Horváth Márk – Lovász Ádám:
A hiányzó kísérő: Egy abszentológiai megközelítés
Társadalmunk bővelkedik a közös kudarcokban, a társas elkerülés megannyi formájában. Miközben a szaporodó városi lakosság egyre inkább egy helyre zsúfolódik, paradox módon a társ hiányának feltűnésével, esztétikai inkoherenciájával, töredezettségével egy ismétlődő kudarc keletkezése során találkozhatunk. Ez egy olyan kudarc, amely bebetonozza az általános különállóságot. Lee Edelman szerint, a dzsenderviszony eredendő jellegzetessége a párnak: az elkülönülése, a párosítás szétszakítottsága (rupture), aminek minden további párkapcsolat a megismétlődése.1 A különállóság eredendően tehát minden egyesülésnek az előfeltételét, fenomenológiai értelemben vett hátterét képezi. A repedés teszi lehetővé a kötődést, azonban a repedés helyreállítása csupán időleges, és nem szünteti meg az eredendő kudarcot. Amint Edelman kiemeli, a latin fallire kifejezés azt jelenti, hogy hiányos, hibás. A veszteség ebből adódóan az esztétikai koherencia hiánya volna, valamilyen nem-teljesség.2 Ebből szükségképpen következik, hogy a párkapcsolatok világa ‒ annak ellenére, hogy a teljességre törekszik ‒ előfeltételezi ennek a teljességnek a hiányát. A párnélküliség nem lehet kivétel, hanem sokkal inkább szabály. Minden együttlét átmenetiként tárul elénk, belevetve egy sajátos temporalitásba, a világ folyásába. Edelman a következőképpen írja le a párkapcsolatok világát valamint a nemek közti különbséget: „A köztünk lévő teret, a kívánságnak ama rését hívom a nem helyének; ezt nem csupán azért teszem, hogy a negativitás elsőbbségét hirdethessem, hanem azért is, hogy foglalkozhassak azon térrel, amelyben e negativitás megnyilvánul. A teret, amely a párbeszédeinkben, improvizált dialógusainkban, szabad beszélgetéseinkben lehetővé tesz egyfajta provizionális, átmeneti együttlétet, amely meghaladja elkülönülésünket. A folyamatos párbeszéd a közös kudarcunk fennállásáról, túléléséről tudósít, azon kudarcról, amely a további kapcsolódások előfeltétele.”3 Lauren Berlant hasonlóképpen kiemeli a kapcsolatok hiányát mint legitim filozófiai témát. Feladatának tekinti saját szexualitás-ellenes diskurzusában az „olyan zónák leírását, amelyeket a relációk javítatlanságából, megoldatlanságából és hiányából keletkeznek.” 4 Minden olyan Lauren Berlant és Lee Edelman: Sex, or the Unbearable, Durham and London: Duke University Press, 2014: 37. 2 Ibid. 3 Berlant és Edelman: 2014: 36-37. 4 Berlant és Edelman: 2014: 37. 1
1
diskurzus, amely a nem létező, inoperatív relációkat kutatja, joggal tekinthető abszentológiai jellegű viszgálódásnak. A félelem az ‒ véli Berlant ‒, ami láthatóvá és tapinthatóvá teszi a vágy feleslegességét és gyengeségét. A magány félelme által gyötört lélek esetében sehová sem mozog a vágy, sem a hajlam, mivel ezeket semmi sem képes megmozgatni akkor, amikor a félelem uralkodik a lélek felett. Vágyakozás helyett a lelket egyfajta „aggresszív passzivitás” tölti be.5 Abszentológián a hiányzó jelenlétek társadalomtudományi kutatását értjük, egy olyan újszerű, poszt-antropocentrikus paradigmát, amely a materialitásnak a negatív megjelenítődési formáját kívánja vizsgálódása középpontjába állítani.6 Berlant nyomán jegyezzük meg, hogy nem könnyű feladat a párkapcsolatok töredezettségéről beszélni, mivel uralkodnunk kell magunkon, tartózkodnunk kell a helyreállításra (repair) irányuló kísértésüntől.7 Meg kell haladnunk a kettősségek, valamint a helyreállítások világát, meg kell szabadulnunk a fantom-jellegű megszokásoktól. Fel kell fedeznünk egy olyan fraktalitást, amely visszavezet bennünket az abszolút