Helyzet. A magyar művészet helyzete az európai csatlakozás idején. nemzetközi konferencia május

„Helyzet” nemzetközi konferencia

A magyar művészet helyzete az európai csatlakozás idején 2005. május 30-31.

Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége

Tartalomjegyzék

Dr. Vizi E. Szilveszter akadémikus, elnök, Magyar Tudományos Akadémia A magyar művészet helyzete az Európai csatlakozás idején Lator László akadémikus, ügyvezető elnök, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Köszöntő

9

11

Simonffy Márta 13 Ferenczy-díjas textilművész, elnök, Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Bevezető Szegedy-Maszák Mihály akadémikus, egyetemi tanár AZ ALKOTÓI SZABADSÁG

17

MŰVÉSZET MINT NEMZETI ÉRTÉK A művészetnek, mint a nemzeti értékteremtés kezelésének, támogatásának és védelmének módja Magyarországon, az EU Kulturális és Oktatási Bizottsága által nyújtott lehetőségek az újonnan csatlakozott országok számára. Dr. Schneider Márta művészeti és nemzetközi kapcsolatok államtitkára, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) A művészet mint nemzeti érték

25

Dr. Schmitt Pál 29 alelnök, EU Parlament, Kulturális és Oktatási Bizottság Az Európai Unió nyújtotta lehetőségek az újonnan csatlakozott országok számára A nemzeti értékek, sajátosságok megtartásának fontossága a globalizáció tükrében. Dr. Síghle Bhreathnach-Lynch művészettörténész, Ír Nemzeti Galéria Az ír művészet mint nemzeti értékteremtő erő: a nemzeti értékek és jellegzetességek megőrzése a globalizáció korában

34

Dr. Rui Mário Gonçalves – Emília Nadal 41 Portugál Nemzeti Szépművészeti Szövetség közgyűlésének elnöke és igazgatóságának elnökasszonya MŰVÉSZETEK ELLENŐRZÉS ÉS KAUCIÓ ALATT

Manuel Durán tanácsos, Spanyol Nagykövetség a spanyolországi állami kulturális támogatási rendszer

50

Lily Bakoyannis elnök, Művészeti Szervezetek Világszövetsége (AIAP/IAA) Az IAA bemutatása

90

Farkas Ádám szobrászművész, rektor, Magyar Képzőművészeti Egyetem A NEMZETI ÉRTÉKEK ÉS SAJÁTOSSÁGOK MEGTARTÁSÁNAK FONTOSSÁGA A GLOBALIZÁCIÓ TÜKRÉBEN

54

Polyák János elnök, Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) Fiatal Iparművészek Stúdiója

94

96

Halasi Rita Mária galériaigazgató, Ponton Galéria, Magyar Iparművészeti Egyetem Design és globalizáció

56

Keserű Zsolt elnök, Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) Fiatal Képzőművészek Stúdiója

Dr. Kazai Viktor jogász Nemzetközi törekvések a világ művészeti, kulturális sokszínűségének megőrzéséért

59

Várhelyi Judit irodavezető, Magyar Formatervezési Tanács Magyar Formatervezési Tanács

SZERZŐI JOGVÉDELEM MAGYARORSZÁGON ÉS AZ EURÓPAI GYAKORLATOK Az EU gyakorlat hatása Magyarországra. Specifikumok. A magyar gyakorlat és tapasztalatai. Sárkány Győző elnök, HUNGART Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület A Szerzői jog és az alkotói támogatás összefüggése

65

Dr. Győri Erzsébet jogász Az EU gyakorlat hatása Magyarországra – Specifikumok – A magyar gyakorlat és tapasztalatai

70

ORSZÁGOS HATÁSKÖRŰ MŰVÉSZETI EGYESÜLETEK, SZÖVETSÉGEK, KAPCSOLATAIK NEMZETKÖZI SZERVEZETEKKEL A képzőművészet és az iparművészet területén meghatározó jelentőségű, nagy taglétszámú országos hatáskörű szervezetek és nemzetközi kapcsolataik Pannonhalmi Zsuzsa 75 alelnök, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) A magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének szervezeti felépítése Butak András elnök, Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége (MKITSZ) A Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége nemzetközi kapcsolatainak kiépítési stratégiája

80

Dr. Ernyey Gyula 85 egyetemi tanár, alelnök Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége (MKISZ) AMagyar Képzőművészek és Iparművészek szövetsége,nemzetközi kapcsolatai

100

A VIZUÁLIS KULTÚRA TÁMOGATÁSI FORMÁI, TÁMOGATÁSI RENDSZEREK – FORMÁK Az állam támogatási kötelezettségei a képző és iparművészet területén, ennek formái. Működés és programfinanszírozás forrásai, elosztási rendszere ma Magyarországon. Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány, Nemzeti Kulturális Alap. Megalapításuk szükségessége, jelenlegi működésük. Németországi példák és problémák. Magi István főosztályvezető, Művészeti Főosztály NKÖM A képző- és iparművészet támogatásának állami formái

105

Dr. Nagy István elnök, Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány

109

Dr. Harsányi László elnök, Nemzeti Kulturális Alap Nemzeti Kulturális Alapprogram

116

Mélyi József kulturális titkár, Goethe Intézet Múzeumfinanszírozás – állami szerepvállalás

118

A MAGÁNTŐKE ÉS A KULTÚRA MAGYARORSZÁGON A művészet mint értékmegőrző befektetés. Demján Sándor elnök, TRIGRÁNIT RT A Magyar kultúra megőrzése

127

Gondáné Fischer Zsófia marketing főosztályvezető, RAIFFEISEN BANK A Raiffeisen Bank a kortárs magyar képzőművészet mecénása

131

Kovács Gábor elnök, KOGART A művészet mint értékmegőrző befektetés

135

Vincze Miklós elnök, VAM Design A MŰVÉSZET MINT ÉRTÉKTEREMTŐ BEFEKTETÉS

139

KONCERT Klukon edit és ránki Dezső zongoraestje

141

A KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS AZ IPARMŰVÉSZET BEMUTATKOZÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI Magyar kiállítási intézmények Budapesten és vidéken. A belső működési és döntési mechanizmus ismertetése. A kortárs magyar művészet bemutatásának koncepciója az adott intézményen belül. Fabényi Julia főigazgató, Műcsarnok Műcsarnok

145

Dr. Czére Andrea tudományos igazgató, Szépművészeti Múzeum Szépművészeti Múzeum

150

Simon Károly főigazgató, Iparművészeti Múzeum Iparművészeti Múzeum

153

Dr. Keserű Katalin igazgató, Ernst Múzeum Az Ernst Múzeum Kht és a kortárs művészet

157

Sárkány József 172 művészettörténész A Janus Pannonius Múzeum belső működési és döntési mechanizmusa – A kortárs magyar művészet bemutatásának koncepciója az intézményen belül Dr. Gálig Zoltán igazgató, Szombathelyi Képtár A VIDÉKISÉG ELŐNYEI ÉS HÁTRÁNYAI. A Szombathelyi Képtár és a kortárs művészet kapcsolata

176

Pohárnok Mihály ügyvezető igazgató, Design Terminál KHT Design Terminal Kht.

181

A KULTURÁLIS INTÉZETEKÉS FESZTIVÁLOK SZEREPE A KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS IPARMŰVÉSZET KÜLFÖLDÖN VALÓ MEGISMERTETÉSÉBEN A Magyar Kulturális Intézetek szerepe a magyar kortárs képzőművészet és iparművészet nemzetközi megismertetésében. A külföldön rendezett fesztiválokon való kiállítások kiválasztásának koncepciója. Az országra és a művészekre vonatkozó hasznossága, további bemutatkozási esélyek növelése. Dr. Csapody Miklósné igazgató, Külföldi Magyar Kulturális Intézetek Igazgatósága, NKÖM A külföldi magyar kulturális intézetek igazgatósága

187

Bogyay Katalin igazgató, Londoni Magyar Kulturális Központ Valóban HELYZET van…

191

Csernus Sándor 203 igazgató, Párizsi Magyar Intézet A magyar kortárs képzőművészet és iparművészet bemutatása a Párizsi magyar intézetben KÖZSZOLGÁLATI TELEVÍZIÓ – KÖZSZOLGÁLATI RÁDIÓ A kultúra területén a közszolgálati kötelezettség megfelelésének kritériumai, a képzőművészet és iparművészet bemutatásának módja és gyakorisága. Czigány Zoltán művészeti főszerkesztő MTV MÁLYIKA, A MÉDIA ÉS A MŰVÉSZET

215

Kőrösi Zoltán művészeti főszerkesztő, Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőség Kultúra – közszolgálat – magyar rádió

220

MŰVÉSZETI KIADVÁNYOK FOLYÓIRATOK Azok a kiadványok, amelyek művészeti területeket preferálnak, tartalmi felépítésük, megjelenésük gyakorisága, piaci képességük, támogatási forrásaik Sinkovits Péter főszerkesztő, Új Művészet ÚJ MŰVÉSZET

225

Fekete György főszerkesztő, Magyar Iparművészet MAGYAR IPARMŰVÉSZET

228

Hajdu István főszerkesztő, Balkon az aktualitás iránti érzékenység

230

Einspach Gábor főszerkesztő, Artmagazin Művészettörténet – Műgyűjtés – MűkereskedeleM

232

Vizi E. SzilVESztEr

andrási Gábor 236 főszerkesztő, Műértő közpénzekből táMogAtott szAklApok és proMóciós MAgAzinok között

A mAgyAr művészet helyzete Az európAi csAtlAkozás idején

A KORTÁRS MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS IPARMŰVÉSZET ALKALMAZÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI A TÁRSKULTÚRÁK TERÜLETÉN, HAZAI ÉS NEMZETKÖZI VISZONYLATBAN A magyar építészek és belsőépítészek hazai és nemzetközi pályázatokon, beruházásokon való részvételének lehetőségei. A magyar képzőművészet és iparművészet alkalmazásának, betervezhetőségének gyakorisága. A magyar képzőművészek és iparművészek külföldön való munkavállalásának lehetősége az erre való felkészítés módja, formája.

2004. május 1-től magyarország az eu teljes jogú tagja. most a legfontosabb kérdések egyike, hogy hogyan tudjuk összehangolni európaiságunkat nemzeti érdekeinkkel. Az európai kultúra sajátossága mindig a befogadás, a másság elfogadása volt. de ez nem jelentette a nemzeti kultúrák tagadását, olvasztótégelybe öntését. sőt! A nemzeti kultúrák autonómiája és fejlesztése az európai kultúra mindenkori sajátossága volt és az lesz a jövőben is. ebben egészen különleges szerep jut a művészeteknek. kant esztétikumnak nevezte a jelenségek lényegének a megjelenítését, amely csak az embernek jelent valamit, tehát nagyon emberi. ennek a „lényegnek” a megjelenítése a művész kizárólagos képessége. A művész a „lényeget” tartalmazó világ felkent papja. ez az átlagos ember számára nem érzékelhető lényeg a természettudós számára sem felismerhető. liszt Ferenc szerint „A művészet az emberben és a természetben megnyilvánuló rejtelmesnek, isteninek érzéki visszaadása”. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a tudomány az igaz, a művészet pedig a szép szeretetének gyermeke. A tudós feltárja a természet titkait, keresi az igazat, a művész pedig kapcsolatot létesít az ember és a világ, az ember és környezete, a múlt és a jelen között. talán ezért is van jogosultsága, hogy ezt a konferenciát itt tartják a tudomány templomában, a magyar tudományos Akadémia roosevelt-téri palotájában. sokan arról beszélnek, hogy az európai, benne a magyar művészet válságban van. nem a művészet van válságban, hanem az ember. A XXi. században, a felgyorsult életben, a globalizált világban, amelyben az anyagi javak megszerzése mindennél fontosabb lett, az embernek már nem marad ideje, hogy befogadja, s magában feloldja, és a múltjában szerzett ismeretekkel, érzelmekkel társítsa azt, amit a művész a világról, a környezetéről számára közvetít. „Ars longa, vita brevis” tartja a latin közmondás. A művészet az igazi történetírás, mert az alkotás szubjektíven, de igazat ábrázol. s teszi ezt mindaddig, amíg – például a képzőművészet esetében – gyűjtemények, képtárak, múzeumok, gondoskodó kezek óvják a pusztulástól. A világról, azaz rólunk szóló tanúságtétele örök és megmásíthatatlan. nem lehet újraírni, újrafesteni. A nemzeti kulturális értékek megőrzése elsősorban az állam és intézményeinek a feladata, tehát korunk száguldó világában még fontosabb az állam, a hatalom szerepe, mint az valaha is volt. de fontos szerepet töltenek be a civil szervezetek és az egyházak is. Az igazi emberi értékek teremtése a kultúra, azaz a tudomány, az irodalom és a művészet, azaz a tudós, az író, költő, a művész feladata. ennek akkor tud eleget tenni, ha szabadsága biztosított.

dr. szaló pétEr elnök, nemzeti Fejlesztési Hivatal A koMplex progrAMok leHetőségei

241

szalai andrás építész, budapesti Műszaki és gazdaságtudományi egyetem A MAgyAr Művészet Helyzete Az európAi csAtlAkozás idején

245

zoboki Gábor építész Művészetek pAlotájA

249

somoGyi pál belsőépítész, Magyar belsőépítész kamara Helyzet volt és Helyzet vAn!

255

csavarGa rózsa belsőépítész A kortárs MAgyAr képzőMűvészet és ipArMűvészet AlkAlMAzásánAk leHetőségei HAzAi és neMzetközi viszonylAtbAn

258

miskEi lászló festőművész, interdiszciplináris terület Új Alkotóterületek A vizuális Művészetben

261

simonffy márta elnök, Mkisz zárszó

263

9

A művészet szabadsága az ember szabadságának záloga, tehát a legfontosabb dolog. Ezért a demokratikus értékrendszer – a szabadság, az igazságosság – elemeit a tudomány és a művészet területén biztosítani kell, de úgy, hogy a meritokrácia érvényesüljön. Mert „Nagy baj, ha az embert saját érzékszerveinek megtagadására és mások ítéletének elfogadására unszolják, s ha megengedik, hogy a tudomány és a művészetek dolgaiban járatlanok ítélkezzenek értelmes emberek felett; hát még ha hatalmat is kapnak!” (Galilei, Párbeszédek, Európa Kiadó 1989). Ezért fontos, hogy az államon kívül, amelynek egyébként is kötelessége, hogy támogassa a kultúrát, legyenek mecénások is. Maecenas, Caius Cilnius (Kr.e. 70-8) római politikus Augustus császár idején Vergiliust, Horatiust támogatta. Maga a császár, Augustus is támogatta az irodalmat, de csak azt, amely őt istenítette. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy olyan kuratóriumoknak, a támogatásokat odaítélő, a javak elosztását intéző szervezeteknek kell lennie, amelyek nem az érdekeket, hanem csak az értékeket veszik figyelembe. Még nagyon sokszor kell beszélnünk arról, hogyan tudunk a többszólamú európai énekkarban úgy szerepelni, hogy összhangzattanilag tökéletes legyen az előadás, de a szólamunkról mindenki felismerje, hogy magyarok vagyunk. S hogy miképpen történjen ez? Talán úgy, ahogy Bartók és Kodály zenéjében egyszerre ott volt a magyar népzene, de a modern európai hangzás is. Hozzájuk, az ő alkotásaikhoz hasonlóan kell nekünk egyszerű állampolgároknak, s persze a művészeknek is egyszerre európainak és magyarnak lennünk.

10

Lator László

Köszöntő

Kedves Elnök Asszony, Hölgyeim és Uraim! Az én szerepem az, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia nevében üdvözöljem Önöket. Úgy gondolom, mindnyájan érezzük, hogy egy ilyen tanácskozásnak, eszmecserének nagy jelentősége van. Egzisztenciális jelentősége, nemcsak esztétikai jelentősége. Megváltozott körülöttünk a világ az elmúlt tíz esztendőben és ha magunk felől – a művészetek felől – nézzük, akkor azt is hozzátehetem, hogy többször is megváltozott. A művészek, képzőművészek, muzsikusok, írók a maguk bőrén is érezhetik, érezhették ennek a változásnak előnyeit és hátrányait. Vizi Elnök Úr a szabadságról beszélt, igen, a szabadságot megkaptuk, de azért ez nem olyan egyszerű dolog. Mert bármelyikünk – írótól építészig, festőtől, grafikustól a muzsikusig – érzi azt is, hogy ez a változás is kényszeríthet az emberre bizonyos helyzeteket. Vagyis időnként más – hadd mondjam így – hatalmakat kell kiszolgálnunk, nem politikai hatalmakat mint régen, de mégiscsak alkalmazkodnunk kell, vagy legalábbis az én korosztályom időnként így érzi. Külön örülök, hogy itt nemcsak a felnőtt művészek szervezetei, tagjai vannak jelen, hanem a fiatalok is. Én azt gondolom, hogy fiatalok számára bizonyos tekintetben más és könnyebb a helyzet, mint a mi, más körülmények közt, más rögzülésekkel élő generációnknak. Gondolom, hogy ők sokkal jobban feltalálják magukat ebben az új helyzetben. A művészeti ágak helyzete sem egyforma. Én úgy gondolom, hogy Önök – képzőművészek, vizuális művészetek képviselői, építészek – bizonyos tekintetben könnyebb helyzetben vannak, ha a kultúra, a művészet exportjára gondolunk. Azt gondolom, hogy egy nagyszerű festmény, szobor vagy épület az a világ minden zugában – nemcsak Magyarországon, hanem az Európai Unióban is – fogható, látható, tapintható, elemezhető és elfogadható. Nem ilyen egyszerű a helyzete az írónak – nem kell elemeznem, hogy miért – és ha a hazai helyzetünket nézzük, akkor azt kell mondanom, hogy a képzőművészeté talán felhőtlenebb lehet – ha kívülről nézzük -, látva különféle lehetőségeiket az EU-n belül, akár pályázatok, akár munkák elnyerésére. Én azt gondolom, hogy az államnak, az országnak, vagyis nekünk nem szabad továbbra sem feladni valamilyen formáját az állami támogatásnak. Gondolom, nem olyat, mint régen, gondolom, hogy talán kicsit bőkezűbbet mint most, de mindenképpen szükség van rá, hogy az állam törődjön a művészetek képviselőivel. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy azt csinálhassuk – és a törődés ne attól függjön, hogy éppen mit csinálunk – amihez kedvünk és lelkiismeretünk támogatást ad.

11

Azt gondolom, hogy a különféle kuratóriumoknak, a különféle magyar intézeteknek, házaknak, ilyen-olyan szervezeteknek egy-egy magyar hét megszervezésében óriási lehetőségei vannak és lehetnek. Ez mindig attól függ, hogy ki és hogyan, milyen képességgel és tehetséggel tudja csinálni. Azt remélem, hogy ezen a beszélgetésen, ezen a tanácskozáson nemcsak – és lehet, hogy csalódást okozok ezzel, ha azt mondom, hogy nem elsősorban - művészeti, művészet-elméleti, esztétikai kérdésekről kellene hogy szó legyen, hanem a goromba értelemben vett anyagi helyzetünkről. Arról, hogy hogyan él ma egy festő, egy író – persze vannak mindenhol kivételes helyzetben lévők – hogyan él ma egy építész. Azt gondolom, hogy Önök azért jöttek el ilyen sokan, mert mindnyájan arra számítanak, hogy ezekről a kérdésekről is szó lesz. Még egyszer hadd üdvözöljem mindannyiukat a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia nevében, és külön azokat is, akik külföldről jöttek ide erre a tanácskozásra.

Simonffy Márta

Bevezető

Engedjék meg, hogy a szóban el nem hangzott bevezetőmet közreadjam és így azokat a gondolatokat, megoszthassam Önökkel, amelyek a konferencia megvalósításának szándékát elindították bennem. Az alkotás létrehozása egy személyes folyamat, amelyben a folyamatot nem, csak a művet van módunk megismerni. A művet és a közöttünk élő művészt. Ismerjük-e a körülményeket, azt a világot, amelyben létezünk? Ismerjük-e jelenünket, ismerjük-e ki, mikor, hol, hogyan és miért, vagy miért nem akar bennünket megérteni. A magány igénye és szükségessége mellett miért alkotunk szellemi csoportokat, szervezeteket? Mit várunk magunktól és mit várunk azoktól, akiknek velünk kapcsolatban vállalt feladatai vannak? Szembesítsünk és szembesüljünk. Próbáljuk meghallgatni, hogy mi is elmondhassuk. Elmondhassuk, amiben hiszünk, amit Fülep Lajos fogalmazott meg nekünk – mindan�nyiunk számára: … „A huszadik század legnagyobb ténye volna, ha a maga heterogén kultúrájában mégis találna egy bázist, melyre egy egységes, hatalmas, monumentális művészet épülhetne, amely mindenkinek szólna, mert benne mindenki megtalálná magát…” Vajon ki segít ebben?

12

13

14

dr. Szegedy-MaSzák Mihály

Irodalmárnak képző- s iparművészek előtt beszélni az alkotói szabadságról igencsak kockázatos vállalkozás. Engedtessék meg, hogy a magam területéről származó történetből próbáljak kiindulni. 1945 májusában magukat partizánnak feltüntető olaszok elfogták Ezra Pound költőt, majd átadták őt az amerikai hatóságoknak. Bűnözők közé, Pisa melletti fogolytáborba került az áldozat. Állatkertihez hasonló ketrecbe zárták, amelynek acélsodronyból készült oldala sem esővel, sem nappal szemben nem védett. Senki nem kapott engedélyt, hogy szóba álljon a fogollyal. A rossz körülmények tönkretették az egészségét. Amikor hat hónapos fogság után, novemberben, az amerikai fővárosba szállították, hogy árulás vádjával bíróság elé állítsák, az orvosok kénytelenek voltak megállapítani: Pound egészségi állapota miatt alkalmatlan a tárgyaláson való részvételre. Elmeháborodottnak nyilvánították s a Saint Elizabeths tébolydába szállították. Felesége csak 1948-ban kapott engedélyt, hogy meglátogassa. Ugyanebben az évben jelent meg Pisai énekek című költeménysorozata, melyet az olaszországi ketrecben írt. 1949 februárjában nagy elismerést kapott e versfüzér: a Bollingen nevű költői díjat elsőként neki ítélték. 1958-ban Robert Frost, Ernest Hemingway, T. S. Eliot és mások közbenjárására szabadlábra helyezték a költőt, aki visszatért Európába. Tíz évvel később Allen Ginsberg, a híres amerikai zsidó költő a következőket mondta az idős Poundnak: „– Utat mutatott nekünk. Minél többet olvasom a költészetét, annál inkább meggyőződöm arról, hogy ez a legjobb költészet, amelyet e korban írtak. A közgazdasági nézetei pedig helytállóak. Vietnam egyre inkább ezt tanúsítja. Ön megmutatta, ki húz hasznot a háborúból.” Milyen tanulság vonható le ebből az esetből? Ha borúlátók vagyunk, azt mondhatjuk: nincs alkotói szabadság. A költő, aki az olasz rádióban bírálta az Amerikai Egyesült Államokat és azzal gyanúsította akkori elnökét, hogy a gazdasági válság fölszámolása céljából döntött a háborúban való részvétel mellett, továbbá azt állította: a Szovjetúnió Kelet-Európa megszállására törekszik, kegyetlenül fizetett a nézeteiért. Derűlátóan azzal érvelhetünk: íme, mennyire szabad keze van a művésznek. Ezra Pound nehéz időszakban lesujtó véleményt fogalmazott meg a hazájáról, de tevékenységét, költészetét, fordításait és az irodalommal, képzőművészettel s zenével foglalkozó, az úgynevezett szép- és alkalmazott művészet megkülönböztetését cáfoló, a trubadúrok, Brancusi vagy Bartók művészetét méltató írásait napjainkban már az amerikai művelődés kiemelkedő teljesítményeként tartják számon. Lehet arra hivatkozni: az alkotó szabadsága sokkal korlátozottabb az irodalomban, mint a többi művészetben, mert a nyelv közvetlenebbül függ össze az eszmékkel, sőt a politikával is, de azért nehezen tagadható, hogy a korlátozás nemcsak a szó művészetében 17

AZ ALKOTÓI SZABADSÁG


18

szemben érzett bizalmatlanságomat erősíti, hogy ezt az föladatot olyan szobrászra bízták, aki a Horthy-korszakban is hivatalos elismertségnek örvendett, s nem például Medgyessy Ferencre, akinek pedig orosz volt a felesége. Nehéz volna tagadni, hogy a hatalom sokszor kedveli a maradiságot a művészetben. Ez a föltevésem nem feledteti velem, hogy a művészi érték függ a kereslettől. Gerald Reitlingner Az ízlés közgazdaságtana: A képárak emelkedése és hanyatlása című három kötetes munkájában írja Jan van Eyckről, hogy „szűk félévszázadon belül lett a legolcsóbb régi mesterből szinte a legdrágább”. Bizonyítékként arra lehet hivatkozni, hogy a szóban forgó alkotónak A három Mária című képét 1872-ben 336, 1940-ben 225 000 angol fontért adták el. A különbség még akkor is óriási, ha nem feledjük a pénzromlást. Más közismert példákat is említhetnék. Jan Vermeer életében nagyon megbecsült festő volt, de halála után olyannyira elfeledték, hogy még azt sem tartották számon, mely képeket festette ő s melyeket valamelyik kortársa. Életművének elkülönítésére csak azután kerülhetett sor, hogy 1866-ban egy Théophile Thoré néven szereplő műítész cikket közölt róla a Gazette de Beaux Arts-ban. Georges de La Tour esete még érdekesebb. Nagy hírneve 1652-ben bekövetkezett halála után szinte maradéktalanul eltűnt – részben a Lotharingiát elpusztító háborúk miatt, részint talán azért, mert a Caravaggio s követői képviselte festészet elveszítette népszerűségét. Hermann Voss kiváló német művészettörténész 1915-ben az Archiv für Kunstgeschichte lapjain megjelent tanulmánya nyomán indult meg képeinek a földerítése, mely még napjainkban sem tekinthető lezártnak. Annyi bizonyos, hogy de La Tour mintegy nyolcvan év alatt vált alig ismert művészből a tizenhetedik század egyik legnagyobb festőjévé. Egyik műve közadakozás eredményeként került a Louvre-ba, egy másikat a Műcsarnok látogatói is megszemlélhettek néhány hónappal ezelőtt. Lehet-e magyar példát találni a piac hatalmának szemléltetésére? Talán ezt az alkalmat arra is fölhasználhatnám, hogy eloszlassak egy tévhiedelmet. Csontváry utóéletével szokás azt bizonyítani, mennyire nem értékelte a magyar közönség az alkotói szabadságot. Sajnos, még Fülep Lajos is átvette másoktól a legendát, amidőn így nyilatkozott: „Mikor Csontváry 1919-ben éhen halt, árverésen el akarták adni az egész hagyatékát – vászonként, vagyis a nagy képeket feldarabolva, a kisebbeket úgy, amint vannak, hogy festők aztán majd fessenek rájuk (...). A szándék azon hiúsult meg, hogy az érverésen az ott együtt levő anyagot a mostani tulajdonosa megvette”. A részleges igazság olykor félrevezet. Való igaz, hogy Csontváry lényegében éhen halt, mert a csehek által megszállt Iglóról nem folyósították a jövedelmét s Kun Béla rendszere nem adott neki anyagi támogatást. Az viszont túlzás, hogy művészetét senki nem értékelte. Kicsit rosszmájúan akár még azt is meg lehetne kérdezni, mivel is magyarázható, hogy Fülep nem nézte meg budapesti kiállítását, szemben az újításokért nem éppen lelkesedő Herczeg Ferenccel, aki visszaemlékezéseiben be is számol a tapasztalatáról. 1922-ben Lehel Ferenc könyvben méltatta Csontváry festészetét, s a gyerektelen művész családjának jogi képviselője, Kostka István hat festmény megtartásával a szintén rokon Gerlóczy Gedeonnak szerződésben rögzített feltételek mellett adta el a hagyatékot. Azért neki, mert a rokonságban ő volt az a művész, akinek a véleményét a család nagyra tartotta. Csontváry művészetére Vaszary János következetesen fölhívta tanítványainak a figyelmét, és e képeket a Csontváry halála utáni 19



érvényesül. Legyen szabad csak arra emlékeztetnem: a huszadik század végefelé erkölcsi okra hivatkozva Cincinnati-ben bezárták egy fényképész kiállítását. Létezhet-e irányított művészet? A Harmadik Birodalom és a szocialista realizmus öröksége arra ösztönözhet bennünket, hogy tagadó választ adjunk erre a kérdésre. Hadd idézzek egy cikkből, mely Budapesten jelent meg 1940-ben: „minden író, festő és szobrász, akinek semmi köze a művészethez, már csak azért is követeli, hogy irányítsák: hogy munkáját irányított művészetnek örvendezhesse. Sokan, döntő érvül a legnagyobb és legörökebb totális hatalmat: a katholikus kereszténységet, a római Egyházat hozzák fel. Azt hiszem: ilyent csakis felületesség és a tárgyismeret hiánya mondathat valakivel. (...) Aki csak egy kissé ismeri a művészetek történetét, látja: hogy kezdettől fogva a századokon át milyen nagy szabadságot hagyott az egyház a művésznek. (...) Elég, ha a két legismertebb példát említem: Botticellit és Michelangelot.” Különös hangsúlyt ad e soroknak, hogy nem katolikus, de kifejezetten protestáns alkotó, Szabó Dezső írta le őket. Gondolatmenetét olyan kérdésként megfogalmazott bírálattal egészítette ki, mely – félek – ma is időszerű. „Vajon a budapesti uccai szobrok jórészének ádáz bántásai nem éppen onnan vannak: hogy irányított művészetnek irányítható és irányult él-hivatalnokai engedelmeskedték a tér három csüggedésébe?” Kosztolányi Dezsőtől Gottfried Bennig sok jelentős alkotó képviselte azt a véleményt, hogy a hatalom egyáltalán ne szóljon bele művészi kérdésekbe, mert az irodalom, képzőművészet vagy zene világa merőben különbözik az erkölcsökétől, a művészetnek nem föladata az élet megjavítása. A magyar költő – akiről tudjuk, hogy az első érdemi méltatást készítette Nagy Balogh János festészetéről – a homo aestheticust szembeállította a homo moralisszal, német pályatársa pedig egyenesen azt állította: a kultúra megkülönböztetendő a művészettől, mert az előbbi nevel s fejlődik, az utóbbitól viszont mindkét említett szerepkör teljesen idegen. Legjobb pillanataiban József Attila is úgy gondolta: az igazi művész csakis anarchista lehet. Bármennyire is igaz, hogy a cenzúra – beleértve az önkorlátozást, mely különösen az önkényuralom puha változataiban csábító kísértés a művész számára – megöli a művészetet, tagadhatatlan, hogy a piac korlátozza az alkotó szabadságát. Félrevezető műalkotások önértékéről beszélni, hiszen különböző helyeken s időkben mást tartottak művészileg értékesnek. A jelenleg látható Munkácsy-kiállítás elgondolkoztató példa lehet. „A Sztrájk-ban az erősödő osztályharcot, a kizsákmányoltak öntudatra ébredésének nagyszerű pillanatát ragadta meg találó erővel.”  Így érvelt a művészettörténész 1950-ben. A mostani kiállítás képeit így minősíti egyik hetilapunk: „Járjunk-keljünk köztük úgy, mintha egy kellemes délutánt töltenénk a parkban.” Őszintén szólva, nem tudom, melyik értékelést vélném helyesebbnek a kettő közül. Ha igaz, hogy Munkácsy képei máig vezetnek a magyar árveréseken, talán érdemes volna eltünődni azon, vajon miért nem ugyanez a helyzet például Paul Delaroche festményeivel Franciaországban. Lehetséges volna, hogy a magyar közönség kicsit megengedőbb az olyan művészettel szemben, amely az alkotói szabadság rovására engedményt tesz az eredetiséget, kezdeményezést, újítást viszonylag lassan méltányoló közízlésnek? Lehet elítélni a művészt, aki kiszolgálja a megrendelőt. A Gellérthegy tetején látható szobrot nemcsak azért nem kedvelem, mert 1945 nem hozott felszabadulást, de azért sem, mert ezt az emlékművet nem tekintem jó művészetnek. Az állami megbízásokkal

20

Mindössze annyit mernék megkockáztatni: a magyar művészet kevésbé hozzáférhető külföldön, mint a magyar zene. Tudomásom szerint némely államok törekednek arra, hogy művészetük képviselve legyen a világ legismertebb gyűjteményeiben. Ennek is köszönhető, hogy például Gallén-Kallela egy-egy alkotása több nyugati fővárosban is ki van állítva. Nem biztos, hogy jelentősebb festő volt Csontvárynál. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan úgy gondolják: nemzeti értékeinknek az országban kell maradniok, mégis arra emlékeztetnék: ahogyan irodalmunk jelentős teljesítményei csakis jó fordításban juthatnak el külföldi olvasókhoz, hasonló módon képzőművészetünkből is az számít nemzetközileg, ami külföldön látható. Közhely, hogy egy magyar műalkotás egészen másként hat nem magyar képek, szobrok, iparművészeti tárgyak között. Az előbb említett váza megmérettetik azáltal, hogy más országokból származó műtárgyakkal folytat párbeszédet. Az alkotó szabadságát nem korlátozhatja az állam, de a műalkotások terjesztésében döntő szerepet játszanak az intézmények. A lefordítatlan költemény vagy regény, az előadatlan zenemű s a kiállítatlan festmény, szobor vagy szőnyeg nem gyakorolhat hatást befogadókra. A műalkotás értéke hatásától függ, ez pedig a hozzáférhetőség függvénye. Szükséges-e arra emlékeztetni, hogy Bartók világhírét nagy külföldi előadók alapozták meg, akik jelentős műveit mutatták be a világ zeneéletének jelentős központjaiban. Ligeti György után Kurtág György s Eötvös Péter is külföldre költözése eredményeképpen is vált nemzetközi hírű alkotóvá. Moholy-Nagytól Breuer Marcelig, Vasarelytől Hantai Simonig számos képző- s iparművész említhető hasonló vonatkozásban. Élő képzőművészeinknek olyan alkotásai keltenek visszhangot külföldön, amelyek jelentős nemzetközi kiállításon szerepelnek. Csak mellesleg említeném meg, hogy néha van olyan érzésem, fiatalabb művészeink olykor több elismerést szereznek külföldön, mint itthon. Az elmondottakat legföljebb annyival egészíthetem ki, hogy az alkotó s a befogadó között az értelmezőnek kell közvetítenie. A magyar képzőművészet elismertetése művészettörténészeink feladata is. A nemzeti jelleget éppúgy le kell fordítani, ahogyan a magyar verset vagy regényt át kell ültetni másik nyelvre. Ez pedig azon múlik, men�nyire van otthon az értelmező abban a másik világban, amelyben el próbálja helyezni a magyar műalkotást. Ha valaki József Attila egyik versét kívánja franciára fordítani, elsősorban franciául kell tudnia. Hasonló a feladata annak, aki magyar festménynek, szobornak, szőnyegnek, installációnak a nagyszerűségéről akarja meggyőzni a külföldi nézőt: azt a művelődést kell ismernie, amelybe átfordítja a magyar nemzeti értéket. Megvallom, néha úgy találom, művészeti íróink nem számolnak a külföldi olvasó igényeivel. Amikor magyar szövegüket odaadják a fordítónak, egyáltalán nem gondolnak arra, mit vár a külföldi olvasó tőlük. A világ egyre gyorsuló egységesülése miatt nagy azoknak a felelőssége, akik arról igyekeznek meggyőzni a külföldet, hogy a magyar művészek az alkotói szabadságot nemzeti sajátosságokkal ötvözve juttatták érvényre.

21



évtizedekben megjelent áttekintések általában méltányolták – példaként a népi irók vonzáskörébe tartozott Vitéz Nagy Zoltán 1941-ben kiadott Új magyar művészet című kötete említhető. Értékelésének zavarai 1945 után súlyosbodtak, amikor Bernáth Aurél elmarasztalóan írt róla, Pogány Ödön Gábor a Nemzeti Galéria igazgatójaként nem tartott igényt a műveire, és a család nem tudta meghosszabbíttatni a sírhelyét, hiszen tagjai szegénységben és kitelepítettként éltek, a hivatalnokok pedig azzal érveltek, hogy – ellentétben Munkácsyval – nem volt realista festő, tehát művei nem tartoznak a haladó örökséghez. Aradi Nóra még az 1960-as évek második felében, így Németh Lajos akadémiai doktori vitáján is hangoztatta ezt a véleményt. Ha nem csalódom, a most kezdődő ülés két kérdésre összpontosítja a figyelmét: men�nyiben nemzeti érték a művészet és milyen lehet a magyar művészet helye az egységesülő Európában. Aligha vitatható, hogy a képzőművészet kevésbé kötődik a nemzethez, mint az irodalom, bár a helyi hagyományok itt is veszíthetnek jelentőségükből a jövőben. A kortárs művészet nemzetközi bemutatóin nem mindig lehet messziről azonosítani a magyar alkotásokat. Yves Bonnefoy azt állítja egyik tanulmányában, a francia festészet öröksége összefügg a francia nyelv szerkezetével. Akár igaza van, akár nem, annyi bizonyos, hogy az alkotói szabadság sokszor nemzeti hagyományokon belül érvényesül. Cézanne festményei emlékeznek a Le Nain testvérek, Chardin, Ingres vagy Corot alkotásaira, Matisse-nak van olyan képe, amely Delacroix-ra utal vissza. A kisebb nyelvi közösségek művészetét általában a nagyobbak örökségének a távlatából szokás megítélni. Egy magyar festő képeit a külföldi néző önkénytelenül is általa ismert nem magyar alkotásokhoz méri. Mennyiben lehet része a magyar művészet a nemzetközinek? Csontváry példájánál maradva, mielőtt óvatos föltevést kockáztatnék meg, szükségesnek tartom leszögezni, túlzás volna azt hangoztatni, hogy határainkon túl egyáltalán nem ismerik művészetét. Ellenpéldaként az Oxford History of Art elnevezésű sorozatra hivatkozhatnék, melyet világszerte tankönyvként is használnak. E sorozatnak 1999-ben Modern művészet 1851-1929 címmel megjelent kötete, melynek Richard R. Brettel a szerzője, foglalkozik Csontváry festészetével s ő az egyetlen magyar művész, akinek egyik művéről színes képet közöl. (Csak zárójelben említem meg, hogy ettől eltekintve Ferenczy Károly és Bortnyik Sándor egy-egy művének fekete-fehér képe, illetve Moholy-Nagy említése révén érzékelhető a magyar művészet jelenléte a kötetben, Hans Mattis-Teutsch festményének szintén fekete-fehér képe mellett – természetesen joggal – az olvasható, hogy „német származású” művészről van szó.) Továbblépésre csakis akkor lehetne mód, ha Csontvárynak valamelyik jelentős műve nagy közgyűjteményben volna látható. Tévedés ne essék, nem azt állítom, hogy Magyarország hiányzik a külföldi múzeumokból. A közelmúltban volt alkalmam látni a Zsolnay gyárnak egy vázáját a bostoni Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán. Hozzátehetem, e Mack Lajos tervezte tárgyról színes kép található a szóban forgó intézmény kalauzában. Jelenleg egyedül ez a váza képviseli a magyar művészetet ebben a kiváló gyűjteményben. Hiba volna véletlenszerűnek vélni ezt, hiszen a nemzetközi „art nouveau”, „Jugendstil” avagy szecesszió nagyon átgondolt bemutatásának a része, s így arról tudja meggyőzni a közönséget, hogy Magyarország 1895 körül igen magas színvonalon képviselte a korszerűséget.

22


Dr. SchneiDer Márta

Néhány gondolatot szeretnék elmondani nemcsak azzal kapcsolatban, amely az előadásom címéül szolgál, hanem a kultúra és a művészet pozíciójának megváltozásáról az unión belül és Magyarországon. Az előadásom címére visszatérve: művészet, mint nemzeti érték. Azt gondolom, soha nem tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy a művészet, a kultúra érték-e vagy sem. Hosszú évtizedek óta dolgozom ezen a területen. Számomra mindig természetes volt, hogy ez érték. Érték, mert szeretem, de meggyőződésem, hogy nagyon sok ember számára is rendkívüli fontossággal bír. Néha azonban, amikor az ember problémákkal találkozik, bajokkal, gondokkal küzd, akkor mégiscsak felteszi magának a kérdést, hogy vajon mindenki így gondolja-e ezt. Egy évvel ezelőtt, mikor az uniós csatlakozásra készültünk, az egyik napilap feltett egy körkérdést nemcsak Magyarországon, hanem a 10 csatlakozó ország olvasói számára is. A felmérés nem volt reprezentatív, mégis érdekes eredményt hozott. A 10 csatlakozó ország közül legtöbben azt mondták, hogy értékük a technológiai innováció, értékük a turizmus, értékük a nagyszerű természeti környezet. Egyedül Magyarország válaszadói mondták azt, hogy amit mi elsősorban viszünk az unióba az a kultúránk, az a művészetünk. Azt gondolom, hogy ez egy rendkívül lényeges momentum és ez az elkövetkezendő időben erőt ad ahhoz, hogy a nehézségeket próbáljuk legyőzni. Mi az, amit az unió tesz a kultúráért? Közhely, hogy az unió nem támogatja a nemzeti kultúrákat. Támogatja természetesen kismértékben, de deklaráltan azt mondja, hogy a kultúra mindenképpen a nemzeti államok sajátossága, tulajdonképpen belügye. Nem avatkozik bele, de bizonyos mértékig támogatja, hiszen azokat az értékeket, amiket művészet vagy kultúra kapcsán lehet föltárni – az identitás megerősítése, kohézió megerősítése, a tolerancia – mind a kultúra fogalomköréhez kapcsolódik. Az uniós támogatások azonban nem tartják a kultúra támogatását ilyen központi szerepben és szerintem ez az, amit meg kell haladni – remélem majd a következő hozzászólók ebben engem megerősítenek. Úgy vélem, hogy a kulturális identitás, az európai közös kulturális gyökerek megtalálása és prezentálása napjainkban sokkal fontosabbá vált és válik. Mi az, amit az unió kultúrában támogatásként ad? Tulajdonképpen a Kultúra 2000 program az egyetlen célzottan kulturális támogatási forma, amelyet minden tagország megcélozhat. Ez az összeg azonban rendkívül alacsony. Civil kezdeményezés, amely azt a célt fogalmazta meg, hogy a „7 cent a kultúrára” helyett, legyen 70 cent a kultúrára egy évben, amit a kultúrára fordítanának a költségvetésből. Azt gondolom, hogy ez egy rendkívül nemes cél, és ebben az ügyben természetesen nemcsak szakmai és civil szervezetek között, hanem az Európai Unió politikai szervezeteiben is erőteljes a lobby-tevékenység. 25

MŰVÉSZET MINT NEMZETI ÉRTÉK

A MŰVÉSZET MINT NEMZETI ÉRTÉK

26

nagy kiállítások, amelyekbe be szeretnénk szállni nemzetközi területen. Vagy éppen melyek azok a művészeti könyvvásárok, ahol megint csak jelentősen szeretnénk képviselni hazánkat. Nagyon fontos, hogy ezeket a terveket jó előre lássuk. 2-3 év, ami egy-egy ilyen nagyrendezvény lebonyolításához szükséges. Nagyon sokszor kritika ér minket azért, hogy mega-rendezvényekben gondolkozunk. Ezeket nevezem én tulajdonképpen évadoknak. Valóban, a magyar kultúra, vagy a magyar művészeti élet tekintetében nagyságrendileg tényleg mega-rendezvénynek minősülhetnek. De ez az a nagyságrend, amellyel mi Európa rendkívül zajos kulturális piacán megjelenhetünk. Azt, hogy ezek alatt a rendezvények alatt a holland év, a Magyar Magic, a francia évad, a most induló német évad, vagy éppen a most zajló orosz évad kapcsán hány művész utazott el, hány művész talált kapcsolatot a saját szakmájában az európai kultúrkörökkel, rendkívüli fontos eredmény. Több ezerre tehető azoknak a művészeknek a száma, akik az évadok kapcsán bekerülhettek ebbe a kulturális körforgásba. Milyen eredményei és milyen haszna van az évadoknak és a nagy-rendezvényeknek? Nem a természetes adatokat mondanám, hogy mennyivel emelkedett meg a turizmus, stb. Azt hiszem, hogy talán a Kertész Imre Nobel-díj egy igazi eredménye ezeknek a megjelenéseknek. Azt mondom, hogy ha nincs francia évad, akkor talán nincs olyan jellegű kiállítás, nincs olyan kiállítási áttörés, mint amit például a Monet-kiállítás jelentett a Szépművészeti Múzeumban, 250 ezer látogatóval. S ha nincs francia évad és nincs francia kiállítás, amelyben a szakmai kapcsolatok már megerősödtek, akkor talán nincs Fény és árnyék kiállítás a Műcsarnokban 300 ezer látogatóval. Egy újságíró nagyon kedvesen megjegyezte, hogy ez a 300 ezer látogató ez tulajdonképpen 300 ezer szavazat, amely a kultúrára, a művészetre szól. Azt gondolom, hogy ez így igaz. Nem biztos, hogy ez a 300 ezer látogató a Műcsarnok Fény és Árnyék kiállítása után a következő Műcsarnokbéli kiállítást is megnézi, amelyen nincs ilyen nagy reprezentáció, hanem a kortárs, a modern művészet egy-egy alkotása vagy alkotója jelentkezik. De egész biztos vagyok benne, hogy a 300 ezer látogató másként fog tudni gondolkodni az egész képzőművészet, a kortárs művészet és a kultúra ügyéről is. Éppen ezért amellett kardoskodom, hogy ezeket a nagy-rendezvényeket a továbbiakban is meg kell tartani, a továbbiakban végig kell vinnünk ezt a koncepciót, hiszen látható eredménye van. Jelenleg zajlik az orosz évad és mi is jelen vagyunk Oroszországban a magyar kultúrával és az orosz kultúra is jelen van Budapesten és a vidéki városokban. Nem állítom, hogy ez az, amiért majd a sárospataki könyvek visszakerülnek Magyarországra, de biztos vagyok benne, hogy egy nagyon jelentős politikai, kultúrpolitikai gesztus volt 2 - 2,5 évvel ezelőtt, amikor az első tárgyalások során az orosz tárgyalópartnereknek felvetettük a Sárospataki Könyvtár problémáját és egyben azt is, hogy meghívjuk az orosz művészeket Magyarországra, és mi is a magunk kultúrájával jelen szeretnénk lenni Oroszországban. Nem is akarnék a továbbiakban ezekről a kérdésekről beszélni, hiszen ennyiből talán látható, hogy mi az a koncepció, amely mentén szeretnénk és szeretném ezeket a nagyrendezvényeket az elkövetkezendő években is folytatni. Nehézségeket okoz természete27



Ezen az úton valószínűleg tovább kell lépni. Az egész kultúra támogatást az unió, a kultúra és a kulturális szféra viszonyát kell újra gondolni. Mi az, amit mi Magyarországon – a munkánk során teszünk, tehetünk? Amikor prioritásainkat megfogalmaztuk – és én többek között a művészet területén – milyen prioritásokat fogalmaztam meg. Az első az volt, hogy az elkövetkezendő időkben is segíteni, támogatni kell a kortárs magyar művészetet. Engedjék meg azt, hogy „kortárs” most egy picikét kibővítsem. Azt mondhassam, hogy a kortárs magyar képző-, előadó művészetet, a kortárs magyar művészet helyzetét, az itt élő magyar művészek helyzetét kell támogatnunk és kell tevékenységünk középpontjába állítani. Hogy miért, azt hiszem nyilvánvaló. Ez nem csupán kulturális kérdés. Ez nem csupán művészeti kérdés. Ennek van egy rendkívül jelentős ország-imázs formáló, ország-képalakító momentuma. És ennek van abszolút gazdasági, egzisztenciális vetülete is. Éppen ezért én úgy gondolom, hogy a kultúra és a művészet az bizonyos szempontból tőke. És ezt a tőkét forgatni kell. Nekem, mint a Kulturális Minisztérium államtitkárának az a feladatom, hogy annak az értéknek, annak a művészeti teljesítőképességnek, amely itthon Magyarországon megteremtődik, ennek én teremtsem meg – legalábbis próbáljuk meg megteremteni – egy nagyobb piacát. Mutassuk meg ezeket a jelentős művészeti teljesítményeket Európában és a világban és próbáljunk kapcsolatokat hozni velük. Éppen ezért azt a hagyományt kell folytatni, amelyet nem ez a kormányzat kezdett el, hanem talán 6-8 évvel ezelőtt kezdődött. Ez egy nagyrendezvény sorozat, amelyet ha megengedik, én a Frankfurti Könyvvásárral indítanék. 1999-ben a Frankfurti Könyvvásáron jelent meg a magyar művészet, a magyar kultúra nemcsak reprezentáció szintjén, hanem az élő magyar irodalom és az élő magyar művészet. Sokkal jelentősebben léphetett át a német közönség ingerküszöbén, mint eddig valaha. Márpedig ez rendkívül fontos, hogy olyan produkciókat, olyan „művészeti, kulturális termékeket” állítsunk elő, amelyek átlépnek ezen az ingerküszöbön. Kell, hogy láthatóvá váljon a magyar kultúra. Nemcsak hogy láthatóvá, hanem „eladhatóvá” kell, hogy váljon. Hogy kapcsolatok épüljenek művészeti műhelyek között, hogy az élő szakmai- művészeti közbeszédbe bekerüljenek a magyar művészek és a magyar gondolatok. Az is talán már közhely, hogy ha nincs Frankfurt akkor talán nincs Kertész Imre irodalmi Nobel-díja sem. Hiszen ez volt az az esemény, amely olymértékben ránk irányította a figyelmet. Kellett Kertész Imre nagyszerű regényéhez nemcsak Kertész Imre, hanem egy nagy német kiadó is, amelyiknek a maga szakmai súlyával sikerült olyan szakmai csatornákat is kinyitnia, amelyeket a magyar kiadóknak, magyar kultúrának nem sikerült addig kinyitni. A továbbiakban ezt a nagyrendezvény sorozatot szeretnénk folytatni – és az elmúlt három évben is folytattuk ezt. A Kulturális Minisztérium egy úgynevezett „névjegy-programot” állított össze, amelybe lefektettük azt – középtávra előre – hogy mik azok a kulturális nagyrendezvények, nemzetközi kapcsolatok, amelyben mi nagyon fokozottan, aktívan szeretnénk szerepet játszani azért, hogy terepet adjunk, hogy hátteret, hogy színpadot adjunk a magyar művészeknek. Ebben a „névjegy-programban” 2006-ig, 2007-ig láttunk eddig előre. És ennek keretében határoztuk meg, hogy melyek lesznek azok a nagy kulturális évadok, amelyeket meg szeretnénk rendezni. Melyek azok a kulturális hetek, vagy

Dr. Schmitt Pál

Az Európai Unió nyújtotta lehetőségek az újonnan csatlakozott országok számára Felbukkant Tiziano Budapesten. A Nagyházi Galéria árverésén 60 millió forintért kelt el a festőfenomén alkotása, melyet tulajdonosai egy kismesternek gondoltak és mindössze 2-3 milliót vártak érte. Aztán megvizsgálták és a szakértők egybehangzóan Tizianot jelölték készítőként. Egyik nyomós érvük az volt, hogy egy helyütt javítás található, és ez az alaposság általában nem a hamisítók sajátja. Három dolog miatt gondoltam feleleveníteni ezt a kis hírt. Először is, mi magyarok olasz barátainkkal, Tiziano őseivel ma már az Európai Unió tagjai vagyunk. Másrészt utalnék a kultúrák és a globalizáció kapcsolatára. Olyan ugyanis a globalizáció, mint a hajdani festményhamisítók: munkálkodása nyomán sokszor észre sem vesszük, hogy mi a valós és mi a talmi. Ezt tartom a globalizáció igazi veszélyének: úgy csökkent értéket, hogy sokszor az érték megtartójaként tünteti fel magát és vezet félre milliókat. A harmadik dolog ami miatt ez a hír említést érdemel, az a felelősség, amivel az általunk hordozott értékek iránt viseltetnünk kell. Ha nem is lóg évtizedeken át szobánk falán egy Tiziano, bizony a nyelvünk, őseink hite, zenéje, ritmusai, nemzetünk költészete, tájunk kultúrája, épített öröksége nap mint nap óvó gondoskodásra szorul, hiszen felbecsülhetetlen értéket jelentenek mindannyiunknak. Engedjék meg, hogy a máig sokat vitatott, számos vitára okot adó, legutóbb Franciaországban belpolitikai viharokat is kavart Alkotmányunkból idézzek néhány idevonatkozó passzust: (1) Az Unió hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokféleségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget. (2) Az Unió tevékenységének célja a tagállamok közötti együttműködés előmozdítása és szükség esetén tevékenységük támogatása és kiegészítése a következő területeken: — az európai népek kultúrája és történelme ismeretének és terjesztésének javítása; — az európai jelentőségű kulturális örökség megőrzése és védelme; — nem kereskedelmi jellegű kulturális cserék; — a művészeti és irodalmi alkotói tevékenység, beleértve az audiovizuális szektort is. (3) Az Unió és a tagállamok erősítik az együttműködést a harmadik országokkal és a kultúra területén hatáskörrel rendelkező nemzetközi szervezetekkel, különösen az Európa Tanáccsal. (4) Az Unió az Alkotmány egyéb rendelkezésein alapuló tevékenységei során, különösen kultúrái sokféleségének tiszteletben tartása és előmozdítása érdekében, figyelembe veszi a kulturális szempontokat. A kulturális sokszínűség megőrzése és előmozdítása az Európai Unió egyik legfontosabb alapelve. Ezekre utal az Európai Közösségeket létrehozó Szerződés 151. cikke, az

28

29



sen számunkra az, hogy a magyar kulturális élet nem mindig passzol, nem mindig illeszkedik jól az európai kulturális struktúrákhoz. Az, hogy számunkra nem biztos és nem tudjuk, hogy az elkövetkezendő években milyen költségvetési források állnak rendelkezésre, hogy nincsen középtávú finanszírozási lehetőség sem intézményeknek, sem nagy-programoknak. Ezek nagy nehézséget okoznak, hiszen – nem kell elmondanom, Önök tudják a legjobban – hogy Európában 3 vagy akár 4 évre is előre lehet tudni, hogy mi az a támogatás, amire számíthatnak a kulturális műhelyek. Nyilvánvalóan ezek technikai problémának tűnnek, én nagyon reménykedem abban, hogy a következő években ezt a középtávú finanszírozási lehetőséget mind az állam területén, mind mondjuk a Nemzeti Kulturális Alapprogram területén meg tudjuk oldani. És akkor még egyszer hadd kanyarodjak vissza az unióhoz. Az előbb tettem egy zárójelet, és azt mondtam, hogy milyen fontos a művészet és a kultúra az unióban. Ezt a mostani vasárnapi párizsi választások is bizonyítják, – amelyek azt gondolom, nem a toleranciát és az egységesítést szolgálják, hanem éppen ellenkezőleg – de a kultúra és a kulturális értékek egyértelműen egy közös európai érték mentén épülnek föl, és a kohéziót szolgálják, a toleranciát, a nyitottságot, a befogadást, az esélyteremtést. 2004 novemberében egy nagy konferenciát rendeztek Berlinben, ahol nagyon sok európai politikus – többek között Barroso is előadott. Azt gondolom, hogy személyiségükkel is azt a gondolatot húzták alá, hogy adjunk lelket Európának, adjunk több kultúrát Európának. Ennek a konferencia-sorozatnak egy következő állomása volt most Párizsban, ahol Miniszter Úr, sok más jeles magyar személyiséggel együtt részt vett és ezt a gondolatot folytatta tovább. Mi is ezt szeretnénk tovább vinni ez év novemberében, amikor Budapest látja vendégül az európai kulturális minisztereket, illetve az európai gondolkodókat, akiknek erről a kérdésről, amelyet úgy fogalmaztunk meg, hogy „a kultúra mint az esélyteremtés eszköze”, van érvényes és fontos mondanivalója. Utolsó gondolatként engedjék meg, hogy Barrosot idézzem, a tavaly novemberi beszédjéből. Annyit mondott az Elnök Úr többek között: „…hogy az értékek skáláján a kulturális értékeket magasabbra kell sorolni, mint a gazdaságiakat. A gazdaságra szükségünk van az élethez, a kultúra miatt érdemes élnünk.” Én ezzel tökéletesen egyetértek és nagyon reménykedem abban, hogy ez nemcsak szép mondat és szólam marad, hanem ezt az Európai Unió politikusai, és mi is itthon fölismerjük és eszerint tudunk cselekedni.

30

pa zenei hagyományai megőrzése érdekében. Szintén e két szervezet kezdeményezésére rendezik meg 1991 óta minden évben az Európai Örökség Napját. A kulturális örökség védelmének és megerősítésének igénye túlnyúlik Európa határain, sok esetben Világörökségi célokat is szolgál. Az Európai Unió próbál megfelelni ennek az igénynek nemzetközi szervezetekkel történő megállapodások és harmadik országokkal való együttműködések révén. Egy 1999-ben, az Európai Bizottság és az Európa Tanács között létrejött egyezmény tette lehetővé azt a tanulmányt, amely a Koszovóban megsemmisült kulturális örökségről készült. A HeritageNet (Örökség-háló) a kulturális és világörökség megőrzésére, az EU és az UNESCO által létrehozott közös program. Az EU partnerországaival is számos, a kulturális örökség védelmét célzó megállapodás született: az EUROMED Heritage regionális program a Földközi-tenger európai vidékei kulturális örökségének védelmére összpontosít. E program a Földközi-tengeri országok együttműködési programjának (MEDA) részét képezi. Az EUMEDIS kezdeményezés a Földközi-tengeri országok digitális szolgáltatásainak fejlesztését hivatott elősegíteni multimédiás tartalmak, szolgáltatások létrehozásával a kultúra és az idegenforgalom területén. Egy európai polgár sokszor úgy érzi, hogy egy több száz milliós közösség tagjaként bizony elveszhet identitása, egyénisége, nyelve, kultúrája. Talán sokszor tudatában sincsenek sokan, hogy amiként a budapesti család egy Tiziano képet őrzött évtizedekig szobája falán, úgy felbecsülhetetlen értékek birtokában vagyunk mindannyian. Két közös feladatunk van: egyrészt ezt a gazdagságot tudatosítani, felszínre hozni, bemutatni és megőrizni. Tegnap gyermeknap volt. Ekkor vetődött bennem fel a gondolat, hogy minden Európai Uniós nemzettől összegyűjtünk a néppárti frakcióban egy mesét és kötetbe szerkesztve kiadjuk. Talán ez nem túl nagy cselekedet, csupán szimbolikus gesztus, de a tudományos kutatók egybehangzóan állítják, hogy a népmesekincsek mélyén számos közös vonás lakik, melyről talán nem is sejtjük, hogy összetartozásunk kapcsai. Ez a kis könyv egyszerre szól majd a gyerekeknek, szüleiknek, nagyszüleiknek. Kultúránk egy gyöngysorát tesszük az asztalra, s a PR léggömbjei és olcsó esernyői helyett maradandó értéket adhatunk az Európát szeretők kezébe. A konferenciához, mely szintén ezeket a kapcsokat hivatott erősíteni – sok sikert kívánok.

