II. SOMOGY MEGYE SAJTÓJA 1891—1918 A megye a századforduló éveiben Előző közleményünkben Somogyot az ország legelmaradottabb megyéinek egyikeként említettük, amely azonban, különösen a nyolcvanas években – elsősorban Kaposvár jó ütemű erőgyűjtésének köszönhetően – kezdte megteremteni a gazdasági, társadalmi felzárkózás feltételeit. Az országban, elsősorban a fővárosban kibontakozó általános – anyagi és szellemi – fellendülés, a tőkemozgás kedvező hullámai e távoli régiót is elérték. Hatására tovább javultak a modernizáció, a polgárosodás feltételei, mindenekelőtt a megyeszékhelyen, de a nagyközségekben, a járások központjaiban is. E településeken olyan látványos változások jeleire, meginduló folyamataira talált a századforduló, de még inkább a következő évtized, melyeknek az első világháborúig kibontakozó eredményei jó fél évszázadra meghatározták modern kori arculatukat, megerősítve őket szerepkörükben. A fejlődés alapját mindenekelőtt az ipartelepítés adta. Igaz, a millennium évében még a kisipar volt a meghatározó Kaposváron is, de a négy és fél száz kézműves mellett már 200 vállalkozót is nyilvántartottak.1 Az áttörést a gyáripar irányába a cukorgyár 1894-es megindítása jelentette, amely már az első évben 400 munkást foglalkoztatott.2 Bár a gyár az 1950-es évekig a foglalkoztatottak számát tekintve az élen maradt a megyében, mellette már a század első évtizedében gyors ütemben létesültek kisebb üzemek. Továbbá természetesen – szerepkörének megfelelően – egyre nagyobb teret foglalt el a város életében a kereskedelem a járási székhelyeken is. A „fő” utcákat elárasztották az üzletek, a hetivásárokon pedig tömegek lepték el a városközpontot. Az ipari, kereskedelmi épületek mellett gyors ütemben emelkedtek új közigazgatási, oktatási, szociális – megyei, járási, városi – intézményi székházak. Mindezekkel együtt elegáns pénzintézetek, szállodák, kaszinó, az ország legmodernebb színháza, laktanyaépületek, új városháza, szakszerűen tervezett utcák, exkluzív városnegyedek, vízvezeték- és csatornahálózat formálták át alig másfél évtized alatt a megyeszékhely képét. Természetesen a látványos fejlődésnek része a lakosság számbeli növekedése: Kaposvár lélekszáma két évtized alatt –1890-től – 30 százalékkal, 23 és fél ezerre emelkedett. Heti- és napilapok A megye általános fejlődése – amelynek egyik fontos tényezője volt a vasúthálózat bővülése – és az információ értékének emelkedése kedvező feltételeket teremtett a helyi lapkiadáshoz. Újabb és újabb próbálkozásokkal találkozhatunk ebben az időszakban, különösen a századforduló éveiben. Az 1890-es esztendőkben például volt olyan időszak, amikor Kaposváron egyidejűleg négy hetilap jelent meg. (Igaz, egyik csak vidéki terjesztésre szánva.) 1911-ben saját helyi lapot olvashattak öt nagyközségben – járási székhelyen – is. De – mint látni fogjuk – még a 3600 lakosú Kéthely község is jelentetett meg újságot. (Igaz, csak kevés kiadó bírta a versenyt, tudta előteremteni hosszabb ideig a lapkészítés költségeit.)
A vizsgált időszakban összesen tíz heti- és három napilap jelent meg Kaposváron, megyei terjesztéssel. Mellettük 17 helyi – községi – újságot adtak ki különböző társaságok. Az 1890-es évek elején még őrizte a „korának” kijáró tiszteletet a megyei elit hetilapja, a változatlanul konzervatív politikai szellemiséget érvényesítő Somogy. A többi sajtótermék valamilyen módon – még ha nem deklarálta is párthoz tartozását – ellenzéki, liberális politikát képviselt, és ennek megfelelően kísérte figyelemmel a hatalom országos és helyi szerveinek tevékenységeit (kivéve a Somogyi Kisgazdát, mely távol maradt a politikától.) Közülük a Kaposvári Hírlap, a Somogyi Hírlap és a Népjog a függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönyeként is szerepelt, működésének egy-egy szakaszában. A lapok – a Somogy kivételével – a kor szellemének megfelelően igyekeztek a modernizmus követelményeinek műfaji gazdagsággal, minél gyorsabb hírszolgálattal és markáns, gyakran ironikus stílussal megfelelni. Általános jellemzőjük volt – ugyan eltérő erősségű – a szociális érzékenység, a nagybirtok-ellenesség, amely főként a munkás- és parasztmozgalmakkal kapcsolatos állásfoglalásukban jutott kifejezésre. Az igazán korszerű újságírást a Somogy-vármegye című napilap képviselte, mind szemléletében, mind formai megjelenésében. Ez a lap állt ki legkövetkezetesebben a nincstelen foglalkoztatottak, illetve a kistulajdonosok érdekei mellett. A pártoktól való függetlenségét eredményes üzletpolitikája biztosította. Valamennyi kaposvári lapra jellemző volt, hogy – elsősorban vezércikkeikkel – megpróbáltak beleszólni az országos politikai küzdelmekbe, mindenekelőtt az országgyűlés munkájába. Ehhez gyakran vették igénybe fővárosi kollégáik közreműködését. Tekintsük át – a megjelenés sorrendjében – az időszak sajtóját, külön vizsgálva a megyeszékhely és a vidék lapkiadási tevékenységet. (A médiumok ismertetésekor nem vettük figyelembe az egypéldányos, azaz a mutatványszámnál tovább nem jutott sajtótermékeket, továbbá a megye hivatalos közlönyeit és szaklapjait.) A megye első újságával, a Somogy című hetilappal illik folytatni az előző közleményünkben megkezdett ismertetésünket. E sajtótermék 1871. július 25-i számában az alábbiakban jegyzi tartalmát: „Politikai és vegyes tartalmú hetilap. A szépirodalom, művészet, nevelés, ipar, kereskedelem, gazdászat köréből.” 1907. november 10-től annyiban változott a fejrész, hogy az első mondat így rövidült meg: „Politikai újság”. Az orgánum természetesen változatlanul a szabadelvű párt politikájának szócsöve. Fenntartás nélkül állt a mindenkori kormány és megyei közigazgatás szolgálatában. A lapot egyik vetélytársa, az újonnan alakult Somogyi Hírlap levelezője (az első számban!) így jellemzi: ,,Huszonhat éve ír jól, rosszul a Somogy politikát és társadalmat, de egyikben sem zavart vizet. Senki becsületébe nem gázolt. Ósdi, circumspectus politikus és megrögzött poétikus hajlam jellemzi a Kisfaludy-féle Balaton regék világából. Nem bánt, de meg sem védelmez. Az áramlatoknak rendeli alá magát.” Bárki írta, találó jellemzés.3 Ami nem jelenti azt, hogy esetenként ne bizonyította volna szociális érzékenységét. (Lásd erről A társadalmi léthelyzetek az újságokban című részt!) A lap évtizedeken át mereven ragaszkodott a maga teremtette hagyományokhoz, látszólag mit sem törődve az újonnan alakult vetélytársak kihívásaival. De hogy menynyire megérett a hajdan nagy tekintélyű orgánum a megújulásra, bizonyítja a végül elhatározott változtatás. (Ami feltehetően hosszabb vajúdás eredménye volt, és min-
den bizonnyal előbb került volna rá sor, ha Roboz nincs annyira eltelve maga és újságja nagyságától.) Az újság 1908. szeptember 6-i számának első oldalán nem kis meglepődéssel olvashatták a hűséges előfizetők és vásárlók az erről szóló vezércikket Göndör Ferenc tollából.4 Eszerint új korszak következik az újság életében, a „megfiatalodás korszaka”. Ami azonban – derül ki a következő mondatokból – inkább óvatos reformként, mintsem forradalmi változásként értelmezhető. A lap ugyanis ,,ezután is megőrzi múltjának nagy elveit, a nagy tradíciók tisztelete fogja vezetni az új szerkesztő tiszteletre méltó erejű tollát, de az ösvény, amelyre a Somogy a mai nappal tért, mindenképpen új és forradalmi lesz... Érdekes, tartalmas, eleven újságot fogunk adni... Politikája a régi marad, de új harcmodort választ megyei és városi ügyekben. Kritikai tükre lesz a kaposvári közéletnek.” Végül több érdekes cikket ígért a vezércikk szerzője. Ettől kezdve – 1909. január 3-ig – a lap fejrészén Gyárfás Marci (sic!), a lap eddigi főmunkatársa neve szerepel felelős szerkesztőként. (Jó lenne tudni, miért nem ő vállalkozott a szerkesztő elveinek, céljainak ismertetésére.) A szerkesztőség azonban elkésett megújulási elszántságával. Ehhez kevésnek bizonyult a változtatás szükségességének felismerése és a szándék kinyilvánítása. A régi munkatársak nem voltak képesek a megújulásra, a fiatalabbak pedig inkább az újonnan indult orgánumokhoz szegődtek. És az olvasók is mindinkább a frissebb szemléletű és kritikusabb hangvételű lapokhoz pártoltak, előnyben részesítve a naponként megjelenő újságokat. (Amelyek mellett a hetilapok egyébként is inkább egy-egy megcélzott réteg érdeklődésére tarthattak számot.) Az „öreg” Somogyban – az ígért érdekesebb anyagok helyett – mind több „átvett” cikk jelent meg, mellettük érdektelen megyei anyagokkal töltötték meg az oldalakat. E mindenki által észlelt jelenségek ellenére természetesen fényes ünnepség keretében emlékezett meg a város és a helyi sajtó – kiemelkedően természetesen a Somogy – a lap megalakulásának fél évszázados évfordulójáról, terjedelmes cikkekben méltatva az úttörő szerepet vállalt orgánumot, de kivált az alapító felelős szerkesztőt és tulajdonost.5 A kutató szerette volna olvasni a búcsúzást, az utolsó lapszámot, az elköszönést, amely talán magyarázatot ad az első somogyi újság hanyatlásának okaira. Pontosabban arra: hogyan látta, minősítette a lap szomorú végét a szerkesztőség, illetve a kiadó. Meglepetten tapasztalta azonban, hogy a megjelenés utolsó évéről egyetlen példány sem maradt fenn. Az utolsó, ma is olvasható lap dátuma: 1915. február 24. Roboz viszont a következő év április 11-én hunyt el. Ismeretes, hogy hivatalosan csak a halálával szűnt meg szeretett lapja. A sajtótörténeti ritkaságra Sebők Jenő, az Új-Somogy című napilap helyettes felelős szerkesztője ad magyarázatot az újság 1928. október 28-i számában, Roboz születése 100. évfordulója kapcsán írt cikkeiben. Eszerint 1911-ben az egykor nagy tekintélyű újság, a Somogy – tulajdonosa, az akkor már 83 éves Roboz kezdeményezésére – „házasságot” kötött a Somogyvármegye című napilappal, amelynek akkor Sebők volt a szerkesztője. ,,Hozományul” a kormányszubvenció felét és a hirdetési bevételt vitte a frigybe a Somogy. A lap ezután Sebők ügyintézésében és szerkesztésében jelent meg – aki másodállásban látta el a feladatát – rohamosan csökkenő példányszámmal. A fejrészben mindvé-
