Berta Erzsébet: A bábák mûvészetétől a derékszögû paralelepipedonig ................................................................. 3 Fôtér Négy kérdés a felsőoktatásról (Beszélgetés Magyar Bálinttal és Pokorni Zoltánnal) .................. 4 Geréby György: Gazdagabban egy tapasztalattal… ....................... 13
Tartalom
Küszöb
Biczó Gábor: Foldás és törés… ..................................................... 18 Macskakô Vörös István: A vakond sikerei .................................................... 23 Találtam egy egyszerû szitát ................................................ 24 Kukorelly Endre: Megfelelően lelassítva (1. A séta) ............................................................................ 25 Tandori Dezső: 13 : 87 Hat fejezet egy regényből („Maury-Morny”!) – Egy .................. 28 Kapualj Bacsó Viktória: Értelmiségi lét Fókuszban a pedagógusok ..................................................... 33 Koroknai Edit: Háton cipelt iskola ................................................ 39 Árkádok Bun Zoltán: ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben (építészetkritikai sorozat) A „lakás” szentsége – Rácz Zoltán munkái .......................... 44 Lépcsôk Endes Mihály: New Orleanstól Debrecenig .................................... 50 Berkesi Sándor: Kórusünnep Debrecenben ................................... 53 Nagy Tamás: Igazi hősök, festett ikonok (Az Európa Kiadó és Ákos debreceni koncertjeiről) .................. 54
Nemes László: Tudatosságpolémia (Vulgo, 2004/2.) ................................................................... 58
DISPUTA
Cs. Nagy Ibolya: Édes-savanyú élet (A Csokonai Színház Metadolce című előadásáról) .................... 58
1
E számunk szerzôi:
Bacsó Viktória újságíró, Debrecen Berkesi Sándor karnagy, Debrecen Berta Erzsébet irodalomtörténész, Debrecen Biczó Gábor kultúrantropológus, Debrecen Bun Zoltán egyetemi hallgató, Budapest Endes Mihály dzsesszkritikus, Debrecen Geréby György filozófiatörténész, Budapest Koroknai Edit újságíró, Debrecen Kovács Zoltán történész, Debrecen Kukorelly Endre költő, Nyíregyháza Cs. Nagy Ibolya újságíró, kritikus, Debrecen Nagy Gábor fényképész, Debrecen Nagy Tamás rockkritikus, Debrecen Nemes László filozófus, Debrecen Pallai László történész, Debrecen Tandori Dezső költő, író, Budapest Vörös István költő, Budapest A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1.
Debreceni Disputa II. évfolyam, 9. szám, 2004. szeptember Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô, Pláza)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
post scriptum. Iskola és élet, tanár és diák, a humanitas megalapozójának vélt bölcsesség s a buta erő(szak), a tudás káosza (és/ez) az élet rendje. Eltérő nyelvek, összemérhetetlen világok. Határain vágyakozva és bizalmatlanul kémleli, kerülgeti, szimatolja vakmerően megérintve néha egymást két idegen – két kitérő egyenes, mondhatná a csillagokból Novák tanár úr.
A bábák művészetétől a derékszögű paralelepipedonig
ta…”, „a gyökvonás műveleti törvénye nem egyéb…”. Leszner Vilinek nem létezett idea és ideál. Ha Novák hangtani törvényt szemléltetett, a tót furulya hangját hallotta csak, ha ferde síkot akart a képzelet elé idézni, csak a tanár hadonászó karjait látta (paprikajancsi). De nem ragadta el a természet sem, neki fű volt csak, meg föld és fa, (mi van azon érdekes). Vili (a) vadember volt. Csak az izmok feszülését érezte gyönyörűségnek, Faraday-nek pedig (kit utált) gombostűvel szúrta ki a szemét a könyvben. És oly sötét gyűlöletet izzított fel benne az ismeretlen rém (Novák érdekes geometriai problémája), a derékszögű paralelepipedon, hogy két társsal szövetkezve megverte a tanárt. A vadállat Novákot. Ennyi történt. Meg, hogy Novák aztán főbe lőtte magát. Ami érthetetlen, hisz tanár volt, tudással vértezett bölcs, a diákoknak pedig egy vadállat, mert nekik ő volt (a) vadember. A múlt és jövő nélküli (tanárnak nincs anyja), a nem érző (tanár nem eszik), a minden tárgyával, mozdulatával izgató rejtély (mily rendkívüli, ha mégis eszik és kalapja is van), akiről úgy hitték csak el, hogy eleven test, ha kéjesen borzongva hozzáértek (különben nem egészen hitték volna azt sem, hogy megsebzi a kés). Novák a cyberstar. De (a regényben) Novák Antalt … megverték … Érthetetlenül egyszerű, s egyszerűségében iszonyú történet volt ez.
Berta Erzsébet
N
ovák Antalt (a mennyiségtan és természettan tanárát, a fizikai szertár őrét, az országos meteorológiai intézet zivatarmegfigyelőjét), a tudós nevelőt, ki a tanári kar büszkesége volt, Novák Antalt … megverték … Pedig szépreményű hősünk (Kosztolányi Aranysárkányának főalakja egyébként) úgy hitte – Szókratész és Pestalozzi unokájaként ugyan mi mást hitt volna –, hogy a rossz a bölcsesség hiánya csupán. Hitte. Hisz abban hitt, hogy a világ mint értelmes rendszer jó és szép világ is, a világok legjobbika, s hogy elég a természet ésszerű rendjét szemlélni, az ember máris tudja (és cselekszi), mi jó, mi szép és hasznos, mert a …csillagos ég fölöttem, az erkölcsi törvény bennem… (s mi más volna a boldogság is). És abban is hitt Novák Antal, a fizika és matematika tanára, hogy a helyes módszerre alapozott s a tapasztalat bizonyító ítéletével megerősített gondolkodás az igazság tudásához vezet, hogy tehát a helyes úton nyert igazság maga az igazság (ez az igazság). S ha Novák Tóni mindezen hitét nem erősítette meg minden pontján a világ, hát hitt abban, hogy a szellem fölénye életre hívja a jellem kiválóságát, a világ alantasságát és reménytelenségét is megérteni kész emelkedettséget (ami, ha nem is boldogság, védelem). Dőre frázisok, fellengzős eszmék, gondolta még maga Novák is. S az volt tán a legdőrébb, hogy Kobak (ahogy diákjai nevezték néha) azt hitte, az igazság gyönyörködtető és kívánatos, minek folytán a nevelőnek az csupán a feladata, hogy vágyat keltsen iránta, s a tudás mindenkiben ott szunnyadó képességét, mint bába a magzatot, világra segítse. Vagyis, hogy a paidagógosz Novák Szókratészt követte, aki a (tudás)vágykeltés isteni mesterének tartotta a nevelőt, s bábák művészetének a tanítást – bizonnyal elnyomva a szókratészi kételyt: ugyan mit gondolt volna mást egy bábaasszony fia –, a lesznervilikre aligha gondolhatott. A bajnok Leszner Vilmos (regényünk másik szépreményű hőse, ki Pesten a vándorserleget és a zászlót nyerte meg a gimnáziumnak) két lélegzettel futotta a százat, de, ha egy fizikai képlet előtt ült, nem volt kedve élni. Fejében rendjükből és jelentésükből kioldódva úszkáltak a szavak, varázsigévé visszaváltozott matematikai tételek: „a beltagok és kültagok szorza-
DISPUTA Küszöb
Oktatási reformprogramjaink margójára Kosztolányival
3
Négy kérdés a felsőoktatásról DISPUTA Fôtér 4
A
z új tanév és az oktatási törvény tervezetének közelgő benyújtása kapcsán az alábbi kérdéseket tettük fel Magyar Bálint jelenlegi, és Pokorni Zoltán volt oktatási miniszternek.
1. Egy szebb jövő felé? A rendszerváltás utáni kormányzatok mindegyike célkitűzéseinek egyik legfontosabbjaként tekintett az oktatásra, ezen belül is a felsőoktatás kérdésére. Mára azonban – politikai hovatartozástól függetlenül – egyre többen érzik úgy, hogy az oktatás(politika) évek óta folyamatos válságban van. A látvány- és részeredmények („ingyenes” első diploma, infrastrukturális fejlesztések, diákhitel, egyetemi integrációk levezénylése stb.) mellett vajon miért nem sikerült sikerágazattá válnia az oktatásnak Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt időben? Valóban csupán az alulfinanszírozottság volna a sikertelenség oka? 2. Minőség vagy mennyiség? Miközben a 90-es évek oktatáspolitikai célkitűzései – a korosztályonkénti 40–50%-os egyetemi végzettségi arányok elérése – rendkívüli mértékben megnövelték a társadalmi várakozásokat, egyfajta „diplomakényszerbe” kergették a jövőjüket tervező fiatalokat, számos szakmai elemző szerint a magyar oktatási struktúra elrugaszkodott a „munkaerő-piaci elvárásoktól” és a társadalmi realitásoktól. Tömegével jelennek meg a munkaerőpiacon a diplomás munkanélküliek, a diplomás tömegtermelés leértékeli az egyetemi végzettséget, a tömegoktatás pedig elkerülhetetlenül az oktatás színvonalának a csökkenésével jár(t). Vajon alapvető tévedés volt a felsőoktatási keretszámok/elvárások felduzzasztása? Szükség van-e ma Magyarországon ennyi felsőoktatási intézményre? Milyen következ-
ményei lesznek a felismert koncepcionális tévedéseket követő „korrekciónak”? 3. „Rendszerváltás” a felsőoktatásban? Sokan vélik úgy, hogy az egészségügy mellett a felsőoktatás az a terület, ahol továbbra sem fejeződött be a – nem feltétlenül politikai értelemben vett – rendszerváltás. A felsőoktatási intézmények megkövesedett intézményi struktúrája, olykor „feudális” függőségi rendszerei, a bürokrácia túlburjánzása, az egyetemi autonómia álcája, de legfőképpen az oktatással kapcsolatos szemléletváltás alapvető akadálya bármiféle változásnak. Vajon a politikai akarat, valamint a felsőoktatással kapcsolatban megvalósíthatatlannak tûnő „közmegegyezés” hiánya mellett Ön szerint mi áll e jelenség mögött? 4. Felsőoktatási reform? Miközben a Bolognai Folyamat/Európai Felsőoktatási Tér eredeti elvei és célkitűzései (kreditrendszer, átjárhatóság-átláthatóság, oktatási szemléletváltás) Magyarországon a gyakorlati megvalósításban szinte teljesen elsikkadnak, szerencsés volt-e a törvényjavaslatban a már önmagában is rengeteg érdeket sértő szerkezeti átalakítást (3+2+3) összekapcsolni egy sor olyan intézkedéssel (finanszírozás, oktatók-dolgozók jogállása), melyeknek az előbbi elvekhez valójában semmi közük? Dacára a mindenkori kormányzati kijelentéseknek, miért nem sikerül(t) valódi és eredményes párbeszédet kezdeményezni a fenti kérdésekről? Az ősszel a Parlament elé terjesztendő felsőoktatási törvényjavaslat kapcsán felvetődik a kérdés: elfogadtatható-e a Parlamenttel egy olyan intézkedés, mely nem bírja az érintettek támogatását?
A felsőoktatási törvény tervezete 2004. szeptember 24-én megjelent a felsőoktatási törvény tervezetének legutolsó változata. A törvénytervezet célkitűzéseinek többsége összhangban van a kormányzat „Bologna-folyamatból” fakadó elkötelezettségeivel, azonban számos olyan elképzelést is tartalmaz, mely nem kapcsolódik az egységes európai felsőoktatási tér megvalósításához. A Kormány 1068/2004. (VII. 9.) Kormányhatározata a Magyar Universitas Programról, valamint az új felsőoktatási törvény koncepciójáról, megtalálható a Magyar Közlöny 2004/98. számában, illetve a teljes szöveg olvasható a http://www.om.hu/main.php?folderID=878 Internet-címen.
1. A társadalmi-gazdasági környezet változásai nyomán az elmúlt évtized során a magyar felsőoktatás is alapvetően új kihívásokkal szembesült. Az egymást követő fejlesztési koncepciók nyomán megkezdődött és napjainkig is tart az ágazat átalakulása. Az 1993. évi alapvető fontosságú felsőoktatási törvényt követően az 1996-os módosítás újabb állomást jelentett a rugalmasabb, hatékonyabb működés és fejlődés jogszabályi feltételeinek megteremtésében. 1998-ban a felsőoktatás fejlesztését célzó világbanki kölcsön kapcsán elinduló reformprogram átfogó változtatást tervezett. A reform egyes elemei megvalósultak (hallgatói létszámnövekedés,diákhitelrendszer, kreditrendszer), azonban az oktatás versenyképessé alakítása elmaradt. A demográfiai felfutás, a továbbtanulás felértékelődése és a tömegoktatás új igények megjelenését eredményezték. A felsőoktatási intézmények XX. századi működési és irányítási modelljei ellentmondásba kerültek az intézmények méretéből adódó feladatokkal, a társadalmi elvárásokkal, a bővülő együttműködési kapcsolatok révén a nemzetközi felsőoktatási hálózatok, elsősorban az Európai Felsőoktatási Tér részeként működő hazai felsőoktatás új igényeivel. Szem előtt kell tartanunk, hogy a képzési kínálatnak, a képzési szerkezetnek és formáknak a tartalmi és módszertani megújulása – az egész életen át tartó tanulás keretei között – igényli, hogy kialakítsunk egy, az új oktatásszervezési elvek alapján működő, teljesítményen alapuló, a mennyiségi szempontok mellett a minőséget fokozottabban biztosító, a gazdaság igényeivel számoló fejlesztési stratégiát. A felsőoktatási intézményhálózat átalakítása, az első három év működési tapasztalatai nyilvánvalóvá tették, hogy a belső, intézményi integráció, valamint új struktúrák kialakítása nélkül nincs realitása a hatékony, gazdaságos, európai színvonalú felsőoktatás megvalósulásának. A gazdálkodásban a megrendelői szándékok érvényesülését, a piacérzékenységet, az eredményorientáltságot biztosító szabályozás és működés feltételeit kell megteremteni. A bevételszerzés új formáinak el-
terjesztését is úgy kell támogatni, hogy az intézmények élhessenek piackonform eszközökkel, kihasználhassák az oktatási piac életen át tartó tanulási programjából származó előnyöket, vállalkozásaikban az intézmény infrastrukturális és szellemi kapacitását. A különböző elvek alapján és szervezeti keretek között működő, a hallgatói életformát alakító-segítő szolgáltatásokat, a rászorultsági alapon működő szociális támogatásokat, valamint a teljesítményt elismerő ösztönző kezdeményezéseket, hagyományos struktúrákat összehangoltan működő egységes rendszerré kell alakítani, teret adva az önkormányzatiságnak, a jogokat és kötelezettségeket érvényesítő szabályozásnak, a mobilitás kiteljesedésének, a határokon túli, külföldi hallgatók fogadásának. 2. Az eredeti kérdést „minőség és mennyiség”-re kellene módosítani. Sőt, koncepcionális tévedésről sem feltétlenül kell beszélni. Az adott helyzetben lehet, hogy ez volt a helyes döntés. A probléma inkább úgy merül fel, hogy miért nem követte a tömegképzés megjelenését olyan struktúraváltás, reform, amely választ adott volna a felvetett kérdésekre. A helyzet és az igények változtak, de a felsőoktatási szféra nem. A fent vázolt problémahalmazra – valamint a tömegoktatási kihívásaira – adandó válaszként született meg a Magyar Universitas Program. Ennek keretében, a képzési reform eredményeképpen a fő szabály szerint hároméves, széles alapozó szakasz (bachelor) teremti meg annak lehetőségét, hogy a felsőoktatás mindenki számára elérhetővé váljon. Itt tehát a „mennyiség” szempontjai érvényesülnek, tudósképzés helyett gyakorlatias jellegű lesz a képzés. Ezt követően a mesterképzés már „kisebb kapacitású” lépcsőfok, a diplomát szerzett hallgatók kisebb hányada kerül be e szintre. A harmadik szakasz a doktori képzés, a tényleges elitképzés. E két szinten, anélkül, hogy az alapozó képzést degradálnánk, a minőség szempontjainak még fokozottabban kell érvényesülniük. A felsőoktatási rendszer sokszínűvé válik, a lehetőségek mérlegelését követően a hallgatók eldönthetik, hány évig kívánnak tanulni és milyen képzési szint és szak felé orientálódnak. Dönthet valaki úgy, hogy
DISPUTA Fôtér
Magyar Bálint oktatási miniszter:
5
DISPUTA Fôtér
nem tölt öt évet a felsőoktatásban, s ekkor is – három évet, illetve meghatározott kreditszámot elérve – diplomával fordulhat a munkaerőpiac felé, de úgy is, hogy magasabb szinten folytatja tanulmányait. A képzéseket nem a jelenlegi módon, hanem alapjaiban új elvek szerint kell felépíteni. Ezért a törvénykoncepció nem is haszDr. Magyar Bálint nálja a szak kifejezést, 1952-ben született Budahiszen a létrejövő új képpesten. A Szabad Kezdemézéseknek nem szabad, nyezések Hálózata egyik hogy közük legyen a jealapítója, majd a demoklenlegi szakokhoz – sem ratikus ellenzék párttá tartalmi, sem strukturászervezésének irányítója. 1990-ben és 1994-ben kamlis értelemben. A Bolopányfőnök, 1988-tól – egy gnai Nyilatkozat, majd a év kihagyással – 2000-ig Prágában, illetve Berlinaz SZDSZ országos ügyvivőben aláírt miniszteri nyije; 2003-ban visszatért az latkozatok is azt tekinügyvivői testületbe. Közben 1998–2000 között párteltik elsődlegesnek, hogy a nök. 1990-től országgyűlési lineáris képzés első cikképviselő. 1995 őszén a lusában a szintrehozás, médiatörvény előkészía közoktatásból hozott tésének egyik irányítója. különbségek felszámolá1996-tól 1998 közepéig a Horn-kormány művelődési sát segítő képzési elemek és közoktatási minisztere. után széles, átfogó, a sze2002-től oktatási miniszter. mélyes képességeket fejlesztő, konvertálható és megújítható tudást nyújtó képzések folyjanak, de amelyek egyúttal a ciklus végén olyan végzettséget és szakképzettséget adnak, amelyek relevánsak a munkaerőpiacon, azaz elősegítik az elhelyezkedést. Sokszor félreértik azonban a munkaerőpiac igényeit. A speciális képzéseket a nagyvállalatok szívesebben végzik maguk, viszont olyan alkalmazottakat keresnek, akik nyelveket beszélnek, önállóan és problémaközpontúan gondolkodnak, rugalmasak, és önállóan is képesek tanulni. Az is követelmény, hogy ezek a képzések tegyék lehetővé, alapozzák meg a következő ciklusba, a mesterképzésbe való továbblépést. A különböző európai szintű képzésfejlesztési programok ezért már nem is tantárgyakban, megtanulandó tartalmakban igyekeznek meghatározni e képzéseket, hanem az elvárt kimeneti készségek és kompetenciák felsorolásával. Nos, talán ebből is látható, hogy ezekhez a leendő képzésekhez a jelenlegi szakoknak nem sok közük van. Viszont értelemszerűen következik a felsorolt követelményekből, hogy jóval kevesebb és szélesebb, könnyű átjárást lehetővé tevő képzést kell nyújtani az első ciklusban: innen nézve a 80–100 különböző kimenet már nem is olyan kevés. 6 Bizony, szükség lenne arra, hogy a képzésekkel kapcsolatos új gondolkodásmód át-
járja a felsőoktatást. A Bolognai Folyamat sikeres megvalósítása teljes akadémiai kultúraváltást feltételez, amit nehéz egyik napról a másikra megvalósítani az intézményekben, a fejekben. 3. Minden változás azzal is jár, hogy a meglévőről le kell mondanunk. Sok esetben egy nem túl jól vagy kifejezetten roszszul működő munkafázis, illetve folyamat biztosabbnak tűnik egy kecsegtetőbb lehetőségnél is. Az újtól való félelem, a biztonsághoz való ragaszkodás nem csupán a felsőoktatásban jelenik meg: általános társadalmi jelenség. Másfelől, e szférában is sokszor teljesen ellentétes érdekek bukkannak fel, s konfliktus alakul ki. Minden szereplő megpróbálja a saját érdekszféráját védeni azoktól a változásoktól, melyek esetleg negatív módon érinthetik. Alapvetően ez lehet az oka az ellenállásnak. Az egyetemek több tíz milliárd forinttal gazdálkodó „nagyvállalatok”. Abszurd az a helyzet, hogy az intézmények irányításában nem válik szét a gazdasági és a tudományos vezetés. Megyei jogú városok költségvetésével azonos nagyságrendű, közpénzből működtetett felsőoktatási intézményeket sok esetben tudósok irányítanak. Ennél is súlyosabb probléma, hogy jelenleg az összes hatékonyabb, racionálisabb gazdálkodást jelentő döntést az érintettek képviselőinek kell jóváhagyniuk. Ennek következménye az, hogy ilyen döntések nem születnek meg. Hiányzik a stratégiai, a hatékonysági és a költségvetési pénzek elköltéséért felelősséget vállaló szemlélet. Ennek hiánya már rövid távon súlyos gazdálkodási problémákhoz fog vezetni, mert egyaránt meggátolja a hatékony intézményműködés, az innováció lehetőségét, és partikuláris érdekek játékát hagyja érvényesülni a rendszerben. Az egyetemek autonómiája a törvénytervezet szerint nem sérül. Éppen ellenkezőleg: korábban nem létezett mértékben növeli a gazdálkodási szabadságot, a miniszter (az állam) nem kap újabb irányítási jogköröket, sőt, számos, ma meglévő jogkörét az Irányító Testület veszi át. A program irányelveivel és számos európai példával összhangban a koncepció olyan vezetési modellt irányoz elő, melyben (szorosan kooperálva egymással) kettéválik az intézményműködtetési (menedzsment) és a képzési és kutatási (akadémiai) tevékenységek irányítása, és ennek megfelelően alakul a felelősségi körök telepítése. A tudományos tevékenység irányítását az Egyetemi Tanács (szenátus),
4. Semmi nem sikkad el, legfőképpen a Bolognai Folyamat elvei és célkitűzései nem. A Magyar Universitas Program nem csupán a bolognai célkitűzések megvalósítására terjed ki, hanem számos olyan intézkedésre, területre, amely a felsőoktatási szféra, illetve annak környezetének tekinthető. A befektetői program például a felsőoktatás infrastruktúra-fejlesztését hivatott előmozdítani, a „hallgatói csomag” mindazon részben már meghozott, részben a törvényben megjelenő döntést, amely a hallgatók egzisztenciális helyzetét javítja, mozgásterét szélesíti. Ezen felül, valóban Pokorni Zoltán, volt oktatási miniszter: 1. Nem gondolom, hogy a felsőoktatás válságban lenne, mint ahogyan azt sem, hogy sikerágazat lenne. Vannak egyértelmű sikerek, s vannak olyan területek, ahol indokoltak a bíráló észrevételek. A magyar felsőoktatás világa átalakulóban van. Ezt a folyamatot lehet pozitívan vagy negatívan minősíteni. Mindent összevetve úgy látom, hogy a rendszerváltoztatás óta eltelt másfél évtizedben a magyar felsőoktatás előnyére változott, eredményei nem „látványés részeredmények”, hanem valóban fontos és előremutató változások. Ennek egyik alapfeltétele volt, hogy egyes meghatározó oktatáspolitikai kérdésekben – ilyennek tekintem a hallgatói létszám folyamatos bővülését, a szektorsemleges felsőoktatás fenntartását vagy az új intézményhálózat létrehozását
számos olyan elem, norma jelenik meg az új felsőoktatási törvényben, amely első látásra nem illene bele. Ennek oka az, hogy számos esetben garanciákat kellett beépíteni a törvénybe (pl. egyetemek gazdasági kötöttségeinek oldása), más alkalommal pedig törvényességi, illetve jogdogmatikai okok húzódtak meg e folyamat mögött. Egy átfogó törvény megalkotásakor lehetőleg a teljesség igényével kell végiggondolni azt, hogy melyek azok az elemek, melyek törvénybe iktatása elengedhetetlen. Ami a párbeszédet illeti, ez folyamatos, már a koncepció kapcsán is lehetőség nyílt a széleskörű szakmai-társadalmi vitára, melynek során sok ponton módosult az eredeti elképzelés, s továbbra is folynak a szakmai viták. Szó sincs arról, hogy az érintettek többsége ne támogatná a változásokat. Az Oktatási Minisztérium két évig tartó, folyamatos – korábban példátlan méretű – szakmai egyeztetést követően elkészítette a felsőoktatási törvény koncepcióját. A koncepció szövegét, amellyel a Magyar Rektori Konferencia, a Főiskolai Főigazgatói Konferencia, a Felsőoktatási és Tudományos Tanács, az Egyetemi Gazdasági Főigazgatói Kollégium, valamint a Felsőoktatási Érdekegyeztető Tanács is egyetértett, a kormány a nyár elején elfogadta. A részletekkel kapcsolatban kifejtett vélemények természetesen széttartóak, azonban itt sem „zárt” kodifikáció folyik, lehetőség nyílik a javaslatok indoklására, s az oktatási tárca figyelembe veszi a szakma, a felsőoktatási szférában tevékenykedők javaslatait. – sikerült politikai konszenzust teremteni. Ugyanakkor tény, hogy a hallgatói létszám növekedésével nem tartott lépést az infrastruktúra fejlesztése, és az új intézményi keretek formális kialakítása is csak a kezdet. Az intézmények, illetve a karok vezetőinek kell azt a munkát elvégezniük, amelynek eredményeként az integráció előnyei érvényesülhetnek majd. Nagyon fontos fejleménynek tekintem, hogy sikerült fenntartani, sőt növelni a fiatalok tanulási kedvét. Nagyon sok – nálunk tehetősebb – ország felsőoktatása küzd ugyanis azzal a problémával, hogy az ott élők nem tekintik értéknek a tudást. Magyarországon ma szerencsére nem ez a helyzet, a felsőoktatásba jelentkezők száma szinte töretlenül emelkedik, amiben meghatározó szerepe van az általános tandíj-kötelezettség eltörlésének és a diákhitel bevezetésének. Ez komoly értéke
DISPUTA Fôtér
a menedzsmentét az Irányító Testület (IT) látja el. E stratégiai döntéshozó testület esetében az új törvény tervezete biztosítékokat teremt a kormányzat túlsúlyának érvényesülésével szemben: egyrészt 50%-nál alacsonyabb arányban szabja meg a kormányzat delegáltjainak számát a testületben, másrészt szigorú összeférhetetlenségi szabályokat állapít meg az IT tagjaira, harmadrészt lehetővé teszi, hogy a Szenátus kifogást emelhessen a kormányzat delegáltjaival szemben (a Szenátus 2/3-os többséghez kötött döntés útján vétójoggal élhet a kormányzat jelöltjével szemben). A rektor az intézmény vezetője és képviselője, a munkáltatói jogok gyakorlója, kinevezések, szerződések aláírója. Az állami fenntartású akkreditált felsőoktatási intézményeket a törvény speciális jogállású költségvetési szervként határozza meg. A speciális jogállás a felsőoktatás sajátos működési jellegének figyelembe vételéből adódik.
7
DISPUTA Fôtér
a mai magyar felsőoktatásnak, amit óvni kell. Sérülékeny voltát jól jelzik azok az éles reakciók, amelyek akkor figyelhetők meg, amikor egy kormány fiskális szempontok miatt sarcot akar kivetni a tanulni vágyókra, mint ahogyan történt ez a Bokros-csomag idején. Komoly gondnak tartom ugyanakkor az államilag finanszírozott infrastrukturális beruházások leállítását. 2000 és 2002 között több tízmilliárd forint értékben Pokorni Zoltán valósultak meg, illetve 1962-ben született Budaindultak el beruházápesten. 1988-ban alapító sok. A Medgyessy-kortagja a Pedagógusok mány gazdaságpolitikája Demokratikus Szakszervezeazonban néhány hónap tének. 1993-ban belépett a alatt olyan válsághelyzeFideszbe, a párt oktatáspolitikai kabinetvezetője lett. tet eredményezett, ami1994-től a Fidesz alelnöke, nek következményeképp 2001–2002 között a párt többek között megcsonelnöke. 2003 májusában az kították az oktatási tárújjászervezett Fidesz–Maca beruházási kereteit. gyar Polgári Szövetség alelnökévé választották. Több hónapra leálltak a 1994 óta országgyűlési beruházások, majd kideképviselő. Az Orbán-korrült, hogy a szocialista– mány megalakulásától 2001 szabad demokrata korjúliusáig oktatási miniszter. mány a jövőben sem akar Május közepétől az oktatási, tudományos, ifjúsági és vagy tud állami forrást sportbizottság alelnöke. biztosítani a főiskolák és egyetemek fejlesztésére. Ehelyett – kényszerből vagy általam nem ismert más megfontolás eredményeként – egy ún. PPP (magánbefektetői, Public Private Partnership, a szerk.) program keretei között kezdtek el gondolkodni, amelynek kivitelezése gazdasági, jogi és etikai szempontból is erősen kifogásolható. Ez a beruházási konstrukció – ezt még a kormánypártok is elismerik – a létező legdrágább megoldás. A magánberuházó drágábban kap hitelt, mint az állam, ugyanakkor teljesen érthető módon saját profitját is ki szeretné venni az üzletből. Ez azt eredményezi, hogy csak a kollégiumok építése évi több mint 300 millió forinttal drágább, mintha az állam lenne a beruházó. Ezek után megmosolyogtató, hogy a Gyurcsány-program „az adófizetők pénzével racionálisan gazdálkodó felsőoktatás” megteremtéséről beszél. További probléma, hogy a program jelentős mértékben növeli az államadósságot, ugyanis 165 milliárd forint burkolt állami hitelfelvételt jelent. Ezen összeg törlesztése több mint 50%-ban állami forrásból történik – vagyis az épületek elkészülte után azonnal államadósság8 gá válik –, ami végső soron akár az euró bevezetését is lehetetlenné teheti.
A PPP-modell magyarországi megvalósítása jogilag is ingatag. A konstrukció jogi szempontból azért kifogásolható, mert hússzor nagyobb kötelezettségvállalásra kényszeríti az egyetemeket, főiskolákat, mint amit a költségvetési törvény megenged. Ráadásul semmilyen garancia sincs arra, hogy a napi bérfizetési gondokkal birkózó felsőoktatási intézmények képesek lesznek a hitelek törlesztésére. Az OM az intézményekkel kötött szerződésekben nem vállal visszavonhatatlan garanciát arra, hogy a törlesztőrészlet felét kifizeti, csak annyit ígér, ha tud, fizet. Ha pedig a felsőoktatási intézmények sem tudják majd fizetni a törlesztés másik felét, akkor azzal a reális veszéllyel kell számolni, hogy az adósság fejében a kollégiumok a befektetők tulajdonában maradnak, és megkezdődik az egyetemek privatizálása. A programmal szemben etikai fenntartásaim is vannak. Elfogadhatatlannak tartom, hogy egy voluntarista oktatási miniszter vagy kormány 20 évre – azaz öt kormányzati ciklusra – elkölti az egyetemek és az oktatási tárca fejlesztési forrásait. Ez felelőtlenség, gyermekeink jövőjével való megengedhetetlen hazardírozás. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy a kormány végeredményben nem az állam, hanem a diákok pénzén akarja teljesíteni ígéretét. A diákhotelprogram ugyanis hátrányos a felsőoktatási hallgatók többsége számára is, mert ahhoz, hogy egy hallgató a luxuskörülményeket biztosító PPP-s kollégiumban lakhasson, 3–4 hallgatótársa támogatását használják majd fel. Annak, hogy a felsőoktatás valóban sikerágazat legyen, legfontosabb feltétele, hogy a szükséges változtatásokat józanul, megfontoltan valósítsuk meg. Nem engedheti meg magának a miniszter, legyen az bárki, hogy folyamatosan megpróbálja becsapni az egyetemi világot. Ez ugyanis bizalmatlanságot szül, és lehetetlenné teszi az érdemi párbeszédet és a fejlődést. Erről beszélt nem is olyan régen a rektori konferencia elnöke, s azt hiszem, ezt illene komolyan vennie a jelenlegi minisztériumi vezetésnek. Már csak azért is, mert a feladatok jelentős része még előttünk van. A többciklusú képzésre való áttérés megvalósítása, a finanszírozás megújítása, a hazai felsőoktatás pozíciójának erősítése a nemzetközi oktatási piacon – és még lehetne sorolni – olyan feladatok, amelyeket csak türelemmel, lépésről lépésre, ha kell, apró korrekciókkal lehet megvalósítani.
végzettek aránya 21,2%. Ez is messze elmarad azonban még attól a célkitűzéstől, hogy 2010-re a fiatalok 50%-a részesülhessen valamilyen szintű felsőfokú képzésben. Ezzel a célkitűzéssel Magyarország nem áll egyedül, ugyanezt hirdették meg az OECD országai is. A hallgatók létszáma más megközelítésben sem mondható túlzottan magasnak. Míg Magyarországon kevesebb mint 3000 hallgató jut 100 000 lakosra, a legtöbb közép- és kelet-európai országban ez a szám magasabb, Lengyelországban például több mint 4000. Az iskolázottság, a felsőfokú képzésben való részvétel aránya Magyarországon tehát még korántsem kielégítő, így tovább kell bővíteni a felsőoktatáshoz való hozzáférés lehetőségét. Természetesen a felsőfokú képzés nem függetlenedhet a társadalom és a gazdaság igényeitől. Közhely, hogy a képzésnek mindenekelőtt az ország versenyképességének növelését kell szolgálnia. Ide kell érteni azonban a közvetlen gazdasági hasznot látszólag nem hajtó tudományágakat és művészeteket is, mert közvetve ezek is növelik versenyképességünket. A felvehető létszámok és szakok, illetve szakterületek szerinti elosztásának tervezése nem könnyű feladat. A közép- és hosszú távú munkaerő-piaci prognózisok adhatnak némi segítséget, bár ezekben sokszor azok sem hisznek igazán, akik – drága pénzen – elkészítik őket. A központi elosztást ezért a versenynek és a szabad választásnak kell felváltania. Ezt szolgálta a felvételi rendszer átalakítása 2001-ben, amikor a minisztérium nem intézményenként és szakonként, hanem tágabb körben, szakcsoportonként határozta meg a felvehető létszámokat és a felvételi követelményeket. Ez lehetővé tette, hogy az azonos megmérettetés eredménye alapján felvettek döntsenek arról, hogy a szakcsoporton belül mely szakon és mely intézményben kezdik meg valójában tanulmányaikat. A miniszter, illetve a minisztérium feladata pedig sokkal inkább az, hogy megfelelő információkat biztosítson a felsőoktatás felé igyekvők számára ahhoz, hogy sikerrel tervezhessék jövőjüket. Ez utóbbit szolgálta a több kötetre duzzadt felvételi tájékoztató.
