Hetzmann Diána Koszovó helyzete albán szemmel
Ebben a tanulmányban egy korábbi cikkemhez kapcsolódóan, – melyben Koszovó helyzetét szerb szempontból vizsgáltam meg, – gyakorlatilag annak folytatásaként, a koszovói albánság szemszögéből tekintem át a Koszovó területén történt eseményeket.
Történeti áttekintés
A Balkán puskaporos hordójaként elhíresült Koszovó kapcsán – ahogy az már teljesen „természetes” – nincs tudományos megegyezés sem abban, hogy az albánok, vagy a szerbek éltek-e előbb, vagy többségben a területen. Valószínűleg először az illírek (akik leszármazóinak tekintik magukat az albánok) települtek le; később azonban, a VI-VII. századtól a szerbek kerültek többségbe. A 12. században már a Szerb Királyság szerves részévé vált a terület. A 13. században itt volt a középkori szerb állam világi és vallási központja: a királyi székváros, Prizren, illetve a szerb ortodox pátriárka székhelye, Peć (albánul: Pejë). A szerb etnikai dominancia gyakorlatilag a rigómezei csatavesztés után (1389.) szűnt meg. Ekkor a szerbek észak felé húzódtak a törökök elől, míg helyükre főként albánok telepedtek le. Egészen a XX. század elejéig folyt a szerb ki- és az albán betelepülés. A Balkán háborúk idejére (1912-1913.) a lakosság körülbelül 2/3-a már albán volt, és csak 1/5-e szerb1. A Török Hódoltság idején, illetve a XX. századra alig maradt szláv etnikum e területen. (Az 1922-1938 közötti nagyarányú erőszakos szerb betelepítéssel (60-100.000 fő) is csak 30 %-os arányt értek el.)2 A koszovói albánok többé-kevésbé beilleszkedtek az Oszmán Birodalom rendszerébe. A Balkán-háborúk során, 1912-ben megalakult Albánia, azonban az albán etnikai területnek csak alig 2/3-át foglalta magába. A „maradék” albánok lakta területek (vegyes etnikumú, de albán többségű) Szerbiához, Montenegróhoz és Görögországhoz kerültek. Ezek, az etnikai viszonyokat figyelembe nem vevő határmeghúzások már a kezdetekkor ellentétesek voltak az albán egyesülési törekvésekkel. Idővel azonban egyre erőteljesebben és gyakrabban merült fel az az elképzelés, hogy Albánia ölelje fel a teljes albánok lakta területet.
1 2
Réti György: Albánia sorsfordulói p. 313. Réti György: Albánia sorsfordulói p. 316.
1
Ennek megfelelően a koszovói albánok nem akartak beolvadni a délszláv államba (nem tartották szlávnak magukat), míg a szerbek sem fogadták el az etnikai és államhatárok különbözőségét, és a titói nagyszerb nemzetállamnak tekintett Jugoszláviában nem is akarták befogadni (a beilleszkedésük miatt török hódítóknak tartott) albánokat. A szerbek egy 1914. december 7-i deklarációja szerint fel kívántak szabadítani minden elnyomott szláv testvért, azaz Szerbia célja a délszlávok egyesítése lett. Így gyakorlatilag az első világháború idején alakult ki a mai Koszovó helyzete. Az I. világháborúban az Antant támogatott minden Monarchia-ellenes erőt. Így 1918ban, a háború végén az osztrák Krain tartomány Szlovénia néven függetlenné vált, Horvátország elszakadt a Magyar Királyságtól, Szerbia pedig győztesként került ki a világháborúból. 1918. decemberében jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, (melynek része volt Koszovó is). Az ország déli tartományát, Koszovót akkor már albán többség lakta, helyzetüket azonban a nyílt elnyomás jellemezte. Nem volt albán oktatás és a közigazgatás területbeosztását is úgy alakították ki, hogy ne alkothassanak helyi többséget. Emellett többször nagyarányú telepítéseket végeztek, valamint megindult az albánok kitelepülési hulláma (Albániába); így érte el a szerb lakosság aránya a ’30-as évekre a 30 %-ot). Az egységes állam 1929-ben a Jugoszlávia nevet vette fel. A ’20-as, ’30-as években a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) elítélte a jugoszláviai albánok üldözését és még az albánlakta területek önrendelkezése, akár Albániával való egyesülése mellett is kiállt. A II. világháborúban Szerbia a Harmadik Birodalom, illetve a Magyar Királyság megszállása alá került. Ekkor Koszovó nagy részét az olasz megszállás alatt álló Albániához csatolták. Így megvalósult az albánok álma, létrejött a nagyalbán állam. Koszovóból ezért 100.000 szerbet űztek el, (öltek meg), és 75.000 albánt telepítettek be3. Szerbiában jelentős belső erők küzdöttek a német megszállók ellen. A legjelentősebb a kommunista Josip Broz Tito marsall vezette nagyszabású partizánmozgalom volt, mely szoros kapcsolatot tartva az albán partizánmozgalommal, gyakorlatilag önálló hadviseléssel felszabadította az országot.
