Telep KUKORELLY ENDRE

KUKORELLY ENDRE

Telep (1) A nyári kertben összevissza nõ a fû, ez volna a szabad. Hogy felülök a biciklimre vagy nem ülök fel, ez is szabad. Lebringázok a Dunához és délután focizni, ha szabad, ez mind szabad, és nem tudom, mi a szabadság, és ez akkor már majdnem szabad. Ez-az hiányzik és beszerzem, és ha beszereztem, akkor is hiányzik, hát ez volna a szabi, ha szabadna így mondani. Ezt az egészet tenni le. Egészben tenni le. Tedd le és menj odébb. Nézd, hogy igyekeznek. Elmegy tõled, indul feléd. Ez volna épp. (2) Nem azért vettem ezt a házat, hogy itt majd jobban dolgozzak, rendesen vagy nyugodtan, nyugtalanul és így tovább, vagyis hát nem, azért vettem, és nem azért dolgozok jobban, mert ide telepedtem, nem, azért. Most, öt felé, ilyenkor felültem a biciklimre, indultam focizni, mindennap, úgy harmincöt-negyven évvel ezelõtt, még jó, hogy beépítették a pályát, még jó, hogy annyira rossz. 1

(3) Én nem feltétlen sajnálnám magam, tulajdonképpen ez mind rendbe’ van. Támasztanék néhány feltételet, ha még lehet, vagy ha már nem lehet,

Kukorelly Endre (1951) Budapest. Költõ, író, drámaíró, eszszéista. Legutóbbi kötete: Samunadrág (gyermekversek, Kalligram, 2005)

s a sajnálatról ön-lemondanék. Ezek mennek itt. A sajnálkozás, legvégül mintha nem maradna más, ez van még hátra. De mi lenne még.

Most épp Most éppen az van, hogy minden elég jó, és semmi sem. Ez is szerep, Igen Igen játszik, és Nem és Nem Hiszem, mintha egy sz. Egy színdarabban. Dolgoznak. Más szereplõt nem ismerek, ez a minta. Második felvonásvég, süt, havaz, ragyog az ég, recseg-ropog.

C-nek Gyártanánk gyerekeket, csókolgatnám a feneked, jókat csinálnék teveled, elöntene a szörötöt. Vagy sziritit. V. pedig álöntáná a szárátát. 2

3

PAVOL RANKOV

Kutyák „De végül is ezek csak fekete kutyák, melyekhez nagyon gyakran visszatérek. Nem tudom õket kiverni a fejembõl, ha fontolóra veszem, micsoda szerencsét köszönhetek nekik, fõleg ha arra gondolok, hogy ezek nem igazi állatok, hanem a lélek nyomkövetõi, megtestesülései.” Ian McEwan: Black Dogs (1992) „Nincs vigasztalanabb a szomorú kutya szemeinél. A fuldokolva vergõdõ állat tekintetében vigasztalanság és szemrehányás volt. A szemrehányás, ó, bárcsak tévednék, nekem szólt.” Adolfo Bioy Casares: Dormir al sol (1973) Már nem emlékszem, mikor jutott elõször eszembe, hogy a kapcsolatunk gyilkossággal végzõdik. Ez a gondolat valahonnan a tudatom titkos rejtekébõl tört rám. Felötlött bennem, és egész idõ alatt nem tudtam menekülni tõle. Pedig nem szeretem azokat az embereket, akik bizonyos idõ múltával azt mondják, mindent tudtak elõre, tehát nekem sincs szándékomban azt állítani, hogy a kezdetektõl világos volt számomra minden. Valamit sejtettem, de állandóan vannak ilyen sejtéseink, és ha nem igazolódnak be, egyszerûen megfeledkezünk róluk. Nem egészen egy évvel ezelõtt történt. November közepe tájékán egy jellegtelen házaspár költözött az utcánkba. A lányukat Lilianának hívták. Tizenöt éves volt, egy évvel volt idõsebb Veronika lányunknál. Nagyon jól emlékszem rá, mikor találkoztak elõ4

ször. A lányok az utcai lámpa fényében álltak és cseverésztek. Liliana kutyája akkor még kölyök volt, a kabátja alatt, a karjaiban tartotta, hogy védje õt a hideg szél fuvallataitól. Riki, a mi négyéves snaucerünk szokása szerint nyugtalanul szaladgált körbe-körbe, mindig készen arra, hogy ok nélkül felugasson, vagy vidáman csóválja rövid farkát. Veronika szorosan Liliana mellett állt, és buzgón magyarázott neki valamit. Liliana hallgatta, idõnként felhúzta a szemöldökét, mintha a lányom szavai meglepnék, aztán pedig leereszkedõen elmosolyodott, és a fejét csóválta, mintha azon gondolkodna, hogy valóban igaze minden, amit éppen hall. Veronika tizennégy éves volt, és úgy gondolta, hogy a világ titkok bonyolult szövevénye. A szülõk, az iskola, a barátnõk, a fiúk, a szomszédok – mind olyan téma volt számára, amibõl rejtélyek és problémák rendszerét volt képes szõni. Ma miért éppen történelembõl, és nem kémiából hívták ki felelni? Az anyjával miért a konyhában, miért nem a szobában veszekedtünk? Az osztálytársa, Péter miért macskát, és nem kutyát tart? Veronika ezeket a titkokat csak ritkán osztotta meg másokkal. Tudatosította, hogy senki sem lenne képes megérteni azt a különös logikát, amellyel minden kérdést meg tudott válaszolni. A tanárnõ azért hívta ki felelni történelembõl, mert az elõzõ órán Richardot feleltette, aki tetszik Veronikának. Az már nem érdekelte a lányomat, a tanárnõ honnan tudná, hogy a fiú tetszik neki. És Veronika még kevésbé keresett magyarázatot arra, hogy a történelem-tanárnõ miért szólította fel a lányt azután, miután a fiút feleltette, aki tetszik neki. Ám így

nem szakadt meg az irányelv fonala. A lányom szerint a pénz miatti veszekedésem a feleségemmel abból indult ki, hogy õ rossz jegyet kapott történelembõl. Mindketten ingerültek voltunk, és attól tartottunk, hogy a lányunk nem állja majd meg a helyét az életben. Veszekedéssel könnyítettünk a belsõ feszültségünkön. És a konyhaablakon át a veszekedésünket hallotta Péter osztálytársa macskája, megijedt és megkarmolta a fiút. A lányom fejében minden rejtélyesen összefüggött mindennel, mindennek megvolt a bizarr magyarázata és a még bizarrabb következménye. Veronika sosem beszélt nekem a titkairól és azok titkokkal teli magyarázatairól. Arról, hogyan nézi a világot, csak a homályos célzásaiból jöttem rá, amelyeket néha elejtett. Tudniillik abban a korban volt, amikor az apját tartotta a világ legnagyobb barmának. És egy barommal mégsem fog bizalmaskodni. De valószínûleg az anyjával sem beszélt ezekrõl a dolgokról. Sõt azt gondolom, ezekrõl az ügyekrõl még az osztálytársaival sem csevegett. Meglehet, Riki volt az egyetlen, ám bizonyára megértõ hallgatósága. Éppen ezért lepõdtem meg, amikor láttam, milyen bizalmasan beszélget Lilianával, akit csak aznap délután ismert meg. Természetesen nem lehettem bizonyos abban, hogy az új barátnõjének azokat a titkokat ecseteli, amelyek körülötte történnek. Ám a mimikája és a gesztusai, pontosabban a Liliana arcán végigfutó kételkedõ mosoly arra engedett következtetni, hogy Veronika a véletlenek egymásutániságának okát fejtegeti, amelyekbõl a körülötte lévõ életet összeszerkesztette. Veronika aznap este lelkesen jött haza. Mesélt nekünk „arról az új lányról, aki az utcánkba költözött”. Állítólag végre találkozott egy olyan korosztályabelivel, aki egyáltalán nem beképzelt és rosszindulatú. Bár akkor Lilianát csak az ablakon keresztül láttam, az elsõ benyomásom épp az ellenkezõje volt – a mozdulatai alapján beképzeltnek tûnt, és valami azt sugallta, hogy rosszindulatú is egyben. Ezt

természetesen nem mertem megmondani a lányomnak, mert végül is õ beszélgetett vele, és nem én. Hogy a vizuális benyomás sokkal többet elárul az emberrõl, mint a beszélgetés, az az én véleményem, nem erõszakolom senkire. A lányom lelkesedése, melyet az új barátnõ idézett elõ, a feleségemre is átragadt. Ezért próbáltam Veronikának jelezni, hogy ne kötelezze el magát teljesen az új barátnõjének, nehogy ismét csalódjon. A lányom csak kelletlenül forgatta a szemét. A háta mögött a feleségem a mutatóujját a szájára helyezve jelezte, hogy inkább hallgassak. Amikor másnap hazaértem a munkahelyemrõl, Liliana nálunk volt. Az elõszobában, a papucsomon alvó kutyakölyökrõl jöttem rá. Nem tudtam azonosítani a fajtáját. Ugyanolyan színe volt, mint a snaucerünknek, szaknyelven szólva „bors és só”. Riki élénk vakkantással üdvözölt, ám utána leült az elterpeszkedett kölyök mellé, és szomorúan figyelte. Féltékeny volt. A lányom a szobában volt a barátnõjével. Szemügyre akartam venni azt a lányt, módosítani szerettem volna az elsõ benyomásomat, ám a szoba ajtaja be volt zárva. Veronika kikiáltott, hogy most hagyjam õket. De Liliana kinyitotta az ajtót és kihívóan a küszöbre állt, mintha meg akarná mutatni, hogy õ már olyan valaki, aki eldönti, mit tegyen a lányom. Kezet nyújtott és bemutatkozott. Ellenszenves volt az arroganciájával, ám mégis vonzó. Görcsösen próbáltam megõrizni a fölényemet a megsemmisítõ tekintetével szemben. Nem mondhatnám, hogy vulgárisan viselkedett. Egyszerûen olyan – talán veleszületett – mozdulatai voltak, mint amilyet éjfél után a bártáncosnõk adnak elõ a rúd körül. Az ujjaival a füle mögé tûrte a haját, közben megfeszültek a mellei, lehajolt a kutyájához, és mindezt olyan módon tette, hogy hangsúlyosabbá váljanak formás idomai. Veronika egyetlen barátnõjét sem néztem meg így soha. Eddig mindegyiket gyereknek tartottam. 5

Már az elsõ nap tudatosítottam, hogy vigyáznom kell, nehogy a lányom észrevegye, mennyire bámulom Lilianát. Volt abban a lányban valami, amiért sokkal idõsebbnek és tapasztaltabbnak tûnt a kortársainál, tehát egy pillanatig sem volt lelkiismeret-furdalásom, hogy sóvárgást érzek egy tizenöt éves gyermek láttán. Arról a napról, amikor megismertem Lilianát, még valamire emlékszem. Riki félt tõle. Eddig csak kétféle hozzáállást tapasztaltam nála az emberekkel szemben: figyelmeztetõ fisztulás ugatás morgás jeleivel, vagy örömteli körbefutkosás, amely lelkes ugrándozássá nõtte ki magát. Ám Lilianától félt. Nagy ívben kerülgette, le sem vette róla a szemét, mintha bármelyik pillanatban alattomos támadástól tartana. Kár, hogy én nem sajátítottam el azt a viselkedést, amire a kutyánk tévedhetetlen ösztönei utaltak. Elkezdõdtek a lányom Liliana iránti megszállottságának hetei. Rövidre vágatta a haját, mert új barátnõje ezt tanácsolta neki. Ugyanakkor Lilianának majdnem derékig érõ haja volt. Veronika kiiktatta a ruhatárából a sokszínû dolgokat, és úgy kezdett öltözködni, mint Liliana – a fehér, szürke és a fekete színt variálta. Sõt Veronika még a velünk való kommunikáció módját is megváltoztatta. Amíg nem ismerte Lilianát, mindenbe beleártotta magát, gyakran – tulajdonképpen állandóan – szemtelen volt. Új barátnõje hatására mintha önálló, felnõtt emberré vált volna, akit nem érdekel, mit csinálnak a szülei, mert már nincs velük semmilyen közös ügye. Kimértebb és fõleg makacsabb lett. Veronika Lilianával töltötte a délutánokat. Bár a lakásunkba nem jöttek többé, odakint órák hosszat együtt voltak. Bizalmas beszélgetésekbe merülve sétálgattak. A kutyák önfeledt hancúrozásra használták ki az idõt. Kergetõztek és a földön hemperegtek. Riki Liliana kutyájának még azt is megengedte, hogy a fülét és a lábát harapdálja. 6

Abban az évben még karácsony elõtt lehullott a hó, és nagyon sokáig megmaradt. Emlékszem, hogy Veronika még a szentestén is hosszú sétára ment Rikivel. A függöny mögül néztem, ahogy a kutyák boldog ugrándozásukkal felkavarják a havat. A lányok az öreg fa alatt álltak, amelyrõl jégcsapok lógtak. Meglepett, hogy a legnagyobb jégcsapokat a kezükben tartják és nyalogatják, mint a fagylaltot. Míg Veronika kislány volt, sosem jutott eszébe, hogy ilyen badarságot csináljon. Ám ezúttal is biztos voltam abban, Liliana egy alkalmat sem hagyott ki, hogy a jégcsapot az ajkai közé dugja. Mintha ez az apró rossz szokása is bizonyítaná, hogy ez a lány kiskora óta romlott. Tudat alatt mégis arra vágytam, hogy közelebbrõl is megismerjem, talán hogy részletesen megismerjem a romlottsága határait. Nem sokkal késõbb lehetõségem adódott rá. Veronika, talán a mindennapi jégcsapnyalástól, csúnya gennyes mandulagyulladást kapott. Mivel a feleségem egy évvel ezelõtt ellene volt, hogy a lányunk magányérzetét kutyavásárlással orvosoljuk, érthetõ módon én voltam az, akinek pótolnia kellett Veronikát, és naponta ki kellett járnom Rikivel. Meg akartam Lilianát ismerni, de óvatosnak kellett lennem, hogy a környezetemben senkinek se tûnjön fel érdeklõdésem. Így elsõ és második nap szándékosan korábban mentem le a kutyával sétálni, mint Liliana. És az ellenkezõ irányba indultam el. Harmadik nap találkoztunk. Bár lehet, nem pontos kifejezés ez a „találkoztunk”. Liliana akkor azt mondta, õ tudta, hogy „én találkozom vele”. Tehát nem „találkoztunk”, nem „õ találkozott velem”, hanem „én találkoztam vele”. Hosszú hajára hullottak a hópelyhek, és a szájából párafelhõk bodorodtak. Nagyon vonzó volt. Fõleg a kutyákról beszélgettünk. Megtudtam, hogy a kutyájából nõstény ír farkasölõ lesz. A farkasölõje egyelõre még fele akkora volt, mint az én snaucerem. Ám Liliana gyermeki lelkesedéssel –általános viselkedésétõl olyannyira elütõ módon – azt

állította, hogy a speciális tápláléknak köszönhetõen pár hónap múlva a kutyája nyolcvan centiméter magasra nõ. Amikor elbúcsúztunk, megemlítettem, hogy elfelejtett érdeklõdni Veronika egészségügyi állapota felõl. Liliana azt válaszolta, hogy ha valami komoly baja lenne, biztosan magam beszéltem volna róla. Tehát ebbõl megállapította, hogy Veronika állapota kielégítõ. Aztán rám mosolygott, kacéran lehunyta a szemhéját, és elegánsan hazalejtett. Azon az estén nagyon intenzíven gondoltam rá. Nagyon hosszú idõ után a feleségemet szexre kényszerítettem. Veronika talán még egy hétig beteg volt, és mi naponta találkoztunk Lilianával. Megmutatta a befagyott tavat, nem messze a közeli erdõhöz. Kevés ember járt oda, és azelõtt sem én, sem Veronika nem mentünk arra Rikivel. Nem is sejtettem, hogy a negyedünkhöz ilyen közel tó van. Liliana csak pár hete lakott itt, és már mindent ismert. Álltunk a viharban, és a hancúrozó kutyákon mosolyogtunk. Akkor voltak a legszórakoztatóbbak, amikor a befagyott víz felszínén futkároztak. Azokon a helyeken, ahol a szél elfújta a havat, csúszkált a lábuk. A kölyökkutya gyakran az oldalára borult, de rögtön fáradhatatlanul felugrott és Riki után iramodott. El akarta kapni, hogy megharapja, de ügyetlen mozgása megakadályozta ebben. Ennek ellenére otthon észrevettem, hogy a snaucerem tappancsán véres fognyomok vannak, melyet a kölyökkutya okozott. Riki, mint a snaucerek többsége, szenvedélyes apportõr volt. Amikor eldobtam az ágat, lelkesen futott utána. A kölyökkutya utánozta, de továbbra sem értette, hogy az ág, és nem Riki után kell futnia. Amikor Liliana hajította el az ágacskát, Riki egyáltalán nem reagált rá. Lilianától való félelme állandósult. És hogy a kárörömét kielégítse, a lány azt kérte, dobáljak hógolyót Rikinek, visszahozza-e. Amikor a golyó beesett a buckába, Riki egy

ideig mérgesen kapart, aztán csalódottan rám vakkantott. Ez a hülye viccecske Lilianát mindig felvidította. Egyszer Liliana azt mondta, hogy otthon a szülei nem szólnak egy szót sem egymáshoz, de a külvilág elõtt úgy tesznek, mintha boldog házaspár lennének. Ám az volt a legérdekesebb, hogyan értékelte mindezt. A kamaszkorral nemesített ellenkezést vártam az idõsebb nemzedék képmutatásával és az álszentségével szemben, ám õ azt állította, tetszik neki, amikor az emberek az életben különbözõ szerepeket tudnak játszani. Mondtam neki, nem értem igazán, hogyan gondolja. Elkezdte magyarázni. Példaként engem hozott fel. Megkérdezte, vajon milyennek tartanak a munkatársaim. Mondtam neki, hogy olyan embernek akarok látszani, aki mindig vidám és segítõkész. Kérdezte, megpróbálok-e ugyanígy viselkedni a felségemmel is. Azt válaszoltam, hogy azt biztosan nem. Mindketten nevetni kezdtünk. Aztán Liliana azt mondta, hogy épp ellenkezõ játékot szeretne velem játszani, mint amilyent az õ szülei játszanak. Mi ketten úgy teszünk majd mások elõtt, mintha teljesen idegenek lennénk, de ha együtt leszünk, akkor közeliek leszünk egymás számára. Amikor aznap elbúcsúztunk, legyõztem a kísértést, hogy megcsókoljam. Az elkövetkezõ napokban már nem hagytam, hogy ilyen bizalmas helyzet alakuljon ki közöttünk. Bár már kora reggeltõl örültem annak, hogy látni fogom, egyúttal a magam iránti undor hullámai futottak át rajtam. Emlékeztettem magam, hogy Liliana csak tizenöt éves (pontosabban tizenöt éves és három hónapos, ahogy õ felhívta rá a figyelmemet), a lányom barátnõje, az utcánkban lakik. Az eszem azt mondta, hogy két órával hamarabb menjek le a kutyával, és ellenkezõ irányba induljak el, de nem ezt tettem. Az az eddig ismeretlen érzés, melyet nem nevezek szerelemnek, mert rögtön a kezdetektõl nyilvánvaló volt szá7

momra, hogy az adott – és természetes – konvenciók között helytelen, arra kényszerített, hogy ugyanúgy loholjak Liliana után, mint a kutyája. Ám azzal vigasztaltam magam, amikor két vagy három jelzést észrevettem, hogy õ ugyanúgy bolondul értem. Részemrõl nemcsak vágy volt ez, hanem az öregedõ férfi közönséges hiúsága is. Ám hogy mit is érzett valójában Liliana, azt nem merném leírni, mert többnyire az volt az érzésem, hogy ez a lány csak a szerepét játssza a történetben. Így is alig vártam, hogy Veronika végre felépüljön, hogy õ járjon ki Rikivel. Lehet, éppen ezért engedtem meg a szívemnek és a fantáziámnak, hogy részt vegyek Lilianával folytatott játékában. Biztos voltam benne, hogy a lányom hamarosan átveszi tõlem Riki pórázát, és ezzel véget is ér ez a különös kapcsolat. Amikor Veronika a betegsége után elsõ alkalommal iskolába ment, magától értetõdõ volt, hogy ismét átveszi a sétákat Rikivel. Az elsõ napon készakarva tovább maradtam bent az irodában, és megpróbáltam befejezni azokat a feladatokat, amelyekkel az utóbbi idõben a szétszórtságom miatt késtem. Csak este értem haza. Az elõszobából hallottam, hogy Veronika sír, az anyja meg csitítgatja. A lányom magyarázott valamit, miközben Liliana nevét is kiejtette. Rögtön az jutott az eszembe, hogy Liliana elárult valamit a kapcsolatunkról. Nem féltem a feleségem haragjától, hiszen a múltban nem egyszer mondta már, hogy halott vagyok számára. A lányom miatt azonban úgy határoztam, hogy mindent tagadni fogok, hiszen tulajdonképpen – úgymond jogi szempontból – nem is történt közöttünk semmi. Ám egyben sajnáltam is, hogy mindennek véget kell érnie. Csalódott voltam, hogy a történet, amirõl azt gondoltam, gyilkossággal fejezõdik be, végül kínos afférral zárul, hazugságokkal és azt követõ fogadalmakkal. 8

Tévedtem, Liliana nem szólt egy szót sem Veronikának. Veronika ugyanis nem akart vele beszélni, mert rögtön reggel az öltözõben valami szörnyû dolgot tudott meg az osztálytársaitól. Sem a lányom, sem a feleségem, szemükben könnyel, nem árulták el, mi történt pontosan, biztosan úgy érezték, titkolózniuk kell elõttem, hogy ez az õ nõi titkuk maradjon. Annyit felfogtam, hogy Veronika betegeskedése alatt Liliana valószínûleg elárult az egyik osztálytársának valamit Veronika érzelmeirõl, és az a fiú kegyetlenül nevetségessé tette a lányomat. Annak, amit Liliana mondott, egy része igaz volt, de az lányos titok kellett volna maradjon, a másik részét pedig állítólag Liliana kitalálta ki. A szerencsétlen Veronika ugyanazon a napon tudta meg, hogy a legjobb barátnõje elárulta, és az a fiú is, akibe szerelmes volt. A lányom sírva felkiáltott, hogy Lilianát soha többé nem akarja látni, amire azt mondtam neki, hogy az valószínûleg nem megoldható, hiszen nagyon közel laknak egymáshoz. Erre rám förmedt a feleségem, hogy ha látja is, sosem fog vele szóba állni. És hogy a kutyával járjak ki sétálni én, hiszen én vettem. Így tehát a következõ nap én mentem ki Rikivel. Rögtön a tó felé vettem az irányt, ahova Lilianával jártunk. Nem volt ott. A vég szentimentális és nosztalgikus érzése töltött el. A hó eltûnõben volt, a jég olvadni kezdett. Minden tiszta sár volt, bepiszkította a cipõmet. A lenyugvó nap különleges vörös fényt árasztott az égbolton, mint nyáron. Rikit pórázon kellett tartanom, mert mint szokta, rá akart rohanni a tó befagyottnak hitt felszínére, ám a jég már vékony volt és repedezett. Megszokásból még pár napig jártam ide Rikivel. Eszembe jutottak a szavak, amelyeket Liliana mondott. Riki is emlékezett a kölyökkutyára. Még az eldobott ágat sem akarta visszahozni, csak lassan körbejárta a tavat, mintha kereste volna a játszótársát. Aztán úgy egy héttel késõbb Riki boldogan felugatott, valaki hátulról befogta a szemem,

és az ismerõs lányhang azt akarta, találjam ki, ki õ. Kezembe vettem a tenyerét és a számhoz érintettem. Liliana felé fordultam és csókolódzni kezdtünk. Háta mögött észrevettem a kutyakölyköt, és meglepett, mennyit nõtt. Az emlékezetemben kiskutyaként rögzült, akit Liliana a kabátja alatt melengetett, ám a valóságban már majdnem olyan nagy volt, mint az én felnõtt snaucerem. Liliana egyszerû okból nem jött ki oly sokáig a találkahelyünkre – egész idõ alatt beteg volt, mint azelõtt Veronika. Megkérdeztem, tulajdonképpen mi is történt kettejük között. Rám nézett, és szemrebbenés nélkül azt mondta, mindezt azért csinálta, hogy továbbra is találkozhasson velem. El akarta érni, hogy én járjak ki Rikivel, ezért kitalált egy helyzetet, amelynek hatására megutálja õt a lányom. Meghatott az õszintesége, ám abban a pillanatban akkor is azt kívántam, hogy Liliana hozzátegye, mennyire sajnálja, hogy meg kellett bántania Veronikát. De semmi ilyesmit nem mondott. Veronika elõtt egyszerûen már más szerepet játszott. Amikor két ennyire különbözõ ember kapcsolata kezdõdik, mint egy negyvenegy éves hivatalnoké és egy tizenöt éves középiskolás diáklányé, az egyiknek törvényszerûen be kell lépnie a másik világába. A mi esetünkben ez másként volt, mert Liliana egyáltalán nem úgy gondolkodott, mint a kortársai. Néha úgy tûnt, tapasztaltabb nálam, és a gondolkodásmódja sokkal érettebb az enyémnél. Az intrikákat és a turpisságot olyan természetesnek tartotta, ahogy csak egy becsapott és frusztrált nyugdíjas asszonytól lett volna várható. Nem volt benne semmi romantikus. Talán csak akkor játszotta ezt a cinikus szerepet, ha velem volt, ám teljesen természetesen viselkedett benne. Én teljesen beleestem a szerelmes kamasz szerepébe. A hóba nagy szíveket tapostam, aztán a karjaimban vittem be a közepébe. A hófúvásba kipisiltem Liliana nevét.