Élethez. Az abszolút Élet körében válhatunk azzá, amik vagyunk, vagyis az eredendő semmiséggé, ami az ember primordialitását jelöli. Michel Henry az életet mint önlétrehozó létet definiálja Eckhart mester nyomán: „Az élet ‒ az abszolút Élet, az önlétrehozó élet, az élet, amelyről Eckhart mester beszél, az élet, amely egy radikális értelemben önaffekció ‒, miközben megéli saját magát, egy ipszeitást hoz létre benne. Ebben az ipszeitásban, és ennek révén egók sokasága és ének sokasága lehetséges.”8 Az abszolút Élet az elhagyatottság, amely egy alapvető ipszeitás hiányából fakad, egy olyan hiányból, amelynek részét képezzük, amelynek mi vagyunk transzcendens, személytelen állaga. Ennek az anyagnak az állaga rokonítható Hegel ember-definíciójához, mely szerint az ember nem egyéb, mint egy lyuk a földben. Ez a lyuk az a repedés, amelyről Berlant és Edelman is beszél. Ez a rés az alapvető abszentológiai állapot, amely tükörképe az alapvető alteritásnak, amelyről Henry is értekezik. Henry szerint ugyanis „ego és én csakis egy alapvető alteritás révén létezik, ami az Önmaga, és az élet Önmagája”.9 Folyton a személytelenség és az éntelenség tényébe ütközünk, melyet a legtöbb esetben a dualista szempontokat nem meghaladván negativitásként deklarálunk. Önmagamnak lenni annyi, mint abszolút módon önmagamra vonatkozni. Henry az embert mint misztikus átélést definiálja: azért éli át a tapasztalást, mert önmaga képezi eme tapasztalást, nem elkülönítvén az egyesülés percepcióját annak érzékiségétől.10 Abszentológiai vizsgálódásunk a virtuális ’éntelen én’-ek (selfless self) világával foglalkozik egy konkrét példa tanulmányozásával. Az ’én’-ek sokasága által jellemezhető fraktális és individualizált társadalmi térben a hiány degenerált, inoperatív kapcsolatok alakjában tűnik fel, azonban vannak ennél összetettebb kizárt kapcsolódások (foreclose connections). A rovarkolóniákról írva Francisco Varela megállapítja, hogy a társas rovarok esetében a kolónia nem egy egységként viselkedik, hanem egy központ és én nélküli, ugyanakkor individuális alkotóelemekből összeálló interaktivitásként. Varela szerint hiányzik a központ, ugyanakkor valamilyen Berlant és Edelman: 2014: 39. Horváth Márk, Lovász Ádám: Abszentológiai alapvetések, veneratio.eu, 2015 7 Berlant-Edelman: 2014: 49. 8 Michel Henry: Az élő test, Pannonhalma: Bencés Kiadó, 2013 [2004]: 140. 9 Ibid. 10 Henry: 2013 [2004]: 141. 5 6
2
módon mégis operatív tud maradni a rovarraj. Ez volna az éntelen-én állapota.11 Az éntelen-én példája vonatkoztatható éppenséggel a mai társadalmi térben megjelenő fraktalizált, töredezett, virtuális identitások megnyilvánulásaira. A Companion app elnevezésű mobiltelefonos és számítógépes alkalmazás virtuális kíséretet és biztonságot ígér felhasználóinak különösen az éjszakában egyedül kószáló fiatal hölgyek számára.12 E vonatkozásban az abszentológiai keretbe ágyazva kettős hiányról beszélhetünk, avagy az ’éntelen én’-ek dualitásáról, egy olyan dualitásról, amely kettős abszentológiát is indokolttá tesz. Egyfelől az applikációnak a puszta léte is előfeltételezi a kísérő társ távollétét, amelyet azonban implicit módon mégis távoli jelenlétként értelmez a michigani egyetem által kifejlesztett program. A második abszentológiai jelenség egy sötétebb, fenyegető démon, egy olyan nem-jelenség, amelynek fenyegetésével mégis számolnunk kell, hiszen ez teszi szükségessé magát az applikációt is. Ez a sötét árnyszerű démon az utcai erőszakoló arctalan réme, az erőszak és halál tragikus teljességét hordozó metafora. Siegfried Kracauer a filmben megjelenő arc kapcsán a következőt jegyzi meg: „Az arc semenynyire sem számít a filmben, kivéve, ha a halálfejet rejti maga alatt.”13 Az arc mássága, idegensége a megszokott arcvonások hiánya, a non-identitás réme. Aki erőszakos bűncselekmény áldozata lesz, nem élhet többé emberi életet. John Giorno Grasping at Emptiness című performansz-versének szövegére emlékeztet a szexuális erőszak túlhiszterizálása, technológiai túlexponálása: “pulling on your meat pulling on year meat pulling on your meat, cause I want to make love to somebody on my way back downtown”14 Giorno versének lényege az elidegenedés, a világtól és embertársainktól való elkülönülés félig parodisztikus, félig komoly szándékú kifejezése. A társadalmi dezintegráció magában hordozza az üresség negativitásként való értelmezését, vagy, mint Giorno esetében, ennek skizoid fordítottját is: az üresség tekinthető ugyanis az önaffekció csúcspontjának, megragadott, megragadható és egyben kívánatos materialitásként is. Fontos észrevennünk a hús mozzanatát. Mint Henry megjegyzi „az indivdiduális élő nem saját indivdiduális ereje által, hanem az élet ereje által képes arra, hogy önmagát tapasztalja. Mindegyikünk egy élő Önmaga, láthatatlan és valóságos, ám ez az élő Önmaga nem létezhet, csak az élet Önmagához jövetelében, ön-
11
Francisco Varela: Ethical Know-How: Action, Wisdom, and Cognition, Stanford CA: Stanford University Press, 1999: 53. 12 Business Insider 2015 13 Miriam Hansen: “With Skin and Hair”: Kracauers Theory of Film, Marseille, 1940 In: Critical Inquiry 19. szám, 1993: 447. 14 John Giorno: ‘Grasping at Emptiness’, In: Sylvere Lotringer (szerk.): Schizo-Culture, Los Angeles: semiotext(e), 2013: 86.
3
affekciójában. 15 A Companion app-et szorongásában és neurotikus félelmében alkalmazó egyén nincsen tudatában annak, hogy a negativitás jelenségében rejlő embertársa a Másik, ugyanolyan ipszeitás, mint őmaga. Nem létezhetne az applikáció, nem beszélhetnénk fennállásáról, ha nem létezne az eredendő hiányosság, vagyis az antropomorf társadalmi aktorok kölcsönös elidegenedése és szegregációja. Az alapvető hiányt így ellensúlyozni kívánja a telefonos alkalmazás, méghozzá azáltal, hogy kapcsolatot tart fent a felhasználó a társas környezetéhez tartozó „kívánatos” elemekkel. Ily módon de facto dzsentrifikációs eszközként működik a Companion app, még ha ezt explicite nem is teszi világossá a fejlesztő, hiszen egy kívánatos társadalmi rétegnek a virtuális elterülését inditványozza a város közterületeinek szilárd, ám egyben folyékony materialitásában. A program és a felhasználó különbséget tesz kívánatos és nem kívánatos hiány között, álláspontunk szerint alapvetően elhibázott módon. Miért nevezzük e lényegiségét tekintve dzsentrifikációs megközelítést hibásnak? A társadalom multi-individuális totalitást képez, amelyben az auto-poietikus (auto-poietic) személyek nem egyebek, mint úgynevezett regionális ’én’-ek, melyek csak lazán kapcsolódnak, az alapot tehát a gravitáló központ hiánya adja meg, akár a Varela által vizsgált rovarpopulációk esetében. Mint írja Varela: „Bárhol, ahol kapcsolatba kerülnek vele, a környezet vagy értékelve van vagy sem, és interakciók létesülnek vele vagy sem... A környezet mindig kínál egyfajta kapcsolódási módot, egy külső ingert, amely lehetőséget nyújt a neurális hálózatok információs kapacitásának kiaknázására, hogy ezek érzéki korrelációkat állítsanak fel, és ily módon működésbe hozhassák a képzeletet és a reprezentációt.”16 A regionális énekből összetevődő multi-individuális totalitás szükségképpen azon párosodási (coupling) és kapcsolódási módokkal kénytelen élni, amelyeket környezete nyújt számára. Ezzel