HÓDI SÁNDOR. Menni vagy maradni? Az Én és a közösség társadalomlélektani zavarai

HÓDI SÁNDOR

Menni vagy maradni? Az Én és a közösség társadalomlélektani zavarai

STRATÉGIAI FÜZETEK - 11.

STRATÉGIAI FÜZETEK 11. Szerkesztő és lektor: Hódi Éva Nyomdai előkészítés: Hódi Sándor SZÉCHENYI ISTVÁN STRATÉGIAKUTATÓ TÁRSASÁG ADA, 2015

2


Hódi Sándor

MENNI VAGY MARADNI? AZ ÉN ÉS A KÖZÖSSÉG TÁRSADALOMLÉLEKTANI ZAVARAI

3


© Hódi Sándor © Széchenyi István Stratégiakutató Társaság

4


ELŐZMÉNYEK Ez a munka folytatása a szerző azon korábbi munkáinak, amelyek az Én mibenlétének eléggé absztrakt és filozofikus kifejtésével foglalkoznak.1 Ezek az elsősorban pszichológiai jellegű előtanulmányok azon a meglátáson alapszanak, hogy az a valami, amit Énnek nevezünk, és amit önálló létezőnek, dologi valóságnak tekintünk, az általános hiedelemmel ellentétben nem önálló entitás, hanem képzeletünk terméke. Nehéz ettől a közvélekedésben (és a pszichológiában) mélyen begyökeresedett hiedelemtől megszabadulni, annak ellenére, hogy ez a tudományos tényállás régóta ismeretes. Az Én, mint a személyiség legfőbb ismérve, az egyén képzeletében a társas-társadalmi kapcsolatok kialakulásával, más egyénekkel való folyamatos érintkezés és egyeztetés eredményeként jön létre. Az Én fogalma voltaképpen a magunkra, lehetőségeinkre, feladatainkra, kötelességeinkre vonatkozó absztrakció, amelyben az a társadalmi közösség képeződik le, melybe beleszületünk, és amely formát, keretet, célt, értelmet ad az életünknek. A szerző tisztában van vele, hogy evvel sem a pszichológusoknak, sem a társadalomfilozófusoknak nem mond újat, mégis fontosnak tartja ezt a tényállást

1 Lásd Hódi Sándor Kongresszus Abbáziában és Az Én határai című munkáit, amelyek a Széchenyi Stratégiakutató Intézet gondozásában jelentek meg 2014-ben, illetve 2015-ben.

5


ismételten hangsúlyozni. Ez a tényállás ugyanis valamilyen oknál fogva nehezen megy át a köztudatba. Az Én változatlanul dologi valóságként és önálló entitásként él bennünk, ami makacsul ellenáll annak a felismerésnek, hogy az, amit saját lényünkhöz tartozónak vélünk (bizonyos értelemben okkal és joggal), voltaképpen az ember társadalmi-közösségi létének a pszichés lenyomata, lelki vetülete bennünk. Érdekes módon a lélektani és társadalomtudományi munkák java része meghökkentő gyorsasággal veszti el időszerűségét, és legfeljebb tudománytörténeti szempontból tarthat számot érdeklődésre, a pszichológia különböző irányzataiban és a köztudatban valamiért mégis makacsul tovább él az a felfogás, amely az Én fogalmát transzcendens elvhez, velünk született szubsztanciához, önálló entitás képzetéhez köti. Ezzel a hiedelemmel az a gond, hogy nemcsak a feje tetejére áll tőle a világ bennünk, de saját életszervezésünk, társadalmi viszonyaink, sőt maguk a világfolyamatok is előreláthatatlan és racionálisan ellenőrizhetetlen irányt vehetnek (és vesznek is) tőle.

A befejezetlen ember A hamis Én-fogalom azt a benyomást kelti bennünk, hogy – az állatokhoz hasonlóan – az ember genetikailag befejezett, a tanulás, nevelés, a körülmények legfeljebb kismértékben finomítják örökletes adottságainkat, képességeinket. Civilizációnknak talán ez az egyik legnagyobb tévedése. Az embert, ellentétben az állattal, a nevelés, a kultúra, a társadalom teszi emberré (már amennyiben egyáltalán megfelelő szókincsre, 6


szellemi képességekre, általános műveltségre, az életben maradáshoz szükséges alapvető készségek elsajátítására szert tesz). Nos, ahelyett, hogy a pszichológusok túl sokat rágódtak volna ezen a paradoxonon, mármint hogy az ember genetikailag befejezetlen, s közösségi tapasztalatok, elvárások, normák, szerepek elsajátítása révén válik emberré, megrekedtek annál a „felháborító” civilizációs körülménynél, hogy az említettekkel együtt az ember kényszerűen elfojtások és bénító neurózisok rabságában él. Ez az egyébként nem minden alap nélküli, de egyoldalú gondolat jelölte ki az utóbbi időben a nyugati civilizáció fő csapásirányát. Nevezetesen, hogy az ember nem érzi magát eléggé szabadnak, s ez az érzése napjainkra oly mértékben fokozódott, hogy a korábbi közösségi keretektől – a „láncoktól és kötelékektől” – egyszer és mindenkorra meg akar szabadulni. Az individualizmus tobzódása annak ellenére fokozódik, hogy az egyre differenciáltabb társadalmi viszonyok a korábban nélkülözött egyéni mozgási és döntési szabadság ezernyi lehetőségét kínálják a ma embere számára. Ő azonban ezt is kevésnek érzi, nem látja célját és értelmét, hogy még mindig feladatok, elvárások, szerepek végtelen sorára kényszerül. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy bár az individualizmus tobzódása következtében a korábbi közösségi keretek romokban hevernek, ennek ellenére a ma embere úgy érzi, hogy egy igazságtalan, a szabadságát korlátozó társadalomban él. Amennyiben ez a tendencia tovább fokozódik, az a veszély fenyeget bennünket, hogy kellő szocializáció hiányában maga az ember emberré válása kerül 7


veszélybe. Sőt neveletlenségével, előítéleteivel, elfogultságaival, szükségleteivel, manipulált tudatával voltaképpen maga az ember tartja fenn azt a rendetlenséget, amelytől szenved. Ez az a paradoxon, amelyről beszélünk, s amellyel a modern kor embere, úgy tűnik, képtelen szembenézni. Visszatérve az Énre, amely egyre inkább belegabalyodik a társadalom ezernyi látható és láthatatlan szálába, magyarázatra szorul, hogy vajon miért alakult ez így? Az Énre vonatkozó önkényes és korszerűtlen felfogást miért nem haladta már rég túl az idő, hiszen ennek a hiedelemnek semmiféle pszichológiai alapja nincs? Az Én túltengésének, az individuum túldimenzionálásának az egyik oka az lehet, hogy a pszichológia tudománnyá válásának időszakában meghatározó szerepet játszó behaviorizmus, a siker (a „tudományosság”) érdekében igyekezett a lélektanból minden szubjektív elemet száműzni. A korabeli felfogás szerint ahhoz, hogy valami „tudományossá” váljék, feltétlenül mérhetőnek, ellenőrizhetőnek kell lennie. Erre a lélek, a tudat, az önreflexió, a létélmény, de maga az élet sem alkalmas. Ezért a lélektanból paradox módon száműzve lett a lélek, vagyis tudománnyá válása érdekében a pszichológia, hogy úgy mondjuk -- a mosdóvízzel együtt kiöntötte gyereket is. Ez az egyik lehetséges ok, a „tudományos szemüveg”, ami miatt a lélek „kegyvesztett” lett, illetve az Én fogalma a dologi valóság képzetéhez kötődik, jóllehet ennek a valaminek „mérhetőségét” és „ellenőrizhetőségét” illetően a pszichológia bajban van azóta is. 8


De elég a látszat is, hogy örökletesen van bennünk valami, ami csak a miénk. A másik ok, amiért az Én fogalma változatlanul valamilyen önálló entitás képzetéhez kötődik, és nem az ember mivoltát meghatározó társadalmi léthez, a pszichológia ideologikus szerepvállalásához (társadalmi-politikai beágyazottságához) kapcsolódik. Magyarán szólva a hamis Én-fogalom (és a velejáró hamis emberkép) fenntartásával a pszichológia egy ezer sebből vérző társadalmi gyakorlatot igyekszik fáradhatatlanul legitimálni. Mondanánk, hogy az Én, mint az egyén „kizárólagos belső birtokát” képező entitás mai túlhangsúlyozása, a szubjektum korábbi semmibevételének ellenhatásaként üt vissza. Más szóval – mintegy átesve a ló túloldalára – az önreflexió olyan mértékű túlhangsúlyozásáról van szó, amely folyományaként ez a képzeletbeli entitás szinte teljes egészében elveszti társadalmi meghatározottságát. Az Én fogalma körüli bizonytalanság azonban, mint jeleztük, korántsem csupán elméleti kérdés. Az elméleti talajvesztés tulajdonképpen egy adott társadalmi gyakorlat következménye. Jelesül az ember társas kapcsolatainak és kötöttségeinek (társadalmi beágyazottságának) az objektív elbizonytalanodása következményeként lép föl. Amit az egyén társadalmiközösségi gyökérvesztésének, s egyúttal az Én határainak az elbizonytalanodásaként értelmezhetünk.

9


A felfuvalkodott béka Az Én határai című könyv fedőlapja Jean de La Fontaine meséje nyomán A felfuvalkodott béka című rajz felhasználásával készült. A rajz 9 éves unokám műve. Elég egy pillantást vetni a könyv fedőlapjára, és a legföldhözragadtabban gondolkodó ember is tisztában van az Én határainak bizonytalanságából fakadó problémák mibenlétével. Meddig terjedek én? Hol kezdődik a másik? Hol a határ két ember között? A legtöbb konfliktus a világon erre a bizonytalanságra vezethető vissza. A kérdéseket persze folytatathatnánk: van-e, és ha igen, mi a közös bennük? Továbbá, amennyiben a szocializáció során a társadalmi-környezeti viszonyok belsővé válásával (interiorizálásával) teszünk szert személyiségre, amiben nincs okunk kételkedni, felvetődik a kérdés, mi történik velünk, ha a személyiségünket nevelő, formáló, szervező, szocializáló közösségek eltűnnek? Tekintettel arra, hogy minden embercsecsemő csupán lehetőség, aki kizárólag valamely kultúrának (közösség gondoskodásának, fáradozásának) köszönhetően válik emberi lénnyé, nem súlyos meggondolatlanság-e a modern ember részéről a közösségektől (a „láncoktól”) való fejvesztett menekvés? Vajon az elvárásoktól és kötöttségektől való szabadulás által szerzett „szabadság” mint nyereség, ami a modern ember számára az önmegvalósítás illúzióját kelti, nem túl nagy árat jelent-e, nem túl nagy kockázat-e a személyiség érzelmi-tudati beszűküléséért, az együttélést lehetővé tevő belső motivációk elvesztéséért? Reális ugyanis annak a veszélye, hogy a közösségek által megjelenített kultúrák 10


leépítésével, mi több, ezek tudatos szétverésével személyiségünk károsodik, „agytérképünk” olyannyira átrajzolódik, hogy egy ponton túl az „önmegvalósítás” visszafordíthatatlanul az ember szellemi leépülésében, ön- és közveszélyes magatartásában jut kifejezésre. Merthogy erről a veszélyről van szó. A modern nyugati világ az első olyan társadalmi rendszer az ember történelmében, amely immár nem közösségként, nem különböző csoportok, közösségek együttéléseként és együttműködéseként, hanem az egyének elvont közösségeként értelmezi magát. A globalizálódó világ ugyanis „szabad és független” egyének közösségeként szereti definiálni magát, jóllehet ettől még a való világ emberi közösségekből (országokból, különböző nyelven beszélő emberekből, eltérő vallási közösségekből, sajátos kultúrákból, különböző gazdasági és politikai szervezettségi szinten levő embercsoportokból) tevődik össze. De ki tudja meddig tudnak még a meglévő közösségi keretek ellenállni a rájuk nehezedő nyomásnak, szándékos és tervszerű rombolásuknak? Úgy tűnik, hogy a globalizáció, illetve az ideológiai alapjául szolgáló „nyílt társadalom” eszméje nyíltan arra irányul, hogy minden korábbi közösségi keretet, amelyek az emberek életét eddig meghatározták, el kell takarítani az útból. Ilyen értelemben mindannyian egy nagy kísérletnek vagyunk a tanúi és szenvedő alanyai, amelynek nem vagyunk tisztában a kimenetelével. Tudjuk viszont, hogy egy olyan társadalmi környezetben, amely nem hagyományos értelemben vett közösségként, hanem az egyének halmazaként, vagyis virtuális (képzeletbeli) közösségként fogja föl magát, maga a 11


szocializáció, az emberré válás kerül veszélybe. Ne feledjük, hogy a nevelés, az emberré válás nehéz feladata közösségi keretek között zajlik, és már ezeknek a kereteknek a fellazítására irányuló próbálkozás is kezelhetetlen problémák sora elé állít sok pedagógust és szülőt. Az emberré nevelést, ezt a fáradságos (és kockázatos) feladatot minden embercsecsemőnél újra és újra el kell végezni. Agyrém azt remélni, hogy ez magától is, a környezet beavatkozása nélkül végbemegy. A modern ember abból a téves feltevésből indul ki, hogy az embercsecsemő genetikailag befejezett emberként jön a világra. Valahogyan úgy, ahogyan a görög mitológiában Minerva kész harcosként, sisakkal a fején, pajzzsal-dárdával a kezében, teljes fegyverzetben mennydörgés közepette pattant ki atyja, Jupiter fejéből. A modern ember egyoldalúan csak azt tartja feladatának, hogy az egyén szabadságjogait, és vele az Én határait, végtelenné szélesítse. De ez csak a bot egyik vége. Sokkal nehezebb feladat az, hogy közösségek nélkül miként tehetünk szert azokra az értékekre, arra a szellemi és morális fegyverzetre, amely az emberi együttélés szempontjából feltétlenül szükséges? Egyoldalúan pusztán a kötöttségek és korlátok (a közösségi keretek) eltakarítása az individuum útjából, ami az Én határainak kiterjesztését jelenti – tengernyi kérdést és problémát vet föl. Ezekkel a szerző korábbi

12


műveiben2 foglalkozott. A jelen munka viszont ennek a folyamatnak a társadalmi következményeivel kíván foglalkozni.

A közösségek értékvesztése Korábbi munkáimban elsősorban a személyiség szempontjából vizsgáltam a közösségi keretek megszűnésének, a közösségi szerepvállalás hiányának és az abból fakadó Én-bizonytalanságnak a pszichikus következményeit. A jelen munkában inkább azokkal a társadalmi (politikai, gazdasági, demográfiai) kérdésekkel szándékozom foglalkozni, amelyek az ember társas-társadalmi kapcsolatainak a leépülésével, értékvesztével járnak. Az Én határai című kötet végén elhangzó kérdés, nevezetesen, hogy a közösségek leépülése (netán azok tervszerű és szándékos szétverése) folytán a személyiség és a társadalom kölcsönhatása milyen kihívásokat, meglepetéseket tartogat számunkra, jobbára csak a jövőre irányuló elméleti kérdésként merült fel. Ezek az elméletinek vélt kérdések azonban napjainkban váratlanul soha nem látott mértékű társadalmi feszültséghez vezettek, konkrét politikai, gazdasági, demográfiai, migrációs problémák formáját öltötték. Nagyjából ezek azok a gyakorlati problémák, amelyek annak az elméleti kérdésnek a tisztázatlanságából

2 Hódi Sándor: Kongresszus Abbáziában. A titokzatos Én nyomában. Széchenyi Stratégiakutató Intézet. 2014. Hódi Sándor: Az Én határa. Széchenyi Stratégiakutató Intézet. 2015.

13


(megválaszolatlanságából) erednek, hogy a nyugati kultúrában az egyén szabadságjogai következmények nélkül elsőbbséget élvezhetnek-e a közösségi jogokkal szemben? Vajon az egyének szövetségeként felfogott mai (globalista) társadalmi rendszer kijátszható-e a népek önrendelkezési joga ellen? Nem végzetes tévedés-e „kezet emelni” a közösségekre? Fel lehet-e őket cserélni egy fantazmagóriával, mint amilyen az egyének (individuumok) egész világra kiterjedő képzeletbeli közössége? Tudjuk-e igazán, hogy mi van e szándék mögött? Hogy hová vezet, mit takar valójában ez a törekvés? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi történik körülöttünk? Ezen a téren találgatásokra vagyunk ítélve. Pontosabban nem tudjuk, és nem tudhatjuk, mert a jövőnk, ha van jövőnk, a múltból származik. Ha a múltat radikálisan felszámoljuk, a valós közösségek helyett virtuális közösséget álmodunk magunknak, könnyen lábunk alól veszíthetjük a talajt. Vélhetően már az ún. rendszerváltozással is rossz vonatra szálltunk. Nem azokat a hibákat korrigáltuk, amelyekből a gondjaink származtak, hanem nyugati minták átvételével olyan intézmények (csoportok, közösségek) feladására vállalkoztunk, amelyeket éppenséggel előnyünkre fordíthattunk volna. Nem csak félremagyarázott és kibeszéletlen maradt, hogy a múlt mocsarából hogyan, milyen áron sikerült megszabadulnunk, hanem teljes bizonytalanság övezi azt is, hogy járható-e az az út, amelyen elindultunk? Olyan elképzelt társadalom építésébe fogtunk, amelyet mások kívülről diktáltak számunkra. Olyan célokért kellett 14


ringbe szállnunk, amelyek 25 év multával egyre kevésbé látjuk értelmét és hasznát.

Szabad emberek? A lényegre térve: azok, akik helyzetüknél fogva anyagi, jogi, politikai és kulturális eszközök birtokában kivették részüket az új társadalom felülről való építkezésében, elsősorban arra fókuszáltak, hogy a munkahelyi, lakóhelyi, szakmai, kulturális közösségeket szétverjék, alaktalan tömeggé gyúrják az embereket, hiszen köztudottan a vágyott Nyugat nem partikuláris közösségekre, lokális autonómiákra, különösképpen nem egymással acsarkodó közösségekre építi politikáját, hanem „szabad” emberekre. Szerencsére ez a felzárkózás a mai napig nem járt teljes sikerrel, a hatalomnak továbbra is gyanakvó alattvalókkal kell szembenéznie, akiknek a megregulázására egyre nagyobb bürokráciát hoz létre, és a hatalom egyre ingerültebben csap le a központi akarattal szembeszegülőkre. Tudomásul kellene venni, hogy az emberek csoportokba, közösségekbe szerveződve élnek, akkor is, ha az eltérő célokat követő, eltérő elveket valló közösségek között a konfliktusok nemcsak lehetségesek, hanem szükségszerűk. A konfliktusok megoldásának módja azonban nem a közösségek szétverése, az egyének egyneműsítése, hanem azok nyílt párbeszéd útján való rendezése. Nos, ez az, ami szájkosár alkalmazásával, a korrekt beszéd követelményével és újabbnál újabb törvények megalkotásával nem helyettesíthető. Hadd illusztráljuk a mondottakat egy kínálkozó példával. Az emberek 15


mozgásszabadsága ma a legszentebb dolgok egyike, amelyet senki sem mer megkérdőjelezni. Arról viszont kevés szó esik, ha egyáltalán szóba lehet hozni, hogy ez a mozgásszabadság meddig és mire terjed ki? Egy adott ország területére? A földgolyó egészére? Az ember mozgásszabadsága azt jelentené, hogy az államok, népek elvesztették volna önrendelkezési jogukat arra vonatkozóan, hogy saját belátásuknak megfelelően szabályozzák a ki- és bevándorlást, a letelepedést a maguk földjén? Nyugat-Európa legtöbb politikusa ma így vélekedik, és velük együtt azok is, akik a világ különböző pontjairól útra kelnek, hogy egy szebb és jobb (gazdagabb) világba költözzenek. De vajon kik, mikor, és milyen felhatalmazás alapján hoztak erre vonatkozóan döntést? Ha viszont erre vonatkozóan nem született döntés (már pedig hivatalos fórumokon nem született), akkor ki, milyen jogon helyezi az egyén mozgásszabadságát a népek önrendelkezési joga elé? Vajon meddig mehet el a nyugati „demokrácia” a kíméletlen „hittérítésével”, különböző népek, közösségek, kultúrák szokásrendjének, érdekeinek semmibevevésével? Egyértelmű, világos válaszok ezekre kérdésekre nincsenek. Nem is lesznek, amíg közbeszéd tárgyát nem képezhetik. Vajon elég az egyének szövetségeként megálmodott rendszerre (mondjuk: a nyílt társadalomra) hivatkozni, amely történelmileg avíttnak, „túlhaladottnak” tartja a közösségi kereteket? És vajon meddig tolerálható, hogy ennek az eszmének a szószólói a „haladás” nevében, álságos humanizmus színeibe öltözve folyamatosan és büntetlenül a jogsértések és törvénytelensé16


gek sorát követik el? Meddig viselhető el, hogy a közbeszéd, a politika, de maga a tudománynak mondott megismerő tevékenység is a valóság leplezése érdekében kisebb-nagyobb hazugságokba burkolódzik? De erről – a politikailag korrekt beszédről – majd később. Mint ahogyan később ejtünk szót a másik nagy hazugságról, arról a széltében-hosszában terjesztett hamis állításról, hogy a megálmodott multikulturális társadalom a jövő nagy ígérete. Ami ezen a téren a történelmi tapasztalatokat és felismeréseket illeti, régen bebizonyosodott róla, hogy ez is csupán ábránd, a kultúrák gyors és nagy arányú keveredése a valóságban tengernyi problémával jár együtt. És mégis, ennek a megálmodott virtuális rendszernek a nevében egyre-másra esnek áldozatul a meglévő közösségek. Világszerte az ember szocializációjára hivatott közösségek szétverésének, erőszakos leépítésének vagyunk a tanúi. Állítólag szükségszerű folyománya ez a globalizációnak. Ám az is lehetséges, hogy a globalizációra való hivatkozás csupán paraván, amely mögött egy új, állítólag egységes és szebb, jobb világ létrehozása a cél. Félő ugyanakkor, hogy az ember említett genetikai befejezetlensége miatt a természetes közösségek szétverésével nem egy szebb és jobb világ, hanem ellenkezőleg, egy gyilkos világ kezdődik.

Eszmények és törvényszerűségek Az egyén és közösség viszonyát illetően az emberek szeme előtt régtől fogva lebegnek valamilyen eszmények, amelyek megvalósítására törekszenek. Korunk eszményét sokáig a liberális demokrácia ideálja 17


jelentette, amelynek csak most ütköznek ki a visszásságai. A liberális demokrácia eszménye is, mint mindenféle eszmény, gyakorlati megvalósulása során előre nem látott akadályokba ütközik. A dialektika törvényszerűségének (ördögének) megfelelően néha pontosan az ellenkezője valósul meg annak, mint amire eredetileg az eszme megálmodói törekedtek. Az emberek többségének a képzetében például a demokrácia olyan társadalmi rendet jelent, amellyel az egymással sokszor élesen szembenálló társadalmi csoportok, közösségek, s az egymástól élesen differenciált személyiségek közötti ellentéteket nagyszerűen ki lehet küszöbölni. Közhely, hogy a demokrácia intézményénél az emberi elme állítólag jobb megoldást még nem talált ki. A gyakorlat azonban merőben mást mutat. A társadalmi különbségek és ellentétek kiküszöbölése oly módon szokott történni, hogy lefelé nivellálnak minden törekvést, amíg el nem érik azt a szintet (szituációt), amikor mindenki a lehető legmesszebbmenően hasonló lesz a többiekhez. És a bajok itt kezdődnek, mert ami a gyönyörű szép eszme "technikai" megvalósítását illeti, leginkább Prokrusztész ágyára emlékeztet bennünket.3

3

A görög mitológiai Prokrusztész – Poszeidón, a tengerek királyának fia – hírhedt rabló volt, aki áldozatait ágyába fektette és megkínozta. Ám mindezt fölöttébb különös indokkal. Ha áldozata nagytermetű volt és a lába kilógott az ágyból, akkor levágatott belőle. Ha pedig alacsonyabb volt, lába rövidebb volt az ágynál, addig nyújtotta, míg az azonos hosszúságú nem lett az ággyal. A tortúrába végső soron minden áldozata belehalt. Hozzátartozik a mitológiához, hogy soha senki sem fért be az ágyba pontosan, mert hogy ennek a kurafinak titokban két ágya volt. 18


Ismeretes, hogy a „kommunizmus” hasonló társadalmi „technikával” készült, az emberek erőszakos nivellálását tűzte ki célul, amelynek csúfos bukását nem szükséges itt részleteznünk. Félő, hogy hasonló sors vár a liberális demokráciára is, amelynek szabályait kötelezően zsolozmázza minden európai értelmiségi, persze ki-ki a saját szája íze szerint. Közös bennük az a feltevés, hogy a közösségétől megfosztott, fajgyűlölettel, nacionalizmussal, összeférhetetlenséggel, vallási türelmetlenséggel meggyanúsított, anyagilag tönkretett új „világlakókat”, akik kétségbeesetten botladoznak a paragrafusok útvesztőiben és fél lábbal az adósok börtönében vannak, könnyűszerrel lehet engedelmes, készséges világpolgárokká gyúrni. Kérdés azonban, hogy ez az elképzelés a nyugati civilizáció korrekciója nélkül képes-e az emberiség számára épkézláb perspektívát nyújtani. Hadd hivatkozzunk egy kínálkozó példára. A közelmúltban a nagyhatalmak sugallatára és segédletével sok helyen sikerült megbuktatni a gyűlölt, antidemokratikus rendszereket, de a helyükön keletkezett űrt, társadalmi zűrzavart, belharcokat nem sikerült sehol se megoldani. Habár a világ ujjongva fogadta egy-egy ország „demokratizálását”, amit a média a világ haladása és az emberiség fejlődése újabbnál újabb lépéseként értelmezett, a fájdalmas igazság az, hogy szinte semmi eredménye nem volt sem a „rendszerváltásnak”, sem az „arab tavasznak”, sem más térségek, országok, népek elhúzódó haláltusájának, amelyek életébe a nagyhatalmi politika a sajátos kultúra és közösségi rendszerek szétverése érdekében beavatkozott. 19


Mindenesetre attól, amit ma a társadalom ideáljának tartunk, még messze vagyunk, és abban sem lehetünk bizonyosak, hogy a világ a megoldás irányába tart. A jövőre vonatkozó vízióknál sürgetőbbnek látszik szembenézni azokkal a problémákkal, amelyek az egyed és környezete viszonyának a feldúlásából („funkciózavarából”) származnak. Feltétlenül magyarázatra szorul, hogy milyen pszichológiai okai le a jelenségnek, hogy azokban a térségekben, amelyekben a demokratizáló folyamatokat állítólag sikerült elindítani, paradox módon nő az elégedetlenség. Vajon miért nem sikerült az ígéreteket sehol sem betartani? Ezen országok normális működése helyett az elégedetlenség lángjai ma is parázslanak, sőt újult erővel, néha kiszámíthatatlan módon fel-felcsapnak. Nem kell ahhoz az adott térségből menekülők millióira utalni, hogy a beavatkozás nyomán a kultúrák szétverésére és társadalmak összeomlására gondoljunk, arra a folyamatra, amelyről fentebb szóltunk.

