HOGYAN AZ UNIÓ TOVÁBB, KAPUJÁBAN KÖZÉPEURÓPA?
MARTONYI JÁNOS
Hogyan tovább, Közép-Európa?
A közép-európaiság mindenekelőtt lelkiállapot, érzés, hangulat. Ezért is hullámzik, erősödik s gyengül a körülmények változásaitól függően, ezért hiszünk benne időnként nagyon erősen, majd ezért gyengül benne bizalmunk. Sokan hisznek, hiszünk abban, hogy a hullámzás mögött van egy állandó elem, ami független a gazdasági és politikai tényezők alakulásától, a különböző együttműködési formák sikerétől vagy kudarcától, hiszen mélyebben gyökeredzik, és a szellem, a lélek birodalmában él. Akik hisznek a közép-európai lélekben, időről időre számot kell hogy vessenek a külső valósággal is, és szembesíteniük kell ezt a lényegi, szellemi jelenséget a külső, azaz gazdasági és politikai realitásokkal. És mivel a közép-európaiság lelkiállapotként történő meghatározása rájuk is vonatkozik, e szembesítés sem történhet kizárólag e realitások hideg s racionális elemzése alapján, belejátszanak abba elkerülhetetlenül hangulati és érzelmi tényezők is. Ettől persze a feladatot el kell végezni: időről időre magunknak is szembesülnünk kell saját közép-európaiságunkkal, számot kell vetni a múlttal, annak eredményeivel, kudarcaival, tapasztalataival, tanulságaival, és elképzeléseket kell alkotni a jövőről, már csak azért is, hogy a hullámzások, a „fentek” és „lentek” ellenére megmaradjon a lényeg. Ez pedig nem lehetséges anélkül, hogy levonjuk a tanulságot a változásokból, megkíséreljünk előrelátni a változások fő irányát és azt, hogy hogyan tudunk e változásokhoz alkalmazkodni, és főként hogyan tudjuk azokat befolyásolni. Nem kétséges, hogy Közép-Európa történetében 2004-gyel új korszak kezdődik, hiszen megtörténik az, amire a közép-európai nemzetek évtizedek – valójában évszázadok – óta vágynak és amit az elmúlt másfél évtizedben a legfontosabb politikai célkitűzésüknek tekintettek. Tíz esztendeje írtam a következő sorokat: „Közép-Európa számára egyértelmű, hogy a nyugat-európai integrációs folyamathoz történő csatlakozásának nincs semmiféle reális alternatívája, és ennek megfelelően az Európai Közösséghez történő csatlakozás nemcsak egy több évszázados vágy megvalósulását, hanem a moder49
nizációs folyamat sikerét, a biztonságpolitikai dilemmák és kockázatok megoldását és egyben ezeknek az országoknak a világgazdaság rendszerébe történő teljes beilleszkedését is jelenti.” Ezután feltettem a kérdést, hogy mi lehet Közép-Európa szerepe az integráció továbbfejlesztésében, és a választ azután kíséreltem meg megadni, hogy valamiféle laza meghatározását adtam Közép-Európának. Eszerint Közép-Európa kicsiben és felerősített fordulatszámmal adja vissza mindazt, ami az öreg kontinenst jellemzi. A nyelvek, vallások, hagyományok rendkívüli heterogenitása, sokszínűsége, nehéz történelmi örökség, az ebből fakadó feszültségek, különleges érzékenység és kreativitás. Ezért gondoltam, hogy Közép-Európa nélkül nincs és nem is képzelhető el a jövő egyesült Európája, és ezért mondtam, hogy „Közép-Európát ma egy különlegesen erős európai elkötelezettség jellemzi, amely döntően a nemzeti és az európai törekvések szinte teljes egybeeséséből fakad. Pontosan ez az elkötelezettség az, amely új integrációs energiákat szabadíthat fel, és amelyre az európai építkezésnek jelenleg a legnagyobb szüksége van. Az európai integráció új stratégiájának egyértelmű választ kell adnia arra a kérdésre, hogy az európai államok készek-e a szuverenitás megosztására, készek-e valóságos közösségükre épülő egységes szerkezetet létrehozni és a nemzetállam szerepének lényeges csökkentését a nemzet szerepének visszaszorítása nélkül elfogadni. A válaszra irányuló vajúdásban Közép-Európa nélkülözhetetlen szerepet kell hogy betöltsön, mivel történelmi tapasztalatai és főként tragédiái arra indítják, hogy kilépjen a nemzet államhatalmi logikájából, és fönntartva a nemzet és a nemzeti önazonosság nélkülözhetetlen kategóriáit, törekvéseit ne a hatalmi politika, hanem a gazdaság, a tudomány és a kultúra területére terelje.” Néhány esztendővel később itt, az Európai utasban kérdőjelet tettem a korábbi, mar-
