Azt tudjuk hogyan írt, de hogyan élt
Rejtő Jenő könyvei sziporkázó humorban bővelkednek, amit az életéről nem mondható el egyértelműen. Rejtő Jenő a magyar irodalom legkülönösebb, legsajátosabb egyéniségei közé tartozik. Egyetlen irodalomtörténetünk sem fogalakozik vele behatóbban, egyedül csak a Magyar Irodalmi Lexikonban szerepel. Kevesen foglakoztak életével, egyéniségével, de még kevesebben a műveivel. Ezen kevesek egyike volt dr. Paulay Lajos pszichológus, aki egész életét Rejtő Jenő kutatásának szentelte. A többség azonban máig úgy tartja számon P. Howard regényeit, mint közönséges ponyvairodalmat, és az irodalomtörténet azt sem vette tudomásul, hogy élt, holott olvasottsága még Jókaiéval is vetekszik. Sem kritikát, sem elismerést nem kapott. A P. Howard és Gibson Lavery írói álneveken is jól ismert Rejtő azt a vonalat képviseli, amely Rákosi Viktorral kezdődött, Heltai folytatta, de mindenképpen Rejtőt tarják a legszélsőségesebb, ugyanakkor a legnépszerűbb változat megalkotójának, aki egyaránt népszerű az alig olvasók táborában és az irodalmi szakértők kis csoportjában is. Rejtő Jenő emberként is olyan sajátos figura volt, mint íróként. Alkata és életvitele teljesen hasonlóvá tette őt regényhőseihez. Hosszú, sovány, fiatalon megkopaszodott férfi volt, akit szinte soha nem hagyott nyugodni valami belső tűz, valami olthatatlan kíváncsiság. Ez késztette iskolás korában sok-sok kisebb-nagyobb csínytevésre, s később a hosszú csavargásra. A csavargásairól, kalandozásairól született feljegyzései – melyek naplószerűen vannak rendezve --, nemrégiben került elő az író hagyatékából, és Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel látott napvilágot. Ez felfedi a rejtőzködő, életét fátyolozó író sorsának néhány momentumát. Bár néhányan megkérdőjelezték, hogy valóban megtette-e ezt az utazást, vagy ez is csak a kávéházi asztalok mellett született, néhány levele azt látszik igazolni, hogy ez már nem fikció, sőt nem is tipikus Rejtőre valló magával ragadó humoráradat. De ki is volt valójában Rejtő Jenő? Mit tudunk tényszerűen az íróról? Rejtő Jenő Reich Jenőként látta meg a napvilágot, Budapesten 1905. március 29-én, Reich Lipót nyomdai tisztviselő harmadik, legfiatalabb fiaként. Két bátyja volt, Lajos 1902-ben, Gyula 1903-ban született. Később, a történelmi események hatására mindhárom fiú magyarosította a nevét: Lajos Egrire, Gyula Révaira, Jenő pedig a jól ismert Rejtőre. Édesanyjuknak sok gondot okozott a 3 fiú nevelése, de legfőképpen az izgága, minden iránt érdeklődő Jenő Okozott sok problémát. Nyolc éves koráig gyenge alkatú volt, majd hirtelen kezdett fejlődni, erősödni. Igen éles esze ellenére nem érezte jól magát az iskolapadban. A III. osztály elvégzéséről szóló bizonyítványát a régi iskolája megőrizte, innét tudjuk, hogy ekkortájt csak magyar nyelvből volt jeles, jó minősítést pedig a következő tárgyakból szerzett: vallástan, német nyelv, történelem, természettan. Mintha már ebben a korban is tudta volna,
hogy milyen tárgyakra lesz szüksége későbbi kalandos életéhez és a még kalandosabb történetei megírásához. A Kertész utcai polgáriból egy kereskedelmi iskolába került, ahonnét hamar kicsapták, mert inzultálta egyik tanárát. Jenő egy napon fivérei elé állt és bejelentette, hogy bokszolni fog. Ideálja Rózsa Jenő volt, az első magyar profi ökölvívó, akivel Rejtő jó barátságban volt. Nyughatatlan, örökmozgó voltát látszik alátámasztani az a tény is, hogy Jenő több klubnál is bokszolt: tagja volt a BAK-nak, a Spartának és at FTC-nek is. A család anyagi helyzete romlott, költözni kényszerültek, Jenőnek pedig állást kellett találnia. Önszorgalomból megtanult franciául és filozófiai műveket olvasott. Olvasta Hegelt, Kant és a többi polgári filozófus műveit, de fenntartással fogadta őket. Kimondottan gyűlölte Schopenhauert. Sok időt szentelt a lélektan tanulmányozására. Mindemellett elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját, de élményekre vágyott. 1921-ben pályadíjat nyert a Athaneumnál, így ismerkedett meg Heltai Jenővel és Márton Miksával. Az ő ajánlásukkal a zsebében elindult megismerni Európát. 1927-ben egy önéletrajzában így foglalja össze azt a korszakot: „1923-ban rövid ideig Párizsban, majd később huzamosabb tartózkodásra Berlinben telepedtem le, ahol ezalkalommal tudósításokat és színes riportokat írtam a Berliner Zeitung am Mittag és a Das Leben című napi- és hetilapokba. Nem kísérelhettem meg, hogy állandó elhelyezkedést keressek lapnál, mert időm nagy részét tanulmányaim befejezésével töltöttem egyetemeken, klinikákon és könyvtárakban, ami kedvező anyagi helyzetem mellett könnyen kivihető volt. Midőn befejeztem a háromfelvonásos vígjátékomat, mely jelenleg a Belvárosi Színházban elfogadás alatt van, Márton Miksa dr., főnököm hívására hazajöttem.” 