A társadalom funkciózavarai Vajon miért nincsenek hatásos társadalmi válaszok az összeomlás elkerülésére? – teszi fel a kérdést Balázs Géza A kultúrák és nyelvek szétesése című elemzésében.4 Bennünket a személyiség és a társadalom vonatkozásában érdekel itt a kultúrák összeomlásának a kérdése. Jelesül elsősorban a „menni vagy maradni” di-

4

Balázs Géza: Korunk, III. évf. 2015. október 5-9. oldal. 20


lemma lélektani háttere érdekel elsődlegesen, ám ennek megértéséhez átfogóbb képet kell alkotnunk azokról a világpolitikai folyamatokról, amelyek a kultúrák és közösségek széteséséhez, a társadalmak összeomlásához vezetnek. Ezekkel a folyamatokkal egyidőben az emberek olyan tudatállapotáról és viselkedéséről kell beszélünk, amelyek elválaszthatatlanok ezektől a történésektől. Eközben továbbra is az Én mibenlétével, az Én sajátosságaival foglalkozunk, csak nem abban az értelemben, hogy általában – tértől, időtől elvonatkoztatva, „tudományosan” – milyen szociális és pszichés mechanizmusok révén zajlik le a pszichikum és az Én kialakulása. Nem arra fókuszálunk, hogy az ember szocializációja során általában (elméletileg) hogyan és miként megy végbe a szocializáció és vele együtt az individualizáció, hanem azt vizsgáljuk, hogy a jelenlegi társadalmi környezet és civilizációs trend az egyed számára milyen lehetőségeket kínál. Nevezetesen: a közösség értékvesztése, a csoportkohézió és a csoporttudat gyengülése, illetve a közösségeket felváltani hivatott (manipulált) tömegtudat, amely a korlátlan individuális szabadság látszatát kelti, milyen dilemmák, mérlegelések elé állítja a ma emberét? A modern nyugati világ ugyanis, hadd ismételjük meg, az első olyan rendszer az ember történelmében, amely nem különböző csoportok és közösségek rendszereként, hanem egyének virtuális „szövetségeként” értelmezi magát. Ma még nem látjuk ennek a folyamatnak (társadalmi átrendeződésnek) a végét. Kétségtelen azonban, hogy a társadalmi identitás (az Én21


tudat) elbizonytalanodása válaszút elé állítja az embereket. Míg egyeseket arra ösztönöz, hogy görcsösen megkapaszkodjanak, bekapcsolódjanak a közösségek foszladozó hálójába, mások a fogyasztói társadalom hálójába kerülve, annak szellemében pillanatnyi érdekeiknek megfelelően igyekszenek maguknak új, alkalmi „környezeti szituációt” (és természetesen annak megfelelő jogi, morális, gazdasági, politikai értelmezést) teremteni. Számos jel arra utal, hogy az Én alakulását befolyásoló jelenlegi társadalmi trend, amely a közösségi kötelékek levetkőzésével a szabadság illúzióját kelti az emberekben, az egyén identitásvesztésével, illetve a szabad identitásválasztás parttalan lehetőségével jár együtt. Ez a parttalan identitásválasztás kiterjed úgyszólván az élet minden területére, beleértve a nem szabad megválasztását is, nem beszélve a nemzeti identitás, párthovatartozás, lakóhelyválasztás, szakma és partnercsere, a külalak átszabásának lehetőségéről. A „menni vagy maradni” kérdés dilemmáját ez a parttalan identitásszabadság erősítette föl. Itt most nem az afgánok, szírek, pakisztániak, líbiaiak stb. Európát ellepő tömegeire gondolok elsődlegesen, hanem egyáltalán mindazokra, akik az otthonmaradás (otthonteremtés) érdekében kifejtett közösségi tevékenység helyett mint magányos és gyökértelen individuumok inkább vállalkoznak egy viszontagságos útra, ahelyett, hogy a „jobb életért” otthon, helytállással küzdenének meg. Tulajdonképpen a digitális kultúra térhódításával és a globalizálódással keltett hamis remény („az egész földkerekség enyém”, „szabad emberként jogot formálhatok mindenre”) ad vándorbotot milliók kezébe. 22


A KÖZÖSSÉG ÉS A TÁRSADALOM Felszínesen szemlélve a dolgokat úgy tűnik, hogy az egyén és társadalom kapcsolatában nem csupán két különböző entitásról van szó, hanem áthidalhatatlan ellentét is van közöttük. Ez a vélekedés azon a meglátáson alapszik, hogy minden egyes ember egyedi lény, akinek a vágyai a végtelenre irányulnak. Az ember vágyainak (szükségleteinek) azonban a mindenkori körülmények határt szabnak, és ezt a határt a csoportok (közösségek) jelölik ki az egyén számára. Az egyén ugyanis nem közvetlenül, hanem valamely csoport tagjaként kapcsolódik a társadalomhoz. A csoport tagjaként tesz szert személyi sajátosságokra, válik önálló jogalannyá, aki kötelezettségekkel tartozik a csoportnak, s ennek ellenében tesz szert elidegeníthetetlen személyi jogokra. A csoport vagy közösség, amelynek az ember születésénél fogva tagja, a maga céljainak megfelelően igyekszik közös nevezőre hozni tagjait. Azzal, hogy a közös célok – a közjó - szolgálatába igyekszik állítani az egyéneket, az látszólag az egyes egyedek szempontjából személyi jogaik és érdekeik rovására történik, gyakran feledésbe merül, hogy a csoport (közösség) ugyanakkor védelmez, keretet, célt és értelmet próbál adni az ember életének, néha talán túlságosan is erőszakosan. Ennek a szélsőséges formáját neveztük kollektivizmusnak, ami vajmi kevés mozgásteret enged az egyednek. Ezt az egyoldalú, függő helyzetet az egyén úgy éli meg, hogy a közösséghez való tartozás szemé23


lyi önállóságát, szellemiségét, döntési szabadságát veszélyezteti, ebből kifolyólag számára a közösség többnyire csak külső kényszerítő körülményt jelent. Kétségtelen, hogy a kényszer elleni lázadás társadalmilag előre mutató pszichológiai fejlemény, hiszen minden közösség akkor és attól fejlődik, ha a közösséget alkotó egyének elegendő mozgástérrel (szabadsággal) rendelkeznek ahhoz, hogy fizikai és szellemi képességeiket a közösség szolgálatába állítsák. A hangsúly talán nem is a választás szabadságán van, hanem magán azon a törekvésen (irányultságon), amelynek engedelmeskedve az ember – egyedi mivoltában és közösségi lényként – élete értelmét és boldogságát keresi. A közösségnek módot kell nyújtania arra, hogy az egyén kinyilváníthassa sajátos adottságait, tulajdonságait, egyidejűleg arra kell motiválnia, hogy átvegye a közösség attitűdjét, amelyre maga is hatással van. A közösség voltaképpen csak erősödik attól, ha az egyén kifejlesztheti a maga sajátosságait, amelyek egyénné – individuummá – teszik, aki ettől még a közösség tagja marad, amennyiben átveszi a közösséghez tartozó más egyének attitűdjét. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem csupán saját szerepkörünket sajátítjuk el, hanem az adott kultúrára jellemző szerepköröket. Az orvos például bele tudja képzelni magát a beteg szerepébe, a tanító annak a gyereknek a helyzetébe, akit tanít, és fordítva, a beteg az orvos szerepébe, a tanuló a tanító helyzetébe. Még annak a helyzetébe is bele kell tudni élni magunkat, akivel történetesen konfliktusba kerülünk, akivel perlekedünk, nem értünk egyet. Természe24


tesen az emberek között egyénenként igen nagy eltérés figyelhető meg, hogy a csoporttal való azonosulás, a társadalmi szerepek ismerete, illetve a sajátos személyiségtulajdonságok kinyilvánítása milyen fokig valósul meg.5 Ettől függetlenül, ahhoz, hogy a csoport fennmaradjon, illetve valaki a csoport tagja maradjon, bizonyos mérvű alkalmazkodásra, ismeretre, szerepvállalásra feltétlenül szükség van. Habár különböző okoknál fogva az egyén és a közösség viszonya szinte sohasem teljesen felhőtlen, tisztában kell lenni vele, hogy az ember nem élhet közösség nélkül: közösségbe születik bele, egész léte, testilelki kibontakozása, személyiségének kiteljesedése föltételezi a közösséget. Tulajdonképpen elégedetlensége is abból fakad, hogy személyi létében, személyisége kibontakozásában és kiteljesedésében igényli a közösséget, ez az óhaja azonban ilyen-olyan akadályokba ütközik. Ezeknek az akadályoknak a leküzdése érdekében az egyén és közösség viszonya az idők során sokat változott. Különösen szembetűnő ez a változás az utóbbi időben. A kollektivizmus évtizedei után azonban a mosdóvízzel együtt kiöntöttük a gyereket is. A rendszerváltással a közösségek szerepe drasztikusan leértékelődött, és a közösségi életre való nevelés gyakorlatilag megszűnt. Ehhez hozzájárult az is, hogy az ún. művelt Nyugaton már jó ideje az egyéni érdekek túlsúlya dívik, az egyén, az individuum teljes mérték-

5 Vö. 408. old. G. H. Mead: A pszichikum, az én és a társadalom. Társadalomtudományi Könyvtár. Gondolat. Budapest 1973.

25


ben előtérbe került. A kollektivizmusból való kiábrándulás következtében, s ugyanakkor a nyugati mintát követve sorsukra lettek hagyva, mi több, szét lettek verve a hagyományt őrző (hordozó) intézmények, csoportok, közösségek, olyannyira, hogy ma a közösség szótól kiütéseket kap az önmagát modernnek tartó (ízig-vérig individualista) ember. Lefordítva ezt a mindennapi élet nyelvére – ami ember- és társadalom ismeretünket, valamint életfelfogásunkat illeti – valamennyien a történelem szemétdombjára kerültünk.6 Természetesen mindez nem marad következmények nélkül. Függetlenül attól, hogy az egyén és közösség viszonyáról hogyan vélekedünk, hogy adott esetben egyik-másik közösséggel kapcsolatban mivel elégedetlenkedünk, közösség nélkül a magára maradt ember lelki beteggé és szellemi ronccsá válik, s fordítva, egyetlen közösség sem maradhat fenn tagjai tudatos és szabad közreműködése nélkül. A társadalom fenntartója és hordozója a szellemileg és erkölcsileg kiművelt, érett egyén, aki szolidaritást vállal az embertársaival. Ez az, amit sem a kollektivizmusnak, sem az individualizmusnak nem sikerült elérnie.

6 Hódi Sándor: Lassú kijózanodás – A rendszerváltozás néhány pszichológiai sajátossága. In. Korunk, 10. szám. 2015. október, III. évf. 73-77. old.

26


Az Én és a közösség A globalizálódó világunkban nemcsak a közösségek helyzete és megítélése változott meg, hanem az egyén és közösség viszonya is. Az ember egyidejűleg több közösséghez tartozik, melyek különböző nagyságúak és minőségűek lehetnek. A kisebb közösségek közül jelentős szerepet játszanak az egyén szocializációjában a család és az iskolai osztályközösség(ek). További közösséget alkot például az iskola, a munkahely, a lakóhely vagy akár egy kórus, léteznek művészeti, gazdasági, politikai stb. közösségek is. A közösségről vagy csoportról beszélünk, amelyek szerepe, működése sok tekintetben hasonlít egymásra, de nem teljesen felcserélhető fogalmakról van szó. A csoport feltételezi, hogy a tagjai folyamatos személyi kapcsolatban, „interakcióban” legyenek egymással, ami egy nagyobb közösségben nem lehetséges. Ilyen módon például egy város lakossága, valamely régió, nemzet stb. közösséget alkot, de személyes kapcsolat a közösség összes tagja között természetesen nem lehetséges. A közösségek általában az emberek kisebb-nagyobb csoportjaiból állnak össze, amelyek hatnak egymásra. Közvetlen interakció azonban legfeljebb csak a csoportot alkotó egyének között jön létre. A társadalmi rend a közösségek és az egyének egymáshoz való viszonyát szabályozza a közjó követelményeinek megfelelően. Ez azonban a gyakorlatban rendszerint csak jámbor óhaj marad. A társadalmi élet dinamikája következtében a közösségi élet és a személyi szabadság szükségszerűen feszültségekkel, konfliktusokkal jár együtt. Az ellentmondás és feszültség 27


részben abból fakad, hogy az ember, mint mondottuk, eleve különböző közösségekhez tartozik, amelyeknek mások az elvárásai, ugyanakkor maguk a közösségek (család, iskolák, lakóhely, pártok, vallások, nemzetek) is konfliktusban vannak egymással. Árnyalja a képet, hogy míg egyes közösséghez való tartozás alapja a beleszületés, a véletlen és ritkán a szabad választás műve, más közösségeket az emberek (mint autonóm személyiségek) szabadon hoznak létre. Függetlenül attól, hogy vannak közösségek, amelyekbe az egyén beleszületik vagy véletlenül belekerül, más közösségek viszont különböző érdekek és értékek mentén jönnek létre, a közösség célja mindkét esetben az, hogy kielégítse az egyén valamely (közösségi) szükségletét, voltaképpen a társadalom számára valamilyen fontos feladat teljesítése érdekében. A mondottakkal kapcsolatban több kérdés is megválaszolásra vár. 1.) Az egyén és közösség közötti konfliktusnak mi a lényege, az ellentmondás lényege miben fogalmazható meg? 2.) Milyen szerepet játszik az egyének integrációjának a mértéke a közösség kohéziójára és kilátásaira (fejlődésére) nézve? 3.) A közösségek megszűnése, szétesése milyen következményekkel jár egyrészt az egyénre (az Énre), másrészt a társadalom egészére nézve? A szociológia, pszichológia, orvostudomány szédítő fejlődése ellenére sem kaptunk még kielégítő választ ezekre a kérdésekre. Ellenkezőleg, mindinkább elsikkadni látszik a kérdések lényege, amely a személyiség 28


közösségi (kulturális) meghatározottságában ragadató meg. Helyette, kerülve magát a közösség kifejezést is, a társadalmat az egyedi emberek kapcsolatára szűkítjük le, segítő kommunikációról vagy annak hiányáról beszélünk, holott a lelki betegségek, másrészt a patológiás társadalmi jelenségek ennél sokkal mélyebben gyökereznek, az ember ontológiai létéhez kötődnek, a közösségek működészavarából erednek. Ehhez meg kell értenünk, hogy az Ént (a pszichikumot) nem lehet a társadalommal szemben logikailag előbbinek tekinteni, mint ami az egyének viselkedése révén a társadalmi folyamatokat életre hívja, megteremti. Az, ami az egyéni kölcsönhatások (szaporodás, táplálékszerzés) során létrejön, egy csoport szűkebb együttműködését és kapcsolatrendszerét jelenti, amit a társadalomtól megkülönböztetetten közösségnek kell neveznünk. A közösséget az egyének kölcsönös védelmét, a szaporodást és a táplálékszerzést szolgáló együttműködésként kell értelmeznünk. Ebben az értelemben a társadalom tágabb fogalom a közösségnél, különféle csoportok, közösségek halmazát jelenti. A közösséggel szemben ez a halmaz nem az együttműködés jegyében szerveződik, hanem a gyakorlatban egymással versengő, harcban álló csoportok küzdelmét jelenti. A személyiség (a pszichikum) kialakulásának szükségszerű előfeltétele az egyébként heterogén, ellentmondásoktól terhes társadalmi környezet valamely részére jellemző összefüggések és kölcsönhatások szervezett, célirányos rendszere. Ennélfogva a csoportok (közösségek) voltaképpen egyúttal jelentéshordozó 29


szimbólumok a csoportot alkotó egyének részére, amelyek különböző szokások, minták, értékek, gesztusok révén eligazításul szolgálnak az egyén számára. Az a feltételezés, hogy a pszichikum egyedül és kizárólag az utánzás, tanulás, tapasztalás és cselekvés társadalmi folyamata révén fejlődik, előfeltételezi egy célirányosan szerveződő csoport (közösség) létezését. Az Énfejlődés csakis egy szervezett társadalmi csoport keretében mehet végbe, vagy annak alapján nyilvánulhat meg. Minél szorosabb egységet alkot az egyén saját közösségével, annak kulturális értékeivel, annak megfelelően tágulnak a személyiség térbeli és időbeli dimenziói, annál hosszabb távú (és tegyük hozzá: értelmesebb) célok fogalmazódnak meg benne saját életére és jövőjére nézve. A modern világ most pontosan ezeknek a kereteknek – az ember térbeli és időbeli dimenzióinak – a szétverésén fáradozik.

Az integráció mértéke Önmagában véve a társadalom nem gondoskodik senkiről és semmiről. A pszichológia hagyományos felfogásának, amely maradéktalanul individuális alapon képzeli el a társadalmat alkotó egyének pszichikumának szerveződését, az a legnagyobb tévedése, hogy az egyént túlzottan izolálja és kiemeli azokból az összefüggésekből, amelyekben az élő és élettelen világgal kölcsönhatásban áll, és ezeknek a kölcsönhatásoknak a következtében egyáltalán emberré válik, individuummá formálódik. Úgy az individuum, mint a közösség szempontjából meghatározó, hogy az egyén társadalmi integrációja 30


(közösségi kapcsolatrendszere) milyen fokon áll, mennyire koherens a kapcsolata a környező világgal, illetve mennyire különül el tőle. Talán nem árt az olvasót ismételten emlékeztetnünk arra a körülményre, hogy a személyiség (az Én) olyan fogalmi konstrukció, olyan „egység”, amely sok mindent felölel, magában foglal a környező világból, anélkül, hogy ennek mindenkor tudatában lennénk. Amikor lelki struktúráról beszélünk, tulajdonképpen azt firtatjuk, hogy adott egyén számára az adott csoportból (közösségből) mit tart fontosnak, meghatározónak saját magára nézve. Értelemszerűen a társadalomban sokféle személyiség jöhet létre, akik különbözhetnek egymástól aszerint is, hogy milyen mértékű integráció jellemzi őket, hogy a csoportjelleg mint az egyénen túlmutató dimenzió milyen mértékben van jelen bennük. A „menni vagy maradni?” kérdésre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a csoportjukhoz jobban kötődők a szorosabb integráció ismérveit hordozzák magukban, míg azok, akik gyengébben integrálódnak saját kultúrájukhoz, könnyebben feladják csoport-hovatartozásukat. Egyes meglátások szerint az integráltság foka többek között az akarati élet sajátosságaiban mutatkozik meg, amennyiben az erős akarat, a jellem feltételezi, hogy a csoportot összetartó cél-képzetek a legkülönbözőbb körülmények között is változatlanul (megmaradnak) szem előtt maradnak. Ezzel ellentétben erre (mármint a közös célképzetek megtartására) a kevésbé integrált egyének általában nem képesek, mert tudatukban a változó ingerek, hatások, információk, benyomások stb. oly módon befolyásolják egymást, hogy 31


az a célképzet, amit a csoport (közösség) tagjaként megragadni próbálnak, a külső körülményekkel együtt könnyedén módosul, változik, jelentőségét veszti, elmosódik. Ezzel együtt elmosódik az illető számára az életszervezésre, életvitelre vonatkozó „vonalvezetés” is. Hiányozni fog számára az élet értelmét meghatározó (egyúttal a csoport túlélését szolgáló) célképzet. Ezzel szemben azoknál, akik szorosan integrálódnak a közösségükhöz, jellemző a szilárd törekvés az értékek megőrzésére, a csoport célképzete szilárd magot, életelvet jelent személyes (belső) életükben. A közösségekkel ellentétben a tömegtársadalmak az egyén számára nem konkrét szerepeket kínálnak fel, hanem elvileg végtelen gazdag „lehetőségeket” villantanak fel. A modern tömegtársadalomban minden ember szabad, nincs kiszolgáltatva a sorsnak, egyformán meg van áldva ésszel és döntési szabadsággal, mindenki azt tesz magával, saját boldogsága érdekében, amit csak akar. Legalábbis a modern társadalom ezeket az értékeket deklarálja. A modern (individualista) ember ezeket a jogokat vindikálja magának. A gond csupán az, hogy ez az eszmény csak formális, virtuális, csupán a képzelet szintjén van jelen, a modern ember vágyfantáziáját jellemzi. Sajnos, magában a valóságban ez az eszményi állapot szinte soha, senkinek sem adatik meg. Ezzel az eszménnyel együtt sikerül elhitetni az modern (individualista) emberrel, hogy szerencséjéért és balsorsáért ki-ki maga a felelős. A fejébe verték, a szájába rágták, hogy magára vessen, ha ezzel az eszményi szabadsággal nem sikerül élnie. Márpedig nem sikerül. Az emberi élet a modern kor előtti időkben csakugyan nem 32


volt rózsás. Az élet többnyire szomorú, keserves, behatárolt, fájdalmas és rövid volt. Azon kívül meglehetősen szűk keretek között zajlott, és tele volt kötöttségekkel. Az emberek beleszülettek egy környezetbe, egy közösségbe, és jószerével ebben élték le egész életüket. Cseppet sem volt tehát irigylésre méltó élet, mindennek ellenére valamiért mégis nagyobb biztonságban érezték magukat, mint a modern ember, akinek a szorongás, a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a közöny, vagy ellenkezőleg a rivalizálás és a gyűlölködés az egyik legjellemzőbb lelki sajátossága. A globalizmust a koherencia hiánya jellemzi. Semmi sem az, aminek látszik. A világ nem mint a csoport túléléséért folyó harc képeződik le az egyénben, hanem mint lehetőség. Az elképzelések, érzelmek, gondolatok nem valamely csoport célképei mentén szerveződnek, hanem egymástól elkülönülten, önkényesen, esetlegesen. A modern tömegtársadalom által deklarált értékek csupán elvi lehetőségek, és csak kevesek számára, ideiglenesen, hellyel-közzel valósítható meg valami belőle, mindenki számára azonban semmiképpen sem. Ez az ellentmondás, ez a feloldhatatlan kettősség az, ami bizonytalanná, bizalmatlanná, ellenségessé és kiszámíthatatlanná teszi a modern (individualista) embert.

33


KIVÁNDORLÓK, BEVÁNDORLÓK Mielőtt még az újabb kori népvándorlás robbanásszerű növekedésének elemzésébe kezdenénk, nézzünk körül egy kicsit a magunk portáján. Az elmúlt két évtizedben több százezren vándoroltak ki Magyarországról és a környező országokból. Szerbiában a délvidéki magyarok között is mind többen teszik fel maguknak a kérdést: menjek vagy maradjak? És mennek. Az elmenők közül legtöbben a pénztelenségre és a távlatnélküliségre panaszkodnak, de a személyes történetek hátterében az egzisztenciális okok mellett rendszerint más ok is kitapintható. Aki nyitott szemmel jár, az nyomban látja, hogy az elmenők többsége nemcsak a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokból kerül ki. Azt is látja, hogy az elmenők: szomszédok, rokonok, ismerősök nem a társadalom alsó rétegéhez tartoztak, és életükre nem volt jellemző az állandó nélkülözés, még kevésbé a tartós üldöztetés. Elsősorban azok vállalkoznak utazásra, akik fiatalok, jó munkavégzési képességgel rendelkeznek, bíznak a nyugaton értékesíthető szakmájukban, tudásukban. Többnyire már kinti kapcsolatokkal rendelkeznek, szerény idegennyelv-tudás jellemzi őket, vagy legalábbis gyorstalpaló tanfolyamon vettek részt, mielőtt útra keltek. Fizikai és pszichológiai értelemben nem igaz, hogy az életük közvetlen veszélyben forgott volna, az éhhalál sem fenyegette őket. Elvétve talán ilyenek is akadnak, a migrációnak azonban szemlátomást nem az üldöztetés és a nélkülözés a fő oka. Akkor sem, ha a pénztelenségnek és távlatnélküliségnek, amelyre a távozók oly gyakran hivat34


koznak, van azért némi alapja. Ebben a sorsban azonban velük együtt mások is osztoznak, helyzetükben tehát nincs semmi rendkívüli. Az ide vonatkozó pszichológiai vizsgálatok arra utalnak, hogy a kivándorlókban az otthontalanság-érzés, a gyökértelenség fokozza az elviselhetetlenségig az egzisztenciális bizonytalanságot. Ez az, amiben leginkább különböznek másoktól. Azoknak a közösségi hajszálereknek a hiánya jellemzi őket leginkább, amelyek nélkül korábbi környezetükben céltalannak, értelmetlennek tűnik az élet számukra. Ám egy szó mint száz: az elvándorlók új hazát keresnek ott, ahol az életkörülmények kedvezőbbeknek látszanak. Ezeket az életkörülményeket azonban valakik megteremtették.7 Olyan emberek gyümölcseit szeretnék élvezni, akik azt sorstársaikkal közösségbe szerveződve hozták létre. Ezeket az életkörülményeket néhány jövevény még nem, de az idegen bevándorlók tömegei, akik más civilizációs körülmények között nevelkedtek, más viselkedési mintákat követnek, netán a közösségben való együttélés esett valamiért nehezükre, könnyen válságba sodorhatják. Ha másként nem, azáltal, hogy az őshonos lakosságot, akik életszínvonalukat (többek között) a szaporodás terén megnyilvánuló önkorlátozással érték el, a szaporább bevándorlók (gondolunk itt a fejlődő országokból érkező menekültekre) lassan háttérbe szorítják, és az őslakosokat saját kulturális mintáik átvételére kényszerítik. A befogadó

7 Vö. Lányi András: Tíz pont a bevándorlókról. mandiner.hu, 2015. szeptember 10.

35


népesség végül meggyengül, felmorzsolódik, majd elvész. A történelem során számos birodalom hanyatlásának és bukásának ez volt a menetrendje, a kiváltó oka8. Nem kétséges tehát, hogy az embereket általában a „jobb élet” reménye fűti, ha valahonnan távozni készülnek. Kérdés azonban, hogy az erőforrások hiánya és a hely szűkössége ellenére az elvándorlók miért nem szülőföldjükön fejtenek ki nagyobb erőfeszítést egy emberségesebb, élhetőbb társadalom megteremtéséért? Feltehetően azért nem, mert a javak elosztásának szélsőséges egyenlőtlenségeit kellene enyhíteni, megváltoztatni, ehhez viszont nincs kedvük, erejük, esetleg külső segítségre lenne szükségük. Az is igaz, hogy a hatékony segítség, az anyagi áldozat és a diplomáciai erőfeszítés szinte mindig elmarad. Helyette rendszerint az ellenkezője történik, bábkormányokat neveznek ki, terror-államok létrehozása történik, annak érdekében, hogy a nagyhatalmak könnyebben hozzájuthassanak a megmaradt erőforrásokhoz. Nem lehet szemet hunyni afölött, hogy a nagyhatalmak felelősek az elvándorló országok, földrészek lakosainak elnyomorodásáért, intézményeik, közösségeik, kultúrájuk szétverésével felelősek tudatuk megnyomorításáért. A tudat megnyomorítása először az embereken való rossz közérzet eluralkodásán érhető tetten. A rossz közérzetű, gyökértelen, otthontalanná váló emberekben aztán a kilátástalanság húrjait nem nehéz a végletekig

8

Id. m. uo. 36


feszíteni. Az elkeseredéshez társul a sértettség- és tehetetlenség-érzés. Az elvándorlók jellemzően szinte pánikszerűen menekülve hagynak hátra lakást, családi házat, ismerősöket, beteg nagyszülőket, néha saját családjukat is. A „menni vagy maradni” dilemmában tehát a „jobb élet” keresése mellett az ember otthontalanság-érzése, társadalmi gyökértelensége és tehetetlenség-érzése fogalmazódik meg, ami közösségek hiányában természetes lélektani következmény. Mellesleg a tőkés gazdasági viszonyok restaurációjával a „jobb élet” és a siker fogalomköre is átértékelődött. Ma már a siker nem társadalmi és szellemi emelkedő, nem dombtető, ahonnan tágul a kilátás, és lélekben gazdagabb lesz az ember, hanem csupán pénz. A pénz fontosságának felértékelődése egyébként nem csupán a „modernizáció” következménye. Nem a kivándorlás okaira, mértékére kell rácsodálkoznunk, hanem arra, hogy a politikai, gazdasági, pénzügyi hatalmak mesterkedésükkel kifosztanak, elszegényítenek, adósrabszolgaságba süllyesztenek egész térségeket és az ott élő népeket. Ennél is nagyobb gondot jelent az a körülmény, hogy az ún. „nyitott társadalom” megteremtésével gyakorlatilag megszűntek, legalábbis elvesztették hatékonyságukat azok az intézmények, közösségek, amelyek védekező-mechanizmusuk révén megóvhatnák az új piacgazdaságú társadalmakat (volt szocialista országokat) a nyakukra ültetett bábkormányoktól, a politikai és pénzügyi kalandoroktól. Az emberek nem csupán azért mennek el, mert a „pénzsóvárság” elvette volna 37


az eszüket, hanem azért, mert megfelelő (érdek)közösségek, intézmények nélkül nem látják biztosítottnak saját jövőjüket. A politikai átalakulással sokan nemcsak az anyagi javaikat vesztették el, hanem kérdésessé vált a fiatalok jövője is.9 Egyes meglátások szerint nem csupán javaink, intézményeink, értékeink, hagyományaink, nyelvünk és kultúránk került veszélybe, hanem – a fiatalok, a szülőképes nők távozásával – biológiai megmaradásunk is. A társadalmi-politikai átalakulással egyidőben nemzedékcsere megy végbe. Az új nemzedék már nem a nemzet iránti felelősségvállalás jegyében nőtt fel, hanem a teljes magány és egyedüllét jellemzi őket, amit szabadságként élnek meg. Mivel elsősorban a pénzszerzés érdekli őket, a pénz az egyetlen és legfőbb érték, könnyű szívvel hagynak hátra mindent. A fiatalok távozásával, közösségi kapcsolatok értékvesztésével, feladásával a nemzedékek közötti kapcsolati hálózat is foszladozni kezd. A magukra hagyott öregek nyomorba süllyednek, fokozódó bizonytalanságnak és életveszélynek vannak kitéve, míg a távozó fiatalok az egzisztenciateremtés, karrierépítés, családalapítás gondjaival próbálnak a számukra új és ismeretlen körülmények között megküzdeni. Nem nehéz belátni, hogy a nemzedéki kapcsolatok megszakadásával végül is mindkét csoportban egyre többen érzik magukat fölöslegesnek az életben.

