Hódmezővásárhely, 1910. március 15. 4.szám 1-ső évfolyam A két Páris. Ady Endre az "A Jövendőhöz" Páris, 1910. márc. 8. Hát addig csufolták paraszt Páris-nak Hódmezővásárhelyt a budapesti skriblerek, hogy a "paraszt Páris" hirtelen beszéltetni kezd magáról, mint a magyar intellektuális forradalom uj sánc-helye. Nem tudok szebbet és jobbat mondani, mint hogy- engem lepett meg legkevésbbé Hódmezővásárhely ébredése, kulturális nyugtalansága s az A Jövendő". Igy kellett történnie s igy lesz ez még sok olyan elátkozott szögletében Hunniának, ahol ma még csak halál s legföljebb egy kis prűszkölő bosszuság lakoznak. Itt, Párisban, hova sok magyar csalódással rejtőztem el, olvasom az ?A Jövendő?-t s néhanéha örömet érzek. Ritka eset ez, hogy én örűljek tudniillik, de az Önök lapja örvendezésre méltó. Hiszen Budapesttől Orsováig voltaképpen minden, ami van, csak kezdet, de khaotikus, nyugtalan és ennélfogva minden szépet igérő. Magyarországon ma az a fontos, hogy az emberek ne aludjanak tovább s ha alusznak is még, de legalább nyugtalan álmaik legyenek. Biztos, mert ez törvény, hogy a mi mai kulturiparkodásunk is majdan a Nyugaton már észlelhető reakcióval fog járni. De, istenem, még olyan messze vagyunk a csalódásoktól, hogy gazember az, akinek nálunk nincs hite. Tehát : előre, a forradalom nevében, melynek székhelye az a Páris, honnan testvéri szeretettel kűld űdvözletet a másik Párisnak - Hódmezővásárhelynek Ady Endre.
Március I5-én.
Szép nap. Emlékezem : piros volt az arcunk, égett a tekintetűnk, ha diákkorunkban március Idusára gondoltunk. Verseket, szárnyaló ódákat vétkeztűnk a fenséges Idushoz s még később, az első, álmodozó, a hazafiasság nedűjétől habzó és mámoros ifjuság korszakában is harsány torokkal szavaltuk a Talprát s a. más egyéb márciusi forróságokat, a szent, a nagy évforduló eljövetele alkalmából Elszállt az ifjuság, eltűnt a mámor s csodálatoskép a mi kijózanodott fejűnknek, tisztán látó, hűvös igazsággal itélő szemeinknek még mindig azt kell tapasztalniok, hogy a szép, a nagy, a magasztos évforduló, annak minden erkölcsi és hazafias tartalma jól jövedelmező politikai tőke gyanánt kezeltetik s az érdemetlenűl kapaszkodni akaró Űresség ezen a szép, ragyogó, verőfényes tavaszi napon, ritka elevenséggel szökken a tribűnök hegyébe s felelősség nélkűl, bűntetlenűl maszlagol. Nagy szomoruságomra és nagy utálatomra van, midőn a hordó, tribűn és utca politikusok, bizonyisten hazaffyak ostoba és űres hencegéseit vagyok kénytelen megélvezni. Ezt a napot, ezt a szép, tartalmas márciusi napot pedig széltében ők használják fel. És mennyi értelmetlenséggel, mennyi lehetetlen, mily lealázó sablonokkal. Aki valaha eltudta a rendesnél nagyobbra is tátani a száját, az ma okvetetlenűl szaval. Szaval, dűhöng és jajong a bilincsről, amelyek lehullottak, a jogokról, amelyek kivivattak, a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről, amelyeknek pazar gyönyöreiben és áldásaiban fűrdik im már azóta a bizonyos nagy márciusi Idus óta a magyar közélet, társadalom és politik világ. A tribűnök, pódiumok és az összes nyilvános helyek, visszhangzanak ma a hazafias erőlködések pufogó frázisaitól s a nép, a szegény, az alkotmány s az emberi jogok korlátai mögűl kirekesztett, de a szinte állati kötelességek végzésére szoritott nép, buta szájtátással hallgatja a kongó, űres, tereket betöltő piaci bömbölést s mivel a szavalatból egy szót sem ért, de miután a hazafias rugkapálás, a tűzes előadás, a ropogó frázisok s a szinházi ruhatárból kikölcsönzött diszmagyar és forgós kucsma felettébb imponálnak, hát a nagy márciusi szabadságűnnep tiszteletére egyet-kettőt helyesel s felvilágositatlan fejével beleegyezőleg bólint ! A harsogó, malackpörkölt izű dikciók rendjén azután az ország összes népgyűlésein és olvasóköreiben megállapittatnak, hogy 1848. március 15-én ?lehullottak a bilincsek?, hogy ?szabad? lett a magyar, hogy kimondották a ?törvény előtti egyenlőséget, a testvériséget, a sajtószabadságot? s hogy még mindig nem boldog e nép, hogy még mindig van könny a szemekben és nyomoruság a szegény ember házatájékán, annak egyedűl az ?átkos osztrák?, ?Bécs?, a ?kamarilla?, az ?osztrák császár? volnának az okai. Okos, józan, igazságos szó : az esik ilyenkor legkevesebb. A szónokok érvényesűlni, tűdejökkel, hangjok terjedelmével s hazafiasságuk magas fokával hatni és diadalmaskodni akarnak s e célra nem alkalmas a józan és tárgyilagos beszéd. Megesnék, ha például igy, március szépséges tavaszi űnnepén, valamelyik ércbeöntött politikai Istenség talpazatai alól, valaki, afféle őszinte, jóhumoru cinikus ember, amugy igazán oda mondogatná a fenséges népnek. Meztelenűl, keményen. Hogy szép volt az a régi, nagy március, hogy ékes és értékes vala a 12 pont, Petőfi is jól elszavalta a Muzeum lépcsőjéről a Talprát, hanem azért a bilincsek, igen a bilincsek nem hullottak ám le, ezeket a bilincseket nem az osztrák császár, nem a kamarilla, nem is Bécs rakták reánk, de a mi saját - kulturális és politikai elmaradottságunk. Ezt a mi, jó, egyűgyű népűnket jelszavakkal vezényelték, politikai frázisok, történelmi alakok bálványozójává szuggerálták, éretlen politikai és emberi ambiciók, kicsinyes
nagyravágyások vak eszközévé degredálták s a kulturájáról, a lelki élete megmiveléséről tökéletesen elfelejtkeztek. A komoly készűltség, a tudás, a tárgyilagos józanság, a gazdasági radikálizmus, a becsűletes közigazgatás, az olcsó jogszolgáltatás, az intellektuális munka helyett felűletes lármát, utszéli hecceket, piaci kortesbeszédeket, konzervativ rendszert, korrupt közigazgatást, méregdrága jogszolgáltatást és va-bankra berendezett exisz‐ tánciákat kapott az orszag s ahelyett, hogy kiáltó szociális nyomoruságaink orvoslására, kátyuba esett népoktatásunk államositására, közigazgatási és politikai életűnk purifikálására, .jó, gyors és olcsó jogszolgáltatási feladatok végzésére s a katonát adó és adót fizető tömegmillióknak alkotmányos jogokat is gyakorló álllam‐ polgárokká tételére hoztunk volna bölcs és igazságos tételes szabályokat, megfuvattuk a közjogi harcok riadóját a Kárpátoktól az Adriáig s ha nem csal a hal‐ lásom, még ma, a modernnek mondott XX. század első lusztrumában is közjogi harcok hallalihójától hangos ez az egész, kihasznált, pusztulásnak dobott, szomoru magyar berek ! Párt agyarkodik a pártra, hadat, tábort toboroz suta, vérszegény, régiségtárakba való jelszavak örve alatt mindegyik s közbe 300,000 ember vándorol ki évenként Amerikába, 70,000 ember hull el tuberkulozisban, az ország terűletéből 2.385,000 katasztrális hold hitbizomány és 2 millió katasztrális, hold papivagyon ; a dolgozó és dolgozni akaró milliókkal szemben egy vagyonában és földbirtokában megerősödött arisztokrácia, a földmonopolium révén horribilis vagyont lekötő katholikus főpapság s egy koldusokból felmilliomosodott plutokrácia helyezkedik, mely a pénz és forgalomközvetités révén egyszerűen kisajátitja a nemzeti jövedelemnek az arisztokrácia és főpapság által még meghagyott fölöslegét. Mindezekhez az ország beléletének szervezetlensége és helylyel-közzel való romlottsága társul. Belső egységűnk ujjászervezésének, gazdasági, társadalmi, socialis és kulturális igényeink megvalósitásának s ezzel egész állami létűnk és életűnk rekonstrukciójának tehát aligha az ?átkos Bécs?, aligha a ?hajlithatatlan osztrák császár? állják utját, -- de a saját elmaradottságunk, a saját konzervativizmusunk s az a frázis rendszer, mely nagyjainkból, azok emlékéből, nemzeti űnnepeinkből s a haza szolgálatából tőkét kovácsol, a nép lelkét önző céljaira, egyéni érvényesűlésére kizsákmányolja s igy a szép, hangulatos, tavaszi márciusi verőfény idejében hordókról és tribűnökről, trikolorok erdeje alól szaval a hazafias kötelességekről s azokról a bizonyos ?lehullott bilincsekről.? Nem kérem, azok a bilincsek még mindig nem hullottak le s március 15-én a tények és a logika alapján csak azt állapithatjuk meg, hogy ezer éves alkotmánynyal biró hazánkban, a legnemesebb és legértékesebb alkotmányos jogok gyakorlásából ép azok a milliók vannak lelketlen önzéssel kirekesztve, akik pedig a közszolgáltatások egész tömegével, erejűkön felűl kényszeritvék hozzájárulni a közterhekhez. Hogy fér össze a szabadság és egyenlőség eszméjével, hogy a nép legszélesebb rétegeinek vállára odazuditjuk minden becsesebb ellenszolgáltatás nélkűl az adófizetés, népoktatás, védkötelezettség terheit s ha arról van szó, hogy a népet, a dolgozó milliókat is be kellene venni a polgári jogok gyakorolhatásnak sáncai mögé, ravasz köntörfalazással s nacionális frázisokkal kitérűnk előle s nem látjuk be, hogy a nemzeti adminisztráció és politikailag jogositottak közé besorozandó uj milliók, uj tartalommal, uj erővel, uj erőforrásokkal, uj ideákkal töltenék meg a mai, feudális és konzervativ rendszert.
