Ady Endre
A Tisza-parton A Tisza-parton (1905) címû költemény is az Új versek A maAdy ebben az 1906-os kötetében dolgozta ki elõször a maga sajátos jelképrendszerét, s az egyes versek jelképei, motívumai öszszefüggõ jelképhálót alkotnak.
gyar Ugaron címû ciklusában található. A cím és a legelsõ sor már megteremti azt a belsõ feszültséget, melynek további mûködése hozza létre tulajdonképpen a költeményt. A két pólus – a Tisza-part és a Gangesz partja – között vibráló ellentét mélyül el, telik meg újabb és újabb jelképes értelemmel a rendkívül tömör költeményben. Az elsõ sorra az utolsó válaszol, s az elsõ jelentésszinten felfogott térbeli távolság két különbözõ világnak, a mûvészi kibontakozás kétfajta lehetõségének távolságává, ellentmondásává szélesedik. Fel kell figyelni arra is, hogy bár ritmikailag az elsõ és az utolsó sor teljesen azonos megoldású, a mondatrészek sorrendje az ún. keresztbe szerkesztéssel is az ellentmondást, a belsõ vitát hangsúlyozza:
{
állítmány helyhatározó (honnan?)
helyhatározó (hol?)
állítmány
78
{
A Tisza-parton mit keresek?
{
Más Ady-versek jelképrendszere még tovább dúsíthatja a tartalmat: az elsõ strófa, a Gangeszpart jelenti a romantikából is ismert színes, mesés keleti tájat, az izgalmasan érdekeset, s ez sok esetben Párizs csodáival is azonosulhat. – Egy párisi hajnalon címû verse is megerõsítheti ezt az állítást.
∪ ⎯ ∪ ∪⏐ ⎯ ⎯⏐ ⎯ ∪ ∪⏐⎯
{
⎯ ∪ ∪⏐ ⎯ ⎯ ⏐⏐⎯ ∪ ∪⏐⎯
Jöttem a Gangesz partjairól
Sem a Gangesz partja, sem a Tisza-part nem egy-egy földrajzi tájegységet jelent, még csak nem is egyszerûen Ázsiát vagy Indiát, illetve Magyarországot, hanem jóval többet, mást. – A Gangesz partja – a romantika óta – többjelentésû jelkép. Az elsõ szakasz a maga ünnepi hangulatú, választékos, légies szavaival jelenthet valami távoli, képzeletbeli otthont, a költészet, a mûvészet õshazáját, ahol a szépség egzotikus virágokat hajthat, a lélek szabadon kitárulkozhat, rezdülései, remegései értékként, erõként jelentkeznek. Egy olyan ábránd- vagy álomvilágot sugall, amelytõl elszakadt a lírai én, s ahová visszavágyódik. A távoli és múltbeli álomvilággal szemben a második szakasz a jelenlegi és az itteni kiábrándító valót „mutatja be”. Megváltozik a vers ritmikája: az idõmértékes lebegést a soronként háromszor felcsattanó hangsúly váltja fel. A szerkezetileg teljes mondatok helyett erõs hangulati töltésû, mondat értékû szavak, szókapcsolatok (nominális hiányos
A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
A magyar Ugaron ciklus versei is bizonyították, hogy a magyar költõnek, az európai magyarnak feloldhatatlan ellentétekkel kell megküzdenie, ha mûvészetét ki akarja bontakoztatni, ha meg szeretné alkotni önmagát. Versek sora vall keserûen a nagyot akarók korai megrokkanásáról, a „lelkek temetõjérõl”, a kipányvázott lelkek fájdalmáról.
mondatok) egymásra halmozása áll: a durvaság, az erõszak, a lárma, a szellemi sivatag, az álmodozást pusztító vadság szinonimasora. Az elsõ strófa választékos szóhasználatával szemben gyakoriak itt a nyers vulgarizmusok. A két versszak szembenállása különbözõ értékrendszerek közötti ütközést is jelent. Tudatosodott újra a magyar Ugar szellemi sivársága: a szépség az ocsmány, rút közönségességgel nézett farkasszemet. Érthetõvé válik a lírai hõs eltévelyedést, tétova bizonytalanságot kifejezõ, nyugtalanító kérdése: „A Tiszaparton mit keresek?”