AZ UNIÓ KAPUJÁBAN kánsan megfogalmazott és a rendszerváltozás derűlátására épített határozott tételeim mögé, mivel az időközben bekövetkezett fejlemények nem támasztották egyértelműen alá e tételeket. Az alkotóerő mintha nem bizonyult volna átütő erejűnek, a közép-európai együttműködés éppen erős hullámvölgybe került, az európai integrációs folyamatba történő teljes beilleszkedés és e folyamat közép-európai ihletésű fellendítése nem látszott eleve adottnak. A térségre dél felől a szerbrenicai iszonyat emlékének árnya vetült, a hivatalos Prágában a szkepszis, sőt a tagadás szelleme uralkodott, északi szomszédunk az agresszív nacionalizmusra támaszkodó tekintélyuralmi rendszer kiépítésével volt elfoglalva, a boldog Ausztriát pedig lekötötték a friss házasság első örömei és kellemetlen meglepetései. Mindennek ellenére továbbra is hittem Közép-Európában, és kételyeimet végül azzal hárítottam el, hogy „az esélyek adottak, a helyzet nyitott, a leglényegesebb kérdés éppen az, hogy a magyar és a középeurópai értelmiség tud-e élni a rendszerváltozás által adott eséllyel, és meg tudja-e valósítani azt, amiről korábban évtizedeken keresztül álmodott. Ez az álom pedig az egymással együtt élni és együttműködni képes demokratikus jogállamok Közép-Európája, amely jogot formál és nyer arra, hogy egyenjogú félként kapcsolódjon be a nélküle megindult európai integráció folyamatába és egyben új lendületet adjon annak a fejlődésnek, amely végül mégiscsak elvezet a XXI. század egységes Európájához.” Hogyan fog hát egyenjogú félként bekapcsolódni Közép-Európa az európai integráció továbbfejlesztésébe, hogyan fog új lendületet adni annak a fejlődésnek, amely talán valóban elvezet a XXI. század egységes Európájához? Mielőtt erre rátérnénk, villantsuk fel, mi történt az elmúlt közel másfél évtized alatt. E tizenöt esztendő legnagyobb sikere, hogy a Közép-Európának nevezetett szellemi és kulturális jelenséget minden nehézség ellenére jelentős részben sikerült politikai és gazdasági realitássá alakítani, sikerült tehát a történelmi, kulturális, lelki realitást átvinni a politika és a gazdaság területére. A felbomló birodalmon belül a közép-európai országok – s köztük mindenekelőtt Magyarország – nem a konfrontáció, hanem az együttműködés, a történelmi kibékülés, a megegyezés útját választották, és így jött létre a visegrádi együttműködés. A külpolitika és a
külgazdaságpolitika akkor megvalósuló szinergiája hozta létre nagyon gyorsan és sikeresen a CEFTA-nak nevezett Közép-Európai Szabadkereskedelmi Társulást. A kilencvenes évek elején gyakran hallgattuk derűsen nyugateurópai partnereink jóindulatú tanácsát, hogy mielőtt az Európai Közösség tagjai akarunk lenni, talán célszerűbb lenne megkísérelni a közép-európai országok egymás közötti együttműködésének erősítését, mindenekelőtt szabadkereskedelmi megállapodás megkötése útján. Arcizmunk rezdülése nélkül közöltük, hogy ezt a megállapodást már esztendőkkel ezelőtt megkötöttük, és annak végrehajtása igen jól halad. Nyugat-Európa persze akkor el volt foglalva a mélyítés dilemmáival, az EFTA-bővítés feladataival és igyekezett