FÜGGELÉK Az Európai Közösségeket létrehozó Szerződés 151. cikk (korábbi 128. cikk) (1) A Közösség hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokszínűségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget. (2) A Közösség fellépésének célja a tagállamok közötti együttműködés előmozdítása és szükség esetén tevékenységük támogatása és kiegészítése a következő területeken: — az európai népek kultúrája és történelme ismeretének és terjesztésének javítása; 31



Unió Alapjogi Chartájának 22. cikke és világosan megemlíti ezt az Unió új Alkotmányos Szerződése is. Az említett 151. cikk szellemében állították össze a hétéves időtartamú Kultúra 2000 Programot, amelynek főbb célkitűzései a művészek mobilitásának és kreativitásának támogatása, a közönség hozzáférésének javítása, a művészet és kultúra terjesztése, a kultúrák közötti párbeszéd és az európai nemzetek történelmi és kulturális örökségének kölcsönös megismerése. Az általános cél egy közös kulturális térség kialakítása, amely közelebb hozza az embereket egymáshoz, és egyúttal megőrzi nemzeti és regionális sokszínűségüket. A Kultúra 2000 előzményeként, 1991-ben lépett hatályba a szektoriális jellegű, Kaleidoszkóp elnevezésű program, amely legalább három tagállam részvételével történő kulturális vagy művészeti eseményekhez nyújtott támogatást. E program 1994-es átdolgozása a kulturális események és alkotói együttműködések hálózatának hatékonyabb támogatását, a közönség európai kulturális örökséghez való jobb hozzáférését tette lehetővé. A kulturális örökséget Európa-szerte a kulturális identitás hordozójaként tartják számon. Az emberek ismeretei a kulturális örökségről nagymértékben függenek annak promóciójától, valamint az európai polgárok készségétől a saját és más európai nemzetek kultúrájának befogadására. A közös örökség megőrzése és erősítése a Kultúra 2000 program egyik elsődleges célja, erre fordítják a rendelkezésre álló költségvetés mintegy 34%-át. A program a kiemelkedő fontosságú európai örökség megőrzésére irányuló projekteket támogatja. Példaként megemlíthetjük az ún. „Európai örökség műhelyeket”, amelyek közül több részt vett például az Assisi Szt. Ferenc Bazilika freskóinak restaurálási munkálataiban. A Kultúra 2000 az örökség megőrzésére létrejött együttműködési projekteknek is támogatást nyújt. Ilyen pl. az „Art Nouveau Hálózat”, amely képzési programokat, tapasztalatcseréket és kulturális multimédiás termékek fejlesztését hivatott elősegíteni. Ebbe a körbe tartozik az Europa Nostra díj támogatása is, amelyet örökség-megóvási, ill. felújítási projekteknek ítélnek oda. Az Európa Tanács 2000. június 26-i határozatában ismét kifejezte Európa mozgóképes öröksége megőrzésének fontosságát. A Media program (2001-2005) az európai audiovizuális ipart támogató közösségi program, amely digitális archívumok létrehozásának támogatásához, valamint az európai alkotások filmszínházakban, videón, DVD-n, vagy digitális hálózatokon történő terjesztéséhez nyújt támogatást. Az Európai Unió oktatási és képzési programjai, valamint az ezekhez kötődő információs kampányok a kulturális örökséghez való jobb hozzáférést segítik elő. A Socrates program a kulturális örökség területén megvalósuló oktatási projekteket támogat, amelybe pl. iskolákat és múzeumokat vonnak be. A Leonardo da Vinci program, többek között, hagyományos mesterségek megőrzését elősegítő tanfolyamokat, ill. restaurációs és fejlesztési projekteket támogat. Emellett, a regionális és kisebbségi nyelvek előmozdítására speciális programokat indított az Unió, amely szintén Európa kulturális és nyelvi örökségének része. Az Európa Tanács által 1999-ben elindított „Európa, közös örökségünk” elnevezésű kampány a kulturális örökségre kívánja felhívni a figyelmet. E kampány, illetve a Kultúra 2000 program keretében az Európa Tanács és az Európai Bizottság öt egyezményt és több közös projektet is indított a fényképörökség, Európa régi egyetemei, a kézműipar, valamint Euró-

— az európai jelentőségű kulturális örökség megőrzése és védelme; — nem kereskedelmi jellegű kulturális cserék; — művészeti és irodalmi alkotás, beleértve az audiovizuális szektort is. (3) A Közösség és a tagállamok erősítik az együttműködést harmadik országokkal és a kultúra területén hatáskörrel rendelkező nemzetközi szervezetekkel, különösen az Európa Tanáccsal. (4) A Közösség az e szerződés egyéb rendelkezései alá tartozó tevékenysége során, különösen kultúrái sokszínűségének tiszteletben tartása és támogatása érdekében, figyelembe veszi a kulturális szempontokat. (5) Annak érdekében, hogy hozzájáruljon az e cikkben említett célkitűzések eléréséhez, a Tanács: — a 251. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően, a Régiók Bizottságával folytatott konzultációt követően ösztönző intézkedéseket fogad el, kizárva azonban a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek bármilyen összehangolását. A Tanács a 251. cikkben megállapított eljárás során mindvégig egyhangúlag határoz; — a Bizottság javaslata alapján, egyhangúlag ajánlásokat fogad el.

A kulturális, vallási és nyelvi sokféleség Az Unió tiszteletben tartja a kulturális, vallási és nyelvi sokféleséget. (1) Az Unió hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokféleségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget. (2) Az Unió tevékenységének célja a tagállamok közötti együttműködés előmozdítása és szükség esetén tevékenységük támogatása és kiegészítése a következő területeken: — az európai népek kultúrája és történelme ismeretének és terjesztésének javítása; — az európai jelentőségű kulturális örökség megőrzése és védelme; — nem kereskedelmi jellegű kulturális cserék; — a művészeti és irodalmi alkotói tevékenység, beleértve az audiovizuális szektort is. (3) Az Unió és a tagállamok erősítik az együttműködést a harmadik országokkal és a kultúra területén hatáskörrel rendelkező nemzetközi szervezetekkel, különösen az Európa Tanáccsal. (4) Az Unió az Alkotmány egyéb rendelkezésein alapuló tevékenységei során, különösen kultúrái sokféleségének tiszteletben tartása és előmozdítása érdekében, figyelembe veszi a kulturális szempontokat.

(1) Az Unió hozzájárul a tagállamok kultúrájának virágzásához, tiszteletben tartva nemzeti és regionális sokféleségüket, ugyanakkor előtérbe helyezve a közös kulturális örökséget. (2) Az Unió tevékenységének célja a tagállamok közötti együttműködés előmozdítása és szükség esetén tevékenységük támogatása és kiegészítése a következő területeken: — az európai népek kultúrája és történelme ismeretének és terjesztésének javítása; — az európai jelentőségű kulturális örökség megőrzése és védelme; — nem kereskedelmi jellegű kulturális cserék; — a művészeti és irodalmi alkotói tevékenység, beleértve az audiovizuális szektort is. (3) Az Unió és a tagállamok erősítik az együttműködést a harmadik országokkal és a kultúra területén hatáskörrel rendelkező nemzetközi szervezetekkel, különösen az Európa Tanáccsal. (4) Az Unió az Alkotmány egyéb rendelkezésein alapuló tevékenységei során, különösen kultúrái sokféleségének tiszteletben tartása és előmozdítása érdekében, figyelembe veszi a kulturális szempontokat. (5) Az e cikkben említett célkitűzések eléréséhez való hozzájárulás érdekében: a) európai törvény vagy kerettörvény ösztönző intézkedéseket állapít meg, kizárva azonban a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések bármilyen harmonizációját. Az ilyen európai törvényt vagy kerettörvényt a Régiók Bizottságával folytatott konzultációt követően kell elfogadni. b) A Tanács a Bizottság javaslata alapján ajánlásokat fogad el.

32



Az Európai Unió Alkotmányos szerződése 280. cikk

Az Európai Unió Alkotmányos szerződése 82. cikk

33


Fordította Klukon Bea Az ír művészet értékelésének és támogatásának vizsgálatához két szempontot javasolok: 1. Melyek a vizuális művészetek védelmének, fenntartásának és támogatásának különböző módjai Írországban mióta 1922-ben elnyertük a politikai függetlenséget. 2. Az ír kulturális identitás a globalizáció korában. 1922-ben, több évszázadnyi küzdelmes és konfliktusokkal teli időszak után a sziget harminckét megyéje közül huszonhat megkapta saját kormányzati rendszerét Nagy-Britanniától. Ahogy az ujdonsült nemzeti államoknál lenni szokott, a szabad kormányzat mindenütt azt akarta bizonygatni, hogy nemzeti identitása távol áll a hajdani uralkodókétól. Nagy-Britanniát a legtöbb ír angolul beszélő, protestáns, ipari nemzetnek tekintette, ezért nem volt meglepő, hogy a hajdani gyarmat hazájában és külföldön egyaránt szívesen terjesztette azt az elképzelést, hogy Írország a vidéki idill országa, ahol ír nyelven beszélő, római katolikus vallású nemes paraszti lakosság él. Ezt az Írországról és az írekről alkotott képet a függetlenség ötven esztendeje alatt számtalan különböző módon megjelenítették pénzérméken, bankjegyeken, bélyegeken, stb. A képek közvetlenül utaltak a vidéki élet legkülönbözőbb elemeire, növény- és állatvilágára. A képzőművészet legnépszerűbb témája az Irország nyugati partján lévő vadabb vidékek ábrázolássa volt és sok festmény készült a paraszti élet témájáról is. Az említett művek egy részét olyan művészek alkották, akik a nemzeti identitás fent említett felfogását kívánták erősíteni, más esetekben pedig a művészeknek az ország nyugati részéről alkotott elképzelése megegyezett a hivatalos felfogással. A díszítő művészek főleg korai kelta stilisztikai forrásokhoz folyamodtak (már a XIX. század közepétől kezdve), hogy érzékeltessék az ír képző és iparművészet különlegességét. Ugyanakkor például a turisták számára alkotott művek egy olyan különös képet adtak az országról, amely szerint ott nyoma sem volt a városi élet nehézségeinek. A függetlenség első öt évtizedében volt néhány állami képzőművészeti megrendelés, de nem sok. Tulajdonképpen az ország politikai stabilitása annyira elsőrendű kérdés volt, hogy a kultúra alárendelt szerepet kapott a politikához képest. A híres politikusokról középületek számára készített portrékon kívül a legtöbb hivatalos megbízás külföldi, nemzetközi kiállításokon megjelenő alkotásokra vonatkozott. Ezeknek a megbízásoknak az volt az érdekességük, hogy amikor az ír művészek Írországon kívül kiállított művekre kaptak megbízást, stilisztikai szempontból elég szabad utat kaptak. A művek tartalma Írországgal állt kapcsolatban, de a művészek sokszor alkalmaztak modern stilisztikai eszközöket, amelyek avantgárd, kontinentális hatásokra utaltak (inkább a kubizmusra, mint az expresszionizmusra, vagy a szürrealizmusra). Ez teljes mértékben ellentétben állt mindazzal, ami „hazai 34

A Culture Ireland Az első hivatalos állami szerv, amely a vizuális művészetek támogatását tűzte ki céljául, az 1948-ban alakult Kulturális Kapcsolatok Tanácsadói Bizottsága volt. Ez a szervezet az ír művészet valamennyi formáját támogatta Írországon kívül. Az 1950-es években a bizottság művészeket küldött a Velencei Biennáléra, hogy Írországot képviseljék. Fél évszázaddal később egy új országos intézmény alakult az ír művészetek külföldi megjelenésének támogatására, a Culture Ireland, amelynek 2005-ös költségvetése 2 millió euro. Ez a szervezet többek között támogatja az ír művészek és művészeti szervezetek tevékenységét külföldön, valamint stratégiai fontosságú nemzetközi művészeti eseményeket és jelentős kulturális eseményeket támogat Írországban és külföldön. Ezenkívül tanácsadást nyújt a kulturális miniszternek nemzetközi művészeti és kulturális kérdésekben. Az Ír Művészetek Tanácsa Az Ír Művészetek Tanácsát 1951-ben alapították. Mivel ez az ír kormány művészeti fejlesztő szervezete, minden művészeti ágazat fő támogatója Írországban. Kifejezett célja, hogy előmozdítsa a művészetek ismeretét, megbecsülését és gyakorlását. Jövedelem támogatást nyújt művészeti szervezeteknek, vagyis évente hozzájárul műküdési és program szervezési költségeikhez, illetve elősegíti vizuális művészeti kiállítások szervezését. Az egyes művészek számára ösztöndíjakat létesítettek azzal a céllal, hogy segítsék a művészi fejlődésüket. Vannak olyan díjak, amelyek új alkotások létrehozásában segítik a művészeket és a művészeti szervezeteket. Az Államkincstár ebben az évben 61 millió euro támogatást 35


Dr. Síghle Bhreathnach-Lynch

Az ír művészet mint nemzeti értékteremtő erő: a nemzeti értékek és jellegzetességek megőrzése a globalizáció korában

fogyasztásra” készült. Ezekben az évtizedekben elvárás volt, hogy a művészet akadémikus legyen, mivel a modern irányzatokkal szemben mindenki gyanakvó volt. Ennek a rendkívül konzervatív, meglehetősen fajgyűlölő és buzgó római katolikus társadalomnak a ’modern művészet’ nem jelentett semmit, nem közvetített számára semmit, ami kifejezetten ír lett volna. A témák szabadsága miatt pedig – ami ellentétben állt az előírt akadémikus tartalmi kategóriákkal – kifejezetten pogánynak és hedonistának tekintették. Én valójában azt gondolom, hogy mindez a nemzet bizonytalanság érzéséből fakadt. Az ébredező új állam, amelyet olyan nagy nemzetek vettek körül, mint Nagy-Britannia, Franciaország és Németország, attól félt, hogy a külső hatások esetleg elhomályosítanák saját nemzeti identitás érzését. Az, hogy a külföldi közönségnek szánt művekkel kapcsolatban engedékenyebbek voltak, ugyanebből az önbizalomhiányból fakadt. Azt gondolták, hogy az ír vizuális művészeteknek azt kell érzékeltetniük, hogy a közízlés meghatározó irányzatához tartoznak, nem pedig valami elmaradott, provinciális ország termékei. Mindez lassanként változni kezdett az 1950-es években, amikor Írországban javult a gazdasági helyzet. A változás felgyorsult, amikor az ország 1973-ban csatlakozott az Európai Közösséghez. A gazdasági fejlődéssel együtt járt az élet és az életstílus változása, ami kedvezően hatott a művészetek alakulására is. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy az emberek több pénzt tudtak költeni luxuscikkekre, beleértve a művészeti alkotásokat is. Ugyanakkor azonban azt is kezdék belátni, hogy az a nemzet, amely támogatja a művészeteket és az új tehetségeket, igen kedvező képet nyújt nemzeti kultúrájáról.

Az ‚Aosdána’ A Tanács fontos hajtása az ‚Aosdána’ nevű, ír művészeket tömörítő szervezet. 1980-ben alakult azon művészek számára, akik jelentős mértékben hozzájárultak a művészetek fejlődéséhez és tagjait abban kívánja segíteni, hogy energiáikat teljes mértékben a művészetnek tudják szentelni. A tagságot maguk a művészek választják egymás közül és 200 élő művész lehet a szervezet tagja. A tagoknak vagy ír születésűnek kell lenniük, vagy öt éve ott kell élniük és eredeti, kreatív alkotásokkal kell rendelkezniük. Néhány tagot a tagtársak kiemelkedő teljesítményükért különleges elismerésben részesítenek. A saoi (tanult személy) címet az Ír Köztársaság elnöke adományozza és a cím egész életre szól. Az Aosdána évenkénti találkozóján nemcsak új tagokat választanak és áttekintik a szervezet ügyeit, hanem megtárgyalják a művészek és a művészetek helyzetét az ír társadalomban. A tagok megkaphatják a cnuas-t, amely egy olyan jövedelem, amely lehetővé teszi számukra, hogy energiájukat teljes mértékben a munkájuknak szenteljék. Ez az ösztöndíj öt évig kapható, s tavaly a teljes értéke 12179.20 euro volt. A tagoknak meghatározott nyugdíj keret is a rendelkezésükre áll, amelyhez a Művészeti Tanács is hozzájárul. Az Ír Modern Művészeti Múzeum Az ír kormány egyre nagyobb érdeklődést mutatott a vizuális művészetek iránt, ezt mutatja az is, hogy 1990-ben megalapították az Ír Modern Művészeti Múzeumot. Ez volt Ír36

ország első olyan intézménye, ahol (ír és nemzetközi) modern és kortárs művészeti gyűjteményeket mutattak be. Megnyitása óta a múzeum igen jelentőssé vált mind az ír, mind a nemzetközi művészet színterén. Évente 300 000 ír és külföldi látogatót vonz nemcsak maga a múzeum, hanem országszerte megrendezésre kerülő programjai is. Az intézmény állami támogatást kap a Művészeti, Sport és Turizmus Szakosztályon keresztül, ezen kívül szponzori hozzájárulásokból, valamint franchise rendszerű és saját forrású jövedelemből tartja fenn magát. Az Ír Nemzeti Galéria A másik országos művészeti intézmény az ír Nemzeti Galéria (amely 1864-ben a brit uralom alatt létesült). Itt található az ír nemzeti művészeti gyűjtemény valamint európai mesterek festményei az 1950-es évekig. Évente 1 000 000 euro támogatásban részesül, amelyből műkincseket vásárolnak, főleg magas színvonalú ír alkotásokat, amelyek arra szolgálnak, hogy bemutassák az ír művészet történetét az utóbbi 5 évszázad alatt. Az 1003-as szekció Az ír állam mindig is ösztönözte a legmagasabb színvonalú műalkotások gyűjtését, hogy növelje az ír nemzeti örökség keltette nemzeti büszkeséget. Ennek érdekében új programot is indítványozott: lehetővé tette, hogy az állampolgárok mentesüljenek adófizetési kötelezettségeik alól, amennyiben a nemzeti örökség részét képező alkotásokat adományoznak nemzeti gyűjteményeknek (az 1997-es adótörvény 1003-as cikkelye, valamint a 2002-es pénzügyi törvény 1234-es cikkelye értelmében). Ez azt jelenti, hogy az adományozó a műalkotás értékének megfelelő adókedvezményben részesül, amennyiben a bizottság úgy dönt, hogy az adott műtárgy megfelelő (vagyis elég jelentős a nemzet szempontjából). Követelmény, hogy vagy egy darab 150 000 euro piaci értékű műtárgyat adományozzanak, vagy egy gyűjteményt, amelyben legalább egy minimum 50 000 euro értékű tárgy található. A kezdeményezés hatására igen nagy jelentőségű műalkotások kerültek a Nemzeti Galéria ír gyűjteményébe az elmúlt öt évszázad művészeitől (a korábbi ír művészetet a Nemzeti Múzeum mutatja be). „Százalék a művészetért” program A programot a Középület Tervező Hivatal működteti abból a célból, hogy a művészeteket bevonják a modern építészeti tervezés folyamatába: minden épület költségeinek 1%-át arra használják, hogy ír műalkotásokat vásároljanak irodák és középületek számára. A ‚Droite de suite’ séma Ez az ír művészetet támogató séma jövő év januárjában indul az Európai Unió kezdeményezésére. Ennek értelmében a művészek százalékot fognak kapni eladott munkáik után: Az ősszel bevezetésre kerülő törvény értelmében a 3000 eurot vagy annál többet érő alkotásoknak legalább 4%-a a festőket ill. a szobrászokat illeti majd.

37



adott. 2004-ben a Művészeti Tanács több mint 260 szervezetnek és 32 helyi hatóságnak adott jövedelem támogatást. Az elmúlt évtized folyamán a Művészeti Tanács különös figyelmet szentelt a művészetekhez való hozzáférés fejlesztésének az ország Dublinon és más nagyvárosokon kívüleső vidékein. Ennek a folyamatnak a központi részét képezte olyan művészeti központok létrehozása, ahol a közönség színházi előadásokat, koncerteket és kiállításokat látogathat. Az ország 33 legnagyobb helyi hatósága közül 20 alkalmaz olyan specialistákat, akik szervezik és előmozdítják a színházak működését, a zenei és vizuális művészeti rendezvényeket. Az Ír Köztársaság és Észak-Írország Művészeti Tanácsa (amely a Brit Művészeti Tanács egyik oldalhajtása) jelenleg közös projekteken dolgozik, szoros együttműködésben. Jelenleg épp Cork, az év európai kulturális fővárosa számára készítik elő a Four Now című kiállítást. A kiállítás a két tanács legfőbb művészeti gyűjteményeire összpontosít (ÉszakÍrország Művészeti Tanácsa az 1940-es évek óta vásárol művészeti alkotásokat, az Ír Köztársaság Tanácsa pedig az 1960-as évek óta. Mindkét művészeti tanács fő célja a ma élő művészek támogatása). Egy másik kezdeményezés a ‚Kritikus Hangok’ című kétéves program, amelyet a Művészeti Tanács 2001-ben vezetett be, hogy nemzetközileg ismert írókat és gondolkodókat hozzon kapcsolatba az ír közönséggel személyesen, a nyomtatott sajtó, vagy a média segítségével. A Kritikus Hangok című program ír művészekkel és művészeti szervezetekkel működik együtt annak érdekében, hogy ösztönözze a művészeti közösségek és a kiválogatott médiapartnerek tevékenyégét, s hogy megfontolt kritikát nyújtson a művészetekről az ír és az Írországon kívüli közönség számára.

A művészeti nevelés Írországban Az az egyre jelentősebb szerep, amelyet az állam a művészeti nevelésnek tulajdonít az általános iskoláktól az egyetemekig és a művészeti főiskolákig természetesen igen jelentős tényező azon stabil kulturális struktúrák kialakításában, amelyekre virágzó nemzeti művészet épülhet. Az 1960-as évekig a művészeti nevelés igen gyér volt, mivel az oktatási minisztérium fő célja az volt, hogy ujjáélessze az ír nyelvet, mint a nemzet első nyelvét. Erre a célra óriási intellektuális energiát és pénzt fordítottak, s végül nem érték el vele az áhított sikert. 1970-ben azonban új tantervet dolgoztak ki a zene, a művészet, az iparművészet és a dráma tanítására az alap oktatásban, s ez új korszakot nyitott az ír oktatásban. Ennek hatására egyre több diák választotta a művészeti pályát. A művészeti főiskolák – mint pl. a dublini Nemzeti Művészeti Főiskola – amellett, hogy fő céljuk a hagyományos művészeti ágazatok oktatása volt, egyre nyitottabbá váltak a művészet és az iparművészet új törekvéseinek oktatására. A dublini főiskolán jelenleg több mint 1500 nappali és esti tagozata hallgató tanul különböző művészeti, tervezői, vagy tanári fakultásokon. Más intézmények, mint a Nemzeti Galéria, az Ír Modern Művészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum iskolák és főiskolák számára szervez oktatási programokat, amelyek előadásokat, beszélgetéseket, gyakorlati foglalkozásokat tartalmaznak és nagymértékben hozzájárulnak az ír társadalom képzéséhez a vizuális művészetek terén. A Nemzeti Galéria saját ír gyűjteményének fejlesztése érdekében a galéria 2003 júniusában létrehozta az Ír Művészet Tanulmányozási Központját (CSIA), a Trinity College-ban pedig 2003-ban létrejött egy Ír Művészeti Kutató Központ (TRIARC), hogy hozzájáruljon az ír vizuális kultúra posztgraduális oktatásához és kutatásához.

a külföldről érkező hatásokkal szemben, hogy az ország úgy érezte, a többi ország, különösen legközelebbi szomszédja Nagy-Britannia, fenyegeti kulturális identitását. A gazdasági nehézségek megszűnésekor, miután az ország 1973-ban belépett az Európai Közösségbe, új önbizalom ébredt az emberekben. Az európai közösségi tagság alapvetően átalakította Írország viszonyulását a külvilághoz, új kapcsolatok és magatartásformák alakultak ki. A Közösségbe való belépéskor egyes tradicionalisták attól féltek, hogy a közösségi tagság a megkülönböztető jellegű ír identitás és kultúra vesztét fogja jelenteni. Ehelyett azonban a kultúrális kölcsönhatások inkább azt okozták, hogy átalakult a kultúra és az identitás felfogása. Manapság Írország valójában „a változó valóságok és disszonáns mellérendelések tömege”, amint azt egy író megfogalmazta. Ma az ír művészetnek rengeteg stílusa és témája van, mégis autentikus, ír művészetnek tekinthető. Az ír művészek akarva, vagy akaratlanul, tevékenységük közben megpróbálják újradefiniálni az ír identitást, s kutatják a nemzetközi kapcsolatok hatásait. A találkozás más nemzetek gondolatvilágával hosszú távon nem felhígította és eltüntette nemzeti művészi törekvéseiket, hanem gazdagította őket. Attól, hogy hasonlóságok vannak az ír és más nyugati nemzetek művészete között, egyáltalán nem veszti érvényét az ír művészet. Hogyan is veszíthetné, hiszen valamennyi nemzet művészetére megtermékenyítően hatnak a kulturális kapcsolatok. Írországban, Magyarországon és másutt is, a globalizáció folyamatosan kihívást intéz a hagyományos attitűdök és értékek ellen. A kölcsönös kapcsolatok következménye képpen vagy megerősödtek a megkülönböztető vonások, vagy új hagyományok és értékek jöttek létre a régiek helyett. Tavaly a Művészeti Tanács kutatást indított a globalizációnak az ír művészetre gyakorolt hatására vonatkozóan. A kutatás eredményeit a Circa című kortárs ír vizuális művészeti újságban tették közzé. Egyértelmű „nem” volt a válasz arra a kérdésre, hogy vajon a globalizációnak szükségszerű következménye-e a vizuális kultúra és a kreatív törekvések nemzeti kategóriának elvetése. Ezért tehát azt mondom, hogy Magyarországnak nem kell félnie a globalizációtól és annak vizuális művészetekre gyakorolt hatásaitól. A következő néhány évtized valami mást fog hozni, amelyben külföldi hatások is érvényesülnek majd. A kulturális fejlődés azonban dinamikus folyamat és nem fogja eltörölni, vagy elhomályosítani a nemzeti karaktert. Ha metaforikusan akarom megfogalmazni, továbbra is ugyanazt a himnuszt fogjuk énekelni, de esetleg más regiszterben. MŰVÉSZET MINT NEMZETI ÉRTÉK


Royal Hibernian Academy Természetesen manapság nemcsak a kormányok támogatják a művészeteket Írországban. Számos más testület tevékenykedik ugyanezzel a céllal. A Royal Hibernian Academy például 1821-ben alakult és különleges hagyományokkal rendelkezik. Maguk a művészek vezetik azzal a céllal, hogy közvetlen találkozási pontot létesítsenek a művészek és a közönség közott. Egyrészt kiállítási helyszíneket, másrészt oktatási lehetőségeket biztosítanak (ebben az évben, a 175. évforduló alkalmából újjászervezik az 1939-ben bezárt rajz iskolát). Az akadémiának jelenleg 30 tagja és 10 társ tagja van. A taglétszám bővítésekor titkos szavazással választanak a társ tagok közül. A társ tagokat is egy olyan listáról választják, amelyet korábbi akadémiai tagok állítottak össze. Az RHA évenként megrendezésre kerülő kiállítása már 1826 óta az ír kulturális kalendárium fontos eseménye. Ezeken a kiállításokon hagyományos alapanyagokból készült művek, vagyis vászon, papír alapú festmények, kő- és bronz tárgyak láthatók, de egész évben izgalmas, újító kiállításokat is rendeznek ír és külföldi alkotásokból.

A globalizáció – a nemzeti kultúra előmozdítója, vagy akadályozója? Beszédemet szeretném azzal zárni, hogy néhány szót szólok a kulturális identitás kérdéséről a globalizáció korában, valamint arról, hogy milyen hatással van a globalizáció Írországra. Már szóltam arról, hogy mennyire bizalmatlan volt az új állam az 1920-as években 38

39

Ajánlott irodalom:

40

Dr. Rui Mário Gonçalves – Emília Nadal

MŰVÉSZETEK ELLENŐRZÉS ÉS KAUCIÓ ALATT Fordította Dr. Ladányi-Turóczy Csilla Dr. Rui Mário Gonçalves

Bevezetésként tisztázzunk néhány fogalmat. 1. Különbséget kell tennünk a kulturális elit, a gazdasági elit és a politikai elit között. A huszadik század történelme, főként a totalitárius rendszerekben és azokban a társadalmakban, amelyekben az egyes emberek gazdasági lehetőségei között jelentősek a különbségek, egyértelműen bebizonyította, hogy milyen közönségesek, hogy ne mondjuk, nevetségesek lehetnek azok az alkotások, amelyeket a hatalom birtokosai esztétikusnak nyilvánítanak. Ezen „alkotások” között sok olyan gigantikus mű akad, amelyet anyagilag igencsak támogattak és amelyek megépítésére rohamléptekben került sor. 2. a) Különbséget kell tennünk a politikai nacionalizmus és a kulturális nacionalizmus között. Előbbi mindig is veszélyt jelentett a világbékére. Utóbbi viszont a diverzitás (sokféleség) megértésében segít, mert az egyik műalkotás létrejötte nem akadályozza meg más alkotások megszületését, viszont elősegíti a népek közötti egyetértést. Nem nehéz ezt megérteni Liszt és Bartók Béla hazájában. b) Időzzünk el azonban még egy kicsit a nemzeti, nacionalista illetve imperialista értékek problematikájánál. A nemzeti értékek elismerése nem jelent szükségképpen egyet olyan nacionalista tettekkel, amelyek bármiféle imperialista szándék felé nyitnának utat. A műalkotás a szabadságból születik és haszonélvezőinek szabadságára irányul. Minőségi műalkotások létrejöttét se semmiféle határozat, se a művészeknek fizetett járandóság nem garantálja, ahogy a határozatok és a pénz arra sem kötelezhetnek senkit, hogy valamiben gyönyörködjék. c) Természetesen léteznek olyan alkotások, amelyeknek szükségük van anyagi támogatásra. De ezek nem feltétlenül a legfantáziadúsabbak közül kerülnek ki. Picasso és Braque kubista kollázsai akkor sem lennének jobbak, ha a bennük felhasznált újságpapírt drágább anyagra cserélnénk. A XIX. század vége az alkotás gigantikusságát istenítette és kitalálta a sztárság fogalmát. Különleges példa erre Wagner, aki megnövelte a szimfonikus zenekar tagjainak számát, olyan mértékben, amely Mozartnak soha nem állt rendelkezésére, de magának az operának és színrevitelének időtartamát is meghosszabbította. Minden zsenialitása ellenére ezek a gigantikus méretek kritikára sarkallták Lev Tolsztojt: véleménye szerint a művészet nem mehet tovább egy olyan úton, amely azt a termeléstől ily mértékben függővé teszi. De senki nem hajlott arra, hogy megfogadja Tolsztoj tanácsait. Időközben valóban berendezkedett a termelési gépezet. Az ebbe fektetett pénzeket meg kellett védeni. A jegyeladási sikert garantálni kellett. Így született meg a sztár fogalma. 41



Bhreathnach-Lynch, Síghle “The Formation of an Irish School of Painting: Issues of National Identity” (Egy ír festészeti iskola kialakulása: a nemzeti identitás kérdései) in Paul Henry, edited by S.B. Kennedy, Dublin, 2003 Cullen, Fintan Sources in Irish Art A Reader, (Az ír művészet forrásai) editor, Cork 2000 Gleeson, Regina “Dislocate, Renegotiate and Flow: Globasiation’s Impact on Art Practice” (Kimozdítás, újra tárgyalás és áramlás: a globalizáció hatása a művészeti tevékenységekre), part 1 in Circa 107, Spring, 2004; part 2 in Circa Summer 2004; part 3 in Circa Autumn, 2004 Kennedy, Brian P and Gillespie, Raymond (editors) Ireland Art into History (Az ír művészet a történelemben), Dublin and Colorado, 1994 Kennedy, Brian P. Dreams and Responsibilities, the Sate and the Arts in Independent Ireland,(Álmok és felelősség, Az állam és a művészetek a független Írországban) Dublin, 1990 Michael Mays “Irish Identity in an Age of Globalisation” (Az ír identitás a globalizáció korában) in Irish Studies Review, Vol.13, No.1, 2005, pp.3 - 12 Office of Public Works Art in State Buildings (Művészet az állami épületekben) 1985 – 95, Dublin, 1976, Art in State Buildings 1975 – 85, Dublin, 1998, Art in State Buildings 1922 – 70, Dublin, 2000 Walker, Dorothy Modern Art in Ireland, (A modern művészet Írországban) Dublin, 1997

42

Mivel kívánatos, hogy a vállalatok és a kormányzati szervek mecenatúrai tevékenysége élén olyan emberek álljanak, akik képesek megérteni a művészek javaslatait, politikai szinten ezeknek a személyeknek felelősséget kell vállalniuk a művészek felé azok érdekképviseleti szervezetein keresztül. A Nemzeti Szépművészeti Szövetség (Sociedade Nacional de Belas Artes) a portugál művészeti társulások közül nemcsak a legnagyobb, de a legrégebbi is. A művészek 1901ben önkéntesen alapították, túlélt már néhány politikai rendszert, de története során soha nem cselekedett a hasonló társulások kárára, épp ellenkezőleg, mindegyiküket igyekezett művészei jogvédelmében és kulturális programjainak megvalósítása terén támogatni. A civil társadalom kezdeményezőkészségének egyik legjobb példáját láthatjuk benne. A civil társadalom tisztelete megerősíti a politikai hatalom demokratikus jellegét és megtermékenyíti a társadalmi haladást. Kampány idején maguk a politikai pártok sem szokták tagadni ezt az evidenciát. De ha hatalomra jutnak, tüstént intézeteket hoznak létre, melyek élére ők nevezik ki az embereket, így helyettesítve a művészeket és műkritikusokat tömörítő szervezeteket a gyakorlati döntésekben, a pénzeszközök kezelésében, és Portugália más országokkal való kapcsolataiban. Ez a recentralizáció az ország és a kultúra számára egyaránt káros hatással van. Így Európa építése közben a portugálok alig tudnak valamit arról, hogy mi történik Brüsszelben és mit művelnek odaát a képviselőik. Ott is létrejött egyfajta magának való bürokratikus osztály, amely bürokratikusan teszi bonyolulttá szolgáltatásait, nem mindig érve el az élő kultúra problémáinak megoldását jelentő kedvező eredményeket.

Emília Nadal A globalizáció a fejlődés következménye, a versengés még nagyobb fejlődést eredményez, a szabad mozgás és a lehetőségek minden jótékony hatásával együtt, amelyeket a nyitott társadalmak a művészek szabad önkifejezése érdekében biztosítanak. De, ahogy Paul Ricoeur megjegyezte, a pozitív beavatkozásnak minden esetben negatív oldalai is vannak, amelyek elhomályosítják az előbbieket. Említsünk hát meg néhány olyan jellemzőt, ami a fejlődés és a versengés paradoxonaiból fakad, mégpedig a Nemzeti Szépművészeti Szövetség történetéből és tapasztalataiból. Ez a művészeti szövetség immár 104 éve áll fenn, anélkül, hogy valaha is élvezte volna az állam vagy mások anyagi támogatását, folyamatosan szervezi a legkülönbözőbb esztétikai értékeket képviselő kortárs művészek egyéni és kollektív kiállításainak sokaságát. Tevékenységünket nagy részben általunk szervezett, nem hivatalos, haladó szintű, felnőtteknek szánt, munkaidő utáni művészet- és esztétikatörténeti illetve képzőművészeti tanfolyamok bevételéből finanszírozzuk. A szövetség túlélése csak úgy lehetséges, hogy művészeink önkéntes munkavégzésre vállalkoznak, ebben alkalmazottak igen kicsiny csoportja és speciális informatikai háttér segíti őket, a kulturális közegben való állandó jelenlétünk e pillanatban annak is köszönhető, hogy a kezdeményezések, a munka és a befektetések nyereségessé tétele érdekében a 43



Manapság az egyes produkciók reklámja gyakorta összpontosul a beléjük fektetett ös�szeg nagyságára. Hasonlóképpen a festők esetében is inkább azok kereskedelmi értékéről szokás beszélni, mint műveik esztétikai jellemzőiről. Még a művészek kollégái sem figyelnek igazán ezekre a jellemzőkre. A kereskedelem által megvalósított, egyre erősebb globalizáció tényének köszönhetően bármi, amit egy műalkotásról mondanak, tulajdonképpen csupán reklámként funkcionál. Ha megfigyeljük, milyen általában egy tetszőleges termék reklámja, azt kell megállapítanunk, hogy a legkisebb mértékben sem jellemző magára a termékre: egy meztelen nő ábrázolása például akár egy gazdasági szakkönyv borítóját is „vonzóbbá” teheti. És virágoznak a hirdetésekkel és semmitmondó szövegekkel teli művészeti folyóiratok. 3. Ebben a pillanatban a legkülönbözőbb országokban tapasztalható gyors fordulat a globalizációnak és az Európai Unióba való belépésnek köszönhetően. Ott, ahol – minden bizonnyal kívánatos – rendszerváltásra kerül sor, ahogy ez harminc évvel ezelőtt Portugáliában történt, elkerülhetetlenül megjelenik egy új gazdasági elit, amely általában az őt megelőző uralkodó osztály jellemzőit és emblémáit veszi át, de létezik egy, a politikai hatalomra jellemző újgazdagság is, amely a rögtönzésre való képtelenség és a se hazafias, se más ideológiához kötődő ideálokat felmutatni nem tudó politikai karrierizmus miatt adminisztratív hibákhoz vezet. (Amit az ideológiák halálának szoktunk nevezni, úgy jobb-, mint baloldalon, világos következménye a politikai felelőtlenségnek és az etikai következetlenségnek.) Nem a paternalizmus elutasításából fakadóan olyan gyengék a hivatalos kulturális programok, ennek oka inkább a kultúrával kapcsolatos hozzá nem értés és magának a kultúrának a megvetése. Egy így létrejött környezetben, amelynek jobbítása hosszú időt fog igénybe venni, a bürokratikus akadályok valósággal virágkorukat élik. De nem szabad elveszítenünk a reményt. Bizonyos zavar csupán abból fakad, hogy a kulturális, politikai és adminisztratív átalakulások ritmusa helyenként különböző. A kultúra civiljeinek és a politika illetve az adminisztráció főszereplőinek erőfeszítései, még ha ugyanaz a civilizacionális cél vezeti is őket, újra és újra összeütközésbe kerülnek egymással, hisz mindegyiket más-más sebesség jellemzi. Ezért ragaszkodnunk kell a független kulturális akciókhoz. Gyakorta megesik, hogy a művészek a mentalitás átalakulásának úttörőivé válnak. De ritka, hogy a politikusok megértenék őket. Hogy egy kiváló példát hozzunk fel erre: a ‚Guernica’ sem részesült kedvező fogadtatásban azok részéről, akiket Picasso ezzel a képével támogatni akart. A művészeknek mint társadalmi csoportnak nincs definíciója. Könnyű megosztani azokat, akik tevékenysége a romantika ideje óta oly erősen individualizált. Másfelől elég, ha van egy olyan, némi értékeket felmutató művész, ha lehetséges, egyfajta sztár, akit a Kormány mutogathat: megléte rögtön azt a benyomást tudja kelteni a közvéleményben, hogy a hatalom helyes kultúrpolitikát valósít meg. Hasonló szemfényvesztésnek igen gyakran lehetünk tanúi. Pedig az egyetlen helyes kultúrpolitika az, amelyet maguk a kultúra főszereplői alakítanak. Mindannyian, nem egyes személyek. A kormányzás szervezeteinek nem szabad ezt az elvet ennek vagy annak a sztárnak elszigetelt csillogtatásával elferdíteniük.

1

szó szerint: Új Állam, a portugál profasiszta rendszert nevezik így (a Ford.)

44

szükséges kulturális felszerelések felújítását és felépítését, amelyek új struktúrák megteremtéséhez vezettek, ezek pedig a művészeti tevékenységekre szánt támogatások terén a leghatalmasabb vetélytársakká váltak és ezek fő haszonélvezői is lettek. Az új alapítványok, múzeumok és kulturális központok létrejötte nagy mértékben megnövelte a kulturális kínálatot, elsősorban a fővárosban és Porto városában, az ország északi részén; a műalkotások galériákban folyó kereskedelmének polarizációja nagy hatással volt Szövetségünk életére a műkincspiac tekintetében, és ez a 90-es évektől kezdve azt jelentette, hogy megszűnt a kormányzati szervezetekre gyakorolt befolyásunk: többé nem képviselhettük a művészeknek a kultúrpolitikáról alkotott véleményét. Szövetségünknek ez a Művelődési Minisztérium általi, a 90-es években megvalósult kirekesztése volt az első jele annak, hogy új korszakba, a személytelen bürokrácia korszakába léptünk, amelyet elsősorban a bankszámlák és a lobbik hatalma határoz meg: ezek döntik el, mely esztétikai irányzatot kell támogatnia a pályázatokat koordináló művészeti intézetnek, amely egyszersmind a kortárs művészeti tevékenységekre szánt, igen korlátozott kormányzati támogatás kiosztását is végzi. Támogatást csak olyan szervezetek kaphatnak, amelyek garantálják más, külső támogatás meglétét is: a legtöbb pályázat szabályzatában szerepel ez a ránk kényszerített alapfeltétel! Az állami és magánintézmények tevékenysége egyaránt csak vállalatok támogatásával lehetséges, amelyek időnként kiállításokat, projekteket finanszíroznak, pályázatokat és díjakat írnak ki kortárs művészek, designerek és főként fiatal alkotók számára. Ez utóbbiak száma a néhány tízről az új iskolák és egyetemek megjelenésével több százra duzzadt. A legtöbb támogatás a reklám különböző formáit érinti, lévén a Portugáliában érvényben lévő mecenatúra-törvény működésképtelen és legkevésbé sem mozgósító jellegű. A globalizáció jelenségének következtében ismét új, az egész unióra kiható bürokratikus rendszerekkel kell szembenéznünk, amelyeken keresztül a közösségi és nemzeti támogatások olyan politikai irányvonalak és stratégiák alapján kerülnek meghatározásra, amelyek a civil társadalom intézményeinek ellehetetlenüléséhez és végül pusztulásához vezetnek. Az új bürokratikus valóság komoly nehézségeket jelent a szövetségek életére és akcióira, név szerint a Művészek és Szerzők Szövetségére, és az Európai Unió országaiban legrégebben működő intézményei folyamatosságára nézvést, még akkor is, ha ezek időközben átalakítják jelenlétük és tevékenységük jellegét. A problémák fő forrását a konkurenciaharc azon abszurd jellemzői jelentik, amelyek még a tulajdonképpeni gazdasági tényezőket is felülmúlják, hiszen teret adnak mind nemzeti, mind közösségi szinten az országok és intézmények hatalmának és kulturális presztízsének. Az európai versengés szintjén a kisebb vagy perifériális országok számára nagyon nehéz feladatot jelent felvenni a harcot a gazdasági és kulturális szempontból nagyobb államokkal, mert a hatalmasabbak mindig megtalálják azokat a rafinált módszereket, amelyekkel megakadályozhatják a számukra váratlanul veszélyforrást jelentő versenytársak kibontakozását. Az olyan országok belső szintjén, amelyeknek nincsenek a társadalmi intézmények és kezdeményezések megsegítését célzó jól kidolgozott programjaik, a konkurenciaharc perverzitása elsöprő méreteket ölt. A kulturális tevékenységeknek ezen, presztízs-okokból 45



társulás politikáját folytatjuk, vagyis más szövetségekkel, alapítványokkal, önkormányzatokkal, tartományi múzeumokkal és vállalatokkal működünk együtt. Félő azonban, hogy ez a fajta tevékenységi modell a közeljövőben, az éppen most bevezetés alatt álló, korlátozó bürokratikus intézkedések miatt nem lesz többé lehetséges. Ezek az intézkedések ugyanúgy érintik a pénzügyi kérdéseket, mint a művészeti támogatások törvényi feltételeit, illetve az uniós paradigmák elfogadását az állami és az uniós támogatások elnyerése érdekében kiírt pályázatok esetében: olyan támogatási és elszámolási modellekről van ugyanis szó, amelyek mind az intézmények méretével, mind magának az országnak valóságos helyzetével összeegyeztethetetlenek. A mi 1901-ben, portugál művészek által a képzőművészet ügyének előremozdítása és Portugália művészeti kultúrája fejlesztése érdekében létrehozott szövetségünk a XX. század első felében a kulturális élet központjában állt, és minden, az országban végbement változást sikerrel túlélt. A negyvenes években, a modernista irányzatok megjelenése idején az Estado Novo1 kormánya propagandagépezete nagy kiállításokat rendezett és állami megrendeléseket írt ki, ami lehetővé tette a művészek egy új nemzedékének feltűnését: ezek aztán konfrontációba kerültek a közönséggel és konzervatívabb kollégáikkal, akik a naturalista irányzatot akarták tovább vinni. A második fordulat egy magánalapítványnak köszönhetően következett be, az ötvenes évek vége felé. A Calouste Gulbenkian Alapítvány befogadta a modern művészetet és széles körű akcióba kezdett, különböző művészeti ágakat és alkotókat műalkotások megvásárlásával illetve megrendelésével segítve, valamint rengeteg, külföldi kint-tartózkodást és projektekben való részvételt tett lehetővé tevő művészeti ösztöndíjak odaítélésével. Az Alapítvány országszerte a különféle szövetségek és a civil társadalom kulturális intézményei túléléséhez és újjászületéséhez is nagy segítséget nyújtott, tevékenységeiket minőségi kritériumok alapján, pártatlanul és esztétikai ekletizmussal támogatva. Olyan fejlődés kezdődött akkor, amely később a művészeti tevékenység egészét és a művészek életútját egyaránt meghatározta: megjelentek az első művészeti galériák és az azokhoz kötődő piac, kulturális gócpontok alakultak ki és más, állami és magánalapítványok születtek. Nemzeti Szépművészeti Szövetség aktívan közreműködött ebben a változásban, amelyet művészek egymás utáni nemzedékei vezettek le: e művészeket saját kollégáik választották, hogy a különböző kortárs irányzatokat képviseljék. Ezen folyamat időtartama alatt Szövetségünk mindvégig megtartotta vezetőségének önállóságát, még akkor is, mikor elveszítette konzervatívabb közönsége és a kortárs művészeteket elutasító gyűjtők szimpátiáját, mert mindig kiállt a művészi szabadság mellett, amikor az veszélybe került, a különböző politikai nyomásgyakorlás és a diktatúrák hatalma ellenében is. Az 1974-es forradalom után, amely véget vetett a diktatúrának és egy demokratikus, a külföld felé nyitott társadalom alapjait tette le, a Nemzeti Szépművészeti Szövetség a művészeket fontos civil és művészeti találkozókon gyűjtötte össze, ezzel is erősítve a polgárosodás folyamatát. A demokratikus rendszer bevezetése és az ezt követő Európai Közösségbe való belépés után az európai pénzek lehetővé tették a kortárs művészetekhez

46

amelyek már eljutottak a fejlődés egy bizonyos fokára. Az uniós támogatások folyamatai (ahogy az EU-s pályázatok mintájára most már az állami szintű támogatások procedúrái is) igen magas szintű bürokratikus és informatikai felkészültséget igényelnek, vagyis külön, pályázatokra specializált szolgáltató személyzetre van szükség. A bürokratikus globalizáció olyan új hivatások és cégek megjelenéséhez vezetett, amelyek az uniós projektekre való pályázás előmozdítását vállalják magukra. Ahogy a házasságközvetítő irodák, ezek is kapcsolatba hozzák egymással a különböző intézményeket, hogy pluridisciplináris partnerségben működjenek együtt és közösen finanszírozzanak projekteket, ahogy azt az uniós támogatási pályázatok megkívánják. Minthogy az ilyen szolgáltatások árai meghaladják a civil társadalom intézményei legnagyobb részének anyagi lehetőségeit, ezek tulajdonképpen arra vannak ítélve, hogy a jövőben mellőzöttek legyenek, végül pedig meg is szűnjenek. Azt látjuk tehát, hogy a szoros és rafinált bürokratikus procedúra által képesek a nemzeti és az uniós kormányzati szervek és a leghatalmasabb intézmények illetve országok arra, hogy az EU térségén belül és az egyes országokban kikapcsolják versenytársaikat, és a globalizáció hatásait, a pályázatok személytelenségét a saját igényeiknek megfelelően használják fel. Végül pedig, ha az uniós illetve állami pályázatok értékelési kritériumainak problémáját nézzük egy olyan szubjektív területen, mint a kultúra és a művészeti alkotófolyamat, azt látjuk, hogy politikai, gazdasági, esztétikai és korporativista okokból nagyon könnyen lehetséges új „kulturális diktátumok” kialakulása. Az Európai Unió térségében a kulturális és művészeti konkurenciák megfékezését célzó stratégia egyik nyilvánvaló jele a „kulturális különlegesség”-hez való jog követelése, amely kifejezést később „kulturális sokféleség”-re változtattak, ahogy május hónap 2-án és 3-án aláírásra került a Kultúra Európája című Chartában. Ez a Charta azt tűzte ki célul, hogy a bürokrácia és az engedély-kibocsátások segítségével blokkolja és visszaszorítsa a műalkotások mozgásszabadságát az uniós térségben, úgymond a nemzeti örökségvédelem érdekében. Portugáliában ezt a határozatot a vámhatóságok oly módon értelmezik, hogy a „nemzeti örökség” fogalmába beleértik a kortárs művészeti alkotásokat is, ezzel nehezítve meg a még élő és működő művészek munkáinak mozgatását, akadályozva nemzetközi kiállításokon és vásárokon való részvételüket. Ez a korlátozás, amely váratlanul megnehezíti az Európai Unió térségében a művészi alkotások mozgását, mert nem tesz különbséget a kortárs művészeti munkák – amelyeknek pedig szükségük van az utaztatásra – és a „nemzeti történelmi örökség” védelme között, azt látszik jelezni, hogy a kezdeményezés kitalálói ezzel próbálják megfékezni az újonnan belépett és a periférián elhelyezkedő országok művészeinek növekvő nemzetköziesedéséből fakadó állandósuló konkurenciaharcot. Az olyan országok számára, amelyek a XX. századig művészeti téren monopóliumot élveztek, talán még nagyobb presztízsveszteséget és megalázottságot jelent az amerikai és a többi EU-s ország művészetének piacukra való behatolása, mint a kínai textilek megjelenése ... A Nemzeti Szépművészeti Szövetség felhívta a Művelődési Minisztérium figyelmét egy olyan határozat következményeire, amely nem csak a tapasztalati valóságtól és a kortárs 47



közvetlenül promóciós kontextusa a cégeket és az állami illetve magánalapítványokat arra készteti, hogy saját struktúrákat alakítsanak ki, ahelyett, hogy eszközöket adnának a már régen létezők számára: pedig utóbbiak hatalmas nehézségek árán képesek csak arra, hogy tovább folytassák a társadalom számára hasznos munkájukat. Megfelelő eszközök nélkül sem a Művészek és Szerzők Szövetsége, sem más hasonló érdekképviseleti szervek nem képesek az állami és uniós támogatások megszerzésében versenyezni, legyen azok célja művészeti alkotások létrehozása, újító projektek megvalósítása, modern művészeti happeningek rendezése a legújabb technológiák bevonásával, magas színvonalú katalógusok kiadásával kísért kiállítások létrehozása, nemzetközi csereakciók lebonyolítása hasonló szervezetekkel, vagy a kulturális örökségünk részét képező műalkotások katalogizálása és karbantartása. A versenyeztetési rendszer másik abszurditása azokban a kritériumokban rejlik, amelyek a támogatási politikát és a pályázatok, állami vagy uniós támogatások formáját meghatározzák – ezek ugyanis általában a támogatások és a pályázók körének lehető legnagyobb mértékű leszűkítését célozzák meg. Egy olyan kis ország esetében, mint amilyen Portugália, az uniós prioritások és stratégiák terén különböző ellentmondásokba ütközünk a kultúra, a művészeti tevékenység és a nemzeti örökség megőrzése, támogatása terén. Amikor azon területeket határozzák meg régiókként, amelyek a leginkább szűkölködnek eszközökben, és ugyanekkor háttérbe szorítják az ország két legfontosabb városát, csak mert azok fejlettebbek illetve kevésbé visszamaradottak, a gyakorlatban csupán azt érik el, hogy sem a vidék, sem a város nem tud fejlődni. A kevésbé fejlett régiókban működő intézményeknél nincsenek még meg azon alapfeltételek, amelyekkel uniós pénzekre pályázhatnának, hisz ehhez hiányoznak az anyagi eszközeik. Nem tudják előzetesen megszerezni azokat a befektetési összegeket, amelyeket a pályázati kiírások megkövetelnek, nem áll rendelkezésükre megfelelő személyzeti, technikai, adminisztratív és anyagi eszköztár ahhoz, hogy működőképes projekteket dolgozzanak ki és betartsák a pályázatok rendkívül komplikált szabályait. Ezen strukturális nehézségek miatt rendkívül nagy azon uniós támogatások száma, amelyek Portugáliában, pontosabban azok régiókban, amelyekben igénybe vehetők lennének, nem találnak gazdára, ugyanakkor azon intézmények hasznára sem fordíthatók, amelyek ebben a pillanatban tulajdonképp a fejlődés motorjaként működnek. Az uniós támogatások megpályázásához szükséges saját rész olyan hatalmas összegeket tesz ki, a működtetés folyamata olyan bonyolult, hogy csak kevés portugál kulturális intézmény rendelkezik megfelelő anyagi feltételekkel vagy intézményi támogatással ahhoz, hogy valóban lehívhassa ezeket a pénzeket. Ahogy a közmondás szól: „akinek van, annak adatik”, vagyis, csak a megfelelő strukturális és személyzeti feltételekkel rendelkező magánalapítványok és a művelődési minisztériumon keresztül maga az állam képes arra, hogy uniós támogatásokhoz jusson. Arra a következtetésre kell tehát jutnunk, hogy a kortárs művészetek és a kulturális örökségvédelem (múzeumi tevékenységek és a meglévő anyagok számbavétele) segítése terén az uniós támogatások jelenlegi, a szelektív politikán alapuló stratégiája nem sok haszonnal jár sem az elvileg prioritást élvező régiók, sem azon intézmények számára,

Konklúzió Azon konkurencia okai és hatásai, amelyek olyan jelentős mértékben változtatták meg több mint száz éves szövetségünk életét, hasonlóak azokhoz, amelyek ebben a pillanatban az egyes országok életében, de európai és világviszonylatban is tapasztalhatók. A portugál művészeti élet globalizációja ötven évvel ezelőtt kezdődött az ország belsejében és fővárosában, egy olyan nagyon gyors változás következményeként, amely a fejlődéssel együtt a konkurencia ellentmondásait és a létrehozott megfelelő eszközök hiányosságát hozta magával. Vad versengéshez vezetett a művészek, galériák, csoportok és szövetségek között azon kérdéseket illetően, kiből lesz hír, ki jut országos illetve nemzetközi elismertséghez, és támogatáshoz. Az uniformizált bürokratikus rendszerek vak diktátumai, amelyek a jelenlegi személytelen intézményes kapcsolatokat meghatározzák, nem veszik figyelembe a civil társadalom intézményeit, amelyek természetükből fakadóan emberarcúak és sokfélék. Minthogy a bürokratikus modellek nem számolnak kivételekkel, sok olyan kulturális intézmény és szövetség, amely az egyes közösségek, régiók illetve nemzetek történetének és önazonosságának részét képezi, megszűnésre van ítélve. A szervezetek tevékenysége intézményi és közösségi támogatásának hiányánál is súlyosabb dolog, hogy a nemzeti és uniós kormányzati szervek a maguk korlátozó bürokratikus procedúráival valósággal megfojtják őket. Azok a száz éves vagy még régebbi szervezetek, amelyek még elevenek és működőképesek, bizonyítják, hogy a polgári kezdeményezésből fakadó projektek, amelyek meghatározzák munkájukat, továbbra is aktuálisak, mégpedig az elvek szintjén csakúgy, mint céljaikat tekintve, de arra is biztosítékul szolgálnak, hogy a múltban végzett értékes tevékenységük a jelen megújításában a jövő irányába folytatódhat. Mivel történeti múlt áll a hátuk mögött és a civil társadalom megjelenítését szolgálják, ezek a szövetségek az egyedüli olyan szervezetek, amelyek még rendelkeznek emlékezőképességgel és annak átadására is képesek. A helyi és nemzeti identitás legbiztosabb és leghűségesebb horgonyaiként működnek.

48

Ha az identitás feltétele az emlékezőképesség, akkor nem lehet egyszerűen referenciális ikonokra vagy anyagtalan dolgokra redukálni. Az identitáshoz az intézmények, struktúrák és emberek is hozzátartoznak, és ezeknek feltételekre és térre van szükségük a létezéshez, tehát figyelembe kellene venni és be kellene vonni őket, amikor a kulturális identitás megőrzését illetve elmélyítését célzó politika védelméről van szó. A művészetek minden nemzet és a megfelelő kulturális identitások spirituális örökségének legerősebb kifejezői. A portugál művészek külföldi tartózkodása nem semmisítette meg kulturális identitásukat, épp ellenkezőleg, inkább abban segített nekik, hogy azt újra megtalálják, és a portugál kultúrára annyira jellemző érzékenység és líraiság értékeit újjá tudják teremteni. A nemzeti identitás megőrzése nem valósítható meg a kulturális javak szabad mozgásának korlátozásával. Épp ellenkezőleg, ami megakadályozza az önazonosság felbomlását, az egyrészt annak belső megerősítése, másrészt expanziója. Ez a konszolidáció olyan nemzeti politikai döntéseket követel, amely segíti a kortárs művészetek mozgását és a társadalom legitim önkifejezését, mégpedig az azt képviselő szövetségek és intézmények támogatásán keresztül. Ez lehet a globalizáció pozitív oldala.



művészetektől idegen, hanem az egymást követő kormányok politikájának is ellentmond, amelyek magán- és állami alapítványokkal együttműködve, az utóbbi időben nagy összegeket fektettek be a portugál művészek nemzetközi megismertetésébe, és munkásságuknak a nemzetközi műkincspiacon való bevezetésébe. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a Kultúra Európája című Charta által a műalkotások mozgásának korlátozását elhatározó intézkedés elfogadhatatlan visszalépést jelent. Még súlyosabb lesz a helyzet, ha az UNESCO ratifikálja azt a határozatát, amelynek célja ugyanilyen korlátozás. A „kulturális identitás”-hoz való jog és annak védelme örve alatt a művészetek valójában kaució és bürokratikus korlátozás alatt vannak az uniós térségben csakúgy, mint világviszonylatban.

49

Most pedig szeretném elmagyarázni hogyan működik Spanyolországban a kulturális szubvenciók rendszere, különös tekintettel a kultúrával foglalkozó non profit szervezetekre.

a spanyolországi állami kulturális támogatási rendszer

2. Szubvenció típusok és az azokat kiíró szervezetek

Fordította Béla Krisztina

A négy szubvenciót kiíró szervezet megegyezik azzal a négy közigazgatási szervezettel, amelyek országunkban hatáskörrel rendelkeznek. — Európai Unió. Ezt nem fejtem ki bővebben. — Állami közigazgatás — Autonóm közösségek — Önkormányzatok Közös jellemzőik: — Társfinanszírozás szükségeltetik. Szinte soha nem nyújtanak 100%-os támogatást a projektek költségeihez. — Pozitívan bírálják el más szervezetek bevonását. — A tevékenységi hatáskört majdnem minden esetben a kiíró szervezet jellegéhez kell igazítani. — A kapott szubvenciókkal minden esetben el kell számolni.


1. Bevezetés Spanyolországban a demokrácia létrejötte óta van Kulturális Minisztérium. A Kulturális Minisztérium létrehozásának gondolata Franciaországból származik, ahol 1945-ben André Malraux kezdeményezésére jött létre az első Kulturális Minisztérium. A spanyol modell: A szubvencionista, protekcionista francia modell és az autonóm területeknek jelentős hatásköröket átruházó (a német Land-okhoz hasonlóan) autonóm modell között helyezkedik el. Azt lehet mondani, hogy a spanyol modell azt vallja, hogy a kultúra az a közösség vagyona, amivel a dinamikus társadalom által megkövetelt módon kell gazdálkodni, hogy az így szolgálja a közösséget. Az Államnak politikai felelősége és meghatározott költségvetése van. Mit tesz ezekkel? Természetesen e kérdésnek a megválaszolása túlmegy ezen előadás témakörén. Beszámolómban azokra a szubvenciókra és támogatásokra összpontosítok, amelyet a Közigazgatás e feladatokkal kapcsolatos felelőségük teljesítése érdekében fizikai és jogi személyeknek nyújt. Előre bocsájtom, hogy Spanyolországban mindig is volt vita arról, legyen e vagy sem szubvenció. Azok, akik azt mondják, hogy ne legyen, arra gondolnak, hogy az irányító és szubvenciókat nyújtó Állam napjai meg vannak számlálva. Azt mondják továbbá, hogy a társadalom egyre nyitottabbá, versenyképesebbé, tájékozottabbá válik és nyugtalansággal figyelik azokat a kritériumokat, bármennyire objektívek legyenek is, amelyeket a szubvenciók esetén alkalmaznak. Sokan gondolják azt, hogy a szubvenciót a befektetésnek és a promociónak kell felvállalnia, adókedvezménnyel támogatni bármilyen dolgot, amely kultúrát jelent... Az igazság az, hogy a kultúra a mai társadalmakban már nem a szegény rokon. Spanyolországban a kulturális ipar a bruttó hazai belföldi termék 4,5%-át teszi ki, azaz 540 millió eurót. (Hasonló az arány az USA-ban, Nagy Britanniában vagy Németországban) Ez gazdaságunk negyedik szektora. Mintegy 100 000 kulturális vállalat van, amelyek 760 000 munkahelyet biztosítanak, külföldi jelenlétük egyre nő és akkor még nem beszéltünk a spanyolnak, mint világnyelvnek jelentőségéről. A Közigazgatásunk bonyolult jellege (központi kormány és egy sor autonóm kormány) a közelmúltban arra késztetett egy sor szerzőt, hogy üljenek össze és vitassák meg a közvetlen kulturális szubvenciók témakörét. Következtetéseik az alábbiak: — Elkerülhetetlen a közvetlen kulturális szubvenciók csökkentése. — A különböző közigazgatási intézmények között kulturális téren nincs koordináció. — Szükség van egy adókedvezményeket nyújtó jó, új törvényre. 50

a, Helyi közigazgatási szervezetek Az Önkormányzatok tematikus tanácsokból állnak. Az egyik ilyen a kulturális tanács. Ezek területi jellegűek is lehetnek (egy olyan nagy önkormányzatnál, mint a madridi, vannak városi és kerületi önkormányzatok). A helyi pályázati kiírások jellegzetességei: — Azok nem jelennek meg az Autonóm Közösségek Hivatalos Közlönyében, de közzéteszik azokat a sajtóban, az önkormányzati hírlevélben. — Az önkormányzati hatáskör követelmény, vagyis az, hogy a pályázók ezen önkormányzat területén éljenek. A nagyon kis önkormányzatoknál sokkal rugalmasabbak. — Az év közepén szokták a kiírásokat közzétenni. — A kifizetések közepes-hosszabb távú késleltetéssel történnek (a pályázat elnyerésétől számítva 9 és 12 hónap között). b, Autonóm közigazgatási szervezetek Az autonóm közösségek szervezete is tematikus tanácsokból áll. Mindig van egy kulturális tanács. A speciális témák a főigazgatások hatáskörébe tartoznak. Jellemzőik: — Általában autonóm hatáskört kérnek. Ez logikus is, mivel arról van szó, hogyan népszerűsítsék a kultúrát az adott a régióban. — Az adott közösség hivatalos közlönyeiben teszik közzé. — A kifizetések szintén közepes és hosszabb távú késleltetéssel történnek. — A kifizetett összegek általában magasabbak, mint az önkormányzatok esetében.