9 Mirnics Károly: Fiatal nemzedékek elrablása. Aracs. 2015. 2. XV. évf. 59. oldal.

38


Társadalmi gyökértelenség A tavasz folyamán történetesen több előadást tartottam a „menni vagy maradni” kérdéséről. Ezeken a találkozókon tapintható volt az a feszültség, ami a modern társadalom nyugtalanító ellentmondásaként vibrál a levegőben. Alig hisz már valaki a globalizmus által hirdetett fenntartható fejlődésben, a kapitalizmus egységes, világméretű jóléti államáról szóló mesében, amelynek az államkapitalizmus bukása után állítólag mi is részesei lettünk. Azt is mondhatnám, hogy az emberek többsége tudatában van annak, hogy a közelmúlt „nagy társadalomszervezési projektjei” következtében az emberek egzisztenciális és lelki vonatkozásban egyaránt komoly vereséget szenvedtek. A „menni vagy maradni” kérdés előtérbe kerülésével az otthontalanság és a helykeresés jut kifejezésre. A társadalom szemlátomást bomlik, foszladozik, a család szétesőben, a házasság eltűnőben, a gyermekek fogynak, a populáció öregszik, a vallás és a hit alig pislákol, a szellemi kultúra sorvad, az intézményes keretek leépülnek, a közösségek, csoportok, emberi kapcsolatok a legkisebb porviharban atomjaikra hullnak szét. Az említett találkozókon ezekről a kérdésekről, a személyiség és a közösség kapcsolatát jellemző önemésztő folyamatokról esett a legtöbb szó. Arról a jelenségről (fejleményről), amelyről a tudomány és a politika hallgat, nem vesz tudomást, vagy egyelőre félvállról kezeli a kérdést. Ellenben nagy politikai hátszelet, média-támogatást kap minden, ami ezt a társadalmi önemésztő folyamatot serkenti. A bértollnokok lelkesen 39


szapulnak és reménytelen esetnek tartanak mindenkit, aki reménytelenül valamely közösséghez tartozónak vallja még magát. Nyilvánvaló, hogy a hosszas társadalmi alkalmazkodás kínos és elhúzódó folyamata valahol elakadt. A nagy jövés-menés (migráció) jelzi, hogy korszakhatárhoz jutottunk. Nem kell különösebb pszichológiai érzék ahhoz, hogy az ember felismerje, hogy a sok egyedi vívódás és zsákutcás élet mögött az egyén és a környezet viszonyának a mélyülő válsága feszül. Ez a válság, mint mondottuk, abban fogalmazható meg, hogy a mai tömegtársadalmat egyetlen közös társadalmi cél sem jellemzi, hiányzik a közös csoportérdek, ami arra szolgál, hogy lélekben összehangolja, egyesítse, harmonikusan kölcsönösen kapcsolatba hozza egymással az egyének viselkedését és cselekvéseit. Közös társadalmi célok és motívumok koordináló, integráló, egyesítő befolyása helyett az embereket számos különböző, többé-kevésbé ellentétes érdek és célkitűzés motiválja. A „menni vagy maradni” dilemmája nem olyasmi, ami esetenként, bizonyos szituációkban bizonyos egyedeknél felmerül, hanem a társadalmi élet jellemző sajátossága, amely az egyén és a közösség közötti kapcsolat zavarának függvényeként szükségszerűen kialakul, fölmerül. Az Én-bizonytalanság annak a sajátos társadalmi helyzetnek felel meg, mely társadalmi „jelleg” mind több egyén pszichés attitűdjében fog megjelenni. A dolgok jelenlegi állásának megértése érdekében szakítanunk kell a történelmietlen ember viselkedési jegyeinek pszichológiai értelmezésével. Félő ugyanis, hogy azzal a látószöggel, tudatmezővel, azokkal a 40


mentális képzetekkel, amelyekkel hagyományos módon az embert és a világát eddig értelmeztük, az ember jelenlegi lelki sajátosságainak és a világtrend változásainak értelmezése terén a továbbiakban nehézségekbe ütközünk. Látszólag elkalandoztunk a témánktól, valójában az okokat próbáljuk körüljárni, amiért a közelmúltban nagy népvándorlás indult meg Magyarországról (valamint a Délvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből). Maga az a körülmény, hogy sok fiatal keresi boldogulását Nyugat-Európában arra utal, hogy a térség nagy átrendeződésének vagyunk tanúi (és akkor még nem szóltunk a muszlim népvándorlók hadáról). Ezt a folyamatot érzékelnünk kell akkor is, ha szem előtt tartjuk, hogy valójában kevés ember élte le egész életét egy helyen, egy faluban vagy városban, ugyanazon utcában, egyazon országban eddig is. Az elvándorlás jelenlegi mértékével kapcsolatban azt kell látnunk, hogy ez a folyamat felgyorsult, jóllehet az egészből csak a jéghegy csúcsa látszik. És mindeddig csak a kibocsátó országokat terhelő problémákról szóltunk. Ennél azonban a „menni vagy maradni” kérdése sokkal összetettebb és bonyolultabb. A globalizációval az ember „élet és munkakörülményei” nem csupán „megváltoztak”, hanem ennek a változásnak egyik velejárójaként fokozódott a befogadó országok szívó hatása is. Már korántsem csupán „agyelszívásról” van szó, hanem egyenesen a fiatal nemze-

41


dékek elrablásáról.10 Szervezetten, jól hangzó ígéretekkel csábítják külföldre a szakmunkásokat és egyetemi végzettségűeket. Nem beszélve arról, hogy a külföldre menés tömeges hisztériáját és pszichózisát is a befogadó országok gerjesztetik. A szándékosan tönkretett vállalatok százai tanúskodnak arról, hogy a munkanélküliséggel járó fenyegetettséget tudatosan hozták létre azok, akik másutt nagyobb jövedelmet ígértek11. Ha túlzóak is az erre vonatkozó feltételezések, és nehéz a folyamat mögött a tervszerűséget és szándékosságot bizonyítani, tény, hogy Nyugaton a befogadó országok demográfiai és (szakember)utánpótlási gondokkal küzdenek. Az utánpótlás csalogatását, hívogatását így aligha lehet kétségbe vonni, még ha a sokat ígérő szavak néha burkoltan hangzanak is el. Néha erre sincs szükség, elég a jobb élet, az anyagi javak, az árbőség iránti vágyat táplálni és túlhevíteni az emberekben, ahhoz, hogy az elvándorlásra való hajlandóság mind erősebbé váljék, és az elhatározó döntés végre megszülessen. Ez „a huszonegyedik század emberének a sorsa”, írja rezignáltan egy pszichiáter.12 Kétségtelen, hogy a globalizációval járó politikai és gazdasági változások nem biztosítanak minden csoportnak, illetve egyénnek egyenlő jogokat és esélyeket. A nagy népvándorlást

10

Mirnics Károly: Fiatal nemzedék elrablása. Aracs, 2015. 2. XV. évf. 60. oldal. 11 Id. m. uo. 12 Sági Zoltán: Elvándorlás – a beilleszkedés viszontagságai. Aracs, 2015. 3. XV. évf. 51. old. 42


azonban, ismételjük, nemcsak gazdasági okok váltják ki, hanem társadalomlélektani folyamatok, emocionális mozgások előzik meg, amelyek abból a hiedelemből fakadnak, hogy máshol lényegesen jobb életet lehet élni, mint ott, ahol az ember született, felnőtt, ahol barátok, rokonok, kollégák, ismerősök veszik körül. Mindehhez az a hit társul, hogy az idegen környezetben személyiségük jobban kifejezésre tud majd jutni, mint abban a közösségben, amelynek ismerik a nyelvét, történelmét, szokásait. Ennek a hiedelemnek az alapja mindenki számára ugyanaz, nevezetesen a médiában zajló univerzális dialógus és kommunikáció folyománya, amely tudati manipuláció szinte tökéletességig fejleszthető. Napjainkban ugyanis a tömegkommunikáció a közösségszervezés meghatározó folyamatává válik, és az egyének sokaságában ugyanazt a cselekvési szándékot váltja ki, ennélfogva az emberek előtt különböző képzetek, vágyak, félelmek, eszmények lebegtetésével járványszerű társadalmi folyamatokat lehet kiváltani.

Nemzetközi trendek Anélkül, hogy a migrációs folyamatokat, mint a népesség alakulásának fontos tényezőjét a továbbiakban mélyrehatóan elemeznénk, itt elegendőnek tartjuk, ha utalunk ennek a folyamatnak néhány általános érvényű jellemzőjére. A migrációs folyamatokat sok esetben globális – gazdasági és társadalmi –erők mozgatják, a vándorlásnak azonban általában lélektani okai is vannak. A migrációra mindig meghatározott történelmitársadalmi kontextusban kerül sor, amit maga a migrá43


ció gyakran megváltoztat. Lévén a vándorlók többsége fiatal, általában képzett és vállalkozókész, a nagyarányú népességmozgás kihat mind a kibocsátó, mind pedig a befogadó ország gazdaságára, kultúrájára, demográfiai sajátosságaira. A migrációs törekvések általában a korábbi rezsimekig nyúlnak vissza, és addig szunnyadnak, amíg a megváltozott körülmények életre nem keltik őket és újabb lökést nem adnak nekik. Kelet-Európában ez történt a rendszerváltozás után felélénkülő kivándorlással is. Ennek előzményei az 1970es évekig nyúlnak vissza, amikor Nyugat-Európában hatmillióra becsülték a térségben mozgó külföldi munkaerőt. Annak ellenére, hogy ezt a mozgást (munkaerővándorlást) fékező rendelkezések sora lépett életbe, a rá következő évtizedben Nyugat-Európa nyolc befogadó országában még mindig ötmillió külföldi munkavállalót regisztráltak. Aztán jöttek a családegyesítési hullámok, amelyek felülírták a munkaerő-mozgást fékező rendelkezéseket. Külön problémát jelentettek az egykori gyarmati hatalmakba érkezők a tengeren túli országokból, ezekre a mozgásokra azonban itt nem szükséges kitérnünk. Bővebben majd az Európát elárasztó menekültek kapcsán ejtünk szót róla. Számunkra mint kibocsátó térség számára a kivándorlás legfőbb mozgatóereje a nyugati munkaerőkereslet és a viszonylag magas fizetések. A befogadó országok népességük állandó fogyása miatt térségünkből hol több, hol kevesebb vendégmunkást engedtek be. Ennek függvényében Európa migrációs térképe jelentős mértékben megváltozott. Olyan országok is befogadó országgá váltak (Olaszország, Spanyolor44


szág), amelyek korábban kibocsátó országnak számítottak. Kanada és az Egyesült Államok annyiban érint bennünket, hogy nagyon sok tőlünk kivándorló munkavállaló meg sem állt a tengeren túlig. Így voltak ezzel más térségek lakói is, amelynek következtében az Egyesült Államok minden bizonnyal a legnagyobb illegális bevándorlási problémával küzd. Kanadában anynyiban más a helyzet, hogy a természetes szaporodás csökkenő üteme miatt rugalmasabb bevándorlási politikát alkalmazott a letelepedési kvóta emelésével. Ezeket a migrációra vonatkozó utalásokat csak annak a bizonyítására említettem, hogy a menni/maradni kérdését ne csak szervezetlen egyéni, individuális törekvésnek tekintsük, hanem társadalmi mozgásokat, a globális munkaerőpiachoz való kellektiv alkalmazkodási formát lássunk bennük. Nem feledkezve meg arról sem, hogy a migráció kapcsán nem elégséges csupán a társadalmi, gazdasági és politikai okaira és hatásaira fókuszálunk, hanem ugyanakkor látnunk kell, hogy az elvándorlás voltaképpen egy hanyatló társadalom, haldokló kultúra első kézzelfogható pszichológiai jele, amellyel a közösségét (gyökereit) vesztett ember fordul saját maga, illetve közössége ellen. Az, aki egy új világot akar meghódítani, egyidejűleg sorsára hagyja hazáját, sajátjait, mint egyén földönfutóvá, gyökértelenné, s ezzel együtt rendszerint lelkileg szegényebb emberré válik.

Politikai átrendeződés A kivándoroltak által hátrahagyott kelet-európai közösségek jószerével még fel sem ocsúdtak a nagy 45


világpolitikai átrendeződést kísérő kivándorlási hullámból, a mérhetetlen lelki (gazdasági és demográfiai) veszteségből, a Föld más térségeiből – a szegénységgel, háborúval sújtott észak-afrikai, közel-keleti, ázsiai és balkáni államokból – olyan menekültáradat indult Európa felé, amelyhez fogható kevés volt a történelem során. Olyan népvándorlásnak vagyunk tanúi, ahol a méreteiben példátlan jelenséget egyszerre gerjesztik hagyományos és új típusú válságok. Nem véletlenül épp azok a célországok, amelyek felé a menekültáradat tart. Az egykori gyarmatbirodalmak volt európai metropolisainak, a briteknek, franciáknak, belgáknak, hollandoknak, sőt a portugáloknak számtalan kapcsolatuk maradt egykori befolyási övezeteikkel. Az elvándorlás onnan Európába, bár a gyarmati rendszer kiszolgálói vagy a vegyes családok kivételével nem volt talán magától értetődő, azért nem tűnt meglepetésnek. A mozgásban részt vevők köre később bővült, és a szabályozás fokozatosan egyre több embert engedett be. A befogadó országok talán még valamilyen bűntudatot is éreztek Afrikával, Ázsiával szemben, így egyes helyzetekben passzívan engedékeny, más esetekben kifejezetten nagyvonalúak voltak a menekültek köreinek meghatározásánál. Ráadásul a bevándorlók szinte „otthon” érezhették magukat, legalábbis egymás között, és eddigi életmódjukat sokféleképpen folytathatták. Ennek egyik oka az, hogy az elvándorlással csak látszólag lehet másoknak hátat fordítani. Az egyén felszabadításának gondolata a közösségi kapcsolatok szétverésével olyan lázálom, amelyet a valóságban nem 46


lehet kivitelezni. A kritikus döntés meghozatalának pillanata persze mindig az egyénhez kötődik, de a döntésben a mintakövetés – az ismeretségek, rokonság külföldön szerzett tapasztalata – nagy szerepet játszik. Az elhagyott társadalom ugyan bomlik, foszladozik, de az egyén új hálókba kapaszkodik, ezért a „menni vagy maradni” dilemmája végül is sohasem magánügy, és sohasem magától értetődő, hanem az egyének valamely közösség tagjaként hozzák meg döntéseiket. Mivel az új környezet a személyes biztonság, a kényelem, megszokás, társadalmi kapcsolatok elvesztésének a kockázatát jelenti, önmagában az alacsony életszínvonal és jövedelemhiány a döntéshez általában nem elegendő. A kockázatvállalásban nagy szerepet játszanak a rokonok, ismerősök, szomszédok által szerzett, kiépített hálózatra (ismeretségi körre) való támaszkodás kilátásba helyezése. Közelebbi és távolabbi célpontokat csak ilyen interperszonális hálózatok révén lehet elérni. Kitelepüléskor ugyanezekhez a hálózatokhoz folyamodnak segítségért az érintettek, akik maguk is újratermelik és bővítik a hálózatot, elsősorban abban a tekintetben, hogy a jövőbeli kivándorlók számára modellt, egyben információt és segítséget jelentenek. Az interperszonális hálózatoknak köszönhetően a potenciális kivándorlók csak azokat a célállomásokat veszik figyelembe, amelyek ily módon célkeresztbe kerülnek, vagyis igen kisszámú célállomásra (mondjuk Londonra, Berlinre) összpontosítják figyelmüket. Ki kell emelnünk, hogy ugyanakkor a személyes hálózatuknak köszönhetően származási helyükhöz is kötődnek, vagyis attól nem szakadnak el teljesen. 47


Régebben, elszórtan talán ma is, a bankátutalások is erősítették ezt a köteléket. Ám ha lépésről lépésre történő mozgások következtében ezek a hálózatok nagyon megerősödnek, kiszélesednek, súlypontjuk az óhazából az újba helyeződik, melynek következtében otthon egész régiók, települések néptelenedhetnek el. Különösen, ha szórványos a visszatelepülés.

A hálózatok szerepe A kivándorlás hátterében húzódó hálózatok nagy szerepet játszanak az identitás megőrzésében is. Jóllehet a bevándorló csoportok sokáig ragaszkodnak a régi hálózathoz, elkerülhetetlen, hogy ne alakítsanak ki új kapcsolatokat, ne épüljenek be új struktúrájú hálózatokba. Ennek a kettőségnek köszönhetően egyes foglalkozásokban, munkahelyeken, cégek részlegeinél sokszor egy-egy régióbeli vagy etnikai csoport koncentrálódik, valamelyik népcsoport tagjai vannak túlsúlyban. Egy bevándorló elmagyarázta, hogyan működik ez a folyamat. Úgy, hogy tulajdonképpen szelektív munkaerő-toborzás folyik egyes foglalkozásokban. Ha új emberre van szükség, az orosz keres egy orosz havert, a horvát egy horvátot, a görög egy görög havert. Az ember összeszedi a haverjait, így alakul ki a görög részleg, ukrán részleg, és mondjuk a magyar részleg, bár sokan panaszolják, hogy az összetartás legkevésbé ránk, magyarokra jellemző. Ugyanígy működnek a származási helytől függően is a „befogadó” hálózatok. A statisztikák azt mutatják, hogy az egymással kapcsolatban álló bevándorlók a hálózatnak köszönhetően sokáig megőrzik identitásukat. Néha nagyobb hazafi48


akká válnak, mint voltak az óhazában. A második vagy a harmadik generációnál azonban a folyamatosan változó belső struktúrájú hálózatok annyira átalakulnak, hogy az elődök már nem tudják megakadályozni sem az új kapcsolatokat, sem az asszimilációt, nyelvvesztést és beolvadást. Ha felismerjük a migrációs folyamat hálózatokon alapuló működését, értelmetlenné válik számos bevett kérdés, ami a menni/maradni kérdéssel kapcsolatban fel szokott merülni. Például, hogy kik a bátrabbak, vállalkozó kedvűek, talpraesettebbek, elszántabbak. A kiválasztódás ugyanis nem személyiség-dimenziók mentén történik, hanem a társadalmi kapcsolatrendszereken múlik. Abban az értelemben is, hogy a szándékok és lehetőségek mellett az adott közösségbe való integrálódás foka perdöntőbb, mint az illető anyagi helyzete. A lazán integrálódó személyek könnyebben és gyakrabban változtatják helyüket, mint azok, akik érzelmileg erősen kötődnek szeretteikhez, anyanyelvükhöz, szülőföldjükhöz. Ebben az értelemben a felerősödő migrációs folyamatok nemcsak az életszínvonal és jövedelem csökkenésével állnak összefüggésben, hanem az adott társadalmi közösség kohéziójának a gyengülését jelzi.

Kitágított élettér Más a helyzet, ha a kivándorlók csoportja többékevésbé homogén hálózatot alkot, megőrzi nyelvét, kultúráját, s mindenki a küldő (otthoni) hálózatban elfoglalt helyét, ilyenkor valójában egy adott népesség kitágítja földrajzi elterjedését, azáltal, hogy a népesség 49


egy része olyan területre telepszik, ahol korábban nem élt. Ezt tették például az angolok és franciák, akik Amerikába költöztek. A másik véglet, amikor az áttelepülő minden kapcsolatát elveszti a szülőfölddel, a kapcsolati hálózat, amivel rendelkezik, nem tudja megőrizni nyelvét, identitását, beolvad a célterület népességébe. Azt hinnénk, hogy az otthoni jogosultságok, kapcsolatok, nyelv stb. megőrzése létszám kérdése, de nem, hanem az említett küldő hálózatok láncolatának fennmaradásától vagy megszakadásától függ. Ami bizony azzal kezdődik, hogy az érkezési helyen élő honfitársak milyen információkat, segítséget, bátorítást nyújtanak az újonnan érkezetteknek. Ebben az esetben is egy népesség belső struktúrájáról, kohéziójáról, illetve annak hiányáról beszélünk. Vannak népek, amelyek ma is mintegy közösségbe szerveződve érkeznek külföldre, például az Egyesült Államokba, és vannak népek, akiknél a karriervágy erősebb minden kötődésnél, s akik megragadnak minden lehetőséget helyzetük megváltoztatása érdekében. Természetesen két végletről beszélünk, amelyek között vannak átmeneti helyzetek, átfedések. Bennünkre, magyarokra azonban inkább a szétszóródás jellemző, míg például velünk ellentétben a délkelet-ázsiai, karibi és közép-amerikai emigránsokra, olaszokra, görögökre nyelvük, hagyományaik, identitásuk megőrzése. Vannak persze más sajátosságai is az emigrációnak, amit szintén figyelembe kell vennünk. Az említett népeknél és sokan másoknál, a kivándorlás célja az otthon maradottak segítése, a háztartás fenntartása, vagyis ritkán kelnek útra egész családok. Ráadásul a külföldi 50


munkavállalók egy-egy zárt közösségben élnek, olcsó szálláshelyeken, keményen dolgoznak, viszonylag kevés kapcsolatot tartanak fenn a fogadó ország lakosaival, s minden megtakarított pénz hazaküldenek. Ellenben nálunk szedi sátorfáját az egész család pereputytyostól, igyekszenek mindent feladni, ami múltjukra emlékezteti őket, jövedelmező pozíciókra törekszenek, gyorsabb beilleszkedésük érdekében gyakran el is válnak, a gazdasági tőke, ha van egyáltalán, az új hazában halmozódik föl.

Tömegpszichózis Az elmenők életében voltaképpen ugyanazok a motívumok játsszák a fő szerepet, mint a maradók életében: folyamatosan többre vágynak ezek is, azok is, azt szeretnék, hogy jobban éljenek. A különbség annyi, hogy az elmenők azt hiszik, hogy más országban, mint ahol születtek, jobban fogja magukat érezni. Sőt, mindenütt, minden más országban jobb, csak éppen ott rossz, ahol élnek. A kérdés eldöntésében tehát, hogy „menni vagy maradni”, aligha lehet és szükséges hasznos tanácsokat adni. Inkább a lehetőségeket kell felsorakoztatni, hogy mi jár egyik és mi a másik döntés mellett, nem csupán rövidebb, hanem hosszabb távon is, és nem csak a javak tekintetében, hanem érzelmi és gondolati téren. A személyes mérlegelést illetően azonban ne legyenek illúzióink, többször utaltunk rá, hogy a migrációban az egyik legfontosabb elem a tömegpszichózis. A jövő azonban, függetlenül minden egyéni mérlegeléstől és tömegpszichózistól, felderíthetetlen terület mindannyiunk életében. Különösen az a migrá51


ciós folyamatok tekintetében. A korábban akadályt jelentő határok jelentőségének elmosódásával, az internet és az ún. digitális nemzedék megjelenésével például korábban elképzelhetetlen helyzet állt elő. Az említett személyes hálózatok ugyanis, amelyekről beszéltünk, napjainkra egy határokon átnyúló, kiszélesedő, végtelen lehetőségeket magában rejtő hálózattá váltak, amelyek nemcsak az elmenőket bátoríthatják, segíthetik, de a fiatalok elvándorlási folyamatának a megállítását és visszafordítását is eredményezhetik, hiszen minden híradás a nehézségekről szinte pillanatok alatt eljut minden útra készülődőhöz. Ma nemcsak egy fénykép érkezik nagy sokára kivándorolt barátunktól, amit az új autójáról készített, csinos kis házzal a háttérben (a hitelekről nem esik szó a levélben), hanem az internetnek köszönhetően a szemetes vödörbe is belelátunk, s szinte azonnal értesülünk az árva lelkek csalódottságáról, gondjairól, nehézségeiről.

Riadalom és fejetlenség A „menni vagy maradni” kérdést illetően a tömegpszichózis erősödésével egyre nő a riadalom és a fejetlenség. Térségünkben, így a magyarok körében is, egyre mélyebb gyökeret ereszt a távlattanság-érzés és a kishitűség. Mi itt, Kelet-Közép-Európa peremén, főleg a Balkánon, Európa szemében csaknem barbárok, a legjobb esetben is gyanús népség, „bajkeverők” vagyunk. Sajnos, elhisszük magunkról, hogy csak akkor vagyunk valakik, akkor vagyunk értékes emberek, ha másokhoz hasonlítunk, azokhoz, akik a gyarmatbirodalmak zsírján hizlalták kövérre demokráciájukat 52


(pénztárcájukat). Mi viszont itt valamennyien Trianon áldozatai vagyunk, akik a rendszerváltozással légüres térbe kerültünk, hit és vezéreszmék nélkül élünk, várva a jobb napokat. Ezeket a jobb napokat azonban, hiába várjuk, senki sem fogja helyettünk megteremteni. Mindez azért van így, mert mi magunk sem vesszük tudomásul értékeinket, elvesztettük autonómiánkat, amire még igazán szert sem tettünk. Nemcsak, hogy nem tudtunk kollektív egyénné válni, vagy akár az egyének szabad választásán alapuló közösséggé, de a nemzeti, nyelvi, kulturális hovatartozás is, ami identitásunk alapjául szolgál, mind halványabb, erőtlenebb, szétfolyóbb bennünk. Márpedig amilyen fontos szerepet játszik a nyelv és a kultúra a nemzet létrejöttében, legalább olyan fontos szerepe van egy adott közösség jövője szempontjából. A legnagyobb baj talán az, hogy Németh Lászlót parafrazálva a rendszerváltoztatás óta, a gazdaság leromlása mellett, szellemi hanyatlás is, a minőség leromlása zajlik. A magyar szellem, a gondolatok és tettek helyett a túlpolitizált világ varázsszavai lettek irányadóak, ezzel együtt vált egyre vonzóbbá az euró-atlanti világ. Azokat, akik ebben a helyzetben megpróbálnak úrrá lenni a pártok által meghatározott embrionális szellemi állapotokon, igyekeznek mielőbb a parton kívül látni. A hangadók az egyik oldalról azt harsogják a fülünkbe. hogy mindenkinek joga van eldönteni, hol akar élni, s ebben nem akadályozhatják meg azok, akik a kiszemelt területen már hosszabb ideje közösségben élnek. Miért nem? Azért, mert a liberálisok szemében egy közösséghez (nemzethez) való tartozás nem jelent 53


többet szabadon létesíthető és megszüntethető identitáskeretnél (jogviszonynál), tehát olyas valami, ami nem korlátozhatja az olyan alapvető emberi jog érvényesítését, mint a lakóhely szabad megválasztása. Azok gondolkodnak így, akik számára a nemzet, vallás, lakóhely stb. nem több, mint az állampolgárok esetleges és pillanatnyi összessége. Ennek alapján nem követelhető meg senkitől, hogy alkalmazkodjon az identitásukhoz ragaszkodó emberekhez, azok szokásnormáihoz, megszokott életformájához13. A múlt század liberálisai még nem így vélekedtek. A 19. században még úgy vélték, hogy a befogadó közösségek igenis mérlegelhetik, hogy sajátos érdekeiknek megfelelően a jövevényeket befogadják vagy nem. Azóta azonban gellert kapott a történelem, a közösségek elvesztették a mérlegelés jogát, alávetett helyzetbe kerültek, ennek következtében a gyors ütemű és tömeges bevándorlást szinte semmi sem állíthatja meg. Láttam egyszer egy festményt. Egy földből kitépett fát ábrázolt. A fa gyökereinek csak a csonkjai maradtak meg, ezek meredeztek az ég felé. A gyökér többi része, a fától külön, beleszakadt a földbe. Ez a gyökértelen fa emlékeztet engem leginkább a régi otthonuktól, megszokott környezetükből elszakított emberekre. Sőt, nemcsak rájuk, hanem a maradókra is, csonkjaira száradó kisebbségi közösségünkre és a célkitűzés nélkül, szellemi-eszmei zűrzavarban vergődő nemzetre.