Azaz, hogy vannak, akik még nem látják be ! Vannak, akik még mindig hordókról, tribűnökről, frázisokkal és mérges illuziók dédelgetésével akarják ez ország szellemi életét, társadalmát, gazdaságát, iparát, kereskedelmét, irodalmát és művészetét kormányozni. Vannak ! Azonban hála legyen az égnek, akadnak már mások is. És most mondom : rűgyfakasztó március jegyében, a felkelés, az élet, a forradalom, a kitörő energia, az örök megifjodás szent hónapjában mondom, hogy akadnak már mások is. Nem fráziséhes, koncleső filiszterek, de uj akaratokkal, uj elhatározásokkal, uj gondolatokkal és uj fegyverekkel dolgozó kulturemberek. Egy évtizeddel ezelőtt talán beszélni sem volt volna szabad még igy : a bornirt konzervatizmus bizonyára belénk fojtotta volna a szót. Ma azonban minden kulturembernek éreznie kell, hogy Magyarország nagy erkölcsi, gazdasági és kulturális átalakulás előtt áll. Éreznűnk kell, hogy ez az idő, amelyet élűnk, a szó legtörténetibb értelmében vett történelmi idő. Éreznűnk kell a nagy forrást, a hatalmas erjedést, amelynek intenziv gőzében, kézzel, tollal, szóval, ököllel, kuItur és barbár fegyverekkel kűzd az Élet, a haladás. Éreznűnk kell, hogy a nyugat delejes kulturája, választékosan gazdag intelligenciája, elválaszthatatlan erővel kapcsolódik bele a mi kulturéletűnkbe, gazdasági és szociális viszonyainkba s forró szele bőven szórja maga előtt a termékenyitő, józanitó, nemesitő, nagy, modern igazságok magvait. Éreznűnk kell, hogy a hordókról szavalók, a konzervativizmushoz görcsösen ragaszkodók, a megalkuvó, gerinctelen célszerűek csak illuziókkal, nemzeti frázisokkal, szobrokkal, dikciókkal és a kegyelet babérjával tápláltak bennűnket, éreznűnk kell, hogy a Magyarország egész közéletén átizzó forradalmi radikálizmus lesz hivatva megteremteni az uj Magyarországot, tartalmat adni a munkának, sulyt az egyéniségnek, méltánylást az érdemnek s méltó kritikát a - frázisok lovagjainak. Éreznűnk kell ezt s érezvén ezeket, fel kell rázni az alvólat, fel kell lázitani a béketűrőket, kitartásra kell serkenteni a csűggedőket, hogy- a komoly, restauráló, uj szellemben szervezkedő kulturezrek, karral, szóval, szivvel, aggyal, tűzzel-vassal törekvéseikhez láncolhassák a kultura nélkűli milliókat s a szellem és civilizáció fegyvereivel verhessék le azt a sötét szellemi reakciót, amely a szabadság nagy űnnepén még mindig csak lehullott bilincsekről és az átkos kamarilláról tud szavalni Irta : Dr.Gonda József
Dalok tűzes szekerén Vad paripáim, hajrá. Tomporotok ma véresre verem. Ma én vagyok ifju Apolló. No, ki jön utánunk? Ki éri utól tűzes szekerem ? Gyi keselyem: fiatal Bűn, Gyi jó lovam : fekete Álom,
Mi áttörűnk vad paripáim Ezen a szűrke életen. Mi áttörűnk, a barna halálon ! Kerekeim a sár ne, érje, Patáitokat semmi piszok. Fény országuton, hajrá paripáim, Nem vágnak elénk Soha gyönge karu vén kocsisok. Kis kordék döcögése Átkát utánunk szórja, no, szórja, Ugy-e paripáim ? Hol járunk mi akkor, Hol jár már akkor Az uj daloknak ifju Apollója ? Ady Endre.
Egy könnyelmű asszonyról Éjfél után három órakor a főhadnagy fölköltötte a feleségét. A tiszt csak nem régen érkezett haza, lábujjhegyen lépett a lakásba s az ebédlőben akart a divánon aludni. Ugy számitott, hogy elég ideje lesz reggel is megbeszélni az asszonynyal a dolgot, főleg azért is jobb lesz a reggel, mert addigra megtalálhatja a szűkséges kifejezéseket. Aludni azonban nem tudott s a gondolkodás teljesen fölizgatta. Számok röpködtek előtte a levegőben s látta magát polgári ruhában véghetetlen nagy tehetetlenségben, mint aki meg sem tud mozdulni azon az uton, amely a kenyérkereséshez vezet. Erre fölugrott s szinte rohant a hálószobába, ahol az asszony csak az imént aludt el. Eddig virrasztott s várt, szinte azt lehet mondani, hogy a beteljesűlés reménysége nélkűl leste a csodát, ami csak a mesékben keresi föl az embert . Az ajtóban megállt a főhadnagy s tekintete a vézna asszonykára tévedt. Milyen ráncos a homloka szegénykénék, pedig jóval alul van a harmincon s milyen sápadt az arca, holott most kellene azon májusnak virulnia minden rózsájával. Az megérezte; hogy nézik, fölérzett. - Te vagy ? Épp most aludtam el.
A hangja csupa mentegetődzés volt és ugy hangzott, mintha hozzátette volna még : ne haragudj, amiért nem vártalak be, bocsáss meg a hitványságomért, de látod, milyen gyönge teremtés vagyok. - Fekűdj le, mondta később az asszony. Fáradt leszel reggelre. A főhadnagy járt néhány sort a szobában, aztán leűlt az ágy szélére. Ugy- mondta tompán, majdnem hörögve : - Baj van. A felesége meggémberedve hallgatott. Csak az arcán gyűlt össze még több ránc, mintha jele volna mindegyik a belűl folyó fájdalmas rettegésnek. - Most már nem tudom mi lesz, mindennek vége, - folytatta a főhadnagy és letette sapkáját, amelyet eddig a fején felejtett, mintha csak azzal egyűtt tudna gondolkozni. A feleségére rá se nézett, maga elé bámult a sarokba egy pár félretaposott sarku női cipőre. - Öt följelentés van ellenem, adósságért valamennyi. - Jaj - hörögte az asszony. - Nincs szépiteni valóm, piszkosaknak szoktuk ezeket nevezni, a hasonló bajból alig menekűl meg minden tizedik ember. - Ma délután ki is hallgattak. Nem látok semmi segitséget, a rokonságnak nincs pénze, kezest a jelen körűlménvek között nem kapok, a hitelezők valóságos piócaszivással rohantak meg. A feleség még mindig hallgatott, de azok a panaszok amiket önmaga előtt öntött ki, olyan szelidek voltak hallgatásukban is. - Nem ezt igérted valamikor, Imre, a boldog szerelem idején, amikor egyűtt kerestűk a módozatokat, hogy miképpen lehetnénk egymásé, Nem voltam rossz feleséged, Imre, ezt nem mondhatod, hiszen azt is el tudtuk hitetni, hogy a betegségem tart vissza minden szerepléstől. Egy rongyban járok félesztendőket, de hiszen ez is jó a virrasztáshoz, amikor várlak haza. Neked ott kell mindenűtt lenned, én tudom ezt a leg‐ jobban, de oh, bár ne tudnám azt is, amit teszel. A kártyát, Imre, meg az asszonyokat, oh én szerelmes gonosz emberem . Félig felkönyökölt az, ágyban. - Mi lesz most ? A főhadnagy vállat vont. - Valahogy majd csak lesz. - Lehet segiteni ? Beszélj, találj ki valamit. Az ura akkor már cigarettezett s valamennyire könnyebben lélegzett, mintha erre várt volna.
- Mondok egyet, fiam, meglehet, hogy utálni fogsz érte, de ha ugy kivánod, főbe lövöm magamat. Az asszony belekapaszkodott a karjába, még az emlitése is szörnyű volt. - Imre - Igenis, fiam, a te kezeidbe teszem le a sorsomat, határozhatsz, intézkedhetsz. Sőt már is rád biztam mindenemet, mert azt hiszem, hogy délelőtt fölkeres a becsűletűgyi választmány és kihallgat. - Engem ? Jaj, istenem ! - Az élet komisz, mi még komiszabbak vagyunk, élni pedig csak muszáj. Ilyenkor látni csak, hogy milyen nehezen válunk el a földtől, pedig benne maradunk azután is. - Ne beszélj, sirt az asszony, mond inkább, hogy mit tegyek. - Furcsákat fognak kérdezni, de válaszodtól fűgg, hogy mi lesz azután. Én . . én . . - Csak beszélj, nem mondhatsz olyan szörnyűt, mint a milyen szörnyű a szenvedésem. A főhadnagy elforditotta a fejét, nem akart ebben a pillanatban a felesége szemébe nézni. - Majd elmagyarázom az egészet. Nálunk az a szokás, hogy hasonló esetben megkérdezik, mire csináltam az adósságot. Forma az egész, habár volna benne sok lényeg is. Tulajdonképpen nincs, mert ismeri a életmódunkat mindenki, mi pedig nem beszélűnk őszintén De látod ezt nevezik egérutnak. Tessék belekapaszkodni a feléd nyujtott szalmaszálba s menekűlj, ha tudsz. Megkérdezték tölem is, hogy mi vitt rá, hova tettem a pénzt, én pedig . . , A szegény asszony szomoru arca földerűlt. - Értelek, Imre, hát csak ennyi az egész ? Persze, hogy a betegségemre kellett, óriási pénzeket emészt az föl. A férfi feje valamennyire mélyebbre sűlyedt. - Nem egészen igy van, én azt mondtam, hogy te . . . te költekeztél . . Iszonyu csönd támadt a szobában, csak két nehéz lélekzés űtközött egymásba vadul, lázongó idegességgel. A főhadnagy még mindig maga elé bámult, később azt mondta az asszony : - Késő van, Imre, fekűdj le. Majd hozzátette halkan, mintha a gondolatait folytatná : - Hiszen voltaképpen egyek vagyunk, nincs egymás előtt szégyenkezni valónk. . . . A tiszti becsűletűgyi választmány, mikor egyhangulag korrektnek találta a főhadnagy dolgát később a sörasztalnál találkozott. Szó kerűlt az esetről és akkor mondta az elnöklő őrnagy : - Jól megmostam azért a fejét, mert végtére is vagy férfi valaki, vagy nem mindenkit utólérhet az a baleset, hogy éveken át kell ápolnia a betegét, dupla kötelessége ez a feleségével szemben, - ám tiszteletbecsűlet, egy visszavonult asszony ne szórja bűnöskönnyelműen két marokkal a pénzt ékszerre, ruhára, ostobaságokra csupán azért, mert az idegei gyöngék ahhoz, hogy el lehessen tiltani az ilyen passzióktól. Nem titkolom azt sem, hogy mit tanácsoltam a főhadnagynak. Azt mondtam, hogy inkább váljon el, de igy ne folytassa az életet.
Az urak, a korrekt, emberismerő és megközelithetlen karakterű többi urak, helyeslőleg bólintottak. Irta: Sz. Szigethy Vilmos.