51


Manuel Durán Giménez-Rico

c, Állami közigazgatás, minisztériumok és azok főigazgatóságai A kultúra esetében ez a Kulturális Minisztériumot és alapjában véve két főigazgatóságot, a Képzőművészetek és Kulturális Javak Főigazgatóságát és a Kulturális Együttműködési és Kommunikációs Főigazgatóságot jelentik. Nem fogok foglalkozni a Külügyminisztérium által nyújtott szubvenciókkal, támogatásokkal és ösztöndíjakkal, mivel úgy vélem, hogy ez egy igen széles területet érint, amelyet úgy hívnak, hogy Spanyolország külföldi promóciós kulturális tevékenysége. A pályázó információt kaphat valamennyi Minisztériumról és az általuk nyújtott támogatásokról a Közigazgatási Minisztérium Információs Központjától. A Kulturális Minisztérium rendelkezik egy weboldallal, amelyen megtalálhatók nemcsak a saját, hanem az autonóm közösségek támogatási kiírásai is. Ha gondolják, vethetnek egy pillantást az ez évi pályázati kiírásokra. (A Spanyol Kulturális Minisztérium weboldalán megtalálhatják). A 2003 novemberi, a szubvenciókról szóló törvényhez képest a jelen pályázati kiírás a következő változásokat tartalmazza: — Szubvencióért nemcsak spanyol állampolgárok, hanem az Európai Unió állampolgárai vagy jogi személyei is folyamodhatnak. — A bonyolult szubvenciós rendszer keretében lehetőség van egyidejűleg több pályázaton való részvételre vagy a szubvenciók kompatibilitására. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz a fizikai vagy jogi személy ugyanarra a pályázatra különböző szubvenciókat kérhet. Azonban kötelessége ezt a pályázatot kiíróval közölni és a többféle szubvenció együttesen sem haladhatja meg a projekt összegét. Ha ez nem így lenne, akkor nyereségre tenne szert és ennek semmi értelme sem lenne. — A kifizetés: Azelőtt az Értékelő Bizottság odaítélési határozatával egyidejűleg sor került a kifizetésre, most ez nem így van. Jelenleg a kifizetés a költségek igazolása után történik, de erre a kiírást követő december 31-vel végződő költségvetési évben kerülhet sor, vagyis három hónappal a megvalósítás után. Ebben az esetben az ez évi határozat figyelembe veszi az előrehozott kifizetéseket. — A pályázatokat spanyol nyelven kell benyújtani. Ez a nem spanyolok számára történő nyitás következménye. Elegendő az eredeti nyelven írt pályázathoz a spanyol fordítást mellékelni.

52

Példák a Kulturális Minisztérium által nyújtott szubvenciókra: A támogatások és szubvenciók nagy számára való tekintettel azt tanácsoljuk, hogy keressék fel e Minisztérium weboldalát. Következtetések A spanyol rendszer francia inspiráción alapul. A központi, a helyi és az autonóm közigazgatási szint minden területén vannak szubvenciók. (Az autonóm közösségek által nyújtott szubvenciók mind nagyobb jelentőségre tesznek szert.) Mindazonáltal a közelmúltban a kultúra 60 képviselője kifejtette véleményét, hogy szerinte milyennek kellene lennie a kormány intervenciós tevékenységének a kultúra területén. A vélemények nagyon eltérőek. Íme néhány példa: — Antonio Munoz Molina, író: A kulturális termékek áfáját vagy le kell csökkenteni vagy eltörölni azt. A közigazgatásnak nem szórakoztató vállalatnak vagy barátok elhelyezésével foglalkozó ügynökségnek kell lennie. — Elvira Gonzalez, galéria tulajdonos: Adócsökkentéssel ösztönözni kell a képzőművészeti termékek vásárlását. Ugyanúgy, mint a cd-k és a könyvek esetében a képzőművészeti termékek esetében is csökkentett Áfát kellene alkalmazni. — Caballero Bonald, író: Nem kell sem intervenció sem szubvenció. Szükség van azonban könyvtárak, képtárak, zenei konzervatóriumok létrehozására, de mindenekelőtt az oktatás megreformálására. — Rafael Argullol, filozófus: Meg kell szüntetni a Kulturális Minisztériumot. A kormányok mellett legfeljebb egy független kulturális tanácsos működjön. — Fernando García de Cortazár, történész, (műveit magyarra is lefordították): El kell kerülni a sógor-komaságot, a szektáns intervencionizmust. A társadalom természetes módon és politikai erőlködés nélkül kifejezésre fogja juttatni a Spanyolországban reálisan létező kulturális sokszínűséget. — Íciar Bolláin, filmrendező: A kultúrával kivételt kell tenni. Ha nemzetközi kereskedelmi szervezetek a filmet és általában a kultúrát, mint anyagi javat kezelik és ezt az Európai Unió azzal, hogy megszünteti a szubvenciókat magáévá teszi, a spanyol film el fog tűnni. A piaci szabadság nevében a kulturális sokszínűségre biztos halál vár...



Néhány friss pályázati kiírási példa: — Cantabriai Kulturális, Turisztikai és Sportügyi Tanács: Szubvenció kulturális tevékenység céjára. A pályázaton azok a non profit szervezetek vehetnek részt, amelyek a Cantabriai Autonóm Közösség Elnöksége Tanácsának regisztrációs névjegyzékében szerepelnek. — Castilla de la Mancha Autonóm Közösség Kulturális Tanácsa: Támogatás regionális kulturális tevékenységhez 2005-ben. Ezen részt vehetnek közigazgatási szervezetek, magántársaságok és szervezetek, non profit szervezetek... E kulturális projekteknek Castilla de la Mancha területén kell megvalósulniuk vagy a régióval kapcsolatos témákra kell utalniuk.

53


A NEMZETI ÉRTÉKEK ÉS SAJÁTOSSÁGOK MEGTARTÁSÁNAK FONTOSSÁGA A GLOBALIZÁCIÓ TÜKRÉBEN 1938-ban, halála előtt egy évvel vetette papírra a következő sorokat Győrffy István néprajzprofesszor, akadémikus: „Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva kapunk mindenen, ami idegen, ami ‚európai’. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést. Európa az egyéniséget keresi bennünk, és nem a tanulékonyságot.” Bátran hihetünk a professzor úrnak, mert 12 nyelven beszélt, és számos európai tudományos intézménynek volt a tiszteletbeli tagja. Feltehetőleg a világháború előtti időkben már nyomaiban létezhetett a globalizáció, de erre a jelenségre csak a kivételesen széles látókörű elmék figyelhettek fel, hiszen az igazi táptalajt az 50 évvel későbbi elektro-informatikai forradalom teremtette meg. Ha egy kicsit egyszerűsítjük a kérdést, a globális és lokális érték ugyanolyan ellentétpár, mint a pozitív- negatív pólus, a tűz-víz, férfi-nő, éjjel-nappal stb. A globalizáció egyrészt lehetőség, mert kompatibilitást, ennek következtében szabadabb és biztonságosabb mozgásteret jelent, másrészt olyan csatornahálózat, amin az erőfölény dominálni tud. Ennek nem árt, ha a tudatában vagyunk, mert a gyengébben fejlett világ számára ugyanakkora veszélyt jelent, mint amekkora kihívást, vagy előnyt. A szervezettség, vagyis kimunkált, kipróbált mértékek, mértékegységek átvétele, vagy átvételének a kényszere, az ami előnyt jelent. Bizonyos hibákat nem kell feltétlenül elkövetni mindenütt. Előnyt jelenthet még, hogy a fejletlen vagy kevésbé fejlett országokban mindenütt adott valamiféle tartalékenergia, személyes emberi erőforrás, ami a fejlett, gazdag és központi szerepet betöltő országokban már kevésbé van meg. Olyan kényelmi viszonyok között élnek, ahol az emberek már nincsenek igazán rászorulva arra, hogy kreatívak legyenek, hogy nagy energiával, önfeláldozó módon vessék bele a dolgokba magukat. A gazdag, centrális országok agyelszívással, tehetségelszívással könnyedén pótolják a hiányt. Amikor felbukkan valaki, aki igazán tehetséges és eredeti, és tele van energiával, azt felszippantják, és ott fogja kifejteni a tudását, a központból fog szétáramlani a dolog amit létrehoz, a lokális területek jó esetben megvásárolhatják azt. A globalizáció és a globalizmus azért valljuk be, a tömegtermelés és a tömegmanipuláció irányába hat. Ezzel szemben áll a természetes jelenség, amikor az ember valahol otthon érzi magát, és meg akarja különböztetni önmagát a szomszédjától, egy más közösségtől, vagy más országtól. Ez az identitás lényege, ami mentális energiát és viselkedési formát is jelent. A globalizáció az ellentétek törvénye alapján magával kell hozza a hagyományok felértékelődését is. Európának abban lehet majd előnye Amerikával szemben, hogy meg tudja tartani ezeket a lokális, regionális energiákat és lehetőségeket. 54

55


Farkas Ádám

A művészet területén jelenleg elég nehéz helyzetben vagyunk. Az európai-amerikai kultúrában elsősorban a centrumok diktálnak. Ugyan az érdeklődés elkezdett kihelyeződni a perifériák felé a kilencvenes években, de Kelet-Európa, ami a rendszerváltás idején egzotikus dolog volt egy ideig, ma már nem igazán érdekes. A valódi perifériák, Afrika, Dél-Amerika, még esetleg Oroszország vagy Korea, vagy Kína, ezek a távoli kultúrák tudnak megjelenni olyan erőteljes formában, ami a központok érdeklődését felkelti. És el kell ismerni, ezek a művészeti törekvések valóban erőteljesek és eredetiek. Tudomásul kell vegyük, mi fél periféria vagyunk. Meg kell tanuljunk együtt élni ezzel a ténnyel. Talán az a legrosszabb reakció, ha a felzárkózás jelszava alatt távcsővel figyeljük mi is történik a centrumban, és megpróbáljuk mímelni ugyanazt. New York, London, Párizs, Berlin első körben, másodikban talán Milánó, Madrid és Amszterdam, ahol történnek a dolgok, ahonnan irányítanak, ahol meghatározódnak irányzatok, ahol „lovaggá üttetnek” alkotók vagy kurátorok. Ami Kelet-Európának maradt, az a „félperiféria” szerepe. Ez azt jelenti, a kiemelkedő tehetségű emberek vagy megpróbálnak alkalmazkodni a központok vélt elvárásaihoz, vagy felvállalják a saját provinciális szerepüket, és valódi gyökereiket használva hoznak létre helyi értékű életművet. Ha az ember kimondja, hogy valami provinciális, ez negatív jelzőnek hat. Ha túl leszünk a XX. századi beidegződésen, amikor a mindenáron való kitűnés és feltűnés a karrierépítés egyik gyümölcsöző módszere, ahol a világ élvonalába való kerülés egy adott szerep elvállalásának a függvénye, és majd megerősödik egyfajta tisztességes, őszinte, önmagát vállaló művészet, amelyikben maga az alkotás, az abban testet öltött szellemi energia válik értékalappá, akkor válhat majd a helyi érték univerzális értékké. A megújulás és megtartás kérdése elég izgalmas a művészetekben. Ez is két olyan pólus, ami nem létezik a másik nélkül. Újat nem lehet alapos ismeretek, és nagy tudás nélkül létrehozni, de alkotás, művészi érték csak az ismeretlen megérintése által jön létre. A repetíció – bármilyen kulturáltan is működik – nem hoz létre valódi művészetet. Az alkotási folyamatban valami akkor válik műtárggyá és műalkotássá, ha egy bizonyos újdonság van benne. Valahol az ismeretlennel kell érintkeznie, csak ettől válik mágikussá. Valami létezőnek az értelmen túli megérintéséről van szó. Ezért szükséges, nélkülözhetetlen, hogy az ember, a befogadó elmélyüljön, keressen és próbálja megtalálni a mű titkát. És ez a mágia miért ne működhetne a mi Közép-Kelet-európai provinciánkban is? Az az őszinte reményem, hogy a nagy, habos szenzációk lecsengése után nyitottabbá és érzékenyebbé válik majd a intellektuális világ, és meggyőződésem, hogy a következő érdeklődési hullámok egyike éppen a provinciák felé fog fordulni. Persze először a saját kulturális közvélekedésünkben kell felszámoljuk azt a zűrzavart, amit a mesterségesen fenntartott „népi-urbánus” ellentét okoz az érték konszenzusaink létrejöttében. Azt hiszem erőt és bátorságot kell merítenünk abból a szimpla tényből, hogy van egy Bartókunk, aki a saját munkájában tökéletesen egyesítette a korszerűségnek és a hagyományoknak az erőit és értékeit. Ő a hatalmas bizonyíték arra, hogy a kettő nem működik egymás ellen, hiszen világméretben Bartók a legelismertebb magyar alkotó. Úgy vélem, a bartóki életmű, az emberi és alkotói magatartás az, aminek a mentén felszámolható az urbánus és népi ellentét. Ennek a felszámolásnak éppen itt az ideje! Mert Győrffy Istvánnak igaza van: Európa az egyéniséget keresi és értékeli – majd egyszer-bennünk.


Design és globalizáció

A globalizációval kapcsolatos legnagyobb félelem, hogy egyneműsíti a világot és homogenizálja az ízlést, tehát a sokszínűség, sokféleség ellenében hat. A marketingdiktatúra segítségével fogyasztói monokultúrák létrehozására törekszik, s olyan termékek kínálatára, amelyek a világ minden táján univerzálisan érthetők és főként élvezhetők. A globalizációs vágyak számára a világ egyetlen nagy piac, s a helyi kultúrák és sajátosságok az egységesítést, az egységesülést akadályozó tényezőkként értelmeződnek. Ha nem kölcsönösen erős, gazdaságilag és kulturálisan azonos fejlettségi szintet képviselő országok találkoznak, nem egymást erősítő párbeszéd, s az értékek szabad áramlása, termékenyítő egymásra hatása jön létre, hanem egyfajta kolonizáció. A gazdasági és politikai kiszolgáltatottság automatikusan vonja maga után a kulturális függőség állapotát. Elkerülésének egyik lehetséges módja a nemzeti értékek és sajátszerűségek ismerete, tudatosítása, a magas fokú kulturális önreflexió és önismeret. A tárgyalkotás történetében miként a II. világháború után, ma is fontossá vált a nemzeti identitás érvényesítésének a kérdése. Akkor a skandináv országokban a kézműves hagyományok megújítása, a népi, paraszti kultúra értékeinek az átmentése volt a válasz. Ma számos alkotó szerint a kulturális és a földrajzi háttér, a történelem, a lokális színek ismét nagy jelentőségre tesznek szert, a kulturális örökség és a hagyomány pedig fontos inspirációs források lesznek a globális kultúra, a coca-kolonizáció ellenreakciójaként. Lásd a Campana fivérek sikerét, akik felrajzolták Dél-Amerikát a design térképére. Ihlető forrásuk a favellák világa, São Paolo utcáinak atmoszférája – gyermekkoruk és egyben tervezőirodájuk színhelye –, a brazil zene és a karneváli kultúra, amely tárgyaikat eredetivé teszi, erős emóciókkal gazdagítja, és hitelesíti alkotói tevékenységüket. A hazai tárgyi és vizuális kultúra eredményei és kérdései a szakmai belterjesség körén belül maradnak, nem tudnak közös üggyé válni, nem részei a közgondolkodásnak, s a nemzet identitásának. Sorskérdés, hogy a globalizációs párbeszédbe, amely termékeny is lehet a számunkra, milyen fegyverzettel kapcsolódunk be. Hogy ismerjük-e saját múltunkat, hogy miként gondolkodunk a hagyományról, amelyben benne állunk, s mennyire érezzük kultúránkat értékesnek, s a nyelvünkhöz hasonlóan elidegeníthetetlennek? Az, hogy nemzetközi szinten mit gondolnak rólunk, elsősorban attól függ, hogy mi miként látjuk saját magunkat. Hagy idézzem itt Kós Károly szavait: „Mert azt tanultam, mindenütt azt láttam, minden nagy nyugati nemzetnél, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. Még ha az nem a legjobb, nem is a legszebb volna is; ha nem is volna olyan tökéletes az, mint egy másik nemzet hasonló alkotása. Mert az övék ez.(…) Ugyanezt látjuk északon és délen minden olyan nemzetnél, akihez mi tanulni járunk, hogy hazajőve – lebecsülhessünk mindent, ami a miénk. Merthogy itthon nincsen 56

57


Halasi Rita Mária

készen akkora kultúra, akkora művészet, mint amilyent hozhatunk könnyen, készen külföldről. Most nekünk azt előbb csinálnunk kellene. Mert össze kellene szednünk nagy fáradsággal az ország minden részéről a széjjelszórt köveket, hogy azokkal a magunk képére építhessünk. És ehhez hit is kellene és nagy fanatizmus is, és rettenetesen sok munka.” (Régi Kalotaszeg, a Metrum Kiadó Régi magyarság sorozata, Budapest, 1988, p. 58.) Másságunk, elkülönböződésünk és önazonosságunk a társnemzetekkel folytatott párbeszéd viszonylatában körvonalazódhat, illetve idegen kultúrák alapos ismeretén keresztül tudjuk megfogalmazni sajátszerűségeinket, egyedi értékeinket. A globalizáció legfontosabb hozadéka lehet a számunkra, hogy ideális esetben tükörként funkcionál, amely segít megpillantani, felismerni saját arcunkat. A gazdasági versenyképesség kulturális megfelelője a párbeszédképesség. Az a vizuális nyelvezet, amelyen a hazai iparművész szakma meg tud szólalni, számos esetben atavisztikus. Egyrészt, mert a XIX századi szépségeszmény jegyében alkot, másrészt mert preindusztriális kézműves hagyományokban, craft technikákban gondolkodik. Az iparművészetnél sokkal célravezetőbbnek érzem a design szót, amely az ipari formatervezésnél ma már egy sokkal átfogóbb értelemben használt kategória. A Magyar Iparművészeti Egyetem új angol neve (University of Arts and Design, Budapest, az applied arts és a craft kifejezések mellőzésével) és az alapítás 125. évfordulójával kapcsolatos névváltás – Moholy Művészeti Egyetem – jól tükrözi az iparművészet, mint alkotói terület megváltozott státuszát. A design sokak szerint a XX. század művészete volt, születésekor részben a kézműves mozgalmak célkitűzésével rokonítható, hiszen a XIX. század második felére az ipari tömegtermeléssel általánossá váló esztétikai színvonal csökkenést próbálja orvosolni, csakúgy, mint az Arts and Crafts és az egyes országok Werkstätte mozgalmai; azonban már nem a kézműves hagyományokban keresi a megoldást, hanem az indusztrializáció technológiájában, a szabványosításban, s az ipari anyagokban. A XX. század tárgykultúrájának megalkotói és a jelen tárgyi világát teremtő designerek kisszériás és egyedi munkákat, úgynevezett one-off darabokat és sorozatgyártott tömegtermékeket egyaránt készítenek. Iparművészet és design jelenleg kéz a kézben jár, s viszonyuk az haute couture és a prêt-a-porter kapcsolatára emlékeztet. A design ma egyrészt motiválja, másrészt hasznosítja a technika fejlődését. A tényleges innováció már nem formai vagy szerkezeti invenciót jelent, hanem új alapanyagok és technológiák közötti versenyt, ennek értelmében a versenyképesség az ezekhez való hozzáférés kérdése. A jó design sok esetben egyenlő a magas műszaki tartalommal. S ez az iparművészi gondolkodáshoz közel álló, úgynevezett one-off alkotásokra is igaz. Ilyenkor az egyedi munkákhoz progresszív anyagokat választanak, s ipari metódusokkal, tömegtermelésre alkalmas technológiával kivitelezik azokat. Így születhetnek autófényező eljárással pigmentált díszvázák, festett monofil szálakból szőtt függönyök, lézertechnológiával kivágott díszítőmotívumok. A hazai designer szakma a legritkább esetben képes magas hozzáadott értéket képviselő tárgyakat alkotni. A korszerű technológiákhoz és anyagokhoz nem tud hozzáférni, mivel Magyarországon a legtöbb alkotói terület ipari háttere összeomlott, s az innováció, a kutatás-fejlesztésbe történő beruházás támogatása az utóbbi évtizedekben egyébként sem jellemezte (s ma sem jellemzi) a gazdasági döntéshozók gondolkodását. A magyar társadalom egyelőre messze van a tudásalapú társadalmakat jellemző gazdasági szerkezettől.

58

Dr. Kazai Viktor

Nemzetközi törekvések a világ művészeti, kulturális sokszínűségének megőrzéséért A telekommunikáció és a gazdasági szabad kereskedelem fejlődése napjainkra a művészetek és általában a kultúra területén egyre erősebben veti fel a nemzeti, vagy még kisebb területi, társadalmi egységek művészeti, kulturális identitásának megőrzése kérdését. A gyorsan fejlődő nemzetközi kereskedelmi egyezmények alapvető törekvése az, hogy biztosítsák a világban előállított javak szabad áramlását az országok között. Ez már a nemzeti-helyi sajátos termékek esetében rövid időn belül felvetette az identitás valamilyen eszközökkel való megőrzésének szükségességét. Ezen a területen erős nemzeti és nemzetközi szabályozó rendszerek jöttek létre, amelyek fokozottan védik egy-egy termék eredet megjelölését és szigorú jogi eljárásokat tesznek lehetővé azokkal szemben, akik megsértik az előírásokat. Magyarország is fontos harcokat vív napjainkban az ún. hungaricumok elismertetése és megvédése érdekében. Ugyanakkor a nemzeti identitás megőrzésében a kereskedelmi termékeknél sokkal fontosabb és érzékenyebb művészeti-kulturális területen még nem jöttek létre olyan nemzeti és nemzetközi szabályozók, amelyek valódi és hathatós védelmet jelenthetnének a kereskedelmi szempontok szerint előállított és terjesztett tömegkultúrával szemben. Ez a fajta művészeti-kulturális globalizáció a legszembetűnőbben a média által terjesztett műveknél volt megfigyelhető, hiszen a média piac nemzetközivé válásával a világ minden táján ugyanazok a filmek, tv programok, zenei művek, sőt ma már színdarabok kerülnek terjesztésre, a legtöbbször ma már egy időben. Ennek a hatását a magyar médiában is jól láthatjuk. Ennek a következménye az, hogy a kereskedelmi rádió vagy tv csatornákra kapcsolva a világ egyre nagyobb részén szinte ugyanabból a műsorkínálatból lehet választani, amennyiben ezt még választásnak lehet egyáltalán nevezni. Nem állt meg azonban ez a fajta hatás a média által terjeszthető művészetek területén. A nemzetközi kereskedelem és beruházások terjeszkedésével az ún. alkalmazott művészetek területén, az építészet, a belsőépítészet, a grafika és a formatervezés területén is jelentkezik, mivel a multinacionális vállalatok beruházásai során felépülő különböző rendeltetésű épületeknél is csak a legritkább esetben alkalmaznak helyi építészeket, belső építészeket, formatervezőket: a legtöbb esetben ugyanazt a szerintük máshol már jól bevált megjelenést láthatjuk a világ minden táján. Ezek a jelenségek először úgy jelentkeznek a mindennapokban az alkotóművészek számára, hogy nem, vagy csak nagyon nehezen jutnak megrendelésekhez, ebből következően a megélhetésük nehezedik vagy ellehetetlenül. Természetesen már ez sem elhanyagolható probléma. Ettől nagyobb jelentőségű és közép, illetve hosszabb távon még 59



Éppen ez a fajta szükség készteti a magyar alkotókat arra, hogy hagyományos kézműves metódusokban gondolkodjanak, amely attitűd a Nyugat szemében unikális craft technikák őrzéseként, átmenekítéseként értelmeződik, s egy-egy vendégkurzus megtartása erejéig nagy érdeklődést indukál a magyar iparművészek iránt. Ez a kézműves tudás kényszerűségből vált aranytartalékunkká, mivel ennél korszerűbbhöz nem jutottunk hozzá. S ugyanígy szükségből kovácsolt erény a magyar designerek kiemelkedően magas rajzi tudása, amelyet egyrészt a Magyar Iparművészeti Egyetem felvételi-kiválasztási-oktatási processzusa erősít, másrészt a megkésve bevezetett számítógép-alapú tervezői gondolkodás még nem tudott erodálni. A nagyipari termelés mára a fogyasztói társadalom kielégíthetetlen termékéhségéhez vezetett, a termékek szintjén pedig uniformizációhoz. A tömegtermékek iránt érzett csömör pedig egyre erősebb. A design jövőjével kapcsolatos legfontosabb kérdés az, hogy képes lesz-e az univerzális megoldások mellett az individuum igényeire figyelni, és egyedi termékeket kínálni. A formatervezés individuális irányzata a globális kultúra egyre erőteljesebb homogenizáló hatásával szembeni ellenreakció. Kiderült, hogy a fogyasztó a legtöbb esetben nem racionálisan választ, hanem az érzelmei által vezérelve a tömegtermékek felszínes tökéletessége, lélektelen funkcióközpontúsága helyett szándékosan imperfekt tárgyak mellett dönt, olyan dolgok mellett, amelyek erős érzelmeket keltenek, magukon őrzik az előállítási processzus, az emberi kéz, a „csináltság” nyomait. Míg az univerzalista megoldások érzelmileg sokszor elidegenítő jellegűek, addig az individualista design az elit kiváltsága marad. A limitált példányszámú, egyedi termékek expresszívebb tartalmat képesek kifejezésre juttatni, bensőséges kapcsolatot hoznak létre tervező és közönsége, felhasználó és tárgy között, de előállításuk roppant költségigényes, ezért az egytételes vagy a kisszériás gyártás keretei között maradnak. Az egyedi termékhez gyakran low-tech (alacsony technológiai szintű) eljárásokat vagy kézműves technikákat használnak, amelyek minimális hatással vannak a természeti környezetre. Ez a tény pedig a fenntartható fejlődés, valamint a tömeggyártást kísérő növekvő hulladéktermelés korában a tervezők számára egyáltalán nem elhanyagolható morális kérdés. A képtelen ütemben zajló tárgyrotáció miatt elvesztettük annak lehetőségét, hogy hosszú távú, bensőséges kapcsolatot alakítsunk ki tárgyainkkal és a minket körülölelő világgal. A jelenlegi tárgyak várható élettartama igen rövid. Marcel Wanders holland alkotó szerint a designerek feladata, hogy tartós értékeket kínáljanak, amelyek kapcsolatot tartanak fenn az elmúlt korokkal, nem pillanatnyi divathullámoknak köszönhetik a létüket, merítenek a hagyományos formai megoldásokból, az alapvető használati tárgyak ősképéből, ideáiból, az ősi tudásból. Wanders alkotó gyakorlatával, a régi és új metaforák együttes használatával méltóságteljesebb, elfogadhatóbb és természetesebb öregedési folyamatot biztosít a tárgyak számára. Ezek a termékek életük során valódi minőségre tehetnek szert, s mindez egy kevésbé pazarló világot eredményezhet. Tehát az iparművészetből kinövő design demokratikus, szociális és ízlésreformáló társadalmi programja meghiúsulása után a XXI. század elejére belső mozgása értelmében visszatért iparművészeti gyökereihez, s válságát az egyediség irányába tett lépésekkel próbálja orvosolni.

60

A világ minden táján hagyományosan civil, non-profit szervezetek keretében, önszerveződéssel jöttek létre a művészeket, a kultúra területén tevékenykedőket tömörítő szervezetek, amelyek tagjaik és az általuk képviselt művészeti-kulturális terület érdekvédelmét törekszenek ellátni. A civil művészeti, kulturális szervezetek azonban nem rendelkeznek olyan erővel, hogy ezt a kérdést meg tudják oldani. Emiatt van szükség állami-politikai segítségre is annak érdekében, hogy a művészet, a kultúra sokszínűsége fenntartható legyen. Csak a politika – az államon keresztül – rendelkezik olyan jogi és gazdasági eszközökkel, amely a piac hatásait korlátozhatja, de legalábbis tompíthatja, és kordában tarthatja ezen a speciális, nagyon érzékeny területen. Legalább ennyire fontos azonban az oktatás szerepe abban, hogy a felnövekvő generációk számára adjon valamilyen orientációt, eszközt a kultúra, a művészet jobb megértéséhez és a kulturális identitás kialakításához és megerősítéséhez. Minden országnak, államnak meg kell, hogy legyen a joga ahhoz, hogy saját, hazai művészeti élete, kultúrája védelmében, saját joghatósága körében olyan szabályokat alkosson, amelyek védelmet jelentenek a külföldről származó kulturális produktumokkal szemben, a hazai alkotók, előadók és műveik számára. Ezt a fontos problémát felismerték kanadai művészeti, kulturális szervezetek, amelyek 2000-ben létrehozták az első olyan szervezetet, amely ernyőszervezetként a professzionális művészeti-kulturális egyesületeket, szervezeteket igyekezett tömöríteni annak érdekében, hogy a globalizáció naponta növekvő nyomásával szemben valamilyen hatékony védelmet alakítson ki a nemzeti, vagy még kisebb közösségek művészeti, kulturális identitásának és ez által a világ kulturális sokszínűségének megőrzése érdekében. A Kanadában elindított mozgalom az imént említett felismerések hatására igen gyorsan terjedt el a világ minden táján. Ennek hatására a világ több mint húsz országában hoztak létre a hivatásos alkotó- és előadóművészeket tömörítő, valamint művészeti érdek- és jogvédelmi szervezetek, egyesületek „Koalíciókat a Kulturális Sokszínűségért”. Ez év tavaszán a belga, francia, ír, német, olasz, spanyol és szlovák koalíciók létrehozták az „Európai Koalíciók a Kulturális Sokszínűségért” elnevezésű szervezetet, amely az Európai Unión belüli művészeti-kulturális érdekképviselet erősítését célozza. A létrejött koalíciók rendszeresen nemzetközi egyeztető fórumokat hívnak össze és egymással folyamatos kapcsolatot tartanak fenn, annak érdekében, hogy a művészetikulturális sokszínűség fenntartására irányuló tevékenységüket összehangolhassák, és így kellő erőt és határozottságot mutathassanak fel az ezzel ellentétes, kétoldalú és sokoldalú nemzetközi szerződésekben megjelenő gazdasági törekvésekkel szemben. Az első találkozót 2001-ben Montrealban tartották, ezt követte a 2003-as párizsi, a 2004-es szöuli, illetve ebben a hónapban a negyedik, madridi találkozó, ahol már közel 70 ország, több mint 100 művészeti szervezete képviseltette magát. Jelenleg kidolgozás alatt áll az UNESCO egyezménye, amelynek célja a kultúra és a művészeti kifejezés sokszínűségének védelme. Minden hivatásos alkotó- és előadóművész számára alapvető fontosságúnak látjuk, hogy az egyezmény valódi tartalommal és nemzetközi jogi erővel bírva jöjjön létre. Ennek 61



súlyosabb következményekkel járó hatás az, hogy egyre uniformizáltabb világ kezd kirajzolódni, amivel együtt jár a nemzeti, helyi sajátosságok háttérbe szorulása, még hosszabb távon eltűnése is. Alapvető feltétel ennek megakadályozására, hogy alkotási és ezt követően természetesen megjelenési lehetőséget is biztosítson a legkülönbözőbb kulturális identitást magukban hordozó művészek és műveik számára, függetlenül a kereskedelmi megfontolásoktól, vagyis attól, hogy az adott művek rövidtávon haszonnal eladhatóak-e, vagy sem. Amennyiben a nemzetközi szabadkereskedelmi egyezmények, amelyeknek itt most nem ismertetendő erős és széleskörű rendszere alakult ki, mind multilaterális, mind bilaterális szinten kiterjednek a művészeti-kulturális alkotásokra is, az jogi akadályát képezheti a nemzeti művészet és kultúra támogatásának, védelmének. Amennyiben egy ország olyan nemzetközi egyezmény részese, amely előírja számára, hogy azonos elbírálást és ennek megfelelően azonos jogi környezetet biztosítson a külföldi és a hazai alkotások terjesztése számára, abban a kontextusban a nemzeti alkotások támogatása már az egyezménybe ütköző protekcionalizmusnak minősíthető, ami nemzetközi vitákat válthat ki. Emiatt két szinten kell megjelennie azoknak a jogi kereteknek, amelyek biztosítják a művészeti alkotó tevékenység sokszínűségének megőrzését: —e gyrészt szükség van olyan nemzetközi egyezményre, vagy egyezményekre, amely kiemeli a nemzetközi kereskedelmi egyezmények és intézmények fennhatósága alól a művészeti-kulturális alkotó tevékenységet és az alkotásokat. —m ásrészt ennek következményeként minden ország szuverén jogává teszi azt, hogy a saját művészeti, kulturális életét saját belátása szerint támogathassa, anélkül, hogy ezzel bármilyen nemzetközi kereskedelmi jogi kötelezettségének megsértését lehetne a szemére vetni. Egyre több országban ismerik fel napjainkban a fentiek jelentőségét, vagyis, hogy valamilyen jogi, gazdasági, politikai eszközzel be kell avatkozni a művészeti alkotások létrehozásának, terjesztésének, terjedésének mechanizmusába, annak érdekében, hogy az üzleti alapon életképtelennek tekinthető művek is létrejöhessenek, megismerhetőek legyenek, hiszen a kultúra és a művészet történetét kicsit is ismerve mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem mindig a kortársak ismerik fel és honorálják egy-egy mű, egy-egy alkotó jelentőségét, akkor sem, ha esetleg később az egész korszak meghatározójává válik az utókor szemében. Amennyiben tisztán gazdasági szempontok szerint választódnak ki a létrejövő, a közönséghez eljutó alkotások, akkor a film és audiovizuális művészetek területén már jól érzékelhető globalizáció és sematizálódás minden területen felerősödik, ami különösen olyan – a nyelvi, a nemzet, a kulturális közösség lélekszámából vagy más okokból eredően – kisebbnek tekinthető kultúrák számára a teljes eltűnés veszélyét veti fel hosszabb távon, amelyek kereskedelmi megfontolások alapján nem tarhatóak fenn. A magyarhoz hasonlóan ma még igen gazdag, de kizárólag üzleti, piaci alapon terjeszthetővé soha nem váló kultúrák üzleti, profitorientált alapon soha nem vehetik fel a versenyt a tömegkultúrával, de emiatt mégsem szabad egy pillanatra sem megkérdőjelezni a létjogosultságukat, elvitathatatlan és pótolhatatlan értékeket teremtő jelentőségüket.


érdekében a létrejött koalíciók folyamatos kapcsolatot tartanak fenn saját nemzeti kormányzati szerveikkel azért, hogy a hivatalos szervek megismerjék a művészek véleményét és álláspontját a tervezett egyezmény rendelkezéseivel kapcsolatban. Az egyezmény szövegének részletes vitája az elmúlt héten zajlott és a napokban folytatódik az UNESCO-ban. Az Európai Unió, Horvátországgal és Romániával együtt, egyértelmű és erős álláspontot alakított ki az egyezmény tervezet legvitatottabb és az egész egyezmény hatását tekintve legfontosabb 19. cikkelye kérdésében. Ennek két, egy A és egy B variácója készült el. Az A pont szerint az egyezmény rögzítené, hogy az nem érinti a korábban megkötött nemzetközi egyezményekből eredő jogokat és kötelezettségeket, kivéve, ha az adott jog vagy kötelezettség gyakorlása súlyosan veszélyezteti a kulturális kifejezés sokszínűségének fenntartását. A B változat győzelme esetén az egyezmény sokkal gyengébb joghatású lenne, mert eszerint semmilyen ügyben sem lehetne az új egyezményre hivatkozni a korábban kötöttekkel szemben. Az utóbbi esetben ennek az egyezménynek valódi jogi és ezáltal védelmi hatása a gyakorlatban nem érvényesülhetne a nemzetközi kereskedelmi egyezményekkel és intézményekkel szemben. Alapvető fontosságú tehát minden művészeti szervezet számára, hogy az A változat váljon véglegessé. Összefoglalva, a globalizáció hatásával szemben az alábbi alapvető elvek fogalmazhatóak meg: — a művek és az alkotó szellem nem értékelhetők kizárólag piaci szempontok alapján, a művészet és a kultúra alapvetően nem áru, így annak területén a piaci viszonyok nem lehetnek meghatározó jelentőségűek. — a művészi kifejezés és a kulturális sokszínűség megőrzéséhez való jog az emberiség alapvető jogai közé tartozik. — a kulturális kifejezés sokszínűsége az alkotási szabadság szerves része. — minden kulturális és gazdasági hegemónia sérti az intellektuális és művészeti kifejezés sokszínűségét. — az államoknak joguk van saját belátásuk szerint meghatározni a kulturális politikájukat, minden külső korlátozás nélkül, tiszteletben tartva az emberi jogokat és a művészi kifejezés szabadságát. Ez év májusában a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége, a Hungart Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület, a Magyar Színházi Társaság, a Magyar Szimfónikus Zenekarok Szövetsége, a Magyar Táncművészek Szövetsége és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete is elhatározta a magyar koalíció létrehozását, annak érdekében, hogy bekapcsolódhasson a nemzetközi munkába.

62

Sárkány Győző

A SZERZŐI JOG ÉS AZ ALKOTÓI TÁMOGATÁS öSSZEfüGGÉSE

Bevezető fontosnak és lényegesnek tartom kiemelni, hogy a vizuális közös jogkezelésből származó bevételek hogyan jutnak el az alkotóig, művészeti szervezetig, és alapozzák meg az új művek létrehozásának feltételeit. Elsősorban művészként, művészetszervezőként kívánom megközelíteni a témát, hisz az utánam következő előadó dr. Győri Erzsébet a HUNGART jogi képviselője, aki ugyanezt jogászként teszi meg, és rámutat a források jogi alapjaira, és tágabb értelemben beszél a szerzői jogról.

A szerzői jogot mindenki természetesnek tartja a zene, a film vagy az irodalom területén, a képző-, ipar- és fotóművészet ügyében azonban még ma sem egyértelmű annak elfogadása. Pedig, ha nem is pontosan a mai formában, de a szerzői jog fogalma a vizuális művészeti művekkel kapcsolatban évszázadok óta létezik. Állítólag az angol Hogarth munkáival kapcsolatban jelent meg először, annyit másolták ugyanis engedélye nélkül népszerű grafikáit, hogy annak kapcsán jött létre a szerzői jogi törvény 1735-ben. Ezen akkor a grafikák terjesztői, a „műkereskedők” nagyon jól meggazdagodtak, kivéve a művészt, az alkotót. Aligha lehet ugyanis elintézni annyival a dolgot, hogy a művész úgyis eladja az alkotást, s vele a jogot is. Az idő elteltével az árak változnak, olykor csillagászati összeggé válnak, illő tehát, hogy a bevételből a művész, annak jogutódja, egy bizonyos időn túl – ma hetven év ez az idő – pedig általában a művészet világa, közelebbről a vizuális művészeti szervezetek, művészek részesedjenek. Mintegy megteremtve ebből az új művek születésének feltételeit. Ha az alkotó él, akkor ő maga, hetven éven belül jogutódja kapja meg az összeget. Szétosztható pénzről akkor van szó, ha nem nevesíthető a jogdíj. A világ fejlettebb országaiban hosszú ideje működnek követői és egyéb jogdíjakkal foglalkozó intézmények, nemzetközi szervezet, a CISAC hangolja össze tevékenységüket, melynek a HUNGART is tagja. Magyarországon az irodalmi, zenei és egyéb jogvédő szervezetek után 1997-ben jogszabály tette lehetővé a vizuális művészek közös jogkezelő társaságának a HUNGART-nak megalakulását, mely az elmúlt években a közös jogkezelésből ösztöndíjak, pályázati támogatások révén a kortárs magyar vizuális művészet jelentős mecénásává vált. Korábban a vizuális jogdíjakkal kapcsolatban a Művészeti Alap, majd annak jogutódai foglalkoztak. A HUNGART megalakulása a nemzetközi gyakorlathoz való igazodást jelentette. fontos ezt hangsúlyozni egy évvel az Európai Unióba való belépés után, annál 65

SZERZŐI JOGVÉDELEM MAGYARORSZÁGON ÉS AZ EURÓPAI GYAKORLATOK

I. A vizuális közös jogkezeléstől az alkotói támogatásig

II. A HUNGART szervezeti felépítése Mint említettem a HUNGRT 1999 óta működik egyesületként, országos szervezet, önálló jogi személy. A HUNGART célja most már összefoglalva az eddigiek alapján: tagjai és a 66

magyar – valamint kölcsönös képviseleti szerződések keretében a külföldi – vizuális alkotóművészek, valamint jogutódaik szerzői jogi védelmének fokozott érvényesítése, mind belföldön, mind külföldön. A HUNGART tevékenységéből nyereséget nem képez, non-profit szervezet. A HUNGART közhasznú tevékenysége: kulturális tevékenység, és szolgáltatásaiból bármely érintett jogosult személy részesülhet, nem kell, hogy HUNGART tag legyen. Tagsága három vizuális művészeti területről kerül ki: képzőművészet, iparművészet és fotóművészet. Művészek és azok jogutódai lehetnek tagok. A regisztrált tagság jelenleg 500 fő. Ebből a legnagyobb arányt a képzőművészek adják, 340 fővel, ezt követik az iparművészek 100 fővel és végül a fotóművészek 60 fővel. Az elmúlt időszakban törekedtünk a létszámarányos képviselet kialakítására, mind a küldöttgyűlésben, mind a vezetőségben, és ezt alapszabályunkban is rögzítettük. III. A HUNGART művészettámogatási rendszere A HUNGART tevékenységének egyik legfontosabb köre a felosztható pénzösszegek eljuttatása a művészekhez, művészeti szervezetekhez. Ez pályázati úton történik, melynek célja, hogy elősegítse az új művek létrehozását. Pályázati rendszerünk két elemből áll, az egyik egyéni ösztöndíjak odaítélése, a másik a szervezeti pályázatok elbírálása. A szervezeti támogatásnak három eleme van, egyik a nagy szervezetek részére nyújtott támogatás szakmai programjaihoz és működésükhöz, második a vizuális területen működő szervezetek szociális feladatainak ellátására, a harmadik a művészeti szervezetek éves szakmai programjainak megvalósítására. Egyéni pályázati rendszer 8 éve adunk ki ösztöndíjat a művészeti alkotómunka elősegítésére, melyet pályázati úton hirdettünk meg minden év szeptemberében. Az ösztöndíj odaítéléséről a HUNGART elnöksége dönt. Az alkotói támogatás mértékének alakulása az elmúlt 8 évben: 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005

750 000 3 750 000 6 300 000 7 500 000 8 400 000 8 700 000 9 600 000 11 200 000

1 képző, 1 ipar, 1 fotó 2 képző, 2 ipar, 2 fotó 2 képző, 2 ipar, 2 fotó 3 képző, 2 ipar, 2 fotó 3 képző, 2 ipar, 2 fotó 4 képző, 2 ipar, 2 fotó 4 képző, 2 ipar, 2 fotó 4 képző, 2 ipar, 2 fotó

3 6 6 7 7 8 8 8

Tehát az összeg 2005-ben 1 400 000 forint személyenként adómentesen. A HUNGART ösztöndíjat eddig 45 művész kapta meg. A támogatás nagyságrendje rangot is ad az ösztöndíjnak, amit jól érzékeltet, hogy minden évben kb. 200 pályázatból kell kiválasztani a nyerteseket, a nem könnyű helyzetben lévő zsűrinek. 67



inkább, mivel csatlakozásunkkal a kortárs magyar művészet nemzetközi kapcsolatai is jóval intenzívebbé váltak. Az európai országok többségével a HUNGART már megkötötte a kölcsönös képviseleti szerződéseket, és több Európán kívüli ország hasonló intézményeivel is. Az egész világot átfogó intenzív együttműködés ellenére máig nem alakult ki teljesen egységes gyakorlat a követői jogokat illetően. Általában az eladott mű három-öt százalékát kell befizetni, de ez az egyes országokban lehet más és más. Az Európai Unióban nincs erre egységes tarifa rendszer, ezt minden EU tagországnak saját körülményeit figyelembe véve kell kialakítania. Meg kell említeni, hogy a magyar szerzői jogi törvény jó a nemzetközi szakemberek megítélése szerint is. Az EU csatlakozás miatt azonban nekünk ezen a területen sajnos visszalépésre kell számítani. Éppen ezekben a napokban, „órákban” tartanak a szerzői jogi szervezetek és a törvényalkotók között egyeztetéseket, melynek kimenetele még nem egyértelmű számunkra. Csak remélni tudjuk, hogy a vizuális művészek nem járnak rosszabbul az új szerzői jogi törvény életbe lépésével. Mindenesetre művész kollégáimmal és jogász kollégákkal mindent el fogunk követni, hogy a művészek érdekei ne sérüljenek drasztikus módon. A szocialista országokban évtizedeken át nem létezett valódi műkereskedelem, így jogdíjfizetői fegyelem sem. A HUNGART megalakulása után néhány évig talán éppen ezért nem érvényesítettük a törvényt teljes szigorral. Mára a galériák, aukciós házak többsége reméljük felismerte, hogy a jogdíjak visszaforognak a kortárs művészekhez. A vizuális szerzői jogok köre napjainkban is viharos gyorsasággal bővül tovább: művek sokszorosítása, a média már meglévő és most születő válfajaiban – televízió, videó, Internet, digitális fényképezőgép, fénymásoló, nyomtató, stb. – ezek felhasználása természetesen mind-mind jogdíjköteles tevékenységek. 2001-től működik a Reprográfiai Szövetség, melynek tagjai az Artisjus, MASZRE, HUNGART. A szövetség teljes bevételéből a vizuális terület 10%-ban részesedik. 2004-ben alakult meg a Szövetség a Szerzői Jogokért, melynek lényege a kalózkodás elleni közös fellépés. Tagjai az Artisjus, MAHASZ, Filmjus, HUNGART és az MSZSZ. Sikeresnek volt mondható a HUNGART 5%-os jogdíj járulék beszedési tevékenysége. A galériákkal, aukciós házakkal peren kívüli egyezséget kötöttünk, és befizették elmaradásaikat, többek között ez is nagyban növelte bevételeinket. Az üres kazetta, kábeltévé bevételek kezelése és felosztása a felosztási szabályzatunk szerint történik. A HUNGART jogosult kérelem alapján, megfelelő jogosítások megadására, másodfelhasználásra képek reprodukálása, kiadványokhoz való megjelenés stb. majd a díjak beszedése és azok továbbítása a szerzők részére. Tarifatáblázatunk megtalálható és mindenki számára hozzáférhető az Interneten is. Hogy milyen jogdíjakat és járulékokat szed be és oszt szét a HUNGART a következő előadásban még szóba fog kerülni, az idő rövidsége miatt azonban rátérnék a következő fejezetre.


Művészeti szervezetek támogatása a., Szakmai programok és működési támogatás Évek óta közismert a HUNGART szakmai programokra és működésre nyújtott támogatása a vizuális területen működő nagy szervezetek részére. Tisztában vagyunk azzal, hogy jelenleg milyen nehéz anyagi problémákkal küzdenek ezek a szervezetek fennmaradásuk érdekében. Hét szervezet részesül ebben a kiemelt támogatásban szakmai programjaikhoz és működésükhöz. 1. Fiatal Képzőművészek Stúdiója 2. Fiatal Iparművészek Stúdiója 3. Fiatal Fotóművészek Stúdiója 4. Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete képző, ipar és fotóművészeti tagozata 5. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége 6. Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége 7. Magyar Fotóművészek Szövetsége

Tehát a szervezetek szakmai programjainak támogatása a következő képpen alakult az elmúlt évben. 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005

3 840 000 7 538 000 14 474 000 23 845 000 25 992 000 26 470 000 29 000 000 30 000 000

51 nyertes pályázat 60 nyertes pályázat 65 nyertes pályázat 70 nyertes pályázat

Természetesen ezeknek az összegeknek a pályázati úton való elosztása komoly adminisztrációs feladatot ró a HUNGART munkatársaira és a vezetőségre, hisz munkánknak ez csak egy része, de nagyon fontos része. IV. A HUNGART működése A HUNGART jogi képviseletét a 224. számú Ügyvédi Iroda látja el megbízási szerződés alapján. Ezen kívül a HUNGART adminisztratív tevékenységét 2 főállású titkár végzi. A HUNGART fenntartásához, működéséhez 20% kezelési költséget használ fel. Ez megegyezik a nemzetközi gyakorlatban elfogadott arányokkal. SZERZŐI JOGVÉDELEM MAGYARORSZÁGON ÉS AZ EURÓPAI GYAKORLATOK

A legtöbb pályázat a képzőművészet területéről érkezik. Ezért is több a képzőművészek számára kiadott ösztöndíj. Az ösztöndíjasok beszámoló tárlaton mutatják be az ösztöndíj ideje alatt készített műveiket a szakma és a közönség előtt. Ennek az eseménynek eddig a Vigadó Galéria adott helyet. 2005-től a Vigadó Galéria átmeneti szüneteltetése miatt a Palme Házban lesz az ünnepélyes díjátadás és a beszámoló kiállítás. Mára a HUNGART ösztöndíj a legrangosabb ösztöndíjak egyikének számit. A HUNGART ösztöndíjasok munkáiból egy kortárs művészeti gyűjteményt kívánunk létrehozni, melynek gyarapítása folyamatos.

b., A Felosztási Szabályzatunk értelmében szociális feladatok ellátásra is ad támogatást a HUNGART, azoknak a szervezeteknek a számára, ahol ilyen jellegű tevékenység folyik. Az elmúlt években ilyen jellegű támogatásban részesítettük 1. Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületét, képző-, ipar- és fotóművészek szociális ellátására 2. Magyar Betegsegélyezési Pénztárt szociális feladatainak ellátására 3. 2005-től a Képző és Iparművészek Szakszervezetének szociális tevékenységére is folyósítunk ilyen jellegű támogatást c., A művészeti szervezetek részére nyújtott támogatás harmadik formája, a szakmai programjaik megvalósítására kiírt pályázat minden év októberében . Ennek nagyságrendjéről szintén az elnökség dönt. Itt is van egy érdekes statisztikai adat, melyből látható, hogy a HUNGART folyamatos tevékenységének, működésének eredményeképpen – és már az előbb említett jogkövető magatartás betartásának és betartatásának köszönhetően –, bevételeink folyamatosan növekedtek. Jelenleg azonban már stagnálás, sőt a közös jogkezelés bizonyos területein esetleg még csökkenés is várható, a már említett EU csatlakozás hatása és a különböző, számunkra negatív érdekcsoportok lobbizásának köszönhetően. 68

69


Az EU gyakorlat hatása Magyarországra. Specifikumok. A magyar gyakorlat és tapasztalatai A konferencia szándéka szerint a kortárs magyar képzőművészet és iparművészet „HELYZET”-ét járja körül, így erre és az előző előadó, Sárkány Győző, a HUNGART elnöke témájára is tekintettel én a szerzői jog, a szerzői jogvédelem képzőművészetet és iparművészetet közelebbről érintő részeire szorítkozom a továbbiakban. Magyarországon 30 évig volt hatályban a szerzői jogról szól 1969. évi III. törvény, majd 1999-ben váltotta fel azt az 1999. évi LXXVI. törvény. A szerzői jog törvényi szabályozása jogtörténetünkben mindig a jó színvonalú törvények közé tartozott, így az új törvényt nem a régi „kijavításának” igénye, hanem a technikai fejlődés új eredményeihez való alkalmazkodás, a közös jogkezelés megerősítése és az Európai Közösség szerzői jogi irányelveiben foglaltakkal való összhang teljes megteremtése indokolta. Az 1999. évi törvény hatályon kívül helyezte az addig alacsonyabb szintű, kiegészítő szabályozást tartalmazó rendeleteket, s közülük a szükségeseket beemelte a törvénybe, így ma már könnyebb a jogkeresők feladata is, nem kell bonyolult jogszabályi szövevényben keresni az egyes területek szabályait. A szerzői jogi védelem legfőbb rendelkezéseinek ismertetését feltétlenül azzal kell kezdeni, hogy a szerzői jogi védelem nem kapcsolódik esztétikai megítéléshez, amit ebben a körben furcsa lehet hallani, de ez indokolt alapelv. A szerzői jogi védelem az alkotást a szerző szellemi tevékenységéből fakadó egyéni, eredeti jellege alapján illeti meg. A szerzői jog azt illeti, aki a művet megalkotta, s személyhez fűződő jogait nem is ruházhatja át. A vagyoni jogok már másként viselkednek, ott a törvény megengedi az átruházást, de csak szigorú, a szerzőt védő szabályok betartásával. A szerzőt illeti meg az a jog, hogy műve bármilyen felhasználására (ez lehet: a többszörözés, a forgalomba hozatal, az átdolgozás, vagy a kiállítás) engedélyt adjon, kivéve a törvény biztosította más lehetőségeket, s ezen a ponton beszélni fogok részletesebben a HUNGART szerepéről is. De előbb beszélni kell arról az esetről, mi van az után, ha a művész eladja a művét. A vevő megszerzi a mű tulajdonjogát, de nem a felhasználási jogát (kivéve azt a ritka esetet, ha a felhasználási jogokról külön, írásban megállapodnak). Tehát e jogokkal továbbra is a művész rendelkezik és nem a tulajdonos. Egyéb korlátai is vannak a műalkotás tulajdonolásának, így például a tulajdonos a művész kérésére köteles a művet kiállítási célra kölcsönadni. Amennyiben pedig a tulajdonos akarja a művet kiállítani, kérnie kell ehhez a szerző beleegyezését, s az alkotó díjazásra is jogosult. A szerzői jogok a művész életében és halálától számított 70 éven át részesülnek védelemben. A HUNGART Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület 1997 óta működik. Szervezeti formáját tekintve egyesület, a Fővárosi Bíróság jegyezte be, de speciális egyesü70

71


Dr. Győri Erzsébet

let, mert a kollektív jogkezeléshez szükséges – a vizuális művészetek területén kizárólagos – engedélyt a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól kapta meg. Mi vezetett a HUNGART (és a többi – Artisjus, stb. – kollektív jogkezelő társaság) megalakulásához, amikor eddig arról beszéltem, hogy az alkotás szerzőjének kizárólagos joga, hogy műve tekintetében annak felhasználásáról döntsön, illetve jogdíj igényét érvényesítse? A válasz az, hogy a kommunikációs és terjesztési technikák óriási fejlődése révén elkerülhetetlenné vált, hogy a szerző (vagy a jogutód) ezen jogosultságát egy kizárólag erre a célra létrejött szervezetnek átengedje, hogy az a nevében eljárjon. A szerző felgyorsult világunkban nem képes követni a már tőle elkerült művei „utóéletét”, s a felhasználók életét is könnyíti, ha a jogok legális megszerzése érdekében csak egy szervezethez kell fordulniuk, s nem az alkotót kell megtalálniuk komoly nyomozómunka eredményeképpen. Eltérő rendelkezés hiányában tehát a már egyszer nyilvánosságra hozott képző-, iparés fotóművészeti alkotás bármely további felhasználása (amennyiben ez a szerzői jogi törvény értelmében jogdíjköteles és nem esik az úgynevezett szabadfelhasználás körébe) a HUNGART előzetes hozzájárulásához kötött. A jogdíj mértéke elsősorban a felhasználás jellegének, terjedelmének függvénye és/vagy általános tarifaként, vagy egyedi szerződés keretében kerül meghatározásra. A jogdíjtarifát a nemzeti kulturális örökség minisztere évente jóváhagyja és a Magyar Közlönyben megjelentetésre kerül. A HUNGART a most ismertetett engedélyezésen túl beszedi az un. műkereskedelmi 5%-os jogdíjat és járulékot is, s továbbítja azt a jogosultaknak. Az 5%-ot akkor kell megfizetni, ha az eredeti képző- és iparművészeti alkotás (például a kisplasztika) kereskedelmi tevékenységet folytató gazdálkodó szervezeten (galérián, aukciós házon) keresztül cserél gazdát. A HUNGART negyedévente szedi be a jogdíjat, s azt – kezelési költség levonását követően – kifizeti a művésznek, vagy a 70 éves védettségi időn belül a jogutódnak. A 70 éven túli járulékot a törvény szerint az alkotói tevékenység támogatására és az alkotóművészek szociális céljaira kell felhasználni. A HUNGART elnöksége 18 alkotóművészből áll (6-6-6 fő a három nagy művészeti területről), s a terület ismeretében osztja el a felosztható pénzeket. Évente 8 alkotói ösztöndíjat hirdet, egyenként évi 1,4 millió forint összegben, illetve művészeti szervezeteket támogat szintén pályázati kiírás keretében, vagy esetenként „gyorssegélyt” is nyújt művészeti rendezvények, egyéb események lebonyolításához. Az 5%-os jogdíjak beszedéséről és felosztásáról a HUNGART évente beszámol a NKÖMnek, s a beszámolót a Kulturális Közlöny is megjelenteti. A fentiekkel csak igen rövid betekintést tudtam nyújtani a szerzői jog, illetve azon belül a kollektív jogkezelés szabályaiba, de úgy vélem ezzel is közelebb került a hallgatóság e nem könnyű terület megismeréséhez, melyről elmondható, hogy a jogi szabályozás keretei megfelelőek a szerzői jogvédelem megvalósulásához, de a gyakorlat még igen sok kívánnivalót hagy maga után. A gyakorlat alakításában azonban az érintett művészeknek nagy szerepük van/kellene lenni, ehhez pedig minden információ segítség.

72


Pannonhalmi ZsuZsa

A MAGYAR ALKOTóMŰVÉSZEK ORSZÁGOS EGYESÜLETÉNEK SZERVEZETI fELÉPíTÉSE ,,Minden kor művészete szükségképp hű tükre a kor szellemének, a kor gondolkodásának és erkölcsének. E kettőt, amely organikusan összefügg, szétszakítani nem lehet.” (Klebelsberg Kuno)

1992-ben politikai determinálásra létrejön a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) és a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK). A MAK célja: a MAOE tagjainak és programjainak támogatása. 1997-ben egyoldalú jogszabály-módosítás következik, mely hátrányosan érinti a MAOE tagjait. A MAOE jelenlegi helyzete — A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete az önkéntesség elvén működő, több művészeti ág tagjaiból szerveződő, országos, szakmai, társadalmi szervezet. — Önálló jogi személy, amelynek működéséről az Alapszabály és a Szervezeti és Működési Szabályzat, valamint a vonatkozó jogszabályok rendelkeznek. — Az egyesület közhasznú szervezet, mivel tevékenysége a társadalom és az egyén közös érdekeinek kielégítésére irányul. Az egyesület célja — Tagjai érdekvédelmének, szociális biztonságának, alkotó tevékenységük jogvédelmének megszervezése és megvalósítása, valamint művészi alkotómunkájuk sokirányú támogatása.

75

ORSZÁGOS HATÁSKÖRŰ MŰVÉSZETI EGYESÜLETEK, SZÖVETSÉGEK, KAPCSOLATAIK NEMZETKÖZI SZERVEZETEKKEL

Előzmények — Magyarországon a II. világháború után a professzionális művészek 1949-ben először a Képzőművészek Szövetségét alakították meg. — 1950 októberében az Irodalmi Alap jön létre Minisztertanácsi rendeletre. — 1952 márciusában a Képzőművészeti Alap — 1952 decemberében a Zenei Alap — 1968-ban az alapok egyesítésével létrejön a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja (sokáig nem döntötték el, hogy ez állami, vagy társadalmi szervként működjön) — 1983-ban állami költségvetési szervé válik – célja: a vállalatok működtetése (Iparművészeti Vállalat, üzemek, műteremház, galériák, Képcsarnok Vállalat, stb.), amelyek tevékenységük során jelentős vagyont halmoztak fel.

A MAOE szervezeti felépítése — Az egyesület legfőbb szerve a tagok összessége által választott Választmány. A választmány két ülése között a 19 tagú Elnökség, az egyes tagozatok munkáját választott képviselők koordinálják.

A MAOE tagságának területi elosztása

A MAOE választott tisztségviselői Az Egyesület elnöke: Bauer István Az Egyesület Tagozatainak alelnökei: — Irodalmi Tagozat – Tamás Menyhért író — Zenei Tagozat – Bródy János zeneszerző — Fotó Tagozat – Módos Gábor fotóművész — Képzőművészeti Tagozat – Sárkány Győző grafikusművész — Iparművészeti Tagozat – Pannonhalmi Zsuzsa keramikusművész

ORSZÁGOS HATÁSKÖRŰ MŰVÉSZETI EGYESÜLETEK, SZÖVETSÉGEK, KAPCSOLATAIK NEMZETKÖZI SZERVEZETEKKEL


A MAOE szakmai tagozatai Az Egyesület tagjainak száma 2005-ben: 6808 fő

A MAOE Képzőművészeti Tagozata szakágai: — Festő — Szobrász — Képgrafika A MAOE Iparművészeti Tagozata szakágai: — Belsőépítészet — Díszlet- és jelmeztervezés — Ipari formatervezés — Kerámiaművészet — Ötvösművészet — Restaurátorművészet — Tervezőgrafika — Textilművészet — Üvegművészet 76

77

A MAOE és a társszervezetek közös rendezvényeiről példa — PELSO Kerámia és Gobelin Biennálé, keszthelyi Balatoni Múzeum. — KÉZ-MŰ kiállítás, hangverseny, vásár az Iparművészeti Múzeumban. — Kiállítás sorozat a péceli Ráday-kastélyban.



