Kukorelly Endre. Előcsarnok. A vesztibülben összegyűlt már minden, ami majd elkisér. Állnak magukban, mint az oltár. Menni, maradni, mennyit ér

Kukorelly Endre Előcsarnok

A vesztibülben összegyűlt már minden, ami majd elkisér. Állnak magukban, mint az oltár. Menni, maradni, mennyit ér. Ismerős, ahogy egymást nézik, ez egy valódi tárlat itt, leltárt róluk senki se készít. Nézd csodálatos tárgyait, lélek, és nézz magadba, lélek, te szívemben vonulgató ború, te halálos szemlélet, ó édes árny, te elfutó. Egyszer ez a leírhatatlan berendezés is elmerül, lassan felolvad, mint a szappan, s elcsordogál a vesztibül.

Néha hiszek

Néha hiszek Uram van bennem jó adag hittan az életet átveszem néha ám gyakran messze pattan olykor mulatságos vagy nekem ahogy kiskanállal mértan de tátva marad mégis számtalanszor a számtan az már dübörgés ha négymilliárd protézis kattog az már boldogság akkor kilóg meglepetten a számból a nyelv a számtanból a nyelvtan.

Szondy utcai helyzet

Valami mindig világít az utcán egyfelől fénylik másfelől zajos heába’ ez már a huszadik század. Régen jobban rohadt a zöldségáru és nyári szaga volt a mi utcánknak most már a maszek jobban rendben tartja jól széjjelpakolja hogy ne rohadjon heába’ ez már a nyolcvanas évek. Régen a részegek kiabáltak most is van mindig aki kiabál heába’ van amiben fejlődünk van pedig amiben csak dermedten állunk.

Néhány mozgásforma

Az irodalomhoz nem kis pofa kell úgy látszik mégis van hozzá pofám vagy legalábbis gyakran úgy teszek ha közben lapulok is szüntelen mit fognak hát majd velem kezdeni mért tolnak ki-be minden ajtón hova rohangálnak körülöttem és nicsak én is hova rohanok pedig csak egy kis járkálásnak indult vagy miért kérvényezek folyton és hazudok folyton ha kérvényezek ráadásul milyen rondán írok bár tetszetősen írok voltaképp mindig rám lő kicsit a határőr mért lő rám aki határőr kicsit de még a kalauz is rám haragszik velem morcos az ellenőrlány és nem tudom hogy miért araszol a falak mentén ez a tömeg ember ki hová és kivel sodródik és mi az amiben lehet reménykedni még pofám ehhez van mégis látszik úgy kell pofa is nem? ir’dalomhoz az.

Mire jó a tenger

A tenger látványosan tisztítja a szemet tengert hallgatva tisztul a fülhallás ha állok a tengerben combig tisztul rajtam a combhús. Föld, föld! kiabál a tengerészlegény viszont a tenger! gondolom én mikor meglátom azt. A hajók fenekét lapogatja a hullám halfajták úszkálnak le-föl begyesen a tenger mellett fürdőszezonok vannak fürdőzéssel töltjük el szezonban az időt. Ha belehaladok a vízbe a sejtjeimben sejtelmes régi boldogságot érzek úszok olyankor ujjongok vadul és elég hülyén vigyorgok pontosan nem tudom miért de az tény hogy a tenger jól van kidolgozva.

Strand/1

A strandon általában van víz ha tenger van az az igazi strand mert vagy a medencébe nem férek bele vagy más nem fér a medencébe tőlem. Egy strandoló sok strandolót terem körülölel a napolajszaguk és mindig van egy megafon is és az nem hagy békén többek között. Egyes strandokon lehet enni-inni de sorba állni mindig lehet hozzá van ahol még focizni is szabad sörmeccseket játszik ott az ember. Strandon gyönyörűek a gyönyörű nők ha levetkőznek néha mindent látni bár legtöbbször olyan pofákat vágnak hogy az embernek elmegy a kedve. Az élet végül nem oly pokoli csak ülsz a strandon nézed a vizet és csinálsz ezt-azt amit csak lehet a strand ilyenkor feltünően arra is hasonlít ami a nem-strand.

Milady titka

Athos rápillant Porthosra napirenden van hogy Athos Porthosra pillant mikor például Porthos sokat fecseg Athos csak ránéz megrovóan és Porthos elpirul sőt befogja a po száját Aramis pedig fejébe nyomja elegáns kalapját és elegáns vívóállásba mered mert egy kocsi állt meg itt mert gárdisták rohannak felénk hol az az erőteljes páncéling ami ilyenkor megkímél.

Dalok

Az ötéves terv léptein, az ooteeves terv leeptein ámul az iskolás kölök. Forgatja fejét terv szerint, forgatja fejeet terv szerint az iskolaköpeny fölött. Mesés ez, mint mikor befut, mesees ez, mint mikor befut az ötvenötös villamos, s kóvályog, mert a Váci út, koovaalyog, mert a vaaci uut egy almafától illatos. * Most, amikor ezt olvasod, csak gondold azt, hogy nem vagyok, hogy nem lehet, mert nincs ilyen, végigestem az életen, én nem vagyok, de még te vagy, orrod leég, füled lefagy, boldog, borús, beteg leszel, ha van, van, ha nincs, nem eszel, melózol, hogy legyen melód, a hátadon kiüt a sód, veszel, vesztel és vesztegetsz, sírnál, akkor inkább nevetsz, nézel csak, mintha moziban egy filmet, és akkor mi van, elfelejted és elfelejt, ahogy a kéz mindent elejt,

aki utál, s a jó barát, s hogy balra menj vagy jobbra, hát majd rájössz, az mily egyre megy. Ami völgy így, az úgy a hegy.

Buszvezetés

Egy buszvezető szándéka, mikor vezeti a buszt. Az embernek ez a törekvése, hogy fölférjen a buszra. Az úrvezető igyekszik lehagyni egy buszt. A busz hátsó ajtaja szuszog. Amíg a Margit hídon átverekszi magát a busz, az utas nézi a kebleket, a levegőég bejön a tetőn, kivilágítják a látványokat államfő miatt. Az ellenőr szándékait felmérem. Egy buszjegy egy ötven, az ember önállóan lyukaszt, fellép, és nyomul a szerkezet felé. Egy vezető nem a kebleket nézi. Tiszteljük, szeretjük a vezetőt. Amíg a vezető csodálkozik, félrefordul a kormány.

A csúnya lány taktikája össztáncnál

Az ember látszólag zenét hallgat, és mindenki jól tudja, mennyi fény az, ami már bántja a szemét. Valójában itt ez a fő dolog. A belépő ennyibe kerül, és erre tart épp az útvonal. A társaság nagyobbik fele nő, de egyre csökken a kisebbik fele. Körben ülünk a falak mentén. Már régóta megvan a helyem itt, a táncrendet ilyenkor a székláb alá csúsztatom, hogy ne billegjen. Nem változtatok a területen, a kellékeket nem rendezem át, és valahogy eszembe se jut már segíteni a valóságon.

A valóság édessége

Az emberek egymás mellett egy hosszú sor. Mindegyikkel foglalkozom kicsit. Sorban foglalkozom velük, és elölről kezdem, ha a végére jutok. Gyakran ugyanazokat mondom el, és ugyanúgy mondom el nekik, mert egyszerűen ilyen ez a gépezet. A ruházatom összefog. Összefüggök egy csomó dologgal. Fogaim vannak, és húsféleségek. Látványosságok vannak. Kezdek egy kiállításhoz hasonlítani, egy-egy csoport megtekinti, érdekes, ez és ez van itt, de senki nem figyel oda.

Életkép

Én olykor, ha senki se lát, másmilyen pofákat vágok, és nem ismernek meg akkor, mert épp akkor senki se lát. Megyek az utcánkon haza, nincs már ilyenkor troli se, csak a népek üvöltenek, engem ünnepel a haza. Gyanús vagyok, de igazolnak, ami kicsit kizökkent. Úgy látszik, olyan lehetek, aki gyanúsan gyalogol. Most érzem már, milyen hosszútávfutó vagyok e helyen. Legyőzni mindezt, elhagyom, pedig két sarok is hosszú. És olykor, ha senki se lát, meghatottan szemlélgetem győzelmem díját. Díjszabás. Jól szabott díj, az angyalát!

Kioktatlak

Legyen dobogó álmodozó mély hangja sírjon odavetve királyi vetés egy van hogy ne nyikorogjon egy van a zongoraszéknél hogy ne nyikorogjon hogy ne nyikorogjon ez mondjuk kritérium. Legyen dobogás éjszaka a szív mesél dobogva csak hogy ne gondoljak a nőkre élveteg lányok cukrászdája legyen és erős is mint a vas-tagok megvan csak ne a világ legyen. Legyen dobogó a magánéletben szólaljon meg odaírjuk: farka nyomassák rá: propaganda Protapopov egyszer majd az ülés megszűnik lehet hogy a székügyet így megoldjuk. Legyen dobogó asztalt bonyolult hozni de az asztalnál ne legyen szék ne ennyi mester! a sok váltás nyomaszt egy hintaszékben olvadok fel szerintem ez jó. Legyen dobogás ez a székhurcolás tényleg jó viszi a székét komolyan elég nevetséges motívum a sorból bárhonnan kiállhatnak a székkel szerintem a sorrendet ki kell írni kell sorrend valakinek vezényelni kell. Legyen dobogó álmodozó mély hangja szék mindenképp legyen ugyan én nem kérek miközben visszük közlöm veled hogy óvjuk őt leragadtunk a széknél kicsit értelmetlen és nyugati termék. Legyen dobogás legyen dobogás nehéz na igen köpök mivel nem csinálok semmit na jó benne vagyok ne legyen ez a székügy magyarországi lerohanás-téma és a naiv élet.

Legyen dobogó álmodozó mély hangja szabályos zenei szerkezet legyen lehet hogy a székügyeket is megoldjuk nem soha aha.

Film

Az udvarmester pálcával jelez, és hölgyek hosszú ruhákban vonulnak, a termen át, járvány van, érzed, ez a dögszag, itt patkányok háborúznak, és szénné sütik meg a húst a szolgák, és a halál ül támlás székeken, Uram, ezek a te nevedet mondják, ki az, ki rosszat tenni képtelen, s ki az, aki az asztalnál mulat, valóság ez vagy színes film? miért, az udvarmester miért rám mutat? Most fölkelek és leverem a vért.

Mélyebbre menjen le

Egy úr befordul, és pörög, forog egy kis szemét a szélben. Csöpög a víz, eső csöpög, talán elázni kell egészen. Egy dallamot fütyül az úr, köszön, megemeli kalapját. Mit nyekeregjen válaszul, neki adom, ha nekem adják, neki adom, ha elveszi, majd elveszi, ami az övé lesz, de nem hiszem és nem hiszi, hogy sodródik majd a szeméthez, forog csak, ázik és pörög mindez, minden, boldog egészben, még az is, ahogy köszönök, ha nem is teljesen, de részben.

Nem egészen úgy van mint a falvédőn

A női testet tudom hogy kidobtam nincs női test kihordtam és puszi hajlékony volt és félóránként más volt százszázalékos volt a test-remek ez jó arány de kinek éri meg. Megnyugtatlak hogy ez művészet néha ilyen egészen egyszerű bár csak a nőről írnék ó igen békés természetét ha visszatolja zsivaj a medencében ő ha volna. És izgatott is lenne mint az álom egy nagyvilági édes nő legyen jaguár kényes etetése-forma vásárolná a narancsokat ő és fiacskám ráz ez a porszivó! Csak ha be van kapcsolva! nyugtatom – zsivaj a metrón – női testet leszólitom leszed mint támadót követésre ingerel és ha nézem a varrásnál hukk elreped egészen. Teste legyen behintve árucikkel lelke a falvédőn legyen neki legyen ezerforintos mint egy szekrény ahogy a combjait előveszi szív semmi több. Kihordom és puszi.