Az albánok helyzete a titói Jugoszláviában
Tito már a harcok során felismerte a nemzeti kérdés jelentőségét, ezért tudatosan törekedett a JKP és a partizánmozgalom (Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa – AVNOJ) többnemzetiségű jellegének fenntartására. A vezérkarban Tito horvát, Rankovic
3
Réti György: Albánia sorsfordulói p. 318.
2
szerb, Gyilasz montenegrói, Kardelj pedig szlovén volt. Tito úgy vélte, csak a többnemzetiségű jelleg fenntartásával válhat a JKP és az AVNOJ az újjászülető Jugoszlávia politikai centrumává. E törekvés jegyében születtek meg az AVNOJ 1943. novemberi jajcei ülésének ún. "államalapító" határozatai: „Minden nemzet önrendelkezési joga alapján, beleértve az elszakadáshoz és a más nemzetekkel való egyesüléshez való jogot is […] az AVNOJ meghozza a következő határozatot: 1. Jugoszlávia népei soha nem ismerték el és nem ismerik el Jugoszlávia szétdarabolását a fasiszta hatalmak részéről […] 2. […] Jugoszlávia föderatív elven fog kiépülni, amely föderatív elv biztosítani fogja a szerbek, horvátok, szlovének, macedónok és crna-gora-iak, vagyis Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Crna-Gora és Bosznia-Hercegovina nemzeteinek teljes egyenjogúságát […] 4. A nemzeti kisebbségeknek Jugoszláviában biztosítva lesznek az összes nemzetiségi jogok”4 Itt meg kell jegyezni, hogy az albán Koszovónak ezt a jogot soha nem akarták megadni. 1945. november 29-én összeült az alkotmányozó nemzetgyűlés, kimondta a királyság megszüntetését, és kikiáltotta a Jugoszláv Föderatív Népköztársaságot (JNF). Az 1946. január 31-én kihirdetett alkotmánnyal így 6 tagköztársaság föderációjaként (Bosznia-Hercegovina Szocialista Népköztársaság, Horvátország Szocialista Népköztársaság, Macedónia Szocialista Népköztársaság, Montenegró Szocialista Népköztársaság, Szerbia Szocialista Népköztársaság, Szlovénia Szocialista Népköztársaság) újra egyesültek a délszláv területek.
A
tagköztársaságok mellett Szerbián belül létrehoztak (az ideiglenesség jellegét még magában hordozva) két további autonóm egységet, a Koszovó-Metohijai Autonóm Körzetet és a Vajdasági Autonóm Tartományt. Itt figyelembe kell venni az ebben az időben szoros és baráti jugoszláv-albán kapcsolatokat, melyek kapcsán az is felvetődött, hogy Albánia akár 7. tagköztársaságként csatlakozzon Jugoszláviához, ezáltal megoldva az albánok nemzeti szétszakítottságának problémáját5. Jugoszlávia sztálini kiközösítése a szocialista blokkból, azonban „megvétózta” a balkáni föderáció lehetőségét. Az albán-jugoszláv kapcsolatok hamar megromlottak és a koszovói albánok helyzetét az asszimiláló és központosító törekvések határozták meg. Helyzetüket kettősség jellemezte: kulturális lehetőségeik kiszélesedtek, az albánlakta területek központi költségvetési támogatásban részesültek, azonban szoros politikai és adminisztratív ellenőrzés alatt álltak. Ezeknek a körülményeknek köszönhetően újra nagyarányú albán kivándorlás zajlott le.6
4
Gulyás László: Politika, gazdaság és nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 1945-1980 Réti György: Albánia sorsfordulói p. 320. 6 Réti György: Albánia sorsfordulói p. 321. 5
3
Az 1963-as jugoszláv alkotmány a gyakorlatban minimális változást hozott a köztársaságok életében, azonban több jogi-deklaratív lépés is történt. A nemzeti kisebbségeket ezután nemzetiségeknek nevezték, illetve a Vajdasággal azonos autonóm tartományi rangra emelték az addigi koszovó-metohijai autonóm körzetet, valamint elhagyták a tartomány nevéből a Metohija nevet7. A különböző gazdasági és kulturális fejlettségű köztársaságok közötti első komolyabb feszültség az 1971-es ún. horvát tavasz történései voltak. Horvátország szerint nem kapta meg az őt megillető devizarészesedést abból a devizabevételből, melyet döntően Horvátország – főleg a tengerparti turizmusból – termelt ki. Erre a követelésre csupán később rakódtak rá a nyelvi és egyéb nemzetiségi követelések. A fenti problémára igyekezett az 1974-es alkotmány megoldást adni. Tito szokásos egyensúlypolitikájának megfelelően nem csupán a "horvát nacionalistákat" és a "szlovén liberálisokat" szorította ki a hatalomból, hanem a belgrádi szerb centralistákat is igyekezett megfékezni. Kiszélesítette