gig Roboz neve szerepelt szerkesztőként és tulajdonosként. (Egy 1914-ben kelt kimutatás szerint ebben az évben csak 200 előfizetőt tartottak nyilván.)6 Elapadt az ígért szubvenció is. Az előállítás költségeit a kiadó épületében lévő lakások béréből próbálták fizetni, egyre kevesebb sikerrel. Joggal merülhet fel a kérdés: miért és kik tartották mesterkélten életben a Somogyot? A válasz: Roboz iránti tiszteletből a Somogyvármegye szerkesztői, pontosabban az emberségéről közismert Sebők Jenő. Akivel szinte az utolsókig összeült az agg lapalapító – megbeszélni a szerkesztési teendőket. Jól tudták ifjabb kollégái: a Somogy tartja életben. Ismerték a mondását: „Ha beszüntetik a lapomat, meghalok.” Így a Somogyvármegye vállalta a kegyes csalást, és több mint egy éven át megjelentette a lapot – igaz, akkor már csak kéthetenként – a nyilvánosság teljes kizárásával! Egy lap, amelynek nincs publicitása! Végül mindössze öt előfizetője búcsúztatta az eredeti írást alig tartalmazó, más lapokból ollózott cikkekből összeállított Somogyot. (Laptársai nem köszönhettek el tőle, hiszen nem is vehették észre, mikor szenderült jobblétre.) A lap egyébként 1906-ig Hagelman Károly nyomdájában készült, majd két éven át Gerő Zsigmondnál. 1908-tól pedig a Somogyvármegye Rt. üzemében állítják elő. A vizsgált időszak elején a Somogy mellett az 1889-ben indított Kaposvárt olvashatták a megye lakói. Az 1894-ig ,,A Somogy megyei községi és körjegyzők hivatalos közlönye” megjelöléssel, ezt követően az alcím nélkül kiadott lapot 1893-tól hetenként kétszer jelentette meg a kiadó, Véniss Károly. Az újság 1905-ben egyesült a Somogyi Hírlappal. A vizsgált időszakban szerkesztője Csondor János volt. A rövid időre történt változásokat leszámítva, a Kéthelyi-féle nyomdában állították elő. Fekete Gyula 1929-ben kiadott várostörténeti kötetében, összehasonlítva a Somoggyal, ezt írja a Kaposvárról: „elevenebb, szellemesebb és csípősebb volt.”7 A tárgyilagos elemző hozzáteheti: valamelyest. Liberális szellemiségében kétségkívül következetesebb és bátrabb volt, és ez mindenképpen olvasmányosabbá tette. Új hetilapként jelent meg 1891. június 4. és 1892. december 23. között a Somogyvármegyei Népújság, Csondor János szerkesztésében és kiadásában. A Kaposvár felelős szerkesztői tisztét is változatlanul betöltő Csondor azzal indokolta az olcsó „népújság” szükségességét, hogy „alig van ennek a népnek olvasnivalója.”8 Mármint a falusi kisbirtokosoknak, merthogy e rétegnek szánta új orgánumát. Rendszeres, általa ,,fogalommagyarázatoknak” nevezett ismertető írásokkal jelentkezett a vezércikk helyén – közigazgatásról, adózásról, országgyűlésről, költségvetésről stb. nyújtva általános tudnivalókat – törvényeket, gazdasági tájékoztatókat közölt, miközben rajzos illusztrációkkal is igyekezett népszerűsíteni magát. Hogy milyen csekély sikerrel – annak ellenére, hogy a megyei közigazgatás igen erőteljes terjesztési támogatásban részesítette – bizonyítja rövid élete. (Akkortájt a parasztság – betűhöz egyébként nem szokott – nagyobb részét nem lehetett újságolvasásra szoktatni, mégoly „egyszerű” stílussal sem: a falusi családok, bármily alacsony áron is kínálták számukra a csak nekik szánt újságot, amúgy is pénztelenséggel küszködve, nem áldoztak e célra.) Egy hónappal később, 1891. július 5-én ismét egy hetilap iratkozik fel a megyei lapok listájára: a Somogyi Hírlap. (Társadalmi hetilap, 1892. január 3-tól: Politikai és társadalmi hetilap. 1892. október 9-től: Megyei, társadalmi és szépirodalmi hetilap. 1892. október 16-tól: Társadalmi hetilap.) Utolsó száma 1893. április 16-án jelent meg. A
lap felelős szerkesztője Gruber János, kiadója és szállítója Fischel Fülöp (Nagykanizsa) volt. A szerkesztőség így indokolja az új lap indítását: ,,Somogy közélete három hosszú éve képviselet, kifejezés nélkül él, közszelleme parancsolt légkörből táplálkozik; három közlöny kürtőjén veszi a lélegzetet, míg a független szó és meggyőzés tartós némaságra kárhoztatva, a legszentebb köz- és magánérdekek a gúny, elnyomás, üldöztetés veszélyének kiszolgáltatva – védelem nélkül állnak.” (Kiemelések az eredeti szöveg szerint.) Függetlenség, objektivitás, tántoríthatatlan igazságérzet — ezek az értékek voltak a zászlójára tűzve. Kétségkívül újdonságként hatott írásainak ironikus hangvétele, a tekintélytisztelet mellőzése. A lap szellősebb tördeléssel, szövegkiemelések — kurziválások — rendszeres alkalmazásával, erőteljes címbetűivel is eltért idősebb társai, elődei gyakorlatától. Somogyi Ellenőr címmel adtak ki 1893. január 1. és 1895. október 23. között egy új, először havonként háromszor, majd hetenként megjelenő lapot. (Nyomdaátalakítás miatt, rövid időkre, háromszor szünetelt.) Felelős szerkesztője Németh Zoltán, kiadója és előállítója Magyar János volt. 30x48 centiméteres, kissé furcsa formátumban nyomták, háromhasábos tördeléssel, négy oldalon. Létrehozásának okát így fogalmazta meg a szerkesztőség: ,,A somogyi sajtót nem tartottuk elég függetlennek.”9 Működésének kiemelkedő érdeme szociális érzékenysége és erőteljes kritikai hangvétele volt. 1894. január 6-án ismét új ,,megyei és helyi érdekű, vegyes tartalmú hetilap” indult, Somogyi Újság néven; Noszlopy Tivadar, Magyar János, Nagy Ferenc, majd Poór Sándor szerkesztették. Az újság 1903-ban a Kaposvári Hivatalnokok Társasköre és a Kaposvári Iparoskör hivatalos közlönyeként is szerepelt. Magyar János, Kéthelyi Miksa, Röthler György, Hagelman Károly és Gerő Zsigmond nyomdájában állították elő. 1909. november 3-án szűnt meg. A korábbiakhoz képest annyiban tudott újdonsággal szolgálni, hogy néhány kritikai – a munkások, szegényparasztok védelmében megjelent, illetve a megye világkiállítási szereplését elmarasztaló – írása szociális érzékenységről és bátor szókimondásról tanúskodott. (Lásd a Millennium a sajtóban című részt.) 1903. november l-jén újra indul az első ízben 1881-ben megjelent Népjog című hetilap, amelynek kiadása 1886. november 12. és 1903 között szünetelt. A Politikai hetilap megjelölés mellé 1905. június 18-án ,,A függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye” jelzés került. A lap felelős szerkesztői 1903-tól: Karosa Ödön, Karácsonyi Aladár, Szunyogh Mihály, Rózsa (Rusa) Ernő és Pete Márton. Kiadóként Szalay Imre, majd Szalay Károly és Rózsa Ernő közösen, végül Rusa Ernő jegyezték a lapot. Utolsó száma 1908. december 20-án jelent meg. Alcímének megfelelően legfőbb célja volt a függetlenségi párt politikájának terjesztése, pozíciójának erősítése. Mindenekelőtt az országgyűlési és választási pártharcokba próbált beavatkozni, kiváltképp Lakatos Zoltánnak, a Független Magyarország felelős szerkesztőjének vezércikkei révén. (Akit írásaiban egyébként inkább a felkapaszkodás vágya, mint őszinte radikalizmus vezetett.) A lapot természetesen német- és monarchiaellenes szellemben szerkesztették. Az első időszakában oly kirívó antiszemitizmus és uszító, útszéli stílus már nem jellemezte az újságot. Figyelmet érdemel gazdag, három-négy hasábos hírrovata.
Mint ellenzéki lap, súlyos anyagi gondokkal küszködött. Erre utal egy egész köteg irat a lap tartozásairól, költségvitáiról,10 de a sűrű szerkesztőváltás és a hirdetések kedvezőtlen aránya is. 1904. április 28-án indult az első napilap a megyében. Somogyi Hírlap néven. „Független” napilapként jegyezte magát – ami persze az üzleti szellemi sajtó elnevezése és nem közvetlenül értékmérő –, de a vizsgált időszakban is többször változtatott alcímet. (Politikai napilap; A Somogy megyei függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye; Függetlenségi és 48-as párti politikai napilap.) Felelős szerkesztők sora váltotta egymást: Karácsonyi Aladár, Gerő Zsigmond (háromszor), Miklós Gyula (kétszer), Véniss Károly, Pogány Béla, Reéz Pál, Gerő Manó. Kiadóként Gerő jegyezte a lapot, melyet mindvégig saját nyomdájában állítottak elő. ,,Bölcs közutat” jelölt ki önmagának: „Van egy szó a mi lapunk homlokán: a »független«. Ebben a szóban rejlik a mi legnagyobb erőnk. Ez a szó a mi büszkeségünk. Nagy szó ez a magyar sajtóban, ahol majdnem kivétel nélkül minden lap magán, vagy pártérdek bilincsében nyög és úgy táncol” – írta beköszöntő cikkében.11 Aztán négy év múlva, jó fél évtizedre a függetlenségi párt hivatalos közlönyévé alakult. E minőségében is mérsékelt hangú lap maradt, de ellenzéki jellegéhez természetszerűen hozzátartozott a kormánypárt országgyűlési szereplésének bírálata. Később, a szociáldemokraták szócsöveként, érthetően merőben új stílusra váltott. Első időszakában felépítése alig különbözött a hetilapokétól. Aztán mind gyakrabban alkalmazott figyelemfelhívó, tartalmi címeket, és jóval nagyobb címbetűkkel is igyekezett tetszetősebb külsőben megjelenni. Egy évvel később társa akadt az addig egyetlen napilapnak: az 1905. június 1-jén megjelent Somogyvármegye. (Politikai napilap) Az újságot Salgó Sándor, Fles László, Goiten Gábor, Zsemley Oszkár szerkesztették. Kiadója és előállítója a Somogyvármegye Ny. Rt. volt. A lap a vizsgált időszakban folyamatosan megjelent. 1909. március 15-én már egy harmadik megyei napilapot is kezükbe vehettek az olvasók: a Kaposvári Hírlapot (Politikai napilap). Alig két hét múlva megváltoztatta alcímét az alábbira: ,,A Somogyvármegyei Függetlenségi és 48-as Pártnak, valamint a kaposvári 48-as Függetlenségi Körnek hivatalos politikai napilapja.” Szerkesztője Schröder Béla, kiadója a Kaposvári Hírlap Egyesülés volt. Szabó Lipót nyomdájában állították elő. Kaposi Bors című „társadalmi hetilap” Göndör Ferenc szerkesztésében és a szerkesztőség kiadásában 1910. február 27. és 1910. július 24. között próbált új színt hozni a megye sajtóvilágába, amelyben azonban nem tudott megkapaszkodni. A Somogyvármegye Rt., majd a Fenyvesi és Kéthelyi nyomdában állították elő. Mindössze két számot ért meg az 1910. június 2-án megjelenő Somogy-Kaposvár. (Társadalmi, közigazgatási, szépirodalmi napilap, valamint a somogyvármegyei munkaadók és munkások lapja.) E rövid idő alatt is két szerkesztője volt: Horváth István, majd Hagelman Károly. Az utóbbi jegyezte kiadóként is az újságot, melyet saját nyomdájában állítottak elő. 1910. augusztus 7. és 1911. december 11. között jelent meg politikai napilapként a Somogyi Napló, Szőnyi Hugó szerkesztésében. Az újságnak rövid fennállása alatt is három kiadója volt: a szerkesztőbizottság, a Somogyi Napló Nyomda és Lapkiadó