Egyedül a tengerrel Ha a költõ távol volt Lédától, sóvárogva vágyódott utána, s Lédával kapcsolatban gyakran idézõdött fel a végtelenséget és a messzeséget szuggeráló tenger képzete (Csolnak a holt-tengeren; Léda a hajón; Ima Baál istenhez).
A messzeséget sugallja a szokatlan idegen szó, a lángoló „fárosz” is a maga „messze valahol” bizonytalan helymegjelölésével. Három állítmány tette érzékelhetõvé a semmibe foszlott intimitás idilli pillanatait: „Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt.”
eltûnt a versekbõl a héjapár egymást marcangoló motívuma. A vágyakat érlelõ képzelet teremtette meg Egyedül a tengerrel címû dalszerû versét. Nincs közvetlen életrajzi háttere: 1906 februárjában írta Budapesten. A versindító impresszionisztikus, nominális halmozás („Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba”) a fiktív környezetet teremti meg, a második sor pedig ebbe a keretbe helyezi az eltávozott nõ emlékét. Mintha csak az imént lépett volna ki a kis hotelszobából: az otthagyott virág és a parfüm szálldosó illata még õt idézi, de az „Elment, nem látom többé már soha” ismételt véglegessége a térbeli és az idõbeli távolságot hangsúlyozza, az örökre tovatûnt szépség hiányának szívszorító fájdalmát érezteti. – A kedves távolodásával ellentétes irányú mozgás figyelhetõ meg a versben: a tenger közeledett. Az elsõ strófában még csak a partja jelent meg, de aztán zúgni – az emberi szomorúság iránt közömbösen –, örülni, dalolni kezdett a végtelen víz, felerõsítette az elválasztó távolságot. A fárosz lángolása, a tenger zúgása és dalolása nemcsak baljóslatú idegenséget árasztott, hanem ugyanakkor ámulni való szépség is volt, melyet látnia, hallania kellene a tovatûntnek. Ezért hangzik el a visszahívás sóvárgó szava: „Jõjj, édesem, lent a tenger dalol.” Ez a dal indítja meg az álmodozás folyamatát, s az asszony alakja távolodása ellenére is az emlékezet révén mind közelebbivé, mind élõbbé válik. A vers végén már elválaszthatatlanul egybefonódott a tenger és a múlt dala: az érzékelhetõ valóság és a puszta elképzelés, a jelen és a tovasuhanó idõ. A költemény legfeltûnõbb formai sajátossága a kétszeres sorismétlés: érzelemdúsító, fokozó erejével a vágyat sugallta, de monotóniája révén valami tûnõdõ, merengõ belenyugvó lemondást is. A magyar versekben ritka hármas bokorrím (a a a) és a hangsúlyos ritmus erõs lüktetése a tenger folytonos hullámzásának képzetét kelti fel, aláfestve a merengés tûnõdõ hangulatát.
Ady Endre
79
Az õs Kaján Nemcsak a disznófejû Nagyúrral vívott szinte kozmikussá Többen úgy vélték – köztük Schöpflin Aladár is –, hogy „az õs Kaján mitikus köd-alakjába van kivetítve mindaz, ami Adyban rontás volt”; a démon õ, „a bíborba öltöztetett Rossz”, a költõ énjének árnyéka, amely a Bûn felé sodorja. Mások – Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Hatvany Lajos, Király István – többet láttak benne, mint puszta Rontást; nemcsak a bor és a mámor pogány istene az õs Kaján: a teljes élet után sóvárgó vágy öltött benne testet. Attribútum: mitológiai alakokat jelképezõ tárgy, jel. Az õs Kaján valójában a költõnek az az énje, amilyennek önmagát látja, képzeli el A Krisztusok mártírja címû versében: „Paraszt Apollónak termettem, Ki dalos, erõs és pogány, Ki szeretkezve és dalolva Dõl el az élet alkonyán.”