a köztársaságok jogkörét és önállóságát – önálló alkotmányt kaptak, élükre elnökségeket (ún. államfői testületeket) állíthattak, létrehozhatták saját nemzeti bankjukat – a szövetségi központtal szemben. A Szerbián belüli két tartományt szintén jelentős, majdnem tagköztársasági jogkörökkel ruházták fel. Az 1974-es alkotmány rendelkezései „következtében Koszovóban (…) csaknem teljes állami struktúra épülhetett ki, a tartomány közvetlen képviseletet kapott a szövetségi párt- és állami testületekben, s belső ügyeit gyakorlatilag köztársasági önállósággal intézhette.”8 Koszovó "de facto" köztársasági helyzete egyetlen, de nagyon lényeges ponton tért el a "de jure" köztársasági helyzettől: tartományként nem volt meg az elszakadási joga, amely elszakadási jog a köztársaságokat megillette. Az autonómia kiterjesztése idején tovább bővültek az albánok kulturális lehetőségei (pl. önállósították a pristinai egyetemet), illetve a tartomány etnikai jellegéhez igazodva (igaz nem arányuknak megfelelően, de) többségbe kerülhettek az albánok a vezető posztokon, a hatalmi apparátusban. Státuszuk megváltozott. Szerbiai kisebbségből koszovói többséggé váltak. Egyenjogú jugoszláv állampolgárok lehettek anélkül, hogy szerbekké kellett volna válniuk. Emellett életkörülményeik sokkal jobbak voltak, mint Enver Hodzsa Albániájában: külföldre utazhattak, lehetett saját földjük, gyakorolhatták vallásukat. Megindult a koszovói albán
7
Amikor Koszovóról beszélünk, akkor e terület alatt valójában a koszovói régiót értjük. Ebbe a kapcsolódó Dukagjini fennsík is benne van. Ennek szerb neve Metohija. 8 Réti György: Albánia sorsfordulói p. 322.
4
társadalom modernizálódása, de jugoszláviai integrálódásuk több okból nem tudott megtörténni (pl. a nagycsaládos társadalomszerkezet, a vérbosszú intézménye miatt), gyakorlatilag a munkavállalói beilleszkedésben kimerült.9
Jugoszlávia szétesik
1980 májusában 35 év elnöklés után meghalt Tito. Halálát követően egyre erősödő nacionalista gondolatok jelentek meg minden tagköztársaságban. 1990-re szinte fellángoltak az érzelmek, elsősorban Slobodan Milosević szerb, Franjo Tuđman horvát és Alija Izetbegović bosnyák politikusoknak köszönhetően. A heves politikai harcban Milošević a szerb befolyást akarta erősíteni Jugoszláviában; Tuđman a horvát tagköztársaságot önállósítani és kiterjeszteni akarta, hogy egy horvát dominanciájú országot hozzon létre; Izetbegović célja pedig a független Bosznia-Hercegovina volt, melyet a muszlimok uralnak. Céljaik elérése során még jobban fellobbantották a nemzetek közötti ellentéteket, hiszen mindegyikük a saját népe több száz éves múltjára és régi dicsőségére hivatkozott. A korábbi kommunista és internacionalista ideológiát nacionalizmus és sovinizmus váltotta fel. Ezekkel a törekvésekkel egyidőben Pristinában az eredetileg szociális indíttatású diáktüntetések az 1974-es alkotmányban rögzített autonómia féltése (és az albánok népességrobbanásuk következményeként megnőtt politikai önbizalma) miatt a köztársasági önállóság követelésévé változtak. A zavargásokat a jugoszláv hatóságok leverték és jelentős személyi változtatásokat hajtottak végre az adminisztrációban. A megváltozott helyzetre reagálva 1990-ben a szerb parlament új alkotmányt fogadott el, melyben a Vajdaságot és Koszovót megfosztotta az államiságra jellemző elemektől. Köztársasági szintre delegáltak fontos döntési jogköröket, mint például a rendőrség, a területvédelem, a gazdaság, a külkapcsolatok, és az igazságszolgáltatás irányítását, valamint a tartományt újra Koszovó-Metohijának nevezték el, és kimondták Szerbia egységét és oszthatatlanságát. Újra tüntetéshullámok kezdődtek, és a szerb kormányzat már nem tudta
konszolidálni a tartományt. Felfüggesztette az autonómiát, mire a koszovói parlament albán tagjai kikiáltották a Koszovói Köztársaságot (még a föderáció 7. tagköztársaságaként)10. 1991. júniusában Szlovénia és Horvátország ugyanazon a napon kikiáltotta a (nagy) Jugoszláviától való elszakadását. 1992. januárjában Macedónia, áprilisban BoszniaHercegovina is kikiáltotta függetlenségét. Az elszakadási folyamat az ellenállás és a 9
Réti György: Albánia sorsfordulói p. 323. Réti György: Albánia sorsfordulói p. 330.