DISPUTA Fôtér
2. A minőségi és mennyiségi elvárásokat nem szabad szembeállítani egymással, nem igaz, hogy a több értéktelenebb. A modern ipar a magas minőségű termékek tömegét állítja elő. Ez lehetséges a felsőoktatásban vagy általában az oktatásban is. Természetesen másféle oktatói-pedagógiai módszerekre, másféle képzésre van szükség akkor, ha nagyobb számban akarjuk a fiatalokat diplomához segíteni. A rendszerváltozás előtt Magyarországon csak kevesek juthattak a felsőoktatásba, elitképzés zajlott az egyetemeken és a főiskolákon. A közoktatás – elsősorban az elitgimnáziumok – a felsőoktatási felvételire igyekezett felkészíteni a diákokat. Így a főiskolákra, egyetemekre azon kevesek kerültek, akik a diplomához szükséges ismeretek egy jelentős részét már előre megtanulták. Ma más a helyzet. Több fiatal kerülhet a felsőfokú képzésbe, így szükségszerű, hogy az átlagos felkészültség is alacsonyabb. A kérdés elsősorban az, hogy az elitképzés színvonala tartható-e, hiszen az egyértelműen előnyös, hogy azok, akik korábban csak érettségit szerezhettek, ma hozzájuthatnak egy felsőfokú végzettséghez is. Magasabb lesz a keresetük, kisebb lesz annak kockázata, hogy munkanélkülivé válnak, s ez még akkor is igaz, ha tudjuk, előfordul, hogy nem a végzettségüknek megfelelő munkakörben alkalmazzák őket. Magyarország jövője érdekében feltétlenül szükség van a felsőfokú végzettséggel rendelkezők arányának növelésére. E nélkül nincs korszerű gazdaság, romlik a versenyképesség. Köztudott, hogy a korszerű gazdaságban a tudás a siker kulcsa. Köztudott, hogy az EU lisszaboni stratégiája a tudásalapú gazdaság, a tudástársadalom megteremtését tűzte ki célul. A közhiedelemmel ellentétben Magyarországon nemzetközi összehasonlításban alacsony a felsőoktatásban részesülők száma. A 2001. évi népszámlálás 1 127 985 főt talált, aki legalább egy évfolyamot elvégzett a felsőoktatásban. Ez a felnőtt, azaz 18 éves és annál idősebb népesség 13,9%-a. Az elmúlt évek hozzáférést növelő politikájának eredményeként a fiatalabb korosztályoknál ez az arány kedvezőbb, a 20–24 évesek, azaz az 1970-es évek második felében születettek körében a legalább egy évfolyamot
9
Egy ilyen rendszerben idővel jobban vonzzák majd azok az intézmények a hallgatókat, amelyek korszerű és a munkaerőpiaci igényeknek is megfelelő képzéssel olyan diplomát tudnak a végzősök kezébe adni, mellyel sikeresen tudnak elhelyezkedni és hosszabb távú karrierjüket megalapozni. Ennek előfeltétele a felsőoktatás és gazdaság kapcsolatának erősítése, a későbbi foglalkoztatók igényeinek, az általuk elvárt készségeknek és tudásnak határozottabb megjelenítése a képzésben, a felsőoktatási intézmények és a gazdasági szereplők nagyobb mértékű együttműködése a képzés tartalmának korszerűsítése érdekében. Óvatosan kell bánni a diplomás munkanélküliségre vonatkozó statisztikákkal. A diplomás munkanélküliek egy jelentős része az idősebb korosztályokhoz tartozik, ők az elmúlt évtized gazdasági struktúraváltása során vesztették el állásukat. A fiatalok esetében pedig figyelembe kell venni a „kapunyitási pánik” terjedő jelenségét, azt nevezetesen, hogy a tanulmányok el-
végzése után sokan akár még néhány évig halogatják a kilépést a „nagybetűs életbe”. Másrészről azt is mutatják ezek a statisztikák, hogy a diplomásoknak sokkal jobbak a munkaerő-piaci esélyeik, többszörös az életjövedelmük, mint a csak középfokú végzettséggel rendelkezőknek. És fontos kiemelni, hogy a munkanélküliségről szóló adatok elsősorban az ország gazdasági állapotáról szólnak. Ahogyan a külföldi példák mutatják, egy fejlett, korszerű gazdaság, egy sikeres társadalom feltétele a népesség, a munkaerő magas iskolázottsága, képzettsége. 3. Az egyetemeknek a középkor óta működő, fejlődő, kifinomult belső világuk van, amely egyszerre biztosítja a korszerűsödést, megújulást és az értékőrzést, az időtálló tudás létrehozását és továbbadását. Az érintettek nélkül nem lehet, de nem is szabad reformálni. Erre a 2001. évi prágai oktatási miniszteri találkozó is felhívta a figyelmet, amikor a „bolognai” célok közé emelte, hogy az intézmények, az oktatók
A „Bolognai Folyamat” megnevezést arra az európai felsőoktatási integrációs törekvésre használjuk, melynek fő célja egy versenyképes európai felsőoktatási térség kialakítása. A folyamatnak irányt adó találkozók és egyezmények az általános irányelvek és célkitűzések megfogalmazása mellett nagyfokú függetlenséget biztosítanak a részt vevő országoknak ezen keretek tartalommal való megtöltésében.
DISPUTA Fôtér
A folyamat főbb állomásai:
10
1988. – a bolognai egyetem megalapításának 900. évfordulóján nyugat-európai egyetemek képviselői aláírják az ún. Magna Charta Universitatum-ot, melynek elvi célja az európai integráció által biztosított nyitottság és átjárhatóság egyetemekre való kiterjesztése. 1997. – a Lisszaboni Egyezmény aláírói az Európa Tanács és az UNESCO égisze alatt elkötelezik magukat a felsőoktatási diplomák kölcsönös elismerése mellett. 1998. – a Bolognai Folyamat közvetlen előzményének tekinthető, a Lisszaboni Konvenció eredményeire építő Sorbonne-nyilatkozatot aláíró négy EU-ország miniszterei új célkitűzésként megfogalmazzák egy „egységes európai felsőoktatási tér” (EFT) létrehozásának szándékát. 1999. – június: 29 európai ország (köztük Magyarország) oktatási miniszterei aláírják a Bolognai Nyilatkozatot, melyben elkötelezik magukat az európai felsőoktatási rendszer(ek) alapvető megreformálása és felsőoktatási politikájának koordinálása mellett. A Bolognai Folyamat célja egy egységes európai felsőoktatási térség létrehozása 2010-ig. A nyilatkozat az alábbi konkrét felsőoktatási célkitűzéseket fogalmazta meg: 1. A felsőoktatási diplomák átlátható és összehasonlítható rendjének kialakítása az európai állampolgárok foglalkoztathatósága és nemzetközi versenyképessége érdekében. 2. Az egymásra épülő, kétciklusú felsőoktatási rendszer bevezetése. 3. A hallgatói mobilitást elősegítő egységes hallgatói kreditrendszer kialakítása. 4. A hallgatói, oktatói, kutatói mobilitás elősegítése. 5. Az európai együttműködés támogatása a minőségbiztosítás terén. 6. Az európai felsőoktatási intézmények együttműködésének elősegítése, különösen tanulmányi, képzési és kutatási programok terén. – Megjelenik a Sorbonne-nyilatkozat terveinek megvalósulását vizsgáló ún. Trends I. jelentés (Trends in Learning Structures in Higher Education I Report). 2000. – szeptemberben Párizsban találkozót tart a CRE (Európai Egyetemek Szövetsége) szakértői műhelye, ahol elsősorban a „minőség” európai dimenziójával és a lehetséges európai akkreditációs modellekkel foglalkoznak.
és a diákok erőteljes bevonásával kell a bolognai folyamatot megvalósítani. Az én tapasztalataim szerint a felsőoktatásban érintettekkel lehet és érdemes is megegyezést elérni. Erre példák a sikeres reformlépések. Éppen ezért óvatosan bánnék az olyan megfogalmazásokkal, mint például: „megkövesedett az intézményi struktúra” vagy éppen az „intézményi autonómia álcája”. Az integráció, az új karok, új intézmények, sok helyen új intézetek és tanszékek létrejötte annak igazolása, hogy az intézmények képesek reagálni az új elvárásokra. Az egyetemi autonómia pedig alkotmányos garancia az oktatás-kutatás szabadságát tekintve. Létezhet olyan megközelítés, hogy az egyetemek autonómiája egyfajta teher, ami megakadályozza a mindenkori oktatási vezetést abban, hogy elképzeléseit megvalósítsa. Ezzel ellentétben én úgy gondolom, az autonómia érték, amely jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a felsőoktatás mint kikezdhetetlen erőforrás szolgálja a társadalom és a gazdaság fejlődését.
4. A Magyar Bálint-féle felsőoktatási reform megbukott. Megbukott, mielőtt végleges formát ölthetett volna. Tegyük hozzá, a felsőoktatás szerencséjére. A régi-új miniszter hivatalba lépése óta két és fél év telt el anélkül, hogy bármilyen felsőoktatási reformlépést tekintve elfogadható javaslat született volna. Az első évben rejtélyes, de annál jobban dotált szakértői munkacsoportokban folyt a papír- és pénzpazarlás. 2003-ban azután a nyári szabadságok idejére időzítve a minisztérium a „CSEFT” (Csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez) elnevezésű koncepcióval állt elő. Néhány hónap alatt ebből kilenc-tíz változat is készült, azután hirtelen „MUP” (Magyar Universitas Program) lett belőle, majd a kormány is elfogadott egy koncepciót, mely számos részletesebben ki nem fejtett, inkább csak ötletszerűen odavetett pontból állt. Egy év elteltével – természetesen ismét a vakációra időzítve – bukkant fel az új felsőoktatási törvény tervezete, de csak azért, hogy rövid időn belül újabb és újabb változatok ké-
2003. – május: az EUA (Európai Egyetemi Szövetség) találkozója Grazban. – szeptember: a Berlini Találkozón 33 ország felsőoktatásért felelős miniszterei áttekintik az addig elért eredményeket és a következő évekre meghatározzák a célokat és prioritásokat annak érdekében, hogy meggyorsítsák az EFT megvalósítását. A miniszterek egyetértenek abban, hogy az érintett országokban erőfeszítéseket kell tenni a felsőoktatási és kutatási rendszerek közötti kapcsolat szorosabbá tétele érdekében. A kibontakozó EFT számára előnyt jelent az európai kutatási térséggel történő szinergikus együttműködés. A miniszterek kifejezték elkötelezettségüket a következő két évre vonatkozó prioritások iránt. Kijelentették, hogy erősíteni fogják azon törekvéseiket, amelyek hatékony minőségbiztosítási rendszerek kialakítását célozzák, hogy fokozzák a két cikluson alapuló képzési rendszer hatékonyságát, hogy kifejlesztik a fokozatok és képzési idők kölcsönös elismerésének a rendszerét. A következő miniszteri konferenciára 2005 májusában a norvégiai Bergenben kerül sor. – Megjelenik a Trends III. jelentés.
DISPUTA Fôtér
2001. – Március: az európai felsőoktatási intézmények (több, mint 300) Salamanca-i Egyezménye (a Felsőoktatás Európai Konvenciója) az egyetemi tervezés, kutatás és oktatás függetlenségének fenntartásának deklarálása mellett hitet tesz a Bolognai Folyamat célkitűzéseinek megvalósítása mellett. Megjelent az Európai Felsőoktatási Minőségbiztosítási Hálózat (ENQA), amelyik a különböző országok nemzeti akkreditációs vagy más minőségbiztosítási intézményeiből áll. Ezzel kiéleződött a kérdés: megmarad-e nemzeti keretek között a minőségbiztosítás, vagy sem? A CRE és az Európai Rektorkonferenciák Konföderációja integrálódott. Az új szervezet az EUA (Európai Egyetemi Szövetség). – ugyanebben a hónapban a göteborgi diáktalálkozó megfogalmazza az európai diákság Bolognai Folyamattal kapcsolatos észrevételeit és kritikáit. – május: az oktatási miniszterek prágai találkozóján Magyarország is ratifikálja a Lisszaboni Szerződést, illetve elkötelezi magát a Bolognai Nyilatkozat célkitűzései mellett. A prágai találkozó eredményeként további három célkitűzést csatoltak a Bolognai Nyilatkozatban megfogalmazottakhoz: 1. egész életen át tartó tanulást, 2. a hallgatók és a felsőoktatási intézmények bevonását az európai felsőoktatási térség kialakításának folyamatába, 3. az európai oktatási térség vonzerejének és versenyképességének növelését. A résztvevők regisztrálták, hogy számos szervezet – pl. Európai Egyetemi Szövetség, Európai Hallgatók Nemzeti Uniói, Európa Bizottság – aktívan és támogatóan viszonyul a Bolognai Folyamathoz. Ezen túl számos nemzeti, ún. Bologna-bizottság kezdi meg munkáját. – Megjelenik a Trends II. jelentés.
11
DISPUTA Fôtér 12
szülhessenek. Szeptember végére Magyar Bálintnak lényegében be kellett ismernie, hogy nem képes keresztülerőltetni akaratát, számos fontos ponton visszakozott, és a felsőoktatási intézmények vezetőinek segítségét kérte a kodifikációs munkához. Több mint két éve halasztják a szükséges reformok jogszabályi hátterének megalkotását. Ennek következménye, hogy valószínűleg csak 2005-ben születhet parlamenti döntés, így a jelenlegi kormányciklusban aligha léphet hatályba és kezdődhet meg bármiféle változás. Magyar Bálint és a kormány elpazarolt négy évet. Pedig a Bolognai Nyilatkozat hat célkitűzésének megvalósítása terén komoly munka zajlott a kormányváltást megelőzően. Az előző kormány már előkészítette az európai standardoknak megfelelő kreditrendszer bevezetését, jelentős mértékben támogatta az oktatói és hallgatói mobilitást, többek között külön támogatást biztosítva a Tempus Közalapítványon keresztül a szociálisan hátrányos helyzetű hallgatók külföldi tanulmányútjaihoz. Ösztönözte a felsőoktatás európai dimenziójának erősítését, pl. az Európai Tanulmányi Központok támogatásával és a különféle európai ismereteket közvetítő szakok alapításával és indításával, de ide sorolható az Andrássy Egyetem létrehozása magyar–német–osztrák együttműködésben, sőt akár a Balassi Bálint Intézet felállítása is a hungarológiai képzés megerősítése érdekében. Az Orbán-kabinet az élethosszig tartó tanulás általánossá tételét és ebben a felsőoktatási intézmények jelentős szerepét stratégiai célként kezelte, és például a felnőttképzési törvény megalkotásával megteremtette a szükséges jogszabályi és intézményi kereteket. Az előző kormány idején a Bolognai Folyamat többi célkitűzése vonatkozásában is intenzív munka folyt, elkészültek az alapvetések, koncepciók. Megvolt tehát a lehetőség, hogy a bolognai célok közül a legfontosabb, a kétciklusú graduális képzés bevezetése érdekében a kormány már 2002 őszén a Parlament elé vigye azt a törvénymódosító javaslatot, melynek alapján megkezdődhetett volna, és mostanra nyugodt körülmények között be is fejeződhetett volna az a sok szakmai egyeztetést is igénylő munka, mellyel az új képzések kialakítása jár. Így lehetőség
lett volna a kétciklusú képzés fokozatos, körültekintő bevezetésére a hagyományos képzések értékeinek megőrzése mellett, ahogyan ez például más európai országokban történik. A 2002-ben hivatalba lépő kormány azonban minden vonatkozásban felmondta a kormányzati folytonosság elvét. Ezzel értékes idő veszett el, így csak 2004 tavaszán – furcsa módon nem is a kormány előterjesztésére, hanem önálló képviselői indítványként – került a felsőoktatási törvénybe az a rövid módosítás, melynek alapján kapkodva és rohammunkában most folyik a bakkalaureátus (a hároméves alapképzés, a szerk.) szakok alapítása. Abszurd és bizonytalan a helyzet. Sérült a jogbiztonság, hiszen az új képzésekről nem törvény, hanem a jelenleg hatályos felsőoktatási törvénynek több ponton ellentmondó kormányrendelet szól. Sérülnek a hallgatók, az oktatók, a felsőoktatási intézmények érdekei, hiszen az első képzési ciklushoz tartozó szakok kidolgozása és elfogadása anélkül zajlik, hogy bármit tudnánk a második képzési ciklus, a magiszterképzés feltételeiről. A helyzetet tovább rontja, hogy Magyar Bálint 2003 szeptemberében a berlini miniszteri találkozón felkészületlenül és megalapozatlanul vállalta el, hogy Magyarország 2005 őszére bevezeti a kétciklusú képzést, miközben a felsőoktatási intézmények az újabb és újabb elvonások miatt alapvető finanszírozási problémákkal küzdenek, oktatókat kénytelenek elbocsátani, és aligha képesek a képzési reformmal járó többletfeladatokat felvállalni. Az előzőekben vázoltak miatt az új felsőoktatási törvényről érdemben csak akkor lehet beszélni, ha a törvényjavaslat a kormány, illetve a Parlament elé kerül. Jelenleg a tervezet hétről hétre, napról napra változik. Egyértelmű, hogy a bolognai célok megvalósítását veszélyezteti a szakmai inkompetenciában gyökeredző túlbuzgóság. A miniszter és tanácsadói mintha a Marson akarnának a semmiből valamiféle felsőoktatást létrehozni. Nem törődnek a hazai felsőoktatás hagyományaival, értékeivel, kialakult intézményrendszerével. A mindent felforgató tervek mögött nincs megalapozott szakmai munka, nincsenek felmérések, hatástanulmányok.
Gazdagabban egy tapasztalattal… Geréby György DISPUTA Fôtér
N
hanem mindenekelőtt az ellenérdekeltségagy reményekkel fogadtam el 2002 ből. Nem kedvez a változtatásoknak, ha júniusában Magyar Bálint felkérését a jelenleg kedvezményezett érdekcsoport arra, hogy vezessem az új törvény számára a változások kellemetlen követelőkészítésén dolgozó csoportot, a CSEFT-et (Csatlakozás az európai felsőoktatási tér- kezményekkel járnak. Ez az érdekcsoport, a felsőoktatási oligarchia ma az a vezető proséghez). A kezdeti lelkesedés nem tartott fesszori réteg, melynek tagjai ott vannak sokáig. Az alapkoncepció megírása, majd a folyamat elindítása során ugyanis a poli- az egyetemek, az Akadémia, a MAB (Magyar Akkreditációs Bizotttika gyengesége olyan viláság), az FTT (Felsőoktatási gossá tette a folyamat várés Tudományos Tanács), a ható kudarcát, hogy még az rektori és főigazgatói konév novemberében lemondferenciák, sőt, a minisztéritam a projekt vezetéséről. umok irányító pozícióiban, Mára egyenesen úgy látom, méghozzá általában több hogy „megint gazdagabbak helyen is egyszerre. Privilettünk egy tapasztalattal”. legizált helyzetük előnyeit Az elkészült törvényjavaslat teljesen természetesen manem olyan szemléletű, nem ximalizálni kívánják, illetolyan ütőképes, hogy attól ve az ezt biztosító helyzea helyzet megváltozását retet fenn kívánják tartani. E mélhetnénk: azt a korábbi privilegizált helyzet lényefelsőoktatási kultúrát, amit ge, hogy a költségvetés egy az 1993-as törvény, majd annak számos módosítása fejez ki, lénye- nem elhanyagolható részét az állam lényegében egyáltalán nem változtatja meg. gében felelősség nélkül és minimális köteEgyelőre tehát nem látom a jobban működő, lezettségekkel terhelve átengedi ennek a roppant nagy lobbierejű csoportnak, akik hatékonyabb, nagyobb presztízsű, vagy ha tetszik, sikeresebb magyar felsőoktatás ki- így egyszerre irányítói és haszonélvezői az bontakozásának lehetőségét. Egyes – hely- általuk működtetett területnek. Az egyetezeti előnyökkel rendelkező vagy az általá- mi autonómia ma – Magyarországon bevett eszméje szerint – abban áll, hogy a felsőoknostól eltérő szervezeti kultúrájuk miatt tatás benyújtja a számlát, az állam (az adójobban menedzselt – intézmények, például a Műegyetem vagy a Közép-európai Egye- fizető) pedig fizet. Mivel az állam nem fizet tem kiemelkedhet még az általános hanyat- annyit, mint amennyit a felsőoktatás akar, előáll a programozott konflásból, de általában semmi liktus. Ha mi, az egyetejót nem várok. A magyar A magyar felsőoktatás mek irányítói (akik közben felsőoktatás immár másfél immár másfél évtizede saját munkánk értékeléévtizede húzódó reformja húzódó reformja több sének egyedüli szakértői több kísérlet teljes kukísérlet teljes kudarca is vagyunk) megmonddarca után nyilvánvalóan után nyilvánvalóan juk, hogy tevékenységünk mélypontra jutott, és enmélypontra jutott, és mennyibe kerül, akkor nek a tragikus helyzetnek ennek a tragikus helyannyit kell a költségvetéstermészetesen nem csak a zetnek természetesen nek (az adófizetőnek) ki„kevés pénz” az oka. Egénem csak a „kevés pengetnie. Pont. Rajtunk szen röviden: a politikai pénz” az oka. kívül más, például a piac, koncepciótlanság, tehea hallgatók, az objektív kutatási eredmétetlenkedés (kormányoktól függetlenül) és nyek (pl. a szabadalmak száma), e számla következetlenség nem tudott mit kezdeni jogosságát meg nem ítélheti (hiszen mit éra felsőoktatási oligarchia (a „felsőoktatási tenek ők hozzá, meg aztán egyébként is mi lobbi”) mindenre elszánt ellenállásával. Az értelmes koncepcionális viták ki- adjuk ki a szakértelmet garantáló minősítéseket), tehát valójában felelősséggel is csak alakulásának nem kedvezett, hogy a hazai felsőoktatási diskurzus, tehát azok az el- magunknak tartozhatunk. Ennek az intézményszociológiai helyzetnek az alapján tevek, gondolatok és érvek, amelyek a világ más részein az elmúlt évtizedekben a fel- hát, amikor önnön jelentőségének megállasőoktatás-politika elfogadott pilléreivé vál- pítását, elvégzett munkájának minősítését és értékelését ugyanaz az érdekelt csoport tak (pl. a Lord Dearing Report), itthon még végzi, ne csodálkozzunk, ha minden felkent finoman szólva „nem bevettek”. Ez a mély értetlenség azonban nemcsak a tájékozat- ajkáról a magyar felsőoktatás fantasztikus lanságból és a felkészületlenségből fakad, minőségének dicshimnusza zengedez.
