890-ben azonban már csak két újság harcolt az olvasók – és persze a hirdetők – kegyeiért: a Somogy és a Kaposvár. A megyeszékhelyen kívül is találkozunk sajtókiadási próbálkozásokkal. E tekintetben Csurgóé az elsőség joga. A községben Naszluhácz Ödön ügyvéd adott ki újságot, 1880. január l-jén, Belső-somogyi társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi közlöny
alcímmel. Célja: a község közügyeiről értekezni, helyi újdonságokkal szolgálni, tudományos és szépirodalmi írásokat közölni. A Csurgó havonta háromszor jelent meg, de csak az év március 20-áig. Ebben a számban közölte, hogy a lap ezután SomogyCsurgó címen folytatódik. Mivel ilyen lappal sehol nem lehet találkozni, valószínűsíthető, hogy nem is jelent meg. A vizsgált időszak utolsó évében Somogy déli községében is próbálkoztak lapalapítással: 1889. március 31-én jelent meg a Szigetvár és Vidéke című hetilap Kenedi Károly szerkesztésében. Kiadója és előállítója Schlesínger József nyomdatulajdonos volt. Tartalmára az alcíme utal: „Társadalmi és szépirodalmi, vegyes tartalmú hetilap”. A történelmi településen és környékén azonban a jelek szerint kisebb volt az érdeklődés, mint a helyi tollforgatók buzgalma: az újság néhány hónap múlva, 1889. június 2-án jelent meg utoljára. Végül a teljesség kedvéért meg kell említeni egy helyi szaklapot, a jeles tanfelügyelő, Kovács Sebestény Gyula szerkesztésében megjelenő Somogymegyei Tanügyi Lapot. A megyei iskolatanács és tanítóegylet közlönyét havonta háromszor vehették kézbe, elsősorban a pedagógusok. Az előfizetési ára 2 forint volt egy évre. Utolsó száma 1873. szeptember 30-án jelent meg. A vizsgált negyedszázad nem a látványos fejlődés időszaka volt sem Kaposvárnak, sem a megye más településeinek. És bár fontos jelei voltak a kedvező változásoknak – a megyeszékhely rendezett tanácsú várossá lépett elő, gimnáziuma főgimnáziumi rangra jutott, egy szobányi anyaggal megvetették a múzeum alapjait, az időszak végén már 25 tanító működött a városban, 1872-ben megépült a Dombóvár—Zákány közötti vasútszakasz, megalakult a Mezőgazdasági Ipari Rt. – a hetvenes, nyolcvanas éveket mégis inkább az erőgyűjtés, a felkészülés időszakának tekinthetjük. A következő évtizedek városképet meghatározó, viszonylag gyors fejlődésének előkészítésében fontos szerepe volt a helyi sajtónak is. Hatását természetesen nem lehet egzakt mutatókkal mérni, csakúgy, mint általában a szellemi tevékenységekét, produktumokét. De annyi bizonyos, hogy érezhetően jelen volt a város, a megye életében: a gazdasági folyamatok kibontakozását éppúgy segítette, mint a társadalmi, politikai és kulturális élet mozgását. Annak ellenére, hogy természetszerűen nem juthatott el a társadalom széles rétegeihez. (Már csak azért sem, mert például Kaposvár lakosságának negyven százaléka analfabéta volt.) De a megye, a települések irányításában résztvevők, a gazdaság meghatározó elemei, csoportjai, a szellemi élet munkásai nem nélkülözhették a helyi sajtó által nyújtott információkat, véleményközlő írásokat. És a lehetőséget, melyet az orgánumok nyilvános szereplésükhöz, írásos megnyilvánulásaikhoz nyújtottak. JEGYZET 1 Kanyar József: Kaposvár művelődésének kérdései a XVIII. Században, Kaposvár Várostörténeti Tanulmányok, Kaposvár, 1975. 2 Közli: Laczkó András: Pályaképvázlat Roboz Istvánról. Somogy megye múltjából, 1979., 223. p. Eredetije: Roboz István depozitívuma, 1852-1863. SML 3 Kanyar József: Százéves a somogyi sajtó, Somogyi Néplap, 1963. október 6. 4. p. 4 Kellner Béla: Somogyi hírlapok és folyóiratok bibliográfiája, Kaposvár, 1957. 5 SML. L. részletesebben Horváth György szakdolgozatát e témáról. 6 SML. Főispáni iratok. 1865. Megj.: a főtárnokmester ekkor esetlegesen volt azonos személy a Helytartótanács elnökével, s ez utóbbi minőségében engedélyezte a lapot br. Sennyei Pál. 7 Somogy, 1. 1866. február 12. l. p. Mutatványszám.
8 Somogy, I. XI. 1876. február 10. 2. p. 9 SML. Főispáni bizalmas iratok, 24/408/1868. 10 Somogy. XTV. 1878. január 15. 1. p. 11 Laczkó: Pályaképvázlat… 223. p. 12 Somogy, I. 1866. március 27. 2. p. 13 Somogy, XVIII. 1882. december 28. 1. p. 14 Somogy, XXL 1885. június 16. 1. p. 15 Somogy, XV. 1879. november 18. 1. p. 16 Somogy, XII. 1876. január 4. 3. p. 17 SML. Főispáni iratok, 677. eln./1868. 18 SML. Főispáni iratok, 96/644/1869. 19 Somogy, XTV, 1873. január 28. 1. p. 20 Somogy, II. 1867. március 12. 1. p. 21 Somogy, XVTI. 1881. augusztus 2. 1. p. 22 Somogy, XTX. 1883. augusztus 14. 1. p. 23 Laczkó: Pályaképvázlat... 223- p., Bóra Ferenc: Az idő rostáján fennmaradt. Somogyi Honismeret. 1994/2. 10. p. 24 SML. Főispáni bizalmas iratok 20/1867. április 5. 25 Somogy, II. 1867. szeptember 11. 1. p. 26 Somogy, II. 1867. június 25. 27 Somogy, V. 1870. december 27. 1. p, 28 L. részletesebben Mautner-Farkas: Kaposvár nyomdái, Kaposvár, 1973. 29 Somogy, XIV. 1878. január 1. 3- p. 30 Uo. 31 Népjog, III. 1883. július 27. 3. p. 32 Világosság, I. 1883. augusztus 14. 1. p. 33 Kaposvár, 1. 1886. október 6.1. p. 34 Kaposvár, IV. 1889. január 13. 1. p.