Rt., végül Szalay Ferenc. A lapot a Fenyvesi és Kéthelyi-féle, illetve Szabó Lipót, majd a Somogyi Napló nyomdájában állították elő. A megye parasztsága tájékoztatását, érdekképviseletét próbálta felvállalni az 1911. február 5-én megjelent Somogyi Kisgazda című „helyi érdekű gazdasági és politikai hetilap”, amely a ,,Somogy Megyei Kisgazdák Egyesülete hivatalos lapjaként” is jegyezte magát. Az átlagnál kisebb formátumban, 12 oldalon, az akkor már szokatlan, kéthasábos tördelésben megjelentetett újságot az első évben Domián Gyula, majd Neubauer Ferenc szerkesztette, de a fejrészen csak Szabó István országgyűlési képviselő, mint főmunkatárs nevét tüntették fel. A lap 1914. január 1-jétől szakmai folyóiratként működött tovább. Kiadója az egyesület volt. A Fenyvesi és Kéthelyi, a Polgár és Landler, a Gutenberg Nyomdákban, majd Szabó Lipótnál állították elő. Az újság valóban a kisbirtokosoknak készült. Írásainak többsége a gazdálkodás szakmai kérdéseiről szólt, ismeretterjesztő céllal, de szó esett hasábjain közigazgatásról és a vezércikkekben pártpolitikai témákról is. Szépirodalmi rovata ugyan nem volt, de egy-egy vers, kisebb elbeszélés közlésére néha vállalkozott a szerkesztőség. Viszonylag kevés, de a profiljába illő hírcsokorral szolgált. A századforduló táján több somogyi községben is indítottak lapot. A rendszerint hetenként megjelenő, négy-, hat-, ritkábban nyolcoldalas helyi újságokat azonban elsősorban nem valós szükséglet hozta létre, hanem az országos lapkiadási divat. És persze az adott településen legalább egy íráskészséggel, de még inkább közléskényszerrel megáldott férfiú fórumteremtési szándéka. (Ami nem jelenti azt, hogy ne születtek volna esetenként legalább a megyei lapok színvonalát megütő írások is a hasábjaikon.) Arra azonban nehéz válaszolni, hogy honnan teremtették elő az induláshoz nélkülözhetetlen összeget. Feltehetően a helyi üzletemberek, módosabb kereskedők, iparosok, ügyvédek adták össze a szükséges tőkét, nyilván annak reményében, hogy egy idő után a kiadás nyereséget termel. Ez azonban aligha következett be. A néhány száz példányban megjelenő lapokban ugyanis kevés volt a hirdetés, és a szerkesztőknek, kiadóknak csalódniuk kellett az olvasói pártfogás növekedésében is. De őszintén meg kell mondanunk, hogy a két-három szerző aligha tudott, még szűkebb körben is, folyamatos érdeklődést kelteni írásaival. A helyi újságok lapfelületének általában negyedét hirdetések foglalták el, a fennmaradó rész felét, harmadát irodalmi próbálkozások töltötték meg. Akárcsak a megyeszékhely újságainál, e médiánál is elmaradhatatlan volt a tárcarovat, rendszerint az első oldalon indítva, benne versekkel, elbeszélésekkel útleírásokkal stb. Lemásolták idősebb testvéreiket a terjedelmes vezércikkekkel is. E műfajban jobbára általános, azaz országos gazdasági, társadalmi kérdésekkel foglalkoztak, de fontosabbak voltak azok az elemző publicisztikák, melyekben a település és környéke elmaradott körülményeit tárták fel, követelve a határozottabb fejlesztési intézkedéseket. Természetesen nem hiányoztak e lapokból sem a változó terjedelmű és értékű hírrovatok. A községi – általában járási székhelyeken szerkesztett – lapok többsége nem volt hosszú életű: egy-két év után megszűnt. Néhány esztendei szünet után azonban több helyen ismét akadt vállalkozó szellemű személy, aki erőt és tehetséget érzett magában újabb lap indításához. Az időszak első községi lapja Marczali és Vidéke címmel jelent meg, 1892. április 7én „helyi és megyei érdekű, vegyes tartalmú hetilap” jelzéssel. Keszthelyen, majd
Kaposváron adták ki, itt is állították elő. Céljaként ,,a közérdek és hazafiság lankadatlan szolgálatát” jelölte meg a szerkesztőség. Utolsó számát 1892. szeptember 18-án vehették kezükbe az olvasók. A járási székhelyen nyolc év múlva Marczali címmel Mizsur Ádám nyomdász indított ,,helyi érdekű, társadalmi, szépirodalmi és közgazdasági hetilapot”. Tőle azonban csakhamar dr. Bernáth Béla közjegyző vette át a szerkesztést, ő lett a laptulajdonos is. ,,A közönségnek eszköz kell, hogy panaszát elmondhassa. Erre legjobb eszköz a nyilvánosság” – foglalja össze a szerkesztő a lapindítás indokát.12 Az újság 1900. december 16. és 1901. december 12. között jelent meg. 1906. szeptember 16. és 1907. április 21. között dr. Névy Zoltán, majd Vajda Aladár által szerkesztett, ugyancsak Marczali címmel megjelent újság is több hónapig talpon tudott maradni. „Ha nincs helyi sajtó, nincs helyi közvélemény” – indokolta meg az újságkiadás szükségességét a szerkesztőség.13 A nyolcoldalas lap – a szokásos irodalmi anyagok mellett – elsősorban iparvédelemmel, vasútépítéssel, településfejlesztéssel, oktatási kérdésekkel foglalkozik. Az újságot helyben(!) állították elő, Mizsur Ádám nyomdájában. Ebben az időben még egy lap jelent meg a nagyközségben, Helyi iparvédelem címmel. Szerkesztőség és kiadó: A magyar védő egyesület marcali járási fiókja. Készült a Mizsur Nyomdában, majd Szilágyi György üzemében, Barcson. Az 1906. június 1. és december(?) között kiadott újság bemutatkozása szerint „elsőként lobogtatja a magyar iparvédelem zászlaját.” Célja elérésével „rövid idő alatt nem lesz járásunknak olyan lakója, ki mást, mint magyar származású árut vásárolna.”14 1913-ban – a közelebbi időpont nem ismeretes – Felsősomogy címmel jelent meg „társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi hetilap” Marcaliban, mely 1914. április 19-től Somogyi Balatonpartra, változtatta nevét. Utolsó száma 1914. június 28-án hagyta el a nyomdát. Felelős szerkesztője és kiadója Rónai Albert volt. A lapot két járásban – a marcalin kívül a lengyeltótiban is – terjesztették. A szerkesztő az alábbi mondatokkal kér „szeretetteljes támogatást” az újság első számában: „Bátor, szókimondó előharcosa lesz minden igaz ügynek. Jogokat tiszteletben tart, személyeket nem bánt, egyéni érdekeket nem szolgál – ellenben a köznek javát minden erejével munkálja. A haladás úttörője, az igény zászlóvivője lesz.” A fennmaradt példányszámok alapján nem állapítható meg, mennyiben volt képes megvalósítani tiszteletreméltó elveit. A lapot a Polgár és Landler Hírlapkiadó jelentette meg, és a kaposvári Somogy vármegye Rt. üzemében állították elő. Az időszak legszínvonalasabb somogyi helyi lapjának a Csurgó és Vidéke tekinthető, mely a vizsgált időszakban a vidéki lapok közül a leghosszabb ideig – 1893. szeptember 17. és 1915. december 26. között – jelent meg. Magát társadalmi, szépirodalmi és közgazdasági, majd utolsó évében közművelődési, közgazdasági és társadalmi hetilapként jegyezte. Hegyi József, Nagy Sándor (háromszor), Matterer János, Poór Ernő, Junker Elek (kétszer), Junker Pál és Angyal Guidó szerkesztették. Vágó Gyula kiadásában jelent meg. A lap – a szerkesztőség célja szerint – a nyilvánosság ,,mindenki által használt eszköze, melynek segítségével társadalmi létünket javítani, élénkíteni, reformálni lehessen.”15 Formájában nem tért el a megye és a vidék legtöbb sajtóorgánumától, de gon-
dosabb kivitelezése, gazdag hírrovata, a helyi kérdésekkel való szakszerű foglalkozás az átlag fölé emelte. 1895. november 24-én Dél-Somogy öt és fél ezer lakosú központjában indult újság, Barcs és Vidéke címmel. (Társadalmi, szépirodalmi és közgazdasági hetilap.) Az 1909. április 4-ig fennállt médium felelős szerkesztője és kiadója Skribanek Géza, majd Szilágyi György volt. Helyben állították elő. A lap jól tükrözte a település fellendülésének folyamatait. Ugyancsak Barcson adták ki – 1909. április 11. és 1910. június 10. között – a Drávavidék című társadalmi, szépirodalmi és közgazdasági hetilapot. A rövid életű újság szerkesztői székében hárman váltották egymást: Zsoldos Géza, Körmendy Ká-roly (kétszer) és Szilágyi György. Előállítója nincs feltüntetve. Az öt és fél ezer lakosú Szigetvár – amely a vizsgált időszakban Somogyhoz tartozott – 1900. október 21-én jelentette meg második újságjának első számát, Délsomogy címmel. A „politikai hetilap” másfél évtizedig szolgálta a nagyközség és környéke olvasóit. Főszerkesztője Névy Zoltán, majd Kriszt Béla volt. Felelős szerkesztőként mindvégig Bárvárth Gyula jegyezte a gondosan szerkesztett, kiegyensúlyozott hangvételű, jellegzetesen helyi lapot. Utolsó száma 1915. január 3-án jelent meg. A Délsomogy megszűnésével azonban egy napig sem maradt helyi sajtó nélkül a járási székhely. Az 1915. január 3-án elindított Szigetvár és Délsomogy – (Politikai lap, a szigetvári járás hivatalos lapja. 1919. január 5-től: A dél-somogyi járások érdekeit képviselő politikai, gazdasági és szépirodalmi lap) – egy évig hetenként kétszer, majd egyszer jelent meg. Szerkesztője Tursics Imre, kiadója és előállítója a Szigetvári Könyvnyomda és Lapkiadó Vállalat volt. A Marcali járás székhelyének egyik közeli községe, a szellemi foglalkozásúak meglehetősen vékony rétegével rendelkező Kéthely is megirigyelte a szomszédjának rangot adó újságot, és 1906. szeptember l-jén már meg is írhatta vezércikkét a Balatonsarok szerkesztője, Szabados Sándor. (Főállásban a közeli Tótszentpál – ma Somogyszentpál – tanítója.) Írásában úgy általában ostorozza a bűnt, az erkölcstelenséget. Az újság céljaként jelöli meg „a széjjel-esett, szétforgácsolt társadalmat egyesíteni, szervezni: a szépen fejlődő Balaton kultuszt erőnkből támogatni.”16 A lap 1907-ben egyesült a siófoki Magyar Tenger-rel Balatonpart néven, de továbbra is Kéthelyen szerkesztették. Magát „társadalmi, közgazdasági, szépirodalmi és tanügyi közlönyként” jegyezte. A szerkesztőséghez Weiser Sarolta, Berger Imre és Weisz Lipót csatlakozott. A lapot a község adta ki, és a marcali Mizsur Nyomdában állították elő. A három és fél ezer lelkes járási székhely, Nagyatád 1906. november l-jén indította útjára első lapját, Nagyatádi Hírlap címmel. (Nagyatád és vidéke társadalmi, gazdasági és szépirodalmi hetilapja, a Nagyatád és vidéke Gazdakörének hivatalos közlönye.) A szerkesztői székben dr. Neubauer Ferenc és Szmodics Szilárd váltották egymást. Kiadója Benyák János, majd 1910-től dr. Neubauer Ferenc volt. A helyi Benyák Nyomdában, később Kaposváron készült a Fenyvesi és Réthelyi cégnél. 1910-ben új lappal próbálta legyűrni ellenfelét – szerkesztői váltótársát – Szmodics Szilárd; megalapította a Nagyatádi Járás című „társadalmi hetilapot”. Az 1910. január 7. és 1910. október 24. között megjelenő újság kiadója ismeretlen. Előállítója Benyák János volt.