13 Vö. Lányi András: Eltorzult liberális alkat, zsákutcás rendszerváltozás. Mandiner.hu. 2015. szeptember 12.

54


EGY ÚJ VILÁG KÜSZÖBÉN A világ szerveződik, mindenekelőtt ezt az alapvető tényt kell megértenünk, írja Teilhard de Chardin.14 A változás, szerveződés azt jelenti, hogy az adott faji, nemzeti, társadalmi, családi, vallási, világnézeti, erkölcsi és felekezeti keretek megrendülnek, és valami újnak adják át a helyüket. Az emberiség megpróbál másként társulni és csoportosulni, mint a addig. Ez így – elméletileg – meggyőzően hangzik, a valóságban azonban nem egészen ez történik, hanem – változó vallási, világnézeti, erkölcsi és felekezeti keretek mellett – kíméletlen harc folyik az emberek között a javakért, azok elosztásáért. Ez a kíméletlen harc magában foglalja a tudat befolyásolásáért folyó küzdelmet is. Egymást követő megrázkódtatások, növekvő bizonytalanság közepette változik a világrend. A bizonytalanság manapság globális, amire Amerika egyeduralma nyomja rá a bélyegét. Ez a világrend ugyanakkor egy ideje már válságban van. Lehetséges, hogy ez a dolgok természete, mert egy mégoly erős hatalom sem képes sokáig egyedül uralni a világot. Egyes meglátások szerint legfeljebb 30 évig, aztán a hatalmi világrend elkezdett szétesni. A folyamat, úgy tűnik, megállíthatatlan. Jelenleg az amerikai befolyás megtartását és megerősödést célzó erőfeszítések csak tovább növelik

14 Vö. Teilhard de Chardin: A mindenség himnusza. Ahogy lehet. Sǎo Paulo, 1970.

55


a bizonytalanságot, tetézik a bajt. Gondoljunk csak Észak-Afrikára és a Közel-Keletre, ahol Amerika lépései a várttal éppen ellentétes hatást értek el. A politikai és katonai beavatkozás következtében a térség ma a teljes összeomlás állapotában van. Az emberiség történelmében eleddig páratlan arányú népvándorlás, amelynek tanúi vagyunk, ennek a beavatkozásnak a folyománya. Afféle járulékos veszteség, hogy ennek következményeként a nagyarányú népvándorlás esetleg eltüntetheti a föld színéről az Európa területén kialakult sajátos civilizációt. Jó ideig eltart még, amíg Európában a rend helyreáll (ha helyreáll), és amíg a nagy világhatalom által feldúlt rendszerek valamelyest megszilárdulnak, és sikerül valahogyan ismét stabilizálni a régiót. Európa a második világháború óta nem élt át olyan súlyos és kiterjedt válságot, mint amilyen most van. A válság oka nem csupán az idegenek beözönlése, hanem az, hogy Európa maga van válságban.15 A legóvatosabban fogalmazva is azt mondhatnánk, hogy egy nagy színjátéknak, drámának vagyunk a tanúi. Sokan nyíltan egy új világrend érkezéséről és a nyugati civilizációt uraló (felváltó?) titkos szervezetről beszélnek. (The New World Order). Ez a világszervezet lenne hivatott rendbe hozni az emberiség „háza táját”. Nem teljesen

15

Európa „elsődlegesen egy mély szellemi, erkölcsi és ebből fakadó politikai válságban van. Európa maga beteg” – mondta Kövér László. ORIGO, MTI 2015. 09. 13. Forrás: www.origo.hu. Kövér László: Európa krízisponton van. 56


új gondolat, hiszen a kommunisták is erről álmodoztak: azt hajtogatták, hogy a világ a nemzetek, vallások, közösségek, érdekcsoportok sokfélesége miatt a vesztébe rohan, amit meg kell akadályozni, erre lesz hivatott a kommunizmus. A nemzetközi anarchia megszüntetésének és a világbéke megteremtésének most állítólag ismét csak egyetlen útja-módja kínálkozik, nevezetesen az önálló nemzetek (nemzetállamok) megszűntetése, mert hogy ezek képezik a nemzetközi viszály magvát, a sorozatos háborúk okát. A nemzetállamok félresöprése után pedig egy világszervezetbe kell tömöríteni a föld összes lakóját. Ez a világszervezet vagy világkormány filozófusok és tudósok irányítása alatt állna, igazságosan gazdálkodna a föld javaival és a munkaerővel, és – természetesen az emberiség javára – korlátok közé szorítaná a szaporodást, gondoskodna az emberek valamennyi testi-lelki szükségletéről. Lehetséges, hogy valamikor, a távoli jövőben ilyen irányt vesz a történelem. Ki tudja? Kialakulhat egy globális társadalom, amelyben közel egységes a kultúra. Feltéve, ha az ember megéri azt időpontot. Az új világrendre való törekvés színfalai mögött azonban egyelőre (alig leplezetten) a pénzhatalom emberei nyomulnak. Jelenleg tehát arról kell beszélünk, hogy most és a következő évtizedekben mi legyen a népek, államok, kultúrák, nyelvek, vallások, intézmények sorsa. Az új világrendre való törekvést sokan csupán képzelgésnek tartják, és a különböző „összeesküvéselméletek” közé sorolják. De annak, aki nyitott szemmel jár a világban, régen észre kellett vennie, hogy a nyugati civilizáció minden olyan megosztottságot fenn57


tartó és növelő eszközt bevet, amely csökkenti, sőt megszünteti a közösségek önvédelmi képességét, különböző kultúrák megőrzésének lehetőségét. Ennek érdekében a nemzetiségi, vallási, nemi, életkori, szakmai különbségeket szándékosan a gyűlöletkeltés forrásává teszik, és egy hamis társadalom- és emberfelfogás propagálásával (anyagi, politikai, tudományos) támogatásával gátolják, megakadályozzák az ember (a személyiség) társadalmi beágyazottságának, történelmi gyökereinek és kulturális meghatározottságának a hiteles megismerését. Mindezt azért, hogy a hagyományos társadalomszervezési rendszert maradéktalanul szétverjék, s a félrevezetett, tudatuknál fogva manipulált emberek olyan értékrendet, politikai irányelvet kövessenek, amely az új világ kívánalmainak, illetve az új világot formálók érdekeinek és céljainak megfelel. Kérdés azonban, hogy a föld népeit politikai furfanggal, katonai erővel, a nemzetállamok megszállásával, a közösségek szétverésével, a tudat manipulálásával „új nemzetté” lehet-e formálni, kovácsolni? Nem kétséges, hogy kellő propaganda után a legképtelenebb ostobasághoz is hozzá lehet az embereket szoktatni, a legeszelősebb törekvésekből is közóhajt lehet teremteni. De vajon előre látjuk-e ennek az eszelős törekvésnek az eredményét? Nem vitás, hogy különböző államok, népek, kultúrák érintkezése súrlódással jár együtt, néha konfliktusokhoz vezet. Ez azonban az evolúció, a fejlődés elkerülhetetlen kísérő jelensége. Mint ahogyan az is, hogy a népesség növekedésével a társadalom elkezd apróbb, kisebb csoportokra, érdekközösségekre, vallásokra, nemzetekre töredezni, ami 58


nem zárja ki az arra irányuló törekvést és szerveződést, hogy az államok, népek, kultúrák, csoportok egymáshoz közeledjenek. Az érdekellentétekből származó feszültségek megszelídíthetőek, a konfliktusok kerülhetőek, a háborúk mellőzhetőek, legalábbis az erre irányuló törekvések előbb-utóbb eredményhez vezetnek. Elvégre az ember az egyetlen lény, aki képes tartósan, szervezetten saját egyéni (és csoport) érdeke fölé helyezni az emberi faj nagyobb közösségeit. Ettől még a közösségek közötti agresszió magas szinten maradhat, a konfliktusok gyakoriak lehetnek, de kultúrával ezt is lehet szabályozni. Ez az ember hallatlan előnye az állatvilággal szemben. Az evolúció tehát nem a tömegtársadalomra formálta az embert, hanem csoportokat, közösségeket hozott létre, jelesül épp az ember szocializálása érdekében. Hasonló elveken nyugszik a társadalom is: különböző csoportok, közösségek együttélése a csoportok és közösségek szocializációján alapszik. A szocializációs láncszemet sem az egyének életéből, sem a társadalomszerveződésből nem lehet kihagyni, nem lehet megspórolni. Amikor az ember még a szavannán szaladgált, nem az individuális hóbortjainak élt, hanem a közösségek szükségletéhez igazította életét, mint ahogyan a csoport, közösség segítette, biztosította saját életét. Igazat kell adnunk Csányi Vilmosnak, aki szerint a közösségfogalom kialakulása volt az a hatalmas ugrás, amely az ember emberré válásának az útját kijelölte. Ebben nem csupán a nyelv megjelenése játszott fontos szerepet, hanem a közösségi tudat kialakulása is. „Ha 59


van egy közösség, akkor tudom, hogy nálam nagyobb, hatalmasabb, erősebb, segít rajtam, odatartozom. Az evolúcióban azért fejlődött ki ez a képesség, mert ez kellett a túléléshez.” 16 Közösség nélkül a tömegtársadalmak gyermeke sem válik igazán emberré, ahogyan Ranschburg Jenő mondja: megreked egy „köztes” létezésben. Ranschburg ezzel a köztes létezéssel kapcsolatban a „janicsáreffektusról” beszél. „A janicsáreffektus lényege, hogy a gyerek nem a családban nő fel, ezért az individuum nem tud kifejlődni. Ennek következtében a gyerekből fogaskerék lesz, gépiesen működve képes akár ölni is úgy, hogy semmilyen belső megrendülést nem érez. Igazában semmihez sem ragaszkodik…”17 Ehhez hozzátehetjük Csányi Vilmos meglátását, aki szerint az új világ felé vezető utat nem a hagyományos társadalomszervezési rendszer, a közösségekre alapozó élet maradéktalan szétverésében kell keresnünk, csak azért, hogy az emberek olyan értékrendet, iránymutatást kövessenek, amelyek az új világ formálóinak megfelelnek, hanem éppen ellenkezőleg, a közösségek szocializációs szerepének megerősítésére kell törekednünk. Nevezetesen az iskolákban olyan kis közösségeket kellene kialakítani, amelyekben a gyerekek megta-

16 Csányi Vilmos: Orbán nem érti ezt a világot. http://24.hu/kozelet/2015/09/24/csanyi-vilmos-orban-nem-ertiezt -a-viagot/ 17 Előkerült egy Ranschburg Jenő-interjú, amit halála előtt néhány héttel adott. Forrás: http://librarius.hu/2015/04/02/elokerultegy-ranschburg-jeno-interju-amit-halala-elott-nehany-hettel-adott/

60


nulnának szabadabban, de bizonyos normákat betartva élni, nem pedig csak hátratett kézzel elvégezni a feladatokat.18 Egy szó, mint száz: pszichológiai értelemben képtelenség közösségek nélküli társadalomról beszélni, az emberek új típusú, globális szövetségéről képzelődni. A tömegtársadalmak embere primitív, kapzsi, irigy és elégedetlen, ugyanakkor agresszív, ha szükségleteit, vágyait, viselkedését valamiért keretek közé kell szorítania, ha önmagát bármilyen téren féken kell tartania. Az erre vonatkozó gátlások ugyanis csak presszióra, a csoport nyomására épülnek ki. Megszületése után még mindenféle „belátás” hiányzik az embercsecsemőből, együttélésre szocializálni kell az embereket, amelyre csak a közösség képes. Az új világrendre való törekvéssel kapcsolatosan, amit (hadd ismételjük) sokan képzelgésnek tartanak, érdemes napjaink két fejleményére utalni. Az egyik a globalizáció gyors előretörése, amely – ahogyan David C Korten fogalmaz – „kiveszi a hatalmat a közjóért felelős kormányok kezéből, és egy maroknyi tőkés társaság és pénzügyi intézmény kezébe juttatja, melyeket egyetlen kényszerítő akarat mozgat – a rövid távú pénzbeli nyereségre való törekvés.”19 A másik fejlemény a migrációs-kérdés kezelése, amit megtévesztő módon menekült-jogi kérdésként tárgyal a média. A

18

Csányi Id. m. Vö. Fekete Gyula: Napló a történelemnek, 101 éjszaka. Trikolor Könyvkiadó. 284. oldal 19

61


népvándorlás eszkalálódásában ugyanis jól tetten érhető a kibocsátó térségek gazdasági ellehetetlenítése, a korábbi politikai-kulturális struktúra szétverése, melyet tudatos manipuláció és az érzelmek felkorbácsolása kísér. A 20-adik század csodafegyvere az atombomba volt, a 21. századé a mesterséges népvándorlás. Gondatlanságból vagy szándékos hangulatkeltéssel ugyanis nemcsak egész országokat, népeket késztetethetnek menekvésre, hanem az egész világ átrendezhető.

A tőkés társaságok világuralma A globalizációs folyamat azzal kezdődik, hogy a tőkés társaságok politikai-gazdasági kiszolgáltatottságba taszítják a kiszemelt országokat, majd elkezdődik a játszadozás a pártokkal, amelynek az a célja, hogy a hatalomra kerülő elit adósságcsapdába viszi az országot. Ezeknek a kapcsolatoknak gyakorlatilag semmi sem állja útját, ás ezek már egész kontinenseket hálóznak be. Mára sikerült elérni, hogy a helyi komprádor értelmiség egyre több országban a tőkés társaságok világuralmi törekvéseit szolgálja. Miután a közjóért felelős kormányok kezéből kikerül a hatalom, gyakorlatilag maximálisan kiszolgáltatottá válnak ezek az országok. Érdemes Fekete Gyula több évtizeddel ezelőtti naplóját fellapozni, amelyben azt fejtegeti, hogy a gazdasági globalizációval voltaképpen egy új világháború van kibontakozóban, melyet egyetlen puskalövés nélkül, virtuális terepen és frontokon, fehér íróasztal mellett vívnak az ellenfelek egymással. Lehetséges, hogy már ennek a modern háborúnak vagyunk a tanúi? 62


Az elnemzetietlenedés jelzi a monopolkapitalizmus előretörését. De mivel ma semmit sem „korrekt” a nevén nevezni (lásd: PC-rendőrség), monopolkapitalizmus helyett legfeljebb csak multinacionális cégeket lehet emlegetni, de a gazdasági és politikai elemzők általában csak „multiknak” nevezik a monopolkapitalizmus hídfőállásait. „Multiknak”, akiket mint megmentőket emlegetnek, hiszen állítólag ők hozzák a „friss tőkét”, egy-egy országban nagyarányú beruházásokat végeznek, munkalehetőségeket teremtenek. Jól meg kell tehát becsülni őket, akkor is, ha leginkább a szennyező iparágakat telepítik a fejlődő térségekbe. Beszédes ugyanakkor, hogy a multinacionális vállalatok termelése kétszer olyan gyorsan nő, mint a világ nemzeti összterméke.20 A vállalatbirodalmak félelmetes iramban fejlődnek, terjeszkednek – ezek jelentik a hódítás és a modern gyarmatosítás frontjait. A globalizáció másik jellemzője (feltétele, ismérve) a tőke szabad áramlása. Ez valójában szabad manőverezést jelent a multinacionális cégeknek. Gyakorlatban a kiszemelt országok kíméletlen kifosztását jelenti, lévén, hogy a bankok, hitelek, politikai befolyásuk révén szabadon alakítják (diktálják) az árviszonyokat, bérviszonyokat, az adópolitikát, költségvetést, egészen az egészségügyi szolgáltatások színvonaláig, a nyugdíj-

20 A multinacionális vállalatok befolyását jelzi, hogy a General Motors Magyarország nemzeti jövedelmének sokszorosát termeli. Az IBM birodalma például 80 országra terjed ki.

63


rendszerig. Vagyis a „multik” lefölöznek mindent, de ezzel nem elégszenek meg. A valutaárfolyam önkényes módosításaival dollármilliókat tesznek (egyik napról a másikra) zsebre. Nincs az a lerongyolódott ország, amelyben – ha egyszer betették a lábukat – többmilliárdos profitra ne tennének szert. Miután az ágrólszakadt emberek egy idő után futnak a pénzük után, a migráció körül hatalmas hűhót csapnak, menekültkérdést csinálnak a dologból, és ismételten újra csak hasznukra fordítják az egész folyamatot. De ez nem minden. Nem elég az olcsó munkaerő, az alacsony bérek, az adópolitikába való beleszólás, a valutaárfolyammal való manipulálás, a környezetszennyezés, a megkaparintott országok adósságcsapdába való hajtása, a munkaképes fiatalok kivándorlásra buzdítása (kényszerítése), a folyamatos munkaerő- és agyelszívás. Mindez nem elég. A „multik” az elrablott pénzzel szívesen húzódnak meg az adóparadicsomokban, hogy a lehető legalacsonyabb adót fizessék jövedelmükre. Az évi többmilliárdos forgalmat lebonyolító vállalatok irodái offshore-cégei elférnek egykét kisméretű, ütött-kopott szobácskában valamelyik jellegtelen bérház sokadik emeletén. Más szóval az adót nem a kifosztott országok költségvetésébe forgatják, hanem a Bahama szigeteken nyaralnak belőle. A multinacionális vállalatok hazátlanok, nem kötődnek igazán valamely országhoz. Nincs is rá szükségük. A cégek ott termelnek, ahol a költségek a legalacsonyabbak, és ott értékesítenek, ahol a haszon a legnagyobb. Minden létező nemzetgazdaságtól elkülönülnek, a szó szoros értelmében véve nemzetek fölöttiek. 64


A nemzeti határok számukra csak bürokratikus akadályt jelentenek. És addig, míg a határokat „átjárhatóvá” nem teszik, nem nyugszanak. Bármikor képesek gazdasági hatalmukat politikai hatalomra váltani: könnyűszerrel tudják befolyásolni a kormányokat, megbuktatni, zavargásokat kelteni. A névleges politikai hatalom többnyire már tehetetlen a multinacionális cégekkel szemben. Nem új világállam jön létre, hanem a multinacionális cégek tesznek szert világhatalomra. A kettő pontosan ellentéte egymásnak.

Szabad rablás vagy szabad kereskedelem? Nehéz elvetni a gyanút, hogy összefüggés van a titkos Transzatlanti Szabadkereskedelmi Egyezmény megkötésének kierőszakolása és a migrációs áradat Európára való zúdítása között. Az USA és az EU között tervezett kereskedelmi megállapodást a politikusok és nagyvállalatok dolgozták ki, szigorúan zárt ajtók mögött. Már a módszer is, mellyel ezt a megállapodást előkészítették, arra utal, hogy ez az egyezmény nem a fogyasztók érdekeit kívánja védeni. Akkor vajon kinek az érdekeit védik? A nagyvállalatok (óriáskonszernek) befolyása addig fajult, hogy ma már képesek arra, hogy a teljes nyilvánosság kizárásával érjék el politikai céljaikat. Amennyiben a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodás létrejön, veszélybe kerülhet több ország, köztük Magyarország szuverenitása. A szerződés jelenlegi formája – a kiszivárgott információk szerint – korlátozná a nemzetállamok bírás65


kodási kompetenciáit. A befektetők profitjának védelme érdekben a nemzetállami igazságszolgáltatási rendszeren kívüli bíróságra bízná a vitás kérdések eldöntését. A Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodás (TTIP) gazdasági hatásaira, a tervezett GDP növekedésre és foglalkoztatásra gyakorolt hatására itt nem térnénk ki. Elég az hozzá, hogy az eddigi elemzések ellentétes konklúziókra jutottak, mindenesetre kétségesnek látszik, hogy a TTIP lenne Európa gazdasági problémáira az orvosság. Meglepő viszont a vele kapcsolatos társadalmi ellenállás, és több európai kormány is jelezte, hogy nem kívánja azt aláírni. Eddig Európaszerte két és fél millió aláírás gyűlt össze a multiknak kedvező és az európai fogyasztó- és környezetvédelmi szabályokat lazító egyezmény ellen, ami jelentős politikai nyomást gyakorol a képviselőkre. Negatív fogadtatása miatt az EP-ben mára megbomlott a TTIP-t támogató egység, ezért eddig még nem kerülhetett sor az egyezmény pontjairól szóló vitanapra.21 Az európai parlamenti képviselők többsége azonban később külön határozatban támogatta az EU és az Egyesült Államok közötti szabad kereskedelmi tárgyalások (TTIP) folytatását. A kötélhúzás tehát folytatódik. És vele minden bizonnyal a nyomásgyakorlás is.

21Szabó Anna: forrás: http://mno.hu/magyar_nemzet gazdasagi_ hirei/a-multiknak-jo-a-ttip-1293953

66


Bilderberg-találkozó Tirolban – rendkívüli biztonsági intézkedések mellett - titokban tanácskozik a világelit. A híradások szerint22 több országból 140 politikus, bankár, cégvezető és tudományos szakember fejti ki véleményét a világban zajló folyamatokról. Az újságírókat ezúttal is távol tartják a tanácskozástól. A hotel közelében fél kilométeres körzetben civilek sem tartózkodhatnak. Ezen a nemzetközi fórumon, amelynek nincs napirendje és konkrét döntések nem születnek, illetve soha nem árulhatják el, hogy milyen döntések születtek, s azt sem, hogy a titkos találkozón felmerült kérdésekben az egyes álláspontok mellett kik álltak és az ellenvéleményt kik képviselték. Nyilvánvalóan ezeken a titkos tanácskozásokon dől el a világ sora, és nem azokon a nagy hírveréssel beharangozott, egy hónappal korábban bejelentett, pontos napirendi ponttal összehívott, akkurátusan kidolgozott és a hatóságoknak leadott ügyrend mellett lefolytatott küldöttgyűléseken. Ez az összejövetel fölvet néhány kérdést. Ki hatalmazta föl a meghívott embereket, hogy a világelit ülésén részt vegyenek? Ki dönt a személyükről? Ki dönt a napirendről? Mi lesz a döntések sorsa? Mi van a demokratikus elvekkel? Mi van a jogorvoslás lehetőségével? Az Európát sújtó illegális bevándorlás számos kérdést vet fel mind a TTIP folytatását, mind Bilderberg-

22

Magyar Nemzet, 2015. június 13. LXXVIII. évfolyam, 137.

szám 67


találkozót illetően. Schmidt Mária az M1 (TV) egyik esti műsorfolyamában a migrációval foglalkozó írásáról beszélve közölte feltevését, mely szerint Európába "új telepesek" érkeznek, és ez folyamat "egy jól megtervezett és kivitelezett stratégia része". Schmidt Mária kiemelte: nem tudni, ki küldte ezeket az embereket és milyen feladattal. Azt viszont látni, hogy minden, amit Európa felépített a második világháború után közös erőfeszítéssel, "az porlad szét a szemünk előtt".23 Vannak, akik még sarkítottabban fogalmaznak, és azt fejtegetik, hogy Európa ellen pszichés, katonai és gazdasági háború folyik a kontinens legyengítésére, miközben az USA Oroszország ellen fordult.24 Lehetséges ugyan, hogy a bevándorlók egy része tényleges üldöztetés miatt kel útra, de mivel a migránsok többsége mindenféle úti okmány nélkül érkezik, lehetetlenné téve, hogy származását, kilétét, jogosultságát a hatóságok ellenőrizzék, a nagy többség vélhetően a jobb élet reményében kel útra. Még csak nem is az elemi éhség készteti őket útra, hanem a nyugati országok magasabb életszínvonala, főként a kilátásba helyezett segély (amely sokszorosa az otthon munkával szerzett jövedelemnek) csábításának nem tudnak ellenállni. Ebben a kérdésben sincs egyetértés az Európai Unióban, míg a liberális oldal a menekültekben szívsebészeket lát és humanitárius katasztrófát vizionál, a

23

Forrás: Schmidt Mária: Illegális bevándorlás. http:// www.ma.hu/belfold/ 24 Források: hídfőnet, jövőnkinfo, hungarianrealnews, pi-klub, identitásblog, orientalista, pestisrácok, estiújság) 68


konzervatív oldal az Európát elárasztó tömegekben civilnek álcázott katonákat, potenciális terroristákat lát.

A béna kacsa A bevándorlás erőltetése csupán az első lépés, melyet vagy erőszakos integráció és asszimiláció követ, vagy a végletekig megosztott Európa külső hatalmak gazdasági és geopolitikai érdekeinek eszközévé, játékszerévé válik, ami akár az Unió teljes széthullásához vezethet. Európát látszólag hirtelen és váratlanul érte a migrációs válság, ezért – ahogyan Lányi András írja – „Bárkinek, aki felelős módon véleményt kíván formálni a mostani tömeges migrációról, először arra kell elfogadható magyarázatot adnia, hogy az Európa határain megjelenő illegális bevándorlók száma miért ugrott meg egyik évről a másikra.” Mi történt valójában? Aligha hihető, hogy a távoli országok lakói – az Ázsiából és Afrikából érkezők – „összebeszéltek”. Okkal feltételezhető, mondja Lányi, hogy a „migrációs láz” gerjesztését és az utazást (az idegen országokon, földrészeken, sivatagokon, hegyláncokon, tengereken át vezető viszontagságos utazást) valakinek meg kellett szerveznie. Ekkora tömeg megmozgatása, akár politikai célzattal történik, akár üzleti meggondolások állnak mögötte, borsos árat követel. Kinek volt erre pénze? Annyi bizonyos, hogy erre – mármint a szervezők kilé-

69


tére és céljára – vonatkozóan elfogadható magyarázat még nincsen.25 Találgatások persze vannak. Fentebb már utaltunk azokra a félelmekre, amelyek szerint ez az idegenáradat egy Európa-ellenes hadviselés része.26 A modern idők internacionalizmusa (akár csak a korábbi) a nemzetek megszüntetésére törekszik. A nemzetköziség fogalma, amely gyakran elhangzik, álszent módon a gyakorlatban nemzetellenességet jelent. A világpolitika álarcot visel: a demokráciára hivatkozva azt hirdeti, hogy az állam a népért van, az állam maga a nép, és mivel a cél a népek, emberek egyenjogúsága, voltaképpen nincs is szükség nemzetekre és államokra. Nagyhatalmi érdek, hogy Európát az USA saját céljai szerint átrendezze. Ez az átrendeződés – első lépésként – az Unió létrehozásával, Nyugat-Európa politikai egyesítésével kezdődött. Minden jel szerint ennek jegyében történt a kelet-európai rendszerváltás is, a volt szocialista országok „belép(tet)ésével” felgyorsult az a folyamat, amelynek a végső állomását minden jel szerint a nemzeti államok teljes feladása jelenti.27 Közös

25 Lányi András: Tíz pont a bevándorlókról. Forrás: mandiner.hu. 2015. 08. 31. 26 Forrás: https: //kuruc.info/r/9/147541/?honnan= Nemzeti_Hirhalo 27 Csapó Endre már 1972-ben ezt írta: Felszabadulás, revízió, magyar vonatkozásban nem lesz. Sokkal valószínűbb, hogy a nyugati federáció sikere nyomán Közép-Európa nemzeteit is közös igazgatás alá tömörítik. Magyar Élet, 2015. augusztus 13.