A MAOE kapcsolatai a vizuális területeken működő más országos jelentőségű egyesületekkel, szövetségekkel —A Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány —A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége —M agyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége — Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület — Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület — S zakmai társaságok — Területi szerveződések, önkormányzatok —A lapítványok A különböző egyesületek tagsága zömében megegyezik a MAOE tagságával (egy-egy művész esetében többszörös a tagság) Szükséges, hogy egyes szakágak részletes mikro és makro programjainak tervezése és megvalósítása során a magyarországi művészeti szervezetek együttműködve dolgozzanak.

— Díjakkal ismerje el a művészi munka minőségét: tagozatonként, évenként egy MAOE Nagydíj, szakmai díjak. — Alkotói pályázattal segítse új alkotások létrejöttét. — Regionális művészeti központok hagyományainak és az erre épülő szakmai rendezvények összekapcsolása. — Közgyűjtemény, múzeumi vásárlás. — Nemzetközi kapcsolatok ápolása, új együttműködési lehetőségek keresése. A MAOE szakmai tagozatai több évre előre tervezik programjaikat (1, 3, 5 év). A MAOE jelenleg legfontosabb problémája a professzionális alkotóművészek egzisztenciális helyzete. Tervünk, hogy egy autonóm szervezeti egyesülés jöjjön létre, az egyén mint alkotóművész státuszát rendezve. A MAOE elengedhetetlennek tartja az ETIKAI KÓDEX létrehozását és a szakmagyakorlási (protokoll) szabályzat kidolgozását.

A MAOE célja —A magyar tárgykultúra, környezetkultúra, vizuális kultúra fontosságának elismertetése, társadalmi szerepének, súlyának növelése. —A MAOE a többi művészeti szervezettel együtt törekszik arra, hogy az művészek alkotótevékenységét segítse. —A művészek számára inspiráló környezet kialakítása: Művésztelepek, szimpóziumok, szakmai rendezvények és konferenciák, programok, kiállítások szervezése. —A művészek specifikus, életkor szerinti támogatása: •d iplomadíj •e lső kiállítás •p ályázatok • a lkotói támogatás •m űvésztelepeken való részvétel •é letmű-kiállítás és katalógus •m űvészeti hagyatékok kezelése 78

79


A Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége nemzetközi kapcsolatainak kiépítési stratégiája A Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége (a továbbiakban Társaságok Szövetsége) 2005-ben lesz 10 éve, hogy megalakult. Ahhoz viszont, hogy megértsük az első ernyő szervezet szerepét és fontosságát a magyarországi képző-és iparművészeti szervezetek szférájában, szükségesnek tartjuk röviden felvázolni azokat az eseményeket, amelyek egyrészt megelőzték a Társaságok Szövetségének megalakulását, másrészt viszont hozzájárultak a szövetség megalakulásához. Közismert, hogy a két világháború között, pontosabban 1934-ben alakult meg a Magyar Képzőművészek Országos Szövetsége. Az alakuló gyűlésen megfogalmazott memorandumban a szövetség az összes művészegyesületek szövetségének fogalmazta meg képviseletét. Talán szemléletes lenne néhányat megemlíteni: Szinyei Merse Pál Társaság, Magyar Akvarell-és Pasztellfestők Egyesülete, Magyar Rézkarcolók Egyesülete, Paál László Társaság, Képzőművészek Új Társasága /KUT. Összesen 18 művészegyesület szövetségéről volt szó. Sajnos a következő évek ismert eseményei, a második világháború kitörése nem tették lehetővé, hogy az akkori, mai szóhasználat szerint eurokonform szerveződés, meg tudta volna valósítani azokat a terveket, amelyek megfogalmazásra kerültek a memorandumban. Érdekes viszont megemlíteni, hogy a háború végeztével 1945 és 1949 között igen gyorsan újraszerveződtek a társaságok (mai értelmezés szerint a tagegyesületek), fontos szerepet vállalva ily módon elsősorban a művészek szociális helyzetének javításában. Az említett időszakot egy diplomamunka keretében dolgozta fel Berecz Katalin, aki a bevezetőben a következőket írta: „A romba dőlt országban hihetelen gyorsasággal indult meg az élet, mintha a romok nemhogy elriasztották volna, inkább sarkallták az embereket, akiknek jelszavává lett: ’Tiéd az ország, magadnak építed!’ Megindult a közlekedés, elkezdték építeni a hidakat. Új pártok léptek a porondra, eleven politikai-parlamentáris élet alakult ki. A felszabadulás, a demokratikus államforma létrejötte páratlan lehetőségeket nyújtott a művészeti élet számára is. Új, nyitott szellemi közeg alakult ki, az intézményi hierarchia osztályjellege megváltozott, új értékrend vált meghatározóvá. Az újjáépítés időszakát a bizalom és az ideológiai nyitottság jellemezte. A művészet társadalmi szerepköre megnőtt, új közönségre talált a dolgozók között. A művelődés közügy, a kultúra átadása, terjesztése kollektív feladat lett.” Sajnos e lendület 1949-ben megtorpant úgy 40 évig. Egy belügyminisztériumi rendelet értelmében minden egyesület működését megszüntették. És nem véletlenül. Ugyanabban az évben Magyarországon (miként az összes többi volt szocialista országban) létrehozták szovjet mintára a művészeti szövetségeket, így a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségét is. 80

81


Butak András

Létrejöttéről Frank János művészettörténész, a Műcsarnok egykori igazgatója a következőket írta a „Műcsarnok negyven éve” című tanulmányában: „…a Szövetség 1949-ben alakult a különböző irányzatú művészcsoportok, vagyis a pluralizmus eltörlésének árán, egy év alatt levezényelték a magyar művészet gleichschaltolását. Attól fogva nyíltan, szövegesen is hangoztatták az irányított Művészet doktrínáját. Kiváló festők, szobrászok, iparművészek tömegét zárták ki az új szövetségből.” A központosított és belső struktúráját illetően szakosztályokra szerveződött szövetség a 80-as évek végére már nehezen tudott eleget tenni a kor új kihívásainak. 1989-ben, az Egyesülési törvény megjelenését követően, a szövetség akkori vezetősége felmérve a tagság javaslatait, létrehozott egy Reform Bizottságot azzal a céllal, hogy kidolgozza a szövetség jövőbeli képét. 1990-ben a szövetség rendkívüli közgyűlése új elnököt választ dr. Németh Lajos személyében. Az újonnan megválasztott elnök az azóta is híres tanulmányában „Javaslat a Szövetség átszervezésére” a következőket írja: „Megoldás csak a Szövetség tagegyesületek szövetségévé való átalakítása lehet. Ez esetben a Szövetség az önálló jogi személyként működő intézmények (egyesületek, társulások) önkéntes tömörülése, amely koordinálja a tagegyesületek tevékenységét.” Az elnök váratlan és korai halála megtorpantotta az átalakulási terveket. Ugyanakkor viszont az önálló csoportok, társaságok, egyesületek megalakulása a szövetségen belül már 1989-ben megindult. Az elsők között megemlítenénk a Kállai Ernő Kört, a Sympozion Társaságot, a Folyamat Társaságot (1991), továbbá: Szinyei Merse Pál Társaság, Magyar Grafikusművészek Szövetsége (1992), Magyar Vízfestők Társasága (1993), vagy vidéken: Kapos Art, Műhely Művészeti Egyesület – Kecskemét, Veszprém Megyei Céh. Ezen gondolatok jegyében nyilvánvalóvá vált, hogy sokáig nem lehetet halogatni annak a szervezeti formának megalakítását, amelyet dr. Németh Lajos tanulmányában az „önálló jogi személyként működő intézmények (egyesületek, társulatok) önkéntes tömörülésének” nevez, amit mai szóhasználattal ernyőszervezetnek nevezünk, tehát egy olyan szervezetről van szó, amelyben a tagok nem magánszemélyek, hanem jogi személyek, azaz bírósági nyilvántartásba vett egyesületek. Talán kevesen tudják de az újonnan megalakult egyesületek első tanácskozása 1993 augusztusában került megrendezésre és amelynek egyik fő témája az ernyőszervezet mielőbbi megalakulása volt. Sajnos függetlenül akaratuktól, két évig tartott a levelezés, a különböző helyzetfelmérések, hatástanulmányok, háttérelemzések, értékelések, alapszabály tervezetek és megannyi találkozók és viták, aminek aztán az lett a vége, hogy 1995-ben az önálló társaságok kiléptek a régi Szövetség struktúrájából és létrehozták a Társaságok Szövetségét 14 alapító tagegyesülettel. Jelenleg a szövetségnek 35 tagegyesülete van. Országosan kb. 130-140 képző-és iparművészeti egyesületről vannak adataink, ami megegyezik a KSH 2003-as adataival. Az 1993. évi tanácskozásnak egy másik igen fontos témája a nemzetközi kapcsolatok mielőbbi kialakítása volt, tekintettel arra, hogy a rendszerváltozás előtt a nemzetközi kapcsolatokat elsősorban a volt szocialista országokkal kötött megállapodások jelentették. Ily módon jóformán mindent a nulláról kellett kezdeni.

82

egyesületeit nemzetközi kapcsolatainak kialakításában, szakmai tevékenységük megismertetésében. Fontosnak tartjuk, hogy a különböző kiállítások megrendezésén kívül, amelyek kétségtelenül kiváló alkalmak egymás megismerésében, olyan rendszerek kidolgozásában is részt vegyünk, amelyek segítséget tudnak adni szövetségünk tagegyesületeinek szervezeti és szakmai munkájában. Számos példát tudnánk megemlíteni. Ezek közül különös érdeklődésre tartott számot azoknak a normáknak a megfogalmazása, amelyek alapján a nyugat-európai művészeti egyesületek megkülönböztetik a hivatásos művészt a hobby művésztől. Magyarán a profi művészt az amatőr művésztől. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, íme röviden melyek ezek a normák: 1/. Tanulmányok (szakmai végzetség, tanulmányi ösztöndíjak, iskolák) 2/. Szakmai tevékenység (nyilvánvaló a szakmai képzés függvényében) 3/. Szakmai szervezetek elismerése 4/. Jövedelem (ami a szakmájából keletkezik) 5/. Társadalmi biztosítás (mennyivel járul hozzá a társadalmi kiadásokhoz) A megszerzett tapasztalatok birtokában 2000-ben a Spanyolországi ECA Konferencián és Kongresszuson a Társaságok Szövetsége javaslatot tett, hogy a következő éves tanácskozás Magyarországon kerüljön megrendezésre. Ennek elfogadásában fontos szerepe volt Péter Ágnesnek, aki felváltotta az Elnökségben Szurcsik Józsefet. A javaslatot végül is 2001 tavaszán az ECA Elnöksége elfogadta. Ez volt az első alkalom, hogy a rangos európai szervezet egy volt szocialista országban rendezik meg az éves tanácskozását. A helyszín a Társaságok Szövetsége javaslatára Visegrádra volt. És itt meg kell említsük, hogy a tanácskozás költségeit 70%-ba az ECA állta. Úgy gondoljuk, hogy nem lenne érdektelen, ha röviden felvázolnánk, hogy miként is zajlanak ezek a Konferenciák és Kongresszusok. A helyszínről és időpontról a résztvevő egyesületek tehetnek javaslatot, ám a végső döntést mindig az Elnökség hozza meg. Erről minden tag az év májusában kap értesítést. A delegációk mindig a hét csütörtökén érkeznek meg. Még aznap este tájékoztatást kapnak az esetleges programváltozásokról. Pénteken délelőtt és délután előadások és szakmai viták folynak. Nem egy esetben reggel 9 órától este 10-ig. Szombaton megtartják az éves közgyűlést, illetve elfogadásra kerülnek az esetleges személyi váltózások a szervezet elnökségében, illetve a műhelymunkák folynak kisebb csoportokban. Vasárnap délelőtt kerül megfogalmazásra és elfogadásra a Kongresszus zárónyilatkozata, amely fontos dokumentum a következő év munkájában. A Konferenciáról és a Kongresszusról egy információs bulletin készül, amelyet a következő évben minden résztvevő megkap postai úton. Nem dicsekvés képpen, de a magyarországi kongresszust ma is úgy emlegetik, mint a legjobban megszervezett ECA kongresszust. Általában ezek a tanácskozások a folyó év októberében kerülnek megrendezésre. Így: 1997. Genval/Belgium; 1998. Semmering/Ausztria; 1999. Bléd/Szlovénia; 2000. El Escorial/ 83



1993 őszén levélben kerestük meg az Európai Parlament Kulturális Bizottságának titkárságát Strasbourgban, ahol arról tájékoztattak, hogy az éppen Koppenhágában megalakult Európai Művészek Tanácsa (European Council of Artists/ECA) tájékoztatást tudna adni az általunk felvetett problémákra. A kapcsolatfelvétel megtörtént, aminek köszönhetően 1995 nyarán szövetségünk részt vett az európai szervezet éves Konferenciáján és Kongresszusán Koppenhágában, Szurcsik József grafikusművész képviseletével. Az akkori tanácskozáson való részvételünk rendkívül fontos volt, hiszen közvetlenül is megismerhettük a tagfelvételünkhöz szükséges követelményeket, illetve tapasztalatokat tudtunk szerezni egy ernyőszervezet működéséről. Az Európai Művészek Tanácsát, a dán, a svéd és a norvég művészeti ernyőszervezetek kezdeményezésére hozták létre. Nyilvánvalóan a legfontosabb követelmény a Magyarországon működő ernyőszervezetek megléte volt. És nem véletlenül, hiszen az ECA a jogi személyek szövetsége és nem a magánszemélyekké. Abban az időben a Társaságok Szövetségén kívül, Magyarországon még a Magyar Zenei Tanácsnak volt hasonló struktúrája. Igaz, ők öt évvel hamarább alakultak meg úgy, hogy átalakították a régi Zeneművészek Szövetségét önálló szervezetek szövetségévé, azaz tanáccsá. 1996-ban a Társaságok Szövetségének meghívására Budapestre jött az ECA akkori főtitkára Kijeld Löfting úr. Budapesti tartózkodásának ideje alatt lehetősége volt megismerkedni közvetlenül a magyarországi művészeti egyesületek helyzetével, látogatást tett a Művelődési Minisztériumban, a Nemzeti Kulturális Alapnál illetve részt vett egy tanácskozáson, amelyen több művészeti egyesület is bemutatkozott, mint a Magyar Zenei Tanács, Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Táncművészek Szövetsége illetve a Magyar Színművészek Szövetsége. Ugyanabban az évben Dániában, helyileg Skagenben az éves ECA Konferencia és Kongresszus alkalmával a Társaságok Szövetsége teljes jogú tagja lett az európai szervezetnek. Kezdettől fogva aktívan részt vettünk a tanács szervezeti munkájában. Ennek köszönhetően 1997-ben Szurcsik József személyében képviseletet kaptunk a tanács vezetőségében, ami lehetőséget adott, hogy közvetlenül is részt vegyünk a döntéshozatalokban. Ily módon még abban az évben, az ECA egyik vezetőségi ülését Budapesten tartotta meg. 1998-ban az ECA egyik sikeres pályázatának köszönhetően lehetőséget kaptunk, hogy első alkalommal megrendezzük Magyarországon a volt szocialista országok művészeti szövetségeinek tanácskozását Sződligeten, 1999-ben„Európai Utak 99”címszó alatt. A tanácskozáson több olyan javaslat került megfogalmazásra, amelyek közül talán a legszemléletesebb a visegrádi országok, V4-ek, képző-és iparművészeti ernyőszervezeteinek együttműködési megállapodása volt, amely célként tűzte ki, hogy legalább évente egyszer találkozzanak és tapasztalatainkat egymásnak átadják. A megállapodás mintaként került bemutatásra a 2000. évi ECA Konferencián és Kongresszuson, amelyet a tanács Spanyolországban tartott meg El Escorialban. A Társaságok Szövetsége minden egyes ECA tanácskozásra számos információs anyagot visz ki, amelyet tájékoztatásra átad az érdekelt feleknek, ily módon is segítve tag-

84

Dr. Ernyey Gyula

A Magyar Képzőművészek és Iparművészek szövetsége, nemzetközi kapcsolatai Kedves Kollégák, megpróbálom rövidre fogni mondanivalómat. Mint az időben legrégebbi és hosszú, viharos történetet megélt szervezet alelnökeként talán a leghosszabban beszélhetnék, azonban ennek a kétnapos tanácskozásnak házigazdájaként, létrehívójaként illetlenség lenne nagyon igénybe venni türelmüket. A jelen levőknek a túlnyomó része szövetségünk tagja, vagy ennek is tagja, tehát tisztában van azzal, amit szeretnék elmondani. Mégis remélem, hogy lesz néhány olyan dolog, amivel eddig még nem találkoztak, és érdeklődésükre tarthat számot. Az eredmények rövid áttekintése mellett a hangsúlyt inkább az előttünk álló feladatokra helyezném, különös tekintettel a hazai és nemzetközi együttműködésre. Legkevésbé pedig arra, hogy foglalkozzam társszervezeteinknek a minősítésével. Részünkről régóta az a vélemény, minél többszínű a magyar kultúra, annál jobb, és mindenki szabad akarata szerint a legkülönbözőbb szervezetekben, akár többen is, a legjobb szándéka szerint vegyen részt, és próbálja megragadni a lehetőségeket alkotó tevékenysége kibontakoztatására. Ebben a relációban röviden annyit, hogy a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége közel 1600 tagot számláló országos hatáskörű szervezet. Akik ez utóbbi jelzőket ismerik, tudják, hogy több megyében tevékenykedő szervezetről van szó, és jelentős eredmény a közelmúltból, hogy jogi értelmezés szerint közhasznú testületté lettünk. Egy hosszú, elég drámai folyamat eredményeképpen, amelyik nemcsak erkölcsi, hanem jogi értelemben is nagyon fontos volt, hogy a továbbiakban a szövetség egészen más – pontosabban jobb – kondíciók mellett szerepelhessen, hazai – és nem utolsó sorban a jövőben – külföldi pályázatokon. Maga a Szövetség, mint ahogy már hallották, közvetlenül 1949-ben jött létre, de a rendszerváltás utáni időktől egyre erősebben és az utóbbi öt évben – nagyjából amióta a jelenlegi vezetés tevékenykedik – egyértelműen és határozottan, jogi és erkölcsi értelemben egyaránt előszervezeteinek tekinti a XIX. század második feléből a Képzőművészeti Társulatot és az Iparművészeti Társulatot. Ez utóbbi alapításának egyébként 120. évét ünnepeljük az idén. Remélem, valóban megünnepeljük megfelelőképpen. Szövetségünkben – a hagyományos képzőművészeti és iparművészeti szakosztályok mellett – a hatvanas években újabb és a későbbiekben újra meg újra, újabb szakosztályok létesültek. Világossá vált számomra, hogy egy élő, szerveződő, sőt tovább gazdagodó szervezetről van szó – és ha szabad egy ilyen szubjektív megjegyzést megtennem –, igazából az ezredvég végére lett világossá, hogy ki kellett egészíteni, gazdagítani kellett, de semmiképpen nem megszűntetni. Ennek talán a legbeszédesebb példája a 2000-ben alakult – és talán az egyik legdinamikusabban fejlődő – szakosztály, az úgynevezett Interdiszciplináris 85



Spanyolország; 2001. Visegrád/Magyarország; 2002. Koppenhága/Dánia; 2003. Bukarest/ Románia; 2004. Amszterdam/Hollandia; illetve 2005-ben ha nem következik be valami változás, akkor a tanácskozás Vilniusban/Litvániában kerül megrendezésre. A találkozók kiváló alkalmak, hogy a Társaságok Szövetsége részletes és dokumentumokkal alátámasztott tájékoztatást tudjon adni a magyarországi egyesületek helyzetéről. Például a 2003. évi bukaresti kongresszuson a delegátusok különös érdeklődéssel fogadták a Nemzeti Civil Alapprogramról tartott előadást. Több külföldi egyesület is kérte a törvény fénymásolatát, még ha magyarul is. Mindenképpen pozitív eredménynek tekinthetjük a magyarországi vizuális civil szférában azt, hogy bár látszólag a művésztársadalom túlságosan is polarizált, gyakorlatban viszont az egyesületek nagyon is tisztában vannak lehetőségeikkel, szakmai programjaiknak megvalósíthatóságával és semmi másra nem törekszenek mint, hogy becsülettel teljesítsék azt, amiért létrejöttek. 2002-ben a Társaságok Szövetsége egy országos felmérést készített, amely alapján kimutathatóvá vált a több mint 60 egyesületnél (tagegyesületek és függetlenek) a szakmai érdekeltség összesen 35 vizuális művészeti ágazatban. Ennek alapján például, 2003-ban került megrendezésre a Magyar Szobrász Társaság kezdeményezésére az I. Országos Szobrászati Konferencia. Az egyesületek megalakulása, egyesülése, megszűnése vagy éppen csöndes vegetálása egy természetes folyamat, amibe nem szabad beavatkozni, hagyni kell, hogy megtalálják saját útjukat, ily módon is elősegítve a művészek kiegyensúlyozott civil társadalmának kialakulását. Ezért nehezen érthető számunkra azoknak az elképzelése, akik úgy vélik, hogy annyi egyesület helyet inkább egy nagy, átfogó egyesületre lenne szükség. Hogy a képviselet szét van szóródva, hogy a mindenkori hatalom úgy játszik velük, ahogy akar. Mi úgy gondoljuk, hogy ezen elképzelések nem állják meg a helyüket. Nem az számit, hogy hány egyesület van. Hogy ezek szeretik-e vagy sem egymást, hanem az, hogy van-e egy olyan szervezeti forma, amely ha nem is az egész spektrumot, de legalább egy részét össze tudja fogni, képviselni és szükség esetén mobilizálni. Ez a szervezet, amit ernyőszervezetnek nevezünk manapság létezik Magyarországon és úgy hívják, hogy: Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége.

86

szakmai testületeket összefogó ernyőszervezet is. Tehát mi ezek után a legegészségesebb módon, és még inkább a tagság által igényelten, alkotói tevékenységük közvetlen támogatását vállaltuk fel, mégpedig azon formákat, amelyek másutt nem találhatók meg. Ezért elsődlegesen különféle kiállítások szervezését céloztuk meg – egy alkotó embernek nem kell azt hiszem mondani mennyire fontos a megmutatkozás, a megméretés lehetősége - , olyan bemutatók szervezését itthon és külföldön, amelyek ezt elősegítik. Másodszor olyan tanácskozások, olyan konferenciák, szimpóziumok fórumát teremtettük meg – többek között a mai is ebbe a sorba illeszkedik -, ahol a szűkebb vagy tágabb szakmai problémáinkat széles körben megvitathatjuk, javaslatokat fogalmazhatunk meg magunk és más állami, szakmai testületek számára. Mindehhez pedig, amiről már szó volt előadóink által a mai napon, nagyon fontos, hogy hazai erőinket kiterjesszük, hazai erőfeszítéseinket és céljainkat tágabb horizontra nyissuk, és újraélesszük nemzetközi kapcsolatainkat. Sőt, minél intenzívebben műveljük, hiszen ezek a rendszerváltás után – mind a magyar gazdaságban, mind a magyar kulturális élet minden területén – eléggé tönkrementek, eléggé visszaszorultak és mindaz, ami maradt, az évtized végére eléggé át is alakult. Ezen a területen kezdtünk főként dolgozni és engedjék meg, hogy – mindenfajta minősítés nélkül – néhány számadatot ajánljak figyelmükbe. Az elmúlt 3 évben több mint 100 hazai kiállítást rendeztünk – egyénit és csoportosat. Konferenciát mintegy tucatnyit, szimpóziumot kb. 10-et, külföldi kiállításaink is kb. 10 körüliek, külföldi vendégkiállításaink kb. ennek a felét képezik. Nemzetközi konferenciákon való részvételünket, katalógusainkat, kiadványainkat, most nem említeném, hanem inkább visszatérnék a kiállításokra, melyek között 2 fő irány látható. Azt mondtuk, hogy voltaképpen Magyarország és a Szövetség erejét és egyáltalán kulturális hatókörünket figyelembe véve elsődlegesen közvetlen környezetünkkel kell rendeznünk dolgainkat. Tehát a magyarok és nem magyarok által lakott közép-európai országokkal, amelyekkel hosszú távon lehet és kell, hogy legyen kapcsolatunk. Ezért kezdtünk Romániával, illetve Erdéllyel, ugyanígy, ugyanezen időben Lengyelországgal, Szlovákiával és Csehországgal. Emellett természetes történelmi kapcsolataink közé tartozik Ausztria és Németország, különösen, ha egy kicsit a németes értelmezését vesszük Közép-Európának. Ezen kívül úgy döntöttünk, hogy természetesen ápoljuk a magyar kultúrának hagyományos kapcsolati rendszerét, tehát az olasz, francia területet, vagy esetleg a magyar kultúrának távoli kisugárzási vagy ha szabad azt mondani visszasugárzási kultúrkörét, mint a baltiak, tehát finnek, észtek, és például is említeném a közelmúlt észt képzőművészeti kiállítását. Ezeknek a kiállításoknak a sorában volt nagyobb és kisebb szabású, de egy vonásuk közös, mindenütt kölcsönösségre törekszünk. Tehát nem szerepelni akarunk valahol, és nem olvadunk el a meghatódottságtól, hogy ha ingyen szeretnének nálunk kiállítani mások külföldről. Szövetségekkel, társaságokkal, csoportokkal lépünk kapcsolatba, és az egyetlen kérésünk a tárgyaláshoz a viszonosság. Tehát ők jönnek és várjuk őket szeretettel és barátsággal, de ugyanezt várjuk el, ha ők meghívnak minket, kiállíthatunk náluk. Ennek az első lépései megtörténtek. Egy-két igazán jó hangulatú kiállításról beszámolhatunk, 87



Szakosztály, amelyik a művészek különböző csoportjainak, sőt mi több Szövetségen kívüli kollégáknak, alkotóknak az összefogásával jött létre. Az utóbbi időben, 2004-ben pedig megerősödött a régen halódó, de sokkal jobb sorsra érdemes művészeti író szakosztály; valamint mellette létrejött még a művészeti szervezők és menedzserek szakosztálya is. Ilyen módon tehát a Szövetség felöleli a hazai vizuális alkotószakma teljes spektrumát, különös tekintettel arra, hogy a nagy múltú szakosztályokban mind az egyedi mind az ipari műveket alkotók egyaránt megtalálhatók. Voltaképpen tehát egy kvázi ernyőszervezetről van szó, amelyben az egyes területeken közös és saját programok egyaránt megtalálhatók, mégpedig egymásba folyhatóan, egymást erősítően, és nemcsak a budapesti központi székhelyünkön, hanem a helyi szervezeteknél is. Amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy nincsenek tennivalóink, nincsenek gondjaink szervezeti struktúránkkal, de úgy gondolom, hogy most erről kell szólnom elsősorban. Röviden jelenlegi tevékenységünket szeretném ismertetni. Az elmúlt évtized végén elkezdett újjáalakulás után – egy 4-5 éves munka eredményeképpen – a Szövetség tevékenysége három nagy területen valósul meg. Mindenekelőtt annyit engedjenek meg, hogy a Szövetség alapszabályzatából felolvassam a fő céljait és tagsági formáit. Ez ugyanis elősegíti munkánk megértését. Tehát a Szövetség fő céljai a kiemelkedő művészei tevékenységet folytató képzőművészek, iparművészek, tervezőművészek, restaurátorok, művészettörténészek és művészeti menedzserek szervezett együttműködésének megteremtése; a tagok alkotói tevékenységeinek támogatása és ezen keresztül a kortárs képzőművészet, iparművészet értékrendjének elismertetése. A tagok szakmai érdekképviselete által a művészet társadalmi szerepének és a művészi érték védelmének erősítése. Ez utóbbiról a bevezető előadások igazán világosan szóltak, sőt mi több teljességgel a szívünkből. A Szövetségnek ezen célok megvalósítására háromféle tagsága ismert: rendes tagság – ez alapvetően különbözik a MAOE-tól és a Társaságok Szövetségtől. Ugyanis a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének az egyes művészek a tagjai – tehát nem társaságok – de nem is kivitelezők, előállítók, kisiparosok, gyártók , hanem magas szinten működő alkotóművészek, tervezőművészek, akik kiemelkedő szakmai tevékenységük révén egyénileg nyerik el a tagságot. Emellett lehet pártfogó tag minden olyan természetes vagy jogi személy, vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, aki vagy amely a Szövetség alapszabályzatát elfogadja és támogatást nyújt a Szövetség céljainak megvalósításához. Ez bizony még kiaknázatlan lehetőség, viszont ez irányban szeretnénk éppen az elkövetkező közeli időben nyitni. Tiszteletbeli tagságra a választmány azt a személyt hívhatja meg, azt javasolhatja, aki a Szövetség által képviselt művészeti, szakmai értékek és érdekek képviselete elismeréseként méltó erre a tagságra. Mint említettem, ezeknek az alapzatán, a 90-es évek végétől, még inkább a 2000. évvel kezdődően igazából 3 fő szakmai területre koncentráltunk. Azt mondtuk, nem szükséges, vagy ha szükséges lenne is, nem tudjuk becsülettel felvállalni a szakmai érdekvédelem szociális, gazdasági kérdéseit. De erre létezik is egy kiváló, régi, hivatott szervezet, a MAOE. Időközben létesült – mint ahogy hallották, a 90-es évek közepén – egy önálló, a különböző

88

Ennek a konferenciának az volt a szándéka, hogy minden hazai szervezet, amelyiknek valaminemű súlya van, megszólaljon, mondja el a véleményét, és valamilyen közös cselekvési program formálódjék ki ebből. Együtt és nem egymás ellen. És végül ennek a konferenciának azért van ilyen előadói, gyors, pergő ritmusa, hogy az itt hallottakat, netán vitatható megállapításokat a későbbiekben kisebb-nagyobb tanácskozásokon folytassuk, amelyből majd kikerekedik ez a bizonyos óhajtott, középtávú program.



amelyek igazából most kezdenek hosszabb távon beérni és most kezdenek egyre folyamatosabbá válni. Őszinte örömömre szolgál, és a kollégák nevében is mondhatom, hogy Temesvárral nemzetiségre és szakosztályokra tekintet nélkül nagyon jó oda-vissza kölcsönös kiállításaink vannak. Éppen a napokban kaptuk a visszajelzést más helyekről, például Kolozsvárról és Krakkóból is. A kiállítások, szimpóziumok szervezésében elsősorban a textilesek és a keramikusok – ez a két nagy hagyományokkal, többféle bázissal működő szakosztály – voltak eddig a legeredményesebbek, de az utóbbi időben méltó versenytársat kaptak az Interdiszciplináris Szakosztály részéről, amely évente rendezi meg sikeres környezet-kulturális tanácskozásait. Végül szeretnék szólni a nemzetközi kapcsolataink tágabb horizontjáról is. Az előadások sorában éppen utánam fog szólni a Művészeti Szervezetek Világszövetsége, az AIAP elnök asszonya: Lily Bakoyannis, aki elmondja részletesebben ezt a kapcsolati rendszert, aminek a lényege, hogy ennek a világszervezetnek, vannak regionális szekciói, pl. európai, ázsiai, afrikai, stb., ahol folyik az érdemi munka. Ez azért is szerencsés, mert ezen a fórumon további európai kapcsolatainkat is erősíteni tudjuk. Többször találkozunk a szervezet ülésein a pozsonyiakkal, vagy a vilniusziakkal és másokkal, mint bármikor bárhol, ezért nagyon remélem, hogy ez a kapcsolati rendszer nemcsak jó volt, jó lesz a jövőben is. Végül pedig még egy kérdésről szeretnék nagyon röviden beszélni, ez pedig az, hogy a művészeteknek milyen szerepe van egy egészséges társadalomban. Azt hiszem, hogy mindenki, aki egy picit is belegondol a szakmájának az értelmébe, tudja, hogy a tudomány mellett a művészet ugyanolyan hatalmas, ugyanolyan jogosult és ugyanolyan értékes terrénuma az emberi alkotótevékenységnek. Ennek eredményeképpen a művészetek támogatása tehát fontos kell, hogy legyen minden államnak, minden országnak, minden kultúrának. Reméljük, hogy Magyarországon is így lesz. Ennek vannak pozitív jelei és vannak még megoldatlan kérdései. Az egyik az, hogy mint ismeretes, a művészeknek elég sokfajta támogatási formája alakult ki Magyarországon, bár ez sose elég, sose lesz tökéletes, de mégis létezik. Önök is ismerik az NKA-tól kezdve a Hungartig, itt is elhangzottak tájékoztatásaik. De a magyar művészeknek és szervezeteiknek, amik működtetik a művészeti társadalom életét, végső soron sajnos a mai napig nem megoldott vagy nem kellően, vagy nem megfelelően megoldott a támogatása. Egyszerűen és röviden szólva a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége alapfeltételeinek, tehát a kiállító helyiségeinek valamint a titkársága elhelyezésének az alapköltségének a felét sem tudjuk megkapni állami támogatásként. Ez hosszabb távon nem tartható fenn. Ez nemcsak ránk, hanem másokra is vonatkozik. Ezért az állami, a megyei vagy regionális támogatás, valamint a városi támogatások rendszerét a jövőben ki kell munkálni, ha fenn akar maradni egészséges fejlődésében a magyar művészet. Nem elég évről évre elkésetten megkapni a fenntartási költségek töredékét képező minimális állami támogatást, abból semmifajta perspektívát nem lehet építeni. Valamilyen középtávú támogatási formát kell kitalálni, hogy részint a kormányokon átívelő módon, részint a jobb és rosszabb éveken átívelő módon stabil, állandó támogatás jöjjön létre.

89

A SZÖVETSÉG TAGJAI

Fordította Klukon Bea Először szeretnék köszönetet mondani a szervezőknek, hogy lehetővé tették számomra, hogy részt vegyek ezen a konferencián és meghallgassam az itt elhangzó gondolatokat, félelmeket, reményeket, mivel ezek igen érdekesek számomra, hiszen az IAA elnöke vagyok. Én is szeretném majd megosztani Önökkel gondolataimat a konferencia témájára vonatkozóan és megköszönni a szíves vendéglátást, valamint azt, hogy megtekinthettem ezt a gyönyörű várost. A SZÖVETSÉG


Az IAA egy nem kormány szintű, nemzetközi művészeti szövetség, amely főleg festőket, szobrászokat és a vizuális művészetek más ágazataiban tevékenykedő művészeket tömörít. A művészeket a szövetségben országos bizottságok képviselik, amelyeknek feltétlenül demokratikusan kell működniük és képviselniük kell az adott ország művészeit.

1. A szövetségi tagság nyitva áll valamennyi ország és nemzet oszágos bizottságai előtt. 2. Az országos bizottságok összetétele az egyes országok körülményeinek megfelelően változó: vagy művészekből állnak, vagy országos művészeti szervezetek képviselőiből és művészekből. A bizottságoknak demokratikus felépítésűnek kell lenniük és képviselniük kell az adott ország, vagy nemzet művészeinek nagy részét. 3. Valamennyi országos bizottság felelőssége, hogy a Szövetség céljait előmozdítsa, összhangban a Közgyűlés, és a Végrehajtó Bizottság döntéseivel és a Szövetség szabályzatával. PÉNZÜGYEK 1. A szövetség jövedelme a tagdíjakból, adományokból, hagyatékokból, vagy bármely egyén ill. szervezet támogatásából származik, amennyiben nem áll fenn összeférhetetlenség a Szövetség céljaival. 2. Valamennyi Országos Bizottság évenkénti tagdíjat fizet, amelyet a Végrehajtó Bizottság határoz meg, figyelembe véve az adott Országos Bizottság körülményeit. A SZÖVETSÉG SZÉKHELYE

CÉLOK ÉS CÉLKITŰZÉSEK

A szövetség székhelyét a Közgyűlés határozza meg.

1. A szövetség célkitűzései a következők: a) a nemzetközi kultúrális együttműködés fejlesztése, esztétikai, politikai vagy más előítéletektől mentesen valamennyi ország és nemzet művészei között. b) a művészek gazdasági és társadalmi helyzetének javítása országos és nemzetközi szinten, a művészek anyagi és erkölcsi jogainak védelme. 2. A Közgyűlés és a Végrehajtó Bizottság biztosítják a célok elérésének legjobb módjait. Együttműködnek az UNESCO-val és igyekeznek összehangolni tevékenységüket más művészeti és kulturális szervezetekkel.

KULTURÁLIS RÉGIÓK

SZERVEZET 1. A szövetség céljainak és célkitűzéseinek megvalósításáért felelős testületek: a) Az IAA Közgyűlése b) A Végrehajtó Bizottság és a régiók elnökhelyettesei c) Az IAA Országos Bizottságai 2. A szövetség kormányzó szerve a Közgyűlés és vezetője a Szövetség elnöke, aki együttműködik a Végrehajtó Bizottság és a Titkárság választott tisztségviselőivel.

90

A szövetségnek öt regionális kulturális részlege van: Európa, Latin-Amerika és a Carib szigetek, Ázsia, a Csendes-óceán szigetei, Afrika és az arab államok. A SZÖVETSÉG HELYZETE Sajnos a legutolsó, 2002-es athéni közgyűlést követően megszakadt a kapcsolatunk az Unesco-val. Az Unesco minden indoklás nélkül megkérdőjelezi új végrehajtó bizottságunk létjogosultságát, noha benyújtottuk a szükséges dokumentumokat. Ezért: a) Nem kapunk az Unesco-tól anyagi támogatást b) A székhelyünk korábban Párizsban volt az Unesco épületében, amit az Unesco visszavont, úgyhogy jelenleg átmenetileg Athénban van az elnöki hivatal, amíg a probléma meg nem oldódik, illetve amíg a Közgyűlés másképp nem dönt. Az iroda működését jelenleg teljes mértékben a görög nemzeti bizottság finanszírozza. c) Programjaink átmenetileg leálltak. Az Unesco-val való szakításunk számos problémát okozott a szervezetnek, de ezekre most nem térnék ki. Folyamatosan dolgozunk a problémák megoldásán.

91


Lily Bakoyannis

Az IAA bemutatása

92

tekintjük, úgy is kell vele szembenéznünk, főleg manapság, s nem tekinthetjük pusztán örökségnek. Az IAA fő követelései a következők: 1. Garantálják a művészek jövedelmét azáltal, hogy kulturális tevékenységekben és olyan műalkotások elkészítésében vehetnek részt, amelyeket az országok ill. a közösségek évi költségvetésükből fedeznek. 2. Ami a biztosítást és a nyugdíjat illeti, a kormányok boztosítsák a minimumot a művész hozzájárulása nélkül és ezenkívül, legyen lehetőség arra, hogy a művészek hozzájáruljanak nyugdíjuk mennyiségének növeléséhez. 3. Az adózás olyan szabályozása, amely támogatja a műalkotások létrehozását és nem azonos a fogyasztási cikkek utáni adózással (pl. ÁFA). 4. A műalkotások szabad mozgása az országok között 5. A szerzői és intellektuális jogok egységes rendszerbe foglalása világszerte. 6. A művészek ingyen mehessenek minden múzeumba és kulturális intézménybe. Ezenkívül egyes országokat és régiókat illetően sok más követelményünk is van, pl. a demokratikus szabadság, stb. Az Európai Unió jó példát adhat a világ más részeinek. Amennyiben megvalósítjuk céljainkat, a társadalmi élet számos más területén kedvező hatás tapasztalható majd.



Mivel ennek a konferenciának a témája rendkívül érdekes, most elmondanám, mi a mi szövetségünk állásfoglalása ezzel kapcsolatban. Az IAA egy világszervezet, amely 1954-ben alakult és kezdetektől fogva az UNESCO nem kormány szintű szervezetei közé tartozott. Célja mindvégig a képzőművészetek fejlesztése és az országok és a kontinensek közötti különbségek eltűntetése volt a képzőművészetek területén. A második világháború utáni új gazdasági helyzet azonnal hatást gyakorolt a kultúrára is és kezdetét vette egy egységesebb világ kialakulása. A két világháború a közös sorssal rendelkező világ negatív megnyilvánulása volt. A fejlett és kevésbé fejlett országok közötti különbségek a továbbiakban nem történelmi természetűek, hanem a fejlett világ és a második ill. harmadik világ közötti különbségek kerültek előtérbe. Sajnos ez a sorrend nemcsak a politikában és a gazdaságban érvényes, hanem a kultúrában is. Személyes tapasztalatom szerint az IAA életében megoldandó jelenlegi, mindennapos problémák éppen ebből a rangsorból adódnak. Hiszem azonban, hogy a világ egyesítése és részeinek egyenértékűsége megfelelő irányt szab a fejlődésnek. Ezért mi is arra helyezzük a fő hangsúlyt tevékenységünk során, hogy az IAA országos delegációi egyenlőek legyenek. A világ egyesítésének tendenciája a legerősebben Európa egyesítésében nyilvánult meg. Európa egyesítése történelmileg szükségszerű folyamat, megvalósulása azonban számos negatívummal és súrlódással jár. Ennek oka azonban nem az országok gazdasági különbségeiben rejlik, ahogy azt sokszor hamis módon állítják, hanem két dologban: — Az országok igyekeznek a döntésekben központi szerepet betölteni és amennyire csak lehet elkerülni a „harmadik régiót”. — A másik ok pedig az Európai Unió célkitűzése, hogy egységesítse a szociális szektort, az oktatást, az egészségügyet, a biztosítást és más szociális szolgáltatásokat, hogy versenyképes legyen a világpiacon. A kultúra és a művészet területén, amennyiben a második ok dominál, szörnyű következményekkel számolhatunk. Az alkotókat meg kell védeni a kormányoktól, hogy szabadok tudjanak maradni a piaci tényezőktől. Az ami manapság történik, arra kényszeríti a művészeket, hogy anyagi okokból a divat szerint alkossanak, hogy kielégítsék a monopolista centrumok igényeit és a tömegek számára, egyéni fogyasztási cikkeket állítsanak elő. Erre jellemző példa a fényképezés és a video művészet egyre fokozódó uralma 1985 óta. Ez az időszak egybeesik a digitális eszközök piacának hirtelen kibővülésével. Ennek egyik közvetlen hatása, hogy manapság rengeteg művész alkot az ú.n. modern művészet peremén. Az IAA azért küzd, hogy biztosítsa a művészi alkotó szabadságot. Ennek érdekében a művészek státuszát olyan mértékben kell fejleszteni, hogy az alkotáshoz szükséges eszközeiket ne a piacról szerezzék be. Amennyiben a művészetet világtörténelmi fővárosnak

93

Polyák János


Fiatal Iparművészek Stúdiója

A Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) 1982-ben alakult. A több, mint két évtized a Stúdión belül is generációváltást hozott magával, az egykori alapítók és tagok mára az országban és a világban elismert alkotókká váltak. Beigazolódott az eredeti elképzelés, miszerint a fiatal pályakezdő művészeket egyesületi formában képes segíteni egy szervezet. A FISE 2005-re 480-as taglétszámával az ország legnagyobb művészeti egyesülete, amely a fiatal iparművészek érdekeit képviseli. A Stúdió rendszeresen informálja a fiatalokat a szakmai eseményekről, pályázatokról, kiállításokról. Bemutatkozási lehetőséget biztosít belföldi és külföldi kiállításokon. Budapest, V. kerület Kálmán Imre utcában saját Galériánkban ( önkormányzati bérlemény) saját elképzelések, akciók kapcsán, egyéni megjelenésre van lehetőség tagjaink számára. Évente ösztöndíjakat adunk - ha ez irányú pályázataink sikeresek - új munkák létrehozására, amely a terveik, elképzeléseik megvalósításához az anyagköltségekhez járulnak hozzá. A Stúdió díj rangos elismerés, amelyet a Stúdió ajánlására a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma adományoz a magyarországi két évente megrendezett nagykiállítás alkalmával. Katalógusunk átfogó képet ad a különböző szakmákban és változatos technikákkal alkotók színes egyéniségéről. A személyes érdeklődés és az egyéni megkeresés folyamatos. Ez az alapja az átlépésnek a Stúdión túli professzionális művészeti életbe, igyekezetünk szerint, ha jól végezzük, valóságosan ilyen határvonal nem is érezhető. A FISE az utcára nyíló galériával, emeleti irodával és tárgyalóval rendelkezik, bérli az önkormányzattól. A Stúdió a helyiségeket különböző rendezvényekre más szervezetek részére is folyamatosan nyitva tartja, Kozma Lajos bizottsági ülések, művészeti egyesületek találkozója, kiállítási anyaggyűjtés. A FISE az egyesületi alapszabály szerint működik. A Stúdióban a legfőbb döntéshozó a közgyűlés illetve az elnök és a vezetőség, akik az iparművészeten belül a különböző szakmákat képviselik. Számunkra nem kalkulálható illetve gazdálkodásunkkal – melynek lehetősége a spórolás (non profit egyesület) át nem hidalható része a folyamatos közüzemi és informatikai árak emelkedése. Egy főállású alkalmazottal – ügyvezető titkár- és alkalomszerűen megbízott segítséggel (pl. sajtó, grafika, nyomda, szállítások) dolgozunk. Profizmusunkra jellemző, hogy egyetlen alkalmazottunk (akinek fizetése évek óta nem emelkedik) művészeti menedzser szakvizsgával rendelkezik, szinte társadalmi munkában látja el nagy lelkesedéssel feladatait, a FISE nagy szerencséjére. A FISE Stúdió, így az elnök, és egy bejelentett alkalmazott alkotta kettős formációban mérlegeli illetve cserélgeti a lehetőséget a feladat elvégzésében. A feladatok, eddig a szívesség határain valahogy megoldódtak, de növekedésre nem adtak lehetőséget. Evvel szemben a megítélés és az elvárás intézményszerűvé válik. Ma már nincs társadalmi munka (senki nem ér rá) a helyzet nem a FISE sajátja, más szervezeteknél is hasonló. 94

I. 11. – II. 4. Kelen Ferenc fotóművész a Magyar Kultúra Napja alkalmával, Cserekiállítás ( Orosháza ) II. 8. – II. 26. Fazekas Fanni „Miért tabu” intim betétek és tamponok a Formatervezés, a környezetszennyezés és az egészség szempontjából. Az utóbbi évek leglátogatottabb kiállítása, naponta a három hét alatt 10-20 érdeklődő. A megnyitó és a zárónapon előadásokkal tarkítva a program. (Több tévécsatorna és újság figyelmét felkeltette, érdemes lenne még bemutatni.) III. 1. – III. 19. Székely Judit textiltervező IV. 2. – IV. 30. Német művészek gyűjteményes kiállítása, Zehdenik (D) Jörg Zieprig Klostergalerie vezetőjének gyűjteménye V. 3. – V. 21. Tóth Vadnai Gábor fotóművész (divat) és Tóth Alíz grafikus közös kiállítása VI. 14. – VII. 2. Takács Ildikó „Mesés Budapest” könyvbemutatója VII. 5. – VII. 23. Várbíró Kinga kerámia (NKS, Kecskemét, műhelyében készült munkái) VII. 26. – VIII. 13. G. Bózsa Evelin grafikusművész Karbantartás, festés VIII. 30. – IX. 17. Csala Sándor grafika (plakát) és Rédfy Mária kerámia IX. 20. – X. 8. Hajdú Andrea bőr és textiltervező X. 11. – X. 29. „Design Hét” a Magyar Formatervezési Tanács rendezvénysorozatához kapcsolódva XI. 2. – XI. 19. Takács Bernadett (üveg) Olajos Csaba (festőművész) XI. 22. – XII. 10. Kránitz Tibor és Fabó Attila (grafika) XII. 12. – XII. 30. a FISE művészeinek alkotásaiból rendezett kiállítás és vásár Havonta megjelenő körlevelünkben rendszeresen tájékoztatjuk tagjainkat pályázatokról, ösztöndíjakról, családi eseményekről és természetesen meghirdetjük galériánkban a következő évre tervezett kiállításokat. Ez olyan rangra emelkedett, hogy ki kell szűrnünk azokat a művészeket, akik az elmúlt években már bemutatkoztak, evvel lehetőséget adunk új tagjainknak is a bemutatkozáshoz. Meghívóink tervezésében segítséget nyújtanak grafikus tagjaink, ezek a meghívók felismerhetőek és professzionális a megjelenésük, támogatóink minden esetben kiemelten szerepelnek kiadványainkban. Külföld Németország, Berlin A FISE lehetőséget kapott bemutatkozásra Berlinben a Magyar Intézetben Krakkó, Wroclaw Lengyelországban szeptemberben mutatkozunk be, két magángalériában Bécs, Innsbruck Bécsben a Magyar Intézetben, Innsbruckban magángalériában

95


A Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) programjai 2005-ben

PROJEKTJEINK (válogatás)

AZ FKSE Az egyesület a fiatal magyar képzőművészek 48 éves múltra visszatekintő szakmai szervezete. Jelenlegi szervezeti formájában – mint egyesület és alapítvány – 1990 óta működik. 1999-ben alapítványunk elnyerte a közhasznú minősítést. Az egyesület tagságát mintegy 350 művész, művészettörténész és kritikus alkotja. A rendes tagság felső korhatára 35 év, ezután a tagság automatikusan megszűnik. Az egyesület évente egyszer tagfelvételt hirdet, ennek alapján választja ki az új tagokat, évente mintegy 15-25 fiatal művészt. Központja – irodák, műtermek, grafikai műhely, közösségi tér: 1077 Budapest, Rottenbiller u. 35. Az egyesület célja, hogy előmozdítsa tagjai pályakezdését, jelenlétét a kulturális és művészeti életben, továbbá lehetővé tegye tagjainak bel- és külföldi kiállításokon, alkotótelepeken való megjelenését. Mindehhez az FKSE szervezési támogatást nyújt, információs bázist képez, tagjait havonta megjelenő körlevélben szakmai eseményekről és lehetőségekről rendszeresen tájékoztatja.


A STÚDIÓ GALÉRIA A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület állandó kiállítóhelye a Stúdió Galéria (1053 Budapest, Képíró u. 6.). A galéria működési elvéből következően itt mindig az egyesület tagságának újabb és újabb generációi, nagyobbrészt legtehetségesebb művészei kapnak első, önálló kiállítási lehetőséget, így elmondható, hogy gyakorlatilag a mára a kortárs képzőművészet elitjeként számon tartott művészek karrierjük első meghatározó jelentőségű kiállítását a Stúdió Galériában rendezték. A galériának célja, hogy mindig a legfrissebb, progresszív projekteknek adjon helyet. A kiállításokkal párhuzamosan olyan rendezvényeknek is helyet ad a galéria, amelyek a szélesebb közönség és a képzőművészek találkozásának kívánnak lehetőséget biztosítani (művészek előadásai, videó-vetítések, kerekasztal-beszélgetések). A stúdió-tagok kiállításai mellett az utóbbi években a programot egyre inkább nemzetközivé szeretnénk tenni, ezért olyan vendégművészek is bemutatkozási lehetőséget kapnak a galériában, akik az FKSE valamely csereprogramjában vesznek részt. Két állandó fesztivál jellegű eseménysorozattal is gazdagítjuk a kiállítások folyamát: A Budapesti Tavaszi és Őszi Fesztiválok hivatalos programja a „Gallery by Night” – egyestés kiállítás-sorozat tavasszal és a „Don’t Mind the Gap/Kérjük ne hagyják szabadon a biztonsági sávot” című változatos eseménysorozat ősszel. 96

CSOPORTOS KIÁLLÍTÁSOK A ’90-es évek közepén született kezdeményezés szerint az egyesület kurátorok által szervezett és egy-egy koncepció szerint válogatott tematikus kiállításokat rendez, ezzel biztosítva a reprezentatív kiállítóhelyeken való megjelenést és a nagyobb intézményekkel való zavartalan együttműködést. A csoportos kiállításokról összefoglaló kiadványok, katalógusok készülnek. Példák: Szervíz, Klíma / Műcsarnok; Rejtőzködő / Ernst Múzeum; Mimi nem felejt / Trafó; Demo / Kortárs Művészeti Intézet Dunaújváros … NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület a kilencvenes évek közepe óta nagy figyelmet fordít a külföldi társintézményekkel, kiállítóhelyekkel való kapcsolatok kiépítésére és ápolására. Nemzetközi projektjeink célja, hogy párbeszédet kezdeményezzünk és szélesítsük az együttműködési lehetőséget a külföldi kortárs képzőművészeti élet szereplői és a hazai alkotók fiatal generációja között. Az együttműködésekkel a nemzetközi szcénának eddig ismeretlen területeit igyekszünk feltérképezni, a pályájuk elején álló képzőművészek számára újabb lehetőséget teremteni a nemzetközi kitekintésre, tapasztalatszerzésre, amely mára már elengedhetetlen a képzőművészeti színtéren, ugyanakkor önerőből nehezen elérhető. — Nemzetközi csoportos kiállítások – példák: Travelling without moving / Hollandia; Too far too close / Ausztria; Felesleges gesztus / Románia, Németország ... — Nemzetközi csereprogramok: A hosszú távúra tervezett csereprogramokban mindig a financiális kölcsönösség elvét tartjuk szem előtt – olyan külföldi intézményeket keresünk az együttműködéshez, amelyek profilja hasonló egyesületünkéhez és a kiutazó magyar művészeknek hasonló feltételeket tudnak nyújtani, mint mi a vendégeinknek. Egy-egy programban nem csak egy-két hónapos ösztöndíjak és kiállítási lehetőségek szerepelnek, hanem a meghívott művészek és kurátorok dia- és videovetítéssel egybekötött előadásokat is tartanak munkásságukról és arról a művészeti szcénáról, amelyben dolgoznak. A hazai művészeti élettől eltérő szisztémákról szerzett információ gyakran igen termékenyen hat a saját útjukat kereső fiatal művészekre. 1X1 TÁBLA – ÓRIÁSPLAKÁT MÁSKÉNT (7. kerület, Lövölde tér) 1997-ben a Fővárosi Polgármesteri Hivatal Városvédelmi és Városfejlesztési Bizottságát és Kulturális Bizottságát kerestük meg azzal a kéréssel, hogy biztosítsanak intézményünknek a fővárosi közterületek közül olyan helyszínt, mely aránylag forgalmas, és jelenleg is található ott valós piaci óriásplakát, ahol állandó jelleggel működő, saját kivitelezésű órásplakátunkat felállíthatjuk. Az 1x1 Tábla – Óriásplakát másként projekttel a jelenlegi óriásposzter-piac pénz alapú kontextusa helyett, folyamatosan, negyedéves periódusokban művészeten belüli, „a kép” jelenségének nem üzleti alapon nyugvó, különböző megközelítései kerülhetnek nyilvánosság elé. 97


Keserű Zsolt

Fiatal Képzőművészek Stúdiója

Mivel a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület tagjai olyan pályakezdő művészek, akik a társadalomban elfoglalt helyzetükből adódóan a szociológiai problémákra, a kisebbségekkel kapcsolatos konfliktusokra az átlagosnál érzékenyebben reagálnak, a széles nyilvánosság szemléletét mind etikai mind esztétikai értelemben befolyásolni tudó műalkotásokat hoznak létre. Az 1x1 Tábla – Óriásplakát másként projektünk 1998 óta folyamatosan működik. ALKOTÓMŰHELY Az FKSE Rottenbiller utca székhelyen 4 műtermet üzemeltetünk, melyek közül három használati jogát éves váltásban a rendes tagok pályázat útján nyerhetik el. A negyedik műtermet nemzetközi csereprogramjaink keretében Budapestre érkező külföldi művészek használhatják az ösztöndíj időtartama alatt.

A STÚDIÓ MŰVÉSZEI NEMZETKÖZI KONTEXTUSBAN — Documenta 9: Sugár János — Istanbul Biennial: Nemes Csaba, Lakner Antal, Beöthy Balázs — Sao Paulo Bienal: Sugár János, Orshi Drozdik, Bukta Imre, Csörgő Attila, Nemes Csaba, El-Hassan Róza, Forgács Péter — Manifesta 1: El-Hassan Róza, Sugár János — Manifesta 2: Benczúr Emese — Biennale di Venezia: Kis Varsó, Lakner Antal, Komoróczky Tamás, Csörgő Attila, Erdélyi Gábor, Benczúr Emese, Bukta Imre, Imre Mariann, El-Hassan Róza...

SZAKMAI ELŐADÁSOK, BESZÉLGETÉS-SOROZATOK Egyesületünk, mint a legfiatalabb művészgeneráció szakmai és érdekképviseleti szervezete, fontos feladatának tartja szakmai beszélgetések, nyilvános fórumok megszervezését. Továbbra is fontos feladatunknak tartjuk, hogy a kulturális stratégiát meghatározó állami döntéshozó szervek és a kortárs képzőművészeti szcéna legfiatalabb generációjának képviselői között a közvetlen párbeszéd lehetőségét megteremtsük.



GRAFIKAI MŰHELY Rottenbiller utcai műterem- és irodakomplexumunkban állandó grafikai műhelyt működtetünk. A grafikai műhelyünk ösztöndíját, amely lehetővé teszi a szakmai anyagok és a műhely használatát, pályázat útján nyerhetik el a fiatal képzőművészek.

PROGRAMOK A CIVIL TÁRSADALMI AKTIVITÁS JEGYÉBEN Egyesületünk a jövőben szeretne aktív szerepet vállalni a civil társadalom erősítésében, és menedzselni akar egy olyan hosszú távú együttműködést, amely élő kapcsolatot teremt egyesületünk tagjai, valamint kerületi iskolák, művelődési központok között. A fiatal képzőművészek által vezetett kreatív, készségfejlesztő és professzionális, de szórakoztató foglalkozások keretében alternatív módon lehetne megközelíteni a vizuális kultúra oktatását, megismerését. KÖZVETÍTŐI SZEREP A HAZAI ÉS NEMZETKÖZI SZCÉNA KÖZÖTT —m űterem-látogatások szervezése külföldi kurátorok számára — a hazai szcéna szereplői és külföldi szakemberek kapcsolatainak generálása — információs bázis —n emzetközi projektek, csereprogramok magyarországi koordinálása

98

99

Magyarországon a művészet, iparművészet, kézművesség, formatervezés és „design” szavak pontos jelentéstartalma nem alakult ki; ez a téma valószínűleg egy külön konferenciát igényelne. A hétköznapi beszédben, a sajtóban, vagy akár az üzleti életben is érezni ennek a hiányát. Mindezek ellenére a hazai formatervezés magas színvonalú, erős hagyományokra épül. A XX. század formatervezésének megteremtésében meghatározó szerepet töltöttek be olyan magyar művészek, mint Moholy-Nagy László, Kozma Lajos, Breuer Marcell, Rubik Ernő, akiknek nemzetközileg elismert munkássága közös kulturális örökségünk. Az MFT értelmezése szerint a formatervezés a tárgytervezéstől az épített környezet belső tereinek kialakításán keresztül a vizuális kommunikációig terjedő tevékenység.