10
5
Jugoszláv Néphadsereg beavatkozása miatt súlyos fegyveres harcok mellett délszláv háborúként vonult be a történelembe. A helyzet az ENSZ közbelépésével, békeszerződés megkötésével 1995-re rendeződött. A „háborúmentes övezetnek” számító Montenegró 1992. és 2003. között Szerbiával közösen alkotta a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (Kis Jugoszlávia). Egy 2003. február 4én létrejött megegyezés alapján ez az államalakulat Szerbia és Montenegró néven államszövetséggé alakult; majd 2006. június 3-án Montenegró is kikiáltotta függetlenségét. A nagyobb rész Szerbia Köztársaság néven létezik tovább. Koszovó, a délszláv háború „második fejezete”11
Az 1990-es szerb alkotmányban kimondták Szerbia egységét és oszthatatlanságát. Még ennek az évnek a végén a szerb parlamenti választásokon megjelent Ibrahim Rugova és pártja, a Koszovói Demokratikus Liga. Politikai taktikájuk a passzív rezisztencia (a csendes ellenállás) volt. Az albánok bojkottálták az államigazgatást (pl. nem vettek részt a szavazásokon, a népszámlálásokon), illetve párhuzamos – és nem hivatalos – albán közigazgatást alakítottak ki (pl. az anyanyelvi oktatás magánházaknál folyt, saját adó- és jóléti rendszert dolgoztak ki). Kidolgozták a függetlenség jogi alapjait, az alkotmány elfogadásától (1990. szeptember 07.) Koszovó függetlenségéért és szuverenitásáért kiírt népszavazáson át (1991. szeptember 26-30.) az országgyűlési és elnökválasztásokig (1992. május 24.). Albánián kívül semelyik állam sem ismerte el a szuverén és független államnak kikiáltott Koszovót (1991. október 19.). Szerbiát lekötötte Jugoszlávia szétesése, jó ideig nem léptek fel különösebben a koszovói albán politikusok tevékenysége ellen. Ezt kihasználva Koszovó megpróbálkozott a nemzetközi színtéren való megjelenéssel, azonban kevés sikerrel. Az Európai Közösség az elismerési kérelmet azzal utasította el, hogy Koszovó nem volt tagköztársasága a jugoszláv államnak. A szerb vezetés – hatalmas területi veszteséggel a háta mögött – tisztában volt azzal, hogy egy olyan terület megtartása, melyet etnikailag elveszített, gyakorlatilag lehetetlenné vált. Ennek ellenére Szerbia nem szándékozott lemondani Koszovóról. Megoldásként a koszovói autonómia tartalmát kulturális-nyelvi és helyi önkormányzati jogokra szűkítve képzelte el. Ezek a minimális jogok az albánok számára ekkor már elfogadhatatlanok voltak. 11
A fejezet Kovács Zoltán: A szerb nemzet és Koszovó c. cikke, valamint a Koszovó CIMIC kézikönyve (2007.) alapján készült.
6
Milošević a koszovói közigazgatást, oktatásügyet ismét szerbekkel töltötte fel, és tervek születtek arra, hogy a boszniai és horvátországi szerb menekülteket Koszovóban telepítik le. Az albánok életének ilyen fokú megnehezítése következtében sokan az emigrációt választották, az otthonmaradók pedig a Rugova-féle párhuzamos államot támogatták. Anyagi forrásait ez a rendszer a nyugaton dolgozó vendégmunkások forrásaiból és a koszovói szürkegazdaságból finanszírozta. Ez a szelíd módszer azonban nem vezetett átütő sikerre, a koszovói albán társadalom egy jelentős része azon a véleményen volt, hogy a többi tagköztársaság elszakadási kísérletei sem lettek volna sikeresek a fegyverek ereje nélkül. Ennek következtében 1993-ban megalakult a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës – UÇK), létszáma rohamosan növekedett. A szerb vezetés azonban az albán fegyveres szervezet létrejöttét nem nézte tétlenül, és 1998-tól szerb fegyveres és rendőri alakulatok tömegét rendelte a tartományba. A fegyveres konfliktusok a civil lakosságra is kiterjedtek, a két oldalon összesen kétezernél is több halálos áldozat volt, és legalább 300 ezer koszovói albán lakos kényszerült elhagyni otthonát, akik elsősorban a Montenegróban, Macedóniában és Albániában létesített menekülttáborokban összpontosultak.