A szentimentalizmus vize

Túl kevés vagy hozzám nemes vakolat a tiéd testtel lökés a te fejed a fölemelő változat ha rád fekszem ne nyögj hozzád esti sétámon közeledek a legcsekélyebb zsír sincs rajtad úgy gondolok rád mint bárki más hangosítsd föl a szerelmi bájitalt kevés vagy hozzám gondolom ez meglepő van aki lábbal védekezik komolyan megtámadott egy kutya ami komolyra fordult köztünk a szerelem de elapadt ez a szív szava és pont te vagy akit különlegesen beosztok meglátogatod egész lényemet most tényleg múzeumba hívtalak nem kefélni ilyen testtel jövök te a szerelemmel jössz ilyen testtel nem lehet semmire menni kinek a teste kisebb pontatlan vagyok mindez igaz mégis idegen egyrészt a szentimentalizmus egy virágszál mindenáron hazamegyek mert itt nincs villany miért kell annyit matatni a sliccen ez nem a barinkay belépője te zenei általánosba jártál sotto di voce mindig elcsúszik az epeda a lexikontól még szerencse hogy a lábad hosszúkás a szentimentalizmus úgy leng mint a döglény ha mondjuk katedrális ez talán ez az a pont hosszúkásan talán néhány kopejkát bedobok a szentimentalizmus ez add Uram hogy többé már ne lássam karácsonyi kedves lengés igyekszem haza az olvadt hóban talán egy italt kérek oroszul szentimentalizmus-lengés dermesztő amiről bennem szó van.

Ki nem gyanakszik

Ki nem gyanakszik arra, ami van. Mert elértem, amit nem szokás, egy trolit. Rövidke sprint, de még nem kapcsolok ki azonnal a megelégedéstől. Azért a lihegés ellenére is hallható, hogy tessék kiszállni! Mindenki szálljon ki, mondta be a mikrofon, és a trolibusz utasai kiszálltak. Kilenc utas volt. Kilenc vagy tíz. Akkor megtekintették, hogy leszakadt tényleg a vezeték, és látszott, hogy tényleg le. Aztán mindenki felmérte, mi lenne neki az optimális, mit is fog csinálni ebben a kátyúban. Ugyanezt tettem én is. Engem jobban bosszant, más talán barátságosabb. Ugyanaz az anyag. Ugyanaz másfélét csinál.

Az nehéz súlyokat cipel

Itt le vagyok fényképezve. Itt lóg be a karom. Ezeket nem tudom, kik voltak. Pont az Operettszínházból jönnek kifelé, méghozzá a Marica grófnőből. Az a sárga tömb, az tizennyolc éve volt. Épp el fog kezdődni a nyár. És akkor majd be kellett vonulni, hát mit tegyek, ez látszik, hogy mit lehet ilyenkor csinálni. Semmit nem lehet. Biztos dolgom volt arra, vagy csak ott sétáltunk. Én, meg még kicsoda. Ki volt az, és miért állított oda, miért kellett ott állni? Miért állok abban a képben? Erős fény van. De miért álltam ott. De mintha siettünk volna mégis. Akkor ilyen trabantok futkároztak. Kicsit szélesebb lettem, nem? És ez a hajam. Így hátulról. Így pedig elölről.

Elrendezés

Miközben teremtette, mormogott az Úr, kezdetben az Eget és a Földet, a Nagy Világot, kinyitotta a, és kipakolt belőle kegyhátizsákot. Remélem, morgott, hogy ez az egész egészen jól el lesz velem, azért bele előre nézett egy kicsit a történelem be, bele, hajrá fejest épp a szabadságharcba, de gyorsan ki kapcsolta. Na és. Gyümölcs és gyümölcsözés egyensúlyban van, jól van, slussz-passz, kész. Termel, mormol, nyelveket gyakorol, bereked közben, és belebrekeg, úgy hangsúlyoz a Jóisten, mint a kisgyerek. Nem használnám föl, először gondolta úgy, a virágot, de másnap rájöve nagyon is, hogy buta volt, kell, magára, mein Gott, berágott, és látta, mert visszatette, hogy rosszul repülnek, a teheneket a legelőre, szarvakat döfve beléjük hátra (rossz), középre (rossz), legelölre. És csinált vala férfit, és rácsinált széles női tömegeket, elrendezvén a dolgot azonképp, hogy érezzék egymáson

jól magukat, kinöveszt gyenge füvet, hajakat és hájakat növeszt, és növeszti azokat a fákat, s gondolván, oly elég ennyi jó, az ördögbe’ is, kifejleszti a problémákat. És látá Isten, hogy jó ez is. De reménykedett csak abban, hogy lát, s remélte, hogy van, mert elrendez és teremt. Elrendezi és teremti magát.

Hazai szakaszok

A legkényelmesebb és a legszegényebb valahogy mégiscsak feljutottak ide, és most erről az emelkedésről néznek le és föl, erről a dombocskáról néznek. A legkényelmesebb és a legszegényebb már igazán régóta ácsorognak itt, de még várniuk kell egy ideig biztosan, mert, azt hiszem, felrobbant a technika. Még szerencse, hogy elég erősek, látszik rajtuk, simán el tudnának vonszolni egy harckocsit a határig, nem? Lehet, hogy nem, mert túl kényelmes lenne az egyikük ahhoz. Most itt várnak, csak ne esne ennyire, és lehetne valahol egy pad, vagy legalább valami tűzhely, meg egy étterem, az jó volna, mivel tűrhetően főznének ott a szakácsok, és viszonylag olcsón, legalább még az itthoni árakhoz képest. De kilátni mindenképp lehet, tessék csak, annyira nincs még köd, és lassanként kigyulladnak lent a villanykörték is, mintha épp nekik. A városi közvilágítás. Mert a legkényelmesebb is derék magyar ember, aki íme, hajlandó volt fölsétálni a hazáért erre a dombra, a legszegényebb pedig körbemutat, látod, ez az enyém is, mert én is csak magyar vagyok, mint te, kedves barátom, csak nem vagyok olyan kényelmes, ahogy te pedig nem vagy olyan szegény, mint én.

A torta

A harmadik emeleten lakom. Ha kinyitom az ablakot, bejön az égbolt, és valamennyi csillag megjelenik. Valamennyi esélyes kicsi csillag. Van, akit ez nem érdekel, ő igazából csak tíz deka szalámit szeretne megenni. Csak tíz dekát kér, tíz dekával, egyszerre legalább tíz deka szalámit, de kenyér nélkül, minden nélkül, csak úgy, magában. Az nem jelentéktelen, bár nem is sok. A konyhába ülne le enni. Mert túl fáradt. Ott ül, az asztalt nézi, állandóan egy pontra bámul. Égne a szeme a fáradtságtól. Fordítva lenne a feje. Fordítva nézne ki. Vagy megszökne inkább, valami gépezetben. Egy tortába beépítve. Egyszer látott ilyet egy filmben. Bekapcsolták a habot. Bekapcsolt a habverő, elborította a hab azt a színészt, de kiásták, kis ijedség volt, nem vész, kilapátolták a tortából. Gyorsan kilapátolták, közben még jól tele is ehette magát habbal. Amennyi csak belefért. Abból pedig sok beleférne. Nyugodtan leehetne mindent. Nyugodtan lehetne minden. De ilyen nincs. Csak kitaláltam. Nem volt olyan könnyű. Úgy hiszi ő is, hogy nem.

Sétálnak, kiülnek a parkba

Sétálnak, kiülnek a parkba, kijönnek, a nap felé fordítják az arcukat, a fűre heverednek, járkálnak a bokrok közt, halkan beszélgetnek, lassan, egymás mellett, néha nevetnek is, valaki élesen nevet, vagy ücsörögnek egy padon, nézik a vizet, a kis szelet a vízen, ahogy fodrozódik, megállnak a fák alatt, valami madárhang, micsoda erős illatok, hogy van-e ott ő, vagy hogy is legyen, bűzös és piszkos és rohadt, hogy végül is mindegy, mivel játszanak, aztán a rügyeket vizsgálják, megtapogatják a fák törzsét, ezekről beszélgetnek vagy hallgatnak, a fákról, bokrokról, hogy az miféle fű, a vízről, a napról, a szélről, ezekről.

Talán a könnyem

Talán a könnyem nem potyog. Talán ha könnyebb lenne lenni. Talán az van, hogy nem vagyok. Nincs, nem, talán minden csak ennyi. Talán az élet túl komoly. Túl sok az, ami elvész innen, s már nincsen rajtam egy mosoly sem. Komoran néz le az Isten.

Nem törődöm bele

Nem törődöm bele, gondoltam. Nem hagyom. Nem hagyod, ezt hangosan is kimondtam. Nem beszélgetés, csak úgy magamban beszélek. Magamnak, vagy kicsoda is, de kifelé mégis kimondtam hangosan. A Wesselényi utca sarkánál volt. Ez már a Wesselényi, kérdezte egy idősebb hölgy. Inkább csak megállapította. A troli pedig fordult be a Rottenbillerből, tovább, még egy kanyar, és az Izabella. Itt lett elhatározva, hogy nem fogom hagyni. De már hogy mit, azt nem tudom. Valami szerelmi ügy. Nem hagyom. Nem akartam hagyni a szerelmet.

Egy-Ügy

Meg szoktam kérni az Urat, hogy adjon több kedvet nekem. Ő ott fenn úgyis jól mulat, vagy jobban, ha akar, ha nem. Kérem, hogy amit okozok, azt ne okoznám már tovább, aztán meg inkább dohogok, mért vagyok jobban tétovább. Nem hogy jó legyen a szívem, lenne legalább egy-ügye, s ne rontsa el az örömem. Az örömöt ne rontsa le. De az Úr Isten nem felel. De nem mivel nem létezik, hanem azért, mert nem fülel. Alszik. Baszik. Isz-. Étkezik.

666

Ma jött egy levele zőlap. Bandi, nem hagy tam nálad a fülbe valómat? Az volt raj ta. Ma jött egy leve lezőlap. Bandi, nem hagytam nálad a fül bevalómat? Az volt rajta. Ma jött egy le velezőlap. Bandi, nem hagytam nálad a fülbevalómat? Az volt rajta. Ma jött egy levelezőlap. Ban di, nem hagytam nálad a fülbevalómat? Az volt rajta. Ma jött egy levelezőlap. Bandi, nem hagytam ná lad a fülbevaló mat? Az volt rajta. Ma jött egy levelező lap. Bandi, nem hagytam nálad a fülbeva lómat? Az volt rajta.

Én igazítom el

Délután lementem a vízhez. Vittem törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam. Akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert, úgy látszik, megszállták a szúnyogok. Kora délután volt, pontosan meghatározva tizenkettő ötven. Szépen múlik és működik. Csöndesen. A nő csapkodta magát. Nem túl közel. Gyakoroltam az úszást.

Arról le kell majd mondani

Arról majd le kell mondani. A testről a szívről, a dolgokról is, a lélekről is. A lélek felszáll, elhagy a test. Arról majd le kell akkor mondani. Fáj, lehull, meglazul, éget, ég, elfogy, csont, elfolyik. Könnyen hagyod el, könnyebben, mint az utcád, egy padot, kesztyűt, az eső látványát. Végre elhagy a fájdalom is. Kiáll. Nem lesz se rosszabb, nem rosszabb, csak ennyi. Nem kegyetlen. Inkább csak azt lehet megmondani, mi nem. Például nem jön elő a hang. Egészen hátul ül. Hátra beült. Beült hátul egy buszba. Hátra beült, szomorkodni vagy lerohanni. Hogy majd könnyebben rohanjon le. Vagy miért. És arról is, arról le kell akkor majd mondani.

Azt mondja aki él

Azt mondja aki él és fenn járkál, azt sem tudni, hogy meddig bírja. Talán felírta egy kis papírra, a zsebében hordja, aki él, hogy meddig. Talán van, aki tudja, és remeg, mintha a szerelemtől. Talán ha kibírnánk nem keresni és nem is találni semmit. Azt mondja akire süt a nap, Uram rám süt a te napod, miránk süt ez a nap. Így hallgat tovább, és senkihez se szól. Nem megy, megáll, néz, vagy nem is néz, csak hallgat. Nem látja, micsoda fekete is az a nap. Azt mondja aki él, hogy lenni csak, egy kicsit is lenni nem lehet. Az élők, ahogy vannak, lépkednek csak, mint a gép. Lépnek úgy, mint a gép. Mint a gép, Uram.