70


pénz lesz, az államhatárok eltűnnek, illetve közigazgatási határokká szűkülnek. A jelek szerint úgy tűnik, hogy végső átrendeződésnek most jött el az ideje. Csapó Endre szerint Európát ma három közvetlen veszély fenyegeti – az afrikai és ázsiai menekültinvázió, az ukrajnai háborús tűzfészek és USA–EU vámunió. Európa-szerte a nemzeti szuverenitások tervszerű lebontása történik.28

Összeesküvés elméletek? Utaltunk már rá, hogy évtizedek óta vita folyik arról, hogy létezik-e valamiféle terv a társadalmak átalakítására, a világ gazdasági, politikai, kulturális egységesítésére. Köztudott, hogy minél nagyobb titokzatosság övez valamit, annál több találgatás kering róla a levegőben. A háttér-szervezetekre vonatkozó találgatásokat egyelőre nem sikerült sem igazolni, tényként kezelni, se megcáfolni. A találgatásokat azonban – mint figyelmeztető jelzéseket – ésszerűbb tudomásul venni, mint figyelmen kívül hagyni.. Egy oknyomozó francia-kanadai újságíró, bizonyos Serge Monast történetesen azt állította, hogy az „Új Világrend” (New World Order, NWO) eszméjének képviselői a múlt század hatvanas éveinek a végén Torontóban azzal a céllal gyűltek össze, hogy kidolgozzák a következő 50 évre vonatkozó stratégiájukat. Monast állítása szerint a tanácskozásról szóló jegyző-

28

Csapó Endre: Ilyen a világ. Magyar Élet, 2015. július 30. 71


könyvhöz (amely 1967. június végén született) valamilyen úton-módon sikerölt hozzájutnia, ezt követően nem sokkal Monast hirtelen elhunyt, feljegyzései is eltűntek, amelyek eredetét, hitelességét azóta sem lehetett igazolni. Ez a kétségkívül regényes fordulatokban gazdag történet talán régen feledésbe is merült volna, ha a húsz évvel ezelőtt készült állítólagos jegyzőkönyv a későbbi társadalmi folyamatok tükrében nem került volna ismét szóba. Bennünket is annyiban érint a dolog, hogy a közösségek és kultúrák szétverése – ami a menekültválsággal kapcsolatban könyvünk fő mondanivalója – történetesen nem egy Új Világrend megvalósulása irányába mutatna. Az említett dokumentum bevezetője hangsúlyozza, hogy az Új Világrend célja a meglévő világban tapasztalható mindenféle megosztottság teljes felszámolása, amelyhez szükség van mind az egyén, mind a hagyományos közösségi struktúrák – család, nemzet, vallások – kiüresítésére (felszámolására), hogy helyet biztosítsanak az új, globális eszmék számára.

72


A GLOBALISTA PROJEKT Elgondolkodtatóak az egyes programpontok, amelyek a „globalista projekt” megvalósítását szolgálják. Pontról pontra ugyanazokról a társadalmi változásokról van szó, amelyeket politikai, pszichológiai, nyelvi, kulturális, demográfiai stb. szempontból (mint deviáns jelenségeket) legjobban fájlalunk. Az első és legfontosabb lépés „a fiatalok életmódja fölötti kontroll” megvalósítása. Ez feltételezi a családra épülő társadalmi szerkezet megváltoztatását. Ha ugyanis a családot mint intézményt sikerül megrendíteni, akkor felszámolhatóak lesznek a tradicionális nemzeti és vallási felfogások is. Nem teljesen új keletű ez a törekvés, hiszen a család alapjait már a 19. század végi és a 20. század eleji „forradalmi gondolkodók” elkezdték rombolni, majd Nyugaton a „nonkonformista filozófusok” folytatták azzal a céllal, hogy az egyén individuális érdekei és törekvéseit (szabadságvágyát) a család érdekei fölé helyezzék. Keleten viszont a kommunizmus eszméje szorította háttérbe a család intézményét. A család rombolása terén elért változást Nyugaton is, Keleten is mint „progresszív” folyamatot, a modernitás és a demokrácia kiszélesedését, illetve a kommunizmus megvalósulását szolgáló fejleményt igyekeztek beállítani. Aligha véletlen, hogy az Új Világ szószólói ma is elsősorban a családot, a házasság intézményét szeretnék ledózerolni a föld színéről. Az azonos neműek „házasságával”, amit ma a „haladás” ismérveként kezelnek, ez a folyamat nagy lendületet vett. Ez az újabb 73


„civilizációs vívmány” ugyanis nem arról szól, hogy a férfiak házasodhassanak férfiakkal, a nők pedig nőkkel, hanem a férfiak és a nők közti házasság lerombolásáról. Ha nem erről lenne szó, egyébként senkit sem érdekelne a dolog, az azonos neműekhez való vonzódás mindenkinek a magánügye maradna. Ez az intézmény (mármint a házasság) azonban szemmel láthatóan útban van, hiszen régebb óta próbálják lejáratni a közösségi élet alapját jelentő együttélési formát. Az intézmény lejáratására irányuló széleskörű kampány következtében a házasságkötések száma folyamatosan és drasztikusan csökken. A csökkenés önmagáért beszél: a házasság intézménye lassan elenyészik. Az azonos neműek „házassága” pusztán egyik megállója annak a törekvésnek, amely az országok, nyelvek, nemzetek, vallások, közösségi keretek felszámolására irányul. Ezt a társadalmi trendet a személyiség (az Én) részéről a válások szaporodása mellett a születések számának csökkenése, az intim kapcsolatoktól való idegenkedés terjedése, a húsz- harmincévesek mindenféle elköteleződéstől való menekülése jelzi. Ahogyan az Új Világ megszüntet minden útjában álló közösséget, intézményt, nemzetet, csoportot, a fentebb jelzett út minden egyes lépése megszüntet valamit a házasság lényegéből, a család intézményéből is valamit, amíg semmi sem marad belőle. Ezzel együtt a személyiség belső motivációs rendszere, lelki összetevői is átrendeződnek, végül a hagyományos értelemben vett emberre rá sem lehet ismerni. Ennek a csodálatos jövőnek a megvalósítását szolgálja a hagyományoktól eltérő szexuális viselkedés74


formák terjesztése, törvényes védelme, sőt anyagi alapjainak a megteremtése. Az individualizmus nevében lépésenként a család összes feltételét megszüntették: gazdasági alapjaitól, egymás kölcsönös segítésétől kezdve az érzelmi és szociális területig, mígnem a férfi-nő kapcsolaton alapuló házasságot minden jelentésétől megfosztva többé már nem lehet megkülönböztetni bármely olyan kapcsolattól, amely két ember (meghatározatlan nemű tagok között) ideiglenesen jön létre. A családnak a társadalmi reprodukcióban, a gyerekek szocializációjában, az idősekről való gondoskodásban, az egymás iránti felelősségvállalásban játszott szerepét a modern társadalom semmibe veszi. Sőt a családi adózást felváltó személyi jövedelemadó bevezetésével a gyermekvállalást büntetik, a családot bizonytalanságra ítélik, és így az végül is már csakugyan semmiféle komoly és értelmes céllal nem rendelkezik. A hagyományostól eltérő viselkedésformák, amelyek egyértelműen a szocializáció hiányából erednek – mint egyéni alapjogok – a szexuális devianciáknak megfelelően törvényes védelmet élveznek, amelyek kiegészülve az ún. gyermekvédelmi intézmények és jogszabályok felállításával az Új Világ formálói számára lehetőséget adnak arra, hogy a felnövekvő új nemzedék, a gyerekek feletti felügyeletet könnyedén kivonják a családi keretek közöl, ha ezt a jövő szempontjából „indokoltnak” látják. Ezzel a perfid eljárással – az emberi szabadságjogokra és a humanizmusra kacsintva – a szülői szerepet át lehet ruházni másokra, a gyerekek nevelését rá lehet bízni az államra, illetve a haldokló államokat felváltó Új Világ formálóira. 75


Ez a „lebontási folyamat”, amely arra megy ki, hogy a lassan már világra sem hozott gyermek egyéni jogaira hivatkozva, a netán mégis világra hozott gyerekek nevelésére vonatkozóan minél jobban korlátozzák a szülők jogait. Egészen addig, hogy ha „szükséges” a „gyermekvédelmi hivatalok” közbeavatkozhatnak, és a veszélyeztetett gyereket (vagy ahogyan ma mondják: ellátás nélkül maradt vagy bántalmazott) gyereket kiemelhetik a családból. Elmondhatjuk, hogy Nyugaton megszűnt a házasság véglegessége, majd a monogám jelege, végül pedig az azonos neműek házasságával az értelme. Erről a sajnálatos fejleményről a világ többi része egyelőre tudomást sem vesz, így az egész „terv” kezd jobban hasonlítani egy civilizáció öngyilkossági kísérletére, mint egy Új Világ kezdetére.

Menekültek áradata A több mint húsz éve készült dokumentum talán legaktuálisabb része a menekültválságról szóló bekezdés. Ebben a passzusban a jövő tervezői állítólag arról írnak, hogy a globális tervek megvalósítása érdekében a menekültválságot is célszerű felhasználni. A vállalkozás sikere érdekében "garantálnunk kell, hogy ügynökeink ott legyenek a nemzetállamok kormányközi ügyekkel és a bevándorlással foglalkozó minisztériumaiban”, és ők a menekültek befogadása érdekében mélyreható törvénymódosításokat hajtanak végre. Ezeknek a módosításoknak a célja, hogy megnyissák az országok kapuit az egyre növekvő bevándorlás előtt, "egy olyan bevándorlás előtt, amit mi provokálunk ki, új helyi konfliktusok kirobbantásával.” A célba vett 76


államok "közvéleményét jól szervezett sajtókampányokkal arra kényszerítjük, hogy megnyissák határaikat a jelentős számú bevándorló előtt, amellyel destabilizálhatjuk ezen országok gazdaságát, és faji feszültségeket gerjeszthetünk a határaikon belül."29 Továbbá gondoskodni kell arról, hogy a bevándorlók között külföldi szélsőségesek is jelen legyenek, akik hatékonyan hozzájárulnak a térség destabilizálásához. Akár 1985-ben, akár előbb vagy később készült a Torontói jegyzőkönyv néven szereplő dokumentum, akár volt szigorúan bizalmas titkos találkozó, akár nem, a fenti forgatókönyvet az sem fogalmazhatná meg alaposabban, körültekintőbben, aki kellő nemzetpolitikai ismeretekkel évek óta figyelemmel kíséri a migrációval kapcsolatos eseményeket. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy szóról-szóra minden úgy történik, ahogyan az állítólagos dokumentum azt előre vetíti. Számunkra viszont a migráció kapcsán marad a késhegyre menő vita, miközben a médiában valóságos információs háború folyik arról, hogy mi lenne a tennivaló, ki a hatékony és ki a béna. Közben a „nemzetközi pénzemberek”, akik a menekültáradatot pénzelik, egyre-másra lepleződnek le, mint ahogyan napról-napra egyre világosabbá válik, hogy az életformák, nyelvek, szokások sokfélesége nem multikulturális társadalmat

29

Vö. 20 éve rejtély, hogy ki írta a Torontói jegyzőkönyveket. Forrás: http://index.hu/2015/10/16/ Eredeti forrás: http:// www.pdf-archive.com/2015/03/08/the-toronto-protocols-sergemonast/ 77


teremt, hanem frusztrált, egymással szemben ellenséges embereket. Emellett a különböző etnikai csoportok legalább ennyire frusztrálják a befogadó társadalmat, mindennek következménye a katasztrofális közbiztonság, túlterhelt infrastruktúra, egekbe szökő szociális kiadások,30 Európa gyors és látványos destabilizálódásáról nem is beszélve. A fentebb hivatkozott jegyzőkönyv állítólag részletezi a nemzetállamok ellehetetlenítésének gazdasági, pénzügyi alapjait, amely a multinacionális cégeken keresztül először átalakítja, majd a megfelelő időben tőkekivonás révén megroppantja a nemzetgazdaságokat. Az elképzelések szerint a folyamat végül is globális gazdaság kialakulásához fog vezetni, amely világméreteket ölt, teljesen kívül esik majd a nemzetállamok hatáskörén. Ez az új gazdaság állítólag majd mindenekfelett fog állni, saját globális politikát fog diktálni, és az egész világ politikai újraszerveződését ki fogja kényszeríteni. A világ politikai újraszerveződését szolgáló pénzügyi-politikai trükkökről, eladósításról, hitelcsapdákról, árfolyam-ingadozásokról fentebb már beszéltünk, ezekre itt nem kívánok ismételten kitérni. Ne feledjük, hogy minden olyan történelmi periódus, amely a civilizációk hanyatlásához vezetett, kivétel nélkül a nagyarányú bevándorlás (népességmozgás) miatt következett be.

30 Vö. Lányi András: Tíz pont a bevándoroltakról. Forrás: mandine.hu

78


Az egyén felszabadítása Ne feledjük, hogy az Új Világ építése az egyéni jogok abszolutizálásával kezdődött. A család mellett különböző technikákkal eredményesen alá lehet ásni a nemzeti, etnikai, vallási, kulturális közösségek pilléreit. Ennek a legsikeresebb módja az, ha többé nem a társdalom jelöli ki az individuum számára, hogy mi az, ami rá nézve kötelező, hanem megfordítva, az egyén mondja meg, hogy mi az, amit korlátként, fenyegetésként él meg környezete részéről. Az egyéni jogok abszolutizálásával lehetővé válik a közösségek relativizálása, az érzelmi és tudati kötelékek fellazítása, az egyedek egymás elleni kijátszása. Az Új Világ élharcosai szerint a nemzeteket elsősorban fiatalságuktól és autentikus értelmiségüktől kell megszabadítani. Attól, hogy a társadalomban az emberek egy közös ideál köré csoportosulhassanak, amelyek lerombolhatatlan morális támasztékok egy nemzet (és mindenféle és közösség) fennmaradása szempontjából. A morális támasztékokat kell lerombolni ahhoz, hogy az embereket alá lehessen vetni annak a globális akaratnak, amely megfelel az Új Világ érdekeinek, céljainak. Az individualizmus voltaképpen az egyén „felszabadításának” a szinonimája, amely egy életfelfogást, erkölcsi rendszert, politikai magatartást, társadalmi szemléletmódot, gondolkodási formát jelent, amelyben az egyén áll a világ középpontjában „szabadságával”, voltaképpen (társadalmi és pszichológiai értelemben) – magárahagyottságával. Az individualisták az egyéni célok és vágyak elérését állítják az élet középpontjába, elvetve minden külső 79


befolyást, jöjjön az akár társadalomtól, az államtól, más egyénektől vagy intézményektől. Az individualizmus szembehelyezkedik a közösségi létformával; nemcsak a fasizmussal, a kommunizmussal, a totalitarizmussal, amelyek csakugyan elrettentő történelmi tapasztalattal szolgáltak, hanem mindenfajta kollektivizmussal, emberi csoportosulással. Szembehelyezkedik mindennel, ami azon az elgondoláson alapszik, hogy bizonyos közösségi vagy csoportérdekek, vérségi kötelékek, kulturális vagy nemzeti alapú érdekközösségek elsőbbséget élveznek az egyéni boldogulással szemben. Az individualisták nem fogadják el, hogy a hagyományok, erkölcsi szokások, vallási tiltások az egyéni választás lehetőségét bármiben is korlátozhatnák. Az individualizmus mint az önmegvalósítást hirdető eszmerendszer pszichológiai értelemben az egoizmus szinonimája. Az önzés szélsőséges formája, függetlenül attól, hogy az „önmagát megvalósító” individuum károsít-e másokat vagy sem ezzel a magatartásával. Az önös érdekek mindenek fölé helyezése, az önzés és a kapzsiság, a közösséggel való szembehelyezkedés ahelyett, hogy segítené, inkább kizárja az önmegvalósítás lehetőségét, amennyiben az önmegvalósításon azt értjük, hogy kilépünk az önzés szűk korlátai közül, és szabadon teszünk valamit másokért. Az egyéniség bálványozása, előtérbe helyezése a másokkal való együttműködési formák hatékony elsajátítása helyett éppen hogy a személyiség fejlődésének az akadályát jelenti.

80


Korrekt beszéd Az individualizmus vad tobzódásával tulajdonképpen létrehoztuk az ember korábbi ontológiai helyzetének az ellenpontját. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a feje tetejére állítottuk a világot, és ez elméleti és gyakorlati téren megannyi gondot, bajt von maga után. Ha le akarunk valamit rombolni, „először a meggyőződéseit, majd az életformáját kell lerombolnunk,” – mondja Daniel Greenfield. Először meg kell változtatnunk a szavak értelmét. Szabadságot ígérünk, valójában rabszolgaságba taszítjuk az embereket. Békét mondunk, de háborúra gondolunk. A tulajdon szentségére esküszünk, közben a lopást szentesítjük A migrációval kapcsolatban humanitárius katasztrófát emlegetünk, közben mi tesszük hazátlanná az embereket. Erre a sorsra jut a házasság is, amely immár pusztán (alkalmi) testi kapcsolatot jelent, vagyis pontosan az ellenkezőjét, tagadását mindannak, amit a házasság intézménye korábban jelentett. Mellesleg a házasság lebontása annak az általános folyamatnak a része, melynek során az ember biológiai, pszichológiai és társadalmi neméből (létállapotból) alkalmi tudatállapot lesz. A házasság válságát a nemi szerepek lebontása előzte meg, az azonos neműek „házasságát” pedig a nemek megszüntetése követi, melyek immár nem többek olyan identitásnál, melyet önként választunk. Az iden-

81


titás, az ónazonosság már csak lenge ruha (álarc) rajtunk, melyet hol felveszünk, hol levetünk.31 A mai modern ember számára az életvitel szempontjából, különösen a válsághelyzetek kezelésében, egyre nagyobb gondot jelent a „politikai korrekt beszéd” követelménye. A „korrekt beszéd” következtében (amely Nyugaton már követelmény, de mi is sikeresen zárkózunk fel hozzájuk ezen a téren), kétszínű, álhumánus szellem vált uralkodóvá a közbeszédben. A „politikailag korrekt beszéd” voltaképpen arra szolgál, hogy megakadályozza valaminek a nevén való nevezését. Ez a jelenség arról árulkodik, hogy a modern világ pénzemberei és politikusai mást „árulnak”, mint ami a „csomagban” van. Csapó Endre találó hasonlatával élve „Nem az számít, hogy mi van a csomagban, hanem, hogy milyen címke díszeleg rajta.” 32 A korrekt beszéd folyományaként elmosódik a határ a látszat és a valóság között. A látszat ellenére például a nyugati ember nem a nyugati civilizáció főszereplője, hanem inkább annak elszenvedője, „szánalmas figurája”.33 Az önző egyénre építő profitlogika planetáris dimenziójú technikai civilizációt hozott létre, azonban

31 Daniel Greenfield. A házasság lerombolása. Fordította: Szalai Gábor. Forrás: http://sultanknish.blogspot.hu/2015/04/ thedeconstruction-of-marriage.html. Továbbá: Heidl György blogja. (https://heidlgyorgy.wordpress.com/2015/06/02/a-hazassaglerombolasa/ 32 Csapó Endre Id. m. uo. 33 Bogár László: Hisztéria. Forrás: mandiner.hu. 2015. 09. 14.

82


ez most összeomlani látszik, írja Bogár László, majd így folytatja fejtegetését: mindaz, amit ma az uralkodó szemlélet migrációs válságként ír le, valójában annak a fogyasztói létszemléletnek a következménye, amelynek folyományaként a nyugati ember saját civilizációját számolja fel, például a szaporodásra való képtelenségével, amit saját hedonizmusa vált ki. A politikai korrektség jegyében Németországban például száműzik a könyvtárakból azokat a könyveket, amelyek szövege nem felel meg a mai "korszellemnek". Azok a könyvek, amelyek a „néger”, vagy „cigány”, vagy pedig az „asszony”, „nő” szavakat tartalmazzák, már nem „korszerűek”. Ezeket a könyveket kiselejtezik, elégetik!34 A könyvégetést azzal indokolják, hogy a gyerekek ezekből a könyvekből a helytelen nyelvhasználatot tanulják meg és később azt alkalmazzák. Ennek a szellemi terrornak olyan Erich Kästner könyvek is áldozatul esnek, mint "Emil és a detektívek", "A két Lotti" és a "A repülő osztály". A kormányzótanács indoklása alapján a német irodalom sok klasszikusának, a legtöbb fordításnak, de még a Bibliának is a hibás „megfogalmazása”, és „rasszista” szavak miatt el kell tűnnie, ezeket mind meg kell semmisíteni. A feminista nyelvreformerek erre még rálapátolnak, a nyelv "nemtelenítésén"”(kasztrálásán) fára-

34 Bad Dürrheimban történt, a baden-württembergi Schwarzwald-Baar-körzetben, ahol 3200 könyvet, a városi könyvtár 40%-át egyetlen éjszaka alatt eltávolították és megsemmisítették.

83


doznak. Több ezer év óta minden embernek van anyja és apja. Ebben a „toleránsnak” mondott világban ennek vége van. A "korrekt beszéd" értelmében eztán csak szülőről lehet beszélni, anélkül, hogy a nemét megneveznénk. Hát nem egy agyalágyult dolog ez? – háborog Fehér Erzsébet, akinek az imént Németországban is könyveket égetnek című cikkéből szemléztünk.35 Számos más hajmeresztő példát is felhoz a gondolatellenőrzésre. Az osztrák himnuszt is módosították az „újbeszéd” szellemének megfelelően. A „nagy fiaid” hazája vagy helyett „nagy lányaid-fiaid” került a helyébe. A mondottak függvényében talán nem is tűnik túlzásnak Schmidt Mária kifakadása, aki szerint az inkvizíció alatt sem volt olyan kevés szellemi szabadság, mint ma Németországban.36 Aligha meglepő, hogy kifakadása megrökönyödést és felháborodást váltott ki az álszentségéről elhíresült médiában. Közismert, hogy a média befolyásolja a társadalmat mindenütt a világon, a főhatalmak átmosva az agyakat kedvükre alakítják, manipulálják a közvéleményt, amely azután a választások alkalmával népakarat formájában érvényesül. Igaz, hogy a népakarat a manipulált tömegtudattól messzebb van, mint Makó Jeruzsálemtől, a tömeg azonban a modern társadalomban akarat nélküli, alávetett helyzetben levő embereket jelent, akik szinte tehetetlenek a manipulációval, szuggesztióval, a politikai-

35

Erzsébet Fehér: alles-schallundrauch.blog http://www.videodownload.cc/youtube/schmidt-maria-azinkvizicio-alatt-nem-volt-ilyen-keves-szellemi-szabadsag-mint-manemetorszagban 36

84


lag korrekt beszéd követelményével rájuk oktrojált idegen akarattal szemben.

Multikulturalizmus Huszonöt évvel Németország helyreállítása után még mindig jelentős különbségek vannak az egykori keleti országrész, az NDK területe és a nyugati tartományok között. És ezek a különbségek jelen vannak szinte az élet minden területén. Az eddigi eredményeket figyelembe véve bizonyos előrelátások szerint a német egység helyreállítása egy-két emberöltőig eltart még. Sikertörténetről tehát aligha beszélhetünk, annak ellenére, hogy azonos nyelvi-kultúra egységének a visszaállításáról (helyreállításáról) beszélünk, és a volt NDK területe az összes többi kelet-európai országnál fejlettebb volt. Nos, ennek ellenére markáns különbségek vannak a bevándorlási kérdés megítélésében az egykori német-német határ keleti és nyugati oldala között. De az „egységen” repedések mutatkoznak a gazdasági termelékenységtől a mindennapi fogyasztói szokásokig. 25 évvel a német egység helyreállítása után a keleti tartományokban még mindig többet dolgoznak, mint a nyugatiban, ennek ellenére még mindig csak a nyugati színvonal háromnegyedét érik el. A „láthatatlan határ” nemcsak Németországban van jelen, hanem a világon mindenütt, ahol akár egyazon nyelvi-kultúrához tartozó népek gazdasági, politikai, államigazgatási élete ideig-óráig más irányt vett. Még kifejezettebb az eltérés különböző etnikumok között, ami a munkaszokásoktól az óvodai és iskolai ellátórendszerekig, a közlekedési moráltól a demográfiai 85


mutatókig több generáció után is megmutatkozik. Ékes példája ennek az egykori Szovjetunió vagy Jugoszlávia, ahol megannyi fáradozás, politikai presszió ellenére sem sikerült az ott élő népeket akár csak közel hasonlóan élő és gondolkodó nemzetté gyúrni. Ellenkezőleg, azok a személyi sajátosságok, amelyek egyikmásik közösségre vallanak, az uralkodó politikai, gazdasági, társadalmi trendeket sokáig „felülírják”, ami hosszú évtizedek után is megmutatkozik mondjuk a gyerekvállalási hajlandóságban, a várható élettartamban vagy az elvándorlásban. A multikulturalizmus mint ideológia a formálódó Új Világ nagy káprázatai közé tartozik. Gyakorlatban vallási és nemzeti sokszínűséget jelent, amely különösen kényes az elhanyagolható számban élő etnikai és egyéb kisebbségek érzékenységére, a politikában viszont a multikulturális törekvések a kulturális pluralizmus támogatásában jutnak kifejezésre, a különböző kultúrák békés egymás mellett élésének segítését jelenti. Az egész nyugati civilizációban nagy meglepetést keltett, amikor évekkel ezelőtt Angela Merkel és David Cameron kimondta, hogy a multikulturális modell megbukott.37 Nem csupán megbukott, hanem arról van szó, hogy a nagyarányú bevándorlás következtében a hagyományos európai kultúra végveszélyben van. A mai bevándorlók nem tudnak és nem is akarnak integrálódni. De tulajdonképpen, ahogyan Orbán Viktor

37

MTI, mno, hu 86


kormányfő beszélt a 85 éves Helmut Kohl volt német kancellár tiszteletére rendezett nemzetközi konferencián, nem is helyes menekültekről vagy bevándorlásról beszélni, inkább egy modern kori népvándorlás zajlik előttünk, amellyel Európa civilizációs arculata alakulhat át.38 Márpedig, ha ez bekövetkezik, nincs visszaút se a keresztény Európához, se a nemzeti kultúrák világához – figyelmeztetett. Se Orbán Viktor, se Angela Merkel és David Cameron nem hozta szóba azt, amiről ténylegesen szó van: Európa és a világ egységes tömegtársadalommá való átszervezésének újabb kísérletéről. A multikulturalizmus csak a paraván szerepét játszotta eddig is, afféle modern kori ideológiai trójai faló, amelyben az Új Világ harcosai rejtőznek. „Az ifjúkoromban olvasott sci-fi regények egy része vonzó jövőt mutatott be: felvilágosult világkormány, a különböző bőrszínű emberek harmonikus együttműködése, a javak bősége, a fogyasztás önkéntes korlátozása. A második világháború után ÉszakAmerika és Nyugat-Európa elindulni látszott ebbe az irányba” – írja Jeszenszky Géza a Bevándorlók: itt az illúzió vége című írásában.39 Valamennyien osztozunk a jeles történész és diplomata ifjúkori élményében. Azok a magyarok, akik Trianonban kisebbségi sorba kerültek, saját bőrükön tapasztalták, hogy a gyakorlat-

38 idex.hu/belfold/2015/06/02/Orbán mindenkit óv a multikulturális Európától. 39 Jeszenszky Géza: 2015.07.06., hétfő 08:00 / http://valasz.hu/publi/bevandorlas-itt-az-illuzio-vege-113778

87


ban a multikulturális társadalom – az integráció, beilleszkedés, asszimiláció útja mit jelent. „A ’60-as évek közepén diákként Angliába utazva Münchenben már meglepett a sok török, Párizsban a sok arab és afrikai, de pár hetet Londonban töltve úgy tűnt, hogy a volt gyarmatokról származó lakosság beilleszkedik a hagyományos formákat őrző brit társadalomba. Húsz évvel később kaliforniai vendégtanárként beteljesedni láttam a multikultúrális utópiát: fehér, fekete, sárga, európai zsidó tanár kollégák, mindenféle felekezeti templom, mexikói munkások a földeken és egyre többen a diákok között is, sokszínűség az ételekben, barátságra és előítélet-mentességre nevelés az iskolákban. Az ezredfordulóra ez a modell látszólag uralkodóvá és kötelezővé vált Nyugat-Európában és Skandináviában.” – folytatja fejtegetését Jeszenszky Géza. Később azonban „a befogadó, multikulturális modell megbukott, mivel a más kultúrákból érkezett tömegek – főleg ezek hangos és fegyelmezetlen része – visszaéltek a befogadó államok társadalmainak jóhiszeműségével.” Ennek folyományaként az elmúlt években előretörtek a bevándorlás-ellenes, a multikulturalizmust elutasító pártok. „Mindez azonban nem a rasszizmus terjedését, csak egy illúzió közeli végét jelzi” – teszi hozzá nyomatékkal, majd fejtegetését így folytatatja: A befogadó országok – Svédország, Norvégia, Dánia, Németország stb. – jelentős erőfeszítéseket tettek az újonnan érkezettek integrálására, de a nem európaiak közül sokan már a középiskolából is kimaradnak, egyetemre kevesen mennek, és több mint a felüknek nincs munkaviszonya és nem is tanul. Ezek 88


után nem meglepő, hogy az arányuk magasabb a bűnözésben. „Egész Skandináviát megrázta, hogy 2013 májusában – minden érdemi ok nélkül – Svédország számos városában súlyos zavargások törtek ki: maszkos fiatalok autók felgyújtásával, fosztogatásokkal, a rendőrök megtámadásával fejezték ki elégedetlenségüket – vagy csak unalmukat. Svédország jelentős zsidó lakosságát mindenütt rendszeres támadások érik a fanatikus muzulmán bevándorlók részéről. Dániában fiatal muszlimok véres ütközeteket folytatnak az őket gyűlölő dán motoros bandákkal.”40 A multikulturalizmus színes lufija kipukkadt, nem árt azonban tisztán látni azt sem, hogy a nagy népvándorlás és az egyre durvuló, egyre nagyobb térségekre kiterjedő kulturális konfliktusok hátterében egy átalakulóban levő nagyhatalmi érdekrendszer kőkemény törekvései állnak.