Az 1999-es rambouillet-i megállapodás
1998-ra a helyzet súlyosbodásával a békés megoldás lehetősége megszűnt, és a boszniai háborúban történtek után többé már nem volt kizárólagosan belügynek tekinthető. A koszovói probléma megoldására létrehozott transzatlanti testület, az ún. Kontaktcsoport (Contact Group) megpróbált közös akciótervet kialakítani, törekvései azonban nem vezettek sikerre. A nemzetközi jogrend szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) határozata lehetett volna a jogi megoldás kerete, azonban a BT határozatát minden valószínűség szerint megbuktatta volna a szerbbarát Oroszország és Kína, ami csak megerősítette volna Miloševićet és a szerbeket. 1998 májusában csodával határos módon sikerült egy találkozót létrehozni Rugova és Milošević között Belgrádban, azonban ez többet ártott, mint használt. Rugova pacifista volt, emiatt gyengének tartották, és az UÇK és más ellenzéki csoportosulás nem fogadta el, hogy a nevükben tárgyaljon. A szerbek újabb koszovói katonai csapásaikor megjelent újságokban közzétett közös fotók megtépázták Rugova tekintélyét a koszovói albánok szemében. Az UÇK vidéki területeken elért sikeres fegyveres „felszabadító” akciói nyomán nyilvánvalóvá tették, hogy sem a tűzszünet, sem a tárgyalás, hanem kizárólag a katonai eszközökkel kivívott 7
felszabadulás a céljuk. Válaszképpen pedig a szerbek módszeresen, faluról falura űzték ki a felkelőket az addig elfoglalt területekről. A civil lakosság együtt menekült az UÇK-val, azonban elvesztette bennük a bizalmát. Az ENSZ BT 1998. szeptember 23-i, 1199. sz. határozatában deklarálta, hogy a koszovói helyzet fenyegetést jelent a békére és biztonságra, és felszólította a feleket a harcok azonnali befejezésére, tűzszünet kötésére, a humanitárius katasztrófa elkerülése érdekében lépések tételére, a nemzetközi közösséget pedig nemzetközi megfigyelő tevékenység folytatására. Másnap a NATO hivatalos figyelmeztetést tett közzé, miszerint a szerb offenzíva folytatódása esetén korlátozott légicsapást alkalmaz. Ebben a helyzetben született meg az 1998. október 12-i Holbrooke-Milošević egyezmény. Tartalmazta a két fél által elfogadott tűzszünetet, Jugoszlávia együttműködését a háborús bűnöket vizsgáló törvényszékkel, a koszovói szerb erők csökkentését, a koszovói légtér NATO-ellenőrzését, maximum kétezer fős EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) megfigyelő misszió, és multietnikus koszovói rendőrség felállítását, választások tartását kilenc hónapon belül, és Koszovó autonóm státuszának tárgyalásos meghatározását. A tűzszünet csupán arra volt jó, hogy mindkét fél felkészüljön a jó idő beköszöntével együtt járó intenzívebb csapatmozgásokra. Ezt a Kontaktcsoport nem nézhetett tétlenül. Vezetésükkel a franciaországi Rambouillet-ban tárgyalásokat kezdtek 1999. február 6-án a koszovói helyzet rendezéséről. A Kontaktcsoport javaslata szerint Koszovó széles körű önállóságot kapott volna Jugoszlávia részeként. A jugoszláv fegyveres erőket kivonták volna, az UÇK a fegyverek leadása után pártként folytathatta volna tevékenységét, az egyezmény betartására pedig egy körülbelül 28 ezer fős NATO-missziót hoztak volna létre. A tárgyalások nem vezettek eredményre, Belgrád negyvenezer fegyverest vont össze Koszovóban és határán. Mivel a Holbrooke-Milošević egyezményt kikényszerítő légicsapásokra vonatkozó NATO-engedélyt nem vonták vissza, ezt kihasználva 1999. március 24. - június 9. között a NATO (az Egyesült Államokkal az élen) a BT felhatalmazása nélkül bombázta Belgrádot. Noha az ENSZ céljait és elveit védte, valamint a koszovói lakosságot megóvta a teljes genocídiumtól, a BT a NATO akcióját utólag sem igazolni, sem elítélni nem tudta, a vétójoggal bíró BT tagállamok (Kína és Oroszország) miatt. A légi offenzíva sikere után Milošević lemondott, és Jugoszlávia 1999. június 03-án elfogadta az ENSZ BT feltételeit. A korábbi finn elnök, Martti Ahtisaari személyében egy széles körben elismert, ENSZ-tapasztalattal rendelkező, semleges diplomatát kerestek arra a feladatra, hogy mindkét fél aláírja a fegyverszüneti megállapodást. A nemzetközi sikernek 8
tekinthető megállapodásban jelentős szerepe volt az orosz megbízottnak, a volt orosz miniszterelnöknek, Viktor Csernomirgyinnek.12 A szerb csapatok 1999 júniusában kivonultak Koszovóból, és megkezdődött az albánok visszatelepülése. Az ENSZ BT 1244. számú határozata13
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1244. számú határozata értelmében Koszovó ENSZigazgatás alá került. Ez azt jelentette, hogy a rendészet, az igazságszolgáltatás és a polgári közigazgatás a szerbek kezéből átkerült az ENSZ közvetlen felügyelete alá (United Nations Mission in Kosovo – UNMIK), az EBESZ a demokratikus intézmények kiépítését célzó képzésért, az Európai Unió a gazdasági újjáépítésért, a katonai biztosításért pedig a NATO vezette KFOR (Kosovo Force) lett a felelős. Koszovó élére az ENSZ-főtitkár különmegbízottja került, akinek joga volt megvétózni azokat az önkormányzati döntéseket, amelyek sértették az 1244. sz. határozatot, szükség esetén pedig közvetlen igazgatási tevékenységet végezhetett. Ezzel létrejött az az alkotmányos keret, amelyre alapozva felállhattak a koszovói átmeneti önkormányzati intézmények. Koszovóban szabad választásokat tartottak, felállították a multietnikus Koszovói Rendőrséget, a feloszlatott UÇK együttműködésre hajlandó tagjaiból pedig megalakították a civil katasztrófavédelmi célú Koszovói Védelmi Erőt. Így az albánok egyik fő kívánsága teljesült: a szerb hatóságok és fegyveres erők távozásával Szerbia Koszovó feletti befolyása névlegessé vált, ugyanis a területet sem a helyszínen (az önkormányzati testületet ugyanis immár a helyi lakosság választhatta), sem Belgrádból nem igazgathatta. Még a hivatalos fizetőeszközt is lecserélték a jugoszláv dinárról a német márkára, később pedig az euróra. Az 1244. sz. határozat a szerbek számára is elfogadhatóbb volt, mint a korábbi rambouillet-i tervezet. Mindazonáltal a békefenntartó erők létszáma a tartomány biztonságának fenntartásához kevés volt. A nemzetközi erők jelenléte nem gátolta meg a tartományban élő szerbek, montenegróiak, törökök, horvátok és cigányok elvándorlását. A korábban Pristinában élő 45 ezer szerbből mára csak néhány család maradt.