A Társadalomtudományi Társaságról. Kérelem Hódmezővásárhely minden kulturpolgárához. Aki a magyar közélet utolsó évtizedének jelenségeit önálló itélettel szemlélte, fölösleges annak bővebben fejtegetni, hogy mit jelentett a Társadalomtudományi Társaság a politikai, irodalmi, művészeti, gazdasági és társadalmi reakció eme szomoru tizesztendejében s minő hatalmas kulturális feladatok várnak reá a jövőben. Tulzás nélkűl mondhatjuk, hogy ez a komolyan, öntudatosan s európai szellemben működő társaság, a Társadalomtudományi Társaság volt az egyetlen tudományos és irodalmi fórum, hol a nevetséges, kicsinyes, szűk, párt és osztályérdekektől távol, a modern szociológia és szociálpolitika lelkes, bátor, félelmet és terrorizmust nem ismerő művelőkre találtak. A társaság havi folyóirata a XI. évfolyamában levő Huszadik Század 3000 példányban jelenvén meg, széles körökben terjeszti azt az irányt, mely a társadalmi élet törvényszerűségeit tárgyilagosan tamulmányozza és a tudomány eredményeit az ország szellemi és anyagi kultrájának emelésére igyekszik forditani. Nagyrészt a Társadalomtudományi Társaság és folyóiratának érdeme az az örvendetes tény, hogy a szociológia és szociálpolitika főképviselői és tanai Magyarországon ép oly jól ismertek (ha kisebb körben is), mint a nagy nyugati kulturállamokban. E mellett a Huszadik Század azt is lehetővé teszi, hogy olvasói állandóan lépést tartsanak az egyetemes tudományos és kulturális haladás egyéb kérdéseivel is. De a Társaság jelentősége csakhamar tulhaladta elméleti szerepét s a gyakorlati életbevágó reform-eszméknek főtűzhelye lett. A Társadalmi fejlődés irányáról rendezett felolvasás- és vitasorozatából először ismerte meg a magyar művelt polgári társadalom a korunkat mozgató nagy szociális törekvéseket a középiskola reformjáról folytatott vitájával pedig több kérdésben még a kűlföldet is megelőzte, mikor a meddő klasszikafilológiai iskolával szemben a legradikálisabb tanűgyi eszméket hirdette. M indezeknél azonban még nagyobb horderejű volt számos vezető tagjának lelkes akciója az általános, egyenlő, titkos választójog érdekében, mely a korszakos reform egész tudományos fegyvertárát összegyűjtötte és a legszélesebb körök rendelkezésére bocsátotta. E történelmi nevezetességű publicisztikai kűzdelemnek értékes dokumentuma marad a Huszadik Századnak 1908. decemberi rendkivűli, francia nyelven is megjelent száma, mely az ország gazdasági s kulturális viszonyainak beható kritikája alapján mutatja ki az általános választójog szűkségességét. Ha mindehhez hozzávesszűk, hogy a Huszadik Század a szociálpolitika többi nagy kérdését : a szekularizációt, a hitbizományok eltörlését, a parasztpolitikát, a vármegyei igazgatás reformját, a népoktatás, a nemzetiségi béke helyreállitását az igazi demokrácia alapján stb. állandóan napirendjén tartja, anélkűl, hogy dogmatikus merevséggel egyetlen irányzatnak válnék szószólójává, mindenki előtt érthetővé válik
az a terrorisztikus gyűlölködés, mellyel a hatalom mai birtokosai a Társadalomtudományi Társaság elfojtására törekedtek. Természetesen sikertelenűl, mert az a társadalmi fejlődés erőit képviseli. Ellenkezőleg, eszméi ugy a fővárosban, mint a vidéken lelkes követőkre találtak. Közvetlen vagy közvetett segédkezés mellett alakult meg : a Társadalomtudományok Szabad Iskolája, a Szabadgondolkodás Magyarországi Egyesűlete, a Galilei kör, a győri, a nagyváradi, a szegedi, a fiumei társadalomtudományi társaságok és számos vidéki szabadgondolkodó és társadalomtudományi olvasókör. Ez nagy körvonalaiban annak a sokoldalu munkásságnak a képe, melyet a Társadalomtudományi Társaság 8 éves és a Huszadik Század 10 éves fennállása alatt végzett. Ennek a munkának folytatásához és megerősitéséhez kérjűk Hódmezővásárhely minden kulturpolgárának bajtársi támogatását. Mert a társaság céljainak kivivásához pénz és ujabb munkaerők kellenének. Már pedig a Társadalomtudományi Társaság kizárólag saját erőforrásaira, tagjai áldozatkészségére van ráutalva. Lehetetlen, hogy ebben a hatalmas, nagy alföldi városban, a kulturát szerető Hódmezővásárhelyen ne akadna még igen sok ember, ki ez eszmékért lelkesedik és azok terjesztéseért szivesen fizet évi husz korona tagsági dijat, kivált, ha ennek ellenértékeűl az európai igények szerint is gazdag és fényesen kiállitott folyóiratot is kapja. A dolog ugy áll, hogy a Társadalomtudományi Társaságnak ez idő szerint Hódmezővásárhelyről négy mond négy tagja van. Mindenesetre sajnálatra méltó állapot s épen azért tűztűk e kérdést s a taggyűjtést napirendre, hogy a hódmezővásárhelyiek, az ország első, modern tudományos társaságában méltóképen képviselve legyenek. Hivó szóval fordulunk tehát Hódmezővásárhely minden kulturpolgárához s kérjűk, hogy a Társadalomtudományi Társaság tagjai sorába iratkozzék be. Jelentkezéseket a szerkesztőségűnkben kitett ajánlási iveken készséggel elfogadunk.
A
társadalom
néha
Wilde Oscar.
Confiteor . . . Mindig csalódtam. Az a sok-sok álom,
megbocsájt
a
bűnösnek,
-
az
álmodónak
soha
Mely a szivemből titkon kivirágzott Soha be nem telt. Vagy ha betelt: másnak. Engem az élet nem mosolygó szájja Kűldött utamra. Befogott, igásnak, Nehéz robotba s lelkemig fagyasztó Kemény parancscsal tiltotta el tőlem Az ifjuságot és az örömet . . Mindig csalódtam . . . Akihez jó voltam : Engem csak bántott. Akinek a lelke Hajnalos fényét bízón megmutatta Mohó kezével nyomban letörűlte A szivárványos, tiszta ragyogást. Aki előtt a szivem nyitva hagytam Gondatlanul és sáros lábbal lépett Fehérselyem oltári szőnyegére S akiért sirtam : rajtam kacagott. Mindig csalódtam : önmagamban is . . . Hittem, hogy bátor és erős a lelkem Suhogó szárnya föllendit az égig S a kék sugártól izzó napközelben Koldusszivem is megtalálja még Soha be nem telt, szép álommeséit . . . Hittem vakon, botorul, esztelen, Gőgös bízással . . . Most tudom : hiába. Szegény lelkemnek nincs is - és ha van: Törött a szárnya . . . Nil.
Tutajon. Lassan uszott lefelé a tutaj, fodros hullámokat szántva a fekete vizen. A tűz már kialvófélben volt ; a nedves homokrakáson nagyokat pislákolt a parázs s bár szállott még belőle fűst a fehércsillagos ég felé, de a tutajfák között egész rakás szűrke hamu berzenkedett már a szél érintésére s könnyű pelyhei táncrakerekedtek olykor, mintha tűndérvánkosból- szabadultak volna.
- Gazdám - mondta a menyecske s odatette a kis puha tenyerét az ura izmos vállára Aludni megyek. . . Egyben lehajolt s hátrakötött kendője alól forrón nézett a Stefán Zablovics szemébe, de az rosszkedvűen fordult félre. - lsten hirével - felelte - eredj. Az asszony, Paraszka, azután fekhelyet készitett magának; közel a tűzhöz ; pokrócdarabokat, meleg rongyot halmozott össze, fejére huzta az ura tavaszi gubáját és lefekűdt. A paraszt csendesen pipázott tovább, a hamurakás másik oldalán ; kis zsiros kalapját letolta egész a szemöldökéig s lompos bocskorát kinyujtva, nagyokat köpködött a vizbe. Mitru - intette a lapátnál álló legényt vigyázz, hogy partnak ne menjűnk. A legény visszafordult és szembekacagott vele; tele volt ez a mosoly a katonaviselt ruthén fickók bamba hetykeségével s két fekete szeme, mely ugy égett sovány, fiatal arcában, mint az űnnepi fáklya a szélben, tengersok önhittséget fejezett ki. - Nye bojtesza ! - felelte, azután hanyatt fekűdt a gerendákon, arccal a kormánylapátnak s ugy igazgatta a tutajt, mely egyébként is nyugodtan uszott most lefelé a vizen. Stefán Zablovics nem fekűdt le; a hűvös novemberi szél nem igen bántotta a meleg bélésű gubában; csak ép a hosszura nőtt, avashájjal kent haját lóbálta meg egy kicsit s a pipája fűstjét vitte bravuros sebességgel vissza az elhagyott havasok, otthoni viskók felé, melyeknek azért mondott pár napra bucsut, hogy hatalmas, fehérhusu szálfáit leusztassa az Alföldre. Stefánnak nagy lelki kinjai voltak ezen az estén s hallgatva az alvó menyecske egyenletes lélekzetvételét, önkéntelenűl beharapta az ajkát. - Miért hoztam magammal az asszonyt ? - gondolta. - Odahaza várt volna reám és gondozná a házat. Igy Picur, a szomszéd, ellophatja a tehenem elől a szénát s elhajthatja a juhocskákat. Az öcsém, az a mamlasz, ugy se tudja meg, mert inkább szoknyák után szaladgál addig . . . Ez azonban nem volt az igazi ok, de a másikat restelte Stefán bevallani, bár verejtékezett miatta a hűvös, novemberi éjszakában. S még a dohány, a zöld papirosba göngyölt kitűnő négykrajcáros ?pacsku? se izlett ugy neki, mint máskor.
Ez az ok egyébként igazán kellemetlen, sőt bizonyos tekintetben rettenetes is volt Stefán ugyanis észrevette, hogy az almagömbölyűségű, pirosszáju menyecske, aki mindössze két hónap óta volt a felesége, igen kűlönös, beszédes pillantásokat vált Mitruval, a legénnyel. Azt is látta, hogy néha összenevettek s ilyenkor zavart lett mind a kettő, mint akit tetten érnek. Stefán, aki kűlönben békés, csendes ember volt, szörnyen felfortyant erre a gondolatra. Hogy az ő tilosát kerűlgessék kocapuskások. Hohó ! . . . S széles vállai vonaglottak a guba alatt. A tutaj orrán csendesen neszelt a legény ; hol a menyecskét nézte, hol Stefánt, azután felkönyökölt s egészen halkan megszólalt : - Alszik-e, gazdám? Stefán nem felelt, hirtelen a szemeit is behunyta a zsiros kalap alatt s ugy űlt ott, mint a cövek. - Ellaludt? - kérdezte a legény ujra s már föl is kelt s indult lábujjhegyen az asszony felé. Ez az egy pillanat. Ez volt Stefánnak a legkeservesebb. Mig a lapátnyelek között bukdácsolva, odaért Mitru a menyecskéhez, aki a rongyok közűl kidugta a piros képét és várta. Stefán ugy érezte, hogy ami vér csak van benne, mind odazudul a halántékához s ki akar rajta csapni, de azután csak. nyelt egy nagyot s nézte irtózatos moz‐ dulatlanságban, hogy csókolja meg az asszonyát Mitru egyszer, kétszer . . . - Te - sugta a menyecske - hátha nem is alszik ? - De alszik - felelt a legény - alszik, mert kétszer is szólitottam . Összebujtak megint, Stefán azonban most megmozdult, mintha ébredeznék. - Hallod - figyelt az asszony - már fenn van .. . Mitru visszalopódzott a tutaj orrához, ujra hanyatt fekűdt s csak később kérdezte : - Ébren van, gazdám ? Stefán nagyot nyujtózott: - Hogy elaludtam ! - mondta egészen tompa hangon. - Vigye a fene ezt a hideget, szinte bereked az ember.