minél jobban bezárkózni a közép- és kelet-európai átalakulásról kialakult médiaszintű közhelyek falai közé. A CEFTA végül mégiscsak utat tört magának, sőt eseti problémáin és konfliktusain keresztül még ismertségre is szert tett. A konfliktusok forrása egyébként éppen az volt, hogy a CEFTA túllépett a hagyományos szabadkereskedelmi megállapodások körén, és a mezőgazdasági termékek területén is lényeges rendelkezéseket tartalmazott a közép-európai országok egymás közti kereskedelemének a fejlesztése érdekében. Összességében a CEFTA – és ezt kevesebb, mint egy esztendővel a megállapodásnak az új tagállamok számára történő megszűnése előtt nyugodtan mondhatjuk – a közép-európai gazdaságtörténet nagy sikere, ami lényegesen hozzájárult a közép-európai országok egymás közti kereskedelmének és gazdasági kapcsolatainak az erősödéséhez. A visegrádi országok együttműködését kezdetben sokan döntően külső tényezők, így Brüsszel és Moszkva hatásának tulajdonították. E tényezők szerepe tagadhatatlan, hiszen valamennyi közép-európai ország az európai integrációba történő mielőbbi és minél teljesebb bekapcsolódását tűzte ki célul, és az sem kérdés, hogy az együttműködés első és stratégiailag messze legfontosabb próbája az volt, hogy hogyan egyeztetik a közép-európai országok a birodalom felbomlásával, a Varsói Szerződés és a KGST felszámolásával kapcsolatos sorsdöntő lépéseiket. Abban, hogy mindkét intézmény végül fájdalommentesen, feszültségek és konfliktusok nélkül szűnt meg, döntő szerepe volt annak, hogy a közép-európai államférfiak – számunkra mindenekelőtt Antall József – elenyészően rövid idő alatt megteremtették a hatékony együttműködést, egyeztették álláspontjaikat, és a döntő pillanatokban egységesen válaszoltak a megnyílt lehetőségek kihívására. Az eredmények akkor is megmaradtak, amikor a visegrádi együttműködés néhány esztendőre tetszhalottá vált, és az ismert tényezők következtében lényegében megszűnt. A szabadkereskedelem megteremtése tovább haladt előre, és a közép-európai országok többsége foly-
Erp ts
HOGYAN TOVÁBB, KÖZÉPEURÓPA? tatta az európai integrációs folyamatba történő bekapcsolódásra irányuló erőfeszítéseit is. 1998 nyarán pedig újraindítottuk a visegrádi együttműködést, lengyel és cseh partnereinkkel egyetértésben egy üres széket helyeztük el Szlovákia számára arra az esetre, ha Szlovákia vissza kívánja nyerni az őt megillető helyet az együttműködésben. Erre rövidesen sor is került, és a közép-európai együttműködés mind Visegrádon belül, mind pedig a többi együttműködési formában új minőséget kapott. Többször mondtuk, hogy a közép-európai együttműködés változó geometriával és változó formákkal rendelkezik; nincs pontosan körülhatárolható földrajzi határa, és az együttműködés intézményei és formái sem zárhatók előre meghatározott szerkezetbe. Az európai integrációba történő bekapcsolódás, immár a teljes jogú tagság elnyerésére irányuló tárgyalások terén is szorosabbá vált az együttműködés. Új, rugalmas formák jöttek létre, mint például a luxemburgi csoport rendszeres találkozói, amelyeken a tárgyalásokat már megkezdett hat ország (ezen belül öt közép-európai ország) tartott egymással a tárgyalási folyamatra vonatkozó egyeztetést. A luxemburgi csoport döntő pillanatokban kiadott közös nyilatkozatai egyértelműen hozzájárultak ahhoz, hogy a tárgyalási folyamat egyes nehéz időszakokban elmozduljon a holtpontról, és a tagjelöltek által igényelt irányba forduljon. Az európai integrációs politika területén betöltött sikeres szerepén, a tárgyalási folyamat előrelendítésén túl a közép-európai együttműködés fontos szerepet játszott