Magyar Formatervezési Tanács A Magyar Formatervezési Tanács (MFT) érdek- és véleményegyeztetésre szolgáló tanácsadó testület, melyet a kormány a 266/2001. (XII. 21.) rendelettel alapított. Az MFT célja, hogy a formakultúra eszközeivel hozzájáruljon az életminőség javításához és a nemzetgazdaság versenyképességének növeléséhez. Az MFT-nek a hazai és nemzetközi helyzet elemzésére épülő javaslataival elő kell segítenie a kormányzati formatervezési politika kidolgozását, amelynek elsődleges feladata, a gazdaság élénkítése, a hazai innovációs potenciál sikeres kiaknázása, valamint a tárgyi és épített környezet jobbítása. Az MFT taglétszáma tizenöt fő, a formatervezés, az oktatás, a gazdaság és az államigazgatás területén tevékenykedő szakemberekből áll. Az MFT elnöke hivatalból, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnöke. Az MFT tagjait a gazdasági és közlekedési miniszter nevezi ki hároméves időtartamra. Az első ciklus 2005. áprilisában járt le, a megújult testület május végén tartja alakuló ülését. Első ciklus (2002-2005) Az első ciklus hároméves munkaprogramja a kormányrendeletben foglalt feladatok, illetve az évtizedes hiányosságok, a fehér foltok felszámolásának jegyében fogalmazódott. Tartalmát „A design helyzete és fejlesztésének lehetőségei Magyarországon” című, 2001-ben készült vizsgálat és tanulmányfüzér alapozta meg. Az első ciklus hároméves munkaprogramja hat fő tevékenységi területet nevezett meg: — Intézményrendszer — Gazdasági kapcsolat- és ösztönző-rendszer 100

Működés A Magyar Formatervezési Tanács működésével kapcsolatos feladatokat a Magyar Szabadalmi Hivatal (MSZH) szervezeti egységeként működő Iroda látja el. Az MFT és az Iroda működésével kapcsolatos költségeket az MSZH költségvetése tartalmazza. A Magyar Szabadalmi Hivatal, a szellemi tulajdon védelmért felelős országos hatáskörű intézményként, az alkotó és innovációs tevékenység ösztönzésére irányuló programjához kapcsolódóan, a hazai formatervezés helyzetének javítása és gazdasági jelentőségének fokozása érdekében vállalta fel a Magyar Formatervezési Tanács működtetését. Az MFT nemzetközi kapcsolatai Az EU-csatlakozás évében különösen nagy érdeklődés mutatkozott hazánk iránt. Az elmúlt évben több nemzetközi szervezet is együttműködésre kérte fel az Irodát. A folyamatos adatszolgáltatás, nemzetközi jelenlét és a kiadványok terjesztése mellett számos pályázatra, kiállításra ajánlott az MFT magyar résztvevőket. Két, saját kiállítást is útnak indítottunk; az „oh! objects from Hungary” című, fiatal magyar formatervezőket bemutató kiállítás két év alatt négy helyszínen járt. A Magyar Formatervezési Díj 25 éves történetéből válogatott anyag pedig, a régiót bemutató, „Re:Design Europe” című berlini kiállítás része volt. A kiállítások megvalósításában a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma volt a partnerünk. Az MFT tagja az ICSID (International Council of Societies of Industrial Design - Ipari Formatervezési Társaságok Nemzetközi Tanácsa) nemzetközi és a BEDA (Bureau of European Design Associations - Európai Designszövetségek Irodája) európai szervezeteknek. A tagság lehetőséget ad más országok gyakorlatának, intézményeinek megismerésére. 101


Várhelyi Judit

Magyar Formatervezési Tanács

— Társadalmi fogadókészség — Oktatás és elméleti munka — A szellemi tulajdon védelme — Nemzetközi kapcsolatok Az első ciklus egyik nagy eredménye volt, hogy az MFT indítványára a kormány a 2340/ 2003-as (XII.23.) határozatával megalapította a Design Terminál Közhasznú Társaságot, amelynek feladata a kis- és középvállalkozások formatervezési eszköztárának bővítése, dizájnportál létrehozása és működtetése, valamint Budapest bekapcsolása a formatervezés nemzetközi vérkeringésébe. A Társaság 2006 tavaszán, a felújítás után veheti birtokba a jelentős ipari műemlékként számon tartott buszpályaudvar épületét az Erzsébet téren. A Magyar Formatervezési Tanács beszámolója a www.mft.org.hu honlapon olvasható, most csak néhány tevékenységet szeretnék kiemelni. Az MFT működteti a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium nevében a Magyar Formatervezési Díj pályázatát, amely tavaly ünnepelte alapításának negyedszázados évfordulóját. Az MFT kezeli a fiatal formatervezőknek meghirdetett Moholy-Nagy László formatervezési ösztöndíjpályázatot, melynek keretében tizenhét fiatal formatervező művész évről évre lehetőséget kap arra, hogy innovatív szakmai programját megvalósítsa.

2004-ben, a „Design7” alatt tizenkét ország részvételével kétnapos ICSID regionális találkozót szerveztünk. A közép-kelet európai régió szervezetei első alkalommal találkoztak, és ezzel egy új generáció kapott lehetőséget a rendszerváltás előtt meglévő kapcsolatok feltámasztására. 2005-ben a BEDA tanulmánykötetet jelentetett meg, „Az európai design aktuális kérdései” címmel. A kötet kivonatos fordítása az Iroda gondozásában elkészült, és az MFT honlapjáról letölthető. Hálózat


A képzőművészet és iparművészet csak egy jól működő hálózat segítségével tud kiteljesedni. A hálózat része a művészeti egyesületek, szövetségek mellett a szerzői jogvédelem, a bemutatkozás és megőrzés különféle formája, az oktatás, a magántőke és a gyártóipar, valamint állami intézmények. A hálózat minden elemének meghatározott és fontos szerepe van, és csak együtt érhetnek célba. Ehhez kívánt az MFT a kezdetektől hozzájárulni.

102

Magi istván

Amikor megkaptam a felkérést, már akkor is tartottam tőle, amikor pedig a programot is megkaptam – ezt a hatalmas programot – akkor végképp úgy éreztem, hogy nehéz helyzetbe kerülök, mert ilyen rövid idő alatt erről a nagyon átfogó témáról beszélni bizony nagyon nehéz. Különösen úgy, hogy én mondom a magamét és Önöknek meg nincs arra módja, hogy ha úgy gondolják, azt mondják: butaságokat beszélek és nem is úgy van az. Egy kicsit megnyugtatott azért Ernyey alelnök úr kijelentése, hogy itt a konferencián elhangzottakról majd szűkebb körben is szó esik a továbbiakban. Úgyhogy természetesen nem tudok vállalkozni ebben a szűk időkeretben arra, hogy a képzőművészet állami támogatásának valamennyi formájáról szót ejtsek. Sokkal inkább egy minisztériumi tisztviselő fésületlen gondolatait szeretném elmondani, aki azt gondolja, hogy az államnak, a kormányzatnak, a kulturális kormányzatnak fontos szerepe van a művészetek támogatásában, és van egy elképzelése is arról, hogy mi ez a szerep. Van elképzelése arról is, hogy mi nem dolga az államnak ezen a területen. Azt is gondolom, hogy ez nagyon komoly vita tárgya lehet. Szakmai körben lévén, amit elmondok, nem hivatalos álláspont, hanem saját vélemény, fenntartva a tévedés lehetőségét is. Az állam támogatási kötelezettsége a képző- és iparművészet területén egy külön konferencia tárgya lehetne, ha ezt egyszer megszerveznék, szívesen részt vennék rajta. Véleményem szerint az állam legfontosabb kötelessége a művészetek szabadságának a biztosítása, ahogyan ez az Alkotmányban is benne van. Aztán ennél több magas szintű jogszabály nem is nagyon van Magyarországon a művészetekkel kapcsolatban. Ha megnézik például a kulturális minisztérium feladat- és hatáskörét, ott is csak néhány sor utal a művészetekkel kapcsolatos kötelezettségekre. Ez részint érthető, épp a művészeti alkotó tevékenység és a befogadás szabadságából fakad, olykor viszont megnehezíti a művészek érdekeinek érvényesítését. Mivel nincs teljes körű jogszabályi háttere a művészeteknek, ezért – például a kulturális alapellátás fogalmának a meghatározásakor – bizony háttérbe szorul ez a terület. Mondok egy példát: Magyarországon – mivel hála a Jó Istennek van kulturális törvény, tudják a nemzeti kultúra védelméről szóló törvény – a levéltárhoz való hozzáférés az kulturális alapjog, miközben mondjuk egy olyan közkeletű dolog, mint a színház, az nem az. Az utóbbi időben – Önök is részesei ennek a folyamatnak – megindult egy nagyon erőteljes folyamat, hogy a művészetek bizonyos szegmenseit, a művészet bizonyos területeit próbáljuk valamilyen módon törvényi szinten szabályozni, jogszabályi szinten meghatározni. Tudják, miről beszélek – a művészeti törvényről, vagy a művészek jogállásáról, vagy a művész-foglalkoztatásról. Ez egy nagyon hosszú folyamat. Két és fél éve meglehetősen intenzív munka folyik ezzel kapcsolatban. Bízzunk abban, hogy ennek a munkának lesz 105

A VIZUÁLIS KULTÚRA TÁMOGATÁSI FORMÁI TÁMOGATÁSI RENDSZEREK – FORMÁK

A KépZő- éS IpARMűVéSZET TÁMOGATÁSÁNAK ÁLLAMI FORMÁI

106

is válhat egyben. Egyébként is, az ösztöndíj egy olyan forma, amely az egyéni alkotókból álló területen nagyon hasznos lehet. Azt gondolom, hogy közös gondolkodással, de szeretném hangsúlyozni, hogy csak közös gondolkodással meg lehetne teremteni azokat az ösztöndíjformákat is, amelyek nemcsak a fiatal alkotókat támogatják, hanem egy művészi életpályán átívelő rendszert alkotnának. Ezen, azt hiszem, érdemes dolgozni, érdemes előrelépni. A másik ilyen támogatási lehetőség a minisztériumi díjak rendszere. Ebben is segítettek a kollégáim: ebben az évben mindegy 10 millió forint díjösszeget ad a minisztérium triennálékra, biennálékra, kiállításokra, különböző művészeti ágak reprezentatív rendezvényeire. Azt hiszem, ez egy másik olyan szegmens amit fejleszteni érdemes. Ha ezt megfelelő módon tudjuk súlyozni, akkor ezeknek a minisztériumi díjaknak nagyobb jelentőséget is lehetne adni, többek között például az értékük növelésével. Nagyon fontos támogatási formának érzem a köztéri szobrok és köztéri műalkotások támogatását. Ezek esetében a tárca kiegészítő támogatást nyújt, tehát azok az önkormányzatok, vagy gazdálkodó szervek, vagy magánszemélyek, akik köztéri szobrot vagy műalkotást állítanak fel, és maguk is biztosítanak saját részükről forrást, a tárcától egy pályázaton hozzájárulást kaphatnak. Ennek a jelen pillanatban költségvetésünkben lévő ös�szege – próbálok egy olyan jelzőt használni, ami nem nagyon sértő – indokolatlanul kicsi. Bízom benne, hogy előbb vagy utóbb sikerül a keretet emelni. Van egy olyan támogatási forma – amelyik 2004-ben jelent meg először a központi költségvetésben: az alkotótelepek, az alkotóházak működését segítő támogatás. Ez 2004-ben került be először a költségvetésbe – ebben az évben sikerült megőrizni, sőt pár millió forinttal emelni is az értékét. A jövőben sokkal többet szeretnénk erre a célra fordítani. Ennek a támogatási formának is az a jellegzetessége, hogy úgynevezett kiegészítő támogatás – tehát a fenntartó szerv hozzájárulásához kapcsolódik valamilyen formában a központi segítség. Ennek nincs olyan direkt vonzata – hogy ha ők valamennyit adnak, akkor a központi költségvetésből ennyi és ennyi jut nekik, az elosztás pályázati formában történik. Talán nem kell nekem itt arról beszélni – beszéltek róla az előttem felszólalók, hogy milyen fontos szerepük van a szimpóziumoknak, művésztelepeknek, alkotóműhelyeknek az innováció szempontjából, tehát úgy gondolom, hogy ez a támogatási forma is korszerű és továbbfejlesztésre érdemes. A társadalmi szervezetek kérdésköre is megérdemelne egy külön beszélgetést. Én az egyik legfontosabbnak egy művészeti ágban a társadalmi szervezetek jó és hatékony működését tartom. Tehát alapkérdésnek tekintem, hogy a különböző társadalmi és szakmai szervezetek hatékonyan működjenek. Hála a Jóistennek, a képző- és iparművészet területén nagyon sok társadalmi szervezet működik. Az én meglátásom szerint igen jól működnek egymás mellett és igen jól segítik egymást. A Nemzeti Civil Alap létrejöttével megnyílt egy másik forrás is, tehát nemcsak a kulturális tárca ilyen irányú, évről évre nem növekvő kerete van meg. Mégis, úgy látom, hogy itt nincs valami tisztába téve. Közösen meg kellene beszélnünk, hogy egy adott társadalmi szervezetben vagy adott társadalmi szervezet létében mit támogasson a kormányzat, mit támogasson a központi költségvetés, mit támogasson az állam. Gondolom azt nem, hogy közgyűlést tartson. És van egy 107



eredménye, meg ha egyenlőre – hogy mondjam – nem is minden kezdeményezés volt ezzel kapcsolatban sikeres. Én ennek ellenére optimista vagyok. Még egy fontos dolog. Én azt hiszem, hogy ha az állam kötelességéről beszélünk a művészetekkel kapcsolatban, akkor érdemes arról az oldalról közelíteni a kérdést, hogy az államnak van egy olyan kötelezettsége – ezt a kötelezettséget például az önkormányzatokról szóló jogszabályokban is megtaláljuk –, hogy biztosítani kell az állampolgárok számára a művészetekhez, a művészi alkotásokhoz való hozzáférés lehetőségét. És itt már több jogszabályi fogódzót találhatunk. Elképzelhető, ha erről az oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor több konkrétumot tudunk megfogni. Akkor lehet biztosítani a polgár számára a művészi alkotáshoz való hozzáférés lehetőségét, ha van olyan intézményrendszer, amelyik ezeket a művészi produktumokat közvetíteni tudja – színház, zenekar, táncegyüttes, kiállító terem, stb., stb. Én úgy érzem, hogy nagyon tágra nyílt az olló a művészet két ága között. Az elő adóművészetnek van intézményrendszere. Azzal, hogy a központi költségvetés és az önkormányzatok működtetik ezt az intézményrendszert, gyakorlatilag megteremtik a lehetőségét művészi alkotások bemutatására. Ennek megfelelően az előadóművészeti területen az elmúlt 15 évben néhány nagyon korszerű finanszírozási forma alakult ki. Még a másik oldalon – az Önök, az alkotóművészet területén – nem lévén intézményrendszer, ez a folyamat nem következett be. Úgy gondolom, ha sikerül közös erővel megtalálnunk – főleg az egyéni alkotók által művelt területek – azon szegmenseit, amelyek valamilyen módon megfoghatók, számszerűsíthetők, összehasonlíthatók – akkor fogunk tudni előre lépni, akkor fogjuk tudni megtalálni az alkotóművészet – ezen belül a képző- és iparművészet korszerű támogatási formáit. Két alapvető intézmény van, amelyik a képző- és iparművészet támogatására hivatott: a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány. Ezek alapintézmények, és nagyon fontosak. Nélkülük sem most, sem a jövőben nem képzelhető el a támogatás. Ezekről azért nem beszélek, mert a szervezetek vezetői utánam még szólni fognak. Néhány támogatási formáról, amit a tárca költségvetése tartalmaz. Olyanokat mondanék először, amelyekre azt hiszem, hogy jövője is van. Az egyik az ösztöndíjak. Eredményesen működik a kulturális minisztérium ösztöndíjrendszere. Egy évben mintegy 130 ösztöndíjasa van a kulturális tárcának. Ebből a 130-ból – a kollégáim segítségével kaptam meg a számot – 67 ösztöndíjas dolgozik jelen pillanatban a képző- és iparművészet, illetve a művészetkritika területén. Tehát gyakorlatilag a fele az ösztöndíjasoknak erről a területről kerül ki. Ez a művészet ösztöndíj jelen pillanatban havi 70 ezer forinttal jár – sokkal jobb lenne, ha többel járna, és még ráadásul ez bruttó összeg, tehát járulék-köteles is. Én úgy gondolom, hogy ezt az ösztöndíjrendszert mindenképpen meg kell őrizni, akár az ösztöndíjak számát is növelni lehet. Feltétlenül növelni kellene az ösztöndíjak összegét, és szeretném itt bejelenteni, hogy szeretnénk ezt az ösztöndíjrendszert jogszabályba foglalni. Ez egyrészt nagyobb biztonságot is jelent a jövőjével kapcsolatban, hiszen egy jogszabálynak azért megvan a maga súlya. Másrészt, ha önös érdekből jogszabályba sikerül foglalni, akkor a jelen környezetben járulékmentessé

108

Dr. Nagy István

Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány

Köszönöm Önöknek azt a megtiszteltetést, hogy ezen a patinás és felemelő helyszínen felkértek előadás megtartására. Emberek vagyunk, engedjék meg hát, hogy egy önző – vagy legalábbis annak nevezhető – szempontot emeljek ki köszönetem okai közül. Nevezetesen azt, hogy amíg készültem erre az alkalomra, igen részletesen újra és újra át kellett gondolnom a magam, a kuratórium, s egyáltalán a közalapítvány eddigi munkáját. Immár három éve vagyok a MAK kuratóriumának elnöke, a négy éves megbízatásból még egy év van hátra, mindez egyfajta számvetésre is késztetett. Kérem, ettől azért ne ijedjenek meg, nem készülök statisztikákkal teletűzdelt beszámolóra, vagy bármilyen más kihangosított belső monológra. Kurátortársaimmal többször tapasztaltuk, hogy még a művészek is gyakran hiányos információkkal rendelkeznek a közalapítványról. Nem egészen pontosan ismert előttük a konkrét tevékenységi körünk, a szervezet felépítése, az általunk végzett munkáról már nem is beszélve. Előfordul, hogy összekevernek bennünket más szervezetekkel. A mai napig kapunk leveleket jogelődünknek a Művészeti Alapnak, vagy például a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének címezve. Egészen biztos vagyok abban, hogy ezen a téren még van tennivalónk. Mindezek után engedjenek meg hát néhány szót magunkról. A 8 tagú kuratóriumban helyet foglal jogász, művészeti intézményvezető, közigazgatási szakember, ingatlanszakértő, nyomdász, közgazdász, a NKÖM képviselője, a MAOE delegáltjai. Mint szinte minden testület által irányított szervezet, mi is küzdünk azzal az érzéssel, hogy bár 3 hetente ülésezünk, s egy alkalommal átlagosan 20 napirendi pontot is végigtárgyalunk, mégsem tudunk a végére jutni az aktuális, vagy sürgős feladatainknak. Ha már a NKÖM szóba került – hiszen a rendelkezésünkre álló források a minisztérium költségvetésében szerepelnek – meg kell említsem, hogy pénzügyi helyzetünk erősen determinált. Nem a források szűkösségét szeretném tehát hangsúlyozni – bár természetesen úgy gondolom, úgy gondoljuk, hogy sikeresen tudnánk magasabb összegekkel is sáfárkodni – hanem az abban rejlő megkötöttségeket. Forrásaink közel 70%-a egy konkrét feladatra, címzetten érkezik, s emellett még számos más hasonló tétel szerepel a költségvetésünkben. Amikor azt hallják, hogy ez évben az állami támogatás és a saját forrásokat figyelembe véve 1,7 milliárd forintból gazdálkodhatunk, az csupán első látásra tűnhet a lehetőségek netovábbjának. Különösen nem akkor, ha tudjuk, hogy egy 7 milliárd forint értékű, számbelileg is jelentős ingatlan vagyont kell kezelnünk, amelyeknek jelentős része folyamatos állagmegóvásra, felújításra szorul. De erről később kicsit szeretnék részletesebben beszélni. Minden esetre a magam részéről sikerként könyvelem el, hogy a determinációkon túli feladatainkat, amiben felújítás, más beruházás, tárgyi eszközök beszerzése, 109



sereg olyan szerepe, amit – hogy mondjam –valamilyen módon materializálni kellene, és igenis a társadalmi szervezetek hatékonyságát, munkáját figyelembe véve kellene ezeket a támogatásokat elosztani. Most nekem az a bajom, hogy igazán senki nem elégedett amikor a támogatások megjönnek. A támogatások megérkezéséről pedig az államtitkár asszony már szólt, erre nem térnék ki. Mondok két olyan formát – ezért nagyon nem fognak engem szeretni – amit már nem igazán tartok korszerűnek, nem látom igazán a jövőjüket. Az egyik az a bizonyos állami vásárlások gyakorlata. Ugye ennek az összege csak csökken, csak csökken – ma már csak 30 millió forint a központi költségvetésben. Ennek sem látom a rendszerét, úgy gondolom más módon kellene megoldani, hogy a múzeumok gyűjteményezni tudjanak, tehát a közgyűjteményeknél ne maradjanak ki korszakok. Vagy úgy gondolom, hogy a programfinanszírozások – amelyek most a tárca közvetlen keretéből mennek – sem igazán tudják tartani magukat. Konkrétan, a fiatal képzőművészek egyesülete és a fiatal iparművészek egyesülete jelen pillanatban is egy-egy programfinanszírozásban részesül, de egy kulturális költségvetésben bizonyos tételek mindig bizonytalanok. Valószínű, hogy ezeknek a programfinanszírozásoknak más helyet kellene találni, egy biztosabb helyet, talán a kulturális alapnál vagy éppen az alkotóművészeti közalapítványnál, vagy valamelyik nagy szövetségnél. Három dolog ami jó lenne, vagy ami úgy gondolom, hogy hiányzik a jelenlegi finanszírozásból. Az egyik – nekem ez nagy álmom – hogy sikerül egyszer teremteni egy olyan alapot, amelyikből támogatni tudnánk a műteremépítést. Nem műteremlakásról, hanem műteremről van szó. Nem hiszem, hogy fel tudja vállalni a tárca, hogy műtermeket épít vagy építtet. De hogy hozzájáruljon jelentősen, hogyha önkormányzat, társadalmi szervezet, gazdasági szervezet – bárki - műtermet építtet, erre nagyon-nagyon szeretném, ha lenne a tárcánál egy megfelelő nagyságú alap. A másik, hogy talán a galériák kialakításához is kellene egy ilyen alap, ami szintén hozzájárulás formájában működne. Bizony, kiállítóhelyek tekintetében még legjelentősebb városaink is nagyon rosszul állnak, vagy ahol ilyen tér van, ott általában nagyon értékes közgyűjtemény kapott helyet, és a kortárs képzőművészet gyakran csak egy megtűrt unokaöccs. Még egy dologról szólnék, ami talán nem a kulturális költségvetés kérdése, de azt hiszem, hogy döntő, vagy egyre inkább előtérbe kerülő dolog, ez pedig a műkereskedelem. Én úgy gondolom, hogy itt az adótörvényekben kellene nekünk valamilyen módon eredményeket elérni, akár a személyi jövedelemadó, akár az ÁFA olyan szabályozásával, amely a kortárs műtárgyak vásárlóinak számát növelné jelentősen. Lehet, hogy nem derült ki ebből a mostani mondókámból, de összefoglalva azt tudnám mondani, hogy a központi támogatás, vagy állami támogatás legalapvetőbb – és az én eddigi tapasztalataim szerint – legidőállóbb formái azok, amelyek valamilyen más támogatáshoz kapcsolódnak, tehát amelyek valamilyen módon ösztönzik a társadalmi élet más szereplőit is arra, hogy a művészeti életet – és ezen belül a képzőművészetet támogassák.

110

Vagyonról van szó, kezdjük tehát a pénzügyi vonatkozásokkal. Ingatlanainkra - amelyek között kastélyok éppúgy találhatóak, mint üdülők, arborétumok, galériák, műteremlakások – 2004-ben 108 millió forintot költöttünk üzemeltetési célokra, tehát a felújítások, állagmegóvások nélkül. Ez utóbbi tekintetben nagyon sikeres évet zártunk tavaly, hiszen 60 millió forintot tudtunk ezekre a sürgős és régóta szükségszerű feladatokra fordítani, ráadásul emellett még pályázaton is sikerült jelentősebb forrásokhoz jutnunk. Ha utalok arra, hogy ezek az ingatlanok még az egykori Művészeti Alap vagyonát képezték, talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy mennyire amortizálódott, leromlott állagú épületekről van szó. Természetesen ez nem minden ingatlanra igaz. Például alkotóházainkat bárkinek szívesen ajánlom figyelmébe. Mivel az elmúlt évtizedekben rendkívül nagy mértékű vagyonvesztés történt, ezért teljesen egyöntetű a kuratórium azon elhatározása, hogy nem járul hozzá további vagyonvesztéshez, sőt egyik legfontosabb célunknak tartjuk a vagyon gyarapítását. Nehéz terep ez. A vagyon hasznosításának régóta bevett módja az ingatlan bérbeadása. Ezzel kapcsolatban több problémával és feladattal találtuk szembe magunkat. Egyrészt, nagyobb számban találtunk olyan érvényben lévő bérleti szerződéseket, amelyek hol hosszabb, hol rövidebb időn belül a vagyonelemnek a bérlő tulajdonába kerülését eredményezi. Másrészt gyakran a szerződési feltételek olyanok voltak, hogy a bérlő nem, vagy alig fizetett ténylegesen – sok esetben hosszú évekig még csak az infláció mértékét sem követő – bérleti díjat mert az állagmegóvás és/vagy felújítás mértékével azt csökkenthette. A tapasztalat azt mutatta, hogy e téren egyes esetekben komoly aránytalanságok alakultak ki. Ma már elmondhatjuk, hogy ezen folyamatokat több esetben is sikerült megállítanunk. Csak a szemléletesség kedvéért ezen folyamatok megállításával közel 3 milliárd forint értékű vagyont sikerült a közalapítvány, így az alkotóművészek számára megőrizni. Példaként a Városligetben található, rendkívül patinás Olof Palme házat említeném, aminek bérleti szerződését a kuratórium tavaly decemberi ülésén azonnali hatállyal mondta fel. De más ügyek között az Akadémia Nyomdát is meg lehet említeni. Talán megbocsátható nekem, ha ezeket a tényeket sikerként könyvelem el. A vagyongyarapításról beszéltem az imént. Egy rövid kis kitérővel kérem, jöjjenek át velem a Lakásbizottsághoz. Mint azt már említettem, az ország szinte minden pontján vannak a kezelésünkben lévő műteremlakások, összesen 384. Elvi állásfoglalást fogadtunk el arról, hogy – bár nagy igény mutatkozott rá – nem járult hozzá a kuratórium egyetlen lakás eladásához sem. Eddig a megőrzés. A gyarapítás érdekében több önkormányzatnál tárgyalásokat kezdeményeztünk annak érdekében, hogy az üresen álló lakásokat meg tudjuk vásárolni. Érdemes itt megjegyeznem, hogy a lakások az önkormányzatok tulajdonában vannak, ugyanakkor a bérlőkijelölési jog a közalapítványé, amelyet egy a MAOE által felállított bizottság bevonásával gyakorol. Nem szeretném felsorolásokkal terhelni Önöket, de a vagyongyarapítás terén még egykét konkrétumot szeretnék megosztani Önökkel. Múlt hét péntekén (május 27-én) tartottuk az ünnepélyes eredményhirdetését építészeti tervpályázatunknak, amin 48 érvényes pályázó vett részt. A pályázat témája egy a XIII. kerületben lévő ingatlanunkon megvalósítandó Műteremház volt, amely 17 műterem 111



programok, szolgáltatások egyaránt szerepelnek, több mint 50%-ban saját bevételeinkből, saját forrásból valósítjuk meg, vagy látjuk el. Több dolog is szóba került már eddig, azt hiszem ideje valamiféleképpen definiálni azt, hogy mi is tulajdonképpen a MAK. Ha a számszaki adatokat vizsgáljuk, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy egyfajta művészeti GAMESZ, vagyonkezelő. De ugyanezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy az alkotóművészeti élet egyfajta szociális szolgáltató intézménye, vagy egyszerűen csak nyugdíjfolyósító. S valóban, a kuratórium döntéseinek, mintegy 60%-a ezekre az ügyekre vonatkozik. Továbbra is a számszakiság talaján maradva, mondhatnánk azt is, hogy egy 384 műteremlakás felett diszponáló mammut lakásbizottság vagyunk. Nem szeretném azonban elbagatellizálni ezt a kérdést. Régóta terjed köztünk egy öndefiníció, amelyről nyugodtan állíthatom, hogy alapelvünkké vált. Ez pedig az, hogy a „közalapítvány az alkotóművészekért van”. Egyszerű, néhányaknak talán megmosolyogtató mondat ez. Mi azonban nagyon komolyan vesszük, s nagyon tágan értelmezzük. Minden egyes döntésünk mögött – szándékaink szerint – ott található. Egyszóval, mi önmagunkat, egy a determinációinkon túlmutató, művészeti szolgáltató alapítványként fogjuk fel, s szeretnénk, ha mások is, Önök, vagy az itt jelen nem lévő alkotóművészek és művészeti szervezetek is így tekintenének ránk. Azért, hogy mindez ne csupán egy óhaj, hanem gyakorlati valóság legyen több lépést is tettünk, s jelenleg is folyamatban vannak projektjeink, amelyekkel ugyanezt a célt szeretnénk elérni. De erről inkább később. Talán teljesebb képet tudok adni a MAK-ról, ha először a determinációkról beszélek. Kezdjük mindjárt a legnagyobbal. A számok, azt hiszem önmagukért beszélnek. A tavalyi évben majdnem 1,1 milliárd forintot fordított a közalapítvány nyugdíjak kifizetésére, átlagosan havonta 1860 fő részére. Emellett 84 fő részére történt új nyugdíj megállapítása. 2004-ben az a helyzet alakult ki, a nyugdíjszabályzat módosításának – egyébként nagyon sajnálatos - elmaradása miatt forrásaink lehetővé tették, rokkantak, özvegyek, és alacsony összegű nyugdíjat kapók segélyezését. Ennek keretében 220 fő részére 15 680 000 forint támogatást tudtunk nyújtani. Már a segélyezés tényéből is kikövetkeztethető, hogy a jelenlegi szabályzatban meghatározott nyugdíjellátási rendszer hiányosságokkal küzd. E probléma orvoslása érdekében több tervezetet is készítettünk. Tartalmában azt a célt fogalmaztuk meg, hogy elismert művész Magyarországon ellátatlanul ne maradjon. Ezért tervezetünk a korábbihoz képest jelentősen kiterjesztő hatályú lett. Természetesen a Kormány dönt a Szabályzat módosítása tárgyában, s jelenleg már létezik az ezt tartalmazó kormány-előterjesztés. Akik ismerik a kormánydöntések előkészítési módját, azok nem lepődnek meg különösebben, ha azt mondom, hogy a minisztériumok, s más művészeti szervezetek véleményezését követően az előterjesztés tartalma már nem az eredeti mértékben kiterjesztő hatályú. Azért valahogy - amúgy öregesen - bízunk abban, hogy előbb utóbb megszületik a döntés, hiszen még így is javulást eredményez majd várakozásaink szerint. Csak, hogy a korábbi gondolatmenetemet folytassam, a nyugdíjfolyósítóból, most menjünk át a GAMESZ-hez, ahol a helyzet jobb megismerése érdekében érdemes egy kicsit hosszasabban elidőzni.

Nem be, csak egyelőre félbe hagyva az ingatlangazdálkodás nem túlságosan művészi ihletettségű világát – egy merész ugrással – most a vagyongazdálkodás egy másik eleméről szeretnék – tényleg csak néhány szót – szólni. Nevezetesen a műtárgykészlettel kapcsolatos munkánkról. Az egykori Művészeti Alap jelentős műtárgykészlet állományt (szobrok, festmények, grafikák stb.) halmozott fel. Ezeknek fizikai értelemben vett állaga igen változó képet mutat. Talán emiatt is, sokáig inkább passzív vagyontárgyként volt kezelve. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása érdekében megkezdtük, s azóta javarészt be is fejeztük a műkincsállomány értékbecslését, s megkezdtük annak értékesítését is. Ezáltal egyrészt növelni tudjuk saját bevételeinket, másrészt a műtárgyak ismét megjelenhetnek a nagyközönség előtt, tehát eredeti funkciójuk helyreállhat. Ha már a műtárgy-kereskedelem szóba került – s ígérem, erre a későbbiekben még egy másfajta megközelítésben visszatérek – nem mehetek el szó nélkül a közalapítvány vállalkozói tevékenységének rövid bemutatása mellett. A Képcsarnok Kft. neve minden bizon�nyal valamennyiük előtt ismert. Tudjuk – s miért ne mondanánk ki őszintén – a cég hírneve már hosszú ideje nem abban a fényben ragyog, amit optimálisnak nevezhetnénk. Ennek biztosan megvannak a maga okai. Nekünk, mint tulajdonosnak, azonban nem csupán dolgunk, de célunk is a magyar kortárs alkotóművészek e műkereskedelmi galériahálózatát fenntartani, s fejleszteni, hiszen nap, mint nap tapasztalható, hogy az elmúlt évtizedekben nyíló magángalériák sem oldották meg a kortárs művészek gondjait. A cél érdekében a kuratórium egyik tagját bízta meg e folyamat – modern szóval élve – szupervizionálásával. Új művészeti tanácsadók, új kereskedelmi igazgató, s talán még mindig újnak nevezhető igazgató irányítja a Kft.-t. Lassanként talán már érezhető az Önök számára is a pozitív értelemben vett változás. Még május elején egy új, gyönyörű galéria nyílt Győrött, pályázati felhívások jelentek meg, s nem utolsó sorban az évek óta veszteséges cég tavaly már nyereséggel zárt. Ha nem sértem meg vele a reklámtörvényt, valamint a Suzukit, azt is mondhatnám mondandóm összefoglalásaként, hogy „Ideje másként gondolni a Képcsarnokra!”. Más vállalkozásaink, üzletrészeink vonatkozásában szerencsére prognosztizálható nyereséggel tudunk számolni. Akár az ART EXPORT-ra, akár az Akadémia Nyomdára gondolok. 112

Azt hiszem, végre elérkezett a pillanat, hogy a determinációkról áttérjek lassan mondandóm hálásabb részére, nevezetesen arra, amellyel a közalapítvány művészeti szolgáltató jellegét szeretném kihangsúlyozni, illetve az ezen a területen elindult, induló, vagy tervezett folyamatokat bemutatni. Talán legismertebb szolgáltatásaink közül az alkotóházi rendszer. A Szigligeti, a Zsennyei, de talán a Galyatetői és a Mártélyi Alkotóház is jól ismert Önök előtt. Az alkotóházak jelenleg rendkívül alacsony kihasználtsággal működnek. Van arra példa, hogy a kihasználtság nem éri el a 10%-ot. De átlagosan is jóval 50% alatt maradnak. Szigligeten például az év közel négy hónapjában nincs olyan művész, aki igénybe venné az alkotóházat, üresen áll. Természetesen a munkabéreket, az energiaköltségeket és egyéb fenntartási költségeket ilyenkor is biztosítani kell. 2004-ben az alkotóházakra a felújítások, karbantartások nélkül, tehát csak üzemeltetésre közel 80 millió forintot költöttünk. A közalapítványnak feladata az alkotóművészek alkotási és pihenési, üdülési feltételeinek biztosítása. Talán nem okozok azzal senkinek meglepetést, ha azt mondom, hogy ebben a helyzetben úgy éreztük, hogy változtatásra van szükség. Csak azért, hogy a jövőben is biztosítva legyenek az alkotóházi szolgáltatások. Aki már járt valamelyik alkotóházunkban tapasztalhatta, hogy mind a belső, mind pedig a külső berendezések nagyon rászorulnak a korszerűsítésre. Ugyanez igaz az épületek állagára, műszaki berendezéseire is. Ugyanakkor ezeket a feladatokat általában csak saját forrásból lehet ellátni, ami a kihasználtsági adatokból is kikövetkeztethetően nem áll rendelkezésre. Mindez – természetesen – korántsem jelenti azt, hogy valamiféle hotelként szeretnénk azokat üzemeltetni. Igénybevételi Szabályzat tervezetet állított össze a kuratórium tagjaiból álló, külön erre a célra létrehozott bizottság. A célkitűzés az volt, hogy az alkotóművészek zavarása nélkül, kedvezményeiket megtartva, sőt tovább növelve, arra alkalmas közönség, például más művészeti ágak képviselői, vagy más művészeti szervezetek tagjai részére is megnyissuk az alkotóházakat. A növekvő kihasználtságból származó többletbevételek biztosíthatják, hogy apránként, de folyamatosan fel lehessen újítani, korszerűsíteni az alkotóházakat. Kecskeméti Alkotóházunkban – ahol valóban európai szintű a felszereltség - művészcsere program működik, ez a példa is mutatja, hogy a jelenlegi helyzeten lehet és érdemes is változtatni. Joggal érezhetik úgy, hogy az alkotóművészek mindennapi gondjait csupán a távolból befolyásolja tevékenységi körünk, s az ahhoz kapcsolódó munka. Ezt mi magunk is érezzük, s a lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk ezen változtatni. Mivel pedig a kuratórium tagjait nem választják, hanem kinevezik, talán nem érhet az a vád, hogy választási ígéreteket fogok felsorolni. Önálló alapítvány, önálló jogi személy vagyunk, mégsem rendelkezünk saját arculattal. Mindenek előtt ezen szerettünk volna változtatni akkor, amikor új logó bevezetéséről döntöttünk. Ez természetesen magával hozta azt, hogy a honlapunk is megújításra szorul, s ha már így van, akkor azt szerettük volna egy sokkal dinamikusabb, sokkal szolgáltatóbb jellegűvé tenni. Itt kell megemlítenem, hogy mivel sok problémát okozott honlapunk nevének megértése, ezért a nagyon közeli jövőben annak neve megváltozik. Az alkotom.hu oldal helyett heteken belül a maktár.hu oldalon kereshetnek bennünket. Sajnos az ennél 113



kialakítására lesz alkalmas. A NKÖM nagy segítségünkre volt a pályázat anyagi feltételeinek megteremtésében. A másik nagyszabású tervünk a Szentendrei Művésztelep felújítása és kibővítése. A Szentendrei Régi Művésztelep ötletével megnyerte Gulyás József képviselő urat, aki a költségvetési törvényhez beadott módosítása révén anyagi fedezetet teremtett a megvalósításhoz. Ha már az építészeti terveknél tartunk, meg kell említenem, hogy több ingatlanunk esetében felújítási, rekonstrukciós terveket készíttettünk, annak érdekében, hogy a későbbi esetlegesen egy közalapítvány számára is megnyíló, vagy már létező uniós, vagy hazai pályázaton a siker reményével indulhassunk.

114

a művésznek anyagi áldozatot hozni. Vásárlónként 1000, azaz ezer magyar forintot, függetlenül az eladási ártól. Egy művész a két szolgáltatás alapján dönthet arról, hogy mely képeket szánja eladásra, s melyeket csupán bemutatásra. A művészeti közép és nagy díjasok alkotásaiból szintén egy külön galériát szeretnénk létrehozni Műtár néven azért, hogy az érdeklődő fiatalok, diákok, művészetszeretők számára is pluszszolgáltatást nyújtsunk. Az eladás segítése céljából már elkezdtük a puhatolózást egy projekt megvalósításáról, amelyben a nagyobb cégeknél, irodaházaknál, tehát a komoly vásárlóerővel rendelkező helyeken nyitnánk eladásra szánt képekből kiállítást. Itt még sok munka vár ránk, de reményeink szerint az ősszel már el tudunk indulni. S most egy kicsit más jellegű elképzeléseinkről is szeretnék beszélni. Biztos vagyok abban, hogy nem csupán mi figyeltünk fel arra a valóban elszomorító tényre, hogy városi rangú települések egyetlen galériával, vagy műteremlakással sem rendelkeznek. Már korábban is kezdeményeztük, de most ismét kezdeményezni fogjuk, hogy a várossá nyilvánítás feltételei között ezek a kitételek szerepeljenek. Szintén a műtárgyak eladásával függ össze az a kezdeményezésünk, hogy a hivatalos helyen vásárolt műtárgy után adókedvezményt vehessen igénybe a vásárló, hasonlóan ahhoz, ahogy ez például a Sulinet program vagy az üdülési csekk esetében is működik. A minisztériummal kialakult jónak minősíthető kapcsolat, talán segíthet ezen célok megvalósításában. S talán az is, hogy egyre több művészeti szervezettel, csoporttal vettük, és folyamatosan vesszük fel a kapcsolatot, s ezáltal nagyobb támogatottságot, egységesebb érdekérvényesítést lehet megvalósítani. Nyitottak vagyunk valamennyi művészeti szervezet felé, s hogy megbizonyosodjanak arról, hogy ezek nem pusztán szavak, kérem, keressenek bennünket. Egy pillanatig sem gondoljuk, hogy másnak nincsenek igen hasznos elképzelései, ötletei. Partnerek szeretnénk lenni minden az alkotóművészeket érintő kezdeményezéshez. Ahogy már mondtam, alapelvünk, hogy a közalapítvány a művészekért van.



frappánsabb MAK nevet már az áruküldők használják, s így próbáltuk elkerülni velük az összeütközést. Talán a maktár név sem ismeretlen már Önök előtt, hiszen ez évtől a közalapítvány e néven havilapot jelentet meg. A lap létrehozásával több célunk is volt. Nem titkolom, hogy az egyik cél az volt, hogy a MAK munkájáról bővebb információkhoz jussanak a művészek. A másik cél pedig az, hogy megpróbálja kitölteni az összművészeti folyóiratok hiányából adódó űrt. Emellett alkalmas legyen információk, hírek, a művészek életét érintő programok meghirdetésére, bemutatására, alkotók, alkotások megismertetésére. Még kezdeti stádiumban van a lap, de már sok-sok örömteli visszajelzést is kaptunk. Több irodalmi, képzőművészeti újság kereste meg a szerkesztőséget, együttműködést ajánlva. A 10 ezer példányos megjelenés talán tükrözi, hogy szándékaink komolyak. Jelenleg már közel 6 ezer művész közvetlenül a lakáscímére kapja a lapot, emellett közel 140 művészeti szervezet címére is eljuttatjuk. A nagyközönséget sem szerettük volna kihagyni, ezért az Uránia moziban, a Művészetek Palotájában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Műcsarnokban, egy belvárosi irodalmi kávézó-galériában, valamint a művészeti felsőoktatási intézményekben is találhatóak példányok. E fórumon is kérem Önöket, hogy küldjenek írásokat, véleményeket, alkotásokat, recenziókat a laphoz, s ígérhetem, hogy, ami a terjedelembe belefér, azt megjelentetjük nagy-nagy örömmel. S itt rögtön vissza is térnék a honlapra. Amit pedig a lapban nem tudunk közölni, azt közzétesszük az Interneten. Így talán nagyobb hírverést tudunk kelteni egy-egy kiállítás, könyvbemutató, vagy szervezet, művész körül. Reményeim szerint nem bántok vele senkit, de az a tapasztalatunk, hogy a művésztársadalom egy jelentős része idegenkedik a számítógéptől, vagy alig rendelkezik internetes ismeretekkel. Ezért a honlap egyik szolgáltatásaként ingyenes e-mail kialakítási lehetőséget szeretnénk biztosítani. Talán a művészek egymás közti kommunikációját is segíthetjük ezzel. E program beindítása nyár közepére – végére várható, ahogy a majd most felsorolt szolgáltatások esetében is. A fiatalabb, pályájukat kezdő művészek egyik fontos problémája a mai nap is, hogy kevés bemutatkozási, kiállítási lehetőséghez jutnak, de természetesen ez nem csupán őket érintheti. Már most is működik internetes galériánk, amely egy nagyobb szépészeti átalakítást követően Virtuális Galéria néven folytatja majd működését. Itt sok szempont szerint csoportosítva, de főként alkotónként kívánjuk bemutatni az alkotásokat, művészenként minimálisan tíz, maximálisan 50 alkotást. Időszakonként a galériában elhelyezett képeket cserélheti a művész. Akinek arra szüksége van, a digitalizálásban is segítenek kollégáim. Várjuk valamennyi alkotóművész munkáit. A szolgáltatás teljes mértékben ingyenes. A bemutatkozás, az önmegismertetés, a munkák bemutatása mellett szintén – gyakran égető – probléma az alkotások piaci értékesítése, eladása. Ennek segítése céljából egy internetes képpiacot szeretnénk beindítani. Ugyanúgy működne, mint a virtuális galéria, azzal az eltéréssel, hogy itt az alkotóról több adatot is közlünk. Szívesen mondanám, hogy ez a szolgáltatás is ingyenes, de ez csak részben volna igaz. Olyan konstrukciót szeretnénk megvalósítani, amelyben az általunk kiközvetített vásárló után kell – utólagosan – csupán

115

Dr. Harsányi László

Nemzeti Kulturális Alapprogram

Az NKA-t a legmagasabb jogszabályi szinten – azaz törvény megalkotásával – hozta létre a Magyar Parlament 1993-ban, akkor még Nemzeti Kulturális Alap elnevezéssel, elkülönített állami pénzalapként. 1999-től az intézmény neve Nemzeti Kulturális Alapprogram, miután jogi státuszában változás állt be: azóta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma fejezeti kezelésű előirányzataként működik. Az NKA célja: a nemzeti és egyetemes értékek létrehozásának, megőrzésének, valamint hazai és határon túli terjesztésének támogatása. Mecénásként, a pályázók örömére előfinanszírozó intézményként működik, hétköznapi módon pályáztató intézetnek is nevezhetnénk. Feladatainak ellátásához az ún. kulturális járulék adónemmel rendelkezik, amelyet állami támogatásként kap meg. A helyes mederben történő pályáztatás érdekében az Alapprogram munkarendje is speciálisnak mondható. A célok megvalósítását szolgáló elvi, irányító és koordináló döntések az Alapprogram Bizottságának feladatát képezik. A pályáztatás 16 szakmai kollégium feladata. Ezek a kollégiumok fogalmazzák meg – a Bizottság iránymutatásait figyelembe véve – a pályázati kiírásokat, bírálják el a beérkezett pályázatokat és végül, a megvalósítás után szakmailag minősítik is azokat.

Közleményeink/ felhívásaink más internetes honlapon is megtalálhatók (pl.: kultura.hu; artitura.hu; terasz.hu), a rendszeres megjelenést azonban csak saját honlapunkon és a felsorolt orgánumokban tudjuk garantáltan biztosítani. A környező országok magyar lakossága ezen felül az AGORA Kárpát-medencei Információs Központ hálózatán keresztül is tájékozódhat a pályázatokról (Kolozsvár, Csíkszereda, Marosvásárhely, Pozsony, Beregszász, Komárom, Szabadka, Eszék) Az NKA állandó szakmai kollégiumai Mozgókép Szakmai Kollégium Szépirodalmi Szakmai Kollégium Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Szakmai Kollégium Színházi Szakmai Kollégium Zenei Szakmai Kollégium Táncművészeti Szakmai Kollégium Képzőművészeti Szakmai Kollégium Iparművészeti Szakmai Kollégium Fotóművészeti Szakmai Kollégium Népművészeti Szakmai Kollégium Közművelődési Szakmai Kollégium Könyvtári Szakmai Kollégium Levéltári Szakmai Kollégium Múzeumi Szakmai Kollégium Építőművészeti Szakmai Kollégium Műemléki és Régészeti Szakmai Kollégium Sorban a legutolsó, 16. szakmai kollégium új – 2004-ben kezdte meg a munkáját.

Az NKA hatályos végrehajtási rendelete /20§ (3)/ szerint „A pályázati kiírás tényéről, ezen belül a pályázatot kiíró kollégium megnevezéséről, a pályázat benyújtási határidejéről, valamint a pályázati felhívás teljes szövegének elérhetőségéről legkésőbb a pályázat benyújtási határidejét megelőző 45. napon legalább egy országos napilapban tájékoztató közleményt kell megjelentetni. A pályázati felhívás teljes szövegét a Nemzeti Kulturális Alapprogram honlapján legkésőbb a pályázat benyújtási határidejét megelőző 30. napon közzé kell tenni, valamint a Kulturális Közlöny mellékleteként és az önállóan is megjelenő, a Nemzeti Kulturális Alapprogram Hírlevele című kiadványban meg kell jelentetni.” Az NKA Hírlevél az Oktatási Közlöny mellékleteként is megjelenik. Önállóan is megrendelhető, illetve megvásárolható a kiadónál: Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 1085 Budapest, Somogyi Béla u. 6. Tel.: 317-9999, fax: 318-6668 A tájékoztató közleményeket a 2005. évben a Népszabadságban teszi közzé az Igazgatóság, emellett a MEH lapjában, a Hivatalos Értesítőben is lehetőség van az előrejelzések leadására. Ez igen hasznos megoldás, miután a HÉ rendszeresen, minden szerdán utcán van. 116

A kurátorokat szakmai és társadalmi szervezetek delegálják (50%), illetve a további 50%ot a kulturális miniszter saját hatáskörében nevezi ki 4 éves időtartamra. A kollégium tagjai közül – a Bizottság javaslatára – a miniszter nevezi ki 2 éves megbizatással a kollégium vezetőjét is. Az Alapprogramot a törvény által létrehozott Igazgatóság kezeli, amely gondoskodik a pályáztatás, a szerződéskötés, a pénzutalás, az elszámoltatás intézéséről. Nemcsak hazai pályázókat fogad intézményünk, hanem a külhoni magyaroknak is lehetőséget kíván nyújtani, esetükben azonban szükség van magyarországi pénzügyi lebonyolítóra. Az intézmény 2003-ban ünnepelte 10 éves jubileumát, amelyenek pályázati programjait a „Széles sávra váltunk” mottó jegyében hirdetette meg. A Bizottság minden évben prioritásokat határoz meg, amelyeket a kollégiumok figyelmébe ajánl. Ezeket a Bizottság határozataival együtt szintén közöljük mind a honlapon, mind a hírlevelünkben. Részletes tájékoztatást az ügyfélszolgálattól kaphatnak az érdeklődők: Tel.: 351-5461, fax: 342-8703. Az NKA-ról szóló friss információk leghamarabb az internetes honlapon találhatók meg: www. nka. hu 117



A pályázati felhívásokkal kapcsolatos lényeges tudnivalók


Német, osztrák és svájci példák Németország, Ausztria, Svájc kultúra- és ezen belül múzeumfinanszírozási modelljei nem csupán a német nyelvterület országainak jóléte, és a kultúrára fordított összegek nagysága miatt nehezen hasonlíthatók össze a magyar rendszerrel. A pénzügyi és jogi feltételrendszer, a támogatások szövetségi, tartományi, helyi önkormányzati szisztémája annyira sokrétű, szerteágazó, és oly mértékben különbözik a Magyarországon az utóbbi tizenöt év során folyamatosan átalakuló, de sok szállal még az azt megelőző negyven évhez kötődő állami múzeumtámogatási struktúrától, hogy a példák egyszerű másolása fel sem merülhet. Mégis úgy gondolom, hogy a felvetődő problémák hasonlósága az utóbbi néhány évet tekintve egyre szembetűnőbb. A kilencvenes évek közepe óta például a német gazdaság megtorpanása sok tekintetben olyan hiányjelenségeket okozott a kultúrafinanszírozás területén, mint amilyenek hazánkban is jól ismertek. Az alábbiakban elsősorban az utóbbi években a múzeumok állami támogatásával kapcsolatosan felvetődött kérdésekre a német, osztrák és svájci tapasztalatok nyomán adott válaszokat vázolom, a teljesség igénye nélkül, de mindenképpen némi áthallással. A példák hazánkban is ismertek a szakemberek előtt, de talán nem haszontalan néhányat azok közül csokorba gyűjteni, amelyek vagy már most is aktuálisak vagy néhány éven belül azzá válhatnak az állami hivatalok, illetve a múzeumi-művészeti szakma számára. Előadásomban az állami szerepvállalás öt példáját villantom fel: az állami múzeumok és a magángyűjtemények együttműködését, a múzeumok alapítványokká történő átalakításának hamburgi modelljét, a már megszűnt osztrák szövetségi kurátori rendszert, a közvetett támogatások svájci példáját valamint a szponzorok, ezen belül a lottó bevételeinek felhasználását. 1. Magángyűjtemények 1990 óta a kultúrpolitika célkitűzése a fennálló infrastruktúra megtartása volt, amelynek hatására az utóbbi években a fűnyíró-rendszer kényszerűsége érvényesült, azaz minden intézmény keretét hasonló mértékben nyirbálták meg. Mivel az üzemeltetés költségei stagnálnak vagy nőnek, általánosságban elmondható, hogy egyre kevesebb pénz jut a programok kialakítására. A megszorító intézkedések miatt a múzeumok és kiállítóhelyek kulturális-oktatási céljai és feladatai lassan háttérbe szorultak, az intézmények pedig kénytelenek kommercializálódni. A szigorú kincstári rendszer következtében a legtöbb helyi intézmény számára semmilyen előnyt nem jelent a takarékos gazdálkodás, és nem érde118

119


Mélyi József

Múzeumfinanszírozás – állami szerepvállalás

keltek a bevételek növelésében sem. A kultúra létrehozói leginkább a hiány menedzselésével foglalkoznak. A fentiekben nem a magyar kulturális kormányzat politikáját bíráló szöveget idéztem, a kijelentéseket egy Baden-Württemberg kultúra-támogatásának merev rendszerét kritizáló vitairatból ollóztam. Baden-Württemberg Németország egyik leggazdagabb tartománya, amit jelez a múzeumok növekvő száma is. Míg 1980-ban még csak 390 múzeum létezett, addig 2003-ban már körülbelül 1200. A kulturális boom hatására sok más tartományhoz hasonlóan az állam az elmúlt évtizedekben elsősorban új épületekbe invesztált, miközben a romló vagy stagnáló gazdasági körülmények miatt ma már ezekben az épületekben egyre szűkösebbek a rendelkezésre álló pénzügyi eszközök. A válság orvoslására a baden-württembergiek szeme előtt északi példák lebeghetnek: a legészakibb tartomány, Schleswig-Holstein modellje, ahol 2000 és 2003 között átvilágították és új alapokra helyezték az állami kultúratámogatást, illetve Hamburg, ahol a múzeumok a kilencvenes évek végén már ki is bontakoztak az állam közvetlen felügyelete alól. Mindkét északi tartományban felülvizsgálták a célokat és feladatokat, megvizsgálták az eredményességet, majd ezek után a rugalmas állami támogatási struktúra kiépítése érdekében átlátható kritériumrendszert állítottak fel a múzeumok számára. Nagyon fontos kiemelni, hogy a kiértékelés nem azért volt elengedhetetlen, hogy a megszorító intézkedéseket jobban be lehessen csomagolni: Németország több tartományában is belátták, hogy az átvilágítás és átalakítás nyomán van, ahol éppen beruházással lehet megnyitni a fejlődés új perspektíváját, és ez a legtöbb helyen a kincstári gondolkodással szemben a több önállóság irányába mutat. Az önállóság egyik útja a magángyűjtőkkel történő szorosabb együttműködés felvállalása, amely a kétségtelen előnyök mellett számos problémát is felvet. Szimptomatikus volt, amikor 2004. októberében egyszerre nyílt meg két intézmény, a Berlinische Galerie Berlinben és a Frieder Burda gyűjtemény Baden-Badenben. A tartomány kezelésében lévő Berlinische Galerie számára egy egykori raktárépületet alakítottak át, míg a magángyűjtő egy amerikai sztárépítésszel terveztette meg új épületét. Szembetűnő a különbség: az egyik oldalon a gazdag gyűjtő, a másikon a szegény közgyűjtemény között. A példa nem egyedi, és jól jellemzi az elmúlt tizenöt év változásait, melyek során a múzeumok finanszírozásában egyre csökkent az állami, tartományi és helyi önkormányzati támogatás részaránya. A szakma Németországban ebben elsősorban azt tartja veszélyesnek, ha a magángyűjtők növekvő befolyásuk révén kisajátítják a múzeumok programját (lásd a Hamburger Bahnhof és a Marx-gyűjtemény esetét), ellenpéldaként pedig Franciaországot hozzák fel, amely múzeumaiba integrálja a nagy magángyűjteményeket, így adott esetben magasabb költséggel, de saját kezében tartja az irányítást. A public private partnershipet ettől függetlenül Németországban is megfelelő megoldásnak tartják, de csak abban az esetben, ha a tartalomról megfelelő szakmai háttér birtokában az állam dönthet. Németországban gyakori azonban a kritika, hogy a magángyűjteményekkel összefüggő állami építési támogatás a gazdaságot segíti, nem pedig a kulturális tartalmak létrehozását.


2. Hamburg A magángyűjtemények bevonása mellett a múzeumok társasági formájának átalakításában is többen látják az új követelményekhez történő alkalmazkodás lehetőségét. Sokan zseniális húzásnak tartják a hamburgi múzeumok alapítványokká történő átalakítását 1999-ben. Az akkori kulturális szenátor, Christina Weiss, aki ma a szövetségi állam kultúrájáért felelős, azzal indokolta a döntést, hogy „ez a jogi forma nagyobb önállóságot enged, de emellett megkönnyíti a munkaviszonyok továbbvitelét. Így lehet leginkább tapinthatóvá tenni az állam felelősségét a múzeumok és kulturális feladataik iránt.” Hollandiában hétéves előkészítés nyomán egy év leforgása alatt mind a húsz állami múzeum önállósult. A kiindulópont itt is a számvevőszék vizsgálata volt, amely kimutatta, hogy az intézmények elvéreztek a hatalmas bürokrácián, rugalmatlanul, felelőtlenül, drágán és rossz vezetéssel működtek. Hamburgban a város pénzügyi nehézségei miatt 1995-ben kezdtek el foglalkozni a holland modell átvételének gondolatával, és 1999-re valósították meg azt. Hét állami múzeum önállósulása zajlott le 6 évvel ezelőtt, amikor a várostartomány külön múzeumalapítási törvényt hozott az újonnan létrejövő szervezetek működésének megkönnyítésére. Melyek voltak az átalakulástól remélt előnyök? A versenyképesség növelése, rugalmasság, a pénzeszközök szabad felhasználása, hitelfelvétel lehetősége nagyobb kiállítások vagy nagyobb vásárlások esetén, a bevételek feletti szabad rendelkezés, az állami adminisztráció bürokratikus útvesztőinek kikerülése, leányvállalatok alapítása többek között a jogok vagy a bérbe adható terek jobb kihasználására, kezelésére. Hosszú távú tervezhetőség, az állammal kötött szerződések révén, felelősség felvállalása, önrendelkezés. E célok elérése érdekében alaposan megvizsgálták, melyik jogi forma lenne legalkalmasabb a változtatások megvalósítására: Hamburgban a közalapítvány mellett döntöttek. Egyszerre hét alapítványt hoztak létre, amelyeknek nincsen saját alaptőkéjük, viszont Hamburg városától évi hozzájárulást kapnak. Egy évvel ezelőtt vontak mérleget az elválás tanulságairól, amelyet alapvetően sikeresnek nyilvánítottak. A múzeumok rugalmasabbá váltak, felelős gondolkodású és felelősen kalkuláló vezetőkkel. (Az önállósulással gyorsabban derülnek ki a management problémái is, a hétből 4 igazgató már idő előtt kellett hogy távozzon.) A megtermelt bevételek a múzeumoknál maradnak, a szponzorok számára pedig vonzóbbakká váltak az önálló intézmények. Az önállósult múzeumok, amelyekben a found raisinggel egy külső ügynökséget 120

bíztak meg, ma már költségeik 40-60 százalékát maguk tudják kitermelni, míg máshol Németországban a 10-25 százalék már sikernek számít. Németországban a jogi, társasági formákat tekintve létezik a reformnak egy másik iránya is, amely a múzeumok összevonását tartja célravezetőnek. Berlinben, Brémában és számos más tartományban alkalmazták ezt a gyógymódot, Hamburgban azonban úgy gondolták, hogy a túlságosan feltornyozott hierarchia és a kettős adminisztráció költségei miatt előnytelen megoldás lenne. Ausztriában, ahol Magyarországhoz hasonlóan nagyobbrészt az állam pótolja a hiányzó magánkezdeményezéseket, egyes múzeumok önállósulására szintén 1999-ben került sor. Előtte az állam kezében volt a teljes pénzügyi irányítás: a bevételek és kiadások ellenőrzése, a könyvelés és a bérezés. Az igazgatók ebben a szisztémában tudományos vezetők voltak, akik a többletbevételt visszaadták az államnak, minden pótlólagos kiadást pedig egyenként igényelhettek meg. Ismerős módon a megtakarításokat nem díjazták, az intézmény a következő évben a megtakarítás mértékével egyezően kevesebb támogatást kapott. Így a saját bevétel bővítése nem tartozott a múzeumok elsődleges céljai közé. Évről évre nőtt az adófizetők által megfinanszírozott költség, ezért úgy döntöttek, hogy az Albertinát, a Kunsthistorisches Museumot és még öt további múzeumot bizonyos önállósággal ruháznak fel. Az új forma megegyezik a kft. alapformájával, miközben a gyűjtemények az állam tulajdonában maradnak. Így a szervezeteknek nincs saját tőkéjük, ehelyett az állam évente törvényileg szabályozott alaptérítést fizet. Az összeg sem az inflációval, sem az esetlegesen gyarapodó személyi költségekkel nem növekszik, mivel az átalakítás kiindulópontja az volt, hogy az állam számára többletköltségek nem keletkezhetnek. Az alaptérítés felhasználásáról a múzeumok szabadon döntenek, azaz kiállításokat rendezhetnek belőle, de akár az igazgató fizetését is a csillagos égig emelhetik. A súlypontok kialakításában mindenki más stratégiát alkalmaz. Például az Österreichische Galerie a Belvederében a múzeumi shopra helyezi a hangsúlyt, amely itt az összbevételek 22%-át termeli ki. 3. Szövetségi kurátorok Ausztriában Éppen abban az évben, amikor a múzeumok önállósulására sor került, szűnt meg a kortárs osztrák képzőművészet fellendítésében döntő szerepet játszó szövetségi kurátori rendszer. Ezt a rendkívül merész elhatározással létrehozott, kilenc éven keresztül többékevésbé jól funkcionáló szisztémát azért említem a művészet állami támogatásának mai eszköztárában, mert azt mutatja, hogy esetenként a politika is lehet rugalmas, és a megfelelő személyek pozícióba helyezésével, esetlegesen a rizikót is bevállalva, hogyan gyakorolhat döntő és pozitív befolyást egy ország kortárs művészetére. A szövetségi kurátorok rendszerét az 1990-es kormányváltás után Dr. Rudolf Scholten kulturális miniszter vezette be. Az általa határozott időtartamra kinevezett két kurátor tulajdonképpen szabad kezet kapott az általuk megfelelőnek tartott művészeti projektek létrehozására. Ketten összesen 15 millió schillinges büdzsé felett rendelkeztek, amelyből rendezvényeket, kiállításokat, bel- és külföldi projekteket szerveztek. Elsődleges szempontjuk mindeközben a szokatlan 121


Németországban ma már számos múzeumnak egyáltalán nincs kerete a vásárlásokra, ezért nyilvánvalóan magángyűjteményekre és magángyűjtőkre szorul. Ha eközben a múzeumok ki tudják egyenlíteni a magán- és a közérdek között feszülő ellentétet, akkor olyan modell is működőképes lehet, mint a Weserburg Museum esetében Brémában, amely egyidejűleg tizenkét gyűjtővel dolgozik együtt. Problémák elsősorban akkor jelentkeznek, ha nincs egyensúly az állami szerepvállalásban. Bajorország például Buchheimben épített egy önálló múzeumot, amelybe egy privát gyűjtemény került, Münchenben pedig a Brandhorst magángyűjteménynek építenek külön épületet, miközben a város grafikai gyűjteményének nincs saját otthona.