a rovarbiológiai példával szemben felvethető, hogy nem homo sapiensről van szó, hanem értelemszerűen rovarokról, és a tanulságok nem értelmezhetőek az ember esetében, így magyarázó ereje veszít pontosságából. Viszont a Companion app létével bizonyítja egy olyan törekvés jelenlétét az emberben, hogy meghaladja a környezet behatásait és veszélyeit, mérsékelje azokat, mivel a környezet adottságait kiiktathatónak tekinti, legalábbis implicit módon. Ugyanakkor, mint Anne Weinstone kiemeli Varela fogalma kapcsán, minden identitás szükségképpen a környezeti behatátoskra történő reakcióként épülhet csak fel. Tehát a mi világunk is, a humán világ is a környezet adottságából nyeri életét.17 Az applikáció a negatív hiányosságot kívánja megszüntetni vagy redukálni, méghozzá a távolság fenntartásával, ezzel pedig szinte totális szintre emelve azt. Azonban mindkét jelenségnek azonos társadalmi gyökere van. A társadalmi elidegenedés eredményezi ugyanis mindkettőt: mind az embertársunktól való félelmünket, mind az általunk szeretett embertől való térbeli távolságunkat. A technológia ígérete az, hogy felszámolja a távolságokat, sőt, még az időt is. Ennek pontosan az ellenkezője látható és érzékelhető, éppen az ilyen applikációk megjelenése révén. Hipermodern társadalmunkban, miközben az emberi kapcsolatok kiüresednek, kihull belőlük a tartalom, feltöltődik abszentológiákkal. 15
Henry: 2013 [2004]: 95. Varela 1999: 56-57. 17 Ann Weinstone: Avatar Bodies: A Tantra for Posthumanism, Minneapolis: Minnestota University Press, 2004: 60. 16
4
Gilles Lipovetsky a hipermodernitás kapcsán megállapítja a túltelítettség társadalmi tényét, különösen az internet virtuális valóságának „hiperrealitása” esetében. Lipovetsky felsorolásában „a pornográfia hiperrealitása, a televízió és az általa közvetített műsorok, amelyek a teljes átláthatóság ötletével játszanak, az internet-galaxis és annak digitális áramlása” mind jellemzik korunk társadalmi nyilvánosságának degradációját.18 A túltelítettség az élet minden szféráját áthatja, így az interperszonális kapcsolatokat sem kímélheti. Az interperszonalitásnak mindig is része volt bizonyos testi folyamatokon és áramlásokon való erőszaktevés, vagy legalábbis a külső akarat ráerőltetése az objektivizált testre. Értelmezhetjük az applikációt, annak fennállását mint afféle tünetet, méghozzá az informatika világából való akarat-sugalmazást, akarat-átvitelt a mindennapi életbe: az inorganikus gépi vágyak (machinic desires) transzplantációja a materialitás egyik szférájából a másikba. Informatikai preszuppozíciók nyomják rá bélyegüket az egymástól elkülönülő testek és testnyílások világára. A vagina, legalábbis a Companion app által sugalmazott heteronormatív implicit ideológia szerint, megtámadásra váró potencialitás, amelyet el kell zárni, meg kell védeni a másik fenyegető közelségétől. Alphonso Lingis a gyakran lenézett és megvetett női körülmetélés hagyományáról szólva a következőket állapítja meg: „A primitív ráírás, vésés, a bőrön való munkálkodás, felszíni jelenség. Ez a vágás, amely behatol a nyílásokba, és redőzeteket eredményez, nem hoz létre újabb receptorokat a test mélysége számára, amint a pszichikus mélységeknek sem teremt újabb jelentéseket, amelyekben formálódhatnának személyi intenciók: az erotogenikus felületet terjeszti szét.”19 A testen végzett „primitív” módosítás a nyílások multiplikációját eredményezi. Ettől, az idegenség fenyegető vágásától való félelem hatja át a feminizált, technológiailag fejlett társadalmakat. Lingis különbséget tesz a modernitás által kirekesztett primitív testmódosítás, valamint a