12
Csernomirgyin szimbolizálta azt a magatartást, ami az oroszokat jellemezte a konfliktus során. A szerbek vereségében lényeges szerepet játszott az a tényező is, hogy noha Oroszország és Kína nem értett egyet a légicsapások indításával, gyakorlati segítséget mégsem nyújtottak Belgrádnak. 13 A fejezet az ENSZ BT 1244. sz. határozata, valamint a Koszovó CIMIC kézikönyve (2007.) alapján készült.
9
Mindezek ellenére, a látszólagos nyugalmi állapot hatására a nemzetközi katonai erők létszáma fokozatosan csökkent. A kezdeti 50.000 főből 2003 végére 17.500, mára 4.800 katona szolgál a KFOR kötelékében.14
Az Ahtisaari-terv
A helyzet konszolidálódásával elkerülhetetlenné vált az önálló koszovói gazdaságipolitikai élet megteremtése (és ezzel együtt az ENSZ Koszovóra fordított kiadásainak csökkentése), vagyis Koszovó státuszának rendezése. 2005.
november
14-én
az
ENSZ-főtitkár
Martti
Ahtisaarit
jelölte
ki
különmegbízottjának, hogy a koszovói rendezés feltételeit kidolgozza. A több fordulós tárgyalások legmagasabb szinten, Bécsben zajlottak, a tárgyalásokon részt vett a szerb államés kormányfő, valamint a koszovói elnök is. A szerb parlament azonban határozatban reagált a tárgyalásokra, és kiállt Szerbia határainak, szuverenitásának és területi integritásának sérthetetlensége mellett. Szándékai komolyságát jelezve a 2006. szeptember 30-án elfogadta, október 28–29-én népszavazással megerősítette, majd november 11-én kihirdette új alkotmányát. Ennek már preambulumában az áll: “A szerb nép államisági hagyományaiból és minden polgár és etnikai közösség egyenjogúságából valamint abból kiindulva, hogy KosovoMetohija Tartomány Szerbia területének szerves része és a szuverén Szerb államban jelentős autonómiával rendelkezik, és effajta helyzetéből kifolyólag minden állami szerv kötelessége, hogy Kosovo-Metohijában Szerbia állami érdekeit képviselje és védelmezze mind a hazai mind a külföldi politikai kapcsolatokban…”15 2007. február elejére Ahtisaari elkészítette rendezési tervezetét, és elküldte a tárgyaló feleknek. A javaslat végső soron korlátozott függetlenséget, nemzetközileg ellenőrzött államiságot javasolt és leszögezte, hogy Koszovónak nincsenek területi követelései, és nem csatlakozhat egy másik államhoz. A tervezet a koszovói szerbeknek széleskörű önkormányzatot biztosított volna. A nemzetközi felügyeletet továbbra is Koszovóban állomásozó NATO-katonákra bízták volna, emellett az EU különmegbízottja és egyéb európai szervezetek ellenőrizték volna az átmenetet. „Ahtisaari az ENSZ BT-nek benyújtott […] jelentése elején leszögezte: a tárgyalások során a szerb és albán fél számos alkalommal kifejtette kategorikusan ellentétes nézetét. Belgrád Koszovó autonómiáját csak Szerbia keretei
14
www.honvedelem.hu Kálóczy Izabella: Szerbia alkotmánytörténete a kezdetektől napjainkig, különös tekintettel a bírósági szervezetre, és bírói függetlenségre 8. o.