Az erotikánk az én szerepemhez kötõdött. Sokat csókolództunk, egymás kezét fogtuk, ám a legkisebb zaj hallatán ijedten rebbentünk szét, és úgy tettünk, mintha véletlenül találkoztunk volna. Ám az emberek így is láttak bennünket együtt. Egy napon, alighogy hazaérkeztem a munkából, Veronika kiabálni kezdett velem. Szememre vetette, hogy „Lilianával járok”. Bizonytalanul megkérdeztem, hogy érti, hogy járok. Pontosította, hogy kutyát sétáltatok vele, hiszen láttak bennünket az osztálytársai. Tehát nem a Lilianához fûzõdõ kapcsolatomról volt szó, hanem a kutyasétáltatásról. Ez megnyugtatott. Mivel bebizonyosodott, hogy a lányom nem sejt semmit a találkozásaink lényegérõl, támadásba léphettem. Mondtam neki, hogy engem nem érdekelnek a lányos konfliktusaik. Riki szívesen kergetõzik Liliana kutyakölykével, és így, ha véletlenül találkozunk, hagyom, tombolja ki magát. Nem fogom a kutya szórakozását elrontani csak azért, mert két kamaszlány összeveszett. A lányom megsértõdött, és becsapta a szobája ajtaját. Nagyon nem szívesen hallgatta a kamaszkorára vonatkozó célzásokat. Fájt, amit tettem. Rosszérzés töltött el, mintha Veronikát feladtam volna Liliana miatt. Talán ezt nem tenném meg. A feleségemhez fûzõdõ viszonyom már korábban is nagyon hûvös volt. Öt évvel ezelõtt az volt a gyanúm, hogy kapcsolata van az egyik munkatársával, de mivel egyáltalán nem számított, hû-e hozzám, nem jártam utána, mi az igazság. A feleségemrõl érzelmileg már régen lemondtam. Talán még korábban, mint õ, de a lányom fontos volt számomra. Akartam, hogy fontos legyen számomra. Az az egy vagy két óra, amit majdnem rendszeresen Lilianával töltöttem, a nap legszebb része volt számomra. Az irodában gyakran azon kaptam magam, hogy már reggeltõl Liliana hajára gondolok, amibe belefúrom az 9

arcom, az ajkaira, melyekkel nem tudtam betelni. Alig tudtam elvégezni a munkámat, mert nem tudtam összpontosítani. Alighogy hazaértem, már szóltam is Rikinek, és indultunk kifelé. A feleségem elejtett megjegyzései (mint például hogy mondjam meg Lilianának, az öreg kutya már nem tanul új trükköket) inkább buzdítottak. Legalább nem kellett magam elõtte megjátszanom. Sõt a feleségemmel való viszonyom még bizonyos mértékben javul is, úgy tekintettem rá, mint a lakótársamra, és semmi mást nem vártam tõle, tehát már nem vívtam a hosszú évekig tartó állóháborút. Már nem robbantottam ki feleslegesen veszekedéseket, nem akartam õt legyõzni. Veronikával már rosszabb volt a helyzet. Megértettem, hogy a lányomként elárulva, és mint Liliana volt barátnõje, megalázva érzi magát, de ez sem tartott vissza semmitõl. Lehetséges, Liliana eredeti ajánlatához kellett volna magamat tartanom, és a kapcsolatunkat csak egy szerepnek venni a többi mellett, melyet az ember párhuzamosan játszik a többivel. Tevékeny – de sikertelen – apa, formális férj és készséges munkatár kellett volna maradjak. Nem szabadott volna az egyik szerep miatt a hátam mögé dobni a többit. És fõleg – a Lilianával való kapcsolatomat egy játékbeli szerepnek kellett volna tartanom. Valószínûleg õ is így tekintett rá. Lilianával egy zárt világot alakítottunk ki magunknak. Egyre kevesebbet beszéltünk másokról, Lilianát egyáltalán nem érdekelte a lányom. Legszívesebben a kutyájáról beszélt. Azt állította, hogy a különleges tápnak köszönhetõen, amelyet vásárol, az ír farkasölõ tíz hónap alatt eléri a felnõtt kutya méretét és súlyát. Tudtam, hogy erre a fajtára különösen jellemzõ a gyors növekedés, ám az õ elképzelései egy kicsit túlzottnak tûntek számomra. Ám a kutyája méretei meggyõztek arról, hogy Lilianának valószínûleg igaza van. Rikinek méretben már egyenrangú társa volt, az csak ügyességével és gyorsaságával õrizte meg a fö10

lényét. Többször el kellett kergetnem Liliana kutyáját, amikor beleharapott Riki lábába. Liliana szívesen beszélt arról, hogyan nevel majd a nõsténybõl igazi harci ebet. Olyan elragadóan naiv volt, amikor azt fejtegette, hogy a tizenhetedik században a farkasölõk hogyan védték a farkasoktól az angol farmokat, és csak sokkal késõbb váltak belõlük nagy, élõ, szõrmók játékszerek. Hitt benne, hogy a fajtának ez nem a fizikai degenerációja, hanem csak a megfelelõ kiképzés hiányát jelzi. A lelkesedése, hogy harci kutyája lesz, kissé nevetségesnek tûnt. Kérdeztem tõle, ki ellen harcol majd a kutyája. Elhatározta, hogy felgerjeszti a kutyáját valamilyen pitbull vagy rotweiler ellen. Ekkor már tényleg nevettem, mert a híres régmúlt ellenére, amikor az ír farkasölõ farkasokat tépett szét a párharcban, el sem tudtam képzelni, ahogy ez a nagy, ám esetlen és sáros kölyökkutya életre-halálra harcol. Ám Liliana megszállottan kitartott elképzelése mellett. Elõször április tizenharmadikán szeretkeztünk. Az ilyen napot nem felejti el az ember. Az elõadás kulisszái tökéletesre sikeredtek: tavaszi napfény, madárdal, virággal teleszórt mezõ. Ágacskákat dobáltam a tó színére, mert azt akartam, hogy Riki elszánja magát, és bemenjen a vízbe. Ám õ ezt sose tette szívesen. Liliana kutyája Riki körül futkosott. Amikor bement a tóba, utánament, ha a parton maradt, mellette volt. Egyszer csak a kutyák ugatni kezdtek és a közeli fához futottak. Liliana elkiáltotta magát, hogy ott egy macska, és a kutyák után szaladt. Azt hittem, elhajtja az ebeket, hogy a macska menekülhessen. Riki mindig is szófogadó volt, és amikor párszor szólítottam, visszajött hozzám. Ám a nõsténykutya életében elõször viselkedett harci ebként, amilyent Liliana akart belõle nevelni. Az ág alatt állt, melyre a macska menekült fel, és veszettül ugatott. Sõt még megpróbált felugrani is, ám ebben a sportágban a farkasölõ kutyakölykök nem nevezhetõek bajnoknak. 11

Meglepetésemre Liliana a fa alá állt, és megpróbálta lerázni az ágról a macskát. A helyemen maradtam, és a párharcot néztem. Az ág, melyen a macska ült, túl széles volt, nem tudta jobban megmozgatni. Így elhatározta, hogy letör egy vékonyabb galylyat, és azzal üti le a macskát. Az ágacska letörésénél ugyan fájdalmasan felkiáltott, mintha megsérült volna, de aztán a szenvedélytõl ûzve dühösen folytatta, amit elkezdett. A kutyája egyre vadabbul ugatott. Lilianának végre sikerült letörnie a gallyat. Eszeveszetten kezdte bökdösni a fa koronáját. A macska fenyegetõ prüszköléssel válaszolt. Végül Liliana elérte, hogy az állat már nem bírt kapaszkodni a biztonságot nyújtó fán, ezért leesett. Ebben a pillanatban a farkasölõ rávetette magát, beleharapott a hátába, ám az állkapcsa szorítása nem volt elég erõs. A macska kisiklott a fogai közül és a bokrok közé menekült. A kutya utánaeredt. Liliana érthetetlen parancsszavakat kiabált neki. Riki egész idõ alatt nyugtalanul morgott. A füle felállt, megfeszítette a szíjat, de nem akart a fához menni. Érezte, hogy ott valami olyan játszódik le, ami kívül esik az õ eddigi kiképzésén és az életén. Zavart volt. Egy pillanatra Veronika jutott eszembe. Ha a lányom látta volna, mennyire tétlenül nézem ezt a szívtelen macskagyilkolási kísérletet, mindennek vége lett volna. Én is össze voltam zavarodva. A kutya nemsokára visszatért. Liliana megölelte, és összedörzsölte az orrát a kutyájáéval. Amikor Liliana visszajött hozzám, megmutatta a mutatóujján lévõ sebet. Szivárgott belõle a vér. Mégis megsérült, amikor az ágat törte. Az ujját az ajkamhoz nyomta. A vére édes és részegítõ volt. Vágyakozva kerestem az inge alatti domborulatokat. Liliana a fülembe súgta, ajándéka van a számomra, amit a nadrágja farzsebében találok meg. Óvszer volt. Ki tudja, milyen régen hordta már magánál. Tehát nem igaz, hogy elcsábítottam vagy erõszakoskodtam 12

volna vele. Elõre kitervelte a forgatókönyvet, vagy inkább a játékunk új felvonásának kosztümjeit. Bementünk az erdõ mélyébe. A kutyák zavartan ugrándoztak körülöttünk. Nem tudták, mi történik, hogy Lilianával játszunk-e vagy bántjuk egymást. De nem bántottam, már nem volt szûz. Késõbb azt állította, soha elõttem nem szeretkezett még férfival. Állítólag a tampon vette el a szüzességét, amit használni akart, amikor uszodába ment. Nem tudom, technikailag lehetséges-e az ilyesmi. Elõször nem tarthatott sokáig. Elfojtott szenvedélyem az elsõ mozdulatok után kiömlött. Ám képes voltam megismételni a szeretkezést, amivel már több mint tíz éve nem próbálkoztam a feleségemmel. Ám ez teljesen más játék volt. A kutyák már nem ugrándoztak, elfogultan bámultak bennünket. Nyilván látszott rajtunk, hogy éppen most váltunk szeretõkké, bár az utcán, más emberek elõtt tovább játszottuk a „véletlen találkozást”. Ám amikor hazaértem, a feleségem azt kérdezte, ellenõriztem-e a születési anyakönyvi kivonaton szereplõ adatokat, nehogy pedofília vádjával börtönbe zárjanak. Mindezt Veronika elõtt mondta. Túl boldog voltam, hogy válaszoljak neki. És ugyanakkor sejtettem, hogy egy ilyen ember, mint én, nem érdemli meg ezt a boldogságot, úgyhogy ez az állapot biztosan nem tart sokáig. A munkahelyemen éppen abban az idõben váratlanul olyan lehetõséget kaptam, hogy a vállalati ranglétrán feljebb léphessek. Az osztályvezetõnk balesetet szenvedett az autópályán egy tömeges ütközésnél, komoly gerincsérülése volt, melynek következtében ágyhoz volt kötve. Ezért az igazgató felajánlotta, hogy töltsem be a megüresedett helyet. Ám hozzátette, hogy addig is rendbe kell hoznom a magánéletemet, mert a részleg vezetõjeként a céget képviselem, és minden bizonnyal kapcsolatban leszek majd az újságírókkal is. A reális lehetõség helyett inkább az álma-

imnak éltem. Arról meséltem Lilianának, hogy együtt elmegyünk egy másik városba vagy országba, és ott kezdünk új, közös életet. Kiderítettem, mely országokban nem engedik meg a törvények, hogy a szülõk döntsenek tizenöt éves gyermekük helyett, és hol lehet szexuális életet élni ilyen korú lánnyal. Liliana kinevetett a terveim miatt, természetesen nem velem akarta összekötni a jövõjét. A játékunkban így csupán szerelmes kamasz maradtam. Liliana pedig egyre inkább felvette a rossz nõ szerepét, aki utálja a világot. Legszívesebben arról beszélt, a kutyája hogyan fog majd harcolni és gyilkolni. Mindemellett érveket is felsorakoztatott, melyekkel nem tudtam logikusan vitába szállni. Például a múltbeli hajtóvadászatok társadalmi és pszichológiai jelentõségérõl beszélt. A hajtóvadászat – természetesen kutya segédletével – elsõsorban arra szolgált, hogy az ember kiélje az agresszióját. És éppen valami ilyesmi miatt volt szüksége a kutyájára. Egyáltalán nem titkolta, hogy tele van negatív érzésekkel. Liliana kutyáján abban az idõben kezdtek jelentkezni a mértéktelen növekedés okozta deformációk. A hátsó testrészei, összehasonlítva a fejjel és a törzzsel, mintha túl magasan lettek volna, nagy forgói határozottan oldalra nyomultak. Nagysága ellenére még mindig nem kezdte növeszteni a felnõtt kutyákra jellemzõ drótszõrt. Komikus kinézetét még a puha kölyökszõr is fokozta. Ám ezt Liliana egyáltalán nem vette észre, és teljes mértékben a farkasölõ kiképzésére összpontosított. Még arra is megtanította, hogy parancsszóra lekókassza a fülét, amit normális körülmények között felesleges állatkínzásnak tartottam volna. Ám a parancsokat Liliana osztogatta, ezért egyáltalán nem zavartak, hiszen én is készen álltam, hogy teljesítsem a parancsait. Egyszer Liliana azt kérte tõlem, hogy neveljem meg jobban a lányomat. Vagyis ez így nem pontos, azt akarta tõlem, büntessem meg Veronikát az illetlen viselkedése miatt. Állító-

lag az iskolai étkezdében konfliktus alakult ki kettejük között, amikor a lányom meg akarta õt elõzni, hogy ne kelljen kiállnia a hosszú sort. Liliana hátraküldte. Már akkor, amikor Liliana ezt elmesélte, tudtam, ez csupán a valóság egyik fele, a leglényegesebbet elhallgatja, de ez egyáltalán nem zavart. Lenyûgözött Liliana romlottsága, az is lehet, hogy inkább a romlottság, mint maga Liliana nyûgözött annyira le. Mintha a hozzá fûzõdõ kapcsolatom azt jelentette volna, hogy számot vetettem a múltammal, és felszabadultam eddigi életemtõl. Amikor hazamentem, várt az igazság másik fele. Veronika a szokásos módon, sírással oldotta meg a gondját. Jajveszékelve azt mondta, hogy az az én Lilianám (tényleg így mondta – „az a te Lilianád”) szörnyen megalázta õt. Azt állította, hogy csak elszaladt vécére az étkezdei sorból, és amikor visszament, Liliana ráuszított két fiút, akik gorombán kilökték õt a sorból. Megígértem Veronikának, hogy beszélek Lilianával a dologról. Felhergeltek a szavai, mint a kutyát. Ez örvénylett a fejemben, amikor másnap a tónál találkoztam Lilianával. Elég nyersen kezdetem el vele beszélni, szemére vetettem, hogy állandóan okokat keres, csakhogy Veronikát bánthassa. Nagy meglepetésemre könnyek szöktek a szemébe. A fejét a mellkasomra hajtotta, és azt súgta, nagyon irigyli Veronikát, hogy olyan sokat lehet velem, míg õ csupán naponta egy-két órát tölthet a társaságomban. A csodaszép haját simogattam, és éreztem, boldog vagyok. Ha egyáltalán használhatok ilyen szót ebben az esetben. A farkasölõ nyugtalan volt Liliana könnyei miatt, nem messze állt tõlünk, és fenyegetõen figyelt engem. Már nagyon keveset játszott Rikivel. Riki állandóan körülöttem ugrándozott, és minden ágnak örült, ha elhajítás után visszahozhatta. Ám Liliana nõstény kutyája éles tekintettel figyelt mindenfelé, várta a lehetõséget, mikor támadhat. A kiképzés szemmel láthatólag meghozta az eredményét. Sõt 13

párszor megtörtént az is, hogy amikor a kutyám keresztezte a farkasölõ útját, máris dühösen utánaeredt. Ám Liliana az ilyen esetekben azonnal magához hívta a kutyáját. Riki határozottan nem az a kutya volt, akivel a farkasölõnek élethalálharcot kellene vívnia. Szegény Riki, már gyanakodva kerülgette nemcsak Lilianát, hanem a kutyáját is, aki nemrég még a játszópajtása volt. Június elején nagy melegek lettek. A szeretkezés után mindketten teljesen izzadtak voltunk. Szextõl bûzlöttünk. Azt ajánlotta, fürödjünk meg a tóban. Az eufóriában, ami a szeretkezésünket követte, beleegyeztem. Meztelenül rohantunk a vízbe, lemerültünk, majd pancsoltunk, mint a gyerekek. Teljesen megfeledkeztünk arról, hogy még mindig ahhoz a forgatókönyvhöz kell tartanunk magunkat, miszerint titkoljuk a kapcsolatunkat. Csak akkor jutott ez eszembe, amikor észrevettem, hogy a járdán emberek közeledtek, akik kíváncsian figyeltek bennünket. Egy idõsebb házaspár volt az utcánkból. A lehetõ legmélyebbre merültem a vízbe, nehogy megismerjenek. Ám teljesen felesleges volt, mert a kutyák egyértelmûen azonosítottak bennünket. Liliana teljesen másképp reagált a helyzetre. Pár nehezen érthetõ parancsszót kiáltott a kutyájának, és az az emberekhez futott, akik továbbra is meglepetten bámultak bennünket a partról. A farkasölõ elkezdett rájuk figyelmeztetõen morogni, sõt elõrehajolt, és apró lépésekkel araszolt feléjük, mintha ugrani készült volna. A kíváncsiskodók rémülten hátráltak és gyorsan elmentek. Amikor kijöttünk a vízbõl, mondtam Lilianának, hogy nagy butaságot csinált. Ezek az emberek panaszt tehetnek rá és a kutyájára, sõt még fel is jelenthetik a rendõrségen. Erre azt mondta, hogy gyáva vagyok, és már nem akarja tovább játszani ezt a játékot. Vagy felvállalom a kapcsolatunkat, vagy keres magának valaki hozzáillõbbet. Nem tudtam, mit mondjak erre, ezért megismételtem, most 14

nem a mi kapcsolatunkról van szó, hanem arról: olyan parancsot adott a kutyájának, hogy veszélyeztesse az embereket. Liliana az alkarját az orrához tette, és azt mondta, hogy nagyon bûzlünk ettõl a tavi fürdéstõl, undorítóak vagyunk. Megfordult, magához hívta a kutyáját és elment. Amikor magamra maradtam, ismét elöntött az óvatosságom miatt az önutálat hulláma. Tudatosítottam: ahogy a farkasölõ túlnõtt a snauceremen, ugyanúgy nõtt túl engem is Liliana. Az álmom, hogy elmegyünk valahova messzire, nem romantikus volt, hanem gyáva, Liliana leleplezett, és most egyértelmû megoldást vár tõlem. Azt akarta, álljak ki a kapcsolatunk mellett, és ez volt az, amitõl anynyira féltem. Most már nemcsak a lányomat, hanem Lilianát is elárultam. Bár mindketten másképpen, de a terhemre voltak. Bár ugyanakkor mindkettejüket szerettem, Lilianát, aki a feslett szeretõ szerepét játszotta, és Veronikát is, a jóhiszemû lánygyermeket, akinek minden eddigit fölülmúlóan támasza és védelmezõje voltam a világgal szemben. Eszembe jutott, hogy ha pár perccel ezelõtt a tóba fúltam volna, mindennek vége lehetne. Megvakargattam Rikit a füle mögött és szép lassan hazaindultam. Már csak pár nap maradt az iskolaév végéig. Liliana azt mondta, hogy rögtön a nyári szünidõ elsõ két hetében Görögországba utazik a tengerhez. Vezetõ lesz egy gyermektáborban. Egy kicsit szomorú voltam, hogy még meg sem játszotta, mennyire hiányzom majd neki. De a fürdõzést követõ konfliktusunk óta kicsit már más szerepet játszott. Sem a szentimentalizmusnak, sem a romantikának nem volt helye a szívében. Hûvösen viselkedett, már a kutyájáról sem lelkendezett. Amikor azt mondta, hogy a kutyája már felnõtt, és akár kölykei is lehetnének, nem felejtette el szarkasztikusan megjegyezni: elkezdett számára igazi párt keresni,

nem ilyen törpét, mint amilyen az én kutyám. Nem tudom miért, de abban a pillanatban megkérdeztem Lilianától, szeretne-e tõlem gyereket. Büszkén végigmért, és azt mondta, hogy elment az eszem. Tényleg õrült kérdés volt. Nem tudom, hogy hátráltam volna ki abból a helyzetbõl, ha azt mondta volna, akarná azt a gyereket. A bizonyítványosztás napján a családunk (milyen furán hangzik: a családunk) rendszeresen jó étterembe ment, ünnepélyesen vacsoráztunk. Ez afféle apró ajándék volt Veronika bizonyítványáért, és õ mindig nagyon örült neki. Ezért Lilianát már pár nappal elõtte felkészítettem, hogy nem leszek aznap vele. Azért is volt ez rossz, mert a következõ napon repült Görögországba. A többi vezetõvel együtt egy nappal korábban kellett a táborba érkeznie, hogy mindent elõkészítsenek a gyerekek számára. Az óvatos magyarázatomat, miszerint a bizonyítványosztás után el kell mennem Veronikával és a mamájával – így szoktam nevezni a feleségemet –, meglepõen értelmesen fogadta. Többször is elismételte, hogy mindig, amikor van mit ünnepelni, természetesen meg kell azt tenni. Amikor megláttam Veronika bizonyítványát, felfogtam Liliana szavainak értelmét. A lányom átlaga hihetetlenül leromlott. Sosem volt kitûnõ tanuló, de most két tantárgyból megbukott. Matematikából és fizikából, ami azelõtt nem okozott neki olyan nagy gondot. Az elmúlt hónapokban annyira elidegenedtem a lányomtól, hogy teljesen elvesztettem az áttekintésemet arról, milyenek a tanulmányi eredményei. Tehát valójában nem volt mit ünnepelni – és ezt Liliana Veronika osztálytársaitól már biztosan elõre tudta. Ennek ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk el valahova. De Veronika elutasította, mert fájt a feje. Fehér volt, mint a fal. A lelki gyötrelmek mindig

megmutatkoztak nála fizikailag is. Éjszaka többször is hányt. Másnap délután pár percre találkoztam Lilianával, hogy elbúcsúzzunk. Rögtön az elején kérdezte, milyen volt az elõzõ este. Nem volt neki mit mondanom, tulajdonképpen azon a napon alig szóltam hozzá. Valószínûleg észre sem vette, mert gondolatban már meszsze, az Égei-tengernél járt. A karjaimban tartottam, õ pedig sóhajtva mondta, szeressem õt ma úgy, hogy olyan orgazmusa legyen, amit két hétig érezni fog. Abban a pillanatban elképzeltem, mit fog csinálni Görögországban. Láttam, ahogy kihívóan sétál a strandon, és az összes férfi megfordul utána. Ezért inkább arra törekedtem, ne is gondolkozzam, csak az élvezete gerjesztésére koncentráljak. A tekintetem a kutyákra tévedt. A kutyám a hátán feküdt, a teljes odaadás pózában, a hasa és a nyaka is le volt fogva, és Liliana farkasölõje rajta tartotta az elülsõ mancsát, mintha éppen levadászta volna. Nem volt valami kellemes látvány. Amikor elbúcsúztunk, Liliana elkérte a munkahelyi címemet, hogy küldhessen Görögországból levelet. A nyári szünidõ elsõ napjaira Veronikának nem volt programja. Félénken jeleztem, mi lenne, ha elkezdene készülni a pótvizsgákra, amelyeket két hónap múlva, a szünidõ végén le kell tennie. Sõt még azt is felajánlottam neki, hogy segítek a felkészülésben, ha akarja. Azonnal beleegyezett. Nagyon meglepett a válasza, de tudatosítottam, hogy rögtön ezután õ is elbizonytalanodott, mibe is egyezett bele. Veronika tankönyveit magammal vittem az irodába is. Miután nem éltem a lehetõséggel, hogy a osztályvezetõ legyek, már nem bíztak meg különleges feladatokkal, így maradt elég idõm. A munkában áttanulmányoztam azt, amit aztán délután Veronikával együtt átvettünk. Amikor átnéztem a füzeteit, melyekben 15

az írásbeli feladatai voltak, észrevettem, hogy a legtöbb hibának, amit a lányom elkövetett, a figyelmetlenség és a szétszórtság volt az oka. Jó képletet használt, de aztán rosszul adta öszsze vagy szorozta meg a számokat, ezért nem jött ki jól az eredmény. Talán csak azért kapott rossz jegyeket, mert nem tudta elfogadni a kapcsolatomat Lilianával. Otthon érezte a feszültséget, és természetesen az iskolában is, ahol gyakran találkoznia kellett Lilianával. Kellemes nyári napok voltak. Leggyakrabban a tó mellett tanultunk egy pléden. Meglepett, hogy a lányom ismeri ezt a helyet. Riki gondtalanul futkározott körülöttünk. Liliana farkasölõje nélkül sokkal elégedettebbnek és vidámabbnak tûnt. Minden gond nélkül beleugrott a tóba, hogy onnan apportáljon. Veronika számolt, én meg ellenõriztem a példákat. Továbbra is ugyanazokat a figyelmetlen hibákat követte el. Ám az jó volt, hogy nem érzett ellenszenvet a tanulás iránt. Úgy tûnt, valóban számít neki, hogy jól sikerüljenek a szeptemberi pótvizsgái. Nem tudom, mikor szakadt el a fonal köztem és a lányom között, ám az, amit Liliana iránt éreztem, ezzel határozottan nem függött össze. Szülõként még jóval azelõtt kudarcot vallottam, hogy Liliana az utcánkba költözött. Éppen ezért lepett meg most annyira, hogy a hosszú elidegenedés után mennyire jól érzem magam a lányommal. Sosem vesztettem el a türelmemet, ha hibázott, egyszer sem jutott eszembe, hogy valami szórakoztatóbb dolgot is csinálhatnék. Nem idegesítettek fel a hibái. Teljesen beleéltem magam a tanár szerepébe. Vagyis tulajdonképpen nem is volt ez szerep, teljesen természetesen éreztem magam. Ezt Veronika is értékelte. Amikor három vagy négy nap után a felségem ironikusan megkérdezte, az egyik iskolás lány nyaral-e, hogy a másikkal is foglalkozom, Veronika helyettem reagált. Azt mondta, hálás nekem, hogy vele tanulok, a feleségemmel ellenét16

ben, aki csak azzal törõdik, kinek milyen roszszat tehet. Megpróbáltam felidézni, mikor állt Veronika a házastársi veszekedéseinkkor legutóbb a pártomra, de nem tudtam. Aznap este hallottam, ahogy a konyhában csendesen beszélgetnek. A feleségem Veronika szemére vetette, hogy kollaboráns, de a lányom nem ismerte ezt a szót. Amíg elmagyarázta neki, mit is jelent, a szemrehányás elvesztette élét. A nappalokat Veronikának szenteltem, de éjszakánként Lilianára gondoltam. A szemem elõtt volt a lobogó haja, az arrogáns, de éppen ezért olyan vonzó tekintete, a tökéletes dereka. Ám amikor a szeretkezéseinkre gondoltam, a fejemben olyan képek is lejátszódtak, hogy éppen más férfi karjaiban van. Elképzeltem különbözõ korú görögökkel – ahogy rafináltan elveszi egy tizenhat éves, ziháló Apolló szüzességét, kéjesen hánykolódik egy húszéves, fáradhatatlan Herkules karjaiban, egy bohém harmincéves Pügmalion bemutatja neki a szeretkezés mûvészetét. A férfiakban, akikkel elképzeltem a tengerparton, a tengerben vagy a zuhany alatt, volt egy közös vonás – mind fiatalabb volt nálam. Az ilyen tapasztalatok után biztosan nevetséges emlékek támadnak benne, ha az én szexuális teljesítõképességemre gondol. Nem voltam féltékeny, a megaláztatástól és a nevetségességtõl féltem. Ismertem õt, és tudtam, úgy képes letaglózni az iróniájával, mint senki más. Nagyon vágytam rá, még inkább tartottam tõle. Úgy vettem észre, hogy a második hét végére a lányom már kevesebb hibát vétett. A tóparti pléden tudott összpontosítani, ám ez nem jelentette azt, hogy az iskolai stressz közepette is képes rá a pótvizsgán. Még sokat kellett gyakorolnia, hogy visszaszerezze az önbizalmát, és elhiggye, a feladatok többségét gond nélkül meg tudja oldani. Lelkesen újságolta az anyjának, hogy mindennap tanulni fogok vele.

Liliana nem küldte a megígért leveleket. Ez csak beigazolta a gyanúmat, hogy Görögországban szeretõt talált magának, akivel ideje legjavát tölti, és eszébe sem jutok. Emésztett a leírhatatlan féltékenység, ami fokozatosan gyûlöletbe csapott át. Az alatt a pár óra alatt, amit Veronikával töltöttem, kiegyensúlyozott voltam, amúgy meg bizonytalanságban vergõdtem, és a saját fantáziám szüleményeivel kínoztam magam. A munkámra már egyáltalán nem tudtam odafigyelni. Azt fontolgattam, hogy a Lilianával való kapcsolatomnak rögtön, ahogy hazaérkezik, véget vetek. Nem akartam megvárni, hogy elkezdjen hencegni a görög szeretõivel. Ha mindennek én vetek véget, legalább marad egy kis büszkeségem. Az érkezését megelõzõ nap kaptam az irodámba egy képeslapot. Írta, hogy Görögország csodálatos, és van elég ideje arra, hogy azt csinálja, amit szeret. Ám azt pontosan nem írta, mire gondol. Lehet, ezzel akarta felkorbácsolni a féltékenységemet és a sóvárgásomat. Legalább azt odaírhatta volna, hogy várja a viszontlátásomat, vagy hogy csókol. Aznap Liliana édesanyja is eljött a farkasölõvel a tóhoz. A kutya odaszaladt a plédünkhöz és meglepetten Veronikára nézett. Aztán odajött hozzám és megszaglászott, mintha meg akarna gyõzõdni arról, valóban én vagyok-e az. Ültem és az álló farkasölõ feje magasan fölöttem volt. Ösztönösen homokot fogtam a kezembe, hogy szükség esetén a szemébe dobhassam. Ám Liliana anyja magához hívta, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy bocsássam meg a kutya törleszkedését. Liliana nagyon hasonlított az anyjára. Ugyanolyan arcvonásaik és testtartásuk volt. Ám az anyja kifejezetten csúnya volt. Figyelmeztetésnek vettem ezt, mivé válhat könnyedén Liliana jelenlegi bája. A nõi szépség talán csak a helyesen megválasztott nézõpont eredménye. Veronika sokáig nézett utánuk, aztán megkérdezte, nem féltem-e soha Liliana kutyájá-

tól. Határozatlanul vontam vállat. Másnap dél körül Liliana felhívott a munkahelyemen. Éppen megjött a repülõtérrõl, és délután beszélni szeretett volna velem. Így fejezte ki magát: „délután beszélni akarok veled”. A kagylóban teljesen neutrálisnak tûnt a hangja, és én is ugyanilyen hangnemben válaszoltam neki. Megbeszéltük, hogy ötkor találkozunk a tónál. Ez azt jelentette, hogy haza kellett sietnem a hivatalból, és nem is lehettem sokat odahaza. A lányom természetesnek tartotta, hogy ma is együtt tanulunk. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy ma – de csakis ma – kihagyjuk a gyakorlást, mert el kell intéznem valamilyen sürgõs dolgot. Zavartan álldogált, és nézte, ahogy átöltözöm. Az agyában biztos elindult egy a szokásos abszurd történetei közül, amelyben minden mindennel összefügg. A feleségem kijött a konyhából, és ironikusan megkérdezte Veronikától, hogy ma már egy másik iskolás lányt tanítok-e. A lányom elsírta magát. Mély levegõt vettem, hogy elismételjem neki, a tanulást csak ma halasztjuk el, de találkozott a tekintetem a feleségemével. Ezért csak erõtlenül legyintettem egyet, és kimentem az ajtón. Még hallottam, ahogy Veronika sírása kiabálásba csap át. A tóhoz Riki nélkül mentem. Tele voltam tehetetlen méreggel, haragudtam Lilianára, a feleségemre és Veronikára is. Tulajdonképpen akkor a lelkem mélyén az egész világgal harcoltam. Megígértem magamnak: ez az utolsó eset, hogy a feleségem a lányom elõtt gyõzedelmeskedik felettem. Soha többé nem engedem meg neki. Liliana már a tóparton várt. A fûben feküdt, a kutyájával játszott. Rövid farmernadrág volt rajta fehér trikóval. Csupasz karjai és lábai természetellenesen rózsaszínûek voltak. Amikor közelebb mentem, láttam, hogy ez új bõr, mert Görögországban durván leégett, és az öreg bõr lehámlott. A könyökén és a térdén 17