13
DISPUTA Fôtér 14
Ennek a magasztos mantrának a va- A diákhitel tandíj nélkül értelmetlen költlós alapját ugyan sem a tapasztalható ká- ségvetési pénzkidobás (lásd az angol szakértők távozását az Orbán-kormány idején), oszban leginkább érintett diákok, sem a ami ráadásul nem is az intézményekhez, megfelelő körülményeket nem találó aktív kutatók, sem a könyvtárak híján a tudo- hanem elsősorban a diákokhoz jut, tehát én nem a felsőoktási költségvetés rovatámányosság perifériájára szoruló fiatalabb oktatók, sem a csak objektív teljesítmé- ban könyvelném, hanem a szociálpolitika rovatban. Ehhez képest nyekre fogékony szélemég szociálisan súlyosan sebb világ nem látja (lásd Az egyetemi autonóigazságtalan is, éppen a világ vezető egyetemeimia ma – Magyarorúgy, mint az „ingyenes nek ötszázas listáját), de szágon bevett eszméje első diploma” – különösen állandó ismételgetése arra szerint – abban áll, annak fényében, hogy jeroppant alkalmas, hogy hogy a felsőoktatás lenleg az alapképzésben a költségvetés döntéshobenyújtja a számlát, részt vevők majdnem fele zóit további nyomás alatt az állam (az adófizető) költségtérítést, azaz képtartsa. Nyilvánvaló, hogy pedig fizet. zésük valós költségével ez a csoport, amelynek összemérhető nagyságrendű tandíjat fizet. szakértői megszólalásait odaadó figyelem Elképesztőnek és jellemzőnek tartom, kíséri (lásd a Professzok Batthyányi Köréhogy az angol, osztrák stb. tapasztalatoknek fennkölt szózatait), nem érdekelt sem kal bizonyított társadalomtudományi téteannak elismerésében, hogy már régóta baj van a minőséggel, sem abban, hogy az el- lek ellenére itthon még tartja magát az az számoltathatóságot és átláthatóságot, a „erős hazai” maszlag, hogy az „ingyenesség” hatékonyságot az irányítási rendszer mo- a szociálpolitika lényege. Ezt a hazai politizálás provinciális motivációin kívül semmi dernizálásával növelje, hiszen mindkét esetben önnön hiteltelenségét ismerné el, sem igazolja. A tandíj nem „jó” vagy „rossz”, hanem egy technika, ami megfelelően műilletve saját lobbierejét ásná alá. Ez a szerkezet, sokan mondják már, ködtetve társadalmilag igazságosabb, szonem más, mint az egykori jugoszláv szo- ciálisan érzékenyebb és politikailag kifinocialista önigazgató nagyvállalat modellje, multabb irányítást tesz lehetővé. Itt nincs hely az angol példa bemutatására, de ott a amely sem a költségvetés korlátait, sem az mindenkire kötelező tandíjak és mindenki intézmény hatékonysági érdekeit, sem a piac igényeit nem veszi figyelembe, éspe- által felvehető halasztott fizetésű hitelek rendszere éppen ezeket az dig rendszerszerű okokból: erényeket valósítja meg. egyedül az információs A tandíj nem „jó” Végül az integráció is elviprivilégiummal rendelkevagy „rossz”, hanem leg semleges eszköz, ami ző menedzsmentjének éregy technika, ami járhatna jó eredménnyel dekeire van optimalizálva. megfelelően működis, de csak akkor, ha megHa ebből a szempontból tetve társadalmilag felelő intézményirányítási tekintjük, akkor a fenti igazságosabb, szociákultúra csatlakozik hozzá. „eredmények” valójában lisan érzékenyebb és A jelenlegi kari, sőt, már nem mások, mint klaszpolitikailag kifinomulintézeti és tanszéki szeszikus „szocialista vívtabb irányítást tesz kérvárak összlete, amely mányok”. A beruházások lehetővé. képtelen az intézményi hatékonyságát soha senki nem vizsgálta és ma sem vizsgálja. (Igazá- szolidaritás, a közös infrastruktúra (mint a könyvtárak) finanszírozására, az integból a beruházási lobbi volt a beruházások rációban rejlő előnyöket eddig nemigen fő mozgatója, és valójában az intézmények nagyságát növelve a finanszírozási „bázis” engedte megvalósulni. Amennyire tehát én látom, jelenleg a magyar felsőoktatás kiindulási alapjának bővítését szolgálják.) De a példánál maradva: a jugoszláv ön- finanszírozási, intézményirányítási, sőt, igazgató szocialista vállalatok természe- immár oktatási szempontból is tökéletesen idejétmúlt, pontosabban amortizálódott tes célfüggvénye a bérjellegű juttatások maximalizálása volt. Az állami felsőokta- rendszerben működik, ami a megfelelő elképzelés és a szükséges akarat nélkül fotási intézmény csak annyiban módosítja a lyamatos és egyelőre megállíthatatlannak célfüggvényt, amennyire tekintélyelvű: a bérjellegű juttatásokat a tulajdonosi és me- tűnő leszálló pályát jelöl ki. Anekdotikus nedzseri jogokat egyszerre gyakorló pro- elemként hadd hozzam azt a példát, hogy e kérdésekre a választ Leuvenben írom, ahová fesszori kar osztja szét, nyilván saját magát igyekezve a legkedvezőbb helyzetbe hozni. azért kellett kijönnöm (nem jószántamból),
nagy presztízsű diplomák, amelyek előtt minden kapu kitárul. De miért akarnánk megakadályozni, ha valaki ilyet akar? Egy fontos dolog lenne: a közönség, a diákok hiteles előzetes informálása. Azaz itthon *** is publikálni kellene a világban már kiA minőség vagy mennyiség kérdése a felső- dolgozott módszerű egyetemi rangsorokat, oktatásban klasszikus álproblémát vet fel, ahol a diákok véleménye is megjelehetne. amire a világ réges-rég megadta a választ. A probléma másik része az, hogy nem lehet Minőség is kell, mennyiség is kell. A meny- politikailag előre eldönteni azt az arculanyiség a világ akarata, mintegy természe- tot, amit minden intézménynek „ki kell találnia” önmaga számára. Az intézméti adottság, és itthon se más a természet: nyeknek saját intézménya piacon itthon is óriási fejlesztési tervet keligény van a felsőoktatásra. …a Fiat tömegcikket lene megalkotniuk és célA piac igényeit pedig vagyárt, a BMW minőját elszánt és koncentrált lakik ki fogják elégíteni: séget, a Lamborghini munkával meg kellene vaha nem mi, akkor mások. meg presztízst… lósítani. A minőség nem Például megjelennek a maMindegyikre van központi döntésekből, hagánintézmények. Figyelvevő, jóllehet e vevők nem versenyből születik. meztető jelenség, hogy a nagyon is különböznek Az alulinformált és túlmagyar elit már évek óta egymástól. terhelt centrum – az álés riasztó gyorsasággal lami irányítást értve ezen –, mert minden növekvő méretekben külföldön taníttatja gyerekeit, és a tehetséges diákok külföldön „nyomás” nála csapódik le, nem képes ezt a versenyt önmaga kebelén belül lefolytatni. doktorálnak. (Ez, ugye, egyfajta ítélet is Még az állam sem lehet álmában harmincarról, hogy milyen a hazai felsőoktatásnak két macska, akik majd játszunk magammal. a saját piaca általi megítélése.) Amúgy meg Ezért van szükség irányítási reformra. gondoljunk bele az autógyártásba: a Fiat Az külön kérdés, hogy a jelenlegi intömegcikket gyárt, a BMW minőséget, a tézménydömping túl fogja-e élni a hallLamborghini meg presztízst… Mindegyikre van vevő, jóllehet e vevők nagyon is külön- gatói létszám csökkenését. Nagyon fontos azonban azt belátni, hogy ezt nem lehet böznek egymástól. Amerika 2500 egyeteme központi akarattal eldönteni. Ezt az életközött ott van a világelső Harvard és ott revalósági versenyt csak a piac döntheti vannak a „futottak még” diplomagyárak el. Mert tegyük fel, hogy is, és persze az összes átegy vidéki magán főiskomenet is. Badarság lenne …az életrevalósági la rááll valamely speciális ebből azt a következtetést versenyt csak a piac képzésre, mert ötletesebb, levonni, hogy Amerikában döntheti el. előrelátóbb és tehetségeaz abszolút csúcs Harvard vagy Princeton az átlag, vagy ellenkezőleg, sebb vezetői vannak, mint a nagy budapesmondjuk a University of Phoenix nevű táv- ti intézménymammutnak, és idegen nyelvű kurzusokkal külföldi hallgatókat szerez. oktató diplomagyár a jellemző minőség. Miért akarnánk ezt a lehetőséget kizárni? A baj az, hogy a magyar rendszer még Ami azonban valóban abszurd, az a kétmindig ezen az ostobácska alternatíván három-négy helyen is teljes munkaidőben tépelődik, ahelyett, hogy elméletileg is megbékélne a széles kínálati paletta gon- foglalkoztatott közalkalmazott oktató (aki a nevét, illetve minősítését árulva az áldolatával. Ugyanis, tudomásul kéne már venni végre, hogy a fenti kínálati spekt- lamtól teljesítmény nélkül szerez jövedelrum itthon is létrejött! Tehát kell jó minő- met, lásd fentebb). Az valóban igen érdekes lesz, ha egy oktató most egyelőre két, ségű, integrált felsőfokú szakképzés (ez is de később valószínűleg csak egy helyen felsőoktatás, csak ma még itthon nem jó oktathat majd (amit a józan munkaadói érminőségű), jó minőségű alap-, mester- és dek, no meg a tisztesség is megkívánna). doktori képzés. Triviális, hogy mindenütt a minőségre kell törekedni, csak hát a minő- Megjósolható, hogy el fog indulni a verseny a jobb oktatókért, és ebben az ügyesebb inség minden szinten mást és mást jelent, az adott szint vonatkozásában. Ha pedig lét- tézmények járnak majd jobban. De arra is fel kell készülni, hogy nem minden intézrejön a teljes intézményi spektrum, akkor mindig is lesznek kis presztizsű, alibi-dip- mény fog tudni versenyben maradni profilváltoztatás nélkül. lomákat adó helyek, amivel nem lehet majd vezető cégeknél elhelyezkedni, és lesznek
DISPUTA Fôtér
mert nincs olyan magyarországi könyvtár, amelyben a tudományos munkámhoz szükséges irodalmat megtalálnám…
15
***
DISPUTA Fôtér
A felsőoktatási rendszerváltás elmaradásából fakadó tünetek egyáltalán nem meglepőek és váratlanok, hanem az önigazgató állami nagyvállalatok közismert sajátosságai. A „közmegegyezés” a felsőoktatási oligarchia ellenérdeke miatt ebben a helyzetben Geréby György elvileg nem jöhet létre. (Budapest, 1957) Itt egy teendő lehet: az államnak lényegében le filozófiatörténész, docens, ELTE BTK kellene választania önaz FTT (Felsőoktatási és magáról a felsőoktatáTudományos Tanács) tagja, si intézményeket, megvolt miniszteri tanácsadó, mondván, hogy mekkora a CSEFT (Csatlakozás az pénzt milyen elosztáseurópai felsőoktatási térséghez) 2002 novemberében ban (milyen elvek szerinlemondott vezetője ti versenyben) hajlandó a felsőoktatás (és a kutatás) céljaira bocsátani. A többit pedig bízzuk az intézmények életrevalóságára és a piac ítéletére. Kérdezem én, ki döntse el, hogy a sok közül melyik nem életképes? Ha a politikára bíznánk, a pártpolitika logikája pillanatokon belül kozmikus jelentőségűvé stilizálná a bagolybürgözdi mozdonykerék-pumpálási főiskola nyilvánvalóan életképtelen képzését is. A politikai lobbizás egyetlen lehetséges alternatívája és ellenszere a hallgatók, a piac független ítélete. Azaz, ha van piaca a mozdonykerékpumpáló szaknak, ám legyen. A versenytől a piacképes árunak nem kell félnie, mert a tapasztalat szerint a gagyi mellett a minőségi szolgáltatók is meg szoktak élni. Persze, lesz gagyi is, és a minőségi piac rokonszenvéért is meg kell dolgozni, de egyik esetre sem megoldás az állam központi döntése. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy „az államnak ki kell vonulnia a felsőoktatásból”, hiszen továbbra is nagyon sok pénzt fog erre áldozni, csakhogy az intézményfenntartás fent leírt Danaidák hordójaként működő pénznyelő rendszeréből vonul ki. A kivonulás a pénzek jobb hasznosításának eszköze. Ha most valaki előhozakodna azzal az unalomig nyaktatott érvvel, hogyaszongya „jaj, mi lesz a kis szakokkal”, meg „a humán tudományokat nem lehet kiszolgáltatni az embertelen piacnak”, akkor felhívnám a figyelmet arra, hogy a felsőoktatási piacnak a presztízs az egyik legfontosabb tőkésíthető eleme. Magyarul, a vadkapitalista világ összes nagy magánegyetemén (Harvard, Stanford, Yale, Princeton stb. stb.) van filozófia, történe16 lem és klasszika filológia, mert ezek fontos (és, mint pl. ma a turkológia vagy a sino-
lógia) még praktikus diszciplínának is minősülnek. Ezen kívül a „kis szakok” problémája kiválóan kezelhető speciális, célzott állami támogatásokkal, alapítványokkal, stb. amelyekre – mondjuk – a pénzügyi és számviteli képzésnek semmi szüksége. Egy dolog persze elképzelhető: nem ugyanazt és nem ugyanúgy kell tanítani sinológián, mint eddig. Anekdota: egy egyiptológus professzor arra panaszkodott nekem a közelmúltban, hogy nem tud mit kezdeni a rengeteg jelentkezővel, tegyen már a minisztérium valamit… Szóval nem félni kell, hanem az elismerhető igényeket kell megfelelő technikákkal – persze itt is verseny alapon – kezelni. *** Amögött, hogy a bolognai folyamat elveinek és célkitűzéseinek megvalósítása öszszekapcsolódik egy sor olyan intézkedéssel, melyeknek az előbbi elvekhez és folyamatokhoz vajmi kevés közük van, egy rendszerszerű és egy véletlen, de praktikusan megkerülhetetlen külső ok is meghúzódik. A probléma indoklása lényegében már utal ezekre. Láttuk, hogy az elmúlt tizenöt évben a felsőoktatási oligarchia eredményes lobbitevékenysége, valamint a politika gyengesége miatt a reformkezdeményezések sorra meghiúsultak (melyek közül a legkomolyabb az 1998-ban aláírt, majd hamarosan felmondott világbanki program volt). Az elmaradt átalakítások miatt mára óriási modernizációs deficit halmozódott fel a felsőoktatásban. A következményeket világosan látva az oligarchia az ún. Bolognai Folyamatot is meg akarta torpedózni. Számtalan érvet hallottam a Nemzeti Bologna Bizottság igen tekintélyes tagjaitól, melyek köszönő viszonyban nem voltak az új európai gyakorlattal (alkalmasint a régivel sem), viszont határozottan megjelenítették az adott terület változással szembeni érdekeit. (Pl.: „nincs Európában hároméves jogi – mérnöki, orvosi, építész-, filozófusetc. – képzés”, miközben köztudomásulag igenis van. Még az interneten elérhető ellenpéldák sem mindig tudták az érdekelteket álláspontjuk megváltoztatására bírni.) Ez az ellenállás azonban végül lényegében megbukott, mert a nemzetközi kötelezettségvállalások kikerülése túl kemény diónak bizonyult. (Azért csak lényegében, mert a bolognai rendszer gyakorlatában járatlan bizottságok egy hibás minisztériumi útmutatás nyomán összekeverték a finanszírozási és a tudományterületi csoportosítás elveit, és ekként egy, a világon sehol
DISPUTA Fôtér
Az összegyetemi érdekek háttérbe szonem ismert szakstruktúrát sikerült előrulása az ezer felé húzó „sok kicsi rektor” állítaniuk, amit immár kormányrendelet és „sok kicsi egyetem” kialakulását támoszintjére emeltünk). Természetes, hogy az gatja. Mindez azonban csak úgy képzelhető oligarchia egyetemi képviselői elutasítják a kétszintű képzést, hiszen ami az adófi- el, hogy a felsőoktatás állami intézményei élvezik a „puha költségzetőknek olcsóbb, hatékovetési korlát” minden nyabb, eredményesebb, az …az elmúlt tizenöt előnyét, ami annyit jenekik több ráfordítást, keévben a felsőoktatási lent, hogy rossz gazdasági vesebb jövedelmet, alacsooligarchia eredményes döntéseikért, elhibázott nyabb presztízst jelent. Az lobbitevékenysége, szakmai programjaikért a átállás viszont, és erre hevalamint a politika felelősséget az adófizetői lyesen utalnak a kérdezők, gyengesége miatt a közösségre hárítják. Amíg hatalmas, pillanatnyilag reformkezdeményezémarad a közvetlen állaszinte majdnem minden sek sorra meghiúsultak. mi befolyás, addig nincs résztvevő által alábecsült […] Ez az ellenállás korlátja a „minél nagyobb tömegű munkát követelazonban végül léa rendezetlenség, annál ne meg, ami a szervezés és nyegében megbukott, jobb” elvének, hiszen az irányítás átfogó refomja mert a nemzetközi köintézmény saját munkanélkül nem fog sikerülni. telezettségvállalások vállalói hasznának növeMert nézzük csak meg, kikerülése túl kemény lésére és nem az eloszthamik a mai egyetemi irádiónak bizonyult. tó forrásokra optimalizál. nyítási modell jellemzői! Nyilvánvaló tehát, hogy a bolognai válA szervezeti struktúrából fakadóan az erős tozásokhoz hasonló mélységű, intézményi érdekcsoportok könnyen (sok csatornán keresztül) képesek a működés szabályait, szintű változást nem lehet véghezvinni a felsőoktatás jelenlegi szervezetei kereteifeltételeit befolyásolni. Érthető, hiszen a nek átalakulása nélkül. Minden ellenkező rektort a professzori kar választja (az most stratégia a folyamat szétesését fogja erednem számít, hogy az egyetemi tanácsnak vannak nem professzor tagjai is, ugyan- ményezni. Ezen túlmenően pedig a de facto alulfinanszírozottságot valamiképp meneis ezek a tagok sokféle szálon függenek a dzselni kell. Mivel a jelenlegi helyzetért a professzori kartól), aki már csak ezért sem dönthet választóinak akaratával szemben. korábbi szerkezet nagymértékben felelős, Az érdekek sokfélesége, széttagoltsága mi- ennek megváltoztatása nélkül reménytelen hozzáfogni az intézmények rendbetéatt tehát egy-egy érdekcsoport (személy) teléhez. Ezt szokták úgy megfogalmazni, nem tudja hosszabb időre megragadni a hatalmat, más érdekcsoportokat a veze- hogy „új bort nem lehet régi tömlőkbe tölteni”. Az új törvénynek tésből kizárni. A sokféle ebben a helyzetben kelérdektől széttagolt szerlene egyszerre az új rendvezet az „összegyetemi” „új bort nem lehet régi szert megfogalmaznia, il(„összkari”) érdekeket tömlőkbe tölteni.” letve az új helyzethez így ritkán képes hatékovezető átalakulást irányínyan érvényesíteni. (Azaz nem tudhat egy komolyabb reformot vé- tania. Sajnos a politika megint gyengének, gigvinni.) Másodsorban a szövevényes, a lobbik pedig elég erőseknek bizonyultak átláthatatlan szervezeti rendszert kiegé- ahhoz, hogy „bizottsági lovat”, azaz öszszítő testületi döntések miatt a felelős- vérrel keresztezett kiskakast tervezzenek. A törvénytervezet szeptember 16-ai váltoségi viszonyok nehezen értelmezhetők (végső soron senki nem felelős semmiért). zata olyan kaotikus irányítási viszonyokat javasol az Irányító Testület, a Szenátus, A szervezetek viszonylagos függetlensége miatt a lokális érdekek általában erőseb- a rektor, a miniszter és a hallgatók folyamatos teljes konszenzusának követelmébek minden másnál, az „apparátusok” (és nyével, hogy az – legjobb meggyőződésem vezetőjük) „önjáróvá”, diszfunkcionálissá válhatnak. Ezért az „üzemi hatékonyság”, szerint – csak a teljes megbénulást és cseaz „eredményesség” alacsony, a tranzakci- lekvésképtelenséget eredményezheti a jövőben. ós idő és költség viszont igen magas. Végső soron ez a szerkezet eredményezi azt, hogy a sok önálló szervezet és ezek párhuzamosan szervezett feladatai miatt magas a menedzsmentköltség, azaz semmi sem fejlődik.
17
Foldás és törés… Biczó Gábor DISPUTA Fôtér 18
A
2004 februárjában az Oktatási Mi- helyett a politikai döntéshozók által felállított testület reformtervezetét lényegében nisztérium által jegyzett Magyar Universitas Program és az új felső- egyetlen, tágabb értelemben meghatározó attitűd, a neoliberális, korlátlan szabad oktatási törvény koncepciójának elemeit verseny feltételeinek bármi áron törtétartalmazó írott szövegváltozat és a múlt héten a sajtóban a törvény-előkészítő mun- nő megteremtését célzó konfliktuskereső magatartás hatja át. Az oktatás- és műveka utolsó mozzanatairól napvilágot látott lődéspolitikát pillanatnyilag uraló küldehírek teljes összhangban vannak. Mindez azt jelenti, hogy sajnálatos tény ugyan, téstudatos, és a megváltás reményének beteljesítőjeként önnön jelentőségét messze de a felsőoktatás reformjában leginkább érdekelt és valószínűleg leginkább kom- túlértékelő adminisztratív elit párbeszédre való képtelensége, valamint a tervezet inpetens csoport, a felsőoktatásban oktató tellektuális színvonala jogos kétségbeesésszakemberek az elmúlt bő fél év folyamán sel töltheti el a felsőoktatásban érdekelt gyakorlatilag semmi érdemi, informálisan többi szereplőt: oktatókat, kutatókat, jemegfogalmazott javaslatukat nem tudták érvényre juttatni. A füst tehát lassan fel- lenlegi és reménybeli hallgatókat egyaránt. száll, és mindazok számára, akik a törvény- Félreértés ne essék! Nem azt feltételezzük, alkotás körüli tragikomikus hercehurca ed- hogy a felsőoktatási reformtervezeten munkálkodó adminisztradigi fejleményeit nyomon A konszenzuskeresés tív szereplők szándékait követték, gyakorlatilag helyett a politikai nem a jobbító akarat vesemmi újdonságra nem dedöntéshozók által zérli. Csupán azt állítjuk, rült fény. felállított testület hogy a látványosan kizáMár a februári szöreformtervezetét rólag a piac, bevétel-kiveg tartalmából nyilvánlényegében egyetlen, adás, fogyasztás-kereslet való volt, hogy a váltotágabb értelemben és profit relációját nyíltan zatot jegyző, mind a mai attitűd, meghatározó vállaló szemlélet nem csak napig anonim adminiszta neoliberális, korláta magyar felsőoktatás miratív csoport – az oktatáslan szabad verseny nőségében a rendszerválpolitika éppen felelős iráfeltételeinek bármi tás óta bekövetkezett hanyítói – a 2004 tavaszán a áron történő megtenyatlást gyorsítja tovább, média – a Népszabadság és célzó konflikremtését de döntően hozzájárul a a Magyar Hírlap – segítsétuskereső magatartás társadalmi közélet továbgével teremtett nyilvánoshatja át. bi balkanizálódásához és ság előtt megfogalmazott Magyarország Európa fejszakmai kritika egyetlen lettebb társadalmaival szemben történetiaspektusát sem fogják beépíteni a kurrens leg adott lemaradásának növekedéséhez. szövegváltozatba. De miről is van szó? De nézzünk két konkrét összefüggést Az egységes európai felsőoktatási térkicsit részletesebben! ség kialakítását szorgalmazó Bolognai 1. A reform a közvélemény számára taFolyamat lehetőséget kínál, hogy a tagállán legközismertebb eleme a háromszintű lamok strukturális és tartalmi értelemben összehangolják a felsőfokú képzés nemzeti – bachelor, master, PhD – képzésre történő szinten koordinált feltételrendszerét. En- áttérés. Ugyanakkor a Bolognai Folyamat fontos részét alkotó strukturális változást nek kézenfekvő előnyei – a nemzetközi hallgatói és oktatói mobilitás, az intézmé- a felsőoktatás hazai irányítói radikális, önkényes és indokolatlan tartalmi intéznyi átjárhatóság, a kutatói tevékenység szakmai horizontjának és kooperációs le- kedésekkel kapcsolják össze. Ennek egyik lényeges eleme a szakok számának draszhetőségeinek bővülése – minden szereplő tikus csökkentése. A felsőoktatásba belészámára áhított célok. A szükségszerűen pő hallgatók számára a felvehető bemeneti előírt változtatások mellett hazánkban a Bolognai Folyamat egyúttal alkalom arra, szakok alig negyedére redukálása mögött hogy a felsőoktatásban a területen érde- mindenesetre kétségbeejtő koncepcióhiányról árulkodik az eddig napvilágot látott kelt minden szereplő által szükségesnek tizenegynéhány szakstruktúra-tervezet. elismert szerkezeti és tartalmi reformokat Valamint az a tény, hogy az illetékes mimeg lehessen valósítani. Ugyanakkor a természetéből és jelentőségéből követke- nisztérium részéről Európában kivételes módon rögzített sarokszám, mely szerint zően széles körű társadalmi egyetértést 100-nál több bemeneti alapszakot nem enkövetelő reformkoncepció kimunkálását gedélyeznek, a felsőoktatás tudománytesajnálatosan már a kezdetektől méltatlan rületi testületeit méltatlan alkuk és viták viszonyok jellemzik. A konszenzuskeresés
DISPUTA Fôtér
megkezdett képzési gyakorlatát, és a szaksorozatába kényszerítette. A sarokszám merev alkalmazása következtében megha- tárgyak átnevezésének jól bevált trükkjétározott képzési ágak, legalábbis egyes tu- vel élve játsszák majd ki a közös képzési ág, dásterületeken, hihetetlennek tűnő kom- valamint a bachelor-master időkorlátaiból adódó pro forma strukturális nehézségebinációkat eredményeztek. Például az ókori és keleti filológia kép- ket? De bármelyik eset áll is fenn, a szakzési ágra jelentkező hallgatók mindazok, struktúra jelenleg tervezett reformjának akik az asszirológia, egyiptológia, indo- alkalmatlanságát ékesen bizonyítja. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy, lógia, latin, ógörög, altajisztika, arab, iranisztika, tibeti, hebraisztika, japán, kínai, legalábbis a humán diszciplínák esetében, koreai, török vagy újgörög iránt érdeklőd- a változások drámaiak lesznek. Szakmák és szakemberek fognak eltűnni, mivel az nek. A nyilvánvalóan még összességében új rendszerben az elhivatott igen kisszámú sem nagy tömegeket vonzó képzési irányok érdeklődő sem fogja megtalálni például a egyetlen tételként megjelenő összevonása a nevezett szakmákat, valamint a mögöt- humaniórákat. Csak egy kiragadott rövid példa! Az idei tük felhalmozott intellektuális kapacitást, szaktudást lehetetlen helyzetbe hozza. tanév az ország egyik legkitűnőbb klaszÉrthetetlen, hogy az egyébként gazdasá- szika filológia tanszékének első évfolyagi jelentőségét tekintve is figyelemre mél- mán csupán három hallgatóval kezdődött meg. Az érdeklődés hiánya azonban egytó kínai, japán vagy török szakok esetében az azonos képzési ágakba sorolt tudomá- általán nem a szakma vagy a tanszék kunyokkal szemben elvárt közös alapozó kép- darca, hanem korunk hazai viszonyainak hű tükre. Nem azt állítjuk, hogy a jelenzés vajon mit fog tartalmazni? És mindezt csak tetézi, hogy a hallgatóknak a felső- legi reformtervezet eredményezi például a oktatásban eltöltött első három esztendőt, latin és a hozzá hasonló felbecsülhetetlen azaz a bachelor szakasz végét az oktatás- jelentőségű tudásterületek iránti érdeklőpolitika művelői szerint piacképes diplo- dés az elmúlt évtizedekben bekövetkezett mával kellene befejezni. Egy korábbi válto- csökkenését. Ugyanakkor az oktatáspolitika értelmiségi döntéshozat nyíltan deklarálja: „a zóinak felelőssége, hogy koncepció törekvése, hogy …az oktatáspolitika egy felzárkózni vágyó peaz intézmények tényleges értelmiségi döntésrifériális társadalom mokutatási teljesítménnyel hozóinak felelőssége, dernizációjának esélyeit kooperáljanak vagy versehogy egy felzárkózni éppen nem annak az érvnyezzenek a versenyszfévágyó perifériális nek a demagóg – lassez ra résztvevőivel.” Mármint társadalom modernifaire, laissez passer – hana képzési ágból kötelezőzációjának esélyeit goztatásával játssza el, en következő alapozó táréppen nem annak az hogy minden intézkedégyakat – fantáziánkra haérvnek a demagóg sét a társadalom pillanatgyatkozva: görög–kínai – lassez faire, laissez nyi „fogyasztási” igényekomparatisztika – és az érpasser – hangoztatáire hivatkozva hozza meg. telmiségi képzés óraszüksával játssza el, hogy A latin és tucatnyi más ségletét leszámítva, vajon minden intézkedését a ehhez hasonló diszciplílehetne-e remélni, hogy társadalom pillanatnyi na ugyanis a termelésben a szakma talán kétévnyi „fogyasztási” igényeire nem közvetlenül hasznotanulása után, mondjuk, hivatkozva hozza meg. sítható pragmatikus tupiacképes kínai–magyar szinkrontolmácsok kerülnek ki a megrefor- dás, gyakorlati jelentősége – ahogy számos más a reform által veszélyeztetett tudástemált felsőoktatásból? Vagy talán arról van szó, hogy a kon- rületnek is – indirekt, de azért még nélkücepció kimunkálói eleve azzal számolnak, lözhetetlen. Tudomásul kellene venni, hogy példáhogy az említett szakterületek oktatásául a kevéssé piacképes humán műveltség, ban érdekelt tanszékek úgyis csak master képzés indításához szükséges jogosítvá- valamint az ennek képzéséhez kapcsolódó szakmai műhelyek nem történelmi véletlen nyokkal fognak rendelkezni? Ebben az eredményei, hanem a modern társadalmak esetben a tényleges szakma elsajátítására ugyancsak két év áll majd rendelkezés- kialakulását lehetővé tevő kulturális folyamat törvényszerű termékei. Korunkban re, ami természetesen képtelenség. Vagy esetleg a háttérben már a lehetséges kis- a humán tudásterületek bármelyikén képzettséget szerző hallgató társadalmi értékapukat keresve lényegében a tanszékek ke, valamint közvetlen piaci értéke között ugyanúgy fogják folytatni szakjaik eddig
19
DISPUTA Fôtér
nincs összhang. Ugyanakkor a felsőoktatásból kilépve a normális társadalmi élethez szükséges fontos műveltség hordozója, közvetlen életközösségében a hasonló képzettséggel nem rendelkező többség számára a szociokulturális életviszonyokat hitelesen értelmező személyiség. Az alacsony társadalmi presztízzsel rendelkező humán műveltség, egyáltalán a kultúra, a szomszédos népek szokásainak, életviszonyának ismerete felbecsülhetetlen jelentőségű indirekt tudás, amely a társadalmi konfliktusok kezelésének és mederben tartásának előfeltétele. A civilizáció tojáshéjvékony felszíne a társadalmi életnek, a megőrzésében döntő szerepet játszó tudásterületek a felsőoktatás tervezett reformjának következtében súlyos hátrányba kerülnek. Természetesen az eltűnő szakterületek az állam szempontjából a képzést olcsóbbá, adminisztratív értelemben könnyebben kezelhetővé teszik majd. Ugyanakkor az olcsó megoldás ebben az esetben középtávon sokkalta drágább lehet. A szakstruktúra reformja mellett elhangzó leggyakoribb érv, hogy az egyetemek személyi érdekeik védelme miatt vagy lobbiérdekből olyan képzést kínálnak, amely nem kapcsolódik a hazai munkaerőpiac igényeihez. Úgy tűnik azonban, hogy a döntéshozók, érdekeik függvényében, gyakran Biczó Gábor operálnak érvelésükben (1968-) a szakterminológia megegyetemi docens, lehetősen nagyvonalú alfilozófus-kultúrantropológus, kalmazásával. A munkaMiskolci Egyetem Vizuális erőpiac és a piaci kereslet és Kulturális Antropológia tipikus példája a félreérTanszék téseknek. El kell ugyan ismerni, hogy számos tudományterület esetében, a versenyszférát kiszolgáló meghatározó szakterületeken valóban léteznek anomáliák. Ugyanakkor ezek esetében is joggal él a gyanú, hogy a központi direktívaként megalkotott szakkoncepció pontosan lefedi a szükségleteket. A kevéssé piackonform szakterületek esetében – melyekkel szemben eddig is a leggyakrabban elhangzott vád, hogy nem megtérülő kiadást, kvázi pazarlást jelentenek az állami költségvetésnek –, a saját erőből szervezett kitörési kísérleteket pedig nem egy esetben eddig is a rossz, koncepciótlan reformötletek akadályozták. Ilyen rossz döntés volt például a tervezett új szakstruktúra közvetlen előzményének tekinthető, a rendszerváltás után 20 kialakult egyszakos képzési rendszerről a részlegesen kötelező társított szakos kép-
zésre történő áttérés néhány éve. Mint közismert, a mindössze pár évig érvényben lévő társított szakos képzési rend – minthogy ez a háromszintű képzéssel automatikusan megszűnik – bevezetését pár évvel ezelőtt az akkor illetékes oktatáspolitikai döntéshozók azzal indokolták, hogy az egyszakos diploma nem versenyképes. Ugyan már a tervezéskor is világos volt, hogy az egységes európai oktatási tér koncepciójának kidolgozásakor nem számolnak majd a diploma feltételeként két egyenértékű képzési szak elvégzésével, ez a hazai felelősöket cseppet sem zavarta. Néhány kivételezett és erős lobbival rendelkező szak megőrizhette diplomaadási jogait, míg a befolyását tekintve gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező többség elveszítette alapképzési jogosítványait. Jóllehet kiderült, hogy sok kevéssé piacképesnek tekintett szak levelező alapképzési tagozatára fizetőképes kereslet mutatkozik, a kötelező társított szakos képzés rendszere a középfokú végzettséggel és munkaviszonnyal rendelkező, a felsőfokú levelező képzési formát preferáló fizetőképes érdeklődőket az erős lobbival rendelkező és ezért diplomaképességüket megőrző kivételezett szakok felé terelte. A divide et impera nem csak szakmailag diszkriminatív, de gazdaságilag is hátrányos, meggondolatlan intézkedés volt, hiszen egy képzés vagy szakma piaci értékét nem csupán a versenyszféra pillanatnyi munkaerő-piaci kívánalmai, hanem az oktatási piacon megjelenő kereslet is árnyalja, és ezt a jelenlegi tervezet egyáltalán nem veszi figyelembe. 2. A Magyar Universitas Programot kidolgozó szakmai csoport az intézményirányítás átfogó reformját tekintve ugyancsak ragaszkodik a már első szövegverziókban is kiemelt jelentőségű változtatásként kezelt Igazgató Tanács (IT) létrehozásához. Az elképzelések szerint az IT a szakmai tudományos munkát irányító, az egyetem oktatóiból delegált szenátus mellett a pénzügyi menedzsment és felügyelet szerepét töltené be. Tagjait részben, de 50%-ot nem meghaladó mértékben az oktatási miniszter delegálja, és részvevői az egyetemmel társulási megállapodást kötő vállalkozások képviselői is. Az állam vádja szerint az egyébként elismerten alulfinanszírozott felsőoktatás pazarló módon működik, és ezért szükséges a professzionális pénzügyi irányítás megszervezése, melynek felelőse az IT. Az IT hivatott tehát az egyetem szellemétől idegen profitorientált szemlélet képviseletére, a döntéshozók érvelése szerint az eddig regnáló egyetemi pénzügyi
DISPUTA Fôtér
vezetés dilettáns gazdálkodói gyakorlatá- vagy kevésbé piacképes intézmények és nak megszüntetésére. Az IT azonban a lát- tudományterületek szanálásának, a maszat ellenére nem hirtelen ötlet és egyál- gántőke számára is érdekes szakterületek, ingatlanok, képzések kiárusításának – előtalán nem a sokat hivatkozott nemzetközi példa adoptálása. Az állam majd egy évti- készítését legitimáló testület, mely jogi és zede igyekszik bizonyítani, hogy az egye- strukturális hátteret biztosít ahhoz, hogy az állam fokozatosan kivonuljon a terhes, temek rossz gazdái a rájuk bízott működési kényelmetlen és csupán vagyonnak és a központi kiadásokat jelentő terüleköltségvetésből átutalt A felsőoktatás gazdáltekről. pénzeknek. A felsőoktatás kodási viszonyairól a Az állam eddig is roszgazdálkodási viszonyairól közvélemény számára szul leplezett tervének rea közvélemény számára a a médián keresztül alitását még inkább valómédián keresztül sugallt sugallt negatív kép színűsíti a nyár végén a negatív kép viszont nem viszont nem utal felsőoktatás reformjának utal arra a tényre, hogy arra a tényre, hogy a részeként felvetett péla rendszerváltás idején a rendszerváltás idedátlan ötlet, mely szerint felsőoktatásba áramoltajén a felsőoktatásba az egyetemi tanári és dotott éves keret reálértéke áramoltatott éves censi kinevezéssel rendeltöbb mint kétszerese volt keret reálértéke több kező szakemberek határoa jelenlegi állami támogamint kétszerese volt a zatlan idejű szerződését tásnak. Mindez egy olyan jelenlegi állami támoegyoldalúan négyéves haidőszakban, mikor 1990 gatásnak. tározott idejű alkalmazásés 2002 között 101 ezerről ra módosítják. Az Európában példátlan öt382 ezerre nőtt a hallgatók létszáma. Az egyetemek gazdasági ügyeit intéző, egyéb- let, mellyel a tudomány és a felsőoktatás eszméje mellett elkötelezett életpályákat ként általában közgazdászoktatók – akik egzisztenciális fenyegetésnek tesznek ki minden valószínűség szerint a majdani és ezzel az alkotó és oktató munka minőIT-be delegált minisztériumi hivatalnokok képzésében is meghatározó szerepet ját- ségében hanyatlást generálnak, elképesztő bűn. A tudományos élet gerincét képező szottak – egyszerűen azért nem képesek a központi elvárások szerint gazdálkodni, (az MTA kutatóintézeteinek szakemberei mellett) pár ezer fős elit létbizonytalansámert a rendszerváltást követően az állam gának lebegtetése nyilvánvalóan nem gazműködési kiadásainak túlköltekezéséből származó hiány részleges pótlását a telje- dasági kérdés. A politikai szándékú dönsen védtelen szektorokon – például az ok- tést a közvélemény számára kommunikáló cinikus magyarázat az „oktatók versenytatáson – igyekeztek megtakarítani. Az egyetemi szenátus a pénzügyi esz- be” kényszerítésétől teljesítménynövekeközök felett diszponáló IT-nek kiszolgálta- dést vár. De kik is versenyeznének? A mai magyar felsőoktatás egészében 16 ezer oktott, tényleges cselekvési jogosítványokkal tató szolgál ki 382 ezer hallgatót. Az oktanem rendelkező grémium lesz. Ellentétben tóknak legfeljebb 30%-a határozatlan időre a nemzetközi gyakorlattal, ahol a pénzügyi menedzsment mindenkor a rektor és a sze- kinevezett docens és egyetemi tanár – és a hangsúly a nagyságrendeken van. A tudonátus (lásd Németország) ellenőrzésével és mányos élet hierarchiájában általában 45– jóváhagyása mellett tevékenykedik, azaz csupán kvázi tanácsadói funkcióval rendel- 55 év között munkája elismeréseként (legalább 8 év felsőoktatási gyakorlat, önálló és kezik, hazánkban az IT hozná a stratégiai publikált könyv, magas szintű idegennyelvdöntéseket, melyekre a szenátusnak csak közvetett befolyása volna. A jelenleg felvá- tudás, rendszeres hazai és nemzetközi konferenciákon való részvétel és szakfolyóiratzolt elképzelésben szó sem esik arról, hogy az egyetem autonómiáját korlátozó testü- okban megjelenő publikációs tevékenység let lényegében kiváltható volna két-három, a minimumfeltétel) kinevezett szakembea minisztérium által delegált tanácsadói, rek versenyeztetése indokolatlan, értelmetlen és éppen tevékenységük lényegéről, közvetítői és beszámolási jogosítványokkal a tudományos munkáról vonja el a figyelrendelkező szakemberrel, akik a jelenlegi egyetemi pénzügyi irányítást segítenék. met. Az oktatáspolitika jelenlegi irányítóit Költségkímélő és célravezető eljárás volez azonban nem érdekli. Az sem zavarja na, de nyilvánvalóan ez a megoldás nem megfelelő eszköz az állam tényleges célja- őket, hogy ötletük szöges ellentétben áll inak megvalósításához. Az IT lényegében – logikai inkonzisztencia – az Universitas a felsőoktatás privatizációjának – a nem, Program egy másik szöveghelyén megfo-
21
DISPUTA Főtér
galmazott fő célkitűzésükkel. „A magyar felsőoktatás versenyképességét biztosító kutatói-oktatói utánpótlást a versenyszféra és az európai, valamint amerikai intézmények vonzása egyaránt veszélyezteti. (…) A fő szempontnak a fiatal generációnak a felsőoktatási oktató-kutatói pályán való megtartása (…) látszik.” Mármint úgy, hogy a fiatal tehetség elé vázolt életpálya lehetőségének sajátossága, hogy az előtte álló munka minőségétől, teljesítményétől függetlenül soha nem érheti el azt a státuszt, ahol egzisztenciálisan és tudományos munkájának feltételeit tekintve biztonságban érezheti magát. Tényleg vonzó megoldás és valóban segít dönteni minden hezitáló fiatal tehetségnek, hogy amennyiben erre lehetősége nyílik, a stabil és kiegyensúlyozott viszonyokat kínáló nyugati intézményekben alapozza meg személyes karrierjét. Elmenni eddig is siker volt, ezután viszont a tudományos munka előfeltétele lesz. És mindez csupán – ahogy ezt az oktatás- és tudománypolitika felkent korifeusai állítják – pár ezer személy „szakmai motiválásának” jegyében történne? Az évtizedek alatt kitermelődött tudományos elit kompetenciájának nyilvános és általános megkérdőjelezése, lecserélésének szándéka anarchiához és a dilettantizmus diadalához vezet. Valamint a leplezett privatizá-
22
ció előfeltétele. A határozott idejű kinevezéssel ugyanis a mindenkori IT részéről megfogalmazódó bármely racionalizálási és piacosítási szándékkal szemben felmerülő ellenállás lehetőségét előre kizárják. Tudvalevő ugyanis, hogy az egyetemek szakmai irányítását általában éppen az egyetemi tanárok és docensek végzik, akik az új helyzetben lejáró szerződésük meg nem hosszabbításának lebegtetésével zsarolhatók, egzisztenciális és morális értelemben kizsákmányolhatók. Így tűnhet el az egyetemi autonómia és a tudomány az érdekek útvesztőjében. De miért is? Mert a felsőoktatás tétlenül szemléli politikai és gazdasági látszatérvekkel indokolt szétzilálását. A szakstruktúra és az IT bevezetésének fentiekben bemutatott ambivalens koncepciója határozott ellenállást követelne. A szakszervezet erőtlen, a közhangulat apatikus, a közvélemény érdektelen, aki teheti, az pedig elmenekül! A felsőoktatásban érdekelt szakmai műhelyek felelőssége, hogy az oktatáspolitika irányítóit rákényszerítik a konszenzuskereső törvényalkotási gyakorlatra, és ehhez megnyerik maguk számára a szélesebb közvélemény mértékadó csoportjait.