15
10
között tudja elfogadni, Pristina pedig csak a függetlenséget tartja elfogadhatónak. A Koszovó jogállásából következő bizonytalan helyzet a demokratikus és a gazdasági fejlődés, valamint a nemzetek közötti viszony javításának akadálya lehet, további polarizálódáshoz, társadalmi nyugtalansághoz vezethet. Koszovó számára – szögezi le a jelentés – az egyetlen életképes megoldás a függetlenség lehet. A történelmi ellentétek, a kölcsönös bizalmatlanság, valamint Belgrád többségi albánokkal szembeni diszkriminatív lépései miatt a reintegráció Szerbiába nem életképes megoldás. A koszovói albán többség nem fogadná el a szerbiai kormányzatot.”16 Az érintett felek, és az őket támogató nagyhatalmak szerint a tervezet nem érte el célját, az albánok azonban hajlandóak voltak elfogadni, az Európai Parlament támogatta, és az ENSZ-főtitkár is teljes támogatásáról biztosította. Azonban 2007. július 20án a Biztonsági Tanács elvetette a javaslatot, így a rendezésről nem született új BT-határozat. Alternatíva híján a rendezési folyamat megállni látszott, azonban a Kontaktcsoport nem hagyta annyiban a dolgot. 2007 augusztusában az EU, az Egyesült Államok és Oroszország képviselőiből álló „trojka” Ban Ki-Moon ENSZ főtitkártól azt a megbízást kapta, hogy legkésőbb 2007. december 10-ig készítsen el egy jelentést az addig elért eredményekről. Bár a trojka által vezetett tárgyalások megfelelően magas szinten és intenzitással folytak, azonban kölcsönösen elfogadható végeredményt továbbra sem tudtak felmutatni. Koszovóban sokat vártak a trojka által elkészített jelentéstől, és már 2007 augusztusában kijelentették, hogy amennyiben a tárgyalások sikertelennek bizonyulnak (vagyis rájuk nézve kedvezőtlen eredményt hoznak), saját kezükbe véve „az ügyet”, ki fogják kiáltani Koszovó függetlenségét. A függetlenség kikiáltása17
2008. február 17-én a koszovói parlament elfogadta legújabb függetlenségi nyilatkozatát, s ezzel kikiáltották Koszovó függetlenségét. A nyilatkozat tartalmazta Koszovó elkötelezettségét a multietnicitás, mint a helyes kormányzás egyik alapvető irányelve iránt, valamint azt, hogy Koszovó kész továbbra is nemzetközi felügyelet alatt működni. A mai napig 110 ország ismerte el Koszovó önállóságát18. A kikiáltást követően tartott EU külügyminiszteri tanácskozáson azonban nem sikerült közös álláspontot kialakítani, így 16
Koszovó CIMIC kézikönyve (2007.) 15.o. A fejezet Kovács Zoltán: A Hágai Nemzetközi Bíróság Koszovóra vonatkozó döntésének háttere, valamint regionális és nemzetközi következményei c. cikke alapján készült. 18 Wikipedia The Free Encyclopedia (Az EU tagországok közül 23, a NATO tagországok közül 24 ismerte el Koszovó függetlenségét. Ezt természetesen nem tette meg Szerbia.) Letöltve: 2014.08.14. 17
11
nem született Koszovó kapcsán közös európai nyilatkozat, a tagállamok maguk döntenek az esetleges elismerésről. Mint várható volt, azok az országok, akik szintén rendelkeznek nagyobb létszámú, egy tömbben élő kisebbséggel, vonakodnak elismerni Koszovót. Az EUtagállamok közül elsőként Románia utasította el a koszovói függetlenség elismerését, Spanyolország a katalán és a baszk szeparatista törekvések miatt ENSZ-határozathoz köti az elismerést, Szlovákia pedig kijelentette, hogy a koszovói függetlenség egyértelmű precedens lehet a jövőre nézve, ezért elzárkózik az elismeréstől. Ciprus és Bulgária szintén úgy véli, Koszovó független államiságának elismerése a szeparatizmusnak tett gesztus volna. Szerbia mellett kiállva Oroszország szintén a függetlenség ellen foglalt állást.
1. és 2. sz. kép: Koszovói rendőr és járműve az albán–koszovói határon
Ebben a helyzetben az új vezetésű, bizonyos szempontból nyugatbarát (az Európai Unió és tagság felé orientálódó) Szerbia a fegyverek után a jog eszközével igyekezett Koszovó önállóságát megkérdőjelezni. Az ENSZ közgyűlés Szerbia kezdeményezésére 2008 októberében fordult a Hágai Nemzetközi Bírósághoz Koszovó ügyében. A grémium állásfoglalását kérte Koszovó függetlensége kikiáltásának törvényességéről.
A Hágai Nemzetközi Bíróság döntése
2010. július 22-én a Hágai Nemzetközi Bíróság kivételesen egyértelmű döntést hozott, „amelynek értelmében Koszovó függetlenségének kikiáltása nem sérti a nemzetközi jogot. Az ítélet indoklása úgy szól, hogy a nemzetközi jog nem korlátozza a függetlenség kikiáltását. Koszovó függetlenségének elismerése az egyes államok egyéni döntése.