Ha nem szabad

Ha nem szabad kijönni – volt szabad –, nem lehet kinyitni az ablakot, úgy folyik szét a víz az üvegen, a nap megáll, estig reggel marad, csorgó eső, a délelőtt csorog, kimentünk volna, jobb volt odabenn, át kell a boltba szaladni tejért, zörög a kanna, a vázhoz ütöm, ázott ruha, szétázott papiros, itt lenni, nem, és nem tudni, miért, itt én biciklizem, és nem tudom, tej, föld, eper, szavak, víz, összemos. Belegurul a tócsákba a gép. Itt senki sincs. Nem is volt senki sem. Alig esik a cseresznyés alatt. Elmentem kicsit távolabbra még. Ez, innentől oda, az én helyem. A-helyt, ahol a sem-mi-más maradt.

Járás. Thomas Bernhardnak

Ezzel a járással, ahogy megyek. Így mozog el a bokám és a lábfejem. Tudok menni. Járkálok. Tegnap elsétáltam az egyik utcasarokig, de túl hideg volt kint, inkább visszajöttem. A Szívig és hazafelé. Majdnem megfagytam. Nem volt nálam kesztyű. Próbáltam, hogy ne fázzak, arra gondolni. Próbáltam gondolkodni, igen, de csak az jutott eszembe, milyen hideg van, és hogy jó lenne az a kesztyű. Ma kimegyek a Köröndig legalább. Ez a tervem, ma ez lesz a program. Ezt az elképzelést valósítom meg. Úgy, hogy elmegyek megint a Szív és a Szondy utca sarkáig, és a Szíven le az Aradiig, az Aradin balra, Szinyei M., jobbra befordulok, és Körönd. Az életem ilyen menés. Vagy inkább vonulás. Láncolat. Szóval az élet menésekből

és vonulásokból áll. Vagyis tevődik össze. Nem nyugodt beszéd. Nem is beszarós. Harminchat sor. Ennyi szó, ennyi betű.

Lélekzet

Ma egész reggel nem bírtam a lelket magamba verni. Balgaság. Ma egész nap nem bírom ki, érzem, ezt a lelket. Minthogy pedig a redőnyön is Isten Napja sugárzik át, megszorongatnak ezek a szavak: van és nincsen is. Minthogy pedig a redőnyön át kapni onnan a fény-beoltást, kopik még, mert használtatik a lélek, nohát.

Egy régi fényképet néz

Elnézi még – de nem lehet –, ahogy egy angyal mászik. Elnézi, vajon hogy lebeg, visít, mosolyog, ásít. Igen, miért a hálajaj. Hogy hull a por, leporzom. Legyek, ki voltam mint tavaly, leszek, csak elhatár’zom, s az vagyok. Minden odavan. Minden volt odavan-volt. (Ezt nem gondoltam komolyan, mégis komolyan landolt.)

Május egy

Május egyre való felkészülés során a lányoknak új bugyit kellett húzni, és a tornadresszt mindenkinek ugyanazzal a lila vagy kék festékkel kellett befesteni. Fogja a bugyimat, minden bugyimat megfogta, ez volt a panasz, de nem én fogtam, hanem csak a festék fogta meg az összes bugyit, megmutatták, látszott, kék volt a bugyi, és egy kicsit a fenekük is lila lett, vagy kékes színű a fogástól.

Királyi gyakorlatok

Király nem szeretnék lenni. A királyoknak gyakorlatilag nincs magánéletük. Állandó’ észnél lenni, folyton oda kell figyelni. Folyton figyelni nem lehet. Folyton köszöngetnie kell. Egy köszönőgép. Egy kézfogógép. Akármelyik cipőjét nem veheti föl. Felvenné a kéket, de hát nem, mert a drappot kell fölvennie. Valaki ezt így kitalálta. A királyra vigyáznak, és ő maga is mindig vigyáz magára. Hogy le ne egye az ingét. Rögtön fel kell húzni egy másikat. Tartalék. Szolgálati ingek. Kéznél van a tartalék. Még egy kavics sem lehet a levesében. Egyszer mégis talált egy kavicsot a lencsefőzelékben. Felakadt a szakács. Ne akadjon fel! A király titokban örült, hogy kavicsot talált a lencsében. Arra gondolt, hogy még sohasem talált a lencséjében semmit. Most pedig egy kis kő! Na végre, van valami a lencséjében. Végre valami van. Történt egy s más. Igaz, hogy majdnem kiköpte a fogát. Az történt, hogy majdnem kitörött az egyik foga. De végül is nem törött ki. Noha lötyög kicsit, ámde bennmarad. Behívatták a szakácsot, meg lett neki mutatva a kavics. Napokig teljesen kétségbe volt esve az a szegény szakács. De szerencsére semmi baj sem történt, gyorsan elfelejtették az egészet, elfelejtkeztek

róla. Erről az esetről is. És semmi baj nem lett belőle.

Édesem, tegyél

Édesem, tegyél föl egy teát, én addig tüzet gyújtok a kályhában, jó? Jó, de én gyújtok tüzet, te rakd föl a teát. Nem, te. Nem, te. Dögölj meg.

Más tájról származik

Egy angol család tagjainak nagy volt a feneke. A gyerekek vadak, lármáznak, megszállják a gyöpöt, ráülnek a virágokra, benyomják a füvet a talajba, minden el van borítva velük, amire rámásznak, beszakad. A járda, a parkoló, még az úttest is tele van fenék formájú gödrökkel. Átköltöztem egy nyugalmasabb városrészbe. Másik iskolába iratkoztam át, más öltönyök, másik királyi football club. Ott kezdtem lármázni, más meccseken. Kisebb termetű szomszédok, ugyanúgy akcentussal szavalnak a pudingról, bármiről, ami fölmerül. Szerencsére éppen beleért még a kapus. Ez a megállapítás hangzott el egy mérkőzésen. Valamelyik sorsdöntő rangadón. Szerencsére beleértem, állapította meg a kapus. És még a kellő pillanatban. Ő is másféleképp beszél. De ugyanaz a föld. És más tekintet. Másképpen beszél, másképp figyel, más tájról származik.

Keret és tükör

Ma egy bolgár költő lépett fel a műsor keretében. Sárga trikója volt, abban lépett fel, meg egy kék nadrágban, a nejlonzacskóját pedig, amiben a dolgait tartotta, kipakolta az asztalra, közvetlenül a mikrofon elé. Piszkosul tud zörögni egy ilyen nejlonzacskó, mintha valami rágcsálót tartana benne, a zacskóban, és az rágcsálná a mikrofont, hát nagy zörgés volt, de zörgés közben azért lehetett néha hallani, hogy a bolgár beszél, a fordító sikoltozik, a zacskó zörög, és a közönség meg van elégedve, így folydogált a műsor, és nem állt meg semmi.

Ha kimozdulna

Ha kimozdulna, éppen esni fog, nem is nagyon, ez most csak kismosás, csodálnám (hogyha élne), hogy mozog. Csodálnám érte; mennyi változás! Szeretne otthon lenni ott, ha nem piszkálnák érte, miért épp van, és nem mondanák meg, mi miként legyen. Ha lehető lehetne a levés. Végül tehát: csodálnám, hogyha élne, s magából egy kis vészterhes magot ha nyárvégről el tudna tenni télre, megérve így az Esőtlen Napot. Lekismosva lenne piszok s piszokság, boldog börtön leendne, büszke fogság.

A szomszédban egy

A szomszédban egy idősebb nő lakik. Mindennap megnézi az adást. Végig megnézi. Amikor vége az adásnak, meghallgatja a Himnuszt. Mindig meghallgatja a Himnuszt a műsor után. Amióta közvetítik. Aztán még nézi egy ideig az órát. És néz kicsit még a sercegésből.

Ezek könnyű sebek

Ezek könnyű sebek, kékek és feketek. Könnyen viselni el. Megvág és megfelel. Leül, szomorkodik, lelassul, megtelik, csak néz, mintha szobor volna, vagy mint a por, megült és meglapult, megtelik, mint a múlt. És elébe menni, elérni, és: semmi. Vagy meg nem kímélve lenne. Vagy csak nézne.

Egy gyógynövény-kert

Amikor a kert valahány aprócska zugában villogva elöl vagy a mély árnyékban hátramaradt minden szabad kis virágfejet ingatni kezd a szél, és valamennyi megbújó szálacskát és levelet, a lebegőt, a lehullót s a földet is, a köveket meg a kövön szétnyíló vörös vagy sárga, bordó, mézszínű gyümölcseit a kertnek, a kibújó, kibukó, kemény, nedves, lassan csak fakult barnára száradó magvakat, a sehová araszoló, sehová futkározó ijesztő égi-földi, vad és ijedt berregő szerkezeteket, játékszobalepedőnyi eltépett szárnyat, levált lábacskát, finom, olajkék páncélok roppanását, a csorgó, még áttetszőn csillogó, halk-éles-fájdalmasan szakadó, s az épphogy csak az imént széjjelnyomott puha testeket is: ha egyetlen csak tejszín- és zölden csillogó elvált hajszálnyi erecskét ingatni kezd a szél, és ezt az igyekvő és elszáradó, elkorhadt, széthullt, már porlani kész mérhetetlen felszínt a lélek párája futja pedig be. Ő felfele néz, a szélben a pára kicsit fölszáll, hogy megint lecsapódjon. Az egész kert figyel, fölfelé. Csak fölfelé figyelt. De lefelé tekintettek rá.

A legjobb volna mégsem

A. Legjobb. Volna. Mégsem. Elfogyni, mint a szappan. Aztán lecsúszni szépen, a végső egy alakban. Tévedésből, alig. Vagy aligha tévedés ez? Mert az, hogy már alig vagy, még elég a levéshez. * Nem is hogy fel kell adni, mert hova fel, egy sehogy sem vagy alig őrzött helyet. Nagy szemekkel csodálkozik az ember valaki mások helyett. Nem hogy már mennyire elég, hogy egy ilyen vacak rossz helyen áll. Ugyan, mi ég el és mi nem. Minden vajas, nem túl száraz szendvicseket kajál. Én elég jól érzem magam hazafelé, és elfelé hazulról. Egy kicsit sajog, kicsit ragad. Nem tréfa, nem. Egyszer ragad, egyszer lazul. * Nem tudok ittmaradni, nem tudom itthagyni sem. Úgy volna jó, ha kiderülne, hogy nincs is

ilyen.

Kirakat

Ácsorogtunk annál a kirakatnál. Ott álldogáltunk órákig. Mintha a járdához tapadtunk volna. Valamikor aztán nyilván eljöttünk onnan. Egymásra se néztünk. Hagytuk, menjenek el a trolik. Az egyiknek még inteni is kellett. Úgy intett vissza akkor az a sofőr, mint aki épp elég jól ért mindent.

Itt alszik

Itt alszik. Ez a pohara. Lecsöppent a kávé. Ez, ahol az előbb kenyerezett. Ahol őt valakivel sikerült összecserélni. Így megy oldalazva. Vagy csak ül, és a sírás égeti. Igyekszik abbahagyni. Egy kupac savanyú nyári vadkörte, barátságtalan sárga kukacokkal. Befelé, komolyan. Ha fölébred, felül az ágyon, néz maga mellett valakit, és zavarban van. Nézi, a csodálkozástól elakadva. Elakad a csodálkozástól. Itt pedig részt vesz nyilván valamilyen versenyen. Részt szokott venni versenyeken. Ez a Dísz tér. Ez nem én vagyok. Ezen a képen nem én vagyok.