Vörös István A páratlan év negatív kisülései. Az évezred első éve, porban heverő aprópénz. Keresztülhajt rajta egy motor. A gumija kilyukad. Hideg penész fut föl a fák déli oldalára. A sajtba viszont moha telepszik. A vakondnak sikerei vannak a föld alatt: lárvafürtöt talál, gilisztát ér utol, bolyong egy jegenye gyökerei között – de megbotlik a bucka peremén, az egyik foga kilazul, körme a huzattól behasad. A sajtba viszont moha telepszik. Bokor zizeg a hűtőben. A kint most nem jó. Be kéne bábozódni. Vagy a vakonddal vállt vállnak vetve, le az alacsony boltozatú alagútba. Vak vezet látót. A páratlan év negatív kisülései.
Egy puha szikra. Egy papírzacskó tűz. Nyugvó áram, mint az égen a mozdulatlan üstökös. A varázslat létrejön varázsló nélkül is. A jóslat létezik jós nélkül is. Apró forgácsra írva hever egy kivágásra váró fa odvában. Ha nem találjuk meg, baj. Ha megtaláljuk, a jövő úgyis másfelé cikkan, mint a szökevény macska, akit az éhsége hazahajt mégis. Inkább a jelennel van baj. A sajtba viszont moha telepszik. Inkább a jelennel van baj. Egy papírzacskó víz, egy puha jégdarab. A valóság csak segítséggel jön létre, mint a túltenyésztett kutyák násza. A számítógépes térbe beúszik a felejtés. A vakond a rádióaktív vizet issza.
DISPUTA Macskakő
A vakond sikerei
23
Találtam egy egyszerű szitát
DISPUTA Macskakő
Találtam egy egyszerű szitát, melyen a világ minden dolga átrostálható. Három kérdés: Szabad-e? Kell-e? Lehet-e? Pl: Mindig igazat mondani. Itt a három kérdés szinte ugyanaz. Vagy: Minden nap szerelmeskedni. Itt egész más: Szabad-e? Igen. Kell-e? Nem. Lehet-e? Attól függ. Három kérdés, mely, mint egy mítoszi fegyver, megmér támadót és megtámadottat. Szabad-e öngyilkosnak lenni? Nem. Kell-e? Nem. Lehet-e? Igen. De ha nem szabad és nem kell, lehet-e? A szita eltömődik. A kell és lehet között szabad-e átbújni? Lehet-e? Kell-e? A szitán csak a szavakkal elmondható perghet át? Elmondható a világ minden dolga? Vagy egy se? Szabad-e mindennap verset írni? Igen. Mért ne? Kell-e? Nem. Mért kéne? Lehet-e? Nem. (Mért ne lehetne?) A versek belső órája nem földi időhöz igazodik. Nincs
24
napjuk. Nem kelnek reggel, nem vacsoráznak este. Nincs holdjuk. Nem önti el vér őket időnkint. Nem nők tehát, és nem férfiak. A versek nem érzékiek. Vagyis nem emberek. A versek nem halandók. Akkor nem is élnek? Vagy inkább... Szabad-e kérdezni? Nem. Kell-e kérdezni? Igen. Lehet-e kérdezni? Nem. Tényleg van ilyen konstelláció? Szabad-e Istent tagadni? Igen. Lehet-e? Nem. Kell-e? Néha. Szabad-e Istent megtagadni? Nem. Lehet-e? Igen. Kell-e? Nem. Megint a vitatott fölállás. Játék pár kővel. Egy vonalazatlan táblán. Nyelv és valóság. Szabad-e Istenben hinni? Igen. Lehet-e? Nem. Kell-e? Igen. Épp fordított állás. Mikor már kezd izgalmas lenni, inkább hagyjuk abba. Szabad-e? Nem. Kell-e? Nem. Lehet-e? Igen.
Fiatal nő siet az utcán az őt bámuló férfiak között, Ruth Orkin fekete-fehér fotóján, American Girl in Italy, 1951 csomó, pontosan 16 férfi néz egy nőt vagy ha nem nézi, mindenképp foglalkozik vele: el néz, már nem néz oda, azért nem nézi, mert akkor felejti el csak most tanulja meg a másikat nézi, a többi férfit, azt figyeli, aki azt figyeli az a felállás, hogy egy csinos nő, amerikai turista, mondjuk Rómában vagy Nápolyban sétálna nyugodtan, de nemigen sikerül neki, mert mindenki vele foglalkozik nézegetné a látványokat, közben meg ő maga a látványosság, hálóba került, tekintetek hálózatába, és ez, mint a pókfonál, megfogja, befonja, nem ereszti, alig ereszti el az ilyesmi bámulás lelassít, megállít, egy arról a helyről láthatólag nagyon is sietősen kifelé igyekvő nő áll lekötve a fényképen, 1951-ben, és most már csak kiváncsi voltam, hogy van-e ilyen: örökre, abban a láthatatlan hálóban, amit az őt figyelő férfiak tekintetének irányát meghosszabbítva, szépen a képre lehetne rajzolni a fotó plakátméretre nagyított változatát Németh Gábor mutatta Grazban, egy kis utca, a már elfelejtettem, milyen Gasse egyik kapualjában, 1998. február 28-án sétáltunk a túlzottan koraira sikerült tavaszi délelőtt, és úgy gyalogolni rossz a képet láttam már: nem a fényképet, hanem ezt a mozdulatlan, kimozdíthatatlan jelenetet, a faszikat így, ezzel a riadt lánnyal gyalogolni állítólag, Móricz Zsigmond szerint, jó, pedig nem, ha sokat gyalogolsz, megfájdul a derekad, a talpad, a nyakad és így tovább, nem sorolom, és az meg miért volna jó idegen helyeken mászkálni azonban mégiscsak varázslatos dolog háromszor végig ugyanazon az utcarészleten, néhány sarok odafelé, vissza, megint vissza, cirka ugyanazzal a sebességgel, ugyanaz és mindig egészen más nem kicsit más, hanem nagyon persze, csak ha engedik, ha békén hagynak ha bámulnak, akkor nem ezen a fényképen olasz csávók stírölnek egy spinét pontos kép, pont ilyen a leosztás, a nő ijedtsége, és az a frusztrált, férfiasan beszari agresszivitás, amit a nők könnyelműen kezelt, túl könnyen vett csinosnak-lenni-provokációja könnyedén kivált legszebb játék a legszebb játék kezdeni valamit ezzel, kezelni a férfi és nő egymásból kiváltott kölcsönös riadalmát úgy működik, olyanok a szabályok, hogy a nők irgalmatlanul előkészítik magukat, fel készítik, mell, popsi, comb, szem, száj és karom meg minden, szagok és ékszerek, készületlenül ki se lépnének az utcára, aztán pedig a hatalmas felháborodás azon, hogy szabályosan meg akarják őket kúrni hogy a megszólított válaszol, és úgy szól vissza, ahogy szólnak hozzá pedig nem, mert a megszólított alig válaszol úgy: nem meri, mert nem érzi, hogy elért volna bármit is, azt érzi, hogy semmit sem ért el ügyes fiú, erős, szép, fiatal és senki, hiába, ő senki, de senki, mert még nem csinált semmit, de semmit ahhoz valamit teljesítenie kéne, és a többiek elismerése kellene hozzá, mármint ahhoz, hogy a többiek nélkül is legalább meg merjen nyikkanni de hát, persze, nincs egyedül, ott van a többi között, arra jól vigyáz, nehogy egyedül maradjon csak a lány van egyedül, a férfiak pedig egymást erősítik, mert csakis a többiek jelenléte erősíti föl bennük, nyomja el, ha nem is szünteti meg, a lány várható vagy kalkulált, fölényesen elutasító gesztusai miatti szorongást ennek a lánynak tisztában kéne lennie azzal, hogy milyen hatással van: tisztában is van vele, készül rá, mégis fogalma sincs, fölkészületlen, tehetetlen elkészült, most sétálni indul, és egyáltalán nem azért, igazán nem azért készült fel ilyen alaposan, hogy kipróbáljon bármit is abból, amit a nők egyébként elég sokszor kipróbálnak nem akar semmit
Kukorelly Endre
(1. A séta)
DISPUTA Macskakô
Megfelelően lelassítva
25
DISPUTA Macskakô
szerintem azért nem, mert most ez a történet van, így jött kedvem megírni viszont az nem megy hogy ne az legyen, amit amit okoz, hanem pont az ne legyen, ez így nem megy ő sétálni indult a séta miatt, nézelődni, és „ugye, nem azért jött ide, hogy csókolózzon” (egyből megtaláltam a gépemben ezt a mondatot az amemória nevű file-ben, szerkesztés: keres: csókolózz, az Ősz c. írásból), ám ez az egész ügy senki akaratán vagy elhatározásán nem múlik nem az elhatározáson, az előkészületeken sem, hanem csak úgy van alakítva a program, hogy a férfiak kétségbeesetten bámulnak egy kétségbeesett lányt ez a séta még ha senki sem eléggé nő is a résztvevők közül vagy férfi nem elég erős nő vagy férfi, szerencsére, hanem állati nagy a keveredés, animus és anima stb., ez el lett osztva a teremtmények között hát csak sétálnak, nézelődnek, általános dühöngés meg csodálkozás, véletlen, szerencse és öröm, ahogy alakul, azt várják, amitől tartanak áll egy kirakat előtt, és nem tudja, hogy nem csak magát látja-e és akik őt bámulják, azok mit látnak? a divat, ezt csak úgy mondom, férfiak dolga „Egy korban mely a szót szétfejteni akarta
26
(S magam bontom szét szövetét Hogy új selyem legyen s más módon összevarrva Villámcsapás se vágja szét)”* ebből az iparból is ők élnek, ők találják ki, bevezetik, és eladják nőknek, vagy pedig nincs előre megmondva, hogy kinek, mert nők veszik meg, viszont őket a férfiak veszik meg, bár ez sincs pontosan előírva, csak nagyjából a teljes felszerelésében divatozó nő látványos félreértés, rengeteg szép, csúf, vicces, bánatos, attól függ, üdítő, megindítóan bámulatos félreértés vonul le-föl, jeges tekintettel nyalogatva a fagyiját a Nagykörúton pedig ebből az egészből semmi sem marad, csupán az eső áztatta haj, testhez tapadó, combközépig húzkodott trikó kíváncsi voltam, hogy nézel ki vizesen, ezt egy színésznő mondja annak a színésznek, akit belelökött a vízbe 1998. július 15-én az MTV 1-en, ilyen tévéfilmeket mindig férfiak írnak majdnem mert az a pillantás, amiről itt szó van, mindent leszámít, lemos, mint a kiadós zápor: nem feltétlenül vetkőztet, csak levonja, amit le, krémet és púdert, márkás ócskaságokat, szemhéj- és szolárium-színt, melltartó-formát Bár tudnám míg kezem vad csipkékkel csigázza A hálót mely határtalan Elfogni angyalunk akinek szárnyas árnya Akár egy púposé olyan. szépnek vagy cifrának lenni inkább férfias mint nem a nőstény szürke, hím állatok pompáznak, férfiak öltenek harci díszt, a nőket többnyire elfedik, letakarják, a cifraság az uralom jele pompázó nők kompenzálnak vagy a hatalmi helyzetüket jelzik, ami lehet, hogy ugyanaz, viszont eztet most nem fejtjük ki rendesen hímoroszlán rázza a sörényét hímszarvas szarvát, kakas taréjt ráz, Mozart rizsporos parókát igaz, hogy Fiordiligi és Dorabella is ráz, mint az áram, mind így csinálják, már (mindig is, és nem csak az utolsó kétszázvalahány éve) bőven részt vesznek uralmi játékokban csak a nyugat, a Dämmerung civilizációs fejleménye, hogy nem szükséges a hatalmat folyamatosan kijelezni, elegendő az egyszerű szabás, fekete vagy szürke, néhány nyakkendő elég, egy darab egyforma szmoking, mert ékesség és jelképek nélkül is világosan tudható, pénz és presztízs révén pedig bármikor, azonnal és titokban is igazolható, hogy mi a helyzet, hol a helyed nyíltan és látványosan is, ha úgy kell bárhogy nem épp maga a teljesítmény, az nem annyira érdekes, hanem a teljesítmény díja vagy presztízse, és az, hogy milyen teljesítmények fölött, másokteljesítményei fölött rendelkezel elvegyülhetsz és kiválhatsz, királyfi koldusként, ha van kis kemény valamid, ott van a
* Jean Cocteau: Egy korban, Nemes Nagy Ágnes fordítása.
DISPUTA Macskakô
bankkártya a farmered zsebében arcképeket már nem a pénzre vésnek, annál jóval több arcot képvisel a pénz, akárki arcát, azét, aki birtokolja a pompa funkciója pedig megváltozik, tömegtermelő nagyipar, azoknak gyárt, akik, most ez a divat, a divat mögé bújnak fátyol helyett, de ezt már mondtam noha igazából pont az nem megy, mert ahogy a fátylon áthatol, áttör minden cicomán is a női sexus a divat arra hív föl, oda hív, ahová mindenki igyekszik, azt gondolja erősíteni, ami már úgyis, eleve éppen elég erős a fátyol inkább leleplez, divat és bekenés nem segít csöppet se ezt szerintem mindenki tudja az égvilágon van divat és vannak kenőcsök, mert ez a játék része, és a séta meg az ámuldozás is a játék része, ez így a játék elindulni utána, igyekezni előlük vagy meg se mozdulni inkább, rendesen szorongani legszívesebben, de abból semmi se lesz, mindnek utána fordulni, és persze hogy nem forogni, mert minek a francnak, dühítő, szánnivaló, meg aztán hogy nézne ki az tudni jól, hogy mindegyiket, így van előírva, beírva, egyenként, szép sorban vagy össze-vissza, ahogy jön, mind meg kell baszni belecsókolni a nyakába, azért nem pont mindnek, csak ennek és ennek engedni, csakis ennek neki, neki és neki, bocsánat, nekik mind egyedül csak neki de nem, még csak nem is pillantani oda, hanem az a mai program, hogy muszáj fölülírni a programot ilyen kor határtalan háló egyáltalában nem bámulni sehova én nem bámulok hanem azt csinálom, hogy szublimálom a izét, az ösztönömet.
27
„Maury-Morny” Tandori Dezső DISPUTA Macskakô 28
13 : 87
*
Egy Nevem legyen Joe Bitofabanter. Mikor először láttam a Bitofabanter nevet, a bitófára gondoltam. Magyar vagyok, teljesen mindegy, hogy szlovákiai, kassai, unokabátyám budapesti volt, öröksége ügyében jártam ott – Budán –, a tisztázhatatlan nevű úr itt ért el telefonon. Most, ahogy visszagondolok, hát persze, könnyen: unokabátyám vezetékes számán. A Bitofa természetesen „bit of a”-t jelent, azaz: „egy kicsit”. A banter meg: „játékos évődő”. Én azt is hittem, skót zászló, harci lobogó. Nem tudom, miért hittem. De hát legyen a nevem az. Bitó volt aztán a környéken, mint némely klasszikus detektív-rémregényben, de senki nem került rá; bár kerülhetett volna. Ha nem veszem fel azon az esős, szemerkélős januári délután a telefont – nem szokásom! –, talán nincs ez az egész. Bár nem hiszem. A tisztázhatatlan nevű úr akkor is elért volna. Ezt ő nagyon alaposan elhatározta. * Alkalmi – hat-hét éve érvényes – szerelmesem, férjes asszony, épp lehajolt, hogy kirakodjon: táskájából sört nekem, készételeket… síelni ment a családdal… lehajolt, megfeszült fenekén a farmernadrágja, azt mondtam: „Ha nem lenne olyan hülyeség az egész szex, most közölném veled, hogy de meg…!” Hülyeség volt köztünk az egész szex, bár harminckilenc éves vagyok csak, ő különböző karokban és korokban lévő korai negyvenes… fodrásztól jött, új volt a frizurája, „mint egy bukszusbokor”, mondtam, erre ő: „egy bukszásbokor”, célzás volt. Szerettem, hogy kurva, nem zavart így, ha végig kellett mennem vele egy fél strandon – férje távol-keleti útjai alatt elvittem őt néha az olasz tengerpartra, de máshova is, férje tudta, ahogy én is tudtam a pasijairól –, nem zavart, úgy éreztem, túlzó képzelettel bár, akárki megkefélheti, akinek (ő) kell, s aki (az ő) tetszését elnyeri. Így halt ki, valami furcsa Graham Greene-regény szellemében, kettőnk közt * Hat fejezet egy regényből
a féltékenység… és Gabyról nem is fogok többet beszélni. Semmi szerepe a történetben. (Hittem itt még én…!) Remélem, mindenesetre, nem az ő altestén át jutott el hozzám a telefonáló úr. Ez most már semmiképp sem fog kiderülni. Gaby letagadja, ha így lett volna. * Gaby – azt hittem, utoljára említem őt! – síelni ment a családjával („még-épp-övéivel”), tudta, sem barátnőit nem fogom ápolni, sem az ő emlék-fotóit… hagyom. Léhaságok nem lesznek többé életemben. Kivétel a lovak, tőlük szabadulnom nehéz. Unokabátyám öröksége, szellemi. De semmi tenyésztés, hágatás – Olvasóm, ha leszel egyáltalán, s talán csak az én Tandori Dezső barátom jóvoltából – mert most sem merek majd végső szót szólni, félek, amatőr igyekvő maradnék csak, utánzó, hát… ha más tolmácsol is engem majd a továbbiakban… Olvasóm, csalódni fogsz, miért e hódolat itt Gabynak, aki, ha jól hiszem, nem csupán önvédelemből nem kívánt már engem elemi erővel (mi az?), és nem azért, mert jócskán meghíztam… három éve, mikor 53 kiló voltam, mint Maury (unokabátyám egyik istene), azt kifogásolta, hogy csontkollekción nem szeret cimbalmozni… szerettem volna szájába rágatni, hogy legalább azt mondja: „xilofonozni”… de Gaby a szájba rágatást nem kedvelte… „keresd másoknál ily üdvödet”, mondta… ez volt stílusa. Kinyitottam Gaby első Heinekenjét, kettő volt, aztán három Beck’s, egy Stella (gondolok-e valamit a Stellánál, kérdezte, csináld hideg Stellával a segged alatt, na, csináld… régen voltak ezek…), most mindenképpen boldog vagyok, hogy magam írom ezt, én, nevem legyen Joe Bitofabanter… és hagyni fogom Gabyt… nem is telefonálunk öszsze már, holott nem az van, nem az lehet, hogy tud az én utolsó két hónapom őrületes eseményeiről… hogy esetleg életfogytiglani börtönbüntetést kaphatok bűnszövetségben elkövetett emberölésért… nem tudhat róla, de…
* Amartőr vélekedés, amatőr kifejezés (doktor Fauszunteszé) s mégis mélyen igaz. Lehet, most is Tandori Dezsőre bízom matériámat, de nem abban az állapotban, ahogy, amilyenben unokabátyám történetét (Vér és virághab). Ott igenis meg kellett volna kérdeznem: hogyan gondolja? Hogyan, csakugyan? Hogy én elmesélem neki unokabátyám életét (egy ponttól), majd (feltehető! mert lehet, hogy ma is él!) halálát, s ő leírja ezt egyes szám első személyben, mintha unokabátyám (hogyan? honnét? a síron túlról?) mesélné… fittyet hányva az én imádottaimnak, az ő imádottjainak (Graham Greene, John le C. etc.), hogy „honnan tudja az író”? A Vér és virághab tiszta képtelenség volt ekképp, de hagyom. Az írók! Ellenben hogy ezen a januári délután unokabátyám lakásán felvettem a telefont… Sok minden elindult, sok meg is változott. Például hogy ezt most én írom meg, írom, ahogy bírom, és legföljebb kiadásra adom át Tandori Dezsőnek… elsősorban azért, mert – amilyen pechem van, szabad ezt így mondanom! – elébe mennék különben az életfogytiglaninak emberölésért, sőt, ha rám kenhetnék, gyilkosságért. Bár Skogard Afelnurrogard úrban (haha!) talán bízhatom. El nem árul, nem az, hogy rámkenni akarna bármit. De viszsza ahhoz a csendes délutánhoz... kikászálódtam épp a kádból, vettem egy hideg zuhanyt Gaby távozta után (megbeszéltük, nevetve, „de megb…”, és megmarkoltam a fenekét, soha ilyet nem tettem, de életemben se, és nem voltam hatvan-valahány éves öregedő úr, mint… hagyom őt, ha tán rá bízom végül e kéziratot), s beleittam második pohár Heinekenembe. Akkor… * – Igen? – mondtam. Nem értettem a nevet. Később aztán… De tartsunk sort. Hogy nem ismerem őt, Franciaországból érkezett, az újonnan bevezetett közvetlen marseille-i járattal (később kiderült, ilyen nem létezik), és szeretne találkozni velem, a lovak okán. Olvasta sok mulatságos bulvárlap-cikkemet, nagyra tart foga-
dói merészségemért, (a cikkekben ezt épp elködösíteni akartam mindig!), s a magyar nyelvet nem beszéli ugyan, de franciául kiválóan meg fogjuk érteni egymást, ah, ne értsem félre, s tudott Gabyról – ez megdöbbentett! nem hamarkodott el valamit a telefonáló? még az ő (később kiderült) roppant gyakorlatával, ennek ellenére sem/is? –, Bitofabanter, nem érzem át elemi erővel, mondta, kedves Jakab, Joe, ugyebár, mondtam, nem, az József volna, sebaj, mondta ő, mikor jöhetne fel, holnap este megfelel-e? Szokásomhoz híven, mint évek óta, tehát, ezen a kora januári napon készültem Angliába utazni, az év első jelentős National Hunt (gát; hurdle és chase, egyfajta akadály, tehát, Olvasóm, még erre talán keríthetünk sort) versenyeit megtekinteni. Mondtam neki, ez van. Értette, bár, érzésem szerint, nem tudott tervemről. Gabyval tehát nem találkozhatott. Nem Gaby (?!) féltékenysége lapult hát a dolog mögött – jó, hogy ő elmegy a családjával síelni Garmischba, az rendben, de én… –, jóllehet Gaby tudott Angliámról, és fütyült rá, a lovak nem érdekelték, s vagyonközösségben aztán hogyan is élhettünk volna? Az úr nevét – a telefonálóét – valami Nuzdabinnak értettem elsőre, kiderül, Buzdamin, arabosan hangzott, Bouzdamin, mit tudom én. Később kiderült, francia nemesi név… áll az útlevelében. De tartsunk ismét… * Sort. Bousse d’Amine nem sortban érkezett, hanem kifogástalan halszálkás öltönyben, nála ez délutáni ruha lehetett, nem gondoltam rá, hogy „jelmez”. Mert nem tudtam lerázni, másnap délután ötre beállított. Hóna alatt ügynöki aktatáska, benne Meursault, ha jól írom, egy palack elit bor, s kicsit megborzongtam. Nem olyan rég, mikor – a magam pénztárcájához képest kolosszális – nyereményre tettem szert decemberi versenynapokon, lévén, hogy általában havonta jártam ki, egy üveg (palack!) Meursault vettem, s ezért Tandori Dezső meg is dicsért, lévén ő egzisztencialista, s hogy e név viselője (Meursault) valami ilyen főhős. És vásároltam nyakra-főre Moore és St. Moritz cigit, ebben egyezik az ízlésünk Tandori Dezsővel, csak ő szégyelli az utcán a szivarszerű, bár Eve-vékony Moore-t. Én nem szégyellem, ami vékony, Gabyba is ezért szerettem bele, ami enyhe kifejezés. De múltak az évek…
DISPUTA Macskakô
Új bekezdés. Próbálok írni. Ahogy doktor Fauszuntesz (álnév), eligazításkor, búcsúzáskor (az Idegszanatóriumból eresztettek el megint) mondta: „Barátom, próbáljon meg írni…Mondjuk, írni. Igen…”
29
Látogatóm nem hivatkozott semmire. Nem oly durván nem, hogy például „ugye, a szex baromság”, vagy nem kínált Mooreral (oly öntudatos volt, hogy megtehette volna akár, nálam! – de olyan úriemberien szerény is, hogy csak ne), kedveskedett még egy auteuil-i zekével (úriember másik úriembernek ruhadarabot nem ad, de ez a Badieuillear-klub, e spanyol-francia egylet, székhelye egy dél-nyugat-franciaországi város, igen, ez eme klub zekéje volt), meg egy National Hunt kötettel, a Racing Post nevű angol szaklap évenkénti kiadása, 1300 bibliapapír-oldal, benne a tavalyi (a 2002-es) év összes eredménye, de minden helyezés, bukás stb. Mit tehettem? Örültem, hogy fogadtam. Nem volt szó semmiről, mesélt róla, borkereskedő, főleg Franciaország és Algéria, Marokkó között utazgat, hihetően hangzott. Halvány célzást tett rá, hogy Gaby férje révén hallott rólam… ezzel lehetetelenné tette, hogy tovább érdelkődjem. Vagy őszinte, vagy mesterien intézi a dolgát. Ezt gondoltam. Feszült voltam talán, mert Gabyra kellett gondolnom – délben vágtak neki, a két gyerek, a Huba nevű férj –, s bár nem volt okom féltékenységre (Gabynak mondtam, sok pasija volt, Hubával ugyanúgy befejezték a közelkedést, ahogy én ezt hirdettem… de magam sem hittem… és Gaby se, hát gúnyosan vigyorgott), felzaklatott a dolog… s talán épp ezért örültem a (mint egyelőre kiderül) Bousse d’Amine nevű úr látogatásának.
DISPUTA Macskakô
*
30
Búcsúzkodni kezdett, már az íróasztalomnál álltunk, mikor tekintete két fényképre tévedt. A legszívesebben Gaby fotóját tartottam volna ott (strand…s egyéb kurvaságok), de csak unokabátyám képe volt az egyik, két idegen úriemberé a másik, azon a fotón e két úr volt látható. – Kik ezek? – kérdezte vendégem. El ne felejtsem, vendégem volt vagy 95 (ő maga, bár nem kérdeztem, hogyan kérdezhetne ember ilyet?!, helyesbített, mint aki gondolatomban olvas – megjegyzem: sosem olvasott semmi gondolatomban, hanem… de erről majd később), 98 kiló… ennyi volt, ez utóbbi. 56 voltam valamikor, mondta, sőt, 53… az utóbbi öt év fejleménye ez. Többet nem mondott. Ám várta épp a választ. – Ezek? – nem tudtam, unokabátyámra érti-e, vagy az ikerpárra. Furcsa ikerpár…
S valahogy megoldódott a nyelvem, miért nem gondoltam, elmagyaráztam. Éjszaka, hogy a sör hatása elmúlt (hat dobozzal ittam, repülés előtt nem jó, járhatok vizelni), megrémültem: miért kellett elmondanom ezt a sok mindent? Hogy unokabátyám tragikus körülmények között tűnt el… 4–5 éve Franciaországban…azaz hát én nem tudom, lehet, öngyilkos lett, lehet, Afrikában él ma is, Ausztráliában… de utolsó hajdani telefonjai arról szóltak, hogy zűrzavarokba keveredett. – Zűrzavarokba? – kérdezte az erősen kopaszodó, golyófejű, kövér ember. Nem volt hájasnak mondható, inkább hústorony…de ez nem nagyon érdekelt. Nézte Mauryt és Mornyt. Igen, meséltem tovább, s a képen látható ikerpár, vagy közel-ikerpár Maury és Morny volt az eszményképe. – Az unokabátyjának? – kérdezte a szörnyen kövér ember. Hirtelen belémvillant: titkosszolgálat. Unokabátyám él. Elkövetett valamit. Leánykereskedelem, emberrablás, zsarolás, kábítószer, gyémánt Dakarban, Zanzibárban, Fokvárosban, Tasmániában, ki tudja. EmmáNyóc, mondtam. Tandori Dezső ezen nagyot nevetett. Neki Wittgenstein, a filozófus a szentje: a híres „Trakta” 7. pontja az, hogy ”amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Ezek után jön a „nyóc”, nekem nyolc, nekem nyóc… és Tandori Dezső mulatott rajta, hogy ez az ő ”EmmáNyóc” ötlete nem is olyan nagy ötlet, mert egy olyan hülye is felfedezte, amilyen én vagyok. Megjegyzem, Tandorival lófogadási élményeiről is sokat beszélgettünk, de ezt nem keverem ide, mert Bousse d’Amine szintén effélékkel jött, bár diszkréten. Semmiféle témát nem erőltetett. Tehát… – Tehát a maga nagybátyja… bocsánat, unokatestvére… – Az unokabátyám – mondtam. S folytattam: – Igen, belehabarodott ebbe a dologba… nem Maury és Morny apjába, hanem abba a gondolatba, hogy Mauryt és Mornyt, akiknek tetteit csodálta, apjuk egyetlen nap nemzette, az egyiküket a felesége szülte, a másikat az apa párizsi szeretője… vagy nem tudom, lehet, a szerető élt Dániában, a feleség Párizsban… – Dániában? – kérdezte a látogató. – Hamlet országa… – De Maury és Mony apja nem volt habozós természetű. Dániai vagy párizsi szeretője nyilván olyan fontos volt neki, hogy…
Majd legközelebb, ha férjével hazatér a síelésből, gondoltam, és én is megérkezem Angliából, azt mondom neki: „De lapos vagy, kéjnő!” Mire ő… és én előhozom látogatómat. Ám itt még messze nem tartottunk. – Játszotta ön is? – Miért magázódunk? Én vagyok az idősebb… – Hm… Hagytuk a témát. Kínos csend támadt. – Tehát… unokabátyja…? – Unokabátyám… – Nem tegezett hát. – Annyira eszményítette a Maury-Morny párost, úgynevezett tetteiket… melyeket gaztetteknek is lehetett nevezni olykor… Ezt mondtam. Hátha „elhárítás”. Hátamon veríték csorgott. – Igen? – Unokabátyám tragikus halála összefügghetett azzal, hogy feleségül vette ugyan egy amerikai úriember lányát… – Volt annyi eszem, hogy ne mondjam, egy kisebbfajta keresztapáét, akivel talán a lovak révén került kapcsolatba, talán nem. – Igen, ennek ellenére, mikor teherbe ejtette a hölgyet, egy másik nőt is… felcsinált…én nem tudom, Concorde-dal repült visza Párizsba, vagy hogyan volt ez… csak mert… – Értettem, mert Mauryt és Mornyt így nemzette apja – mondta vigyorogva a látogató. – Igen, és szerette volna ezt a förtelmet, ami a Maury-Morny testvérpár szerintem volt… – Ne mondd, szerinted az volt? – tört ki jószerén, s tegezett. Franciául társalogtunk. – Nem… csak… Rokonuk lenne? Szent isten, gondoltam. – Nem tudom megítélni – higgadt le. – De majd úgyis beszélgethetünk erről a témáról. Ahogy sok másról. – Hol, mikor, miért? – kérdeztem, gyatra tiltakozásul. – Mmm… – Ez angolos-amerikaias hang volt. Elcsodálkoztam. – Folytasd. – Ha gondolja… – Ha gondolod. – Ha gondolod – hagytam rá. – Hát megcsinálta a két gyereket, legyen ilyen testvérpár, mint a Maury-Morny… ezt látta unokabátyám az élet nagy-nagy értelmének, csúcsának. De ráfizetett. – Mert? – Mert a keresztapa-szerű amerikai illető átjött Európába, és kinyíratta. A lánya megcsalásáért.
DISPUTA Macskakô
– A feszülő farmerjükön át is megkefélte volna őket, ha viszontlátták egymást – mondta Bousse d’Amine. – Mindkettőt. Elsápadtam. Gaby van a dolog mögött, gondoltam. Gaby egyik szeretője ez az alak. És Gaby így szúr ki velem. Nem elég, hogy a férjével Garmischba kell utaznia, még rám szabadít egy ilyen arabos kinézetű rémalakot… Mert… Ráadásul arabos kinézetű! Marseille, Algír, Casablanca… Nem, hát alig vártam, hogy Gaby visszatérjen, és nem casablancai romantikát gyártsunk, hanem… dugványozzunk tavaszra. Gaby utálta ezt a közönséges modoromat. De hogy ez a közel 100 kilós, barna bőrű, puhán hájas, bár nyilván izmos alak a pasija lenne? Nem értem rá tovább gondolkozni. Mert látogatóm azt kérdezte: – Akkor hát… mi lett a kedves unokabátyjával? – Vagy úgy? – kaptam észbe. – Nem Maury és Morny apjának tettébe volt belehabarodva, hanem a két fivérbe… Morny az idősebb… pár nappal, órával… – Hm? – kérdezte a hatalmas termetű idegen, akinek egyáltalán nem állt jól ez a súly, valahogy azért nem, mert nem lehetett megmondani, ki ez, miféle ember ez egyáltalán? Olyan volt rajta a negyvenötnegyvenhat kiló fölösleg, mint egy maszk. – Nem tudom. Unokabátyám belezúgott Maury és Morny tetteibe….. Látja, ők azok – mutattam a fényképre. – Maury… mutattam a vállig érő hajú, „elcigarettázott arcú”, majdnem ráncos, harmincöt körüli férfit, s Mornyt, aki kövér ugyan nem volt, de nagycsontú, szekrény ember, látszott ez az alig-mellképen is. – És? – kérdezte Bousse d’Amine. – Kérdezhetek én is valamit? – vágtam közbe, azaz… megkockáztattam egy ellenszúrást. – Hogyne – hangzott a nagylelkű válasz. Kezdett nem tetszeni nekem az idegen modora. – Játszottam egyszer egy Return of Amin nevű lovat, Londonban, meglepően jó eredménnyel… – kezdtem. – Vitte T.Qinn, tulajdonosa Amin sejk – így ő. – T. Richard Qinn az egyik kedvenc zsokém – lelkesedtem máris. Éreztem, nem győzhetem le látogatómat… s valahogy nem is akarom. Ilyen hatással volt rám. Ami egyedül zavart volna, ha elgondolom Gabyt, ez alatt az úr alatt fetrengve. Erre mégse kérdezhettem rá.