A következő évben Nagyatád címmel – (Társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi hetilap) – indított sajtóorgánum az Artézi Gyógyfürdő Rt.-nek köszönheti létét. E cég, összefogva a helyi és környékbeli közigazgatási értelmiséggel, pedagógusokkal, könyvelőkkel és másokkal, 1911. január l-jén adott ki újságot. Benne helyet kaptak – egyáltalán nem aránytalan terjedelemben – a fürdőkultúráról szóló írások csakúgy, mint a települést és környékét érintő hivatalos közlemények, hírek, tudósítások, de olvashattak az atádiak és környékbeliek publicisztikai írásokat általános társadalmi, gazdasági kérdésekről is. Mégpedig szabadelvű iránnyal, hangsúlyozva mások elveinek tiszteletét. Utolsó száma 1914. augusztus 9-én jelent meg. A lapot kiadó települések között a legkisebb lélekszámú Tab volt. A mindössze két és fél ezer lakosú nagyközség, járási székhely 1909. március 4-én és 1912. november 28. között adott ki újságot, Tab és Vidéke címmel. („Közgazdasági és szépirodalmi hetilap.”) A lapnak e rövid idő alatt három felelős szerkesztője is volt: Esztegár László, Bánóczi Gyula, végül a kaposvári Noszlopy Tivadar. Kiadóként és előállítóként Kéthelyi Miksa (Kaposvár) jegyezte. A nagy formátumú lap a kaposvári újságok szerkezetét követte. Fő értékeként gazdag hírrovatát kell említenünk. Közben megjelent egy kérész életűnek bizonyult hetilap is Tabon. Az újság egyetlen száma Tabi Ujság címmel került utcára 1909. október 3-án, s megjelenése mögött feltehetően – amint erre a Somogy megye kézikönyve (1998) városismertetőjének a szerzője utal –, helyi viszálykodás állt. Három év múlva, 1912. június 2-án Tabi Ujság címmel indult hetilap a nagyközségben. Felelős szerkesztője és tulajdonosa dr. Vajda Elemér volt. Utolsó száma 1914. augusztus 2-án jelent meg. A szerkesztőség a helyi és környékbeli értelmiségiek meglehetősen szűk körét célozta meg általános publicisztikáival, vélhetően ollózott politikai összefoglalóival és egyéb műfajú írásaival. Rovatok, műfajok Az időszak első felében szinte változatlanul éltek tovább az újonnan alakult hetilapokban is a Somogy által kialakított szerkezeti hagyományok. A legelőkelőbb helyet elfoglaló vezércikkek legföljebb terjedelmükben különböztek egymástól: gyakran áthúzódtak másik oldalra is. E műfajban elsősorban az országgyűlésben zajló viták szolgáltattak témákat. De itt emlékeztek meg a köz- és egyházi ünnepekről, jeles évfordulókról, és vezércikkekkel köszöntötték a kiemelkedő személyiségeket, búcsúztak a közélet elhunyt szereplőitől. Emellett e helyre kerültek fontosabb városi, megyei kérdéseket tárgyaló írások, illetve általános politikai, erkölcsi, közgazdasági fogalmakat, nézeteket elemző cikkek. Hasonlóan változatlan műfaji gazdagságban élt tovább a hetilapokban a tárca, amely csak ritkán került át – legtöbbször csak áthúzódott – a második oldalra. Az itt vonal alatt közölt írások között regényrészletet, elbeszélést, verset csakúgy találunk, mint visszaemlékezéseket, útirajzokat, helytörténeti és tudományos ismeretterjesztő cikkeket. A szerzők többsége nem somogyi volt. Amennyiben megyénkben lakó írása kapott helyet a rovatban, külön jelzés adta tudtul a cím alatt e tényt, emígy: A Somogy (Marczali és Vidéke, Csurgó és Vidéke, Nagyatád stb.) eredeti tárcája.
A harmadik nagy, természetesen elmaradhatatlan rovat az időszak első felében általában az Újdonságok címet viselte. A kettőtől öt hasábig terjedő összeállításban nemcsak mínuszos hírek szerepeltek, hanem rövidebb – néha hosszabb – tudósítások, illetve közlemények is. Az anyagok hírértéke magasabb volt a korábbi időszakban megjelenteknél: elmaradtak a legföljebb szűk csoport érdeklődésére számot tartó információk (szolgabírói névnapokról, vadászatokról stb.). A táncmulatságok viszont rendre helyet kaptak e hasábokon, a jótékonysági célzatúak nagyobb terjedelemben. Mind gyakrabban értesülhettek az olvasók e rovat révén különböző bűntényekről, sőt a szaporodó öngyilkosságokról is. Mindemellett gazdasági, kulturális eseményekről kaptak hírt a somogyi előfizetők, vásárlók előzeteseként és tudósítás formájában. Nem rendszeresen, de ebben az időszakban is elő-előbukkan a Csarnok rovatcím, alatta általában elbeszélésekkel. (Így előfordult, hogy két szépprózai alkotással is találkozhattak egy-egy hatoldalas hetilapban az olvasók.) Gazdászat, Színházi élet, Tanügy rovatcímek találhatók még – nem rendszeresen – a kor hetilapjaiban. Változatlanul hiányzik viszont az újságokból a riport, amely csak a napilapokban kezd meghonosodni a tízes években. Itt sem lesz azonnal rendszeres műfaj. Hiányoznak műveléséhez a gyakorlott riporterek. Így csak ritkán születik olyan kitűnő tényfeltáró riport, amely a Somogyi Hírlap egyik 1914. januári számában jelent meg. Az írás – F(ekete) T(ivadar) tollából – megrázó erővel tárja fel Kaposvár aggápoldájának embertelen körülményeit.17 A napilapok a világháború kitörése előtti években kezdik kialakítani a hetilapoktól eltérő arculatukat. Az első oldalról eltűnnek a tárcák, a vezércikkek, helyükre fontos bel- és külpolitikai hírek kerülnek. Az egyhasábos, sőt gyakran egyszavas, csupán az esemény helyére utaló címeket – sőt cím nélküli írásokat, mert ilyenekkel is lehet találkozni az első oldalon – nagyobb betűkkel szedett, a tartalomra utaló, két-, sőt háromhasábos címek váltják fel. Kezdik mind sűrűbben alkalmazni a fel-, al- és köztes címeket, melyek korábban csak a fővárosi lapokban fordultak elő. A háborús évek alatt tovább növekednek a címbetűk: három-, négysoros címkonstrukciókkal adnak hírt az újságok a harci eseményekről. A belső oldalak is hasonlóan áttekinthetőbbek lettek; a szerkesztőségek szellősebb, változatosabb tördeléssel igyekeztek megragadni az olvasók figyelmét. Tartalmilag pedig az egyre divatosabb műfaj, a bűnügyi tudósítás és a riport mind gyakoribb közlésével. Témát bőven szolgáltattak a századelő rendőrségi és bírósági anyagai. És ha helyben nem akadt közlésre alkalmas esemény, válogathattak az MTI, az osztrák kormány hivatalos kőnyomatosa, a Generalkorrespondenz, az Általános Tudósító és a rendőrség kőnyomatosai anyagaiból. Olvasói kör, terjesztés Annak megbízható felvázolásához, hogy milyen példányszámban jelentek meg a vizsgált időszak sajtótermékei, alig rendelkezünk forrásokkal. A szerkesztőségek üzleti titokként kezelték adataikat, a kiadók könyvelési és egyéb információval szolgáló iratai nem kerültek levéltárba. Mindössze egyetlen esztendőről van néhány – viszont kétségkívül megbízható – adatunk, egy alispáni összesítés alapján. Eszerint 1914-ben a Somogyvármegye című napilap 3600, a Somogy ekkor már mindössze 200, a So-
mogyi Kisgazda 1000, a Somogyi Ellenzék 750, a Somogyi Hírlap 1400, a helyi lapok közül a Marcaliban megjelenő Felsősomogy 300 példányban került ki a nyomdákból.18 Az olvasók elsősorban a városi értelmiségiek, közigazgatási vezetők és alkalmazottak, vidéken a tanítók, jegyzők, lelkészek, megyeszerte a nagyobb gazdasági és kereskedelmi szervezetek, ipari és mezőgazdasági üzemek vezetői, tisztviselői köréből kerültek ki. Számottevő volt a klubok, kaszinók, könyvtárak, vendéglátóhelyek előfizetői csoportja, melyek gyakran több sajtótermékkel is szolgáltak – természetesen fővárosiakkal is – vendégeiknek. A tömegeknek szánt két lap – a Somogyvármegyei Népújság és a Somogyi Kisgazda – legföljebb falvanként két-három példányban jutott el a családokhoz, figyelembe véve példányszámukat. Az alacsony megjelenés mellett, az előfizetésben hátralékban lévők meglehetősen nagy aránya miatt is állandóan a csőd szélén táncoltak a kiadók. Erre utal a negyedévenként megismétlődő előfizetési felhívások nemegyszer esdeklő hangja. A Somogyi Kisgazda például csaknem könyörgőre formálja felhívásának stílusát, amiben megosztja gondját olvasóival. Elmondja, hogy az előfizetésből befolyt összeg csupán a magas nyomdaköltség kifizetésére elegendő, arra már nem is számíthatnak, hogy a szerkesztőknek és a cikkírónak is jusson belőle. Laptársai nem ennyire nyitottak. A Somogy is inkább a dicsekvést választja, amikor 1894-ben így próbálja gyarapítani előfizetői táborát: „Hála és köszönet minden előfizetőnek. Minden bejött, sőt újak is jelentkeztek.”19 (Az elégedettségnek egyébként ellentmondanak a rendszeres felhívások.) Vagy a Somogyi Újság ekként fejezi ki az első negyedév sikerét: ,,Példányunk mint akármelyik hetilapé.” A Népjog alig leplezett szégyenkezéssel kéri az előfizetések megújítását, ekként mentegetőzve: a figyelmeztető cikk „nem toborzó, hanem barátságos levél.”20 Szerkesztők, újságírók A századforduló éveiben az újságírást már egyre többen művelték hivatásszerűen, bár a cikkek jelentős részét – kiváltképp a vidéki lapokban – még mindig külső munkatársak írták, mintegy másodállásban. A megyei lapok általában 2-3 fős főhivatású gárdával dolgoztak. Ez azt jelentette, hogy a felelős szerkesztő mellett egy főmunkatárs segített az anyagok gondozásában – természetesen cikkek írása mellett. A somogyi hivatásos szerkesztőket – Roboz kivételével, bár ő sem itt kezdte a pályáját – nem a megye termelte ki. Jó néhány, írásából megélni akaró fiatalember kereste a megfelelő helyet képességei kamatoztatásához, szinte céhes legényként vándorolva, járva az ország városait. Általában nem kötődtek hosszabb ideig egy-egy szerkesztőséghez – bár erre is említek példát –, mert ha kedvezőbb ajánlatot kaptak, nyomban elszegődtek akár az ország másik részébe is. Mint például Miklós Gábor, aki 1911-ig volt a Somogyi Hírlap felelős szerkesztője, majd hasonló beosztást elfogadva Nyíregyházára költözött. (Itt hunyt el három év múlva, 50 évesen.) Sebők Jenőt Pécsről hívták a Somogyvármegye megalapításához. Az akkor harmincéves – eredeti szakmáját tekintve kéziszedő nyomdász – fiatalember már kilencedik éve dolgozott a Pécsi Naplónál. Első igazgatója volt az 1905-ben megalapított Somogyvármegye Nyomda és Lapkiadó Rt.-nek. Egyébként ő az a kivétel, aki Kaposváron, házasság folytán, meggyökerese-