Módszer

Utazol Miskolcról haza, hazafelé, nyár van, forró nyár, kilencszáznyolcvanöt nyara volna, egy lány ül szemben veled kis kék kabátban, talán Füzesabony vagy Kál-Kápolna óta, sötétedik, Vámosgyörknél kimenne kicsit a folyosóra, aztán visszajön, nem száll ki, a napraforgótáblákra bámul, teát iszik, ül, olvas, szép, a feleséged, a húgod, akárki lehetne ez a nő itt, épp szemben veled, kis kék kabátban, július huszonegy, kilenc óra, vad, mélyzöld, nyugaton arany bíborvörös az ég, Bag, a lány pogácsát rágcsálna Hatvan óta, és az ablaküveg tükrében téged nézne, elképzeled, hogy van, elképzeli, hogy lennél, ismeritek is egymást, csak nem venni észre, nem beszélgettek, megkínálna, te vennél, már sötét este, Rákosnál kilép megint, kiáll az ablakhoz a lány, bejön, leül, nem száll ki, néz, nem szól, rád néz, nem nevet, nem valamire vár, a húgod, a feleséged, van, nincs, van kire várni.

Mémoires – Hekerle Lászlónak

Két kislány üvöltöz’ az utcán. Szép sárga a hajuk. Dobozos kólát isznak. Az egyik a másik felé köpi, csillog az álla. A nyál csillog az állán, csorog a cuccán le a nyála. Én itt most, azt hiszem, kiszállok. Megyek haza a köpködők között. Veszek vagy két kiló banánt, ha a boltig el nem felejtem, vagy el nem állok. El nem ejtem az elálmélkodástól. Bennem „nyoma van” ama „negatív magabiztosságnak, amiben az ironikus tudat időnként tetszeleg”. Nem mintha tetszene. A lányok tetszenek. Még viszonylag a köpködés is. Viszonylag furcsa, mint minden divat. Furcsa bogarak keletkeznek, állnak a járdán, alig másznak el, ha rálépek, kicsit recsegnek, azért egy kicsit ez kihat a relatív kedélyre. Na jó, de mégis, itt szépen végigmegyek. Sajnos van némi recsegés, mindenből kifolyik valami. Ha kerülgetek, kevésbé ropognak, de azt alig lehet. Úgy aligha lehet. Ma délelőtt ilyen aligha voltam. Bajosan. Az nem jó. Nem valami jó, de így telik. Többnyire rosszul söprögetnek, a fele ottmarad. Délután gyakoroltam a nyelvet.

Vagy még az is lehet, hogy összesöprik, csak minden rögtön széjjel lesz dobálva, söpörnek, aztán hajigálnak, egyszerre söprés és dobálás, attól függ, mi van. Beszámítják a többit, beszámítódik. Mégiscsak az van, hogy megyek haza. Valamivel hosszabb útszakaszon. Persze ugyanaz, csak hosszabban érzem. Máskor meg túl rövidnek. Egy autóduda beragadt.

Élet és nem ezeket ismételgetik 00/04/02

Igyekszik hazafelé, már nem emlékszem pontosan, honnan, edzésről talán, és arra sem, hogy hogyan, nyilván a 75-ös trolival, a műjégpályánál leszáll, ne félj, ne remélj, visszahozva leszel, én ezzel hozom vissza őt, ez szépen visszahoz, átvág keresztben a Hősök terén a kisföldalattihoz, szalad az autók között, ezt megengedem neki, azt hiszem, simán át is jut, átugrik a járdaszegély mellett fölgyűlt vizen, és olyan, tényleg, mint aki: mintha senkitől se félne, úgy jön, lelép a járdáról, áll másnak a helyébe, tíz-egynehány éves gyerek, nem tudom, vagy inkább nem ismerem, már nem emlékszem vissza rá, valahogy egy csapásra nem,

alig ábrándozik, akkor még nem épp ez van soron, és nem is bizonytalanodik el a másik oldalon, megáll egy kapunál, megkeresi a csengőt, áll a házunk előtt, egy ablakra néz, fölbámul az égre, nézi egy kicsit, egy percig nézi a felhőt, aztán belép. Mi végett. Mivégre.

Kicsit majd kevesebbet járkálok

Esett az eső, vagy valamivel előbb zártak be, vagy előbb még is nem kellett vinni tőrt, legelső alkalommal még nem volt tőröm, nem vettük meg, iszonyúan zuhogott, és mire odaértünk az apámmal, már bezárt a sportszerbolt, úgy mentem vívni, hogy nem volt tőröm, mindenkinek volt, csak nekem nem, lehet, hogy másoknak se, lehet, hogy volt, akinek nem volt, rajtam kívül is, én mindenesetre úgy emlékszem, hogy csak nekem nem volt, na mindegy, teljesen fölösleges egyébként, anélkül ment az edzés, legalábbis az elején, vagy ha már van tőröd, vettek neked, akkor megfoghatod, végül is nem probléma, ugyanazokat a mozdulatokat kell gyakorolni, akár van nálad tőr, akár nincs, ugyanaz a hülyeség megy, persze igazából nem hülyeség, csak úgy mondom, azt kellett csinálni, ugyanazokkal a mozdulatokkal, mégis, hogy nézel ki, amikor kitörsz minden nélkül, úgy értem, hogy fegyver nélkül gyakorold a kitörést, betanulod, aztán megy a gyakorlás a végtelenségig, viszont második alkalommal már lett tőröm, meglett, megint elmentünk abba a sportszerboltba a körút és a már elfelejtettem, milyen utca sarkára, azt hiszem, Király, direkt úgy, hogy még biztos nyitva legyenek, és vettünk nekem végre egy nagyon szép gyakorlótőrt, szépen tudott görbülni, bármit megszúrsz, elgörbül, de aztán visszaáll, egyből visszapattan, közben rezeg hozzá, nagy a rezgés, olyan, mint a Robin Hood című televíziós sorozatban, csak ott nem görbül, hanem behatol, vagy pedig úgy csinálnak, mintha behatolna, irtó ügyesen, semmit se veszel észre, hogy hol hatolt be, hol nem, olyan, mintha tényleg átdöfné, pedig csak a hóna alá ment, vagy összecsúszott, van olyan tőr is, amelyik összecsúszik, bele valami tokba, és aztán nyomban következik a halálsikoly, kész, már meg is halt az illető színész, ott fetreng, pedig igaziból nem, mert van egy olyan gomb a penge végén, az megakadályozza az átdöfést, ha nem lenne gomb, hegyes volna a tőr, átszúrná, akkor nem hajolna el, tényleg behatolna, átdöfné az ipsét, de nem döfi át, jó konstrukció, csúszkálós meg hajladozós, nekem hajladozós volt, hajlékony, ilyet vettünk a Körúton, a Majakovszkij magasságában, ezt vittem edzésre, mondjuk ez volt a legjobb

az egészben, vinni a tőrt, megy szépen az ember a fegyverével az Izabella utcában mint Robin Hood, jönne az ellenség, egyből át volna szúrva, dacára a gombnak, dacára annak, hogy a penge végén van egy gomb, kár, hogy nem voltak csajok, mentem a fegyveremmel, jól néztem ki szerintem, nem voltak az edzésen lányok, és nem volt labda se, nem futballedzés, hanem vívóedzés, az egyik gyerek behozott egy gumilabdát, és edzés előtt nekikezdtünk focizni, az az igazság, hogy inkább fociztunk volna, mindenki futballozni akart, és már kezdtünk piszkosul belemelegedni, amikor bejött az edző, és kurvára lebaszott minket, hogy mi ez, mi folyik itt, pedig semmi se folyt, csak fociztunk, elvette a labdát, ez vívóedzés, üvöltötte, vívóterem, világos, üvöltött, nem tudom, hogy aztán visszaadta-e, mármint hogy a lasztit annak a gyereknek, és akkor kitörés, egész edzésen a kitörést gyakoroltuk, utána alig álltam a lábamon, másnap alig bírtam fölkelni, nekem ehhez nincs kedvem, a kitöréshez, mondtam az apámnak, mondtam neki, hogy mi van, azt, hogy nincs kedvem, és mihez van kedved, kérdezte, nem tudom, miért kérdezget, nagyon jól tudja, hogy mihez van kedvem, a vívás komoly dolog, mondta, hát az lehet, hogy komoly, tényleg jó volt a fegyver, jó volt benne, hogy volt fegyverem, így mentem nagy komolyan a Vörösmarty utcán, vagy Izabella, vagy mégis Vörösmarty, mert ott grasszáltak a Simonyiék, akiktől mindenki félt, beleértve engem, Vörösmarty utcai galeri, és az volt, hogy úgy már nem féltem, amikor vittem magammal a hónom alatt a tőrömet, akkor nem féltem egy csöppet se, hanem direkt este nyolckor vagy mikor, edzés után a Vörösmartyn jöttem hazafelé, és arra gondoltam, hogy na most, baszd meg, most gyere, Simonyi, most nem mersz, mert szekond, szerkl, kitörés, és készen vagy, de persze nem jött a Simonyi, egyik csávó se, az apám pedig azt mondta, hogy jól van, elmegyünk a már nem tudom, mi volt a hivatalos neve, toborzó vagy válogató, elmegyünk a Fradi futballtoborzójára, és el is vitt, és az is kicsit megváltoztatta az életem. Beálltak újabb változások. Így változik, most nem sorolom, biztos mind nem is találnám el. Én nem találtam ki semmit sem egészen, és azok se engem. A vívótőröm még sokáig megvolt, egy

szekrény mögött tároltam a sarokban. Néha elővettem, kis robinhúdozás, aztán egyszer levittem a pincébe, nem tudom, miért. Nem tudom, mit lehetett volna kezdeni vele. Aztán egyszer eltűnt onnan, kidobtuk vagy mi, ez is egy lehetséges változat.

Egy t

Egy tény, kalapban járt apám. Tényleg kalapot hordott, egy barna zordot. Fölcsapta nagy lazán, pár-szál-haj-hátrafésülés s egy félmosollyal, és – ez nem nekem szólt, azt hiszem – indult a hivatalba. Nem mintha így akarta volna. Nem mintha nem. Szép rendesen. Rendes kis férfi-félmosoly, kitartja, átér vele. Vagy rajta. – Vagy mégis, az egész nekem.

Élet és nem ezeket ismételgetik 99/02/14

Ha kimegyek a ház elé, ropog a februári hó alatt a jég, most ez van, pont ez a kevés lesz kicsit nekem épp mindenből elég, kimegyek, aztán vissza, vagyis hát inkább nem megyek ki, nincs nagy jövés-menés, a jövéssel is úgy van, hogy ide se nagyon jön senki, a domb alatt nem is jártam még, nem tudom, hogy pontosan mi van ott, biztos erdő meg egy kanyargós autóút, itt maradni, maradok, ez jó lesz, úgy is kell, úgy illik, hogy legalább nekem tessék, nem fogom számolgatni, ami nincs, hogy mennyi van hátra, hány milliárd egység, maradok, nem véletlenül, nem is valami szelídvad elhatározásból, nem szórakoztatom magam azzal, hogy hol lennék még ennél is inkább valahol máshol, majd nyilván olvad, kisüt, fölszárad, aztán megint elázik szépen az egész, itt ücsörgök a napon, egy nem túl kényelmetlen, de nem is kényelmes széken

egészen nyár középig, ha van egyáltalában közepe, és nem csak vége a nyárnak, és ha tényleg akad olyan még, akire igazából ennyire sehol se várnak.

1999. március 24.

Ez egy világ itt. Egy csinosabb darab. Nem mondhatni, hogy sok világok. Egy oldal. Nyugodtan nem vadulnak. Nem csavarják föl a lángot. Aki itt van, azt nem annyira, de mégiscsak fizeti művészetért a – nem tudom, kicsoda. A többiek. Az fizet, aki semmit sem ért. Képgyár, képzelő-ipar, azok meg makszimum képeket ha vágnak, az én ebből egy árva szót sem értek fizet az én pedig szarok rádnak. Na jó, leállok erről a vonalról, úgysem tudom jól elmondani a nincs is mit. Hogy így van kitalálva. Pont az van kitalálva, ami. Ezt a létező legszebb leosztást. Minden leosztások legszebbike. Bombáznak is, az nem szép. 99. március huszonnegyedike.