31
DISPUTA Macskakô 32
Eszembe jutott közben Huba, Gaby, Gaby tucatnyi pasasa, strandkurva múltja… és majdnem elvigyorodtam. Látogatóm az arcomat fürkészte. Meg is kérdezte: – Mi olyan mulatságos? – Semmi, ellenkezőleg – feleltem. Jó ég, itt egy vadidegen, és a családom legbensőbb ügyeiről mesélek neki. Igaz, sosem élt bennem élénk családérzék, unokabátyám hülyeségei végképp nem jelentettek számomra semmit, de… De azzal együtt. – Ahogy a család tudja – meséltem –, élettársa, minden… ahogy tudjuk tehát, megölték őt valahol Párizsban. De erre nincs semmi bizonyíték. Eltűnt. – Eltűnt – visszhangozta látogatóm. Valahogy itt érezetm először: ezt nekem meg kell írnom. De ezúttal én leszek a főszereplő, és vagy Tandori Dezső, vagy más, aki vállalja a történetet… Mert nem. Az idegorvos tanácsát nem akartam ennyire egy-az-egyben megfogadni. Hogy én most akkor megpróbálom, író leszek… terápiául. Színes cikkeknél többre nem vállalkozom. – Önben egy író veszett el – mondta hirtelen támadt ridegséggel a látogató. – Miből gondolja, hogy Párizsban megölték? És Párizsban hol, hogyan? Az erdőben? A nagy körutak valamelyik belső negyedében? Nekem csak Simenon-Maigret-történetek jutottak erről az eszembe: mentségül, kapaszkodóul. – Többet nem mondhatok. – Itt szerencsére le tudtam állni. – Aha. Többet nem. És – mutatott a képekre, sorban –, akkor ugye, ez az unokabátyja… – Ő. ő… – S ő Maury… – Nem, a nagy szekrény ember Morny. Ő Maury. Ez a cserzett arcú, kiégett küllemű, hoszú hajú férfi. Unokabátyám csodálta őket. – Én is szinte rajongva mondtam ezt. S ez… Ez olyan volt, mint valami mentegetőzés, és szerettem volna leköpni magam érte. – Maury és Morny, micsoda furcsa nevek – mondta az idegen. – Franciák, nemde? – Nem, egyikük félig dán, másikuk… már nem is tudom. Apjuk volt francia. – (Figyelj, te böhöm barom!) – Vagy úgy. Nagyon nagy csend támadt.
– Tehetnék egy ajánlatot? – hangzott akkor a kérdés. S a látogató most, nem részletezem, kifejtette, milyen nagyszerűnek tartaná, ha elmennénk együtt Angliába. Ő ismeri az én lóversenytörténeteimet. Ne kérdezzem, honnan. Érdeklődött. „Az ember érdeklődik.” – Nem azt mondom, hogy anyagiakban egy pennyvel is segíteni tudnám. Pénztárcám nem lapos, de büdzsém szűkös – mondta. A „büdzsé” szót nem hallottam még élő embertől. – Tudom, ön érzékeny periódusban van. Kijött egy bizonyos… intézetből. – Nem voltam zárt intézetben – tiltakoztam. A fenébe, fölém kerekedett. Beengedtem, erre ő… – Egyszerű téli betegség… idegekre támadott… – Támadott… – Érdemben… – Na, holnap utazik, igaz? Eltűnt a nagy bizalmasság, a tegezés bármi szándéka. De a hang határozott maradt. – Holnap utazom. – Gaby ma a családjával már elment… Ez sok volt egy kicsit. Igaz, annyira sok, hogy nem is lehetett mit mondani rá. Lesz, ami lesz… – Uram, felkérem, hagyjon magamra. Távozzék. – Távozom – mondta. – De ne feledje… Átadott egy névjegyet. – Ez nem az én birtokom. A … munkatársamé. Elolvastam, mi állt a kártyán. Telefonszám: xxxx-13-87. Ez olyan furcsa volt rögtön. S hogy Valdernon Hall, és egy hely Sussex grófságban, vagy hol. – Itt megtalál. Keresse Graduin Valtinint. Balti báró. – Kérem… – Ez mindent jelenthetett. – Nem akartam megbántani. – Én kérek elnézést. (S még én szabadkoztam, illetve így szabadkoztunk.) Elment. Nem maradtunk semmiben. Szabadabb lett utána a világ. A gömböcszerű torony-alak nyomán. Belelapoztam a vastag Racing Post-könyvbe. Véletlenül a 0-tól 6789-ig számozott versenyek között az 1379-et ütöttem fel, meg az 1380 is ott volt azon az oldalon, a másikon az 1381, aztán még egyet lapoztam, s jött, épp Return of Amin egyik futása volt, ott nem nyert, második lett, jött az 1387. De még semmi jelentőséget nem tulajdonítottam az egésznek.
2. táblázat
Debrecenben sem alakult másként a helyzet. Az utóbbi négy év statisztikáját tekintve kiderül, hogy kilencszáz fővel csökkent az óvodások összlétszáma, és három év leforgása alatt ugyanennyivel lettek kevesebben az általános iskolába járók (3. és 4. táblázat). Ennek következtében folyamatosan apadt a pedagógusstátuszok száma. Jelenleg Debrecen 38 önkormányzati fenntartású óvodájában és 62 oktatási intézményében (a kollégiumokat is beleértve) összesen 3636 pedagógus kezdte meg a 2004/2005-ös tanévet. A nyári iskola-összevonások következtében ez a létszám 28 fővel kevesebb, mint az előző évi volt. Középiskoláink kapacitáskihasználása megnyugtató, a beiskolázás kilencvenöt százalékosnak tekinthető. Igaz, a 20 középiskolában száztízzel kevesebb gyerek ül az idén, mint amennyit előre terveztek, ám ez osztályonként átlagban mindössze egy főt jelent.
Értelmiségi lét
Jelenleg óvónőből több mint kétezerrel, általános iskolai tanárból hétezerrel kevesebben tevékenykednek az ország intézményeiben, mint tizennégy évvel korábban. A szakiskolákban az előbbiekhez hasonló tendencia zajlott le, ezzel szemben a gimnáziumoknak és a szakközépiskoláknak még nem kellett szembesülniük a negatív hatással, sőt tanulóik létszáma a kilencvenes évektől folyamatos emelkedést mutat (2. táblázat).
Bacsó Viktória
Névlegesen másfélszeresére emelték 2002 szeptemberében a pedagógusok fizetését. E tett jelentőségét az érintettek nem vitatják, bár hozzátehetjük, hogy a pályájuk második felében járók esetében az ötven százalék nem teljesült. A két évvel ezelőtti emelés óta azonban a bérek változatlanok, a felzárkózás után a pedagógusok életszínvonala újra lecsúszó fázisba került, és nem látnak reális esélyt megkapaszkodásra a középosztályban. Helyzetüket az anyagi nehézségek mellett számos más probléma is nehezíti, amelyek jó része a társadalmigazdasági-politikai változások következménye. A piacgazdaság viszonyai között kialakult munkanélküliség nem hagyta érintetlenül a pedagógusréteget sem. Az 1993-as közoktatási törvény mind tartalmában, mind szerkezetében módosította az oktatási rendszert, s ez a pedagógusok végzettségének, munkaköri struktúrájának, összetételének és létszámának változását vonta maga után. A NAT bevezetése, a tankötelezettség szigorítása, a szakközépiskolai oktatás térnyerése, a szakképzési évfolyamok bevezetése az eddigi foglalkoztatási szerkezet módosításának irányába hatott. A pedagógusok létszámigényét a demográfiai folyamatok is jelentősen befolyásolták. A gyermeklétszám csökkenésének következményeivel elsőként az óvodáknak és az általános iskoláknak kellett szembesülniük. Tizennégy év alatt az óvodások száma hatvanezerrel csökkent, általános iskolába pedig kétszázhatvanezerrel kevesebb gyerek jár, mint 1990-ben (1. táblázat). A gazdaságosság érdekében a fenntartók először csak csoportokat és osztályokat szüntettek meg, majd intézmény-összevonások és -bezárások, illetve pedagóguselbocsátások következtek.
DISPUTA Kapualj
Fókuszban a pedagógusok
33 1. táblázat
3. táblázat
4. táblázat
Még mindig túlképzés van Bizonyára nem ezen a nyáron történtek utoljára az országban vagy Debrecenben pedagóguselbocsátások. Nem lehet megjósolni, hogy mikor, hol és miért kényszerülnek a fenntartók újabb státuszokat megszüntetni. Ennek ellenére a felsőoktatási intézmények padjaiban – talán a közalkalmazotti létből fakadó egyfajta biztonság miatt – még mindig több pedagógusjelölt ül, mint ahányan várhatóan a szakmában el tudnak majd helyezkedni (5. táblázat). Az egyetemvárosokban és környékükön még nehezebb pedagógusállást találni. A diákokban négy-öt év alatt erős kötődés alakul ki, és igyekeznek helyben munkát vállalni. A debreceni intézményvezetőkhöz például évente 20–100 pályázat érkezik. A hajdúböszörményi óvóképző főiskolán és a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán végzettek előtt ritkán nyílik lehetőség, hogy a cívisvárosban és a szakmájukban helyezkedhessenek el, noha a végzettek több, mint hetven százaléka az országban valahol állásra lel. Így vannak ezzel a Debreceni Egyetem bölcsészhallgatói is, akiket, ha nem is a hajdú-bihari egyetemvárosban és nem is az oktatásban, de diplomájuk révén valahol,
például a közigazgatásban alkalmaznak. A természettudományi karon végzettek harminchárom százaléka számára azonban minden évben adódik lehetőség akár Debrecenben is. A régiónkban tapasztalható túlképzés mellett az elhelyezkedést nehezíti az iskolákban foglalkoztatott nyugdíjas pedagógusok viszonylag magas, városi szinten 60 fős létszáma. Akad olyan intézmény, ahol hat, hét, sőt tizenegy nyugdíjast foglalkoztatnak. Ennek hátterét vizsgálva nem minden esetben tűnik a munkaviszony indokoltnak – mutatott rá a polgármesteri hivatal oktatási osztályának vezetője. Negatív szelekció Most még nehéz talán az elhelyezkedés, de a tanárképzésben lassú, tendenciózus csökkenés figyelhető meg. A Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok Oktatási és Tanárképzési elnökhelyettese, dr. Gaál István is megerősíti ezt a megállapítást. Náluk ugyanis a változatlan hallgatói keretszámon belül évről évre kisebb a tanári szakokat választók létszáma. Az egyetemekre jelentkező középiskolás tanulók pedagóguspálya iránti elkötelezettségét megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy többségük negyedik-ötödik helyen – szinte végszükség esetére – jelöli meg a tanárszakokat. Mivel a felsőoktatási intézmények igyekeznek a teljes keretszámot kitölteni (a finanszírozás függ ettől), előfordulhat, hogy csökken majd a pedagógushallgatók tudásbeli színvonala. Ennek logikus következménye lehet, hogy az egyetemekről kiszorult hallgatókból válogató tanárképző főiskolák is kénytelenek lesznek a színvonalból engedni. Mindez negatív szelekció kialakulásához vezethet.
Debreceni Egyetem
DISPUTA Kapualj
HPFK (Hajdúböszörmény)
34
Református tanítóképző főiskola
BTK
TTK+IK
MTK
óvóképzés
közismeretiszaktanárképzés
közismeretiszaktanárképzés
agrármérnök tanárképzés
tanítóképzés
Pedagógushallgatók teljes létszáma
740 fő
2445 fő
893 fő
114 fő
1182 fő
2004-ben végző pedagógusok száma
183 fő
262 fő
51 fő
18 fő
263 fő
10–15 fő
néhány fő
Kb. 33%
nincs adat
néhány fő
Pedagógusképzés jellege
Debrecenben helyezkedhet el a szakmájában 5. táblázat
A pedagóguspálya az utóbbi tíz-tizenöt évben sokat veszített presztízséből. Ennek ellenére a pályán lévő pedagógusok legtöbbje elhivatott. (Ezt mondják munkatársaikról az óvodavezetők, az iskolaigazgatók és a munkaközösség-vezetők.) Amellett, hogy a nagy pedagógusegyéniségeket sok tantestület kiforrja, és számos jól felkészült, kiváló mester van a szakmában, akadnak olyanok is, akik megkeserednek. Ennek többféle oka lehet.
inflációt nem követő bérek alacsony színvonala. A munkáltató a közalkalmazotti bértábla segítségével állapítja meg a pedagógusok fizetését, iskolai végzettségük és a ledolgozott évek alapján. A diplomások E, F, G, H, I vagy J fizetési osztályba kerülhetnek, attól függően, hogy főiskolát vagy egyetemet végeztek, illetve rendelkeznek-e pedagógus-szakvizsgával, doktori címmel vagy tudományos fokozattal (6. táblázat). Magasabb fizetési fokozatba általában három évenként lépnek; esetenként, például különleges jutalomként vagy szakvizsgák után egyszeri alkalommal, ez megtörténhet egy évvel hamarabb.
Vizsgáljuk meg a számszerûen! Ezek közül a leggyakrabban kerül szóba az F osztály
főiskolai végzettség
G osztály
főiskolai végzettség + szakvizsga
H osztály
egyetemi végzettség
I osztály
egyetemi végzettség + szakvizsga vagy doktori cím
J osztály
MTA levelező tagság vagy akadémiai doktori cím vagy tudományos fokozat
6. táblázat
A bértábla alapján egy egyetemet végzett, vagyis H fizetési osztályba tartozó, hét-kilenc éve tanító, tehát a harmadik fizetési fokozatban lévő pedagógus, havonta 70–80 ezer forintot kap kézhez a 120 ezer forintos bruttó fizetéséből. A 7. táblázat szerinti összegből lejön ugyanis a 8,5%-os nyugdíjjárulék, a 4%-os egészségbiztosítási járulék, valamint az éves teljes bruttó fizetésétől függően sávosan 30–40% személyi jövedelemadó. A bértáblában feltüntetett garantált alapilletményen felül többféle pótlék is hozzáadódhat a fizetéshez. Az adható és kötelező pótlékokról a Munka törvénykönyve és a KJT rendelkezik. Bizonyos pótlékokra jogosító munkaköröket azonban a munkáltató és a szakszervezet által kötött
kollektív szerződés szabályozza, így az intézmények többségében például középfokú nyelvvizsga után nem jár idegennyelv-tudási pótlék. A túlórák tovább növelhetik a pedagógusbért. Debrecenben erre elsősorban a középiskolákban találunk példát, a közoktatási intézmények többségében viszont a vezetők örülnek, ha minden dolgozónak biztosíthatják a kötelező óraszámot. Az óvodapedagógusoknak kevés lehetőség adódik arra, hogy az alapilletményen felüli juttatást kapjanak, a főiskolát végzett óvónők például 16 éves munkaviszony után vihetnek haza 70–80 ezer forintot. Ez ugyan több, mint a minimálbér, de egyedülállóként vagy két gyermeket egyedül nevelő szülőként éppen csak a létfenntartásra elég.
F
G
H
I
J
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14.
100 000 104 000 108 000 112 000 117 000 122 000 127 000 132 000 137 000 142 000 147 000 152 000 157 000 162 000
105 000 109 200 113 400 117 600 122 900 128 100 133 400 138 600 143 900 149 100 154 400 159 600 164 900 170 100
107 500 114 000 120 400 126 900 133 300 139 800 146 200 152 700 159 100 165 600 172 000 178 500 186 000 193 000
120 000 127 200 134 400 141 600 148 800 156 000 163 200 170 400 177 600 184 800 192 000 199 200 207 600 216 000
132 500 140 500 148 400 156 400 164 300 172 300 180 200 188 200 196 100 204 100 212 000 220 000 229 000 238 500
7. táblázat
Fizetési osztályok
DISPUTA Kapualj
Fizetési fokozatok
35
DISPUTA Kapualj 36
A bérezés mellett a pedagóguspálya sokat emlegetett negatívuma, hogy a rendszerből hiányzik a karrier lehetősége. Az intézményekben ugyanis egy igazgató van, valamint egy-két helyettes, és ha ők jól végzik a munkájukat, akkor több cikluson keresztül lehetőséget kapnak a vezetésre. A tantestület többi tagjának pedig nem nyílik alkalma a bizonyításra. (Az Oktatási Minisztérium az előző ciklusban kidolgozta az Életpálya modellt azért, hogy megállítsa a piaci szektor képzettmunkaerő-elszívó hatását, illetve hogy megváltoztassa az alapbérek és a többletmunkáért adható pótlékok arányát. Kigondolói szerint a program a bér- és a karrierproblémát egyszerre orvosolhatta volna, mert a jövedelmek alakulását alapvetően a teljesítmény, azaz az elvégzett munka mennyisége és minősége határozta volna meg. A pályakezdők beilleszkedésének segítésére ösztöndíjrendszert és mentorprogramot dolgoztak ki, a gyakorló pedagógusok közül a mentoroknak lehetőségük lett volna továbblépni a felsőoktatásba. A modell, amely a szakmai felkészültséget és a minőségi munkavégzést állította a középpontba, végül nem valósult meg.) Olykor a család támogatása nélkül is… A szakmai tudás mellett a pedagógusoknak mentálisan, fizikailag és szellemileg is felkészülteknek kell lenniük. Biztos egzisztencia hiányában ez nehéz. Segíteni a tanulókat abban, hogy megfeleljenek a velük szemben támasztott tantervi elvárásoknak – ez a pedagógusoktól megköveteli, hogy mindennapi munkájuk során testben és
lélekben jelen legyenek. A megélhetésért aggódó tanárok vagy óvónők hamarabb felélik lelki tartalékaikat, pedig azokra hosszú távon szükségük lenne – tekintve, hogy egyre több hátrányos helyzetű gyermek igényli gondoskodásukat. Különösen a lakótelepi általános iskolák elszegényedő családokból érkező tanulói szorulnak léleképítésre. Debrecenben a vénkerti és újkerti általános iskola pedagógusai például nap mint nap tapasztalják, mekkora károkat okozhat a gyermekek személyiségében a szülők alkoholizmusa. Az elfogadó, meleg családi légkör hiánya magával vonzza a tanulók agresszív, esetleg depressziós viselkedését. Néha az iskolának a családdal szemben kell megvédeni a tanulók érdekeit. Az említett intézmény leggyakrabban úgy segít, hogy a kiszolgáltatott gyermekeket elszállásolják a nevelési központ kollégiumában. A szülői törődést nélkülöző, „önigazság-szolgáltató”, deviáns gyermekek érdekeit a pedagógusoknak képviselniük kell azokkal a többre vágyó, törekvő szülőkkel szemben is, akik jogosan sérelmezik, ha gyermeküket megverik vagy elveszik az uzsonnáját. Az iskola ugyanis nem mondhat le arról, hogy támogassa azon tanulóit, akik életesélye minimálisra csökkent, ugyanakkor az igyekvő és gyermekük haladásáért mindent elkövető családok elvárásainak is igyekszik megfelelni. Az óvodákban további gondot jelent, hogy időnként olyan feladatokat is kénytelenek vállalni, amelyekkel pedagógiailag nem értenek egyet. A cívisváros egyik újkerti óvodájában ilyen például az idegennyelv-oktatás, amely az óvónők szerint nincs összhangban a gyermekek
Képletek, álmok, vágyak Harminchétezer kisebb-nagyobb gyerek, kilencvenöt intézmény és huszonöt milliárd forint – Debrecen oktatásának képlete, melyben a (keret)számok adottak, a relációs jeleket azonban a városnak kell közéjük tenni. Vagyis: az önkormányzat (is) dönthet arról, mikor mi kapjon többet és mi kevesebbet, noha a pénz legnagyobb részét természetesen mindig is a működtetés és a fenntartás vitte, illetve viszi el. Ahhoz azonban, hogy a rendszer a kor követelményeivel haladni tudjon, nem elég a pedagógusok szemléletén változtatni; a luxusnak tűnő igények közül is jó néhányat fel kell vállalni. Még ha erre külön keret nincs is. De szerencsére tervekből sincs hiány.
DISPUTA Kapualj
Debrecen oktatásában például még sosem volt akkora nagyságrendű pályázat, mint amekkorát szeptemberben nyújtott be a város, mégpedig a gépipari és kereskedelmi szakmacsoportok fellendítése érdekében. Halász D. János alpolgármester szerint ugyanis ma az iskolák maximum 10 százaléka rendelkezik magas szintű technológiával. Az 1,4 milliárd forintos beruházás célja a Debreceni Térségi Integrált Szakképző Központ (TISZK) létrehozása, illetve az infrastrukturális feltételek javítása. „Ezzel egy igazi, csúcstechnológiára épülő szakmai műhely jönne létre, ahol a gépipari és kereskedelmi szakmacsoportokban a szakközépiskolások a legjobb körülmények és felszerelések között gyakorolhatnának. A pályázatot a Strukturális Alaphoz kellett benyújtani, de az előkészítése olyan komoly munkát igényelt, hogy több megyei jogú város félbehagyta. Debrecen hat középiskolával és egy pedagógiai intézettel, illetve vidéki partnerrel pályázik a TISZK kialakítására. Ez a szakképzést döntően megváltoztathatja, és a munkaerő-piaci igényeket is a legmagasabb szinten, a legjobban képzett emberekkel tudja majd kielégíteni. Az 1,4 milliárdos összegből 1 milliárd forintot fordítanánk a gyakorlóbázis kiépítésére a Baross-szakközépiskolában, ami bővítéssel is jár. Itt lesz például egy mintabolt is, melyben a diákok megtanulhatják, hogyan kell egy vállalkozást nyereségessé tenni.” A középfokú iskolák mellett természetesen az általános iskolák és az óvodák „vágyairól” sem szabad elfeledkezni: ezért az önkormányzat TIOK, azaz Területi Iskolai Óvodai Központ kialakítására is pályázott, mégpedig egyből két munkával. A TIOK az óvodák és általános iskolák szakmai műhelyét jelenti, s a térség pedagógusainak adná át a legkorszerűbb szakmai ismereteket. Az alpolgármester másik nagy álma egy csillagvizsgáló megépítése az erdei iskolában. Ennek a tervei már el is készültek, sőt a város újabb 3 milliós támogatást szerzett az egyébként egyedülálló intézményre. Az országban ugyanis sehol máshol nincs önkormányzati tulajdonban ehhez hasonló. Pedig az érdeklődés óriási, amit mutat, hogy egyetlen napra sincs már hely. Ezért bővítik is a lehetőségeket: idén elkészül az erdei iskolában a szabadtéri foglalkoztató, jövőre pedig szeretnék, ha az udvaron is lehetne majd táborozni, megfelelő körülmények között. Az egy-, három- és ötnapos programokra óriási az igény, ráadásul – ahogyan Halász D. János fogalmazott – az intézményben egy olyan, jó értelemben vett fanatikus tanárnő dolgozik, aki akár egy egész életre megszerettetheti a gyerekekkel a természetet. Ráadásul mindez azért is nagyon fontos, mert hamarosan olyan uniós források nyílnak meg előttünk, amelyek kifejezetten az erdei iskolákat támogatják. Mindezeken kívül a város szeretne egy önálló pedagógiai szolgálatot is létrehozni a közeljövőben, ami a nevelési tanácsadó átalakításával jár, viszont lefedné valamennyi intézményt. A cél, hogy minden debreceni óvodában és az általános iskolák kezdő évfolyamain heti rendszerességgel logopédiai szolgálatot biztosítsanak, amire egyre nagyobb az igény.
A város 95 oktatási intézményéből idén 81-ben végeztek vagy végeznek még mindig felújítási munkálatokat, a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola és Óvoda épületét például már jóval a tanévkezdés után, október 16-án adták át
37
életkori sajátosságával. Ehelyett az óvodapedagógusok több játékos foglalkozást javasolnának, amelyen keresztül a kicsik megtapasztalhatják a világot, és amely képességeiket az iskolai életre alkalmas szintre fejleszti. Az állandóság hiánya A szakmai események többek között arra is lehetőséget nyújtanak, hogy a hasonló feladatok előtt álló kollégák kicseréljék tapasztalataikat. Feladatokból pedig nincs és eddig sem volt hiány. Az oktatási reformokat követő tantervi módosítások megvalósítása is a pedagógusokra várt. Előbb 1998-ban, a NAT bevezetésekor, a következő évben a közoktatási törvény módosítása, illetve a kerettanterv beépítése miatt, 2003-ban pedig az újra módosított közoktatási törvény következtében vált szükségessé a helyi tantervek átdolgozása. Ez az általános iskolai pedagógusok számára a
többletmunkán túl azt is eredményezhette, hogy jelenleg 3–4-féle tantervi konstrukció szerint kell tanítaniuk. A jogszabályt ugyanis a törvény mindig felmenő rendszerben értelmezi, vagyis olyan tematika szerint kötelesek az iskolák végigvinni az osztályokat, amilyen tantervi konstrukció szerint azok a tanulmányaikat elkezdték. Illetve van még egy érdekessége a rendszernek: a változtatásokat rendszerint az első, az ötödik és a kilencedik évfolyamokon vezetik be. Így egy tanuló alap- és középfokú oktatásban eltöltött 12 éve alatt megváltozhatnak a tantárgyak, az óraszámok és a követelmények. A pedagógusok szerint az állandóság hiányának a gyermekek látják a legnagyobb kárát. Emellett a tanárok sem kapnak visszajelzést arról, hogy az általuk kidolgozott program eredményes volt-e, mert az első program kimenete még meg sem jelent, már jön is egy másféle szemléleten alapuló rendszer.
Kedves Olvasó!
DISPUTA Kapualj
Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni magát az utánajárás gondjaitól?
38
Legyen az elôfizetônk! Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomdaés postaköltségekhez járuljon hozzá. Kérésére küldünk csekket, ezen befizetheti az éves díjat – 3000, azaz háromezer forintot – bármely postahivatalban. Kérjük, a kézbesítési címet írja olvashatóan! A Kiadó
Akik járnak ÓVODÁKBA szeptembertől 1603 gyereket vettek fel, a bentmaradók száma 4577, így jelenleg 6180-an ülnek a csoportokban, vegyesen vagy differenciáltan. Mivel jó ideje már nem „divat” a kor szerinti csoportokra bontás. Bár a szülők jelentős része még mindig kiscsoportba szeretné beadni először a gyermekét, és az intézmények egy része vállalja is a hagyományos forma továbbéltetését. A debreceni óvodákban összesen 6457 hely van, s bár a nevelési évben várható létszám ezt meg is haladja
Háton cipelt iskola Koroknai Edit
„Végy 2 deci türelmet, 1 csésze jóságot, 4 kanál jóakaratot, 1 csipetnyi reménységet és 1 adag hitet. Tegyél hozzá 2 maroknyi toleranciát, 1 csésze okosságot, 5 nagy adag energiát és ugyanennyi jókedvet. Hintsd meg sok jóindulattal. Hagyd összeérni, és lesz egy jó napod. Ha sokáig hagyod és kavargatod, lesz egy jó és boldog életed.” A szerző ismeretlen, a recept viszont olvasható, bár ott, ahová kiírták, kevesen láthatják. Dombostanya iskolájába ugyanis mindössze tizenhatan járnak. De ha a fenti sorokat minden intézménybe kitűznénk a cívisvárosban, több mint 37 ezer óvodásnak, kis- és nagyiskolásnak tehetné jobbá és „finomabbá” az életét. Ennyi ellátott van ugyanis Debrecen oktatási rendszerében – merthogy a testi-lelki terhek cipelése már óvodás korban elkezdődik. Csak akkor még tornazsák, benti cipő és alvónadrág formájában. De nézzük, kik, mikor és hová is kerülnek ebben a rendszerben.
(majdnem pontosan százzal, vagyis 101,5 százalékos kihasználtsággal), az oktatási osztály vezetője szerint ez az arány elfogadható, de a kihasználtságot illetően nagy az aránytalanság. (Hiszen a kedvező számokat inkább a „felkapott” óvodák hozzák.) Ez a számok alapján is látható: a nagyerdei intézménybe 200 helyett 213, a Sámsoni–Jánosi útiba 150 helyett 165, a Babits utca környékibe pedig 125 helyett 131 kicsit vettek fel. Ezzel szemben csökken a lakótelepi intézmények kihasználtsága, amit igazol a felvételik aránya is: 962 gyerek körzetileg, 915 pedig nem körzetesként került be új ovijába. AZ ÁLTALÁNOS ISKOLA a legnagyobb vesztes a rendszerben: összesen 23 csoporttal lett kevesebb itt ettől a tanévtől. A „bemeneten” ugyanakkor csökkenni látszik a csökkenés: azaz kisebb mértékben apad a gyermeklétszám, és Kovács Gyula bízik benne: a következő évek során stabilizálódik a rendszer. Addig is el kell könyvelni az idei kiesést, és segíteni azokat az intézményeket (például az epreskertit, a Hatvanit, a Petőfit és az Ibolya utcait), amelyekbe viszont egyre többen szeretnék járatni gyerekeiket. Jelenleg körülbelül 15 600 az általános iskolások száma, ám ez 3 éve még 16 500 volt. A KÖZÉPISKOLÁSOK 14 és fél ezres létszáma viszonylag stabilan tartható, nagyrészt a „feltöltésnek” köszönhetően. A gimnazisták 20–30, illetve a szakképzősök 40–50 százaléka ugyanis vidékről jár Debrecenbe. A mostanra középfokú oktatási intézménybe felvettek száma 3447, igaz, 3630 hely volt, de a 95 százalékos arány nem nevezhető rossznak. Az viszont riasztó lehet, hogy az elmúlt 3–4 év során 370 gyerek egyszerűen eltűnt (lemorzsolódott) a rendszernek ebből a részéből, ami a szakemberek szerint sem engedhető meg. És ha már a szakembereknél járunk: Akik tanítanak Az állást kereső PEDAGÓGUSOK helyzetével a város nemigen tud mit kezdeni. A gyereklétszám csökken, és ezzel gyakorlatilag egyenes arányban nő a pedagógusoké, ráadásul az őket képző intézmények egyáltalán nem követik a piaci viszonyokat (mert hol van szükség évente például 100 frissdiplomás magyar szakosra?). Halász D. János alpolgármester szerint itt kormányzati beavatkozás kellene, mert a helyi, megoldásnak szánt átképzések egyáltalán nem megoldások. Az oktatási osztálynál leadott adatközlő lapok alapján megállapítható,
DISPUTA Kapualj
L
ehet utálni és lehet szidni, lehet hajigálni és lehet elhagyni, lehet sarokba vágni és lehet pad alá nyomni: legalább egyszer azonban mindenkinek vennie kell egy iskolatáskát. Aztán még egyet és még egyet, míg lesz belőle hat-hét-nyolc, és legalább kétszer ennyi a tanulással eltöltött évek száma. Aztán még eggyel és még eggyel több, hisz a jó pap is a végéig okul – meg a munkaügyi központ is inkább képezget. Mert dolgot adni nem tud, nyújt hát papírt (leginkább törlőnek), és addig is (A) rendszerben marad az ember, ha már egyszer bekerült. Táskával, teherrel, örömmel és utálattal – de végigcipelte hátán az iskolát. Tanító, tanuló, szülő és munkahely, támogató és (ön)kormányzat pedig várja, egyszer valaki megköszöni. Ám az oktatás sosem volt hálás rendszer, annak sem, aki adja, és annak sem, aki kapja. De akkor mégis minek tanulunk és tanítunk?