Odaguggolt a tűzhöz s a homokrakáson egy csomó galyat gyujtott. A száraz fa nagyokat pattant lángolás közben s megvilágitotta erős, férfias arcát, melyen most keserű ráncok szántottak végig. - Mitru - fordult azután a legényhez - te is lepihenhetsz már. A viz csendes, nem lesz semmi baj. Majd vigyázok én. A legény készséggel fordult az oldalára s egy darabig nézte a tűzet, mely piros szikrákat dobált a pihenő vizbe, azután elaludt. - Hejh - sóhajtozott busan Zablovics s ujra eszébe jutott a puszta ház, az árva juhocskák, meg a tehén, mely panaszosan bőg az űres jászol előtt . . . Szél kerekedett, csipős és hideg; nagyokat fujt a tűzre s táncba vitte a pernyét, mely őrűlt gyorsasággal kavargott a légben. Azok ketten mélyen aludtak. Stefán elnézte őket ; a legény ajka nyitva volt félig ; horkolt s hatalmas porciókban nyelte egészséges tűdejével a levegőt A menyecske ott nyugtatta jobbkarján a fejét s féloldalt csuszott kendője alól ide-oda röpdösött a fekete haj. - Hejh, hejh - sóhajtotta Stefán, tán már tizedszer is, - minek hoztam magammal az asszonyt. Odament a tutaj orrához, kissé oldalt fordította a lapátot s hosszan nézett a messzeségbe, ahol mintha derengett volna ; fehér köd lepte el az ég alját s egy jó darabon nem volt csillag. A hegyek is elmaradoztak ; a havas fejű nagy Poloninák haragosan ágaskodtak, mintha rá akarnának szakadni a vizre s lent, a távolban, feltűnedezett laposan az Alföld. Stefán iszonyuan megdöbbent; ha odaérnek, mindennek vége. Őt elvonják dolgai Mitru meg kényére enyeleghet a menyecskével, akinek tűzes a csókja, mint a ?kapki? s puhák, fehérek a karjcai . . Csókolózhatnak, ölelkezhetnek, mig ő kenyér után futkos, verejtékezve. Stefán Zablovics most már nem volt az a halvérű, tűrelmes ember, aki eddig. Hirtelen fogant meg agyában a terv, talán az első, önálló terv a szegényes kis agyvelőben. Egyet csavart a lapáton, hogy a tutaj gyorsan, nyilegyenes irányban fordult a partnak. - Kár volt elhozni az asszonyt - motyogta folyton a maga nagy egyűgyűségében. - Most aztán már megvan a baj. Belefogózott erősen a tutaj orrán levő fába s várta a katasztrófát, egészen nyugodtan, minden felindulás nélkűl, mindössze kiváncsian, hogy mikor jön már a nagy valami, ami után semmi se jöhet, már mint a másik kettőnek. Csendesen siklottak a vizen, belészántva a feketeségbe melyből hófehér habok csaptak fel olykor. A gerendák nyikorogtak a rézsutmenésben s egyszerre csak irtózatosat zökkent a tutaj ; nekivágódott a partnak s ugy dobta le magáról a két alvót,
mint két szem pernyét. Mitru estében még rugkapált egyet, aztán belémerűlt a vizbe, mint egy buborék s az asszony, aki föl se ébredt az álmából, csak később kerűlt felszinre; a karja ott volt most is a feje alatt, mintha aludnék s a szája szederjesen, kéken is mosolygott ; talán csókról álmodott épen, az utolsó csókjáról . . . Virágos, sötét köténye uszott a vizen, mint egy puha, dagadó párna . Stefán még egyre szorongatta a kormánylapátot s ahogy nézett bután, az el-elmerűlő s ujra felbukó aszszonya után, megcsóválta a fejét : - Ej, ej, minek is hoztam magammal ? Irta: Alba Nevis .
Költemények. 1. Megelégedés. Enyém a dal, tiéd az élet Az annyi élvet igérő gyönyör S mig te örömmel szivod mézét, Engem lassan emésztő láz gyötör. Enyém a vágy, te a valónak Rózsás világát élvezed S mi nékem fájó kint okoz csak, Virágözőnt hoz az neked Enyém a mult, te a jövőben Látsz rózsaszinű álmokat S mig lázasan várod te jöttét, Az én szivemből lassu könny fakad . . . De ha e könnyek, dalra válva Körűlcsapongják arcomat: Nincs lény, kivel cserélni vágynám Reményt, vágyat, ábrándokat. 2. A multak árnya. Álmatlan, csöndes téli éjszakákon Egy néma árny hozzám kisérteni jár. Reszketve huzódom meg én az ágyon
Lehunyom a szemem, de egyre látom És nem tudom, hogy mire vár. Bejárja a szobám nesz nélkűl, halkan, Jöttét nem jelzi soha semmi hir . . . Tekintete örökké ott csűgg rajtam. Ugy félek tőle ! Szóra nem nyil ajkam Az árny is néma, mint a sir! A szebb napok emlékét sorba fogja, Arcát gunyos mosoly ragyogja át, Hervadt rózsáim mind elémbe hordja És jéghideg kezekkel szerteszórja A multnak édes mámorát. Szeretném kérdni : mit keressz te nálam De választ tőle ugyse nyerhetek . . . Miért kutatsz fel éji vak homályban ? Miért nem hagysz nyugton csendes, kis szobámban ? De rám néz s szólni nem merek. Ugy félek most már, hogyha jő az éjjel Szorongva várom, mikor tűn elő Kicsiny szobámban félve; nézekszéjjel, Tudom, hogy itt lesz majd a vak sötéttel: Hiszen - multamnak árnya ő! Irta : Sándor Jenő.
Művészet.
Gyorsfelvételek. II. Endre Béla . Ha igaz volna a ?nagy némöt? mondása hogy csak a lumpok a szerények, akkor Endre Béla volna a leg nagyobb lump széles e hazában. bizonyos vagyok azonban benne, hogy Goethe, ha ma élne és ismerné Bélát, ilyenformán módositaná e mondását : igazán szerény csak igazán jó izlésű ember lehet. Mert, hogy Endre Béla a legjobb izlésű ember nemcsak Hódmezővásárhelyen, hanem mindazok között, akiket életembe eddig csak ismertem, azt én, - aki pedig azt hiszem magamról hogy nincs véremben a superlativusokkal való dobálózás -- jól meggondolva állitom. Azt is bizonyosan tudom, hogy ezzel az állitásommal - éppenséggel nem állok
egyedűl. Mondják hogy ez nem is olyan nagy virtus a Béla részéről. Akik az édes anyját ismerték, állitják, hogy az Endre Béla izlése szakasztott ennek a subtilis lelkű, törékeny asszonykának az izlése. Annyi bizonyos, hogy örökké nőies, kedves, ma is csodálatraméltó (mi több festésre méltó) minden butor darab, akkori kézimunka, csecse-becse stb., ami az ő lakásából, a keze alól kikerűlt. A nemes, a megtisztult igazán művészi izlésnek akkora maszszájával a birtokában más, aki értene hozzá, (és sietne is vele) hogy ezt a lelki kincset készpénzre váltsa (pl. olyan László Fűlöp-féle ember) régen százezrek ura volna. Ám Béla egészen másféle fából faragódott. Ha ilyesmit pengetűnk előtte, (nála jóval gyarlóbb földi halandók : barát, rokon jóakaró) kedvesen a ?grand seigneurt? negélyezve, tréfával űti el a dolgot : nem vagyok rászorulva. És mennyire igaza van ! Sokkal nagyobb ur, vagy ha ugy tetszik, sokkal inkább ur, hogy sem az élet piszkos tűlekedéseitől vissza ne riadna, hogy sem vásárra tudná vinni a legnemesebb érzéseit ! Ilyen mondhatnám tulságba vitt - szerénység rnellett eshe- tett aztán meg, hogy mikor az Orsz. Képzőművészeti Társulat tárlatán az első értékes művét kiállitotta, a leglelkiismeretesebb műbirálók is ugy irtak róla, mint ?Tornyainak egy tehetséges tanitványáról.? Bezzeg másként vélekedtek róla a pestiek is, mikor azután (a vásárhelyi művész-élet ?fénykorában?) Kallós, Fadruszné, Lyka Károlyék stb. le-lerándultak egy kis barátságos látogatóba. A ?Tornyai-látogatás? után azzal az erős meggyőződéssel hagyták itt Vásárhely városát, hogy mégis csak kedves, véghetetlenűl finom művészilélek ez az - Endre Béla. Tőlűnk tudták csak meg, hogy ?Tornyainak ez a tehetséges tanitványa? az, akitől mi tanulunk. Rudnay, Várady, Pásztor, Kiss Lajos, Rubletzky, Tornyai unisono vallották és vallják, hogy Endre Bélának sokkal, nagyon sokkal többet köszönhetnek, mint az összes hazai és kűlföldi akadémiáknak és tudós professzoroknak - mind egyűttvéve. Ezeknek a jó uraknak csak leesett az álltuk, mikor munkájuk közben a Béla "szerény véleményét, tanácsát először hallották. Csak össze néztek. Mi a csudáért jártuk mi össze a kűlföld valamennyi számba vehető képtárát, izzadtuk át magunkat a ?tudományos akadémiákon,? minek fizettűk a drága tandijat pénzben és kujtorgásban, ha - nem tudunk semmit. Ha végűl aztán itthon, Bélától tanulják meg a legegyszerűbb igazságokat, amelyek nélkűl művész-ember nem boldogulhat. És hol szedte ő fel ezt a tudást és izlést, mikor csak ott járt ő is, ahol mi. És ilyen véleménynyel van felőle mindenki, a ki a lelkébe csak bepillantott. Nem könnyű mesterség : alaposan le van fűggönyözve.) Rómában a Vatikán műértő, előkelő papsága, Párisban -- hogy mást ne is emlitsek - Melet bácsi, a Temp volt főmunkatársa, most francia-angol nagykövet, akik a legbensőbb barátságban voltak vele odakűnn s a véleményét mindig nagyon sokra becsűlték. Hát mondom, Béla bácsi nem olyan matériából van szőve, hogy ezt a tudását értékesitse is. Azaz hogy dehogy is nem értékesiti ; csakhogy nem a maga dicsőségére, nem a maga hasznára. Másoknak, a kollegáinak önzetlenűl odaadni az izlését tudását : ez az ő igazi eleme. Nesztek gyerekek, értékesitsétek a hogy tudjátok a művészet javára ! Hányszor előfordul fazekas és művész életében (itt az Alföldön kűlönösen) hogy a szekere elakad. Ilyenkor az átkozott szekér nem mozdul se té --- se tova. A szegény kárvallott hiába tekintget égre-földre, sehonnan semmi segitség. Akkor eszébe jut a művésznek Endre Béla. Egy szó, a jó Béla bácsi menten ott terem s az elakadt