Demográfiai változások A demográfiai kitekintés nem független a hirtelen felerősödött Európába irányuló migráció jelenségétől, hiszen a fogyó népességű nemzetek különösen veszélyeztetettek az új honfoglalók áradatával szemben. A napokban hozták Londonban nyilvánosságra az ENSZ teljes világra vonatkozó népesség-előrejelzéseit

40

Id. m. uo. 89


(World Population Prospects),41 amely szerint a Föld jelenlegi lakosainak száma a jelenlegi 7,3 milliárdról 2050-re 9,7 milliárdra emelkedhet, 2100-ra viszont elérheti a 11,2 milliárdot. Kína jelenleg a világ népességének 19 százalékát képviseli, India pedig 18 százalékot. Nem egészen egy évtizeden belül India népesség tekintetében megelőzi Kínát – az új előrejelzés szerint lakosainak a száma akkor már 1,4 milliárd lesz – és a világ legnépesebb országává minősül. A legnagyobb népességnövekedés a fejlődő térségekben, különösen az afrikai kontinensen várható. A World Population Prospects jelentése szerint a gyorsan gyarapodó Nigéria például 2050-re megelőzi az Egyesült Államokat, és a világ harmadik legnépesebb országa lesz, az ország népessége várhatóan eléri a 400 millió főt. Az Egyesült Államok lakossága – a bevándorlásnak köszönhetően – a jelenlegi 322 millióról 389 millióra fog növekedni. A század közepére hat állam népessége fogja meghaladni a 300 milliót: nevezetesen India, Kína, Nigéria és az Egyesült Államok mellett Pakisztán és Indonézia. Európa népessége fogyóban van, a mostani 738-ról 707 millióra fog csökkenni. Az előrejelzés szerint tíz afrikai országban – Angola, Burundi, Malawi, Mali, Niger, Szomália, Uganda, Tanzánia, Zambia és a Kongói Demokratikus Köztár-

41 2015. július 29. [22:34] http://www.vajma.info/ cikk/magazin/8369/ Europa-fogy--India-a-vilag-legnepesebborszagava-valhat.hml

90


saság – 2100-ra megötszöröződik a lakosság száma. A gyarapodás ellenére a termékenységi ráta máshol csökken, ami a várható élettartam növekedése következtében a Föld öregedését vonhatja maga után. Európában lesz a legerőteljesebb az öregedés: 2050-re a lakosság egyharmadát teszi majd ki a hatvan éven felüliek száma. A nyolcvan évnél idősebbek száma 2050-re a jelenlegi 125 millió több mint háromszorosára, 2100-ra pedig több mint hétszeresére növekedhet világszerte. Az átlagos öregedés ellenére számos térségben továbbra is fiatal marad a népesség. Afrikában például jelenleg a 15 év alatti gyerekek teszik ki a népesség kétötödét. John Wilmoth, az ENSZ Népesedési Osztályának igazgatója szerint azzal, hogy a legszegényebb országokban összpontosul a népességnövekedés, nehezebbé válik a mélyszegénység felszámolása, az éhezés legyőzése, valamint az oktatás és az egészségügyi rendszerek kiterjesztése. (MTI) A jelentés nem mondja ki, de a demográfiai előrejelzés szerint az európai és észak-amerikai civilizáció napjai meg vannak számolva. Mindenesetre nehéz lesz olyan programokat, fejlesztési célokat megfogalmazni, amelyek képesek lesznek a jelenlegi állapotokat fenntartani. Végül néhány szó a magyar népesség számának alakulásáról. Az idei (2015) első fél évben több mint 24 ezerrel – 24 316 fővel – csökkent a magyar lakosság száma, tavaly ez a szám csak 20 ezer körül volt, vagyis gyorsult a fogyás üteme. Annál is inkább, mert ez az

91


érték 4069-cel magasabb az egy évvel korábbi hasonló adatnál – közölte a KSH.42 Előrejelzések szerint 2060-ra a magyar népesség száma csaknem kétmillióval csökken, és a 65 évesek, vagy az annál idősebb személyek aránya megközelíti majd az egyharmadot.43 2011 és 2014 között 100 ezer fő a veszteség. A létszámcsökkenés a születések alacsony és a halálozások magas számának együttes következménye, na meg a kivándorlásé. Ugyanezen időben megnőtt a külföldön született bevándorló magyar állampolgárok száma, ami a szomszédos országokban az egyszerűsített honosítás keretében magyar állampolgárságot szerzett embereknek köszönhető. Az elvándorlás és a külföldi munkavállalás 2007 körül kezdett növekedni, majd 2011-től felgyorsult. A kivándorlók (külföldi munkavállalók) száma évről évre nő, 2014 elején 330 ezer körüli volt. Az elvándorlás növekvő trendje és magas aránya mellett magasabb a férfiak, valamint a fiatalok és a diplomások aránya. Magyarország egyre inkább kivándorló országok közé tartozik. Az elmúlt két évtizedben ugyanakkor a szomszédos államokban élő magyarok létszáma is csökkent, amiben a természetes fogyásnak, az asszimilációnak és a kivándorlásnak van kiemelkedő szerepe. Különösen nagy gondot jelent, hogy a családalapítás előtt álló fiatalok vándorolnak el a térségből. A

42

(MTI) KSH: Gyorsult a népességfogyás üteme. Demográfia 2. 2015. augusztus 27. 43 A KSH Népességtudományi Kutatóintézet által kiadott Demográfiai Portré 2015 című kötetből. 92


fogyó népességű nemzetek ugyanis vonzóvá válhatnak más kibocsátó térségek részére, ezért veszélyeztetettek lehetnek az új honfoglalók áradatával szemben. Gondoljunk csak a túlnépesedő Afrikából Európába irányuló soha nem látott elkerülhetetlen népvándorlásra. Ma még talán drótakadállyal megakadályozhatjuk nagyobb tömegek bevándorlását, de arra vonatkozóan, hogy a következő évtizedekben mi magyarok mire számíthatunk, adós a politika és a tudomány. Sajnos, számos vonatkozásban már az új világ által sugallt gondolkodás jellemez bennünket, ami megakadályoz bennünket abban, hogy az új honfoglalók áradatával szemben védekezhessünk. A mai modern embertől ugyanis már nem várható el, hogy gyermekvállalásra vonatkozó döntéseikben a nemzet fennmaradására mint szempontra tekintettel legyenek.44 A fajfenntartásról korábban a természet automatikusan gondoskodott. Ellenben a mai ember – a magasabb életszínvonal reményében – visszaél a kezébe adott modern születésszabályozási eszközökkel, ami közösségei elsorvadásához vezet. A realitás az, figyelmeztet Haraszti Ákos, hogy a magyar fiatalok közel fele a társadalmi reprodukcióból nem, vagy alig veszi ki a részét. Vagy azért, mert tudatosan nem vállal gyereket, vagy biológiai okokból akarata ellenére gyermektelen marad, nem él tartós párkapcso-

44 Haraszti Ákos, Bayer Zsolthoz irt levele annak apropóján, hogy a KSH Népességtudományi Kutató Intézetének Igazgatója az ECHO TV vendége volt.

93


latban, vagy külföldre távozik. A népesség másik felének részéről az elmaradt születések pótlására átlagosan négy-öt gyermek vállalására lenne szükség. Erre viszont, úgy tűnik, vajmi kevés az esély. De nem lehetetlen! – írja Haraszti Ákos, akinek a kanadai francia tartomány, Quebec példája lebeg a szeme előtt, ahol jelenleg 6-7 milliós népesség él, és ezek mintegy 70%-a bizonyítottan 1500 egykori telepes leszármazottja. Levelét, mintegy biztatásként, Illyés Gyula szép soraival zárja: „Ha összeomlott is, újrarakható, Kert, Ház, Haza, Csak egy a titka, kezdd el! S fiadnak kell folytatnia.”

94


BAJ VAN A TUDÁSUNKKAL Azzal a tudással van baj, amelyen a társadalom rendje, egyéni céljaink jósága és közös erőfeszítéseink értelme múlik, figyelmeztet talán a dolgok legfontosabbikára Lányi András filozófus.45 Az a felismerés, hogy baj van a tudásunkkal, természetesen nem új felismerés, erre sokan és sokszor próbáltak már rámutatni. Edmund Husserl például, a fenomenológia atyja, utoljára 1936-os bécsi előadásában foglalkozott ezzel a kardinális problémával. A tudással kapcsolatos gond (többek között) abból adódik, amelyre az Én mibenlétével kapcsolatban többször rámutattunk. Annak érdekében, hogy a pszichológia kiérdemelje a „tudományos rangot” – vakon ragaszkodva a természettudományos vizsgálat módszereihez – egy közkeletű szólással élve pápább akart lenni a pápánál. Ez a szemellenzős látásmód az ember (a pszichikum és az Én) tökéletes félreértéséhez vezetett, és – Lányi András cseppet sem túlzó meglátását egyetértően idézve: „válságba sodorta az európai civilizációt”.46 A válság jeleivel, úgy hisszük, fentebb kellő terjedelemben és mélységben foglalkoztunk, és ennek okát (hadd ismételjük meg századszor) a megismerés „sze-

45

http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2011/3/ kek_2011_3

_3.pdf 46

Id. m. uo. 95


mélytelenségében” és a társadalom „közösségtelenítésében” láttuk. Ez nem egy forradalmian új meglátás, hiszen Edmund Husserl már közel száz évvel ezelőtt kárhoztatja a megismerés „személytelenítését” és „közösségtelenítését” írásaiban. Rajta kívül sokan mások is ebben látják a tudat félresiklásának az okát. Többek között Mannheim Károly, de a „szcientista objektivizmus” életellenességére figyelmeztet Bergsontól Simmelig minden életfilozófus”47. Meglátásom szerint Lányi András filozófus egy nagyon fontos felismerésre tapint rá, amelynek ismeretében egyszeriben más fényben tűnik föl körülöttünk az a rendetlenség, amit a modern világgal (és a róla való tudással) kapcsolatban fentebb szóvá tettünk. „Ahogy a természet vak erői uralkodtak egykor a nekik kiszolgáltatott emberiségen, ugyanolyan kérlelhetetlenséggel törvénykezik a modern világ felett az univerzális érvényességigénnyel fellépő és minden szubjektivitástól megtisztított, embertelen tudás.” A tudományos haladásba, a gazdasági racionalitásba, a technológiai fejlődésbe vetett vak hit az ember tudatában hovatovább a Mindenható gondviselésébe vetett hit helyét foglalta el tudatunkban, s ezáltal sok „ésszerűnek látszó” magyarázat emberfeletti hatalomra tett szert. Ez az „ésszerűség” azonban, és az általa alkotott értékek, elméletek, rendszerek mindinkább kicsúsztak a személyes kontroll, a befolyásolásukra

47

Vö. Lányi id. m. uo. 96


képtelen ember ellenőrzése alól, és mitikus hatalmakként kezdenek uralkodni fölötte. A jóléti társadalom válságáról, a környezetrombolás politikai üggyé válásáról és a technológiai civilizáció ártalmairól az Én határai című könyvben már részletesen foglalkoztam, itt „csupán” a migrációt (a „menni vagy maradni” kérdését) hoztam összefüggésbe a tudás megváltozott társadalmi szerepével. Ám hadd utaljak itt a tudással kapcsolatos más veszélyforrásokra is. Ulrich Beck írja A kockázati társadalom – út egy másik modernitásba című munkájában:48 A tudomány a természet veszélyeinek legyőzőjéből lassan veszélyforrássá válik, azáltal, hogy „a tudomány az ember és a természet világméretű megfertőzésének a helytartójává vált”. Ezáltal paradox módon a „racionális uralomba” (észjárásba) vetett bizalom (hit) bizonyult irracionálisnak. Tudomány helyett természetesen a szélesebb értelemben vett tudásra kell itt gondolunk, arra a tudásra, „amelyen a társadalom rendje”, az „egyén céljainak jósága” és az emberek „közös erőfeszítéseinek értelme” múlik.” 49 50

48

Ulrich Beck: A kockázati társadalom – út egy másik modernitásba, Századvég 2003. 49 Ulrich Beck: Id. m. uo. 50 Lányi András: id. m. uo. 97


Kisebbrendűségi érzés Ennek a felismerésnek a jegyében mielőbb meg kell szabadulnunk attól az előítélettől, miszerint mindennapi valóságunk értékelése kizárólag „magasabb perspektívából” közelíthető meg.51 Politikai szempontból a „magasabb perspektívát” korábban Moszkva jelentette, ma az EU, Brüsszel és Washington jelentik. Ezzel a nézőponttal ellentétben bennünket elsősorban a magyar valóság kell, hogy érdekeljen. Arra a társadalmi valóságra kell koncentrálnunk, amelyet naponta megélünk és kapcsolatainkban, törekvéseinkben, érzelem- és gondolatvilágunkban megjelenítünk. Ehelyett (a tulajdonképpeni valóság helyett) a politikusok, tudósok gyakran azt kutatják, hogy erről (az általunk megélt valóságról (és főként rólunk) mi az angolszász politikusok, tudósok véleménye. Százával idéznek szerzőket, cikkeket, nyilatkozatokat, könyveket, amelyeknek semmilyen használható véleménye nincs sem rólunk, sem arról a valóságról, amelyben élünk. Nem is lehet, hiszen nem ismernek bennünket, és ez a világ nem is nagyon érdekli őket. Ahhoz, hogy saját fejünkkel gondolkodjuk (történetesen a migrációs kérdésben), meg kell szabadulnunk kisebbrendűségi érzésünktől. Szélesebb értelemben meg kell szabadulnunk a nemzeti keretekbe zárt gondolkodás vádjától, amellyel a lakáj-mentalitású értel-

51 Hódi Sándor: A pszichológia elméleti és gyakorlati kérdései. In.: Délvidék / Vajdaság. Társadalomtudományi tanulmányok. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 2007.

98


miségiek illetik a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó politikusokat, tudósokat, szakembereket. Mindig voltak és vannak kozmopolita értelmiségiek, akik gyökértelenségük, marginális helyzetük, kisebbrendűségi érzetük miatt kompenzálásra kényszerülnek, s evégett maguknak „nemzetek feletti” identitást keresnek. Ezek a gyökértelen, identitászavarban szenvedő emberek – saját személyes példájukból kiindulva – azt gondolják, hogy a népek is nemzeti létük feladásától várhatják „felemelkedésüket”. A nemzeti lét feladása azonban a valóságról való megfeledkezést jelenti. Esetünkben a magyar valóságról való megfeledkezést. A múlt igazságtalanságairól, a bajok gyökereiről, a nagyhatalmi érdekekről, a konfliktusokkal való megküzdésről, az önmagunkról való megfeledkezést. A kozmopolitizmus a valóságban nem létező, hamis egyenlőségből indul ki. Az Új Világról szóló bornírt propaganda egy utópikus világgal ámít bennünket. Viszonyítási pontként az európai jólétre, nyugati demokráciára hivatkozik, amely állítólag multikulturális jellegének, a nemzetállami keretek feladásának köszönheti fejlettségét, melyhez viszonyítva a közép-kelet-európai térségben minden maradi, bunkó, nacionalista, mintha nem az ott, hanem az itt élők felmenői lettek volna a gyarmatosítók és a rabszolgatartók. Arról sem szól a fáma soha, hogy a jóléti államok évszázados tőkefelhalmozás során alakultak ki, s ezekben az államokban a társadalom széles rétegeinek volt módja a felhalmozásba bekapcsolódni, gyarapodni, takarékoskodni, különböző mértékben tőkéssé válni. 99


Közép-Európában ez másként történt. Itt évszázadok óta területrablás, hadisarc, elvonás, adózás nyomorítja az emberek életét. Ma történetesen a nyugati világ uzsorakamatja. Akármilyen rendszer van, folyamatos a pénzelvonás, padláslesöprés, az eladósodás. Itt mindig csak kiváltságos kevesek számára volt jólét, a többség máról-holnapra élt. Az államszocializmus összeomlásával az elszegényedés fokozódott. Ezen országok polgárainak helyzete ez idő tájt hovatovább gyarmati viszonyokra emlékeztet, ahol egy vékony gazdag réteget kivéve a társadalom többsége reménytelenül elszegényedett. A nyugati modell követése egyelőre nem a jólétet és szabadságot, hanem a törvénytelen rablást, a féktelen kizsákmányolást, a társadalom eladósodásának fokozódását vetíti előre. A ránk jellemző állapotok eltérnek attól a mércétől, amely a nyugati jóléti államokra jellemző, de körülményeink éppen attól olyanok, amilyenek, mert hiányoznak a jóléti államokra jellemző életforma feltételei. Hogyne hiányoznának, hiszen a jóléti államokat többek között az a politika tartja fenn, amely itt szegénységre kárhoztat bennünket. Ez a megosztottság Európa két térfele között élesen megmutatkozik most a migrációs kérdés kezelésében.

A „végső dekonstrukció” Az embernek, mielőtt még ontológiai létének – a személyiséggé válás feltételeinek – az alapjai megszűnnének, idejekorán szembe kell néznie saját kisebbrendűségi érzéseivel, s tudatosítania kell magában, hogy kicsoda ő valójában. Ha bármely csekély mérték100


ben valamely idegen akarat, érdek a tudatát megzavarja, képtelen lesz megszabadulni kisebbrendűségi érzésétől, mi több, egyre több akadályt, gondot vesz a nyakába. Ne feledjük, hogy a „végső dekonstrukció” (amely az Új Világgal kezdődik) megszüntetni a nemzetet, a vallást, a családot, sőt a nemeket is, és az ember lelkét üres vászonná tesz, amely arra vár, hogy valakik teleírják. Ez a dolog lényege. A harc nem az egyenlőséghez való jogért folyik, hanem a definíció jogáért. Nem arról van szó, hogy mondjuk férfiak is házasodhassanak-e egymással, hanem arról, hogy jelent-e még valamit a házasság? Nem arról, hogy több kultúra békésen megfér-e egymással, hanem arról, hogy szükség van-e mai értelemében vett közösségekre (kultúrákra)? Hogy megmaradnak-e, megőrizzük-e azoknak az alapvető társadalmi fogalmaknak az alakját és szerkezetét, amelyeknek önazonosságunkat köszönhetjük, vagy hagyjuk, hogy velünk együtt megsemmisítsék őket?52 Megengedjük-e, hogy azok az intézmények, közösségek, amelyek meghatározzák a dolgok értelmét, továbbra is megőrizhessék ezt az értelmet? Ez a kérdés egyben megmaradásunk kérdése is. Az emberek nem azáltal maradnak életben, hogy egyre több teret foglalnak el, egyre nagyobb vagyonra tesznek szert, egyre több jogot vindikálnak maguknak az életben, hanem hogy sikerül-e önazonosságukat megőrizniük. Aki ugyanis az ember önazonosságát lerom-

52

Id. m. uo.

101


bolja, az magát az embert rombolja le. Az ember Énjére vonatkoztatva a mondottakat, ez azt jelenti, hogy a globalizálódó világ formálta tömegtársadalom az embert megfosztja társadalmi Énjétől, a közösségbe ágyazott személyiségétől, pszichés értelemben egyszerű klón lesz belőle.

A külső agy A szükségleteknek megfelelően természetesen sokféle klón hozható létre. Heller Ágnesnek van egy idevonatkozó gondolata, mely szerint nemcsak mi vagyunk halandók, hanem a világunk is az. Az a világ, amelyhez tartozunk, talán még előbb vált arcot, alakot, formát, lelket, mint mi magunk, akik néha csak a változások után kullogunk. Ehhez pszichológiai szempontból csupán egy kiegészítés kívánkozik. A világ csak velünk együtt, általunk válthat arcot, amennyiben tehát a világ alakot, lelket, formát vált, ez feltételezi, hogy az ember is lelket váltson. Vannak olyan elgondolások, hogy a technológia váratlanul fölénk nőtt, mintegy a technikai eszközök irányítanak bennünket, amelyek tőlünk függetlenül fejlődnek. Talán pontatlan azt állítani, hogy a technológia tőlünk függetlenül fejlődött, hiszen minden új termék, eszköz, technológia változást hoz létre az agyunkban, lelkünkben, az ember idegrendszerében. A technika fejlődésével mi magunk is megváltozunk: megváltozik az agy fizikai felépítése, struktúrája, működése. A tárgyak használatával egyes idegpályák megerősödnek, mások meggyengülnek, megszűnnek. Mindenesetre a technika robbanásszerű fejlődésével (és a megfelelő 102


agypályák kiépülésével) nem tartott lépést az ember morális, politikai, társadalmi-közösségi és mentális fejlődése. Napjainkban a tömegkommunikációra – az internetre, világhálóra, okostelefonra – úgy kell tekintenünk, mint afféle „külső agyra”, amely átveszi agyunkban a belső memória korábbi szerepét. Más szóval a tömegkommunikációra és a világhálóra való támaszkodással mintegy tehermentesítjük a szürkeállományunkat. Ahelyett, hogy az agyunkban tárolt tapasztalatainkra, ismereteinkre, a másokkal egyeztetett és megosztott tudásra támaszkodnánk, s az így szerzett, mondhatnánk „megtapasztalt” információk szintézise révén a világ személyesebb megértéséhez jutnánk, megemésztve és magunkévá téve azt, amit egy közösség tagjaként átvettünk, tanultunk, elsajátítottunk, szolgai módon átvesszük azt, amit a véleményformáló személyek a szánkba rágnak. Lassan az, amit mondunk, írunk, szinte mechanikus, gondolkodást nem igénylő folyamat, ami csekély mértékben veszi igénybe az elménket. Olvasva a világhálón a kommenteket szembetűnő, hogy a megnyilatkozások mennyire nélkülözik a kreativitást, a szellemi erőfeszítést, az adott tárgykörre vonatkozó ismeretekben való elmélyedést. Különösen nélkülözik azt a személyességet – és a vele járó felelősséget –, amit minden közösségben való megnyilatkozás feltételez. Egyszóval a modern kommunikációs eszközök, bár látszólag jól informálttá, valójában felszínessé és felelőtlenné tesznek bennünket.

103


A mondottakkal csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy a tömegkommunikációra és a világhálóra való támaszkodás önmagában véve is megváltoztatja a gondolkodásunkat. Tudatos agymosás nélkül is beszűkül a gondolkodásunk, az igazi veszélyt azonban tudatunk szándékos (és célirányos) befolyásolása jelenti. Sokan úgy tartják, hogy valóságos a nemzetközi véleményterror-osztagok tartják rettegésben a világot. Gondoljunk csak a „politikailag korrekt” beszédre, amelyről fentebb már említést tettünk. Itt a példa kedvéért, hadd utaljak Lovas István egyik cikkére. „A véleményformálók (véleményterroristák), többek között a BBC, hamis fényben, hamisított tényekkel, hazug fotókkal, videókkal, megrendezett jelenetekkel operálnak, amelyek fényében „bizonyítást nyer”, hogy a magyarok a brutálisak, és a napjaink forró témájánál maradva: a "menekültek" ennek a specifikusan magyar brutalitásnak az „áldozatai” 53 – olvashatjuk Az elhallgatott 23. cikkely című, szokatlanul bátor és szókimondó elemzésben.

Környezeti válság A racionális uralom elvein alapuló technológia fejlődés káros következményeiről, a természeti források rohamos pusztulásáról, a környezeti válságról ma már magas fórumokon is beszélnek. Igaz, hogy a fenyegető veszély elhárítása érdekében nem sok történik, de erről legalább már beszélünk.

53

Magyar Hírlap, Az elhallgatott 23. cikkely. 2015. 09. 21. 104


A technológiai változás személyiségre gyakorolt nem kívánatos hatásáról viszont annál kevesebb szó esik. Márpedig az alkalmazkodás kényszere, amit a modern társadalomszervezés megkövetel magának, hovatovább lehetetlenné teszi az értelmes egyéni életvezetést. A több pénz, magasabb életszínvonal, a gazdasági mutatókkal mért bőség növekedése nem feltétlenül a boldogság forrása, hanem paradox módon sok esetben az élet minőségének romlását jelenti. Nem csupán az egészségi, környezeti, biztonsági és szociális kockázatok öltöttek elviselhetetlen, abszurd méretet, hanem ezzel együtt terjed az a sajátos ideológia, amely szerint az életet nem élni kell, hanem szervezni, szabályozni, irányítani, de legfőképp nyilvántartani, ellenőrizni és felügyelni. Mindenekelőtt persze mások életét kell felügyelni és ellenőrizni, azt viszont a háttérben maradó Nagy Testvér végzi. Az emberek szerepét, amelyet egy közösség tagjaként betöltenek, fokozatosan átveszi egy globális bürokratikus rendszer, amely a mind szigorúbb követelményeivel nem csupán megakadályozza, hanem valósággal megnyomorítja az értelmes emberi életvezetést. Ebben a formálódó Új Világban szinte minden „menedzselés” kérdése. Ez a gyakorlatban az engedélyek sorát, pályázatokat, önéletrajzot, motivációs nyilatkozatot, pénzügyi tervet, hatástanulmányt, könyvelő és ügyvéd közreműködését, de leginkább egy „projekt menedzser” angazsálását jelenti, aki természetesen magas juttatás ellenében elkezdheti átcsoportosítani, felhasználni a rendelkezésre álló természeti és humán erőforrásokat. A tökéletes uralom a természet felett, végeredményét tekintve tökéletes 105


uralom az egyének felett. Az ún. „racionális tudással” létrejön a kényszereknek és döntéseknek az a rendszere, ami az ipari korral vette kezdetét, mára azonban keresztül-kasul behálózza a társadalmat. gúzsba köti az ember testét és lelkét. Ismétlem, nem csupán környezeti válságról van szó, hanem a tudás válságáról.