39
rűbben spórolni. Mert az oktatás általában spórolással jár. Akik fizetnek
DISPUTA Kapualj
hogy 4–600 azoknak a száma, akik a cívisvárosban szeretnének tanítani, ugyanakkor vidéken, például a Hajdúságban még mindig vannak olyan helyek, ahová alig megy ki valaki. Ehhez hozzátartozik, hogy mára jórészt megszűntek az ilyen területeken vonzerőt jelentő szolgálati lakások is, hiszen a többnyire hiánnyal küszködő intézmények ezekkel tudtak a legegysze-
40
Pedig MINDENKI fizet azért, hogy a rendszer működhessen. Az oktatásért fizet az állam, fizetnek az önkormányzatok, mélyen zsebbe nyúlnak a szülők, és időnként fizetnek a tanárok is, diákok is. Sőt, helyenként fizet az egyház is, bár ezt inkább alapítványnak hívják, ahogy az alapítványt meg sok helyen osztály- vagy csoportpénznek nevezik. De a lényeg mindenhol ugyanaz: a fejlődésért fizetni kell. Debrecen az országban a legnagyobb iskolafenntartó: teljes költségvetésének több mint felét, vagyis 25 milliárdot fordít erre a város. Ebből a 25 milliárd forintból 65 százalékot az állami normatíva tesz ki, a többit az önkormányzat saját „zsebből” adja. Ebben a 25 milliárdban azonban nincsenek benne a beruházások és felújítások, helyesebben: ez utóbbiból csak az olyan minimális és szükséges javítások szerepelnek az összegben, amelyeket az intézmények saját hatáskörükben elvégezhetnek (ilyen például egy betört ablaküveg cseréje). Az olyan nagy volumenű beruházásokról, mint mondjuk a Békessy-iskola átépítése és korszerűsítése 800 millió forintért, az önkormányzatnak kell gondoskodnia. A város tehát jelentős összeget fordít arra, hogy a legnagyobb iskolafenntartó lehes-
Debrecen intézményrendszerére korábban éveken át 80–100 milliókat költöttek, ami – figyelembe véve az épületek korát – a mai állapotokhoz vezetett. Az utóbbi néhány év – nélkülözhetetlen – változást hozott: az önkormányzat tavaly már 500, idén pedig 600 millió forintot különített el az épületek felújítására, állaguk megóvására. Ez dinamikus változást jelent, de nem teljes megoldást. Hiszen a debreceni iskolák közül a fiatalabbak is 35–40 évesek, míg a Beregszászi épülete jövőre, a Bethlen és a Mechwart pedig 2008-ban lesz 100 éves. A legfiatalabbakkal pedig talán még több a gond: a Békessy-iskola szigetelhetetlen, szétcsúszik, majdnem teljesen újjá kell építeni. Az utóbbi időben tehát nagy energiát és pénzt fektetnek a felújításokba: idén fejeződött be a Kőrösi Csoma-iskola teljes homlokzatának rekonstrukciója 52 millió forintért, elkészült a Lorántffy-iskola homlokzata is, a Gönczy és az „Epreske” pedig mindenképp megkapja várvavárt tornatermét – sikertelen pályázat esetén saját erőből készíti el a város, még idén letéve az alapköveket. A fejlesztések azonban egyúttal a hiányt is tükrözik: azért kell tornaterem, mert még mindig van olyan iskola, ahol ez hiányzik, mert még mindig van olyan óvoda, ahol nincs megoldva a torna, és még mindig van olyan terület, ahol megoldatlan a gyerekek elhelyezése vagy oktatása helyben. Ilyen volt például Dombostanya, ahol korábban csak egy iskola-előkészítő csoport működött óvoda gyanánt. Igaz, ha valaki sehová sem tudta elhelyezni a négyéves gyermekét, „titokban” őt is befogadták. A törvényi változások miatt azonban ez megszűnt (az iskola-előkészítőt már nem az iskoláknak, hanem az óvodáknak kell és szabad indítaniuk). Az önkormányzat most 13 millió forintot költ arra, hogy a dombostanyai iskola épületében az egyik teremből óvodát alakítson ki, de már most, a munkálatok ideje alatt is fogadják a kicsiket az óvónők. S a kicsik mennek is: először tizenketten érkeztek, de ahogy terjed a híre, egyre több szülő érdeklődését felkelti az új lehetőség. Szeptember közepén már 16 apróság játszott a csoportban, és ami még fontosabb: az étkezésük is megoldódott ezáltal. Ugyanakkor még mindig van olyan iskolája a városnak, amelyben összevont osztályok működnek: Dombostanyán az első és a harmadik, illetve a második és a negyedik osztályosok például egy teremben ülnek az órákon. Igaz, az egész iskolában, azaz a két osztályban összesen 16 diák tanul (és eszik rendszeresen!).
Akik mások A hagyományos, illetve a 8+4 osztályos oktatás mellett más változata is van Debrecenben a rendszernek. Az egyházi iskolákról már írtunk, nem esett szó viszont az alapítványi intézményekről és a hatosztályos képzésről. Pedig ezek is színesítik a palettát, ráadásul az érdeklődés is nagy irántuk. A szakemberek azonban sokszor másként vélekednek. Halász D. János, az oktatásért felelős alpolgármester szerint a hatosztályos képzésnek helye van a rendszerben, ám ezt fenntartásokkal mondja. „Vannak ugyanis, akik fejlettségük alapján nem vihetők ilyen iskolába, ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy más a módszertani kultúrája egy általános és egy középiskolai pedagógusnak.” Az önkormányzat ezért a meglévő kettő – a Fazekas és az Ady – mellé már nem tervez újabb hatosztályos gimit. Sikeresnek tartják ugyanakkor a kéttannyelvű képzéseket, amelyek sorába tavaly a Lilla téri általános, idén pedig a Bethlen középiskola lépett be. „Az élet kikényszeríti ezeket az intézményeket, ezért több iskola – például a Benedek Elek és az újkerti – is tervezi, hogy hamarosan indít(ana) ilyet. Tudunk persze arról is, hogy már az óvodákban is tartanak néhány helyen foglalkozást idegen nyelv alkalmazásával. Mivel erre a szülők részéről nagy az igény, még mindig jobb, ha törvényes formában biztosítjuk rá a lehetőséget
DISPUTA Kapualj
sen. Mindehhez persze az állam is nagyban hozzájárul, mégpedig kategóriánként változó összeggel. Az önkormányzatnak a „legolcsóbb” például a kollégista, és jó „üzlet” a művészeti képzés is, merthogy ezek után kiegészítő normatíva jár. Keveset fizetnek viszont az óvodásokért és az alsósokért is, pedig ezek nélkül nem lehet tovább lépni (alsó nélkül nem ugorhat valaki felsőbe – bár az újabb és újabb változtatások miatt talán egyszer erre is lesz mód). Ezt adja tehát az állam és a város, de igencsak „pengetniük” kell a szülőknek is, már az óvodai kiscsoporttól fogva. Itt ugyanis rögtön csoportpénzzel és társadalmi munkával kezdik, máshol meg támogatásokkal vagy alapítvánnyal indítanak. Sok helyen a szülők veszik a gyümölcsöt, a tisztítószert, de még a lázmérőt és a gumikesztyűt is. Iskolában meg a tankönyvet: sokszor azok is, akiknek ingyen is jár(hat)na. Debrecen idén elérte, hogy a legrászorultabbak, vagyis a rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesülők valóban ingyen juthassanak könyveikhez, igaz volt, aki ezek árát csak utólagos visszatérítés formájában kapta meg. Ugyanazt az állami normatívát, illetve önkormányzati támogatást (ez utóbbit szintén az államtól) kapják viszont az egyházi iskolák is, amelyek iránt a rendszerváltás óta igencsak megnőtt az érdeklődés. 15 éve Magyarországon csak a Református Kollégium Gimnáziuma állt őrt, és maguk az egyházi oktatásban részt vevők sem hitték, hogy bő másfél évtized alatt ennyit fejlődhetnek. Debrecenben ma körülbelül 2350-en tanulnak református iskolában, sőt, erre a szellemiségre óvodában is van mód. „Az egyházi intézményeknek azonban ugyanolyan nehéz, mint az önkormányzatiaknak – állítja Horkay György, a Tiszántúli Református Egyházkerület Tanügyi Hivatalának vezetője, egyben főtanácsos. – Míg ugyanis sokan azt mondják: az egyház igen jól pénzeli az iskoláit, addig a valóság egész más. Amit intézményeinkben elértünk, annak a zömét kemény pályázati pénzekből értük el. Igaz persze, hogy vannak alapítványaink, amelyeket az adó 1 százalékával, illetve más módon is lehet támogatni, és ezek nagyon jól működő alapítványok. Van, amelyiknek a bevételét eszközbeszerzésre, és van, amelyikét a hátrányos helyzetű tehetséges diákok megsegítésére vagy ingyenes kollégiumi ellátásra fordítjuk. Ami viszont a legritkább vagy egyáltalán nincs is, az a tanárok támogatása ebből a pénzből.”
41
– állítja az alpolgármester, aki szerint nem megoldás elfordulni a kor kívánalmaitól. – Mégis, az lenne jó, ha a gyerek azért gyerek is lenne.” Mindezek mellett vannak még további „más” iskolák is: azok, amelyek speciális nevelési igényeket elégítenek ki, mint a Bárczi, a Széchenyi utcai és a Gárdonyi. Ezek megyei feladatokat is ellátnak, cserébe a megyei Kettessy Aladár a debreceni gyengén látókat is fogadja. Égetően szükség volt továbbá egy olyan óvodai csoportra, amelyikben az autista óvodás korúak kaphatnak helyet, és ők második otthonukat – immár második éve - meg is találhatják végre a Kemény Zsigmond Utcai Óvodában. Más fogyatékos gyermekeket fogyatékuk mértékétől függően integráltan is nevelni lehet, noha az integrált és a differenciált oktatásról évtizedek óta megoszlanak a vélemények. Hogyan?
DISPUTA Kapualj
Míg sokan a bevonás és összevonás érdemeiről beszélnek egyenjogúságot és esélyegyenlőséget emlegetve, mások épp a differenciálás előnyeire esküsznek. Kovács Tiborné, a Csapókerti Általános Iskola igazgatója például úgy érzi, a differenciált oktatás lehetőséget nyújt a lemaradóknak arra, hogy utolérjék társaikat. Így ráadásul kevesebb kudarc éri őket, a tanároknak pedig több idejük jut velük foglalkozni. Mindezzel szemben pont az integrált oktatás érdekében szervezik át jövő őszre a Nagysándor- és a Gárdonyi-iskolát. Összevonásukkal az integrált oktatás bevezetése a cél, ami az alpolgármester szerint fejlesztést jelent. Az oktatási osztály vezetője további tartalmi-fejlesztési célokat is kitűzött: 2020-ig javítani szeretné legalább 1–2 tizeddel a városban az érettségiátlagot,
42
növelni a nyelvvizsgások arányát, illetve csökkenteni a lemorzsolódást. Nem gondolnánk, de még most is sokan kiesnek a rendszerből, ezért a cél: a gimnáziumba beíratkoztak 95, a szakközépbe beírtaknak 85, a szakiskolákba felvetteknek pedig 70 százalékuknak kellene sikeresen leérettségizniük. Az arány azonban jelenleg ennél kevesebb. Miért? Azzal szinte mindenki egyetért, hogy az oktatás legnagyobb problémája – a pénzhiány mellett – a politika. A négyévenkénti kormányváltások állandó változással járnak, ami nem tesz jót ennek a rendszernek. „Az oktatás alapvetően stabilitást igényel – szögezi le Kovács Gyula –, a gyakori változtatásokat nehezen viseli. Nem jó, hogy az általános iskolákban három-négyféle tantervi konstrukció alapján is tanítanak, hogy mindig új és új törvények és rendeletek jelennek meg. Hisz az élet – az információs társadalom – maga is állandó változtatásokat kényszerít ki, és már ez próbára tesz diákot, pedagógust egyaránt. Valamilyen nemzeti közmegállapodásra lenne szükség.” Valami hasonlót szeretne Halász D. János is, aki szerint jó lenne, ha a pedagógusokat hagynák tanítani, a diákoknak pedig maradna idejük diáknak lenni. „A politikai váltások mellett sokszor a szülők is hibásak: egyre többet követelnek gyermekeiktől, ami nem csak nekik, de az intézményekre nézve is ártalmas – véli. – Sokszor ugyanis egy-egy iskolának a magántanárok, vagy ahogy én nevezem, az árnyéktantestület révén olyan jók az eredményei. Ma az »élvonalhoz« a TÁG, a Fazekas, a Kossuth és egyre inkább az Ady tartozik, ám a felmutatott eredmények nem
Ahogy kezdetben az írásos emlékek, úgy eleinte az iskolák is az egyházhoz kötődtek. A Debreceni Református Kollégium az egyetlen az országban, amelyik létrejötte, azaz 1538 óta folyamatosan működik – máig is. A református egyház napjainkban 25 ezer gyereket nevel, ebből Debrecenben 2350-en járnak az óvodába, illetve a 2 általános iskola és a 2 gimnázium valamelyikébe. E két utóbbi ki is elégíti a helyi igényeket, Horkay György azonban úgy érzi, óvodákból talán többre is szükség lenne. Bár hozzáteszi, az is igaz, hogy ennek a legkisebb a normatívája. Az érdeklődés mindenesetre megvan: a Pacsirta utcai 2 csoport 98 óta teljes létszámmal működik, és az idei átszervezés eredményeként egyházivá vált Tímár utcaiban is telve mind az öt. Igaz, ebből kettő a korábbi gyerekekkel maradt a helyén, akiknek szülei kérték, semleges szellemben neveljék porontyaikat. A nevelés meg is indult, noha az augusztusi vízminta az intézményben még nem volt jó, így az a működési engedélyét csak az utolsó pillanatban kapta meg. Több mint tíz éve egyháziként működik viszont a füvészkerti iskola, 93-ban lett egyházi a „kistéká”, két éve pedig önálló a Dóczy. De hogy miben másak ezek, mint az önkormányzati iskolák? Itt biblikus alapon, ennek szellemében tanulnak a gyerekek, hetente két plusz vallás-, azaz hit- és erkölcstanórájuk van, helyenként pedig egyenruhájuk. Ez azonban nem kötelező, számos intézményben csak egy nyakkendő vagy egy kitűző jelzi, hogy ki az oda járó. A református mellett természetesen a katolikus egyháznak is működnek intézményei Debrecenben, sőt nemrég megnyitotta kapuit a Hit Gyülekezete általános iskolája is.
A nem bukásról Az első osztályosok sikertelenségét korábban sem nevezték bukásnak, ettől a tanévtől azonban – felmenő rendszerben – már a másodikosok és harmadikosok buktatása is kérdésessé vált. Most már ugyanis csak szülői kérésre lehet „visszatáncoltatni” egy diákot, s az új szabály sokakban visszatetszést keltett. Halász D. János állítja, ezzel ismét romlott az amúgy is alulbecsült pedagógusszakma tekintélye. „Ez olyan – mondja –, mintha a beteg beleszólna a saját műtétjébe. A gyerekek 6–8 éves korukig formálhatók, utána nagyon könnyen rájönnek az élet trükkjeire, például arra, hogy fölösleges küzdeniük, úgysem lehet megbuktatni őket. Ráadásul az első osztályosok évismétlésében sokszor a szülők vagy a szakemberek a hibásak: a szülők félnek még egy évig az óvodában tartani a gyereket, a szakemberek meg időnként hamar nyilvánítanak valakit iskolaéretté.” Kovács
Gyula szerint a módszeren kellene sürgősen változtatni: arra kell megtanítani a fiatalokat, hogy hol és milyen módon juthatnak hozzá az ismeretekhez, mert ma már nem a tanár az egyetlen információforrás. Az osztályvezető ugyanakkor a frontális osztálymunkában látja a nagy hibát, márpedig tapasztalatok szerint a pedagógusok 90 százalékban így dolgoznak. „A tanár általában kiáll a diákok elé és előadást tart, magyaráz. Ehelyett változatos tanári módszerre lenne szükség, fel kellene ismerni, hogy milyen rengeteg lehetőség rejlik a technikában, a számítógépekben. Hiszen a középiskolások jelentős része internet-hozzáféréssel is rendelkezik.” Kovács Tiborné igazgató nem ilyen pesszimista a bukást, illetve nem bukást tekintve. Szerinte a jó szülő-tanító kapcsolat sokat segít, mert így a szülő is könnyebben beismeri vagy elfogadja, ha arra van szükség, hogy a csemetéje évet ismételjen. Igaz, arra Kovács Tiborné sem tudott felelni, ő vajon mit tenne, ha gyermekei révén ilyen döntést kellene anyaként meghoznia. Abban viszont biztos, hogy a megelőzés a legfontosabb: ha külön foglalkoznak a lemaradó diákokkal, elkerülhető a bukás és buktatás veszélye. A szülők többsége – akárcsak az igazgatónő – egyelőre nem tud válaszolni arra, hogy vajon milyen döntést hozna, ha gyermekét a bukás fenyegetné. Az biztos, ilyet kérnie egy szülőnek a tanítótól nem könynyű dolog. Hisz azért mégiscsak mindenki azt szeretné: ha már cipeli gyermeke az iskolatáskát, mindig előre lépegetve tegye azt. Lehetőleg okosan, gyorsan és céltudatosan: akár már hétéves korától kezdve.
Az írás illusztrációi, Nagy Gábor fotói Debrecen–Dombostanya általános iskolájában készültek, ahol összesen 16-an, két összevont osztályban tanulnak a gyerekek. Sokuk számára az iskola és az idén indult óvoda jelenti az egyetlen lehetőséget a rendszeres napi étkezésre.
DISPUTA Kapualj
mindig tükrözik a valós munkát. Lehet például, hogy sokkal nagyobb a hozzáadott pedagógiai teljesítmény a Nagysándor-iskolában, noha az átlag ott mindössze 2,5.” Halász D. János azzal sem ért egyet, hogy most már az is megkezdheti a középiskolát, aki 14 éves koráig csupán 6 osztályt tudott elvégezni. Ehhez mindössze vállalnia kell, hogy felzárkóztató programban vesz részt, ám az alpolgármester úgy gondolja, ez épp ellenkező eredményt hoz majd. Mert aki 14 éves koráig nem jutott túl a nyolc osztályon, az hogyan tudná ekkora lemaradás mellett normálisan teljesíteni a 4 középiskolai évet? Abban viszont mindenki egyetért, hogy a gyerekek azért változnak, mert más hatások érik őket. Rengeteg információt meg tudnak szerezni az iskola nélkül is, ezt pedig sok pedagógus nem értékeli. Ezért olykor unalmassá válhat az óra, hisz az ismeretekhez a diákok már maguktól hozzájutottak, s a tanártól valami újat várnának. Ugyanakkor arról is valamennyi pedagógusnak egy a véleménye, hogy a mai úgynevezett példaképek és a tévéműsorok kifejezetten károsító hatással vannak a gyerekekre. Azt sugallják ugyanis, hogy nem érdemes küzdeni a célokért, hisz azok könnyen és gyorsan elérhetők (lásd „valós” sztárok hirtelen sikerei).
43
ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben Bun Zoltán
DISPUTA Árkádok 44
A „lakás” szentsége – Rácz Zoltán munkái (III. rész) „Igen sokat hivatkoztam egy »emberibb« építészetre, megpróbálom hát elmagyarázni, mit jelent nekem mint építésznek ez a szó. Az organikus építészethez hasonlóan az emberi lénynek is belső természetű tulajdonsága az emberség. Valamint a Naprendszer arányait fényévekben mérjük, ugyanígy a belső fény az emberség mértéke. Ez a meggondolás: az Ember úgy ragyog, mint a világosság, felette áll minden számításnak. Mint a napvilág a természetet, úgy ragyogja be ez a belső fény – az Emberi fény – az emberi szellemet. […] Nincs értékesebb mozzanata a halhatatlanságnak, mint az emberiség igaz emberségének fénye. Maga a mennyország lehetne a fények fényének jelképe – már amennyiben a mennyország valóban révet jelent.” (Frank Lloyd Wright, Az új építészet, A mérhető és a mérhetetlen, Bp., 2000.)
Mióta az ember lemászott a fáról és lassacskán öntudatra ébredt, nem tett mást, mint megpróbálta saját elképzelései és elvárásai szerint alakítani a környezetét. Ennek a folyamatnak alapvető eleme – tulajdonképpen alfája és omegája – az építés, amelyen keresztül „mindenhatóságunkat” gyakorolhatjuk a természet és egymás fölött is.
Lehetséges-e így szimbiózisban együtt élni a világgal, vagy az ember túllépett minden ehhez hasonló békítő próbálkozáson és már csak uralkodni vágy? Nehéz ilyen kérdésre válaszolni, hiszen minden élőlény természetes szükséglete, hogy a lehetőségeihez mérten és az élővilágban elfoglalt pozíciója függvényében megpróbálja biztosítani önmaga számára az élethez való feltételeket. Az ember azonban nemcsak fészket épít, mint a madarak, vagy nemcsak behúzódik egy barlangba, mint a medve, hanem már az őskor óta felhasználja a talált, később az általa előállított anyagokat arra, hogy lakjon. Hiszen a lakóház is barlang: menedéket nyújt a vadállatok, meg az időjárás viszontagságai ellen. Az ember azonban többre vágyik, és önmaga ellátása érdekében ellenőrzése alá vonja az őt körülvevő tájat: csatornákat, teraszokat, majd utakat épít, és a közösségi élet színtereként a kunyhók csoportosulása során létrejön a város. Ahogyan Aldo Rossi A város építészetében fogalmaz: „A kőkori falvak voltak az első modelljei a világ emberi szükségletekhez igazításának. A »mesterséges szülőföld« egyidős az emberrel.”
Rácz Zoltán (1957) A BME Építészmérnök Karán szerzett diplomát 1982-ben. 1982–90-ig a KELETTERV-nél dolgozik, majd megalapítja a NOÉ Építész Műhely Kft.-t, amely 1990–92 között működik. 1992-től saját irodájában, a Rácz Építész Iroda Bt.-ben tervez. Fontosabb megépült munkái Mûemléki épületek helyreállítása: Dombostanya középkori templomának rekonstrukciója (1989), Református Nagytemplom homlokzatfelújítása (1997), „Serház” műemléki felújítása, (1998). Lakóházak: „Sárkányos ház” (Verseny utca, átépítve, 1989), Fafaragóház (Nagyerdei krt. 56., 1989), kétlakásos ház (Szarka János utca, 1995), hatlakásos társasházak (Thomas Mann utca–Nádor utca sarok, 2001), „Simonyi-kapu” üzlet- és társasház (eng. terv. – módosítva, Bem tér, 2001). Egyéb debreceni munkák: harangtorony (köztemető, 1992), református gyülekezeti ház (Mester utcai templomhoz, 1999), zsiráfház és madárház (Debreceni Állat- és Növénykert, 2002), Régi Vigadó kerthelyisége (2003). Szakrális építmények a református egyház számára: gyülekezeti ház (Tiszakeszi, 1989), templom (Ebes, 1994), temetőkapu (Létavértes, 1998), gimnázium (Kisvárda, 2000), üdülő és lelkészlakás (Beregdaróc, 2000), ökumenikus templom (Hortobágy, építés alatt). Építészeti írásai Borsos József és Debrecen korai modern építészete (1990), Örökségünk – Gáborján, Hencida és Szentpéterszeg (1996). Elismerések Műemlékvédelemért Emlékplakett – a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter díja (1998); DAB-díj (1999).
Rácz Zoltán lakokat épít: embernek, Istennek, állatoknak. Az ő archetípus-alakzatai a népi és a vele közvetett rokonságban álló protestáns építészetben rögzültek; a magyar ugaron termett egyszerű, de kissé nehézkes és alig díszített életben és építészetben. Ott, ahol az ember mindennapi élete összefonódik állattal és Hittel, ahol ekképpen a lakás egyfajta szentsége valósul meg. Hogy ez valójában többletérték-e a hajlék szempontjából, vagy inkább csak az élet korlátait és korlátoltságát jelenti, nehéz megmondani – különösképpen az ezredforduló világában. A népi és a kálvinista „típust” – mert bármennyire is rokoníthatóak egymással, külön kell kezelni őket – Rácz elméletben és gyakorlatban egyaránt alaposan tanulmányozta. Ennek a munkának az egyik eredménye a Thomas Mann és Nádor utcák sarkán álló kettős társasház, amely, úgy tűnik, az eszméhez kapcsolt formával való játék terepévé vált. A gömb alakzat (vagyis az ívelt, de szabályos geometriai felület) megtalálható a magyar hajlék-archetípusok válfajai között (például a jurtában), és az építész már korábban is foglalkozott ilyen jellegű térformálással (a Víg-kend major állattartó épületeiben). Mégis itt kissé önkényesnek hat az alkalmazása. Annál is inkább, mivel nem tűnik eléggé következetesnek: additív módon kapcsolódnak itt össze az íves felületek és tömegek, hol bizonytalanul elmosva, hol pedig határozott darabokként társítva. Olyan érzése van a nézőnek, mintha a két tömb egy „egész gombából” lenne darabjaira robbantva és újra összerakva, de úgy, hogy e részek igazából nem találták meg az új helyüket. Noha a tiszta formai játékot jelentősen rontják a lakók által megkövetelt tetőfelépítmények és egyéb szögletesítések, valószínűsíthető, hogy az íves tömbdarabokból, illetve azok
sokféleségéből (lépcsőház és zárterkély) is elegendő lett volna a kevesebb használata. Mondható mindez annak a fényében, hogy az épületek egészének arányai követik például a Rácz által is jól ismert Serház zömökségét, robosztusságát (sőt talán még laposabbakká is válnak), viszont az egyszerű
DISPUTA Árkádok
A ház mint archetípus tehát együtt alakult, fejlődött az emberrel, de éppen ősisége okán máig a lakás, a védelem funkcióját kell betöltenie. Ez tehát egy alapvető eszme, amire az idők során rárakódtak bizonyos jelentésrétegek, de valójában csak annyiban módosult, amennyire maga az emberi élet (a „lakás”) átalakult pár ezer év alatt. Különösen az ember történetének kezdeti és középső időszakában a lakóház (formája, kialakítása, anyaga) még jelentős mértékben függött az adott környezettől (értsd: például természeti környezettől), amelyben létrejött. Ez a determináltság határozta meg tehát azt a formát, ami a ház archetípusának eszméjéhez kapcsolódott.
45
összefogottság elmarad. Az a komplexitás, amely egységes (szerves) egésszé formálná akár egyenként, akár együtt a két házat. Ugyanakkor különválasztva a kétfajta térformálást – a „simítást” és az „ékelést” –, izgalmas áthatások jönnek létre. A különböző sugarú tetőgömbök és a tömör erkélymellvédben folytatódó falak egymáshoz simítása, valamint a hengerfelületbe beékelődött derékszögű szobadobozok érdekes kísérletei a Víg-kend majorbeli erőteljesen népies ízű gombák továbbfejlesztésének – illetve az állatiból az emberi lakásba való transzformációnak. Az utóbbi folyamatot tovább cizellálja az a tény, hogy a Nádor utcai két épület formailag éppannyira hasonlítható egy felnagyított búboskemencére, mint amilyen finoman jelennek meg benne a zsúpfedés vagy a szénaboglyák vonalai, de egyszersmind jellegében a társasház mint huszadik századi lakóháztípus megtestesítője is. Talán ezen tényezők különös házassága eredményezi az ellentmondásokat a két épületen, ám meg kell állapítani azt is, hogy éppen emiatt van nagyon sajátos identitása az itt található tizenkét lakásnak.
DISPUTA Árkádok
Szintén érdekes és rendkívül furcsa épületekkel találkozhatunk a debreceni állatkertben. A zsiráf- és madárház egymással többszörösen rokon állati hajlékok, amelyeknek kettős feladatuk van: egyrészt a lakóik élettereként, másfelől viszont ennek bemutatásaként szolgálnak. Ez a kettősség azt jelenti, hogy ugyanannak az épületnek védő és börtön szerepet is
46
biztosítania kell. És ez még csak az egyik ellentmondásossága a projektnek (ez minden hasonló állatkertben így van). A másik az, hogy „természetközeli” módon próbálják meg bemutatni az állatokat, miközben szentélyeket emelnek nekik. A zsiráf- és madárház ugyanis – emberi szemszögből nézve – templom: a hosszúnyakú afrikai állat hajléka egy háromhajós, bazilikális, lineáris tér, a madaraké pedig egy négyzetes alapú, centrális jellegű. És nemcsak a formát nézve asszociálunk templomi térre, hanem tartalmilag is: hangsúlyozottan (kétszeresen!) érvényesül így ugyanis az a tézis, hogy az ezredfordulón a természet is transzcendens tényezővé válik – nem lehet vele másutt találkozni, mint a környezetétől elzárt (vagy onnan kiragadott) szent helyeken. Ugyanakkor ez az egyik (egyedüli?) járható útja annak, hogy a gyerekek valamiféleképpen továbbra is a növények és az állatok között maradjanak vagy megismerjék őket. Az újabb kori „állatkerti liturgia” a közvetlen látványon és/vagy a (taktilis) tapasztalatszerzés élményén alapul. Ezek az épületek tehát nem pusztán arról szólnak, hogy jól érzi-e ott magát például a zsiráf (jó-e neki ott lakni), hanem hogy a látogató figyelmének fókuszába kerüljenek és ezáltal hívják fel a figyelmet a természetközpontú gondolkodásra. A gyerekeket tehát le kell kötni, érzékeiket „fel kell piszkálni”. (Ez az akció egyébiránt nemcsak a flóra és a fauna, hanem az épített környezet fontosságáról is szólhat!) Rácz Zoltán két állatháza végtelenül játékos; mindkettőre jellemző, hogy a racionalitáson belül megmaradva (a tartószerkezetet megmutatva) elsősorban a szinte független falakban és tetőkben születnek szellemes megoldások. A háromhajós struktúránál ez úgy olvasható, hogy az egyszerű oszlopgerendás szerkezet raszteres határozottsága (szigorúsága) mellé kontrasztként társul a szabadon hullámzó falazat, ami szertelen nyílásáttöréseivel, vidám színeivel és a naphosszat változó árnyékkal való fényjátékával sajátos jelenséggé vált az erdő közepén. Olyannyira sajátos maga a szituáció is, hogy a hagyományosan tölgyes Nagyerdőben égig érő(!) fenyőfák(!) vertikális vonalai között egy dinamikus épületben él a szavannák(!) varázslatos állata! Ugyanilyen „mesevilág” alakult ki a madárröpdénél is: ott az érkezőt a tradicionális eresz elbizonytalanított, bemozdított, furcsán lebegő változata várja (nehéz eldönteni, hogy egy mézeskalácsos házban vagy Liliputban jár az ember), majd a belső térben a figyelmet felfelé irányító-
tain és a járófelületeken a szertelen rajzolatú kőburkolat, amely a zsiráfháznál még a lakó mintájára is rímel. Nyilvánvaló eközben, hogy ez nem a helyi építési hagyományok megjelenítésére tett kísérlet, hanem inkább az egzotikumot, más tájak és érzetek idecsempészését hivatott szolgálni. (Legalább zárójelben meg kell jegyezni, mennyire hiányzik a mai debreceni építészetből a hagyományos klinkertégla mint építőanyag és mint az ahhoz kapcsolódó formálásmód: az az anyag, „aminek fémes, üveges, majd bársonyos felülete van, és színárnyalatokban is annyi a változatosság, hogy a sima felület sem komor” – mondta róla egykoron Borsos József.) A korábban már említett fatörzsoszlopok is megjelennek mindkét állatkerti épületen. Naturális mivoltuk (forma, erezet, tapintás) csak idézetként maradt meg, hiszen gyorsan korhadó kérgüket lehántották ró-
DISPUTA Árkádok
vonzó kupola tartószerkezete lesz szembeötlő; a lecsupaszított fatörzsek az erdő „humoros mementójaként” állnak a merev strukturális rácsháló megfelelő pontjaiban. Mindkét helyen érdemes megvizsgálni a templomi archetípus néző/hívő-szentség kapcsolatát: a zsiráfot csak egy oldalsó sarokból, tőle elrekesztve, üvegen keresztül lehet „imádni”, míg a madarak között egy meghatározott „szent úton” lehet végighaladni. Az utóbbiakkal tehát közvetlen kapcsolatba lehet kerülni (a hosszúnyakú állattal is, csak vele a külső kifutóban) – ez a kézzelfoghatóság azonban nem érvényteleníti a szentség hitelét, hiszen az egy nagyobb egységben, a természet transzcendenciájában lakozik. A két épületet az eddig említetteken kívül összefűzi még az anyagkezelés technikája is. Talán az egységesebb megjelenés végett köszön vissza a madárház lábaza-
47
DISPUTA Árkádok
luk, felületüket (talán belsejüket is) kezelték, hogy ellent tudjanak állni az idő kártékonyságának. Az utóbbi, romlástól való félelem speciálisan jelenik meg a zsiráfház bejárata melletti majdnem tíz méter magas oszlop lábánál: az építőiparban bevett szokásnak megfelelően acélbakra kell ültetni a faanyagot, mert a közvetlenül a talajjal (járdával, betonnal, stb.) való érintkezés tönkretenné. Itt az erőközvetítő tagot mélyen behúzták a fatörzs talpa alá a lebegés képzetét keltve a szemlélőben, s ez kettős defektushoz vezet. A fatörzs itt tartószerkezet (oszlop), de a „mintha itt nőtt volna ki és megőriztük” hamis ideáját megtestesítő jelkép is. A két problémának közös a „gyökere”: egyfelől nem hagyjuk megöregedni a fát, ugyanakkor a posztmodern idézés gesztusa sem lehet teljes (ha úgy tetszik: „szerves”), mert a fatörzset nem teszi tudatosan idézőjelbe. A helyzetet tovább bonyolítja az, hogy a főhajó tetején az oszlop egyszerűen véget ér (rátámaszkodik egy gerenda), míg a túloldalon ugyanazt a tetőterhet egy méternyivel hosszabb konzol oszlop nélkül(!) – bár nagyobb keresztmetszettel – tartja meg. Azaz a baloldali oszlopra talán nincs is szükség, vagy akár függesztett is lehetett volna (ami újabb
48
módja az idézésnek). Persze erre az egész eszmefuttatásra nem került volna sor, ha az oszlop nem „faformájú”… Rácz Zoltán eddig Debrecenben csak önálló épületeket, kisebb-nagyobb tárgyakat épített, amelyek mindegyikében valószínűleg saját „lélek” lakik. A ház (arche)típusának továbbfejlesztése során valamiféle ambivalens értelmű és értékű esszenciát adott hozzá az épülethez: a hagyományos formát és tartalmat átértelmezte úgy, hogy egyszerre jelenik meg korszerűség és romantikus múltidézés, neutrális formák és érzelmes színek, röghöz kötöttség és egyetemes érvényesség. Látható talán, Rácz éppen ezért nem fog (valószínűleg nem is akar) sosem olyan házat létrehozni, amiben inkább a pénznek vagy annak szentségének kellene menedéket biztosítani. Ellenben mindenképpen jó lenne egy olyan helyen, valahol a sűrű urbánus szövetben is elhelyezni egy a fentiekhez hasonló szellemesen csapongó épületet, ahol az a közvetlen környezetre is reagálna. És fordítva is: milyen hatással lenne ez a ház a benne és a közelében lakók érzetére és életére?