szekeret játszi könnyűséggel, a kis ujjával kirántja a kátytuból. (De sok ilyen szekeret kiránthatott már, nézze meg akárki, egész bele van görbűlve a kis ujja ) Aztán meg még más szekere is vagyon a szegény művésznek, amelyik még sűrűbben beléténfereg (kűlönösen itt a jó Alföldön) a kátyuba, mint az előbb emlitett nemesebb. Érrtem alatta az anyagiakat. A jó Béla bácsi itt is menten ott terem; de már itt nem tud olyan játszva segiteni, mint amoda. A kátyu lett e mélyebb vagy a szufla fogyatkozott el, a manó tudná megállapitani? Elég az hozzá, hogy itt nem mozdul a kerék, pedig talán még a dereka is ropog belé, ugy neki veselkedett a jó Béla. ?Mit teszen a dolog ilyen állásába ?? Az angyalát neki ! Hát segitségért kiált. De micsoda harsány hangon kiált ! (Senki se nézné ki ebből a cingár, szerény emberből, hogy igy tud ?harsánykodni,? ha bajban van -- más!) Tárlatot rendez, agitál, előszót ir, plakátokat fest, sőt - még leirni is képtelenség vizitelni is képes. A dolog persze - sikerűl. S mire a jó fazekas felocsudik s meg akarná köszönni a segitséget, akkorra a gondviselés már , ungon-berken tul pihen megérdemelt babérain. Szegény Béla! Igazán sajnálom őt megbolygatni ebben az elzárkozott, becsűletes nyugodalmában. Pedig megbolygattam most is. Szinte látom a szemrehányó tekintetét : mire való ez a firkálás ? Igazán jobb izlésű embernek gondoltalak Jankóka, minthogy - ilyesmiket csinálsz, tudhatnád már, hogy nem vagyok rászorulva! Aztán még ezt a szelid kifakadását is erősnek itélvén, békitő mosolygással teszi hozzá : ha legalább ezzel jobban tudnánk pingálni, te is, én is ; de nem tudunk jobban egy szemernyivel sem, igaz-e, hát akkor minek ez a - komédia ? Hát biz ennek nem sok értelme van, az már igaz ;de valamit akarok belőle kihozni a végén, hátha igy mégis lesz egy kevéske értelme ? Szentűl hiszem, hogy ha Endre Béla Párisban szűletik, vagy ha már nem ott szűletett is. de ott él, azóta már, ha nem is lenne a képzőművészetek minisztere, (mert hogy ott ilyen is van, nemcsak közoktatási, katonásdi, bel- és kűlpolitikai stb.) de lenne ennek a miniszternek a jobb keze minden dologban, ahová izlés kivántatódik, bizalmas tanácsadója. Köztiszteletben álló és jól honorált férfiu, aki értékesithetné és értékesitené is szivesen ezt az istenadta ritka, szép izlését Páris kűlsején és belső művészi életében. Hogy igy lenne, azt abból az egyszerű tényből következtetem, hogy a franciának van esze. Megbecsűli az embert, az egyént s ott használja be, ahová való. Jól tudván azt, hogy az élesztő, a kovász csak ugy ér valamit, ha a tészta közé kerűl, hát beleteszi a tésztába, had kelessze. Nálunk ? Magyarországon ? Vásárhelyen? A tészta hever kűlön, a kovász hever (vagy működik?) kűlön. Az nem kel meg, csak megcsicscsad ; emez megbűdösödik, felpuffad - céltalanul. A többit - a helyi viszonyokra való nézve el lehet mondani egy- pár sorban. Diszkutat akar emeltetni a város ! Elintéződik hivatalból. Szobrot akarnak csináltatni a társadalom, a hálás tanitványok ? Agyagiparunkon akar segiteni a felsőbbség? Rábizzák egy " bizottságra," akárcsak bitangakol épitésről, vagy tűzifa átvételéről lenne szó, Templomot akar renováltatni az egyház ? Rábizzák a ?tisztöletes urra? vagy Móricra, -- ami ugyan ez esetben tökéletesen egyre megy. Kinek jutna itt eszébe, hogy ilyen dologban, ilyen igazán fejlett izlést kivánó, véghetetlenűl kényes dologban megkérdeznének pl. egy művészt is ? Legalább egy ilyen művészt, mint Endre Béla, aki kivételesen nagyon udvarias ember is.
Igy esik azután meg, hogy a szép, régi kálomista öreg templomból, a nemes egyszerűségű zsidó templomból, ahelyett hogy meghagynák évszázados, becsűletes mivoltukban, vagy ha már renoválni kell, végeztetnék ezt ahhoz értő művészember tervei, utmutatásai szerint, - csinálnak maskarát. A legenyhébb kifejezés, amivel jellemezni tudom, mert erős a meggyőződésem, hogy pl. a zsidótemplom mostani ?diszes? állapotában sokkal inkább megfelelne egy árubazár céljaira, mint az imádság házának. Mit szóljak a nagytakarék ?pazar diszű? palotájához, (hogy igy kell megköszönnöm az ingyenes kiállitási helyiséget) s annyi sok más köz- és magán épűleteinkhez, amely ?szörny-szűlöttekkel? (legujabban kűlönösen) obskurus alakok - városunkat nyakra-főre ?diszitik? ! Hol is az örökség roskadozik a pénz, a ?van? sulya alatt, de fuldokolva ordit segitség után - egy parányi jó izlésért Ez a művészettel való rettenetes nem törődés hiába tagadnánk és hiába takargatjuk és hiába kiáltunk pereatot arra, aki szeműnkbe meri mondani, hogy igenis kultur-élet nincs a magyar városokban s legkevésbbé van Hódmezővásárhelyen, - meglátszik köz‐ épűleteinken, iparunkon, ruházkodásunkon, kűlső és belső életűnkön ; meg még a bugyellárisunkon is. Kűlönös egy portéka is az a művészet ! Hát ide lyukadtam ki s az igazat megvallva (békűljűnk ki Béla bácsi !) mert hogy ezeket elmondhassam, csak azért irtam Endre Béláról. Irta: Tornyai János
A társalgás művészete : mindent érinteni és nem mélyedni bele semmibe. A férfi az életet tulságosan korán, a nő tulságosan későn tanulja megismerni. Ebben gyökerezik a férfi és nőben való nagy ellentét. . Wilde Oscar
A pokolban. (A jeles irónő Nász előtt cím alatt most megjelent verses kötetéből.) A pokolban éjszaka vig zene szól, Kötésig pőrén járnak a lányok. Minden éjszaka ég a pokol,
Vörös tűzénél fakó cigányok Nyuzzák a húrt a vonó alatt. Vérkönyeket sirnak a falak, Rájuk tapad a gyilkos pára És issza belőlűk a lelket: - No még egy csókot, utoljára. A muzsika hirtelen zengésbe csap, Tizenkét ékes, cicomás dáma Perdűl ki; - fején tollas kalap, Térdet alig ver fátyol ruhája. Eszeveszett, vad kánkánba fog, Hajladozik, a csontja ropog : ....Oh, ,jaj, még nincs vacsora mára ! S étlen, csókvágyást hazudozva, Sandit táncközben a prédára. A páholyok veretes karja felett Az éj megrokkant gárdája nézi A haláltáncot s elibe lejt Egy leány a multból ; Margit, vagy Rézi . Ez Rezsin ma, az Mimi. Szegény ! Oh, de unalmas, ócska regény. Valami ujra, frissre vágynak... Borok tűzével abrakolják Lomha paripáját a vágynak. A pokolban ekkor már Mámor az ur, Pűspöksűvege, bársonypalástja Fénybeboritja a levegőt, Hogy a nyomort itt senki se lássa Meztelen vállak, nóta, virág.. Ez a gyöngyélet ! Ez a világ ! Kárpitolt fűlkék rőt homálya Gyönyörre hiv s az űdvök űdvét Osztja az utcák céda Iánya. És egyszerre kevéssel hajnal után, Hogy a cécó már javába zajlik, Vadit a pezsgő, csókol a lány ; Egy tompa durranás morajlik A termen át s nyomban megette Jön a ?Miért ??, a ?Hogy tehette ?? Faggatják; ?Mi oka volt ?? - Semmi!
Ezek a rongyok....Ez a festék.... Szeretnék ujra hazamenni !... A pokolban ijedten oszlik a fény. Az ablakon át benéz a reggel. Odafut néhány pincérlegény Törlőrongygyal, vizes űveggel. A kihűlő kebel tövében Nyilnak, nőnek a rózsák szépen. S a pokol sok kárhozó lánya, Enyelgéstől zsibbadt kezével Sorban keresztet vet magára. . Alba Nevis
Nász előtt. Versek. Irta: Alba Nevis. Az országos hirű költőnő, a Hódmezővásárhelyen is. ismert és szeretett Alba Nevis, Nász előtt cim alatt adta ki legujabb verseskönyvét. Ezuttal csak egyszerűen regisztrálni kivánjuk a könyv megjelenését s legköze-lebbi számunkban méltatni fogjuk ennek a csodálatos, szinte páratlan zseninek pazar, merész, forró hangulatokban gazdag, szenvedélyes irásait. Az A Jövendő mai száma a Pokol címmel közli az uj kötet egyik legszebb és leghatalmasabb versét. - A könyv kapható Nemes Ármin könyvkereskedésében, vagy megrendelhető a szerzőnél Budapest, Erzsébet-körut 22. sz., I. 10. alatt.