lila foltok éktelenkedtek. Az arca még borzasztóbban festett. Az orra és az álla vörös volt, a szeme alatt rózsaszínû volt a bõr, ám a fülénél még maradtak barna helyek. Legroszszabbul a szája járt, teljesen fel volt dagadva és be volt repedezve. Állva maradtam. Egy pillanatig köszönés nélkül néztünk egymásra, aztán megkérdezte, lefekszem-e mellé. Könnyedén azt mondtam, nem akaródzik. Liliana elkomolyodott. Eltolta magától a törleszkedõ farkasölõt, és felállt. Mi történt, kérdezte. Kerülve a felesleges magyarázkodást, azt mondtam neki: vége. Milyen egyszerû volt megfordulni, és a könnyei közt hagyni azt a foltos lányt. Elsiettem. Egy kicsit meglepõdtem, hogy ezt a cinikus kamaszlányt ennyire megsebezte a szakításunk. Liliana sírt, és a zokogás közepette érthetetlenül kiabált. Ez a kiáltozás ismerõs volt valahonnan. Megfordultam és láttam, hogy Liliana a farkasölõ fejét fogja, felém mutat, és parancsot ad neki, amelyre azóta emlékszem, amikor kutyáját a macska után küldte. Az állat kissé zavart volt, de hát mit tehetett, lassan futni kezdett felém. Minden erõmet összeszedve futni kezdtem. Szememmel a földet pásztáztam, hátha találok egy nagyobb ágat, amivel megvédhetem magam. Végre megláttam egy gallyat, ami talán segítene rajtam. Letértem a járdáról és lehajoltam érte. Amikor a kezemben tartottam, suhogást hallottam. Éppen akkorra ért oda a farkasölõ. Egy pillanatra megállt, minta a távolságot mérné fel, aztán nagy ugrással ott termett. Akkor értem el, amikor a levegõben volt. Az ág az oldaláról az alsó állkapcsához vágódott, ez megrövidítette az ugrását. A kutya mind a négy lábán landolt, de meglepõdött a váratlan támadástól és visszahúzódott. Észrevettem, hogy a pofájából csurog a vér. Az ággal a fejem fölött futottam felé. A második ütésem már sokkal pontatlanabb volt, mint az elõzõ. Az ág a kutya feje elõtt repült 18

el, és õ erõsen beleharapott. Harcolni kezdtünk a botért. Ha a kutya tudatosította volna, hogy nem az ág, hanem én vagyok az ellensége, már rég elkaphatott volna. Egyszer csak a hátam mögül füttyszerû kutyahangot hallottam, és éppen mellette, az erdõbõl Riki bukkant elõ. Körbefutotta a farkasölõt, majd az elülsõ lábába harapott. Liliana kutyája egy határozott mozdulattal lerázta magáról. Riki elugrott. Ám az ágat emiatt ismét a tulajdonomban tudhattam. Bár a kutyámnak nem volt túl sok ereje, legalább felhívta magára a farkasölõ figyelmét. Annak ellenére, hogy Lilianát nem láttam sehol, rákiáltottam, hogy hívja magához a kutyáját, mielõtt szétverem a pofáját. Feleletként ismét azokat az artikulálatlan parancsszavakat hallottam, amelyekkel Liliana újabb harcra buzdította az állatot. A farkasölõ felugrott és elkapta az ágat. Erõsen tépte a pofájával, ezért az ág kirepült a kezembõl. Védtelen voltam. Ám Riki újra közbelépett. Belemélyesztette a fogait a farkasölõ hátsó lábába. Az elfordult tõlem, amit kihasználtam, és a tóhoz szaladtam. Beleugrottam a vízbe. A snaucerem fájdalmas nyüszítésére lettem figyelmes, majd rögtön azután a vízben a harci kutya csobogó lépteit hallottam. Már derékig voltam a tóban. Megfordultam. Láttam, hogy Liliana kutyája azt mérlegeli, utánam jöjjön-e. Észrevettem, hogy a vízben nem érzi magát magabiztosnak. Leguggoltam, így már csak a fejem látszott ki. Amikor a farkasölõ látta: az ellenségébõl már csak fej maradt, rászánta magát, hogy mélyebbre is bejöjjön. Csalogattam, beljebb a parttól. A víz már a mellemig ért. Ahhoz, hogy a kutya elérjen, úsznia kellett. Körülbelül olyan gyorsasággal hátráltam, amilyennel õ úszott. Még mindig olyan helyeken mozogtam, ahol állhattam, ám a kutyának már úsznia kellett. Én sem mozogtam könnyedén, a ruhám hullámzott a víz alatt, a levegõn pedig rám ragadt. A partról Riki ugatását hallottam. Rákiáltottam, hogy maradjon ott. A vízben nem volt

szükségem a segítségére. Itt a helyzet ura voltam, csak arról volt szó, hogy ezt Liliana harci kutyája ne tudatosítsa. Még egy darabig hagytam, hadd ússzon, aztán lemerültem, és a háta mögött bukkantam fel. A megtévesztett és fáradt állat nem is tudott reagálni a helyzetváltoztatásomra. A nõstény nyakának ugrottam, és két kézzel elkaptam a füle mögött a fejét. A fejét a víz alá nyomtam, dühösen kapálódzott a lábával, de nem tudta magát kiszabadítani. Hosszú harc volt. Egy pillanatra kicsúszott a kezem közül, és a part fele vette az irányt. Ám sikerült elõbb elkapnom, minthogy aljat ért volna. A hátsó lábánál fogva ismét a mélyebb víz felé húztam. A kezem reszketett a

fáradtságtól, hányinger kínzott, de ezúttal erõsen fogtam a kutya fejét. A nõstény teste a védekezés utolsó próbálkozásaira megfeszült, majd a kezem között vált mozdulatlanná. Kimásztam a vízbõl, Riki már nem volt ott. A parti fûre roskadtam és négykézláb állva hánytam. Örültem, hogy élek, és a gyilkosság helyett, amelyre a kezdetektõl fogva gondolnom kellett, elég volt egy nagy kutyát megölnöm. Hanyatt fekve mélyeket lélegeztem. Léptek zaját hallottam. Felnéztem, és a lenyugvó nap fényében egy nagy követ tartó kezet láttam. A kéz éppen ebben a pillanatban engedte el a követ, s az az arcom felé zuhant. Semmi más nem történt.

19

A párbeszéd egyik fele (egy kisfiú hangján) – Bácsi, leülhetek ide? – Tudja mit? Ha cukorkát akarna nekem adni, én biztosan nem fogadnám el. Nem fogadhatok el cukorkát olyan emberektõl, akiket nem ismerek. – És mindegyik egészségtelen? Azok a keserû, színes gumiállatkák is? – Tényleg az összes? – Bácsi, de az anyukámnak ezt ne mondja meg, jó? Õ gyakran ad nekem cukorkát. – Az anyukám nem eszik cukorkát, mert õ már nagy. Gondolja, hogy én még kicsi vagyok? – Már nem vagyok… Már ennyi meg ennyi éves vagyok. – Hát igen, négy. Akkor már nem vagyok kicsi, ugye? – Bácsi, mutassa meg, maga hány éves! – Negyven… harminc? – Negyvenhárom? Akkor már maga nagyon nagy. – Bácsi, és magának is átugrál néha? – Haragszik rám? – Nem hiszem, hogy nem haragszik. Biztosan mérges rám. – Ott van az anyukám. Az a szép nõ ott abban a fekete ruhában, akinek olyan hosszú fekete sálja van. – Miért nem nézett rá rendesen? Aha, azért mert haragszik rám, ugye? – Bácsi, akkor tegyünk úgy, mintha nem is mondtam volna, hogy magának is átugrik néha, jó? Én azt csak azért mondtam, mert ahhoz az orvoshoz csak azok járnak, akiknek átugrott. Mert ha taknyos vagyok, akkor az anyukám nem ehhez az orvoshoz hoz engem, hanem ahhoz, aki közelebb van hozzánk. – Ugye szép az anyukám? – Nekem is tetszik. Az apukámnak talán 20

nem tetszett, mert elment tõlünk. – Az apukám gazdag, de messze van. A határon túl. Ha el akarnék hozzá menni, repülõvel kellene utaznom. – Igen, pilótával. Én meg tudom azokat a gombokat és karokat nyomni a repülõgépben. – Persze hogy láttam, én már voltam repülõben. Bácsi, és maga tudja, hogy hívják azt a helyet, ahol a pilóta ül? – Pilótafülke. Van ott neki egy olyan nagy széke. A társának is van ilyen. Õ is pilóta, de talán nem tud olyan jól vezetni. Lehet például a pilóta fia. – Kettõnek kell lenni. Ha a pilótának például el kellene mennie, addig a másik irányítaná a gépet. – Nem úgy gondoltam, hogy a repülõbõl el kell mennie. Csak úgy, ha a repülõgépben valahova elmenne. Például pisilni. – Persze hogy nem. Sosem repültem még, de egyszer voltunk az anyukámmal a repülõtéren, amikor nyílt napot tartottak. És akkor kinyitották a repülõgépek ajtaját, és be lehetett menni. – Teljesen a belsejébe. – Persze, a pilótafülkébe is. – Az anyukám mindig elvisz engem megnézni valami érdekeset. Cirkuszban is voltunk, meg álarcosbálban is. Õ nagyon akarja, hogy túl legyek a történteken. – Bácsi, nehogy azt gondolja, hogy azért vár ott az orvos ajtajánál, mert beteg! Én vagyok a beteg. Õ mindig eljön velem az orvoshoz. – Legszívesebben? Talán legszívesebben a kisautóimmal játszom. Van két olyan rendõrautóm, amik mindig elkapnak valakit. Mint a tévében. – Maga még nem volt bent, ugye? Mi már voltunk.

– Az anyukám most már csak arra vár, hogy a nõvér kinyissa az ajtót, mert elfelejtette megkérdezni, kell-e még szednem az összes tablettát, vagy csak párat. – Azt szeretném, ha azt mondanák, hogy már csak párat kell szednem. Az anyukám nagyon örülne neki, hiszen mindig azt mondja, hogy ha túl leszek rajta, akkor nem fog kelleni gyógyszert szednem. – Bácsi, magának is adnak tablettákat? – Csak egyet? Akkor magának jó. Az anyukám nekem ennyit ad. Egy, kettõ, három. Reggel és este is. Egyszer elfelejtette. De nem árulja el õt a doktor bácsinak, ugye? Megígéri? – Az anyukám nagyon örülne neki, ha meggyógyulnék. – Bácsi, nem haragszik meg rám? – Tényleg? – Én azt gondolom, hogy ha magának is kell szedni azokat a tablettákat, akkor teljesen világos, magának is átugrik néha. – Én nem haragszom. Csak az orvos tudhatja, tényleg átugrik-e nekem néha. És ha igen, akkor sincs semmi. Hiszen nem fáj semmim. – Az egyik kék, az egy dzsip, a másik meg fehér, olyan gyors rendõrautó. Villogókkal. De az anyukámnak sosem ugrik át. Csak velem van itt. Õ nagyon jó, õ nem bolond. – Lehet, maga is túl lesz rajta egy-kettõre, bácsi. Nem lesz mindig bolond. De mindig le kell nyelnie azokat a tablettákat. Bár magának csak egy van, azt nem olyan nehéz lenyelni. És a szája is nagyobb, mint az enyém. Persze, hogy könnyebben le tudja nyelni. – Nekem az anyukám pirosat, sárgát és olyant ad, aminek az egyik fele zöld, a másik fele meg fehér. – Tényleg, bácsi? Teljesen ugyanolyant? Nagyon jó. – A magáé is olyan szörnyen nagy? – Az anyukám nem engedi meg, hogy elharapjam õket. Egyszer el is hánytam magam. – Az anyukám kivette a hányásból azt a

tablettát, és persze, hogy le kellett nyelnem. – Nem, másodszorra már nem. Kétszer nem lehet egymás után hányni, csak egyszer. – Már hív az anyukám, de én mindenképpen visszajövök. – Tudja, miért hívott oda? Az anyukám nem akarja, hogy idegen emberekkel beszélgessek. – Várjon, mindjárt visszajövök. Csak azt megyek neki megmondani, hogy maga nem idegen, ha ugyanolyan gyógyszert kapott, mint én. – Nevetett. Azt mondta, ne zavarjam magát. Tényleg zavarom? – Persze. Azt gondoltam is. Az anyukám azt hiszi, mindenkit zavarok, ha beszélgetek vele. – Az aput biztosan zavartam. – Nem szeretett engem. Azt mondta, rám sem bír nézni. De nézett. Amikor otthon volt, mindig egyfolytában csak nézett. – Persze hogy mindenkit beérnek, hiszen rendõrök. Az a legrosszabb, amikor azt a piros Porschét kell elkapniuk, mert a Porsche még gyorsabb a rendõrautónál is. – Bácsi, de van ám nekem helikopterem is, és az a leggyorsabb. Ezzel a rendõrök még a Porschét is elkapják. – Hogyan csináljam? Úgy, hogy az egyik rövidebb úton elõremegy, és ott várja majd elül a Porschét? Na, meglátjuk, lehet-e ezt csinálni. – Apa rossz volt. Az anyukám jó. Õ választhatott, hogy velem marad-e, vagy elmegy vele. Persze, hogy engem akart. – Bácsi, tudja, miért van az én anyukám fekete ruhában? Az a gyász. Ha az emberek látják, hogy valaki fekete ruhát visel, tudják, hogy szomorú, nem kell már neki megmondania. Õ úgyse mondaná meg senkinek. Én sem beszélhetek róla. – Persze hogy magának sem. Ez titok. Az anyukám nagyon megharagudna, és akkor már nem lenne többet kedves hozzám. – Bácsi, magának is jó anyukája van? – Meghalt? 21

– Persze, tudom, mit jelent az, hogy meghalt. És miért nincs fekete ruhában? Maga nem tudja, hogyan kell gyászolni? – A szomorúság rossz, mert az anyukám valamikor sír. Szeretném, ha az anyukám túljutna ezen. Ezt õ mondja így – túl kell ezen jutnunk. – Bácsi, maga is sír néha, még akkor is, ha nagy? – Én csak akkor sírok, ha valamim fáj. Az apukám azt szerette volna, ha állandóan sírok. – Ha az anyukám már más ruhát fog hordani, akkor abból tudni fogom, hogy már nem szomorú. – Tudja, miért gyászol? – Nekem ezt nem is szabadna elmondanom, mert az anyukám nagyon megharagudna. – Ha az anyukám nem fog idenézni, akkor mondok magának arról a fájdalomról valamit, jó? – Bácsi, most nem figyel. Ez a szomorúság… Most meg már ismét néz. – Most. Ez a gyász Miriam miatt van, mert õ már nem él. – Nincs vonatom. Csak olyan nagy fa, de az a kicsi gyerekeknek való, nem nekem. – Miriam a testvérem volt. – De hiszen mondtam magának, tudom, hogy mit jelent az, hogy meghalt. Miriam meghalt, mint a maga anyukája. – Bácsi, a maga anyukája is megfulladt? – Szeretné tudni, hogyan fulladt meg Miriam? – Miért nem? – Én akkor is elmondom. Miriam lent volt, és fölötte meg vánkosok és paplanok voltak. És állítólag ott lent fulladt meg. Én ha alszom, akkor bebújok a paplan alá, mégsem fulladok meg. – Miért kellene összeütközniük? A rendõrök jól tudnak vezetni. Magának olyan bolond ötletei vannak! – Már megint megharagudott, ugye bácsi? – Én csak úgy gondoltam, hogy magának is átugrott. Nem úgy, hogy a tabletták meg a 22

doktor bácsi, hanem úgy gondoltam, hogy az hülyeség, a rendõrautók nem ütköznek össze. Hiszen egyiket az egyik kezemben tartom, a másikat meg a másikban, és vigyázok arra, nehogy összeütközzenek. – Amikor Miriam meghalt, voltak nálunk rendõrök is. Bácsi, maguknál is voltak a rendõrök, amikor meghalt az anyukája? – Nem? Lehet, késõbb jönnek. Aztán majd megmondja nekem, milyen autójuk volt. Hozzánk olyan rendes autón jöttek. – A tévében jobb rendõrök vannak. – Hát azért, mert a tévében lövöldöznek, ugrálnak és verekednek. Azok, akik nálunk voltak, csak kérdezõsködtek. Nem is voltak úgy felöltözve, mint a rendõrök. Csak azt kérdezték, miért dobáltam Miriamra azokat a vánkosokat. És miért dobáltam rá még a takarókat is, meg ilyenek. Az egyik azt kérdezte, miért volt Miriam lent? Ilyen bolond kérdést! Persze, hogy lent kellett lennie, hiszen még nem tudott járni. Bácsi, maga nem is figyel rám! – Jó, akkor figyeljen ide! Csakhogy ez titok, és nagyon ide kell figyelnie rám. – Nem akar? Akkor mégis zavarom, ugye? – Annak örülök. – Bábuk? Persze, hogy vannak bábjaim is, csakolyan nagyok, amik nem férnek be az autókba. De az autó ajtóit nem is lehet kinyitni. – Az apukám azt mondta a rendõröknek, vigyenek el engem a börtönbe. Bácsi, figyel rám, mit beszélek? Az apukám azt mondta nekik, hogy vigyenek el. De persze hogy nem vittek el magukkal. – Nézze, a nõvér már kinyitotta az ajtót. Az anyukám csak megkérdezi, mi van azokkal a tablettákkal, és már megyünk is haza. – Az apukám rossz volt… Már megint nem figyel rám! – Hát persze, hogy nem, figyel rám, hiszen az újságot olvassa. – Bácsi, tudja mit? Az apukám azt gondolta, hogy én akartam, hogy Miriam megfulladjon. Nem tudom, miért akarhattam volna

ilyet. Maga akarta, hogy meghaljon az anyukája? – Na látja! – Én akkor már megyek is. Lehet, még jövök ide, ha az az orvos azt mondta, hogy még szednem kell azokat a tablettákat. Ha magá-

Horváth Erika (1978) Vásárút. Szerkesztõ, mûfordító, az ELTE doktorandusa. Fordításkötetei: Jana Juráòová: A vén kandúr szenvedelmei, Pavol Rankov: Testközelben (Kenguru Zsebkönyvek sorozat; AB-ART, 2005).

nak is azt mondja, hogy továbbra is szednie kell, akkor lehet, egyszer még itt találkozunk. – Hát akkor szia, vagyis… persze, világos, viszontlátásra, bácsi!

Horváth Erika fordításai

Pavol Rankov (1964) 1995-ben jelentette meg elsõ novelláskötetét S odstupom èasu címmel, amelyért Ivan Krasko Díjat kapott. Második kötete (My a oni / oni a my) 2001-ben jelent meg. Novellái fordításban Bulgáriában, Csehországban, Magyarországon, Lengyelországban, Ausztriában, Romániában, Svédországban és Olaszországban láttak napvilágot. 1997-ben elnyerte a Premio Jean Monnet európai irodalmi díjat.

23

Lámpaoltár

Z. NÉMETH ISTVÁN

Önelaltatás

Lenni más

Szem behuny, tüdõ se zúg. Hajfenyves a párnán nem ropog. Ujj se mozd’, orrcimp’ nem viszk’, éjfek’ vászonra nem gyantáz képet most a fantáz’.

Futni egy csõben vízcseppként, csókot dobni – magad a pornak, négyrét hajtott szalvétaként ülni egy kihûlõ kávéspohárban, kedvesed ajkán ‘perhabnyi rúzs, darázs, derék, mi meg nem öl, szándék, hátsó, mely elül elöl, elalvás elõtt vásott kis ördög, ki kéjt kurblizna lomhuló motorba, lenni mássá, máshol, a másé, akár egy program, ha újraindul, s vékonyan kisípol a gépbõl, hogy van remény még százezer önálta-gombnyomásra, szilv’kék, ledarált szöveg, mi versópium, öntet száloptik’ tésztarácson, félénk õzgerinc, a tálon mézes, vad medúza, borzas jajgatás, de jó volna lenni minden égi, régi s éghetõ, s a villanás, készenléttõl részeg égi ékszer, gyermek polcán kóchuszár, hullám a taréjban, leterített rég’ térképe a létszigetnek, vattacukor zöld kötõtûn, békák gömbszemén a hályog, Földet megõrzõ lehellet, igazság, mi lassan behavaz, egy kósza sómorzsában béke, más lenni és mégis ugyanaz.

Nincs dallam, csak légzene. Finom öblítõszagú az agybur’k, most kiszórunk minden mérgezõ izét, zazát, megsüppedettet, és ti napközb’ ki nem kelt gegek, elcsitulni már, sicc innen, lámpaoltás, nem mocorg’ ott benn az elme pókhál’ szögletében, mert a porcnak sarokvasa nagy morc’ megcsikordul, s drágább nappali áramra visszavált. Hát nyûg, nyugi, letente-ambulanciáz a folyton szökni-szõkülni vigyázó láz, s a gerincsípban, mint tétova ágyrugó, megmozd’ és továbblökõdik lángja ennek a kibaltáz’-kobaltíz árnyvilágnak. Vers, ha eddig elbújtál, maradj most rímbefojt’, és te, ezüstös lámparojt, takarj be, kérl’, az elfogyó hold langyos púderével.

24

Egy szöcske bal lábizma most a szívem, fel-le jár, s nem tudj’ mivégre. Torzsalkodnak lelkemben a mímelt összhangzatokból kipréselt rímek, marakodnak a vak versen, mintha létbe hullni oly jó volna s mégse. Az idõ múland: párnán reggel tizenkét szép hajszál, pár ezüst. Reggel egy-két cigaretta, délben sóhaj, s akkor felszáll a füst. Jaj, úgy takarózom, mint ki fázik, fûbe, fába, idegen kékekbe vegyülök. Jó volna kicsomóz’ ereim, legalább az ütõket, s felavatni szárnyam. Csõrömben már hervad, nézd, az olaj ága.

25

Tabulátor rasa

‘Gen, ez is

Fiókban ébredsz éhes egérként. Nyúlfarknyi álmodban ember voltál, tév-csatornák közt kapcsolgattál, s élted a ropogós, diónyi élményt.

Szóltak, hogy karácsony

De most a jószagú pizsamagombok szép filozófákra ingerelnek, a rágás megadja, mi kell a testnek, s a lélek közben hízik és boldog.

Szóltak, hogy itt a karácsony, a nagy kerék mivel körbemegy, nem most érik a törpemeggy, az óriásbarack: mit parázom.

Mikor a képernyõn sziesztázol, körberajzol egy fürgébb egérrel valaki, s a másik fiókba másol. Látod az ujját: kontroll, alt meg delete, harangoznak valahol távol, s de jó lenne tudni, hogy delet-e.

Grétisas Jött Gréti, rögtön szárny alá vett, így lettem lám lom, alávetett, de hisz’ megígértem, mondta, hogy láthatod: alant a mindenek. Semmiket látok, nyöszögtem aztán, mert szorított, szúrt és szigorún sasszemével az én õzszemembe nézett, nem hagyva merengni bún. Világ van. Világos? Nézz hát a Napba. Csüngtem karmai közt végig szótlanul. Súly van, sok-sok pályasík és vonzerõ. Ezt lehelte. A test végül porba hull.

Z. Németh István (1969) Komárom/Csicsó. Legutóbbi kötetei: Tündérvirág (gyermekversek, AB-ART, 2003) Triatlon (Plectrum, 2004). Kétszer jutalmazták nívódíjjal.

26

Láss hát, szólt. Jaj, minden összefoly. Nézz, vijjogta. De hiszen meresztek. Súgta: látod? S én: a semmi van csak. És megcsókolt akkor, és szélnek eresztett.

Szóltak, hogy itt a vasalting, a bazaltnadrág, a sálselyem, nem most fénylik a bálterem, az argentin tangó, de van fíling. Szóltak, hogy itt a kisharang, a szaloncukk, a tejbegrizzly, nem kéne most egy enyhe Disney, hófehér kés: hamiska hang. Szóltak, hogy itt a sósrudacs, a pezsgõbub, a bonviván, nem most kérik a bort, Iván, vignyettát se nem kell mutass. Szóltak, hogy itt a karácsony, a naptár lapja mert gyorskopik, nem virágoznak brokkolik, se pat’szonok: hát mit parázom.

Reggel hatkor a nap kigyúl kávé illata még a vers homályos napfolt a lámpabúr s a rím alig kitapintható legtöbbje léha ámatõr akár a rossz fog meglazúl sorai közt konzervnyitó barna hajú kenyér mosolyg és mint testõr álmán a tõr a szív is mintha jobbra szúr Hétkor a vers már lázadás másként néz ki mint általáb’ felszedegeti az utc’ kövét betörni vele a láthatárt jegyet nyomtat a buszsofõr elsõ sora hogy 40 koron’ mereng sok bács’ a gyermekkoron táltos a lélek és áltatás mert olcs’ mert kény’ mert praktikus papírröpcsin a mennybe – huss Nyolckor a vers már áradás krétoporzékol a rossz tüdõ alfa gamm’ béta meg néha bocs’ epszilonskálába szédülõ szívkutak mélyén a gémkapocs hangjegyellenõr kottapap’ margó dátum meg hold s a nap sarló sziszeg s elhull a lír’ gerince immár törmelék felissza fényes agyradír

Pördült egyet még, mi’lõtt aláhullt, aztán a léleknek kövét felköhögte. Most már könnyû õ is, mint az éleny, nem haragszik habzó õsködökre. 27

Levél Mrs. Milktõl

HARASZTI ÁGNES

Még alig a kép amin a királylány nevet elveszett a költözéskor egy nagyobb vár mindig egy nagyobb vár ha végre vált a szemafor indulunk szólt az apja a festék mögött viszont nem a lánya hanem a csúf szobalány volt szépen beöltözve álruhába nem hagyom itt a királyfit nem én addig amíg minden dolgot ki nem próbáltunk meg nem haltunk vagy ki nem raboltuk a boltot még alig éltünk egymás meséjében még alig hallucináltunk nem vált arannyá érintésünktõl még a kezünk vagy a lábunk ne hagyj elköltözni végleg még ne vedd ki fejem alól a kardod ha megnõ a hajam mássz fel rajta és tekerd körém az arcod indulunk szólt az apja a karját szelíden megrántva vitte a királyfi a túlpartról nézve õket két árnyéknak hitte

Hagy csak hátra Új szavak kellenek, írok a gyárnak. Végigdõlök az ingeden, rajta minden gomb egy magányos állat. A leves forró, a szád alatta megfeketülve lüktet. Nem értem, mit beszélsz, a kezed az én bal kezem párja, mégis idegen, ahogy felmutat ezt-azt, a kötény alatt én is lüktetek, a kezem is idegesen hántja testedrõl a kérget. Akit szeretek, mindig elmegy, kis részeket hagy csak hátra, amit magából kidobott, mondtad, a levest eltoltad, bámultalak, ahogy egyszer Istent fogom nézni. A gép a lemezt forgatta még egy darabig, a hátadhoz állok, dél van, az inged nyitva és nyitva egész sor távoli ablak, ha elképzeljük, hogy végül is ottmaradt, a hátunk mögött, ahová állt egyszer... Csak a bõröndöt, csupa laza szíj, amiben egyszer magadat hoztad el nekem, hagyd itt. Azt képzelem, belefér majd valaki még. (Mindegy. Nem felel.)

28

nevet adtál a postaládámnak egy férfinév lett – egész megnyerõ ide a postások meghalni járnak sárga körmük a borítékra nõ ezt egy túl hosszú reggelen mondtad a mondat végén kérdõjelekkel de elhangzott-e az a mondat áruld el majd ha menned kell akkorra megnõnek ezek a fák is lesz tükröm minden szobában fel-le járhatsz a recsegõ padlón ottmaradhatsz már örökre nálam a reggelek nyúlnak mint a köröm öreg leszek úgy kétszáz éves a szépségekkel már nem törõdöm de egyre közelebb hajlok az éghez te még akkor is tejszagú leszel a postást várva állsz a hideg kövön várakozó képpel abban a testben amit én választottam egyszer külön belõled tintás kézzel öleltem át de egy reggel majd nem leszek sehol ne költözz el adj nevet mindennek aludj mélyen és rejtõzz el jól

Haraszti Ágnes (1982) Nyiregyháza. Verseskötete: Õszinte legyek (Start könyvek 13. kötet, AB-ART, 2004)

29

DÖMÉNY ANDREA

Csaba útja gondolatnyavalya fertõzi agyvelõm mint látens kór zavarog bennem tisztánlátás kéne hozzá, hogy felismerjem végre a métely a fejben odabenn nem más – arcod fájdalma a kéregbe maródva akárha a halálod elõtti percben Az õsi szentencia tanácsa: válasszuk mindig a leghosszabb utat. Jó pár éve, midõn rálépett az Útra, a leghalványabb gyanú sem fogant meg még szellemünk legelrejtettebb zugolyaiban se, hogy napjai oly sebesen futnak majdan, akár a takács metélõje. Valahol olvastam, az indiai újszülöttek felett ilyesfélén imádkoznak: „Most, hogy ritkán és nehezen elérhetõ emberi test birtokába jutottál újra, jól nézd meg, merre mész, mert az életben nincs idõ tévutakra!” Csaba hitt abban, amit a keresztény vallások kétségbe vonnak: a halhatatlan léleknek a test halála utáni más alakban való újjászületését, vadonatúj testbe való átköltözését. Eszerint is élt; s betegsége alatt sem tévelyedett csalútra egyetlenegyszer sem. Soha ily súlyosak nem voltak lépteim! Amint a kórházhoz vezetõ aszfaltjárdán kaptatok felfelé, mintha ólomból lennének végtagjaim. Egyszerre megbokrosodnak lábaim, szeretnék örökre elfelejteni ezt az utat. El kell ismerjem, felkészületlenül ért a zimankós, hó30

kristályos délestben az a rövid sms. S benne Gergõnek az iszonytató, fekete betûkbõl álló közlése. Nem is félelmetes; egészen egyszerû kijelentõ mondat. Nyelvtanilag hibátlan, tartalmilag fölfoghatatlan. Mindhiába tudom, hogy önmegismerésünk s a jövõ megmásíthatatlanságának békés elfogadása ott kezdõdik, ahol az ember életre szóló, mély barátságot köt a halállal. Idõrõl idõre megkísérlem ezt én is, s a kórházban itt folyamatosan. Miután nagy nehézségek árán végre ráveszem testemet az engedelmességre, s felérek a belgyógyászati osztályok „A” részlegére, amely a melléképületben van, ott, ahol a radioterápiák is; s valójában észlelni sem akarom, hogy ez egy palliatív osztály az orvosolhatatlan nyavalyák számára; a megszokás hatalmától vezérelve elsõ utam a névtáblához vezet. Tisztában vagyok vele, nem e kórlakban érte utol karmája – elõzõ életében elkövetett cselekedetei által meghatározott végzete –, mégis akaratlanul a 154-es, a 178-as s a 160-as szobák volt lakóját keresem. Szemeim elõtt akár egy melankolikus, bizarr artfilm elevenednek meg a hajdani események. A 154-es szobával kezdõdött. Kapkodás, szobába rontás, futó „dobrý deò”, pumpálás, pulzusmérés, továbbszáguldás. Azaz. Valamilyen atipikus hang: a tévében magyarul csevegnek, az idomtalan nyughelyen a Szabad Újság hentereg. Ekkor pillantok fel elõször. Az ágyon – még így is jól kivehetõ – egy feltûnõen magas, szelíd fiú gubbaszt, amolyan nyakigláb, hajatlanul, értelmes képe elsõre rokonszenves, tekintete kellemes, készséges; úgy fest ottan üldögélve – ha szabad ily elrongyolt szóvirággal élni –, mint a szárnyaszegett

griffmadár. Zavarba jövök. Kínosan hosszadalmasra sikeredett torokköszörülés után kérdezem csak meg, vajon beszél-e magyarul. Persze, mosolyog rám. Akkor rendben, felelem felszabadultan, mert én is. Azzal tovanyargalok. (Kiérve nézem meg papíromon a nevét, hogyne, Csaba, ilyen keresztnévvel nem is lehetne szlovák.) Délután megérkezik Gabi. Majd órákra nyoma vész. Felettébb intelligens, közli, magyar szakos. Beletelik kis idõbe, míg ráeszmélek, kirõl is mesél. Napok alatt összekomázunk. Barátnõmet legtöbbször az õ „domiciliumában” lelem meg. Sokat csacsognak együtt, Gabi rendkívül lelkes. Képzeld, újságolja lánglelkûen, nemrég felkutatott egy természetgyógyászt is, s a vátesz azt jövendölte neki, nemsokára kikecmereg a bajból, felépül. Szívem egyszeriben összeszorul. S most borotvaéles sebészkéssel kivagdalnám, hol agyamban fészkel a tudat, kórképének féltekémben visszaverõdõ betûit: oszteoszarkóma. Kelletlenül, csigalassúsággal múlik el hat hónapnyi idõ, ismeretségünk megkopik, akárcsak a lét-kelme epidermiszünkön. Aztán február végén, a tavaszi szünet utolsó elõtti napján a kellemetes kávéházban felolvasóest. Kihûlt cappuccinómat kortyolgatom, mikoron reánk zúdítják a tömény kultúrát. Nyurga, vékonydongájú, sötétkék sildes sapkájú fiú saját szerzeményt ad elõ. Kantár Csaba. Kóstolgatom a nevet. Vajon honnan ismerõs ez a megnyerõ arc, jámbor vonások? S a név... még mindig nem merem a szürkésfehér pizsamás páciens képét összekapcsolni e lángeszû fiatal íróéval. Amaz bágyadt ábrázata él emlékezetemben; õ pedig egy magabiztos hangú, tetszetõs tehetség. A kedves est abbamarad, az égen a sápatag istenkalácsa, szedelõzködünk. Az egyik szervezõ felajánlja Csabának, hazaviszik autóval. Csaba lopva leselkedik felém. Nyíltan nézem õt, s meglepetésszerûen ugrik be fejembe az idáig a kávézóban észrevétlenül sündörgõ gondolat: õ az! Megszólítani nem merem.