4. Közvetett támogatás Svájcban Svájc, európai helyzetét illetően a múzeumok tekintetében is kivételes szituációban van. A svájci múzeumok száma, a baden-württembergi példához hasonlóan, évtizedek óta folyamatosan nő, így itt ebből kifolyólag kerül egyre inkább előtérbe a finanszírozás kérdése. A statisztikák szerint átlagosan minden hónapra jut egy új múzeum, a kilencvenes években például nem kevesebb, mint 178 új múzeum nyílt meg; 1975 és 1999 között a művészeti múzeumok száma megduplázódott. A múzeumokra fordított közkiadások a kilencvenes években mindössze 20%-kal nőttek, ezért egyre élesebb a verseny az egyre szűkösebbé váló forrásokért. A múzeumok 50%-a Svájcban is vegyes finanszírozási rendszerben működik, azaz az állami támogatást magántőke egészíti ki. A múzeumok több mint felénél ráadásul az állami források fedezik a kiadások nagyobb részét, ez átlagosan 45%-ot tesz ki, ezt követi a saját bevétel, majd a magántámogatás. Svájcban is egyre több magángyűjteményre épülő múzeum nyílik, amelyek hosszabb távon Németországhoz és Ausztriához hasonlóan szintén nem életképesek állami segítség nélkül. A svájci kultúrafinanszírozás kimutatásaiban – tehát a múzeumok által kapott állami támogatásban is – elkülönítik a közvetlen és a közvetett támogatásokat, ez utóbbit az adókedvezmények, a biztosítási garanciák, stb. teszik ki. Ez egyben összefügg a magántámogatásokkal, hiszen a szponzorok adókedvezményei is ebbe a kategóriába sorolhatók. Svájcban 2004 őszén módosították az alapítványi törvényt, amely több adójogi változtatással is együtt járt. A legfontosabb változás, hogy míg eddig csak a pénzbeli hozzájárulás után lehetett adóalapot csökkenteni, addig erre mostantól dologi hozzájárulás esetén is lehetőség nyílik. A múzeumoknak ajándékozott műtárgyak értéke adott nagyságrendben az Egyesült Államokhoz hasonlóan adócsökkentő tényező lehet. Ha az adakozó a szövetségi államnak, a kantonnak vagy a városnak adományoz, adománya értékének egy részét levonhatja az adóalapból. A most meghozott törvényi könnyítések egyrészt rendkívüli módon segítik a múzeumokat, ugyanakkor már maga a rendszer felállítása is rendkívül nehéz feladat, hiszen komoly problémát jelenthet, hogy milyen értéken – vásárlási, biztosítási, forgalmi – kerülhet elszámolásra a műtárgy. 5. Szponzorok A Svájcban tapasztalható múzeumalapítási láz hevessége Németországban az egyre-másra megvalósuló megakiállítások iránti lelkesültséghez mérhető. A jól bevált nevek biztos bevételt ígérnek, ezért sok múzeum a finanszírozási nehézségek miatt már csak biztosra 122

megy. Ma már ritka a kétesélyes kiállítások bevállalása, helyettük elsősorban a közönséget vonzó nagy kiállítások vándoroltatása dívik: Picasso München és Köln között, a Der Blaue Reiter pont az ellenkező útvonalon haladt. Németország-szerte elképesztő tömegek látogatják a nagy kiállításokat: Cézanne – Folkwang: 300 000 látogató felett, Hopper – Ludwig: 200 000, MoMA – Berlin: 1,2 millió látogató. Elméletileg ez a fajta vándorkiállítási boom hosszú távon nehezen tartható fenn, hiszen ha már minden várost körbejárt, egyszer elindul majd a raktárból az utolsó Picasso is. A szponzorok természetesen szintén a nagy tömegek és a nagy nevek felé mozdulnak. Ahogy Dieter Honisch, a berlini Neue Nationalgalerie nemrég elhunyt igazgatója fogalmazott: „Ez nemcsak a művészek hibája, hanem az egész kultúrgépezeté, amely minél közelebb kerülünk saját korunkhoz, annál inkább függ a szponzoroktól, a pénzadóktól, akiket pedig csak a nagy show érdekel. Ha elmegyek a Mercedeshez és azt mondom nekik, hogy Picasso-kiállítást csinálok, csak azt kérdezik, hány milliót kérsz. Ha Jovánovics kiállítást szeretnék, ehhez pedig 100 000 kellene, azt mondják, mit is akarok? Sajnos ez egy tragédia.“ Szponzorálásra évi 4 milliárd eurót költenek Németországban, ebből 2,6 milliárd megy a sportra, 10%-a, mintegy 400 000 euró a kultúrára. A legbiztosabb támogatási forrás a múzeumok és képzőművészeti intézmények számára egész Németországban a lottóból származó bevétel. Sok múzeumban látható a felirat, hogy ennek vagy annak a lottónak köszönhetően sikerült megvásárolni az alkotásokat. Németországban szigorúan szabályozott a lottóból eredő bevételek elosztása, és az is, hogy ebből mennyi jut a kultúra finanszírozására. Minden tartomány külön lottótörvénnyel rendelkezik, amely szabályozza a pénz útját: van, ahol a pénzek közvetlenül a költségvetésbe kerülnek, Berlinben például egy alapítvány működik, amelyen keresztül a város évi 66-72 millió euróhoz jut különböző célokra, ebből 15 millió a kultúrára fordítható. Természetesen a szerencsejátékból származó bevétel sem old meg mindent, de tervezni, kalkulálni lehet vele, azaz a múzeumfinanszírozási rendszer biztos bázisa. Végül visszatérve az államhoz: nem csupán a német nyelvterületre érvényes a gazdag állam alapvető problémája: minél többet támogat, annál inkább intézményesít, minél több az intézmény, annál nagyobbak a fenntartási költségek. Minden újabb kezdeményezés újabb házat és újabb személyzetet szül, amelytől aztán alkalomadtán igen nehéz megszabadulni. Az alapgondolat néhány évtizeddel ezelőtt Németországban az volt, hogy az alapításokkal az állam és a helyi önkormányzatok rá legyenek kényszerítve a kulturális feladatok ellátására. A növekedéssel azonban súlyos problémák merültek fel: ha megszorító intézkedésekre kerül sor, nagyon ritka az, hogy az épületet vagy magát az intézményt kurtítják, sokkal gyakoribb, hogy a tevékenységet. Az új helyzetben a múzeumigazgatók Németországban alapvetően három stratégia között választottak: voltak, akik sértődötten apróra húzták össze magukat, voltak, akik hajlékony politikai kijárókká változtak, egy harmadik csoport pedig a magángazdaság és a szponzorok felé fordult. A magángazdaság azonban a tapasztalatok szerint semmiképpen sem tudja teljesen átvenni a finanszírozást. Walter Grasskamp hasonlata szerint a jelenlegi helyzet a következő: „még mindig itt áll a Rolls Royce a ház előtt, a sofőr is megvan, csak a benzinért tessék a Shellhez menni, koldulni.” A tevékenység finanszírozását egyre kevésbé vállalja az állam, a 123


és jövőbemutató progamok támogatása volt. Hogy a 15 millió schilling nem elhanyagolható tényező volt, arra mi sem jellemző jobban, mint hogy a művészetre fordított szövetségi összkiadások ebben az időszakban nem haladták meg az évi 100 millió schillinget. A szövetségi kurátori rendszerrel, amikor az innovatív döntések lehetősége a megfelelő felhatalmazásokkal a megfelelő személyek kezébe került, Ausztria ismét felkerült a kortárs művészet térképére.


szponzorokra bízza, akik ezzel épp a döntő területen kapják meg a döntő szót. Így aztán a közintézmények alapfunkciója sérülhet, hiszen közpénzekből épp azért támogatják őket, hogy függetlenségüket megőrizhessék. A tudatos állami alulfinanszírozás így csak rövid távon lehet megoldás. Átvilágítás, a magángyűjtemények ésszerű és kontrollált bevonása a rendszerbe, a múzeumok jogi formáinak világos és hosszú távon is működőképes tervezése, a lottó bevételeinek átlátható újraelosztása, az adókedvezmények közvetett támogatás formájában történő felhasználása, és a merész művészetpolitikai döntések – mindez csak néhány példa rövid felsorolása a német nyelvterületről. Bármennyire is különböznek az alapfeltételek, bármennyire szerteágazóak is a kérdések, egy dolog minden megoldásban közös és számunkra is megfontolandó: a helyzetfelmérés, a problémákkal való szembenézés és a jogilag és gazdaságilag tervezhető, hosszú távon is képviselhető viszonyok megteremtésének igénye. Amíg erre az állam kezdeményezéséből nem kerül sor, addig még a problémákig sem juthatunk el, nemhogy a megoldásokhoz.

124

Demján SánDor

Előre szeretném bocsátani, hogy a magyar kultúra megőrzésének és az Európai Uniónak elkötelezett támogatója és lelkes híve vagyok. Ugyanakkor nem hallgathatom el mindazokat az aggodalmaimat, amelyek egyrészről a magyar kultúra itthoni helyzetével, illetőleg a csatlakozással összefüggő új körülmények megjelenésével kapcsolatosak. Úgy gondolom, amikor a képzőművészet vagy művészeti alkotások értékmegőrzéséről beszélünk a magánbefektetők szemszögéből, akkor azért én egy még ennél is sokkal fontosabb tényezőt emelnék ki. Nevezetesen: a magyar kultúra megőrzését – ismétlem a magyar kultúrát –, mivel meggyőződésem szerint ennek a megőrzése az ország megmaradását jelentheti. Ugyanis az Unió rendkívül erős, agresszív asszimiláló környezetet teremt, főként egy kis ország kultúrája számára. E falak között tartottam előadást gazdasági szakembereknek és tudósoknak, s akkor hivatkoztam arra, amikor több mint másfélszáz évvel ezelőtt Széchenyi azt mondta, hogy „Magyarország majd lesz”. Ma az én aggodalmam már egyenesen az, hogy 100 év múlva beszélnek-e még magyarul Magyarországon. Ez abból az egyszerű gazdasági szükségszerűségből következik, hogy szegény országokból – szegény hely e tekintetben az, ahol nem fejlődik a gazdaság –, hatalmas lesz az eláramlás. Ez a veszély Magyarországot rendkívüli módon fenyegeti. Tehát Magyarország versenypozíciója – sok egyéb körülmény mellett – már emiatt is nagyon rossz. Országunknak nem gazdasági problémái vannak, hanem gazdálkodási nehézségei. A gazdaság, úgy ahogy valamilyen ütemet tart, bár elmaradunk a többi csatlakozó országétól. Azonban a kiadási oldal tekintetében Magyarország hihetetlen rossz helyzetben van. Látni kell ugyanakkor, hogy az Unió a szabad versenyre épül, tehát minden ország annyit engedhet meg magának, amit majd ezek a piaci viszonyok megengednek számára. Hiába szónokol a politika, hogy ezt csinálja vagy azt csinálja az éves költségvetésből. Megengedheti, hogy azt mondja, van egy Operaháza, és mondjuk abban kétszer annyian dolgoznak, mint a milánói Scalaban. Megengedheti magának azt is, hogy azt mondja, a festőknek vagy képzőművészeteknek extra különbséget ad. De öszszességében egyetlen ország sem engedheti meg magának majd a versenyben – amenynyiben nincs megfelelő jövedelemtermelése –, hogy többet ad, mert nem lesz miből adnia. S ez az éles verseny azt jelenti – miután nyitva az ország – hogy el fognak vándorolni a tehetséges fiatalok Európa más országaiba. Egy olyan helyzettel kell tehát szembe néznünk, hogy az Unió nem azért nyitotta ki a kapuit és nem azért csatlakozhattunk, mert őbennük valami keresztényi szeretet volt. Úgy gondolták – és mindegy hogy jobb vagy baloldal, avagy liberális politikai elit, az érdekvédőkkel egyetemben –, hogy Európát európainak akarják megőrizni, és látták, hogy Európának van egy szaporodó része, amit hogyha hozzácsatolnak a meglévő Uniós részhez, 127

A MAGÁNTŐKE ÉS A KULTÚRA MAGYARORSZÁGON

A MAGYAR KULTÚRA MEGŐRZÉSE

128

ek közül csak minden 25. diplomás? Ahol két és félszer annyi szociológust képeznek esti és levelező tagozaton, mint mérnököt. Hát a valóságtól nem lehet elrugaszkodni. Tehát komoly struktúraváltásra lenne szükség, bátor reformokra, hogy lépést tarthassunk, hogy – többek között – a jó képességű művészeket itt tudjuk tartani. Minőségi idegenforgalmunk legyen, mert az idegenforgalom a művészet legnagyobb pártolója. Úgy gondolom, hogy a múzeumok jelentős része vonzza a turistákat. Látom ezt Svájcban, és más fejlettebb országokban. A képzőművészetet menedzselni kell: kellenek olyan művészetpártolók, hozzáértők – én nem vagyok az –, akik sztárokat „csinálnak”. Mert ha lesz, mondjuk újból a festészetben egy világhírű magyar, mint sztár, akkor az összes többi művészre ez kisugárzik. És ez igaz minden más területen is. Persze, a mai világban ezt is fel kell építeni! Rousseau mondta – bár nem biztos, hogy igaza volt – hogy „a művészet a fényűzés mellékterméke”. Ez a mai Európa, ez túlságosan is fényűző, a késő római birodalom bukása előtti összes jegyet magán hordozza. De egy olyan periódus következik – hosszú békeperiódusokban általában deflációs periódus várható –, amikor a képzőművészeti alkotás megvásárlása és az abba való menekülés sokkal jobb, mint pénzt adni a banknak. Japánban és más országokban a világon ez megjelenik. Tehát rendkívül alacsony kamatok esetén a képzőművészeti alkotás egy nagyon jó befektetés. Azonban egy egyszerű állampolgár hogyan igazodik el ebben? A magyar közintézményeknek, a magyar múzeumoknak minősíteniük kellene az alkotókat azért, hogy vásároljanak képzőművészeti alkotásokat. Az ilyen periódus egyben a nagy építkezések periódusa, ahol rengeteg képzőművészeti alkotás megjelenhet. Az építkezések nagyobb része már magánszférán keresztül történik. A magánszférát ösztönözni kell, adókedvezményekkel és más lehetőségekkel kell motiválni, hogy érdeklődését, a hazai befektetésekben való részvételét fenntartsa. Azt gondolom, hogy a kultúrára a legnagyobb veszélyt ténylegesen az Unió jelenti. Rengeteg előnyt kínál és ad, és nekünk kell rá vigyázni, hogy az előnyöket élvezzük. Mi lehet a hátránya? A kultúra nemzeti sajátosságának, területi sajátosságainak az elvétele. Úgy hiszem, hogy – mondjuk a művészet az olyan, mint egy virágoskert – van egy törekvés arra, irányzatokon, divaton keresztül, hogy a virágoskertből rózsakert legyen. Meg kell őrizni a sajátos nemzeti kultúránkat. Én legalábbis – hiába szeretem a rózsát – nem szeretnék vörös rózsakertbe vagy fehér rózsakertbe járni. A kertben legyen minden virágból. De aki szereti a virágot, na meg van kertje, meg szereti a természetet az, tudja, hogy micsoda agresszivitással akarja elvenni az egyik virág a másik elől, az egyik növény a másik elől a teret. A magyar művészet esetében – amíg nem gazdag, amíg nincs kellő tőke Magyarországon, mert hazánk a csatlakozó országok közül nemzeti tőkében az egyik legszegényebb, s az állam a másik legszegényebb – arra kell vigyázni, hogy hiába adok elegendő vizet 20 év átlagában egy fának, ha 3-4 évig nem kap, akkor ki fog száradni. S tulajdonképpen ez a nemzeti tőkének, az államnak a felelőssége, és a sajtónak a felelőssége. De míg Magyarország nem képes a magántőke és az állam segítségével a művészetet támogatni, amelyik utána úgyis értéket fog termelni, mert egy jobb periódusban elvileg ki fogja termelni a saját költségét, addig nem szabad hagyni „kiszáradni”. És nem a Kulturális Minisztériumot kell szidni, mert az valahol máshol dől el, amikor összeállítják a költségvetést. És az is az 129



akkor el tudják kerülni, hogy a munkaerő-ínség miatt Európába továbbra is nagyütemű migráció jöjjön be, amelyik Európát teljesen felhígítaná. Ehhez a csatlakozási folyamathoz minden ország készített saját magának egy stratégiát, mindenki önző a maga területén, de Magyarország ezt nem tette meg. Magyarország nem dolgozta ki ezt a stratégiát, hogy a saját érdekeit hogyan tudná a legjobban érvényesíteni, hogyan lenne képes a leghatékonyabban védelmezni. Hiszem, hogy Magyarországot és a magyarságot egyetlen egy dolog védi meg az ilyen asszimilációval szemben: ha jólét teremtődik és megőrzi a kultúráját. A jólét megteremtése mellett, a kultúra megőrzése és továbbfejlesztése kettős alappilléren kell, hogy nyugodjon: az állami szerepvállaláson és a magántőke áldozatkészségén és elkötelezettségén! A kultúrának és a magánszférának kezet kell nyújtania egymásnak annak érdekében, hogy Magyarország megmaradjon. Tudom, nagyon divatos dolog manapság a bűnügyi rovatban azt írni, lelőtték a vállalkozót – a vállalkozó fogalma ma Magyarországon azonos a bűnözőével. Aztán mivel mindig egy kicsit dzsentri-ország voltunk, van egy elit rész – ez lehet állami hivatalnok, lehet művészeti humánszféra, amelyet elegáns tevékenységnek tekintenek. Na most ezzel a mentalitással hosszú ideig nem jutunk semmire. Ezért a magántőkének Magyarország megőrzése, a magyar szellemiség megtartása érdekében a kultúrát, a tudományt, az oktatást, a művészetet kell támogatnia. Hadd említsek egyetlen példát. Napóleon idején az emberek 25 százaléka beszélt a mai Franciaországban franciául. Nem volt televízió, nem volt más közvetítő hatás. Az hogy száz év múlva beszélnek-e még magyarul Magyarországon az igenis egy komoly és nagy kérdés. Ehhez, ennek eléréséhez tehát először is jólétet kell teremteni. S ezzel egyidejűleg a kultúrát is támogatni kell. Tudom, mindenki magyar, döngeti a mellét, büszkék vagyunk a magyarságra –, s ez így is helyes. Lássuk azonban azt is, hogy Nyugat-Európa Magyarországot akkor nem tekintette balkáni országnak, amikor átadtuk a kontinensen az első földalattit, megépítettük a csodálatos Parlamentet, létrehoztuk gyönyörű múzeumainkat, az Operaházat. Tehát eljöttek és mindezen értéket látva – sajnos, azóta olyan sok érték nem lett hozzátéve – azt mondták, hogy igen, ez egy európai kultúra. Hiába mondjuk, hogy harcoltunk a törökök ellen, ma újra be kell bizonyítani Európának azt, hogy Magyarország európai ország. Az itt lévő művészek, az itt lévő emberek képesek erre. Tehát segíteni kell a művészeti alkotásokat. Létre kell hozni azokat a létesítményeket, amelyeken keresztül ezt elfogadják. Ha a magyar kultúráról van szó, vannak olyan lehetőségek, amelyek megsokszorozhatják a pozitív szinergiákat. Szenvedélyesen küzdünk azért, hogy Magyarország és Budapest a kongresszusi központok révén, a kongresszusi turizmusban élen legyen. A növekvő idegenforgalom, s különösen a fejlődő konferencia-turizmus azt jelentené, hogy a képzőművészet számára, meg lehetne duplázni a piacot. Egy kongresszusra ideérkező vendég egyúttal potenciális vásárló. Ez a turista nem meghalt művész, hanem élő művész termékét akarja megvásárolni, amiben benne van, na hátha ez lesz egy Picasso! Ezt a folyamatot segíteni kell, ami nem lesz könnyű. Azt gondolom, hogy a sorskérdés az, és Önöknek, akik ezen a területen élnek és dolgoznak, is érdekük, hogy Magyarország dinamikusan fejlődjön. De mi lesz abból az országból, ahol az eredeti értéktermelésben résztvevő műszaki-, természettudományi képzettségű-

130

Gondáné Fischer Zsófia

A Raiffeisen Bank a kortárs magyar képzőművészet mecénása

Először is szeretnék köszönetet mondani a Bank vezetése nevében a megtiszteltetésért, hogy egy ilyen tekintélyes konferencián bemutathatom a magyarországi Raiffeisen Bank kultúra támogatói tevékenységének e talán legszebb területét. Azért nevezném a komolyzenei, jazz művészeti, színházművészeti, fotográfiai támogatásaink mellett talán a legszebbnek ezt a területet, mert mint látni fogják – képzőművészeti kapcsolataink nagyobbik része valódi mecenatúra. Más területen többnyire szponzori szerződéseket kötünk, ahol a felajánlott támogatásért cserébe megfelelő mértékű publicitást kérünk. A kortárs magyar képzőművészettel kapcsolatos immár öt éves aktivitásunk ugyan igen szép publicitást kap – ez a mai előadás is ilyen lehetőség –, ezek a tudósítások, megjelenések ugyanakkor spontán figyelemből fakadnak és nem a művészi „ellenszolgáltatást”, hanem egy szélesebb közönség elismerését jelzik. Tudjuk, hogy nem a Raiffeisen Bank az első és még Magyarországon sem az egyetlen pénzintézet, mely saját műgyűjteményt hozott létre és kiállításokat rendez székházában. Mégis hiszem – az előbbiekben említett sajtóvisszhang által is igazolva –, hogy egyedi és kifejezetten ránk jellemző módon történik mindez. Hitelesítve ezáltal egy ránk oly jellemző, szimpatikus vonást a Bank arculatán. A mecenatúra koncepció megszületése A Raiffeisen Bank vezetése tíz év sikeres működés és dinamikus fejlődés után 1996-ban egy a Bank piaci pozíciójához méltó saját székház építése mellett döntött. Működésünk első 10 évében ugyanis egy Váci utcai irodaházban béreltünk évről évre egyre több területet, amely idővel már alkalmatlanná vált az elmélyült munkavégzésre és ügyfeleink megfelelő fogadására. Megjegyzem, már ebben a bérleményben is volt tulajdonukban néhány kortárs alkotótól származó olajkép és litográfia, ezek közül minőségét tekintve többet is beemeltünk a később alapított, híressé vált Gyűjteménybe pl. Korniss Dezső munkákat. A 2000 őszén átadásra került épület tervezésekor a Bank menedzsmentje részéről határozottan megfogalmazódott az igény, hogy ne a pénznek egy újabb rideg templomát építsük föl, csupa gránitból, sárgarézből és tükörből, hanem egy emberközpontú, barátságos hangulatú, nem hivalkodó de igényes épületet. Koncepciónk további lényeges eleme volt, hogy az ezredfordulóra felépülő, modern épület valóban az ezredforduló lenyomata legyen. Az építészeti díjat is nyert bankszékházat a Finta Stúdió, személy szerint Guczoghi György tervezte, s feltétlenül megemlítendő ezen a helyen a belsőépítész, Szekér Ferenc neve is. Az ő terveinek prezentációjakor vetődött fel a kérdés: „...és mit teszünk a falakra?” 131



igazsághoz tartozik, hogy a rengeteg hiány mellett rengeteg pazarlás is történik. Tehát a kultúrán belül is átcsoportosíthatók jelentős összegek. Ez Magyarország sorskérdése. Én első helyre teszem, hogy Magyarországot kell megőrizni – a kultúra, a tudomány, az oktatás, és a művészet segítségével. Ezekre most nincs pénz, de áldozni kell, és ezért tartom nagyszerű dolognak azokat a magyar tőketulajdonosokat, akik ezt teszik, akiket tudom, hogy az emberek általában nem szeretnek, de ha a piacgazdaságra szavaz mindenki, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy tőketulajdonos nélkül nincs piacgazdaság! Lehet, hogy jobban szeretik Herr Schmidt-et vagy Mr. Smith-t, mint Kovács urat, aki nagylelkűen megcsinálta a Kogartot, és áldoz erre, mert őt irigylik, mert ő egy magyar tőketulajdonos. Az egész társadalom meg kell, hogy változzon: tehát vagy piacgazdaság, amit magyar tőketulajdonosok hoznak létre, vagy idegenek lesznek, akiket nem fog érdekelni és izgatni a magyar kultúra. Hangsúlyozni szeretném, hogy a jó alkotások nem mérhetők pénzben. Azok nemzeti ereklyék kell, hogy legyenek. Egy olasz másként néz a Mona Lisára, mint én. És én másként nézek egy Munkácsy képre, mint egy olasz. Tehát a magyarságunk, a magyar kultúra megőrzése érdekében anyagi áldozatokat kell hozni. Ezért más rendszerre van szükség, az állami finanszírozás egészének az átgondolására, és a magántőke áldozatvállalása kell ahhoz, hogy megőrizhessük a magyar kultúrát. Elolvasva az anyagot, nagyon örülök annak, hogy létrejött ez a konferencia és ez a tanácskozás. Az embereket meg kell mozgatni Magyarországon a magyar kultúra érdekében. Meg kell velük értetni, hogy most itt van egy asszimilációs veszély, és nem lenne jó, ha folytatódna ebben a szabad Európában, hogy aki érvényesülni tud, világhírű lesz, de ezt itthon, Magyarországon nem teheti meg. A művészek itt legyenek világhírűek, itt dolgozzanak, itt alkossanak, itt legyenek a műtermeik és itt éljenek jól. Ehhez az országnak fejlődnie kell. Budapest nem fejlődik. Budapest a legelmaradottabb. Csodáljuk a régi értékeket, de Budapestnek regionális központnak kellene lennie, korszerű, fejlett infrastruktúrával, sok új középülettel, sok új képzőművészeti alkotással. Én azt gondolom, hogy Magyarország érték-megőrzése az a kultúrán múlik. A kultúra megőrzésének felelőssége alól az állam nem vonulhat ki, és akiben van tisztesség, és pénze van, és magyarnak érzi magát, és akarja, hogy Magyarország megmaradjon, az áldozni fog erre.

A belsőépítész úr és szerény személyem, mint a Bank arculatért is felelős munkatárs kaptuk a feladatot, hogy a székház belső dekorációjának koncepcióját kidolgozzuk. Elmondhatjuk tehát, hogy a beruházás során az itt elhelyezett műgyűjteményt előre beterveztük. Ebből a feladatból született meg a Raiffeisen Bank kapcsolata a képzőművészettel, amely kapcsolat azóta is – mint egy szép növény, él, gyarapodik, mindnyájunk – a művészek, a munkatársak, az ügyfelek és valamennyi látogatónk örömére.

(Radák Eszter, Szűcs Attila, Chilf Mária, Havas Bálint) egyaránt. Ugyancsak szerepel a gyűjteményben mobil szobrász (Haraszty István) és az új médiák lehetőségeit kutató művész (Szegedy-Maszák Zoltán), valamint két textil művész is (Hegyi Ibolya és Pápai Lívia). Külön dicséretet kapott egy kritikában (ÉS) a gyűjtemény elhelyezése, amiért egy-egy művész alkotásai, többnyire egy-egy helyiségben kerültek elhelyezésre, afféle mini-egyéni tárlatként. Egy másik kritika (Ébli Gábor) egy másik átfogó tartalmi kiválasztási elvet vél felfedezni a gyűjteményben , és ez nagyon tetszett nekünk, mert annyira jellemző ránk, nevezetesen az „életörömöt”.

1. A Raiffeisen Gyűjtemény létrehozása és ápolása, a Raiffeisen Galéria megalapítása és működtetése, kapcsolódó aktivitások támogatása, mint pl. ösztöndíjak nyújtása, könyv és lapkiadás, egyéb kiállítások támogatása. 2. Mindenképpen ma élő és magyar alkotókra koncentrálunk, mert ez jellemző ránk. A Bank munkatársi köre is nagyon fiatal, modern környezetben élünk és stratégiánk is a mában gyökerezik és a jövőre koncentrál. 3. Nem befektetési céllal költünk és nem a trezornak vásárolunk. A megvásárolt művekkel együtt akarunk élni és azt akarjuk, hogy minél többen örömüket leljék bennük. Tehát olyan terekben helyezzük el a Gyűjteményt, ahol a látogatóink és munkatársaink minden nap megcsodálhatják és inspirációt meríthetnek belőlük. 4. Mindenki számára elérhető, igényes, angol-magyar nyelvű mini esszéket is tartalmazó albumot jelentetünk meg a Raiffeisen Gyűjteményről. 5. A Bank székházában a hét minden napján és ingyenesen látogatható képzőművészeti galériát működtetünk, ahova kortárs alkotók pályázhatnak kiállítóként, ellenszolgáltatás kikötése nélkül. Egy-egy kiállítást reklámozunk, angol-magyar nyelvű kis katalógust jelentetünk meg róluk és igényes vernisszázzsal nyitjuk meg. 6. A legfontosabb igényünk magunkkal szemben a képzőművészeti mecenatúrában is – a vitathatatlan kvalitás. S mivel mi ilyen szinten csak a pénzügyi szolgáltatásokhoz értünk, létrehoztunk egy kuratóriumot, amelybe meghívtunk a bankot képviselő munkatársak mellé két elismert szakembert – Jerger Krisztinát és Hajdu Istvánt. Ez a kuratórium dönt minden vásárlásról, kiállításról, támogatásról. A kuratórium évente tavasszal ül össze, de pályázatokat év közben is fogadunk. A Raiffeisen Gyűjtemény és Galéria Magángyűjteményről lévén szó felvállaljuk a szubjektív válogatás vádját, ugyanakkor arra törekszünk, hogy a kortárs művészetben létező szinte minden stílus és gondolkodásmód megjelenjen nálunk. Legyen az geometrikus, festői, konceptuális, figuratív, absztrakt. Szerepelnek a Gyűjteményben és a Galériában nemzetközileg is régóta elismert mesterek, a Képzőművészeti Egyetem neves művésztanárai (Bak Imre, Nádler István, Maurer Dóra, Megyik János, Klimó Károly, Károlyi Zsigmond) a közép generáció képviselői (Kőnig Frigyes, Köves Éva, Lengyel András, Mulasics László, Bernát András), és fiatal tehetségek 132

A 2000-ben az Akadémia utcai székházban létrehozott Gyűjtemény 33 művész 97 alkotását tartalmazta, ez a teljes kollekció szerepel a kiadott művészeti albumban. Azóta 2002-ben bővült a gyűjtemény, főleg a Galériában kiállító újabb művészektől történt vásárlásokkal (Kósa János, Hajdu Kinga, Soós Tamás, El Kazovszkij). Majd 2003-ban a XV. kerületben megnyitott technikai központunk a belvárosival teljesen megegyező igényességgel berendezett tereibe vásároltunk 13 további alkotótól 45 képet (Pinczehelyi Sándor, Pauer Gyula, Schmal Károly, Trombitás Tamás, Szépfalvi Ágnes) és 2004-ben újabb 10 alkotótól 27 újabb művet, immár néhány vidéki helyszínen épült új régió központunk díszítésére (Kecskemétre Konok Tamást, Szegedre Hermann Zoltánt). További támogatási területek Mondhatja valaki fanyalogva, hogy vásárolni könnyű, ez önmagában még nem feltétlen mecenatúra. De mi az elmúlt öt évben nem egyszerűen „vettünk néhány képet”: — 60 ma élő alkotó közel 200 művének megvásárlásával és bemutatásával egyben nagy inspirációt adtunk a kortárs magyar képzőművészetnek; — a gyűjtemény folyamatos növelésével és reklámozásával további vásárlásra ösztönözzük munkatársainkat és ügyfeleinket, mint magánszemélyeket; sőt versenytársainkat pedig a példa követésére; — Private Banking üzletágunk kifejezetten műtárgyba való befektetési tanácsadást is nyújt ügyfeleinek, valamint műtárgy fedezete mellett hitelt; — alapítás óta a Raiffeisen Galériában eddig 25 kiállítást rendeztünk egy-egy kortárs alkotónak, ezen alkalmakkor sok kép kelt el közvetlenül a művésztől; — segítettünk fiatal művészt párizsi tanulmányúthoz (Follárd Barbara); — adtunk támogatást kiállítási katalógus és plakát előállításához (pl.Tolnay Imre, Knyihár Amarilla); — támogattuk kortárs művészeti elméleti munka kiadását (Hermann Nitsch írásai); — ösztöndíjat adtunk két fiatal művészettörténész kutató munkájához (Artpool Alapítványon keresztül: Bial Pál: A magyarországi küldemény- és kapcsolatművészet /mail art, correspondence art/ története címmel és Bodor Judit: A kortárs művészet archiválásának kérdései. Kortárs művészeti archívumok.); — tanársegédi ösztöndíjat adtunk a Képzőművészeti Egyetemnek (Chilf Mária számára); — támogatást nyújtunk az Artportal üzemeltetéséhez; 133



A Raiffeisen Bank képzőművészeti koncepciójának elemei


A kortárs műalkotások sokszor váltanak ki vitát, elutasítást vagy épp élcelődés tárgyai egy dolgozói rendezvényen. De ez mind helyénvaló. A lényeg, hogy nem lehet elmenni mellettük anélkül, hogy megszólítanának minket. És rengeteg pozitív élményünk is van a művészeti mecenatúra kapcsán. A legkedvesebb talán az az eset, amikor egy költözés kapcsán át kellett rendeznünk az egyes banki helyiségekben lévő műalkotásokat, és ennek kapcsán Roskó Gábor „Néha kell egy pofon c. művének „birtoklásáért” fél órán át vitatkozott a jogi és a marketing osztály. Végül pedig egy személyes megnyilvánulást engedjenek meg nekem, hiszen művészetről lévén szó, nem lehet a személyességet kikapcsolni: Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a Raiffeisen Bankban dolgozhatok, egy olyan bankban, ahol a vezetés az előzőekben vázolt tevékenységhez eszközöket és felhatalmazást ad.

134

Kovács Gábor

A művészet mint értékmegőrző befektetés

Ha megengedik, egy egészen speciális perspektívából szeretném Önökkel megosztani azokat a tapasztalatokat, amelyeket az elmúlt 13 hónapban a magyar művészeti életben szereztem. 13 hónapja működik a KOGART-ház és a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány. Azt hiszem, ez idő alatt valamilyen módon intézménnyé váltunk Magyarországon. Van nekem egy mottóm. Véletlenül kerültem kapcsolatba a művészettel – ha hiszik, ha nem –, és nagyon szeretném, ha sok magyar ember kerülne hasonló módon kapcsolatba vele. Mindannyiunk előnyére válna. 1991-ben megnyitottam az irodámat a József Attila utcában. A 4 méteres belmagasság és a fehér falak igényeltek valamit: második nap vettem nyolc festményt. Teljesen véletlenül és spontán. Ebből a nyolcból 4 még mindig a gyűjteményem része. Rá három hónapra elmentem életem első aukciójára, és vettem egy védett Pál László képet: Senkinek nem kellett, hiszen nem lehetett kivinni külföldre, és nem lehetett vele üzletelni. Hát, ez volt az a pillanat, amikor megfertőződtem, és innentől kezdve a ragyogó műalkotások valahogy megtalálnak. Ezen az úton indultam el és jutottam el 1998-ban oda, hogy új baráti köröm alakult ki művészekből, képzőművészekből, zeneművészekből, írókból. Ha neveket említhetek Tolcsvay László, Péreli Zsuzsa, Müller Péter – és megfertőződtem a kortárs művészettel. Ennek eredményeként pedig 2002-ben jutottam arra gondolatra, hogy kellene valamit csinálni ebben az országban, ami pozitív. Így jött létre a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány. Számomra ez az Alapítvány – ügy. Nem pénzről szól, és nem feltétlenül mecenatúráról. Egy ügyről szól. Mindannyian tudjuk, hogy a művészeknek a Jóisten pénze sem elég, mindig több kellene. Rengeteg művész van, valaki mindig elégedetlen, vagy boldogtalan, vagy szegény, és megélhetési gondokkal küszködik. Az én elképzelésem az, hogy az Alapítványban nem pénzt szeretnék osztani a művészeknek, hanem lehetőséget biztosítani számukra az alkotáshoz, a sikerekhez, lehetőséget biztosítani a megélhetéshez. Ha ugyanis ezek a lehetőségek biztosítottak, akkor már nagyon sokan tudnak tenni azért, hogy jobbá tegyünk művészetünket, és művészeink életét. Nem véletlen, hogy nemcsak egy Alapítványt csináltam, hanem létrehoztuk a KOGART-házat is, ami tulajdonképpen az infrastruktúrát biztosítja ehhez az elképzeléshez. Ez egy kiállító, és közönségformáló hely. Ez egy olyan találkozóhely, ahol találkozhat a művészet és a közönség, a művész és a vevő, és kialakulhat egy szellemiség. 13 hónap után sokan mondják nekem, hogy eljuthatna már a KOGART oda, hogy pontosan definiálja magát, és helyét a piacon. Hiszen milyen intézmény az, ahol az egyik szinten id. Markó Károlyt és a magyar romantikus tájképfestészetet lehet éppen megtekinteni, 135


— adtunk pénzt komoly monográfiák megjelentetéséhez (Nádler István, Hencze Tamás, Swierkiewicz Róbert); — támogatunk vidéki helyszíneken kiállításokat (Győr, Dunaújváros, Székesfehérvár, Szombathely); — támogattunk interaktív installáció létrejöttét (C3 a Millenárison); — támogattuk a Ludwig Múzeum egyes kiállításaihoz katalógus megjelentetését (Testünk belső titkai, Vágyképek) és legutóbb a Párizsból jött vendégkiállítás megrendezését (A modernség talánya c.); — támogattuk 2004-ben a Ludwig Múzeum egyes rendezvényeit: a „Még mindig kortársunk a művészet” című országos konferenciát (előadások hangzottak el a kortárs művészetnek a vizuális nevelésben betöltött szerepéről, valamint múzeumpedagógiájáról), Kortársunk a művészet című országos vetélkedőt diákok számára (művészeti projekt-pályázat); — mindkét alkalommal támogattuk a MEO Art Fair-t, abban bízva, hogy a kortárs műalkotások kereskedelmének fellendítéséhez is hozzájárulhatunk.

136

Az államnak van egy speciális szemlélete: – most szándékosan leegyszerűsítem – ingyen pénzt oszt, ugyanakkor nincs pénze műtárgy vásárlásra. Azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki felteszi a kérdést, hogy mondjuk, a Kulturális Minisztérium vagy a Nemzeti Kulturális Alap miért támogat kortárs könyvkiadást ingyen. Miért nem kér a könyvtámogatásért cserébe közgyűjtemények számára műtárgyat az adott művésztől. Ezzel egyben fel is értékelné a művészt. Ez is egy olyan anomália. Érdemes lenne másként kezelni a dolgot, hiszen a művésznek érdeke, hogy legyen könyve – lesz könyve. A művésznek érdeke, hogy bekerüljön az alkotása a közgyűjteményekbe – bekerül. Ha össze lehet a kettőt kötni, akkor sokkal dinamikusabb a fejlődés, sokkal hamarabb tudjuk a művészeinket bemutatni a nagyvilágban. A következőkben egy bizonyos tortáról szeretnék Önöknek beszélni. Ma mindenki úgy gondolja, hogy van támogatás – ami ingyen pénz –, és van piacképes műalkotás. Nagyon kevés a vevő, kicsi a torta, és mindenki azon igyekszik, hogy ebből a tortából egy kis szeletet megszerezzen. Tavaly decemberben a KOGART-ban szerveztünk egy vásárt. Az ötletét, bevallom őszintén, Londonból loptam, a Royal Academy of Arts-tól. Felkértünk 300 magyar művészt, hogy az elmúlt egy-két év alkotásai közül egy-kettőt adjon be a kiállításravásárra. Ezeket a helyszínen meg lehetett vásárolni. Rendkívül érdekes volt a művészek reakciója. Jó néhányan úgy gondolták, hogy rossz irányba mozdulunk akkor, amikor nem a „kiválasztott” 40-60-80 művészt preferáljuk a vásáron, hanem sokkal szélesebbre tárjuk a kapukat. Szerintem nagyon gyorsan meg kellene érteni, hogy mindannyiunknak az az érdeke, hogy a torta legyen nagyobb, több legyen a vevő. Ehhez kell megteremteni a feltételeket, az adózási, számviteli és egyéb feltételeket. Teremtsünk keresletet, igényt, szerettessük meg a kortárs művészetet a közönséggel. Ez az az út, amely a magyar művészetet elviszi Európába és elviszi a világba. Szeretnék önöknek egy párhuzamot bemutatni, ha megengedik a saját példámon. 1991-ben kezdtem el a magánvállalkozásomat, a Bankár Kft-t, és 2004-ben a KOGART-ot. 1991-ben a gazdaságban azt tapasztaltam, hogy indul a privatizáció és hatalmas értékzavart okoz. 2004-ben a képzőművészet területén ugyanezzel az értékzavarral találkozom. 2005-ben Magyarországon a magyar gazdaság a PPP-ről szól, a magyar állam és a magánszektor együttműködéséről. Jó lenne feltenni azt a kérdést, hogy 2005-ben – mondjuk a képzőművészet vagy egyéb művészeti ágak – miért nem szólnak erről? Ismerjük a brit „pound for pound” rendszert. Vagyis ha a magánszektor begyűjt egy fontot művészettámogatásra, akkor az állam melléteszi a másikat. Ha Magyarországon ezt megvalósítanánk, akkor ezzel is ösztönöznénk a magánszektort, hogy minél többet fordítson művészetre. És ez nem jelentene nagyobb költségvetési kiadást, egyszerűen létrejönne egy másfajta elosztási csatorna, ami valószínűleg egészségesebbé tenné a művészetünket. A magyar államnak rá kéne jönnie, hogy a magánszektor bevonásával többcsatornásan kell azt a kevés pénzt elosztani, ami jelen pillanatban a költségvetésben rendelkezésre áll. 2005-ben a gazdasági életben eljutottunk oda, hogy valós értékekről beszélünk. Ha megnézünk egy OTP-t, egy MOL-t, egy tőzsdei céget, valós árfolyamokról beszélünk nemzetközi összefüggésben. Hogy 2010-ben Magyarországon a művészetben valós értékekről beszélünk-e majd, vagy sem, ez attól függ, hogyan teremtjük meg a feltételeket. A magyar 137



a második és harmadik kiállítószinten pedig Dennis Oppenheimet New Yorkból – a másik végletet. Ezt szándékosan vállaljuk föl. Azért, mert meggyőződésünk, hogy akkor lesznek a művészeink sokkal boldogabbak, és akkor lesz ez az ország büszke a művészetére, hogyha a közönséget is képezzük. Biztos vagyok benne, hogy aki id. Markó kedvéért eljön a KOGART-házba, az megnézi Dennis Oppenheimet is – lehet, hogy tetszik, lehet, hogy nem, – de biztos, hogy rácsodálkozik. És ha valaki Dennis Oppenheimért jön be a KOGART-ba, az megnézi Markót is. Úgy gondolom, hogy nekünk a teljes művészeti palettát kell feldolgoznunk. Ebben az országban a képzőművészet megítélése azért olyan rossz, mert az állami intézmények az elmúlt 50-60 évben nem vállalták fel a XX. század magyar képzőművészetének méltó bemutatását. Mi szeretnénk ebben is valamelyest előrelépni. Művészetünkkel önmagunkat minősítjük, büszkéknek kell lennünk művészeinkre. A magyar művészek ragyogót alkotnak, a mi hibánk, hogy a világban nem ismerik őket. Ebben az elmúlt 13 hónapban azt láttam, hogy a magyar képzőművészetnek katasztrofális az érdekérvényesítő képessége. A filmszakmában létezik egy pozitív példa, a képzőművészetben, iparművészetben nem létezik. A KOGART örömmel felvállalja, hogy ennek az érdekérvényesítő folyamatnak az élére áll. És elsősorban gazdaságilag értem a kereteket: mi az, amit meg kellene teremteni és mi az, amit tágítanunk kellene. Azt hiszem, hogy Magyarországon még soha senki nem gondolta végig, milyen adózási vagy számviteli-rendszeri változásokat kellene végrehajtani ahhoz, hogy művészetbarát legyen az ország. Egy kortárs műalkotás kockázatos befektetés, lehet, hogy az ára felmegy, lehet, hogy lemegy. Meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy egy kortárs műalkotást amortizálni lehessen ugyanúgy, mint mondjuk, egy számítógépet. De mondok egy rosszabb példát. Ha elmegyek az IKEA-ba, és vásárolok egy posztert dekorációs célra 50 ezer forintért, azt leírom költségként. Hogyha ugyanabból az 50 ezer forintból kortárs műalkotást vásárolok, akkor semmiféle költségjóváírásban nem részesülhetek. Ez nonszensz, ezen változtatnunk kell. Újra kellene gondolnunk, hogy a kortárs műalkotásokra vonatkozóan milyen áfa-szabályok érvényesek. Hogy van az, hogy a képzőművészeti alkotásnak van áfa-ja, a zsűrizett iparművészeti alkotásnak pedig nincs áfa-ja? Ez sincs végig gondolva – nem tudom, hogy melyik a jó megoldás. Az alkotóművészekre vonatkozó SZJA-összefüggések hihetetlenül komplikáltak. Egyszerű megoldás lenne azt mondani a művésztársadalomnak, hogy lépjen be az EVA-körbe, és akkor már lehet racionálisan, egységesen kezelni azt a jövedelemadó problémát, amit ma a kortárs műtárgy kereskedelemben mindenki próbál megkerülni. Ebből adódóan jelentős fekete-gazdaság működik, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a művészek nem szeretnek számlát adni. Ha számlát adnának, akkor ez a gazdaság kifehéredne, illetve valós árak alakulnának ki a piacon. Ös�szemérhető, összehasonlítható árak, ami mérhetővé tenné a műtárgyak értéknövekedését is, és megteremtené a bizalmat. Új vásárlók jelennének meg, a megtakarításokat nem bankbetétben tartanák, hanem kortárs műtárgyat vásárolnának. Természetesen, hogyha az amortizáció kérdése megoldódna, akkor megjelenne a vállalati befektetői kör is, nemcsak mecénásként, hanem gyűjteményépítési céllal is. Abban a pillanatban megváltozna a piacon a kereslet-kínálat viszonya.

Vincze Miklós

a MŰVÉSZET, MINT ÉRTÉKTEREMTŐ BEFEKTETÉS

1. Befektetés — versenyképes (eredeti) — értéktartó (dokumentális funkció) — nyereséges (eredményes) — megtérülő (időbeliség) 2. Szakmai területek — építészet, belsőépítészet — képzőművészet — kézművesség, crafts — design — vizuális kommunikáció (franchise)


3. Szellemi termék GYAKORLATI CÉLJA FELÉPÍTÉSE a. használati tartalom a. anyag (működési tulajdonságok) — használhatóság — biztonság — technikai tudás b. gazdasági tartalom b. szerkezet — értékigények kielégítése — adott forgalmi érték

MEGJELENÉSE a. egyszemélyes jelentése — emocionális érzet — érzékszervi tapasztalás — jelképes hatás (művészeti, kultikus ereklye, emlék) b. többszemélyes jelentés (szociológiai tartalom) — társadalmi hovatartozás (stílus, státusz, rang, vágy)

4. Ötlet és megvalósult termék eredetisége (eredeti v. másolat): a. forradalmian új: — új szükségletet teremt — minőségi fölény a hasonlóval szemben — átalakítja a fogyasztást, a technológiát, az életformát b. reform szerű: — az ezelőtt bármikor, bárhol létezővel szemben minőségben mérhetően jobb c. eredeti: — egyszerre más-más úton eljuthatunk az új termék kialakításához d. továbbfejlesztett: — korszerűsítés, módosítás, stilizálás 138

139


művészetnek nemzetközivé kell válnia. Meg kell ismertetni a világgal és ehhez rengeteg marketing kell. A művészet a magyar országimázs és az idegenforgalom része, ezt tudatosítani kell a döntéshozókban, és átformálni az idegenforgalom megközelítését. Például, miért nem lehet egy művészeti utcát csinálni a Bajza utcától a Hősök teréig? Például külföldiként miért nem láthatnék egy Rippl-anyagot Budapesten, amikor Párizsban ott van a D’Orsey-ban? Ezek azok a kérdések, amikre a jelenlegi magyar állami-művészeti élet nem tud megfelelő választ adni. Nekünk magunknak kell erről gondoskodni, de az állammal együttműködve. Azzal kezdtem, hogy véletlenül kerültem a művészetek környékére. Azzal szeretném befejezni, hogy nem hiszek a véletlenekben. Én átéltem, hogy mekkora öröm adni. Ez mindenkinek a belső ügye. Nagyon remélem, hogy sok olyan vállalkozó lelkű ember lesz még Magyarországon az elkövetkezendő néhány évben, aki ezt megengedheti magának, és rájön, hogy adni – nem üzleti alapon adni –, más érzés, mint az üzleti világban, két lábon állva, racionálisan, profitszerzés érdekében dolgozni.

5. Termék és vevő kapcsolata:

Klukon Edit és Ránki Dezső

zongoraestje

MŰSOR Kommunikáció fejlődése — prezentáció (akció, kiállítás,…) — média gyakoriság (nyomtatott, hangos média,…)

6. Teljesítmény: ▪ affinitás (elkötelezett, eredményorientált, motivált, etikus, …) ▪ fizikai képesség (munkabíró, egészséges, kitartó, stressztűrő, …) ▪ szakma (művészet, társadalomtudomány, szaktörténet, …) ▪ kommunikációs képesség (marketing, értékesítés) ▪ gyakorlat (referencia, kapcsolat, tanulmányok, …) 7. Együttműködés megteremtése: Passzív magatartás

Agresszív magatartás

Liszt: Korálok 1. Vexilla regis 2. O Haupt voll Blut und Wunden 3. Was Gott tut, das ist wohlgetan 4. O Taurigkeit (am Karfreitag) 5. Nun ruhen alle Waelder 6. Crux ave benedicta Debussy: Six épigraphes antiques (Hat antik felirat) 1. Pour invoquer Pan, dieu du vent d’été (Megidézni Pánt, a nyári szél istenét) 2. Pour un tombeau sans nom (Egy névtelen sírra) 3. Pour que la nuit soit propice (Hogy az éj kedvező legyen) 4. Pour la danseuse aux crotales (A kasztanyettás táncosnőhöz) 5. Pour l’Égyptienne (Az egyiptomi nőhöz) 6. Pour remercier la pluie au matin (Megköszönni a reggeli esőt)


Liszt: „Von der Wiege bis zum Grabe” (Bölcsőtől a sírig) I. Die Wiege (A bölcső) II. Der Kampf um’s Dasein (Küzdelem a létért) III. Zum Grabe: Die Wiege des zukünftigen Lebens (A sír: A jövendő élet bölcsője) Dukay Barnabás: A kútnál áradó vizek idején I. Találkozás egy asszonnyal II. Az őshomály követése III. Egyedül az éjszakában Dukay Barnabás: Hallomások a fényről és a szeretetről Kánonok és szimfóniák

140

141


A szellemi termék fejlődése — megkülönböztethetőség — arculat — kompetencia

142


Fabényi Julia

MŰcSARNOK

A Műcsarnok az ország kiemelt nemzeti intézménye, mindenkori működési feladatát komplex mutatók alapján kell meghatározni. Alapítói a múlt században egy nyitott rendszerű intézményt hoztak létre, melynek nem a gyűjteményezés, a kollektív emlékezés templomának létrehozása volt a feladata, hanem az ünnep, a reprezentatív kortárs művészeti seregszemle, legyen az akadémikus attitűddel átszőtt vagy a modernség és aktualitás kihívásainak megfelelő. Bármely korszakba visszatekintünk – még a legkeservesebb átpolitizált időszakokban is – fel-felbukkan a Műcsarnok kiállítási stratégiájában a flexibilitás, az érzékeny reagálás, a – még ha kompromisszumok árán is – haladó tendenciák bemutatására. Szakmán kívüli nyomást vagy doktrínákat képes volt ellen tételezni több olyan kiállítással, melyek később korszakalkotóként vonultak be saját és a magyar művészeti élet történelmébe. Az elmúlt 15 évben a felgyorsult művészeti változásokra a Műcsarnok hiteles programpolitikával reagált. Figyelembe vette a nemzetközi szakmai elvárásokat ugyan úgy, mint a magyar művészeti élethez szóló nemzetközi művészeti élet bemutatását. Az intézmény elsődleges szempontjának tekinti, hogy folyamatosan nyitott álláspontot képviseljen a művészet mozgásai során ahhoz, hogy érzékenyen és leginkább szakszerűen tudjunk reagálni a művészeti élet és a befogadó közönség/művész mátrixában működő elvárásoknak. A változó feladatokat – nagyon vázlatosan – így jellemezném: — Az 1989-es rendszerváltást követően a modernista szemléletű magyar művészek integrálása a nemzetközi közegbe csapásszerűen megszűnt. Részint, mert kioltódott a Tiltott varázsa, részint, mert a modernista szemlélet maga is egy posztkonceptualista szemléletbe váltott át. A kereskedelmi szintjét illetően – mely szinte egyedülállóan a mérce meghatározója volt a korszerűség tekintetében a nyugat-európai galériás közeg (érvényes közeg) inkább konkurenciát észlelt a magyar alkotók műveiben, semmint az integratív értéket az európai kultúrába. Ennél fogva a Műcsarnoknak a művészet „exportjára” vonatkozóan más stratégiát kellett felvállalnia. Ennél fogva megszűnt egy értékmérce, és érdemtelenül – talán – a felelősségvállalás kikerült a művész hatásköréből vagy vállalási köréből, és áthárult a kurátorra, szakintézményre. Megváltozott a művészet feladata is. Dominanciát nyert a szociális egalizálódó, művészeti hatékonyságát a társadalmi/ közegi intervencióban kifejező művészet irányába – ezt szűken az Elefántcsont (modernista) magány és egyediségből váltva a kollektív ha145

A KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS AZ IPARMŰVÉSZET BEMUTATKOZÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI

Bevezető

Élve a magyar művészeti recepciós közeg adta lehetőséggel populáris kiállítások megszervezésére is vállalkoztunk, ezzel mintegy hívó szóval – mögötte szakmai gyöngyszemekre – cserkésztük be a közönséget, ezzel is tudatosítva és népszerűsítve az intézményt. (Minden intézménynek fő célja a közönséggel való intenzív kapcsolat, a látogató szám növelése, legyen az gazdasági vagy eszmei megfontolásból. 2004 koronázta a látogató számot, Elhallgatott Holocaust: 32 000, Picasso és A spanyol ötvenes évek: 62 000, Mesterművek – Négy évszázad francia festészete: 300 028. (A mellékelt statisztikából kiderül, a folyamatos látogatószám növekedés, mely az eszmei elismerés mellett értékes marketing felületet teremtett a támogatók számára.) A népszerű kiállítások megrendezése, tömegeket vonzó művészettörténeti jelentőségű tárlatok két irányba ható céllal készülnek. Egyrészt nagy élmény az intézmény számára művészettörténészi kihívásnak az egyetem után újból eleget tenni. (De ez csak magán megjegyzés.) Lényegi pont, hogy a kulturális igény igen radikálisan megszületett a kiállításlátogatás irányába. A TV és „multikulti” szórakoztató ipar tevékenysége árnyaltabb igényekre kell hogy irányuljon. Kiemelkedő ebben a múzeumlátogatási kultúra, ami korábban igen jellemző volt a magyar társadalomra: vasárnapi kötelező állatkert és múzeumlátogatás. Mint családi eseményt az individualizálódó, családi szétforgácsolódásban felnövő generáció, és nem alul becsülendő a munkailag agyonterhelt családi közeg már nem fordult az ilyen jellegű kulturális szórakoztatás felé, de az intézmények is mereven tartották – nagyon nagy fenntartással és kompromisszum nélküliséggel azt a jogot, hogy kizárólag szakmai szinten, súlyos és komoly keretek megtartásával szakmai önvédelemből ne alkalmazzanak semminemű eszközt egy újabb réteg, látogató csoport befogadására. Tehát az intézményeknek ugyan úgy kompromisszumokba kellett belemenni, mint pl. a hangzatos önreklám vagy a látogatóbarát installációs eszközök és információs rendszerek felállítása a nézők újbóli múzeumba szoktatása érdekében. De mindez végül meghozta a 146

gyümölcsét és visszahat az intézményre és annak felelősségi körébe tartozó szakmailag kezelt kortárs képzőművészetre. Ezen elv a szellemében nagy hangsúlyt fektetünk a múzeumpedagógiára is, hogy még a legfogékonyabb életkorban szoktassuk az embereket a művészethez. Ennek a hatékonyságát a hasonló külföldi intézmények eredményei is igazolják. A kortárs magyar művészet érdemi bemutatkozásának lehetőségei. Köztudott és nyílt titok, hogy minden művész szeretne egy önálló tárlatot, nem akárhol, hanem csakis a Műcsarnokban rendezni. Ezt az óhajt és jogot senki sem szeretné kétségbe vonni. Ez két dolgot fejez ki: a művész meg van győződve – nagyon helyesen – saját munkájának kiemelkedő minőségéről és meg van győződve az intézmény fontosságáról. Tapasztalataink a Millenniumi kiállítássorozat kapcsán vegyesek voltak, nagyon nagy pénzek mentek a mindenkori kiállításokra, nagy és becsületes munka volt, de a tagoltságban és szakmai elvárásokban maradtak hiánypótló igények. Nem csoda, hogy röviddel rá előállt kollégánk Készman József egy pontosan és alapos rálátással megírt koncepcióval, mely a szobrászat helyzetfelmérését célozta meg. Plastica Dreams címmel nagyon sikeres és érdekes újdonságokra felhívó és felfigyelő tárlatot rendezett. Hasonló adottságokkal rendelkezett a Szín önálló élete című kiállítás, mely a monokróm magyar festészeti iskola alkotásait mutatta be nemzetközi kontextusba helyezve, valamint a Klíma, Szerviz, Szappanopera című kiállítások, melyek a fiatal tendenciákat foglalták össze. A Műcsarnok szakmai munkájának homlokterében a műközpontúság áll. A korszerű egyedi mű éppoly fontossággal bír, mint az azt övező tendencia és a közeg, melyben létrejött, amire reflektál. Félreértés ne essék, nem az individualista egyedi mű érvénytelen pátoszáról van szó, hanem arról a mű minőségi megközelítéséről, mely a műfajt, kort és szakmai felelősséget helyezi előtérbe, mely mindezeken keresztül reflektív és nem lemásoló energiával rendelkezik. (Ez egyébiránt a mindenkori jó minőségre a jellemző) Tehát az aktuális tendenciák felkutatása nem a trendi viselkedés és felszínes megfelelésnek szól, hanem a szakmai elkötelezettségnek, és a szakmailag elkötelezett művészetnek. (Ebből logikusan következik, hogy nem ott kell az újítást elvárni, ahol eleve egy nem újításon alapuló műfajról van szó, bár ott is akaratlanul a kézjegy belevisz a korszellemből valamit – gondoljunk a gótikus szobrászat számtalan nüanszára, az esetlen, de autentikus megjelenésétől egészen a korszakot alkotó grandiózus művekig.) Mivel a kortárs művészet bemutatására Magyarországon a Műcsarnok szinte társ nélküli állami intézmény, a külföldi Kunsthalléktól eltérően több feladatot is fel kell vállalnia mind a hazai, mind a külföldi művészet területéről: — Tematikus csoportkiállításokat (pl. Elhallgatott Holocaust, Plastica Dreams) — Szakmailag jelentős életművet felmutató művészek egyéni bemutatkozása (Fehér László, El Kazovszkij, Lugossy Mária, Záborszky Gábor, Lossonczy Tamás stb.) — A legújabb irányzatok és tendenciák áttekintő bemutatása (pl. Klíma, Reflexinger, Szappanopera) 147



tás és csoportos együttműködés árnyaltan megfogalmazott, vagy radikális akcionista fellépése határozza meg. — A kortárs művészet helyszínei is megváltoztak, a szociális összefüggések keresésesére és bemutatására eseti helyszínek, átalakított, funkcionálisan átértelmezett terek váltak hiteles helyszínné. A Műcsarnok épülete kellemetlen antagonizmusban állt a kortárs művészet szerkezetéhez viszonyítva. Nem véletlen az 1995–2000 között oly gyakori egyéni kiállítás megrendezése, ellentétben az aktuális projektjellegű megjelenéssel. Bázis értékű monografikus katalógusok jöttek létre. — 2000-től sikerült egy nagy nyitást végrehajtanunk a fiatalabb generáció munkássága felé. Több olyan kiállításunk volt, melyet külföldi kurátorok meghívásra rendeztek a kortárs magyar képzőművészet alkotásaiból. Valamint a kortárs magyar művészet egy-egy szeletét – mint pl. a monokróm iskolát – nemzetközi kontextusban mutathattuk be, a nemzeti megjelenésnek (kortárs brit kiállítás: micro/macro) a „top” és még nem ismert alkotóinak egymás mellé rendelésével tipikusan a kritikai elemzés kiállítás típusát valósíthattuk meg. Szakmailag nagyon jelentős kiállítás volt a posztkonceptualista szemléletben megszületett Elhallgatott Holocaust.