dett. Tagja lett a városi képviselő-testületnek, és más köztisztséget is ellátott. A húszas években az Új-Somogyot szerkesztette.21 Mártonffy Imre, a Somogyi Hírlap munkatársa a fővárosból vetődött Kaposvárra, miután több műfajban – Karczafalvi jelzéssel – jó nevet szerzett magának a szakmában. Göndör Ferenc rövid nagyváradi újságíróskodás után került Kaposvárra, a Somogyi Naplóhoz. 1912-ben a fővárosba költözött, ahol a Népszava munkatársa lett. A Tanácsköztársaság idején sajtódirektóriumi elnök, de rövid idő múlva szembefordult a diktatúrával. Bécsbe emigrált, majd New Yorkban telepedett le, és egy jobboldali lapot szerkesztett.22 A másodállásban szerkesztők túlnyomó többsége, akárcsak a politikusoké, a jogot végzettek köréből került ki. Szalay Károly, a Somogy Vármegyei Függetlenségi Párt és a Népjog alapítója az utóbbi lap felelős szerkesztője – aki Kossuthot függetlenségi képviselőként a nagy tekintélyű Somssich Pállal szemben segítette mandátumhoz juttatni – ügyvéd volt. Csondor János, a Kaposvár és a Somogyvármegyei Népújság felelős szerkesztője Tabon kezdte, majd Kaposváron folytatta ügyvédi pályáját. Dr. Neubauer Ferenc, a. Somogyi Kisgazda felelős szerkesztője Nagyatádon, majd Kaposváron működtetett ügyvédi irodát. Poór Sándor, a Somogyi Újság kiadója és szerkesztője ugyancsak ügyvéd volt. Dr. Rusa (Rózsa) Ernő, a Népjog szerkesztője közjegyzői hivatalt látott el Szigetváron, majd Kaposváron nyitott ügyvédi irodát. Noszlopy Tivadar, a Somogyi Újság felelős szerkesztője – akinek versei több lapban is megjelentek – egy időben Somogy vármegye al-, majd főjegyzőjeként dolgozott. A vidéki lapok élén is jórészt olyan jogászok álltak, akikben írói ambíciók is éltek. Dr. Névy Zoltán szigetvári, majd marcali ügyvéd mindkét községben a sajtószervezés motorjaként tette ismertté a nevét. Már joghallgató korában versei jelentek meg fővárosi lapokban, 1921-ben pedig – marcali ügyvéd korában – egy drámáját bemutatta a Nemzeti Színház.23 Ügyvéd volt a tabi szerkesztő, Vajda Elemér, közjegyzőként dolgozott az ugyancsak marcali szerkesztő, Bernáth Béla (Bernáth Aurél festőművész apja). Rónai Albert, a Felsősomogy szerkesztője szolgabírósági irodatiszt volt. A rendszeresen publikáló munkatársakat nehéz azonosítani, hiszen a cikkek többsége aláírás nélkül, legföljebb valamilyen betűjelzéssel jelent meg. Néhány pontos aláírásból és egyéb jelekből – például az írások tartalmából – arra következtethetünk, hogy a szellemi foglalkozásúak eléggé széles köre ragadott tollat és jelentkezett írásával valamelyik szerkesztőségben. Részben szépírói, költői, részben szakmai ambícióikat próbálták megvalósítani a nyilvánosság megyei és helyi fórumainak segítségével. Természetesen nem voltak kevesen azok a külső cikkírók, levelezők sem, akiket a közügyek iránti őszinte érdeklődés, társadalmi felelősségérzet késztetett írásra. Politikai eszmék, nézetek a lapokban A politikai nézetkülönbségek, csatározások jól nyomon követhetők a lapok hasábjain. Az eltérő, illetve ellentétes felfogások – pártállásnak megfelelően – elsősorban a parlament és a kormány munkájának figyelemmel kísérésében, kommentálásában, a törvény-előkészítések körül kialakult vitákban jelentek meg. E témákban nagy rutinnal fejtették ki véleményüket a lapok gyakorlott vezércikkírói (rendszerint név nélkül.) Ki-ki vérmérséklete szerint alkalmazva durva, sértegető vagy éppenséggel ironikus
hangnemet. Ezekkel az írásokkal azért nem tartom fontosnak foglalkozni, mert nem tükröznek megyei sajátosságokat: az országos, azaz fővárosi sajtó is hasonló módon vett részt a parlamenti vitákban. A megye sajtótörténete szempontjából izgalmasabb feladat annak vizsgálata, miképpen reagáltak a lapok a század végén, majd a következő években is az egész országban pánikot keltő agrárszocialista mozgalmak hírére. Merőben új és félelmetes jelenséggel került szembe a társadalom, amely általában – még a konzervatív Somogy is – elfogadta a kapitalizmus és vele a liberális eszmék térhódítását. Csak éppen a többség nem számított az új rendszerrel járó, nem éppen kedvező jelenségekre. Legalábbis erre utalnak a sztrájkok, bérkövetelések nyomán megjelent első írások. Hogy mennyire felkészületlenül érték az alföldi megmozdulások a somogyi újságírókat is, bizonyítják a nagyfokú tájékozatlanságról, elképesztő politikai, közgazdasági analfabetizmusról árulkodó írások. Ezekből minden más veszélyt felülmúlóan áradt a rettegés. Az újságok hangja az első hírekre a felháborodásé volt. Mi történik itt? Hogyan engedhetik ezt meg a hatóságok? Hol vannak az illetékesek, mindenekelőtt a fegyveres rendfenntartók? Mi lesz ezzel az országgal, ha meg lehet tagadni a munkát, magasabb bért lehet követelni? Ez teljes romlásba dönti az országot! És kik a felelősek azért, hogy az eddig oly jámborul, mintegy patriarchális viszonyban robotoló nincstelenek egyszer csak nem fognak kaszát aratáskor? Az első ijedtségben a szocialista felforgatók személyében találták meg a bűnösöket: a „falun járó bolondítók” váltak a lapok támadásainak célpontjaivá. Akik „megzavarják a munkások fejét”, „fölforgatják a társadalmi rendet, hogy azután a zavarosban halásszanak”. Igen, a „szocialista ügynökök”, akik „járják a vidéket, és szítják a tüzet.” „Ezekre kell több gondot fordítani.”24 És persze a liberális sajtóra, amelynek felelőtlen újságírói kihasználják a lehetőséget az izgatásra. „A parasztszocializmus száz és száz fejjel nő ki izgató melegágyából. Le kell számolni vele, kifogástalan kézzel” – követeli a Somogy cikkírója. Majd felháborodott hangon méltatlankodik: „Azok fordulnak a föld és gazdáik ellen, akik földből és jószágból élnek.”25 Még a század utolsó éveiben is lehet olvasni olyan cikkeket, melyeknek szerzője nemcsak a lelkére akar beszélni a munkásoknak, őket csupán fegyelmezett munkára ösztönözni, bérkövetelések, sztrájkok helyett, hanem egyenesen parancsokat fogalmaz meg a követendő magatartásukról. A Somogy cikkírója – hogy kerek legyen a szám – egyszerre tízet is. Csak néhány a felszólítások közül: 2. A falut járó prófétáknak ne esküdj. 4. Tiszteld a törvényt. 6. A gonosz sajtó nyomtatványaival kuruzsló garabanciás diákoknak ne higgy. 7. Ne kívánd más tulajdonát.26 A Népjog viszont a birtokosoknak javasol csalhatatlan módszert az aratósztrájk veszedelme ellen: Csanád megyei tapasztalatok alapján aratógép-szövetkezet alakítását tartja célravezetőnek.27 Az első sokkhatás, a felháborodás hangjai után, illetve mellett higgadtabb, átgondoltabb, a jelenségek kiváltó okaira figyelő írásokkal is lehet találkozni, mindenekelőtt a Somogyi Újság hasábjain. Igaz, először ez a lap is elítéli az általa is törvénytelennek minősített megmozdulásokat, és igyekszik megnyugtatni Somogy lakosságát, pontosabban polgárságát: „a mi munkásaink nem ilyenek.”28 A tömegeknek, a végső elkeseredésükben sztrájkhoz folyamodóknak pedig a javaslat: fogadják „türelemmel és Istenfélelemmel a csapást.”29 De másfajta cikkekkel is talál-
kozhatunk, melyekben ilyen mondatok olvashatók: „A munka kezdi revindikálni a maga részére az őt megillető helyet.” Az írás szerzője szerint „a munka a tőke, a tőke csak eszköz.” És nem az izgatókra mutogat, hanem le meri írni: „Mi vagyunk a hibásak. Az állam, a társadalom semmit sem tett” a szegénység ellen.30 Ugyanennek a lapnak egy másik cikkírója szerint „törvényhatóságilag kell biztosítani a munkásnépet arról, hogy jogos és méltányos kívánalmai a munkaadók által teljesíttetnek.”31 De egy vidéki, helyi lap, a Marczali is hasonló határozottsággal áll ki a munkások mellett, visszautasítva a hatalom drasztikus fellépését az agrármozgalom részvevői ellen: „A hazának nemcsak mágnásokra és birtokosokra, hanem munkásokra is szüksége van, és ezeket drákói rendszabályokkal eltiporni bűn lenne, végzetes bűn. ...Ezeket a küzdelmeket, melyek ma nálunk napirenden vannak, végigharcolták már mindenütt a művelt nyugaton, de sehol nem jutott eszébe a munkaadóknak a szervezkedő munkásokat eltiporni, kiüldözni.”32 A Somogy Újság a „tanult, művelt emberek felelősségét” hangsúlyozza a válság megoldásában. Igaz, meglehetősen naiv módszert ajánl: „A birtokos menjen el a munkások közé kibékülni.”33 A lap egy másik számában elutasítja ugyan az izgatást, de felhívja a figyelmet „a lelketlen tőkepénzesek magatartására, akik 20 éve ugyanolyan munkabért adnak, holott a pénz értéke jelentősen csökkent.” Állami beavatkozást sürget a munkavállalók érdekében.34 De a Somogy is helyet adott átgondoltabb, a kérdést több oldalról vizsgáló írásoknak. Egyik vezércikkében kifejtette véleményét a súlyos társadalmi válság enyhítésének lehetőségeiről. Igaz, hogy az általa felállított követelmények között első helyen említette a törvény tiszteletét, ugyanakkor tisztességesebb törvényeket követel, igazságosabb adórendszert, olcsó hitelt a kisbirtokosoknak. A vagyonosabb rétegektől pedig „tisztességet, erkölcsösséget” vár, mert kevés jó példát tapasztal körükben az áldozat készségére.”35 A Csurgó és Vidéke is a törvény szigorúbb érvényesítésének követelményével kezdi egyik e témájú cikkét, de a továbbiakban határozottan kiáll a szegényebb rétegek mellett, melyeket a válság nyomorba döntött. És intő jelnek tartja a megmozdulásokat a nagybirtok merev, antiszociális magatartása ellen.36 A Somogy egyik cikkében arra szólítja fel a munkaadókat, hogy ők is igyekezzenek orvosolni a bajt. A javaslat megszívlelése helyett a toponári béruradalom munkavezetője testi fenyítést alkalmaz azokkal a tót munkavállalókkal szemben, akik egy-két répát véletlenül kivágtak kapálás közben. És amikor erre társaik abbahagyták a munkát, csendőrökért szalasztott. A hatalom fegyveresei – miután a munkások felszólításra sem vették fel a kapájukat – gondolkodás nélkül közéjük lőttek, két munkás halálát és többek súlyos sérülését okozva. A Somogyi Újság cikkírója kemény szavakkal ítéli el a brutális fellépést. A Kaposvár is együtt érez a munkavállalókkal, részletesen, de laptársától több ponton eltérően írja le az esetet.37 A félelmetes mumus, a szocializmus a későbbi években sem került le a lapok hasábjairól, szorongást és bizonytalanságot keltve az olvasókban. Hisz e kifejezés a közvélemény szemében egyenlő volt a pusztítással, a felfordulással, az erkölcstelenséggel, a csőcselék hatalomra jutásával. Szükség volt tehát olyan megnyugtatást szolgáló cikkre, amilyet a Somogyi Ellenzék jelentetett meg. Szerzője szerint „A mai emberiségnek közös törekvése abban a szellemi irányban összpontosul, amelyet szocializmusnak nevezünk. A modern kor egy nagy szellemi áramlata ez, amely az egyén teljes ér-