Szorongok reakciójától, megtörténhet, zokon venné, ha utalnék betegségére. S míg sofõrjére várva végtelenül szolidan álldogál az ajtóban, alig bírom visszafogni magam, oda ne rohanjak hozzá, karon ragadva õt, hogy érezze: lélekben vele vagyok, értem, ismerem a csapását... Bizakodni kezdek, mikor egészen júniusig nem találkozom vele a kórházban, bár feltételezem, járhatott ott addig is. Majd elérkezik augusztus, kegyesen bedurrant nekünk a napmeleg, az idõ testetlelket cirógató. Ez itt Martos, írótábor. A békalencsés, sászizegéses tavacska mellett ejtõzünk egy pokrócon. Valaki csaknem véletlenszerûen rákérdez, Csabával mi van, jön-e? Hisz már jól van, nem is látni a jódszagú osztályon, felelném serényen, a küzdelmesebb fejezeteken túljutott, amikor a fekete hajú, filigrán lány, Kriszta megrendítõ természetességgel megszólal: „Le kellett vágni az egyik lábát.” S mint utóbb kiderül, Csaba maga is ily természetszerûleg kezeli kórságát, azt a látszatot keltve, ezen állapot csupán egy napfeljötte elõtti rémálom illúziója. S ha tehetem, készséggel tagadom meg a hitelességet K. állításától; hacsak rá nem ébreszt a megmásíthatatlan faktumra az a kissé bicegõ, franciamankóra támaszkodó fata morgana: egy indulatmentes, lecsitult, joviális Csaba. A fapadlózatú verandaszerûségen a középen elhelyezkedõ fapadon foglal helyet, elegáns homokszín nadrágban van; segédbotját az asztalnak támasztja, az asztalra meg gyümölcsleves vagy ásványvizes flakont állít. Nem bírok rájönni, mi olyan furcsa rajta, végre nyomára bukkanok: rövid, sötétbarna haja van. Teljesen újszerû, hiszen kopaszságához már hozzászoktam. Nem is rossz, állapítom meg, s evvel egy idõben döntök: most vagy soha! Éppen egy szál magában maradt – melléülök. „Megismersz? – szegezem neki a kérdést. Arcomat fürkészi. – Vissza tudsz emlékezni arra a nõvérkére, aki minden reggel fel31

költött a nyamvadt vérnyomásméréssel?” „Ismerõsnek tûntél, ám ha nem szólsz rám, biztosan nem jut eszembe, ki vagy” – nevet jó kedélyûn. „S hogy érzed magad?” – folytatom körültekintõen a faggatózást. „Hát...az egyik lábamat levágták, mit lehet tenni... de most már jobb lesz” – válaszol bárgyú kíváncsiságomra, olyanmód, hogy restelkedve felelem: „Hallottam hírét...” Még locsogunk errõl-arról, kérdem, ki a szobaorvosa, habozás nélkül árulja el, hogy az a jóvágású, szemüveges, sötét hajú fiatal orvos; áá, suhan át fejemben a felismerés, a B. vezetéknevû, õ a legügyesebb és legszorgosabb, dicsérem, Csaba is elégedett vele, s végezetül annyiban maradunk: jól járt a doktorral. Kisvártatva átvonulunk a Patika nevezetû söntésbe, kiülünk a lagymatag napsugárzásba, a padra; Csaba ide is hurcolja gyümölcsnektárját a plasztik palackban, Gergõ kofolázik, én sört iszom. Senki nem gyújt cigarettára Csaba közelében. Óvjuk õt, aki most egyszeriben politizálni kezd, valamilyen újabbféle felvidéki magyar pártról tart lelkes kiselõadást, tán túlzottan is nacionalista felhanggal – de õ már csak ilyen. S e jelen pillanatban ezt a köröttünk háborítatlanul szétáradó idõt iderögzíteném ehhez az árpalé szagú ivóhoz. Tudjuk persze az idõ relatív mivoltát, s kétségkívül tisztában vagyunk avval is, az idõ fogalmának csupán az anyaggal együtt van értelme. S tanultuk továbbá, az anyagot az õsrobbanás hozta létre, a világegyetem születését eredményezve. Így az egykori világkezdet teremtette a teret s magát az idõt is. Van tehát egy megszabott idõpont, mely elõtt nem létezett még idõ. Szeretnék oly hatalmat, szilaj erõket, melyek mindenek felett állnak; s az idõt, ezt az ördögadta mértékegységet uralni, amit Einstein akképp definiált: segítségével sorba rendezhetjük a múlt, jelen és jövõ eseményeit; olyan enormis energiákat tudni magaménak, melyek segedelmével összegubancolhatnék 32

jelent s jövõt; vagy inkább ne legyen idõ, ez a himpellér, istenverése Idõ, amelyik késõbb elveszi tõlünk Csabát. Csabának indulhatnékja van. Mindjárt felkerekedik Budapestre. Egy rendezvényre iparkodik. S ahogyan még utolsó ízben visszafordul a mûvelõdési park kapujából, az idõt, akár az illatdús bélestésztát, megnyújtanám. Élnék az idõdilatáció hasonlatával, melynél a mozgó részecskék elhúzódóbban esnek szét, mint az ugyanolyan fajtájú mozdulatlanok. Ezt az idõlassúbbodást felhasználva kitolnám ezen estefelét az örökkévalóság peremére, hogy Csaba bomlékony atomjai csak hosszan késleltetve oldódjanak fel leendõ karmájának végkövetkeztetésében. Mielõtt valóban elköszönnénk egymástól, Csaba elszólja magát, azért úgy október körül ismét be kéne feküdnie, s én szavamat adom, bizonyosan felkeressük õt, mire lelkemre köti: Gabival gyertek. És Gabi a hírt hallva, mint a kerge pipe – szeptembertõl futkározunk az osztályra majd’ mindennap, megjötte Csaba, mikor lesz itt? S Csaba megérkezik októberben. Napirenden ott vagyunk nála a 178-as szobában. Már javában készülünk a diplomamunkára, a téma mindegyre errõl folyik (s idõközben Gabi minden vérvételt kiharcol magának Csabánál, és ha kell, a kemoterápiát is beadjuk neki – ebben Csaba is segédkezik, elsajátította már, hogyan kell az infúziót lekapcsolni vagy meggyorsítani). Csaba nem sokat beszél magáról, bár úgy látjuk, közérzete egészen tûrhetõ. Inkább arra biztat bennünket, mi meséljünk, bármirõl, az iskoláról; s Gabi nem is kéreti magát, elpanaszkodja egybõl, még jóformán el sem döntötte, mi lesz szakdolgozatának tárgyköre – egy bizonyos betegségrõl s konkrét betegrõl kéne írjon. Csaba gondosan meghallgatja Gabi lamentálását, majd felajánlja, legyen õ munkájának alanya, amiben csak lehet, segítene, akármit kérdezhet tõle, s ötletet is ad, mirõl szóljon tartalmilag. Az amputált lábáról, meg

hogy bizony fantomfájdalmai vannak, olykor mintha viszketne hiányzó végtagja, néha zsiborog, illetve fájlalja. Megfellebbezhetetlen komolysággal mondja, hangjában ünnepélyesség, úgyszólván eseng érte, hadd nyújtson támogató kezet. Milyen abszurd ez a kép most; ám így van: valahányszor Csabánál kötünk ki, s mellette lecsillapszunk, bátorító, nyájas tekintete minket vigasztal. Elhiteti velünk, s mindenkivel környezetében, mit se számít e golgota, hiszen – karmikus méltóságunk a szenvedés. November végén s december elején a rendelõket járjuk, én a „tüdõsöknél” abszolválom a gyakorlatot; szeretek ott, az újdonság erejével hat rám változatossága, érdekfeszítõek az esetek, mindennél asszisztálhatok, az egész olyan felelõsségteljes. Ha nem csal emlékezõképességem, szerdán vagy csütörtökön történt. A megértõ és szívélyes orvosnõ odaszól jópofa, duci nõvérkéjének, hamarjában nem is jut eszébe, jön-e ma az a furcsa nevû fiú? Amaz értetlenül néz. (Én meg feltételezem, biztosan valaki külföldi fekhet bent, idegen csengésû cifra névvel.) „Tudja, az a végtelenül aranyos fiú, az a... Csaba.” A nõvérke homlokára csap, hát hogyne! Egyszeriben megdermedek, akár a kimerevített mozgófilm, s a dokumentációt szortírozó kézmozdulatom befejezetlenül csügg a levegõben. Rebegve kérdezem, nehezen kivehetõen: „Doktornõ, Kantár Csabáról van szó?” Heves bólogatás a felelet. „Csak nem ismeri?” „De, de, mondhatni jól... Azt sem tudtam, hogy újra itt van a kórházban”– motyogom. (Mikor idáig érkeztem az írással, néhány napon át hasztalan ültem le a papír elé, hogy folytassam – többé nem sikeredett kezemre parancsolnom, rója minél buzgóbban a betûket, szavakat, mondatokat, magát a históriát. Tán mert innentõl fogva az egész mindenség oly lehangolttá vált, hogy az ember nem is tudott volna hová lenni bújában: mindegyre kesereg benne a lélek. Gyötrõdtem a lelkifurdalástól; tudva tudtam, muszáj továbbvinnem e

megkezdett történetet, a végéig, mert meg kell ismerjék az emberek ennek a fiúnak a gigászi alázatosságát, melyet betegségével szemben tanúsított. December 12-dikére virradóra Csabával álmodtam. Betegágyán feküdt s erõtlenül nevetgélt, arra kért, segítenék neki felülni. Megtettem, és õ csak egyre somolygott arcomba, s úgy tetszett, mintha tekintete gyengéden unszolt volna valaminek a végrehajtására. Nincs tudomásom róla, hitt-e Csaba élõ és élõ, élõ és holt közti telepátiában. Én e tudományosan is alátámasztott tényben legmélységesebb meggyõzõdésemmel bízom. S azzal a Csaba általi sugalmazásnak vélt gondolattal ocsúdtam, hogy e papirosra vetett színtiszta igazságot, saját variánsomat, melylyel nem állt szándékomban bárkit is megbántani: be kell fejezzem! Egy nap telt el azóta, s az írás újból megy.) A jószívû orvosnõ ekkor röntgenleletet húz ki iratkupacából, s felakasztja a falitáblára. Nem a nõvérkéhez intézi szavait, hozzám semmiképp – bár tûri, hogy mindennek fültanúja legyek –, feltehetõleg önmagával monologizálva kezd fejtegetésbe. Értelmezi Csaba kórisméjét, s tüdejének radiogramján megmutogatva bizonyos dolgokat oly kommentárt fûz hozzá, amely szerint a sötét foltocska egy kis csomó akar lenni; majd elõhúzza a frissebb felvételt, ezt két nappal késõbben készítették, s ezen szemmel láthatóan kiterjedtebb a folt, mégsem ijesztõen nagy, jószerével csupán árnyék is lehetne a röntgenképen – de nem az. Fejét ingatja ide-oda, én megrettenve állok egy helyben, nem bírok másfelé nézni; a hír megbabonázott. Már nem is értem teljesen, amivel az orvosnõ még kiegészíti mondanivalóját, Csaba tüdejérõl ki- vagy le kell szívatni, vért vagy vizet..., csupa numenális szó... jelentésük elveszett most részemre. Rosszul leszek igazából, le kell ülnöm a kivizsgálóasztal szélére. A tízórai szünetben, kihagyva szokásos találkahelyünket a szuterénben, egyenesen a 33

belgyógyászatra sietek. Az ismerõs nõvérkék örömködve fogadnak, nem is foglalkozom velük, futó pillantás a névtáblára; zúgó szívvel robbanok be a 160-as szobába. Az elsõ momentumban tapasztalom, nem a helyes szobába léptem, azonban hamar ráébredek: dehogynem. Hihetetlen!, az örökösen derûs Csaba helyett egy egészen sárgásfehér arcú, megtört lény lapul az ágyban, befurakodva nyakig párnái közé (sasmadár helyett szárnyaszegett, szomorú kis veréb). Olyan ott ágynyugalmában, mint akit árnyékból gyúrtak, lerí róla, hogy pocsékul van, gyöngécske, sokadik napja elég magas láz gyötri. Ám még az ismételt szubfebríliák sem festenek némi pírt orcájára, bõre, akár a márvány. Látom, alig képes beszédre, ezt inkább én teszem, elterelve gondolatait semmiségekrõl fecsegek, a válaszait helyettesítõ mosoly is nehezére esik, aztán csupán annyit kérdez: „Gabi...? Legközelebb hozd magaddal a barátnõdet is...” De Gabi épp másik kórházban gyakorlatozik, nem tud jönni. Én viszont ahonnan csak tudok, igyekszem lecsippenteni egy kicsikét az idõmbõl, hogy Csabával lehessek; mondja is, jöjj, jöjjetek, amilyen gyakran tudtok, a percek itt csigaparipán járnak. Mintha kezdene jobban lenni. A krízisen túllépett, láza sincs már. Végre értelmes eszmecserét folytathatunk. Elárulja, az új évtõl otthagyja a nyitrai egyetemet, azzal indokolja, úgyis rengeteget mulasztott szeptembertõl, így nincsen ennek a tanulásnak lényege. Amint ecsetelni kezdi, mihez lát a jövõ esztendõben, telve van tervekkel, minden ízében átszellemült, lelkesültsége magával ragad engem is. Sodródunk az elgondolások, célkitûzések tömkelegében. Budapesten fog tanulni, avat be, hinduizmust. Meggyõzõdéses katolikus lelkületem ellenére sem botránkozom meg döntésén, nyitott embernek tartom magam, s elvégre saját Útját mindenki ott és abban leli meg – nyilvánvalóan nem hágva át az erkölcs s humánum szabta éles határokat –, 34

ahol s amiben lényének kiteljesedését véli felfedezni. Elragadtatottságát hallgatva vízióm támad, egy középiskolai oktatókönyv hátoldala villan fel elõttem, s rajta a szöveg, melyrõl a legelsõ pillanatban föl sem fedezhetem, mennyiben kapcsolódik össze Csabával. Lelki szemeimmel ezt olvasom: „A modern novellának két csoportja van: az egyik hõsei a tevékenyek, a cselekedni tudók, akiknek saját történetük van; a másikéi az élet kiszolgáltatottjai, akikkel elbánik a sors, és csak végzetük van, történetük nincs.” A mondat végére érve már gyanítom, Csaba egyikbe sem tartozik e két kategória közül. Csaba az a bizonyos „harmadik fogalomkör”, melyet hite taszít a Sors alárendeltségébe – hiába tettre kész, megújulni képes, teremtõ, a gazsággal szembeszálló, s története önmagáért beszél; követendõ ideájává választott krédója mégis Végzete csapdájába dönti. Az az egyetemes regula, mely hiszekegye lett, a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye, a hatások s visszahatások szövevénye, mely szerint a tettek és folyományaik idézik elõ az összes élõlény sorsát. A helyes ténykedés emelkedõ, jó, tisztuló sorsot eredményez, s evvel a megfelelõ magatartással vele jár a belsõ egyensúly nyugalma, a boldogság egyedüli forrása. (Csabából ez a teljesség tükrözõdött. S hogy mindezenáltal miért kellett senyvednie? Legott könnyebb lesz megérteni, ha továbbmondom e fabulát.) A legutolsó vizitációm a 160-as szobában. A legeslegvégsõ találka Csabával. Bár ezt kétségtelenül fel sem tételeztem volna még legvadabb képzelõdéseimben sem. Bevackolódva hálóhelyébe, térbeli kiterjedése csontsoványsága miatt alig; odakint az álmosító, hamuszín éggömb, az erkély korlátjának közelében egy hamiskás, kacér napsugár-nyaláb. Csaba ábrázata nem is sárgás, hanem szürke, mint hálóruhája. Erejehagyottan lapít paplana alatt. Betegszagú a helyiség, hideg van, az eddigi idõk Életöröme a tévé melletti szeg-

letben vacog. Kérdezem tapintatosan, mi újság, feleli „Látod...”, akadozón próbál kicsikarni magából valami mosolyszerûséget. (Akár csak most történt volna, úgy elõttem van az a perc; a pupilla furcsa fénye, a citosztatikumok nyomait viselõ fogak, fázósan öszszekucorodott teste, a pórusaiból széttoluló beletörõdöttség. Még nem reménytelenség. De már majdnem.) Ágyához húzom a fonott támlájú széket, pontosan a fejénél ülök. Bús, szívet tépõ fejecske... Gabit kutatja, más korházban gyakornokoskodik, világosítom fel, diskurzusom az iskoláról, idõjárásról, mindennemû „elterelõ hadmûveletekrõl” szól. „Karácsonyra hazamégy, ugye?” – fürkészem révült tekintetét. Bólint. Hogy felvidítsam kissé, felhozom: „Januártól akkor elkezded az új iskolát?” „Talán januárban vissza kéne jönnöm újabb kemoterápiára, ám nem teszem. Elegem van belõle! – tiltakozik ernyedten. – Inkább kísérletezek a természetgyógyászattal, épp eléggé mérgeztem idáig is a szervezetem.” Most én bólogatok, való igaz. „Amúgy már belefáradtam...” – teszi hozzá lankadt s mindent sejtõ mosolyával, arcára olyasfajta megbékélés ül ki, amelyrõl lerí, jól sejti, ennél rosszabb aligha lehet... (És januárban tényleg hiába kerestem az osztályon.) Senki nem fogadja el majd tõlem, s miképpen is argumentálhatnám, ha egyesegyedül voltam vele akkor szobájában. Ellenben bizton állíthatom, Csaba akkor már feladta a harcot, elfogadta Végzetét, behódolt karmájának. Megadóan tûrt fájdalmat, megaláztatást, s hitvallomása bárkit könnyedén útbaigazíthat, hogy tisztában lehessen eme irdatlan deferencia okával. Nem más ez – a Karma-tan sajátos felfogása. Az élõlények újra meg újra megszületnek, elmúlnak, mindig azon a fokozaton, amelyet viselkedésükkel, téteményeikkel elõkészítettek, s erre válaszolva sínylõdnek vagy részesülnek a gyönyörûségben. A jónak is el kell szenvednie a bûnhõdést helytelen tettéért,

amit valamelyik régi, elmúlt életében követett el. Valószínûség szerint Csaba e létében éppen emiatt kínlódhatott hátborzongató kórjelzésével, egy hajdanvolt vétségéért, s ebbõl következett röpke életének gyászos konklúziója is. Ha pedig így van, örömködnünk kéne, hiszen jó és rossz fölé csupán az magasodhat, aki összes tartozását megfizette, s ez lesz cselekedeteinek utóhatásaitól való végsõ szabadulása. Örök reinkarnációinak körforgásától megmenekülve végre elérhet a Nirvánába, hová mindnyájan vágyunk. Már állnék fel, s kõsúlyú szívvel tellegetném az „istenvéled”-et, mikor egyszerre kitapintom a zsebemben sunyó ajándékot: valóban semmiség, és a nagy elfelejtésben meg is olvadt. „Hoztam neked csokit, rád fér, szükség van az energiára; csak némileg megfeledkeztem róla, hogy hová tettem, s a melegtõl összelapult...” Csaba elnézõn rám mosolyog. „Tedd csak ki a balkonra, a párkányra, most kint különben is hûvös van. És köszönöm!” (Te szegény nagybeteg, jól tudom, úgysem fogyasztod el, kóros étvágytalanság gyötör egy idõ óta.) „Hát akkor... – hajolok felé –, ha addig nem akadnánk össze, szeretnék nagyon boldog karácsonyt és új évet kívánni!” – s vigyázva arcához érintem számat, két csókot lehelek reá – viszonozná, ám csupán pilledten, kivehetetlenül; hogy mi is akarna ez lenni?; cuppog a levegõbe. Micsoda leírhatatlan kuriozitás, amint hozzásimulok, nem érzek sem betegbûzösséget, nincs verítékszaga sem, nem lengi körbe az élet-illat, de még az elmúlás szaga sem; kétségkívül csakis a Megvilágosultaknak lehet ily magasztos semmi-illatuk – azoknak, akik leküzdötték e lét s tér korlátait, s az univerzum, a mindenek fölé való emelkedés összetéveszthetetlen illattalanságába burkolóznak. Semmitõl sem függenek többé.) Hallottam, az indiai emberek azért rettegnek, mert nem lehetséges meghalniuk. Ugyanis mikor végre megértik az újjászületés tantételét, ráeszmélnek legbensejükben lapító félelmükre – hiszen eztán részükre a létezés 35

az öndetermináció fondorlatos kelepcéjévé lesz. Semmi elõl nincs menekvésük, cselekedeteik utózöngéi elérik õket összes elkövetkezõ életeikben! Mi meg e felfogás ellenpólusaként azért félünk, mivel meg kell halnunk. Viszont úgy olvastam egykoron, hogy örökös körforgásunkat a lét s folyamatos reinkarnálódásunk közt gyorsabban megválthatjuk, ha mostani életünkben valami konkrét, majdhogynem emberfeletti jót teszünk, vagy más úton-módon esik meg velünk oly esemény, mely befolyással bírt ezen ismétlõdés felett. Tételezzük fel – én ekképp értelmezem, s velem együtt mások is –, hogy váltságszerzõvé válhat akár egy rémséges, gyötrelmes betegség, s mind között kimagaslóan Csaba nyavalyája. A test halálát még három halál követi, melyek során elõször az életerõk oszlanak szét a világban. Ennek nyomában a vágyak, indulatok és érzések vegyülnek el a különféle lelki szférákba. Utolsóként a szellemi régiókban a gondolatok s emlékek szûnnek meg, s válnak újfent azon szellemi erõknek részeseivé, amelyekbõl elõzõleg kiváltak. A fennmaradó s újra születõ talányos, megmagyarázhatatlan magja maga az öntudatra ébredt ÉN. Csaba mindezeken áthaladt, s így vélem, elhagyott éltében lerótta a reá kiszabott penzumot, s most szabadon szárnyaló lelke már utolérte megérdemelt s kórja által megszerzett végsõ beteljesedését, a már említett Nirvánát. Kínjai felmentették a perpetuum mobiléhoz hasonló cirkulációból. Csaba méltósággal tudott meghalni. S erre gondolva vésõdhetne tudatunkba Epiktétosz dogmája is, hogy az elfogadás könnyebben megvalósuljon: „A dolgok közönyösek, se nem jók, se nem rosszak. A dolgokról alkotott képzeteink keltenek bennünk örömöket és bánatokat.” Épp ezért relatív mélabúnk. Repesnie kéne szívünknek – végsõ soron Csaba számára szörnyûséges kórsága üdvössége hordozójává vált. Tudom, vézna vigasznak tûnik majd ez; ellenben most gondoljunk bele az idõ tartamá36

nak viszonylagosságába, mely a megfigyelõ hollététõl is nagyban függ. Mindjárt érthetõbb s tûrhetõbb az e percben még szívtelenül, elvetemülten hangzó, mindemellett örömünket alátámasztó körülmény: míg gyászunk e sártekén csak meghatározott ideig van érvényben, ameddig szívünk utolsót dobban; addig Csaba világmindenség fölé emelkedõ lelke örökkön-örökké ujjongásban, boldogságmámorban fürdõzhet a kiérdemelt Minden Alól Felmentõ Végtelenségben. S mivel az idõ nem más, mint alárendelt mennyiség, van kezdete és végpontja; egyszer tán eljõ a pillanat, s a kozmosz állandó tágulása abbamarad, a mindenség elkezd összehúzódni, megalakul ezáltal a fekete lyuk, melyben az anyag sûrûsége egyre nagyobb, a nehézségi erõ pedig hihetetlenül hatalmas lesz, s az idõ e tájt elképzelhetetlenül lelassul – vagyis nem létezik többé; ha ez bekövetkezik – és nekünk most csupán e reménység marad –, ekkoron meglehet, mi is Csabával együttesen áradhatunk szét öszszekuszálódva, elementumainkra bomolva a határtalan megengesztelõdésben, az idõnélküliség édes, mindeneket feledtetõ s gyógyírt nyújtó gyönyörében. Ezek mind-mind pusztán szavak. Gabi bánja, arca akár a megtört gaztevõé, hogy nem búcsúzott el Csabától, s mindegyre epeszti magát, mintha saját lelke produkálna rémes lázálmokat az elszalasztott, meg nem tett történésekért, hogy vajon mivé is fejlõdhetett volna kapcsolatuk. Engem el nem múlón zavar a párkányzaton feledett édesség. Csaba csillagszóró-egyéniségét õrzi a három szoba. Az építmény. Papírlapok könyvek, szívek. Azért szerettük, mert hagyta, hogy szeressük. S perorációként Csaba lekiabálhatja nékünk kacarászva odafennrõl, már önmaga is az abszolútum, az egész létezõt magába foglaló és teremtõ részévé válva, hogy: a halállal kevesebb nem lettem! S abszolút szellemként, a szubjektív s objektív szellem fölött kibontakozott szférában mozogva lekacsinthat ránk: „Uralok

idõt, teret, dimenziókat!”; s ekkor a légben megcsillan egy emlék, és betölti a világot. Az égi csillagmécsek közt pediglen szikrázón mindahányszor kirajzolódik a királykékkárpit éji égboltozaton Csaba Útja, a Tejútrendszerrel vetekedõ Csaba-Ösvény. sipoly a pszichén ez az érzés meggyûlt bennem hiányod kihûlt szobádba újra bekerülõ morbusok látványa gennyedés a tudaton – nemléted horribilem in modum sajog

Dömény Andrea (1982) Dunaszerdahely. Ápolónõ. Novelláskötete: Szúrja namaszkára (Start könyvek sorozat 15. kötet, AB-ART, 2005)

Dömény Andrea novellájának közlésével

KANTÁR CSABÁRA (1978. XI. 2. – 2003. I. 15.) emlékezünk halálának 2. évfordulója alkalmából