19 éves korában Berlinbe utazott, ahol Reinhardt, Piscator, Charell, Jesner színházaiban megtanulta a színdarabírás fortélyait — mint fizetés néálküli tanuló (studen). Naplószerű feljegyzései tanulsága szerint 1927 őszén ismét útra kelt. Úti élményeiből kiderült, hogy élete korántsem volt olyan vidám és könnyed, mint írásai. Nyomorgása önként vállalt, bármikor feladható, abbahagyható volt, de kihívásként élte meg és 3 évig járta Európát. Ezek az évek a későbbi művekhez kitűnő élményanyagot szolgáltattak. Sok emberrel találkozott, sokakkal oszthatta meg gyakran a semmit, nagy barátságok kötettek és bomlottak fel. Úti beszámolója különböző részekből tevődik össze, melyek műfajilag is erőteljesen eltérnek egymástól. Berlinről adott városleírásai olyan pontosak, hogy képszerűen látja maga előtt az olvasó a berlini nyüzsgést, életet, a város fejlettségét a XX. század első évtizedeiben. Átérezzük, hogy milyen érzés pénztelen, hajléktalan csavargónak lenni megtetézve egy jó adag emberi önérzettel. A berlini fejezet részletes, filmes látásmódú városleírását több, a főhős személyén át kapcsolódó kisebb-nagyobb epizód követi. A szociológiai és pszichológiai tanulmánnyal is felérő svájci rész, melybe egy Mont Blanc-hoz intézett ima is beékelődik, magától rejtőtől a noteszlapok minősítést kapta. A Hamburgban játszódó korszak megint újabb hangvételt követ. A nagy nevettető szinte józsefattilai mélységgel ábrázolja Hamburgot, az ottani nyomort. Feszegeti az emberi lét értelmének kérdését, a mulandóság problémáját.
A nyomor által kiváltott lelki tusái mellett néha felvillant egy-két apró momentumot saját fiatalkorának önértékeléséből. A 16 éves önmagáról a következőket írja: „elszánt, elbizakodott diák, a fantazmagóriák feltétlen hívője”.(1) a fantazmagóriák megmaradtak, de a felnőtt Jenőnél már regényekben, bohózatokban nyerték el a végső formájukat. Az út folytatásának leírása szaggatott, így Prágáról egyetlen mondaton kívül semmit sem tudunk meg. A bécsi élet egyik meghatározó alakja Hencz bácsi, aki mellett tapétázóinas volt. Hencz bácsi börtönviselt ember volt és sok történetét osztotta meg Jenővel, melyek nyilván visszavisszaköszönnek Rejtő regényeiben. A bécsi barakktáborban töltött időszakból részletes társadalmi, politikai ismertetés születik. A részek alcíme Vázlatok egy regényhez és egy víziószerű lázképpel végződik. A későbbiekről részletesen már nem igazán számol be. A franciaországi, cementgyári munkásként leélt napjai kicsit felidézik a bécsi barakk hangulatát. Itt géppel bánni tudó napszámos volt, magasabb bérrel. Innen Lyonba csavargott, ahol Fourvier-ban a világ egyik legszebb templomában lakott két napig. Párizsi látogatását csak tömören írja meg, de ebben benne van az „ide kellett jönnöm és most itt vagyok” hangulata, egy rövid megnyugvás. Amit a saját feljegyzéseiből tudunk, az többé kevésbé biztos forrásnak tekinthetjük, de az amit az 1930 utáni éveiről haláláig tudunk, már több helyen anekdotaízű, néhol bizonytalan hitelű történet .Amiben azonban a feljegyzések és emlékezők többsége egyetért, hogy Rejtő törzshelye a Japán kávéház volt az Andrássy úton. Sok kabarétréfa és bohózat megírásában Nádasi László volt a partnere. A Rejtő-Nádasi szerzőpár Gengszterdilije — Jenő 1932. október 5-én bemutatott első színpadi műve — nagy sikert aratott, később Al Capone otthon címmel többször felújították. A harmincas években a színpadi jelenetekben és darabokon kívül Rejtő munkásságának fontos vonulata lett a regényírás, melyeket elsősorban a Nova Könyvkiadó adott ki. A Nova vezetőjének ötlete volt az angolos hangzású név is. Légiós regényeket rendelt rejtőtől és az üzleti érdekek miatt jól csengő külföldi nevet szeretett volna feltüntetni. A Reichből lett Rejtő tehát nem anglomániából lett P. Howard, hanem az üzleti tényezők miatt. 1936-ban jelent meg először a Novánál regénye A pokol zsoldosai címmel, s ezen már a P. Howard név szerepelt. Az újabb névváltoztatást három év elteltével már maga az író kezdeményezte. A P. Howard név sikeres légionáriusregényeket fémjelzett. Amikor cowboy-regények írására kaptt felkérést, már nem akarta az esetleges sikertelenséggel P. Howardot lejáratni; így született meg Gibson Lavery. Rejtő nem csak prózai darabokat és regényeket írt, hanem jónéhány operett librettója is az ő nevéhez fűződik. Zeneszerzőtársa Buttola Ede volt. Nádasival együtt e három alkotótehetség képes volt akár egy hét alatt is sikeres operettet írni; ilyen az Egy görbe éjszaka című is, melynek ősbemutatója 1934. július 22-én volt.