vényesülését osztálykorlátok nélkül akarja.”37 A továbbiakban kifejti, hogy e törekvés csak ideális körülmények között valósítható meg. Végül megnyugtatja olvasóit: „A (magyar) tömeg lelkét magyar géniusznak megfelelő szocialista eszmék hatják át”, aminek meghatározó eleme nem az internacionalizmus, hanem a hazafiság.38 A Somogyi Ellenőr a munka ünnepe alkalmából írt cikkében így foglal állást: A munkások méltányos követeléseikben jogos téren állnak. Majd később: „Nő a tőke, nem könyörül a nyomoron sem.”39 Az 1904-es országos vasutassztrájk kezelésében – szemben az agrárszocialista mozgalmakkal – egységes szemlélet figyelhető meg a somogyi sajtóban. Még a Somogy is meglepő megértéssel viseltetik a közvéleményt foglalkoztató jelenség iránt. (Feltehetően azért, mert itt nem egyéni tulajdonosok, hanem az állam ellen irányult az ágazat dolgozóinak fellépése.) „Nem zárkózhatunk el a vasutasok méltányos kívánságai elől” – írja egyik vezércikkében.40 Később egész oldalas összeállításban számol be a sztrájkról, és felhívja az országgyűlést, hogy „közös erővel gyógyítsák be a sebeket.”41 A lapok politikai jellegű írásait áttekintve külön kell szólni arról, miképpen jelentek meg hasábjaikon 1918 őszének, illetve a téli hónapoknak somogyi eseményei, melyek végül proletárdiktatúrához vezettek. Október-novemberben mindkét napilapban megszaporodtak a radikális hangvételű írások, melyeknek éle általában a vagyonosok, a földbirtokosok, az áruikat visszatartó vagy csillagászati áron kínáló kereskedők ellen irányult, illetve a földosztás követelései jelentek meg a hasábokon. A fokozódó elégedetlenség aztán december 12-re virradóra már nemcsak újságsorokban öltött testet, hanem az egész várost megrettentő, pusztító-romboló megmozdulásban. A jelenlegi Berzsenyi-park helyén emelt barakkokban átmenetileg elszállásolt katonák feltörték az állomáson veszteglő fegyverszállítmányokat, és a környékből érkező falusiak csoportjaival egyesülve üzletek, magánházak sokaságát fosztották ki. A lapok tudósításai, majd kommentárjai szégyenletes eseményként foglalkoztak a fegyveres dühöngéssel, amely csak hátráltatta a demokratikus átalakulást. Scheller Béla közellátási népbiztos is hasonló megközelítéssel tömegrombolásnak minősítette cikkében a rettenet éjszakáját, igyekezve megnyugtatni a lakosságot, hogy a nemzetőrség és a katonaság ura a helyzetnek, és a boltosok is hamarosan kinyitnak. Ugyanebben a lapban arról is olvashatunk, hogy a fosztogatók szegény embereket rövidítettek meg, hiszen a felhalmozott áruk – bőr- és ruhaneműk – kiosztásra voltak előkészítve.42 A következő napokban a megbékélésre, a közös érdek keresésére irányuló – bár félelemtől áthatott – hang jelenik meg, a természetesen egyelőre változatlanul polgári lapokban: „Szakítani a konzervatizmussal... megértéssel kell a munkásosztály felé fordulni... Nekünk magunknak kell a lehetőség határáig elmenni a reformokban... Megértően fogadni az eszméket.” Ilyen és hasonló mondatokkal találkozhatunk, megtoldva a szerény kéréssel: de azért „a munkásság se legyen szélsőséges.”43 Társadalmi léthelyzetek az újságokban A megyében megjelenő lapok sem tudtak kitérni az elől a kötelezettség elől, hogy a századvég gazdasági válsága által sújtott társadalmi csoportok helyzetét valamilyen
formában érintsék. A cikkek természetesen nem azoknak szóltak – az olvasói kör nem közülük került ki –, akik a témát szolgáltatták: sokkal inkább a hivatalos szerveknek, illetve a kedvezőbb anyagi helyzetben lévő rétegeknek, tulajdonosoknak, akik a cikkírók szerint valamilyen módon felelőssé tehetők a létbizonytalanságban vergődő családok sorsáért. A társadalmi hierarchia legalacsonyabb szintjén összezsúfolódott nincstelen falusi és városi munkások, a néhány holdas parasztcsaládok körülményeit különbözőképpen ragadták meg ugyanazon a lapon belül is az újságírók, illetve a szerkesztőségeket levélben megkeresők. Egy részük a kaposvári templom környékén őgyelgő, „bagózó” férfiakat munkakerülőknek minősítve támadja, akik inkább nem dolgoznak, mintsem tisztes bérért elszegődnének. „Uzsoráskodnak a karjuk erejével” – írja róluk a Somogy.44 A közgazdasági, társadalmi okok meg nem értése, a részvétlenség azonban nem lesz kizárólagos hangvétel a lapokban. Az újságok hasábjain nagyobb részben találunk olyan cikkeket, melyeket vagy az őszinte együttérzés szült, vagy a fenyegetettség érzése: az éhezés, a nyomor, a munkanélküliség az egész társadalomra beláthatatlan következményekkel járhat, amelyek nem kímélnék a tulajdonosok rétegét sem. Éppen ezért a téma több megfontoltságot, körültekintést, az okok és tényezők gondosabb, szakszerűbb számbavételét igényli. A Somogy cikkírója már 1891-ben drámai erővel láttatva nyomorukat, a városi szegénység nevében kér segítséget a tehetősebbektől. Ugyanebben az évben a Kaposvár továbbmegy, amikor kijelenti: „.nem elég az alamizsna krajczár ősi rendszere.”45 Másutt arról szól, hogy „segélyezni kell azokat, akik munkájukkal nem képesek megszerezni azt a minimumot, mely a mostoha sors nyugodt elviselésére képesít.” És kifejti: „a szociális forradalmat soha se a koldusok csinálták, hanem a munkaképes, munkára utalt szegény elem, mely ezer okból, gyakran önhibájából, még többször a vagyonosok spekulációjának szívtelensége folytán nem juthat az életfenntartás ama csekély eszközeihez sem, melyet nem nélkülözhet.”46 Roboz lapja, a városban egyre nagyobb számban megjelenő munkanélküliek kilátástalan helyzetét vizsgálva, a technika elterjedésében látja a tömegek elnyomorodásának okát: „A földbirtokok nagyon sok embert kiszorítanak a megye (a falvak – P. L.) területéről, mert sok a gép, kevesebb a munkaerő, és így a munkásembernek nincs keresetforrása.”47 Hasonló hangnemben ír a Kaposvár is: „a (falusi) bérmunkás szegényebb lett, alig van kenyere, ételhez pedig csak elvétve jut.”48 És „az állam nem látszik észrevenni népe nyomorát” – írja a Somogyi Hírlap.49 A súlyos helyzet enyhítésére több újságban is felmerül a népkonyha létesítésének szükségessége, melyet meg is valósítanak a megyeszékhelyen. (Igaz, az első kísérlet kudarccal végződik.) Megrázó írásban foglalkozik a Somogy a század végén a kaposvári „cselédtanyákkal”. Az emberhez méltatlan sufnikban azok a faluról érkezett lányok szálltak meg, több-kevesebb ideig várakozva, míg elkelnek, akik háztartási cselédként próbáltak elhelyezkedni a megyeszékhely polgári családjainál.50 Nincsenek sokkal jobb helyzetben a napszámosoknál a nagybirtokok gazdasági munkásai, azaz cselédei sem. „A patriarkális viszonyok megszűnésével megszűnt a családok jóléte – állapítja meg egy gazda aláírású levelező a Kaposvárban –, hisz az új törvények „megfosztják őket a szerzés lehetőségétől.”51 Ugyanez a lap egy későbbi szá-
mában arról ír, hogy „a földbirtokosoknak húsz év alatt háromszorosára nőtt a jövedelme, a cselédek járandósága viszont 50 év óta semmit sem emelkedett.”52 Egyre sűrűbben jelennek meg cikkek a tömeges kivándorlásról. „A földnélküli Jánosok kivándorolnak Amerikába, Szlavóniába, mert itten összeroskadnak a teher alatt” – olvashatjuk a Kaposvárban.53 A Somogyi Újság azt javasolja: „vásároljon az állam sok ezer holdat és kicsiny darabokra osztva adja bérbe a nincsteleneknek.”54 A Somogy a munka- és tulajdonnélküliek összeírását javasolja, és számukra munkát követel.55 A Somogyi Hírlap már cikkének címével is kifejezi határozott követelését: „Földet a népnek!” Majd kifejti, hogy „az országteremtő nép zöme, a magyar paraszt nem leli honját a hazában.” Igen, akkor már mind több kevés földű parasztember is kénytelen családját itt hagyva nekivágni az ismeretlennek.56 Hiszen itthon a kisbirtokosok is csak tengődtek a pénztelenség szorításában. Így a legnagyobb jóakarattal és szorgalommal sem voltak képesek gazdálkodásuk színvonalát fenntartani. Ahogy a Somogy írja: „a telkes gazdák tőkehiány miatt bitang áron kénytelenek eladni terményeiket, nem képesek felújítani a vetőmagokat.”57 Ugyancsak Roboz lapjában olvashatunk arról, hogy hányféle címen kell lakóhelyük fenntartásához hozzájárulniuk: az egyre nagyobb adóterhek mellett el kell tartaniuk a lelkészt, a tanítót, a pásztort. A cikk szerzője olcsó pénzt (értsd: alacsony kamatú hitelt) és adóelengedést javasol helyzetük javítására.58 A Csurgó és Vidéke is segítséget kér a kisbirtokosoknak az államtól. Szó esik a kisiparosokról is a lapokban: az ő munkájuk értékét a nagyüzemek tömegtermelése lehetetleníti el. Település- és területfejlesztés a sajtóban Mint dolgozatunk elején említettük, a megyei és helyi újságok szerepe, súlya a közvélemény formálásában, a lakossági vélemények közvetítésében és a döntésre jogosult szervek befolyásolásában legfőképpen település- és területfejlesztési témákban érvényesült. A lapokban különös figyelemmel kísérték Kaposvár – a helyi újságok nagyközségük – korszerűsítési terveit, vitatkoztak, érveltek, lakossági javaslatokat, véleményeket közöltek a tervekről; majd sürgették a kivitelezést, beszámoltak az építkezések állásáról és természetesen lelkes örömmel az avatásukról. A legnagyobb és leghosszabb ideig elhúzódó sajtóvitát a vasúthálózat megyei bővítése és az új kaposvári állomás kialakítása, terjeszkedése váltotta ki. E témák megközelítésében nincs különbség az újságok felfogásában. 1891-től szerepelt a lapok hasábjain előbb a mocsoládi, majd a többi szárnyvasútvonal megépítése. Szükségességük nem volt vitatott a megye közvéleményében, nagyobb gondot okozott a nyomvonaluk kialakítása. Amikor ugyanis a községeknek úgynevezett törzsrészvényeket kellett volna fizetniük, több falu megtagadta a támogatást. Egyebek között a nem minden falu érdekét azonos módon érvényesítő vonalvezetés, illetve amiatt, hogy a parasztok a vasút megépítésével elestek a hosszú fuvaroktól. E témakörön belül is élénk polémiát váltott ki a mocsoládi vonal továbbépítésének iránya. A lapok több ötletnek adtak helyet.59 A leghevesebb vita gyújtópontjában a kaposvári vasútállomás állt. Egyik oldalon a sajtó egységes kiállással, a másikon a szakmai képviselet: a MÁV tervezői, beruházói. A megjelent cikkek a városi közvélemény elkeseredett hangulatát, heves tiltako-