Rövid statisztika a Műcsarnok elmúlt öt évéről Fenti termeinkben összesen 55 kiállítást rendeztünk. Ebből: 20 csoportos magyart 15 csoportos külföldit – jórészt magyarokkal 17 magyar egyéni kiállítást 3 külföldi egyéni kiállítást Ráadásul ezen kívül a festészetnek eddig 2 db EgyHetest rendeztünk. Mindegyik tárlatunkhoz készült katalógus és egyéb kiadvány, mind tervezett, saját vizuális arculattal rendelkezett, és mindegyiknél megszereztük a pénzeket (különféle arányban) a műtárgyak létrehozására. Az arányt nem tartom rossznak és intézményi elkötelezettségünk is helyénvaló volt. A kortárs magyar művészet igen izgalmas és biztató, elvárásaink magasan vannak, saját munkánk és a művészek felé. Előadásomat abban a kivételezett helyzetben írhatom meg, hogy öt éve vezetem a Műcsarnokot és tapasztalataimmal bátrabban és szakszerűbben vállalhatom az újabb öt évre szóló szakmai és vezetői koncepció kidolgozását. A Műcsarnokra 2000-ben beadott koncepcióm kezdeti, szigorúan szakmai szempontok alapján történő megkötése, mely a „nemzeti művészet integrálását az egyetemes művészetbe” (2000. július, pályázat) célozta meg, szakmailag nagy erőfeszítéssel és érdemben történt. Az akkori művészeti és társadalmi helyzetelemzésnek megfelelően a Műcsarnokra hárult a kortárs magyar művészet szakmai presztízsének megteremtése, különös tekintettel a fiatal alkotónak nyújtandó segítséget illetően. Igyekeztünk olyan kontextust teremteni, melyben a magyar fiatalok mind a műalkotások létrehozásának lehetőségét, mind pedig a szükséges elméleti bázist megkapják, hogy műveiket utána a szép számmal létrejött magángalériák érdemben tudják menedzselni. Ezeket a kiállításainkat a magyar és a nemzetközi szakma elismerte, de az intézményre visszavetítve a gazdasági hozománya, illetve a szükséges széles körű közönséghez való jutása, valójában közel két évig nem történt meg. Kiállításonként a 15–18 000 fő látogató kevésnek tűnt ahhoz, hogy sikeresen tudjunk támogatói kört kialakítani. 2002-ben a Trans Sexual Expressz című kiállításunk (külföldről átvett és 7 fő magyar alkotó munkájával kiteljesített tárlat) bizonyította, hogy a szakmai erőfeszítéséket komoly marketinges munkálatok kell, hogy kísérjék, és a szakmai/művészeti teljesítményhez az érdemi támogatói kört a nyugat-európai példára meg tudjuk szerezni. 2004-től a marketingbe invesztált munka meghozta az eredményét. Több, rendkívül alkalmas szakemberrel (részben külsős) sikerült együttműködnünk, és eddig három kiállításunkra a költségek nagy arányában a fedezetet, a külsős, privát, illetve nem 148

állami szférából származó támogatást megkapnunk. Évi egy-két olyan kiállítás, mely valamely kulturálisan közismert hívó szóval felvértezve biztosítja önfenntartását a költségvetési intézményekre vonatkozó törvények betartása mellett is segíthet további kiállítások létrehozásában csökkentett állami/fenntartói támogatás, illetve saját költségvetési forrásunk igénybevételével. Megítélésem szerint nagyot lendült a múzeumpedagógiai foglalkoztatásunk és megnőtt az iskolákkal való kapcsolat. Tudatosan sokrétű oktató-foglalkoztató programokat indítottunk, ezek személyre/oktatóra kötöttek. Professzionális kurzusok, melyeken érdemben ellenpontozódik az egysíkú, és kívánni valót hagyó iskolai művészeti oktatás Ezekkel a kurzusokkal és szakirányú kiállítási tájékoztatóinkkal közeledünk a közönségbarát intézmény elvárásainak megvalósításához. A Műcsarnok szakmai programja Mind szakmailag mind szervezeti felépítésében a Műcsarnokot a korszerű elvárásoknak megfelelően kell vezetni, szervezni. Elsődleges szempontunk a korszerű kiállítás-stratégia kialakítása, a mindenkori szakmai és közönség elvárásoknak való megfelelés. A Műcsarnok országos szinten kivételezett helyzetben van, mert a többi intézményhez viszonyítva megfelelő a gazdasági-anyagi ellátása, valamint az egy éve igen jól működő támogatót szerző tevékenységünk biztat ennek a folytatására. A korszerű kiállítás politikát a következő szempontoknak megfelelően határozom meg: 1. a művészeti irányzatok és művészet recepciós elvárások tekintetében. 2. művészeti manifesztációk érvényes kiállítási megfogalmazásában 3. az országos intézményi hálózatban betöltött helye szerint Törekvésünk a közeljövőben kiemelten a magyar kortárs művészet bemutatását helyezi előtérbe, ennek érvényét szerezni a nemzetközi közegben és jó intézményi kapcsolatokat továbbra is fenntartani a nemzetközi hálózatban.

149


— Nemzetközi kiállítások (Gondolsz-e ma Fekete Afrikára?, Az égbolt túlsó felén – olasz művészek új generációja, micro/macro – kortárs brit képzőművészet stb.) Ha lehetőség van magyar részvétellel is (Trans Sexual Express, A szín önálló élete) — A fiatalok kisebb egyéni kiállítása a Menü Pont Galériában (Kapitány András, Csontó Lajos stb.)


Először is köszönöm, hogy a Szépművészeti Múzeumot megtisztelték e beszámoló megtartására vonatkozó felkéréssel, különösen mivel köztudomású, hogy a magyar művészeti alkotások gyűjtése és kiállítása nem tartozik múzeumunk profiljába. Amióta 1957-ben létrejött a Magyar Nemzeti Galéria, hogy a magyar művek otthona legyen, a Szépművészeti Múzeum a külföldi műalkotások gyűjtésére, feldolgozására, kiállítására koncentrál, és magyarral, különösen kortárs magyarral csupán érintőlegesen foglalkozik. A magyar és az európai művészet ilyen kényszerű szétválasztását persze csupán gyakorlati kérdés, a helyszűke idézte elő, és az elmúlt fél évszázadban számos példa volt arra, hogy kiállításon vagy tanulmányban együtt lássuk, összefüggésbe hozzuk a kettőt. A korunkra jellemző specializálódás ugyan nem kedvezett ennek a folyamatnak, az Európai Unióhoz való csatlakozásunk nyilvánvalóan ismét ebbe az irányba hat. Ennek volt kiemelkedő újabb példája a stuttgarti Staatsgalerie, a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum közös projektjeként 2004-ben megvalósult nagysikerű kiállítás, a Modernizmusok, amely az 1900 és 1930 közötti időszak magyar és európai művészeti jelenségeit állította párhuzamba. De a Szépművészeti Múzeum már 10 évvel korábban, 1994-ben is törekedett arra, hogy a magyar művészet értékelését bevonja az internacionális köztudatba; amikor az Amerikai Egyesült Államokban 19. századi osztrák és német rajzokból és akvarellekből rendezett kiállítást, amelyben a kor magyar rajzművészetét is be kívánta mutatni, és ebből a célból együttműködött a MNG-val. A Szépművészeti Múzeum tehát nem gyűjt magyar műveket, nem rendez kiállítást kortárs magyar művészek műveiből, de közvetve speciális alkalmakat nyújtott és nyújt a kortárs magyar művészet támogatására. Ez hagyományosan elsősorban didaktikus célként valósult meg; a Képzőművészeti és Iparművészeti Egyetem művésznövendékei és tanárai gyűjteményeink tanulmányozása céljából jártak a múzeumba, tartottak ott órákat, illetve vettek részt oktatásban. Magasabb szinten, mintegy kísérletképpen két ízben fordult elő a közeli évtizedekben, hogy egy-egy klasszikus művésznagyság hazai inspirációját kutatva kortárs magyar pályaművekből rendeztünk kiállítást. Ilyen volt az Omage a El Greco , kortárs magyar művek kiállítása a nagy spanyol festő születésének 450. évfordulója alkalmából 1991-ben, és a Piranéző, amely a 18. század nagy olasz építésze és grafikusművésze, Giovanni Battista Piranesi magyar művészekre gyakorolt hatását kívánta lemérni 1995-ben. Ehhez hasonló eseményekre, ha nem is gyakran, de néha-néha lehet számítani részünkről. Harmadik módja a kortárs magyar művészet támogatásának prakszisunkban az, hogy XX. századi alapítványunkba hagyaték, ajándék útján befogadunk magyar műtárgyakat is, 150

151


Dr. Czére Andrea

Szépművészeti Múzeum

amelyeket külföldi társintézményekkel modern külföldi műalkotásokra cserélünk el. Ezen az úton egyes magyar alkotók műveit már korábban is eljuttattuk a nagy európai múzeumokba, és ezzel hozzájárultunk a magyar műalkotások külföldi megismertetéséhez. Miközben hangsúlyoznunk kell, hogy a magyar művészet, és különösen a kortárs művészet támogatása nem tartozik vállalt feladataink közé, nem zárkózunk el az elől, hogy egyes kiállításainkat, ha azt a téma megkívánja, kiegészítsük magyar művekkel is. Kiállításaink sokfélék. Nagyságrendjük az egy-két műre koncentráló kamara kiállítástól az 1200 négyzetméteres, 300-nál is több tárgyat felvonultató tárlatig terjed. Az előbbire egy-egy új szerzemény bemutatása céljából, vagy egy újonnan restaurált mű bemutatása céljából vállalkozunk, de ebbe a kategóriába tartoznak azok az újabban betervezett kamara kiállítások is, amelyeket egy-egy külföldről kölcsönkért mű köré rendezünk, olyan művek köré, amelyek számunkra valamilyen gyűjteménytörténeti vagy egyéb érdekességgel bírnak. Mivel múzeumunk nem kimondottan kiállítási intézmény, gyűjteményi szempontjaink, gyűjteményünk feldolgozási üteme elsőrendűen fontos szempont kiállítási politikánk meghatározásában. Fontos szempontunk a nemzetközi együttműködés aktuális kívánalmainak a figyelembe vétele is, a közös projektekben való részvétel, ami természetesen következik abból a helyzetünkből, hogy európai művészettel foglalkozunk, és a saját gyűjteményünk feldolgozásához és megismertetéséhez elengedhetetlenül szükséges a külföldi múzeumok anyagának ismerete, a külföldi társintézményekkel való együttműködés. Részben ez az együttműködés, részben az országok közti általános kulturális együttműködés eredményeként veszünk át külföldről egyes kiállításokat, de mellettük túlsúlyban vannak terveinkben a hazai anyagból, vagy külföldi anyagból munkatársaink által saját koncepció alapján válogatott, hosszabb kutatómunkával előkészített tárlatok. Ilyen a Művészet és Kultúra Luxemburgi Zsigmond korában című tárlat, amely a jövő év egyik legnagyobb szabású kiállítása, nemzetközi együttműködés eredménye lesz, ugyanis Luxemburggal közös projektként, 100 hazai és nemzetközi társintézmény anyagából kölcsönzött művekkel valósítjuk meg. 2006 végén, a jubileumi ünnepségsorunk záróakkordjaként Van Gogh műveiből rendezünk külföldi és hazai anyagból válogatott kiállítást. A főleg holland gyűjteményekből válogatott festmények és grafikák sorát nemcsak a saját gyűjteményünk anyagával egészítjük ki, hanem azoknak a magyar művészeknek az alkotásaival is, akikre hatással volt Van Gogh művészete. Ezek a kiállítások hosszú évek kutatómunkájára támaszkodnak és annak tudatában készülnek, hogy érdemleges, közönséget vonzó és a hazai kultúrában komoly érdeklődésre számot tartó kiállítást csak tudományos megalapozottsággal lehet elkészíteni. Tekintettel a múzeum megnyitásának jövő évben esedékes 100. évfordulójára, különösen gazdag a közeljövőre tervezett kiállítási programunk. Kiviláglik terveinkből az a törekvés, hogy a művészettörténet Magyarországon eddig még nem látott klasszikus nagyjait a közönség elé tárjuk, hogy a művészet történetében jól ismert, híres mestereket és témákat is bemutassunk a hazai közönségnek. Ebbe a kategóriába tartozik az említett Van Gogh kiállítás, és az a spanyol festészeti tárlat, mely 2006. januártól „Öt évszázad spanyol remekműveit” mutatja be, német és spanyol gyűjteményekből érkező olyan vendégkiállításként,

152

Simon Károly

Iparművészeti Múzeum

Az Iparművészeti Múzeum elképesztő méretű épület – megcsináltattam a számítógépes feldolgozását – 1 évbe került. Azért csináltam meg ezt a „térábrázolást”, hogy használható legyen a majdani nagyrekonstrukcióhoz – aminek nem tudjuk az időpontját –, nagyon ráfér az épületre. A másik az, hogy vizuálisan – még számomra is nehezen volt elképzelhető – lássuk térben és nem pedig alaprajzokon, hogy mekkora a tér a 180 ezer műtárgy tárolására és mekkora ehhez képest a kiállítóterünk – hogyan lehet bővítenünk és egyáltalán mit lehet kezdeni az épülettel, milyen új funkciókra tehetjük alkalmassá. Gondolom, hogy a jelenlévők közül szinte mindenki számára ismeretes, hogy az Iparművészeti Múzeumnak milyen kiállítóterei vannak. A legmeghatározóbb a földszinti galéria és az első emeleti galéria. Ez a legreprezentatívabb. Azt kell mondjam, hogy a Lechneri gondolatnak ez a központi magja. Tulajdonképpen áttekinthető komoly kiállításokat itt lehet csinálni. Ezen kívül az első emeletnek vannak szárnyai (ebbe nem megyek bele) és van egy egészen exkluzív helyünk, a város legkülönbözőbb pontjairól jól látható kupola, amely az épület rendkívül impozáns része. Tehát a kiállítások itt zajlanak. Mik azok a tendenciák amik a kiállítás-politikát jellemzik? Vannak kortárs áttekintő kiállítások, kortárs életmű kiállítások, kortárs évenként ismétlődő kiállítások, a Múzeum múltbeli anyagainak kiállításai. Van két filiálénk, az egyik a Nagytétényi Kastélymúzeum, ahol az állandó bútortörténeti kiállításunk van és hozzánk tartozik a Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, amelynek van egy kiállító helye, a Ráth György Múzeum. 2005-ben az úgynevezett kortárs áttekintő kiállításunk között két téma méltó említésre, tulajdonképpen a gerincét adja a kiállítás-politikánknak – az egyik már bezárt, a Skandináv design a mítoszon túl (I. 18-tól III. 6-ig) – gondolom sokan látták, – ez a földszinti galérián volt kiállítva. A második előttünk áll –, még nem tudom meg tudom-e szerezni azt az 5-6 millió forintot, ami szükséges a kiállítás bemutatására – Flamand design a címe. Egy hallatlanul érdekes anyag flamand területről, mely tárgytörténeti és enteriőr történeti kiállítás 1900-tól 2000-ig. Június 7-én jön hozzám a flamand fél kiállítás rendezője és menedzsere, ott fog kiderülni hogy mit kérnek. Megjegyezem: ide hozza a flamand fél a kiállítást – vis�szaviszi ingyen, saját költségén – és fizeti az itteni biztosítást. Nekem csak az a dolgom, hogy a hozzá tartozó marketing és installáció menjen – és ez a 5-6 millió nagy kérdés. Ezek csak ilyen mellékzöngék. 2005 kortárs életmű kiállításairól. Most zár a Dan Reisinger kiállítás – gondolom sokan látták. Ő egy izraelben élő, magyar származású tervezőművész. Ami a vizuális kommunikáció területén ma példaadó, látható volt a kiállításon. – Engedjék meg, hogy itt apró megjegyzést tegyek, hogy, hogy kerülnek be kiállítások az Iparművészeti Múzeumban. Felhívott a Minisztérium, hogy érdekel-e ez engem? Elhozták a művészt még a múlt évben 153



amelyet Régi Képtárunk híres spanyol műveivel is kiegészítünk. Ezt a kiállítást is a nemzetközi együttműködés és a gyűjteményünk erősségeinek figyelembevételével terveztük meg. A kiállított művek között a spanyol festészet számos nagymestere, köztük Greco, Velázquez, Goya lesz képviselve. Ezek a nagyszabású kiállítások nyilván nem lesznek közömbösek leendő vagy tényleges alkotó művészeink számára sem. Kulturális ismeretterjesztési kötelezettségünk miatt arra is szükség van – és ennek is bizonyított a létjogosultsága –, hogy korábban alig ismert művészekkel vagy történeti korszakokkal ismertessük meg a látogatókat. Utóbbira volt példa a Giandomenico Tiepolo halálának 200. évfordulójára rendezett egy termes kiállítás, amely saját gyűjteményi anyagunkra volt alapozva, s amelynek több mint 40 000 látogatója volt, reklám nélkül. Ilyen volt a „A fáraók után. A kopt művészet kincsei Egyiptomból” című kiállításunk, melynek látogatottsága meghaladta a nyolcvanezret. 2005-ben nagy érdeklődésre tarthat számot a június végén nyíló „Dürer és kortársai. Művészóriások óriásmetszetei.” Az I. Miksa császár által megrendelt, fametszetekből komponált diadalmenet és diadalkapu még sosem volt kiállítva Magyarországon. A múzeumbeli grafikákat bécsi gyűjteményekből kölcsönzött művek egészítik ki. Ez a kiállítás a nagymesterek jobb hazai megismertetését fogja szolgálni. „Átváltozások” címen nemzetközi kárpitkiállítás nyílik 2005 őszén, mely főként e művészeti ág legjobb művelőinek kortárs alkotásait mutatja be, pályázat útján, és amelyen magyar alkotások szereplését is remélhetjük. A 2006-os jubileumi kiállítássort a „Kép a képben: művész és közönség öt évszázad európai grafikusművészetében” című, főként a múzeum anyagából rendezett, festményekkel is kiegészített grafikai kiállítás nyitja. Témája olyan problémához kapcsolódik, amely napjainkban az érdeklődés homlokterébe került, a néző és a mű kapcsolatához nyújt adalékokat. 2006 nyarán Rembrandt születésének 400. évfordulóját ünnepelendő csatlakozunk a világszerte tervezett kiállítások sorához a múzeum rajzaiból és rézkarcaiból álló grafikai kiállítással, amelyhez a bécsi Albertina is kölcsönöz néhány remekművet.

A saját anyagainkból rendezett kiállításokról. Az ipar és művészet 150 éve Zsolnay című kiállításunk 2004. április 16-án nyílott és ez év április 8-án zárt. A Radvánszky óragyűjtemény – amit közbenjárásommal Svájcból sikerült megszerezni – egészen fantasztikus gyűjtemény, egy évig lesz kiállítva. Vannak picike, de nem jelentéktelen kiállításaink is, az úgynevezett Könyvtár-folyosón. Ezt a kollégák rendezésében, egy-két hónapos időtartamra, tartjuk nyitva. Ilyen például a Móga-csipke, vagy a Míves-tojás kiállítás. Nagyobb kiállításunk áll a kupola előterében a Kártya-játék-szerencse címmel kölcsönzött és saját gyűjteményünkből, ami óriási nagy kiállításnak indult, de a végén pénzhiány miatt egészen összeszűkült.

154

A Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban most nyílott a japán lakk művészetről egy egészen fantasztikus kiállítás, mely Magyarországon alig ismert és nem művelt – azaz nem csinálja senki. Mint tipikus japán műfaj, egészen különleges kuriózum. A Nagytétényi Kastélymúzeumban van az állandó bútorkiállításunk – a gótikától a biedermeyerig, de viszont ha nem teszünk hozzá kisebb kiállításokat akkor csökken a látogatószám. Érdekes módon olyan szerencsés helyzetben van, hogy – pláne nyáron, tavas�szal, ősszel, télen kevésbé – rendkívül sok ember megy ki pusztán azért, hogy a kastélyt és kertjét nézze és elmenjen a kiállításra. Sok a visszatérő látogató, de ezt motiválná a gyakoribb kis-kiállítás. Függőben van még ez évben egy Hundertwasser kiállítás, egy szemüveg történeti kiállítás és dolgozunk keményen az Esterházy-projekten, ami a következő év nagy kiállítása lesz. A saját anyagunkból rendezett kiállítások száma – ami nem kortárs – az úgynevezett szaktörvényi keretből valósítható meg, az összeget nem merem megmondani, hogy ebben az évben mennyi – minimális. Magyarul kínlódással folyik. Mint köztudott az installáció rendkívül drága, ennek ellenére a múzeum mindent elkövet, hogy saját anyagából kiállításokat rendezzen és igyekszem is, hogy egyensúly legyen a múzeum saját gyűjteménye és a kortárs bemutatása között. A kortárs bemutatással kapcsolatban pedig van egy megjegyzésem. Az egyik, hogy kit engedünk be, kit állítunk ki, a másik pedig, hogy miből és mennyiért és mennyi ideig. Nem tudom, hogy legyek diszkrét, hogy ne tűnjön nagyképűségnek, de elég jól ismerem a magyar iparművészetet mint tanár, vagy mint 92 óta kis megszakítással az NKA kollégiumnak tagja, 4 évig volt elnöke. Azt kell mondjam, hogy inkább a külső kollégáktól kérek bizonyos méltatást vagy tanácsot, elég jól meg tudom ítélni, ki az, akit a közönség elé kell tárni, be kell mutatni a munkásságát. Az anyagi oldalról: életművek csak úgy mutathatók be, ha az illetőnek van pénze, önrésze, vagy pedig pályázatot nyújt be a Nemzeti Kulturális Alaphoz. Egy 1 hónapos kiállítás költsége 1 millió forint. Azt hiszem, hogy ebből automatikusan következik, mindig van némi kockázat. A két őszre tervezett kiállításra Pápai Lívia és Szabó Erzsébet most fog pályázni. Ha nem nyernek, akkor a kiállítás sztornó. Vagy pedig valahogy összeszedik rá a pénzt. Összegezve, a kortárs bemutatás pénzügyi gondokkal küzd, az Iparművészeti Múzeum, mint kiállítótér és mintegy óriási gyűjteménynek a birtokosa, ilyen pénzügyi keretek között gyakorlatilag alig létezik. 2002-ben két dolgot láttam az Iparművészeti Múzeum jövőjét illetően. Az egyik az, hogy létezhet-e egy Iparművészeti Múzeum – ami az országban mint ilyen egyetlen, és hihetetlen küzdelmek árán jött létre –, állandó kiállítás nélkül? Természetesen nem létezhet. Meglepetésszerű volt az új kulturális kormányzat számára – amikor a nagy állandó kiállításokat ingyenessé tették – és kiderült, hogy az Iparművészeti Múzeumnak nincs állandó kiállítása. Úgy tűnt, hogy ezért én vagyok a hibás. Azt hiszem, ezt mindenki tudja, nem így van. A küzdelem a mai napig folyik az állandó kiállításért. Volt egy olyan koncepciónk, amely betöltötte volna az egész első emeletet és volt egy második, amelyik csak a földszintet. Az első variáció első üteme 350 millió forintba került volna. A jelenleg benyújtott – és 155



– megnéztem igen vastag katalógusát és azt mondtam, hogy itt a helye. Ez példát ad a nagyközönségnek, példát ad az egyetemi hallgatóknak. Sajnos minden kiállításunk elég rövid intervallumban van jelen, mert a kiállítás költségei rendkívül drágák. Ha 3 hónapig nyitva van egy kiállítás, akkor már azt mondom, hogy nagyon jó. A kortárs életműsorozatban volt tavasszal Kelle Antal kiállítása, ami szintén tavaly került műsorra, egész egyszerűen elhűltem, hogy a magyar művésztársadalomban van egy alig ismert figura, aki mondjuk úgy, hogy az egyetemi képzésben az alapképzés szintjén megtanulható összes olyan formai szituációt, problémát, innovációt ismer, ami elképesztő. Gondolom, aki ezt látta, nem sokat mélázik, hogy ez igaz vagy nem igaz. Ebben az évben lesz Pápai Lívia és Szabó Erzsébet életmű-kiállítása. Tehát ez a négy életmű-kiállítás fér be az Iparművészeti Múzeumba ebben az évben. A kortárs évenként ismétlődő kiállításainak sorában említem meg a Moholy- és a Kozma-ösztöndíjasok kiállítását. A Kézművesség kiállítása 7. éve kerül bemutatásra évenként, továbbá a Formatervezési Nívódíj évek óta nem egészen egy hónap, és ebben az évben lesz egy rendkívüli dátum, 125 éves az Iparművészeti Egyetem. Mint érdekességet és örökös vitaforrást hadd említsem meg, a Kézműves kiállítás rendkívüli vitákat kavar – főleg a házon belül – megkérdőjelezik, hogy ez mennyire idevaló és mennyire művészi. Sok igazság van benne, ennek ellenére igenis itt a helye. Valaha ezt a múzeumot kortárs múzeumnak építették és az úgynevezett kortárs műipar kultúrájának, színvonalának az emelését célozva. Tehát azt kell mondanom, hogy ez a múzeum 1896-ban „design-múzeumnak” épült. Ebben az évben vállaltam egy olyan furcsa konfliktus-helyzetet, hogy a Hagyományok Háza népművészeti kiállítása és a Magyar Kézművesség egyszerre kerül bemutatásra. Ezeken a területeken is van egy különös, furcsa – nem tudok jobb szót kitalálni – ellenségeskedés, mit képvisel az egyik, mit a másik. A konfliktus alapvető oka az, hogy a kézművességben sok a giccs – ami viszont közkedvelt a piacon. Ebben az évben igyekszünk kiszorítani. Tehát az első emeleten van a Hagyományok Háza élő népművészet kiállítása, és a hó végén nyílik a magyar kézművesség kiállítása. Van a nyitás között különbség, de a végén egymást átfedik. Egy konferenciát tervezünk a fennálló vitás kérdések megtárgyalására, a rendezvények végén.

Dr. Keserű Katalin

Az Ernst Múzeum Kht és a kortárs művészet

Szíves engedelmükkel kicsit távolabbról kezdem okfejtésemet, és nem a művészet, hanem a művészettörténet oldaláról közelítem meg a témát. 1. A magyar művészet és művészettörténet elidegenedett egymástól. Egy-egy személyes kapcsolat vagy egy-egy személyhez kötődő kisebb csoport kivételével nincsenek közös témák, beszélgetések, nincs kommunikáció. A művészettörténész eljár kiállításokra, rendre be tud számolni a művészeti jelenségekről, de vajon melyik művész veszi a fáradságot, hogy figyelemmel kísérje egy-egy művészettörténész vagy a művészettörténet-írás gondolatait, alakulását? Pedig e két terület alkotói egymástól tanulhatnak, amellett persze, hogy egymástól függetlenek. Pontosabban: a művészettörténet-írásnak éppúgy megvannak a maga időről időre változó módszerei, melyek a tudományokhoz kötik, mint amen�nyire tárgyához, a műalkotásokhoz kötődik. Olykor úgy tűnhet, a kettő alig tud összetalálkozni, hiszen míg az alkotó keres és létrehoz valamit, ami addig nem volt, és ami éppen úgy, ahogy elkészült, prezentálja a megtalált „valamit”, addig a történész különböző megközelítések segítségével ezt a tárgyat a világban vagy a művészet folyamatában próbálja elhelyezni, feltárva közben sok mindent, de leginkább azt a misztériumot járva körül, amit Farkas Ádám rektor úr a műalkotás kritériumaként fogalmazott meg tegnap: az ismeretlen megérintéséét. Persze, rögtön mondhatja bárki, hogy ez csak egy meghatározása az alkotásnak a sok közül, és hogy különösen a mai művészet más: gondolkodási, társadalmi s egyéb mechanizmusokat tár fel, tesz ismertté, s az Ismeretlenhez nincs köze. Ezzel mindjárt arra is utaltam, hogy a művészettörténetet írók felfogása sem egyféle. Mára különösen az ismeretlen létét feltételező idealizmus devalválódott, de talán abban egyetérthetünk, hogy a mű mint valóságos vagy virtuális tárgy (akár egy papírlap is) vagy test a benne lévő szellemi energiával együtt képezi azt az értéket, ami miatt foglalkozunk vele. (Érdemes lenne egy másik alkalommal áttekinteni, milyen művészetfogalmak léteznek a mai magyar művészek körében és a művészettörténet-írásban, s mely kortárs magyar művekkel és miként foglalkozik a hazai művészettörténet-írás. Természetesen nem az alkalmi beszédek vagy kritikák szintjén.) 2. A mai magyar művészet gazdag és sokféle, de büszkeségünk tárgya-e ez a tény? Ha igen, hol és milyen módon? Ha nem, miért nem? A/ Hol szemlélhető meg a kortárs magyar művészet e különleges gazdagsága? Sokfelé, és mégis: sehol. Anélkül, hogy bármely intézményünket kishitűséggel vádolnék a hazai, egyéni művészi kezdeményezésekkel szemben, vagy hogy ezt a tényt a múzeumok

156

157



voltaképpen „jóváhagyás alatt álló” – a földszinti galérián csak a gyűjtemény történetét mutatná be egy-egy kiemelkedő darabbal, az 310 millió forint. Bármennyire dermesztő, azt hiszem hogy mindenki tudja, a régi textil kiállíthatóságához max. 50 lux a megengedett fényerő, és a páratartalom mértéke is meghatározott. Ha egy történeti kiállítást hozok létre, ott nincs mese ezt biztosítani kell. Egy speciális vitrinnek az ára amibe mondjuk egy öltözék bekerülhet, az kb. másfél millió forint. Az Iparművészeti Múzeum belső tere nincs légkondicionálva. Ez a bizonyos második terv, ami jelenleg van elfogadás alatt, azt tűzte ki célul, – egészen zseniálisan – hogy beüvegeznénk a földszinti galéria árkádsorát, akkor reális lenne az a tér, ami légkondicionálható és így egyszerűbb lenne a tárgyak bemutathatósága. Azóta már tudom, hogy a Műemlékfelügyelőség ezt nem engedélyezi. Erre azt gondoltam, hogy ha Magyarországon lenne a Louvre, biztos hogy nem épült volna bele piramis. Az egész belső teret a közeljövőben egyszerűen lehetetlen légkondicionálni. A másik, amit akartam említeni mint tendenciát, hogy borzasztóan szerettem volna kortárs gyűjteményt valahogy egy osztályhoz kapcsolni, amely tervezetten tud foglalkozni a kortárs problémákkal, a kortárs gyűjteménnyel és a kortárs művészet bemutatásával. 2002-ben kezdtem hozzá, az osztály létre is jött 2003. szeptember elsején. Az osztályt a fenntartó megszüntette 2004. március elsején. Indoklás mindössze annyi, hogy elhamarkodott és megalapozatlan. Ettől függetlenül az a véleményem, hogy kortárs gyűjtemén�nyel foglalkozni kell, szervezett módon. Végezetül – nem mondom meg az illető kultuszminiszter nevét – valaki azt mondta egy kiállítás megnyitó előtt, mikor panaszkodtam ezekre az összegekre: hogy ha ezt egy kulturális kormányzat igazán akarja, akkor ez nem tétel.

158

együttgondolkodás, együttlét, közös kultúra esélyétől? Hogyan lehet ezt helyrehozni? Újfajta kiállításokkal? Természetesen lehetséges, hogy ez a kérdés már aktualitását vesztette, mert időközben kialakult egy új közönség (tömeg), akit a média irányít. Jól érzi magát a múzeumokban, kiállításokon is, kedveli az érdekes vagy felkapott dolgokat, de nem biztos, hogy a világ vagy bármi megismerésének vágyától hajtva vagy mert gondolkodni szeretne. Érdeklődve nézi Peter Weibel konceptuális munkáit a 60-as évekből Dalí fantáziájának virágai mellett. Ha ez egy új tömegkultúra (a „nagyrendezvények” elve szerint), úgy a helyzet egészen nagyszerű. Mert a kiállítás (Műcsarnok) annak is szól, akit történeti vagy más érdeklődés vezet. És az élmény működhet tovább mindkét fajta közönségben. Kérdés az, tud-e találkozni a kétfajta közönség a kortárs magyar művészet apropóján. Megint egy pozitív műcsarnoki példa, az Elhallgatott Holokauszt, amelyre úgy is meg volt invitálva a közönség, mint alkotó, hozzájáruló a kiállításhoz, megkülönböztetés nélkül. A (tömeg)közönség egyszerű, jószívű, kíváncsi, és szereti, ha számítanak rá. A 90-es évek fiatal művészete, a sokféle új műfaj a művészek óriásplakátjaitól a net.artig (lásd L.Molnár Mária könyve) nyitott a közönség felé, értik egymás nyelvét. De mi a helyzet azzal, aki személyes műtermi kísérleteit, vívódásait, a klasszikus műfajok variánsait mint magányosan létrehozott alkotásokat gondolja kiállítani? Közössé lehet tenni a személyes kérdéseket is, a képalkotásét például, sokféle múzeumi munkával (múzeumpedagógiával, a művészt bevonó közönségprogramokkal, társművészetekkel), ahogy az Ernst Múzeumban is tesszük. Ám a közönség nem tudja, miért menjen be egy ilyen kiállításra, programjaira; miért figyeljen a művészre egyáltalán. C/ Mi a művész státusza ma Magyarországon? Például Nagy-Britanniában a Turner-díjra pályázók kiállításait tömegek látogatják, majd körbeviszik (British Council) a díjazottakat a világban. Turner és a Turner-díjasok ugyanis britannicumnak számítanak. Kérdéseim: mi a hungaricum művészetünkben, mi válik azzá a Munkácsy, Ferenczy Noémi vagy Kossuth nevét viselő díjak nyomán és azzá válik-e? Ha nem, miért nem? És hogyan ismeri meg a közönség (a Palme Házban?) és a világ? Jó-e a díjadományozás módja, időzítése (sokszáz más díjazott között) stb., ha ebből a szempontból nézzük? És mi történik a művésszel vagy művével azután? Hisz még arra sem futja a sok kézszorítás közt, hogy megszólaljon, mint ahogy megteheti azt akár egy diák is a világ más részein, bármilyen apró díjat is kap, hogy mond egy emlékezetes mondatot, vagy megköszöni szüleinek, az Úrnak vagy másnak, hogy idáig eljutott. Közszereplővé válnak a művészek? Múzeumba kerül a díjazás után a művük? Megkérdezik valahol, hogy mit gondol egy-egy, a díjazás által jelentősnek nyilvánított alkotó bármely kérdésről, képviselve egy olyan dimenziót, amivel a hétköznapi gondolkodás nem számol? Hogy ezáltal – Frank Lloyd Write-tal szólva – konvencionalizálódhasson ez a nézőpont, hogy kultúrává válhasson? Európában a művészek megtalálták a módját annak, hogy kinyilvánítsák véleményüket világunkkal, a kultúrára alapozott Európával kapcsolatban. Mi is megtehetnénk. Akár úgy, hogy egy kiválasztott napilapnál, más médiumnál elérjük, hogy minden szám valaki művész gondolatával indítson, nem feltétlenül a legújabb politikai botránnyal; akár úgy, hogy ez a konferencia egy közös 159



vásárlási keretének minimalizálásával hoznám összefüggésbe (ami, persze, súlyos és valóságos ok), megemlítem, hogy meggyőződésem szerint ez páratlan teljesítmény. A Magyar Nemzeti Galéria ugyan létrehozta állandó kortárs művészeti kiállítását (20. század 2. fele), s ez egy tisztességes képet ad a sokféleségről, dicséret illeti is az intézményt, de a kiállítás körülményei nem jók. A fénytelen III. emeleti helyiségek helyett – még mielőtt bárki más célra igényelné a Ludwig Múzeum felszabadult épületszárnyát a Várban – nem kellene-e azonnal – összefogva művészeket és művészettörténészeket – kiigényelni a királyi palota A épületét? Ahol azután, az állandó kiállítás mellett, időszaki kiállításokkal az egyes életművek is bemutatkozhatnának. Művészetünkre, kultúránkra tekintettel el kellene dönteni azt is, hogy a kortárs művészet legnyilvánosabb tere, a kortárs művészeti múzeum van-e vagy nincs; ha nincs, létre kell hozni (tudtommal Magyar Bálint megalapította), ha van, meg kell nézni, hol és milyen (művészettörténeti) elvek alapján működik. A legfontosabb ugyanis: minden kérdést nyilvánossá kell tenni (jelenleg semmi nem nyilvános), hiszen azzal, ha az alkotók és a múzeumok is megfogalmazzák álláspontjukat, (a vitával) indul meg a közössé, a kultúrává válás folyamata. A múzeum közös tulajdon, ami benne van, nemzeti kincs. Számtalan hagyomány őrzője és kiindulópontja. /Egy kis kitérő: Mi a nyilvánosság? Nyílik = valaminek a zártsága megszűnik: kitárul, feltárul; bimbójából kibomlik. Nyilván = tisztán, világosan; nyíltan. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970, főszerk.: Benkő Loránd) Egyaránt vonatkoznak a jelentések művészetre, művészettörténetre, humaniórákra és természettudományokra, magára a természetre és civilizációra. A civilizáció a természetből hozta magával: a kinyílás az élet része, hozzátartozik; ami nem nyílhat ki, ami nem tiszta és világos, azaz aminek nincs nyilvánossága, elhal. Következményei nem láthatók azonnal, mert egyediek, csak mikor már sorozatos, tömeges, nem csak egyedet, hanem fajt érint (például művészetet, tudományt, kultúrát). A nyilvánosság vizsgálata tehát egzisztenciális kérdés, Magyarországon. Mert például a latin nyelvekben ezek a jelentések így nem függenek össze. A publicus az állam által kisajátított, közös. Minden változatában az állam szerepe hangsúlyozott, a többi jelentésre más szavaik vannak. A nyilvánosság, a közös – szellemi, morális, anyagi – tulajdon illetve e tulajdonok közösségivé tétele másutt – nyelvileg – állami feladat. Szégyellem Brassai Sámuelt idézni, aki az 1850-es években(!) írta le ugyanezt Magyarországon. Én pedig most éppen az állam általi elzárásról beszélek, ami a latin nyelvekben logikai nonszensz, egyáltalán nem érthető./ B/ A nyilvánosság kérdése a közönséget is érinti. Anélkül, hogy lenéznénk a közönséget – ami ugyan bevett szokás, pedig mégiscsak a közönség jár a kiállításokra –, megkérdem: Miért lehetséges az, hogy Munkácsyra, Mednyánszkyra tódul a közönség (szerencsére ezt teszi: napi 8.000 fő), egy Kádár-korszakban indult alkotó retrospektívjét pedig csak ennek tizede látogatja, összességében? Nem arról van-e szó, hogy – mint mindannyian tudjuk – nyilvánosság híján egy egész ország esett el évtizedekig az

3. Röviden említem ismét a múzeumi problematikát, mivel a mostani áttekintő programból kimaradt, jóllehet alapja a művészet nyilvánossá tételének, a folyamatos értékképzésnek, a nemzeti kultúrának – és az európainak, a nemrégiben lezajlott párizsi európai művészeti konferencia szellemében, de mindig is tudottan. Alapkérdés lehet, amit egy pécsi egyetemi konferencia tett fel nemrégiben: A/ M it sikerült a Kádár-korszak alatt született kortárs művészetből nyilvánosságra hozni 1990 óta, milyen nyilvánosságra és milyen eredménnyel? (Azért használom ezt a korszak-megjelölést, mert kortárs művészetünkkel nagyjából egyidős.) Ha nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, elfogadjuk, hogy csak az volt a művészet a Kádár-korszakban, amit múzeumaink ma megmutatnak, sőt, azt is elfogadjuk, hogy a korszak kultúrpolitikája nagyszerű volt, hiszen minden majdnem olyan a múzeumainkban (említettem: kivételt képez a Nemzeti Galéria), mint másutt Európában. Pedig nem volt olyan se a kultúrpolitika, se a művészet. (Természetesen nem a Kádár-korszakot kell bemutatni, melynek egyébként kacifántos döntései voltak: úgy hozott létre például Csontváry Múzeumot, hogy egyúttal eltüntette a szem elől az életművet; úgy mutatott be külföldön született életműveket, mintha magyarok lennének, s közben a magyarországi magyarok nem állíthattak ki hasonló műveket; s úgy mutatott be külföldön magyar művészeket, mintha azoknak művei itthon közkincsek lennének, holott nem voltak azok.) Tehát: A Kádár-korszak művészetéből és művészettörténetéből mi lett nyilvános az utóbbi másfél évtizedben? (Film, tv, könyv, tanulmány (folyóirat), kritika, múzeum, kiállítás, konferencia stb. által?) Az-e, ami már a Kádár-korszakban nyilvánossá vált, tehát amivel – politikai értelemben azt is mondhatnám: – a mi korunk folytatja a Kádár-korszakot; vagy azt is nyilvánossá tette, ami akkor zárt volt, s ha igen, milyen szélességben? A budapesti múzeumokat tekintve talán az első lépés volt az Artpool archívumának megnyitása. Egy nagy lépés volt a főként közép-kelet-európai Ludwig-gyűjtemény, majd – a Ludwig keretei közt – a Kortárs Művészeti Múzeum alapítása a 90-es években, illetve a MNG-ban a korszakra vonatkozó említett állandó kiállítás létrehozatala, sajnos, nagy csöndességben. És nagy lépés lehetett volna a Modern Magyar Művészeti Múzeum megnyitása. Kiállítási téren a MNG Hatvanas évek című kiállítása (1991) után a Variációk a pop-artra (1993) az Ernst Múzeumban a nyilvánosság áttöréséről szólt (átvitt értelemben is), hiszen a művészek műveiken nyilvánossá tették a művészet kérdéseit (konceptualizmus), visszaemelték jogaiba a hazai populáris kultúrát, a népművészetet és vásári kultúrát, eszközeivel, anyagaival, technikáival együtt, sajátosnak mutatták a hazai tömegkultúrát, felfedezték a testet mint a legkézenfekvőbb témát-eszközt, brutális elemekkel közölték elértéktelenedett voltát, felfedezték a női „hang” lehetőségeit a művészetben s ezzel alapjaiban megújították azt, politikai, nemzeti és társadalmi szimbólumokkal foglalkoztak nem csak művészeti értelemben, felvetették a hozzájuk való kötődés szabadságának lehetőségét, politikai és társadalmi eseményekre reagáltak. 160

(Nemrégiben a Dorottya Galériában, alkotói kezdeményezésre, a 60-as évek anyagából egy nagyszerű, a korához különösképpen illő kiállítás-variáns is született, a Hordozható múzeum, mely bárhol, bármikor felállítható.) Egy következő kiállítás volt a 80-as évek – képzőművészet (sajnos, az iparművészetre már nem kerülhetett sor), mely (1994-ben) a meglévő elitista szemlélet ellen küzdött, s kiállította azokat az alternatív művészeti anyagokat is, melyek mennyisége elsöprően bizonyította saját erejét. A Természetesen – a természetművészetről szóló kiállítás (melynek katalógusából a saját kollégáim szándékosan hagyták ki a nevemet) – 1994-ben ugyancsak rámutatott egy, a kiállított anyagnál szélesebb körű művészeti jelenségre, ráadásul közép-európai kontextusban, mintegy kezdeményezve a régió önképének megalkotását is. Az Ernst Múzeumban 2000-ben megcsináltuk az összefoglaló nőművészeti kiállítást is, ebben is szakítva a nálunk elitistaként jelentkező feminista szemlélettel. De hadd említsek egy úgyszintén fontos magyarországi művészeti jelenséget összefogó kiállítást, ami – sajnálatos félreértés folytán – nem az Ernst Múzeumban valósult meg, s aminek kezdeményezői művészek voltak: a magyar kollázs-kiállítást. Több téma és műcsoport áll tehát, többé-kevésbé feldolgozva a muzeológia rendelkezésére. Bizonyos vagyok abban, hogy ezeknek az anyagoknak együtt, egy-egy csoportot alkotva kellene szerepelniük egy kortárs művészeti múzeumban, mert egyetemesen olvashatók és mégis messzemenően sajátosak, e két tényt pedig minden magára adó hely kortárs művészeti múzeuma kiindulópontnak tekinti. Sajátosságaikkal bármely nemzetközi anyagban felhívnák magukra a figyelmet. B/ Ezek a hasznosítható gondolatok azonban nem tudtak kanonizálódni: művészettörténet-írásunkban és művészetkritikánkban sajnálatosan megőrződött – a Nyugatra hivatkozva - az az elitista szemlélet, melyet a Kádár-korszak kulturális elzártsága és a művészet elzárkózása fejlesztett ki. Miközben a mai nyugati művészetkritika minden kérdésfeltevése anti-elitista és politikus, a saját problémáit megfogalmazó. Hol vannak tehát gyűjteményeinkben például M. Novák András lerobbant, mégis derűs, városi tapéta-panorámái vagy Simsay Ildikó VII. kerületi víziói, Pajzs László műanyagba öntött személyes, nyomorúságos civilizáció-relikviái? Nálunk ne lennének kérdések? Nem lennének problémáink? Nincs kibeszélhető véleményünk arról, hogy a helyi és globális művészeti jelenségek viszonyáról mit gondolunk? Hadd idézzem itt a cseh művészet fenegyerekét, 1999 óta a prágai Nemzeti Galéria igazgatóját, Milan Knízákot, aki zseniálisan újrarendezte a nemzeti gyűjteményt, s ars poeticáját megfogalmazó könyvében (Close to the Arts, 2002) azt írja: „Alapozd a múzeumot a különbségekre. Ne félj helyi specialitásokat megmutatni. Ne akarj világjelentőségű lenni. Én nem tudom, mi ez. Ma valami olyasmit jelent, mint divatosnak lenni: szokatlan házat terveztetni egy prominens építésszel, benne különféle művészek műveivel, akik mindenütt ott vannak, már az unalom határát súrolva. A ’világjelentőség’ talán egy konvenció, amit a piac érdeklődése diktál, és talán a politika által motivált.” Az említett anyagokat – és, persze, másokat is – én tehát hungaricumnak tekintem. Még megvásárolható részük megvétele, a rendkívüli gyűjteményi hiányok pótlása sürgős szükség! 161



álláspontot megfogalmaz és nyilvánossá tesz. Például a kultúra és a művészetek jelentőségéről és védelmében, a hagyományos kultúra elvesztése előtti utolsó pillanatban.

162

I tt gondolni kell a szakma utánpótlására, a felsőoktatás átalakítására is (bolognai folyamat). Egyre kevésbé tűnik lehetségesnek, hogy a lerövidített művészettörténészképzés alkalmas szakembereket neveljen. A két akkreditált művészettörténész-képző intézet közül az ELTE Intézetében az ókortól napjainkig tartó ismeretanyagot 10 oktató tanítja immár negyedszázada, jóllehet az egykori 50 hallgató helyett ma 250 a létszám, az anyag pedig hihetetlen mértékben gyarapodott, mi meg öregszünk. Függetlenül a bolognai program nem-európai karakterétől (szerencse, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora például nem tartotta szükségesnek, hogy a rá bízott intézmény megváltozzon), a magyar felsőoktatás fejlesztése elhanyagolja a hagyományos tudományok oktatását az újak (kommunikáció, média) javára. A művészetekkel kapcsolatos művészettörténet-oktatásban sincs mód, csak visszafejlesztésre, ennek a szemléletnek jegyében, aminek sürgős felülvizsgálatára és megváltoztatására van szükség. Egy adat: a művészettörténeti diplomához 180 kreditpontot kell összeszedni. Ebből mindössze 70(!) származik a szaktárgyakból! F/ Külön kérdésnek tekintem a már nagy hagyományú, sajátos kultúrát, egyúttal magyar művészettörténeti fogalmat teremtő művésztelepek és települések sorsát, melyeken és ahol kortársaink is dolgoznak. Ilyen például Pécs vagy Szentendre, de többet is sorolhatnék. Javaslom ezen városok, települések kultúrájának védését, és olyan fejlesztését, mely az említett értékekre épül, azoktól nem idegen (lásd Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara). 4. Ezzel elérkeztünk az Ernst Múzeumhoz, ami nem múzeum, „csak” kiállítóhely, mégis inkább a kettő közti átmeneti forma. Kht, azaz bevétel-orientált, összes költségeinek minimum 40 %-át magának kell beszereznie, különben sorsa bizonytalan, ráadásul költségvetését hiába határozza meg a programjai szerint és jóelőre, azt rendszeresen redukálnia kell, már a tárgyévben(!), hogy a költségek fennmaradó 60 %-a egyezzen az alapító minisztérium adakozó szándékaival és lehetőségeivel. (Az idén külön kérésre támogatja a NKÖM a kiállítási meghívók költségeit; külön engedély kell ahhoz, hogy előző évi „eredménytartalékunkat”, ami visszaállamosításra – kincstári kezelésbe – került, felhasználhassuk stb.) A Kht programja ezért bizonytalan, jóllehet feladata részben múzeumi kiállítások szervezése, a 20. század művészetét bemutatandó. De azért is bizonytalan, mert noha tudott, hogy egy-egy kiállítás előkészítése olykor éveket vesz igénybe, még mindig nincs úgynevezett „projekt-finanszírozás”. Ám a projekt-finanszírozásnak is van hátulütője: 4.1. azok a kiállítások tudnak megvalósulni, melyek kellően támogatottak, azaz esetenként külső okok határoznak, nem szakmaiak? 4.2. miért nem gondoskodik állandó támogatóról maga a kht? 4.3. miért nem rendez kevesebb kiállítást a létező pénzből? 4.4. a hirtelen szükségből felmerült kiállítás-igény sose tud megvalósulni? Visszafelé válaszolva: az évi átlagosan 30 kiállításnál (+ a külföldre és vidékre vitteknél) többet – 15 emberrel, beleértve a teremőröket is – nem tudunk vállalni, pedig igény lenne rá. Miért is nincsenek jó kiállítóhelyek, hogy kevesebbet és hosszabb időre rendezhetnének egy helyen? 163



C/ M egemlíthetem itt a ma már nemzetközi hírnévnek örvendő román művészettörténész, Magda Carneci megállapítását is, miszerint noha hasonló eredményeket hozó, de mégis egészen más okokból és szálakból szövődő jelenségek mutathatók ki egyidejűleg a társadalmi, művészeti gondolkodásban Kelet-Európában és a Nyugaton. Azaz tehát érdemes esetenként valamely jelenség kelet-európai megfelelőjéről önállóan beszélni (Art of the 1980s in Eastern Europe, 1999). Azt állítja, hogy olykor a közép-európai tradicionalizmus megőriz olyan európai értékeket, amiket a Nyugat később újrafelfedez, s akkor egyidejűleg érvényesülnek (mint például a Kelet-Európában továbbélő hagyományos kulturális és spirituális modellek és a modernizmus spiritualizmusa a 20. század elején). Érdemes tehát nem utólérni? Nem veszteségnek tekinteni a „lemaradást”? Létezik „harmadik út” a világkövető és a konzervatív közt? Ami – kultúrába ágyazottságából következő dimenzióit tekintve – egészen más, mint újítás és maradiság felszínes vitája? (Az önbecsülés és önkép hiánya folytán, persze, a magyarországi példák kimaradtak a spirituális művészet 80-as években összegzett nagy amerikai kiállításából /The Spiritual in Art/.) D/ Ha már Carnecit említettem: Nincs kérdésünk a kisebbségi magyarok és a magyarországi kisebbségek művészetéről se, amit elhallgatott a Kádár-korszak? Miközben a nyugati művészetkritika egyik főtémája a kisebbségi művészet? És amivel kapcsolatban a szlovákiai művészettörténész, Klara Kubicková arra figyelmeztet: a kisebbségi lét gazdagabbá tesz – mert nagyobb küzdelmet igényel az érvényesülés, mert nagyobbak a fájdalmak, s így nagyobb az együttérzés mások s a világ iránt is. Ha másért nem, hát ezért nem kellene kimondani, hogy a magyar művészet nemcsak a magyarországi magyarokét jelenti? De nyugodtan érezhetnék magukat kisebbségben ők is, ahogy az e konferencián elhangzott, a magyar művészeti életet jellemző adatokat halljuk. (Itt megemlítek azért egy tanulmánykötetet, amely részben a kisebbségi művészetet tárgyalta, Szabó Lilla szerkesztésében, s a Magyarok Világszövetségének Képzőművészeti Tagozatát, amit – sajnos – érdektelenség övez, illetve a Vármegye Galériát, mely ugyancsak részfeladatot vállalt az ismeretlen terület feltárásában. És megemlítem az Ernst Múzeum vonatkozó, Felezőidő című kiállítását is a romániai magyar művészet egy évtizedéről, valamint a Magyar Művészeti Akadémia tagságának legújabb kibővítését a kisebbségben élő magyar művészekkel.) A kérdések sorát folytathatnánk, megidézve a nemzetközi diskurzusban megjelenő témákat, s megtalálva hazai megfelelőiket. E/ H ogy mindezekről szó essék a hazai muzeológiában, kiállításokon és művészettörténet-írásban, hatalmas munkába kellene fogni. Mindazt a szellemi értéket és eseményt összegyűjteni és feldolgozni, ami a művészetet jelenti a 20. század második felében Magyarországon. Addig, amíg még élnek a kezdeményező mesterek, s az ő tanácsaik mellett. Hogy azután tisztán lássuk jelen helyzetünket mint kiindulópontot. Kérdés, ki áll erre készen, szerencsés volt-e a tervezett Modern Magyar Művészeti Múzeumot, melynek egyik feladata épp ez lehetett volna egy nagy projekt keretében, meg nem valósítani, s ha már ez történt, nem kellene-e megfelelő intézeteket létrehozni?


(Programjainkat lásd a mellékletben!) Ezekből kiderül, hogy egyrészt a hazai művészetfogalom tisztázása, másrészt gazdagítása a célunk, mert meggyőződésem, hogy kultúra csak tágasan létezik, sokféleségben, s így a művészet is, ellenkező esetben kívülről irányítottá válik (mint például az „új művészet” az Egyesült Államokban). Ahol lehet, megerősítjük témaköreinket 1-1 külföldi példával is. Célunk egyúttal egy közép-európai művészeti színtér megteremtése, kiállításcserék illetve együttműködések útján, mert az is meggyőződésem, hogy a kultúra sokfélesége a nyugati szisztémában eltűnik, míg Közép-Európa sokáig (a rendszerváltásig) megőrizte – a sokféleség révén – a művészet jelentőségét a szélesebb társadalomban. Ennek a sajátosságnak (a nem egyirányú művészetnek, a különböző művészeti hagyományokra is építő új művészetnek) bemutatása természetesen több munkát igényel: a művészet közös és hasonló témáinak feltárását, egymás előtt megismertetését, a mai művészet közös művelését stb. Összességében az Ernst 5 év alatt 78 kiállítást rendezett a Nagymező utcában, ebből kortársi 46, ebből magyar 39, ebből képzőművészeti 33, iparművészeti 4. A Dorottyában minden kiállítás kortársi, összesen: 77, ebből magyar 64, vegyes 3, ezekből képzőművészeti 50, iparművészeti 9, fotó 2, vegyesen képző- és iparművészeti 6. Ez utóbbiak a karácsonyi vásárok a Dorottyában. Nem kerültek említésre az egyéb vásárokon berendezett sátrak és a vidékre valamint külföldre vitt kiállítások. Másképpen: rendeztünk a saját helyünkön 155 kiállítást, ebből 123 kortársi, 103 magyar (kortárs), és még 3-ban szerepelnek magyar kortárs művészek. A művészek számát csak becsülni tudom (hisz több csoportos, sőt, „nagycsoportos” tárlatunk volt): az építészeket nem számolva ez körülbelül 613 megjelenés. 164

A programból – és a megelőzően mondottakból – kézenfekvő, hogy az Ernst Múzeumban művészettörténeti összefüggésekben gondolkozunk, nem csak egyedi kiállításokban. Ahhoz, hogy tovább tudjuk vinni ezt a programot, kutatókkal kellene bővíteni a jelenlegi, kivitelezést biztosító állományt. Azaz intézetté kellene válnia a kht-nek, ahol elmélet és gyakorlat (kiállítás) egysége is megvalósulhat. 5. Jelenleg egy szerb művész, Miroszlav Mandics szerepel az Ernst Múzeum Dorottya Galériájának programjában. Mandics régóta gyalogol. Korábban rajzolt közben, és mindig jegyzetel; gondolataiból közel 10 kötetnyi filozofikus-költői anyag állt mára össze. A művészetek és a bölcselet egyet jelentenek a számára; így tevékenysége során lassan elhagyta a civilizációt és a művészet ismert alkotómódjait, megjelenési formáit, intézményeit, a művészeti életet. Civilizációnk megrontotta a nyelv tisztaságát – így a gondolkodást is ellehetetlenítette, a társadalmat fogyasztóvá degradálta, a kultúrát a politika játékszerévé tette, mely a nemzeteket sem kímélve önös hatalmi céljaiért dolgozik, szégyenbe hozva egymás előtt a népeket; a művészetet megfosztotta közösségi érvényétől; kizsákmányolta a földet is, s tette mindezt úgy, hogy a létezés dimenzióit is diadalmasan felszámolta. Mandics gyaloglásai korábban még rituálisak voltak: a fentiek ellenszeréül szolgáltak. A világ folyását ismerve Mandics ma már csak magára gondol, saját életének a lét ideájához méltó megőrzésére. Kitartó gyaloglása mégsem pesszimizmusból fakad. Nézzük most magunkat ennek a szomszédos, tönkretett nemzet keretében élő, gyalogló embernek szemszögéből! Nemde az imént felsorolt tények mindegyike érvényes ránk is? Hol kezdjük a közös munkát? Én kétfelől teszem. Az egyiket ismertettem az imént. A másik: Egy nemzetnek, ha együtt gondolkozik – mint még tette a 19. században a magyar is, s erre a képességére méltán volt büszke – kell egy olyan kultúrafogalom, mellyel önmagát – nyitottan a változásokra – megfogalmazza, anélkül, hogy ezzel bárkit/bármit megsértene vagy korlátozna. Mivel a Föld egyelőre az emberre van bízva, s egyre inkább úgy tűnik, ennél jóval több is (vagy az ember kívánna „gondoskodni” ennél többről is?), a kultúra – hogy ápoljuk, gondozzuk a ránk bízott világot, mindannyiunk örömére – létezésünk feltétele, mindenfajta tevékenységünk alapja. A kultúravesztés a világ felélését, majd megszűnését vonja maga után. Szükségtelen részletezni, hogy tehát kultúra – illetve ennek tudata - nélkül nincs értelme és tartalma a politikának, mezőgazdaságnak, iparnak, kereskedelemnek, pénzügynek, hadászatnak és így tovább. Illetve lehet, de az már a felélés és megszűnés stádiumának önfeledt ügyintézése. A kultúrát azonban korunkban, majd mindenütt a világon, elnyomja a politika. Nem mezőgazdasági kultúráról (agri-cultura volt egykor) beszélünk például, hanem mezőgazdaság-politikáról. A politikának vissza kellene találnia a kultúrához, s arra építkeznie, amíg még van miből, hogy az életet szolgálhassa. A kultúra keretei még mindig az egyes ember, a nemzet (lehet akár nemzetek bármely közössége, uniója is) és az emberek összessége; mértéke az egyetemes lét gondolata. (Csak egy pillanatra álljunk meg, és gondoljunk a körülöttünk lévő világ tevékenységére! 165


A lehetséges támogatók, az egész támogatói szisztéma politikához kötött, a Kht és a kultúra általában pedig nem. Ha határozott feladatkörrel születik egy intézmény, szerintem a létrehozó állam feladata a feladatteljesítés finanszírozása. Éppen kaphatott volna érdemi vállalkozási lehetőséget is a Kht, hiszen a kultúra csak nagyon erőszakoltan hoz közvetlenül bevételt. Mindennek ellenére csinálunk kortárs művészeti, köztük egyéni retrospektív kiállításokat (legfeljebb rövidebb időre), pedig a látogatottságuk oly alacsony, hogy bevételünk alig származik belőlük – tudjuk viszont, hogy egy alkotónak időről időre át kell tekintenie munkásságát. A félreértések elkerülése végett elmondom, hogy a 2000-ben alapított Kht, feladata szerint, a Dorottya Galériában mutatja be a szoros értelemben vett kortárs művészetet. Ez a két helyszín között megosztott feladatkör jó, épít a művészet (kultúra) folyamatosságára, ellentétben talán azzal az érveléssel, mely ma már évtizedenként a művészet gyökeresen új korszakát jelenti be. És különösen jó azért, mert kortársi gondolatokból kiindulva segít gazdagítani a múlt művészetét, a kortárs gondolatok szerint felfedezni a múlt rejtett örökségét, alternatíváit, így a művészettörténet folytonos újraírását kezdeményezi. Ez azért hasznos, mert a történészi gondolkodás gyakori egyirányúságát megváltoztathatja, valamint értéket teremt.