Magánéletében ugyanolyan türelmetlen és pergő volt, mint alkotói tevékenysége. Nem emlékeznek meg a Rejtővel foglakozó kutatók nagy, epekedő szerelmekről. Türelmetlensége nem engedte meg a hosszú próbálkozásokat. Magdával, a törékeny, szőke hajú műfordítóval Jenő, a már beérkezett, ismert író 1937. februárjában házasodott össze. Olaszországba utaztak, majd visszatértek Pestre. Később újra olaszországi túra következett. Volt Rejtő felkérésre alkalmi sportújságíró, de tudósított a Fiera di Milano vásárról is. Már a vásár idején érezte, hogy kezdenek „elkopni” az idegei, több nyugalomra vágyott. Két-három órát diktált egyszerre fergeteges tempóban a gépírónőnek, közben rengeteget dohányzott, kávézott és aktedront szedett. Ha pénzszűkében volt egy kis formátumú, ötven flekkes könyvet 2 nap alatt megírt. Már 1937-ben elérte rejtőt a világháború előszele, többek között ez is nyugtalanította. 1938 — Csontbrigád — az első munkaszolgálatos behívások hatására hátborzongató víziót festett a jövőről, a koncentrációs tábornak megfelelő Pokoltetőről. Rejtő önbizalma foszladozott, kezdett tudatosulni benne az, hogy zsidóként mi vár rá. Elkeseredettsége inspirálhatta A temetésem című komor hangvételű versét is. A megfeszített munkatempó, a politikai helyzet romlása és a konokul lenyelt aktedronok mellé az is fokozta az idegességét, hogy úton- útfélen olyan ismerősökkel, akik már megkapták a munkaszolgálatos behívójukat. 1942. október 9-én az Egyedül vagyunk című nyilas lap Bemutatjuk Piszkos Fred szerzőjét címmel egy cikket jelentetett meg, mely az íróra nézve felért egy merénylettel. A lap szépen körülírva tudtára adta mindenkinek, hogy Rejtő Jenő tulajdonképpen Reich Jenő, azaz egy zsidó, aki még mindig itt ül a Japán kávéházban. Szinte felhívta az illetékes hatóságok figyelmét erre a tényre. Meg is kapta a munkaszolgálatos behívóját. Jenő elindult előbb Nagykátára, majd onnét továbbirányították Szecsőre. November 27-én Nagykátán az Ukrajnába induló 101/19-es munkaszolgálatos század a búcsúzás utolsó perceit élte. A többi induló között ott állt Rejtő Jenő is, karján a megalázó sárga karszalaggal. A Tigris utcába — Rejtő szüleihez — 1943 januárjában egy távirat érkezett Reich Lipót nevére. A kiegészítő parancsnokság röviden és ridegen közölte a családdal, hogy Reich Jenő munkaszolgálatos meghalt. Az apa nem akart hinni a fia halálhírében, hiszen másokkal is megesett, hogy halottként nyilvántartott hozzátartozójuk mégis élt. Kerestetni kezdte fiát, ám május 5-én az illetékes katonai szervek megadták a végleges, lesújtó választ. Az író halálának körülményeiről Rajna János artistától vannak adataink, aki még Pestről ismerte Jenőt, s a vele való kinti találkozáskor örömmel konstatálta, hogy az író viszonylag szerencsésen átvészelte az eddigi megpróbáltatásokat. Ukrajnában közel 40 fokos hidegben meneteltek ismeretlen céljuk felé. Jenő fáradt volt, rogyadozott, de a hátizsákjától akkor sem vált meg.
Egy romos iskolában helyezték el őket. Másnap reggelre az író már köhögött, lázban égett az arca, tompán ragyogott a szeme, de még akkor is újabb regény megírására gondolt, a nagy műre, a munkaszolgálat megpróbáltatásait ábrázoló írásra. Estére Rajna már felfedezte sorstársán a betegség egyértelmű tüneteit: Jenő teste szinte parázslott, és kiütköztek rajta a vörös foltok — flekkentífuszban szenvedett. Másnap este már mindketten tudták, hogy a megálmodott Nagy Regényből már nem lesz semmi; hiába volt készen az ötleteket oly bőségesen árasztó koponyájában az egész mű, a sors nem engedte, hogy megíródjon. Rejtő-Reich Jenő, P. Howard, G. Lavery meghalt.