Élet és nem ezeket ismételgetik 99/06/22

Itt mindenről ilyen pocsékul izgatott, túlhevített hangon beszélnek, úgy, mint akik ki vannak téve egy csomó, szerencsére édes ízű veszélynek, jól kidolgozott hangfekvésben, jó sok pénzért kidolgozva, van, akinek feladták, de van, aki csak úgy magával hozta. Itt olyan együtt-érzés kíséri egyesek minden mozdulatát, úgy van elosztva, hogy volna a test, és a többiek azon a testen a kabát, úgy van, hogy mindig az beszél, aki soha, mert nem tud, de nem is hallgat, és aki hallgatja, tátott szájjal örül a fogalma sincs minek. A zajnak. Aztán fölkel. Ez is megvolt. Lefekszik, reggel indul, ha van, a dolga után. Vagy nem az övé, de nem is hiszi, nem oly buta. Tisztára, mintha volna. Várja a váltást. Előbb még nem épp, csak délután felé, várja, hogy valaki már váltsa le. Le vagy föl. Vagy meg, vagy valami. Más. Néha egészen jól megy el, néha alaposan kihagy,

azért ilyen, mert persze hogy van is, ilyen a létezés, lehet, hogy mindig is ilyen. Ki mit visz magával. Vagy csak magát. Én magam inkább vonszolom, és más dolgát viszem. Ezt is tudom, mindenki tudja jól, próbálgatják, mégsem vagyunk becsapva, önként választjuk így, magunk, mintegy. Meglepetés. A legszebb ajándékokat mindenki magától kapja. A legjobbat majd magamnak adom. Még hátravan. Mindig a jó van hátra. Nem a legolcsóbb, tudom, de ahhoz képest még nem is olyan drága.

Közepes tömeg

Az a közepes tömeg én, ahogy nem túl gyorsan, nem is lassan igyekszik előre a kora esti, egyforma körúti forgatagban, ahogy más közepes tömegeket odébb tol, széjjelválaszt, már nem veszi észre, de még nem szokta meg ezt a várost, nem látszik lenni kapcsolatban olyan (mégis milyen?) nagyon semmivel, van vagy nincs, nincs, van, van, amire figyel, és van, hogy nem figyel arra sem, hogy mégis mi volna neki való, azt így nem lehet pontosan kivenni, egy kis legcsúnyább színek és elkopások közötti semmi, és ezek a soha meg nem szokható fura szagok a meg nem szokható zajban, ez a nem túl biztos mozgássor, olyan nem biztos, hogy vagyok és nem biztos, hogy baj van. Biztos nem. Nem. De. Lépcső. Vagyis járdaszegély, onnan lelépni legyen, és most forduljon be azon a sarkon, valami ennél sokkal jobb helyen, nyisson be egy kapun. Csupa felhő az ég. A lámpákat felkapcsolják. Hajnalban le. Az milyen érzés lehet. Előtte még kicsit, aki kapcsol, kivárhat.

Élet és nem ezeket ismételgetik 00/03/10

Még van három vagy négy óra, van valamennyi még alkonyatig, a teljességhez ennyi is elég, ez is épp eléggé odatartozik, a teljesség, no, hát abban akkor nyilván majdnem minden benne van, csepp, pára, hal, háló, vízhang, halálos tanfolyam, kiülök ide, leeresztem a karom, leereszkedik a vállam, leeresztek bármit, és az leereszkedik utánam, úgy ülök itt, először még nem eléggé kényelmesen, hogy legyen napsütés, de azért némi árnyék is legyen, a székről szép lassan lepergett az esőtől meg a széltől a festék, ezen a rissz-rossz széken várom meg, mondjuk így, bevárom az estét, várom be, pedig nem várok amúgy, csak ücsörgök, elüldögélek, hallgatom, hogy ez a sok-sok dolog hogyan zörög, zörög levél a levélnek,

aztán felállok, leteszem a könyvet, lerakom, amit a kezemben fogok, de mit fogok, majd mihez fogok, azután, tényleg, mihez fogok, most egy ideig a napsugár miatt semmit se látok, és azt is azonnal elfelejtem, fogom, ami nincs, és ami megvolt, azt rögtön el is ejtem, fölkelek, indulok haza, benyitok az ajtón, köszönök valakinek, már sötét van, fölkapcsolom a lámpát, megfordulok, kimegyek a konyhába. Kimentem a konyhába enni. Ez jó elég. Na, jól van, még van egy-két óra addig, ilyen valódi való. Valóság. Valóban nem rossz ennyire kimaradni. Maradni kint, ahogy a kutyák a bolt előtt, ha süt a nap. Sütött a nap. Szép napsütés volt.

Élet és nem ezeket ismételgetik 00/03/26

Ma reggel minimum nem is tudom, hogy hány percig üldögéltem félig ébren az ágyamon, akkor kikászálódtam, és egy székre ültem át még, aztán pisiltem, és megittam egy kávét, álltam a hideg víz alatt, azt még remekül birom, előbb rossz, később meg már az lesz, hogy túl finom, most pedig jön az, hogy felhúzok valamit, mondjuk, ezt meg ezt fölveszem, kigombolom a nyaknál, hogy átférjen a fejem, mert összement, szűkebbre, vagy pótbélése nőtt, az ember azt gondolná, inkább tágul. Volt ez így bélelve ezelőtt? Volt bélése, vagy kiszedtem, az is lehet. Tegnap elfelejtettem, na de mindegy, venni a boltban kenyeret.

Most előbb legyen úgy, hogy mindenekelőtt lemegyek sétálni, vagy inkább még előtte eszek egy sütit. Pont kiderül, süt szépen a nap, pár percig ez most már biztos így marad, nincs még semmi új levél, egyből átjön az ágak közt a szél, átég a nap. A vihar kifordított egy csomó, nem is tudom, milyen fajtájú fát a földből. Fekszenek keresztben az uton. Lefeküdtek a fák. Szedtem néhány leszakadt fenyőágat. Kicsivel most majd nyilván kevesebben kevesebbet sétálnak. Nagy, kerek földgolyóbisok, a gyökér tartja össze, kinyomta gyökerestül a vihar, gyakorlatilag le van bontva, lebontották odafentről az erdőt.

Valami miatt leszedte valami. Állva kellene meghalniuk állítólag. Valahogy állva kell maradni. Besüt az ágak közt a nap. Az ágbogak közé. Átsüt a faágak között. Fák ága közt satöbbi.

Berlin, Teherpályaudvar

És hogyha így ülsz, látod a város másik felét, egyszerre látod szemben azt a két lányt, és látod a Fal helyét, vadul építenek, fejlődés, romlás, szépül, rombolás satöbb’, az egyik lány most épp feláll, kicsit nevet, nevetgélnek, ez volt a szebb, leszáll a Teherpályaudvarnál, a másik még marad, elég szép, tetszik az egész, érzi, hogy nézem, nézem a Falat, most az a játék, hogy közömbös, eljátssza, hogy neki scheissegal, Lehrter Bahnhof, megindul a szerelvény, indul és megáll, ha így maradsz, denn so lange, so lang auf matten Pfaden der Erde, marad. Egy hosszasabb felújított megálló, szépen föl(dre)seperve. Ha így ülsz, kissé oldalvást az ülésen, látsz mindenféle mindent. Látsz mindent egészen.

Élet és nem ezeket ismételgetik 01/02/10

Ma az volt, hogy kilépve a kapun, véletlenül, nem is tudom, miért, az ellenkező irányba indultam volna el, ha úgy hagyom, hallom, hogy csikorog a cipőm talpa alatt a salak, ahogy megfordulok: hogy megfordítanak, vagy nem, ez mégis túlzás, nem fordultam el, amerre állok, arra van, az épp még megfelel, az mégis visszaránt, irányba tart az utolsó pillanatban, nem téveszt nem tévedni el. Nem tévedtem, csak ottmaradtam egyhelyben állni. Kis csikorgás, ezer évig. És nézni szemközt a falat. A háztetőket. Nem az égig.

Haza felé

Legjobb hazafelé. Már az osztrák–német határ után kiírják, a Haza ott egy H betű, ilyen  keretben. Istenkalap-szerű. Itt még a legszebb. Rajzolnak egy Isten-kalapot. Szép, fektetett ovális kis Haza, nincs benne semmi csonkaság, így, onnan nézve nem csonka-Magyarország. Olyan, azt hiszem, hogy akkor már vissza se fordulok. Vagy nem veszem észre. Azt nem írják ki, hogy addig még mennyi van. Nagyjából kiszámitom, azután túl gyorsan elfelejtem, csak majd Bécs körül, vagy nem, már Sankt Pöltennél jut megint eszembe a hazám, de ott meg már, ott mit csináljak. A legjobb rossz, ha mégis visszafordulok, ez jut eszembe. Persze nem. Aztán a határ. Az út felére szűkül. A reflektort bekapcsolod, jobban figyelsz. Jönnek szembe.

Költők néhány perc múlva megkoszorúzzák I. G. K. szobrát

Eszik, összebújnak, rágyújt, gyümölcsösládákat pakol egy kocsi csomagtartójába, telefonál, az is, amott is egy valahol, hevesen beszélgetnek, az egyik magában pipázik, ül a párkányon, maga elé mered, látszik rajta, hogy fázik, kávét rendel, kiteregeti az újságját, hátulról visszafelé lapoz, és hangosan nevet, a másik is, abbahagyják, a kávéját issza, zsebkendőbe törli a száját, keres valakit, keresik, csörög a telefonja, a táskájában kotor, majdnem hasra esik, lapoz a könyvében, bökdös egy papírlapot a másik orra előtt, kihozza a sörét, a mosdót keresi, keres valamiféle alapot, figyeli a nőket, fűz egy nőt, látszik rajta az igyekezet, a nőn is látszik, mert ugyanaz a fajta, a tájat bámulja, van táj, szép a táj, körben hegyek, hófoltok a hegyen, kora tavasz, hideg és meleg,

nézi az eget, hogy esik-e, nem pillant feléd, két melós figyeli, ahogy írsz, az egyik elfordítja a fejét.

Feltárások 666/999/1

És akkor nem a szemembe nézett az a gyerek, a hátvéd, hanem ide, és mutatom is a helyet, hogy hová, a homlokomra, itt, mutatom a homlokomat, a homlokomra nézett, mondom, és persze egyből elpirultam, mert eszembe jutott, hogy a múltkor is pont így meséltem, ez a pirulás könnyen megy nekem, inkább nem is megy, hanem jön, könnyen jön, aztán meg úgy marad, könnyen elpirulok, nyilván bőrvastagság kérdése, vagy erezet, így lettek ezek szerint az erek belehúzva a bőrbe, jön egy kevés vér pluszban, némi felesleg, mindjárt kijelzi, csak az a kérdés, hogy miért jön annyi vér, és mit jelez, nyilván azt jelzi, hogy most meg minek a francnak mesélem el már megint, hallom a hangomat, ahogy mesélek, ugyanaz a hang, ugyanolyan magasságon mondom, ahogy a múltkor valaki másnak, vagyis hát akkor megint csak magamnak mondom el, nem?, mindenkinek külön úgyse megy, vagy egyszer egyvalakinek, vagy sokszor saját magamnak, ettől jön biztos a vér, mit csináljak, akkor már legjobb, ha befejezem, persze nem volna muszáj befejezni, nyugodtan abba is hagyhatnám, valamit kitalálnék, belekezdenék valami másba, vagy csak fölállok mindjárt, és kimegyek innen, szóval ahogy elkezdtük a játékot, mondom, ők támadtak, a labda a mi térfelünkön, a bíró is, én meg álldogálok elöl, és akkor odasétált mellém ez a valaki, a védőm, egy alacsony, inas proligyerek, jött belőle

kifelé a nikotinszag, odalépett, és belém rúgott, csak úgy, egyszerűen belerúgott a vádlimba, mondtam, és megint elpirultam, mert miért mondtam, hogy vádli, miért vádlit mondtam, amikor nem azt akartam mondani, hanem lábszárvédőt, na mindegy, múltkor lábszárvédőt mondtam, mert az volt, a lábszárvédőmbe rúgott bele, pontosabban a sípcsontomba rúgott, de ott van a lábszárvédő, tehát mégsem csak úgy a sípcsont, nem is fájt, viszont tényleg belém rúgott, igaz, hogy nem a vádlimba, és akkor erre én azt mondtam annak a prolifiúnak, baszd meg, hogy baszd meg, haver, rugdosás nélkül is el tudod te venni a lasztit, és erre, de ezt már meséltem, a csóka nem nézett rám, vagyis rám nézett, viszont nem a szemembe, hanem a homlokomra, ezt találta ki, megtalálta, hogy hova kell, átnézett rajtam, mint aki nincs is ott, mintha nem lennék ott, és én akkor tényleg nem is voltam ott, megtalálta a megfelelő helyet.