Fiatal Írók Alkotótábora, Gombaszög 2000

37

STARTV VONALSTARTV VONALSTARTV VONALSTARTV VONALSTARTV VONALSTARTV VONAL

GUBO SÁNDOR

Civilizációs betegség Alig vártam már, hogy leszállhassak az utolsó elõtti megállón. Mint valami futó, aki elõtt száz méterrel fölvirít a célszalag, olyan lelkesedéssel másztam meg az ócska lépcsõket, hogy ebbõl a húgyszagú szürkeségbõl a felszínre jussak. Az egész napban az volt a legfárasztóbb, hogy még csak halvány fogalmam se volt, mi zavar, miért morzsolgatom az ujjaimat az asztal alatt, miért idegesít, ha a titkárnõ kedvesen rákacsint az egyik kollégára, vagy épp az, hogy a szemétláda körül gyûrött újsággalacsinok meg címkék hevernek. Amikor végül leléptem az intézetbõl, mintha a vállaimat lehúzó, bordáimat préselõ dolog alábbmászott volna, és most eszeveszetten sürgetné lábaimat. Csak egy öreg férfi sétált a blokk tövében, kék ballonkabátban és zöldesbarna, lapos barettben, hajának groteszken szertekunkorodó tincsei nyúladoztak a sapka alól, miközben a bokor leveleit tépkedte. Figyelembe se vett, mikor elmentem mellette, csak morgott valamit – az is lehet, hogy végig valami litániát mormolt az orra alatt. Fölkapaszkodtam a vaskorláton, kifújtam magam – igen, már csak tizennégy emelet választ el az otthon kriptahangulatú nyugalmától –, miközben ide nem illõ, különös kérdések környékeztek meg, például az, hogy tényleg rosszabb-e egy lábatlan embernek, mint egy teljesen ép valakinek, aki nem tud mit kezdeni magával. Még az is lehet, hogy anya végig tévedett, mikor a rokkantakról beszélt annakidején. A felvonó zsíros kézlenyoma38

tokkal tarkított tükrében nézem a pasast, aki arra vár, hogy a kabin zöttyenve megálljon. Alacsony, kopaszodó figura, sötét borostával meg ugyanilyen színû, tömött szemöldökkel. És a mûvésznõnek teljesen igaza van: „Nem rosszból, de magának tisztára olyan szemei vannak, mint egy kutyának.” Tisztára. Olyan beagle-bulldog keverék. Éppúgy tudnak viccesen nézni, mint komolyan. Persze a többség inkább bohócnak nézné ezt a pofát, mint egy archívumban dolgozó írnoknak. A fülke nyöszörgött, mint egy öregember, ha felállni készül. Nem bírt szabadulni attól az áporodott szagtól, amely benne kószált. Ki csodálkozott volna? A földön egy mocskos, gyûrt gumikacat, a sarokban szerteszét valami megszáradt folyadék foltja, meg egy évszázados, penészedõ pástétomoskifli-darab elkenve a lábam alatt. Ez már soha nem fog jobban kinézni, azt gondolom. Kilépek az ajtón, hallom, hogy a szomszéd ajtaja mögött monotonul morgadoznak valakik. Csak ketten laknak ott: bezárják az ajtót, aztán biztonságérzettõl melengetve tesznek ezt-azt háromszobás kis lakásukban. A helyére kell rugdosni a lábtörlõt, aztán átlépni a küszöbön és követni a példájukat. Ráfordítom a kulcsot, eltolom a kis reteszt – nagyrészt megszokott, gondos, ügyetlen kis rituálék, de így, izolálva az embert lecsillapítja az érzet: senki se juthat be, senki se árthat. Kell ez az érzet, legalább annyira, mint a cukor vagy a melegvíz. A múltkor például egy tátott szájú hullát találtak a liftaknában. Senki se ismerte: nem

ebbõl a lépcsõházból volt. Nem tudni, mi lett vele, azt se, hogy került oda. A fõkapun nincs zár, bármikor bejöhetett. Ennek a szürke, komor odúnak, ahova már évek óta visszatérek késõ délutánonként, megvan a maga eleganciája. A sötétzöld szõnyeg mintha még több nyomottságot árasztana, de az ósdi bútorok – itt-ott valahol mélyen roppan egy-egy porcikájuk – valami régirõl suttognak: elmúlt dolgokról, melyeknek már csak a hangulata él a barna könyvespolcok ölében meg a szerteszét rakott szobrocskákban és képekben. Egy kicsi, kifejezéstelenül figyelõ bronzkutya, egy letört fejû balerina magasba lendített kecses jobb karral, egy arcvonások nélküli lovas katona, egy állva aló óra, melynek sarkait ormótlanul nagy levelek és kopott madarak lepik el. Fölteszem fõni a vizet, és miközben hallgatom az égõ gáz egyhangú dalát, elõkészítem a cukrot, a kanalat, a spenótzöld csészét. Öreg csésze, azt se tudom, hol szereztem. Néha, fõleg az utóbbi idõben, nagyon jó belõle kávét inni. A rádióban zongoradarab megy. A lassú, kúszó dallam egyszerre nagyon szomorú, ugyanakkor baljós, mintha valami rejtõzõ veszélyre figyelmeztetne. Elképzelem a sárgult billentyûkön mászó ujjakat, öregek, gyûrtek. A fülembe erõszakolja magát a melódia. Nyugodt víztükör, amely alatt valami csak arra vár, hogy leránthasson a hínárba, ha túl közel hajolok. Az egész Lolóra emlékeztet. Talán azért vagyok hajlamos az ilyen pillanatnyi elérzékenyülésre és kedélyzavarokra, mert már nincs itt. Megpróbáltam úgy gondolkodni, mint azelõtt, mikor még nem volt, de fölösleges. Lolo. Azt se tudom, hogy hívták, csak annyit, hogy üdítõket árult meg saját magát a felsõ megállónál. Mindössze azért vettem fel, mert valamikor elképesztõ régen – hú, mennyi ideje annak már – pár hónapig együtt dolgoztunk. Kaját adtunk el az Ismeretlen Hõs terén, az északnyugati negyedben. Nagyon szerettem: az az ember volt, aki nagyjából az ösz-

szes gondolatomat – ha mindet elfogadni nem is tudta – megértette. Nem, nem volt az a látványosan együttérzõ, minden percben ölelgetõ típus, de láthattam néhány kósza félgesztusán, hogy nem vagyok neki közömbös. Érdekelte, mit miért gondolok, bár soha nem kérdezett rá. Valami módon mindig megfejtette. Hogy hogyan, nem tudom. Azt hiszem, jól ismerte az embereket. Sokan, még a barátaim közül is, tetves kurvának nézték. „Minden ember kereskedni szeretne a szeretettel. Még a terroristák és a kanálispatkányok is.” „És a Sátán?” – provokáltam. „A sátán egy mese, amit azért találtunk ki, hogy ráfoghassuk, amit a szeretethiány miatt csinálunk egymásnak. Így megy ez a kibaszott világ.” Ez volt a kedvenc szavajárása. Nagyon sokat káromkodott, ami nemigen illett puha, nyugtató hangjához. Érdekes kontraszt. Én meg örültem, hogy van. Azt gondoltam, hogy volt lényege eddig húzni a város végtelen, mocskos kanyonrendszerében. Aztán egy este nem jött haza. Nyakon szúrta valaki a földalatti állomásától pár méterre. Állítólag még sokáig élt, de amikor én láttam, már nem. Azóta visszafogtam az idealizmusomból. Most sok kérdést fel tudnék tenni neki. Vagy akár annak a ballonkabátos öregnek odalenn. Meg lehet a betontól betegedni? Tényleg élnek szörnyetegek a metrójáratokban? Azt a feketekabátos embert tegnap este a metróban tényleg csak álmodtam? Látnak minket a halottak? Nem tudom, miért van az, hogy mindig elfelejtem megcukrozni a kávét, pedig a cukros dobozt még ki is készítem ide az asztalra. Így nagyon szar az íze, nincs is kedvem meginni. Nem érdekel, honnan hozzák be. A rádióban már egy öregasszony beszél, hangja behízelgõ és ördögi, kikapcsolom. Most jobb a csönd. Hallom benne az elõbbi zongoraszámot. Az ablakon beles a szürke felhõréteg és a szembenálló lakótelep, üres balkonaival. Most még madarak sincsenek. Nem akarok depressziózni, mint egy tizen39

éves, ezért mielõtt feleslegesen ideképzelnék dolgokat, kihörpintem a kávét és végigterülök a konyhai gaucson. Csupa morzsa. Nekem kényelmes. Még hallani, ahogy valaki a tömbök közti kicsiny utcában kiabál. Trappoló lépések zaja. Aztán a lakás elringat, erõs kávé és öreg bútorok szagával. A legtöbben azt mondják, a koffein ébren tart. Hát nekem ez sose válna be. Egy pillanat: talán már most is félálomban vagyok. Ha nem ismerném a valódi helyzetemet, megesküdnék rá: arccal lefelé süllyedek valami halvány, lilás-kékes vattaszerû ködbe. Épp csak nem érzem az emelkedést, de úgy vélem, ha kinyitnám a szemem, látni fogom: a dívány és a plafon között lebegek. De nem tudtam megcsinálni. Aznap nyilván azonnal elaludhattam, mikor hazajöttem a munkából. Ejnye, gondoltam, manapság egyre gyakrabban fordul elõ, hogy percek esnek ki az emlékezetembõl. Például azt még tudom, hogy amikor bezártam az ajtót, arra a hullára gondoltam a liftaknában, de tovább… Civilizációs betegség. Valamikor régen a munka csak testileg döglesztette ki az embereket, újabban fõleg az idegeire tehénkedik rá. Nagyon össze voltam gyûrve, kényelmetlen moccanásokkal fölsegítettem magam a gaucsról, álltam, hogy a szemem szokja a sötétet, aztán odabotorogtam a fekete kapcsolóig. Elég vacak a lámpa itt a konyhában, úgy pislog, mintha minden percben ki akarna dögleni. Szar ügy, de nincs idõm kicserélni. Karórám szerint éjfél múlt tizenhét perccel, és el kéne rakodnom, mielõtt rendesen ágyba teszem magam, mert elég csúnya a hadi helyzet a kisasztalon. Tegnap így hagytam volna? Egyre furcsább dolgokba botlok mostanság. Már-már ijesztõ. Megint itt van például ez a zöld csésze, talán még az Alsóvárosból hoztam, és azóta a szekrény hátuljában gyûjtötte a port. Hogy mi a fenét keres ez itt, nem tudom. A múlt pénteken is elöl volt, pedig, ha mindjárt fejemre szakad is a plafon, akkor se 40

emlékszem rá, hogy elõvettem volna. Mondjuk így: biztos, hogy nem vettem elõ. A fotelba ültem, belelapoztam a napilapba. Valaki – azt hiszem, a postás – egy halandzsa szót firkantott a lapszélre: Lolo. Gyermekded, táncoló betûkkel. Miért pont „Lolo”? Mi akar ez lenni? Vagy megint csak basztatják a magamfajta önmagát agyonhajszoló átlagembert? Vagy itt próbálja ki, ír-e még a tolla? Ja, nem az övé, annál könnyebb lélekkel csinálja. Nagyon fáj a fejem. Azt hiszem, ezt a kísértõ csészét már nem a szekrénybe teszem. Még ki talál jönni újra. Talán kidobom a balkonon. Elalvás elõtt bezárom a hálószobaajtót és még utoljára megbizonyosodom róla, elérem-e az ágyból az éjjeli lámpa kapcsolóját. Néha úgy érzem, a világ tele van szellemekkel.

41

A visszajövõk Mihelyst felértünk a dombra, feszengeni kezdtem, és az se segített, hogy az arcomba nevetett és ujjával piszkálódón megbökte karomat. Máskor felkaptam volna, röhögve azon, ahogy visítozik, de akkor semmihez se volt kedvem: se hozzá, se a zöldes domboldalhoz, se a fûszagú levegõhöz. – Te olyan vagy, mint aki egyik napról a másikra megöregedett – csóválta a fejét, miközben néhány lépésre lemaradt, hogy megfigyelhessen valamit a földön. – Fáradt vagyok – homlokom száraz volt a tenyerem alatt. – Most igazán tarthatnád a szád egy darabig! Megrebbentette vállát, szeme alázatos beleegyezést küldött felém, én meg utáltam, hogy megint megsajnálom, az lett volna a legjobb, ha máshol vagyok. – Lóhere! – kuncogva lehajolt, belecirógatott az élénkzöld gomolyba. Elõször azt gondoltam, valamit talált a gazban, azért mosolyog olyan meghitten. – Õszintén csodállak – mondtam szikáran. Hadd érezze, mennyire nem gondolom komolyan. – Mintha semmi se jutna eszedbe. Mintha hopp, el is felejtettél volna mindenkit. Mondjad csak, hogy a jó Úristenbe, hogy nem borzaszt ez a hely? Akkorra már leguggolt – szerintem tényleg keresett valamit a pici szárak között –, mikor azonban rákiáltottam, felemelte a fejét. Sötét, fénytelen haja apró gubancokban fodrozódott. – Mi a baj? Miért haragszol rám? Nagyon szerettem benne nyugodt hangját. Tényleg. Talán ezt szerettem rajta a legjobban. Tán nem. De akárhogy is volt, néha dühített rendíthetetlensége. – Hát a szentségit neki, úgy rohantunk el 42

innen félálomban, hogy ide soha nem jövünk vissza… Azt mondtad, többet nem akarod látni ezt a helyet. Na, már rémlik? Bertrais meg Jacopo… Jó, istenfélõ emberek nyírták ki õket. Ha kíváncsi vagy, hát láttam is, hogyan. Menekültek a lovasok elõl. Csak nem volt annyi szerencséjük, mint nekünk. Szomorúbb lett: kékesszürke szeme mintha teljesen elszürkült volna. – Nem akartam visszajönni ide. Semmikor. Ez igaz. – Valahogy mégis itt vagyunk… – kezdtem szánni, és ez valamelyest elfeledtette velem, hogy haragszom rá. – Én már alig emlékszem. Olyan, mint egy dolog, amire gondoltam, de nem történt meg… – mintha elérzékenyült volna. – Szinte semmire se emlékszem. Csak arra, hogy féltem és nagyon álmos voltam… Nekem azért cseppet több maradt vissza belõle. Imitt-amott egy ócska ruhás, megszaggatott hulla a domboldalon. Sötét foltok a félig kitaposott füvön. Meg hogy jöttek a lovasok. – Tudom, hogy féltél, de ki nem félt volna? – a karomra tette kezét lassú, zavarodott mozdulattal. – Jó, hogy féltél. Nagyon jó. Ránéztem, azon voltam, hogy magamhoz húzom, aztán meggondoltam magam. Letépett egy kis virágot, az ujja köré csavarta. – Virágocska! – bökte meg az apró sziromfejet. Jókedvû lett. Messzebb az ég alján szürkés felhõk gyülekeztek: vihar lesz. Az elõttünk öblösödõ keskeny völgy mintha kisebb lett volna, mint akkor: mi több, az egész vidék mintha zsugorodott volna. És üres volt. Fû, virágok, dongó rovarok. Rajtunk kívül sehol egy ember. Már

kezdett jól menni minden. Messze az otthontól, mindenkitõl, aki lefogta a kezem. Akiket gyûlölök, halottak vagy távol vannak. Csak ide nem kellett volna jönnöm. Hülye voltam, hogy hallgattam rá. A vállamra csúsztatta kezét. Sejtettem, hogy nyugtalanítom. Így jó. – Mit vagy ilyen? Mit gondolkodsz nem létezõ dolgokon? – Mi az, hogy nem létezõ? – pofon akartam csapni hirtelen szemtelenségéért. – Meghalt mindenkid, te meg azt mondod, nem létezõ? – Igen – rebegte –, meghaltak. De az régen volt. Már semmi sincs belõle. Ha rimánkodnék utánuk, azzal még nem tisztelném õket. Akire szükségem van, nem halt meg. Akkor már tényleg meg akartam ütni, de aztán belém vágott: igaza van. Hát ez nem igaz. Nem tudtam felelni, és gyûlöltem, hogy olyan hirtelen vagyok. Többször is nekifogtam, de egy szót se tudtam kinyomni magamból. Legyõzött. – Ez már egy más hely. Nézd, a romok teljesen eltûntek. Semmi se maradt itt! – kétségbeesve próbált meggyõzni, a domboldal felé mutogatva. Valami volt benne. A fû kicsit érettebb, beszórva virágfejekkel, mintha sose lettek volna itt azok a bódék és a száraz kazlak. Csak a halott arcok néztek még valahonnan a pázsit alól. Mindent megtettek, hogy ne felejtsék el õket. Letépegettem néhány apró gyomot, összefogtam õket, és csiklandozni kezdtem az orra alatt a csokorral. – Jaj! – elkapta a fejét, csapkodni kezdte a kezem. – Ne csináld. Tudod, hogy csiklandós vagyok, úgyhogy hagyjál. Máskor még inkább rátámadtam volna, de most nem volt türelmem. Visszahúztam a kezem. A csokor lepottyant a lábujjaihoz. Kinyújtottam a lábam: a hosszú gyaloglás kifárasztott, és ezt csak most vettem észre. Õ nem tudta, mivel járjon a kedvemben. Ujjaival gyengén megnyomogatta ideges görcsben feszülõ vállamat. Fárasztott a gyengédség – azt

hiszem, a magamfajta csürhének – igen, így nevezi az ápoltabbja – néha szüksége van erõszakra, vadságra. Ritkán, de olykor hiányzik. Hogy levegye a kezét, hanyatt dõltem, tagjaim nyújtózkodva a földnek nyomtam, szívtam a növényszagú szellõt. Egy apró bogár csiklandozta lábaival az arcom: nem zavartam el. Teljes csendben volt, ez kicsit megzavart. Felnéztem. Ott volt még: tanácstalan mélasággal bambult rám, haja arcába lógott. Mosolyognom kellett. – Ne nézz. Lehet, hogy nem is dühítettél fel annyira, mint gondolod. Biztos nem. Ha például becsukom a szemem… Akkor bizony szinte megcsiklandott a hûvös szellõt legyûrni igyekvõ napmeleg. A köröskörül nyüzsgõ dongás meg egy vijjogó madár valahol fönn… most ébredek föl, és ott leszek a város mögött, ahol a tavak vannak, öreg fák fognak bámulni a méla tízéves fiúra, aki azt álmodta, hogy már meglett férfiként megtér a párjával egy olyan helyre, melyrõl megfogadta: a levegõjét se szívja többet. Sánta egy gondolat, biztos az õ okvetetlenkedései rakták a fejembe. – … van? – Tessék? – kérdeztem. Észre se vettem, hogy beszél. Vagyis hallottam valamit, de anynyira természetesnek vettem, hogy magának mormog, hogy meg se próbáltam ráfigyelni. Lehet, hogy hiba, de ez van: ha sikerül kellemetlenül meglepnie, kegyetlenül konok vagyok vele. Talán mert nem tudom megütni. De neki mindegy. Azt gondolom, az se venné el a kedvét. Akkor se sírna. És ez… ez azért jó. Más nõt el se tudnék viselni. Ha nem is közlöm magammal, kell. – Még egyszer mondd, utoljára – kértem, mert másodszorra se tudtam ráfigyelni. – Hihetetlen vagy! – nevetett. – Az ember azt hinné, hogy egy ilyen szõrös barbár csak verekedik meg szlopál, közben meg annyi gondolat küzd a fejében, hogy csak harmadszorra tud figyelni. Csak azt kérdeztem, mi van, ha becsukod a szemed? 43

Elkaptam a kezét, magam felé húztam. – Mit csinálsz? Nem errõl beszéltünk… – Ez végül is nem baj. Vagyishogy mindegy, mirõl beszéltünk. Akkor is csak egyvalamihez van kedvem… – Ocsmány dög! – hangosan kacagott, néhányszor mellbe vágott. – Mégiscsak barbár vagy! Én meg azt hittem, okos dolgokon gondolkodsz… Okos dolgok, az… lerántottam a fûbe, ráfordultam, bal karomat benyomtam a feje alá, beleszántottam a hajába, mardosni-nyalogatni kezdtem a nyakát meg az állát. A szoknyát ráérünk feltolni. Addig játsszunk egyet. Egy ideig még észleltem fülembe csapongó kuncogását, bõre kesernyés ízét. Aztán mintha enyhén dobogni kezdett volna a kezem alatt a föld. Mint egy gyors, ijedt, gyenge szív. Akkor… Az esõ épp elállt, hajnalodott, tudom. A fáklyák lobogtak. Csodálkozás. „Ilyenkor, itt?” Két mérges-gúnyos, világoskék pillantás néz fentrõl. „Mondtam, hogy még beszélgetünk, te lovakkal baszó parasztgyerek! Dúljátok szét ezt a mocskot! Fölégetni egész sátáni szemétdombot!” Rövid diadalérzet volt, mikor lerántottam a lóról, és arccal a sárba esett. Égett minden. A lovasok nõket vittek. A sár vörös volt. Bertrais. Szeretetteljes, dundi arcú fiú. Lehányta a lábát, sírt. A pajták felé akart menni, de az a kékszemû utolérte. Okádva halt meg, istenem, mint egy disznó. Egy halott öregasszony égett a szalmaboglyákon. Meg Jacopo ordítása, mikor utolérték a lovasok. Erre emlékszem. Nem védekeztem, nem akartam segíteni se. Csak egyvalakit kerestem, hogy átkapjam a derekát, felemeljem és tûnjek vele a jó fenébe. Akkor aztán kereshet az a kék szemû ifjonc. Hogy is hívták… nem tudom. Nem volt rossz ember, csak elvakult. – Mi van? – nevetett, felébresztve. – Mintha valahogy lohadna a lelkesedés, uram! – Dehogyis! – mosolyogtam rá, belebambulva a szemébe. Sok kicsi kékes és halványszürke szilánk – meg mintha valamicske zöld 44

is lenne. Szembogara fel-le ugrált, mint a megijesztett állat. Szép. Mennyire hogy az. – Most mi történt? – teste ismét feszengeni kezdett, de nem úgy, mint akkor, mikor megrohantam. Mint aki szabadulni szeretne. És aztán a messzeségben, épp csak észlelhetõen én is meghallottam a paták dobogását. – Õ? Az a barátod? Aki meg akart ölni minket? – kérdezte, remegett. – Nem lehet – mondtam. – Egy utazó. – Egy utazó… Egy utazó. Más nem lehet. Ráhajoltam a szájára, hogy ne legyen ideje ellenvetésre. Utazó. Valahogy viszont, mint egy sásban bújó vékony mérges kígyó, ott kúszott fejemben egy bizonytalan gondolat. A kék szemû vitéz. A barátom. Hát visszatért õ is.

Gubo Sándor (1986) Dunaszerdahely. A Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karának elsõéves vallástörténet-hallgatója.

45

Tikkelés

BARANYOVICS BORISZ

A Jel ...a csillag meg csak villog ott fölötted. Befödted az eget a tudással, Amit kerül-fordul, lépten-nyomon Nyomnak beléd, mint a kálium-injekciót. Te meg adod tovább: ez a vetület Gondolatok, mik elvetélnek másé a kerület; Odébb löknek. Felismerni más helyzetekben a játékszabályokat, Tudni a mozgást, nehogy elcsússz a moszatokon. Kell egy – szemiotikailag is elismert – jel.

‘A’ nap Mobil csörög, ébredsz› Rohanás kapkodás Száguldás fejetlenség Káromkodás Sietség fejvesztettség Összevisszaság Uralkodik el A tömegen Hogy nagyfokú Félelemmel párosulva›

A Titicaca tavi tektitek taktikai titoknokának tikkasztó titkai.

A tükör mögöttrõl 1. Hamisít (ás), (vány) Vény (elrablás) Ás-ás, Szása. Más a kásája, Ma másé lett – ásított a más élet. Újra feléd, (feléled) csak a felelõ fele feje fölé. 2. Néha igazabbá (idegessé) tesz a szesz A tükörnek is két oldala van, Holnap úgyis lesz, ami lesz. Még nem jött el az emlékezés... Más miatt fütyörésznek a részek a városban. 3. A kutyák meg egy szigeten összegyûjtve várják, Hogy szabadon engedd õket. Szenvednének, de a vérengzõnek híg a vére Zárkózz be a tükör mögé és figyelj!

Állítod be a mobilt az ébredés kívánt idõpontjára És az asztmától fuldokolva bújsz az ágy alá. 46

47

Te meg hagyod

Lépcsõn ülve

Füstön át szabadságimázs. Vallás váltás villás reggelire, Telibe találtad a fehérben a sárgát; ...Mert a Dalait, a lámát már senki sem kéri, Hogy dalait százával énekelné ki... Mások a kellék; – kezdetben kellenének, Kezedbõl kikelnének, Nem érzi csak a lélek A meg nem csapott ütéseket az arcon. Nem számolja már a telecsapolt korsókat Orsóra tekerik lassan és elnyújtva az agyad –

Budapest bérházai bámulnak rám. Békésen állnak – tátom a szám – Mint idõben egy támpont. Távoli a világos valóság innen a ködös körfolyosóról. Kis közösség bebújva a szobákba a kályha mellé hallgatja, hogy ropog

A

Fogsorod, Mielõtt lefekvés elõtt csavarsz még egyet a fogszabályzón.

– Te meg hagyod.

Tûzijáték egyszer aztán mindörökre véget ér a tûzijáték... a lármazápor elül, és megkezdõdik a csendes bûnimádat – megszületni, éldegélni, szûnni vágyak elvesznek, majd kéjt kívánnak behorpadt ágyakon.

Baranyovics Borisz (1986) Párkány. Az ELTE-BTK magyar–néprajz szakos hallgatója.

Dobozból az Égre Késõn ébredsz. Elhúznak, mint a rétest. Kinyújtózik az édes krémes egy más gyomorban. Télnek idején benn egy dobozban felnézel az égre: Hogy hull a hó a fejedre – a villamos meg fékez. Az éket meg egyre nagyobb kalapáccsal ütik az emberi lelkekbe. 48

49

RAVASZ MYRTIL

Magamba zártalak, majd kulcsom vesztettem esõ kopog ernyõmön elnyomva könnyeim hullásának amúgy is alacsonyabb tartományú frekvenciáját. szobrozok kapud elõtt, ütöm, öklelem a vasat, míg bõröm legmélyébõl vér serken. mazochizmusommal próbálom magamra irányítani figyelmed, de te nem vagy vevõ ilyetén játszadozásra; esetleg nem is tartózkodsz ott benn, ahol meleg van és szobád centrumában a tábortûz nem éget. közben a felhõk, elõre nem látható ideig, berekesztik a sírást vagy pisilést. nézõpont kérdése (mondanád te) vérem persze átalakul s elszáradt hámként pereg ki ujjaim közül. bezárul a homokóra ideje is – elfelejtetted megfordítani – mindegy a szél már lefújta tetejét, 50

benedvesedett tartalma paralizálva, tehetetlenül rostokol üvegbörtönében akár csak én, bõrig ázva

Könyvekkel... ...veszem körbe magam. S vagyok szobám intellektuális szemétdombján kapirgáló kiskakas, ki gyémántját keresi.

Menekülés AZ ÁLOM ÁLLANDÓSÁGA EGYENLÕ A REALITÁS ÁLLHATATLANSÁGÁVAL

dead end A fal, amelyet meg kell mászni, túl magas. A hegycsúcs viszont elég elérhetõnek tûnik. Néha. A hajam vizesen jobban áll, mit kifújatva És sminkem helyett két folt virít arcomon. Baleset. Megesik. Kicsi a konyha. Félek, mert azt hiszem, síkságom lejtve Elindul s belezuhanok valami Fura szakadékba, Ahol Ammit, az egyiptomi Halottzabáló fogad, mert szívem Feldöntötte a mérleget S a toll is messze repült már. Pedig szélcsendet tapasztaltam Akkor rég... Dátumomról leszaladt a rag, Éjfél van, A megszületett idõ visítva Tölti be ûrömet. Térelnyelõket használok csillagutamhoz én is, Kavargó porfelhõt hagyva magam mögött, Az anno tartományban. Meztelenül állok a tükör elõtt, Múltam titok-lényei suttogás-lepelbe Öltöztetnek s rám aggatva árnyból szõtt Béklyóik, Vigyorognak hetedik pecsétemen. 51

Rigor Mortis

Ravasz Myrtil (1982) Dunaszerdahely. Az olmützi Palacký Egyetem filozófia szakán angol és japán nyelvet hallgat.

Bámulok ki a fejembõl Mereven. Görcsös testtartásom kompenzálandó, Embertömegek sodródnak a minden-igenlés árjában, Beletörõdve a változások megváltoztathatatlan mivoltába; Bólogatva, mint autóban a játékkutyák. Hoppá, képzavar: az ember nem állat, ugyebár (legalábbis egyesek szerint) és képes újítani Ha akar De inkább nem Mert így kényelmesebb. Nyakizom-gyakorlat: Le-fel jár a fej Perpetuum mobile Gondolkodás-megtagadás

Csillagokig látnék...

Azt hiszem, én inkább Meg sem mozdulok – Rigor mortis.

ehelyett borul az ég s rám hugyoznak a fellegek * ehelyett plafonon dübörgõ lábakat hallgatok s dobozházamban rekedek

52

53

a halál meg én

KACSINECZ KRISZTIÁN

jelek

kétsoros

piszokban fetrengõ hetvenhét éves nõ

gyilkol a szél mint az acél

törött tõr és turul hét csillag elgurul

fekszel a porban gyerekkorodban

tizenhárom sebhely eltépett kereszttel

nézted a holdat haját befontad

háromarcú isten lelke egynek sincsen

a villamoson gyilkos oson

egyetlenegy angyal égõ vörös hajjal

megfagy egy csillag árad a vérszag

tizenhét évesen

ülök az istenek kövén a halál meg leül mögém

hátranéznék, de nem lehet a halál a pincérnek integet

nézem az égõ tornyokat a halál verseket mondogat

odanyújtja a számlát a halál a falon is átlát

írok valamit a porba korog a halál gyomra

nincs sok bûnöm és mégis a halálnak ennyi elég is ülök tovább a kövön a halál feláll és köszön

keres a halál mindjárt megtalál

Meghalok véresen Tizenhét évesen

gyorsabbnak lenni ennyit kell tenni

Sírnak majd utánam? Végzem a kukában

csikorog a fék véres a kerék

Lesz szép ravatalom? Majd a szeméthalom Fehér volt az ágyam? Amíg vért nem hánytam Lesz virág a síron? Nõ majd egy-két szál gyom Nyugodt lesz szellemem? Bosszút áll mindenen 54

Kacsinecz Krisztián Érsekújvár. A komáromi Selye János gimnázium diákja.