a délkelet-európai válság leküzdésében és a stabilizáció elősegítésében. Közép-Európa nem egyszerűen az együttműködés filozófiáját és modelljét sugározta ki növekvő sikerrel Dél- és Kelet-Európa irányában, hanem tényleges segítséget is nyújtott a béke megteremtéséhez, a politikai és gazdasági stabilizációhoz. Nem véletlen, hogy a Közép-Európai Együttműködés 2000-ben Szegeden tartotta külügyminiszteri ülését, abban a városban ugyanis, amelynek a nevéhez fűződő úgynevezett szegedi folyamat tényleges hozzájárulást nyújtott a szerbiai rendszerváltozáshoz, a diktatúra felszámolásához. A közép-európai gondolat ezekben az esztendőkben erősnek bizonyult, az együttműködési formák gazdagodtak, Visegrádhoz jó néhány további közép-európai ország csatlakozni kívánt, ami önmagában jelezte a sikert. Az új osztrák kormány megalakulása után pedig rövidesen Ausztria is újra felfedezte Közép-Európát; mindannyiunk számára különleges örömet jelentett, hogy az osztrák kormány jelezte közép-európai érdeklődését, és maga tett javaslatot egy új közép-európai együttműködési forma létrehozására. E javaslatot az érintett országok elfogadták, és így jött létre az új közép-európai regionális partnerség. 51
Martonyi János könyve megjelent 1998 tavaszán
A közép-európai együttműködés e különleges pezsgésének idején talán felmerülhetett a kérdés, hogy voltaképpen miért bővülnek folyamatosan az együttműködési formák, és miért akarnak egyre többen ezekben egyre szélesebb körben részt venni? Nem játszhatott-e szerepet az is, hogy az együttműködés alapja, háttere a látszatnál törékenyebb volt, és a rendkívüli együttműködési buzgalom a mélyebb eredetű veszélyek minél biztonságosabb elhárítását szolgálta? S valóban, később kitűnt, hogy nem mindig ugyanazt gondoljuk amikor ugyanazokat a szavakat mondjuk, és nem biztos, hogy mindig értjük egymást. És bizony az is kiderült, hogy a jövőt sem biztos, hogy azonosnak képzeljük el, különösen ami az ember és a közösség, az állampolgár és az állam, a nemzet és az állam viszonyát illeti. Mi valóban azt hittük, hogy lassan-lassan lejár a westfaliai modell korszaka, megszűnik az abszolút területiség elve, a bürokratikus, jakobinus gyökerű állam nem lesz már semmilyen értelemben sem tulajdonosa polgárának, a létet nem a terület, az ént nem a határ, az identitást nem feltétlenül az állampolgárság fog-
AZ UNIÓ KAPUJÁBAN ja meghatározni. A jövő Európáját szabad emberek és szabad közösségek közösségeként képzeltük el, ahol mindenkinek joga van közössége megválasztásához, a közösségnek pedig joga van ahhoz, hogy védje, segítse az őt szabadon választó egyének önazonosságát, nyelvét, kultúráját, hagyományait. Egyes szomszédaink közvéleményének jelentős része azonban még nem így látja a dolgokat. Úgy tűnik, továbbra sem képes megbirkózni a saját Trianon-élményével, és nyolc évtized után sem tudja tudomásul venni, hogy az elnyert területtel emberek is jöttek, akiknek anyanyelvük, kultúrájuk, hagyományaik és nemzettudatuk van, amit meg kívánnak őrizni. Ez pedig mind egyénileg, mind pedig közösségként alapvető emberi joguk. A nyelvük és kultúrájuk közösségkénti megőrzésére és erősítésére irányuló minden törekvés megértést és beleérzést, nem pedig merev elutasítást érdemel. S az is kiderült, hogy a múltat sem tudjuk mindig megfelelően kezelni. Az embertelenséget az idő nem avatja emberségessé, tagadása nem teszi meg nem történtté. Az azt megelőző történelmi események okokat, magyarázatot adhatnak, de igazolást nem. A jogi hatály akár csak formális fenntartása is igazolhatatlan, védhetetlen, elfogadhatatlan. Minden egyes középeurópai népnek szembe