Feltárások 666/999/2

Tudtam annak a nevét, aki a fölöttem lévő ágyon aludt. Az összesnek tudtam a nevét, mindenféléket tudtam róluk, ez viszonylag sebesen ment, kiderült, elmesélték, mások mondták róluk, ilyesmi. Most eszembe jutott, hogy például Rostás. Ez a Rostás egy kecskeméti gyerek, a Dózsának drukkolt, és amikor szórakoztunk vele, csak vigyorgott, és azt hajtogatta, hogy nyugi, mög köll nézni a tabellát. Vagy taböllát, erre nem emlékszem. Tabella, ö-vel. Meg hogy Bönö Föri, töszi-vöszi. Volt egy Rátki is, de nem Rátki volt, csak ez jut eszembe róla, hogy vörös orrú Rátki. És volt még a Rácz, nagydarab, terenyei lakos, ilyen mély hanggal, golyószórós élharcos. Golyószóróval nem sokszor lőttem, kétszer vagy háromszor. Rossz szag volt benn, de csak ha éjfélkor visszaértem a kimaradásról, máskor nem. A kályha mellett aludtam. Átizzik a vas. Jó volt visszaérni, levetkőztem, lefekvés, nem kellett a cuccot rendesen összehajtogatnom. Elindulni otthonról, az a legszarabb, várni a tizenkettes busz megállójában, aztán végre beértem, és nem is éreztem annyira büdösnek a körletet, csak a fölöttem levő, akinek nem jut eszembe a neve, az horkolt úgy, hogy nagyon, de amikor felrúgtam a sodronyra, abbahagyta. Volt még egy Meglécz nevű is Nyírbátorból, az, na. Béla. Bélának hívták, gyorsan beszélt, és kizárólag a pináról volt hajlandó. Pina, és brrr. Eléggé emlékszem mégiscsak a nevükre, csak aki fölöttem aludt, arra nem.

Leírások (1) Itt az van, hogy aki hangosan beszél, azt kiviszik ide, erre a kiszögellésre, és lerugdossák a lépcsőn. Az van, hogy nem szabad csöngetni, és nem szabad ropogtatni sem, csak a teraszon. Ha leülsz, és én bejövök, akkor álljál fel. És hajolj előre, csinálj úgy, mint akinek germicidkúpot tolnak föl a fenekébe. Mi a neved, ez volt a kérdés, de csak röviden. A rövidített nevedet mondjad, valami rövidített nevet. Aztán tűnj el, mert már unom, elegem van ebből, nya, vagyis na. Nem üldözés, csak menekülsz, és úgy menekülsz, hogy közben egy helyben állsz. Te csöngettél be az előbb, vagy az a nálad kecsesebb lány? (2) Holnap megyek focizni, ha süt, vagy legalább nem esik, remélem. Hogy esik, mert akkor nem megyek, hanem visszafekszem, és véletlenül összegyűrök egy újságot. Ha süt a nap, megállok a középpályán, és leföl mozgok. Jön a labda, kifli alakban kiteszem a jobbszélre.

Lesz sörözés, és az lesz, hogy ha gyorsan beszélnek, és mind egyszerre, nem értem. És akkor majd azt mondom nekik, hogy lassabban és külön, és ezen derülünk. Külön mindegyik megkérdezi, hogy mivel foglalkozom, ez is tetszik nekik, meg még egy-két elég jól sikerült kiflit is rúgtam. Ha véletlenül fagy, akkor nem megyek sehova, csúszkálni vagy fagyoskodás. Ha esik, de nem fog, ahogy elnézem, azért mégiscsak kimegyek, középpálya, sör, lassabban stb. (3) Ebédre volt mi volt, savanyított káposzta és perec. Ez lesz a vacsora is, meg lebbencsleves és túrókrém mazsolával. Remekül illeszkedik a híradó, a telesport meg a halpusztulás. A német tévéhíradóban egyszer se mutatták be a halpusztulást. Vagyis nem, mert egyszer mutatták a halpusztulást, az egyik híradóban, az adás végén. Aztán jött a sporthírek németül, egy nő által bemondva. Remekül illeszkedik a magyar tévéhíradó és a német tévéhíradó. A legtöbb dolog vagy illeszkedik, vagy összejön, olyankor mindig keletkezik valamennyi maradék is. Reggelire lesz joghurt, ennivalóan finom, és beadják, hogy Magyarország–Ausztrália 0:3.

(4) Tegnap úgy volt, hogy kevésbé a hideg, inkább sajnos a divat miatt vettem föl a kabátomat. Nem feltétlen divatból, hanem, ilyesmit az ember még magának sem vall be szívesen, a szépség miatt. A leírhatatlan szépség miatt, a le nem írható miatt. Ezt nem a kabátra értem, most nem a kabátomról van szó, hanem arról, hogy bármi miért lesz éppen úgy. Ezzel mintegy kísérletet teszek az elbeszélő-leíró líra és a közéleti vallomásköltészet hagyományának megújítására. És nem teszek különbséget köztem meg a szöveg beszélője közt, a különbség, ez jéghideg törvény, magától áll be. Mint télen a Balaton, igen. De miért olyan szép? A magától metafora, itt azt jelzi, hogy nem muszáj mindennek utánajárni. Vagy egy pocsolya meg minden. A hidegtől. És mitől van hideg? (5) Úgy parádéznak, hogy az első autó elejére kötöttek egy mackófélét. És dudálnak, szerintem az egész kocsisor, jelezvén, hogy. Esküvő van, kiszáll egy csúnya műanyagfehér ruhás nő álfátyolban. Valószínű, hogy a fátyol szót még sosem írtam le, most meg egy egész versszak.

Nem tulajdonképp a nő lenne csúnya, inkább a ruha teszi, az úgynevezett menyasszonyi. Amikor majd elválnak, nem lesz mackó, ahhoz nem kell maci meg duda. Inkább vagyonmegosztást szoktak alkalmazni, és, jobb esetben, egymás kurva anyjára gondolnak. Mert, nem viccelődöm, nem kritika, mindenki válik, már az első pillanattól fogva. Megpillantok egy nőt, és egyből nekifogok a válásnak. (6) A telefoncsörgés jó, mert lehet, hogy egy bizottság kíváncsiskodik, vagy eszébe jutottam valakinek. Délután alszom, és felébreszt, ez hol jó, hol rossz. Húzzam ki, esetleg tegyem mellé, azonban állítólag tilos mellétenni. Hogy nem zavar-e, de igen, viszont szeretem, ha zavarnak, akkor, úgyszólván, vagyok. Túlságosan is magam, egy ponton, és innen rendeznek át, kicsengetnek, kivesznek középről. A kertben csörög, a fűben, lenyúlok, egy helyen megnyomom, már van is kontaktus. Egy hirtelen túl hangos csörrenésre alaposan összerezzenő, decentrált én. Vettem ugyanis egy mobilkészüléket, így aztán néha kétfelől csörögnek. Azért ez csak ritkán történik így.

(7) Felelő típusú költő vagyok egyesek szerint, de hát, először is, mindenki felel. Mindenki szokott felelni, ha kérdezik, valamit csak mond olyankor megszokásból vagy udvariasságból. Miért, mégis mit hittem, azt hittem, hogy megúszom? Már eleve, kezdjük ott, az oktatás is erre épül. Arra épül, hogy az erősebb érdeklődik afelől, amit tudni vél. Nyilván nem érdeklődik, hanem satöbbi, fizetést kap meg minden. Ezekre a nem-kérdésekre nem-felelni, és a végén 5-öst kapni. Mintha a legtöbb dolog fordítva volna bekötve, ez is egy feleletszerű mondat. Aztán pedig kezdődhet a keményebb osztályozás, durva kérdezősködés, sűrű felelés, semmi megfelelés. (8) Ha az ablak nyitva marad, úgy húz a szél, olyan a hangja, mint egy versenyautó. Ha fönn vagyok sokáig, reggelre megfájdul a fejem. Néha a gépemen egy zöld kijelző nekifog villogtatni, aztán abbamarad, nyilván kontakthibás. Amikor bemegyek Stuttgartba kocsival, lesöpröm az ablakról a havat, ha ráfagyott, lekaparom. Ráfordulok az autópályára egy rövid szakaszon,

felnyomom 150-ig, nem mintha sietnék. Nem mintha nem. Veszek kaját, mászkálok, eszem egy töröknél kebab-t. Kebabot. Fizetnek 1500 márkát. Délelőtt dolgozom. Délután, este, éjfél után. Ha nem eszem, nem is vagyok éhes, nem jut eszembe, vagy mi van. Ha nem eszem, úgy négy felé kiáll az éhség. Hogyha süt, sétálok kicsit az erdő széléig, meg vissza. A vihar szétszerelte az erdőt, egy sor fát kinyomott tövestül. Csak úgy mondom, nem én csináltam. Ráfeküdtek a fák az útra. Vasárnap délelőtt megyek focizni. Néha rendeznek bulit. Mi van még. Ha esik, kopog a tetőn a cserép. Megnyugtató kopogás. Egy doboz Germania Pilsner 79 Pfennig. Kilenc valakivel e-mailezek. Még az van, hogy esténként fölteszem a Rheingoldot, azt a részt, amikor Donner énekel, He da! He da! He do! Zu mir, du Gedüft! Ihr Dünste, zu mir! Donner, der Herr, ruft euch zu Heer! Aztán tényleg lecsap. Er schwingt den Hammer. Legszebb csapkodás.

Hölderlin-torony

Esik, koporog a tetőn a cserép, mintha madarak futkosnának rajta. Ha nem esik, sétálnak, nem tudom, kik. Egy ember más emberfejeket letép, aztán belehelyezi a talajba. Tegnap délután im Neckar-Stadion voltam. Harminc kilométerrel odébb, T-ben, egykor egy H. nevű, túl finom, vagy hetvenhárom éves elmebeteg a szépek a kilátásokat dicsérte meg. A stadionban elég nagy tömeg volt, kiabáltak is, de nem mind kiabált. A H. nevű bolond, amikor meghalt, előbb még megevett egy csomó papírt. Csomó teleírt papirost bekajált. De ez nem biztos. Nem biztos, csak talán. A M’gladbach az utolsó pillanatban egyenlített. Az egyenlőség miatt vagy mi miatt. A torony megy a napban, megy az árnyék le-föl a torony falán. Ott egy H. nevű majdnem negyven évig aszalt szilvát evett. Csak a legvégén evett papírt. De közben, a szünetben, egy-nullás, nem megnyugtató előnynél azért ivott rá egy dobozos sört még.

1999. május 26.

Ma este egy síró, velem körülbelül egykorú férfit közvetített a televízió, két háborúrészlet között. Mivel a csapata kilencvenpercnyi vezetés után egy perc alatt két gólt kapott. De nem ezért sírt, azt hiszem. Hanem egészen más dolgok miatt. Később játékosokat mutattak, okosat és butát, középbutákat, félokosokat, ahogy hevernek mozdulatlanul, arccal a fűben, vagy mi az, a hülyére ápolt gyepen, mint a halottak. Mint a hullafoltok. Egy játékos azt mondta, hogy ez szörnyüség. A futball szörnyű. Ezt a szót használta fel. Aztán elfordult. Félrefordult, sírt ő is. Én nem. Én nem is tudom, hogy mit csináltam a csodálat és a csodálkozás közt levő elég széles és kényelmes helyen. Csak játék volt. Mondta az edző. Játéknak nevezte. Csak. Játék. Volt. Az arca falfehér. Látszott rajta, hogy miért mondja így. Mert az látszik, mintha volna esély, úgy látod, mintha volna, s ha nem győztél, csak az játszik veled. Aztán lefekszel. Hogyha már elég volt. És aztán lejön az egész, ami oda van festve, és így marad. Tényleg halott. Nem felelsz és nem kérdezel, és nem felejted el a nem tudod, mit. Egyszer majd fölkelsz onnan, másba fogsz bele,

de nincs különbség, nincs a fájdalomban túl nagy különbség. Épp úgy múlik, épp az múlik el.