Ó, szent együgyűség El ne felejtsük: baj van a képviseleti demokráciával is. A mai képviselők – akár csak az előző korszak hivatásos „forradalmárai” – abban a meggyőződésben irányítanak felváltva hol gyárat, hol iskolát, hol bányát, hol bankot, hol kórházat, hogy a vezetés (az irányítás) afféle független mesterség, amihez elég a politikai kinevezés. A pátállás, a kinevezés fontosabb a hozzáértésnél. A tényleges és eredményes munka ma már nem számít. A választott vagy kinevezett személyek az aktuális döntéshozók szerepében a jobbik esetben saját fejük szerint hoznak döntést, rosszabb esetben föntről megmondják nekik, hogy mikor, mit kell tenniük, hogyan kell a világot szervezniük, milyen kötelező törvényeket kell hozni, milyen előírásokat kell gyártani. A társadalom bonyolult történéseinek megértésével, még kevésbé az emberi lélek rejtelmeivel nem kell foglalkozniuk. Ennek a szent együgyűségnek kirívó példája a közelmúltból az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet egyszemélyi miniszteri döntéssel, hatalmi szóval való bezárása. Ezzel a döntéssel a jobb sorsra érdemes intézmény, amely Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda néven 1868. december 6-án nyitotta meg 106


kapuit, végérvényesen megszűnt, ahelyett, hogy a hatalmával visszaélő személyt utalták volna megfelelő kezelésre a nagy hagyományokkal rendelkező intézménybe. Erre az önkényességre és brutalitásra eddig még a civilizált világban sehol nem volt precedens.54 Visszatérve arra a gondolatra, hogy paradox módon a haladás motorjának tartott tudás, a „racionális észjárás” jelenti a modern ember számára a legfőbb és a legnehezebben kezelhető kockázatot, ismételten szögezzük le, hogy a tömegtársadalmakban a természetes közösségeket helyettesítő „társadalmi üzem” tisztán racionális megszervezése, a bürokrácia és a szakapparátusok uralma, mint személytelen automatizmusok kíméletlen zsarnoksága a lélek, az egyén, a személyiség, az Én vonatkozásában, sajnos még nem lepleződőt le. Amíg ugyanis a környezetvédő civil kezdeményezések a társadalomban mind nagyobb teret nyernek, s vele együtt már a zöld pártok is megjelentek, amelyek ha nem is rendelkeznek még a hagyományos politikai csoportosulások állandóságával, mégis csak jelzik, hogy új felismerés és érdekközösség jelent meg a társadalmi szintéren. Nos, olyan mozgalomról, amely a személyiség és a közösség egységének (egymásrautaltságának) védelmét tűzte volna célul, még nem hallottunk.

54 Vö. Bánki M. Csaba – Arató Mihály: Vágyfantáziák a közelmúltból: Modern pszichiátria Magyarországon? Professional Publishing Hungary Kft. 98-109. old.

107


Az egyén szabadságára hivatkozó Új Világban, mint „kockázati társadalomban”, a globális technológiai-gazdasági hálózatokban személytelen és befolyásolhatatlan automatizmusok uralkodnak az ember felett. A rendszer egyre gyorsuló ütemben éli fel működésének alapját: az életformák gazdag változatosságát a természetben és a kultúrában, írja Lányi András.55

Humánetolgia Az emberi agy egy speciális szerkezet, amely az evolúció során alakul ki, és az ember adaptációját szolgálja. A humánetológia célja annak felderítése, hogy a különböző pszichológiai jelenségekben hogyan fejeződik ki ez az adaptáció, hogyan kapcsolódik az emberi viselkedés a génekhez és a kultúrához. Úgy tűnik, hogy a mai tudásunk, mármint az a tudatforma, amelyet a nyugati civilizáció a „racionális gondolkodás” eredményének tart, ennek a kérdésnek a megválaszolására nem alkalmas. Talán mert nem is az a célja, hogy az emberi viselkedés hátterét feltárja, hanem felismerve a „külső agy” szerepét, az embert eleve manipulálni akarja. Ha ebből a szempontból megpróbáljuk összegezni az elmondottakat, azt kell látnunk, hogy a globalizációval, amely az egyed uralmát jelenti a csoport (közösség) felett, veszélyes fordulatot vett a világ. Kétségtelen, hogy egyedül az individuum a realitás, míg a csoport és más szociális organizáció nem ontológiai entitás. Ez a tényállás azonban nem mond ellent

55

Lányi id. m. 10. oldal. 108


annak a körülménynek, hogy az ember közösségben válik individuummá, mégpedig az által, hogy elsajátítja a fajra (csoportra, közösségre, kultúrára) jellemző tulajdonságokat. A csoportkultúrának az elsajátított része az, amit aztán egy gyűjtőfogalommal Én-nek hívunk, ami bár individuális sajátosságként jelenik meg számunkra, valójában szociális konstrukció. Az egyed az érzések, jelenségek, események káoszából konstruál valamilyen felfogható, ideig-óráig stabil kognitív struktúrát, de ez a szubjektív konstrukció bennünk lényegét tekintve szociális (társadalmi) reprezentáció.56 Ha ez a szociális tartalom valamilyen oknál fogva hiányzik belőlünk, töredékes, elégtelen, vagy ezt a társadalmi reprezentációt nem sikerül összerendeznünk, bizonyos értelemben az Én társadalmi haláláról kell beszélnünk. A kultúrát felfoghatjuk, mint sok-sok Én szövevényes, egységes viselkedési rendszerét, szem előtt tartva, hogy egyes kultúrák komponensei tanulási folyamatok során alakulnak ki, és mint viselkedési mintázatok alkalmasak evolúciós elemzésre.57 Szokásaik alapján sok ezer egymástól jól elkülöníthető emberi kultúrát ismerünk. Anélkül, hogy ezeknek a kultúráknak a vizsgálatába elmélyednénk, Csányi Vilmos alapján mindössze néhány olyan csoportismérvet ismertetünk, amelyeket az evolúciós pszichológia a populáció fennmaradása szempontjából nélkülözhetetlennek vél.

56 Csányi Vilmos: Az emberi természet. Humánetológia. [»Tudomány — Egyetem«] Vince, Bp., 1999 57 Vö. Csányi Vilmos: Az emberi természet. Id. m.

109


Ezek a csoportismérvek a következők: 1) a csoporthoz való tartozás, 2) a szaporodásra való törekvés, 3) a területhez való ragaszkodás, 4) a zsákmány elosztása. 1.) Kezdjük a csoporthoz való tartozással, amelyről az identitásról és a csoportkohézióról szólva részben kifejtettük már nézetünket. Csányi Vilmos ehhez azt a fontos felismerést is hozzáteszi, hogy az ember az egyetlen olyan állat, amely csoportjáért az életét is hajlandó feláldozni. Az egyetlen olyan faj, amely szüntelen, kielégíthetetlen érdeklődéssel fordul fajtársai felé, s annak ellenére szeretné megismerni azok elmeállapotát, véleményét, gondolatait, vágyait, terveit, hogy ezek az ismeretek nem mindig feltétlenül szükségesek a saját jólétéhez.58 Más szóval: az ember hűséges a csoportjához. A szocializáció egyik velejárója tehát az emberben egy új motivációs rendszer kialakulása. Ez az új emberi tulajdonság a feltétlen lojalitás a csoporthoz, ami zavartalan szocializáció esetén, spontán módon, minden egyedben kialakul. Ilyesmi az állatnál nincs. Ha ez a kötődés, a feltétlen lojalitás hiányzik, ez azt jelenti, hogy a szocializáció zavart szenved, az emberi motivációs rendszer egy része hiányzik. Ez a hiányállapot – mint identitászavar, identitásválság, identitásdiffúzió, adaptációs nehézség, szorongás, frusztráltság, agresszivitás stb. – általános jellemzője a modern társadalom emberének, amely voltaképpen már a közösségek eróziójára, funkciózavarára, értékvesztésére vagy teljes hiányára utal.

58

Csányi Vilmos: Az emberi természet. Id. m. 110


2.) Minden egészséges csoport a rendelkezésére álló erőforrások egy részét saját genetikai fennmaradásának biztosítására használja. A modern kor embere ezzel ellentétes észjárást követ: az utódnemzésről és az utódok neveléséről való lemondással igyekszik szert tenni kényelemre és többlet-erőforrásokra. Nem arról van szó, hogy valaki részben vagy egészben lemond szaporodási lehetőségéről egy fajtársa javára, hanem kilép a társadalom reprodukciós folyamatából végeredményben mások rovására. Hiába egyesek nagyobb áldozatvállalása, hiszen az rövid távon csak az irracionálisan önző egyedek számára biztosít előnyt, ami hosszabb távon az egész populáció pusztulásához, a társadalmi rendszer összeomlásához vezet, ami végül minden szereplőt maga alá temet. A tudatos önkorlátozás, amely a szaporodás terén a huszadik század második felétől kezdve az európai népek többségére jellemző, a fehér embernél szaporább jövevények térhódítását és többségbe kerülését teszi lehetővé. 3.) A napjainkban zajló népvándorlás, emberek millióinak felkerekedése, hogy új hazát keressenek maguknak, ahol talán az életkörülmények jobbak, kedvezőbbek, óhatatlanul kezelhetetlen konfliktusokhoz vezet, hiszen osztozni kell azokon a javakon, amelyekkel az őshonos lakosok rendelkeznek. A javak végesek, ezért a válság elkerülhetetlen. „Idővel azután a bennszülötteknél szaporább bevándorlók kiszorítják a régebben ott élőket, vagy a saját kulturális mintáik átvételére kényszerítik az addigra jócskán meggyengült befogadó népességet. A római birodalom (és más civi-

111


lizációk) hanyatlásának és bukásának története meggyőzően példázza ezt a folyamatot.”59 Szembetűnő ugyanakkor az a tehetetlenség, ami egyes emberek esetében a területhez való ragaszkodás hiányából ered. Ha elnézzük a jelenlegi európai vezetők kétbalkezességét, azt látjuk, hogy ennek a csoportismérvnek a hiánya szinte kiáltóan jellemző a „modern” gondolkodású emberekre. Az önfeladás árulkodó jeleként is értelmezhetjük ezt a viselkedést, amely kapcsán sokan Európa öngyilkosságáról beszélnek. Napnál világosabb ugyanis, hogy a „menekültek” nem integrálódni akarnak, hanem új helyükön felépíteni ugyanazt a világot, amit látszólag maguk mögött hagytak.60 Európa öngyilkosságáról talán azért nem beszélhetünk, mert az emberek jó részében óriási az aggodalom a migrációs válság miatt. Az EU problémája az, hogy az uralkodó réteg nem hallgat a saját polgáraira. A törvényeket az Európai Bizottság írja, amelynek tagjairól nem a választók döntenek. Fennáll a veszély, hogy az EU annyira eltávolodik polgáraitól, hogy az emberek teljesen elveszítik iránta a bizalmukat. Továbbá Európa öngyilkosságáról azért sem beszélhetünk, mert a mo-

59

Lányi András: Tíz pont a bevándoroltakról. http://mandiner.hu/cikk/20150831_lanyi_andras_a_zurzavar_fele_ migracio_es_mi_vii 60 Az európai nemzetek összefogása a megoldás. Szakály Sándor a modern kori népvándorlás veszélyeiről. Magyar Idők, 2015. október 4. http://magyaridok.hu/belfold/az-europai-nemzetek-osszefogasa-megoldas-25693/

112


dern kori népvándorlás félreérthetetlenül magán viseli egy hadászati akció jegyeit. Hiszen az új honfoglalók (betolakodók) nem egyszer azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy nem kérnek abból az európai értelemben vett, nyugati típusú demokratikus berendezkedésből, amit otthon is, itt is rájuk kívánnak erőltetni. Nem csupán életmódjuk és életfelfogásuk berzenkedik ez ellen, de még az a táplálék sem ízlik nekik, amit a kedvüket kereső emberek eléjük tesznek. Így viszont magától adódik a kérdés: vajon miért igyekeznek ezekbe a számukra nemkívánatos politikai berendezkedésű államokba? 4.) Végezetül beszélnünk kell a zsákmány elosztásról, illetve a zsákmány körüli marakodásról is, amely többé-kevésbé eléggé jól szabályozott egy falka szintjén. Nem így az embereknél. Az elosztás minden közösségen belül központi kérdés, amely nagy figyelmet igényel a csoporttagok részéről. Mindenki figyel mindenkit: ez nem csupán a törvénykezés tárgya, hanem az állandó beszélgetés, a pletyka tárgya is. Az elosztással kapcsolatos legapróbb események, szabálytalanságok, visszaélések is nagy közfigyelmet élveznek. Nem mellesleg: az elosztás körüli törvénytelenségek, szabálytalanságok, anomáliák mindenkor súlyos veszélyt jelentenek a közösség kohéziójára nézve. A politikai elit és kiszolgálóik erkölcstelen meggazdagodása nagyobb pusztítást végez egy közösségben, mint a külső ellenség. 113


Szűkülő erőforrások Európa köztudomásúlag már régóta annak köszönheti a jólétet, hogy technológiai-gazdasági és katonai fölényét más földrészek természeti forrásainak kisajátítására és felélésére használta fel. Az új népvándorlást közvetve ez a körülmény váltotta ki. A helyzetet súlyosbította az a körülmény, hogy az emberiség szaporodása (épp az erőforrásokban szűkölködő térségek magas népszaporulatának következtében) ma már meghaladja a Föld eltartó képességének a mértékét. Mondanánk, hogy az új népvándorlást elsősorban (közvetlenül) az ökológiai katasztrófa és a háború váltotta ki, de a kiváltó okok között feltételeznünk kell szándékos emberi beavatkozást is. Nem mintha a szélsőséges hatalmi és vagyoni különbségek önmagukban véve is nem veszélyeztetnék bármely térség (népesség, civilizáció) fennmaradását, hiszen a szűkülő erőforrásokért való küzdelem előbb-utóbb óhatatlanul egymással hadakozó csoportok és erőszakszervezetek kegyetlen terrorjához és elhúzódó véres belháborúkhoz vezet, mégsem állítható, hogy a félelem és az elemi éhség hirtelenében százezreket, milliókat késztet egyik napról a másikra arra, hogy elhagyják otthonaikat és Európába költözzenek.61 Aligha járunk távol az igazságtól, ha

61 Aligha lehet szemet hunyni … az úgynevezett "arab tavasz" (2010) következményei felett, amelyek társadalmi zavart, politikai felfordulást, gazdasági visszaesést idéztek elő Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában, Jemenben és Szíriában. Feltehetően ez az egyik közvetlen kiváltó oka az otthontalanságnak és második világháború

114


feltételezzük, hogy a gazdag üzletemberek, milliomosok, korrupt uniós bürokraták (azok, akik befogadásról, nyitottságról, humanizmusról fecsegnek) valahol már dörzsölik a tenyerüket. Ettől nem teljesen függetlenül a migráció fő (és vele egy népesség felbomlásának) okát a szélsőségesen egyenlőtlen elosztásban kell keresnünk. A fogyatkozó erőforrásokért vívott élethalál-harc egyre hevesebb és újabbnál újabb formát ölt ezen a túlnépesedett és állig felfegyverzett Földön. Az új fegyvernemek közé tartozik a médiaháború és a migráció is. Mindkettő a szemünk előtt zajlik. A korszerű „szőnyegbombázás” ma a médiaháborúval kezdődik. Mielőtt a célirányosan (szervezetten) menetelő nagy néptömegek útra kelnének, ehhez elő kell készíteni a terepet. A tömegtájékoztató eszközök megjelenése óta a média jelentős tapasztalatokat szerzett azon a téren, hogy a közösségi kapcsolatait nélkülöző tömegtársadalmak emberét hogyan lehet teljesen leszoktatni a gondolkodásról. Arról, hogy az emberek a világ történéseiben felfedezzék az ok-okozati összefüggéseket, ehelyett azt gondolják, amit elvárnak tőlük, hogy gondolniuk kell. Ennek érdekében a médián keresztül az uralkodó elit világos, egyszerű üzeneteket fogalmaz meg, minimális szókinccsel, rövid tőmondatokban, mindenki számára érthetően, már-már infantilis mó-

utáni legnagyobb menekültválságnak. Forrás: https:// kuruc.info /r/4/148015/

115


don. Ahhoz, hogy erre az „információ-beetetésre” az emberek fogékonnyá váljanak, a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani őket. Szét kell verni a korábbi kulturális értékeket, és a közösségi érzéssel szemben a nyájszellemet kell erősíteni mindent téren és minden eszközzel. Végül – tekintettel az emberi agy páratlan adaptációs készségére – nem lesznek képesek semmiféle szellemi erőfeszítésre, képtelenek lesznek összetettebb jelenségek elemzésére, magasabb ideálok kergetésére. Miután az agymosás végbement, kezdődhet a színjáték.

Álszent háborúk A nagy népvándorlás most is, mint a történelemben már annyiszor, a birodalmi érdekszférák kiterjesztéséért folyó háborúk következménye,62 vagy éppenséggel annak előkészítése. Tekintsünk el attól, hogy konkrétan most milyen nagyhatalmi átrendeződés áldozatai vagyunk, enélkül is szemet szúr, hogy milyen nagy különbség van a korábbi nagy történelmi népvándorlások és a mai modern változata között. Amíg ugyanis a korábbi birodalmak büszkén hirdették hódító céljaikat, beleértve azt is, hogyan sikerült vereséget mérniük az ellenségre, elűzni, kiirtani az útjukban álló népességet, ma – ahogyan Kardos Gábor írja találón – „egyik nagyhatalom sem vállalja nyíltan törekvéseit, sőt: ma már

62 Kardos Gábor: forrás: Magyar Nemzet, 2015. augusztus 19. szerda 14:00

116


kifejezetten humanitárius ideológiával folynak a legdurvább hódító gyarmatháborúk is.”63 A kor álszent viselkedésének megfelelően mindent úgy kell beállítani, mintha természeti csapás érne bennünket, a „véletlenszerűen bekövetkező katasztrófáért” ugyanis senki sem vonható felelősségre. Ma már nyíltan egyik nagyhatalom sem vállalja hódító törekvéseit, sőt igyekszik kifejezetten humanitárius ideológiával köríteni az eseményeket, ennek a (szabadságjogok, demokrácia, humanizmus) jegyében folynak a legdurvább hódító gyarmatháborúk is. Kardos Gábor meglátásával a lényegre tapint, hiszen a kor ideológiájának lényege a kétszínűség: ma semmi sem az, aminek látszik. Gondoljunk csak a „tudásalapú társadalom” körüli nagy hírverésre, amelyhez a közelmúltban még vérmes reményeket fűztünk, annak ellenére, hogy az ún. „racionális gondolkodással”, melyet ünnepeltettek velünk, és amelyen a tudásalapú társadalom alapult volna, társadalmi és természeti viszonyainkat illetően csaknem jóvátehetetlen károkat okoztunk magunknak. A „tudásalapú társadalom” paradox módon alaptalan (rossz) tudású társadalomnak bizonyult. A konkrét ember helyzetétől (sorsától, személyiségétől, szükségleteitől) és a közösségek releváns problémáitól elrugaszkodott, személyiségétől és társadalmiságától megfoszott, történelmietlen ember fikciójára alapozó, önálló életre kelt „tudomány” annyi bajt ho-

63

Id. m. uo. 117


zott a fejünkre, hogy szellemi tájékozódásunk támpontjait haladéktalanul újra kell gondolnunk. „Ha meg akarjuk érteni, mi is történik itt, körülöttünk, nem árt feltenni a médiában rendre elmaradó kérdéseket. Mégis milyen nagyhatalmi átrendeződés áldozatai vagyunk épp mindannyian? és … milyen nagy háború körvonalazódik ilyen drámai népmozgások mentén? ”64 Első lépésként el kell tehát vetnünk azokat a menekültáradattal kapcsolatos fenntartásokat (kockázattal, veszélyérzettel, félelemmel kapcsolatos minősítéseket), amelyeket a kor ideológiai követelményeinek megfelelően kizárólag összeférhetetlenségnek, szándékos félelemkeltésnek, idegenellenes uszításnak kell tekintenünk. Sőt, azzal sem árt tisztában lennünk, hogy a nyugati jóléti társadalmak nem kis mértékben épp azoknak az országoknak a kizsákmányolására épülnek, ahonnan érkeznek hozzánk a menekültek. Semmiféle szemforgatással, álszent humanizmussal, könyöradományokkal nem kendőzhető el ez a körülmény, és ezen a helyzeten a térség politikai „átrendezése”, a "függetlenség" kikiáltása, a demokratikus látszatkeltés nem változtat semmit. A migrációs kérdés megoldását, mondja Lányi András, az jelentené, ha mindenki békén élhetne a szülőföldjén, és nem kényszerítené a kivándorlókat arra semmi, hogy boldogulásukat másutt keressék. Ehhez viszont, ahogyan mondja, a javak elosztásának lega-

64

Id. m. uo.

118


lább a szélsőséges egyenlőtlenségeit kellene megszüntetni. És nem csupán a kibocsátó országokban, tehetnénk hozzá. Talán az erre – a javak méltányosabb elosztására – irányuló törekvés vezetne a sokak által vizionált új világ felé. Azt hiszem, hogy ebben Lányi Andrással teljes mértékben egyet lehet érteni, mint ahogyan abban is, hogy felelőssége tudatában mindenkinek követelnie kell a személyes részvétel lehetőségét a döntéshozatalban, és szert kell tennie a felelős részvételhez szükséges tudásra. Mert végeredményben mindenki felelős a maga tudásáért, a közösség felelős a közjóért, az állam felelős a kulturális párbeszéd autonómiájáért. A részvételi demokráciának végre fel kell váltania a részvétlen demokráciát! Ez a felelősség azonban csak olyan mértékben kérhető számon, az egyének és közösségek csak olyan mértékben vonhatók felelősségre tetteikért és e tettek sorszerű következményeiért, más szavakkal a közösség jövőjéért, amilyen mértékben rendelkeznek sorsuk alakításának eszközeivel és lehetőségével. Ahol az egyén és az állam között a saját sorsukról szabadon döntő lokális közvetítések hiányzanak, ott értelemszerűen tömegtársadalomról kell beszélünk, ami a szó szoros értelmében vett demokráciának és népszuverenitásnak a szöges ellentéte. Népet a sokaságból csak a közös értelem és a közös értelemben véghezvitt közös cselekedetek alkotnak.65 Ezért, folytatva Lányi gondolatfuttatását, a jövőért való felelősségvállalás politikája a lokális autonómiák

65

Lányi id. m. uo. 119


sokaságát, központosítás felszámolását, a globális hálózatok befolyásának korlátozását kívánja. Csak kisebb közösségekben lehetünk illetékes és kompetens résztvevői a döntéshozatalnak, a globális rendszerek és hálózatok decentralizálásával.

Vissza az élet szellemi forrásaihoz Az Új Világ építői nem csupán háttal ülnek a lovon, hanem álszent módon a humanizmusra hivatkozva pontosan ellentétes irányba tartanak, mint amilyen irányba kellene, hogy haladjunk. A humanizmus ugyanis nem a brutális önzést és kapzsiságot tűzte zászlajára, ahogyan azt teszi ma az individualizmus, hanem az emberi méltóság iránti tiszteletet, az emberek javáról, sokoldalú fejlődéséről, a társadalmi élet kedvező feltételeinek megteremtéséről való gondoskodást kifejező nézetek összességét jelentette. A humanisták is az egyéniség szabadságát hirdették, harcoltak a vallási aszketizmus ellen, az ember jógát hirdették az örömre és földi szükségletek kielégítésére, de korántsem mindenáron, nem mások rovására, hanem a társadalmi fejlődés reményében. Azóta az individualizmustól hajtva elszakadt az élet szellemi forrásaitól, letagadta a „szellemi embert”, az ember társadalmi Énjét, és a partikuláris érdekek rabszolgájává vált, az anyagi javakat hajszolja. Az egyén parttalanná váló szabadságvágyával, irreális szükségleteivel, hite szerinti „önmegvalósítási” törekvésében elszakadt társadalmi kötöttségeitől, szembefordult a közösségeknek azzal az egymásra épülő rendszerével, amelyek szellemi értelemben emberré tették. Miután egyéni szükségleteit előtérbe helyezve 120


az ember elvágta közösségi kötelékeit, a humanizmus önmagát rombolta szét a reneszánsz végén, s már csupán szemforgató hazugság maradt belőle. Ezzel az álszent viselkedéssel nemcsak a társadalmi elnyomást és esélyegyenlőtlenséget nem sikerült megszüntetni, de úgy tűnik, az elméleti alapja is megszűnt annak, hogy az egyén szabadságának elengedhetetlen társadalmi feltételeit belátható időn belül sikerülne megvalósítani. Természetesen az Új Világ prófétái azt hirdetik, hogy a jólét minden különösebb társadalmi beavatkozás nélkül is el fog jutni a legelmaradottabb országokba is, és az életszínvonal növekedni fog mindenütt és mindenki javára. Ebből csak annyi igaz, hogy csakugyan egy új világciklus elején állunk, amelynek fő mozgatóereje a globalizáció, amely a globális hálózatok befolyásának növelésével, az erős központosítással minden eddigi történelmi-társadalmi fejleménynél látványosabb módon veri szét a lokális autonómiák, közösségek sokaságát. A helyzetet nehezíti, hogy ma az értelmiségiek nem a közösségek szempontjából alapvető fontosságú kérdések megoldásával vannak elfoglalva, nem az ellentmondások és érdekellentétek kiküszöbölésén fáradoznak, hanem különböző dogmák hirdetésével, amely arra megy ki, hogy a multinacionális cégeknek és pénzvilág hatalmi törekvéseinek még ellenálló közösségek erejét jobban megtörjék, kicsavarják a kezéből mindenféle védekezés lehetőségét.66

66 Vö. Hódi Sándor: Lesz-e nemzetben gondolkodó magyar értelmiség? Aracs, 2015. 3. XV. évf. 63. old.

121


A NÉPESSÉGCSÖKKENÉS NEM CSAK ANYAGI KÉRDÉS Tóth Lívia: Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal, társadalomkutatóval, közíróval — Dr. Hódi Sándor pszichológus, társadalomkutató Mint oldott kéve címmel jelentette meg legújabb kötetét. A könyv, amely a demográfiai problémák társadalmi és lélektani hátterével foglalkozik, a Széchenyi István Stratégiakutató Társaság és a Magyar Nemzeti Tanács közös kiadványaként látott napvilágot. A szerző írásban kívánt válaszolni a kérdéseimre, és úgy vélte, a demográfiával kapcsolatban is szükséges tisztázni néhány alapfogalmat. 67 – A demográfia az a tudomány, amely a népesség számának, összetételének, területi elhelyezkedésének állapotát és változásait vizsgálja. A Föld egészét nézve 1994-re a világ népessége 5,6 milliárdra nőtt, az utóbbi negyven év alatt pedig megkétszereződött. 2050-ben a világ népessége 7,8 milliárd lesz, de némely becslés szerint 12,5 milliárd is lehet. Ez az embertömeg félelmetes kihívás elé állítja a Föld gazdagabb, „boldogabb” felét, mely azzal riogat, hogy a népesség száma a közeljövőben elérhet egy olyan határt, hogy a Föld már