„Mit ér az ember, ha magyar? – jajdul fel a kisebbrendûség panasza.
80
növesztett hiábavaló küzdelmet a költõi én, hatalmas drámai harcot jelenített meg Az õs Kaján is. 1907 elején Párizsban írta, 1907. február 24-én közölte a Budapesti Napló. Az õs Kajánra is jellemzõk mindazok a balladás sajátosságok, melyek a Harc a Nagyúrral címû versben jelen voltak: a tragikus cselekmény szaggatott-hézagos elõadása, a balladai homály, a történést meg-megszakító monológ (egyoldalú dialógus), a drámai feszültség. A költemény látomásos allegória (Király István). Az õs Kaján fejedelmi-isteni attribútumok kíséretében robban be a vers világába. Vállát királyi bíborpalást fedi, paripásan érkezik táltoslovával – vígan, dalosan, boros kedvvel. Keletrõl jött, mely a romantika óta az emberiség boldog aranykorát, az elveszett hajdankort, a szépség, a szellem, a mûvészet õshazáját jelentette (vö. A Tisza-parton). Korhely Apolló, a költészet pártfogója, maga is költõ: „a rímek õsi hajnalán” jött zeneszerszámával. Nem démon, hanem pogány isten, akinek életigenlését, életörömét még nem törték meg „az evangelisták, az életbölcsek, Krisztusok”. Hozzátartozott a cselekedni tudás, a harci kedv. A költemény másik szereplõje, az egyes szám elsõ személyben beszélõ én (a költõi én másik fele) a „gyalázatos jelen”-be süllyedve „rossz zsakettben bóbiskál” a boros asztal mellett. A halál és az élettagadás jelképei vannak körülötte: „feszület, két gyertya, komorság”. S elkezdõdik a küzdelem, a „birkózás” a két fõhõs között: a jelképek szintjén ez a harc az egymással vetélkedõ, egymást az asztal alá ivó részegeskedés. A hétköznapi kocsmaasztal azonban elveszíti konkrétságát, az összerogyásig tartó ivászat mitikussá válik, és az idõtlenségbe helyezõdik át: a boros asztalon az elveszett boldogság (a múlt), a „gyalázatos jelen” és „kicifrált köd-jövendõ” járja furcsa táncát. A „nagy torna” bús és végtelen, s a bor összemosódik a vér képzetével: „egyre bujdosik / Véres asztalon a pohár”. Az õs Kaján „duhaj legény”, bírja az italt; gúnyosan és kacagva tekint az elõtte megalázkodó, könyörgõ, a harcot feladni kényszerülõ ivópartnerére. Nyolc strófán át hangzik a lírai monológ, melyben az én a maga érveit sorolja fel, bizonygatva, miért nem bírja az italt, miért nem tud felszabadultan, „pogány módon”, mámorosan teljes életet élni. Nem hozott számára megoldást az egyéni életélvezés, a szerelem, a költészet, a siker, a hírnév; hiábavaló volt egypár „álom-villanása”, „egy-két buja, uj nagy dala”; nem menthette meg a két szent és áldott asszony: az anya és Léda sem. Beteges fáradtságát, erõtlenségét, letörtségét magyarázhatja, hogy ismeretlen kis nemzet fiának született. A vele szemben álló õs Kaján az eszményképe, rokona, a történelem ködébe veszõ õse. Bensõ, lényegi és érzelmi szál kapcsolja össze a két küzdõ felet, ez indokolja
A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
„Apám, császárom, istenem” – mondja róla a lírai én, s a megszólításokban az „Uram” volt a meghatározó.