Napló. 1999. augusztus 19.

Este még leírom, amit csináltam. Ez azt jelentené, hogy egyedül vagyok. Csak másnap reggel írom le, vagy másnap este, és néha napok múlva sem. Nem kivételezek, bár van kivétel. Nyolc cselekedet, nem jó, nem pocsék, nem túl komoly, így komolyan leírva. Ez munka. Ezért vagyok egyedül, látszik is, de lehet, hogy rosszul látszik, vagy én tudom rosszul, az is lehet. Közben furkálom az orrom, felállok, intézek a konyhában valamit, kimegyek, hogy legyen miért bejönni. Nem azért vagyok egyedül, csak így hivom. Azért vagyok, mert nem tudom, mihez fogok majd kezdeni a nem tudom, mikor. Majd egyszer. Mert még el se kezdtem. Így nekifogni, a vége felé, nem kínos, csak talán unalmasabb. Nem is kell. Már nem is kell elkezdeni ahhoz, hogy véget érjen. Annál sokkal kevesebb is elég.

Köszönöm szépen, hogy kicsit lebiggyesztette az ajkát

A reggel hűvös. Na. Úgy délig aztán fölmelegszik, és már kettő körül el is van túlozva kicsit. Ugyanazt hallgatom, ugyanazokat a darabokat mondják be vagy ki. Bárhova kapcsolgatok, az ugyanaz, vagy ugyanazok a szavak. Én bárhova szoktam kapcsolni el. Ugyanazt veszem, például a sör, tejszín, mustár, minden ilyesmi, csirkéből más, de u.az a kiképzés. Kilenc felé már eléggé hideg van, ez mindig meglep. Mindig ugyanúgy. Előre érzem, hogy el fogom rontani. Egy szpíker, aki előre megérzi, hogy elrontja majd, és tényleg el is rontja.

Inkább még visszafordulok

Inkább még visszafordulok. Megfordulok, visszamegyek – ez, mégis, nem valami sok, és biztos el van rontva. Rossz irány. El, rossz irányba, aztán ugyanúgy visszafelé. Kolompolnak, nyilván a tehenek. Nyilván pontosan ugyanúgy, mint kétszáz éve is. Egy villanyfűrész hangja, távoli, kikapcsol, bekapcsolják. A túlsó parton a vonat. Itt nincsenek kutyák, vagy nem ugatnak, nincs zaj, csak mindenféle hang, harang, kolomp, ilyesmi. Megeredt a fű. A szúnyogok kilenc után elülnek, csak kilenc előtt csípnek vidáman. Ha esik, beissza a homok. Olajfa, szilfa, szilvafa, akác. Az eperültetvény egyből kiégett. Kinőtt, aztán rögtön kiégett. Hangosan kefélnek valahol. A Duna tiszta, legalábbis szerintem. Tiszta víz szaga. Legalábbis, tiszta vagy nem, belemegyek. Az biztos, hogy hideg. Forró, hideg, rohad, elfoszlik és kinő, felhasználja magát. Szép hely. Még nincs meg az a hely: alig van az, amit valamiképp mégiscsak meg fogok majd érteni. Egy kólásüveg. Becserélhető.

Szív

A szív remeg. fütyülnek a szelek. Bármit laposra nyom egy villamos. A fán maradt egy nagyobb sárg’barack. Lejön ha jön a főn. Mindez elég remek, a szív, mint már meg lett mondva, remeg. Mert tény, már meg is jött a szél. Nyugton leszel.

Alakulások

Lassacskán kialakulnak a dolgai. Nevezd alakulásnak – ez alakulás. Szépen, hidegen, gonoszul, vadul. Itt lakik, így jön-megy, ez ő, az meg valaki más, még épül, de már rajta a tető. Ez van, ezek itt nincsenek, ezek és ezek fájnak, és ez egy seb volt. El van vakarva. Akármit megvesz, olykor megveszik, amit, ahogy kiván, előbb a vásár, csak aztán a kivánság, ez megy – mióta is? Egy idő óta. Van, aki rászáll, egész kis tömeg, úgy, mint a mézre. Várják, elvárják, végül is kivárják, és nem szállnak le róla. Előbb felel, mielőtt kérdezik, látja is, érzi jól, ha megfelel nekik, nyugodtan hátralép. Lépjen csak hátra, el úgysem engedik. Ne még. No majd, előbb-utóbb, ám az még majd odébb van. Áll, úgy tűnik, hogy aligha fog talajt, mint keringőző párocskák a bálban, nem kapja senki el, nem fogja meg, nem zavarja, ha nézik. Bárki nézzen! Ez jó lehet, jó és veszélyes, s bár elég sokat hagytak rá elég sokan,

mégis nehezen hagyják ott. Pedig, hiába, úgysem érik el. Ahol őt úgysem érik el. Semmi nem ér, nagyjából így el van rendezve az egész, egészen nélküle. Valami zakatol. Mintha zakatolna valami. Dobol a füle, dobol a szív, dobol a vér. Egyszer majd hová fog bámulni zavarában?

Hallgat szépen ül

Huszonöt vagy harminc vagy 35 nem fizető néző néznek hallgat ül leveszi a kabátját nem veszi le a kabátját az első két sor üres a harmadikban egy. Nő magában leghátul nagykabátban egy másik látszik rajta hogy csak betévedt melegedni vagy van pogácsa de nincs pogácsa ez nem olyan rendezvény hanem költői. Est huszonegynéhányan mindig mindenhol összejönnek valahonnan tudják kitudódik ki van írva bár én nem látom hová pedig van. Plakát készült plakát is lesz honorárium és van aki bevezeti a költőt világítás is van nem túl erős kivilágítás meleg van fűtést biztosítottak még mikrofont. Is biztosítanak ha kell de nem kell a költészet fontos dolog szép dolog felolvasom a verseimet nekem is jó nekem jó tényleg jó szeretek fölolvasni sze. Retem a verseimet felolvasni meg prózát és utána beszélgetünk ez egy ilyen kérdeznek-felelsz 25 plusz áfáért tíz plusz áfa vagy van hogy negyven plusz. Áfa vagy 50 bruttó vagy két ötezer forintos vásár lási utalvány miért írok hogy kezdtem el írni most min dolgozom meg lehet.

-E élni a költészetből nem lehet közben hárman elmentek előbb kettő aztán még valaki van két helyes csaj azok maradnak be. Jön egy légy a piros pulcsi van rajtam direkt nem borotválkoztam nem volt időm borotválkoz ni mondok egy viccesebbet nevetnek ahol kell a csajok is ne. Vetnek ha jól látom télen is vannak úgy látszik legyek közben most veszem észre elmentek a csajok legalábbis az egyik de nem mind a kettő.

Élet és nem ezeket ismételgetik 02/12/19

Ahhoz képest még mindig túl sok autó jár a ház előtt. Akárhogy kicsomagolom magam, nem vesznek át, nem vesznek rajt’ erőt. Ha meg begubózódom, kicsomagolnak. Mindenkit érdekel, úgy látszik, hogy mi van belül, mi az, amit majd oly könnyen dobnak el. Tudod, van egy bizonyos jellegzetes női csuklómozdulat, ahogy a csikket elhajítva, a táskájában turkál, leendő új csikk után kutat. Én tényleg jól tudom egyébként, bármilyen hülyén hangzik, hogy mi az, amit várok, föllépek, mint egy járműre, és a végállomáson leszállok, járkálok egyet, aztán visszaszállok a következőre, így szálldigálok (az akárhogy is, de elhagynak) a nőkre. Vagy nem. Nem úgy. Aligha úgy van, ahogy mondom. Nem kezdek, nem hagyom abba, nem várok, el nem rontom.

Tehát felszállok és leülök. Kinézek a – nézem az ablakon saját magam. Ott saját magadat látod nagyon-nagyon, meg némi piszkot, mert mindig pocsékul van lemosva. Csorog végig rajtad, le rád, ég és föld minden mocska. Hazafelé még bemegyek a boltba, és veszek szalámit. Még jó, hogy ahhoz képest kapni mindent. Még jó kapni bármit.

Napló. 2003. január 6.

Néha beleolvasok a naplómba. Alig hihető dolgok, szomorú, viccesebb, buta, el se hinnéd. Nem hiszem, alig hiszem, mik voltak, és mi nem, mi nyúlánk és falánk! Van amit nem is értek, van, hogy túlzottan is, nagyjából így: nagyjából ez a mérték. Például, vegyük azt, hogy 1995. december hatodika. Mindent különben elfelejtek. F’lejt az ember. Azért van ez a, mondjuk így, a rendszer, hogy eszembe jut, ami majd mindjárt újra egész-végképp el lesz feledve. Érzelmek, ahogy messzi elsodortak, épp miközben elintéztem négy vagy öt ügyet. Hozzáfogtam négy öt semmihöz.

Élet és nem ezeket ismételgetik 03/03/25

Van, aki jóval a jónál is vadabbul csinálja, és nemigen nézi, mi jön, mi megy, hogy mi marad utána, nem tudja, hogy választott-e vagy őt választják a dolgok, hogy általában zörög minden, vagy ő az, aki folyvást az orra alatt mormog. Nem tudja, olvas-e vagy olvassák csupán, leolvassa őt, mint a gázóra állását a számlás, noha oly régóta már lángokban áll a ház, látja, mivel elébe kerül, amit lát, azért kerül elé bármi, nem kerüli el, nehéz is volna olyan helyet, olyan helyzeteket találni, látod, miféle arcot szab neki, micsoda képet vág az, aki folyton másmilyen valóságokba téved, húzzák és vonják, hideg-meleg, téli napok és nyári esték, aki odaát jár, arról lepattog a máz, lejön a viselet, lecsorog a festék,

sír és nevet: nem tudod, miért? Látod, ahogy sír és látod, hogy nevet. A sohasem-lesz, régen-se-volt van ott, valami más, sokkal rosszabb helyett.

Álltam az árokparton egyszer

Álltam az árokparton egyszer az apámmal. Ez akkor van vagy nincs. Ez akkor van, ha az ember régi kacatok közt rámol. A biciklit fogom, mellettem áll, közel a kerítéshez, kinéz a képből. Jól néz ki. Csipkézett széle van a képnek. Sütött a nap, ez akkor van. Akkor még alaposan süt a nap, nincs semmi árnyék. Néz be a kertbe az apám, ilyet én kitalálnék? Egy gyerek áll az út szélén, most mondjam innen azt, hogy távol? Te szerettél volna csirkékre lövöldözni légpuskából?

Kert/1

Illatos a kertem. Kopog a szomszéd faszi. Megcsípett, levertem, rám szállt valami. Kiszáradt a diófa ága, majd jön a Józsi, és levágja. Mindenféle repked, mint már mondtam. Szedek epret, azt’ jól van. Egyszerű élet, nyár, beesik, besüt, összvissz’ beszélek, valami majd beüt. Felét ennek a rím kedvéért írtam így. Ez nem jellemző rám amúgy, de elfogott a vágy.

Nekifogok, kiásom ezt

Nekifogok, kiásom ezt. Nem mozdul semmi. Vagy még előbb, asszem, bemegyek enni, fölteszek egy lemezt. Szépen összeálltak a felhők, esik, ázik a kert. Én vagyok: van más? Van másik? Figyel a tükörből egy felnőtt, rálehel az üvegre, rajzol egy szivet. Mi van, mogorva, utolérted magadat korba’? Rigó száll a bokorra, lerázza a vizet. Most akkor az jön majd, hogy ki kinek mivel és mit fizet.

Valakik a kerítés mögé bújva

Valakik a kerítés mögé bújva néznek. Valaki néz. Most megpróbálom felidézni, hogy milyen színe volt annak az edénynek, amiben a lehullt barackot és a szilvát gyűjtögettük – nem tudom, miért. Nem főzött semmit az apám olyan nagyon. Nem lett kifőzve semmi, szó szerint. Vedd szó szerint. Valaki néz a kerités mögül. Nem volt egyébként gyűjtögetve se. Milyen szinű legyen a kép? Kék szilva, sárga fű, csíkos nyugágy, a kerti asztalon mélyzöld kristályvizes palack, elég forró nyarak. Legyen csíkos. Olyanszerű, mint lent a föld és fenn az ég.