Én és a könyvek. Irta Hatvany Lajos A modern tudomímyos irodalom egyik igen széles. látókörű; igen nagy képzettségű, sokféle irói kvalitással megáldott, bár meglehetősen excentrikus képviselője Hatvany Lajos báró. Ez a dusgazdag fiatal főur, a szűletésénél és gazdasági helyzeténél fogva reászakadt rendkivűli előnyöket okosan, bölcsen és igazán példaszerűen használja fel. A hirtelen meggazdagodott s váratlanul felbárósodott uj főuri csemetékből egy szikra sincs ebben a mélyen gondolkozó, uj ösvényeket kereső, uj igazságokat gyűjtő öntudatos iróban. A mig kor és bajtársai lóversenyeken, szinházakban, orfeumokban,
kűlföldi fűrdők strandjain feszelegnek vagyoni jólétűkkel és kongóan űres koponyájaikkal, Hatvany Lajos komoly, alapos és öntudatos tanulmányokat folytat. Bejárja a kűlföld minden valamire való kulturfészkét s tudásban, ismeretekben, látásokban meggazdagodva fogja meg a tollat s bár igen szokatlan, feltétlenűl kűlönös, sokak által szertelenek mondott modorban, sajátszerű dialektikával, szinte tűntető kűlöncködéssel rögziti papirra gondolatait, irásaiból diadalmasan tör elő magvas, tartalmas egyénisége, kibontakozik egyéni intellektusa, komoly, alapos tárgy, hely, ember és világismerete s finom, nagy értékeket sejtető művészi intuiciója. Ez a könyve teljesen sajátszerű egyéni alkotás. Azokat az impressziókat mondja el az iró, melyeket a világirodalom legnagyobb alakjainak könyvei a lelkéből kiváltanak. Rapszodikusan, szinte exaltáltan beszél. Megértéséhez óriási olvasottság, széleskörű, európai irodalmi tájékozottság kivántatik. Az egyik pillanatban Maupassant gondolataival tépelődik, már a következő pillanatban Niels Lyhne tragikus halálával foglalkozik, hogy már a következő percben Manon Lescau-ról,. Goethéről, Musset Alfrédről mondja el viziószerű impressióit. Egy káprázatos, ezer szinekbe törő és. szinekbe olvadó széditő tánc, vad, exotikus galopp ez az irás Lessing, Sainte-Beuve, Ruskin szellemi birodal‐ mában s az olvasó, még az irodalmilag felettébb tájékozott is, - nem tudja, hogy az iró végtelen nagy olvasottságát, páratlan irodalmi műveltségét bámulja-e inkább, vagy pedig azt a merész, styltalan szertelenségét, mellyel játszva töri át magát minden eddigi aesztetikai formákon és szabályokon. Amily biztos, bátor és leszűrődött az itélete Zolá, Huysmansról, Wagnerről, annyi tájékozottsággal. szövi impressióit az ifju Werther, Voltaire, Ibsen szel-, lemi remekei körűl s a legmodernebb és legdivato sabb naturalistákról: Strindberg, Shaw, Wedekind, Wilde ép ugy megvannak az ő önálló, tiszta és találó impressiói, mint a régi nagy klassikusok mesteri, örök alkotá-sairól. És a Hauptman hatalmas drámáiról ép annyi logikával, ép oly megismeréssel ir, akár a Rousseau filozófiájáról, Ovid verseiről ,ép oly helyes itéletet mond, mint Tolstoj regényeiről. Sajátszerű tónusának a jellemzésére szolgáljanak ime ezek az Ovid jellemzésére irott következő sorai Jer Istennek vidám cimborája, te ambrózialakomás, te disztihon-faragó s azonfelűl költő is; jer kedves mestere a Metamorfosisnak. jer és segits. Te tudtad elmondani, menekűlő nimfák teste miként alakul át fává, bokorrá, karjuk mint kezd rűgyezni, keblűk bimbózni, hajuk virágzani, fehér, csupasz lábuk görbe gyökérré görcsösödni . . Te, csakis te regélhetnél, jó, öreg Ovid, az én lelkem átalakulásainak sejtelmeiről ! Igy jellemez egy Hauptman drámát : Ime : itt egy szindarab, szinpadi alkotás, még pedig naturalisztikus. Hármas ok, hogy a könyvet olvashatatlannak tartsa az ember. S mégis, ha olvasgatom, mintha orgonazengést hallanék. A tiszta, a szintiszta lyra sem birhat lelkemben tisztább hatást kiváltani. Egyetlen ez : Gerhart Hauptman ez ! A Hatvany Lajos kűlönc, szertelen irása mindenesetre feltűnést fog kelteni s lesznek, akik erre a mindig bizarr, de mindig mély, eredeti és lelkes alkotása ellen, ostoba vaskalapossággal dorongot emelnek. -- lgaztalanul ! Vajha sok oly lelkes, sok oly önzetlen, igaz, őszinte barátja és munkása volna a magyar irodalomnak, mint ez a rendkivűli intelligens, igazán tartalmas, de irásaiban szertelen és szabályt nem respektáló magyar főur. A könyv a Nyugat kiadásában jelent meg s 3 koronáért kapható a könyvkereskedésekben. Irta : gonda józsef
Ady Endre cikke az A Jövendőhöz. Lapunk élén közöljűk azt a finom, nagyértékű, gondolatokban gazdag cikket, melyet az A Jövendő szerkesztőségének irt Ady Endre, a fiatal költő-fejedelem, a modern magyar lyra hatalmas vénáju megteremtője és nagy mestere. A jelenleg Párisban lévő meleg lelkű poéta bűszke, önérzetes és lelkesitő szavakban ragadja meg az alkalmat, hogy az A Jövendő kulturális állásfoglalása alkalmából arról véleményt mondjon. És erre a véleményre, az Ady Endre kritikájára mi bűszkék vagyunk. Továbbitjuk és sokszorosittatjuk az ő gazdag lelkének mélyébe világitó remek sorait s bűszkeségűnkre szolgál, hogy a modern szellem térfoglalásáért, az uj igazságok diadaláért, az elnyűttek, savanyák, konzervativek és irodalmi reakciósak lebirásáért folyó kulturharcban, az uj Magyarország haladni akaró fiaival, Ady Endre, az uj dalok ifju fejedelme vezérlete alatt, egy táborban lehetűnk!
Irodalmi és Művészeti Társaság. Választmányi űlés. Az Irodalmi és Művészeti Társaság választmánya f. hó 9-ikén dr. Gonda József elnöklete alatt űlést tartott, mely alkalommal a társaság működését és jövő programmját illetőleg több igen fontos határozat hozatott. Az űlés egy szomoru aktussal kezdődött. Dr. Gonda József elnök bejelentette a választmánynak, hogy a Társaságnak ismét váratlanul gyásza lett : Horváth József polgári fiuiskolai tanár, a Művészeti szakosztály tagja s a Társaság pénztárosa f. hó 9-ikén délben hirtelen meghalt. Vázolván elnök a megboldogult agilitását, művészi törekvéseit, ambicióját, inditványozza, hogy emléke a Társaság jegyzőkönyvében örökittessék meg, özvegyéhez részvétirat intéztessék s koporsójára a Társaság helyezze el koszoruját. A választmány ily értelemben határozott, megbizván dr. Sándor Jenő társasági űgyészt, az a A Jövendő szerkesztőjét, hogy a Társaság koszoruját helyezze el s a Társaság nevében a megholttól vegyen bucsut. - Rendelkezett a választmány arra vonatkozólag, hogy az Irodalmi szakosztály részére működési űgyrend dolgoztassék ki és pedig azon elv alapján, hogy az Irodalmi szakosztály minden hónapban egyszer nyilvános felolvasó űlést tart, ahol tudományos és szépirodalmi felolvasásokon kivűl más szórakoztató, zenei, ének stb. - számok is legye nek. Az előadások lehetőleg teljesen dijtalanul lesznek látogathatók, mert e felolvasó űlések célja az lesz, hogy a Társaság tagjai irodalmilag működhessenek, magokat képezhessék, a közönséget nevelhessék s szórakoztathassák s a Társaság működése iránt az érdeklődést fenttarthassák. Tudomásul vette a választmány, hogy a Termény- és Gabonacsarnok elnöksége a Báró Jankaféle kiállitás céljaira az egyesűlet nagytermét nem engedheti át, mert az átengedés esetén a tagok a terem állandó és korlátlan használatában korlátozva volnának, Ehhez képest a választmány ugy rendelkezett, hogy a kiállitandó tárgyakat a rendes havi felolvasó űléseken mutatja be s bocsátja a közönség rendelkezésére.
Foglalkozott a választmány az alakuló diszközgyűlés műsorával s a végleges alakulással kapcsolatos teendők megbeszélésével. Bár az alapszabályok még a belűgyminiszteriumból nem érkeztek le, de a felterjesztéstől számitott 40 nap letelvén, a Társaság működését meg kezdheti. Ebből folyólag elvben kimondotta a választmány, hogy az alakuló diszközgyűlést április havában tartja meg és pedig összekötve egy nagyobb szabásu irodalmi és művészestélylyel. Az alakuló diszközgyűlés űnnepélyes formák és keretek között a városi székház közgyűlési termében folyik le, mig az irodalmi és művész-estély ugyanaznap este lesz a Fekete-Sasban, A választmány a műsor kidolgozására egy szűkebb körű bizottságot kűldött ki, amelynek tagjai dr. Gonda József űgyvezető elnök vezetése alatt : Reich Ede, Szathmáry Tihamér, dr. Szappanos Mihály, dr. Sándor Jenő, Endre Béla, Rubletzky Géza, Tornyai János, Arany János, E bizottság fogja megalakitani azután a helyi intelligencia tagjai sorából az estély nagy rendező-bizottságát. - Foglalkozott ezután a választmány a taggyűjtés dolgával, mivel a Társaságnak Bizonyos anyagi tőkére volna szűksége, hogy alapszabályszerű céljait sikerrel szolgálhassa. Elhatározza e végből a választmány, hogy a közgyűlés utján és közgyűlési határozattal hivja fel a Társaság rendes tagjait, hogy minden rendes tag erkölcsi kötelességének ismerje a pártoló tagok gyűjtését s minden rendes tagtól elvárja a közgyűlés, hogy legközelebbi ismerősei, barátai, rokonai köréből legalább 3 pártoló tagot gyűjtsön. - Apróbb folyó űgyek elintézésével azután az űlés véget ért.
ZENE
Városi zeneiskola Milyen szépen hangzik ez a cim. De mit ér ha csak a cim hangzik, a lényeg azonban még eltakartan nyugszik a nemtörődömség mély rétege alatt. Néhány évvel ezelőtt megkiséreltem ennek a rétegnek az ásatását abban az édes reményben, hogy hátha kincsre bukkanék s szépen és részletesen kidolgozott tervvel állottam városunk törvényhatósági közgyűlése elé, feltárván a zeneiskolának égető szűkségességét, nemcsak mert erre kulturális szempontból nélkűlözhetetlen szűkségűnk van, hanem egyenesen arcpiritó szégyene e városnak, hogy az ország ötödik városában, zeneiskola nin csen. A tárgyalás során egyik vezető törvényhatósági bizottsági tag ur felszólalt s azt a megdöbbentő kijelentést tette, hogy ő nem pártolja az eszmét, mert "egyből se lesz abból jó szolgáló, aki azt az iskolát kijárja s már most is nehéz jó cselédet kapni " Ilyen szakszerű indokolás után természetesen a a zeneiskola kérdése lekerűlt a napirendről s az ásatást egyidőre abba kellett hagynom és tovább is éreznűnk kell annak hiányát. De minthogy semmikép sem szabad megnyugodni abban, hogy már minden valamire való város dicsekedhet zeneiskolával, csak HódmezőVásárhely marad el e kérdésben s minthogy a cselédűgyek is némileg javultak azóta egy kissé, talán ujra meg lehetne próbálni ennek a kerdésnek felszinre hozását s felvilágositani azt a bizonyos törvényhatósági bizottsági tag urat s hasonlóan gondolkozó tagtársait arról, hogy akik a zeneiskolát kitanulják, nem szorulnak arra, hogy azután is cselédeskedjenek, könnyebb megélhetést biztositanak maguknak.