kell tudnia néznie a saját szégyenével, a saját bűneivel, ezt egyikünknek sem szabad elfelejtenie. Tudja ezt ma lényegében mindenki, csak a napi politika kicsinyes megfontolásai késztethetik a szereplőket kisszerű válaszokra. Talán ez volt a különleges ingerültség oka is. De akik a jó híreket inkább kedvelik, olvassák el a Vajdaság Autonóm Tartomány Képviselőházának a tartomány Hivatalos Lapjának 2003. március 24-i számában megjelent határozatát a kollektív bűnösség eltörléséről. Eszerint a képviselőház „síkra száll a második világháború alatt és közvetlenül utána elüldözött, ártatlanul megvádolt és ártatlanul szenvedett valamennyi személy teljes mértékű rehabilitációjáért”. „A Végrehajtó Tanács az elszenvedett igazságtalanságok áthidalása érdekében áttekintést készít a második világháború alatt és után hozott valamennyi olyan normatív aktusról, amelyek egyes vajdasági polgárok kollektív bűnösségének elvén alapultak, és javasolni fogja, hogy ezeket a normatív aktusokat helyezzék hatályon kívül, abból a tényből kiindulva, hogy a kollektív bűnösség koncepciója összeférhetetlen azokkal a demok-
ratikus és értékelvekkel, amelyeken Vajdaság Autonóm Tartomány, a Szerb Köztársaság és Szerbia-Montenegró államközössége alapul.” A közép-európai együttműködés gyakorlati szempontból legfájdalmasabb és talán legtanulságosabb kudarca azonban éppen azon a területen jelentkezett, amelyen ez az együttműködés első szakaszában látványos és hatékony volt. Az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalások legutolsó szakaszában ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a legfontosabb, végső kérdések rendezésekor Közép-Európa egyszerűen „nem működött”. Valójában ez volt az egyik fő oka annak, hogy a csatlakozási feltételek végül kedvezőtlenebbül alakultak, mint amire korábban bárki, akár a csatlakozók oldalán, akár az unió oldalán számított. Az Európai Bizottság vezetői maguk is jelezték, hogy a csatlakozók szempontjából ennél kedvezőbb végső eredményt vártak. (Akár abban a formában tették ezt, hogy sajnálkoztak a tagállamok szűkkeblűsége felett – mint a Bizottság elnöke –, akár abban a formában – mint a költségvetési biztos –, hogy diadalmasan közölték a tagállamokkal, miszerint a csatlakozás a vártnál kevesebbe fog nekik kerülni.) Ha a döntő pillanatban legalább a közép-európai tagjelöltek határozott közös álláspontot képviselnek le, és ettől a későbbiek során sem térnek el (!), a végső ajánlatot kétségkívül javítani lehetett volna. Nem ez történt, a tárgyalásoknak még a legvégső szakaszában is az unió külön-külön megoldásokat helyezett ügyesen kilátásba és minden egyes tagjelölt feje felett ott lebegett a kimaradás szó legszorosabb értelmében vett Damoklész-kardja. Igaz, mások voltak a méretek, részben mások az érdekek és mások a politikai körülmények is. Magyarázat van, de ez nem változtat azon, hogy Közép-Európa nem tudta magát a konkrét érdekérvényesítés terén hatékonyan megjeleníteni. Mindazonáltal nem ez az egyetlen és legfőbb oka annak a feltételezésnek, hogy a közép-európai együttműködés egyes formái, különösen Visegrád, az Európai Unión belül nem jelenhetnek meg tartós, érdekérvényesítő „blokként”. Az Európai Unión belül elsősorban eseti szövetségek működnek, és különleges figyelmet igényel e szövetségek kialakítása, építése, ápolása. A Konvent munkájában láthatóan a tagállamok mérete játszik legfontosabb szerepet, mivel az intézményi rendszer kialakításában döntő szerepe van annak, hogy a 25–30 tagú közösséget a nagyobb tagállamok egymás közötti kompromisszumai vagy pedig a közösségi intézmények és a közösségi jog erejére épülő, eddig meglehetősen jól bevált közösségi módszer fogja-e meghatározni. A különböző uniós politikákkal kapcsolatos kérdések azonban már elsősorban gazdasági érdekeket érintenek, és itt nem biztos, hogy akár a méretnek, akár a földrajzi elhelyezke-