Pár éve ugyanez megy, jön

Pár éve ugyanez megy, jön a nyár, kitör a nyár, betör a rossz idő, mindenféle előre alig kiszámítható kanyar. Onnan tudom – mert nemigen emlékszem vissza, hogy mi volt, kicsit így összevissza csúszkálnak a részletek, hogy, úgy látszik, közben lecseréltem a készletet, kifogy és megtelik újra a bolt –, ha megnézem a naplóm, hogy mit írtam, mit hogyan nem, és mégis mit kibírtam. Tűrhető erők egy még tűrhető erődben, egész erős és milyen egészen erőtlen, folyamatos ostrom, prímán védhető fellegvár, várakozás, mindez egymás mellett.

Strand/2

Ma tartják azt az értekezletet amin majd nem derül ki semmi se de semmi ezt szó szerint veheted senki ügye az akárkik ügye a lakosság a balcsiban nyaral napozgatással múlik el a nap gyártja a tegnapot lesz mindjárt tavaly füvön ül füvet szív fűbe harap klapanciákat könnyű gyártani ha nekikezdesz nem áll le a gép nem is tudod mi volna az ami lecsavarhatna téged némiképp hazafelé a kórában veszek sört rovarirtót vaj paradicsom lefújok a konyhában egy legyet ez mind úgy van hogy csöppet sem unom eltelt idő gyomor telt idomok kiabálok mert más is kiabál rossz sör jobb sorok körkörös romok senki senkit soha meg nem talál írtam már verset címe strand ezer kilencszázhetvenhatban úgy tudom huszonhat év s ha működik azér nem marad jel de marad némi nyom az változott hogy most már így marad meleg van víz hideg én jól vagyok felhív három nő fél óra alatt hangos bemondás hangtalan vacog.

Te úristen én

Ma mászkáltam hideg volt nem esett és az jutott eszembe hogy te úr isten én mennyit de mennyit hibázok egy kődarabkát külsővel kirúgtam két autó közt a járdáról az útra fújta a szemetet a szél úgy kellett állnom hogy ne pont a szemembe fújja ez mind csak háttérzörej csak a háttér zörög mint régi teherautók régi utakon később sokat beszélgettem valakivel egy olasz étteremben hívogattak is telefonon de nem mind vettem észre vagy észrevettem és hagytam kicsöngni nagyon fölmelegedett aztán nagyon kihűlt mire levettem a kabátom hirtelen változik és túl egyszerre minden sétáltam egy szép vad helyen ahol csak vásárolt mindenki s nem arról beszéltek hogy kell-e annyi munkahely amennyi ezt mind magamnak mondom csak mivel nincs akinek igazán volna kedvem elmesélni.

Naplóvers

Nem mind szemetel minden szemetes Minden szemét Hull az égből a szemét Iszok nem vagyok szomjas Nem eszek nem vagyok éhes Alszok álmos lettem fölébredek Beviszem magammal mindenhova Mindenfélének nekiütöm Sok ember sok polc nagy has Az jutott eszembe hogy verkli Verkli verkli Hogy érzed magad kérdezi egy ismerősöm Kezd rohadni az őszibarack Igazából be sem ért Kemény és rohadt fiatalka és rohadt 7 körül ébredek mondjuk negyed 9 vagy hat Huszonhat ki van mindez facsarodva Benyúlt ide Rosszul választ Választ és rosszul Dehogy nincs beszarva hogyne lenne Beszarva Nem nem Most nem jó hanem elviselhetetlen Kicsit másképp mondva na még Esik is ráadásul pedig Nem ráadásul esik hanem esik Beégtem vele az tény Te jó Ég Megy ez nekem vagy nem? Nagy az összevisszaság én tényleg Isten

Bizony nem ismerem ki magam hogy lehet az hogy Arrafelé kéne lennie a mauzóleumnak és erre mutat a nyíl Isten amúgy nincs Otthon nincs az anyósomnál Nincs csak amikor beszélek hozzá anyósom nincs Hogy lehet hogy ennyire nyomorult módon múlik ami múlik és nincs Na mit is akartam mondani Megértés Most melyiket hívjam fel de őszintén Vagyis kit és melyiket ne kit ne És melyik cédét rakjam be Nem hasznos fájdalom nem Haszontalan nem bont le semmit Nem jön ki belőle semmi Állítólag ezek amik következnek piszok Egészségtelen dolgok napon Elaludni kevés vizet inni sokszor és Röviden álmodozni mindig ugyanarra Gondolni mondtam Már azt hogy verkli? Kulturált rajzfilm szagát vesztett szappandarab festék Lég légfék koszos hó mindig Ugyanaz mindig reggel ugyanaz minden reggel ugyanaz Megöli a gyerekét ez milyen rosszul hangzik Simán megöli ha nem simán akkor A legsimábban aki él Megöli azt aki Él Valami okból csak el ne feledjem mi volt az Hülyeség hogy így ősz lett Beállt az ősz szabiraty urozsáj mingyá Belehalok Alulról jön a gyomorba a belek felől nem értek hozzá

Hogy honnan legalább nem eszem Legalább nem kell bevásárolni semmiféle áruház Mindenki hibás csak én Kivétel a többiek Kivéve a többieket A szemetelésről jut eszembe hogy széttrancsírozzák az embriót na ez Igazán egy nagyon kicsi kupac szemét de Szemét de az szemét szemét Hogy lehet lélek Vége a léleknek Megjelenik a lélek mint turisták a Halászbástyán Hordalék pénz kuncsaft öntvény elégséges só Hülyeség az egész húzzak a picsába Mennyek a picsába a lélekkel Isteni az élet Isteni mint a csokis mignon 1965-ben a Lukács cukrászdában Isten becsúszik a többi közé kulturáltan beleolvad a környezetébe Baszd meg már egy fától is be ijedek.

Test

Bevered az ujjad, mint egy szöget, kicsit nyámmorogsz rajta. Öreg kaja vagy már, öreg, odapörkölt az alja. Szépen leszaladt, szép lassan szalad le, mint nők harisnyáján a szem, ami még megmarad. Megtart, kitart, nem tudod tartani, Telehold van, közel az arca, közel kerül ami volt, spargi in terra quella pace che regnar tu fai nel ciel. A Casta Di vát énekli Maria Ca llas, nézd meg a YouTube-on. Rég meghalt. Nagyon de nagyon szép. Nagyon csúnya. Mind mindig meghal újra.

Megfordul velem

Megfordul velem a szivem, megfordulok, indulok vissza. Megállok, és megáll a szív, kissé puhulok, azt hiszem. Nyilván más meg keménykedik, szépen kiegyenlítjük egymást, azér’ van az, hogy mindig megtelik a sétatér. Nyár vége van, nincs szúnyog, egy csomó, például, paradicsomot nem metaforikusan értve állítok a kertben elő, ez-az sárgállik, futkos egy rigó, meleg van, a szomszéd locsol, kaptam egy küldeményt, hogy holnap így legyen meg úgy. Úgyhogy még nem elég.

Az én voltam-e aki azon a

Az én voltam-e aki azon a fényképen álldogál az Hôtel d’Ètranges nevű csinos kis párizsi épület balkonjára tűző napon? akié ez a lehetetlen okkersárga ing volt egykor ilyen farmer és olyan edzőcipő ezeket mind én vehettem? én jártam ott vagy kicsoda milyen jólrosszul múló-átváltozó darabok belőlem és ki vitt oda? ezeket itt én írtam volna vagy valaki más valaki másról? valaki másol maradjunk ennél a megoldásnál maradjon valami megoldás ez itt az anyám volna? ez a férje? egy sápadt kisfiú ezerkilencszázhúsz körül vajon kinek a fényképe? lehetséges hogy egyszer ide pakoltam ide tettem így keresztbe és épp ebbe a fiókba? már elfelejtettem na jól van nem is tudom ahogy elnézem a polcokon ezt a csomó könyvet mind én olvastam volna el? fogalmam sincs nem emlékszem

és tényleg én lehettem-e aki vagy huszonhárom éve egy C. nevű lány mellett feküdt és tette a szépet neki? vagy ki a csoda mászkált azokkal a csoda lányokkal akik olyan furcsa-sietve hagytak ott amikor otthagytam őket semmi okkal?

Nyugodt Szív

Látod, azon a padon él az a nagykabátos ember. A szagát elhordja a szél. A szél minden szagot elver. A nejlonzacskóit maga köré pakolja szorosan. Emberszag. Az ember szaga. Látod, egy ember, szaga van. Föláll, elindul, nem tudom hova. Kihúzni a telet a Népköztársaság uton. Vagy megint Andrássy, lehet.

Na hát ilyen állítólag az élet

Nagyon hideg van mindenki egész másképp csinálja mint ahogy én csinálnám helyettük túl hideg azt hiszem szívből túl kevés ezek szerint vagyis szerintem bárki bárkivel senki senkinek mind meg van alaposan sértve de vérig elég könnyen jön a vér jön-megy a vér havaz elolvad olvad és havaz reggel bekapcsolom a tévét nézem hogy beszélnek elnézem hogy szaval ahogy beszél ilyen ijesztően félre csak díszlet nem figyel oda na hát ilyen állítólag az élet kikapcsolom némi zavar ez némileg zavar de nem nagyon és nem marad nyoma nyáron kiköltözöm a kertbe reggel kiülök kipakolok ezt-azt este beviszem bámulom hogy izeg-mozog mindez mintha föl volna tekercselve igyekszem nyugton ülni nyugodtan ülök azt hiszem tényleg ez volna az leég a vállam tanítok egy kisvárosban hat órát autózom hat órát tanítok

részbe’ arról beszélek nekik amit nem tudok részbe’ nem ha felkérnek valamire elvállalom és csak későn veszem mindig észre fölkérsz elvállalom elfáradok és megcsinálom felhívom akit kell hív aki akar ez mind nagyjából működik olykor igen olykor ennél alaposabban vagyok leverve nyitott szem hosszú álom minden mindenféle mindent lefed ez így lehet hogy túl sok különböző ügyet takar átalszom a telet vagy legalábbis szívesen átaludnám mint a medve alszom a szívemen a szívgödör felett.

Végső Dolgok Aztán mindenki kereste okát a furcsa szagnak. (Borbély Szilárd) Isten mivelhogy emberrel harcolna Embertől eltúlzott ereje lesz néki Nem égi vagy földi nem lelki se testi Égi is földi is lelki is és testi Mégis fáj mindene jó hogy jön az este Faleveleket a jóisten rajzolja Dombot hegyet zölddel jóisten festi ki Isten keze szíve szemeszíne teste Erdő madár tenger ezt is isten festi És lefekszik este lenyugodik este Az istennek pedig emberrel harcolva Embertől eltúlzott ereje kél néki Égi föld alatti lelkes is és testes Ettől fáj mindene jó hogy jön az este Mert már el van veszve minden el van baszva Teremti hogy este semmi ne látszódna Ember ne látna hogy ne látná őt senki Égbe földbe szemét hasztalan mereszti Feküdjön az ágyba senki ne keresse Mindent elfeledne benne megfürödve

Dal

Már hozzászoktam, azt hiszem. Könnyen hozzászokom. Egyszer, egyszerre, lassacskán viszonylag. Hozzászoksz viszonylag nagyon. A kerítés mellett parkoló kocsihoz. Van kerítés, van kert, kiég a fű, és ha esik, kizöldül, és és így tovább. Fű kizöldül ó. A Dunához. Van három bányató, és szombatonként van foci. Erről majd szépen le kell mondani. Nem leszokom, hanem egyszer majd nem megyek többször. Bizonyos típusú női tekintetekről. Arról, hogy augusztus közepe felé másfajta gizgaz nő a gyom között, másféle színArany, más szagok, más mese. Hogy megveszem, de nem nyitom ki. Még ki sem. Azt, hogy minden mindent lebont, na, ehhez valahogy! Fizetek, kijövök, és nem zár be a bolt.