55

GUBO GABRIELLA

GUBÓ BRIGITTA

Elmerülve

Álszentség

Elmerülök vadul fodrozó hullámaidba, S mint a fuldoklók, én is csapdosok, Próbálok levegõt venni – a víz tör orromba, Majd elönti tüdõm is, s tudom, megfulladok.

Oly elérhetetlennek tûntél számomra Ahogy a közöny kiült arcodra S ridegséggel viseltettél irántam Mikor ajkad titokban megkívántam

Vonz a felszín, hogy ismét fellélegezzek, De ha feljutok is, úszni már nincs erõm. Inkább cseppje leszek a vad tengernek, Hullám leszek, mi csapkod vakmerõn.

Vérem küzdött a tompa elutasítás ellen Forrt lekem, izzó parázs szította bennem A kényszert hogy szerelmedért harcolva Tagadjak istent s érvet, önmagamat hazudtolva

Hisz még élek, s tudom, lenne szabadulás, De menekülni nem akarok. Önszántamból elmerülök óceánodba, Mert tudom, a parton szomjan halok.

De mit keserû átéléssel játszom, az is csak egy szerep Hogy magaménak tudhassam a végén buta szerelmedet Mi idáig kínzott, csak a dac és ösztönök uralma Elenyészett, hisz rátértél általam kiszabott utadra.

Esik Mintha a körülöttem lévõ ezer meg ezer részecske Önálló életre kelne S monoton zúgásával lázadna a lét ellen Az egekig szökni, elérni a végtelennek tûnõt Majd puszta dacnak álcázott kényszerbõl alá-esni S lemondani a határtalan határok szabta erõrõl Gubo Gabriella Dunaszerdahely. A pozsonyi Duna utcai Magyar Tannyelvû Gimnázium harmadik osztályos tanulója.

56

Egyhangú lett mostanság az élet A régi rosszat is csak most látom igazán Mi idáig vezette tettem A sodrás most végleg alázúdul bennem

Gubó Brigitta Besenyõ. Gimnazista.

57

RÁCZ BOGLÁRKA

Tél hó takar ó!

Kétségbeesve „megint ugyanaz van: a tegnapi élet...” koffein és nikotin reggelek szemem homályt porlasztani próbál két gondolat közt gondolkodom tehát * Lövétei Lázár László Szeptemberi zsoltár c. versébõl

Veled (A. Tamásnak) valami mosolytalan-mosolyteli váltakozás (ünneprontás s ünnep örökös készenléte) körénk fodrozódott sejtelmes szótlanság tekintetpárbajok megfejtetlensége

négy sor a télrõl tavasztalanná rozsdásodtak a városok sistergõ homályuk hallgatom, nézem cigire gyújtok gondtalan decemberi hóesésben 58

Rácz Boglárka (1986) A füleki gimnázium végzõs diákja.

59

KÕ KÖVÖN KÕ KÖVÖN KÕ KÖVÖN KÕ KÖVÖN KÕ KÖVÖN KÕ KÖVÖN KÕ

CSANDA GÁBOR

A(z olvasásnak kitett) légy és a semmi Többszörösen is reveláló Ardamica Zoránnak az a Szõrös Kõben megjelent terjedelmes írása, mely a Farnbauer-életmûhöz egy magát az összegzések hiányában szintézisként meghatározó tanulmánnyal közelít. Ebben (Gondolat mint beszédmód. Szõrös Kõ, 2005/5., 54–73.) Az ibolya illata címû könyvet nevezve Farnbauer pályája csúcsának, a szemléltetõ verselemzéssel megrajzolt pályaív összefoglalásaként, költészetének jellemzõit kimutatva „enciklopédiakísérlet”-ként vizsgálva a regényt ilyen végkövetkeztetést von le: „Költõnk regénye és teljes életmûve olvasatomban egy agy.” A tanulmány feltáró jellege módszerébõl adódik: vizsgálandó tárgyához érveit a szerzõ verseinek – megjelenésük kronológiáját választva taglalásuk rendezõelveként – szoros olvasatából nyeri. S ezzel egyszersmind újramozgósítja a Farnbauer-verseket, más irányból, mint Zalabai Zsigmond, aki fontos verselemzõ portréjában (Uõ: Verstörténés. A szlovákiai magyar líra újabb nemzedékei 1970–1988. [Folyamatrajzok, pályaképek, portrék, adalékok] Kalligram, Pozsony, 1995, 278–292.) a tipizálás tartalmiszerkezeti keretei közt vizsgálja Farnbauer verseit. (Esetenként olyan kevésbé körülhatárolható és poétikailag sem termékeny típuskategóriákkal, mint amilyen

60

„a közepes terjedelmû szövegek csoportja”. Ardamica különben a Zalabai-olvasatot is megfogalmazza viszonyulását, s például annak kategóriarendszerével szemben fenntartásának is hangot ad.) A két, egymástól megjelenésük idejét tekintve évtizednyi távolságra levõ dolgozat legfeltûnõbb közös vonása – azonkívül, hogy mindkettõ a szerzõi „világ” fejlõdését igyekszik megragadni és idézetekkel alátámasztani –, hogy az életmûnek egy szûkített változatát vizsgálják. Ardamica figyelme a versek tekintetében fõként a Próbaút antológiában (Madách, Bratislava, 1986) szereplõkre terjed ki azzal az indoklással, hogy a szerzõ „dinamikusabb fejlõdési íve az antológiáig tart, s ettõl kezdve viszonylag kiegyensúlyozott”, Zalabai pedig – tanulmánykötete címének megfelelõen – nem foglalkozik Az ibolya illata címû regénnyel, meg sem említi. De az Ardamica-tanulmány abban az értelemben is feltáró, hogy érveinek kifejtéséhez, legalábbis a bizonyítás pragmatikus szintjén, hasznosítja az életmû egy-egy jelentõs részterületének értelmezését nyújtó és ezek újraolvasását kezdeményezõ legújabb tanulmányokat is. Történetesen a H. Nagy Péter összeállította és szerkesztette kötet (Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs [szlovákiai] magyar iroda-

lomról. Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum, SomorjaDunaszerdahely, 2003) Farnbauer-blokkját, ennek négy tanulmányát – Csehy Zoltán: Permanens szövegmozgás és kombinatorikus rend; Benyovszky Krisztián: Illatfelhõk. Farnbauer Gábor Az ibolya illata címû könyvérõl; Beke Zsolt: Uruborosz és spirál; Vida Gergely: Az én és az „õ” mûve. Másság és szubjektum kérdésköre Az ibolya illatában. Nem mellékesen feltáró jellege nyomatékos abban az értelemben is, hogy A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 (Madách-Posonium, Pozsony, 2004) és elõdje, A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 (Madách-Posonium, Pozsony, 1997) Farnbauer-szócikke közt éppen csak a Farnbauer-irodalom bõvítésében tapasztalható különbség, a szóban forgó négy kiváló tanulmány csak a regisztrálás szintjén változtat a lexikonösszegezések nyújtotta Farnbauer-képen. A teljességhez talán hozzátartozik az is, hogy a lexikonok egyike sem utal Zalabai Farnbauer-portréjára, míg Ardamica Zorán tanulmánya, nyilván megírása idejébõl következõen, Németh Zoltán e téren ugyancsak megkerülhetetlen tanulmányát (A határ fogsora: a szöveg mint túlzás. Uõ: A bevégezhetetlen feladat. Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába.

Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2005, 109–124.) nem veszi figyelembe. Bezárólag: a föntebb említettek egyike sem reflektál Mészáros András „olvasói kaland”jára (N. Tóth Anikó kifejezése), a Fantazmák a fantazmákról címû szövegre (Uõ: A filozófia határvidékén. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1996, 100–109.), amiként Duba Gyula ennél is áttételesebb Farnbauer-átirataira. (Uõ: Agydaganat. Kalligram, Pozsony, 2000, 174–183.; kötetének címét is az egyik Farnbauer-versparódia címe adja.) A reveláció közvetlen ösztönzöttje ez a rövid reflexió is, mely egyetlen Farnbauer-vers értelmezéseihez kíván adalékul szolgálni, önmaga esetlegességét sem kizárva. Kiváltója az Ardamica Zorán írásában szereplõ versmozaikok és a hozzájuk tartozó kommentárok egyike, melyet érdemes teljes terjedelmében idézni, rövidsége okán, de azért is, mert teljes terjedelmében magába foglalja az illetõ Farnbauer-verset. Íme: „A légy és a semmi költõnknél ritka szójátékra épül. T mássalhangzót helyettesít be az alakilag hasonló szavakba, így alkot új összetételeket és szókapcsolatokat, ill. így többértelmûsíti a jelentéseket. A filozófiától viszont még mindig nem vonatkoztat el. Vallomásos jellegrõl szó sincs. »létre csaltak létkerítésen át létcsõn fel hová ez a létra meglételtek létfene kínoz lét szíves«

A címben szereplõ légy is inkább a létige felszólító módú egyes szám második személyû alakja, mintsem rovar, akirõl – a cím ilyen olvasata is reális lehetne, ha nem ez a vers állna utána – a költõ egy mesét készül mondani. Ám Farnbauer relativizmusában bízva ez csöppet sem biztos.” (Gondolat mint beszédmód. i. m., 59.) A természetes szövegkörnyezetébõl, a versmozaikok és a hozzájuk tartozó kommentárok sorából kiemelt rész vázlatosságában is számos olvasat elindítását ösztönözheti, és az inspiráló felvetések bármelyike termékeny poétikai párbeszédbe hozhatja nemcsak a Farnbauer-líra egyes darabjait, hanem tágabb kontextust feltételezve akár más életmûvekéit is. Számba vételük és kifejtésük meghaladná e reflexió adalék jellegének kereteit, így hát következzék csak az idézett vers továbbolvasása. Az egyik olvasat az Ardamica-elemzés nyitó mondatainak értelmében tekinthet a versre, s eszerint: „A légy és a semmi költõnknél ritka szójátékra épül. T mássalhangzót helyettesít be az alakilag hasonló szavakba, így alkot új összetételeket és szókapcsolatokat, ill. így többértelmûsíti a jelentéseket.” Ekként az elemzõ tekintet alighanem a vers elsõ során akad fenn, hiszen a nyelvismeret hajlamos visszaírni a szókapcsolat elsõ szavát olyanná, amely a rögzült képi kifejezéshez vezet: lépre csaltak. Így visszapillantva a címre, annak elsõ fele is azonnal értelmet nyer: a ráció a légy és a lépre csalás közt közvetlen kapcsolatot állít fel. S mindehhez csak

egyetlen betût kellett egy másikra cserélni – avagy a szerzõ általi behelyettesítés ellenkezõjét, a visszahelyettesítést elvégezni. A második sor ennek alapján már könnyebben rekonstruálható az értelem és a nyelvlogika számára, persze, nem mechanikusan, hiszen a t visszahelyettesítése p-re nem eredményezne az eredetinél értelmesebb szót. A c ellenben igen, így a kapott eredmény: léckerítésen át. A harmadik sort ismét az elsõben alkalmazott betûcsere állíthatja helyre: lépcsõn fel. A negyedik nem szorul kiigazításra, marad változatlan az eredeti: hová ez a létra. Az üresen hagyott sor utáni pár elsõ sora (egyetlen szó) próbára teszi a kombinatorikus megfejtõ igyekezetet. Az egyszer már dzsókerként bevált c nem tartható nyelvileg helyesnek (leléceltek még csak-csak van, de megléceltek nincs), így az algoritmus az egyetlen helyes meglékeltek szóalakhoz vezet. Párján azonban végrehajtható az egyszer már bevált operáció, a t p-vel helyettesítendõ: lépfene kínoz. Az újabb sorkihagyás után már csak az utolsó sor van hátra: itt a t helyébe gy kerül (légy szíves) — és a címre felpillantó tekintet akár nyugodtan pontot is tehet e „szoros olvasás” végére. Eszerint a verset így lehetne összegezni: a költõ betûcserékkel és -behelyettesítésekkel kitágítja a vers jelentéstartományát. A szokatlant, a betû- és szójátékot teszi meg a vers szervezõ technikájának, s ez az eljárás szándékosan nyelvkisiklató, tudatosan naiv – mintha a költõ valóban mesét mondana. Rejtett képei (léckerítés,

61

lépcsõn fel) és a verszáró lét szíves imitált pöszesége gyermeki világ- és nyelvlátást is sejtetnek. Közbevetõleg: nem árt figyelemben tartani, hogy az értelmezés menetében, amiként Ardamicáéban is, a tekintet átsiklott a címen, hiszen csak így érvényes a t mássalhangzó általános behelyettesítõ szerepe: a címben épp ellenkezõleg ez a t helyettesítõdik. Továbbá: a cím reflektálatlansága annak maradék részét, „a semmi”-t is rejtve hagyja. Bár azt sem árt szem elõtt tartani, s erre Németh Zoltán említett tanulmánya kellõ elméleti (Jonathan Culler-i) háttérrel szolgál, hogy »mint a legtöbb intellektuális tevékenység, az interpretáció is akkor érdekes, ha extrém«. Hasonló szempontokkal számol Mészáros András említett Farnbauerolvasata is: „Mit tehet a recenzió? Ez félreértés. Eltévelyedés.”, és tovább: „Bele-gondolkodás mint mellégondolás.” S óvakodva bármiféle összegezéstõl, alkalmasint amellett (és a szélsõséges mellett is úgy) lehet érvelni, hogy a vizsgálódó intellektussal nehezen összeegyeztethetõ az alkalmi, egyszeri, leszûkítõ látószög, mert az inkább a nyitottság, a továbbnyithatóság fenntartásában, a szempontok szaporításában és így az ad hoc interpretáció megkérdõjelezésében érdekelt. Bár meglehet, az így felfogott interpretációnak – a t-hez hasonlósan – sem tulajdonítható általános behelyettesítõ szerep, a Farnbauerversekrõl szóló beszédmódok közt tarthatónak tûnik, különösen annak fényében, amit e versekrõl Csehy Zoltán mond: „Ez a sajátos, a magyar költészetben

62

szinte egyedülálló beszédmód képes hiteles kétségeket megfogalmazni a se nem valós, se nem fiktív vagy egyenesen hazug léttartalmak rögzítésére kényszerített nyelv disszuáziós gépezetét mûködtetõ beszédmódok mellett.” (Permanens szövegmozgás... i. m., 65) Visszatérve a vershez, felvethetõ még, hogy a játékos betûcsere, ha következetesen játékos akar lenni, a további variációk végiggondolásáról sem mond le. Azaz például a címben is végigjátssza a vers betûhelyettesítéseit: A lép és a semmi, A léc és a semmi, A lék és a semmi – A lét és a semmi. És így tovább, végig a versben, a permutáció szerint. Nem zárva ki az extrém érdekességét sem, kezdve azzal, hogy lécre csaltak, addig, hogy léccives, s nem zárkózva el természetesen a legalább ugyanennyire kínálkozó egyéb cseréktõl (A kép és a semmi, képre csaltak, képkerítésen át, képcsõn fel stb.), így végsõ soron a vers radikális átszervezésétõl sem (pl.: A nyél és a semmi, A nyál és a semmi, A nyúl és a semmi, A lány és a semmi stb. stb.). Meglehet azonban, hogy ez már nem pusztán olvasás, hanem – Sartre kifejezését megtoldva (idézi Zalabai is) – olvasás által „irányított alkotás”. Utalva az Ardamica-tanulmánynak arra a mondatára, mely fenntartja A légy és a semmi címû versnek a filozófiához köthetõségét, a szóra bírható dialógusok egyike talán épp ebbõl a megjegyzésbõl eredhetne. Egy ilyen olvasat Sartre A Lét és a Semmi címû mûve felõl olvashatná a verset, számolva azzal a Farnbauer-regényben is per-

traktált egzisztencialista tétellel, mely szerint „az ember olyan létezõ, akinek a léte megelõzi a lényegét”. (Az ibolya illata. Kalligram, Pozsony, 1992, 82.) Ezt a „lényeget” nevezi Sartre Semminek. Egy ilyen olvasat aztán akár a lét és az egyén nyelvi hozzáférhetõségére helyezhetné a hangsúlyt. De értelmezõ és értelmezett szöveg kölcsönös viszonyrendszerében nemkülönben inspiratív szempontot vet fel – A légy és a semmi címû vers hasonló indíttatású, következtetéseiben azonban eltérõ irányú olvasatához – Az ibolya illatának ez a hosszabb gondolatmenete: „...rendelkezünk a metacselekvés készségével. Ha eluralkodik rajtunk ez az egyedülálló lehetõségünk, akkor tevékenységünk, életünk – mozdulatok csodásan értelmetlen halmazává hull szét (vagy áll össze)... A (választott) cselekvés helyett a (cselekvés) választására ítéltetünk.” (Az ibolya illata. i. m., 45.) Mely gondolatmenet – maga is Sartre-parafrázis – az elõzõtõl valamelyest különbözõen inkább a versolvasat poétikájára helyezi át a hangsúlyt. Okkal elképzelhetõ tehát, és ez már egy Ardamica Zoránéval ellenkezõ irányú olvasat, hogy ha a t behelyettesítõ kombinatorikáját ne a szerzõ játékos gesztusaként fogjuk fel. Farnbauer ugyanis A légy és a semmi címû versében egyedül a gy mássalhangzót helyettesíti be egy alakilag hasonló szónak abba a részébe, mely egyébként, amint a versbõl is látható, a t-é. Egy ilyen olvasat számolna azzal a belátással, hogy a versnek az olvasás általi betû szerinti elmozgatása esetenként szó szerint más verset

eredményezhet. Az erre a más versre vonatkozó értelmezésnek a relativizmusa is bizonyosabbnak látszik, mint a költõé. A cím reális olvasata azonban nem zár ki egy olyan értelmezést, mely ellenállna annak a kísértésnek, hogy a vers szövegébe a felkínált pontokon (a lét szó határain) beleragadjon. Azaz a Farnbauer-

vers az értelmezõ-érdeklõdõ igyekezetnek felállított csapdaként is felfogható, s ez esetben – az utolsó sor homonimája által – a címébe emelt légy nem más, mint a vers olvasója. Farnbauer Gábornak A légy és a semmivel mégis kapcsolatba hozható gesztusáról és így arról, hogy „dinamikusabb fejlõdési

íve az antológiáig tart”, további szempontként megemlíthetõ, hogy ezt az antológiabeli versét sok mással ellentétben nem vette fel elsõ önálló kötetébe. Csanda Gábor (1963) Pozsony. Szerkesztõ, irodalomkritikus.

63

H. NAGY PÉTER

Újabb SF-variációk Vajda Barnabás: Sigmund Freud és a XX. század eleji magyar irodalom Egy kötetbemutatótól talán kissé szokatlan módon elõször megcáfolnám Vajda Barnabás Freud-könyvének egy mondatát, majd igazolnám annak kontextusát. A két nyomvonal – tágabb összefüggésben – Freud és a természettudomány, illetve Freud és a mûvészet-értelmezés kapcsolatát érinti. A valaha élt egyik legnépszerûbb kozmológus, Carl Sagan az emberi intelligencia evolúciójáról írott könyvében (1977) alapvetõen pozitívan nyilatkozott Sigmund Freud tanairól. Többek között így írt: „háromnegyed évszázad elteltével, a Dement és más pszichológusok laboratóriumaiban végzett kísérletek Freudot látszanak alátámasztani. (…) Freud számos felismerése (…) bátor, nehezen kivívott, érvényes gondolatnak tetszik.”1 Az elképesztõ észjárású Stanis³aw Lem azon szépírók közé tartozik, akik veszik a fáradságot és megpróbálják követni a tudomány alakulását. Amikor a lengyel mester a neurofiziológia legújabb eredményeivel szembesült (1994), a következõt jegyezte meg: „Freud ebben a kontextusban olyannak tûnik nekem, mint a mesemondó, aki az imént hallotta, hogy harangoznak, de sem azt nem tudja, miért, sem azt, hogy hol.”2

64

A felvidéki oktatásügy egyik ígéretes személyisége, Vajda Barnabás pedig az alább recenzálandó monográfiájában (2005) ekképpen ítéli meg Freud tudományos pozícióját: „Egy évszázaddal utána, jóval fejlettebb technika birtokában az agy- és álomkutatás azóta sem hozott igazi áttörõ eredményeket.”3 Történt valami a ’80-as években, amirõl még nem tudhatott Sagan, de késõbb elkápráztatta Lemet? Majd a folyamat a viszszájára fordult? A neurológia, a memóriakutatás, a pszichiátria, az antropológia (stb.) vizsgálódásai valójában kudarcba fulladtak? Ha megkérdeznénk egy szakértõt, feltehetõen a következõképpen válaszolna: „Igen, az utóbbi pár évtizedben hihetetlen eredményeket tudott felmutatni az agykutatás. Például számos biológiai reakció – így az álomjelenségek bizonyos tartománya, sõt a hangulatot befolyásoló tényezõk régiója is – lokalizálható az agy egyes részeiben (R-komplexum, limbikus rendszer, neokortex), ám különbözõ régiók együttmûködése szerint. Ezek azonban csak részeredményeknek tekinthetõk, hiszen igen bonyolult, még megválaszolatlan kérdéseket vet fel az emberi agy evolúciója vagy a tudatmûködés talánya. Ezek tanulmányozása sok meglepetést tartogat még a következõ tudós-

generációk számára. Másfelõl kétségtelen, hogy az ide vonatkozó szakirodalomban egyre kevesebbszer fordul elõ Freud neve.”4 Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a szituáció tisztázásához magyar szakemberre hivatkozhatunk. Seress László professzor – aki nagylelkûen hozzájárult tudásának megcsapolásához, a POTE elektronmikroszkóp laborjának vezetõje – jeles agykutató. Õ mutatta ki többek között, hogy az epilepsziának hol lokalizálható a helye az agyban. (Azt hogy lokalizálható, azt eddig is gyanították, de bizonyítani Seress Lászlónak sikerült.5) A profeszszor úr szerint a homoszexualitás – az elõbbihez hasonlóan – szintén meghatározható agyi neuronpályákkal kapcsolódik össze.6 Mindebbõl következik egy rendkívül fontos dolog. Nevezetesen, hogy az utóbbi évtizedekben paradigmaváltás játszódott le az agykutatásban. Míg eddig abból indultak ki a kutatók, hogy az agyból (illetve annak központjaiból) születik minden, addig most már abból, hogy az agy egyfajta speciális adó-vevõ rendszer, amely rádióhoz hasonlóan jelátalakítóként funkcionál, ráadásul nem tételezhetõ semmilyen „miniagy” az agyon belül. Vagyis ebben a horizontban a freudi értelem-

ben elgondolt „mélyrétegek” egészen más megítélés alá esnek, mivel agyunk – az evolúció által létrehozott reakciószervként – ingereket alakít át, nem pedig generálja azokat. (Más kérdés, hogy az agy anatómiája nem illeszthetõ össze közvetlenül az agy kémiájával.) Ez a magyarázata annak, hogy miért csökken a Freudra való hivatkozások száma az agykutatás területén.7 A gordiuszi csomót részben átvágva, Vajda Barnabás – ügyes húzással – egy fontos kérdésre futtatja ki fentebb idézett gondolatmenetét: „Vajon nem az történt-e, hogy a freudi álomteória nemhogy lehetõvé tette a mûalkotások új szempontú értelmezését, hanem kizárólag csak azt tette lehetõvé?”8 Kulcskérdés! Két dolgot el kell tehát választanunk egymástól: Freud természettudományos és irodalomtudományi megítélésének mikéntjét. E kettõ ugyanis nincs és valószínûleg soha nem is volt egyensúlyban. Freud irodalomelméleti hatása ugyanis szinte felmérhetetlen, és beláthatatlanul szerteágazó. Vajda Barnabás ezért joggal jegyzi meg: „Az elmúlt száz év történései alapján úgy látszik, a freudi szempontú álomteória meghonosodott az irodalomban, nyelvtudományban, etnológiában stb., közben viszont alig hagyott tartós nyomot az orvosi diszciplínákon, az agykutatáson vagy a neurológián.”9 Kicsit átfordítva: szigorúan tudományos szempontok alapján Freud eredményei nem tekinthetõk univerzálisnak, abban az értelemben, ahogyan annak tekinthetõk például Darwin vagy

Einstein eredményei.10 (Emellett a freudista alapú gondolkodás – némely esetben – kifejezetten káros lehet például az orvostudományban.11) Másrészt viszont a diszkurzív hulladék újrahasznosítására épülõ pszichoanalízis olyannyira megkerülhetetlen az irodalomtudomány számára, hogy eredményei alapján újra kellett írni az irodalomtörténetet.12 Ha ez utóbbira – némi joggal – Vajda Barnabás nem is vállalkozik, könyvének elején – többek között – ez áll: manapság „lélektani mozzanatok nélkül csaknem elképzelhetetlen egy irodalmi alkotás hiteles analízise.”13 Ahelyett, hogy e megállapítás érvényességét vitatnánk, inkább arra terelnénk a figyelmet, hogy a fiatal szerzõ munkája fontos dokumentuma a századelõ magyar irodalomértésének és ízlésváltozásának. A könyv ugyanis azt tûzi ki célként maga elé, hogy „leíró típusú esettanulmányok sorozataként” – bár az opus teljes nyugalommal monográfiaként is olvasható – átfogó képet nyújtson a kijelölt korszak Freud-recepciójáról. Ennek érdekében Vajda Barnabás megelõlegezi: „Kerülöm a hermeneutikai eljárásokat, helyet adok viszont egymásnak ellentmondó megközelítéseknek.”14 Ezen a ponton ismét érdemes megállnunk, hiszen ez a mondat – mindjárt az elõszóban – tökéletesen félrevezetõ. A hermeneutikát ugyanis – minden ellenkezõ híresztelés ellenére – definiálhatjuk úgy is, mint egy olyan diszciplínát, amely a megértés feltételeinek kidolgozására irányul. Innen

nézve a fizikához és a történettudományhoz, az irodalomtörténethez vagy az elméleti biológiához, pláne a freudizmushoz egyaránt hozzárendelhetõ valamilyen jellegû hermeneutika. Vajda Barnabás – szóban forgó könyvében – például hatáskutatást végez a filológia keretein belül. Dokumentumok alapján bemutatja, hogyan viszonyultak a századelõ magyar alkotói Freud munkásságához, pontosabban: hogyan értették és alkalmazták a pszichoanalízis tanait, terminusait. Eközben maga a szerzõ is a felvonultatott kérdések értõ tolmácsolására törekszik, még akkor is, ha az egyes véleményeket értéksemleges kontextusban próbálja tartani. Ebbõl is látható: Vajda Barnabás egyfajta óvatos hermeneuta15, vagyis az elõszóban olvasható kijelentése a könyv egészének fényében tulajdonképpen freudi elszólásnak tekinthetõ. Továbblépve az elõfeltevések játékán, meg kell állapítanunk, hogy a szerzõ – a történészek módszertanára emlékeztetõen – alapos filológiai „ásatásokat” végzett. Szívesen olvastam volna még persze arról, hogy Füst Milán egy korai esszéje – látensen Freudból kiindulva – miként elõlegezi meg Jung személyiségmodelljét16, majd egy késõbbi feljegyzése miként cseng össze Lacan szubjektumfelfogásával (tükör-stádium)17; vagy arról, hogy A gólyakalifa története hogyan értelmezhetõ a romantika szubjektumfelfogása és a jungi árnyékvilág koncepciójának fényében.18 Kárpótol azonban, hogy Vajda Barnabás imponálóan széles körben végezte kutatásait (Adytól Kas-

65

sákig, Kaffka Margittól Nagy Lajosig stb.). A könyvbõl emellett nem csak az világlik ki, hogy ez a vizsgálat „megérne még egy-két misét”, hanem az is, hogy érdemes lenne elmozdulni a szépirodalmi szövegek elemzése felé (pl. szabad vers és pszichoanalízis kapcsolata)19. Amellett ugyanis, hogy a kortársak – így vagy úgy – követték a freudi tanok áttörését, még nem következik automatikusan, hogy szövegeik értelmezésekor ebbõl kellene kiindulnunk. Vajda Barnabás monográfiája maximálisan tudatosítja ezt a tapasztalatot. Egy olyan erõteljes elmélet, mint Freud elmélete, aligha kerülheti el, hogy vissza ne éljenek vele. Vajda Barnabás – szerencsére – ezt nem tette meg. A Sigmund Freud és a XX. század eleji magyar irodalom többek között ezért nevezhetõ – a szó szoros értelemben – tisztességes munkának. Jegyzetek 1 Carl SAGAN: Az Éden sárkányai. Tûnõdések az emberi intelligencia evolúciójáról, fordította Szilágyi Tibor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995, 190. Sagan itt az álmok és a szexualitás közti alapvetõ összefüggésre utal, másutt a hármas agymodellel kapcsolatban említi Freud téziseit: Uo., 101–103. 2 Stanis³aw LEM: Információs sáskajárás, in: SL: DiLEMmák. Írások a 21. századból, fordította Keresztes Gáspár, Typotex, Budapest, 2005, 274. Lem ezen a ponton az emberi agy mûködésérõl és