modernitás által korlátozottan engedélyezett „civilizált meztelenség” között. A primitív testet egy újféle test helyettesíti: az épelméjű, a működő, a szabad, a szuverén test, amely uralkodik a táj felett, amely kizár magából minden alteritást.20 Ilyen alteritásként kezeli a Companion app az éjszaka fenyegető rémét, és így jut uralomhoz táj és test felett. Lingis a következőképpen folytatja: „...a kapitalizmus a társadalmaknak azon fázisa amelyben minden izgalom, élvezet és fájdalom amely kitermelődik az élet felszínein leírásra, feljegyzésre, rögzítve és kódolásra kerül a tőke transzcendens testén.”21 Az alkalmazás ugyanezt a funkciót szolgálja. Hozzáférhetővé, a technika számára feltárulkozóvá teszi a felhasználót és a hiányzó kísérőt, ily módon rekódolva és integrálva őket a tőkés munkamegosztásba. A Companion app penetrálja a biomasszává silányított, dezintegrálódott életet, és teszi mindezt az Önmagam megőrzése nevében. Valójában megszüntetve megőrzésről
18
Gilles Lipovetsky: Hypermodern Times, London: Polity, 2006: 32-33. Alphonso Lingis ‘Savages’, In: Sylvere Lotringer (szerk.): Schizo-Culture, Los Angeles: semiotext(e), 2013: 98. 20 Lingis: 2013 [1978]: 101. 21 Lingis: 2013 [1978]: 103. 19
5
van szó. Lipovetsky kiemeli a különböző kényszerképzetek fontosságát a hipermodern kapitalizmusban, amelyek társadalmi és társas patológiák formájában nyilvánulnak meg össztársadalmi hisztériák sorozatát gerjesztve.22 Érdekes mozzanat az elemzett aplikáció kapcsán, hogy a kísérő társként kiválasztott személynek nem is szükséges, hogy a készülékén letöltve legyen a program, vagyis anélkül használható a kísérő fél részéről, hogy az helyet foglalna a számítógépén vagy a telefonján. A kapitalizmus ily módon csábítóan könnyed, a likviditását már meghaladott gáz-szerű éterként áll rendelkezésre, szinte „korlátlanul”, miközben valójában a humán cselekvők állnak a technológia rendelkezésére immáron a nap 24 órájában. Elvész az éjszaka titokzatossága és kockázatossága, felszámolódik az éj varázslatossága, vagy legalábbis az éjszakához való hozzáférés nehezedik meg a technológia leplének köszönhetően. Az elektronikus fényekkel telített éjszakában nincs helye az alvásnak. Jonathan Crary az alvás kapcsán ekképpen fogalmaz: „Az alvás mindenütt jelenlévő, azonban láthatatlan emlékeztető jele egy olyan premodernitásnak, amely sosem lett igazán meghaladva, egy olyan mezőgazdasági univerzum, amely már 400 évvel ezelőtt feledésbe kezdett merülni. Az alvás botrány, amely jelképezi a Nap fényességének és a sötétségnek, a tevékenység és pihenés, a munka és a feltöltődés ritmikus oszcillációinak beágyazottságát életünkbe, olyan beágyazottságot, amely az élet más területeiről már ki lett iktatva.”23 A természet ritmikus váltakozásai helyett egyre fokozottabb mértékben foglalnak helyet életünkben a technológiai struktúrák és azok kényszerképzetei, mint például az utcai fallikus erőszak veszélyének rémképe és az arra adott, szintén döntően hamis technológiai válasz. Holott a tér nem eredendően jövedelemforrás, hanem az érintkezés helyszíne, annak előfeltétele. Egyfelől a dolog kinyilvánítja önmagát, önmaga láttatását, másfelől viszont a dolog el is rejti minőségeit, mibenlétét. Pontosabban szólva, a technológia inorganikus megnyilvánulása kiberneitkus fátyolként elrejti az organikus testeket egymás elől. Minden technológia követ egyfajta irányultságot. A Companion App esetében nyilvánvalóan azzal van dolgunk, hogy a program beékeli magát a két (három) organikus test közé. Ugyanis, az ígéret ellenére, a kívánt személy társaságával sem eredményez kapcsolódást. A „kísérőtárs” ugyanis