Ennek a városnak a vezetősége az utóbbi időben nagy ambicióval és odaadó munkássággal működött azon, hogy a polgárainak boldogulását minden téren előmozditsa. Kűlönös gondja volt a gazdálkodó osztály igényeinek és kivánságainak kielégitésére, Rengeteg összeget fektetett utburkolásokra, itatóvályukra, méntelepekre stb. Az iparos és kereskedő osztály érdekében kiköveztette a vásárteret, vágóhidat épitett és még sok minden más űdvös dolgot létesitett. A népnevelés érdekében kűlterűleti iskolákat épittetett, iparos tanonciskolákat állitott föl, kaskötő és gyékényfonó tanfolyamot szervezett, amely létesitmények szintén csak a gazdálkodó és iparos osztály érdekében állanak. De micsoda kulturális alkotásról beszélhetűnk több év, mondhatnám több évtized óta olyanról, amely első sorban az intelligens osztály- érdekében történt. Pedig ez az osztály tartja fönt a várost a szó igazi értelmében. Minden kulturális teher és társadalmi kötelezettség ennek a szegény társadalmi osztálynak a vállán nyugszik, méltán követelheti tehát, hogy végre az ő érdekében is tegyen valamit a törvényhatóság. Egyik legfontosabb érdeke volna ennek az osztálynak a városi zeneiskola mielőbbi felállitása. Ma már a zenét nem luxusból tanulják és tanitják, hanem azért, hogy annak elsajátitása által szellemi tőkét szerezzűnk magunknak, hogy alkalom adtán ezt a tőkét kamatoztathassuk. Ma már a tudományos pálya minden ága tultermésben szenved.. A évenként végző lateiner elem megélhetése kezd mindinkább alig legyőzhető nehézségeket ölteni s a szellemi proletárok ezrei ijesztő számban szaporodnak. Szűkség van tehát uj források megnyitására, olyan forrásokra, amelyeknek cseppjeiből élet fakadjon. Ilyen forrás a zene. A zene mindinkább terjed az emberiség között. A zene az a sokat keresett világnyelv, melyen a föld összes népei megértik egymást. Ezek mellett pedig a zenetanitás olyan pálya, amely kűlönösen a nőknek nyujt tisztességes és biztos megélhetést. Itt van tehát a tizenkettedik óra, hogy városunk intézői vegyék kezűkbe ezt a fontos kultur kérdést. Az Irodalmi és Művészeti Társaság zenei szakosztálya legközelebb napirendre tűzi ezt az űgyet s illetékes helyen megteszi a maga előterjesztését. Kivánatos azonban, hogy ez az égető kérdés ne a hosszadalmas, közigazgatási retorták labyrintusában posványosodjék el, hanem a legrövidebb idő alatt - de szeptemberig mulhatlanul - létesitessék, hiszen ehhez nem annyira anyagi áldozatra, mint lelkesedésre és akaratra van szűkség. Hogy milyen fontos nevelési eszköz is a zene, bizonyitja az is, hogy Bárczy István a székesfőváros zseniális polgármestere ?Népzeneakadémia? felállitásán fáradozik, hogy a zenei kulturát a munkásság körében is megkedveltesse s módot adjon a szegény néposztály gyemekeinek a zenetudomány elsajátitására. Tehát még anyagi áldozatoktól sem szabad visszaretteni, hogy egy ilyen fontos kulturűgyet diadalra juttassunk s e város intelligens osztálya pedig méltán várja, hogy végre az ő érdekében is történjék valami ebben a városban . Irta: Arany János.
Jőjj, jőjj ide . . . Jőjj, jőjj ide hozzám, jőjj közelembe. Csókra csucsoritsad az ajkad, -Téged szeretlek, másra mi gondom ! ? . . . Mért nem jössz ide szőke bolondom ? . . . - Csókra csucsoritsad az ajkad . . . Fonj át a karoddal, dőlj az ölembe, Csókolja az ajkad az ajkam, Téged szeretlek, másra mi gondom ? ! Reszket a tested szőke bolondom ? . - Csókolja az ajkad az ajkam . . . Égessen a vágyad, gyujtsd fel a vérem, Ki tudja, hogy mit hoz a holnap ? ! . . . Téged szeretlek, másra mi gondom ? ! . . . Hisz csak ma élűnk szőke bolondom. - Ki tudja, hogy mit hoz a holnap ? ! . . . Endrey Zoltán
A nők a kulturában. Kérelem a vásárhelyi hölgyközönséghez. A történet, minden idők eme legelső tanitómestere bizonyitja, hogy micsoda jelentős szerepet játszottak a nemzetek, országok, városok és társadalmak életében, azok kulturájának irányitásában és megállapitásában a -- nők. A női lélek finom suggeráló ereje, a női tevékenység lekötelező és ellenállhatatlan varázsa, a női méltóság, báj, mindenkor forrásai voltak a nemesebb és tisztultabb értelemben vett kulturának, amennyiben ha bizonyos értékes kulturcélok kivivásához női kezek fogtak, ott a siker, az eredmény, már a nők velök szűletett lelki és fizikai tulajdonságaiknál fogva is rendszerint biztositva volt. Okosan és jól is vetette fel egyik munkatársunk az A Jövendő első számában, hogy a Hódmezővásárhelyen inditott kulturakciókhoz megkellene nyerni a vásárhelyi hölgyek segédkezését is. Őket is be kellene vonni abba a nemes, abba a fáradságos, de azután gyönyörűségteljes kűzdelembe, melyet az európai kultura általánositása, terjesztése, megismerése céljából, annyi lélekkel, annyi elszántsággal inditott a reakciós viszonyokat reformálni akaró kulturifjuság !
Csak az a kérdés, hogy mi módon ? Mikép, hogyan lehetne megtalálni azokat az utakat és eszközöket, amelyeken és amelyeknek segélyével bele kapcsolhatnók a nők, a lelkes, képzett, intelligens nők szellemi tevékenységét és fizikai részvételét a közös és egységes kulturmunkába ? Ez a kérdés? Erre kérjűk és várjuk mi a feleletet. Kérjűk és várjuk pedig ép azoktól, akiket ez a kérdés a legközvetlenebbűl érdekel : magoktól a - hölgyektől. A szép és nemes iránt mindenkor érdeklődő hölgyközönségűnkhöz fordulunk tehát, kérve őket, hogy adjanak választ a következő kérdésekre : 1. Annak az országosan észlelhető intenziv szellemi mozgalomnak, mely a nyugat kulturájának, szellemi életének az átűltetését, népszerűsitését célozza : érdemes volna-e Hódmezővásárhelven is nagyobbszabásu propagandát csinálni ? 2. Ha igen, ugy : micsoda szerepet vállalhatna e kulturmozgalomban a hölgy társadalom ? 3. Mily módon, mily eszközökkel, mikép lehetne, ép a hölgyek bevonásával felrázni nemtörődömségéből a helyi társadalmat s mikép lehetne a kulturális kérdéseket általános érdekűekké tenni ? - A beérkező válaszoknak készséggel adunk helyet az A Jövendő-ben s miután a válaszokhoz majd mi is odafűzzűk a magunk megjegyzéseit, hisszűk, hogy a kis szellemi csete- patéból majd önkéntelenűl is kijegecesedik valamelyes igazság
Szinház. A dráma. I. Hogy előadott darabjainak megválasztásában Szendrey igazgatónak jelenleg kevés a szerencséje : az kétségtelen s azt az igazgatón kivűl látja mindenki, aki a közönségűnket és igényeinket ismeri. A téli előadásoknak kizárólag csak egy célja lehetett s egy is volt : a téli fővárosi ujdonságoknak idejében való bemutatása. Hogy ne várjon a közönség tiz-tizenegy hónapig az ujdonságokra. Ez volt volna a legfőbb cél. Ezért sűrgette, követelte a sajtó s a tanács a téli szezont. És Szendreyék ugy oldották meg a kérdést, hogy kénytelen-kelletlen tartanak ugyan előadásokat, de bizony azokban nem sok a köszönet s ép az emlitett célt szolgálják a legkevésbbé. Elcsépelt és félsikerű daraboknak az előadására nem vagyunk kiváncsiak s igen helytelenűl számit az igazgatóság akkor, midőn a nyári szezon ujdonságai érdekében gyenge, bukott darabokkal kisérletez. Igy történik meg azután, hogy a téli előadások űres, vagy félházak előtt mennek, miből azután módfelett fonákul kovácsolják némelyek, hogy a téli előadások a közönségnek nem kellenek. Szegény közönség ! Tűzze csak
előadásra az igazgatóság például a Tájfunt, a Liliomot, az Elvált asszonyt, Tilos a csókot, szóval adja csak elő valamelyik fővárosi slágert, meg fogja látni, hogy a közönségnek igenis fog kelleni a téli előadás. Amidőn azonban harmadrendű darabok szerepelnek a műsoron, amidőn hetekig tartó pauza után egy savanyu francia szinművel, a hatalmasat bukott ta lálkozással akarnak házat csinálni, - találják rendén valónak, hogy nem sikerűl. Kűlönösen nem pedig akkor, ha oly előadásban adják, mint ahogy febr. 26-án adta a vendégszereplésre rándult drámai ensamblé ! A Kesztler-pár egy hangot sem tudott a szerepéből. Örökösen a sugót leste minden szereplő s a fejetlenség, a szerep nem tudás kinos bonyodalmai között teljesen ellaposodott az unalmas dráma kűlönben is vékonyka cselekménye. - Második este Földes Imrének, a Hivatalnok urak jeles szerzőjének ujabb darabját, a Kuruzslót mutatta volna be a társulat. Földes Imre e darabja határozottan mögötte marad előző, diadalmas alkotásainak s a sok valószinűtlenséggel telt darabnak inkább csak egyes tipikusan megrajzolt és mesterien beállitott alakjai érdekelnek, mint maga a szétfolyó és űres cselekmény. A szanatóriumi élet karikirozása, a tudatlan méltóságos főorvos, a kapzsi tulajdonos, a hálás és hálátlan paciensek bizarr összeállitása tagadhatatlanul értéket kölcsönöznek ugyan a drámának, de mélyebb problémák taglalása, drámai űtközések beállitása hiányában : kűlönösebb jövőre Földes ezen darabja nem számithat. -- Az előadásnak nagy lenditő erőt adott a nagy tehetségű és sokoldalu bonvivant szinész, Ditrói Mór játéka, ki egységesen, öntudatos ökonomiájával dolgozta ki szerepét, a kuruzsló orvost. - Egy-egy tiszta, őszinte hang a Harmath Józsa poétikus játékából is csendűlt ki, ellenben hideg kántálás volt a Follinuszné páthósza. - Várnay, mint főorvos, Leövey a hálás páciens, kifogástalan, művészi alakitást nyujtottak. II. A komédia. lgen bizony : komédia volt ez a két utóbbi előadás. Annyira az volt, hogy ennyit igazán már nem vártunk. Ha Szendrey igazgatónak csak az a célja, hogy a szerződésből folyólag egy pár téli előadással tessék-lássék kitörölje a közönség szemét: akkor rendjén van minden. De ha valami művészi cél, valamelyes kulturális feladat is áll előtte, akkor önmaga, a saját eleddig általunk sokra becsűlt művészi és művezetői prestige-e ellen vétkezik, amidőn ezeket a lecsépelt darabokat ilyen előadásban adja. Az Édes teher a modern szezon-irodalom egyik legléhább és legostobább fércelménye. Ha ezt a darabot történetesen Deák Péter irja és nem Heltai Jenő, a nagyra fujt szinpadi iró, a szerzőjét még csak ki sem seprűzhették volna, mert nem akadt volna direktor, aki egy ily válogatott, minden szellem nélkűli hűlyeséggel szinpadra merészkedjék. Miért ép erre a nyári vaudvillre volt szűksége Szendreynek, nálunk, - télen ? Az előadás a darabhoz méltó volt. Silány, mit silány alávaló, hitvány diszletek között, lomposan és kedvtelenűl folyt le az előadás, s ami keveset tapsolt a közönség, az kizárólag Diósy Nusi tulcsapongó kedélyének és Beregi Sándornak szólott, ki igazi bonvivant rutinnal mókázott végig egy sikerűltnek mondható kuplét. A 8-iki előadásról meg igazán felesleges recenziót irni. Legfelebb meg kell állapitanunk, hogy a szinlap a Cseppség cimű énekes vigjátékot hirdette --- a szegedi katonabandával s kaptuk a Csöppséget - ének és katonabanda nélkűl. Hogy a terem sem telt meg, hoby a szinházi hangulat is felettébb deprimált volt, mindezek ma‐ gyarázata az elcsépelt darab választásában van. Hát ugyan kérem, miért is sűgettűk, vagy hát miért is követeltűk volna ki azokat a téli előadásokat? Ujra ismételjűk, hogy azért, hogy ujdonságokat, jó, téli szezon darabokat lássunk - augusztus előtt. No és a Csöppséget kapjuk - ujdonság gyanánt ?.Még ha olyan kedves és szubtilis legyen is az
a csöppség, mint Diósy Nusi, ily előadások és ily műsor után a közönség méltán elé‐ gedetlenkedik s méltán méltatlankodik az igazgatóság, a szinűgyi bizottság s a városi tanács indolenciaja s a téli szinházi kultura tendenciózus elhanyagolása miatt. Irta: Cyranó
Tudomány.