Ars poetica Mindig attól rettegtem, hogy egyszer valaki „ars poetica” megfogalmazására kér. Munkám során nem tudatosult bennem szavakká formálható tömör hitvallás, amelyet most feltárhatnék. Az építészettörténet kutatásával azonban régóta foglalkozom, s azt remélem, ez és debreceni születésem belegyökerezett létembe. Ezért igyekszem ösztönömre, a feladatok hosszas átéléséből fakadó gondolataimra, ötleteimre támaszkodni. Próbálok tudatosan tudattalanul dolgozni. Minden feladat, minden helyszín, minden megrendelő sajátos gondolkozást igényel, ezért nem létezik egy közös vezérelv. Arra törekszem, hogy épületeim érzelmeket tudjanak kelteni: áhítatot, örömöt, szeretetet – s ha kell, elutasítást is. Csodálom az ősi építményeket (ma „primitívnek” szokás nevezni), s azok egyszerűségét, a kézi formálás szabadságát szeretném egyszer elérni mai eszközökkel. […] „A hatvanas-hetvenes évek kötelező modernizmusa után, úgy tűnik, ma sem a megrendelők ideológiája, sem a kivitelezők erőfölénye nem korlátozza építészeink munkáját. Ebben a felszabadultabb légkörben sokan szívesen fordulnak a népi építészet felé. A természetes vonzódást meglovagoló divat felszínessége, a népi formák utánzása, a fa és a fehér fal manapság megjelenő tartalmi üressége azonban újabb zsákutcába vezetheti építészetünket. Ezért is érdemes végigtekinteni Borsos munkáin. Érződik rajtuk az útkeresés. Vannak kitűnő és kevésbé sikerült épületei is. Szándéka azonban kezdettől fogva nemes: a népi kultúra hagyományain alapuló nemzeti építészet teremtése. S egy olyan népnek, amelynek ilyen kimeríthetetlen népművészete van, lehet-e szebb és fontosabb feladata, mint ennek éltetése és továbbfolytatása.”
Rácz Zoltán
DISPUTA Árkádok
(Részlet a Borsos József és Debrecen korai modern építészete című kötetből, 1990)
49
New Orleanstól Debrecenig
DISPUTA Lépcsők
– Indul a fél hatos – moccant meg a recsegő bőrszékben szunyókáló Buddy Bolden fodrászmester, lekapva arcáról a kockás zsebkendőt. Kisvártatva felhangzott a kikötőből a második bődülés, s már zurbolta is a Mississippi lusta, sárga vizét a hatalmas lapátkerekes gőzhajó. – Megy St. Louisba – morfondírozott tovább emberünk, csak úgy, maga elé –, akkor hát én is csukom a botot. Bekattintva a borotvát és tessék-lássék kiöblítve a szappanos ecsetet, nagyot nyújtózva leoldotta derekáról az alapos mosásra megérett borbélykötényt. Aztán fürge léptekkel a falon függő kis szekrényhez lépett, s az óraláncán fityegő apró kulccsal kinyitotta és óvatosan, szinte babusgatva emelt le egy újságpapírba gondosan becsomagolt tárgyat. A nyári nap bágyasztó melegével besurranó délutáni fénysugár pedig egy ütött-kopott trombitán csillant meg. – Még az „öreg” vette nyóc dollárér, mikó a katonabanda feloszlott – emlékezett apjára és a régi szép időkre a mester. Ujjai könnyedén végigfutottak a ventileken, majd kiállt a tenyérnyi műhely ajtajába, és mély lélegzetet véve szájához illesztette a hangszert. – Tá-ti-ti-tá-tá – harsant fel a blues dallama, amely, mint a szóbeszéd tartja, mérföldekre elhallatszott (a sors iróniája, hogy muzsikájának egyetlen taktusát sem őrizték meg hanglemezek). – Gyertek csibéim, gyertek – szállt a jelzés, bejárva New Orleans utcáit, meglibbentve a nyitott ablakok függönyeit, jelentve a
50
zenésztársaknak, hogy a „Király” játékra hívja őket. És ballagott a főtérre a „triumvirátus” másik két tagja, a magának való klarinétos, a mókázós kedvű pozanos, utánuk a banda többi tagja, ki-ki féltett kincsével, gitárral, hegedűvel, bőgővel, dobbal. A hűvösödő estében a tömeg, a hallgatóság is gyülekezett, hiszen véget érni nem akaró mulatság ígérkezett, alkalom táncra, kacagásra, kikapcsolódásra. 1893-at írtak, amely jeles évnek bizonyult: egy műfaj születésének esztendeje, amely ekkor tette meg száztizenegy éve tartó diadalmenetének első lépéseit. S csupán a történeti hűség kedvéért említjük meg, hogy maga a „jazz” szó majd’ két évtizeddel kesőbb, hozzá jóval feljebb, Chicagóban látott napvilágot. Boldent, Bunk Johnsont pedig követték a társak, a talán még nagyobbak. De vajon lehet-e, szabad-e rangsort felállítani közöttük? Hogy csak a trombitásokat említsük: King Oliver, Louis Armstrong, és a sor napjainkra végtelenül hosszúra nyúlik, fel, egészen a csillagokig. A dzsessz viszont csakhamar kinőtte bölcsője kereteit, elindult észak felé, hogy mostanra a szélrózsa minden irányába eljutva meghódítsa glóbuszunk legtávolabbi zugait is. Képzeljék, Jelly loll Morton már 1911-ben New Yorkban püfölte a zongorát. Ebben a zenében, mint minden más művészeti ágban, benne rejlenek, sőt erőteljesen megmutatkoznak a fejlődés lehetősége és annak tendenciái. Tucatnyi új hangszer,
zsikájuk megihletője, egyenesen forrása a délkelet-európai és ázsiai népzenei kultúrák széles választéka. Ezt az anyagot dolgozzák fel és olvasztják egybe, s szélesen hömpölygő improvizációk sorozatán keresztül mint az úgynevezett etnodzsesszt mutatják be. Ennek apropóján – távolról sem őket minősítve – azért felmerülhet a dilemma: jóllehet minden dzsessz improvizáció, azonban nem minden improvizáció következésképpen dzsessz… És máris itt volt a blues, annak minden rendű és rangú formája, szólt a country, a big city, mellé a rhythm and blues, sőt fattyúhajtása, az esztéták által lecsepült, mindazonáltal világhódító rock and roll sem hiányzott. Ezeket Little Freddie King gitáros és bandája: Robert Louis DiTullio jr. szájharmonikás, Anthony Lee Anderson baszszusjátékos és Thomas Wade Wright dobos vezette elő. Hullámzott a nézőtér, dobogtak a lábak, ütemre csattantak a tenyerek, egyszóval jót mulattunk mindahányan. Majd Dresch Mihály kvartettje lépett a színpadra, elkápráztatva a hallgatóságot szaxofon- és furulyajátékával. Mellette ott munkálódott Lukács Miklós, a cimbalmos (!), mintegy jelezve zenéjük magyar és kelet-európai népi gyökereit, továbbá Szandai Mátyás bőgőn és Baló István a doboknál. D. M. kétségkívül a műfaj itthoni állócsillaga, virtuozitása, ötletessége párját ritkítja, nem véletlenül szívesen látott vendég ő határainkon kívül is. Irvin Mayfield nevét csupa nagybetűvel illene leírni. Az előzőekben elhangzott: mindenütt, így a dzsessz őshazájában is, mint hatalmas üstben a varázsital (Bitches Brew), egymás mellett, együtt fortyog a műfaj összes irányzata. Az apró termetű trombitás ebből a modern irányzatot képviselte, noha tudjuk, bármit képes ugyanolyan magas művészi szinten és feelinget sugározva eljátszani. Hogy milyen ez a szint? Ennek a kérdésnek a megválaszolására elegendő a világ legtekintélyesebb dzsessz-szaklapjá-
DISPUTA Lépcsők
stílusirányzatok és korszakok, sosem hallott ritmusok egymásra épülő és visszaható sora mint szétváló, később újra összeölelkező áramlatok egy nagy, közös folyóban, hol másutt, mint az Old Man Riverben. Népszerűek, fülbe mászó, slágerré váló, a táncos lábaknak szólók mellett ott csengenek-bonganak az elvontabb, inkább az észre, mint a szívre ható dallamok (nem kisebb személyiség, mint Miles Davis megállapítása). Magában az őshazában, az Egyesült Államokban sem csupán délen éli világát az archaikus dzsessz, New Yorkban vagy Kaliforniában az ott született muzsika (East Coast–West Coast), a Harlemben vagy az 52. utcában a bebop. Itt is, ott is megszólal a Blue Note, az AACMtónus, azaz mindenhol mindent játszanak, s ez így van jól. Közkinccsé vált a dzsessz, játssza minden földrész összes nációja, hozzátéve egyúttal sajátos folklórjanak jegyeit, amitől tovább színesedik, gazdagodik. Bárki kiválaszthatja és meghallgathatja a neki legjobban tetszőt. Városunkban immáron harmincharmadszor ül örömünnepet e műfaj, ennyi esztendeje látja vendégül a Debreceni Jazznapok a kiválóbbnál kiválóbb hazai és külhoni reprezentánsok mára hosszú sorát. Idén éppenséggel New Orleans muzsikusait fogadhattuk szűkebb pátriánkban. Vegyük hát számba-sorba, mi minden történt kétezernégy szeptember kilencedike és tizenkettedike között! Első este, kellemes kerthelyiségben, itthon élő és külföldre szakadt hazánkfiai vitték a prímet. Botos Róbert kanadai zongorista szólóit hallgatva megbizonyosodhattunk róla, hogy all round-muzsikus. Olyan, aki magas technikai tudással ötvözte egésszé, mégis egyéni ízzel a legkülönbözőbb stílusvonásokat, mindez további fejlődést és szép jövőt ígér számára. Pusztai Antal uruguayi játszótársat választott Miguel Delaquin személyében. A két akusztikus gitár, amolyan kis éji zene módjára lágy mediterrán dallamokat küldött a szép számú publikum felé. Talán már nem is dzsesszt hallottunk… Majd hazai büszkeségünk, a Gyarmati Zoltán vezette és időközben Zakar Zoltánnal megerősített Debreceni Jazz Együttes lépett elénk. Hangzásuk tömör, ugyanakkor melodikus volt, s a tenorszax meg a pozan mellett nagyszerű kiállások követték egymást Erdei Kálmán zongorista, Fazekas Csaba bőgős és Pataji Géza dobos jóvoltából. Másnap délután a Nagyerdő sokat megért vén tölgyeinek lombsátra alatt folytatódott az örömködés. Bevezetőként a magyar Tin-Tin Kvartett produkcióját kaptuk. Mu-
51
DISPUTA Lépcsők 52
ban, a Down Beat-ben közzétett, a szakemberek és a nagyközönség szavazatai alapján összeállított idei ranglistát átfutni. Neve ott ékeskedik a „Felkelő Csillagok” között! S ezt nálunk is bizonyította ragyogó képességű partnereivel, a tizenhét esztendős tini Troy Andrews pozanossal, Richard Johnson zongoristával, Noel Caine bőgőssel és Jaz Sawyer dobossal. Bolden, Armstrong és Davis késői leszármazottja valóban szédítő (dizzy) volt, mint mondjuk Gillespie. Az események zajlottak tovább, s elérkezett harmadik napjához a fesztivál. Ezúttal Bacsó Kristóf szaxofonos kvartettje kezdett, Czirják Csaba gitárossal, Szandai Mátyás bőgőssel, valamint Mohai András dobossal. A csapat a szárazabb, elvontabb, „modernebb” (e kifejezés használata bevett szokás szerint legalább egy szabadságfokkal többet enged meg, ha jól gazdálkodunk vele…) irányzatot képviselte, amelyben a kortárs zene elemei is helyet kapnak, s mint ilyen, szintén kissé a main stream határait közelíti. Michael White doktor klarinétján mesélt régvolt New Orleans-i dolgokról, városról, emberekről, zenéről. Mély, fátyolos, kreol hangzású játékához kiváló társaknak bizonyultak Greg Stafford trombitás, Detroit Brooks bendzsós, és Mark Brooks bőgős. Az ám, „a” bőgő! A szóban forgó meggypiros hangszert Fazekas Csaba készítette, ám minden együttes sorban állt érte, hogy ezt és csakis ezt használhassa. Használták is; és a derék műszer zokszó nélkül elviselte, kiállta a szakítópróbát. Hajrá, Debrecen (illetőleg Hajdúszoboszló), köszönjük, Csaba! Ismét magyar csapat lépett elénk, a Vasvári String Trió, társulva hozzájuk a lengyel vibrafonos, Bernard Maseli. A dzessz- és rockelemek házasságából született fusion művelői, a két basszusgitáros Vasvári, Márton és Pál, a gitáros Birta Miklós jól pengettek, sajnos, Frankie Látó hegedűs kevés lehetőséget kapott imponáló hangszertudásának bemutatására. Maseli szintetizátorprogramja viszont lenyűgöző elektromérnöki és zeneszerzői mestermunka volt.
Az estet Kermit Ruffins és Barbecue Swingers együttese zárta kirobbanó sikerrel. K. R. trombitája King Olivert, a Királyt idézte (énekelt is nekünk), s akik mindehhez asszisztáltak: Carey Henry pozanos, Emile Vinet zongorista, Kevin Morris bőgős, Derrick Freeman dobos voltak. Öt muzsikus megtévesztő hűséggel varázsolt elénk egy tíz-, sőt húsz-egynéhány tagú big bandet. Döngetett a swing, pattogott a dixi, dünynyögött a blues; a hűvös éjszakában testetlelket melegített a jókedv szinte kézzel fogható áramlása, szívtől szívig, ahogy járja. A vasárnapi matinén jubilált a Gyarmati Zoltán szárnyai alatt felnövekedett Debreceni Dixieland Jazz Band. Bizony, szalad az idő, hiszen kereken húsz éve képviselik városunkat kis hazánkban és szerte a nagyvilágban. Turi Gábor alpolgármester köszöntötte őket szűkebb pátriánk és persze mindannyiunk nevében. Ma a régi tagok – Fazekas Csaba, Mátyás Ferenc, Gombos Géza, a két Kovács János, Zakar Zoltán, Fejes Márton – közül többen beültek egy rövid zenélésre a maiak, így Nagy Imre, Gyarmathy István, Kónya Sándor, Erdei Kálmán, Tikász Sándor, Molnár Zoltán és Pataji Géza mellé. S a hab a szülinapi tortán: két vendégművész, Michael White és Szalóky Béla mesteri játékkal tették még emlékezetesebbé a kiemelkedő évfordulót. A zárótüzet a hajdúböszörményi Jazzmelon Big Band zúdította ránk. A húsztagú csapat iskolázottan, dallamosan, nehéz zenei akadályokat is könnyedén véve szólt, méltóan a négynapos fesztivál színvonalához. A rövidre fogott leltárban helye van a képzőművészeti és fotókiállításnak, a filmvetítéseknek, a mini kirakodóvásárnak, lemez-dedikálásnak, népi ételek kóstolójának,mindez „odaátról.” Végül, de nem utolsósorban két éjszakáról kell még beszámolnunk, amely a Hangfogó Klub falai között múlt el, de kivilágos-kivirradatig a Jam Session, az örömzenélés jegyében. Ahol bárki bárkivel „leállhat” zenélni, énekelni, táncolni. Afféle „most mutasd meg, mit tudsz” zenei párbajok jellemzik ezeket, ahol a maximumot hozzák ki magukból és egymásból a felek, a hallgatóság tomboló ovációja közepette. S persze ez is New Orleansban született, a mindennapos karneválok, a Mardi Gras földjén. Kétezer-négy őszén eljöttek hozzánk a Mississippi mellől, hogy végül ők vigyenek el minket, ha csak négy napra is, a dzsessz őshazájába. Életre szóló benyomásokkal lettünk gazdagabbak, visszavárjuk őket. Endes Mihály
Kórusünnep Debrecenben mány érzékeny frazeálása, az ázsiai kórusok hihetetlenül fegyelmezett és pontos ritmusai a kóruséneklés értékeinek egy olyan különleges seregszemléje volt, amelyet a legtapasztaltabb zenei szakértők sem találnak meg egykönnyen egy átlagos kórusversenyen” – fogalmazott értékelésében Erdei Péter. Akik dobogóra kerültek, azok a világ bármelyik versenyén megállnák helyüket. A gyermekkarok és a kamarakórusok kategóriájában a kiemelkedő színvonalat jelzi: a zsűri 2–2 első díjat osztott. Két-két második hely jutott a nőikarok és a vegyeskarok versenyén. Zsűritagként tanúsíthatom: a kategóriagyőztesek végső versenye elképesztően magas szinten zajlott – legszívesebben a mezőny több kórusát nagydíjjal jutalmaztuk volna. A bőségesen kiosztott különdíjak „finomítani” igyekeztek a végső minősítést. Tisztesség adassék a nagydíjas versenyen fellépő, kategóriájukban első helyezett kórusoknak, akik a következők: Vesna Gyermekkórus, Oroszország Tygerberg Gyermekkórus, Dél-afrikai Köztársaság, a kórusverseny közönségdíjasa Észt Kóruskarnagyok Nőikara Vox Gaudiosa Kamarakórus, Japán Joyfoul Company of Singers, Nagy-Britannia Almänna Sången, Svédország, a kórusverseny nagydíjasa
DISPUTA Lépcsők
„Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég lenne újabb ezer évre.” Kodály szavai próbáló időben, a második világháború kitörésének évében jelölték ki a magyarság misszióját. Ennek egyik gyümölcsöző megvalósulása 1961-től a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny Debrecenben. Városunknak ez a világviszonylatban is rangos kulturális eseménye idén nyáron, amint ez Debrecen címerében is látható, főnixmadárként kelt új életre. Köszönhetően a Főnix Közönségszervező Kht. nagyszerű előkészítő és lebonyolító apparátusának, a város támogató vezetőségének, a művészeti tanács magas szintű irányításának, élükön Erdei Péter elnökkel. Pedig a korábbi versenyek után felerősödtek a pesszimista visszajelzések. Ezekre cáfolt rá meggyőző erővel a 2004-es verseny, amelyet 21. alkalommal rendeztek meg. Három kontinens 17 országából 24 kórus 1000 énekese fogta meg egymás kezét, énekelve a Debreceni Egyetem előtti impozáns záróünnepségen Händel Messiásának Halleluja-kórusát. Európa, Ázsia, Afrika kiváló énekkarai hat kategóriában versenyeztek. „A kelet-európai kórusok zengése, az északi és balti államokból érkezett együttesek kifinomult énektechnikája, a brit hagyo-
53
Magyar kórust nem találtunk a nagydíjas mezőnyben. Hallgatva az Észt Kóruskarnagyok Nőikarát, biztos voltam benne, hogy a második helyezett Debreceni Egyetem Konzervatóriumának Bárdos Lajos Leánykara magasabb színvonalon állt volna helyt. Sajnos, magyar gyermekkar sem versenyzett ez alkalommal Debrecenben. Kodály hazájában hol vannak a világszínvonalat képviselő gyermekkarok? Nem azt a néhány kórust hiányoltam, akik az előző versenyeken (itthon is, külföldön is) már többször bizonyítottak. A kérdésre a felelet hosszabb kifejtést érdemelne. Summázva a mai helyzetet, vizsgálva a jövő esélyeit elmondhatjuk, hogy iskolarendszerünk közelmúltbeli szerkezeti átalakítása, az új rendeletek és a bizonytalan gazdasági háttér következtében ma már az iskolai zenei nevelésünk puszta léte van veszélyben. Ideális esetben a ma gyermekkarai adhatnák a holnap felnőttkórus-derékhadát. Ma még kórusnagyhatalom vagyunk. És holnap vagy holnapután? Vissza lehet-e még fordítani a leépülő folyamatot? Ebből az aspektusból nézve felértékelődik a már említett debreceni leánykar mellett a másik magas pontszámot elért nagyszerű nyíregyházi vegyeskar, a Cantemus pompás helytállása. Nem mehetünk el szó nélkül a versenyhez kötődő zenei programok maradandó élményének megemlítése mellett. A nyitókoncerten ősbemutatóként hangzott el a 21. századi magyar zenetörténet egy új remekműve, Orbán György „Requiem”-je. Napjaink egyik legnépszerűbb magyar zeneszerzője klasszikusan szép, míves darabbal jutalmazta meg a kórusverseny igényes közönségét. Selmeczi György karmester
irányításával a debreceni Kodály Kórus, a Filharmonikusok zenekara és a szólisták maradandó élményt nyújtottak. Orbán Requiem-jén túl Debrecen felkérésére most is születtek új kompozíciók, és be is mutatták azokat: Horváth Barnabás, Kocsár Miklós, Tallér Zsófia kórustételeit. Itt kell megjegyezzem, hogy összesen 60 kórusmű született megrendelésre, a korábbi versenyekre. Telitalálat volt a verseny napjaira programba iktatni a Londonból érkező Kings Singers együttes koncertjét: a Nagytemplom sokezres közönsége előtt hallatlan rutinnal, intellektuális humorral bizonyították méltán nagy népszerűségüket. Debrecen nemzetközi kórusversenyével 2004-ben is kitett magáért. Megismertette az itt összesereglett nemzetközi énekes mezőnnyel az ezredforduló kortárs magyar kórusművészetét. Két év múlva az addigra elkészülő új Kölcsey Konferencia-központ újra várja a világ nemzeteinek énekes követeit, hogy művészetükkel egymást gazdagítsák a névadó Bartók Béla szellemében: „Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás.” Berkesi Sándor
Igazi hősök, festett ikonok DISPUTA Lépcsők
(Az Európa Kiadó és Ákos debreceni koncertjeiről)
54
Unatkozni sem időnk, sem okunk mostanában, egyetlen szeptemberi héten három érdekesnek ígérkező koncert zajlott a városban. Szeptember 13-án az Európa Kiadó hozta el szenvedélyes rock and rollját a Lovardába, 15-én Ákos celebrált monumentális show-t a Főnix csarnokban, s ugyanerre a helyre hirdették a Uriah Heep koncertjét a plakátok 18-án estére. Ez utóbbi program a gyenge jegyelővétel miatt átcsúszott a Lovardába. Hiába próbáltam bejutni. A felhívott szervező ridegen és ellentmondást
nem tűrő hangon közölte, nincs vendéglista, csak a sajtónak azok a képviselői kaptak jegyet, akik előzetesen együttműködtek a rendezőséggel. Mit lehet tenni, gondoltam, egy koncertbeszámolóval kevesebb. Akik emlékeznek még a múlt század nyolcvanas éveinek punnyadt és fullasztó légkörére, emlékezhetnek arra is, milyen friss hozzáállást, milyen lendületet hozott a magyar pop sokat emlegetett állóvizébe az Európa Kiadó. A csapat a mindössze hat hónapig létező, s ezalatt a rövid idő alatt
rezignált bölcsesség áradt a lemez sajátos hangulatú, a korábbiaknál nehezebben kategorizálható számaiból. A zenekarvezető gitáros rá egy évre beváltotta saját maga által megjövendölt programját („El fogok tűnni a rock and rollból”), és a Nagy Vizen túlra, New Yorkba költözött. Ezután, leszámítva pár augusztusi fellépést 1997-ben, hosszú szünet következett. Az idén budapesti szervezőknek támadt az a mókás ötletük, hogy az EU-csatlakozás ürügyén összetrombitálhatnák a zenekar szanaszét szóródott tagjait egy buli erejéig. A tervezett egy koncertből tizenvalahány állomásos turné kerekedett, s a hősidőket idéző siker meglepte mind a bandát, mind a publikumot. A legmegdöbbentőbbnek az bizonyult, hogy bár sokan csupán nosztalgiázni szerettek volna, kiderült, a régi dalok ma is ugyanúgy érvényesek, mint egykor. Menyhárt egyetemes érvényű sorai az élet legbanálisabb és legemelkedettebb dolgairól ma is ütnek, legfeljebb a hangsúlyok tolódtak el itt-ott más irányba. Ilyen precíz és némileg emelkedett gondolatok röpködtek agyamban, mialatt a Lovardába igyekeztem, ahol már a bemelegítő Ölveti Blues Band nyomta a deszkákon. Bár kevesen nézték őket, az E. K. tagjai közül Másik János és Varga Orsolya billentyűsök látható élvezettel merültek el zenéjükben. A legszembetűnőbb az oldottság, lazaság volt, amikor a főzenekar végre színpadra vonult. Láttam őket tavasszal is A 38-as hajón Pesten, akkor jóval feszültebb, merevebb hangulatban játszottak. (Igaz, ennek egyik oka nyilván az volt, hogy az URH egyik régi szövegét németül citáló Meny-
DISPUTA Lépcsők
máig ható kultuszzenekarrá vált URH utódaként jött létre. Müller Péter énekes kiválásával Menyhárt Jenő került a mikrofon mögé, mellette Dénes József gitározott, Kiss László basszusozott, és Salamon András dobolt. Salamon azóta neves filmrendező, legutóbbi alkotása (Getno) épp az „amerikás” magyarokat sértette vérig, Dénes „Dönci” lemorzsolódott útközben, és most a Balatonban penget. Menyhárt a legbiztosabb pont, vele csak Kiss vészelte át az E. K. meg-megszakadó, huszonhárom esztendőt átívelő pályáját. Amikor 85-ben először jártak a debreceni IPK-ban, már túl voltak az első feloszláson. A Városbújócska című film kedvéért álltak össze újra, s kezdtek ismét közösen dolgozni. Ekkorra már a vidéki közönség újra és másra fogékony része is ismerte dalaikat. Igaz, nem csillogó, fekete lemezekről, hanem házilag másolt és terjesztett demófelvételekről. (Ezek a szalagok jókora késéssel, a kilencvenes években láttak hivatalosan napvilágot a Bahia jóvoltából, Love ’82 és Jó lesz nekünk címmel.) Hatalmas meglepetés volt az akkori undergroundvilág számára, amikor a lemezgyár egykori teljhatalmú főmuftija, Erdős Péter szerződtette őket az általa vezetett Pro Menedzserirodához 1986-ban. A féltékenyek árulót kiáltottak, a jóérzésű rajongók az „üzenet” elveszésétől tartottak. A Popzene, mely a tervezetthez képest egy évvel később, ’87ben jött ki, méltó válasznak bizonyult. A Kiadó nem ijedt meg a feladattól, és egy elegáns, főleg új számokra épülő, vérbő és jól hangszerelt anyaggal rukkolt ki. A nyugati sikersztorikban ilyenkor indul be a sikerekben bővelkedő karrier. Nem így nálunk. Bár a sikeres turnék messze röpítették Menyhárt Jenőt és szabadcsapatát a velük együtt induló kortársaktól, zenéjük mégsem volt annyira pop, hogy szélesebb rétegek kedvenceivé váljanak. A ’89-ben megjelenő Szavazz rám – részben új társakkal összerakott – hevenyészett munka: egy jó ötletekkel zsúfolt, de gyengén kivitelezett album. Jobb és sokkal kiérleltebb az 1993-as Itt kísértünk–Love ’92. Menyhárt egészen új minőséget hozott létre, letisztultság és
55
DISPUTA Lépcsők 56
hártot egy türelmetlen „rajongó” az első percekben leöntötte sörrel.) Mostanra érezhetően „bejátszotta” magát a csapat, volt idejük és energiájuk friss ötletekkel megspékelni a produkciót. Féltem, hogy a Lovarda üzemi csarnok jellegében elvész majd az Európa Kiadóra oly jellemző intimitás, de szerencsére nem így lett. A nem éppen közönségbarát, lassú és hipnotikus „Várna” után Menyhárt igazgató bejelentette, hogy 1980-ban épp szeptember 13-án adta első koncertjét az URH, majd rá pontosan egy évre az E. K. a program- és névadó „Európa Kiadó” első akkordjaira mindenki mozdult, a szellősen megtelt terem fortyogó katlanná változott. Minden annyira természetes és magától értetődő volt ezen az estén. Menyhárt Jenő negyvenöt évesen, kacskaringós életúttal a háta mögött a magyar rock egyik leghitelesebb előadójának számít. Minden dalt úgy énekel, mintha az első és egyben az utolsó lenne a műsorban. Kora ellenére teljesen őszinte, amikor azt üvölti, hogy: „Fiatal magyarok rázzák az utcát / Budapest remeg, és maguk se tudják / hogy ezt a rezgést melyikük hozta / a külvárosból a belvárosba.” Az impozáns repertoár felölelte az Európa Kiadó valamennyi korszakát. Kaptunk dalokat a Love ’82-ről, a szintis, puttyogós Turista egész érdekesen szólalt meg élőben. A Rendőrlány mindent elsöprő rock and rollja a banda ritkán megmutatkozó vicces oldalát domborította ki. A zárásként előadott Bon Bon Si Bon törzsi dobja és mániákusan ismételgetett tömör, lényegre törő megfigyelése – „Ez egy igen, igen kemény világ!” – aktuálisabbnak tűnt, mint valaha.
Menyhárt központi, örökösen visszatérő témája, a szerelem is terítékre került. A Toporzékolok kétségbeesett kiútkeresésétől, a Ha ő nem bánja reggaes lüktetésű helyzetjelentésén és a Romolj meg kilátástalan, másnapos hangulatán keresztül a Mocskos idők cinikus, kiábrándult rockjáig. A váltakozó hangulatú dalok így, ebben az összeállításban egyetlen összefüggő ívet adtak ki. Soha igazabb nem lehet az, amit „Másik János mondott neki (Menyhárt Jenőnek – N. T.) egyszer, hogy mintha minden számában ugyanarról volna szó, mintha mindig ugyanazt a számot írná. A legnagyobb filmrendezőkről szoktak hasonlókat mondani, hogy egyetlen filmet rendeznek egész életük során, évtizedeken át.” (Szőnyei Tamás: Az új hullám évtizede.) Ironikusnak hatott az Időnél gyorsabban állítása, miszerint: „Az, amit itt látsz, az már csak a múlt.” Nem, ez itt és most volt a javából! Annak idején ’86-ban Erdős Péter azt találta mondani a Petőfi rádió Rockújság című hiánypótló műsorában, hogy azt szeretné, ha az Európa Kiadó lenne a nyolcvanas évek Illés zenekara. Ezt a blőd kijelentést az idő indokolta, mert bár ez a csapat nem aratott olyan széles körű elismerést, mint Szörényi és társai, de azok visszatérő koncertjeihez hasonlóan itt is különböző generációk képviselői adtak randevút egymásnak. Apukák, anyukák, kislányaik és fiaik együtt. Akárcsak a két nappal későbbi Ákos-bulin. Botorság lenne összehasonlítani a két rendezvényt, ez utóbbi nagyságrendileg az előző fölött áll. Kovács Ákos tizenöt éve nyomja a popot, a tinik és a vele öregedő ősrajongók nagy megelégedésére. Ezalatt készített huszonegy magyar és hat angol nyelvű lemezt! Impozáns mennyiség, nem is sok vetélytársa akad az itthoni, egyre szűkülő piacon. A piac szó nem véletlen, Ákos neve mára védjeggyé vált, biztos pont, biztos termék, amely nem okoz csalódást az érte rajongóknak. Ezek a rajongók tízszer töltötték meg kedvéért a Budapest Sportcsarnokot, többször csak azért nem, mert az szerencsétlenül leégett. Ákos a Bonanza Banzai élén futott be, de hamar, a kilencvenes évek elején elkezdte építgetni szólókarrierjét is. Amikor jó érzékkel elhagyta nyűggé váló társait, már megdolgozta közönségét 1994-es Test című albumával. Ezt misztikusabbnál-misztikusabb köntösbe öltöztetett „kinyilatkoztatások” követték (Indiántánc – 1995, Beavatás – 1997, Ikon – 1998, Ismerj fel – 1999, Új törvény – 2002). Alapvetően bajban vagyok Ákos önmagáról kialakított képével. Egy interjúban
szuflával a műsort. Időnként zenészeihez ment, átkarolta őket, velük bohóckodott, gitárszólók alatt a gitáros elé állva léggitározott. Ezek egy olyan ember gesztusai, aki nem tud mit kezdeni magával a színpadon. Mindez talán csak az első előadás miatti esetleges izgalomnak tulajdonítható? Nem tudom, mindenesetre furcsa ennyire félénknek látni az ország egyik legnagyobb sztárját. A nagyérdeműt mindez természetesen nem zavarta, boldogan adták át magukat a varázsnak. A slágerparádé végén a két egykori bonanzás társ, Hauber Zsolt és Menczel Gábor is a deszkákra keveredett. Szerepeltetésük indokolatlan és funkciótlan volt ugyan, mert ha valaki, akkor Ákos egyáltalán nincs rájuk szorulva, de nem ez a lényeg… Amikor felhangzott az „Induljon a banzáj!”, egy emberként énekelt a csarnok. Lenn a küzdőtéren ötéves kissrácok táncolták körbe-körbe szüleiket, elöl tinilányok sikoltoztak, az ülőhelyeken tisztes nagymamák szemeiben csillogtak az örömkönnyek. Talán még a nézők között diszkréten elvegyülő kollégák, a Tankcsapda zenekar morc rockerei is elismerően bólogattak. Nagy Tamás
DISPUTA Lépcsők
hevesen tiltakozott az ellen, amit sokan állítanak róla, miszerint ő tudatosan „felépítette magát”. Szerinte afféle rabszolgája sorsának, elsősorban az általa létrehozott dolgok nehézkedési ereje viszi előre. Szép és súlyos szavak, talán rosszmájúság kételkedni az elsőszámú Pop Ikon őszinteségében, de… Ákos munkáiból egy alaposan kidolgozott, profi zenészekkel végigvitt produkció sejlik fel és nem több. Álságosnak és erőltetettnek tűnik a küldetéstudat állandó felemlegetése. Ákos évekig vissza-visszatérő kedvenc vesszőparipája volt, hogy az alternatív sajtó nem veszi őt komolyan, soros lemezeit lepocskondiázzák, sárba tiporják. A lemezeladási statisztikák alapján úgy tűnt, semmi szüksége az ilyen lapokat olvasókra, nem kell elfogadtatnia velük azt, amit csinál, mégis érezhetően bántotta a dolog. Ákos képtelen megbarátkozni a gondolattal: az sem rossz, ha valaki simán popsztár, s nem magvas gondolatokat közvetítő költő, énekes. Idei turnéjának első állomása, a helyi Főnix csarnok jó félházzal várta Ákost és zenekarát. Itt tényleg jelen volt a legfiatalabbaktól a legöregebbekig mindenki, a bejáratnál póló- és könyvárusok álltak a lelkes emberek rendelkezésére. A színpadot fekete függöny takarta, melyet meg-megrángattak az elöl álló, időnként ütemesen skandáló türelmetlenek. Negyven perces késéssel indult a show, először egy hatalmas, stilizált „Á” betű rajzolódott ki lézerrel, majd az énekes és társai láthatatlanul belevágtak az első dalba. A hatásos indítást némiképp agyonvágta az, hogy az a fránya függöny csak nem akart lehullani, mentment a zene, s én eltűnődtem, vajon élőben vagy szalagról szól-e. Aztán a dal vége felé csak megpillanthattuk a Főhőst, aki laza fekete ruhában celebrálta ma esti miséjét. Mellette a zenekar egészen kiváló munkát végzett, de hát ez nem is csoda egy ilyen horderejű produkció esetén. A dobos teljesítménye bármelyik keményrockcsapatban játszó kollégájával vetekedett, kaptunk nagyívű gitárszólókat is. Külön bejött a veteránnak számító ( már a hajdani Korálban is pengető) Fekete „Samu” basszusgitárjátéka, precíz és pontos volt, mint egy svájci óra. Lepés Gábor billentyűs a háttérből irányított, senki sem felejtkezett meg arról, itt és most egy ember számít igazán: Ákos. Ákos pedig folyvást feltűnően bizonytalannak látszott sikerszámai interpretálása közben. Ráérősen és takarékosan mozgott, mintha csak attól félne, nem bírja végig
57
Édes-savanyú élet
DISPUTA Lépcsők
(A Csokonai Színház Metadolce című előadásáról)
58
A címmel ne foglalkozzunk túl sokat, ad egy kis posztmodern (amit persze ugyancsak nehéz definiálni) fuvallatot a műnek, amely annak nevezve, ami valójában: társkeresési kísérletek, apróhirdetés útján, talán kevésbé volna figyelemfelkeltő, mint emígy. A színházi dramaturg Falussy Lilla első műve ősbemutatóként került a debreceni stúdió apró, de elégséges méretű színpadára a fönti, így is, úgy is magyarítható címmel, „félédes társkereső játék” alcímmel, s már össze is hoztuk, amit információként a darabról tudni érdemes. Pályakezdésnek vagyunk tehát tanúi, drámaírói (írói) pálya startpontján állunk, s ez mindenképp fontos pillanat, illik várakozással fordulni a szerző felé, illik neki bizalmat szavazni és jövendő terveihez sok sikert kívánni. Ő ugyan azt vallja, a „legnagyobb botorság a Földön: várni és remélni”, de érteni véljük, hogyan gondolja ezt. Meg kell ragadni az időt, carpe diem, ahogy eleink vallották, egyfajta életfilozófia megszállottjaiként: de érteni véljük, hogy nemcsak, illetve elsősorban nem mulatérozásra szánva azt az uralni óhajtott időt. Hogy Falussy Lilla nemcsak a „szerelem nélkül eltöltött időt” tartja „hiábavalónak”, mi több „disznóságnak” és „igazságtalanságnak az égi hatalmaktól”, mert e mögött inkább sejtünk valamilyen személyes kudarc okozta türelmetlenséget, mint létfilozófiát, hanem általában úgy gondolja: az élet célja, hogy értelmes cselekvéssel töltsük el az égiektől kapott időt. Ilyesféleképp vélekedhet a szerző, mert, szögezzük le az elején, darabjának hőse (hősnője) sem csupán a mindennapra jutó ágyjáték után lohol oly kétségbeesetten – gyorsértelmezéssel úgy tűnik fel, hogy csak a test érdekli –, hanem a szerelemmel teljes kapcsolatot kergeti. S még annál is többet: a szerelemmel is teljes értelmét a pillanatnyilag reménytelennek látszó életének. Adott tehát egy hősnő, a Hősnő (Majzik Edit), aki azonos önmagával, adott a hős, vagyis a Hős (Garay Nagy Tamás), aki mindig más és adott a Kar (Kóti Árpád), amit (akit) nevezhetnénk narrátornak, kerítőnek, jó barátnak, társnak, drukkernek, olykor apaszerepet is betölt, de nevezhetnénk a föl nem ismert, vagyis későn fölismert szerelemnek is: amint azt az egyfelvonásos játék zárlata, amolyan slusszpoénként
sejteni engedi. Nevezhetjük az elszalasztott lehetőségnek, melyben egyedül az égi hatalmak hibáztathatók: mert adott egy fiatal nő és mellette egy öreg férfi, akivel érzelmileg tökéletes pár lehetnének, de már csak érzelmileg lehetnének tökéletes pár. Az apróhirdetéses társkereső játék ezzel a fölismeréssel ér véget, egyúttal az öreg férfi halálával. Mármost a kör vagy bezárult, s Hősnőnk e felismerés terhét cipelve, beletörődik a sorsába, vagy vár és keres és remél tovább. Azonban tévedhetünk is, és sem a darab, szövegszinten, sem a rendező (Árkosi Árpád) nem segít eldönteni: valóban olyan öreg az a férfi, hogy már csak lesi a mások szerelmét, vagy egyéb okból kifolyólag szervezi, mindig csak tisztes távolból a Hősnő (védence, barátnője, rokona?) szexuális programjait. Lényegében tehát a figura szerepkörére kérdezünk rá. Különösképp, hogy egyszer mintha mégis hármasban feküdnének a lepedőn, a nő és a két férfi, sőt, ők, kettesben is a legpipogyább, „értelmiségi” delikvenssel, ami újabb értelmezési tartományt nyithatna, ha egyértelműbb volna a jelzés: részben ezt a páros heverést, részben a szerzőnek a pipogyasághoz társított értelmiségi jelzőjét illetően. Viszont nem éreztük úgy, hogy ha nem tudjuk is megfejteni e bonyolult érzelmi (meg egyéb) viszonyokat, valami jelentős élményről maradunk le. Ugyanis minden, tegyük fel: észre nem vett gazdagságában is meglehetősen szűk gondolati és érzelmi terepen mozog a Metadolce, erősen tipizált, sematikusra maszkírozott figurákkal. A hülye értelmiségi, a vízagyú sportember, a tökéletesen gátlástalan biciklista, a merev bankember, az önsorsrontó alkoholista, a sóher, a vagány, meg a többi: s szemben velük a nő, aki ugyan az igazit keresi, de jobb híján azért beéri a gyors szeretkezésekkel is. Ennyi és nem több a darab. Mert mi van a bizonytalan tartalmú zárlat előtt? Mit művelnek ezek a figurák? Találkozások vannak, egyik a másik után, szabályosan. Egy apróhirdetés, egy férfi. Egymás fixírozása van, tapogatózások, kiben hol rejtőzik, ami talán öszszeköthet két embert akkor is, amikor tüntetően látszik, mi minden választja szét őket. A szöveg szerint ezer találkozás, amely szám persze itt csak a sok szinoni-
sére van elégséges – s megfelelő – eszköze. Garay Nagy Tamás olykor jobban karikíroz a szükségesnél, emiatt becsúszik pár bohózati pillanat (lásd az elöl cipzáras alsó napvilágra hámozása, meg a szexuális alkalmatlanság túljátszott helyzetei). Tetejében pedig élünk is a gyanúperrel: a darab szerkezete eleve kizárja – színészzseniket látunk vagy sem –, hogy egy idő után ne nyomasszon bennünket a drámai mozgás hiánya. Dramaturgiailag azonos értékű, azonos kezdetű, lefolyású és végű részek sorakoznak egymás mellé, ama játékzárlat, slusszpoén pedig távolról sem olyan katartikus, hogy egy szerkezeti ív végpontjának éreznénk. Látnia kellett ezt a szerzőnek is, mert e túl egyszerű szerkezetre s a lélektanilag nem túl árnyalt alakokra, a vázra ráhúz egy ókori szövetet. A mintája kicsit perzsa, kicsit görög, kicsit egyéb. A Kar, vagyis Kóti Árpád (aki kevéske szövegével, de remek grimaszaival, iróniával és öniróniával, folytonos színpadi jelenlétének mimikai tartalmaival a legjobb perceket és helyzeteket teremti meg a színpadon) könyvből fölolvasott eposzidézetekkel hivatott megteremteni az érzelmi tekintetben esetenként letaglózóan silány jelen emelkedett ókori kontrapunktját. Az érzelmekkel dúsan átszőtt régi mondatok, amelyek hasonlóan kavargó, erős, mély érzelmeket sejtetnek, jól érzékelhetően, szándékos (vagy nem?) didaktikussággal szegülnek szembe az apróhirdetések tárgyias minimálszövegeivel, meg azok mögöttes tartalmaival is. „Oromzatod bölény, kapuíved oroszlán, ember
DISPUTA Lépcsők
mája, egyúttal ugyanennyi csalódás, tévedés, rossz döntés, a Hősnő önbecsülésének legalább ennyi sérülésével. Valahogy senki sem jó, aki jó lenne a nőnek, az érthetetlenül odébbáll, tehát a másik félnél hibádzott valami, Hősnő és Hős (bármelyik) folyvást aszinkronban vannak egymással. A remény ezer pillanata, melyek többnyire már a találkozások első perceiben elillannak. Mindez természetesen a Hősnő nézőpontjából szemlélve: az apróhirdetések megelevenedett férfiainak többsége (majd mind az ezer) igazából mintha nem is értené, mit akar a nő. Mi a baja, ha egy rapid ölelés után az úr tovább biciklizik, amikor nyilvánvaló, hogy csak egy rapid ölelésnyi időre állt meg. Dramaturgiailag pedig helyzetgyakorlatok egymásutánja a mű. Kiválóan alkalmas színművészetet tanulók vizsgadarabjának: alakváltás, gyorsöltözés, maszkcsere. Jelenetek nem a házasságból, hanem az ismerkedés módozataiból. Életképek, sok helyszínnel, sok, de egyszerű (férfi)típussal, mozaikok, melyek fölcserélhetők, puzzle-darabkák, melyekből mégsem rakható ki semmi, mert valójában mind egyformák. Jutalomjáték is lehet két zseniális színésznek; ha nem azok, csak jók vagy csak megbízhatóak, már szorít a nézői hiányérzet: tíz jelenet sem több egynél. Kellemes pillanatokat láttunk, zseniális színészi megoldásokat nem. Majzik Edit bájos, eleven, de kevés érzelmi színnel, leginkább az egyre szaporodó kudarc, az egyre növekvő sikertelenségérzet kifejezé-
59
felé csapó”, azután „fénylő ölének örömében”: az ilyesféle szárnyaló, époszi mondatok rendre elhangzanak az embert (a Hősnőt) megalázó vagy csak elkedvetlenítő ismerkedési helyzetekben, mutatván: bezzeg a régi görögök (itt: perzsák) tudták, mi a szerelem. Ez is roppant szabályosan történik, dramaturgiai értelemben legalábbis, bár akad pár jelenet, amely némiképp oldja a helyzetek uniformizáltságát: például amidőn nem perzsa idézeteket, hanem olasz szakácskönyvreceptet olvas föl Kóti, érzésem szerint az egész előadás legpompásabb perceivel ajándékozva meg a nézőket. (Az alkalmankénti erőteljes szöveghumort nem vitatjuk el a szerzőtől és a darabtól.)
Árkosi Árpád rendező, Libor Katalin díszlet- és jelmeztervező, Szabó Balázs zenei munkatárs híven megjelenítik a művet: vagyis tökéletes eklekticizmussal. Kóti Árpád mint Kar görög tógában hoppmesterkedik és teszi-veszi magát, nyújtogatja az apróhirdetéses papírlapokat, rágja az almát és nyeli az olasz valamit, a Hős és Hősnő a semleges, kissé falanszteres fehérben idézik föl az időtlenséget, a zene hol ilyen, hol olyan, tájakat és korokat összekötő. A szcenika roppant puritán, két (három) szék, kávéházi kisasztal ide tolva, oda téve, a flegma bringás járműve, egy lepedő a földön, más alig, minden a jelzés szintjén. A színpad ötszögű, mondhatjuk, hogy minden oldal egy-egy nagy ablak, amelyen át az élethelyzeteket nézzük, illetve van egy kis közlekedőhíd, görög oszlopfőkkel. Fölöttük mint valami görög isten, trónol a muzsikus, nézi a lenti világot, és pengeti-játssza gitárján a darab kísérőzenéjét. A kezdő és záró jelenetben függönyt, áttetsző rolót húznak az ablakokra, mögöttük árnyjátékszerűvé válik így a kép. Elhalványul, mint egy film: mely a sűrű emberi életből kimetszett néhány pillanatképet. (Falussy Lilla: Metadolce. Rendező: Árkosi Árpád, Csokonai Színház, Horváth Árpád Stúdiószínház) Cs. Nagy Ibolya
Tudatosságpolémia
DISPUTA Lépcsők
(Vulgo, 2004/2.)
60
A Vulgo kétségkívül a legszínvonalasabb hazai bölcseleti periodikák egyike, a debreceniek joggal lehetnek büszkék rá. Különösen a Magyar Filozófiai Szemle sajnálatos kifulladását követően a komoly filozófiai diskurzusoknak gyakorlatilag alig maradt megfelelő fórumuk, filozófusaink többnyire arra kényszerülnek, hogy nézeteiket konferenciakötetekben vagy nem igazán adekvát (irodalmi, tudományos, politikai stb.) orgánumokban tegyék közzé vagy legrosszabb esetben egyszerűen megtartsák maguknak. Ez természetesen korántsem hat pozitívan a magyar filozófiai élet érvényesülésére és fejlődésére. Az elmúlt években megszokhattuk, hogy a Vulgo menetrendszerűen gazdagítja a magyar intel-
lektuális életet a korunk legizgalmasabb filozófiai témáinak számító szempontok bemutatásával, illetve az eredeti gondolatokra éhes közvéleménnyel számos olyan hazai vagy külföldi szerző munkáit ismerteti meg, akik nem igazán kaphattak volna egyébként szélesebb körű nyilvánosságot a hazai szellemi palettán. Meggyőződésem, hogy a legújabb szám (2004/2) a Vulgo fél évtizedre visszatekintő (siker)történetének legkiemelkedőbb teljesítménye. A Ludwig Wittgenstein filozófiája iránt érdeklődő olvasók számára az új Vulgo különleges csemegéket tartogat. Wittgensteintől olvashatunk egy igen érdekes, a magyar nyelven megjelent Wittgenstein-irodalomhoz fontos szempontokkal hozzájáruló
nemet is váltva – rátérek az új Vulgo gerincét alkotó témakör, a tudatosság folyton visszatérő filozófiai és tudományos kérdésével kapcsolatos hat cikkre. A jelen szám korunk elmefilozófiájának kulcskérdéseivel szembesít: a fenomenális tudatossággal, a szubjektív tapasztalatokkal, a kvália-problémával, illetve ezzel összefüggésben az elmefilozófiai funkcionalizmusnak és a fizikalizmusnak nevezett pozíciók tarthatóságának kérdéseivel – mindezek magyar nyelven való (gyakorlatilag elsőnek tekinthető) átfogó bemutatása elsősorban a blokk szerkesztőjét és a cikkek zömének fordítóját, Sutyák Tibort dicséri. A fordítások szakmailag magas színvonalat képviselnek, a szövegek magyarul is gördülékenyek, jól olvashatók. Lévén viszont, hogy magyarul igen kevés eredeti szöveg áll rendelkezésre, figyelembe kell vennünk, hogy a szövegek megjelentetésével a Vulgo jelen száma a vonatkozó (a téma iránt érdeklődő hazai szakemberek körében is részben vitatott) terminológia kialakításában is felelősséget vállal. Ezzel kapcsolatban két megjegyzésem lenne. Az egyik a consciousness kifejezés, a másik a qualia kifejezés fordítására vonatkozik. Ami a consciousness terminust illeti, szerencsésebbnek tartom a Sutyák által előnyben részesített tudat helyett a (magyar szakirodalomban egyébként elterjedt) tudatosság kifejezést. Mint a közölt szövegekből is kiderül, a tudat/tudatosság jelensége jelentős kihívást jelent a kognitív tudósok, idegtudósok, kognitív etológusok, a pszichológia filozófusai és az elmefilozófusok számára. A consciousness kifejezés tudatként való fordítása nekem azt sugallja, hogy elménkben létezik egy elkülönült egység (alkalmasint mentális modul), amely a tudatos jelenségekért felelős. Meglehet, hogy az idegtudósok egyszer csakugyan képesek lesznek lokalizálni egy efféle agyi/mentális összetevőt. Valószínűbbnek tartom azonban, hogy a tudatosság sokkal összetettebb folyamat, és ahelyett, hogy egy meghatározott tudatról beszélnénk, helyénvalóbbnak tűnik bizonyos mentális folyamatainkkal kapcsolatban tudatosságról beszélni – ez az angol megnevezést is hívebben tükrözi. A qualia terminus pedig a kvantum analógiájára jött létre: míg a kvantum egyfajta menynyiségi egységet fejez ki, a qualia minőségi egységként értelmezhető. Amennyiben tehát a kvantum formulát a magyar nyelvben elfogadottnak tekintjük, minden további nélkül fordíthatjuk a qualiat kváliaként. A qualia fordítására (magyarul kifejezőbb
DISPUTA Lépcsők
esszét a logikai formák értelmezéséről, egy nagyszerű értekezést Mekis Pétertől a Tractatusban megjelenő ún. színkizárás jelenségének elemzéséről, valamint egy Wittgenstein által írt recenziót Peter Coffey logikakönyvéről (bár őszintén szólva e szöveg magyar nyelvű publikálásának indoka rejtély maradt számomra, lévén hogy Wittgenstein jó egy oldalon egyszerűen és csúnyán kicsinálja Coffey könyvét: „Az a legrosszabb az ilyen könyvekben, hogy elrettentik a logika tanulmányozásától az értelmes embereket” (189.) – hangzik Wittgenstein velős végkövetkeztetése). Sokkal izgalmasabb olvasmányt ígér azonban Frank Ramsey, az ifjan elhunyt kitűnő analitikus filozófus és Wittgenstein-kutató Tractatus-kommentárja, amiben a szerző a Tractatus központi elemét képező logikai koncepció helyes értelmezésére koncentrál (a két Wittgenstein-szöveg Mekis fordításában jelenik meg). A Vulgata rovat két neves német filozófus, Reinhart Koselleck és Hans-Georg Gadamer hermeneutikával kapcsolatos nézeteit kifejtő esszét tartalmaz. A Térkép rovat a Debreceni Egyetem Filozófia Intézetének tehetséges PhD-hallgatójától, Novák Zoltántól közöl egy magas színvonalú tanulmányt. A Sors és szellem az „egzisztencialista ihletésű kultúrtudománynak” a magyar filozófiatörténetben való megjelenését vázolja a két világháború közötti történelmi periódusban. A Szex-rovatban megjelenő két cikk (Kalmár Györgyé és Slavoj Žižeké) filozófiai megközelítése és stílusa nem igazán áll közel az én szakmai ízlésemhez, így tudományos értéküket is nehezen tudom megítélni. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a két írás eredeti módon árnyalja a kötetben megjelenő egyéb cikkek hangvételét. A Vulgo hangsúlyozott törekvése arra, hogy tematikailag és stilárisan pluralista irányvonalat kövessen, kitűnően érvényesül a szóban forgó rovat cikkeinek publikálásával. A recenziókat tartalmazó Függő rovatban megjelenő bírálatok pedig most is elsőrendű példáját nyújtják a Vulgo azon irányvonalának, miszerint egy igazi recenziónak nem szabad könyvreklámoknak beillő banalitásokban kimerülni, hanem csakugyan mélyreható, alkalmasint kifejezetten bíráló hangnemet megütő, önmagukban is megálló, a recenzens saját filozófiai pozícióit tükröző reflexív tanulmányoknak kell lennie. Mindeddig azokról a cikkekről tettem említést, amelyek saját filozófiai érdeklődésemtől többé-kevésbé távolabb állnak. Ezek után azonban – egyszersmind hang-
61
DISPUTA Lépcsők 62
formában) az érzetminőség kifejezés is elterjedt. (Recenziómban ezért, a fordított szövegekben alkalmazott megoldások helyett, a tudatosság és a kvália kifejezéseket alkalmazom.) Az új Vulgo legnagyobb dobása az amerikai filozófus, Thomas Nagel klasszikus, 1974-es eredeti megjelenésétől kezdve az angolszász filozófiában valószínűleg a legtöbbet hivatkozott és széles körben vitatott Milyen lehet denevérnek lenni? című cikkének magyar nyelvű közzététele. Élénken emlékezhetünk arra, hogy néhány évtizede az új könyvek hátsó borítóján szinte toposzként szerepelt az a fordulat, miszerint e mű megjelentetésével nagy adósságát törleszti a magyar könyvkiadás. Úgy vélem, ez a megállapítás talán egyetlen írásműre sem vonatkozhat jobban, mint Nagel cikkére. Az utóbbi évtizedek magyar filozófiai életében az elmefilozófia meghatározó szerepet töltött be (főként a kognitív mozgalom magyarországi térhódításának köszönhetően), arra azonban mindeddig senki sem vette a fáradságot, hogy egy használható szöveggyűjteményt állítson össze a legfontosabb írásokból. A Vulgo szerkesztősége végre magára vállalta ezt a feladatot – hacsak egy terjedelmesebb blokk erejéig is. Nagel írását megjelenését követően meglehetős értetlenség fogadta, és az abban megfogalmazott radikális téziseket számos kritikával illették. Röviden összefoglalva Nagel koncepcióját azt kell hangsúlyoznunk, hogy Nagel radikális határt von az objektív és a szubjektív jelenségek között. Nagel szerint a szubjektív leírások (legalábbis gyakorlatilag) nem redukálhatók objektív leírásokra. Hiába gyűjtünk össze akármennyi empirikus adatot például a denevérek viselkedéséről és idegrendszeréről, soha nem leszünk képesek átérezni azokat a szubjektív állapotokat, amelyeket a denevérek átélnek az echolokációs tájékozódás során – azaz: hogy milyen lehet denevérnek lenni. Ez a nézet természetesen igen komoly kihívást jelentett a hetvenes években a filozófusok jelentős része által elfogadott funkcionalista és fizikalista nézetekkel szemben. Nagel és más filozófusok (mint pl. Searle) úgy vélekedtek, hogy a funkcionalizmus (amely a megfigyelhető bemenetek és kimenetek közé való antibehaviorista mentálisfolyamat-tulajdonítási eljárást jelöl) és a fizikalizmus (amely pedig a mentális folyamatok vizsgálatának tudományos, fizikai módszerekkel való maradéktalan leírhatóságát vallja) az emberi és állati pszichológiai jelenségek egy igen jelentős összetevőjéről, nevezetesen a szubjektív
jelenségekről egyaránt képtelen számot adni. (Megjegyzendő, hogy ez a probléma a metafizikában és az elmefilozófiákban nem jelent újdonságot: a filozófiatörténetben a más elmék problémája hosszú múltra tekint vissza.) Számos filozófus (pl. Rorty) ezt a nageli felvetést egy idejétmúlt dualizmus újraélesztéseként értelmezte. A kilencvenes évekre azonban Nagel szkeptikus koncepciója széles körű elfogadottságra talált, új utakat nyitva az elmefilozófia, a pszichológia filozófiája és a kognitív etológia számára. A szubjektivitás rejtélyességét hangsúlyozó filozófusokat egy időben új misztikusoknak is nevezték. A kváliaproblémával, illetve általában a szubjektív tapasztalatokkal (a fenomenális tudatossággal), tehát a fizikalizmus és a funkcionalizmus tarthatóságával kapcsolatos állítások tétje az elméleti filozófiai diskurzusokon messze túlmutat. Az egyik innen eredő probléma például a kognitív etológián és az evolúciós pszichológián belül képez sarkalatos kérdést. A probléma a következő: vajon van-e bármiféle tudományos alapunk arra, hogy mondjuk csigáknak, halaknak, gyíkoknak vagy páviánoknak tulajdoníthassunk szubjektív tapasztalatokat (kvalitatív tapasztalatokat, érzéseket, érzelmeket). Amennyiben igaz az a nehéz kérdés által vallott felfogás, miszerint külső megfigyelőként képtelenek vagyunk eldönteni, hogy egy adott élőlény vagy mesterséges rendszer rendelkezik-e belső (szubjektív) mentális élettel, komoly problémák vetődnek fel azzal kapcsolatban is, hogy a külső kihívásokat jelentő természetes szelekció miért részesítene előnyben efféle tulajdonságokkal (vegyük észre, hogy itt olyan egyszerű jelenségekről is szó van, mint az éhség vagy a fájdalom) rendelkező egyedeket. Az elmefilozófia nehéz kérdésének tehát részét képezik azok a kérdések is, hogy a szubjektív tapasztalatok miféle evolúciós előnnyel, evolúciós funkcióval bírnak, és mely fajoknak tulajdoníthatunk ilyeneket. A másik, a témával foglalkozó szerzőket határozott állásfoglalásra kényszerítő kérdés, hogy vajon lehetséges-e olyan mesterséges rendszereket (robotokat) legalábbis elvileg kreálnunk, amik szubjektív tapasztalatokat élhetnek át, és ha igen, milyen módon szerezhetünk erről tudomást. Egyszerűen fogalmazva: vajon lehetséges-e színérzeteket, éhséget vagy fájdalmat érző robotokat (mesterséges rendszereket) előállítanunk? A fizikalizmussal és funkcionalizmussal szemben a szubjektivitásra apelláló argumentumok értelmében ez a vállalkozás már
(az ún. Higher Order Thought-, HOT-megközelítéssel) ki is küszöbölhetők a szubjektivitással kapcsolatos súlyos nehézségek. A HOT-teória (legreprezentánsabb képviselői Dennett és Carruthers) szerint a tudatosság nem a szubjektív jelenségekre való koncentrálást jelenti, hanem a propozicionális attitűdökre vonatkozó különböző szintű reflektív propozicionális attitűdöket (pl. „Azt hiszem, hogy azt hiszem, hogy odakint esik az eső” vagy „Azt hiszem, hogy ő azt hiszi, hogy én azt hiszem, odakint esik az eső”). Az így felfogott tudatossággal természetesen nem merülnek fel a „magyarázati szakadék” és a „nehéz probléma” dilemmái. A Vulgo árnyaltan vázolja a tudatossággal kapcsolatos vitákat, és a magam részéről nagyon remélem, hogy egyéb szövegekkel kiegészítve azt itt prezentált szövegek egyszer önálló kötet formájában is megjelenhetnek. A Vulgo olvasói gyakran dicsérik a lap tetszetős megjelenését. Bevallom, én nem osztom maradéktalanul ezt a nézetet. A magam részéről inkább preferálnék egy puritánabb, a nemzetközi szakfolyóiratokhoz hasonlóbb és talán a tudományos standardokat illetően adekvátabb formát. A lábjegyzetek elhelyezése például gyakorta megnehezíti a főszöveg olvasását. Bizonyos szövegek, mint mondjuk Kalmár György esszéjének tekintetében ez a technikai megoldás helyénvalónak tűnhet, míg pl. Michael Tye írásának esetében már kevésbé. Azt a gyakorlatot viszont, hogy a publikált szerzőkről a szerkesztők fényképeket is közölnek, nagyon szimpatikus és korszerű megoldásnak tartom. Ez a tudatosan alkalmazott multimediális megoldás kitűnő példáját nyújtja annak, hogy az internet kihívásainak korszakában is lehet létjogosultságuk a megfelelően kivitelezett nyomtatott médiumoknak. Nemes László
DISPUTA Lépcsők
elvileg is igencsak problematikus. De ha nem tekinthetjük magunkat a természetes szelekció által programozott fizikai rendszereknek, akkor mik vagyunk? Mégiscsak a vallási vagy karteziánus tradíció dualizmusának volna igaza? Ezen a ponton – azt hiszem – világossá válhat, mennyire lényegi kérdéseket implikál a szubjektív tapasztalatok tulajdonításának újabban felismert problémája. Az általános és konkrét viták során elfoglalt pozíciókra értelemszerűen erősen kihat, hogy az egyes teoretikusok milyen elkötelezettséggel bírnak az egyes kérdésekkel kapcsolatban. Griffin, Bekoff vagy de Waal az evolúciós szempontokból kiindulva tagadja a szubjektivitással, fenomenális tudatossággal kapcsolatos kérdések kezelhetetlenségét, míg pl. Dennett a robotika híveként tekintve hajlik arra az álláspontra, hogy a szubjektivitás félrevezető elméleti problémákat vet fel. A Vulgo elmefilozófiai blokkja ezeket az újonnan felmerült dilemmákat taglalja. Fő forrásul a Journal of Consciousness Studiesban a kilencvenes évek közepén zajlott viták szolgálnak, illetve a kitűnő elmefilozófus Michael Tye egy, a kváliaproblémáról szóló tanulmánya. A szubjektív jelenségek tudományos megközelítésének lehetőségével kapcsolatos viták napjainkban is zajlanak – a Vulgo tudatosságblokkja kiegyensúlyozott képet fest az ellentétes álláspontokról. Joseph Levine bevezette a magyarázati szakadék fogalmát, David Chalmers pedig a könnyű és nehéz (Sutyák fordításában puha és kemény) problémák közötti distinkciót. A magyarázati szakadék kifejezés arra utal, hogy a fizikalista leírás képtelen magyarázatot adni a szubjektív jelenségekre. Chalmers pedig úgy véli, hogy az idegtudományi leírások elvileg könnyűeknek tekinthetők (a gyakorlatban persze nem), ezek azonban meglehetősen gyenge támpontul szolgálhatnak a szubjektivitás elméletileg is nehéz, ha nem reménytelen magyarázatához. Tye cikke további adalékokkal szolgál az érzetminőségek (kvália) tudományos hozzáférhetőségének nehézségeiről. A tudatossággal kapcsolatos filozófiai és tudományos vitákat tovább bonyolítja, hogy a szakirodalomban a fogalom alatt két különböző dolgot értenek. A szubjektivitással, érzetminőségekkel kapcsolatba hozható tudatosságot fenomenális tudatosságnak szokás nevezni, míg a propozicionális attitűdökre (pl. „úgy hiszem, kint esik az eső”) vonatkozó tudatosságfelfogás egészen más megközelítést nyújt, s ez egyben azt is jelenti, hogy a chalmersi nehéz kérdés által
63
DISPUTA Lépcsők
SZERKESZTÔK TALÁLKOZTAK
64
A Debrecen és a régió tudományos műhelyeinek nyilvánosságot teremtő Debreceni Szemlét 1993-ban indította el az MTA Debreceni Területi Bizottsága (mai nevén: MTA Debreceni Területi Központja), valamint a Debreceni Egyetem jogelődjét képező Debreceni Universitas. Mind az újraindulásban, mind az elmúlt 12 évfolyam folyamatos megjelentetésében a legnagyobb támogatást Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata nyújtotta. A Berényi Dénes vezette kuratórium és szerkesztőbizottság törekvése szerint a Debreceni Szemle az ugyanilyen címen 1927 és 1944 között megjelent folyóirat folytatójának tekinti magát, épít a századokon át kisugárzó debreceni szellem pozitív hagyományaira. A folyóirat – Debrecen városához és oktatási intézményeihez hasonlóan – feladatának tekinti a környező országok magyar tudományos műhelyeivel való rendszeres kapcsolattartást. A Szemle szerzői között rendszeresen megtalálhatóak a határokon túli magyar kutatók is. Ez a tény is motiválta azt az úttörő jellegű vállalkozást, hogy a Debreceni Szemle keretén belül találkozóra hívják az anyaországon kívüli magyar nyelvű tudományos folyóiratok szerkesztőit. A felhívásra négy országból 14 folyóirat szerkesztői gyűltek össze október 18-án a DAB székházában. A találkozó célja a tapasztalatcsere mellett a kölcsönös megismerés, a lehetséges együttműködési formák megtalálása volt. Berényi Dénes köszöntőjét követően először Gunst Péter főszerkesztő mutatta be a Debreceni Szemle eddigi történetét, a kuratórium és szerkesztőbizottság célkitűzéseit, szerkesztési alapelveit. Ezt követően a meghívott folyóiratok képviselői számoltak be elindulásuk történetéről, intézményi kapcsolataikról, szerkesztői koncepciójuk célkitűzéseiről, finanszírozási helyzetükről. A találkozó önmagában is igazolta azt a felismerést, hogy kívánatos a Kárpátmedencei magyar tudományos és oktatási intézmények rendszeres tapasztalatcseréje a kiadványok területén is, hiszen ez teszi lehetővé az eredmények széles körben való megismertetését. Az elmúlt években az MTA Magyar Tudományosság Elnöki Bizottsága számos programmal támogatta a hazai és határokon túli tudományosság egymásra találását, az együttműködés lehetséges formáinak kidolgozását. Ebben a folyamatban hagyományai, földrajzi fekvése, iskolaváros jellege miatt meghatározó szerepe lehet Debrecennek, amit hitvallásában maga a Debreceni Szemle is felvállal.