66

anatómiai felépítésérõl értekezik. Bár nem nevezi meg konkrétan, hogy mi volna elkápráztató a történetben, érdemes megjegyeznünk, hogy 1994-ben az agykutatás fontos állomásához érkezett: Andrew Young zseniális magyarázattal szolgált a Capgras-kór leírására. Vö: Daniel C. DENNETT: Micsoda elmék. A tudatosság megértése felé, fordította Orosz István, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1996, 116–120. 3 VAJDA Barnabás: Sigmund Freud és a XX. század eleji magyar irodalom. Tanulmányok magyar írók és a freudi pszichoanalízis kapcsolatáról, ABART, Pozsony, 2005, 82. 4 A fiktív idézetben felvetett egyik kérdéskörrel, az agy evolúciójával kapcsolatban valóban meglepõ eredményekre jut a memetika. Vö: Susan BLACKMORE: A mémgépezet. Kulturális gének – a mémek, fordította Greguss Ferenc, Magyar Könyvklub, Budapest, 2001, 129–143. A szerzõnõ egyik elõfeltevése szerint az agy nem más, mint mémtároló rendszer. Uo., 96. (A probléma antropológiai megközelítéséhez, elõtörténetéhez: Richard LEAKEY: Az emberiség eredete, fordította Béresi Csilla, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995.) 5 Ezután a gyógyászatban kaotikus vezérlést használtak arra, hogy „az elektromos aktivitás ritmikus hullámait fölkeltse, illetve megakadályozza az agyszövetben, s ezzel lehetõség nyílt az epileptikus rohamok megelõzésére.” Ian STEWART: A természet

számai. A matematikai képzelet irreális realitása, fordította Bacsó Gábor, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 107. 6 A kérdéskörnek genetikai magyarázata is van. Tehát a homoszexualitásról két biológiai elmélet egyaránt érvényes álláspontot fogalmaz meg, melyeket rendre viszszaigazolnak a kísérletek. 7 A freudi hierarchia és a frenológia esendõségérõl: Susan A. GREENFIELD: Utazás az agy körül, fordította Kiss János, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998, 20–21. Az említett paradigmaváltással párhuzamosan egy másik is lezajlott: a neurobiológiában a ’80-as években az élõ szervezetek és az idegrendszer mûködésének modellezésére bevezetik az autopoiezisz fogalmát. Vö: Humberto R. MATURANA – Francisco J. VARELA: The Tree Of Knowledge. The Biological Roots of Human Understanding, fordította Robert Paolucci, Shambhala, Boston and London, 1998, 141–179. Érdemes ebbõl egy rövid definíciót idéznünk, mely kiegészíti a fentieket: „Az idegrendszer operációs mûködése se nem szolipszisztikus, se nem reprezentációs. (…) Nem reprezentációs, mivel az idegrendszer strukturális állapota specifikálja, mely perturbációk lehetségesek, és mely változások aktivizálják õket. Ezért téves lenne az a meghatározás, mely szerint az idegrendszernek – a klasszikus értelemben – van bemenete (input), illetve kimenete

(output). Ez azt jelentené, hogy az ilyen be-, illetve kimenetek a rendszer definíciójának részét képeznék, mint a számítógépek vagy egyéb gépek esetében, amelyeket megszerkesztettek. (…) Az idegrendszert (vagy a szervezetet) azonban senki sem konstruálta meg; önmaguk állapotdinamikájára összpontosult egységek filogenetikus elmozdulásának eredményei. Ezért azt kell felismerni, hogy az idegrendszer egy olyan egység, amely belsõ kapcsolatai által meghatározott, melyben az interakciók kizárólag strukturális dinamikájának modulásásával jönnek játékba. Más szóval az idegrendszer nem »szed fel információt« a környezetbõl, ahogyan azt gyakran halljuk. Épp ellenkezõleg, egy világot teremt azáltal, hogy specifikálja, a környezet mely mintái perturbációk, és mely változások aktivizálják õket a szervezetben. Az agy mint »információ-feldolgozó eszköz« közkedvelt metafora nem pusztán félrevezetõ, hanem egyenesen téves.” Uo., 169. (Hegedûs Orsolya fordítása.) 8 VAJDA Barnabás: i. m., 82. A szerzõ a kérdést lábjegyzettel látja el: „E témáról ld. még Gellér Katalin: Álom és alkotás. Thalassa 2004/3, 41–56.” 9 Uo., 81–82. Hogy miért nem, kiegészítésképpen idézzük egy világhírû biológus megállapítását: „Freud képes volt meggyõzni önmagát, majd utána a nyugati világ tekintélyes részét arról, hogy

az öntudatlan erõk milyen nagy szerepet játszanak az emberi cselekedetekben. Ezután Freud – és még inkább a követõi – kétségbeesetten megpróbálták az irracionálisat racionalizálni, és beleszõni az okok és okozatok kibogozhatatlan hálójába. Eszközeik elképesztõ tárháza, köztük a komplexusok, az álomértelmezés, az átvitel, a szublimáció és a többi, lehetõvé tette számukra, hogy az emberi viselkedés bármely megnyilvánulását valamilyen mélylélektani eltévelyedés eredményeként magyarázzák.” François JACOB: Mítosz és tudomány, fordította Szilágyi Tibor, in: FJ: A lehetséges és a tényleges valóság, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 46. A teória racionalizálása tehát sikertelen vállalkozásnak bizonyult. 10 Vö: Richard DAWKINS: A gyõzedelmes Darwin, in: RD: Az Ördög Káplánja. Válogatott tanulmányok, szerkesztette Latha Menon, fordította Angster László, Vince Kiadó, 2005, 107–108. Dawkins a tanulmány elején azzal a kérdéssel játszik el, hogy melyik lenne az a téma, amely a legnagyobb valószínûséggel érdekelhetné a Földre látogató felsõbbrendû idegeneket. Majd ebbõl bontja ki az evolúcióelmélet jelentõségét. „A darwinizmus valóban fontos dolog az univerzumban” – állapítja meg a szerzõ. Uo., 108. Hozzá lehetne tenni – Dawkins szellemében persze –, hogy az evolúciós folyamatok megértése radikáli-

san át is alakítja az univerzumról alkotott képünket. (Vö: Darwin nagy hatást gyakorol a kortárs kozmológiára.) Ezek után valóban kissé naivnak tûnnek az olyan eszmefuttatások – pláne biológusok szájából –, melyek szerint például a földi zene vagy festészet könnyítené meg az idegenekkel való kapcsolatfelvételt. Vö: Lewis THOMAS: Ceti, fordította Szilágyi Tibor, in: LT: Hány élete van egy sejtnek? Egy megfigyelõ jegyzetei a biológiáról, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 67–69. 11 Erre jó példa a fekélyrejtély, amelyrõl Ewald a következõket írja: „A fekélyrejtély megoldásának kérdése inkább pszichológiai, mint orvosi okokra vezethetõ vissza. Némely kutató a negyvenes évek végén a friss mintákban nem tudta kimutatni a kórokozót, ezért úgy vélték, hogy a baktérium csak a halál után jelenik meg a fekélyben. Talán az efféle adatok zavarták meg azokat a freudista alapokon gondolkodó orvosokat, akik a stresszes környezet okozta pszichés okok fontosságát hangsúlyozták. Úgy vélték, hogy az önpusztító huszadik századi stressz bõven elég egy kis gyomorfekély létrehozásához.” Paul W. EWALD: Járványok kora. Fertõzés okozza a rákot, a szívbetegségeket és más halálos kórokat?, fordította Koch Sándor, Vince Kiadó, Budapest, 2002, 97. Vagy hivatkozhatunk az elmebetegségek és a járványtan összefüggéseire is: „Miért hitték

67

el az emberek Freud elméletét az elmebetegségekrõl? Mert Freud és tanítványai úgy adták elõ tanaikat, mintha azok többek lennének bizonyítatlan teóriáknál. Az érvek az elmebetegségek fertõzéses eredete mellett meggyõzõbbek Freud érveinél. Mégis, a többség elfogadja Freudot, és nem foglalkozik a fertõzés lehetõségével.” Uo., 145. 12 Természetesen inkább csak lehetõségrõl van szó (pl. Harold Bloom hatás–iszony elmélete). Vö: Terry EAGLETON: A fenomenológiától a pszichoanalízisig, fordította Szili József, Helikon Kiadó, Budapest, 2000, 133–168. Emellett – csepp a tengerben – hivatkozhatunk itt egy olyan Freud-elõadásra is, amely alátámasztja a fentebb mondottakat. A költõ és a fantáziamûködés címû tanulmány ugyanis a pszichoanalízis fogalmai mentén kidolgoz egy, a késõbbi irodalomelméleti iskolák számára nagyon is hasznosítható produkcióesztétikát (pl. emlékezet funkciója, az én destabilizálódása stb.). Vö: Sigmund FREUD: A költõ és a fantáziamûködés, fordította Szilágyi Lilla, in: Mûvészetpszichológia, szerkesztette Halász László, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1983, 193–201. Sõt a kérdés meg is fordítható, hiszen Freud – köztudottan – rendkívül sokat merített a mûvészet „eredményeibõl”. (Ezt Vajda Barnabás könyve is evidenciaként kezeli.) 13 VAJDA Barnabás: i. m., 12.

68

14 Uo., 10. 15 „Óvatos hermeneuta” abban az értelemben is, hogy nézõpontját helyenként kevésbé teszi kockára; a személytelen, adatoló leírás biztonságát nem cseréli fel a szövegközeli interpretáció bizonytalanságára. Hétköznapi szóhasználattal élve: egy bizonyos ponton túl nem nagyon megy bele a dologba. 16 „»Gondolatok vázlata a külsõ és belsõ szemléletrõl.« Esszé 1909-bõl. Teoretikus elemzés és poetikus vallomás. A teoretikus elemzés Jung tipológiáját elõlegezi. Extraverzió és introverzió. Kifelé, a világra forduló, befelé, önmagába forduló, zárt alkat.” POSZLER György: „Látomás és indulat” a mûvészetelméletben. Négy tétel Füst Milán esztétikájáról, in: Iskolák után. Almási Miklós 60. születésnapjára, T–Twins Kiadó, 1992, 186. Vajda Barnabás említést tesz a szóban forgó esszérõl, de átsiklik annak jungiánus tartalma fölött. VAJDA Barnabás: i. m., 57. (Csak érdekességként: a Poszler György által elemzett Füst Milán-esztétika, a Látomás és indulat a mûvészetben több helyütt összecseng a fentebb említett Freud-elõadás, A költõ és a fantáziamûködés egyes téziseivel [pl. a gyermeki látásmód szerepe] és következtetéseivel.) 17 „Füst Milánnak egy 1936-os naplóbejegyzése így szól: »Egy fiatal francia pszichoanalitikus, mint hallom megírta a tükör-stádiumot, – arról írt, amit húsz éve hirdetek, hogy ’minden, ami van, lenni

akar és tükrözõdni és azáltal is válik valamivé, hogy tükrözõdik’…« Ez a fiatal pszichoanalitikus Jacques Lacan volt, amirõl pedig Füst hallott, az a tükör-stádiumról szóló 1936-os elõadása.” SZABÓ Tímea: A decentrált szubjektum határtalan korrektúrája. A Füst Milán-i szabad vers és a pszichoanalízis, in: Értelmezések az elmúlt századból, Sensus Füzetek, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002, 83. Vajda Barnabás többször idézi Füst Milán naplóját, de ez a rész elkerüli figyelmét. Vö: VAJDA Barnabás: i. m., 59., 107., 125. 18 Vajda Barnabás önálló fejezetet szentel Babits regényének, de csak a Freud-párhuzamokra koncentrál. Uo., 66–83. A szöveget „az analitikus álomelmélet mûvészi kifejtésének” tartja. Uo., 73. 19 Ehhez kiváló támpontokat nyújt Szabó Tímea fentebb említett dolgozata („poétikai introjekció”, „tematikus tudattalan” stb.). [Többszörös zárójelben jegyzem meg, hogy a hatástörténet olykor elképesztõ játéklehetõségekre adna alkalmat. Gondoljunk például arra, hogy annak az Ady Endrének egy versét, aki igen nagy ellenszenvvel viseltetett a pszichológia iránt, Orbán Ottó úgy írja újra, hogy részben a felhasznált szöveg analitikus olvasatát nyújtja. Az eltéved lovas egy részlete így hangzik: „hajdani látomásunk kék borszeszlángként még föl-föllobban a láp fölött, / különben vaksötét. A ló üget, megzörren a nád, és

láncát csörgeti / valami ismeretlen sárkánygyík – a lélek mélye ez…” Carl Sagan azt mondaná erre, hogy ez a jelenet szinte minden kétséget kizáróan az R-komplexum funkciójára fut ki…]

H. Nagy Péter (1967) Budapest. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztõ. Legutóbbi kötete: Féregjáratok (szövegértelmezések, Nap, 2005)

Szász István (1982) Csíkszereda. A Magyar Iparmûvészeti Egyetem építész karának másodéves hallgatója.

69

JANA PÁCALOVÁ

Elõítéletek rabságában Daša Èejková: Manželka (A feleség) Bratislava, Koloman Kertész Bagala, 2004 Koloman Kertész Bagala már több mint tíz éve lehetõséget biztosít szlovák alkotások megjelentetésére, és a Poviedka (Elbeszélés) novellaíró pályázatnak köszönhetõen az új tehetségek felkutatására is. Az említett verseny gyõztesei közül múlt év végén Michal Švec (Túl kevés paranoia – elbeszélés-gyûjtemény) és Daša Èejková debütált A feleség címû kisregényével. Èejková kisregénye Táòa Keleová-Vasilková regényének, Mária Majerová Robinsonkájának, Dušan Dušek prózájának, valamint Betty MacDonald Tojás és én címû regényének elegye. Ez a négy összehasonlítási alap (vagy inkább a kisregény identifikált genetikai összetétele) elegendõ a szöveg pozitív és negatív értékeinek meghatározására. Èejková irodalmi zsengéje valamifajta keveréke ezen szerzõk stílusának, „kézjegyének”, témáinak, a toposzoknak és a már felsorolt alkotók ábrázolási és látásmódjának. Lazán értelmezett keveréke. S ez a lazaság az, amely túlságosan szemmel láthatóan, letörölhetetlenül és tolakodóan elválasztja A feleség c. kisregényt a potenciális és proklamált (Dušek poétikája vagy MacDonald sajátos humora), de – sajnos – el nem ért kvalitásoktól, és – szerencsé-

70

re – a piros fedeles erotikus regényektõl is. A kisregény valahol a kettõ között lebeg. Õszintén: egész idõ alatt, míg a könyvet olvastam, nem tudtam magamban elnyomni azt a kényszerképzetet, hogy Daša Èejková nem létezik, hogy ez csak egy írói álnév, mely mögött Táòa KeleováVasilková rejtõzik, aki Koloman Kertész Bagala komolyabb (értsd: kevésbé kommersz, mint a szerzõnõ könyveinek kiadója) kiadójának védjegye alatt (minimum) egy fokkal terjeszkedik az „értékesebb” irodalom irányába. Ebben nem is volna semmi különös; hiszen a szerzõ, aki meg tud élni a szövegeibõl, idõnként változásra vágyik (például minõségi követelmények formájában), vagy csak egyszerûen ki akarja próbálni, milyen olyan szöveget írni, amelynél minden olvasás után – annak ellenére, hogy csak és csakis fikcióról van szó (hazugság mint hazugság) – nem fordul fel a gyomra… Õszintén (másodszor): ha Èejková mögött tényleg Keleová-Vasilková rejlik, tényleg hatalmas BRAVÓÓÓÓÓÓT érdemel. Ám ha Èejková mögött Èejková bújik meg, fel kell hogy emeljem a mutatóujjacskámat, és kritikusan meg kell

jegyezzem: KÁR. Kétségtelen ugyanis, hogy Èejková tud írni, sõt éppen azzal a képességgel rendelkezik, ami a legtöbb mai – már elismert vagy potenciális – prózaírónak gondot jelent: figyelemreméltó könnyedséggel ír, nyaktörõ kifejezések nélkül, boglyas frázisoktól, stilisztikai túlkapásoktól és hasonló torzításoktól mentesen, melyek olvastán feláll minden szõrszálunk; ki tudja fejezni a gondolatait, értékesen, „problémamentesen” stilizál, van érzéke a nyelvhez, a mondatszerkezetekhez, az összefüggésekhez minden szinten, bár a párbeszédek némi gondot jelentenek számára… Ebben az értelemben tényleg nagyon jól olvasható, és a szerzõ poétikai (elõnyben részesítem ezt a kifejezést) tehetsége más, az író számára ugyanolyan fontos területeken is vitathatatlanul megjelenik: világlátásában, apróságokban és banalitásokban, amelyek szebbé teszik a világot, a poétikai látásmódban és ezen dolgok ábrázolásában (ebben éppen Dušekhez hasonlít), a megnevezés finom és könnyed módjában, amely simogatásként hat az olvasóra: „Hogyan gyarapodtunk.” Õszintén (harmadszor): a szerzõ éppen ezzel szólított meg a legjelentõsebben, és épp ezt a

vonását tartom perspektivikusnak. A szövegben ezenfelül értékesen és szükségszerûen ellensúlyozza a hiányosságait (remélem, nem eltávolíthatatlanokat), melyekbõl több van, mint ami megengedhetõ volna. Ahogy azt a kisregény címe is elmondja, a próza egy nõrõl – feleségrõl – szóló történet (és nehogy véletlenül tévedés történjen, a szerzõ ezt több alkalommal is kiemeli: hiszen feleségnek lenni küldetés). A próza alapja, hogy bemutassa és közelebb hozza a nõ – feleség világát, ám az egyes fejezetek történetei lényegében irrelevánsak és „narratívan nem mûködnek”, mert Èejková a kisregény „eszmei” küldetésére helyezi a hangsúlyt, a férjes asszonyt a (férfi)világ áldozataként mutatja be. A próza legnagyobb hiányosságának a nõ világának ábrázolását tartom. Õszintén (negyedszer): a kisregény korlátolt, mert a nõ – feleség nézõpontja korlátolt, szûklátókörû, abszurd módon elavult, elõítéletekkel teli, elõítéletektõl hemzseg a férfi-nõi együttéléssel kapcsolatban, a férfiakról és a nõkrõl alkotott képét illetõen. A gond nem abban rejlik, hogy a központi alak és egyben a mesélõ, Alice Richter csalódottsága a frusztrációinak forrása, amelyekkel részben megmagyarázhatóak lennének a már említett elõítéletek, ám a szerzõ alapjában és visszafordíthatatlanul betegesen tekint a nõkre (közben pedig valószínûtlen, hogy tudatosan és célszerûen választotta volna ezt a látásmódot, mint egy bizonyos nõi létforma kritikáját.)

Èejková nemcsak hogy szánalmasan leegyszerûsítve és egyoldalúan tekint a nõ – feleségre (az erotikus irodalomhoz közeli optikával), hanem a könyv egyes részei is, fõleg ahol Alica Richter a mindennapi emberi együttélés aspektusairól elmélkedik, a nõi magazinok „magasabb” kategóriájának olcsó pszeudopszichológiai tanácsait juttatják eszünkbe. Pontosabban, a világ problematizálása a „férjezett asszonyok gondjaira” épül, alátámasztva ezt az olvasási módozatot. A szerzõ persze azért pár autentikus megfigyelést is tett. Például melyik nõ nem hallotta legalább egyszer életében: „Kedvesem, kitûnõ, amit fõztél, de legközelebb készíts valami mást, jó? Mondjuk húst.” Csakhogy ez nem elég – és õszintén (ötödször) – nem tudom, mi a vicces ezen; ha valaki egy háztartásban él egy férfival, számtalan hasonló helyzetet élhet meg, ám ez nem azt jelenti, hogy minden nõ regényt ír errõl… Ha már egyszer Daša Èejková tud írni (még szép!), miért nem ír valami olyanról, amirõl tényleg érdemes? A nõ belsõ világa, az a titokzatos, meg nem értett, zárt és hozzáférhetetlen, meglepõ és bizonyára csodálatos világ, Èejková ábrázolásában egyik fenti jelzõvel sem illethetõ, mert az a világ, amelyet elénk tárt, fõként banális, tyúkocskák világocskája, akik saját maguk tehetnek arról, hogy a négy konyhafal közé vannak zárva. Ha a nõk világa tényleg ilyen volna, csak csigaház lenne, amelyet ledobnánk önmagunkról, mert csupa rossz helyen szorít. Mert Èejková nõ – feleségének

világa olyan, amelyben a nõ szent feladata, hogy szaporodjon, szüljön és neveljen, minek teljesítése során a nõ állandóan az áldozat szerepébe bújik, például azért, mert a férfiak folyton csak húst esznek, és a nõk csak híznak, a kezük a földig ér az állandó vásárlástól és cipekedéstõl (anyám kényszerképzete, ahogy gyermekkoromból emlékszem rá), és az idegösszeroppanáshoz elég az, ha a bukta tésztájára a gyerek rádobja a játékát. Olyan világ ez, melyben a nõnek el kell fojtania intellektuális életét az utódai miatt, melyben az igazi nõnek nem okozhat örömet a hibátlan smink, és melyben a tökéletes szex csak a képzeletben létezik… És a szerzõ ezt tartja „egzisztenciális válságnak”! „Érzelgõs, ez vagyok én” – legalább a szerzõ (a fõhõs) így, nyíltan bevallja.

Horváth Erika fordítása

Jana Pácalová Irodalomtörténész, kritikus.

71

Z. NÉMETH ISTVÁN

Ajándék madárnak ne nézd a dalát, avagy feltámad Nagy-Madárország (Bettes István: Tio-tio-tio-tinx) Már a könyv címe is olyan, amirõl minden költõ álmodozik, hogy egyszer majd az õ kötetének is megadatik hasonló. Tiotio-tio-tinx. Nem elég egyszerûen rápillantani, mivel még sohasem hallottuk (így leírva) ezt a hangsort, az agyunk nem raktározta el a szóképet, tehát „valóban el kell olvasni”. Kétszer-háromszor. Hogy aztán az idegpályáinkon fénysebességnél is gyorsabban fusson végig a kérdés: Tessék? Mi van? Pedig a kötet eleje több kulcsot is kínál a megértéshez. Elõször is egy G-kulcsot. Aztán pedig egy alcímet: Madárország szólamai. Végül egy ágon ücsörgõ madarat. Ezt a könyvet kézbe kell venni tehát. Például, hogy érezzük a súlyát. Tekintélyes darab. Kõkemény kötés, vastag krétapapír. A tartalomjegyzék hiánya azonnal szembetûnõ. Oldalszámozás sincs. Ami van: Bettes István negyvennégy madárverse és Polányi Rita negyvennégy festménye. A költõ bevezetõje a következõ gondolatokkal kezdõdik: „Ki tudja, Assisi Szent Ferenc mit mondott, vagy egyáltalán mondott-e valamit, mikor a madaraknak prédikált? Mivel nem

72

hagyott nyugton a dolog, utánanéztem Celanói Tamás Szent Ferencrõl közzétett életrajzaiban, hogyan is volt akkor vele és az ég madaraival?” De ez már az utójáték lehet, mert, mint késõbb kiderül, a költõ (aki egyébként Pósa Lajos meseíró munkásságának nagy ismerõje és kutatója) a hajdani Én Ujságom megsárgult lapjain bukkant ezekre a madárhangokra. „A korabeli leírást alighanem Herman Ottó küldte el lapszerkesztõ barátjának. Õ akkor úgy hallotta, ahogyan azt a címben is feltüntettem, én pedig kortárs áthallásokat készítettem a magam módján, saját habitusommal.” A kötet végén található magyarázatból megtudhatjuk, hogy néhány madárnév hivatalos ornitológiai elnevezése erõsen különbözik a népies névtõl. Mivel a költõ nem Szent Ferenc (legalábbis nincs efféle információnk; bár azt csiripelik a madarak, három kötetes verses bibliafeldolgozásának megjelenése után igencsak közel került ahhoz, hogy még életében szentté avassák), markában a legbátrabb gébics is kissé elkámpicsorodna (vigye el a berki kánya!), mit tehet mást: továbbképzi-továbbképzeli magát ma-

dárnak. Igen, szó szerint madárrá lesz (a galagonya pedig mindeközben lánnyá válik, sírni kezd), legyen bármennyire is az igék igézetébe, fõnevek fõzetébe, szavak káprázatába merülõ alanyi lírikus. Dalolj hát, költõbõl lett énekesmadár! Bizton állíthatom, hogy az ötlet állati jó, az ornitológiai kiruccanás sikerült. Az átváltozás bámulatos: a denevérember és a pókember is megirigyelhetné azt a magabiztosságot, ahogy a madárember beleugrik jelmezébe, felhúzza hasán a tollakkal kitûnõen álcázott villámzárat, majd néhány szem kendermag elfogyasztása után megihletõdik az embernyelvre átkonvertált csittegéseken, cserregéseken, csattogásokon s egyéb csõrzajokon. A hétköznapi, panelházakba begubózott városi embernek minden madár egyforma. A gólyától még meg tudja különböztetni a verebet, na de ennél részletesebben lehetõleg ne faggassuk a madárvilág titkairól. Hogy barázdabillegetõ, meg csíz, meg õrgébics, meg búbos banka? Hogy már maguk az elnevezések is megindítják minden jóravaló, a szavakkal játszani szeretõ ember fantáziáját? Ugyan,

kérem! Körkérdésünkre az utca embere csak eltátja a csõrét, felborzolja tollát, majd rekedt károgással hirtelen szárnyra kap, mint a falusi pletyka, s már alig látszik levegõvel telt csontváza a város kloákája, a kémények és foltos mellénye, a kormos háztetõk felett. A természet változatossága és a nyelv gazdagsága között nem akármilyen összefüggés van. Ebbõl a hétköznapi felismerésbõl korlátlan mennyiségû kincs kinyerhetõ. Ahogy egy tavaszi erdõben halljuk, hogy az énekesmadarak válaszolgatnak egymásnak, úgy a mi madáremberünk a csodálatos és gyönyörûséges magyar nyelvvel felesel. Párbeszédet folytat. Érkezik a hívószó (pl. a madár neve: királyka, a trillája: czit-czit...!), a költõ válaszol: „Császár lenni, ki akar itt?! / Én uralkodhassak picit”. Vagy: a madár neve széncinke, cziücziü – mondja, a költõ máris cserregi a választ: jé, ez pontosan olyan, mintha egy mobiltelefon cirpelne. Karmával kaparja is a fatörzsbe: „Fémesen cirren a hangom, / hívom távoli galambom. / Más dolga sincs, udvaroltat, / új mobilon turbékoltat.” És a költõnek mondhatnak bármit a madarak (saksak, sakerak; fudi-judi; csetcset-dü-dü-hoid; czivit-czisziszi; szisziszi-szicz; huid-dédé; grüü-grüü; pitypalatty; hzincs-hincs; gék-gék; re-rehup-hup; csi-csi-dak-dak-dak; sa-sa-sa-sar; dirli-dirli s egyebek), mindenre tudja a választ: kopácsolja a rímet, a szójátékot, a ritmust. Tobzódik az ötletekben, annyira a „keze alá játszanak” ezek az egymáshoz

kapcsolt szótagok. Szinte már felborulni látjuk az ok-okozati viszonyt: talán a madártorkok tervezõje arra is gondolhatott azelõtt a tervezõasztalán fekvõ géntérképeket radírozgatva-javítgatva, hogy egyszer majd valaki, talán, hátha... „kikölti” ezeket a hangokat. A szerzõ ha ornitológiai szakkönyveket nem is, de néhány képes lexikont tanulmányozhatott a madarakról, hiszen néhány költeményben az apró tollas jószágok „vallanak” is magukról, elejtenek egy-egy információt arról, hol költenek, mivel táplálkoznak, hol fészkelnek. Néhány helyen tetten érhetõ az is, hogy amit nem mond el, vagy talál ki a vers, hozzáteszi a rajz. Az erdei szalonka például ezt mondja: dak-dak...! Krokro...! A vers a szalonkaSzalonta asszociációt leli meg, míg a rajz a kro-kro-ból kiindulva krokodil hátán ábrázolja a madarat (hm, vagy lehetséges, hogy ez egy aligátor?). A 8-12 soros versek kötött formában íródtak, hagyományos keresztrímek és páros rímek váltják egymást. Gyermeknek, felnõttnek, minden játszani tudó embernek megnyílik ezeken a lapokon a madarak gyémánt torka s a költõ arany lelke. Azt írja a bevezetõben: „Jómagam, e madárversek szerzõjeként szeretném, ha ezeket a szövegeket minden kisebb-nagyobb olvasója csupán amolyan kedves játszadozásnak, szórakozásnak venné.” Nos, én komolyan vettem minden sort. Persze, játszani is csak komolyan érdemes. Pazar kötet tehát a Tio-tio-tiotinx. Mindemellett pazarlóan nagy. Lehetséges, hogy egyedül

vagyok az érzéssel, de nem kedvelem az ürességet. Horror vacui – mondták az õsök. Irtózat az ürességtõl. A könyv extra méretei folytán a verses oldalak fele, míg a képes oldalak egynegyede üresen marad. Vakító hófehéren. Én a könyvet például jobban el tudtam volna képzelni egy megszokott 17 x 23,5 cm-es formátumban. Ezt egyrészt az a vágy mondatja velem, hogy a könyvet úgy beállíthatnám a többi Bettes-opusz közé a polcra, így viszont (csupán XXL-es méretei miatt) sötétzárkában kucorog a szekrény gyomrában, mint Jónás a halban. Rójanak meg érte, de én nem az üres (fél)oldalakért vásárolok könyvet. Tio-tio-tio-tinx. Sok költõ szeretne ilyen, vagy ilyesmi címet a kötetének. („Megfejteni ma sem lehet, / ilyen cirkalmas éneket, / kipróbálja figyelmedet”). Mert olyan nem hétköznapi. Illetve, nagyon is az. A könyvbõl tudjuk: ez a fülemüle éneke. („Arany is írt róla verset, / min perelt hajdan Péter s Pál.”) Tegnap a lioni nagyerdõben hallottam, amint egy madár ezt dalolja boldogan a fán: „Bettbett-spist...! Bett-bett-spist...!” Nesze neked, Szent Ferenc. (Méry Ratio, 2004)

73

ARDAMICA ZORÁN

Pillantás a csurik életé(tünk)be Nagyon ritkán találkozni ma hiteles ábrázolásával a kamaszkori hangulatoknak, érzelemvilágnak, életszemléletnek. Sós Dóra írásai nem egészen novellák, hanem apró, néha idillikus képeslapok, kvázi naplórészletek a csurik életébõl, akik itt élnek velünk, köztünk, de egy önálló világban, amirõl még valami dereng, de már csak messzirõl, amíg... „a saját kis világukat felhozzák magukkal a buszra”. Még nem igazán lényeges és mély gondolatok a Csuriélet c. kötet gondolatai (de csak felnõtt, értsd kiöregedett szemmel). Viszont ahogyan Sós Dóra megfogalmazza õket, az iszonyú érdekes. Egyrészt, mert már nem az infantilitás és naivitás süt a szövegekbõl. Szó sincs bugyuta történetkékrõl és csöpögõs, rózsaszín, neobiedermeier lihegésrõl. S noha az egyik oldalon halálosan komolynak és fontosnak tartott dolgokat mond el, igazából – némi iróniával – már azon elmélkedik, tényleg olyan fontos-e mindez. Mintha két világ között tájékozódna, s mikor melyik felel meg jobban, abban helyezi magát kényelembe. Másrészt stílusa okán érdekes, hiszen lenyûgözõ könnyedséggel (mondom: kényelmesen), játszva mesél. Sõt, szellemesen („Nem sokon múlott, hogy nem ez lett a starthely a mennybemenetelhez”, „...vagy háromszor lepergett az életem, mármint mind a tíz évem...”). Szövege nem felnõtteskedik, de

74

nem is sajog sok kamaszoskodó megnyilatkozástól, nem teng túl a szleng, nem idióta big brotheres rizsázás meg parázás az egész. Élõ, fiatalos, de intelligens, mi több, érthetõ szöveget olvashatunk. Könnyen pergõ, laza, de csöppet sem flegma. Asszociatív („csõlátásod rejteget”, „nekem a motorom idebenn csak ezért mûködik, mert valaki elcsavarta az indítókulcsot, és úgy hagyott”), néha metaforikus

(„tömegburger”) vagy metonimikus („a lányok nem mind kedvelik, fõleg a butuska Kopogó Mûkörmök”), kifejezõ jelzõs szerkezetekkel teli („oxigénhiányos vér”, „hónapnyi kudarc”, „eltévedt anorexiás patkányok”), szellemes – bár nem túl mély, kissé tévés-parodisztikus – hasonlatokkal spékelt („szorongtunk [értsd: féltünk – A.