A bíróság
kinyilvánította, hogy a függetlenséget nem a koszovói parlament, az átmeneti kormány, vagy
12
bármely más hivatalos koszovói testület, hanem „Koszovó polgárainak képviselői” nyilvánították ki, akikre nem vonatkoztak a 1244-es határozat és az UNMIK által megalkotott Alkotmányos Keretdokumentum megkötései. Fontos kiemelni, hogy a döntés tanácsadó jellegű, annak jogi értelemben nincs kötelező érvénye a felekre, tehát nem oldja meg a Koszovó és Szerbia között meglévő vitát. […] Szerbia magabiztosan kezdeményezte a jogi eljárást, bízott abban, hogy a bíróság […] Belgrád számára kedvező, de legrosszabb esetben is olyan döntést hoz, ami nem foglal egyértelműen állást […]. A szerb vezetés kompromisszumkereső, békés megoldásban reménykedett, amely nem szolgál precedensként veszélyes szeparatista mozgalmak számára szerte a világban. […] Annak ellenére, hogy a bíróság határozata nem kötelező érvényű, Szerbia további politikai lehetőségei jelentősen beszűkültek. Belgrád az Európai Uniós integrációt tűzte ki legfontosabb külpolitikai céljául, és bár nincs egységes kialakult EU-álláspont Koszovó kérdésében, és Szerbia EU-csatlakozásának nem deklarált feltétele, hogy Belgrád ismerje el Koszovó függetlenségét, mégis várható, hogy Szerbia csatlakozási folyamata nem fejeződhet be, amíg nem rendezi vitás kérdéseit szomszédjaival, köztük Koszovóval.”19
3. sz. kép: A koszovói államiság egyik mindennapi jelképe: az európai előírásoknak megfelelő rendszámtábla (benne az országjelzés: RKS – Republika e Kosovës)
Mit hoz a jövő a koszovói albánoknak?
Ma Koszovó célja elismertségének kiterjesztése és csatlakozás a különböző nemzetközi szervezetekhez, kiemelten a NATO-hoz és az EU-hoz. A koszovói vezetés ennek jegyében
19
Kovács Zoltán: A Hágai Nemzetközi Bíróság Koszovóra vonatkozó döntésének háttere, valamint regionális és nemzetközi következményei
13
folytatja a demokratikus intézményrendszer kialakítását, a jogalkotó munkát. Elfogadja a piacgazdaság szabályait, de nehezen boldogul annak bevezetésével.
Igyekszik a
hagyományosan fennálló akadályokat (adórendszer, tulajdonviszonyok, külföldi befektetők fogadása, gazdaságfejlesztés, munkanélküliség) lebontani, próbálja átvenni a területe feletti teljes irányítást.
Felhasznált irodalom 1. Gulyás László: Politika, gazdaság és nemzeti kérdés a titói Jugoszláviában, 19451980,
Rubicon
2009/5,
in:
www.rubicon.hu/magyar/oldalak/politika_gazdasag_es_nemzeti_kerdes_a_titoi_jugos zlaviaban_1945_1980 2. Kapronczay Péter: A koszovói konfliktus történelmi, politikai, és kulturális háttere, Politikatörténeti füzetek, Napvilág Kiadó, 1999 3. Kálóczy Izabella: Szerbia alkotmánytörténete a kezdetektől napjainkig, különös tekintettel a bírósági szervezetre, és bírói függetlenségre, in: International Relations Quarterly,
Vol.
1.
No.
1
(Spring
2010/1),
in:
http://www.southeast-
europe.org/pdf/01/DKE_01_M_ANJ_KIZ.pdf 4. Kálóczy Izabella – Kálóczy Péter: Koszovói ellentétek és a függetlenedés útja, in: www.grotius.hu/doc/pub/CVKPAV/2010_42_kaloczy_koszovo.pdf 5. Kálóczy Izabella – Kálóczy Péter: A NATO légi háborúja Jugoszlávia ellen – a beavatkozás előzményeinek, jogszerűségének és következményeinek vizsgálata, in: www.grotius.hu/doc/pub/JIWKWH/2010_51_kaloczy_nato_%20bevatakozas.pdf 6. Kovács
Zoltán:
A
szerb
nemzet
és
Koszovó,
in:
www.biztonsagpolitika.hu/documents/1303811425_ 7. Kovács Zoltán: A Hágai Nemzetközi Bíróság Koszovóra vonatkozó döntésének háttere,
valamint
regionális
és
nemzetközi
következményei,
in:
www.biztonsagpolitika.hu/documents/1302076511_ 8. Kovács Zoltán: A nemzetközi közösség álláspontja és tevékenysége Koszovó kapcsán, in: www.biztonsagpolitika.hu/documents/1303978127_
14
9. Szilvágyi Tibor: A Nagy-Albánia-eszmerendszer múltja és jelene, Hadtudomány X. évfolyam,
2.
szám
(2010/2),
in:
http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/2_4.html 10. ENSZ
BT
1244
(1999)
számú
határozata,
in:
http://epa.oszk.hu/00000/00036/00070/pdf/100-109.pdf 11. Wikipedia
The
Free
Encyclopedia,
in:
https://en.wikipedia.org/wiki/International_recognition_of_Kosovo 12. Conflict background, in: http://www.aco.nato.int/kfor/about-us/history/backgroundconflict.aspx 13. Réti György: Albánia sorsfordulói, Budapesti Közgazdasági és Államigazgatási Egyetem, AULA Kiadó Kft., 2000 14. Koszovó CIMIC kézikönyve, A Magyar Honvédség Civil-katonai Együttműködési és Lélektani Műveleti Központ Kiadványa, 2006 15. Boldizsár Gábor–Balázs Zsolt–Hetzmann Diána–Kozsik Tamás: Koszovó CIMIC kézikönyve, A Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság Kiadványa, 2007
15
