Hisztéria – Napló egy vámpírról 32. rész Nathan gyengéden ölelt magához, és testével óvott a rajongók sokaságában. Néhány biztonsági őr a segítségünkre sietett. Úgy tűnt, már ismerik Nathanielt, valósággal kimentettek minket a kamaszok gyűrűjéből. Tekintetem még mindig Casst kereste, de elnyelte a tömeg, mintha soha nem is létezett volna. Két őr felemelte nekünk a kordonnál a kifeszített szalagot, de képtelen lettem volna lehajolni, hogy átbújjak alatta. Minden egyes porcikám önállóan lüktetett, a fejem hasogatott, ráadásul az ütésektől égett is. Még a kocsmás sérülésem sem hevertem ki, erre most olyan voltam, mint aki beállt bokszzsáknak. A két férfi a lakókocsik felé terelt minket, így szerencsére eltakartak a sikoltozó kislányok elől. Megkönnyebbültem, amikor végre csak szorgoskodó stábtagokat láttam, és sötét mellényes őröket, akik a biztonság érzetét keltették bennem. Nathaniel éppen le akart ültetni egy kis kempingszékre, amikor észrevettem Robertet, aki abban a pillanatban lépett ki a lakókocsijából. Kék kockás inget viselt, és farmernadrágot. Ahogy tekintetem megállapodott az arcán virító hatalmas sebeken, fájó sóhaj csúszott ki a számon. - Uramisten! Nem hallhatta kétségbeesett hangomat, mégis rám pillantott, és szinte azonnal kővé dermedt. Egyetlen feszült másodpercig egymást bámultuk, mind a ketten a másik sérüléseit tanulmányozva, aztán futni kezdett felém, azzal az esetlen, kissé suta mozgásával, amivel máskor valószínűleg mosolyt csalt volna az arcomra. De most nem volt kedvem mosolyogni, mert még a lélegzés is csillagokkal festette be a szemem előtt elterülő mozgalmas vásznat. Nath-nek fogalma sem volt arról, miért merevedtem meg. Még mindig próbált leültetni a kis ülőalkalmatosságra, és gondterhelten igyekezett megfejteni tétovázásom okát. Csak akkor eszmélt fel, amikor Robert lefékezett előttünk, felverve a körülöttünk kavargó port. - Istenem, Lara! Jól vagy? Mi történt? Ki bántott? – zúdította rám aggódó kérdéseit, én pedig örültem, hogy a rajongók nem láthatnak minket. - Az arcod – nyújtottam ki a kezemet, és gyöngéden végigsimítottam a véres seben. – A rajongóid voltak? Miért nem védtek meg az őrök? Nem azért vannak itt? – motyogtam feszülten, és azon töprengtem, hogy ha őt ennyi biztonsági ember között is így elverték, milyen szerencsém volt, hogy élve megúsztam ezt
a kínos kalandot. Értetlenül nézett rám, akárcsak lakótársam, én pedig kimondhatatlanul ostobának éreztem magam, bár magam sem tudtam, miért. - Hogy én? De hiszen te… - makogta, aztán hirtelen megérintette saját, szétzúzott vonásait, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet. – Ez csak smink! A film miatt kellett, nem bántott senki. Engem nem – mondta, mialatt leguggolt elém, mert Nath végre lenyomott a székbe. – De téged… - Jól vagyok! – vágtam a szavába, hogy elkerüljem a sajnáljuk Laurát monológot. - Ők voltak? Ezért hitted rám is… A rajongóim? Ők tették ezt veled? – hadarta idegesen, miközben több stábtag is felénk indult. – Tudtam, hogy óriási hiba. A francba… Miért hagytam, hogy rábeszélj?! Én éreztem, hogy… - A táskám miatt volt. Ki akartak rabolni – hazudtam neki is, és máris eldöntöttem, hogy később sem mondom el neki az igazat. Már most bűntudatos képet vágott, nem akartam, hogy magát tegye felelőssé a helyzetért. Végül is ő figyelmeztetett, mindent megtett azért, hogy lebeszéljen erről az alibi hülyeségről, de én hajthatatlan voltam. Akkor persze még nem hittem, hogy ez megtörténhet velem… - Hívom a rendőrséget! – kapta elő a telefonját, de megfogtam a csuklóját, hogy megakadályozzam a mozdulat befejezésében. - Nincs értelme! Nem is láttam őket. Álarcot viseltek, és minden olyan gyorsan történt. De végül nem sikerült nekik – emeltem fel a táskámat mintegy bizonyságul. - Jaj, Lara! Ez annyira szörnyű! – torzult el az arca a fájdalmamtól, amit mintha maga is érzett volna. Két keze közé fogta a fejemet, olyan óvatosan, mintha az érintése veszélyt jelentene rám, és dühtől reszketve mérte fel a rajtam keletkezett károkat. Közben két férfi állt meg a közelünkben, és megzavarták Robert aggodalmaskodását. - Te jó ég! Mi történt? - Hívjak mentőt, hölgyem? – kérdezték szinte egyszerre. - Nem szükséges, rendben vagyok – motyogtam, bár máris érzékeltem a szememből kibuggyanó könnyeket. Nem a fájdalom volt az egyetlen, ami megindította újra a kristálycseppeket. Megalázó volt ilyen kiszolgáltatottnak látszani ennyi ember előtt. A stábból többen is körénk gyűltek, és kezdtem kiállítási tárgynak érezni magamat. - Ezt meg kell mutatni egy orvosnak – vélekedett szokatlanul határozott hangon Robert, és máris körülnézett, talán a doktort keresve tekintetével. - Egyet értek – bólogatott Nathan, bár én egyáltalán nem vágytam arra, hogy még egy idegen kerüljön az intim szférámba. Így is gyarapodott körülöttünk a tömeg, noha a rajongók semmit sem láthattak az egészből. - Nem kellett volna idejönnöm! – suttogtam halkan, egyre inkább szédülve és feszengve a helyzettől. - Jól döntöttél, hogy hozzám jöttél. Itt azonnal ellátnak – morogta maga elé
Robert, de nem nézett rám, még mindig kutatta a film készítőinek forgatagát. – Hol van a doki? – kérdezte végül valamivel türelmetlenebbül. A magasabbik férfi felsóhajtott. - Mindjárt szólok Zacknek, hogy kerítse elő. Addig is, talán bevihetnéd a kishölgyet a lakókocsidba. Nem hiányzik, hogy együtt lássanak vele, másfelől, idekint minden tiszta por. Nem kell kockáztatni, hogy felesleges kosz kerüljön a vérző felületekre. - Igen! Igaz! Nem maradhatsz idekint – állt fel Robert elfoglalt arccal, és máris a derekamhoz nyúlt, hogy felsegítsen a székről. Szemeit továbbra is végigjáratta a forgatási helyszínen. – Bezzeg, ha én sérülnék meg, egy pillanat alatt ellátnának! – mérgelődött, mire az alacsonyabbik idegen vette át a szót. - Ne aggódj, Rob, egy perc, és előkerítjük. Talán azért, hogy alátámassza szavait, gyorsan átfurakodott a most már terebélyesre duzzadt embergyűrűn, és eltűnt a szemünk elől, ahogy a másik férfi is tette. Most újra hárman maradtunk a kíváncsiskodók között. - Minden rendben lesz – emelte végre rám a tekintetét a vámpírfiú, miközben felsegítettek. - Hát persze, hogy rendben lesz. Nem szereztem halálos sebeket! Hamar kiheverem – állítottam határozottságot színlelve, csak hogy végre abbahagyják a felesleges nyavalygást. Már tényleg megbántam, hogy nem hagytam Cassnek, hogy segítsen. Talán haza vitethettem volna magam. Igen, valószínűleg akkor jártam volna a legjobban! De már késő volt, mert két idegesítően aggódó pasi kezei közül esélyem sem volt meglépni… Robert bekísért abba a lakóbuszba, amiből ő szállt ki, mikor megpillantottam. A jármű meglepően elegáns volt belülről, noha nélkülözte a felesleges luxust. Ahogy beléptünk, azonnal a fő lakórészben találtam magamat. Szemben egy asztalt láttam, amit ráadásul fel lehetett hajtani, balra volt egy ágy, bár úgy tűnt, nem alvásra használják, inkább csak ücsörgésre. Láttam még szekrényt – sosem hittem, hogy egy lakóbuszban lehet ilyesmi -, és fotelt is. Utóbbi egy pillanat alatt alám került, miközben Robert atyáskodóan tornyosult fölém. - Hozok neked inni valamit, és… és… nem is tudom, mit kéne tennem! – állapította meg csalódottan, miután rájött, hogy az ital az egyetlen, amit felajánlhat nekem. – Kérsz esetleg fájdalomcsillapítót? Keríthetek neked, mindjárt jövök – kezdte, és indult volna az ajtó felé, de elkaptam a karját. Egyetlen dologra vágytam, arra, hogy becsukja az ajtót, és kizárja a külvilágot. - Nem lehetne, hogy csak velem maradsz? – kérdeztem halkan. Meglepetten nézett rám, aztán a háta mögé pillantott. Bár nem láttam lakótársamat, tudtam, hogy ő áll a lépcsőnél. - Szólnál, ha megjön az orvos? – kérdezte még mindig kifelé bámulva. - Persze! Aztán hazaviszem – hallottam Nath hangját. - Megvesztél? Csak nem gondolod, hogy ilyen állapotban elengedem? Már megbocsáss, Nathan, de innen vagy mentővel távozik, vagy velem és a testőreimmel. Kizárt, hogy…
- Robert – vágtam a szavába a lehető legmeggyőzőbb hangomon -, erre semmi szükség, igazán! Megsérültem, fáj is, de nem lesz könnyebb attól, hogy te viszel haza. Ezzel szemben minden tervünket felborítanád. - Most komolyan a terveinkkel érvelsz? – kérdezte elsápadva. – Szerinted érdekelnek a terveink, amikor úgy nézel ki, mint Mike Tyson egy kiadós bunyó után? Őszinte leszek hozzád, Lara! Magasról leszarom a terveinket! Meglepett a szóhasználata, mert általában nem alkalmazott efféle kifejezéseket, de láttam az arcán, hogy komolyan felháborodott azon, amit mondtam. Biztos voltam benne, hogy valahol mélyen érzi, hogy nincs rendben a sztorim. Talán nem is volt tudatában saját gyanakvásának, mégis túlságosan oltalmazó volt ahhoz, hogy ne érződjön ki némi bűntudat a viselkedéséből. Mindenesetre nem állt szándékomban megbeszélni vele a történteket. Most, hogy ránézve én is egy összevert arcú fiút láttam, kicsit könnyebb volt elviselnem a rám szakadó együttérzését. Kicsit tényleg olyan volt, mintha szolidaritana velem. Amíg duzzogott egy sort a felemlegetett közös elképzeléseink miatt, Nath ránk csukta az ajtót – talán beletörődve Robert szavaiba -, én pedig próbáltam összeszedni magam, és megszabadulni a könnyeimtől, amik szakadatlanul özönlöttek feldagadt szememből. Leült a velem szemben elhelyezett ágyra, és félig-meddig sértetten vizsgálgatott. - Nem izgat az alkunk – mondta végül némi habozás után. – Most nem! - Nem tehetsz semmit értem, és nem is azért jöttem, hogy túldramatizáljuk a helyzetet. Jól vagyok! Fáj mindenem, de nincs semmi olyan bajom, amin egy pohár gin, és egy jó forró fürdő ne segítene. Csak aludnom kell egy nagyot. Holnapra… - Bla bla bla – morogta morcos hangon. Arcára kiült egy már jól ismert grimasz, és szinte undok kifejezéssel méregetett. Egyik keze sebesen eltűnt a hajában, majd ujjai nyomán égnek meredő tincsekkel felsóhajtott. – Nem veszem be, hogy csak karcolás, és hogy sokkal rosszabbul fest, mint amilyen. Rémesen nézel ki, legalábbis, ami a sérüléseidet illeti, és megállás nélkül könnyezel. Szóval bárhogy is nézem, igenis súlyos, és… - Oké! Tényleg kiábrándítóan érzem magam, de nem leszek jobban, ha te viszel haza. Nathaniellel szeretnék menni, útközben beugrani egy patikába, és otthon elnyúlni az ágyamon. Holnap pedig fel sem kelek! - Rendben, akkor holnap nálad töltjük a napot – közölte komor hangon, és már halászta is elő a mobilját. - Azt hittem, elutazol holnap – jegyeztem meg döbbenten. Vádló, sőt, egyenesen feldúlt tekintettel nézett rám. - Csak nem gondolod, hogy itt hagylak ilyen állapotban? Nem ismersz még engem! – Az utolsó mondat egyenesen haragos volt. Egy pillanatig szótlanul ültem, és képtelen voltam magyarázatot találni arra, mitől lett olyan ingerült. Nem tartozott értem felelősséggel. Ha tudta volna az igazat, akkor is indokolatlannak tartottam volna ezt a fajta atyáskodó magatartást.
- Szerződésed van – mutattam rá, próbálva megőrizni higgadtságomat, mire ismét sóhajtott, a telefont ideiglenesen a combjára tette, és a szemembe nézett. - Lehet, hogy a nyilvánosság felé megjátszott lesz a kapcsolatunk, de a valóságban barátok vagyunk. És a barátok ott vannak egymásnak, ha baj van. Ha most elmennék, az olyan lenne, mintha csak akkor akarnék a barátod lenni, amikor kényelmes számomra is. Szükséged van rám, tehát itt maradok, amíg jobban nem leszel. Remélhetőleg egy hét múlva már nyugodtan elmehetek. - Be fognak perelni, ha megszeged a szerződésed – meredtem rá döbbenten. Megvonta a vállát, és kissé szomorúan nekitámasztotta a hátát a lakóbusz oldalának. - Van ügyvédem… - Ez nevetséges! Nézd, Robert! Nagyon kedves tőled, hogy így törődsz velem, de értelmetlen volna ilyen kellemetlen helyzetbe hozni magad miattam. Nathan itt lesz, és vigyáz rám, ő nagyon ért ahhoz, hogyan kell szanaszéjjel kényeztetni egy nőt – ha lehetne ebből diplomát szerezni, neki képzés nélkül nyomnák a kezébe. Az elkövetkező mintegy egy hónapban olyan lesz a szobám, mint egy virágos kert, annyi bonbont fog belém tömni, hogy minimum öt kilót hízok majd, és nagyjából úgy bánik majd velem, mintha éppen haldokolnék. Még pisilni is csak felügyelettel enged majd ki. Tudom, mert ismerem jól, és nem ez lesz az első eset, hogy ő fog ápolni. - Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy míg én Vancouverben forgatok, te itt sínylődsz – motyogta nyúzott hangon. - Én rendben leszek, Robert. Tényleg! - Olyan lenne, mintha én egy mentőhajón buliznék, miközben a barátaim az életükért küzdenének a nyílt tengeren. Ez… ez… ez egyszerűen… Bár pokolian fájt, letérdeltem előtte, és megfogtam mindkét kezét. Keserűen meredt a busz padlójára. - A hősök a helyes úton járnak, és te tudod, hogy egyedül kell megtenned ezt az utat. De mikor visszatérsz, én itt várlak majd, gyógyultan, lelkesen, és készen arra, hogy együtt lépjünk a nyilvánosság elé. De ha attól jobban érzed magad, minden nap beszélhetünk majd a neten keresztül, vagy telefonon. És bármikor rám csöröghetsz… Láttam rajta, hogy még nem nyertem meg a csatát, de már megingattam korábbi elhatározásában. Ez is valami… Néhány percig még elvoltunk a lakóbuszban. Hogy eltereljem a figyelmét, kifaggattam néhány olyan titokról, amiket nem szabadott volna megosztania velem. Ilyen volt az éppen forgatott film története, és a szereplők jellemrajza – legalábbis, ahogy Robert látta őket. Éppen arról beszélt, hogy a filmbeli partnerét alakító Emilie milyen kedves és vicces lány – úgy tűnt, igazán a szívébe zárta New Yorkban tartózkodása során -, amikor kopogtattak. Robert kitárta az ajtót, bár kissé gyanakvón, majd félre állt, mikor megpillantotta a magas, vékony, már-már csontos férfit, aki divatjamúlt szemüveget, és tweedzakót viselt.
- Üdvözlöm, Mr. Pattinson. Hogy érzi magát? – kérdezte az idegen furcsa angolsággal, miközben belépett a kis busz immár zsúfolt légterébe, és megállt közvetlenül az ajtóban. Robert behúzta a halkan csukódó nyílászárót, és megköszörülte a torkát. - Én jól vagyok, a hölgy szorul segítségre. - Igazából nem szorulok rá – vetettem közbe ideges mosollyal. A férfi barátságosan vett szemügyre, aztán ismét a vámpírfiúra szegezte tekintetét. - Jobb volna, ha kettesben hagyna a beteggel. Ki akartam kérni magamnak a beteg jelzőt, de nem volt rá időm, mert az ifjú titán háborogni kezdett. - Igazán nem fogok zavarni, de én… - Mr. Pattinson, kérem! – szakította félbe az orvos feltartott kézzel. – Én sem lábatlankodok a forgatás közepén a felvétel helyszínén. Vegye úgy, hogy ez most az én színpadom, ahol önnek nem jut szerep. Kérem, fáradjon ki a színházamból, és majd visszatérhet, ha bemutatjuk a darabot! Robert olyan arcot vágott, mintha egy beszélő zebrával állna szemben, de végül megfordult, és kicsörtetett a lakókocsiból – nagyjából olyan erővel, ahogy egy vaddisznó tenné egy kiadós verekedés után. Hangosan becsapta az ajtót, és duzzogó kisfiú módjára morgolódott közben. - Bocsásson meg miatta. Kicsit aggódik – vettem magamhoz a szót valamivel vidámabban. Tetszett, hogy a tinik bálványa ennyire szívén viseli a sorsomat. - Utoljára hetvenhatban láttam ilyen túljátszott távozási jelenetet, amikor a feleségem nem kapta meg születésnapjára az áhított sarkiróka bundát. Jó sokáig bűnhődtem miatta – mosolyodott el emlékeit felidézve a doktor. - Mindig sajnáltam szegény állatkákat, akiket csak a divat miatt gyilkolnak halomra – jegyeztem meg letörölve száradó könnyeimet. - Magam is ellenzem a felesleges állatkínzást, ezért kapott az asszony végül műszőr bundát. Az sem volt olcsó, és sosem vette fel. Azt mondta, ezzel megerőszakolná a divatot. Talán ez volt az egyik lépcsőfok a válásunkhoz vezető feljárón. - Igazán sajnálom – mosolyogtam, mialatt letette a kis fekete táskáját egy asztalkára, ami a fotel mellett állt. Felpattintotta az ósdi táska pattentját, és feltárult előttem egy mini rendelő teljes felszerelése. - Ne sajnálja, a második házasságom valamivel jobban sikerült. Elárulja, mi történt önnel? – váltott témát a szemüvege mögül vizsgálgatva az arcomon pulzáló duzzanatot. - Megtámadtak. Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – motyogtam. - Engedje meg, kedvesem, hogy ezt én döntsem el. Kettőnk közül én szereztem diplomát gyógyításból. Legalábbis feltételezem, hogy kegyed nem kolléga. Egyébként Doktor Milton a nevem. Bradley Milton. Ami azt illeti, nem voltak túl kegyesek hozzám a szüleim. Borzalmas név… Talán csak azért csinálta, hogy oldja bennem a feszültséget, de az is lehet, hogy tudatában sem volt annak, hogy szívélyes modora, és közvetlen,
személyeskedő megjegyzései nyugtatóként hatnak a pácienseire. Fájdalom cikázott át az arcomon, mikor mosolyogni kezdtem. Azonnal grimaszba fulladt a próbálkozásom. - Az én nevem Laura Richter, és igen kegyesek voltak hozzám a szüleim, hogy olyan nevet választottak számomra, amit máig nagyon kedvelek. Nem mosolygott, de megőrizte az arca azt a szokatlan, belülről jövő melegséget. Tekintetéből jóindulat és együttérzés áradt. Amíg tanulmányozta az arcom sérüléseit, próbáltam elterelni a figyelmemet valamivel. Először fekete keretes, ovális szemüvegét bámultam, aztán a halántékán őszülő hajszálakat. Meglepett, hogy korához képest mennyire fiatalosnak látszik. Úgy saccoltam, hogy hatvan és hatvanöt év közötti lehet, de mozdulatai gyorsak és ruganyosak voltak, az arcán alig láttam ráncokat, és a haja is csak oldalt váltott deresbe, ráadásul dús volt, fekete, és viszonylag hosszú. Végzett az orrom körüli bedagadt rész tanulmányozásával, ezért megkért rá, hogy húzzam fel a felsőmet. Nem szívesen tettem, nem azért, mert szégyenlős lettem volna előtte, végül is mégiscsak orvos volt, inkább csak idegesített, hogy valaki más is látni fogja az újonnan szerzett sebeimet. - Ez egészen szörnyű – jegyezte meg finoman végigtapintva a máris kékülő felületeket. A hasam megrándult, mikor megérintette a fájó pontokat, a bordáim iszonyatosan sajogtak, az oldalam pedig hasogatni kezdett, ahogy áthaladt rajta a tíz gyengéd ujj. – Hányan voltak a támadói? - Nézze, Dr. Milton. Nagyra értékelem, hogy törődik velem, de nem tartozom a stábhoz, nem kell rám vesztegetnie az idejét. Azért vagyok itt, mert… - Nem tartozik a stábhoz – ismételte meg félmosollyal az arcán, ami még jobban megfiatalította egyébként is ifjúnak ható vonásait. – Tudja, kedves Ms. Richter, én nem arra esküdtem fel, hogy az éppen aktuális film stábjának tagjait meggyógyítom. Azért lettem orvos, mert úgy hiszem, kötelességem mindenkinek segítő kezet nyújtani, ha módom adódik rá. Erre tettem fel az életemet, ezért van mindössze egy gyermekem – aki nem is beszél velem, mert szerinte sosem fordítottam elég figyelmet a nevelésére a betegeim miatt, amiben megjegyzem, szerintem is igaza lehet. Ezért nincsen most már feleségem, ezért költöztem nagy villa helyett kis tengerparti házba, ezért nem járok szórakozni, csak konferenciákra és orvosi találkozókra. Az én életem a gyógyítás, és mindent erre tettem fel. Semmi más nem érdekelt, és bár már tudom, hogy micsoda áldozatokat hoztam ezért, úgy vélem, késő megbánnom, hogy feladtam azokat a dolgokat, amik most már hiányoznak az életemből. Szóval higgye el, kedvesem, hogy a legkevésbé sem érdekel, hogy kegyed miként kerül ide, és hogy van-e egyáltalán létjogosultsága arra, hogy itt legyen. Ami engem illet, akkor fogok innen távozni, ha a lehetőségeimhez képest mindent megtettem önért, mert ha most itt hagynám anélkül, hogy ellátnám, azzal meghazudtolnám önnön áldozataimat, amiket az orvoslás érdekében hoztam. Lenyűgözötten tátottam el a számat. Igazán meggyőzött arról, hogy jobban
teszem, ha felhagyok a tiltakozással. Készségesen engedtem, hogy újra végigtapogassa a bordáim vonalát, törést, vagy repedést keresve rajtuk. - Végeztünk? – kérdeztem, amikor végre felállt. - Mindenképpen szükséges egy röntgen felvétel a bordáiról. Emellett a sérülések súlyossága alapján nem zárhatom ki a belső vérzés eshetőségét sem. Szeretném, ha befáradna velem a kórházba, ahol dolgozom. Ígérem, nem tartom ott tovább a szükségesnél. - Muszáj? – sóhajtottam lebiggyesztett szájjal. Dr. Milton bólintott, majd feltolta orrára a már lecsúszott szemüvegét. – Most mindjárt elindulhatunk, ha megfelel önnek, kisasszony. Nem örültem a dolognak, de nem láttam értelmét újra lázadozni. Az igazat megvallva Dr. Milton az a fajta ember volt, akinek szívesen vettem a társaságát, és közben rájöttem arra is, hogy ha vele megyek, Robert talán végre megnyugszik, és letesz arról, hogy miattam lekésse a következő forgatást. Nem hagyhattam, hogy több száz ember miatta várakozzon feleslegesen Vancouverben, nem beszélve arról az anyagi veszteségről, amit ez a stúdió számára jelentene. - Hát jól van. Csak beszélnem kell a lakótársammal, ha nem gond, elkísérne ő is. - Természetesen nem probléma – bólintott. Szerző: Audry A történet további fejezeteit a http://sajatszavak.com/ -on tudod elolvasni.