zását közvetítették. Az új építkezés, az állomás tervezett bővítése ugyanis kettévágta volna a várost, elszakítva az utóbbi években gyors ütemben benépesült donneri részt a megyeszékhely központjától. Végül is hiábavaló volt a legszakszerűbb érvelés, a vasútállomás a szakmai szempontok érvényesítésével épült meg. (Magát az építkezést már régóta sürgették a lapok is, rámutatva a „indóház” és környéke lehetetlen állapotára.) Vigasztalódjunk azzal, hogy talán a sajtónak is szerepe lehetett a felüljáró megépítéséről született gyors döntésben.60 Ugyancsak élénken foglalkoztatta a sajtót Kaposvár építészeti korszerűsítése, amely fontos, régóta igényelt középületek létesítésével és ezzel együtt új utcák nyitásával, kialakításával járt. A lapokban különböző javaslatok jelentek meg a piac áthelyezéséről, a városháza, a posta, az igazságügyi palota, a MÁV-internátus, a gimnázium stb. építési helyéről. (A Kaposvár még rajzos vázlatot is közölt arról az ötletről, mely szerint az utóbbi intézményt a Zárda és a Berzsenyi utca között feltárandó térségben kellene kialakítani.)61 Visszatérő téma volt mind a megyei, mind a helyi lapokban a települések útjainak, járdáinak lehetetlen állapota. Egymást követték a cikkek és az olvasók levelei a térdig érő sár, illetve nyáron a fojtó por miatt. Fejlesztést sürgettek, útburkolásokat, téglajárdák építését – amit a nagyközségekben a tulajdonos kötelességévé javasoltak tenni. Ugyancsak gyakran foglalkoztak a helyi újságok az országutak rossz állapotával. A független és ellenzéki lapok gyakran bírálták a városi törvényhatóságot a késedelmes döntések miatt. A nagybirtokosságot pedig azért, mert kevesellték áldozatkészségét a város fejlesztésében. De gyakran írtak általában a részvétlenségről, az egyéni érdekek akadályozó erejéről a településfejlesztésben. A millennium a sajtóban A megye lapjai aprólékos részletességgel foglalkoztak a millennium eseményeivel, természetesen kiemelt figyelmet fordítva Somogy fővárosi szereplésére és az itthoni ünnepségekre. Hadd bocsássuk előre: általában az elégedetlenség hangján. Az első írások 1893 közepén jelentek meg. A Kaposvár cikkírója az illetékesek figyelmét a fővárosi kiállítás mellett a helyi rendezvények felé próbálja terelni. A javasolt méltó emlékek között első helyen áll egy megyei monográfia elkészítése 1896-ig. (A gondolat nem volt új.) Az ötletet a későbbiek során is gyakran megszellőzteti a lap efféle kiadványok megjelentetésében eléggé nagy járatlanságot eláruló szerkesztősége. (Ilyen rövid idő alatt sokoldalú kutatást és gondos szerkesztői munkát igénylő feladatot lehetetlen elvégezni. A kiadvány végül is az első világháború kitörésének évében került az olvasók kezébe. De kétségtelen, hogy a millennium kapcsán ismét felszínre került javaslat jelentős mértékben hozzájárult e fontos munka megszületéséhez.) Szerepelt még az ötletek között egy nagyméretű Szent István-kép elkészítése, valamint állandó etnográfiai kiállítás rendezése.62 A következő évben megszaporodtak az előkészületekről szóló tudósítások. Az olvasók megtudhatták, hogy a kereskedelmi miniszter felhívta a megyék figyelmét egy bizottság alakítására, amelynek feladata lenne a fővárosi kiállítás megyei részlegének megszervezése. Rendelkezett a miniszteri leirat a szükséges költségek forrásáról is: ezek nagyobb részét a vármegyének és a Somogy Vármegyei Gazdasági Egyesület-
nek kellett magára vállalnia. E célra a megyegyűlés 1,5 százalékos pótadót szavazott meg. Javasolták jótékony alapítvány létesítését, amely a szegényebb gazdáknak és iparosoknak is lehetővé tenné a szereplést.63 Már az előkészületekről írt cikkekből kiderült, hogy a kevésbé tehetős gazdák – támogatás hiányában – nem tudnak saját költségükön részt venni a fővárosi kiállításon, és ez veszélyezteti a bemutatkozás sikerét. Miként az is, hogy a nagybirtokosok és a bérlők alig mozdultak meg a felhívásra. A Somogy summázott ítélete a millenniumi év elején: ,,…nincs az az érdeklődés a nagy termelő megyében, mint aminő megilletné. Sem a termelők, sem az ipar emberei nem valami nagyon versenyeznek bemutatni a vármegye haladását.” Igaz, a cikkíró kénytelen elismerni: minden réteg igencsak híján van a pénznek.64 Mindenesetre 1895 őszén nagyjából kialakult a rendezvény 22 000 forintos költségvetése és forgatókönyve. Eszerint a megye egy tájjellegű házat rendez be. Erdészeti térképeket, mezőgazdasági tablókat készít, és különböző termékekkel mutatkozik be, jórészt az agrárgazdaság köréből. (Csak érdekességként említjük, hogy az utóbbira 1000 forintot szántak, a díszelgő bandérium költségeire ennek dupláját tervezték.)65 A Kaposvár cikkírója néhány héttel a kiállítás megnyitása előtt – áttekintve az egybegyűlt anyagot – tárgyilagosan állapítja meg: sajnos a megyének nincs mit bemutatnia. Az okok között említi a rossz, 1895-ös gazdasági évet, a gyapjas birka tenyésztésének elsorvadását, a sertésvész pusztítását és a bécsi piac kedvezőtlen hatását a hízómarhatenyésztésre. A másik alapágazatról tömören annyit mond: „versenyképes ipara pedig alig van a megyének.” Marad tehát – tablókon, képeken – az erdőgazdaság. És legföljebb a lótenyésztés – ebben volt a legnagyobb bizalma a megyének.66 Aztán jöttek a részletes beszámolók a megnyitott kiállításról. „Nem kolosszális, de azért megállja a helyét” – írta a megyei részlegről a Somogy, és keserűen jegyezte meg: legjobb iparosaink maradtak el.67 Igaz, két hét múlva nagyobb a lelkesedés. Ilyeneket olvashattak az itthoniak: „Ott vagyunk az elsők között”, ,,Nagyon szép és nagy kiállításunk van.”68 Másutt pedig: „A legelsők között áll úgy nagyságra mint anyagbőségre”. A hivatalos elismerés azonban csak egy területen jelentkezett: ,,Lókiállításunk: győzelem!” – olvashatjuk a jelentést a jeles osztályzatról.69 Tehát végül is a „népies”, azaz igáslovak mentették meg a megye becsületét: e derék állatok juttatták aranyérmekhez Somogyot. Keserű szavakkal adott hangot a megye szereplése miatti elégedetlenségéről a Somogyi Újság cikkírója. Már a csökölyi ház kiválasztását is kifogásolta, mondván, hogy a háznál alkalmasabb épületet is lehetett volna találni a megyében a somogyi népi építészet reprezentálására. „De csak ebben a házban nyilvánul meg a vármegye kiállítása, másutt fel sem tűnik.” Azért megemlíti a piarista, a Somssich-, a Gaál- és a Dénes-uradalmakat, melyek legalább hajlandók voltak megjelenni termékeikkel. Elmarasztalja viszont a kaposvári uradalom „bérlőségét” a távolmaradás miatt. Végső öszszegzése egy mondatnyi sóhajtás: „Szép Somogyvármegye vagyon utoljára!”70 Némi gyógyírként hatott a megye számára, hogy Bertalan Alajos, a kegyes tanítórend somogyi uradalmainak kormányzója a Ferencz József Rend lovagkeresztjével térhetett haza a díjkiosztó ünnepségről. Mindent összevetve: „a kegy és elismerés vékony sugara esett” Somogyra – jegyezte meg a Kaposvár cikkírója.71
Nagy terjedelemben számolt be minden újság – a Somogy különkiadásban is – a megyeszékhely ünnepi eseményeiről, amelyek istentisztelettel kezdődtek és közgyűléssel folytatódtak. Az ünnepi beszédet – a polgármesteri köszöntő és a főjegyzői visszatekintés között – Roboz István tartotta volna városi képviselői minőségében, de „imaszerű” szónoklatát, betegsége miatt, más olvasta fel. Délután népünnepélyen, este dalesten szórakoztak a kaposváriak.72 Szinte eufórikus lelkesültséggel számolt be a Somogyi Újság a megyei ünnepségről. (,,A szónok, Csorba Ede túlszárnyalta önmagát”. Makfalvy Gézát „sokat hallottam beszélni, de ily remekül talán még soha nem beszélt” stb.) De kifejezte az ünneplők csalódását is amiatt, hogy Wlassich Gyula közoktatási miniszter – ígérete ellenére – nem jelent meg a jeles ünnepség eseményén, a gimnáziumi épület alapkőletételén.73 A megye más településeiről is érkeztek rövid beszámolók a millenniumi megemlékezésekről. A világháború a lapokban „Szomorú esztendő, melyet ne adjon isten többé Magyarországon” – olvashatjuk egy 1914. évet köszöntő cikkben. Majd a keserű hang okára is rávilágít egy fájdalmas sóhajtás: „Háború, aztán ismét háború.”74 Igen, a Balkánon folyó háborúskodás hírei fokozódó szorongással töltötték el az ország lakóit, és a növekvő félelmet jól tükrözték a megyei és helyi lapok is. És mégis, amikor a „ránk kényszerített” öldöklésbe hazánk is belekeveredett, egyszerre megváltozott a sajtó hangja. Ilyen címeket, mondatokat olvashatunk a háború kitörése utáni hetekben: „Visszaállt az erőnkbe vetett hit bizalma”, „Katonáink legfőbb erénye, a szuronyt szegezz, most ismét érvényesülni fog.”, „Még a poklok kapuját is megvitatják.”, „Csapataink győzelmesen vonulnak előre.”, A magyar katona „győz és győz.”, „Előre a királyért és a hazáért!”, „Győzni fogunk!” És persze háromhasábos címben: „Éljen a háború!” Majd jöttek a hadijelentések a „szent háborúról”, minden mást kiszorítva a címoldalról: „Diadalok a Kárpátokban!”, „Keleten eldőlt a háború sorsa”, „Nagy diadalaink Lengyelországban”, „Somogyi fiúk bravúrja”, „Hátrál a muszka.” Majd az olasz front eseménytudósításainak háromhasábos címei uralják az első oldalakat. Az itthoni, hátországi szenvedésekről, nélkülözésekről legföljebb ilyen megközelítésben esik szó: „Csatában a férfiak, de itthon az asszonyok”. Mármint ugyanúgy helytállnak, mint férjeik, fiaik a harctereken. De azért a sebesültszállítmányokról hírt adnak a lapok. 1916 júniusában jelent meg a megyei sajtóban első ízben a szó: béke. Nagyon óvatosan, de a remény fénysugarát felvillantva. „A ma példátlan hevességgel tomboló harcok között még nincs hangja a szelíd, jóságos szónak, mely a megértés közös földjére vezet. De talán ez utolsó lobbanás mögött kigyúl a béke fehér fénye.” Ugyanebben a lapszámban már arról is olvasni lehet, amit az emberek jó ideje tapasztalnak más árucikkek esetében is: „Nincsen liszt Kaposváron.”75 A következő évben – miként az általános politikában és a központi sajtóban – egyre több szó esik a lapok hasábjain a békekonferenciákról, a „háborús őrület” megállításáról és az itthoni, egyre súlyosabb ellátási zavarokról, a gazdaság válságáról. Az utóbbi témák azonban aránytalanul csekély terjedelmet kapnak. Önkritikusan állapítja meg a Somogyvármegye szerkesztőségi cikke: „Soha nincs mondanivalónk a városról