Adynak fájt, sõt bosszantotta, hogy sokan félreértették költeményét. Különösen rosszul esett neki, hogy a nemzet elsõ mûvésznõje, Jászai Mari mint alkoholellenes propagandaverset szavalta el egy antialkoholista egyesületben.
a bizalmas hangot, a gyónás megrendítõ õszinteségét. Élete kudarcairól vall a „szegény, kósza szolga”: pénztelenségérõl, elinalt hitérõl, az élet örömtelenségérõl, a förtelemrõl, a biztos romlásról. – A rossz zsakettes hõs nem állja a versenyt, nem bírja az italt, alulmarad a párviadalban; földhöz vágja a poharat, és keserû lemondással vallja be a vereséget: „Uram, én megadom magam.” Feladta a mámor párbaját, feladta önmagát, lemondott a teljes életrõl: a nagy életcélok elérhetetlenek, az akadályok leküzdhetetlenek. Az õs Kaján hetyke gesztussal hagyja el az asztal alatt elnyúló pajtását („Vállamra üt, nagyot nevet”), táltoslovára pattan, s pogány dalok, víg hajnalok kíséretében tovább száll Keletrõl Nyugatra. – Eltûnt a mûvészet, a költészet eszményített alakja, a határtalan létet megtestesítõ, hívó, igézõ pogány Apolló, s ott maradt a kiábrándító, a reményeket szétfoszlató valóság: az értelmetlenné vált élet. Pedig ezzel kívánt szembeszállni, ezt akarta megtagadni vívódón, lázadozva a vereséget szenvedõ ember. Az ötsoros strófákban ritkán csendülnek meg a rímek: csak a második és az ötödik sort kapcsolják össze asszonáncok; ezek legtöbbször grammatikailag is elkülönülõ alaktani egységeket, szófajokat fognak össze, s így lehalkított verszene kíséri a tragikus küzdelem komorságát.
Politikai költészete Az Illés szekerén címû kötetben – az istenes versek mellett – Adyt mindig érdekelte a politika. Polgári radikális nézetei már nagyváradi újságíróskodása idején kialakultak: minden társadalmi baj, magyar nyomorúság legfôbb okát – leegyszerûsítve – a polgári forradalom elmaradásában látta. „Nálunk még nem volt meg az a forradalom sem, melyet a francia már felejteni kezd. Nálunk a harmadik rend gyôzelmet sem aratott, s máris lejárta magát, de emellett a feudalizmus majdnem olyan, mint Dózsa György idejében, amihez aztán szinte ôrült hallucinációként hangzik a modern proletárok új Marseillaise-e.” Nostra res agitur. Nagyváradi Napló, 1903. 25. szám.
új ciklusként jelentkezett politikai költészete (Az utca éneke). 1907-tôl kezdve írta és küldte a Népszavának, a szociáldemokrata párt lapjának forradalmi költeményeit. E versek egy részében (Az utca éneke; A grófi szérûn, 1907; Álmodik a Nyomor, 1909; Proletár fiú verse, 1908) az ún. szegényember-irodalom hagyományos motívumai jelennek meg: az elnyomott szegénység iránti szánalom, az elnyomók gyûlölete, a szegények és gazdagok ellentéte, egy eljövendô jobb jövô bizonyossága. Igazán újszerûek azok a költeményei, amelyekben közvetlenül fejezôdik ki forradalmi rajongása. Meglepô e versek valósággal ünnepi, ujjongó hangja, lelkes pátosza. „Véreinek” nevezte a magyar proletárokat, egy távoli, szép jövô reményét kapcsolta össze velük, erejüket mitikussá nagyította, szimbólummá avatta: a mindenható Isten képzete társult hozzájuk, akik a Ma és a Holnap letéteményesei, akiket nemcsak a kenyér, hanem a Szó és a Szép éhsége vezet harcaikban (Csák Máté földjén, 1907). A „rongyos hadakban” a szabadulást hozó mondabeli Csaba népét fedezte fel, tôlük várta a Jövôt és az Igazságot, az Engesztelést és a nagy Ítéletet, a jó Sorsot vagy a Végzetet (A Hadak Útja, 1908). A nagybetûvel írt elvont fogalmak, a mitizálások azonban mutatták a költô távolságát, idegenségét is, a teljes azonosulás, feloldódás hiányát. Az ipari Ady Endre
81
Az utca éneke ciklus forradalmi verseit jellemzô módon két Dózsa-vers keretezi: a Dózsa György lakomáján (1908) és a Dózsa György unokája (1907). Nemcsak közel érezte magához a múltbeli paraszti mozgalmak hôseit, hanem a jelen harcaiban a múlt értékes hagyományainak folytatását látta.