csak riasztás esetén kap figyelmeztető SMS-t, míg a hús-vér kísérő esetében a Másik jelenléte állandó jelenvalóság. Éppen a jelenvalóság eleme hiányzik tehát a virtuális kíséret esetében. Ily módon az új média és az állandó ál-konnektivitás, amelyet lehetővé tesz, krízis-gépként lelepleződik és virálisan terjed szét társadalmi valóságunkon: „... az új média krízis-gép: a különbség a felhatalmazott felhasználó és az otthonülő tévénéző között, a krízis és a katasztrófa közti finom eltérés. A végtelen üzenetektől ‒ amelyek az egyszerű családi vacsora helyére léptek ‒ az email-továbbítási balesetekig, a krízisek pillanatok alatt elmozdítanak bennünket a banálistól a létfontosságúig, azáltal hogy felkínálják számunkra az újracsomagolt felelősséget, a kapcsolódás élvezeteit.”24 22
Lipovetsky: 2006: 33. Jonathan Crary: 24/7. Late Capitalism and the Ends of Sleep, London and New York: Verso, 2014: 11. 24 Wendy Hui Kyong Chun: ‘Crisis, Crisis, Crisis, or, The Temporality of Networks’, In: Richard Gruisin (szerk.): The Nonhuman Turn, Minneapolis: University of Minnesota Press, 2015: 145. 23
6
Wendy Hui Kyong Chun szerint az internet és a digitális média központi jelensége a krízis, nemcsak amiatt, mert megjeleníti az egyre fokozódó társadalmi válságot, hanem a valós időben való túlreprezentációval elő is állítja azt. Az applikáció azt ígéri nekünk, hogy társadalmi terünk biztonságosabb lehet, és a távolságot legyőzve fenntarthatjuk emberi kapcsolatunkat, még az egymástól való térbeli elkülönülés ellenére is. Holott az organikus testek elkülönülése és szegregációja a robbanásig feszítve és a Másik gyűlöletébe torkollva fokozza a frusztrációt. Az új médiák által lehetővé tett konnektivitás olyan, mintha egy jelenlétet biztosítana számunkra, azonban az általa közvetített jelenlét csupán egy jelenvalóság nélküli hiányos állapot, amely így kiváló tárgya az abeszntológiai megfigyelésnek, sőt önmaga is egy abszentológiát képez. A technológia felhasítja az élet önmagaságát, legyalulja annak lehetőségét is saját gépi ereje által. Olyan társadalmi térben ugyanis, amit a separatio, a folyadékok elkülönülése jellemez, nincsen értelme a párkapcsolatnak, és így fenntarthatatlanná válnak a heteronormális párkapcsolatok, alapuljanak azok beleegyezésen vagy erőszakon.
BIBLIOGRÁFIA: BERLANT, Lauren ‒ EDELMAN, Lee: Sex, or the Unbearable, Durham and London: Duke University Press, 2014 Business Insider, 2015: A new app that lests users’ friends ‘virtually walk them home at night’ is exploding in popularity, 2015. 09.03. CHUN, Wendy Hui Kyong: ‘Crisis, Crisis, Crisis, or, The Temporality of Networks’, In: GRUISIN, Richard (szerk.): The Nonhuman Turn, Minneapolis: University of Minnesota Press, 2015 CRARY, Jonathan: 24/7. Late Capitalism and the Ends of Sleep, London and New York: Verso, 2014 GIORNO, John: ‘Grasping at Emptiness’, In: LOTRINGER, Sylvere (szerk.): Schizo-Culture, Los Angeles: semiotext(e), 2013, pp. 82-94. HANSEN, Miriam: “With Skin and Hair”: Kracauers Theory of Film, Marseille, 1940 Critical Inquiry 19. szám (1993), pp. 437-469. HENRY, Michel: Az élő test, Pannonhalma: Bencés Kiadó, 2013 HORVÁTH Márk ‒ LOVÁSZ Ádám: Abszentológiai alapvetések, veneratio.eu, 2015.08.18. LINGIS, Alphonso: ‘Savages’, In: LOTRINGER, Sylvere (szerk.): Schizo-Culture, Los Angeles: semiotext(e), 2013 LIPOVETSKY, Gilles: Hypermodern Times, London: Polity, 2006 VARELA, Francisco: Ethical Know-How: Action, Wisdom, and Cognition, Stanford CA: Stanford University Press, 1999 WEINSTONE, Ann: Avatar Bodies: A Tantra for Posthumanism, Minneapolis: Minnestota University Press, 2004
7