67

TÓTH Lívia | 2014.6.13 | LXIX. évfolyam 24. szám Heti in-

terjú 122


nem tudja eltartani, és ez az ivóvízkészlet kimerüléséhez, a környezeti pusztuláshoz, a termőtalaj romlásához, a nemzetközi vándorláshoz, szóval soha nem látott súlyos konfliktusokhoz, katasztrófákhoz vezet. A harmadik világban EZ a demográfiai robbanás zajlik, ennek jegyében a Föld gazdagabb felének szószólói a születési arányszám csökkenése mellett érvelnek, s vélhetően mindent elkövetnek, hogy ez be is következzen. Ezzel szemben Európa demográfiai mutatói – köztük a magyaroké, a szerbeké – ijesztően rosszak. A népességfogyás drámai méreteket ölt. Minden jel szerint Európa népei (polgárai) csak a jelennek élnek, nem akarnak a jövőbe fektetni, ennek folyományaként nem képesek újrateremteni önmagukat, s ha ezen a téren nem történik változás, előbb-utóbb kihalnak. Európán belül a legidősebb kormegoszlású társadalom Nyugatés Észak-Európa, de az átlagos életkor tekintetében (36 év) alig marad el tőlük Dél-Európa és Kelet-Európa (32-33 év). A legtöbb országban fogyásnak indult a népesség, a legnagyobb mértékű csökkenés Lettországban tapasztalható (6,1 ezrelék), utána Magyarország következik (2,2 ezrelék). Azokban az uniós országokban, ahol a népesség látszólag stagnál, netán némi növekedés figyelhető meg, ez a nagyarányú bevándorlással magyarázható. Az MNT demográfiai akciótervét ennek a világpolitikai és demográfiai helyzetnek az ismeretében kell értékelnünk, szem előtt tartva azt, hogy Európában csak a legutóbbi időben kezdtek – ímmel-ámmal – foglalkozni a népességfogyás okainak elemzésével, jobbá123


ra azonban ez még a tabukérdések közé tartozik. Újabban már lehet nemzetközi demográfiai konferenciákat rendezni, a megoldási lehetőségek feltárásától azonban még messze vagyunk. A demográfiai gondokat nem lehet általános receptek alapján orvosolni. A magam részéről úgy vélem, hogy a gyermektelenség s egyáltalán Európa demográfiai hanyatlása elsősorban kulturális (mentális) probléma, amely csak anyagiakkal aligha megoldható. Éppen ezért a könyvem a demográfiai gondok társadalmi és lélektani hátterével foglalkozik. • Ismét felerősödött a kivándorlási hullám, egyre több család dönt a külföldi munkavállalás mellett. A folyamatnak elsősorban gazdasági okai vannak. Ez megakadályozható-e a különféle tervezetekkel, programokkal, ha azok nem megélhetést, jobb életkörülményeket kínálnak? – Szeretnék mindjárt eloszlatni néhány félreértést. Az első az, hogy senki sem kíván senkit valamiben megakadályozni. Minden embernek joga van saját sorsa felől dönteni. A tervezetek és a programok azt a célt szolgálják, hogy rávilágítsanak egy meglehetősen bonyolult folyamat hátterére, és fontos információkkal lássák el a döntésre kényszerülőket. A második tévedés az, hogy a menni vagy maradni kérdésre van egy jó és egy rossz válasz, s a tervezetek, programok készítői – ellentétben az elmenőkkel – tudják a jó választ. Szó sincs róla. Két rossz közül kell választani. A harmadik tévedés, hogy a kivándorlásnak kizárólag gazdasági okai vannak. A külföldi munkavállalás 124


elsősorban életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik a honi pozitív jövőkép hiánya. Továbbá azok is könnyebben szánják rá magukat a kivándorlásra, asszimilációra, akik környezetükben gyökértelennek érzik magukat. A döntést nagyban befolyásolja a tájékozatlanság is. A mai kivándorlók fejében egy néhány évtizeddel ezelőtti helyzet, egy merőben téves kép rajzolódik ki, amelynek már semmi valóságalapja nincs. Ötven évvel ezelőtt a kivándorlók más lehetőségekkel rajtoltak. Azóta nagyot fordult a világ, a kivándorlást és az asszimilációt serkentő tartalékok kimerültek, látványos meggazdagodásra, felemelkedésre, előrehaladásra az újonnan bevándoroltaknak vajmi kevés az esélyük. Másfelől kétségtelen, hogy a tartalékok „otthon” is kimerülőben vannak. A politikai rendszerváltás és a társadalmi szerkezetváltás növelte, és napról napra növeli a nincstelenek táborát. Tovább fokozza a csalódottságot, hogy az emberek azt látják, legfeljebb az ügyeskedők és a zavarosban halászók boldogulnak valahogyan. • Ön hosszú évek óta foglalkozik a demográfiai gondok társadalmi és lélektani hátterével. Ez azt jelenti, hogy ez nem új keletű kérdés a vajdasági magyarság körében. Hol, mikor kezdődött, és hogyan jutottunk el eddig? – Valóban, a vajdasági magyarság esetében nem új keletű jelenséggel állunk szemben. Évtizedek óta foglalkozom a katasztrofális népegészségügyi helyzettel, a különféle mentális betegségekkel, az elvándorlással, az asszimilációval, a szellemi leépüléssel, az irdatlan mé125


reteket öltő nemzeti tudatvesztéssel. A népesség ijesztő demográfiai zsugorodása szoros összefüggésben áll a bennünket jellemző kollektív lelkülettel, a nemzeti tudat sérülésével, amellyel nem volt erőnk szembenézni. Hol, mikor kezdődött az egész? A délvidéki magyarság, amióta kisebbségi helyzetbe került, folyamatos demográfiai eróziónak van kitéve. Vajdaság mai területén 1910-ben 577 000 magyar élt, most feleennyi sem. Igaz, ha az elcsatolt területeken élő magyarságot nézzük, mindenütt megfigyelhető volt a létszámcsökkenés, hatása azonban egy-egy régióban nem azonos mértékű. Kárpátalján, Erdélyben és Felvidéken a természetes fogyás elsősorban az alacsony születésszámra vezethető vissza, továbbá nagy szerepet játszott benne az asszimiláció is. A születésszám Vajdaságban is mindig nagyon alacsony volt, az itt élő magyarokra azonban elsősorban mégis az elvándorlás volt jellemző, a létszámcsökkenés fele ebből ered. Szeretném leszögezni, hogy a rendszerváltás után a kormányközi bizottságok (ha egyáltalán voltak ilyenek) sehol sem bizonyultak elégségesnek a kisebbségi kérdések bilaterális kezelésére, így a magyar népesség gyors demográfiai erózióját sem sikerült a térségben megállítani vagy mérsékelni. • Az eddig elmondottakból kiderül, hogy az emberek csalódottak, nincs jövőképük. Hogyan lehetne változtatni ezen a pesszimista közhangulaton? – Csakis cselekvéssel. Minden embernek, minden családnak, minden népnek, különösképpen a kisebbségeknek, a nemzetrészeknek áldozatos önvédelmi harcot 126


kell folytatniuk fennmaradásukért. Ne csak panaszkodjunk, sopánkodjunk, ne csak a pénz hiányára hivatkozzunk! Ne menjünk messzire történelmi példáért: a koszovói albánok összefogását és küzdelmét nem említhetjük egy napon (és most nemcsak rólunk, délvidéki magyarokról beszélek) a kisebbségben élő magyarok autonómiatörekvésével. Ez utóbbiak részéről nem tapasztalunk többet dörgölődzésnél, erőtlen tiltakozásnál, amelyben több a lemondás, mint a helyzet megváltoztatására irányuló szándék. Az albánok példás önfegyelemmel szervezték meg párhuzamos államukat és harcolták ki szabadságukat. Nekünk, magyaroknak, még mindig nem sikerült felhívnunk a világ közvéleményének a figyelmét tarthatatlan helyzetünkre. Sem a magyar kisebbségek, sem a magyar többségi nép mindmáig nem volt képes kiheverni Trianon következményeit. Félreértés ne essék, a megoldást nyilván nem a szomszéd népekkel való keserves iszapbirkózásban kell keresni, hiszen kínálkozik más lehetőség is. Európában a kisebbségek helyzetét (is) közigazgatásilag, jogilag és politikailag rendezni kell – más szóval az autonómiák különböző rendszerét kell lehetővé tenni nekik. Erre nekünk is gondolnunk kell. Amíg az etnikai dominanciaviszonyok jelen vannak és hatnak, számolni kell azok politikai, gazdasági, kulturális következményeivel. A kivándorlás (és az asszimiláció) mértékéből ítélve ma a térség valamennyi országa messze van a jogegyenlőség gyakorlatától. Az előremutató döntéshez önbizalomra és szilárd identitástudatra van szükség. Vannak bátorító jelek, 127


amelyekre érdemes odafigyelnünk. Úgy vélem, hogy az európai integrációs folyamatban, különösen a legújabb európai parlamenti választások tükrében a kisebbségi kérdés jelentősége megnőtt. Ezen a téren elég az európai választásokkal kapcsolatos új fejleményekre utalnunk, és arra a politikai gesztusra, amellyel az anyaország a határon túli nemzetrészeket megtisztelte.

128


EMBERI LELKEK IDEGEN KÉZBEN Gruik Ibolya: A migrációról Hódi Sándor pszichológus szemével 68 A vándorlást többféle okból vállalja az ember. Lehetnek kényszerítő körülmények, amelyek a szülőföld elhagyására indítanak, de lehet az ember szabadságvágyának megjelenési formája is. Régebben az utazási nehézségek miatt igazi kalandnak bizonyult az utazás, akár gazdasági, akár menekülési, akár tanulási vagy kulturális ismeretszerzési célból történt. Napjainkban „átjárható” lett a világ, állandó utazókká váltunk. Egyre többen vállalják a több ezer kilométeres utakat is. Van, aki öröklakást, van, aki csupán ideiglenes tartózkodást kér. Mindenesetre mára olyan méreteket öltött a megszokott környezet feladása, hogy a migráció pszichológiája nem egy egyetemi karon tantárgyként szerepel. Hódi Sándor pszichológussal ezt a témát igyekeztünk körüljárni. – Divat vagy jogos vágyakozás, ami sokakat útnak indít? Lehet ilyenkor tanácsot adni? Egyáltalán etikus bármilyen szempontból befolyásolni azokat, akik elindulnak? – A migrációs folyamatoknak vannak általános érvényű sajátosságaik, jellegzetességeik, amelyeket többnyire gazdasági és társadalmi erők mozgatnak. A

68

Készölt a Magyar Szó 2016. évi Naptára számára 129


nagy népvándorlások jellegzetességei helyett szűkítsük beszélgetésünket saját helyzetünkre, mint kibocsátó országok beszéljünk a kivándorlásról. De akár a kivándoroltakról, akár a bevándoroltakról beszélünk, tőlünk távozókról vagy hozzánk érkezőkről, közös bennük, hogy az emberek ezrei, milliói a természeti vagy társadalmi viszonyokban bekövetkezett változások hatására kerekednek fel, és keresnek maguknak új hazát ott, ahol kedvezőbb életkörülményeket remélnek. Akik új hazát keresnek maguknak, azokat annyiféle személyes sors jellemzi, hogy nem sorolhatóak egyetlen pszichológiai típusba vagy szociológiai kategóriába sem. Az elmenőket nem lehet pszichológiai szempontból tipizálni, ahogyan a maradókat sem. Ahányan vannak, annyifélék, de mindannyian egy képzeletbeli, virtuális hazát hordoznak magukban. Virtuális haza van az agyunkban, szívünkben, ahogyan az új haza fogalma is képzeletbeli elemekből tevődik össze. A maradók és az útra kelők közti különbség csupán annyi, hogy az előbbiek szülőföldjükhöz jobban ragaszkodnak, míg az utóbbiak jobb sorsot inkább egy másik hazától remélnek. Lehet-e ebben a kérdésben személyes tanácsot adni? Ez pokoli dilemma. Mindenki szebb, jobb, boldogabb életre törekszik, és ebben semmi kivetnivaló nincsen. Gondot jelent viszont, hogy az egyéni döntések nem maguktól születnek meg az emberek fejében, hanem a közbeszédnek, főként a média befolyásának vagyunk kitéve valamennyien. A médiát és vele a közbeszédet markukban tartó pénzhatalmak kedvükre alakítják, manipulálják az embereket. Ebben a történetben az 130


egyének (a mai tömegtársadalmakról beszélünk) alávetett helyzetben levő áldozatok, átmosott agyú emberek, akik akarat nélküli tömeget képeznek, és szinte tehetetlenek a társadalmi szuggesztióval, manipulációval, pszichózissal szemben. Egy kellően megdolgozott tömegben az emberek, bár azt hiszik, hogy sorsukat saját fejükkel mérlegelik, voltaképpen egy rájuk erőltetett, idegen, külső akaratnak engedelmeskednek. Az tehát, ami egyéni mérlegelés tárgyának tűnik, az a dolgok végkimenetelét tekintve mások részéről (akik manipulálnak velünk) már régen el van döntve. Jó kérdés, hogy etikus-e bármilyen szempontból befolyásolni azokat, akik elindulnak. A migrációval kapcsolatban szinte soha nem esik szó arról a tényről, hogy a kedvezőbb életkörülményeket valaki megteremtette. Noha százféle igazolást találunk arra, hogy más országok, népek, civilizációk velünk csak „jól járnak”, tehát „jogunk” van részesedni a mások által megteremtett javakból, ezzel lelkiismeretünket ugyan megnyugtathatjuk, de maga ez a helyzet rövidebb vagy hosszabb távon, nyíltan vagy leplezetten nehezen kezelhető konfliktusok elé állítja a helyi lakosokat és a jövevényeket. A másik kérdés, amelyet szintén mély hallgatás övez: vajon az óhazának hátat fordítók miért nem vállalják a küzdelmet a jobb életért, a vágyott szabadságért, az emberségesebb társadalmi viszonyokért, a jobb közállapotok megvalósulásáért otthon? Miért és mitől lenne etikusabb, ha a küzdelem helyett csapot-papot, házat, hazát, idős szülőket, ismerősöket stb. hátrahagyva egyszerűen igényt formálunk mások kedvezőbb 131


életkörülményeire, jogot tartunk arra, hogy mások javaiból részesedjünk, a „készbe”, mások „otthonába” beüljünk? A kisebbik gond az, hogy döntéseikben etikus-e bármilyen szempontból befolyásolni az embereket, nagyobb gondot jelent ennél, hogy maga a jelenség vet fel megválaszolatlan etikai kérdéseket. – A szülőföld elhagyása, a más közösségbe való beilleszkedés okoz-e pszichés problémákat az emberben? Vagy csak fölerősödik, ami egyébként is megvan? – Nem kell pszichológusnak lennie az embernek ahhoz, hogy felmerüljön benne a kérdés: honnan az emberekben az a vakhit, hogy van a világnak olyan pontja, ahol a jólétet, szabadságot, jogokat, megbecsülést ingyen adják, ahol az alanyi jogon jár minden embernek. Honnan az a vakhit az emberekben, hogy azok, akik ezekért a javakért megküzdöttek (netán vérrel, erőszakkal megszerezték), pusztán humanizmusból, emberbaráti szempontból hajlandók azt maradéktalanul megosztani az újonnan érkezőkkel. Idegenekkel. Erre a hitre a képzeletbeli kommunizmus is ráment. Életszerű-e az a feltételezés, hogy az első és a második világháború és a globális gyarmatosítás fő nyertesei fognak humanizmusból és emberbaráti szempontból jó példát mutatni? Kétségkívül ez a vakhit már egy súlyos agymosás következménye. Ami nem jelenti azt, hogy a kivándorlás (népvándorlás) pusztán agymosás, demagóg propaganda, olcsó félelemkeltés következménye. A térséget eluraló pszichózishoz hozzájárul az is, hogy az utóbbi évtizedekben, a rendszerváltást követően, elvittek tő132


lünk mindent, és továbbra is viszik mindazt, ami csak mozdítható ebben a térségben. Ráadásul minden újságban, filmben, híradásban azt sulykolják a fejünkbe, hogy a nemzetükhöz, országukhoz, nyelvükhöz, családjukhoz ragaszkodók mind szánalmas, nyomorban élő lúzerek, míg Nyugaton a földi paradicsom vár az emberekre. Mennyire kell agymosottnak lennünk, hogy a migráció – esetünkben a nagyarányú kivándorlás – e nyilvánvaló összefüggései fölött szemet hunyjunk? A szülőföld elhagyásával járó lelki problémákról rengeteget lehet hallani, olvasni, ezeket a történeteket nem ismételgetem. A nemrégiben elhunyt Borbándi Gyula gondolatai járnak az eszemben, aki az emigrációs lét egyik leghitelesebb és legszakavatottabb szerzője. A magyar emigráció életrajza 1945–1985 című könyvében azt fejtegeti, hogy naivitás azt hinni, hogy a nagyvilág tárt karokkal vár bennünket. Ennek a jóhiszemű feltételezésnek semmi alapja nincs, szögezi le félreérthetetlenül. Lehet a körülményekkel elégedetlenkedni, a fennálló társadalmi-politikai viszonyokkal egyet nem érteni, de illúzió azt hinni, hogy a vágyott jólétet, szabadságot valahol is ingyen adják, valamilyen formában nem kell érte megküzdeni. Az új haza, bármilyen csábító is legyen, így vagy úgy, de benyújtja a számlát. Nem lehet például a régi szokásainkkal, korábbi énünkkel, gondolkodásmódunkkal, munkaszokásainkkal otthonra lelni, még ha némelyeknek fájdalmas is egy szép álom és ábránd elvesztése, mondja Borbándi.

133


– Ha a család is költözik, feleség, gyerekek, ez megnehezíti vagy megkönnyíti az idegen létben való életet? – Lényegre tapintó kérdés. Normális körülmények között feltétlenül felelősek vagyunk gyerekeinkért, a szüleinkért. Fel sem merül bennünk, hogy ők megnehezítik vagy megkönnyítik az életünket. Ez a közösségi lét alapfeltétele. A migráció kapcsán ez is, mint mindenféle emberi kötődésünk, megkérdőjeleződik. Azoknak, akik a kivándorlás mellett döntenek, óhatatlanul új értékek mentén kezd szerveződni az életük. Ezt persze nem szívesen veszi tudomásul senki, ám annak, aki új életet akar kezdeni, nincs mit tennie, valamilyen mértékig alkalmazkodnia kell az új életszervezési követelményekhez. Ezek lényege pedig, hogy a könnyebb, gyorsabb beilleszkedés érdekében előbb-utóbb meg kell szabadulni minden korábbi személyi és társadalmi kötődésünktől. Első lépésként, már indulásnál, a falubelieket kell elfelejteni. A velünk egy városban, egy hazában élők nem számítanak a továbbiakban semmit, majd lassan, néha gyorsan, a személyes kapcsolatok, érzelmi kötődések hálója is foszladozni kezd. Ezzel együtt fel kell adni az etnikai, kulturális értékeket is. A helyzet ugyanis az, hogy korábbi énünk (identitásunk) föladása nélkül azt a nyelvi, kulturális és egyéb távolságot, ami az ó- és az új haza között van, nem tudjuk áthidalni. Az első nemzedék erre általában nem is képes, de a második, sőt néha a harmadik generáció is megszenvedi. A lényegre térve: azok, akik véglegesen idegenbe szakadnak, fájdalom, de előbb-utóbb szem-

134


besülnek azzal, hogy egymás terhére vannak, egymás sikeres beilleszkedésének az akadályát jelentik. – Hogy lehet a gyerekeknek – akiknek egy része iskolát, barátokat hagy hátra – segíteni abban, hogy megtalálják önmagukat? – Sehogyan. A kivándorlók gyakran hivatkoznak arra, hogy a gyermekeik jövőjét tartják szem előtt, amikor vándorbotot fognak. Lehet, hogy egyesek csakugyan így éreznek, így gondolkodnak, de az eredmény ennek a fordítottja. Többnyire arról van szó, hogy az emberek szeretik jónak látni magukat, és aki a gyermeke jövője miatt aggódik, és emiatt képes nyakába szedni a világot, az csak „jó szülő” lehet, aki él-hal a gyermekeiért. Lemeztelenítve a dolgokat azonban – kivéve a bajban lévő embereket, akik csakugyan az életükért futnak! – az efféle önigazolás rendszerint csak üres blabla. Van, amit pénzzel soha nem lehet megvásárolni: az anyanyelv, az iskola, a barátok a gyerek számára ezek közé tartoznak, s ezekért a veszteségekért soha semmi sem fogja őket kárpótolni. Derékba törik a bennük formálódó világ. Azok az emberek tehát, akik a jobb élet reményében kelnek útra, noha illemből a gyermekeikre hivatkoznak, valójában nem az ő jövőjüket és lelki épségüket tartják szem előtt, hanem éppen fordítva, meglévő biztonságukat teszik kockára óriási lelki rizikót vállalva. – Az itthon maradottakat is megviseli az elköltözők hiánya. Még akkor is, ha indokolt az elköltözés, hát még ha nem is értenek egyet a családtagokkal a külföldre költözést illetően. Ők hogyan könnyíthetik meg a szeretteik és a saját mindennapjaikat? 135


– Minden embernek joga van ahhoz, hogy új életet kezdjen, de ennek számolni kell a következményeivel is. Talán sikerült valamelyest érzékeltetni, hogy noha a „menni vagy maradni” kérdését az emberek ezrei, milliói magánéleti kérdésként élik meg, ami kizárólag az egyénre, az ő személyes életvezetésére tartozik, ennél nagyobb tévedés és átverés talán nincs is az életben. Egy jéghegy csúcsán próbál egyensúlyozni mindenki, aki menni készül, miközben a jéghegy jobbra-balra billeg, netán éppen süllyed. Látszólag mindenki legjobb belátása szerint cselekszik, valójában tárgyilagos mérlegelésre nincs is lehetőség. Először is minden migráció, mint a beszélgetésünk elején mondottuk, az emberek lelki megdolgozásával kezdődik. A média egy jól kigondolt tervnek megfelelően áthangolja a közvéleményt, rendszerint azzal, hogy elhinti és táplálja az emberekben a kilátástalanságot és a reménytelenséget. Ez addig folyik, míg nem sikerül elhitetni, hogy a felkínált „célországban” páratlan lehetőségek nyílnak meg előttük, ellentétben az otthon maratottak életével, minthogy otthon reménytelenül sötét jövő vár mindenkire. Ideje lenne felismernünk végre, hogy korunkban idegen kezekben vannak az emberi lelkek. Azokat, akik kísérletet tesznek arra, hogy rámutassanak a migráció lélektani és gazdasági okaira, mélyebb mozgatórugóira, száműzik a hírközlő eszközökből, nem jutnak támogatáshoz, izolálják, megbélyegzik, kirekesztik, lejáratják őket. Hogy a gond nagyobb legyen, a hazai komprádor értelmiség egyre több országban a tőkés társaságok világuralmát szolgálja. Ők sulykolják az 136


emberek fejébe, hogy Nyugaton hiány van a szorgos munkáskezekből, a kivándorlók (bevándorlók) megjelenésükkel tehát „felpezsdítik a gazdaságot”, „segítik eltartani” a növekvő nyugdíjas népességet. Ehhez járul továbbá az a dajkamese is, hogy a világ különböző tájairól érkező milliókból idővel jó európaiak lesznek, a velük beáramló kulturális sokféleség pedig gazdagítja, színesíti majd életünket. Az itthon maradottakat természetesen megviseli az elköltözők hiánya, fájdalmasan érinti a demográfiai veszteség, az elnemzetietlenedés, de a munkaerőelszívással, a multinacionális vállalatok mesterkedéseivel, a kiszemelt térség kíméletlen kifosztásával szemben tehetetlenek. Úgy tekintenek minderre, mint az egykori hódítás és gyarmatosítás modern kori megfelelőjére. Ennek függvényében talán nem is az a kérdés, hogy egyes emberek külföldre költözését követően az otthon maradottak hogyan könnyíthetik meg szeretteik és saját életüket, hanem az, hogy miként lehetne a nagyarányú kivándorlási lázat korlátozni és csillapítani valamiképpen. – A külföldi tapasztalatok nagyon eltérőek lehetnek. Sokan megtalálják a számításukat, mások viszont komoly nehézségekkel küzdenek, és nemegyszer visszajönnek. Akkor ismét lelki stressz éri őket. Hogyan lehet túlélni a visszaköltözést? – A migrációval kapcsolatos tapasztalatok csakugyan nagyon eltérőek, mindenre és mindennek az ellenkezőjére is találunk példát bőven. Az élet azonban, bárhol is éljen az ember, ellentétek közötti feszültség, s 137


egy szüntelenül mozgó világban, áramlásban élve nehéz egyensúlyozni és talpon maradni. Az egyensúlyozás titka, ha fogékonyak maradunk mindenre. Ebbe belefér, hogy néha boldogok vagyunk, néha szomorúak, néha jobban megy a sorunk, másszor nehéz időket élünk. Ez a dolgok természete. Nem kaphatunk meg mindent, amire szükségünk lenne, de nem kerül el teljesen a szerencse sem bennünket. Igen, megannyi csalódás, stressz ér bennünket, s néha a dolgok keservesek, de ez még nem ok arra, hogy a világgá menjünk valamennyien. Az igazi kérdés az, hogy a most folyó háborúban – mert hadviselésről van szó – kik és mivel uralják az emberek lelkét. Él-e még bennünk azoknak a szelleme, akik világra hoztak, felneveltek bennünket, földet, nyelvet, kultúrát hagytak ránk örökségül, vagy némi pénzért cserébe hajlandóak vagyunk odadobni mindent? Egy tál lencséért hajlandóak vagyunk-e eladni a lelkünket? Végső soron ezt a harcot kellene megvívni, nemzeti identitásunkat, társadalmi énünket kellene megvédeni.

138


TARTALOM ELŐZMÉNYEK

5

A befejezetlen ember A felfuvalkodott béka A közösségek értékvesztése Szabad emberek? Eszmények és törvényszerűségek A társadalom funkciózavarai A KÖZÖSSÉG ÉS A TÁRSADALOM Az Én és a közösség Az integráció mértéke

6 10 13 15 17 20 23 27 30

KIVÁNDORLÓK, BEVÁNDORLÓK

34

Társadalmi gyökértelenség Nemzetközi trendek Politikai átrendeződés A hálózatok szerepe Kitágított élettér Tömegpszichózis Riadalom és fejetlenség

39 43 45 48 49 51 52

EGY ÚJ VILÁG KÜSZÖBÉN

55

A tőkés társaságok világuralma Szabad rablás vagy szabad kereskedelem? Bilderberg-találkozó A béna kacsa Összeesküvés elméletek? A GLOBALISTA PROJEKT 139

62 65 67 69 71 73


Menekültek áradata Az egyén felszabadítása Korrekt beszéd Multikulturalizmus Demográfiai változások

76 79 81 85 89

BAJ VAN A TUDÁSUNKKAL Kisebbrendűségi érzés A „végső dekonstrukció” A külső agy Környezeti válság Ó, szent együgyűség Humánetolgia Szűkülő erőforrások Álszent háborúk Vissza az élet szellemi forrásaihoz

95 98 100 102 104 106 108 114 116 120

A NÉPESSÉGCSÖKKENÉS NEM CSAK ANYAGI KÉRDÉS 122 Tóth Lívia: Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal, társadalomkutatóval, közíróval 122 EMBERI LELKEK IDEGEN KÉZBEN 129 Gruik Ibolya: A migrációról Hódi Sándor pszichológus szemével 129

140


A STRATÉGIAI FÜZETEK eddig megjelent kötetei NEMZET ÉS HALADÁS. A magyarság helyzete a XXI. században. 192. oldal. Stratégiai füzetek 1. Sorozatszerkesztő: Dr. Hódi Sándor. Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2002 A MAGYAR NEMZETI TANÁCS. Vélemények, elvárások, jogszabályok. 208. o. Szerk. Dr. Hódi Sándor. Stratégiai füzetek 2. Logos, Tóthfalu, 2002 TRIANON A MAGYARSÁG TUDATVILÁGÁBAN: 194. o. Szerk. Dr. Hódi Sándor. Stratégiai füzetek 3. Logos, Tóthfalu, 2003 A RÉGIÓK EURÓPÁJA. A Duna-Körös-Maros-Tisza eurorégió jelene és jövője. 206. o. Szerk. Dr. Hódi Sándor. Stratégiai füzetek 4. Logos, Tóthfalu, 2003 VOLT EGYSZER EGY ORSZÁG. Jugoszlávia létrehozása és széthullása. 202 o. Szerk. Dr. Hódi Sándor. Stratégiai füzetek 5. Logos, Tóthfalu, 2003 Hódi Sándor: MI FÁN TEREM A NEMZETSTRATÉGIA. Stratégiai füzetek 6. Széchenyi Stratégiakutató Társaság – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. 2007 Hódi Sándor: MIÉRT HAZUDNAK A POLITIKUSOK. 134. o. Stratégiai füzetek 7.. Széchényi István Stratégiakutató Társaság. 2012 Hódi Éva: EGY KIS NYELVI TÜCSÖK ÉS BOGÁR. 128. o. Stratégiai füzetek 8. Sorozatszerkesztő: Dr. Hódi Sándor. Széchenyi István Stratégiakutató Társaság, 2013 Hódi Sándor: MINT OLDOTT KÉVE… A demográfiai problémák társadalmi és lélektani háttere. 105. o. Stratégiai füzetek 9. Szerkesztő: Dr. Hódi Éva. Széchenyi István Stratégiakutató Társaság – Magyar Nemzeti Tanács Hódi Sándor: NYELVSTRATÉGIA – NEMZETSTRATÉGIA. 164. o. Stratégiai füzetek 10. Szerkesztő: Dr. Hódi Éva. Széchenyi Stratégiakutató Társaság. 2014 141


142

HÓDI SÁNDOR. Menni vagy maradni? Az Én és a közösség társadalomlélektani zavarai

Recommend Documents