Galilei-kör: a baloldali radikális fiatal értelmiségiek szervezete; 1908-ban alakult.
Van ebben jó adag irónia, hiszen az újat követelõ szenvedély egy õsi, hagyományos formában hadakozott az „óság-tartók népe” ellen.
Az ismétlések alliterációt visznek a versszövegbe.
82
munkásságról alig volt élménye, nem élt soha a közelükben, nemigen érintkezett velük. A Csák Máté földjén utolsó strófájában hangsúlyozottan szólalt meg az elkülönítô vallomás: csak a lélek tudott száguldani, a cselekvésre képtelen ember fáradtan, „betegen”, tétován csupán várakozott, vitézlô harcos nem lehetett. A forradalmi erôkbe vetett új hitéhez keresett támaszt, biztatást a magyar múltban. Így jutott el Dózsához, Táncsicshoz, késôbbi köteteiben Esze Tamáshoz, Rákóczihoz, a bujdosó, de az újrakezdôdô harc reményét ôrzô kurucokhoz. 1910. március 15-ére küldte el A márciusi Naphoz üzenetét a Galilei-kör fiataljainak. A reménytelenség, a lemondás sorai keretezik a költeményt. Nemcsak a zárójelek különítik el a kezdõ és a záró szakaszt a vers gerincétõl, hanem a ritmus is. 5/6-os tagolású tizenegyesek állnak a mû elején és végén. A tulajdonképpeni mondanivalót, az indulatokat felkorbácsoló kíméletlen ostorozást a lassan hömpölygõ, páros rímû, négyütemû tizenkettesek hordozzák, melyek a régebbi magyar irodalomban elsõsorban az epikus költészet sorfajai voltak. A cím és a megszólítás jelképes értelme (tavasz, fény, forradalom) régi megszokáson alapul. Az elsõ négy sor keserûségébõl, az ezeréves „jeges senyvedés” leverõ tapasztalatából robban ki az a dühös, gátakat áttörõ indulat, ingerültség, mely végigömlik a vers terjedelmes középsõ részén. Esküszerûen hangzik a költemény, elszánt fogadkozások hoszú sora fut végig rajta. A maradiság elleni gyûlölet, a lelki felindultság terjedelmes, sok-sok tagmondatból álló, de a párhuzamos szerkesztés miatt mégis könnyen áttekinthetõ versmondatokat hozott létre. A költemény középsõ részét nem a strófák, hanem a mondatok tagolják. Az elsõ két hosszú mondat önostorozó átkokat halmoz egymásra, átkozódó dühös fogadalmat fejez ki. Kulcsszóként fordul elõ itt a tízszer ismétlõdõ (a tõismétléssel együtt tizenkétszer) ver ige s a négy minden általános névmás. A felszólító módban álló ver ige alanya az Isten, tárgya a múlt, a jelen és a jövõ; az átkozódó fogadkozás oka a feltételes mondatokban található. – A második versmondat már tovább lép: itt le kell „gyilkolni” mindent, ami a magyar Március akadálya. A további mondatok – az utolsó kivételével – valamivel rövidebbek, de kiélezettebb a lírai helyzet is: válaszúthoz érkezett a nemzet, dönteni kell a múlt és a jövõ, az élet és a halál kérdésében. Az egyre fokozódó dühös indulatot, zaklatottságot nyelvileg a vers gerincén végigvonuló ismétlések és halmozások sokasága fejezi ki. Ezt az ingerültséget mindenekelõtt a viszszahúzó múlt, a forradalom elé tornyosuló akadályok tömege váltja ki a költõbõl.
A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
Ady kívánta az ország polgári demokratikus átalakítását, de közben ki is ábrándult a máshol már megvalósult célból. „Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlô választójog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk elôbbjáró kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat” – írta 1911 januárjában a Nyugatban (Kétmeggyôzôdésû emberek). Új forradalmi versei A Magunk szerelme (1913) címû kötet Szent Lélek karavánja ciklusában jelentek meg.
Kadáver: holttest.
Többen úgy értelmezik ezt a költeményt, hogy az ifjú radikálisokról, a galileistákról szól.
„Legkülömb ember, aki bátor S csak egy külömb van, aki: bátrabb” – hirdeti a költemény. A 8. sor hátravetett értelmezõi („Ünnep készül, piros, szabad”) is a nyugtalan izgatottságot, de egyben a közelgõ megoldást, az ünnepi reményt sugallják.
A jövõrõl csak félénk, alig reménykedõ bizonytalanság szól: a fényes Március „végre talán eljut bús Magyarországig”. A verset záró négy sorban sem a remény él, hanem a csüggedés: a csúf halál lehetõsége a költemény végsõ kicsengése. 1912-ben költészetét új forradalmi hullám járja át. A munkásság mozgalmai Európában és nálunk is megélénkültek. 1912. május 23-án a budapesti munkások százezres tömege tüntetett a Parlament elôtti téren az úri Magyarország s annak vezére, Tisza István ellen. Barikádokat emelt ezen a napon Budapest utcáin a keserûség. Az uralkodó osztályok alatt megrendült a föld, elôször érzôdött, hogy hatalmuk ingatag. Ady szinte megfiatalodott. Költeményeibôl eltûnt a kétely, magányossága feloldódott. A „ti” és az „én” különállását a „mi”, a néptömegekkel való azonosulás váltotta fel. Reménykedôn hirdette a „magunk szerelmét”: a hitet az emberben és a jövôben. A Galilei-kör 1912. március 15-i ünnepségére elküldött verse, az Új tavaszi seregszemle minden eddiginél bizakodóbb. Ujjongás, remény, diadalmámor ömlik végig a strófákon, a világ megújulását, megváltását hirdeti a hozsannázó hit: „Új a világ nálunk is már, hozsánna.” – A „láznak ifju serege”, mely fölött seregszemlét tart, valószínûleg verseinek, merész gondolatainak gyõzelmes csapata, mely már átjárta a „kis, romlott ország vén kadáverét”, s a halottat feltámasztotta, új életre kényszerítette. Az új idõk új dalainak robogó serege „hályogot tépett a magyar szemen”, s most már másképpen látja mindenki a világot: „hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más.” „Átváltódik” minden és mindenki, „megrázkódik újat lesve a szív” – harsogja a korábbi kételyeket, fenntartásokat elvetõ optimizmus. – Ebben a lázas, ünnepi ódában a múlt mint legyõzött akadály jelenik meg, amely többé nem vethet gátat a „boldog változásnak”, s csak a jövõrõl, az örök tavaszról, az örök forradalomról van már szó. Ugyanez a hit, feltételekhez már nem kötött bizakodás hatja át a ciklus többi versét is. A Tûz csiholója címû költemény (Népszava, 1912. május 1.) – bár név szerint nem említi – a mitológia Prométheuszának példájával mozgósít bátorságra, „merésre”. Prométheusz, a Tûz csiholója, úgy tekintett az Olümposzról elhozott lángra, mint „jogos adóra”. Ez a jogos adó, a szabad, teljes élet megillet mindenkit, aki „kényes bõrét gyáván nem óvja”, aki a mondabeli titán örököse akar lenni. Ének aratás elõtt (?1912) címû költeményének elsõ két strófája hiányos mondatok egymásutánjával, zaklatott halmozásaival érzékelteti a még visszaszorított, de bármelyik pillanatban kirobbanni kész indulatokat. Csak a versszakok utolsó sorai (4., 8.) kerekednek teljes szerkezetû, határozott kijelentésû tõmondatokká; ezek egymás szinonimái.