A Halley-űstökösről. Azt kérdik tőlem, hogy mit tud ma a csillagvizsgálás tudománya az űstökösök anyagáról. Százezrek érdeklődésének központjában áll ma ez a kérdés, a melyre tehát annál szivesebben is felelek, mert eleget tehetek annak a vágyamnak, talán kötelességemnek is, hogy misztikus babonákkal szembe szállva, a tudományos kutatás világosságában mutassam be az űstökösökről való mai tudásunk egy tűkörképét. Az űstökös anyagát, alkotó részeit a szinképelemzés segitségével fedezték fel és vele bebizonyitható, hogy semmiféle okunk nincs rá hogy féljűnk attól a gondolattól, hogy földűnk összekerűlhet az űstökössel. Az űstökösök olyan végtelenűl ritka anyagból valók olyan ritka konzisztenciájuak, hogy csak nagy kiterjedésűk okozza azt, hogy egyáltalában látjuk őket. Az űstökösök szénhydrogén gázokból állanak, amelyekben megtalálhatjuk ezeknek a vegyűleteknek egész sorozatát. Van bennűk mindenféle metán, ethan, terpentin, cyaningáz, petróleum. Ha az űstökösben mérges gáz van, ez az összeűtközés alkalmával alig észrevehető, annyira minimális benne, hogy ha a Halley űstökös csóváján május 17-éről 18-ára virradó éjjel keresztűl is megyűnk, bizonyára nemcsak, hogy bántani nem fog bennűnket, de még az űstökösnek tulnyomóan petróleumgázokból álló anyagának szagát sem fogjuk érezni. De vannak az űstökösnek szilárd alkotó részei is. Néhány szóban igy foglaltam össze mindazt, amit az űstökösökről ma elmondhatunk és amit elmondani már csak azért is kötelességűnk, hogy vele is elejét vegyűk mindenféle hamis magyarázatnak és babonának amely az embereket nemcsak most, hanem már évszázadok óta az ilyen csodálatosan szép kozmikus jelen. Az, amit mi hulló csillagnak szoktunk nevezni, nem egyéb, mint az űstökös szilárd alkotó része, de ezek a részek annyira szét vannak szórva, hogy ha keresztűl nézűnk rajtuk, még az űstökös legfényesebb helyén, a fején és magván keresztűl is megláthatjuk a legfinomabb álló csillagokat. Nézzűk már most azt, hogy mi lesz a világ sorsa, ha az űstökös keresztűlmegy rajta, ha keresztűlvonul rajta egy hulló csillagraj. Hogy ezt a jelenséget megértsűk, legegyszerűbb, ha hasonlattal élűnk. Ez a jelenség ahhoz hasonlítható, ha ágyúgolyóval vagy puskagolyóval belelövűnk egy szunyograjba, amely nyári estéken a levegőben gyakran látható. Az a szunyog, amelyet az ágyugolyó elér, természetesen és menthetetlenűl elpusztul. A szunyog a sebesség folytán rátapad az ágyugolyóra, avagy ha csak közelébe jut, akkor a sebesség folytán egy darab ideig vele egyűtt
kénytelen röpűlni a golyó magával ragadja. De aztán elszabadul tőle és eredeti céljától eltérítve ugyan, de folytatja az utját. Hasonló az eset a hulló csillagokkal is. Ha földűnket találja a hulló csillag akkor az vagy birtokunkba kerűl vagy pedig eltérítve pályájától a világűrben tovább halad. Tegyűk fel, hogy egy hulló csillag merőleges irányban esik a föld felé; akkor ha igen nagy a tömege az a sorsa, hogy mint meteor-kő vagy meteor vas leessék a földre. Ha a tömeg kisebb, akkor a levegőben még mielőtt a földre érne, megizzik el is ég és gőzzé válik mint gőz a levegőben eloszlik, majd pedig mint nehezebb rész lassanként leszáll a földre és így hozzájárul földűnk tömegének növeléséhez. Nézzűk már most, hogy mi történik abban az esetben, ha a hulló csillag földűnk légkörét nem merőlegesen, hanem az érintő irányában éri. Hogyha a hulló csillag tömege igen kicsiny, akkor a föld vonzó ereje olyan nagy hatással van rá, hogy pályájából teljesen eltéríti és magához vonza, azaz leesik a földre, természetesen ilyenkor is lehetséges azaz eset, hogy a levegőben való száguldása közben izzóvá lesz és elég, tehát sorsa ugyancsak olyan mint előbbié volt. Nem is kell félnűnk tőle, hogy az űstökössel összeűtközűnk. Nem is olyan régen volt már eset erre s nem csupán a legöregebb embereknek privilégiuma az, hogy emlékezzenek erre. 1872. november 28-án a föld keresztűlment a Biela-űstökösön, még pedig nem a csóváján, mint ahogy most a Halley űstökös csóváján fogunk keresztűlmenni, hanem a szó szoros értelmében az egész űstökösön gázolt keresztűl a föld, olyannyira, hogy szerencsésen le is gázolta. A Biela-űstökös mikor a földhöz közeledett, egy darabból állott. A föld keresztűlment rajta és szétszakította, ugy hogy az áthaladás után 24 órával a déli égen, Madrasban, Pogson csillagász már két darabban látta a Biela-űstököst. A hulló csillagok kűlönben csakugy mint az űstökös csóvája, rám ugyanolyan benyomást tesznek, mint amikor a kovácsműhelyben az izzó vas sziporkái az űtések folytán szerteszét repűlnek. Ilyen sziporka-tengerben áll a kovács, az arcát is érinti, a ruháját is, anélkűl, hogy megperzselné vagy ruháját kiégetné. Ilyen ártatlan természetű jelenségnek képzelem a sok száz hulló csillagot is, amely a föld légkörét olyankor éri, amikor valamely űstököshöz közel járunk vagy maradékán keresztűlmegyűnk, mint ahogy például augusztusban és novemberben szokott a föld ilyen űstökös maradványon keresztűlhaladni. Nincs tehát semmi okunk sem reá, hogy egy pillanatig is aggódjunk, hogy valamely űstökös földűnkben kárt tehet. Nemcsak akkor nem, ha a csóváján megyűnk keresztűj, de még akkor sem, ha a magván haladunk át, mert olyan ritka konzisztenciáju anyagból való, amely előre is kizár minden képzelhető veszedelmet földűnkre, vagy általában valamely más bolygóra is. Néhány szóban igy foglaltam össze mindazt amit az űstökösökről ma elmondhatunk és amit elmondani már csak azért is kötelességűnk, hogy vele is elejét vegyűk mindenféle hamis magyarázatnak és babonának, amely az embereket nemcsak most, hanem már évszázadok óta az ilyen csodálatosan szép kozmikus jelenségek láttára eltölt. Irta: Konkoly-Thege Miklós a meteorológiai intézet igazgatója.
A játszmák lejegyzésének és leolvasásának módja. Sakk-rovat (Magyar-német módszer) Jelöljűk meg a sakktábla fűggőleges sorait az abc első nyolc betűjével (a, b, c, d, e, f, g, h ; tehát a kis betűket használva), a vízszintessorokat pedig az 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 számjegyekel. Igy minden mező egy fűggőleges és egy vizszintes sor találkozási pontja lévén egy-egy nevet kap. Pl. a jobb kezűnk felőli legszélső sor, ha a világos tábor felől nézűnk a táblára, a h sor. Ennek a sornak legalsó mezője a h1 mező A világos tábort mindig az első és második a sötétet a nyolcadik és hetedik sorban helyezzűk el. Maga a lejegyzés következőképpen történik : Először leírjuk a lépő báb nevének nagy kezdőbetűjét (a jegyek : K=Király; V=Vezér vagy királynő; B=Bástya; F=Futár; H=Huszár v. ló t ha nincs nagy kezdőbetű akkor a lépő báb gyalog (paraszt pion), közvetlenűl utána annak a mezőnek a nevét, amelyen az illető báb a lépés előtt állott, utána egy megszakító jelet s végűl annak a mezőnek a nevét, ahová a báb lép. P1 Bh1-h6 : ez a kifejezés azt jelenti, hogy az a Bástya, amelyik most h1-en áll, a h6 mezőre lép. Az elsáncolás (rochierozás) jele, ha rövid oldalra történik: : O O, ha a hosszu oldalra : O O O. Ha űtés történik, a gondolatjel (-) helyet szorzás jelet teszűnk s ha az illető lépés sakkadás, akkor az összes jegyek után egy álló keresztet. Pl. Bh1Xh6+= a h1-en álló bástya kiűti a h6-on álló bábot és sakkot ad. Végűl szerintűnk jó lépést felkiáltójellel, a rosszat kérdőjellel látjuk el. Pl. Bh1 h6! Illetve Bh1-h6?. Egész játszmák közlésével a lépések számát is megjelöljűk. A játszmáknak ilyen módon való lejegyzése rendkívűl értékes a sakkozókra nézve, mert ennek segítségével a bármily messze és bármily régen játszott partiekat végig kibiczelhetjűk, anélkűl, hogy a játszókat beleszólásainkkal zavarhatnók.
Sakkűzenetek Sakkozó olvasóinkat felkérjűk megfelelnek közölhessűk.
Gondolatok
játszmáik
bekűldésére,
hogy
azokat,
amelyek
Óvakodjál attól az asszonytól aki az igazi életkorát megmondja neked. Attól a nőtől, aki ezt bevallja kitelik hogy mindent megmond nekűnk. Aki szeretett s akit szerettek, ha csak egyetlen egy napig is, annak nincsen joga, hogy átkozza az életet. Mindnyájan, akik az életet átkozzák, vagy sohasem szerettek, vagy sokat szerettek. Az egyszerű asszony mindig féltékeny a férjére. A bűbájos nő soha. Nem ér rá. Sokkal jobban elfoglalja az, hogy mások férjére féltékenykedjék. Montegazza
Szerkesztői űzenet Dr. H. H. Miskolc. Olyan ismert és előkelő kezekből jövő közleményt szivesen veszűnk s használunk fel. Tessék csak bekűldeni