Erp ts
HOGYAN TOVÁBB, KÖZÉPEURÓPA? désnek meghatározó szerepe lehet. Közép-Európának tehát egy sokkal bonyolultabb, sokkal összetettebb és árnyaltabb, többszereplős játszmára kell felkészülnie. A tárgyalási folyamat már bizonyos értelemben e fölkészülésnek volt a része, mivel a legfontosabb kérdések nem kétoldalú, hanem huszonöt oldalú összefüggések rendszerében és függvényében dőltek el. (A közvetlen kifizetések kérdése például legalább annyira szólt a közös mezőgazdasági politika jövőjéről és – egyszerűsítve – a brit és francia felfogás ellentétéről, mint a tagjelöltek és a jelenlegi tagállamok közötti érdekellentétről.) Mi lesz tehát Közép-Európa szerepe az unión belül? Mindenekelőtt azt kell látni, hogy Közép-Európa történetében hosszú időre szóló új korszak kezdődik, amely reményeink szerint mindenki számára boldogabb és sikeresebb lesz az elmúlt évszázadnál. Most megadatott a szó legszélesebb értelmében vett valóságos felzárkózás esélye, ami végső soron valamennyiünknek nemzeti sorskérdése. Helyreállnak a természetes állapotok, és reményeink szerint nemcsak a kelet-nyugati, hanem az észak-déli utak is a szó tényleges és átvitt értelmében egyaránt forgalmasabbak és élénkebbek lesznek. Az unió bővülése új távlatokat, új lehetőségeket nyit és új kihívásokat hoz a csatlakozó országok egymás közötti viszonyai és együttműködése területén is. Mindez alapos átgondolást és céltudatos cselekvést igényel. Át kell gondolni az együttműködési formákat, és Magyarországnak történelmi és földrajzi adottságai természetes folyományaként erősebben kell a Dél felé figyelnie. Ausztriát már semmi nem választja el a többi, eddig kevésbé boldog közép-európai országtól, és így visszanyerheti azt a természetes szerepet, amelyet a közép-európai lélek formálásában évszázadok óta betölt. Mindez persze alaposabb és részletesebb kifejtést igényelne, erre most nincs hely és idő. De nem adtam fel azt a meggyőződésemet, hogy Közép-Európa valóban új energiaforrást jelent az európai építkezés számára, és valóban új lendületet kell hogy adjon a sok szempontból megmerevedőben, talán egyes területeken kifulladóban lévő integrációs 53
folyamatnak. Közép-Európa nem az új Európa, erről szó sincs. Az új Európa az a valóságosan egyesült Európa lesz, amely a jelenlegi tagállamok és az új tagállamok egyesülése, azaz Európa újraegyesítése nyomán létrejön. Ebben az új Európában hitem szerint nem lesznek újak és régiek, bizonyos értelemben véve mindannyian újak leszünk, de mindannyiunknak fontos lesz a régi európai értékek és a félévszázados építkezés eredményeinek a megőrzése. Közép-Európa pedig továbbra is élni fog. Nem biztos, hogy gazdasági érdekérvényesítő blokkokban, nem biztos, hogy hangzatos elnevezésekben. Élni fog bennünk, a kultúránkban, a tudatunkban, a lelkünkben. Közép-európai mivoltunkat úgysem tudnánk, még ha akarnánk sem, megtagadni. Hordozzuk hát továbbra is azt a múltban gyökerező, de jövőnek is szóló identitást, és keressük folyamatosan azokat a tényleges érdekeket is, amelyek ezt az identitást, ezt a lelkiállapotot erősítik. Maradjunk továbbra is magas fordulatszámon, legyünk büszkék a sokszínűségünkre, merítsünk abból egészséges verseny- és együttműködési szellemet, őrizzük nyelvünket, kultúránkat, ápoljuk közép-európai énünket, s lassan-lassan észrevétlenül talán még a neurózisunkat is elfeledjük.