Ady Endre
83
Ez „a Csönd fog itt mindent megváltani” – olvashatjuk a Barangolás az országban címû költeményben is.
„Budapestnek futós utcáin S falvak csöndjén dühök remegnek.”
A Ki látott engem? (1914) címû kötet darabjaiban uralkodó szólammá lett a népet féltô aggodalom, a rettenet, s felrémlett Adyban is – nagy reformkori elôdeihez hasonlóan – a nemzethalál kétségbeejtô víziója.
84
A harmadik strófa két mozzanatos igéje a sorok elején (indul, pattan) s a néma mozdulatlanságot, figyelõ félelmet kifejezõ két ige az utolsó sorok végén (összebujnak, meglapul) tovább fokozza a belsõ ellentétet, a sejtetõ ideges feszültséget. – A negyedik versszak már felszabadultan, a feszültséget s a várakozás fojtott csendjét feloldva egyértelmûen a jövõ biztos diadalát, ünnepi örömét hirdeti. – A vers a forradalmi készülõdés képeit a falu világából veszi, az aratási ünnepre készülõ „dühösök szent szektája” pedig Dózsa György népét idézi. A forradalmat az egész nép felkeléseként várta a költõ. Fölmerül ebben a költeményben a „csönd” motívuma, s ez ekkori verseiben minduntalan visszatér: a „tisztes, nagy csönd”, a még váró, egyelõre mozdulatlan népi haragos indulat a „nagy gõgökkel” kerül szembe. A pesti nép májusi tüntetésének brutális vérbe fojtása még inkább kiélezte a forradalmi helyzetet. A költôn most nem lett úrrá a csüggedés, sôt elszántsága, a népbe vetett hite csak megerôsödött. Rohanunk a forradalomba (1912. június 9.) címû költeményének legfôbb mondanivalója az új, gyôztes forradalom bizonyossága, az a meggyôzôdés, hogy a véres megtorlás ellenére minden készen áll az újrakezdésre. „S ha most támadunk, le nem vernek” – kiáltotta a néppel azonosult költô többes szám elsô személyben az indító strófa utolsó mondatában. Mindenütt „isteni robbantó kedv” érezhetô. A Sors rendelése az elkerülhetetlen társadalmi változás, s ezt a Sorsot szolgálja akarata ellenére is „a vad, geszti bolond”, „a gyujtogató, csóvás ember”, Tisza István. Az ötödik versszak hétszeres halmozása nemcsak a visszahúzó erôk sokaságát, hanem egyben tehetetlenségét is érzékelteti: feltartóztathatatlan a közeli robbanás. – Ady lelkes víziójában a forradalom idealizált elképzelése egybemosódik az „ó selejtes bûntôl” való megtisztulással, az ótestamentumi megváltás ígéretével, az Idôk beteljesedésével. Ebben a történelmi folyamatban a gonosz, a Sátán is Isten „szent küldöttje”, hiszen a végsô megoldást sietteti, Isten terveit valósítja meg. – Pár nappal május 23-a után a döbbent csönd új földrengést ígér. A hosszú vers végén összegezôdik a részletekbôl levonható tanulság: „Csönd van, mintha nem is rezzennének S rohanunk a forradalomba.” A költô optimista próféciáját megcáfolták a történelmi események: Európa és a magyarság nem a forradalomba, hanem a háború rémsége felé rohant.
A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