Z.], mint szõlõfürt a présben”) és logikusan felépített többszörösen összetett mondatok (lásd pl. a 26., 41–42. oldalt) szövik át az alapjában bõvített, vagy csak szokványos összetett mondatokból (grammatikailag sic!... – A. Z.) építkezõ textust: színes képek egy vakolatlan téglafalon. Aztán profánul, szemtelenül kifordítja ezeket a szerkezeteket, nehogy túl komolyan vegyük õket: „Sokan nem akarják ezt elhinni, mások meg megbékélni vele, pedig így van, nem én akartam, de ha már így alakult, azt hiszem, élek vele, és magánhangzót vásárolnék...” Sós banális történetekbõl, sokszor csak helyzetekbõl – hiszen maga az epikum szinte teljesen hiányzik – teremt érdekes képeket, kommentárokat, amelyekben életre kelnek a mindennapok tárgyai, megszokottságai, még unalmuk is (Harisnya és hangverseny, Egy nyugis nyári nap, Lázadó szoba). Hát igen, az életnek vannak fontosabb, megragadóbb dolgai, mint azt mi, életfilozófiáktól és napi kenyérkeresettõl elszállt felnõttek hisszük... Humorból is jeles: a Slicc és lámpabura amolyan röhögazegészosztály – irodalomtörténészek elhúznák a szájukat, én meg csak röhögök. (Kinek jobb?) Amíg Sós a (morális) poént oda nem teszi. Talált, süllyed. Mélyre, mélyebbre, mint gondoltam, mert az író félrevezetett azzal a sok röhögéssel. (A társadalmak megismétlik

önmagukat, s a fiatal prózaíró – mert már az! – tökéletesen tisztában van ezzel, inkább, mint mi, megvénült aggok, akik rég úgy elfelejtettük a kamaszok világát, hogy már nem ismerhetünk rá sajátunkra.) Az önirónia gesztusa teszi szimpatikussá és tán idõtállóvá a címadó írást (mûfajilag a kommentár és a tárcanovella között, de nevezhetnénk kifordított ön/mi/vallomásnak, vagy naplótlan naplóbejegyzésnek). Sós persze tud novellát is (Tégy úgy, mintha nem látnád...). Az írás számára a megtapasztalásra szánt világ rögzítésének módja; a megismerés szándéka, a helyenkénti elemzés pedig az öndefiniálás láthatatlan, s olykor látható kényszerének a terméke. A buszon-ban azontúl, hogy egyenesen kimondja ezt (69. o.), még a „csoportterápia” metaforát is ügyesen elhelyezi. Fragmentálással, mozaiktechnikával fest lírai, elégikus hangulatot (Életvonal). Máskor meg elképesztõ leírásaival (A buszon), amelyek szinte már pótolni képesek az epikumot. Akadnak ugyan pongyola és elcsépeltnek ható mondatok a prózákban („Amikor végleg kiléptél, akkor már minden világos”), de valószínûleg csak azért, mert a szerkesztõ is belefeledkezett a magával ragadó atmoszférába... (Erre vonatkozólag az a frázis jut eszembe, hogy Hendrix életében egyetlen tiszta hangot nem fogott, mégis... szóval, kit érdekel pár közhely...) Sós Dóra tudatosságáról árulkodnak azok a megszólítások, kiszólások, amelyek az olvasót célozzák meg, miközben az önmagával való folyamatos párbe-

szédben (egy az egyben elárulja õt / önmagát a Tü k ö r k é p e m h e z ben) szólalnak meg. Sós saját megismerésének spontán keletkezõ, naplószerûnek is tekinthetõ monológjából alkot párbeszédet, abban pedig egy külsõ és belsõ szemlélõ vesz részt. Hogy mind a szerzõ, mind az olvasó mindkét szerepbe beleélheti magát – ilyen véletlenek nincsenek, ha igen, akkor föntrõl odapislantott valaki... – ez tudatos beszédmódra vall. Szerzõi vagy szerkesztõi koncepció munkált-e, mikor a kötet szövegei is mozaikszerûen álltak össze egésszé, nem tudom, de hogy filmrendezõként azonnal forgatókönyvet íratnék belõle valami laza epikus szálra fûzve, az halálbiztos. A moziban zabálnák a tinik (s egy-két magamfajta is a hátsó sorban)! Az irodalmi életet, a kortárs irodalmi kánonok zömét, az irodalomtudományt és a posztmodern izéket aztán rohadtul nem érdeklik egy tizenéves lény (történetesen lány) tizenéves lököttségei, mert mindenki elfelejtette, hogy azok nélkül lehetetlen felnõni, hogy azok nélkül ma nem lennénk önmagunk, hogy az igazi élettapasztalat

meghatározó kezdeteirõl van szó. Ezért gyönyörûek, s ezért érdemes – na nem annyira nosztalgiázni, pedig az sem olyan rossz – visszahuppanni e hangulatokba már érettnek tartott férfikorban is. Ezekbe az írásokba normálisan bele lehet szeretni... „Csak a felnõttek hajlamosak elfelejteni, hogyan kell feleleveníteni a régi szép idõket. Hát hogy lehet, hogy nekem tizenöt évi tapasztalattal könynyebben megy, mint a nagyoknak a harmadik iksz után?” Istenem, ha én még egyszer tizenhat éves lány lehetnék... (Sós Dóra: Csuriélet. Start könyvek sorozat 14.; Pozsony 2004, AB-ART)

75

François minimál (Figyelem, mondanivaló!) Azt gyanítom, hogy mintha nem is tudnám, pontosan mit jelent költészetben a minimál. Talán azt, hogy viszonylag kevés szóval sokat mond, sok mindent kifejez a szerzõ, és a sallangok – a különféle költõi eszközökkel létrehozott szócicomák – nem terelik el a figyelmet a mondanivalóról. Ezt a verseskönyvet, amelynek kapcsán mindez eszembe jut, François Bréda jegyzi, a kötet címe: Nemo. Jelenkori költõk esetében, fõleg ha kolozsváriak az illetõk, elõfordulhat, hogy tiltakoznak az ellen, ha mondanivalóval gyanúsítják õket: nos, állok elébe, Bréda versei igenis szólnak valamirõl, ami eléggé nehezen megfogható, de azért késõbb mégis megpróbálkozunk a megfogalmazásával. Csak ki kell várni. (Agresszív szóözön kizárva) Francois Bréda minimál verseirõl azonban még csak azt sem állíthatnánk teljes bizonyossággal, hogy teljesen eszköztelenek. Inkább valamiféle puritánság jellemzi ezeket a verseket. Jó értelemben vett szûkszavúság. Dicséretes mértékletesség, amely nem támadja meg agresszív szóözönnel az olvasót, aki viszont hálából odafigyel arra, hogy mit is akarnak itten közölni vele vagy nélküle, lásd mint fenn. (Fejléc és alvilág) Bréda felvidéki verseskönyvének nem tartalomjegyzéke, hanem Summája van a kötet végén, amelybõl az olvasó (aki, mint a hátsó borító szövegébõl megtudtuk: szintén Nemo) rögtön megtudhatja, amit egyébként csak a kötetet végiglapozva. Mármint azt, hogy a verseket négy ciklusba csomagolva kapja: a ciklusok címei: I. Nemo szerelmei, II. Nemo kalandjai, III. Nemo barátai, IV. Nemo az alvilágban. És van még benn a könyvben valami, ami az egésznek a hangulatát meghatározza. A verseket keltezéssel látta el a szerzõ, mégpedig elõre, ami azért is nagyon érdekes, mert az oldalak fejléceként megjelenõ keltezés tipográfiai funkciója

76

Écsi Gyöngyi: Karácsonyi népénekek és a szövegek hangulati leütéseket is tartalmazó, idõben-helyben-hozzáállásban eligazító funkciója egybeesik. (Címrõl ismerszik meg a költõ) Ilyen minimálos költészet esetén a legkevesebb, ami elvárható, hogy már a verscímek nagyon beszédesek legyenek. Azok is, beszédesek (Nemo nemet int) és sajátosak (A csalamádéra!, Nemo Napolactóban, Marea anestezistã), költõiek és kedvesek (Tángyérka siralmai), néha cinikusak (Az élet mint magántulaj) és olykor tartalomjelzõek, mintha újságcikkek élén állnának (Rexi rendet teremt, Nemo megadja a direkciót a Nautilus legénységének). (A fíling, amely a versekbõl árad) A könyv rólunk szól, az ez irányú szerzõi szándékot már a hátsó borítón olvasható szöveg is jelzi. Ott ennyi olvasható: „Nemo mi vagyunk”. Sajátosan generációs (Magyarországon Nagy Generációként emlegetik ezt a nemzedéket, mely nem akarta átvenni a maga során a marsallbotot, aztán azon tagjai, akik mégis megtették, megnézhetik magukat, a többiek nemkülönben), sajátosan jelenkori és sajátosan kolozsvári. A versekrõl amúgy sokat lehetne írni, de hogy én is stílszerû legyek, azt fogom mondani, hogy a versekrõl nem írni kell, a verseket el kell olvasni. Nyugodt lélekkel tudom erre biztatni az olvasót, mert legalábbis nekem erõteljes és komplex élményt szereztek. Annyit mégis muszáj elmondani, hogy a kötet Epitáfiummal zárul, innen is tudjuk, hogy Bréda nagyon szereti az életet. (A Kolozsvár-Pozsony tengely) Francois Bréda Nemo címû verseskönyve az AB-ART kiadónál jelent meg Pozsonyban, 2005-ben, a Golania Magna sorozatban. Az illusztrációkat Egri István készítette.

KINDE ANNAMÁRIA

A karácsonyi népénekek Jézus Krisztus születésének történetét tárják a hallgató elé, bibliai szövegekkel és népi dallamokkal. Az éneket és a bibliai szöveget (Lukács evangéliuma alapján) finoman árnyalt zenei aláfestés egészíti ki: Nesztor Iván akusztikus hangszerei (népi furulyák, láncos bot, csengettyûk, mákgubók stb.), és természetbõl vett zajok (patakcsobogás, juhok patáinak dobogása stb.) Az énekek mûfaja „népének”, ami a népdal és az egyházi ének közötti határmûfaj megjelölõje. A dallamok eredete a XVI. századig vezethetõ vissza, az évszázadok során azonban változásokon mentek keresztül, idõként bekerültek a különbözõ feleke-

zetek énekeskönyveibe, vagy pedig elmaradtak belõlük. Némely dallam átkerült a népzene más területére, pl. a népszokások dallamai közé, vagy épp fordítva, azok közül kerültek át e népének-repertoárba. A dallamok és szövegek ezek szerint az õsi magyar keresztény örömet és szabadságvágyat fejezik ki felekezeti hovatartozás nélkül. A múlt század elejétõl hanyatlásnak indult ez a dallamkincs, és más európai dallamok kerültek elõtérbe – ezért is bír különleges értékkel ez a gyûjtés. A dallamok egy ének híján felföldiek, nem egyet az énekes és lelkész, Écsi Gyöngyi gyûjtött a Zoborvidéken és Gömörben. (Median, 2005)

József Attila-versek Elmondja: Csanaky Eleonóra és Haraszti Mária A költõ születésének 100. évfordulója alkalmából verseinek hihetetlen korszerûségét, sokszínûségét kívánta a két elõadó megmutatni ezzel az összeállítással. Kimondottan azoknak készült, akik – egyedül vagy társaikkal – karosszékükben ülve kívánnak figyelmükkel adózni a gondolat szabadsága és a szó szépsége elõtt. Minden korosztály talál a versek között kedvére valót – gyerekeknek szóló, játékos, szerelmes, létkérdéseket, társadalmi gondokat feszegetõ költeményeket egyaránt felvettek a CD anyagá-

ba. Hiszen József Attila mindenkinek képes azt a gondolatiságot, érzelemgazdagságot közvetíteni, amire éppen szüksége van: hiszen a legmélyebb emberi érzések kifejezésére képes játszi könnyedséggel. Költészete ezért is örök. A költeményeket Kovács János hangtechnikusnak a klasszikus zeneirodalomból válogatott zenei aláfestései teszik plasztikusabbá, az irodalomóra vagy a nyugdíjasotthon, -klub társalgójában ülõ számára újra és újra meghallgathatóvá. (Median, 2005)

77

A Szõrös Kõ 2005. évfolyamának összesített tartalomjegyzéke SZÉPIRODALOM Ármos Lóránd Sándor: Vágyból, lázágyból; Jövõbeli szép (versek) Beat Brechbühl: Gotthold, a bõrönd (novella, Horváth Erika fordítása) Borbély Borisz: Korai délután, Rejtekhely, Az út, Odiham maszatos kövei, Füstté fújva, Az utolsó vacsora, Otthon (versek) Burus János Botond: A szeretet megérkezik Szovátára (novella) Dömény Andrea: Csaba útja (elbeszélés) Hajtman Béla: A tenger csendje (novella) Haraszti Ágnes: Még alig, Hagy csak hátra, Levél Mrs. Milktõl (versek) Haraszti Mária: Dos gardenias (vers) Karácsonyi Zsolt bevezetõje Kinde Annamária: Mondhatatlan (szonett) Kinde Annamária: Szandra May hóviharra vágyik (vers) Király Zoltán: A Nõ (vers) Kukorelly Endre: Telep, Most épp, C-nek (versek) Kulcsár Ferenc: Elsõ mese, A napló, Augenblick im Juni, A genezis aranya, Cirkusz és Ómega, Utolsó mese (versek) Márkus András: A vénuszdombos Imre állapota, Nõi napló (versek) Muszka Sándor: Lapát, „A szerelem próbája” (versek) Nagy Farkas Dudás Erika: Zenefalak (próza) Németh Zoltán: Állati nyelvek (versek) . Nyilas Atilla: Szabadkai önképzõkör (vers) Orbán János Dénes: Búbocska (ördögjáték; befejezõ rész) Orbán János Dénes: Búbocska (ördögjáték; részlet) Pavol Rankov: Kutyák, A párbeszéd egyik fele (novellák, Horváth Erika fordításai) Poór József: Közjáték (novella) Sándor Zoltán: A férfi és a nõ, Feltámadás, Kutyaélet (novellák) Sós Dóra: Derengés (elbeszélés) Sós Dóra: Tealevelek (kisregény, I. rész) Sós Dóra: Tealevelek II. (a kisregény befejezõ része) Svetlana Zuchova: Jelenés Klaipedában (elbeszélés, Horváth Erika fordítása) Szászi Zoltán: Hûség, Festõ a tájban, Macskám halálára, Ketten a kereszten, Távolban föld, *** (versek) Tomaž Šalamun: A nagy költõk; [cím nélkül]; Fiam; A Szó és az Igazság, Manhattan, Sírfelirat; A nedven eveztek, öngyilkosok lesztek, hogy ittassá váljunk; Eleven seb, élõ nedv; Lázas szenvedélyek (versek; Lukács Zsolt fordításai) Uršula Kovalyk: A ragadozó (novella, Horváth Erika fordítása) Varga Melinda: a vonat áll (vers) Vasi Ferenc Zoltán: Újraszületve élni (haiku-füzér) Vendégünk: Serény Múmia 1./4 Z. Németh István: Délibáb 12-kor, Nincs egy árva fûszál, Plazma Miazma (versek) Z. Németh István: Önelaltatás; Lenni más; Lámpaoltár; Tabulátor rasa; Grétisas; Szóltak, hogy karácsony; ´Gen, ez is (versek) Z. Németh István: Születésnap (részlet egy készülõ mesekönyvbõl) Zsidó Ferenc: A szimuláns (novella)

78

1./4 2./12 5./48 1./6 6./30 4./22 6./28 4./25 1./4 4./18 2./1 1./10 6./1 3./1 1./12 1./13 2./4 1./1 5./8 3./26 2./16 6./4 3./22 4./4 3./48 4./42 5./10 4./26 2./8 5./1 4./38 1./14 4./58 4./1 6./24 3./16 1./16

STARTVONAL Ábrahám György: Lelkiismeret, Éjjel, Éjjel, Éjjel, Éjjel, Éjjel, Éjjel, Éjjel (versek) Angyal Sándor: Mi van ha elengedjük a szerelemmadarat?, Tábortûzi idill, Szélmágia (versek) Baranyovics Borisz versei Baranyovics Borisz: A Jel; ‘A’ nap, Tikkelés, A tükör mögöttrõl, Te meg hagyod, Tûzijáték, Baranyovics Borisz: dedikáció, Négysörös, Tûnj el!, Fogócska, Üresség, A módszer, Összezúzódva, A falak, Lekésett szemétdombi randevú, Elemek, !la demolation! (versek) Bob Perelman: Kína (vers, Brutovszky Szilvia fordítása) Charles Bernstein versei (Balogh Klára és Császár Andrea fordításai) Dobozból az Égre, Lépcsõn ülve (versek) Dóczi Gábor: Bárutazás (novella) Dömény Andrea: A nagy tévedés (novella) Dömény Andrea: Jurko (novella) Dudás Szabolcs: Visszaszámlálás (vers) Eiléan Ni Chuilleanáin: Kondás (vers, Ligárt Angéla fordítása) Gubó Brigitta: Álszentség, Esik (versek) Gubo Gabriella: Elmerülve (vers) Gubo Sándor: Civilizációs betegség, A visszajövõk (novellák) Gubo Sándor: Gyõzelem, Pár gondolat Zsuzsikáról (novellák) Hajtman Kornél versei Haris Éva: Õ volt, Ebgondolat, Szumma, Varázslat, Azért felettébb kíváncsivá tesz..., (Z)Ûr (versek) Inczédi Erika: Inez, A kis halál, Kommuna, Pirkadatok (novellák) Kacsinecz Krisztián: jelek, tizenhét évesen, kétsoros, a halál meg én (versek) Kanovits Zol versei Kanovits Zol: Törékeny, Embrionisztik, Ismeretlenbe, A pattanásnak, Lánylény, Tiszták, Létezés, Véglátomás, Hát..., Rajongó, Ásó, Ágyon fekszünk nálad (versek) Laborczi Dóra versei Margaret Atwood: Játék ebéd után (vers, Ligárt Angéla fordítása) Patrick Modiano: Augusztusi vasárnapok (prózarészletek, Domonkos István fordítása) Pollock Márió: Mikor a ló belegaloppoz az irodalomba (novella) Rácz Boglárka versei Rácz Boglárka: Ébredések küszöbén, Félúton (versek) Rácz Boglárka: Én már, Vízió, Vándor, Igézet, Nyár, A hóesés sem, Közöny (versek) Rácz Boglárka: Legális szemfényvesztések, rezdülések, Sejtések, Látogatásod, Lelkiismeretlenülök, Távolodás (versek) Rácz Boglárka: Tél, Kétségbeesve, Veled, négy sor a télrõl (versek) Ravasz Myrtil versei Ravasz Myrtil: Aki keres, azt megtalálják?; A hiba nem az ön készülékében van (?); Reggel, miután elmentél; Ön-lélek-beöntés; A hangnyelõ; Definíciók (vers és próza) Ravasz Myrtil: Magamba zártalak, majd kulcsom vesztettem; Könyvekkel...; Menekülés; dead end; Rigor Mortis; Csillagokig látnék... Sánta Zsolt versei Szalma Réka versei KÕ KÖVÖN A Szõrös Kõ 2005. évfolyamának összesített tartalomjegyzéke Ardamica Zorán: Gondolat mint beszédmód (Tanulmány Farnbauer Gáborról)

3./58 3./69 1./40 3./64 2./49 2./46 6./46 1./32 1./24 3./60 1./33 2./51 6./57 6./56 6./42 1./36 1./30 1./20 3./56 6./54 2./56 3./74 1./34 2./50 2./52 2./44 2./60 3./73 5./52 1./22 6./58 1./26 3./70 6./50 1./29 2./58 6./78 5./54

79

Ardamica Zorán: Nem hiszek a társadalomban, mert nincs (jegyzet) 1./76 Ardamica Zorán: Pillantás a csurik életé(ünk)be (Sós Dóra: Csuriélet) 6./74 Ardamica Zorán: Nem vállalhatok közösséget... (jegyzet) 4./77 Bokros Katalin: Magyar avantgárd képzõmûvészek kiállítása Szlovákiában 5./74 Búbocska (Orbán János Dénes ördögregénye) 1./75 Csanda Gábor: A(z olvasásnak kitett) légy és a semmi (Adalékok Ardamica Farnbauer-tanulmányához) 6./60 Écsi Gyöngyi: Karácsonyi népénekek, József Attila-versek (CD-ajánló) 6./77 Ferdics Béla 5./79 François Bréda: Fehér fejek (tárlatnyitó) 4./79 Füzi László: A költészet körei – térben és idõben (Tõzsér Árpád költõi világáról) 2./62 Grecsó Krisztián: Egy távollévõ köszöntõ szavai (Az elsõ Makói Ifjú Tehetségek Díj átadásán) 2./78 H. Nagy Péter: Avantgárd elõétel, Korszerû szendvics – Juhász R. József (irodalmi) pályakezdése (tanulmány) 1./51 H. Nagy Péter: Újabb SF-variációk (Vajda Barnabás: Sigmund Freud és a XX. század eleji magyar irodalom) 6./64 Horváth Erika: A minõségi irodalom ünnepe (XII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál) 2./73 Jana Pácalová: Elõítéletek rabságában (Daša Èejková: Manželka) 6./70 Jász Attila: Monológkísérletek (Kurt Hofmann: Beszélgetések Thomas Bernharddal) 2./69 Kelemen Zoltán: A „nagy pör” perei (tanulmány) 4./60 Képes hírek 2./76 Két felhívás 4./78, 80 Kinde Annamária: François minimál (François Bréda: NEMO) 6./76 Könyvajánló 5./80 M. Csepécz Szilvia: Létszintek – A jelek identitása (Beszélgetés Szemzõ Tiborral) 1./44 Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos (tanulmány) 2./64 Pályázati felhívások 1./78 Pénzes Tímea: A szerelem levelei (Maria Nurowska könyvérõl) 3./78 Szeberényi Zoltán: Költészeti háromtusa (Z. Németh István válogatott versei) 1./67 Új könyvek 1./80 Új könyvek 2./80 Ünnepi Könyvhét (Vajda Barnabás fotóriportja) 3./80 Vajda Barnabás: Kedves Csinszka! Drága Mis! (Babits és Csinszka levelezése 1919–1920) 3./76 Vendégh Krisztina: Philip K. Dick regényei az elitirodalomban (tanulmány) 1./71 Z. Németh István: Ajándék madárnak ne nézd a dalát, avagy feltámad Nagy-Madárország (Bettes István: Tio-tio-tio-tinx) 6./72 Z. Németh István: Kapaszkodó élet (Szászi Zoltán Forgácsok c. kötetérõl) 5./76

Minden kedves Olvasónknak, munkatársunknak, szerzõnknek sikerekben bõvelkedõ, boldog új esztendõt kívánunk! Köszönjük, hogy velünk tartottak az elmúlt évben. A Szõrös Kõ szerkesztõsége 80

81

Tartalom

A borítón és a lapban:

Kukorelly Endre: Telep, Most épp, C-nek (versek) . . . . . . . . . . . . 1 Pavol Rankov: Kutyák, A párbeszéd egyik fele (novellák, Horváth Erika fordításai) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 Z. Németh István: Önelaltatás; Lenni más; Lámpaoltár; Tabulátor rasa; Grétisas; Szóltak, hogy karácsony; ´Gen, ez is (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Haraszti Ágnes: Még alig, Hagy csak hátra, Levél Mrs. Milktõl (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 Dömény Andrea: Csaba útja (elbeszélés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Startvonal Gubo Sándor: Civilizációs betegség, A visszajövõk (novellák) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Baranyovics Borisz: A Jel; ‘A’ nap, Tikkelés, A tükör mögöttrõl, Te meg hagyod, Tûzijáték, Dobozból az Égre, Lépcsõn ülve (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . 46 Ravasz Myrtil: Magamba zártalak, majd kulcsom vesztettem; Könyvekkel...; Menekülés; dead end; Rigor Mortis; Csillagokig látnék... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Kacsinecz Krisztián: jelek, tizenhét évesen, kétsoros, a halál meg én (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 Gubo Gabriella: Elmerülve (vers) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 Gubó Brigitta: Álszentség, Esik (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 Rácz Boglárka: Tél, Kétségbeesve, Veled, négy sor a télrõl (versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 Kõ kövön Csanda Gábor: A(z olvasásnak kitett) légy és a semmi (Adalékok Ardamica Farnbauer-tanulmányához) . . . . . . . . . . . . . 60 H. Nagy Péter: Újabb SF-variációk (Vajda Barnabás: Sigmund Freud és a XX. század eleji magyar irodalom) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64 Jana Pácalová: Elõítéletek rabságában (Daša Èejková: Manželka) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70 Z. Németh István: Ajándék madárnak ne nézd a dalát, avagy feltámad Nagy-Madárország (Bettes István: Tio-tio-tio-tinx) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72 Ardamica Zorán: Pillantás a csurik életé(ünk)be (Sós Dóra: Csuriélet) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74 Kinde Annamária: François minimál (François Bréda: NEMO) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76 Écsi Gyöngyi: Karácsonyi népénekek, József Attila-versek (CD-ajánló) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 A Szõrös Kõ 2005. évfolyamának összesített tartalomjegyzéke . . . 78

Regisztrációs szám: 1582/96 Szerkesztõség: AB-ART (Szõrös Kõ), Komárnická 20, 821 03 Bratislava; Tel./fax: 02/ 43 33 24 10 E-mail: [email protected]; [email protected] Fõszerkesztõ: Haraszti Mária Kiadja az AB-ART Kiadó Felelõs kiadó: Balázs F. Attila, [email protected] Nyomdai elõkészítés: Median Nyomja: Pelikán Kft., Dunaszerdahely

KÕ

SZÕRÖS

IRODALOM, MÛVÉSZET, KRITIKA

Megjelenik kéthavonta Dvojmesaèník Celoroèné predplatné: 180.– Sk

ISSN 1335-6321 Realizované s finanènou podporou Ministerstva kultúry Slovenskej republiky

SZÁSZ ISTVÁN (Csíkszereda) alkotásai A Szõrös Kõ megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Akadémia Könyvesház (Dunaszerdahely) Amicus (Dunaszerdahely) Andrew Book (Galánta) Bestseller (Párkány) Bulgakov (Kolozsvár) Gaudeamus (Kolozsvár) Írók Könyvesboltja (Budapest) Konkurent (Komárom) Nagyváradi református könyvesbolt Ricsi Press 2 (Párkány) és a Madách-Posonium országos Kultúra Könyvesbolt hálózatában. A lap kiadásához hozzájárul a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – Nemzeti Kulturális Alapprogram és az Illyés Közalapítvány.

NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA

Megrendelhetõ a kiadó címén. Elõfizetési díj 1 évre: 180.– Sk Magyarországon megrendelhetõ: AB-ART Hungary, 2040 Budaörs, Köztér 3/3. LITERATÚRA, UMENIE, KRITIKA

Registraèné èíslo: 1582/96 Redakcia: AB-ART (Szõrös Kõ), Komárnická 20, 821 03 Bratislava; Tel./fax: 02/ 43 33 24 10 E-mail: [email protected] Šéfredaktorka: Mgr. Mária Harasztiová Vydáva Vydavate¾stvo AB-ART Zodpovedný vedúci: Attila F. Balázs Tlaèiarenská príprava: Median Tlaè: Pelikán s. r. o., Dunajská Streda

A szerkesztõség nem feltétlenül azonosul a megjelentetett írások tartalmával. A kéziratok megszerkesztésének jogát fenntartjuk! Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza.