HEVES VÁRMEGYE IGAZGATÁSTÖRTÉNETE A KÖZÉPKORBAN ÉS A TÖRÖK HÓDOLTSÁG IDEJÉN

HEVES VÁRMEGYE IGAZGATÁSTÖRTÉNETE A KÖZÉPKORBAN ÉS A TÖRÖK HÓDOLTSÁG IDEJÉN 1000–1686

Szerző BÁN PÉTER

A királyi megye, a várispánság és nemesi megye a középkori Magyarországon. Heves vármegye kialakulása. Szervezete és intézményei 1526-ig I. (Szent) István nevéhez kötődő és utódai által is folytatott államalapító tevékenységgel párhuzamosan folyt a magyarság nyugati (római) keresztény hitre térítése, és így a feudális államszervezet kiépítése szorosan összefüggött az egyházi intézményrendszer létrehozásával. Az állami és egyházi fejlődés közötti kölcsönhatás nemcsak legfelső szinten működött – például a megkoronázott király és esztergomi érsek, illetve jogi írásbeliség (törvények, oklevelek) és a latin nyelvben jártas papság viszonylatában –, hanem a királyság és egyház vidéki, helyi szervezeteinek összekapcsolódásában is megmutatkozott. Szent István első törvénykönyve szerint „legyenek egyetértőek az ispánok és a bírák a főpapjaikkal az igazságnak az isteni törvény parancsai szerint való kiszolgáltatásában”, az ispán a helyi pappal (presbiter) együtt tartassa be a vasárnapi munkaszünetet, s ők utasítsák a falubírákat a templomba járás felügyeletére. Az első tíz püspökségnek (episcopatus, dioecesis) ha természetes határai voltak, azok rendszerint egybeestek a területükön létrejött vármegyék szélső határaival, így például a Zagyva folyó az egri egyházmegyének és Heves vármegyének egyszerre képezte a nyugati határvonalát. Az egyes püspökségen belül azonban eleinte nagyon eltérő számban került sor a királyi megyék megszervezésére. A Dunántúl egyházmegyéi négy-négy vármegye területét foglalták magukba, a keleti országrészeken viszont van, ahol a történeti kutatás egy püspökségben csak egy nagy korai vármegyét feltételez (például Csanád, Bihar esetében), Észak-Magyarország két hatalmas egyházmegyéjében (esztergomi érsekség, egri püspökség) pedig a legrégibb fennmaradt adatok mindegyiknél négynél mindenképpen több korai vármegye meglétét valószínűsítik. A középkori egyházi és világi intézményi szerveződés szoros kapcsolatát bizonyítja az a tény is, hogy számos vármegye (comitatus, provincia, parochia) neve – sőt gyakran területe is – szoros megfelelést mutat az 1100 tájától a 14. századig kialakuló főesperességekével, amelyek a püspökségeken belüli egyházkormányzati kerületek voltak a plébániák felett. Ennek előzménye és oka, hogy ahol az államszervezéskor ispáni vár állt, ott keresztelőegyház létesült, amelynek papját eleinte presbiternek nevezték, de ahogy nőtt a templomok száma, úgy emelkedett rangban paptársai fölé, s nyerte el előbb az archipresbiter, majd az archidiaconus (főesperes) címet. Ha pedig egy püspökség területén később szerveződtek új megyék, akkor ez általában új főesperességek kiformálódásával járt együtt. Másfelől: ha egy korai ispáni központ körül utóbb eltűnt a várbirtok, illetve nem alakult ki önálló megyeszervezet, a főesperesség ennek ellenére gyakran, tradicionálisan továbbélt mint egyházi intézmény. A királyi vármegyék előképét vagy a honfoglaló törzsek vagy a nemzetségek által elfoglalt szállásterületek képezték – hogy melyek és hol, ez vitatott történetírásunkban – oly módon, hogy Géza fejedelem és István király a nekik ellenálló, illetve behódoló vezérek területeinek nagy részét kisajátítva királyi várispánságokat (és még a királyi udvar eltartását szolgáló birtokokat) hoztak létre. Ezekben a szolga jogállású várnép (civilis, castrensis) ún. századokba és tizedekbe szervezve agrár- és kézműves termékekkel látta el a helyi várakat, illetve azok katonaságát és tisztikarát, a várjobbágyokat (jobagiones castri). A várispánsági hálózaton kívül Szent István egy másik, nagyobb területű helyi kormányzati intézményt, a királyi megyét is létrehozta, amely – helyi igazgatási szempontból – a királyi várbirtokokon kívül az uralkodóhoz hű törzs- és nemzetségfők, a külföldről származó nagyurak és a királynak közvetlenül katonai szolgálatot teljesítő vitézek (milites) magánbirtokait, valamint az egyháznak adományozott birtokokat is magába foglalta. Míg a várispánságok földjei szórtan helyezkedtek el, sőt néha más megyékben is feküdtek – ezért nem is mindegyikük körül alakult ki vármegye –, ugyanakkor a királyi megyék területe körülhatárolt egységet képezett, amely közigazgatási és bíráskodási vonatkozásban szintén az ispán – mint megyésispán – hatáskörébe tartozott. A szláv eredetű „megye” szó eredetileg az ispáni vár határát jelentette, „vármegye” szóösszetételben azonban tágabb, területi igazgatási értelmet nyert, míg a várispánság funkciója elsősorban a királyi várföldekre alapozott katonaság fenntartása volt. A két intézmény a 11. században még nem állt távol egymástól; mindkettőt leggyakrabban comitatus-nak írták latinul, és a királyi megye bázisintézménye valójában a várispánság volt. A vármegye székhelyéül ugyanis szintén az ispáni vár szolgált, és a királyi megye nem rendelkezett a várispánsági személyzettől független tisztviselői karral, hanem ez utóbbi látta el a vármegyei gazdasági, közigazgatási, bíráskodási, katonai, rendészeti feladatokat is. A várispán (comes castri) egyszersmind megyésispán (comes comitatus, parochialis, provincialis) volt, akit a király nevezett ki

meghatározatlan időre, s 1290-ig akár a szolgarendűek közül is kiemelhette. Az ispán vezette hadba a vár katonaságát, s eredetileg ő volt a megye legfőbb bírája. Idővel ítélkezési joga korlátlanul csak várnépek felett érvényesült, mert az egyházi és világi földesurak sorra mentességet (immunitast) szereztek a megyésispáni joghatóság alól. Súlyos bűntettekben halálos ítéleteket azonban az egész megyében az ispán hozott. Jövedelme a várnépek adóinak, a vám-, vásár- és bírságpénzeknek ⅓ része volt, és a várnépek tartották el szállásadó címen, kíséretével együtt. Az ispánnak alárendelt rangosabb tisztségviselők a következők voltak: az udvarispán (comes curialis), mint az ispán általános, de főként bírósági helyettese, a katonai vezetést ellátó hadnagy (maior exercitus), a vár élén álló várnagy (maior castri), az ún. csőszök – parancsok kihirdetői, végrehajtói, börtönőrök – elöljárója (maior praeconum), a határvármegyékben az őrök parancsnoka, az őrnagy (maior speculatorum), továbbá a tizedekbe, századokba osztott várnép élére állított száznagy (centurio). Ezek a tisztek a várjobbágyok közül kerültek ki, akiket fejenkénti hadkötelezettség terhelt, de segédkeztek az ispán közigazgatási és bírói teendőinél is (vizsgálatok, határjárások, tanúskodások stb.). Szolgálataik ellenértékeként a várbirtokokból egyes részek haszonélvezeti joga illette meg őket, de e földeknek nem voltak teljes jogú birtokosai (a vártól nem idegeníthették el azokat). Az ún. billogosok, akik eredetileg királybírák, azaz vidéki ítélkezésre és idézésekre kiküldött, királyi ércpecséttel (billoggal) rendelkező önálló bírák voltak, a 12. század folyamán a megyésispánok bírótársaivá váltak, majd 1240 körül ezt a szerepüket is elvesztették. A 13. században a várispánság és vele együtt a királyi vármegye válságos helyzetbe került, részben a földvárak leértékelődésével a tatárjárás tanulságai alapján, főként azonban a királyi várbirtokok nagymérvű eladományozásával, az egyházi és világi földesuraságok immunitas jogainak terjedésével, aminek következménye a királyi megye szervezetének a nemesi megyével történt felváltása lett. Az átalakulás társadalmi hátterét a megyében saját birtokkal rendelkező, 1211-től kezdve nemes (nobilis) állapotra törekvő királyi szerviensek (servientes regis) és az eladományozott várföldekből részesülni képes, illetve nemességet szerző várjobbágyok felső rétege biztosította. A szolgálati birtokát vesztett várjobbágyi csoport és a várnépek többsége magánföldesúri függésbe került, jobbágyparaszti állapotba süllyedt, végül egy töredékük maradt a 14–15. században is változatlanul királyi hatalom alatt. A 13. század utolsó harmadában – vagy ahol a tartományuraságok gátolták fejlődésüket, ott Károly Róbert konszolidált uralkodása idején – országszerte kialakult nemesi vármegyék területileg többnyire megegyeztek a korábbi királyi megyékével. Előzménye a királyi szerviensek, illetve a birtokos nemesek egy-egy megyére kiterjedő közösségének és választott testületeinek (universitas vagy collegii nobilium) létrejötte volt, illetve az a törekvésük, hogy saját ügyeikben maguk bíráskodhassanak (elsőként a zalai szerviensek Kehidán 1232-ben kelt oklevelükben). A tatárjárás után egyes megyékben fel is tűntek a választott szerviensbírák (iudices servientium), de ítéleteik érvényesítéséhez nem rendelkeztek elegendő erővel. Változás feltehetően az 1267-es esztergomi országos gyűlésen történt fellépésük nyomán következett be; 1268-ban Somogy, Zala és Veszprém megyében a megyésispán és a választott nemes bírák együttesen ítélkeztek, és ez utóbbiakat 1273-tól már latinul iudex nobilium (rövidítve: judlium), 1404-től magyarul szolgabíró névvel is illették. Ekkortól beszélhetünk nemesi megyéről, amely elkülönült a királyi várszervezet maradékától. A nemesi vármegye egyfelől a területén birtokkal rendelkező nemesek (nobiles comprovinciales) rendi jellegű önkormányzati intézménye volt, másrészt azonban továbbra is szolgálta a királyi hatalom helyi érvényre juttatását. A megyésispánt – akinek főispán (supremus comes) titulusa a 15. században már felbukkant, de elterjedtté csak a következő században vált –, a király nevezte ki, és emellett gyakran országos főméltóságot is viselt. Különösen ilyen bárói rangú személyekre volt jellemző, hogy egyszerre több megye ispánságát betöltötték, másfelől viszont lehetett egyazon megyének egyidejűleg több ispánja is. A 14. századtól az ispánok számára elsősorban ún. honor-t jelentett tisztségük, azaz a teljes megyebeli királyi és várjövedelem őket illette. Ezért és gyakori udvari, diplomáciai, katonai stb. lekötöttségük miatt a 13. század végétől megjelenő helyetteseik, az alispánok szerepe egyre nőtt a megyékben. Az alispánt (vicecomes) a főispán nevezte ki a tőle személyesen függő familiárisai közül, aki várnagyi vagy gazdatiszti (officialis) teendői mellett a megye irányítását is ellátta ura képviseletében. A köznemesség csak a Jagello-korban érte el, hogy a főispánok a megyében tekintélyes birtokosok közül válasszák helyetteseiket (1486: 60. tc., 1492: 80. tc.), később pedig azt, hogy az alispán kinevezéséhez a megye nemességének hozzájárulása lett szükséges (1504: 2. tc., 1548: 70. tc.). A vármegyei jegyző (notarius) tisztsége – 1400 tájától – a

korszakban szintén a fő- vagy az alispán személyéhez kötődött, azaz nem tartozott a választott tisztviselők közé. E latin írástudást és gyakorlati jogismeretet kívánó hivatalra a 16. századig többnyire kolostori és káptalani hiteleshelyek jegyzőit alkalmazták, méghozzá a középkorban nem állandóan, éves folyamatossággal, hanem leginkább egyes szükséges esetekre (pl. a vármegyei törvényszékek működésének időszakaira). A nemesi vármegye évente választott tisztségviselői a középkorban csak a szolgabírák és az esküdt ülnökök (iurati assessores, összevontan: jurassor), valamint az országgyűlési követek voltak. A szolgabírák főként a megyei bíráskodásban játszottak szerepet az alispán mellett, amellett peren kívüli eljárásokban (határjárás, birtokba iktatás stb.) önállóan jártak el. Közigazgatási funkcióik közül legfontosabb az adószedésben való közreműködésük volt; ennek kapcsán formálódtak ki a szolgabírói járások (processus) az 1330-as évekre. A szolgabírák és a járások száma általában négy volt megyénként, Erdélyben és eleinte más vármegyékben is csak kettő. Túlterheltségük miatt a 15. században törvények kötelezték őket hivataluk vállalására, és bizonyára ugyanezért és ekkoriban került sor helyettes alszolgabírák (vicejudlium) megválasztására is. Az esküdtek (ún. derék emberek) első ízben 1440-től jelentek meg mint a szolgabírák a segítőtársai, másik feladatuk a vármegyei ítélkezésben való részvétel lett; az 1486: 8. tc. 8–12 esküdt ülnök mint megyei törvényszéki bírótárs választását írta elő. A nemesi vármegye legfontosabb feladatai a középkorban igazságszolgáltatási jellegűek voltak, közigazgatási funkciói lényegében a törvények, rendeletek, parancsok kihirdetésére és az adószedésre korlátozódtak. A későbbi megyegyűlés latin neve, a congregatio generalis (közgyűlés) bíráskodási intézményt takart, ahol a nádorispán (palatinus, comes palatii) vagy helyettese elnökletével egy vagy több vármegye nemességének jelenlétében valamely szabadtéri helyszínen súlyos bűntettekben (rablás, gyújtogatás, oklevél-, pénzhamisítás stb.) és polgári perekben (pl. birtokügyekben) ítélkeztek. 1291-től ezeken jelen kellett lenniük a megyésispánoknak, a szolgabíráknak, s még 12 választott esküdt képviselte a vármegyét. Nádori közgyűlésekre (congregatio palatinalis) 1342-től már csak királyi parancsra kerülhetett sor, a 15. században azután megritkultak, mígnem az 1486: 1. tc. megszüntette őket, és a közbűntettek megítélését a megyék hatáskörébe utalta. A középkorban a megyei törvényszék (sedes iudiciaria, röviden: sedria) volt a legfontosabb nemesi vármegyei testületi szerv. Viszonylag sűrűn, rendszerint kéthetente ülésezett, ritkán a főispán, inkább az alispán elnökletével, a szolgabírák és az esküdtek részvételével, de jelen lehetett az ítélőszéken minden megyebeli nemes. Helyszíne nem volt állandó, de jellegzetesen forgalmas helyekre és vásáros napokra hívták össze. Pallosjoggal rendelkezett, de a birtok- és hatalmaskodási perek már az országos nagybírák elé tartoztak. A főurak gyakran szereztek mentességet hatásköre alól, bár ezek többségét 1486-ban formálisan eltörölték. A sedrián hirdették ki a felsőbb utasításokat, itt választották a tisztviselőket és a rendi országgyűlésekre – legkésőbb 1385 óta választott – általában négy követet is.1 A magyar történetírás 150 éve egyetért abban, hogy Szent István nem szervezett önálló Heves vármegyét, hanem egy nagy területű Újvár megyét (comitatus Novi Castri, illetve Nove Civitatis) hozott létre, mely három későbbi megye – Abaúj, Heves és Sáros – területét foglalta magába, s amelynek központja a Hernád középső folyása mentén felépített Abaújvár földvára volt. Ez nyilvánvaló összefüggésben állt az Abák itteni széles (csak a közbeékelődő Borsod megye Tisza-menti részénél elkeskenyedő, utóbb a régiót kettészelő), de főként igen hosszú félkörben elterülő uralmi sávjával. Az Aba vezéri szállásterület északkeleten a Tarca és Hernád kárpáti forrásvidékénél kezdődött, s dél felé a Tisza középső szakaszáig, sőt az Eger-patak torkolatvidékétől a Berettyó mocsárvidékéig, illetve a Zagyva-torkolatig a tiszántúli ún. kemeji részekre (partes Kemey) is áthúzódott, majd nyugat-északnyugat felé fordulva egészen a Zagyváig terjeszkedett, magába foglalva a Mátrát és annak előterét is. A kutatói nézetellentétek döntően abban jelentkeznek, hogy az Abáknak honfoglaláskori elődei (Anonymusnál Ed és Edemen) már Árpádtól megkapták-e ezt a régiót mint a magyarsághoz csatlakozott és határvédő funkcióval ide telepített kabarok vezérei, avagy eredetileg 1

A középkori megyetörténeti összefoglaláshoz felhasznált szakirodalomból csak a legfontosabbakat és az újabbakat soroljuk fel. – Bilkei; Csukovics; Engel–Kristó–Kubinyi 1998. 104–107., 144., 228–230., 248–249, 349–351. p.; Györffy 1977. 177–232., 316–331. p.; Korai m. tört. lex. 103–104., 146–147., 180., 188–193., 202– 203., 244., 317–319., 358–359., 450., 484., 538–539., 710–716., 727–729. p.; Kristó 1988. 21–235. p.; Kristó 1998. 101–111., 132–133., 149–152., 206–211., 221., 233–241. p.; Mo. tört. 1. 769–789., 819–823. p.; Szántó 312–315., 393–411. p.; Szűcs 130–136. p.; Török 2002. 29–63., 162–172. p.

Árpád törzsének szálláshelye volt, és Pata vezér, illetve leszármazottja, Aba Sámuel csak Géza fejedelem és István király idején nyerték el a térség feletti territoriális hatalmukat. Az viszont bizonyos, hogy a Tisza bal partján fekvő Kemejnek az abádi rév környéki területét egy 965 után ide menekült besenyő törzs szállta meg, élükön Tonuzoba nevű vezérükkel. A megyék kiformálódása Északkelet-Magyarországon is összefüggött az egyházszervezéssel, ezen a tájon az egri püspökség, majd a főesperesi kerületek létrejöttével. A Szent János evangélista tiszteletére szentelt egri egyházmegyének alapítólevele nem maradt fenn, de létrejöttének dátumát más okleveles adatok alapján az újabb kutatások 1004 és 1009 közé teszik. Eger feltehetően azért lett püspöki székhely, mert volt 10. századi keresztelő egyházi előzménye (a várhegyi körtemplom), és a hasonló nevű patak völgyének középső szakasza – a Bél nemzetség földjeitől déli irányban egészen a mai Füzesabony déli határáig – királyi birtoktest volt, melyet ráadásul nyugat felől István király sógorának, Aba Sámuelnek a Mátra-vidéki uralmi területe határolt. A szent király által a püspökségnek adományozott első 10 falu ugyan nem a főpapi székhely közelében feküdt, de az 1261. évi oklevél már régi püspöki birtokokként sorolta fel az Eger-patak és mellékvizei mentén kialakult településeket. Ezekbe a belga krónikák, illetve a helynevek eredete (pl. Tállya, Andornak, Maklár, Noszvaj, Agria, az egri Olaszutca) szerint a püspökök már 1042 után, majd a 13. században újlatin nyelvet beszelő (latinus) hospeseket: vallonokat, franciákat, olaszokat telepítettek, akik a szőlőművelést is meghonosították. E településcsoport az Árpád-ház kihalása idején már külön egyházi és közigazgatási egységet képezett Egri völgy (vallis Agriensis) néven, melynek saját püspöki ispánja (comes patriae, comes vallis Agriensis), sőt a 14. század végétől alispánja is volt. Az egri püspökség alapítása, a keresztény térítés kezdete bizonyára megelőzte a vármegyék létrehozását, különösen a feltehetően zömmel kabarok lakta térségben, illetve a besenyő többségű Kemej területén. A hatalmas Újvár megye kialakulásának szervező központja a névadó Novum Castrum (korábbi latinsággal: Nova Civitas, a mai Abaújvár) sánccal körülvett, kőtemplommal rendelkező földvára volt, melyet Aba Sámuel 1010 és 1044 között építtetett az országból a Hernád folyó partján kivezető út mentén, s így határvédelmi feladatot is ellátott. Noha első ispánja csak egy 1138. évi oklevélben szerepel, az István-kori nádorispán, majd l041–1044 között az ország királya minden bizonnyal várispánságát is megszervezte azokon a területeken, ahol a későbbi Aba nemzetség sok ágának kezén jelentős birtokok találhatók (az Árpád-kori hevesi részeket tekintve a Mátravidéken, annak déli előterében, a Tarna mentén és a Tisza két partján, Abádtól és Szalóktól délre). Bár Újvár megye eredetileg feltehetően összefüggő térséget alkotott, Borsod vármegyének a Tisza felé való terjeszkedése az abaúji várbirtokoktól a 13. századra már elválasztotta a hevesi, a Mátra-vidéki és az ezekhez kapcsolódó tiszántúli kemeji részeket, ami elősegítette Heves megye önállósulását. Ez hosszú folyamat volt, mely végeredményben egy évszázadig tartott. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Sáros megyének hasonló és egyidejű elkülönülése Abaújvártól úgyszintén megtörtént.)2 A nagy kiterjedésű Újvár megye déli területeit első ízben 1203-ban említi két forrásadat, melyekben az Imre királynak járó egyes vámbevételek eladományozásánál külön hangsúlyozták, hogy az mind az Újvár, mind a Heves vidékén szedett vámokra érvényes. Hevesen, a mai várostól keletre, a Hanyi-ér mocsaras területén állt az a földvár, amely – egyelőre még Újvár megye keretein belül – új igazgatási alközponttá vált. Itt ítélkezett ugyanis az újvári ispán helyetteseként 1215-ben Mihály, 1219-ben Pál nevű „curialis comes”, azaz udvarbíró, sőt 1219-ben már hevesi billogosokat is említenek. 1222-ből származik első adatunk Heves várnépeiről. Minthogy egyidejűleg szólnak a források (a Váradi Regestrum tüzesvas-próba feljegyzései) az újvári hadnagy, várnagy és a csőszök elöljárója mellett ottani curialis comesről is, tehát az újvári ispánnak Újváron és Hevesen egyaránt volt helyettese. Az elkülönülési folyamat további előrehaladását bizonyítja a „comitatus Heuesujuar” névforma 1248. évi megjelenése, mely egészen a 15. század elejéig élt, és az összetett szó „-újvár” tagja egyúttal világosan jelzi, hogy a hevesi várbirtokok – ahol 1260 után várjobbágyokat is említenek – (Aba)újvárból váltak ki. Heves mint királyi megye, azaz várföldeken kívül mások birtokait is magába foglaló, körülhatárolható igazgatási egységként első alkalommal 1261-ben szerepelt, azután 1262-ben Poroszlón öt vármegye nemeseinek közös bírói közgyűlésén, majd 1271-ben V. István ki2

Balázsy 1–14., 30–31., 63–69., 103–120. p.; Botka 532–548., 704–708. p.; Györffy 1966. 39–48. p.; Györffy 1977. 177–186., 206–210. p; Györffy 1987. 39–52. p.; Havassy 10. p.; Karácsonyi 38–71. p.; Kovács 1970. 39– 43. p.; Kovács 1987. 22–30. p; Kovács 2000. 11–17. p.; Kristó 1988. 397–401., 407–409. p.; Soós 1972. 13–15. p.; Varsik 132–133. p.

rálynak a Dunától keletre lakó nemesek számára Hevesen és Hajóhalmán tartott közgyűlésein is Abaúj megyétől teljesen önállóan sorolták fel. Ennek alapján mérvadó magyar és szlovák történészek szerint az 1270-es évekre befejeződött Heves királyi vármegye kialakulása. Más vélemény szerint ez a folyamat csak 1323-ban zárult le, mert ekkor tűnik fel az első név szerint ismert hevesi ispán, Péter comes, ráadásul rögtön négy szolgabíróval együtt. Emellett a nézet mellett szól, hogy 1288-ban Szurdokpüspöki falut még „Abaújvár, vagy más néven Hevesújvár megyében lévőnek” írták, viszont a korábbi különválást az a tény támasztja alá, hogy ugyanebből az évből több oklevél említi az Abaúj megyei tisztviselőknek Heves vármegyétől teljesen független üléseit.3 Az önálló Heves megyei tisztikar előzményeképpen beillesztjük Abaúj vármegye Árpád-kori ispánjainak névsorát a Zsoldos Attila által kikutatott és közreadott Magyarország világi archontológiája 1000–1301 c. könyvéből. A dátumok nem a tisztségviselés időtartamát, hanem az adatot tartalmazó oklevél keltét mutatják. Újvár (Abaúj és Heves) ismert ispánjai 1000–1301 között4 Máté 1138. szeptember 3. Ant (1177 körül) Dénes 1198–1199 Bánk 1199 [Geregye nb.] Écs (Eth) 1201 Miklós 1203 Miklós5 1205 Bánk 1206 Márton 1209 Benedek 1209 Miklós 1212 [Hontpázmány nb. Tamás fia] Sándor 1214–1215. (február 22. előtt) Tiborc 1215 Mihály hevesi curalis comes 1215. (február 22. előtt) 6 1216–1219 [Ampod fia] Dénes Petur (sárosi) curalis comes 1217 Márton (abaúji) curalis comes 1219 Pál hevesi curalis comes 1919 Samud fia Benedek 1220 [Atyusz nb. Atyusz fia] Lőrinc7 1221 Bánk 1222 Mihály fia Márton 1222. (június 3. előtt) Bedech (abaúji) curalis comes 1222 [Atyusz nb. Atyusz fia] Lőrinc 1222–1224 Tétény nb. Marcell fia Péter8 1230 [Csanád nb. Vejte fia] Tódor 1233 Marhard 1246. január 10. [Balog nb. Tombold fia] Benedek9 1266 László10 1283. március 4. [Aba nb.] György fia Péter 1288. június 23.–1291. november 11. 3

Grúz 24–25. p.; Györffy 1966. 48. p.; Györffy 1987. 49. p.; Havassy 9–10. p.; Korai m. tört. lex. 262. p.; Kovács 1987. 50. p.; Kristó 1988. 401–403. p.; Szűcs 374. p.; Varsik 142. p. 4 A forráshivatkozásokat lásd: Zsoldos, 216–218. p. 5 Egyúttal nádor (1205). 6 Egyúttal tárnokmester (1216–1224). 7 Egyúttal pohárnokmester (1217–1221). 8 Egyúttal királynéi udvarispán (1229–1230). 9 Egyúttal ifjabb királyi udvarispán (1266–1269). 10 Egyúttal szepesi ispán (1278–1283).

[Aba nb. Dávid fia] Amadé11 [Aba nb.] György fia Péter Péter újvári alispán12

1299. október 29.–1299. november 4. 1300 1290–1300. október 18.

Országos viszonylatban már volt szó a megyék-várispánságok, illetve a katolikus főesperességek területi összefüggéséről. A korai nagy kiterjedésű Újvár megyéből önállósult Abaúj és Sáros vármegyék elválási folyamatát valóban követte az abaúji, illetve a tarcafői főesperesi kerületek létrejötte. A középkori Heves vármegyéhez tartozó területen ellenben már a 13. századból három főesperesség neve ismert: a patai (1245), a kemeji (1248) és a hevesi (1275) archidiaconatus, és ezek plébániáit az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék is felsorolta, ráadásul külön említette az Egri völgy egyházas helyeit. Az utóbbi egyházszervezeti különállását a közvetlen püspöki függés indokolhatta, de nehezebb magyarázni a hevesi főesperesnek az önállósuló megyeterülethez mért szűkebb területi hatáskörét. (Gyöngyös)pata bizonyosan az Abák Mátra-vidéki birtokegyüttesének központja volt az államszervezés időszakában – régészetileg feltárt földvára és keresztelő egyházi temploma e korra datálható –, és valószínű, hogy Újvár és később Heves mellett Pata is elindulhatott az önálló igazgatási centrummá válás útján. A 11–12. század folyamán azonban ez a fejlődés ismeretlen okból elakadt, s ezért alakult ki Hevesen az új várispánsági és megyeközpont, hiszen sem patai ispán, sem az újvárinak itteni helyettese nem bukkan fel a forrásanyagban. A Tiszán túl, Tiszaszőlőstől Szajolig, illetve a Berettyóig húzódó kemeji főesperesség területén nem ismerünk Patához hasonló centrumot, földvárat (Tonuzoba besenyő vezér „lakóföldje” az abádi révnél volt), így itt egy korai megyekezdeményt nehéz feltételezni. A főesperesség kialakulását – egy keresztelőegyház alakjában – esetleg a besenyő népesség térítésének szükséglete indokolhatta. A 13–14. században Kemej délnyugati szöglete (Szajol környéke) a kialakuló Kis-, más néven Külső-Szolnok megyéhez került – Kemej talán ennek válhatott egyházi központjává –, északkeleti része Heves vármegye fennhatósága alatt maradt, melyet a 15–16. században Kis-Hevesnek neveztek. Kemej harmadik, déli részét a tatárjárás okozta népesség- és településpusztulások miatt a IV. Béla által 1246-ban újra behívott kunok Olas nemzetsége kapta meg szállásterületül. Valószínűleg a 14. században alakult ki a széki szervezetük, bár az e területen létesült egyetlen Kolbaz-szék neve először 1440-ben fordul elő. Ezt az önálló közigazgatási és tájegységet a török kortól Nagykunságnak (Cumania Maior) nevezték.13 A kialakulását élő Heves vármegye menet közben másutt is veszített területéből. Nyugatdélnyugati határa az egri püspökségnek és korai Újvár és Heves megyének a Zagyva folyó volt, azonban a Zagyva és a Tarna déli közére és összefolyásuk tágabb környékére (bár nem csak ide) a 13– 14. században az alánok közül kiszakadt jász lakosságot (jazyges, philistaei) telepítettek királyaink. Alaprétegük talán a tatárjárás után a kunokkal együtt érkezett, majd több ezren 1283 körül, sőt még 1365 után is jöhettek be töredékeik. A Zagyva–Tarna vidékéről a későbbi Jászságra utaló első írásos nyomuk 1366-ból maradt fenn. Ugyanakkor 1245 és 1302 között keletkezett oklevelek sora igazolja, hogy a későbbi jász települések többsége akkoriban még mások, zömmel újvári, illetve hevesi birtokosok kezén volt (Jásztelek, -szentandrás, -apáti, -dózsa, -jákóhalma, -kisér, -ivány, -árokszállás stb.). Míg ezek – feltehetően 1350 táján – elszakadtak Heves megyétől, mivel a Berény széki központtal kiváltságolt jászok lakhelyeivé váltak, néhány település közigazgatásilag továbbra is Heves vármegye része maradt, egészen a feudális korszak végéig, mint a Jászság területébe ékelődött megyei enklávé (Alattyán, Mizse, Kerekudvar, Monostor), és volt, amely Pest megyéhez sorolódott (Jánoshida). Az egyházszervezet az újkorig konzerválta e térség egykori hovatartozását; a katolikus hitű jászság plébániái 1785-ben is az egri püspökség hevesi főesperességének alsóhevesi kerületéhez tartoztak.

11

Egyúttal nádor (1299–1300), zalai ispán (1299–1300), karakói ispán (1299). A tisztségnév: curialis comes. – Szerfelett valószínű, hogy valójában Aba nb. Amadé már 1288-tól (vagy korábbtól) újvári ispán, s az 1288–1291-ben, illetőleg 1300-ban ispánként szereplő György fia Péter valójában az ő „ispán” címet viselő alispánja volt, s így azonos az itt szereplő curialis comesszel. Péter megmaradt „ispánság”-ában az uralkodóváltást követően is. 13 Balázsy 15–29. p.; Bellon Előlap-térkép, 13. p.; Györffy 1987. 47–50., 527–531. p.; Korai m. tört. lex. 385., 655. p.; Kovács 1974. 236–239. p.; Kristó 1988. 231–232., 403–409. p.; Szabó 1984. 24–25. p.; Szabó L.–Szabó I. 33. p. – Heves vármegyének az abaújvári ispántól való esetleg még későbbi teljes önállóvá válását valló (harmadik) véleményre lásd a 15. sz. jegyzetet. 12

A Jászságtól északra a megye nyugati és északnyugati határa nem módosult, itt Nógrád vármegyétől a Zagyva középső és felső folyása választotta el. Hasonló természetes választóvonalat képezett az Eger-patak Borsod vármegye felé. Azonban a gyakorlatban a folyóvizek mentén fekvő települések némelyikénél bizonytalan volt az igazgatási hovatartozás, és olykor az oklevelekben jelezték, hogy egyes falvak két megyéhez tartoztak, így Ivánka Borsodhoz és Heveshez, Jobbágyi és Selyp Heveshez és Nógrádhoz. A püspöki székhely, Eger egyértelműen kétparti település volt, és a várost – a már említett Egri völgyhöz sorolt falvakkal együtt – a középkorban az egyházi és a világi igazgatás tekintetében egyaránt külön helyi kormányzati egységként kezelték. 14 Heves vármegye saját tisztakaráról és testületi szerveiről attól kezdve beszélhetünk, hogy tevékenységük elvált (Aba)újvár megyétől, s mint láttuk, területe is határozottabban körvonalazható lett. A megyésispánok közül név szerint elsőként „Petrus comes de Hewesuyuar”-t ismerjük 1323ból, aki talán azonos volt az öt évvel korábban királynéi tárnokmesterként említett Aba nembeli Kompolt fia Péterrel. Egyes vélemények szerint őt az ispáni székben testvérének, Pálnak a fia, Imre siroki várnagy követte, és a 14. században Sirok mint a Heves megyében egyedül királyi kézen maradt kővár várnagysága rendszerint összefonódott az ispáni tisztséggel. A harmadik ismert nevű hevesi ispán 1337 és 1342 között Drugeth Vilmos volt, akinek felmenői Nápolyból jöttek Károly Róbert kíséretében Magyarországra, s aki nagybátyja és apja örökébe lépve 1334-től nádor lett, és már 1327 óta Szepes, Abaújvár, Sáros, Borsod, Gömör, majd még Ung és Zemplén vármegyék – tehát egy országrésznyi terület – ispáni tisztségét egyidejűleg töltötte be. E megyék tényleges irányítását tőle függő familiáris helyettesei látták el, így nem véletlen, hogy Hevesben is az ő idejéből tudunk az első alispánokról. Drugeth Vilmos 1442. szeptemberi halála után hatalmas territóriumából 5 megye, köztük Heves vármegye ispánságát 1342–43-ban Szécsényi Tamás tárnokmester, Gyöngyös földesura kapta meg, de a rákövetkező években már ezeket a megyéket is külön ispánokra bízta I. Lajos király. Heves vármegye élére 1344–45-ben az Aba nembeli Kompolti ág nánai Kompolti családjának megalapítói, István és Kompolt kerültek. A Kompolti ág 3 családja (a Kompolti, a Domoszlói és a Visontai) annak köszönhette Anjou-kori felemelkedését, nagyarányú megyebeli birtokgyarapítását, hogy az Aba nemzetség legtöbb ágával szemben kezdettől Károly Róbert mellett tett hitet. Az első Kompolti ági ispánokat 1346 és 1350 között a királyi udvarból érkezett Bebek testvérpár, István és György követték a tisztségben, de magasra ívelő pályájuk, birtokaik nem Heves megyéhez kötődtek. 1351-től a szintén Nagy Lajos király udvarában nevelkedett, de a megyében nagybirtokos Kompolti ághoz tartozó Domoszlói (Domoszlai) Miklós foglalta el az ispáni széket, méghozzá a leghosszabb időre az egész középkor folyamán, 1382-ig bizonyosan, de talán egészen 1388-ig, amíg Sirok zálogbirtokosa volt. E mellett ő lett a comes comitatus Szabolcsban 1372–82-ben és Biharban 1372– 75-ben, de személyesen és különös gonddal szűkebb pátriája ügyeit irányította: a Heves vármegye nevében kiadott okleveleket mindig az ő nevében írták, s korszakából csak három alispán neve ismert. A következő megyésispán a siroki várat Domoszlói Miklós zálogbirtoklásából 1388-ban kiváltó, majd arra örökös adományt nyert Rátót nembeli Tari László lett, esetleg már ez időtől, de biztosan csak 1393-ban. A siroki vár magánkézbe kerülése után a 15. század első három évtizedében, Zsigmond király uralkodása idején a Heves vármegyei ispánság a diósgyőri várral és várnagyi tiszttel kapcsolódott össze, sőt 1404 és 1427 között gyakorlatilag egyesültek a borsodi és a hevesi, valamint olykor más megyei ispáni funkciók. Ugyanis ezekben az években országos méltóságviselő bárók voltak – többek között – Heves vármegye ispánjai. 1404–1405-ben Szécsényi Simon, 1406 és 1408 között Garai Miklós nádor, aki Trencséntől Szabolcsig 9 vármegye ispánja volt egyidejűleg. Azután 1409-től Pálóczi Máté (Mátyus), majd 1419-től öccsével, Pálóczi Imrével együtt 1427-ig – esetleg 1430-ig, a diósgyőri regionális központ megszűnéséig – négy-öt megye, köztük Heves igazgatását is irányította. I. Ulászló király (1440–1444) évente új ispánokat nevezett ki Heves vármegye élére, akiknek közös vonása, hogy birtokaik vagy rokoni kapcsolataik révén e vidékhez kötődtek. Tari Rupert, Tari László korábbi comes unokája egyes adatok alapján 1440-ben, de 1441 szeptemberében bizonyosan már ispán volt. A két időpont között a korabeli megye legnagyobb hatalmú, bárói rangú családjának 14

Gyárfás 463– 468., 513. p.; Györffy 1987. 39–41, 45., 49–50., 60–63. p.; Korai m. tört. lex. 301–302. p.; P. Kovács 30., 32., 131–132., 185., 186. p. és Térképmelléklet.

két tagja, nánai Kompolti János és Pál töltötték be a tisztséget. 1442-ben azután – egy vélemény szerint – Rozgonyi Rajnald, az akkori egri püspök, Rozgonyi Simon rokona foglalta el megyénk ispáni székét is, amellett, hogy ő viselte abban az évtizedben Nógrád és Hont vármegye ispánságát is. 1443– 45-ben a Szepesből származó Berzevici „Pohárnok” István és Detre – egyúttal a jászok bírái – voltak a hevesi ispánok. Őket a vármegye élén már nem ismeretlen Pálóczi család újabb tagja, Simon követte egészen 1452-ig, aki egyben lovászmesteri és abaúji, majd gömöri megyésispáni tisztségeket is viselt. Ezután csak egy évtized múltán tűnik fel az oklevelekben a következő hevesi ispán a Hunyadifamiliáris Gáji Horváth Gergely személyében, akit Mátyás király 1462–64-ben igen széles hivatali és területi hatáskörrel ruházott fel: diósgyőri várnagy, budai várnagy és udvarbíró, Borsod, Gömör, Heves vármegye, továbbá a kunok ispánja volt. A 15. század utolsó harmadától kezdődően jelentős és négy évszázadra kiható változás következett be a Heves vármegyei ispánok személyében; ettől kezdve rendszerint – formálisan mindenképpen, de leggyakrabban ténylegesen is – a mindenkori egri püspökök töltötték be a (fő)ispáni tisztet. Ezt az ún. örökös ispáni címet (perpetuus comes) a főpapok egyházi rangjukból eredő országos főrendi szerepük folytán kapták a királytól a székhelyükkel összefüggő vármegyében. Ezzel szemben a világi arisztokrata családok elitje esetében a família egyes tagjaihoz, illetve vérszerinti utódaikhoz kötődött az örökös és örökletes ispánság (perpetuus et hareditarius comes) az uralkodó tetszése szerint, s nem feltétlenül egy, illetve ugyanazon megyére terjedő hatállyal. Hevesben Hunyadi Mátyás kegyéből Beckensloer Jánosnak, az addigi váradi püspöknek Egerbe történt kinevezése (1468) után jelent meg az örökös ispánság intézménye, bizonyára megelőző, Bihar vármegye vezetésére kapott hasonló titulusának itteni érvényesítésével. Beckensloer 1774-ig töltötte be az egri püspöki széket, ugyanakkor tevőleges ispáni működésére csak 1472 és 1473 második feléből maradt fenn okleveles bizonyíték. Ennek oka az országos politikában való aktív részvétele lehetett, ezért az ispáni teendők ellátásával több esetben (1471-ben, 1473 áprilisában, 1474-ben, esetleg máskor is) bizalmasát, Scop Henriket bízta meg. Ő egyúttal egri várnagy is volt, és ettől kezdve, Sirok és Diósgyőr után, a püspökök örökös (fő)ispánságának korszakában Eger várának főtisztségei kapcsolódtak össze gyakran a megyei főispáni, főispáni helyettesi vagy az alispáni hivatalviseléssel. A veronai származású Rangoni Gábor püspök (1475–1486) a megyésispáni funkciónak 1479-től – mikor Mátyás király állandó követe lett Rómában – nem tehetett eleget, ezért e tisztében 1484–85ben Brixeni Fyxadus Fülöp püspöki kormányzó (gubernator), 1483-ban és 1485–86-ban Bernát árkádiai püspök mint általános megbízott (generalis commissarius) helyettesítette. A következő két egyházfő, Nagylucsei Orbán (1486–1491) és Bakócz Tamás (1493–1497) magyar volt, és udvari megbízatásaik ellenére bizonyára többször tartózkodván székvárosukban az ispáni feladatokat is ellátták, mert korszakukból nem ismerünk helyetteseket. 1498 és 1520 között azonban, amikor Estei Hippolit lett volna hivatott betölteni az egri püspöki és a Heves vármegyei örökös ispáni széket, de ő legfeljebb három évben fordult meg Egerben, helyette mindvégig vikáriusok álltak az egyházmegye élén és általános püspöki kormányzók (gubernatores generalis) irányították a vármegyét. Ezek a kormányzók rendszerint olaszok voltak: ferrarai Florinus Lajos, ferrarai Lardus Tádé, savoyai Pius Hercules, Bonzangus János, Cistarellus Alfonz. Estei Hippolit halála után a pápa és II. Lajos király nézetkülönbsége miatt az egri püspökség 1523-ig betöltetlen volt; akkor Szalkai László, 1524-től 1526-ig Várdai Pál kerültek az egyház és vele együtt Heves vármegye élére. Időközben a magyar uralkodó két esztendőre biztosan kinevezett püspöki kormányzót: 1520-ban Batthyány Ferencet, 1521ben Pemfflinger Márkot és Polyák Pált.15 Az Árpád-korban még egységes Újvár megye ispánjait a Borsod vármegyétől délre és keletre fekvő hevesi részeken helyettesítő „curialis comes”-ekről már volt szó. Az önállósult Heves vármegye valódi alispánjai Drugeth Vilmos nádor több megyére kiterjedő ispáni hatósága (1327–42) idején jelentek meg, keresztnevük után igen változatos latin titulációkkal (Mihály és László comes, Péter és Miklós viceiudex, Szinyei Petőc fia Domokos vicecomes, illetve vicegerens), de 1342-től kezdve a 15

Engel 1977. 16–17., 22–26., 63., 178. p.; Engel 1982. 901. p. és 79. sz. jegyzet, 905. p.; Engel Pál későbbi véleménye szerint az elsőként, 1323-ból ismert hevesújvári comes, Péter latin titulusa ellenére még csak az (aba)újvári ispán, Drugeth Fülöp alispánja volt, utódját, Pál fia Imrét pedig nem is említi országos adattárában. Engel 1996. 1. köt. 134–135. p.; 2. köt. 64., 66., 80–81., 185., 222. p.; Havassy 1986. 12–30. p.; Sugár 1984. 173., 178–180., 185., 205–209., 212., 218–220. p.

vicecomes megnevezés állandósult. Természetesen a középkori alispánok régiónkban sem választott tisztviselők, hanem a nagybirtokos ispánok familiárisai voltak, és ebből is következett, hogy ugyanaz a személy több vármegye alispánja vagy más hivatalviselője is lehetett (egyidejűleg, előtte vagy utána). Másfelől: nem egy esetben két alispán is működött a megyében. 1400-ig a hevesi alispánok gyakran használták a magister (mester) megkülönböztető jelzőt, a korszak nyelvezetében azonban ez – akár a várnagyok és a királyi udvari lovagok esetében – nem egyetemi fokozatra utalt, hanem a hivatali pozícióban testet öltő társadalmi megkülönböztetést jelölt a felettük álló, magnificus (nagyságos) címzést élvező bárók és a komolyabb tisztséget nem viselő nemesek (nobiles) között. Heves vármegyében szembeötlő aránytalanság, hogy míg 1333 és 1367 között 9 alispán neve ismert, addig a 14. század utolsó harmadából egyetlen egy sem fordul elő az oklevelekben. Az utóbbi tény feltehetően két, Heves megyében jelentős birtokos és a vármegyei ügyintézésben közvetlenebbül érdekelt ispán, Domoszlói Miklós és Tari Lászó 1350 és 1400 közötti személyes aktivitásával magyarázható. A következő század első felében előforduló 9 alispánból csak az utolsó három volt Heves megyei származású, a többieknek birtokaik sem feküdtek itt, hanem legtöbbször, öt esetben borsodi gyökerekkel rendelkeztek (Bikédi, Kántor, Kozárdi, Keresztúri vagy Keczer családok tagjai). E jelenség hátterében a Zsigmond-kori bárói rangú ispánoknak Diósgyőr centrummal kialakult 4-9 vármegyére kiterjedő territoriális hatalma húzódott meg. A század középső harmadában tettek szert fölényes vezető szerepre az alispánok között a megyebeli birtokos nemesek. Közülük a legtekintélyesebb az Aba nembeli Rédei ágból származó Rédei János volt, aki egyébként hevesi alispáni időszaka (1461–67) után Mátyás király jóvoltából az erdélyi alvajda rangos tisztségét töltötte be 1475-ben bekövetkezett haláláig. A helybeli kötődésű alispánok a középkor végén, 1468 és 1526 között is többséget képeztek, egyfelől a régi gyökerű Bábi, Farnosi, Füzesi, Encsi, Szalóki, Szóláti, Szőllősi, másfelől a Hevesben újonnan birtokot szerzett Pozsgai, zsadányi Spáczai, nagyfalvi Apaffy famíliák tagjai révén. De mellettük ez időben ismét nőtt a Borsod megyei illetőségűek szerepe (a Mályi, Nagy, Vathai, Büki, Nádasdi, Bellyéni családokból), és egy Gömörből származott alispánja is volt vármegyénknek (Tornallyai Jakab). E hosszú névsorból Bellyéni Albert alakja emelkedik ki, aki tényleg egyetemen tanult magisterként nem csak alispán, hanem 1513 és 1521 között személynöki ítélőmester, azaz a legfontosabb királyi bíróság vezető hivatalviselője volt. 1468 után, az egri püspökök örökös ispánságával az alispánoknak új jellegzetessége terjedt el: többségük valamilyen tisztség révén az egri várhoz kapcsolódott – így Farnosi Bálint alvárnagy (Scop Henrik ispán várnagysága alatt), Verebélyi Simon várnagy, Szóláti Balázs és Liptai László udvarbíró –, mások a várbeli püspöki kíséret, udvartartás tekintélyesebb tagjai voltak (Encsi Fülöp, Pozsgai Gáspár, Apaffy Miklós). Hangsúlyoztuk már, hogy a középkorban az alispánok a mindenkori (fő)ispán tőle személyesen függő nemes familiárisai voltak. Ezért nem csoda, hogy az archontológiai kutatás egyetlen egy példát sem talált arra, hogy Heves vármegye alispánjai a megyei nemesség által választott szolgabírák közül emelkedtek volna ki. A hevesi nemes közönség egy esetben tiltakozott a főispáni önkény ellen: 1498ban nem fogadta el Estei Hippolit püspök jelöltjét, Encsi Fülöpöt, és maga kívánta megválasztani az alispánt. 1499-ben azonban II. Ulászló parancslevele engedelmességre kényszerítette a vármegyei közvéleményt. Egyes feltevések szerint az 1526. év egyik alispánja, zsadányi Spáczai Boldizsár – aki nem egri, hanem kivételesen debrői várnagy volt, és apósa révén kapcsolatban állt a köznemesi törekvéseket képviselő Werbőczy Istvánnal – lehetett Heves vármegyében az első nemesség által választott vicecomes16. Heves megye kiformálódása kapcsán szó volt arról, hogy az első hevesújvári ispánnal, az Aba nembeli Kompolt fia Péterrel 1323-ban már együtt említették a vármegye négy szolgabíráját. Az erre utaló „et quattuor iudices nobilium” oklevélformula gyakori ismétlődésén túlmenően azonban a hivatalt betöltő személyeket ritkán lehet kideríteni a középkorban, csak akkor, ha peres vagy perenkívüli eljárásokban egyénileg szerepeltek. A szolgabírákat Hevesben is a megyei nemesség közössége választotta egy esztendőre. Az 1435: 3. tc. kimondta, hogy csak a megyében lakó („kebelbeli”), jómódú és tekintéllyel bíró nemesek tölthették be a funkciót, és ha a megválasztott 16

Engel Pál és Havassy Péter adattárai az alispánokra vonatkozó információk terén is néhány esetben – leginkább a más vármegyékben is viselt tisztségüket illetőn – eltérnek egymástól. Engel 1977. 178. p.; Engel 1996. 134–135., 74., 94–95., 123., 125., 128., 232. p.; Engel–Kristó–Kubinyi 171–172. p.; Havassy 31–44., 52– 55. p.; E. Kovács 22–23. p.; Kovács 1983. 12. p.

visszautasította a tisztséget, 25 márka bírsággal volt sújtható. Hevesben az utóbbi előfordulására még nem bukkant fel adat, annál inkább találni példát arra, hogy az általában terhesnek számító hivatalt néhányan több évig is betöltötték – így Szalóki András (1363–66), Bátori János (1425–28), Iványi László (1496–98) –, és rendszerint valóban a módosabb nemesi családok soraiból kerültek ki az ismert nevű szolgabírák (Bábiak, Farnosiak, Rédeiek, Szalókiak stb. közül). A tisztség tekintélyét jelezte két eset, amikor egyazon esztendőben bizonyítottan ugyanaz a família, 1427-ben a Bikédi, 1462-ben a Rédei család egyidejűleg adott alispánt és szolgabírót is a vármegyének. A nemesi vármegye középkori szolgabíráinak nem volt egyéni ítélkezési jogkörük, viszont az (al)ispánnal közösen ítélkeztek a megyei törvényszéken. Feletteseiktől független oklevélkiállítást akkor gyakoroltak, ha az alispán – hivatalból – felperes fél volt a sedriá-n, és ilyenkor az ítéletlevélben az (al)ispánnak a bírósági testülettől való függetlenségét speciális formulával érzékeltették: „Nos universitas nobilium et judices nobilium comitatus Hevesiensis” aláírással és az (al)ispán döntéshozatali szerepének szándékos mellőzésével. Minthogy a hitelességet a pecsételés biztosította, az önálló vármegyei pecsét korabeli hiányát az (al)ispán és a szolgabírák együttesen alkalmazott pecsétnyomatai pótolták. Ezek jelentősége oly nagy volt, hogy 1346-ban a Kompolton ülésezett törvényszék elrendelte a volt tisztviselők pecsétjének megsemmisítését. A szolgabírák – mint közigazgatási tisztségviselők – Heves vármegyében is közreműködtek az adó- és tizedszedésben, és önállóan jártak el peren kívüli helyszínelési teendőikben: határjárásoknál, birtokba iktatásnál, birtokosztályok (felosztások), zálogösszegek, adósságok kifizetése esetén. A szolgabírák személyére vonatkozó eddigi kutatások alapján nem bizonyítható, hogy Heves megye a szolgabírói területi hatáskörök szerint körvonalazható járásokra osztódott volna a középkor végéig. A korszakból mindeddig nem került elő megyebeli adat helyettes alszolgabírák választásáról sem. A vármegyei törvényszéken az (al)ispán és a szolgabírák mellett esküdt ülnökök is részt vettek, mint választott bírótársak. Hevesben már 1341-ben 12 főben határozták meg számukat (duodecim iurati assessores), nevüket azonban – jelenlegi ismereteink szerint – sem ekkor, sem később nem említik az oklevelek. A középkori okleveles forrásokban kevés információnk van arról is, hogy mint a szolgabírák segítőtársai a törvénykezésben való részvételen kívül az assessorok közigazgatási feladatokat láttak volna el. Egy esetben, 1409-ben ők írták össze a király elleni zavargásokban résztvevőket. Nincs bizonyíték arra, hogy Heves vármegye már 1526 előtt saját jegyzőt (notarius) alkalmazott. Persze nem lehetetlen, hogy a megye területén leggyakrabban eljáró hiteleshely, az egri káptalan valamelyik kanonokát vagy jegyzőjét mint magánszemélyt bízták meg alkalmanként a megyei írásbeli teendők ellátásával, de ezt alátámasztó oklevélszöveg eddig nem került felszínre.17 A rendi országgyűlésekre választott követek – a 14–15. században vármegyénként 2-3-4 fő – egyetlen 1447. évi adattól eltekintve csak 1503-tól ismertek. Ők mindenesetre a megyei nemesség tekintélyesebb famíliáinak soraiból kerültek ki: a fentebb említett Bellyéniből, az alnádort felmutató Bessenyeiből, az egri várnagyi tisztet is betöltő Csetnekiből, az egykor nádort is adó Pásztóiból, a vármegyei elithez tartozó Recsky, Dormáni/Domaházi, Szalóki, Apaffy családokból. Az említettek közül három személy viselt alispáni tisztséget, és az egyik 1447. évi követről, Recsky Miklósról tudjuk, hogy öt évvel korábban a bécsi egyetem hallgatója volt.18 A nemesi vármegye testületi szervei közül a középkorban a közgyűlés (congregatio generalis) – mint országos kitekintésben már ismertettük – nem közigazgatási, hanem bíráskodási intézmény volt, melyet rendszerint a nádor hívott össze egy vagy néhány szomszédos megye nemessége számára. E nádori közgyűlések ügykörei és a kötelezően jelenlévő vármegyei tisztviselők Hevesben ugyanazok voltak, mint másutt; ezeket nem ismételjük el. Heves megye területén a 14. században, 1335 és 1399 között 13, ezzel szemben a 15. században csak 3 közgyűlésről tudunk, ami a nádor vidéki ítélkezésének hanyatlását tükrözte, és az utolsóra 1467-ben került sor. Az 1335. évit Heves, Borsod és Torna, az 1347-est Heves és Borsod vármegyék, az összes többit csak Heves megye nemessége részére hirdették meg. Időtartamuk átlagosan egy hét volt, de akár másfél hónapig is elhúzódhattak. A nagyszámú jelenlévő miatt a gyűléseket a szabad ég alatt tartották, következésképpen az összesen 16 alkalomból 11-et május–június–július hónapokban rendeztek, s mindössze két esztendőben hívták őket össze októberi, illetve egy ízben novemberi időpontra. A megyei helyszín 1350-ig váltakozóan 17 18

Havassy 45–48. p.; E. Kovács 14–18. p. Havassy 49–50. p.; Kovács 1983. 27. p.

Szihalom (háromszor), Kompolt (kétszer) és Tiszaörvény (egyszer) volt, 1358 és 1412 között azután mindig (kilencszer) Verpelét határában rendezték a congregatio palatinalis-okat, és csak az utolsó, 1467. évire került sor Hevesen. A közgyűléseken bíráskodó főméltóság két kivételtől eltekintve személyesen a mindenkori nádor volt, csak 1337-ben helyettesítette Drugeth Vilmost a hevesi alispán, Szinnyei Domonkos, illetve 1409-ben az akkori országbíró és az ajtónállómester. A nádori közgyűlésekről készült jegyzőkönyveknek nincs nyoma a levéltárakban, és hasonló a helyzet a megyei törvényszék (sedes iuridicaria, sedria) üléseivel is, ahol nemcsak ítélkeztek a vármegyei joghatóság alá tartozó – fentebb már ismertetett – ügyekben, hanem a közigazgatási jellegű tárgyak: a törvények, a királyi és más felsőbb parancsok kihirdetése, végrehajtása, az adószedés, a tisztviselő- és országgyűlési követválasztások stb. is megtárgyalásra és elintézésre kerültek. Azaz a későbbi megyegyűlés és a megyei ítélőszék ülései a középkori Heves vármegyében sem különültek el szervezetszerűen egymástól, és ezeken – egyéb elfoglaltságaitól függően – az ispán vagy az alispán elnökletével, a szolgabírák és az esküdt ülnökök hivatalos közreműködésével és a megyében birtokkal rendelkező nemesek részvételével döntöttek a „nemesek egyetemé”-nek (universitas nobilium) és a megyei területen élő nem nemeseknek hatáskörükbe utalt minden igazgatási és peres ügyében. 1526 előtt azonban mindvégig meghatározó maradt a király, az általa kinevezett, főúri vagy főpapi származású (fő)ispánok és a tőlük személyesen függő alispánok állásfoglalása; azaz a korszakban a nemesi vármegyei önkormányzat még csak nagyon szűk határok között érvényesülhetett. Ugyanakkor viszont a Heves megyében tartott törvényszéki gyűlések színhelyei csak korlátozottan hozhatók kapcsolatba az ispánok és alispánok lakhelyeivel. A 14. század közepéig a megyei nemesség leggyakrabban a Budáról Kassa felé vezető „királyi út” (via regia) mentén fekvő Kompolton ülésezett; nem véletlen, hogy a helységet 1337-ben és 1345-ben a vármegye „locus cathredralis”-aként említik. 1350 után Verpelét vette át szerepét, amely ugyan a siroki vártartomány része volt, de mégsem volt azonos a siroki várnagyságot is évtizedekig viselő ispán lakóhelyével. Ráadásul Verpelét megyei központi szerepét később, még az egri püspökök 1468 utáni örökös ispánságának időszakában is megőrizte, melynek döntő bizonyítéka, hogy a Heves vármegye hatósága által kiadott középkori oklevelek egy kivétellel mind Verpelétet tüntetik fel a kibocsátás helyszíneként.19

19

Havassy 62–64., 67. p.

A megyei önkormányzat kibontakozása a török kori Magyarországon. Heves és KülsőSzolnok vármegye létrejötte, intézményeinek működése a 16. és a 17. században 1526-tól 1540-ig a kettős királyválasztás, Habsburg I. Ferdinánd és Szapolyai I. János váltakozó sikerrel folytatott diplomáciai, belpolitikai és fegyveres küzdelme, a két közhatalmi centrum párhuzamos működése, 1541 után pedig az oszmán-török hódítók fokozatos előnyomulása, a hódoltsági terület kiszélesülése, a nagy hadjáratok közötti években is alig szünetelő helyi végvári harcok, portyázások, sarcolások különösképpen lehetetlenné tették, hogy akár a nyugati, akár a keleti magyar királyi (később az erdélyi fejedelmi) kormányszervek közvetlenül és hatékonyan igazgassák a hozzájuk tartozó területeket, településeket. A két király külön-külön nevezett ki országos méltóságviselőket, közöttük nagybírákat (nádort, országbírót, személynököt, tárnokmestert), de a központi bíróságok működését 1541 után is akadályozták a közlekedési viszonyok és a hosszú törvénykezési szünetek, a nagybírák ítélőmestereinek vándorbíráskodása pedig esetleges volt. A gyakori országgyűlések miatt nőtt a követválasztások és a követutasítások jelentősége, s az újonnan hozott törvények nagy száma, szövegük kihirdetése, értelmezése, valamint végrehajtásuk is gondot okozott. Az országgyűléseken megszavazott adóösszegeket le kellett bontani egészen az egyes adófizetők szintjéig. A szinte állandósult hadiállapot folytán sűrűn került sor nemesi felkelésekre, azok tisztjei választására. A katonaság irreguláris, kóborló, fosztogató elemeinek el-elszaporodása fokozottan veszélyeztette a közbiztonságot, melynek fenntartására nem állt rendelkezésre semmilyen központi rendvédelmi szervezet. A végvárrendszer felső szintű katonai elgondolások és tervek alapján épült ki, de a rendszeres erődítési munkálatokat az egyes várak környezetéből, a helyszínen kellett biztosítani. A királyi kormányzati szervek, illetve a falvakban, mezővárosokban lakó helyi nemesség, jobbágyság egésze és a polgárság egy része között egyetlen közvetítő, továbbá igazgatási és jogi hézagokat is pótolni képes intézményi hálózat állt rendelkezésre: a nemesi vármegyék szervezete, ugyanis a megyék hatásköre – a szabad királyi és a bányavárosok, valamint a kiváltságolt kerületek kivételével – egész területükre és minden lakosukra kiterjedt. A középkori nemesi megye mindenekelőtt a birtokos nemesség jogszolgáltatási igényeit és érdekvédelmét szolgálta, melyet főként a sedria ülésein gyakorolt. A török korban erőteljesen fellépő új követelményeknek megfelelően a vármegye alapvető átalakuláson ment keresztül: rendi szervezetből szerteágazó közigazgatási, igazságszolgáltatási, rendfenntartási teendőket ellátó, sőt a jogalkotásban is részt vevő területi önkormányzati szervezetté fejlődött. Ez a nemesi területi autonómia azonban nem zárta ki a központi királyi hatalom befolyását. A vármegyék radikálisan kibővült hatáskörét országgyűlési törvények sora, egyes kormányszéki rendeletek és a szokásjog együttesen alakították ki. Amellett, hogy utasításokkal ellátott követeik révén részt vettek az országos törvényhozásban, a területén hatályos jogszabályalkotás jogát (ius statuendi) maga a vármegye is gyakorolta a saját közgyűlésén (congregatio generalis). A határain belül élő lakosságra kötelező statútumokat a megye azzal a megszorítással alkothatott, hogy nem állhattak ellentétben az országos törvénnyel (lex), s többnyire törvénypótló, illetve törvénymagyarázó szerepet töltöttek be. Közöttük szép számmal találhatók közigazgatási szervezeti, büntetőjogi és eljárási szabályok (pl. gonosztevők elfogására, bejelentésére, idegen koldusok, cigányok távoltartására), megyei tisztviselők és alkalmazottak fizetését, napidíját, az eljárási illetékeket rögzítő rendelkezések, adóssági és zálogügyleti előírások, vásári rendtartások, hiteles mértékek meghatározása, a jobbágyköltöztetés megvalósításának avagy az elszököttek visszakövetelésének szabályozása és a mindennapi élet ezernyi részletét meghatározó követelmény (kicsapongás, részegeskedés, paráználkodás, fényűző ruházat, dohányzás, káromkodás stb. tiltása). Statútumok formájában jelentek meg az ár- és bérlimitációk, valamint az utak és hidak karbantartásával kapcsolatos feladatok is. A nemesi megye középkorban is meglévő igazságszolgáltatási joghatósága a fentebb említett okok miatt lényegesen megnövekedett a 16–17. században. A vármegyei törvényszék (sedria) ülésein 1613-ig minden megyebeli nemes megjelenhetett, és a hivatalból ítélkező alispán és szolgabírák mellé gyakran közülük választották az alkalmi esküdt bírótársakat, mivel a 16. századi törvényekben engedélyezett 12 esküdt ülnök (iurati assessores) a megszaporodott közigazgatási teendőkkel volt elfoglalva, valamelyik szolgabíróval együtt. Ezt a gyakorlatot az 1613: 24. tc. számolta fel azáltal, hogy engedélyezte a szolgabírák mellett tevékenykedő „rendes” (ordinarius) esküdteken kívül

rendkívüli bírósági ülnökök (extraordinarii assessores) nagyobb számú megválasztását, de egyúttal a többi jelenlévő nemest eltiltotta az ítélkezésbe való beleszólástól. E törvényszéki esküdt ülnököket nevezték a 18. századtól táblabíráknak (iudices tabulae). A büntetőperes ügyek a megye területén mind a sedria hatáskörébe tartoztak, kivéve a hűtlenségi pereket, illetve azokat, melyekben a szabad királyi városok vagy a földesúri úriszékek voltak illetékesek – bár az utóbbiak csak külön adományozott pallosjog (ius gladii) esetén hajthatták végre a halálos ítéleteket. A 17. század közepétől a vármegyei törvényszék gyakran külön üléseken tárgyalta a polgári peres és büntető ügyeket; elnöke az előbbinek az alispán, az utóbbinak a helyettes alispán volt. Míg a büntető sedria ítéletei ellen nem volt fellebbezés, polgári ügyekben csak első fokon tartoztak a megyei fórum elé a vagyoni – a földbirtoklást érintő osztály-, leánynegyed-, határ-, zálog- és az adóssági – perek, valamint az ún. személyi peres ügyek (hatalmaskodások, testi és becsületsértések, rágalmazások), s a polgári sedria ítéletei ellen a királyi táblához fellebbezhettek a nemesek (a jobbágyok nem). A vármegyei törvényszék tehermentesítésére és a törvénykezési szünetek – országgyűlés, nemesi felkelés, aratás, szüret – áthidalására a megyékben a 16. század közepétől két alsóbb fokú bírói fórum jelent meg, ahonnan a sedriára lehetett fellebbezni. Közös vonásuk volt a helyszíni és a gyors eljárás. Az alispáni ítélőszék (egy szolgabíróval és „rendes” esküdt bírótárssal) 15 napon belül ítélhette súlyos pénzbírságokra és az okozott károk megtérítésére ún. kisebb hatalmaskodások, jogtalan birtokfoglalások, testi sértések stb. elkövetőit. A szolgabírói szék – egy esküdttel és szóbeli eljárással – kisebb adósságpereken kívül főként jobbágyköltöztetések és -visszaperlések jogvitáiban döntött első fokon. A nemesi vármegye tekintélyének növekedését jelezte az a tény, hogy a magánuradalmak úriszékén a korszakban rendszeresen jelen volt egy-egy szolgabíró mint törvényes tanúság (legale testimonium), és az úriszék feletti egyetlen fellebbezési fórum a sedria volt. A korszak változékony politikai és katonai viszonyai közepette a közrend fenntartása komolyabb feladatot jelentett annál, hogysem ahhoz elegendők lettek volna a bírósági peres eljárások. A tolvajok, rablók, gyújtogatók és más gonosztevők (malefactores) üldözésére és helyszíni megbüntetésére a vármegyék ún. cirkálásokat szerveztek, azaz bizottságokat küldtek ki, s melléjük a várakból katonaságot rendeltek. A 17. század első felében pedig az ország északkeleti régiójában a szomszédos falvak saját biztonságuk megóvására fegyveres önvédelmi szervezeteket, választott paraszthadnagyok által szervezett és vezetett parasztvármegyéket hoztak létre, melyek utóbb a nemesi megyék felügyelete alatt működtek. A törökkel szembeni védelem szempontjából a nemesi felkelés (insurrectio) szükség szerinti meghirdetése mellett a vármegye területét és a mögötte, illetve mellette lévő részeket védő végvárak építésére, karbantartására szolgáló ingyen munka (gratuitus labor) folyamatos és mind súlyosabb – az 1557: 7. tc. szerint jobbágyportánként évi 6 napnyi, később gyakran ennek kétszeresére rúgó – terhet jelentett, amihez még csatlakozott a várbeli katonaság ellátásának kötelezettsége is. Ezek megszervezése éppen úgy a megyei tisztikar feladata volt, mint az 1670 után a királyi Magyarországra vezényelt, majd a török alóli felszabadító háború idején (1683– 1699) erőteljesen megnövelt létszámú hadsereg kontingenseinek beszállásolásáról, eltartásáról (portio) és a fuvarozásokról (forspont) történő gondoskodás. A törökellenes küzdelemmel összefüggött az állami adó kivetésének és behajtásának fontos feladata is, melyet a korszakban – mivel évről-évre szükség volt rá, s összeolvadt a Károly Róbert nevéhez fűződő kapuadóval – már ritkán neveztek rendkívüli hadi segélynek (subsidium), inkább portális vagy rovásadónak. A rendek, köztük a vármegyei követek szavazták meg az országgyűléseken, mégpedig az adóegység (porta) és arra eső adótétel – 2-3 forint – megállapításával, azaz az ország összadója a török korban nem került megállapításra. Míg a 16. században a Magyar Királyi Kamara saját embereivel végeztette az adóösszeírást és -behajtást (de ezek az adórovók néha a helyi nemesek közül kerültek ki, máskor megyei tisztek segítettek nekik), 1599-től már intézményesen a vármegyék gyűjtötték be az adót a kamara számára, bár több helyen a nagybirtokosok és várkapitányok maguk gondoskodtak róla váraik közvetlen fenntartása céljából. A megyék saját szükségleteikre is szedtek kisebb összegű adófajtákat: az országgyűlési követek útiköltségére és napidíjára, egyes tisztviselők, főként a jegyző fizetésére, a török fogságba esett rabok kiváltására, a 16. század közepétől pedig a portális adó minden forintja után 5 dénárt a megyei pénztárba kellett fizetni.

(Ebből alakult ki azután a későbbiekben az önkormányzati helyi adó, az ún. háziadó egységes rendszere.)20 A 16. században a megyei területi önkormányzat legjelentősebb szerve a közgyűlés (congregatio generalis) volt. Nemcsak azért, mert itt hirdették ki a törvényeket, a királyi, nádori és kormányszéki rendeleteket, itt választották, látták el utasítással, majd számoltatták be az országgyűlési követeket – miáltal bekapcsolódtak az országos politikába –, itt választották, eskették fel és ellenőrizték saját tisztviselőiket, itt fogalmazták meg a vármegye szervezetét és a területükön élő lakosság életét szabályozó statútumokat, határozták meg az adófizetéssel, a törökkel szembeni védelemmel és a közbiztonság fenntartásával kapcsolatos kötelezettségeiket, hanem azért is, mert a közgyűléseken találkozhatott a nagy-, a középbirtokos és az egytelkes nemes, itt alakulhatott ki közvélemény, információcsere az országos, a megyei és mindennapi helyi eseményekről. Ezáltal jelentékenyen hozzájárultak a nemesség öntudatának korabeli erősödéséhez. (Az 1545: 33. tc. alapján a vármegyének joga volt megtagadni a törvénytelen rendeleteket.) A felsoroltakon túlmenően a közgyűléseken felolvasták a más törvényhatóságoktól érkezett leveleket, azokra válaszoltak, azután – a közügyek elintézését követően – kerültek sorra a magánügyek: az armális (címeres, birtokadomány nélküli) nemeslevelek és a megyében újonnan birtokot szerzett nemesek nevének közzététele, a birtokátruházásokról szóló bevallások (fassiones), az esetleges tiltakozások (protestationes), eltiltások (inhibitiones), a panaszok meghallgatása és feljegyzése. Összegezve: a közgyűlés hatásköre mindazokra a közigazgatási – sőt egyes igazságszolgáltatási – ügyekre kiterjedt, amelyek a vármegye joghatósága, illetékessége alá tartoztak. A közgyűléseken kívül a korszakban részleges gyűléseket (particulares congregatiomes) is tartottak, bár nem túl sűrűn. A jelek szerint ezekre nem az egész megye, hanem csak egyik-másik részterületének nemességét hívták össze, avagy a vármegyei tisztikart és a közelben lakókat, s valószínűleg valamely sürgős teendő céljából. A 17. század végéig egyébként nem korlátozták a részgyűlések tárgyait, de akkor elrendelték, hogy adókivetési és magánkérelmi ügyekben nem illetékesek, s csak nádori vagy kormányszéki utasítások gyors végrehajtása érdekében működhettek. Fontosságukhoz képest a megyegyűlések ülésezésének rendje – a hiányosan fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága alapján – a török korban nem mondható egységesen szabályozottnak. Összehívásukat a főispán, az alispán és olykor maga a közgyűlés is kezdeményezhette, melyet azután rendszerint a szolgabírák és esküdtjeik tettek közhírré (a mágnások számára személyes meghívóval). Az ülésekre igen változó gyakorisággal került sor; a korai, 1550 körüli jegyzőkönyvek szövege szerint „sürgős és fontos közügyek” (országgyűlés, adóztatás, várerődítés stb.) elrendezése érdekében. A királyi Magyarország megyéiben a 16–17. században évi 2-3 és 18-20 közgyűlés egyaránt előfordult évente, nem számítva a teljesen forráshiányos esztendőket. A megyegyűlésen a vármegyei tisztviselők kötelezően ott voltak, és minden „kebelbeli” nemes jelen lehetett, sőt ezt (1-3-6-12 forintos bírságok kiszabásával) el is várták, azzal a megszorítással, hogy a főispán, a mágnások, a mezővárosok és kuriális falvak nemesei, valamint a török hódoltsághoz tartozó részek egy-egy megbízottat küldhettek, akik személyüket, illetve közösségüket képviselték. A nem nemesek részvételét a korszakban már általában kizárták, viszont néhány vármegye elvárta az adózó falvak bíráinak megjelenését. A török kori közgyűlések létszámadatai ismeretlenek, de nemigen lehettek népes összejövetelek. Ezt támasztják alá a megyegyűlések helyéről ismert adatok is, melyek mezővárosi templomokról, polgárházakról vagy kisebb várbeli helyiségekről tudósítanak. Az 1514: 57. tc. lehetővé tette megyei székházak építését, de ezekből 1541-ig kevés valósult meg, így állandósult megyeszékhely híján a közgyűlések helyszíne általában aszerint változott, hogy mely várak, mezővárosok vagy éppen a mögöttes megyék egyes települései voltak éppen biztonságban a török támadásoktól vagy a járványoktól. Az elsősorban közigazgatási feladatokat ellátó közgyűlésnek a vármegyei ítélőszéktől való funkcionális elkülönülése hosszú folyamat volt; általában a 16. század közepén kezdődött meg, s lényegében egy évszázad alatt zajlott le. De még a 17–18. század fordulóján is előfordult a török hódítás hátráltató hatását elkerülő megyékben is, hogy a közgyűléseken is folytattak pereket, másrészt a sedria ülésein is sor került közügyek megtárgyalására. Ilyen esetek annál inkább előfordulhattak, mert ha generalis congregatio-t hívtak össze, a sedriát praktikus okokból gyakran annak ülésezése 20

Bónis–Degré–Varga 82–85., 100–103., 153–154. p.; Degré 1971. 46. p.; Degré 1980. 59. p.; Eckhart 268–269. p.; Ember 537–540. p.; Holub 88–91. p.; Juhász 504–507., 557–558. p.; Tringli 397–398. p.; Turbuly 30–35. p.

előtti és követő időpontra hirdették meg. Persze nem mindig, mivel a törvényszék a megyegyűlésnél sűrűbben, többnyire havonta, olykor pedig kéthetente ült össze a korszakban. Kiterjedt hatáskörét, szervezeti differenciálódását fentebb láthattuk. A megyei önkormányzat egyik sarkpontja volt, hogy az ott lakó nemesek tisztviselőiket a közgyűlésen maguk választották saját soraikból, a török korban elvileg évente, kivéve a király által tetszés szerinti időre kinevezett főispánt. Sőt a főispán is csak az alispáni hivatal betöltésénél ragaszkodott saját befolyásához az 1504: 2. tc. és az 1548: 70. tc. alapján, és végül kompromisszum alakult ki a vármegye közönségével: hol a főispán jelöltjei közül választott a közgyűlés, hol a közgyűlési jelöltek közül a főispán döntötte el, hogy ki legyen helyette a vármegye ügyeinek tényleges irányítója. Minden más tisztség és alkalmazás ügyében korlátozás nélkül határozott a közgyűlés, csak a tisztújítások között valamilyen okból (pl. halál) megürült állások betöltésére volt befolyása a főispánnak. A középkorhoz képest jelentős változás társadalmi hátterében az állt, hogy a familiaritás rendszerét a kora újkorban a lazább függést jelentő ún. szervitori intézmény váltotta fel. A szabad választást elősegítette, hogy a nemes rendűségen, a magyar honosságon, a megyében lakáson és – a kártérítési képességet biztosítandó – megfelelő vagyoni helyzeten kívül sem a bíráskodásban, sem a közigazgatásban különleges szakismeretet nem kívántak meg a tisztviselőktől, kivéve a jegyzőt (notarius), a főadószedőt-főpénztárnokot (generalis perceptor) és még a 17. század végén is kevés megyében megjelenő ügyészt (fiscalis). A megválasztott „derék és jogban jártas férfiak” hivatali esküt tettek a közgyűlési beiktatáskor a főispán, a delegált királyi biztos és a közgyűlés előtt egyaránt. Önkormányzatuk megőrzése érdekében a tisztviselők évenkénti választásának elvéhez ragaszkodtak a vármegyék, de a török korban csak kivételesen fordult elő, hogy egyszerre cserélték le a tisztikar nagy részét, többnyire egy-egy csoportjuk (pl. szolgabírák, esküdtek vagy mások) sorait frissítették fel az éppen aktuális – betegség, elhalálozás, lemondás stb. miatti – szükségletekhez alkalmazkodva. Ezért fordultak elő akár egy vagy több évtizedig tartó tisztségviselések is. A megyei hivatalviselés „nobile officium” volt, ami eredetileg azt jelentette, hogy a megválasztott személy – pénzbírság terhe mellett – nem utasíthatta el a tisztséget, nem pedig azt, hogy ne járt volna valamennyi javadalmazással. A legjobban fizetett szakalkalmazottak a jegyző (Zala megyében a 17. században évi 60–100 forint) és a főadószedő (évi 50 forint) voltak, de az alszolgabírák országos törvény szerint egy évszázaddal korábban csak évi 2 forintra számíthattak. A tisztviselők többségének nem meghatározott éves salláriumáról, hanem különféle forrásokból – adószedésből, jogi eljárási illetékekből és nem csekély napidíjakból – származó részjövedelmeiről szólnak a forrásadatok. A tisztségviselők közül a vármegyék élén álló főispán a királyi hatalom befolyását volt hivatott biztosítani, s a tisztet többnyire a megyében legnagyobb birtokkal rendelkező főpap vagy főúr viselte. A középkor végén már két érsek és hat püspök viselt örökös főispáni (perpetuus supremus comes) titulust székvárosának vármegyéjében (nem számítva a nádort illető hasonló rangot Pest-Pilis, majd Solt megyében), és a 16. század második felétől kezdve egyre több lett a világi arisztokrata családok legidősebb férfitagjainak adományozott örökletes főispánság (hereditarius supremus comitatus) is. A főispánok általában, az örökös-örökletes főispánok pedig különösen gyakran egyházi és országos főméltóságokat – esztergomi prímási-főkancellári, kancellári, helytartói, nádori, országbírói, kamaraelnöki, főkapitányi stb. hivatalokat – is betöltöttek, valamint diplomáciai küldetéseket teljesítettek, azaz igen sokat voltak távol megyéjüktől. Végül: a 16. század második felében az uralkodók nem egyszer nem töltötték be a püspök-főispáni székeket. Ezekben az esetekben ugyan főispáni helytartókat, ún. adminisztrátorokat neveztek ki, de főként az egyházmegyei jövedelmeknek, így a tizedbevételeknek királyi kamarai kezelésbe vétele céljából, ezért – a helyi viszonyoktól függően – a megyeszervezet vagy átmenetileg (a 16. században) erősebb központi felügyelet alá került, vagy éppen ellenkezőleg, már ez időben a vármegyei autonómia kiszélesedése irányába fejlődött. Az alispán (vicecomes) a késő középkori főispáni familiárisból lett ténylegesen független, mindenekelőtt megyéje érdekeit képviselő tisztviselő, a vármegyei közigazgatás, bíráskodás, adó- és más gazdasági ügyek gyakorlati irányítója. Legtöbbször ő elnökölt az általa összehívott megyegyűléseken és törvényszéki üléseken, ismertette, végrehajtatta a felsőbb parancsokat, aláírta a megyei kiadmányokat a szolgabírákkal együtt, melyeket az 1550-es évektől már nem a főispán, hanem a vármegye intézményes címeres pecsétjével hitelesített. Az alispán jellemzően a megye tekintélyesebb, jómódú birtokos (benepossessionatus), kisebb várral is rendelkező nemesei közül került ki, s rendszerint ő volt az egyik országgyűlési követ is. Egyes megyékben két alispánt választottak, ahol nem, ott a 16–17.

század fordulóján már gyakran megjelent a helyettes alispán (substitutus vicecomes, vicegerens), aki egyebek mellett a büntető sedrián működött. Az alispánokkal ellentétben a török korszakban a szolgabírák (iudices nobilium, judlium) a kisnemesek, olykor az egytelkes kurialisták közül kerültek ki, mivel hivataluk több kellemetlen – pl. adószedési, várépítési robotra rendelési – feladattal és a helyszíni kiküldetések, illetve az ellenséges fegyveres portyák miatt életveszélyes kötelezettséggel járt. Ugyanakkor állandó fizetésük nem ismert, a begyűjtött adókból, napidíjakból, peres és peren kívüli taksákból származó díjazásuk pedig nem lehetett magas. Hatáskörüket tekintve a közigazgatásban, ítélkezésben egyaránt elsősorban saját járásukban voltak illetékesek, ott is kellett lakniuk, de a közgyűléseken és bíróként az egész megye területén működhettek. Bizonyára túlterheltségük miatt került sor helyetteseik, a járások méretétől függően 1-3 alszolgabíró (vicejudlium) választására, melyre a különböző megyékben a 16. század közepétől kezdődően egészen a korszak végéig sor kerülhetett. Ugyanezen ok miatt a középkorban még főként vármegyei törvényszéki bírótársként szereplő esküdt ülnökök (iurati assessores, jurassores) a 16. században egyre több járási közigazgatási, peres és peren kívüli ügyben működtek közre egy-egy szolgabíró mellett (miközben számukat az 1527: 6. tc. 12 főben állapította meg), és így került sor a sedria átszervezésénél már leírt 1613: 24. tc. megvalósítására. E törvénycikk a szolgabírói teendőkben segítő esküdteket rendes (ordinarius) megyei tisztviselőknek minősítette, immár számukat sem maximálta – járásonként változóan 4-12-en voltak –, és egyúttal engedélyezte rendkívüli (extraordinarius) bírósági ülnökök választását. Bár az utóbbiak nem számítottak az állandó megyei tisztikarba, mégis ők – a későbbi táblabírák – voltak tekintélyesebbek, illetve vagyonosabbak, az ordinarius jurassor-ok viszont még az alszolgabíráknál is szerényebb vagyonnal és fizetéssel rendelkeztek. A megyei önkormányzati hatáskör erőteljes bővülése igényesebb közigazgatási és jogi jártasságot, valamint folyamatos írásbeliséget követelt meg. Ennek letéteményese lényegében a vármegyei jegyző (notarius comitatus) volt, aki a középkor végi alkalmi megbízottból a 16. század második felétől kezdődően vált állandó alkalmazottá. A szép íráson kívül latin nyelvtudást és valamilyen felsőfokú képzés során szerzett jogi ismereteket vártak el tőle – hiszen a jegyzőkönyvek, adózási stb. lajstromok írásba foglalásán kívül ő fogalmazta meg a kiadmányokat a megyei igazgatás és igazságszolgáltatás minden ágában –, ellenértékül pedig magasnak számító évi fizetést kapott. Segéderőként külön írnok csak a korszak végén állt rendelkezésére. A jegyzők nem választott, hanem határozatlan időre fogadott tisztviselőknek számítottak, akiknek hivatalát nem érintették a tisztújítások. „Litteratus” szaktudásuk révén mozgékony személyek voltak, kedvezőbb ajánlat esetén másutt vállaltak állást, avagy egyidejűleg több megye jegyzőségét is ellátták (mint pl. Sopron, Vas és Zala vármegyék közös jegyzői az 1595–1608. és az 1634. években). A jegyzőt gyakran választották meg országgyűlési követnek, és a 17. században átvette az alispántól a vármegyei levéltár őrzésének feladatát. Szaktisztviselőnek tekinthető a főadószedő-főpénztárnok (generalis perceptor) is, aki az állami adószedés vármegyei hatáskörbe helyezésének időszakában, az 1599. év tájékán jelent meg. A 17. században már az ő alárendeltségében tevékenykedtek az egyes területi adószedők (particulares perceptores). A főadószedő elszámolásainak elfogadása a közgyűlésre tartozott. Számviteli ismeretei, de főként pénzügyi felelőssége folytán hasonlóan jó fizetést kapott, mint a jegyző. Nemesi felkelések megszervezésekor a megyei sereg élére vármegyei főkapitányt, a gyalogosok parancsnokának pedig olykor külön vajdát választott a közgyűlés, meghatározott havi fizetéssel.21 A vármegyei önkormányzat fejlődésének felvázolt folyamata maradéktalanul csak a Habsburg magyar királyi területeken valósult meg. János Zsigmond keleti országrészén, illetve az 1570 utáni Erdélyi Fejedelemség nemesi megyéiben nemcsak a főispánok maradtak teljes függésben az uralkodótól, hanem a megyénkénti 2-2 szolgabíró is a főispán familiárisa volt, és a székely székek s – kisebb mértékben – a szász székek önkormányzatát is csorbította a fejedelmi központi hatalom. Az oszmán-törökök által 1541-re meghódított déli megyék (Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Bodrog, Keve) nemességének elmenekülése vármegyei szervezetüknek a nyomait is eltüntette, azután az 1552-es hadjáratot követően Csanád, Csongrád, Temes, Torontál és Külső-Szolnok megyék intézményei sem 21

Degré 1971. 35–52. p.; Degré 1980. 59. p.; Eckhart 269–263. p.; Ember 528–538. p.; Fallenbüchl 7–14. p.; Meznerics 5–19. p.; Szakály 1997. 85. p.; Turbuly 35–44. p.

működtek, végül – Gyula és Szigetvár 1566. évi elestét követően – Arad, Békés, Zaránd, illetve Baranya, Tolna vármegyék tisztviselőinek végvári „menedékhelyei” is megszűntek. Ugyanakkor a török hódoltság középső részén míg Pilis vármegye szervezetének nyoma veszett, addig Pest megye magisztrátusa a 16. században az egri végvár oltalmában, a 17. században Füleken folytatta működését, Fejér megye maradéka Komáromhoz, Somogy töredéke pedig Zala vármegyéhez csatlakozva tartotta fenn autonómiájának tudatát. A török által teljesen bekebelezett területeken kívül a magyar végvárrendszer vonalában és a közvetlenül mögötte húzódó ún. hódoltsági sávban fekvő megyék önkormányzata sem bontakozott ki olyan ütemben és kifejlett formában, mint a nagy részben vagy egészükben a török portyázásoktól is védett nyugat-dunántúli, felvidéki és felső-tiszavidéki vármegyékben. Ebben a sávban ugyanis a nemesi megyeszervezet a 16. században lényegében alárendelődött a végvári katonai hatóságoknak; erre a legismertebb példák 1566-ig Gyula és Szigetvár parancsnokainak (3-3 vármegye felett), 1596-ig pedig Eger várnagyainak, majd főkapitányainak (2-3 megyeszervezet felett) gyakorolt joghatóságai voltak. A magyar királyság, a magyar rendek a 150 éves hódoltsági időszakban mindvégig ideiglenesnek tekintették a törökök jelenlétét, olyanoknak, akik csak jogtalan, átmeneti elfoglalói az integráns országterület egy részének. Ennek a felfogásnak szellemében a hódoltsági részeken is érvényesítették – végvári katonai segédlettel – a földesúri, állami adó- és egyházi tizedszedés jogát, fenntartották a királyi és nádori birtokadományozási jogot (nehogy bármely föld magyar rendi szempontból „uratlan” maradjon), a címeres nemesi oklevelek (litterae armales) adományozását, és új kiváltságlevelek vagy régi privilégiumok megerősítése érdekében a magánszemélyek, a városok, a különböző egyházak szervezetei, a céhek stb. nem török, hanem az illetékes magyar hatóságokhoz fordultak. Ezek megvalósítását megkönnyítette, hogy a magyarországi hódoltságban berendezkedő török hatalom nem zúzta szét a helyi magyar magisztrátusokat (a Balkánnal ellentétben nem is nagyon akadtak őket helyettesítő renegátok, kivéve a legdélebbi megyékbe betelepült szerbeket), és a török végvárakon kívül csak négy mezővárosban működött a kádi vezette bíráskodási hivatal, azaz a hódítók lényegében csak az adószedésre és a budai dívánnál összpontosított büntető ítélkezésre koncentráltak. A magyar népességüket megőrzött mezővárosok és falvak beligazgatásába, magánjogi ítélkezésébe és belső rendfenntartásába nem avatkoztak, mindezeket a helyi önkormányzatok maguk intézhették. De a 16. század végéig a magyar királyi központi és a vármegyei hatóságok is még kevés gondot fordítottak a hódoltsági településekre, azaz a felső és középső szintű igazgatásban mintegy légüres tér keletkezett. A magyar joggyakorlat hódoltsági érvényesítésére (birtokba iktatás, tanúkihallgatás stb.) a helybeli vármegyeszervezet híján gyakran a legközelebbi biztonságos végvárakban került sor, pl. 1550–l551ben egy nemesi birtokperben 112 tanút, 1563-ban három Pest megyei puszta hovatartozása ügyében 10 falu lakosait hallgatták ki Egerben. E kivételes esetekkel szemben fontosabb tény volt, hogy már a 16. század végén nyomai vannak a hódoltságban lakó szolgabírák és esküdtek működésének (Fejér megyében két településen, Heves és Külső-Szolnok vármegye török uralta részén pedig Szajolban). A tizenöt éves háború (1591–1606) és a Bocskai-szabadságharc (1604–1606), az azokat lezáró zsitvatoroki és bécsi béke, illetve az 1608. évi országgyűlés több szempontból határvonalat képez az országos és a hódoltsági vármegyéket érintő történelemben. Az egyik fontos változás, hogy a magyarországi rendiség megerősödött a Habsburg központi királyi hatalommal szemben, mégpedig anélkül, hogy az oszmán-török befolyás növekedett volna, avagy ún. rendi anarchia lett volna úrrá az országon. Az 1608: 1. tc. alapján a főnemesség ugyan látványosan megerősödött (az örökös főrendiség, illetve a felső tábla kialakulásával), ugyanakkor azonban a közrendű nemesség is új, megnőtt öntudatra tett szert a 17. század elejére, különösen a Komárom megyétől keletre fekvő ún. felső-magyarországi térségben. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy a háborús időszakban északra települt nemesek közül kerültek ki a végvárak tisztjei, akik azután fegyveres és személyi bázist egyaránt nyújtottak a területükre nézve ún. hódolt, igazgatási szempontból viszont tovább működő „menekült” vármegyék új tisztviselői gárdája számára. A másfél évtizedes háború másik következménye a hadjárásoktól és seregek téli elszállásolásától érintett hatalmas területek nagy arányú népességvesztesége és településpusztulása volt, amely azonban zömmel a lakosságnak csak átmeneti elmenekülését jelentette, mert a legújabb adatok szerint a visszatelepülés igen hamar és gyorsan megindult a 17. század első felében. (Sőt: tudatos telepítési politikáról volt szó, melyben a – tulajdonjogát a hódoltsági birtokain is fenntartó, sőt immár ott gazdatiszteket is tartó – magyar földesurak és a török hűbérbirtokosok érdekei összecsengtek egymással, ezért olykor megállapodásokat is kötöttek a jobbágyok visszaköltöztetési

feltételeiről.) A török hódoltságból „elmenekült” vármegyei intézmények szempontjából lényeges volt, hogy a török által uralt középső országrészben a 17. században folyamatosan emelkedett a nemesség részaránya. Ennek két fő forrása volt: az egyik a korábban helyben maradt, illetve a visszatelepült nemesek „nobilis” voltának és birtokszerzéseinek sorozatos igazolása a vármegyei közgyűléseken, a másik: a korábbiakhoz képest ugrásszerűen nőtt a jobbágysorból elengedettek (manumissionales) és az armális nemeslevelet (litterae armales) szerzett családfők száma. Heves és Külső-Szolnok vármegyében például 1655 és 1683 között 174 címeres nemeslevél megszerzőjét hirdették ki, Baranyában pedig 1674-ben 132 lakott helységből 22 vallotta magát teljes egészükben nemesekből állóknak. Ez a hódoltságban élő relatív nemesi „tömeg” – a már említett végvári tiszteken kívül, akik fegyveresen is támogatták a vármegyei célok megvalósítását – biztosította a társadalmi hátteret ahhoz, hogy a török elől „menekült” vármegyei szervezetek a 17. században a hódoltsági helyszíneken is érvényesíthessék igazságszolgáltatási és közigazgatási hatáskörüket. Az eredeti területükről kiszorult, de a magyar végvárak védelmében újjászületett vármegyék tisztviselői között sorra jelentek meg az ún. hódolt szolgabírák és esküdtek, akik vállalták a kockázatot, hogy török fennhatóság alatt álló területen, valamely mezővárosban vagy jelentősebb faluban éljenek, s ott lássák el közigazgatási, bíráskodási stb. teendőiket. Ezt az előrehaladást megkönnyítette a török polgári hatóságok egyfajta visszahúzódása saját határváraikba; a tizenöt éves háború után megszüntettek minden mezővárosi kádi-hivatalt, az adószedést pedig egyre inkább a magyar községi bírákon keresztül kivitelezték. A befolyási övezetnek a 17. század folyamán a magyar rendiség javára lezajlott megváltozását különösképpen kifejezte az ún. törökösségnek (turcismus) mint – fej- és jószágvesztéssel járó – hűtlenségi véteknek (nota infidelitatis) a megfogalmazása az 1659: 13. tc.-ben, mely szerint még a hódoltsági területen lakók sem fordulhattak a megmaradt török hatóságokhoz birtokügyekben, határvitákban és bármely panaszügyben, sőt ilyen súlyos bűntettnek minősítette a törvény a török levelek hordását, megyei vagy városi tisztikarok közvetlen érintkezését a török hatóságokkal, a török ruha viselését, szokásaik átvételét (pipázás stb.). Végeredményben a balkáninál fejlettebb magyar feudális államiság sikeresen állt ellen – nemcsak fegyveresen, hanem jogi, közigazgatási eszközökkel is – a török hódításnak, és ebben a nemesi vármegyék korabeli fejlődésének is jelentős szerepe volt.22 Heves megye területe a korszak első felében, Hatvan török kézre kerülésétől (1544) Eger végvárának 1596. október 13-i elestéig az ún. hódoltsági sávba, az azt követő 90 esztendőben lényegében teljes egészében a török hódoltságba tartozott, és ezért nemcsak az itt élő lakosság életviszonyai, hanem a vármegyei igazgatás működési feltételei is eltérően alakultak a 16., illetve a 17. században. Sajnos a török kor egészére viszont egyaránt jellemző a bennünket érdeklő történelmi forrásanyag igen töredékes volta, ugyanis Füleken – ahol megyénk 17. századi vezetői „ideiglenesen” tartózkodtak –, amikor Thököly Imre 1682-ben ostromolta a várat, a vármegyei levéltárnak három nagy ládát megtöltő iratai kevés kivétellel a tűz martalékai lettek, és lényegében csak az 1657 utáni közgyűlési és törvényszéki jegyzőkönyvek menekültek meg a pusztulástól. (Miután az 1653 és 1656 közötti jegyzőkönyveket tartalmazó kötetnek a második világháború idején nyoma veszett.)23 Heves vármegye intézményrendszere a mohácsi vész időszakában, azaz a középkor és a korai újkor határán a jelek szerint elérte a korabeli megyék színvonalát. A mohácsi csata után közvetlenül Várdai Pál egri püspök és örökös főispán a felső-magyarországi megyék rendjeit még Verpelétre, a középkor végére kialakult Heves megyei törvényszéki helyszínre hívta volna össze, de Hatvan 1544-es török elfoglalását követően a sedria színhelyeként már a biztonságos Egert jelölték meg, ahol az 22

Ember 262. p.; Hegyi 131–163., 190–202. p.; Makkai 111–118. p.; Nehring 10., 26. p.; Salamon 271–287. p.; Szakály 1981. 23–139. p.; Szakály 1991. 137–184. p.; Szakály 1997. 23–92., 107–117., 130–173., 186–211., 245–265., 301–316. p. 23 Ez a szerencsétlen eset az oka annak, hogy míg az 1526 előtti, középkori Heves vármegye tisztségviselőiről átlagban a többi megyével azonos arányban rendelkezünk okleveles adatokkal (elsősorban a Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltára és a Kassára, illetve a volt jászói premontrei apátságba átmentett Egri Káptalani Levéltár jóvoltából), addig – a kiterjedtebb írásbeliségű – 16–17. századról viszonylag kevés vármegyei archontológiai értékű dokumentum állt és áll a kutatás rendelkezésére. A török kori hevesi megyetörténeti információk többsége végeredményben a Habsburgok által betöltött magyar királyság központi kormányszerveinek egykori irattáraiban (ma: bécsi levéltárakban vagy a Magyar Országos Levéltárban) megőrzött, továbbá hazai egyházmegyei archívumokban, valamint a Török Köztársaság Nemzeti Levéltárában megtalálható eredeti kéziratos források közléseiből és feldolgozásaiból származnak.

alispánoknak is állandó lakása lett. 1553-tól a város egyik épületét „nemesi ház” (domus nobilitatis), majd 1557-ben „Egerben a megyei törvényszék háza” megnevezéssel illették. A vármegyék intézményes pecsétkészítését megengedő 1550: 62. tc. keletkezése után már három évvel biztosan saját pecsétet vésetett Heves megye nemes közönsége is, mert ennek lenyomata jó állapotban fennmaradt. A kör alakú pecsétmező közepén – címertani értelemben véve – jobbra forduló világos színű gólya áll, csőrében kígyóval, a gólyától (címertanilag) balra pedig szőlőfürt látható, végül a pecsét elkészültének évét jelző „1553” évszám nem a „Sig[illum] Comitatus Hewes” körirat után, hanem a gólya mögött, a mező közepén olvasható. A főispán és az alispán magánpecsétjének használatát visszaszorító hivatali pecsét is jelezte, hogy a 16. század első felében Heves vármegyében is már mindenképpen működött valamilyen, a főispántól, illetve az ő helytartójának felhatalmazott egri várnagytól többé-kevésbé független megyei hatósági szervezet, melynek legfőbb testületi szerve még nem a közgyűlés, hanem a törvényszék (sedria) nevet viselte – ahol azonban 1527-től kezdve folyamatosan két követet is választottak az országgyűlésekre – , vezető tisztviselője pedig az alispán volt. Más oldalról nézve viszont aligha véletlen, hogy 1526 és 1541 között egyetlen alispán vagy szolgabíró neve sem ismert. Velük szemben pontos adatok maradtak fenn arról, hogy kik és miként töltötték be a korszakban Heves vármegye főispáni tisztét. (Zárójelben tüntetem fel, hogy 1527 és 1540 között melyik király nevezte ki őket, illetve ha időközben átpártoltak a másik uralkodóhoz.) Várdai Pál egri püspök, királyi személynök

Erdődi Simon zágrábi és egri püspök Szalaházy Tamás egri püspök, kancellár Frangepán Ferenc egri püspök Perényi Ferenc egri püspök Frangepán Ferenc egri püspök Betöltetlen 24

1524. július 13. előtt – 1526. november ? (I. János, majd I. Ferdinánd)

1526. november 11. után – 1527. november 11. előtt (I. János)24 1527. november 11. – 1535. február 25. után (†) (I. Ferdinánd)25 1534. szeptember 28. után – 1539. április 17. (I. János) 1537. március 28. – 1538. ? (I. Ferdinánd) 1539. április 17. – 1543. január vége (†) (I. Ferdinánd)26 1543. január vége – 1548. december eleje27

Nem tudta elfoglalni egri püspöki és hevesi főispáni székét, mert I. Ferdinánd hadai 1527 őszére elfoglalták az ország nagy részét. 25 Az 1529. évi török hadjárat eredményeként Szapolyai I. János visszaszerezte az ország nagyobb, keleti felét, vele Heves megyét is. Szalaházy Tamás püspök-kancellár ettől kezdve Bécsben tartózkodott, I. János király pedig 1530 elején Lodovico Gritti velencei származású kalandort, I. Szulejmán bizalmasát nevezte ki egri püspöknek, aki nem volt felszentelt pap, nem tartózkodott Egerben, és aki a főpapi pásztorbotot hamarosan átjátszotta 16 éves fia, Antonio Gritti kezére. Ők valójában csak a püspökség jövedelmét élvezték, egyházi teendőket nem láttak el. Azt nem tudjuk biztosan, hogy a püspöki kinevezéssel számukra is együtt járt-e Heves vármegye főispáni tisztsége. Ez az áldatlan helyzet 1534. szeptember 28-án Lodovico Gritti, majd Antonio Gritti meggyilkolásával ért véget. 26 Frangepán Ferenc, aki egyházi pályáját ferences szerzetesként kezdte, a világi életben elsősorban diplomata volt, eredetileg Szapolyai János pártján, de mindinkább a két király összebékítésére törekedett. Jelentős szerepe volt az 1538-as váradi békeszerződés létrejöttében, s ezt követően nevezte ki I. Ferdinánd is egri püspöknek és Heves vármegye örökös főispánjának. Ezért szerepel kétszer a püspök-főispánok fenti névsorában. 27 Eger és vele a püspöki uradalom, a későbbi debrő-parádi uradalom és még kisebb birtokrészek, gyakorlatilag az egész vármegye ura 1541 őszétől egészen 1548 novemberéig Perényi Péter, Magyarország főkapitánya volt, mivel Buda török kézre kerülése (1541. augusztus 29.) után önkényesen elfoglalta az egri várat, sőt rátette a kezét a püspökségi jövedelmekre is. Ezen az anarchikus helyzeten az sem változtatott, hogy 1542. október 10-én I. Ferdinánd elfogatta, mivel hűséges egri várnagya, Varkocs Tamás annak ellenére az ő parancsainak engedelmeskedett, hogy Perényi 5 évig, 1548 elejéig Bécsújhelyen raboskodott. Így az uralkodónak mindaddig nem volt tényleges lehetősége püspök-főispán kinevezésére, míg nem egyezett ki Perényi Péterrel, illetve szabadon engedését követő halála után özvegyével, és végül 1548. augusztus 15-én sor nem került Eger hivatalos királyi kézbe vételére. – Varkocs Tamás egyébként a jelek szerint a vármegyeszervezet működésébe nem avatkozott, legalábbis annak semmi nyoma nincs a feltárt forrásokban.

Oláh Miklós egri püspök, királyi titkár, kancellár Újlaki Ferenc egri püspök, királyi helytartó Zárkándy Pál egri prefektus, várkapitány Bódy György csanádi püspök, egri püspöki adminisztrátor30 Verancsics Antal egri püspök Mágócsy Gáspár egri püspöki kormányzó, egri főkapitány Forgách Simon, gimesi, egri főkapitány Radéczi István egri püspök, királyi helytartó Ungnád Kristóf, báró de Sonnegg, egri főkapitány Kollonich János Bertalan egri főkapitány Betöltetlen Rákóczi Zsigmond, báró felsővadászi, egri főkapitány Prépostváry Bálint egri főkapitány Rákóczi Zsigmond, báró felsővadászi

1548. december 13. előtt28 – 1553. május 7. 1553. június 10. előtt – 1555. február 1. (†) 1555. (február 2. ?) – 1556. (szeptember 17. ?)29 1556. szeptember 18. – 1557. november 19. (†) 1556. november 19.31 – 1569. október 15. 1564. március 26.– 1567. június előtt 1567. június 4. – 1572. (július 29. ?) 1572. július 29. – 1586. február 4. (†)32 1573. ? – 1580. ? 1581. ? – 1586. ? 1587. ? – 1588. augusztus 27. 1588. augusztus 28. – 1591. (augusztus 31. ?) 1591. szeptember 1. – ? 1592. ? – 1595. ?

Cherődy János egri püspök 1596. június 17. – 1597. január ?33 Rákóczi Zsigmond, báró felsővadászi 1597. január után – 1598. ? Nincs adat 1599. Az 1600. évvel folytatódó egri püspökök és főispánok névsorát később ismertetem, mivel előbb a fenti adatokat – és azok látszólagos ellentmondásait – szükséges értelmezni, majd ennek alapján jellemezni Heves vármegye igazgatási rendszerének csak a 16. századra érvényes jellemző vonásait. A késő középkori előzmények folytatásaként a mindenkori egri püspök egyszersmind Heves megye örökös főispánja (perpetuus supremus comes) volt, kivéve, ha a püspöki szék betöltetlen volt, mint 1555–1556-ban, majd huzamosabban 1586 elejétől 1596 közepéig, s ilyenkor az egri végvár kapitányai, illetve főkapitányai gyakorolták a főispáni jogkört. De ennek a rendszernek előzményei – a fenti névsort nézve – már Verancsics Antal püspöksége végén megjelentek, amikor 1564-től valójában Mágócsy Gáspár, majd Forgách Simon „Heves és Borsod megyék főispáni helytartói” voltak. A sorsdöntő változást a püspöknek a Habsburg királlyal 1563. december 1-jén kötött szerződése eredményezte, mely szerint teljesen királyi kamarai kezelésbe adta az egri püspökség minden birtokát 28

Püspöki és főispáni kinevezésének időpontjáról eltérő vélemények vannak; a legkorábbi dátum 1548. augusztus 1., a legkésőbbi december 13. 29 Fallenbüchl 79. oldalán – talán nyomdahiba miatt – tévesen 1557. év szerepel, pedig akkor már Bódy György püspöki adminisztrátor volt a kinevezett főispán, amint a szerző maga írja a következő sorban. – Zárkándy a püspöki szék betöltetlen volta miatt kaphatta meg a királytól a formális főispáni kinevezést. 30 Fallenbüchl 1994. idézett helyén „Bódy, Gregorius” (azaz: Gergely) és téves kezdő évszám – 1555 – olvasható. 31 Fallenbüchl idézett helye szerint Verencsics püspök-főispánságának kezdete 1557. november 12. volt. 32 Radéczi 1586. évi halála után 10 évig betöltetlen volt az egri püspöki szék. 33 Püspöki és vármegyei székhelyére már nem érkezhetett meg, mert Eger 1596. október 13-án török fennhatóság alá került. Feltehetően ezért ő maga mondott le egri püspöki címéről is, nem sokkal halála előtt.

és egyházmegyei jövedelmét, Mágócsy várparancsnokot pedig „az egri püspökség kormányzójának” nevezte ki, és ő viselte először a „főkapitány” címet.34 Az egri vár prefektusainak és (fő)kapitányainak ez a széles hatásköre azonban még korábbra, Dobó István várparancsnoki időszakára (1548–1552) nyúlik vissza, amikor az Oláh Miklós püspök és I. Ferdinánd között 1549. február 5-én életbe lépett szerződés értelmében nemcsak a püspökségi javak gondviselését (és a jövedelmek jelentős részének felhasználását), hanem – ha kimondatlanul is – a megyei főispáni hatáskör gyakorlását is Eger fontos végvára tiszttartójára és kapitányára ruházta át. Ezt igazolta például, hogy már az 1550. év elejére összehívott országgyűlés Heves vármegyének szóló meghívó leveleit (litterae regales) Dobó Istvánnak címezték. A püspökség javai kezelése és felhasználása átruházásának kiváltó motívuma főképpen a kivételes jelentőségű egri vár védelmi képességének növelése volt, az örökös főispánsággal járó joghatóságot pedig minden bizonnyal azért engedték át az egri püspökök a várparancsnokoknak, mert többségük királyi hivatalokat töltött be vagy diplomataként szolgálta az uralkodót. A következmény mindenesetre egyértelmű volt Heves vármegye szempontjából: a megyei szervezet bizonyos mértékben alárendelődött az egri központú katonai igazgatásnak. Az alárendeltség legkevésbé az alispáni tisztség esetében mutatkozott meg, ugyanis 1526 után semmi nyoma nincs annak, hogy a püspök-főispánok familiárisai, az egri várnagyok töltötték volna be e hivatalt, bár ezt csak a várnagyok tevékenységét elemző forrásokból tudjuk. A török kor első ismert nevű alispánja, Dormán Kristóf (1546–1553) nem állt személyes függésben sem a püspöktől, sem a korabeli várkapitányoktól, fizetését viszont – készpénzben az 1549. és 1550. évi állami adószedés alkalmával évi 24 forintban, a későbbi esztendőkben a beszedett portális adóból való részesedés formájában, ezen kívül jelentős természetbeni juttatások formájában – az egri végvár bevételeiből fedezték. Az alkalmi bírságpénzek, eljárási illetékek természetesen a várkapitányok beavatkozása nélkül illették meg. A 16. század második feléből az alispán személye ismert 1553–54-ben Barna János, 1557-ben Szőllősy Márton – 50 forintos salláriummal, de naturális juttatások nélkül, 1558-ban Kürthy László, 1559-ben Nádasdy Farkas, azután Szentgyörgyi László – megszakításokkal – több mint két évtizedig, 1580–1582-ben Recsky György, 1590-ben Dersy Gáspár és 1591-ben Széky Pál. Az alispánok szinte bizonyosan a megyei nemesség által választott személyek voltak, ennek jele, hogy a főispánok olykor nem is állítottak jelölteket, illetve nem mindig adták hozzájárulásukat a megválasztott alispán személyéhez, hiszen pl. 1564-ben hiába tiltakozott Verancsics Antal püspök Szentgyörgyi László hivatalba lépése ellen, a vármegye mégis sikeresen ragaszkodott saját testületi döntéséhez. Helyettes alispánoknak, akik a 16. század végén már előfordultak a fejlettebb adminisztrációval rendelkező törvényhatóságokban, Heves megyében 1596-ig semmi nyomuk nincs. A szolgabírákat 1526 után is a megyebeli nemesség választotta saját sorai közül, de a török korban Heves vármegyében is leginkább a kisbirtokosok közül. Fizetést – a peres ügyekhez kapcsolódó és a peren kívüli eljárásokért járó illetékeken és a bírságpénz-részesedésen kívül – az alispánhoz hasonlóan az egri vár fenntartására beszedett adókból utaltak ki számukra, mely 1550 táján évi 8-8 forintot tett ki. A szolgabírák neve a 16. században csak a portális adóösszeírásokból ismert, és ezek alapján tudjuk azt is, hogy a korszakban a megyének négy járása volt, melyeket nem földrajzi fekvésük alapján vagy valamely jelentősebb településükről, hanem az adott járásban éppen működő szolgabírák személyneveinek feltüntetésével neveztek meg (processus X Y judicis nobilium vagy judlium). A korabeli járáshatárok nem voltak teljesen állandóak, mert a különböző évek adójegyzékeiben a falvak egy-egy csoportját más és más szolgabíró járásában tüntették fel. A négy járást – legalábbis az 1546 és 1571 közötti időszakban – sajátos módon három szolgabíró igazgatta, mivel a Tiszán túl elterülő ún. kishevesi terület (melyet Fráter György, János Zsigmond keleti országrészének kincstartója csak 1550-ben engedett át a Heves vármegyei adórovóknak) szolgabírája egyúttal mindig egy másik járásban is teljes hatáskörű szolgabíró volt. A 16. században a következő szolgabírák személyét tárta fel az eddigi kutatás: 1546: Csiga János, aki ekkor nem egy járásban, hanem Gyöngyös környékétől egészen a Tiszáig húzódó hatalmas területen, a megye szinte egész déli felében összeírta a falvak adóit.

34

Ez két változással függhetett össze; egyrészt a várkapitányok közül először Mágócsy Gáspárnak nem volt várnagytársa, másrészt a Verancsics-féle szerződés folyományaként csak és közvetlenül a Magyar Királyi Kamarának tartozott gazdasági-pénzügyi elszámolással. Utódai ezért szintén főkapitányoknak neveztettek.

1549: Csiga János (Gyöngyöstől a Tarna-vidékig húzódó járásban és a kishevesi járási területen), Kürthy Sebestyén, Tárkány Szaniszló. 1552: Csiga János, Kürthy Sebestyén, Tárkány Szaniszló (a Tiszán inneni és a kishevesi járási területen). 1554: Széky György, Kürthy Sebestyén, Tárkány Szaniszló (a Tiszán inneni és a kishevesi járási területen). 1564: Istenmezey Sándor, Kürthy Sebestyén, Tárkány Szaniszló (a Tiszán inneni és a kishevesi járási területen). 1571: Istenmezey Sándor, Bocsi Albert (a harmadik szolgabíró neve ismeretlen). 1583: Nathkai Szabó András az egyetlen ismert szolgabíró. A szolgabírák közül néhányan – pl. Istenmezey Sándor – annyi kapcsolatban álltak főispánságot betöltő egri várkapitányokkal, hogy szolgabíróvá választásuk előtt 3-6 lovas katona élén álló tisztek (officiales, Tinódi Lantos Sebestyénnél „lovagtisztek”) voltak Egerben. Ők magukat és lovasaikat a vár prefektusa által nekik átengedett püspöki, kincstári vagy kisajátított magánbirtokok egyes falvainak adójövedelmeiből tartották fenn, de ez a haszonélvezeti jog a katonaállítási és a birtokigazgatási kötelezettség elmulasztása vagy akár a várparancsnok tetszése szerint bármikor visszavonható volt. Az officiolatus szervezetet Dobó István honosította meg nemcsak az Eger környéki püspöki birtokokon, hanem az ő igazgatása alá került Jászságban és Kunságban, sőt Pest megye és a solti szék 23 falvában, később a Külső-Szolnok megyei területen is, és csak a végvár 1596. évi eleste előtt néhány évvel szűnt meg. Az egri várkapitány-főispánok e rendszer révén a töröknek hódolt térség helyi igazgatásába és bíráskodásába is beavatkozhattak. 1582-ben és 1588-ban pedig Rudolf király egyenesen arra utasította a kecskeméti és a jászberényi magisztrátust, hogy vitás peres ügyeiket közvetlenül az egri főkapitány ítélőszékéhez fellebbezzék. Heves megyében nincs tudomásunk alszolgabírák megjelenéséről, a szolgabírákat egyenként csak 2-6 esküdt (jurassor) segítette közigazgatási, rendfenntartási és a jogszolgáltatással kapcsolatos teendőikben. Az esküdtek neve nem maradt fenn az eddig feldolgozott forrásanyagban. Eger török kézre jutásáig arról sem maradt fenn adat, hogy a sedria vármegyei ítélkezése mellett, alsóbb szinten külön alispáni és szolgabírói székek is bíráskodtak volna kisebb jelentőségű ügyekben, annak ellenére, hogy ezek létrehozását 1588 óta országgyűlési törvények lehetővé tették. A vármegyei törvényszék bizonyosan folyamatosan végezte igazságszolgáltatási feladatait; ezt azoknak a pereknek az iratai tanúsítják, melyeket a felek valamelyike királyi, illetve országos bíróságokhoz fellebbeztek. A sedria üléseiről ugyanis vagy még nem készültek jegyzőkönyvek a 16. században, vagy az 1682. évi füleki tűzvészben pusztultak el. Ezért nem is lehetséges megállapítani, hogy 1657 előtt megtörtént-e a vármegyei közgyűlések és az ítélőszéki ülések egymástól való funkcionális elkülönülése. A török kor első feléből nem maradtak ránk a megyegyűlés önállósulását igazoló vármegyei statútumok, ár- és bérmegállapító limitációk, megyebeli új birtokos és armális nemesek kihirdetését stb. tartalmazó dokumentumok. Állandó jegyzőt (notarius) a 16. század közepén már bizonyosan alkalmazott Heves vármegye is, bár fizetéséről csak annyi ismeretünk maradt fenn, hogy az adóösszeírások készítése alkalmával 1-2 forint alkalmi juttatásban részesült. A megyei jegyzők közül név szerinti adattal mindössze két esetben rendelkezünk: 1565-ben Szentmarjay Imre, 1580-ban Vásárhelyi Tamás volt a nótárius. Miközben Heves vármegye intézményrendszerének fejlődése többé-kevésbé lépést tartott a királyi Magyarország védettebb fekvésű megyéivel, területe Buda 1541-es veszte, majd az oszmántörök hódítók azt követő szinte folyamatos előretörése következtében több irányban megnövekedett. Különbséget kell azonban tenni a püspök-, majd várkapitány-főispánok hatáskörének kiterjedése és Heves megye területének és kifejezetten önkormányzati jellegű vármegyei intézményei működési hatósugarának bővülése között. Az egri főispánok – akár püspökök, akár várkapitányok töltötték be e tisztséget – Pest, a hozzá kapcsolódó Pilis megye és Solt szék területén már 1548–1549-től, Oláh Miklós és Dobó István idejétől főispáni adminisztrátorok (helytartók) voltak, és hasonló jogkörük alakult ki Borsod vármegyére nézve 1553-tól, Balassa Simon borsodi főispán halálát követően. Azonban ennek az összefonódásnak csak a főispán személyében és részben adószedési tekintetben volt jelentősége, mert mindkét nemesi vármegyei önkormányzat Heves megyétől tökéletesen függetlenül végezte adminisztrációját, külön megyegyűléseik, törvényszékük, jegyzőik, alispánjaik és szolgabíráik voltak, még Pest megye esetében is, melynek tisztikara az 1550-es évektől Egerben talált védelmet a

területét uraló török fegyveresekkel szemben. Ezekhez a vármegyékhez hasonlóan, bár bonyolultabban alakult a hevesi főispánoknak a kölönállási öntudatukat és katonai szabadosi kiváltságaikat gondosan őrző jászok és kunok feletti joghatósága, mely 1550 és 1560 között Egerhez, azután a gyulai végvár kapitányához tartozott, mígnem Gyula eleste (1566) után 12 évvel, 1588-ban főhatóságuk (és adószedőjűk) ismét az egri főkapitány lett, anélkül azonban, hogy ez várparancsnoki vagy főispáni címében kifejeződött volna. Teljesen másként alakult Heves és Külső-Szolnok vármegyék viszonya. Fráter György 1549 után a középkor óta Heves megyéhez tartozó tiszántúli ún. kishevesi kerületet, sőt Szolnokot és környékét is átengedte Dobó Istvánnak – az ottani palánkvár fenyegetettsége miatt és megerősítésének céljából –, majd Szolnok 1552. évi eleste után, már 1553 februárjában kelt királyi rendelet a hozzá tartozó településeket is Heves megyéhez csatolta. Végül a szultánnal kötött 1568. évi drinápolyi béke után az 1569. évi 52. országgyűlési törvénycikk mondta ki tömören, hogy „a törökök által elfoglalt KülsőSzolnok vármegyének sem alispánjai, sem szolgabírái nincsenek, s több ellátni való ügyei vannak, ezentúl részére Heves vármegye szolgáltassa az igazságot”. Ettől kezdve találkozunk rendszeresen a korabeli iratokban a „Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegye” fogalommal, mely egészen 1876-ig élt mint a törvényhatóság hivatalos elnevezése.35 Eger várának 1596. október 13-án bekövetkezett török elfoglalásával egyrészt a tehetősebb és nagybirtokos nemes jogú társadalmi elit északabbra, felvidéki birtokain, illetve az ottani városokban keresett magának biztonságos lakóhelyet, másrészt a vármegye mint rendi önkormányzati intézményrendszer kiszorult az általa igazgatott Heves és Külső-Szolnok megye területéről, és a „menekült” vármegyék számát szaporította, természetesen az addig Egerben menedéket talált PestPilis-Solt törvényhatósággal együtt. (A területi értelemben vett megyére ilyenkor a „hódolt” jelző használatos.) Nemesi társadalmi hátterének szétszóródásával és igazgatási központja elvesztésével Heves és Külső-Szolnok vármegye szervezete a korabeli adatok, illetve azok hiánya szerint átmenetileg szétesett – ebben az 1606-ig tartó tizenöt éves háború, a Bocskai István, majd a hajdúkapitányok vezette felkelések is közrejátszottak –, így működéséről 1609-ig nem is szólnak a források. Ebben az évben ideiglenesen Gömör vármegyével egyesülve Rimaszombatban tartotta gyűléseit közös alispán elnökletével, de biztosan nem törvény, legfeljebb valamilyen (királyi?, nádori?) rendelet következtében, valószínűleg helyi, spontán kezdeményezésre. 1613-tól kezdve azután önálló tisztikarral és tartósan a szintén szomszédos Nógrád megye legjelentősebb erőssége, Fülek vára lett a vármegye székhelye, a jogilag szintén önálló Pest-Pilis-Solt és Nógrád megyei testületekkel együtt. Végül 1682 őszén, miután Thököly Imre török segítséggel elfoglalta és lerombolta Füleket, Gács várába helyeződött át a vármegye utolsó saját területén kívülre kényszerült központja. De akkor már közel volt Buda, Hatvan, és Szolnok 1686 őszi és Eger 1687. december 17-i felszabadulása a török uralom alól, amivel Heves és Külső-Szolnok vármegye egésze számára új korszak kezdődött. Az egri végvár elestének másik következménye a vármegyei igazgatás szempontjából a (fő)kapitányok főispáni hatáskörének megszűnése volt, azaz a 17. század egri püspökei automatikusan visszanyerték a Verancsics-féle szerződés (1563) előtt érvényes örökös főispánságuk személyes gyakorlásának jogát. Ezért nem érdektelen ismerni az 1596 utáni püspök-főispánok személyét és működési idejüket. Szuhay István egri püspök, váci püspök, esztergomi érseki adminisztrátor, királyi kamarai prefektus 1600. (október 23. ?)36 – 1607. július 7. Betöltetlen 1607. július 8. – 1615. ? 35

Heves vármegye 16. századi összegzésére: Csiffáry 213–231. p.; Fallenbüchl 71., 79–80. p.; Repertórium 21., 23. p.; Soós 1942–1945. 260–261. p.; Soós 1974. 5–10. p.; Sugár 1992. 181–206. p.; Sugár 1984a 218–220., 226–230., 234–239., 241–242., 246–248., 256., 259–260., 263–264., 267., 276., 281., 284–285. p.; Sugár 1984b 52–56. p.; Szabó 1977. 104., 108–114., 125–129., 133., 139., 156. p.; Szakály 1997. 83–87., 91–92., 94–96., 104. p.; Szederkényi 2:2–3., 9–19., 31–35., 38–42., 47–54., 57–58., 67–68., 72–75., 87–89., 98–101., 108–109., 112., 116–121., 162–164., 171–172., 174–175., 183., 196., 215., 223., 232–235., 243., 253–255., 262., 270–272., 277., 280., 289., 301–330., 439–461. p. 36 Egri püspöki kinevezését 1598. április 16-án nyerte el Rudolf királytól, a pápai megerősítést viszont 1600. április 16-án keltezték. Talán ezért számítják örökös főispánságát is ettől az esztendőtől.

Erdődy János, monyorókeréki, egri püspök Rákóczi Pál, báró felsővadászi, adminisztrátor37 Pyber János egri püspök, esztergomi nagyprépost, királyi tanácsos Lósy Imre egri püspök Lippay György, zombori, egri püspök, királyi kancellár Jakusich György, orbavai, egri püspök Kisdy Benedek egri püpök Pálffy Tamás, báró erdődi, egri püspök Szegedy Ferenc egri püspök Bársony György, lovasberényi, egri püspök Pálffy Ferdinánd, gróf erdődi, egri püspök Korompay Péter egri püspök

1616. ? – 1624. ? 1618. május 1. – 1622. ? 1625. október 21. – 1633. október 20. előtt 1633. október 24. – 1637. április 24. 1637. május 1. – 1642. november 19. 1642. november 21.38 – 1647. november 21. (†) 1648. április 18. – 1660. június 22. (†) 1660. augusztus 16. – 1669. szeptember 23. 1669. szeptember 23. – 1675. szeptember 12. 1675. december 13. – 1678. január 11. (†) 1678. február 26. – 1680. október 31. (†) 1681. december 28. – 1686. december 16.

A püspök-főispánok a vármegyei szervezethez hasonlón szintén eltávoztak Egerből, ámde nem Füleken, hanem a minden (katonai, pénzügyigazgatási, közlekedési) szempontból Felső-Magyarország központjának számító Kassán, korábban a mellette fekvő volt jászói premontrei kolostorban alakították ki az egri egyházmegye átmeneti centrumát, többé-kevésbé együttműködve káptalanjukkal. Hozzátéve ehhez, hogy királyi kancellári, kamarai stb. feladataiknak is eleget kellett tenniük, továbbá energiájuk javát a protestáns felekezetekhez csatlakozott hívek rekatolizálása kötötte le, nem csoda, hogy főispáni minőségükben alig vettek részt a „menekült” vármegye mindennapi munkájában. Leginkább csak az eskütétellel járó hivatalos beiktatásukon és ritkán a tisztújító közgyűléseken jelentek meg, mert az utóbbiakon többnyire már meghatalmazottakkal képviseltették magukat (legtöbbször a füleki várkapitány, máskor a nagyprépost, egy-egy tekintélyesebb plébános, például a gyöngyösi, vagy valamelyik Füleken ülésező másik vármegye alispánja által). A 17. században – legalábbis a század közepétől tanulmányozható közgyűlési jegyzőkönyvek tanúsága szerint – a főispánok gyakran éltek az 1548: 70. tc. adta jogukkal, hogy tudniillik ők nevezik ki az alispánt, de a megyebeli nemesség egyetértésével. Jelölési jogukkal elsősorban nem személyes vagy valamilyen politikai megfontolásból, hanem a katolikus egyház pozícióinak erősítése érdekében próbáltak visszaélni, viszont a vegyes vallású megyei nemesség arra törekedett, hogy ne kizárólagosan katolikus, hanem a főispán által kandidált 2-2 katolikus, evangélikus és református hitet valló nemes közül szabadon választhasson. Az alispánok 1660 utáni megválasztásának eseteiben ugyan nem egyszer a püspökfőispáni akarat dominált, ám ez egyáltalán nem következhetett be a szolgabíróságok betöltésénél, ugyanis – mint egy alkalommal általánosítva megfogalmazták – „a szolgabírói választás a rendek szent és érintetlen joga”. A vármegyének a saját „felségterületén” kívüli újjászervezésében semmiképpen sem lehetett szerepe az Egerből Jászóra, illetve Kassára menekült főpap-főispánoknak, annál is kevésbé, mert a legkritikusabb években, 1607 közepe és 1615 között betöltetlen volt az egri püspöki szék. Viszont éppen az 1606. évi bécsi és zsitvatoroki békék, valamint az 1608-as országgyűlés törvénycikkei jelezték a fő- és köznemesség öntudatos megerősödését mind a Habsburg királyi hatalmi központtal, mind a katolikus főpapsággal szemben. Heves és Külső-Szolnok vármegyének a felvidéki birtokaikra menekült jómódú nemessége – hátterükben a szerényebb vagyonú, esetleg csak a török kézre került megyeterületen birtokjogokkal rendelkező, de e jogokról soha le nem mondó kisnemességgel – csakis egymással és a nagybirtokosokkal összefogva, valóban önkormányzati alapon szervezhette újjá, majd 37

Az örökös főispán helyettesítésére utaló „administrator” kinevezése minden bizonnyal összefüggött Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek ez időben folyt első Habsburg-ellenes hadjáratával. 38 Sugár 1984a. 320. oldalán tévesen: szeptember 21.

fejlesztette tovább a Fülekre „menekült” vármegye intézményeit. A reorganizációban persze módjukban állt hasznosítani a már nem először „menekülő” Pest-Pilis-Solt megyei és a nekik otthont adó Nógrád megyei tisztviselők tapasztalatait, sőt bizonyíthatóan személyes összefonódások is létrejöttek a három (Hont vármegyével együtt olykor négy) törvényhatóság között. A Heves és Külső-Szolnok vármegyei tisztségviselők között különösen sokan voltak olyanok, akik Nógrád, illetve Pest megye területén számítottak birtokosnak (possesssionatus), illetve korábban a füleki várban teljesítettek alsóbb vagy magasabb rangú katonai szolgálatot. Ezért is érdemes szemügyre venni a legfontosabb vármegyei hivatalviselők rekonstruálható névtárát. Lássuk elsőként a 17. századi alispánokat! Dósa Ádám Strucz Ferenc Beöthy Orbán Mocsáry Balázs Vámosy István, kürthy Vécsey Sándor Báthory László Hamvay Ferenc Mocsáry Ferenc39 Tassy Mihály Melczer János Tassy Mihály Bulyovszky Ferenc, gyulafalvi (=dulici)

1608 1617 1619 1625. ? – 1635. ? 1643. ? – 1661. május 7. (†) 1661. július 6. – 1662. szeptember ? (†) 1663. február 22. – 1667. február 16. előtt (†) 1667. április 27. – 1669. április közepe (†) 1669. augusztus 22. – 1671. március 2. 1671. március 2. – 1673. április 19. 1673. április 19. – 1676. június 15. 1676. augusztus 19. – 1683. december ? (†) 1684. április 11. – 1688. szeptember 9.

Mivel a korszakra már egyértelműen az alispánok irányították a vármegyei közigazgatást és jogszolgáltatást, nélkülük nem működhettek sem a közgyűlések, sem a megyei törvényszékek, hiszen a gyakorlatban mindkettőn ők töltötték be az elnöki funkciót, ezen felül saját alsóbb fokú bíróságuk, az alispáni szék is létrejött, továbbá a királyi, országos és más hatóságokkal szemben személyükben ők képviselték a vármegye nemességének közösségét, „egyetemét” (universitas), ezért legkésőbb a 17. század közepén megjelentek Heves és Külső-Szolnok megye szervezetében is a helyettes alispánok. Latin nevük (substitutus vicecomes) ugyan megegyezett a 18–19. századi másodalispánokéval, de a róluk szóló legkorábbi adatok arra utalnak, hogy az 1660-as évekig csak szükség esetén, az alispán átmeneti helyettesítésére kellett szolgálatba állniuk. Pápay Pétert például 1654-ben azért választották meg helyettes alispánnak, mert Vámosy István alispán mint országgyűlési követ hosszú ideig távol volt, viszont 1659-ben az alispán helyett ő vett részt a diétán, azután 1661-ben Vámosy, 1662 őszén pedig Vécsey Sándor hirtelen halála miatt. Pápay Péter előtt egyébként mindössze két évben fordult elő egy-egy helyettes alispán: 1649-ben boldogkeszi Kis János, 1653-ban Kiss István, de az ő tevékenységükről semmit sem tudunk. A substitutus vicecomes-ek rendszeres választásáról az 1667. április 27-i tisztújító közgyűlésen (congregatio restauratoria) értesülhetünk először, abban a formában, hogy Battik Péter már azelőtt is működő helyettes alispáni megbízatását meghosszabbították. Őt az alábbi személyek követték, bár névsoruk nem hiánytalan: Ebeczky Menyhért40 Battik Péter Kürtössy István Pápay Péter, ifj. Gyöngyösy István Szilassy András

39

1668. július 11. – ? 1669 1672 1673. április 19. – 1676. augusztus 19. után ? – 1683. február 25. 1683. február 25. – 1688. szeptember 9.

A korszakban ő az első személy, aki kifejezetten vármegyei tisztviselői pályán érvényesült; mielőtt alispánná választották volna, előbb, 1657-től megyei ügyész, majd egy évtized múltán a vármegye jegyzője volt. 40 Egyúttal szolgabíró is volt; nem lehetetlen, hogy valamilyen okból ideiglenesen választották, hiszen előtte és utána is Battik Péter volt a helyettes alispán.

Egyelőre nem került elő a forrásokból arra utaló adat, hogy megyénkben a 17. századi helyettes alispánok egyik meghatározott feladata a vármegyei törvényszék büntetőperes ügyeiben az alispán teljes jogkörű helyettesítése lett volna, ami több vármegyében megvalósult. A legfeltűnőbb előrelépés a 17. századi Heves és Külső-Szolnok megyei tisztikarban a vármegyei jegyző (notarius comitatus) állandó alkalmazása volt, hiszen a 16. század végéig legfeljebb egy-két jegyző neve fordult elő a forrásokban. Ezzel szemben a Füleken újjászerveződött vármegye már az első esztendőben szükségét érezte egy állandóan a megye székhelyén tartózkodó, az ügyvitel folyamatosságát biztosító, latinul írni-olvasni tudó, tanult vagy tapasztalati úton szerzett jogi ismeretek birtokában lévő tisztségviselő meglétének. Ugyanis a „menekült” vármegye nemességének, illetve tisztviselőinek többsége nem lakhatott Füleken, hanem lehetőleg saját birtokrészén élt, és csak a közgyűlések és törvényszékek időszakában utazott oda. Idővel persze egyre többen tettek szert helybeli háztulajdonra, de közel sem mindenki. A jegyzői funkció könnyebb betöltéséhez hozzájárulhatott az is, hogy a 16–17. század fordulójára már felnőtt és terebélyesebbé vált egy új világi, jórészt protestáns értelmiségi réteg. Az 1670-es évek második felére a jegyzői és megyei ügyészi tisztségre már annyi jelentkező volt, hogy immár nem mint hivatalviselő alkalmazottakat fogadták fel, hanem éppúgy több jelentkező közül választották őket, mint a szakismeretet nem igénylő többi megyei tisztviselőt. A nótáriusok közül a következők nevét és szolgálati idejét sikerült feltárni: Divéky András Barna György Divéky András

1613. ? – 1618. ? 1619 1634

Divéky András41 Laszkáry János Libercsey Ferenc42 Gedey András Mocsáry Ferenc43 Bezzegh György Soldos Miklós Bulyovszky Ferenc, gyulafalvi (=dulici) Horváthy Gergely

1637 1653. ? – 1657. január 3. 1657. január 3. – 1661. augusztus 16. 1661. október 21. – ? ? – 1669. augusztus 22. 1669. augusztus 23. – ? 1671. március 2. – 1675. június 26. 1675. június 26. – 1684. április 11.44 1684. április 11. – 1688. szeptember 9.

A török kor legutolsó éveiben, pontosan az 1683. február 25. napi tisztújításkor felbukkant az első helyettes jegyző (substitutus notarius) is, mégpedig az egy esztendő múltán jegyzővé előlépett Horváthy Gergely személyében. A 17. század közepétől új alkalmazottként jelentek meg megyénkben is a tiszti ügyészek (fiscales), akik a sedrián hivatalból indított büntetőperekben a felperes vármegye nevében a vádat képviselték. Korábban ezt a feladatot is az egyre több közigazgatási teendőt végző alispán látta el, s az ekkoriban advocatus-nak (azaz a megye ügyvédjének) nevezett ügyészek őt tehermentesítették. Név szerint négy tiszti ügyészről van adatunk a korszakban: Pápay Jánosról, aki ismeretlen időponttól 1657. január 3-ig működött, az őt felváltó Mocsáry Ferencről, akit az 1660-as években jegyzővé választottak,45 végül (ifjabb?) Pápay Jánosról, aki az 1669. augusztus 22. napi tisztújításkor lépett hivatalba. Nem tudhatni, hogy meddig alkalmazta a vármegye, de az biztos, hogy 1684. április 11-től vagy 1688. szeptember 9-ig, vagy 1696 márciusáig Laczkovics István volt a tiszti ügyész.

41

Lehetséges, hogy Divéky András egy negyed évszázadig a vármegye jegyzője volt, ugyanis a Barna Györgyre vonatkozó adat nem elsődleges levéltári forrásból származik. 42 Egyidejűleg volt Heves és Külső-Szolnok, illetve Pest-Pilis-Solt vármegyék jegyzője, sőt Hont megyének is dolgozott, amint azt halálának évében az érintett törvényhatóságok rögzítették is jegyzőkönyveikben. 43 Lásd a 39. számú jegyzetet. 44 Ezen a tisztújításon alispánná választották. 45 Lásd a 39. számú jegyzetet.

Heves és Külső-Szolnok vármegyének – mivel a területén maradt lakosságon a török bármikor bosszút állhatott – a 17. század folyamán nem kellett megvalósítani a háborús években meghirdetett nemesi felkeléseket, helyette pénzbeli váltságot fizetett. Ezért a korszakban nem került sor megyei főkapitány, hadnagyok, vajdák stb. választására. Nem választott a vármegye saját főadószedőt és neki beosztott perceptorokat sem. Az adószedési feladatokat a szolgabírák végezték a hozzájuk beosztott rendes (ordinarius) esküdtek tevékeny részvételével, s egy külön szaktisztviselő helyett az alispánnal számoltak el. A szolgabírák sokirányú, közigazgatással vagy bíráskodással összefüggő kötelezettségei közül a 17. században az adóalapot képező (4 egész jobbágytelket kitevő) porták összeírása, a községi bírák adóbegyűjtésre kényszerítése, a beszedett adóval történő elszámolás jelentette a legnehezebb munkát, különösen 1649 után, amikor a kamarai adórovók (dicatores) teljesen rájuk bízták ezeket. A töröknek hódolt megye területének csak Fülekhez közel eső északi sávján vehettek igénybe fegyveres karhatalmat, a Mátrától délre, az egri, hatvani, szolnoki török várak hatósugarában ez már kockázatosabb volt, bár a zsitvatoroki béke értelmében a magyar állami adó felét beszedhették a hódoltságban. A nehézségek ellenére az 1635., 1647., 1675. és 1686. évben elkészült Heves és KülsőSzolnok megye, a Jászság és a Nagykunság (1647-ben még az átmenetileg ide csatolt Csongrád megye) településeinek adójegyzéke, és ezekből ismerjük a korszak szolgabírói járásait. A kettős megye 4 járását (processus) egyrészt sorszámokkal, másrészt a szolgabírák nevével különböztették meg egymástól. A járási határok, szemben az előző századdal, ekkorra már lényegében stabilizálódtak, viszont nemcsak a szolgabírák változtak az évtizedek során, hanem a járások számozása is más volt a 17. század első, illetve második felében. 1635-ben és 1647-ben az első járás a Tarna patak teljes hosszát és a hevesi síkságot, a második a Mátra gerincétől északra fekvő falvakat, a harmadik Gyöngyös tágabb körzetét, a negyedik számú a Tisza középső szakaszának a Körösök torkolatáig húzódó árterületét és Dévaványát foglalta magába. 1675-ben és 1686-ban a későbbi Gyöngyösi járás kapta az egyes számot, s utána következett sorrendben a Tarnáról elnevezett, az észak-mátrai, majd a Tisza-vidéki járás. A szolgabírák többsége azonban „a török félelme miatt” nem lakott járásában, hanem többnyire a magyar végvárak által védett birtokain vagy Füleken tartózkodott. Egy kivétel volt: Gyöngyös szultáni hász város, melynek kiváltságait még az egri pasák is tiszteletben tartották, ezért (talán 1608-tól folyamatosan) itt működött egy ún. hódolt szolgabíró (dedititius judlium), aki azonban a Tiszai járás szolgabírája volt. De emellett már 1650-ben alispáni felhatalmazással, később vármegyei statútumok elvi alapján más szolgabírák járásaiban is lefolytathatott tanúkihallgatásokat, határjárásokat, idézéseket, foganatosíthatott eltiltásokat, megintéseket és behajthatott 20 forintig terjedő adósságokat. Tehát az ő esetében a szolgabírói ítélőszék is működőképes volt. A nagy területen fekvő kettős vármegye egészének helyszíni igazgatására azonban egyetlen hódoltsági „kirendeltség” kevés lett volna. Az adóztatás kivitelezéséhez, az igazságszolgáltatással összefüggő ún. törvényes dolgok lebonyolításához egész hálózatra volt szükség, és ezt a hálózatot a hódoltságban lakó, ott szünet nélkül tevékenykedő esküdtek (jurassores) biztosították. Ők többnyire a 17. században szép számmal armális nemeslevelet szerzett szegényebb nemesség soraiból verbuválódtak. Két esküdt a hódolt szolgabírót minden téren helyettesíthette, az alsó fokú ítélkezésben pedig egyetlen, erre a célra kinevezett esküdt is eljárhatott. A füleki vármegyei központ még a 12 esküdt területi megoszlására is ügyelt; hatot választottak a legnagyobb Tiszai járásba, 2-2 főt pedig a három kisebb processusba. Helyettes szolgabírákat viszont Heves és Külső-Szolnok vármegyében csak átmenetileg, feltétlenül szükséges esetek (súlyos betegség stb.) áthidalására választott a közgyűlés. A Füleken működő tisztikar fizetési viszonyai pontosabban ismertek a 16. századi töredékes adatoknál, annak köszönhetően, hogy az 1653-tól vezetett közgyűlési jegyzőkönyvek az éves pénzügyi számadásokat is tartalmazzák. Az 1650-es, 1660-as években az alispán és a jegyző fizetése egyformán évi 100 forint volt, az ügyészé évi 40 forint. A szolgabírák mindegyikét évi 16 forint alapfizetés illette meg, az adószedésért pedig még 8-8 forintot kaptak évente. A számadás átvizsgálása után az évi maradványból – „jutalom” gyanánt – még 16 forintra számíthatott minden szolgabíró, az alispán pedig 40-50 forintot kaphatott hasonló jogcímen. Az alispán és a szolgabírák mindezeken kívül egyharmad arányban részesültek a bírság- és váltságpénzekből, a jegyző pedig leginkább az oklevél-kiállítási és jegyzőkönyvezési díjakra számíthatott. (Pl. egy armális nemeslevélért, illetve a kihirdetés bizonylatáért a fő érintettől 1-1 aranyra, a mellékszemélyektől 1-1 ezüstforintra, egy panasz jegyzőkönyvbe írásáért 24 dénárra tarthatott igényt.) Az esküdtek fizetéséről nincs szó a

számadásokban, ők csak a bíráskodási részvételért járó bevételi harmadrészből részesültek. Az utazási költségeket minden tisztviselőnek elszámolták, még a helyettes alispánnak is, aki egyébként semmilyen fizetést nem kapott. Heves és Külső-Szolnok, annak ellenére, hogy „menekült” vármegye volt, a többi megyéhez hasonlóan királyi meghívó levelet kapott a rendi országgyűlésekre, ahova követeket is küldött, akik számára a megyegyűlés által kijelölt bizottság dolgozta ki az utasításokat, végül a követek a közgyűlésen tettek jelentést tevékenységükről. A feltárt adatok szerint a 17. század közepéig többnyire egy „ablegatus” képviselte megyénket, 1653-tól kezdve azután mindig ketten. A követek a megyei tisztikar élén álló tisztviselők közül kerültek ki; rendszerint alispánok vagy helyettes alispánok és jegyzők voltak. Napidíjuk folyamatosan nőtt: 1553-ban 3 forint 60 dénár, 1555-ben 4 forint, 1662-ben 7 forint 20 dénár, és az országgyűlések időtartama többnyire 50 és 200 nap között mozgott. Az 1555. évi országgyűlés sajátossága volt megyei szempontból, hogy Heves és Külső-Szolnok, illetve Pest-Pilis-Solt vármegyék Füleken közös gyűlésen tárgyalták meg a királyi meghívót, választották meg közös követeiket a két alispán személyében, sőt vegyes bizottságot hoztak létre a közös utasítás pontjainak kidolgozására. A vármegye legfontosabb, testületi jellegű szerve a közgyűlés (congregatio generalis) volt; tőle nyerték felhatalmazásukat a tisztikar tagjai, az országgyűlési követek is, megválasztásuk után itt eskették fel őket és állapították meg fizetésüket, napidíjukat. A közgyűlés és a vármegyei törvényszék ülései Heves és Külső-Szolnok megyében azonban még a 17. században sem váltak élesen ketté; az előbbi nevezete alatt előfordultak bírósági ügyek, és a sedria ülései címén felvett jegyzőkönyvek is tartalmaztak fontos adminisztratív intézkedéseket (pl. vármegyei árszabásokat). Szám szerinti elkülönítésük így csak formális lehetne; ezért csak annyit állapíthatunk meg, hogy a megyei nemesség évente változóan 8-15 alkalommal gyűlt össze a közigazgatási és igazságszolgáltatási teendők ellátására. Mindenesetre volt néhány kötelezettség, melyet kimondottan közgyűléseken intéztek. Ezek közé tartoztak az állami adó elosztásával és behajtásával kapcsolatos teendők, a tisztújítás (sedes restauratoria vagy electoralis), a vele összefüggő számvevőszéki ülés (sedes rationaria) és a pecsételőszék (sedes sigillatoria), mivel az előző tisztviselők a választásokat megelőzően adták le előző évi számadásaikat. A tisztújító közgyűléseket rendszerint az év első két hónapjában hívta össze a főispán (csak rendkívüli halálesetek stb. esetén év közben), de a közgyűlések többségének időpontját az alispán – egyúttal a megyegyűlések elnöke a főispán távollétében – tette közhírré a szolgabírák és az esküdtek helyi közreműködésével. Ha nem volt tisztújítás vagy követválasztás, akkor a közgyűléseken rendszerint legelőször a felsőbb hatóságoktól, a főispántól érkezett leiratokat, rendeleteket olvasták fel, s intézkedtek végrehajtásuk felől. Ismertették a más törvényhatóságoktól érkezett leveleket is, majd megfogalmazták a vármegye válaszait. Egyébként a tárgyalásra kerülő ügyeknek nem volt meghatározott, állandó sorrendje, bár az még általános volt, hogy a megyébe költözött új birtokosoknak és az armális nemességet szerzetteknek a nevét az összejövetelek végén hirdették ki. A megyegyűléseken a több megyében birtokos főurak leginkább megbízottakkal képviseltették magukat, és később a hódoltságban lakó kisnemesek is kezdték hasonló módon – közös megbízott által – gyakorolni részvételi és szavazási jogukat, amit Heves és Külső-Szolnok megye 1667-ben statútumban tiltott meg nekik. Ugyanis a vármegyei szabályrendeletek, a statútumok alkotása a közgyűlések (és a sedria ülések) egyik legfontosabb feladatává vált a 17. századi vármegyei igazgatásnak – szemben a 16. századdal –, olyannyira, hogy Heves és Külső-Szolnokból 1654 és 1686 között 32 ilyen, a megyei életre nézve általános érvényű döntés került be a magyarországi törvényhatóságoknak 19. század végén összeállított reprezentatív statútum-gyűjteményébe. A „menekült” vármegye hihetetlen gyorsasággal reagált azt országos szintű kihívásokra; így például, miután az 1659: 71. tc. (december 2-i királyi szentesítéssel) kizárólagosan a nemesi megyék jogkörébe utalta a lokálisan változó mértékek egységesítésének, az élelmiszer- és iparcikkáraknak, a napszámbéreknek a meghatározását, Heves és Külső-Szolnok vármegye már 1660. február 17-én kibocsátotta saját (a kötelezően használandó mértékeket, továbbá az egyes munkafázisok és árucikkek szintjéig részletező, sőt a hevesi és külső-szolnoki részek között is eltéréseket rögzítő árakat tartalmazó) részletes limitációját. A megyei hatóságok felügyelték a töröknek hódolt területen fekvő közösségek gazdálkodását is, például egy 1654. évi gyöngyösi panasz nyomán statútumban írták elő a mezővárosi bírák leköszönésekor előterjesztendő kiadási-bevételi számadási kötelezettségeket. A 17. században a vármegyei igazságszolgáltatás Heves és Külső-Szolnokban éppen úgy többfokozatú lett, mint a török hódítástól nem érintett megyékben. A szolgabírói tisztségnél már szó

volt önálló alsó fokú bírói fórumuk kialakulásáról, sőt arról is, hogy az állandóan Gyöngyösön tartózkodó „hódolt” szolgabíró hatáskörében is működött, illetve őt szükség esetén a hódoltságban lakó esküdtek is helyettesíthették. Az alispán ítélőszéke csak Füleken bíráskodott, ezért az illetékességébe tartozó ún. kisebb hatalmaskodások, birtokháborítás, jobbágyok, állatok, termés erőszakos elrablása, testi és becsületsértés stb. ügyében ez a fórum a török területen kívül élő nemesség számára könnyebben elérhető volt, mint a hódoltságban lakó kisbirtokosoknak. A szolgabírói és alispáni széktől egyaránt a vármegyei törvényszékhez, a sedriához lehetett fellebbezni, mely a század második felében – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – évente 6-8 alkalommal ült össze; ezek időpontját már az előző ülésen meghatározták. A sedria elnöke az alispán volt, és bírótársainak összetétele más megyékhez hasonlóan az 1613: 24. tc. szerint átalakult, azaz a szolgabírákon kívül mind nagyobb számban vettek részt az ítélkezésben az ún. rendkívüli esküdt ülnökök (extraordinarii jurati assessores). Fontos tény, hogy soraik közé nem kis számban választottak be a hódolt megyeterületen élő kisnemesek közül is, például az 1657. november 14-én tartott sedria ülésén egyszerre nyolc főt. A törvényszék ügyrendjét valamikor 1679 előtt statútumban rögzítették, mert már belekerült az abban az évben összeállított vármegyei szabályrendeleti gyűjteménybe. Eszerint a következő volt a tárgyalási sorrend: először a közérdekű ügyeket intézték el, másodikként a beadott folyamodványok kerültek sorra, harmadikként az alispáni, majd szolgabírói székekről fellebbezett pereket tárgyalták, azután a szegényebb nemeseknek a megyei ügyész által képviselt ügyei következtek, és legvégül került sor a birtokos nemesség és a mágnások pereire. A statútum-gyűjtemény emellett több jogi eljárási szabályt is részletezett, így például az ügyvédi képviseletről, a tanúkihallgatásokról a hódolt területen, a határkiigazításokról, a nemesi közbirtokosságról, a zálogbirtoklásról, a végrehajtási eljárásokról, a szökött jobbágyokról. Heves és Külső-Szolnok vármegye törvényszékén belül a török kor végéig szervezetszerűen nem került sor a büntető ügyeket tárgyaló ún. fenyítőszék és a polgári ügyeket tárgyaló tagozat különválására. De a büntető perekben a vármegyét képviselő ügyész hivatala kialakult, mint arról fentebb már volt szó. A „menekült” vármegyei sedria elé természetesen gyakran kerültek hódoltsági lakosok peres ügyei, és az ő jogi képviseletükre Füleken és környékén egy sajátos ügyvédi réteg alakult ki, akik nem felsőfokú tanulmányaik, hanem gyakorlati jogismereteik révén gyarapodtak. A leggyakoribb ügytípus az ún. eltiltás (prohibitio) és tiltakozás (protestatio), illetve viszonttiltakozás volt, mert a birtokjogaikat féltő nemesek ezzel védekeztek az ő rovásukra terjeszkedőkkel szemben. Hasonló okból voltak gyakoriak a határkiigazítási perek, melyek ráadásul tanúkihallgatásokkal, helyszíni szemlékkel jártak, s a hódolt szolgabíró vagy esküdtek jelenlétét igényelték. Összefoglalóan megállapítható, hogy Eger várának elvesztése és a kettős megye teljes területének török uralom alá kerülése miatt a Füleken újjászerveződött „menekült” vármegye – miután megszabadult a főispáni hatáskört a 16. században ténylegesen betöltő egri (fő)kapitányok erőteljes beavatkozásától – 1613-tól kezdődően mind teljesebben kiépítette önkormányzati szervezetét, és 17. századi intézményrendszere, működőképessége alig maradt el a hódoltságon kívüli megyékétől. Azonban a „menekült” helyzetből fakadóan speciális vonások is jellemezték tevékenységét. Ezek közül már fentebb említés történt a nemesi felkelések hiányáról, illetve pénzbeli megváltásáról, s néhányszor szóba kerültek Heves és Külső-Szolnok, illetve Pest-Pilis-Solt (olykor még Nógrád) vármegyék apparátusának személyi kapcsolatai, az országgyűlésre közösen küldött követek, de ezen túlmenően gyakran együttesen menesztettek küldöttségeket a rendi főméltóságokhoz, a katonai hatóságokhoz, és hatást gyakoroltak egymásra a statútumok megfogalmazásai esetében is. Ez a kényszer diktálta együttműködés valószínűleg előnyükre vált, s hatékonyabbá tette tevékenységüket. Közös sajátossága volt e „menekült” vármegyéknek, hogy a nemeseknek a hódoltsági területen fekvő birtokai, az ott élő jobbágyok ügyeiben gyakran kerültek összeütközésbe a török bégekkel, az egri pasával, vagy azokkal a török adománybirtokosokkal, akik a magyar jogfelfogás szerint csak bitorolták javaikat. Közvetlen kapcsolatot nem vehettek fel velük, mert az 1659: 13. tc. értelmében „törökösségnek” (turcismus) minősült volna, hanem csak a nádoron (vagy helyettesén) keresztül, ami hosszadalmas procedúra volt. Heves és Külső-Szolnok vármegye tisztikara mégis szigorúan tartotta magát a törvény betűihez, hiszen ő maga is ezt követelte meg a hódoltsági területén élőktől. A tizenöt éves háború idején és az azt követő években spontán kezdeményezésre alakultak ki az ún. parasztvármegyék, a parasztság fegyveres önvédelmi szervezetei elsősorban az „úton-útfélen csavargók”, a kóborló magyar végvári katonák és az ún. szabad hajdúk zaklatásai, sarcolásai miatt. Különösen hatékonyan működtek a Nógrádtól Zemplénig húzódó hódoltsági sávban és a hódoltságnak

attól délre fekvő peremvidékén, így Heves és Külső-Szolnok megyében is, ahol a vármegyék elmenekülése folytán közigazgatási-közbiztonsági szempontból légüres tér keletkezett. Ezért a fosztogató katonákkal szemben kb. egy járásnyi terület felfegyverkezett falvainak küldöttei ún. concursus-okon (közös gyűléseken) paraszthadnagyot választottak, a községek élére pedig tizedeseket és veszélyhelyzetben fegyvert fogtak önvédelmi célból, úgymond „parasztvármegyét támasztottak”. A jobbágyság e kezdeményezését eredetileg az 1590-es évek törvényei is támogatták, sőt a nádor még 1620-ban is engedélyezte, hogy a parasztok közösségei a garázdálkodókat elfoghassák „és annak fölötte törvény szerént megölhessék és büntessék”. Ezekben az első évtizedekben a parasztvármegyék függetlenek voltak a nemesi megyétől, de az 1631– 32-es Császár Péter-féle felkelésben a földesurak ellen fordultak, és az időközben megerősödő vármegyék arra törekedtek, hogy maguk alá rendeljék őket. Ebből a célból Pest-Pilis-Solt, valamint Heves és Külső-Szolnok vármegye 1649-ben közös javaslatot dolgozott ki, melynek eredményeként az 1653-ban kiadott instrukció az eredeti rendészeti feladatokra korlátozta a parasztvármegyék hatáskörét, egyúttal alárendelve őket a nemesi vármegyéknek. Előírták illetékességi körüket, törvényes ítéletet nem hozhattak, és a parasztok a hadnagyságra már csak javasolhattak négy személyt, akik közül az alispán választotta ki azt, aki azután közvetlenül neki tartozott felelősséggel. Ezt a szabályozást több későbbi statútumban megerősítették, majd a 17. század végén a vármegyék nemes rendű kapitányokat vagy főkapitányokat állítottak a hadnagyok fölé. A török korban a hódolt hevesi és külső-szolnoki területen a vármegyének alárendelt parasztvármegyei szervezet maradéka azonban még igen fontos volt a helyi rendfenntartás biztosítása céljából.46

46

Heves és Külső-Szolnok vármegye 17. századi igazgatástörténetére: Fallenbüchl 80–81. p.; Föglein 152–163. p.; Nehring 34–37. p.; Németh 87–93., 99. p.; Rerertórium 21–23. p.; Soós 1942–1945. 260–261. p.; Soós 1974. 9–30. p.; Sugár 1984a 289., 291–293., 295–296., 298., 300., 303–305., 310., 312., 320., 323., 327–329., 333., 336., 338., 342., 345., 350–351., 355–357., 359., 361. p.; Szakály 1997. 47–50., 317–338., 342–374. p.; Szakály 1969. 9–100. p.; Szederkényi 3:3., 8–9., 45., 47–48., 58–69., 84., 235–251., 267– 297., 317., 321–323., 332., 339., 344–346., 440–460. p.