sem a megyéről. A lap belsejében szárazon, röviden regisztráljuk a városi és megyei élet jelenségeit, alig van rá pár szavunk a mi ezer küzdelmeinkről és egyéb bajainkról, hivatalos kommünikék halmaza a lapunk.” Azzal mentegeti e szerkesztési gyakorlatot, hogy az embereket ma mindennél jobban foglalkoztatják a háború és béke hírei.76 Így aztán csak röviden, valóban szűkszavú tudósításokban találkozhatunk olyan írásokkal, melyek például a petróleum nehéz beszerzéséről, az elszabadult árakról, a somogyi rokkantak, hadigondozottak súlyos gondjairól és egyebekről szólnak. Természetesen a somogyi lapok is foglalkoznak az oroszországi polgárháború eseményeivel, de még a „nagy októberi forradalom” pétervári részletei is csak alcím alatt kapnak helyet, a háborús tudósítások blokkjában. Mégpedig olyan megközelítésben, hogy „Lenin és társai”, a „bolsevikok” hatalomra kerülése várhatóan elősegíti a háború befejezését. Hirdetés A lapok változatlanul meghatározó pénzügyi forrása volt a hirdetések közlése: a szolgáltatások iránt gyorsan emelkedett az igény a gazdaság minden ágazatában. Ennek megfelelően a lapok felületük 25—30, de esetenként 50 százalékát e célra használják fel. Általában az utolsó oldalakat töltik meg hirdetésekkel, de már a század elején helyeznek el reklámszövegeket a lapok belső, sőt később első oldalain is. A Kaposvár pedig azt a merész újítást vezeti be, hogy a vezércikk indulásának helyén, azaz az első hasábon is hoz keretes hirdetést. Formáját tekintve nem terjedt még el a rövid, szöveges hirdetés, az „apró”, a cégek a minél terjedelmesebb, nagybetűs kiemeléseket, rajzos illusztrációkat, díszes keretbe helyezett reklámokat igényelték. A hirdetések tartalmát vizsgálva, nyomon lehet követni a termelés, az áruforgalom, a technika fejlődését. (És persze arról is árulkodnak a szövegek, hogyan igyekeznek kihasználni gyártók és forgalmazók, sőt orvosok is az emberi hiszékenységet és hiúságot: már a századforduló éveiben is kínáltak hajhullás ellen használatos, a férfierőt visszaállító, illetve növelő szereket, terápiát és hasonló csodatévő eljárásokat.) A hirdetésekben a gazdaság minden ága megjelenik. A mezőgazdaságból az ingatlan forgalma, bérbeadása csakúgy szerepel ezeken az oldalakon, mint szőlővesszők, -karók, növényvédő szerek, egyszerűbb és bonyolultabb gépek ajánlása. Az ipar a rovarirtó szerektől kezdve a bútorokig, majd a kerékpárokig, varrógépekig, öntödei szolgáltatásig mindent kínál, az ország különböző tájáról, sőt Ausztriából is. A helyi hirdetők közül kiemelkednek a nyomdák, melyek tankönyveiket, egyéb nyomdai termékeiket reklámozzák. A pénzintézetek hitelt, a szerencsejátékkal foglalkozó társaságok sorsjegyet kínálnak. A századforduló után egyre gyakrabban lehet találkozni a fővárosi lapok reklámozásával. Az újonnan indított újságok hónapokon át ajánlották magukat a megyei lapok hasábjain. A domináns keretes hirdetések mellett mind gyakrabban találkozhatunk a hírrovatba sorolt reklámszövegekkel, minden jelzés nélkül. A hirdetési oldalakat látva arra következtethetnénk, hogy a lapok jelentős bevételre tettek szert e szolgáltatásból. A helyzet azonban nem volt ilyen rózsás. Roboz István
többször kesereg a nyilvánosság előtt amiatt: az állami ügynökség úgy lefölözi a hasznot, hogy a kiadóknak csak a töredéke jut. Vagyis az összegyűjtött hirdetéseket igencsak drágán adja tovább a lapoknak, kiváltképp – Roboz szerint – a vidékieknek. Megbízatásokat pedig csak rajtuk keresztül lehet beszerezni. (A helyi megrendelések kivételével, de ezek alkották a hirdetések kisebb hányadát.) Végül is 1918 végén igen élénk, változatos, a polgárosodás, a modernizáció, a település- és területfejlesztés sokszínű folyamatait, eseményeit híven tükröző sajtóélet zárult le, pontosabban átmenetileg kényszerű szüneteltetést szenvedett. Heti- és napilapok egymással vetélkedve, egymást váltva próbálták keresni az olvasók kegyeit, mind gyorsabb hírszolgálattal és mennél érdekesebb témákkal és írásokkal előfizetőket gyűjteni, vásárlókat szerezni, megtartani – erőteljesen részt venni a települések gazdasági, társadalmi és szellemi életében. Mindezt természetesen minden orgánum a maga politikai és gazdasági meghatározottságának szellemében tette. A vizsgált időszakban honosodott meg megyénkben a napisajtó, mely azóta is nélkülözhetetlen része Somogy szellemi életének JEGYZETEK 1 Zádor Mihály. Kaposvár, Bp., 1964. 159. p. 2 Szili Ferenc: Cukorrépa-termesztés a Mezőgazdasági Ipari Rt. kaposvári cukorgyárának vonzáskörzetében (1894— 1904) – Somogy megye múltjából 8. k. 246. p. Továbbá: Zádor Mihály i. m. 58. p. 3 Somogyi Hírlap, I. 1891. júl. 5. 3. p. 4 Göndör Ferencről 1. a Szerkesztők, újságírók c. részt 5 Somogy L. 1913. okt. 12. 1-2. p. 6 SML. 16484/914 alisp. Vegyes alispáni iratok. 1914. 7 Közli: Fekete Gyula: Az Ötven év előtti Kaposvár és fellendülésének korszaka - Kaposvár, 1929. 17. p. 8 Kaposvár, VI. 1891. máj. 17. 1. p. 9 Somogyi Ellenőr, I. 189310 SML. Vegyes alispáni iratok, 1924. 11 Somogyi Hírlap, I. 1904. ápr. 28. 1. p. 12 Marczali, I. 1900. dec. 16. 1. p. 13 Marczali, I. 1906. szept. 16. 1. p. 14 Marcali története. Szerk. Kanyar József. Marcali, 1991. 413. p. 15 Csurgó és Vidéke I. 1893. szept. 17. p. 16 Balaton-sarok, I. 1906. szept. 1. 1. p. 17 Somogyi Hírlap, XII. 1914. jan. 25. 3. p. 18 SML. Somogyvármegyében megjelenő Hírlapok. Vegyes alispáni iratok, 1910. Bár nem tartozik vizsgálatunk tárgyához, azért megjegyezzük, hogy 1891-ben 732-en fizettek elő fővárosi sajtóterméket; 11 napilap járt a megyeszékhelyre, amelyből négy német nyelvű volt. A sort a Budapesti Hírlap és a Pesti Hírlap vezette, 113, illetve 102 előfizetővel. — Dr. HossJános: Kaposvár plébániájának története. Veszprém, 1948. 235. p. 19 Somogy, XXX. 189-1. jan. 14. 2. p. 20 Népjog, VII. 1904. márc. 27. 1. p. 21 Somogyi Helikon, Kaposvár, 1928. Szerk.: Hortobágyi Ágost. 178. p. Mautner-Farkas: Kaposvár nyomdái, Kaposvár, 1976. 30. p. 22 Magyar Életrajzi Lexikon. I. 615. p. 23 Lm. 141. p. – Megemlítjük továbbá, hogy dr. Névy Zoltán a Tanácsköztársaság ideje alatt a marcali járási munkástanács intézőbizottságának elnökeként vett részt a hatalom helyi gyakorlásában. L.: Fejezetek a Marcali járás történetéből. Szerk.: Paál László. Kiadó: Az MSZP Marcali Járási Bizottsága és a Marcali Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1970. 24 Somogy, XXX. 1894. ápr. 29. 1. p., Kaposvár, XI. 1897. febr. 4. 1. p. 25 Somogy, XXXIV 1897. jún. 20. 1. p. 26 Somogy, XXXV 1898. márc. 27. 1. p. 27 Népjog, X. 1907. febr. 24. 1. p. 28 Somogyi Újság, 1. 1894. jún. 10. 1. p. 29 Somogy, XVI. 1904. aug. 7. l. p. 30 Somogyi Újság, IV 1897. okt. 12. 1. p. 31 Somogyi Újság, III. 1896. febr. 7. 1. p.
32 Marczali, II. 1907. jan. 30. 3. p. 33 Somogyi Újság, IV 1897. júl. 13. 1. p. 34 Somogyi Újság, IV 1897. aug. 31. 1- p. 35 Somogy, XXX. 1894. máj. 16. 1. p. 36 Csurgó és Vidéke, II. 1894. máj. 6. 1. p. 37 Somogyi Újság, IV 1897. júl. 6. 1. p. Kaposvár XI. 1897. július 6. 1. p. L. még: SML. Somogy megye főispáni iratai 466/1897. sz. jelentést. 38 Somogyi Ellenzék, II. 1913. márc. 12. 1. p. 39 Somogyi Ellenőr, II. 1894. máj. 2. 1. p. 40 Somogy, 1904. ápr. 24. 1. p. 41 Somogy, XVI. 1904. máj. 1. 1. p. 42 Somogyvármegye, XIV 1918. dec. 18. 2-3. p. A pártállamban megjelent kiadványok – elismerve ugyan, hogy ,,dologtalanok, csavargók, anarchisták, haszonleső nagygazdák” is részt vettek a rombolásban, alapjában osztályharcnak minősítették a garázdálkodást, „amelyben a földbirtokosok után a városi burzsoázia is leckét kapott.” Mészáros Károly a paraszti osztályharc olyan megnyilvánulásaként értékelte a pusztítást, amely az „ipari és kereskedelmi tőke ellen irányult.” (Lásd: A Tanácsköztársaság Somogyban. Kaposvár, 1969. A szerk. biz. elnöke: Illés Dezső. Kiadó: az MSZMP Somogy Megyei Bizottsága Oktatási Igazgatósága. Továbbá: Mészáros Károly: Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság parasztpolitikája 1918-1919. (Különös tekintettel Somogyra.) Ak. k. 25. p. 43 Somogyvármegye, XIV 1918. dec. 20. 1. p. 44 Somogy, XXXVI. 1899. máj. 7. 1. p. 45 Kaposvár, VI. 1891. jan. 11. 1. p. 46 Kaposvár, IX. 1894. dec. 2. 1. p. 47 Somogy. XXIX, 1892. júl. 5. 1. p. -f8 Kaposvár, X. 1895. márc. 14. 1. p. 49 Somogyi Hírlap, I. 1891. okt. 25. 1. p. 50 Somogy, XXXVI. 1899. máj. 7. 3. p. 51 Kaposvár. X. 1895. május 30. 1. p. 52 Kaposvár, 1897. jún. 14. 1. p. 53 Kaposvár, VIII. 1893. nov. 23. 1. p. 54 Somogyi Újság, IV 1897. febr. 21. 1. p. 55 Somogy, XXXVIII. 1901. márc. 31. 1. p. 56 Somogyi Hírlap, IV 190"7 ápr. 23. 1. p. 57 Somogy, XXXIV 1897. máj. 9. 1. p. 58 Somogy, 1903- jan. 18. 1. p. 59 Somogy, XXVIII. ápr. 28. 1. p., XXXI. 1894. jan. 28. 2. p., XXXIII. 1897. jan. 10. 2. p., Kaposvár, VI. 1891. ápr. 9. 1. p., VI. 1891. júl. 12. 1. p.. X. 1895. aug. 14. 1. p. 60 Kaposvár. X. 1895. nov. 17. 1. p., XII. 1897. febr. 23. 1. p. jún. 7. 1. p. XIV. 1899. máj. 11. 1. 1. p., VII. 1892. márc. 20. Somogy, XXX. 1893. júl. 30. 1. p., XXXV 1898. nov. 13. 1-2. p. 61 Kaposvár, IX. 1894. júl. 15. 1. p. és júl. 29. 1. p. 62 Kaposvár, Vili. 1893. jún. 29. 1. p. és aug. 24. 1. p. 63 Kaposvár, IX. 1894. febr. 15. 1. p. és aug. 2. 1. p. 64 Somogy, XXXIII. 1896. jan. 20. 1. p. 65 Kaposvár, X. 1895. okt. 10. 1. p. 66 Kaposvár. XI. 1896. márc. 9. 1. p. 67 Somogy, XXXIII. 1896. ápr. 26. 1. p. 68 Somogy, XXXIII. 1896. máj. 10. 1. p. 69 Somogy. XXXIII. 1896. máj. 10. 1. p. és jún. 14. 1-2. p. 70 Somogyi Újság, III. 1896. jún. 7. 1. p. 71 Kaposvár, XII. 1896. jún. 11. 1. p. 72 Kaposvár, XII. 1896. jún. 14. 1-2. p. 73 Somogyi Újság, III. 1896. máj. 17. 1-2. p. 74 Somogyi Hírlap, 1913. dec. 7. 1. 1. p. 75 Somogyi Hírlap. XIII. 1916. jún. 16. 1. p. 76 Somogyvármegye, XIV 1918. okt. 14. 1. p.