6. Hol van itt helye tehát a művészetnek? Amit meghatározni igen nehéz akkor, amikor művészetnek minősül mindaz, amit alkotója annak nevez. A művészet maga hagyomány, az ősidőktől létezik, még az is feltételezhető, hogy mindenki művész (ahogy több kortársunk állította), hogy a művészi képesség vagy tevékenység az ember-volt velejárója. Ha a széles kultúrában nem is, feltételezhetően a művészetben megmaradt a létezés többféle dimenziójának tudata, hisz a műalkotások tulajdonképpen ezt állítják elénk, ezért lehetséges, hogy a legkülönfélébb emberek vonzódnak hozzájuk, s az is, hogy annyira sokfé166

lék maguk az alkotások. Lehet, hogy a kultúra letéteményese mára már nem az ember, hanem a művészember? Mindaddig, persze, amíg nem kerül a (politikai-gazdasági) elit és a fogyasztás hálójába, azaz „dimenziói” nem szűkülnek be. Nemzeti érdek tehát az élő művészet támogatása, függetlenségének biztosítása, közzététele, a róla való széleskörű beszéd lehetőségének megteremtése. Művészetekben gazdag ország lévén ez nem olcsó mulatság. De miért ne építhetnénk épp arra, amiben gazdagok vagyunk? Azaz a művészetekre? Ha egykor a Monarchia egyik művészeti központja lehettünk, mert művészeti eseményekkel voltak tele a lapok, mert fejedelemnek számított a jó művész (a politikus sose), a politikus vagy üzletember megtiszteltetésnek vette, ha egy műterembe léphetett (és persze, viszont is), mert voltak műtermek, ahol ráadásul nem politikáról és üzletről folyt a szó, hanem másról, és így tovább, hogyan engedhetjük, hogy felszámolják a nevezetes műtermeket (Várbazár), hogy a miniszterek még csak kiállításokra se járjanak, hogy egyáltalán: ne legyenek jó kiállítóhelyek, ne legyen támogatott az a vállalkozó, aki műteremlakásokat is épít, csak az, aki a szűktudatúak szerinti „műtermet” (Big Brother) állítja elő, hogy ne foglalkozzon érdemben a média a műalkotásokkal, hanem csak azzal, hogy ugyancsak szűktudatúak (mint látom a plakátokon: drogról leszokó sztárok) hogyan tudják köznapivá degradálni különösségét, és így tovább. Végül megjegyzem: egy művészeti író vagy művészettörténész a legkiszolgáltatottabb. Nincs olyan „kamara”, mely meghatározná, mit jelent az írott szó becsülete, mennyi háttérmunka és évtizedes tapasztalat áll egy leírt szó mögött, s annak mi az ára. Egy kollégám osztrák felkérésre 50 000 Ft-ot kapott 1 oldalért (ami mögött, persze, évek és évtizedek alatt összegyűjtött tudás és gondolkodás áll), míg nálunk ez 1-3000 Ft körül van. Ebből még 1 napi élelmiszer sem fedezhető, nem ám több évi. Az Ernst Múzeumban pedig már arra kényszerülünk, hogy kiadványainkkal honoráljuk a szellemi munkát. Holott ennek ráadásnak kellene lennie. Az lehetne, ha kikerülhetne a bevételorientált kiállítási intézmények köréből. Ideálisnak tartanám, ha Modern és Kortárs Művészeti Intézet lehetne, tovább tágítva és kutatva a fenti kérdésköröket, s munkájának lenne következménye (a médiában, múzeumokban, a köztudatban). Melléklet: Példaként a vezetésem alatti 5 év sorozatait ismertetem: 1.  XX. századi nőművészet: a kortárs művészetteória modernizmus-kritikája alapján a nőművészet felfedezése, életművek értékelése; a kortárs nőművészet-elméletek vizsgálata (új műfajok, feltáratlan alkotómódszerek és technikák, mesterek, megnevezetlen műtípusok és műformák, a művészettörténet-írásból kimaradt művészetfogalmak) – összefüggésben az alkotók személyes sorsával 2000-2005: „A második nem” – Nőművészet Magyarországon 1960-2000 (képző- és iparművészet) ebből kiindulva a század első feléből az indiai-magyar Amrita Sher-Gil festői életművének és Futásfalvi Márton Piroskáénak felfedezése, 167



Felfedezzük benne ezt a mértéket, akár közelítőleg is?) Azaz a kultúra nem csak tárgyi, hanem lelki és szellemi természetű is. Fizikai és metafizikai. Beszéljünk a nemzeti keretekről! Fentiek szerint a nemzet léte is kultúrájától függ. Igen közeli példát ismertethetnék egy nemzet politikai, gazdasági, társadalmi széteséséről, lezülléséről, létalapjainak felszámolódásáról mint a kultúravesztés látványos eredményéről. Ha magunkra ismerünk, úgy ezt nyugodtan ki lehet mondani, és a kultúra-társadalom-állam összefüggésben a szervezetek, képviseletek, intézmények rendszerét újra lehet gondolni, a kultúra jelentőségében egyetértve. A. A kultúratudat újramegteremtése, a kultúra életének (a hagyományok ismerete, megújítása, átadása) nem-ismeretében született állami döntések és tervezetek kiküszöbölésével és a szűkebb értelemben vett kultúra rangjának növelésével, képviseleti és intézményrendszerének kiterjesztésével. Miért politikai államtitkárságok vannak például minden minisztériumban? Miért nem kulturálisak, a szó tágabb értelmében? Vagy miért nem a megfelelő szakintézmények javaslatai alapján születnek a döntések, miért párttanácsadók útján? Miért pártszékházak vannak szerte az országban, miért nem a kultúra házai? B. Mivel nehezen elképzelhető állami szinten a pártpolitikai (hatalmi és anyagi, ideológiai) érdekek kiküszöbölése, minden bizonnyal szükséges a meglévő nemzeti kultúra és alapjainak társadalmi védelme (lásd: Védegylet, a Kossuthé és a mai is), beleértve a földet, a vizet, az eget, az épületeket, terményeket, termékeket, a nyelvet stb.; ha a szükség úgy kívánja, az anyagiaknak nem kiárusítása, legfeljebb bérbeadása legyen lehetséges, élve a bérbeadó ellenőrzési jogaival. C. A kultúra fennmaradásához pedig – lévén ez folytonos újraalkotás – a kreativitás képességének általános fenntartása szükséges a fogyasztásé helyett. (Kreatív emberek nélkül a művészetnek, amit egy képtelen szóösszetétellel magas kultúrának neveznek, sincs közönsége-közössége.) Minden mást könnyebben nélkülözünk, mint a méltó utódokat, feltéve, ha egyáltalán gondolunk még a jövőre. Az biztos, hogy mivel a kultúrába, annak minden területén, belenevelődik az ember, a kultúrafenntartás és -képzés legelemibb területe – az otthonon kívül - az oktatás. Leválasztása a kultúra szűkebb területéről egy kultúratudatos és kultúraközpontú országban természetes lehet, ám nálunk ezzel a lépéssel az oktatás ipari adminisztrációvá süllyesztése történt meg, egyidejűleg a kultúra leszűkítésével nemzeti kulturális örökséggé. D. Nekünk magunknak kellene követelnünk, a nemzet közösségének nevében – és remélve a jövőt – a tárcák közti elosztás felülvizsgálatát és újraelosztást az oktatás javára.

2.  A modern építészet közterei (Budapesten) című sorozat a környezettudat alakítása szempontjából határozottan fontos, valamint azért, mert a köztér korunk nyilvánosságának legjobb példája, magyarországi példái azonban nincsenek a köztudatban, ennek köszönhetően tapasztalhatjuk a közterek új formáinak megjelenését, amik nem a kultúra demokratikus közterei, hanem a fogyasztásé. (4 kiállítás katalógussal és két összefoglaló, angol nyelvű könyvvel.) 3.  Kisebbségi lét és művészet (specifikumok, sorsok; a hagyományos művészettörténeti korszakolás kérdőjelei; a kanonizáció kérdései) 2000-2005: (2 katalógus , 1 leporello) Oláh Jolán (roma női művészet, festészet) Bódis Erzsébet (romániai magyar női művészet, textil) Felezőidő (romániai magyar művészet 1965-75) 168

alentin Lustig: Hóka néni – 7 festmény (Holocaust- és romániai emigráns művészet, V festészet) Jürgen Schadeberg: Fekete és fehér (fotó, Dél-Afrika) 4.  A reflektivitás saját módjai - a „kortársművészetből” kizárt, a reflektivitás nézőpontját is tartalmazó művészet: 2000-2005: a test témájában: Bencsik István, Paizs László politikai-társadalmi tematika: A bot - Borgó közép-kelet-európai képek: Konkoly Gyula, M.Novák András, Hegedűs 2 László, „A semmi ágán” – Jelenczki István, Somogyi Győző, Mauzóleum – Dús László, Szurcsik József, Block csoport (installáció), Gerber Pál Környezet: Tájteremtés – Kertalkotás (Pagony iroda) Műfaj-reflexiók: Csendéletek, Kőnig Frigyes, Korodi János A reflektivitás korai útkeresései: „A 70-es években fotókat csináltunk” (Koncz András) Pécsi Műhely A Derkovits ösztöndíjasok évenkénti beszámoló kiállításai és a Jövőkép (12 festő) a reflektivitás szempontjából vegyes anyagok (8 katalógus, 1 leporello) 5.  A modernitás többfélesége: Kevésbé feldolgozott korszakok, területek (csoportos kiállítások) és kevésbé előtérben lévő valamint ismeretlen életművek 2000-2005: Arisztokrata művészek a polgárosuló Magyarországon (1840-1940) tapasztalatai alapján a század első feléből: Kontuly Béla (életmű, festészet) A.Tóth Sándor (életmű, festészet) Jaschik Álmos és iskolája Rudnay Gyula (életmű-válogatás, festészet) Márffy és múzsái (festészet) Egry József (életmű-válogatás, festészet) A századközépről: Ismeretlen évtized (A 40-es évek) Szegedy-Maszák György (életmű, festészet) Lantos Ferenc (az ’50-es, ’60-as évek, festészet) Lossonczy Tamás (50-es évek, grafika) Medveczky Jenő (életmű-válogatás, festészet) Redő Ferenc (életmű-válogatás, vegyes) És egy-két agyonhallgatott kortársunk: Orosz János: Sorozatok (életmű-válogatás, festészet) Gaál Zsigmond (emlékkiállítás) Németh Miklós (retrospektív, Kornai gyűjtemény) (8 katalógus, 1 leporello, 1 forráskiadvány) 169



a század második feléből Berki Viola festészete jelentőségének megerősítése, Németh Ágnes installációinak, Széchy Bea több műfajának, Balás Eszter szobrászatának és Szilágyi Lenke fotóinak retrospektív kiállításával a kanonizált értékek mellé újak állítása. Kiegészítette a programot egy válogatás Niki de Saint Phalle felforgató életművéből, s egy különös életút bemutatása (Szilárd Klára), valamint a társművészetek közül a Dívák, primadonnák, színésznők küzdelmes sorsának megismertetése, mai művészetünkből fiatal iparművésznők csoportos (4 – Kalapok és cipellők címmel, 4 – Raku címmel) és egyéni (Pinviczki Judit, Kígyós Borbála, Lévai Nóra, Kertészfi Ágnes, Kubinyi Anna) bemutatkozásai, film és képzőművészet összefüggései (Keresztes Dóra). Mai, feminista témára szervezett kiállítás volt a nemzetközi Girls and Guns, a hagyományosabb „női származástudatra” Geszler Máriáé (Női vonal címmel, a mesterének tartott néhai Bartoniek Anna műveivel közösen). Új női munkák a Dorottya Galériában: Gádor Magdától, Kubinyi Annától, Bakos Ildikótól, Varga Évától, Pasqualetti Zsófiától, Makovecz Annától, Varga Patricia Minervától, Zsemlye Ildikótól, Paál Zsuzsannától és külföldiektől (köztük fotóstól is) – magyar csere reményében. Azaz korukat és művészetüket tekintve különböző, de kifejezetten az ún. trendektől független, valamely tradícióra építő alkotókat választottunk. 27 egyéni kiállítást csináltunk kortárs magyar nőművészektől. 9-hez készült katalógus, 2-höz leporello, 2 katalógus még készülőben. Geszler Mária kapcsán megemlítem a Dorottya könyvek sorozatot (évente 1 megjelentetését tűztük célul), mely többnyelvű, és a „középgenerációra” fekteti a hangsúlyt életműáttekintésével. Egyikük tehát Máriáról jelent meg. Ma már a művész hozzájárulása nélkül nem tudjuk kiadni. Egyébként 4 jelent meg eddig, eggyel, sajnos, kátyúba jutottunk.

Fentiek mellett: Az akadémizmus újraértékelése: 2000-2005: Benczúr Gyula, Vastagh-család Modernitás és hagyomány a társművészetekben: 2000-2005: Fotó (Paul Almásy, Párizs – egy évszázad fotói) és színpad (Ezio Frigerio, Oláh Gusztáv), iparművészeti műhely (Herendi étkészletek – kezdetektől máig, a Légli Kerámia Manufaktúra), építészet (Új Atlantisz felé) Hagyományos és új gyűjteménykoncepciók: képzőművészeti (1), hordozható (1) és nemzetközi videogyűjtemények (2) Ún. kortársművészet: Vásárhelyi Zsolt, David Wilkinson, Public Art, 1 csoportos és egy páros kiállítás a Dorottya Galériában (2 katalógus, 3 leporello, 1 CD)

7.  Közép-Európa-program a más témáknál (pl. 3., 4.) is szereplő kiállításokon kívül tartalmazta az alábbiakat: Az új közép (Regina Schmeken, fotó) Én-képek – Közép-európai fotó Nemhivatalos szlovák művészet 1960-2000 Jöjj! (Miroslav Mandic) Vásárcsarnokok (építészettörténet és kortársművészeti installáció - vándorkiállítás) 2 katalógussal, 1 leporellóval Mivel a modern magyar művészet szorosan összefügg az európaival, ezt a természetes kapcsolatrendszert barátságkiállításokkal mutattuk be, olyannal is, ami a hierarchikus (központban szerveződő) művészeti struktúra alternatíváját jelentette a „perifériák” közti barátságokkal. Ezeket a témákat a kezdeteknél vizsgáltuk.



6.   Többféle kortárs művészet (az ún. kortársművészet mellett a különféle hagyományokra építők) 2000-2005: Építészet: Makovecz Imre: Rajzok Festészet: Molnár Sándor, Váli Dezső, Baska József, Ujházi Péter, Püspöky István, Gaál József, Weiler Péter, Kovács Péter, Jovián György, Almásy Aladár, Stefanovits Péter, Siflis András, Nagy Csaba, Jónák Tamás, Baksai József, Somorjai Kiss Tibor, Szanyi Péter, Tölg-Molnár Zoltán, Szőnyei György, Nádler István, Duliskovich Bazil, Nayg István, Pető István Szobrászat: Lois Viktor, Baditz Gyula, Móder Rezső És új művek a Dorottyában csoportosan: Grafika: a Miskolci Országos Grafikai Biennále anyaga és más válogatás Iparművészet: ékszerkiállítás Fotó: Fotó Budapest (10 művész) Tematikus: Csokonai és Dorottya (2 katalógus)

8.  a századforduló művészetében – egyúttal a modernizmus gyökereinek összetettségét is, a későbbi művészettörténeti tudat szerinti egyirányúságával szemben: Rippl-Rónai József és párizsi barátja, James Pircairn-Knowles, valamint a Finnmagyar c. kiállításokon, de vizsgáljuk a magyar művészet sajátosságait is az egykori monarchiában (ami akár Közép-Európának is tekinthető): a színes építészet terén és a modern építészet és az ornamentika együttesében. Valamint a századforduló sajátos képalkotó módszereit (Megfestett álmok). (5 katalógus) Közép-európai és európai programunk rendkívül szűkös keretek közt bonyolódik, gyakorlatilag látatlanban; tulajdonképpen minden megvalósulás egy csoda, de persze töredékes.

170

171


A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága – Janus Pannonius Múzeum gyűjteményi osztályai alapvetően – mint az ország más megyei múzeumi szervezete – a közigazgatási határok által kijelölt terület tárgyi és szellemi kulturális emlékeinek vagy természeti értékeinek, tárgyainak gyűjtői, őrzői, feldolgozói és bemutatói. E keretet lépi túl a Képző- és Iparművészeti Osztály gyűjteménye, melynek különösen a képzőművészeti kollekciója országos és nemzetközi gyűjtőkörrel rendelkezik. A Janus Pannonius Múzeum képző- és iparművészeti gyűjteménye tehát nem önálló szervezeti egység, intézmény, hanem az ország legjelentősebb vidéki múzeumi szervezetének egy osztálya – e helyzet minden örömével és bajával. Az utóbbi évtizedben inkább a bajával, hisz a közgyűjtemények finanszírozása – különösen a megyei fenntartásúaké – egyre alacsonyabb szintű. Ez különösen súlyosan érinti azt a gyűjteményi egységet, melynek működtetése ma – ha nem is az európai, de legalább a nyolcvanas évek szintjén – jelentősen több forrást igényelne. (Gondoljunk csak a – végre ! – sokszorosára növekedett hazai műtárgypiaci árakra, illetve a kevesebb elégedettségre okot adó közüzemi díj, installáció, nyomda-, biztosítási és szállítási költségek növekedésére.) Az utóbbi évben a Janus Pannonius Múzeum fenntartója által biztosított „támogatás” még a béreink és azok járulékának fedezésére sem volt elegendő! Tíz év alatt több, mint 40 százalékkal csökkent az intézmény alkalmazotti létszáma, s ma a megyétől átutalt pénz 10 százalékkal kevesebb, mint ami e lecsökkent létszám törvényi minimumon történő javadalmazásához szükséges lenne. Ezt az intézménynek kell saját bevételéből előteremtenie, csakúgy, mint a teljes dologi költséget. A fűtés, a világítás, a víz, a kommunikáció, a közlekedés, az eszközök, a karbantartás, stb. több tízmillió forintra rúgó díjának kiegyenlítése csak úgy lehetséges, hogy minden bevételünket erre fordítjuk. A nagy kalapba vándorol a belépőjegyekből, a kiadvány-értékesítésből, terembérletből befolyó összeg. Folyamatos feszültséget jelent ugyanakkor, hogy hiába teljesítenek kimagaslóan a képző- és iparművészeti gyűjtemény kiállításai – a mintegy 200 000 látogatójuk a teljes múzeumi szervezet látogatóinak kb. 80%-a – ez az osztály számára plusz lehetőséget nem – csak még több feladatot jelent. Gyűjtemény, vagy könyvtárfejlesztésre saját forrásból, tervezhetően hosszú évek óta nincs lehetőség, kiadványainkat, kiállításainkat kizárólag – a mindig bizonytalan – pályázati forrásból tudjuk megvalósítani. Ez is meghatározó módon az NKA-ra épül, tekintettel arra, hogy a megye, s a város az ország leszakadóban lévő gazdasági válságövezete, a szponzorálásra hajló, vagy arra képes gazdasági szereplő igen kevés e tájon. (Igaz ugyanakkor, hogy az osztály – az előzőekben felsorolt anyagi-gazdasági korlátok között – szakmai programját a művészettörténész muzeológusok egyéni szakmai programjára alapozva, szabadon, önállóan tervezi és végzi.) 172

173


Sárkány József

A Janus Pannonius Múzeum belső működési és döntési mechanizmusa – A kortárs magyar művészet bemutatásának koncepciója az intézményen belül

Mindezek alapján látható, igen nehéz feladat megőrizni azt a rangot, melyet a pécsi múzeum a hetvenes- nyolcvanas években megszerzett. A pécsi művészeti múzeológia létrejötte 1955-höz köthető, amikor a fél évszázados múlttal rendelkező múzeumba Hárs Éva személyében művészettörténész került. Ő írta 1981-ben „Míg a Janus Pannonius Múzeum a háború után újjászervezett gyűjteményekből már az ötvenes évek elején gazdag régészeti, néprajzi, természettudományos anyaggal rendelkezett, addig a képzőművészeti tárgyak leltárkönyvét csak 1952-ben kezdték el újra vezetni. Az ekkor nyilvántartásba vett 152 tétel java részét a háború előtt gyűjtötték, s főleg helyi alkotók inkább helytörténeti, mint képzőművészeti értékű műveiből állt.” Hárs Éva tevékenységének köszönhetően valósult meg dr. Gegesi Kiss Pál akadémikus 1957-es adományozása, a Modern Magyar Képtár megalapítása. Az első években ideiglenes helyen, a Néprajzi Múzeum Rákóczi úti épületében a cél érdekében lebontott kiállítás helyén volt látható Forgács Hann Erzsébet szobrai mellett a meghatározó részben a két világháború közötti progresszív magyar alkotók műveit tartalmazó grafikai és festmény kollekció. A Képtár 1963-ban költözött a Szabadság utca 2. számú épületbe, mely három évtizeden keresztül próbált – egyre kisebb eséllyel – megfelelni a hatvanas évek közepétől extenzíven gyarapodó gyűjtemény bemutatási követelményeinek. Mégis, ez az épület volt a KÉPTÁR, mely hosszú ideig egyedüli múzeumi állandó bemutatóhelye volt Magyarországon a legújabb képzőművészeti törekvéseknek. A pécsi gyűjtemény jelentőségét a többi vidéki múzeummal szemben az adja, hogy – a Magyar Nemzeti Galéria mellett – képes a XX. századi magyar képzőművészet egészéről – főművekkel – áttekintő képet adni. Köszönhető ez annak, hogy – a többnyire egyéni alkotók bemutatását vállaló – időszakos kiállítások megrendezése mellett kiemelten kezelte gyűjteményének gyarapítását, melynek során több – különösen a század első felének modern irányzatai képviselőinek alkotásait őrző – magángyűjteményt szerzett meg jelentős városi és megyei támogatással. [ Tamás Henrik, az egykori Tamás Galéria tulajdonosa (1959) a dr. Tompa Kálmán (1967) dr. Kunvári Bella (1968) Bedő Rudolf (1969) Dénes Zsófia (1971) Lázár Béla, az Ernst Múzeum művészeti igazgatója (1972) Gerlóczy Gedeon (1973) Carl László (1975) ] Döntően e kollekciók egyesítésével – tekintettel arra, hogy a XX. század első feléből, mint már említettük, a múzeum számottevő művészeti anyaggal nem rendelkezett – jött létre a gyűjtemény bázisa. A Képtár klasszikus avantgárd anyaga azonban követelte és vonzotta a kortárs, új művészettel való kapcsolatot. Sokirányú szakmai kapcsolatrendszer jött létre a csak itt látható művek, valamint a hazai és a külföldi alkotók között. Erősödésében szerencsés tényező volt a kultúrpolitika enyhülése. A Janus Pannonius Múzeum virágzó korszaka egybeesik a szűkebb régió gazdasági és kulturális fellendülésével, példa erre a hatvanas évek második felében Pécsett elindult magas színvonalú, expanzív szellemi pezsgés. A Pécsi Nemzeti Színház, a Pécsi Balett, vagy a Bábszínház előadásai, a magyar filmművészet virágkorának alkotásait összességében láttató Magyar Filmszemle, a Pécsi Galéria és a Janus Pannonius Múzeum kiállításai, a zenei, irodalmi események a város életének eleven kulturális fórumai voltak. Ekkor indult a múzeum kortárs képzőművészettel való egyik legfontosabb, országos hatókörű kapcsolata az országos kisplasztikai biennále, melynek 1967 óta tartó

174

építészeti kerámiát tartalmaz, s adattárának mintegy kétezer dokumentumával a Zsolnay kutatás nélkülözhetetlen tudományos bázisa. A Zsolnay család gyűjteményének közönség elé tárása 1928-ban, a gyárban kialakított múzeumban valósult meg. A gyár 1948-as államosításával együtt a gyűjtemény is köztulajdonba került. A tárgyakat a Janus Pannonius Múzeum 1951-ben leltárába vette. Ez az anyag képezi gyűjteményünk alapját és annak ma is meghatározó része. Az ezt követő gyarapodás természetszerűen jóval szerényebb volt, melyből kiemelkedik a hetvenes évek elején Mattyasovszky Zsolnay Margit adománya és letéti anyaga, illetve 1974-ben bekövetkezett halálával a múzeumra hagyott családi vonatkozású gyűjtemény. A gyarapodás másik számottevő részét az a modern kerámia anyag adja, melyet a Zsolnay Gyár ad át számunkra, az utóbbi évtizedekben folytatott iparművészeti alkotó tevékenysége dokumentálása céljából. Közvetve ugyan, de a Zsolnay kerámiához kapcsolódik az Iparművészeti gyűjtemény másik kiemelkedő műtárgycsoportja, a Modern kerámia kollekció. A Zsolnay Gyár centenáriumi ünnepségsorozatához kötődve rendeztük meg 1968-ban az I. Országos Kerámia Biennálét, a szakma legújabb értékeit a közönség elé táró, rendszeresen ismétlődve máig ívelő rendezvényünket és ekkor fogalmazódott meg egy úttörő szerepű, a szimpózium mozgalomhoz kapcsolódó alkotótelep, a Siklósi Kerámia Alkotóház létrehozásának a terve is. 18 kerámia biennále és harmincöt év alkotótelepi munka műtárgyainak válogatott darabjait birtokolja a múzeum, melyek közül több mint kétezer kerámia magyar, s közel ezer külföldi alkotó munkája. Nagyrészük az Alkotóteleppel kötött együttműködés alapján, átadással került beleltározásra, míg a biennálék anyagából az állami (Minisztérium, Lektorátus) vásárlások átvételével és pályázatokon nyert pénzből történő vásárlásokkal gyarapítottuk a gyűjteményt, melynek önálló egysége a Siklósi Várban 1972-től látogatható Gádor István Múzeum, a modern magyar kerámiaművészet legnagyobb alakjának állandó kiállítási anyaga. A Képző- és Iparművészeti Osztály történetének elválaszthatatlan része az a tevékenysége, melynek során Európa és a világ számos országában rendezett tárlatokon ismertette meg gyűjteménye segítségével a magyar kultúra értékeivel a látogatókat. Természetesen e helyt nincs lehetőség ezek felsorolására, mint annak az immár 100 fölé nőtt sorozatszámú, a Janus Pannonius Múzeum Művészeti Kiadványai sorozat katalógusainak sem, melyet időszakos és állandó kiállításainkhoz jelentettünk meg 1970 óta.

175



megrendezésével oly szakmai fórumnak ad lehetőséget, melynek jelentős a gyűjteménygyarapítási hatása is; a Modern Magyar Képtár szobrászati kollekciója egyike a legteljesebbnek hazánkban. 1977-ben jött létre a Pécsi Galéria, mely Pinczehelyi Sándor vezetésével – részben a múzeum által szervezett tárlatoknak is helyt adva – kortárs hazai és nemzetközi képzőművészeti kiállítások sorát valósította meg, nem egy alkalommal közvetlenül hozzájárulva a képtár anyagának gyarapodásához is. 1998-ban sikerült létrehoznunk a Múzeum Galériát, melynek 100 négyzetméteres tere kiválóan alkalmas áttekintő egyéni kiállítások, kis csoportos bemutatók megrendezésére. (Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara DLA hallgatóinak diploma-kiállítása, Biennále I díjazottainak egyéni kiállítása, meghatározó művészegyéniségek kiállításai, stb.) Lehetővé vált számunkra a műtárgy gyarapítási szempontokat is figyelembe vevő kiállítási program megvalósítása. Ahhoz a gyarapodáshoz, melynek forrása – a kortárs gyűjtemény esetén – egyrészt az alkotók ajándéka (jellemzően a hetvenes években), másrészt – különösen a hazai műtárgypiac éledezése óta – a Minisztérium támogatásával, vagy a Nemzeti Kulturális Alapprogram pályázatain nyert pénzzel történő vásárlás volt. A tekintélyes számú leltári gyarapodásnak igen jelentős része a hetvenes-nyolcvanas években az állami mecenálás sajátos – és sajnálatosan megszűnt – gyakorlatának az ún. milliós vásárlásoknak volt köszönhető. Külön kiemelendők ugyanakkor azok a nagy volumenű felajánlások, melyekkel majd egész életművek kerültek a gyűjteménybe ajándék, hagyatékozás révén (Bán Béla, Gyarmathy Tihamér, Martyn Ferenc, Endre Nemes, Zlatko Prica, Victor Vasarely). A Janus Pannonius Múzeum Képzőművészeti Gyűjteménye egyik sajátossága kiállításainak a széttagoltsága. A Csontváry Múzeum (1973/1983), a Vasarely Múzeum (1976), az Uitz Múzeum (1978–1985) a Martyn Múzeum (1974/1980/86–2003), az Endre Nemes Múzeum (1984), az Amerigo Tot Múzeum (1984), a Zlatko Prica (1989) állandó kiállítások a Schaár Erzsébet: „Utca” (1991), a Pierre Székely: „Kőkert” (1991) más és más szakmai indokok, múzeológiai, kultúrpolitikai összetevők eredőjeként valósultak meg, s a fogalom igen tág értelmezésében nevezhetők csak múzeumnak e kiállítások. A kétségkívül látványos emlékmúzeumok sora – a „Múzeum-utca” – mellett azonban a Modern Magyar Képtár – jelenleg még két részre osztott - állandó kiállítása az, melyet művészettörténeti-múzeológiai szempontból a legfontosabb szakmai teljesítménynek tekintünk. 2001. november 16-án nyílt meg a volt baranyai vármegyeháza műemlék épületének második emeletén a Modern Magyar Képtár II. 1955-2001 című állandó kiállítás. Reményeink szerint döntő lépést tettünk ezzel azon az úton, melyen Kistelegdi István építészeti tervei alapján megvalósul egy korszerű, a klasszikus múzeológia értékeit is őrző és vállaló, modern (képző)művészeti központ. XX. századi képtárrá egyesül a ma még két részre osztott kiállítás, kutathatóvá válik az adattárunk, szakkönyvtárunk s a ma még fűtetlen raktárakban őrzött, mintegy 11 000 műtárgyunk. A Képző- és Iparművészeti Osztály iparművészeti gyűjteménye meghatározó karakterét – bár bútor-, szőnyeg- és üveggyűjteményében nem egy kuriózumnak számító műtárgy található – a kerámia kollekció adja. A gyűjtemény nemzetközi hírű, legrangosabb egysége a Zsolnay gyűjtemény, mely közel 12 000 díszmű kerámiát és több mint hétszáz


A Szombathelyi Képtár tevékenységét alapvetően az anyagi realitások befolyásolják, karakterének, jellegének kialakításában ugyanakkor meghatározó szerepe van művészetföldrajzi helyzetének. Az önkormányzati múzeumokon belül az önálló gazdálkodású intézmény típusát képviseli. Természetesen ez is számos kötöttséggel jár, a mozgási lehetőség korlátozott. Fenntartója a Vas Megyei Önkormányzat illetve Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata. Az ún. gesztori feladatokat a megye látja el, szakmai, működési kérdéseink elsősorban hozzájuk tartoznak, a város pedig figyelemmel kíséri az itt folyó munkát, beszámolókat kér. A költségek arányai úgy oszlanak meg, hogy a megye a fenntartás 3/4-ét, a fennmaradó részt a város biztosítja. Ez a struktúra elvileg megváltozhat, tárgyalások folynak, amelyeknek kimenetele azt is jelentheti, hogy megváltozik a fenntartói rendszer. Aránytalanságot érzek a Szombathelyi Képtár adottságai, és a számára biztosított működtetési összeg között. Úgy látom, még mindig nem tudatosult, hogy a Szombathelyi Képtár a maga 2000 m2-es kiállító területével, klimatizált termeivel és raktárával olyan kiállításokat is tudna fogadni, amelyek egyenlőre csak a fővárosban jelennek meg, szenzáció értékkel. Ehhez képest néha kénytelenek vagyunk a remek adottságokhoz képest „szürkék” lenni, mert nem tesznek többet lehetővé a körülmények. Kivétel az idén rendezendő Batthyány kiállítás, amely több 10 milliós támogatást kapott a valóban rendkívüli és reprezentatív megjelenítéshez. Az EU-ba való belépés kedvező fordulatot hozott, nemzetközi kiállítások szervezésének, rendezésének költsége akár több millió forinttal csökkenhet azáltal, hogy nem kell vámot fizetni. Lehetőség nyílik nagy összegű pályázatok, projektek elnyerésére, amennyiben nemzetközi összefogást céloznak meg ezek. Mit sem ér az egész, ha az amúgy nehéz helyzetben lévő gazdaság további megszorításokat eredményez a kulturális intézményekben, veszélyeztetve azok működtetését, fennmaradását. Kortárs kiállítások rendezése olcsóbb, ugyanis történeti kiállításoknál szinte elkerülhetetlen a biztosítás kifizetése, amelynek csak alsó határai vannak. A múzeum, és a művész is pályázhat, a katalógust sokszor maga a művész hozza, mégis úgy tűnik, mintha az intézmény kiadványa lenne. A kortárs művészet fogalmának két szintje 1. Gyűjteményi értelemben az 50-es évektől napjainkig, illetve nálunk Magyarországon inkább a 60-as évek végétől napjainkig terjedő időszak. Kérdés az, hogy meddig marad ez a kategória, hiszen a kezdetek már fél évszázados múltat jelentenek, tehát az idő 176

Művészetföldrajzi helyzet szerepe a karakter kialakításában Sajátos helyzetet teremt az az adottság, hogy vidéken van egy olyan korszerű kiállító intézmény, amellyel a legutóbbi időkig még Budapest sem rendelkezett. A határok megnyílásával új értelmet nyerhet mindez. Egy határokon túl terjedő regionális intézmény lehetősége jelent meg, ahol tényleg szükséges, jogos elvárás, hogy olyan feltételek legyenek, mint bármely más reprezentatív keleti és nyugati kortárs művészeti helyszínen. Mindezt egy sajátos feltételrendszer veszi körül, amelynek kihagyhatatlan tényezője a közönség. Alapvetően nem más a közízlés itt sem, mint a fővárosban, csupán az egyes témakörök érdekeltségi köre számszerűleg jóval kisebb, mint Budapesten, ahol az egyes érdeklődési körök, tematikák különböző múzeumokban, kiállítóhelyekben intézményesültek. Az igényeknek való megfelelés érdekében a Szombathely Képtárnak egyszerre kell Szépművészeti Múzeumnak, Magyar Nemzeti Galériának és Műcsarnoknak lennie. Ez utóbbi a Szombathelyi Képtár német nyelvterületen használatos neve, a Kunsthalle fogalmában is megjelenik. A közönség fogadtatás a képtár elmúlt 20 évében módosult: — Kezdetben „szkeptikus érdeklődés” fogadta létrejöttét, azaz sokan mást szerettek volna, pl.: szülészetet. Az utóbbi évek bebizonyították, hogy sajnos a demográfiai csökkenés inkább az ilyen intézmények szűkülését, megszűnését eredményezte. Ugyanakkor sokan eljöttek megismerkedni az új épülettel, kiállításokkal, részben még a szocialista brigádok kötelező látogatásának keretében. — Napjaink hozzáállására inkább a „jóindulatú távolságtartás” kifejezést tartom jellemzőnek, ugyanis sokan vannak, akik nem jönnek el, ugyanakkor informálisan jelzik, jó, hogy van az intézmény, jó hogy vannak kiállítások. Helyzetünk sajátossága, hogy nincsenek kortárs művészeti szakemberek, kurátorok, szemben a budapesti kitűnő „felhozatallal”. A látogatottság is kisebb, mint Budapesten, mégis sokan állítanak ki szívesen. Ennek az okát abban látom, hogy a Szombathelyi Képtárban kiállítani jó referencia, egy esetlegesen utólag készülő katalógusban, cikkben a kiállítási enteriőr látványa igen esztétikus, „eurokonform”. Nálunk nincsenek olyan mélyreható gyökerei a XX. századi művészetnek, mint például Pécsen ahol olyanok fémjelzik már a XX. század első felében a képzőművészet rangját, mint Gábor Jenő, Molnár Farkas, Weininger Andor, stb. A mi hagyományunk ugyanakkor a Textilbiennálék története, amely Szombathelyet, a Szombathelyi Képtárat ismertté tette Magyarországon és világszerte egyaránt.

177


dr. Gálig Zoltán

A VIDÉKISÉG ELŐNYEI ÉS HÁTRÁNYAI A Szombathelyi Képtár és a kortárs művészet kapcsolata

múlásával közelíteni kellene a kezdő időpontot, de miben jelöljük ezt meg, és mire fog vonatkozni? 2. A napi kiállítási gyakorlatban a kortárs művészet egyértelműen a mai, azaz jelenkori művészetet jelenti. Sajátos helyzetet teremt az, ami például nálunk is előfordult, hogy ugyanannak a művésznek még életében is, majd halála után is rendeztünk kiállítást. Ez utóbbi esetében óhatatlanul történeti jelleget is ölt az esemény.

Általában előző év szeptemberében véglegesítődik a kiállítási program. A fenntartó a tárgyév elején tárgyalja a költségvetéseket és a munkaterveket. Mivel a kiállítási terv leadási határideje ez évben február volt, előadódott egy olyan érdekes helyzet, hogy már megtörtént januári programokat jövő időben fogalmaztunk meg.


A művészekkel két módon kerülünk kapcsolatba: 1. Felkérünk valakit, hogy állítson ki nálunk. 2. Művész, művészcsoport jelentkezik projekttel, vagy forgatókönyvvel. Szerencsés arány figyelhető meg a színvonalas pályázatok illetve a kiállítási lehetőségek között, azaz nagy esély van rá, hogy az általunk is elismert teljesítmények bemutatásra kerüljenek. A képtár egy kiállítás esetében biztosítani tudja a szállítást, a megrendezés technikai költségeit, a meghívót, valamint gondoskodik a sajtó információkkal való ellátásáról. Ami ezen felül van, már a művész önrészének, vagy a pályázatoknak a kérdése. Hátrányos helyzetben vagyunk a budapesti intézményekhez képest, amelyek, ha kortárs kiállítást akarnak rendezni, könnyűszerrel és viszonylag olcsón begyűjthetik a képeket, míg például Szombathelynek komoly összegeket kell a szállításra fordítani. Úgy próbálunk segíteni magunkon, hogy, ha lehetséges, egyszerre több kiállítás anyagát hozzuk le, illetve a felhozatalt és levitelt egy napra szervezzük. Kiállítási koncepció A Szombathelyi Képtár esetében nincs kitűntetett stílus, irányzat, ami előnyt élvez. Elsődleges szempont, hogy a kiállítás érdekes legyen, ami kezdődhet akár a cím megfogalmazásával és folytatódik a kiállítás tematikájával, kifejezőerejével, és természetesen meghatározó jelentőségű, hogy a kiállításnak súlya, fontossága legyen a művészet területén belül. Az elmúlt évek arra késztettek, hogy újra gondoljuk helyzetünk folytán a helyi, az országos és a nemzetközi művészet kategóriáját, amely úgy tűnik változóban van, és egyre több az átjárhatóság az egyes szintek között. A 70-es, 80-as évek elitista művészetfelfogásában a „helyi művészet” kategória pejoratív értelmet kapott és szembe lett állítva a kortárs művészet aktuális jelenével. Jó példa erre, hogy a Művészet folyóirat a 70-es évek végén külön számokban mutatta be az egyes megyék képzőművészetét. Ez jó volt abból a szempontból, hogy az ország lakossága tájékozódhatott, hogy milyen művészeti jelenségek vannak országszerte, fővároson kívül. Ugyanakkor ez bizonyos módon „gettósította” a művészeket abból a szempontból, hogy hol éltek. Meg vagyok róla győződve, hogy az ezekben a számokban szereplő művészek szívesebben vették volna, ha csakis saját tevékenységük okán szerepelnek a folyóirat hasábjain, függetlenül lakóhelyüktől. 178

A helyi művészetnek ez a megítélése napjainkra sokat változott, amiben jelentős szerepe van a helyi művésztársadalmak átalakulásának. Vas megyének egyik jellegzetessége, hogy számos olyan művésze van, aki más Európai Uniós országból itt telepedett le, valamint a többi művészek is egyre erősebb kapcsolatokkal rendelkeznek az országos szervezetekkel, naprakészebbek, kötődnek más helyen élő művészek munkásságához. Több olyan alkotó van, aki Ausztriában a határ közelében él, de itt is van ingatlanja és részt vesz mind osztrák, mind magyar művészeti akciókban. Nem állítom ugyanakkor, hogy nem veszteség, a helyi művészetből az egyedi – igaz, hogy kicsit provinciális, de mégiscsak a művészeti nyelv tájjellegét megőrző – vizuális kultúra eltűnése. Elmondható tehát, hogy rendezhetünk itt élőkkel úgy aktuális kortárs művészeti kiállítást, hogy annak a mondanivalója nem csak a helyi érdekelteknek szól. A cél a továbbiakban az, hogy megtaláljuk a kellő egyensúlyt az országban máshol működő művészek, művészcsoportok és az itteniek bemutatása között. Nemzetközi kapcsolatainkban elsősorban Burgenland, Stájerország, Szlovénia, Szlovákia jönnek számításba. Ezekkel az országokkal, tartományokkal a korábbiakban is volt kiállítási kapcsolat, de ezeknek a tematikája még az államszocialista korszakban lett meghatározva az óvatos közeledés jegyében, de az utóbbi időszakban más alapokon, más személyekkel, más politikusokkal próbáljuk újrafogalmazni a korrekt szakmai együttműködés lehetőségeit. Felvethető, mivel a közelben nincs még egy ilyen jó adottságú intézmény, hogy osztrák részről is beszálljanak a képtár fenntartásába, amiért cserébe általuk meghatározott kiállításokat is rendezünk. E területen óvatos lépéseket kell megtenni, hiszen első körben elképzelhető egy öntudatos visszautasítás, viszont közös projektek definiálásával hasonló eredményre lehet jutni. Kapcsolatrendszerünk 1. Egyes művészekkel. 2. Csoportokkal, egyesületekkel, szervezetekkel Nagyon gazdagon tagolt ez a kategória, az alábbiakban sorolnám fel, hogy milyen változatok fordultak elő erre a képtár történetében. Elsőként említeném e konferenciát létrehozó Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége nevét, amellyel a Illúziók-Textilfalak-Falfestmények című kiállítást rendeztük (2004. május 7 – május 23.). Különleges alkalom volt, az itteni premiert követte a stuttgarti bemutató illetve a közelmúltban Budapesten láthatta a közönség az anyagot. Bemutatkoztak művésztelepek, mint például a Nyíregyháza-Sóstói Művésztelep (1992. szeptember 16 – október 6.), Kecskeméti Kerámiaműhely (1993. január 22 – február 22.), vagy galériák, mint például a Liget. Kiemelt partnerünk a Kulturális Alapítvány a Textilművészetért, akikkel együtt dolgozzuk ki a triennálék tematikáját, forgatókönyvét, egyéb teendőit. (A korábbi textilbiennálék sora 2000-ben megszakadt és triennáléként jelent meg 2003-tól.) 179


Kiállítások tervezése

Néhány kiemelkedően fontos egyéni kiállítás: Keserü Ilona (1993. július 15 – augusztus 22.), Maurer Dóra - Gáyor Tibor (1993. október 15 – november 7.), Konok Tamás (1995. július 2 – augusztus 20.), Nádler István (1999. szeptember 9 – október 3.), Paizs László (2001. január 18 – március 4.), Barabás Márton (2002. július 5 – augusztus 11.), Szilvitzky Margit (2002. szeptember 19 – október 20.), Tót Endre (2004. június 3 – július 18.), Konkoly Gyula (2004. október 15 – november 21.), A fenti szempontok és tények remélhetőleg hozzájárultak ahhoz, hogy betekintést nyerjenek a Szombathelyi Képtár kortárs művészettel kapcsolatos tevékenységébe. 180

Pohárnok Mihály

Design Terminal Kht

Az előadásom tárgyát képező Design Terminál – teljes nevén Design Terminál Formatervezési Tájékoztató és Szolgáltató Közhasznú Társaság – tevékenységének és kiállítási politikájának bemutatása előtt fel kell hívnom a figyelmet három lényeges körülményre. Az első, hogy a Design Terminál Kht. meglehetősen fiatal és szerény méretű intézmény. A Magyar Szabadalmi Hivatal és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma alapításában, az elmúlt év elején jött létre, és jelenleg két főállású munkatárssal, kb. 150 m2 alapterületű bérelt irodahelyiségben működik. Saját kiállítóterme nincs. Ha tehát az intézményről, vagy annak kiállítási politikájáról kell szólnom, akkor egyelőre tények helyett legfeljebb szándékokról, tervekről beszélhetek, amelyeknek a megvalósulása alapvetően attól függ, hogy sikerül-e eljutnunk az Erzsébet térre, vagyis megvalósulhat-e végre a néhai Volánbusz pályaudvar remek, modern műemlék épületében – a Kormány által meghirdetett Európa terv részeként – az új magyar design központ. Bízom benne, hogy így lesz, és a mai intézménycsíra a hazai kulturális élet erős, hatékony, fontos szereplőjévé válik. De ez ma még a jövő igérete. A másik, témám szempontjából lényeges körülmény, hogy a Design Terminál ugyan fiatal, mégis valójában nagy múltú intézmény: jogilag nem utóda, de funkcióját, céljait és jórészt eszközeit tekintve is örököse a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig működő első budapesti Design Centernek. Így annak a generációnak, amelyik ismerte a Magyar Gazdasági Kamara szakintézményét a belvárosi Gerlóczy utcában, annak lehet némi elképzelése és tapasztalata is arról, miféle munkára készül a Design Terminál (még akkor is, ha a gazdasági és társadalmi környezet időközben bekövetkezett radikális átalakulása folytán hasonló célok és feladatok teljesítése is nyilván jórészt újféle eszközök alkalmazását kívánja meg). Akinek vannak emlékei erről az előd-intézményről, netán ismer más, külföldi példákat ebben a műfajban, azt talán nem fogja meglepetésként érni a harmadik megjegyzésem sem, miszterint a Design Terminál nem művészeti és nem kiállítási intézmény. Legalábbis alapvető funkcióit és feladatait tekintve nem az. Terveink szerint helyet ad majd kiállításoknak, köztük a kortárs magyar design bemutatásának is, ez a tevékenység azonban pusztán egyike, s talán nem is a legelső lesz az intézmény küldetésének megvalósítását segítő eszközöknek. Mi ez a küldetés? Általánosan fogalmazva: a design alkalmazásának, gazdasági és társadalmi hasznosításának előmozdítása, a hazai környezetkultúra színvonalának emelése, mindennapi környe181



Többször működtünk együtt a Magyar Fotóművészek Szövetségével a fotóhónap alkalmából, melynek egyik rendezvényén a Szombathelyi Képtárban mutatkoztak be a művészi fotót forgalmazó galériák. Csoportként értelmezzük például egy egyetemi osztály bemutatkozását, miként Károlyi Zsigmond tanítványai szerepeltek a Kiméra című kiállításon (1996. november 14 – december 20.). Ez annak az örvendetes jelenségnek a része, hogy egyre fiatalabbak állíthatnak ki, nem tudható azonban, hogy ez nem vezet-e egy bizonyos korai éréshez, túl korai sikerekhez. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójával való kapcsolat eredménye az Ornamentika című kiállítás (1998. június 5 – július 16.) Bárdosi József rendezésében. A Magyar Festők Társaságával való együttműködés eredménye a Kovács művészek című kiállítás (1999. január 15 – február 21.), ahol számos Kovács nevű alkotó mutatkozott be. Folyóiratok közvetítésével és közvetlen együttműködésével jöttek létre kiállítások, így például a Gyűjtők és Gyűjtemények Magazin szervezésében kortárs magyar alkotók műgyűjteményben lévő alkotásai voltak láthatók (2002. május 9 – június 9.). A Magyar Vízfestők Társaságával is már két kiállítást rendeztünk (1991. február 19 – március 10. ; 2002. augusztus 23 – szeptember 29.). Az Új Művészet folyóirat közreműködésével valósult meg az Örökölt realizmus című kiállítás (2002. december 13 – 2003. február 2.), amely a figuratív művészet tendenciáit mutatta be a kortárs művészetben, a koncepció kidolgozója és a rendező Sinkovits Péter volt. A Zsennyéért Alapítvány jubileumi 50 éves kiállítást rendezett az Alkotóházban megfordult nagy számú művész alkotásaiból (2003. december 12 – 2004. február 1.). A Magyar Szobrász Társasággal való együttműködés eredményeként a képtárban lett rendezték meg X. jubileumi kiállításukat (2004. szeptember 9 – október 10.). A zárás előtti ünnepi alkalom volt a „Koszorús szobrász” cím odaítélése és átadása. Egy másik kiállítástípus, amikor a Szombathelyi Képtár fogalmazza meg a tematikát és ehhez kér egyesületet, vagy egyesülettől függetlenül egyes művészeket csoportos kiállításra. Az első esetre példa a MAMÜ társaság a Roncs című kiállítással (2003. október 17 – november 30.), a másodikra a Dr. Fabényi Julia által rendezett Cherchez la Femme I-III. (1996. október 2 – december 20.; 1997. január 22 – február 17.; 1997. április 23 – június 4.), a Trafik osztrák-magyar kiállítás (1997. március 22 – május 4.) és a Rúzs című kiállítás (2003. március 20 – május 4.).

Milyen jellegű kiállításokra lehet itt számítani? Terveink szerint a kiállítási program kapcsolódik a Design Terminál egyéb szolgáltatásaihoz, és maga is kifejezésre juttatja az intézmény gyakorlati orientációját. Az Erzsébet téri ingatlan erre a célra hasznosítható kb. 350 m2-es földszinti terében elsősorban a kortárs design felvonultatására, a legújabb hazai és külföldi eredmények bemutatására készülünk. Sikeres magyar műhelyek, a piacon is visszaigazolást nyert fejlesztési eredmények, a széles nyilvánosságot érintő tervpályázatok bemutatása mellett a design világában felbukkanó új tendenciák, trendek, más országok és régiók legfrissebb eredményeit összefoglaló vándorkiállítások kaphatnak helyet. A feldolgozás mindig figyelembe veszi a megcélzott közönséget, esetenként lehet didaktikus, sohasem belterjes, köldöknéző. Ugyanakkor alapvető követelmény és cél, hogy a program érdekes, élményt adó, vonzó, esetenként meglepetésekkel teli legyen, amit a helyszín (a belvárosi, kiemelt övezet és az ebből adódó állandó rivaldafény) megkövetel. Annak illusztrálására, hogy egy ilyen program miként állhat össze, és milyen fogadtatásra találhat a hazai közönség részérôl, befejezésül szeretném felidézni a Design Terminál 182

Kht. első nagyobb rendezvényét, a múlt évi Budapesti Őszi Fesztivál keretében megvalósult Design hét főbb adatait. A program négy pillére (1) a Magyar Formatervezési díj huszonöt éves történetét feldolgozó kiállítás az Iparművészeti Múzeumban, egységes keretetbe foglalva a Magyar Formatervezési Tanács Irodája által szervezett 2004. évi pályázat eredményeinek bemutatásával (vagyis kortárs magyar design), (2) a hazai design iskolák első hazai börzéje, harminc képzési intézmény részvételével, ugyancsak az Iparművészeti Múzeumban, lehetőséget adva a személyes találkozásra, tájékozódásra, konzultációra, egymás között és a pálya iránt érdeklődő fiataloknak, (3) két design túra, amelynek keretében magyar tervezők munkáit forgalmazó budapesti iparművészeti és design boltokat, galériákat, illetve a Design hét kiállításait tekinthették meg az érdeklődők, szakmai vezetéssel, autóbusz kirándulás keretében (vagyis nyitás a szélesebb közönség felé), (4) hét helyszínen egy-egy külföldi ország kiemelkedő szakmai eredményeit bemutató rendezvény (nemzetközi kitekintés). Ehhez járult — a magyar design különféle területein született eredményeket feldolgozó számos további program (diáksikerek, az Aranyrajzszög díj bemutatása), — egy könyv- és folyóiratbemutató (egyetemi hallgatók által szerkesztett design folyóiratok és két új hazai könyv népszerûsítésére), — a nagyobb kiállítások anyagát feldolgozó katalógusok, valamint a programot ismertető nyomtatványok kiadása, internet megjelenés magyar nyelven tíz, angolul további három website-on. Arra nézve, hogy vélhetően nem járunk rossz úton, kedvező jelnek tekinthető az a tény, hogy az első budapesti Design hét iránti érdeklődés és a programok látogatottsága nemzetközi összehasonlításban is igen kedvező volt. A rendezvényeken összesen több mint 19 ezer látogatót regisztráltak. Az eseményekről a hazai médiában több mint 100 tudósítás jelent meg: tv felvételek, rádió riportok és interjúk, cikkek sokasága a nyomtatott sajtóban és az internetes hírforrásokban. Egy ilyen akció persze önmagában nem oldja meg a Design Terminál vállalt küldtését, nem teszi versenyképessé a magyar gazdaságot, nem nyit tömegesen új munkahelyeket sem. De az új intézmény programjának megvalósítsát szolgáló egyik eszközként, kedvezőbb feltételeket teremthet a további munkához.

183



zetünk és életünk minőségének javítása, a magyar gazdaság, szélesebb értelemben az ország versenyképességének növelése érdekében. Közelebbről és konkrétan: a Design Terminál aktivitásának középpontjában az a törekvés áll, hogy segítse a tervezői tudás és kreativitás hatékony alkalmazását az élet minden területén, a design teljes spektrumában, vagyis a tárgyalkotás, az ipari formatervezés, a vizuális kommunikáció és a téralakítás minden műfajában, a kiskanáltól a városig – ahogy azt az ICSID egyik kongresszusának olasz szervezői igen plasztikusan megfogalmazták. A Design Terminál tehát elsősorban szolgáltató intézmény lesz, amelynek szervezeti egységei a szolgáltatások egy-egy köréért felelősek. Néhány példa: — F elvilágosítás, tanácsadás a design alkalmazásával összefüggő kérdésekről, érdeklődőknek, – ami elsősorban már meglévő igények kielégítését jelenti, képzett informátorok, szakértők segítségével. — Szakértői tevékenység, tervezési programok menedzselése, közreműködés a design alkalmazását ösztönző és támogató, kis- és közepes méretű vállalkozásoknak meghirdetett pályázatok szervezésében és lebonyolításában, – ami egyidejűleg szolgálhatja a hazai termékek és vállalkozások piacképességének javítását, valamint megfelelően felkészült tervezők munkalehetőségeinek bővítését. —K önyvtári szolgáltatások: nyilvános könyv- és folyóirattár, olvasóterem, internet böngésző, reprográfiai szolgáltatások, – szakemberek és minden érdeklődő számára. — Internet portál működtetése, amely a szakmának szóló információk mellett, széleskörű tájékoztatást és segítséget nyújt a design alkalmazásában érdekelt vállalkozóknak, üzletembereknek és egyéb felhasználóknak. Angol nyelvű verziója megmutathat valamit az ország szebbik arcából is. —K iállítások szervezése, – mert természetesen a design népszerűsítésének erről az eszközéről sem lehet lemondani.

184


Dr. CsapoDy Miklósné

Először is szeretném megköszönni a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége elnökének, Simonffy Mártának a meghívást. Különösen nagy megtiszteltetés számomra, hogy a jelenleg 18 külföldi magyar kulturális intézetet felügyelő Külföldi Magyar Kulturális Intézetek Igazgatósága igazgatójaként jelen lehetek, és hogy az intézetek a magyar képzőművészet és iparművészet hagyományainak és kortárs újításainak külföldi bemutatására és népszerűsítésére irányuló tevékenységéről beszélhetek Önöknek. Először is engedjék meg, hogy egy pár szót szóljak intézethálózatunkról, az intézetek létrejöttéről, működésükről és kulturális tevékenységükről. A jelenlegi magyar intézeti hálózat 18 intézetet foglal magába, amelyek közül a legrégebbiek az 1924-es alapítású bécsi és berlini intézetek, illetve az 1927-es alapítású római, valamint az 1933-ban alapított párizsi intézet; a legújabbak pedig az 1998-ban nyitott londoni, a 2001-ben nyitott tallinni, és a legutóbb, 2004 végén alapított brüsszeli intézetünk. A külföldi magyar kulturális intézetek a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, és ezen belül is a Külföldi Magyar Kulturális Intézetek Igazgatósága által fenntartott és működtetett kulturális, tudományos és oktatási célokat szolgáló intézmények. Az intézetek kiemelt célja a nemzeti kulturális örökség megőrzése, tudományos feltárása és széles körű, külföldön való megismertetése, valamint hazánk és a fogadó ország közötti kulturális diplomáciai kapcsolatok ápolása és fejlesztése. Az intézetek tehát a magyar kulturális külpolitikai stratégia kitüntetett helyet elfoglaló eszközei, tehát alapvető feladatuk a magyar kultúra és szellemi élet Európa és az egyetemes kultúra irányába való közvetítése, illetve azok értékeinek az európai kultúra szellemiségen keresztül való bemutatása. A magyar kultúra egyetemes értékeinek megjelenítésén és a kulturális örökség bemutatásán túl intézeteink egyre hangsúlyosabb figyelmet szentelnek két fő elvnek: I. Az egyik fő elv a magyar és külföldi kulturális intézmények, elsősorban múzeumok és galériák közötti kapcsolatteremtés elősegítése és az együttműködés erősítése. A hazai és fogadó országbeli intézményközi kulturális együttműködés segítésének egyik kiváló példája a bécsi Collegium Hungaricum aktív közreműködésével létrejött „Az indulás lázában. Budapest és Bécs a historizmustól az avantgárdig” című kiállítás, amelyet az intézet a bécsi Kunsthistorisches Museummal közösen rendezett a Harrach palotában. A műveket a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Budapesti Történeti Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, továbbá a Bécsi Történeti Múzeum és a Belvedere Galéria muzeológusai válogatták saját múzeumuk 187

A KULTURÁLIS INTÉZETEKÉS FESZTIVÁLOK SZEREPE A KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS IPARMŰVÉSZET KÜLFÖLDÖN VALÓ MEGISMERTETÉSÉBEN

A KÜLFÖLDI MAGyAR KULTURÁLIS INTÉZETEK IGAZGATÓSÁGA

II. A másik fő szervezési elv a klasszikus és kortárs művészetek komplex bemutatásának, a magyar kortárs művészek impresszálásának támogatása. Az intézetek képzőművészeti és iparművészeti programjai számos gyűjteményes és egyéni kiállításnak adnak otthont, amelyek sokoldalúan és a fogadó ország közönsége ízléséhez is igazodva, rendkívül változatosan mutatják be a magyar kortárs művészet legújabb eredményeit. Az alábbiakban az intézetek által rendezett kiállításokat szeretném kategorizálni: 1. A külföldi magyar kulturális intézetek – különösen az utóbbi években – kulturális programjaik kialakításánál egyre kiemeltebben kezelik a legnagyobb múltú magyar művésztelepek bemutatását, így az elmúlt időszakban számos intézetben tekinthették meg az érdeklődők többek között Nagybánya, Hódmezővásárhely és Szentendre művészkolóniáinak alkotásaiból összegyűjtött tárlatokat, amelyhez a kurátorként felkért kitűnő művészettörténészek nyújtottak felbecsülhetetlen értékű segítséget. A Szentendrei Régi Művésztelep Kulturális Egyesület az elmúlt 75 évben keletkezett legkiemelkedőbb alkotásainak gyűjteménye például immár 7 intézetünkben (többek között a berlini, a bécsi, a pozsonyi és stuttgarti intézetekben) került bemutatásra, és számos további intézetünk tervezi a kiállítás megrendezését. 2. A különböző alkotócsoportok gyűjteményes kiállításai közül kiemelkedik például az Ernst Múzeum Jövőkép c. gyűjteményes tárlata, a Siklósi Szalon alkotócsoport gyűjteményét bemutató kiállítás, a Magyar Vízfestők Társaságának alkotásait bemutató tárlat, valamint a Nudelman gyűjteményt bemutató kiállítás, amely a rendkívül sikeres 2004. évi bécsi bemutatkozás után az elkövetkezendő években még számos intézetünkben kerül bemutatásra. Nagyon fontosnak tartom a kortárs képzőművészet bemutatását célzó programok mellett az intézetek szervezésében létrejött magyar iparművészeti kiállítások megemlítését is, amelyek lehetőséget biztosítottak számos egyéni és gyűjteményes kiállítás több országban való bemutatkozására. A magyar kortárs iparművészet legjobbjait tömörítő egyesületek, mint például a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesületének különböző iparművészeti kiállításai (üvegkiállítás, ötvösművészeti kiállítás, a nagy 188

sikert aratott OH formatervezési kiállítás), a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének már említett kiállítási anyagai, a Halasi Csipkeház gyönyörű anyagának bemutatása, valamint a magyar bábművészetet bemutató szintén gyűjteményes Száz és - száz báb című kiállítás is helyet kapott számos intézet programjaiban. A nagy gyűjtemények mellett az intézetek természetesen előszeretettel rendeznek kiállításokat egyéni iparművészek munkáiból is, amelynek köszönhetően számos egyéni textilművésznek, iparművésznek és szobrászművésznek nyílt lehetősége a külföldön való egyéni bemutatkozásra. 3. A modern magyar festészet, illetve grafika mára már klasszikussá nemesedett mestereinek életmű-kiállításai is kiemelt helyet foglalnak el az intézetek programjaiban, amelyek keretén belül már bemutatásra kerültek többek között Vinkler László, Victor Vasarely, László Fülöp, Bálint Endre, Zichy Mihály, Czóbel Béla, Mattis Teutsch János, Rozsda Endre, Vilhelm Károly, Veszelszky Béla és Gyarmathy Tihamér művei. 4. A magyar kulturális külpolitikai kiemelt stratégiai célként megjelölt törekvése, a fiatal, kortárs magyar művészek és művészet bemutatása szintén jelentős koncepcionális eleme az intézeti programok kialakításának, így az intézetek törekszenek az elismert, befutott nagy nevek mellett a pálya elején álló, kreatív, merészen újító fiatalok műveinek és művészetének reprezentálására. 5. Az intézetek – a szaktárca és a kulturális külpolitika irányelveit követve – egyre inkább prioritásként kezelik a határon túli magyar művészet és művészek bemutatásának fontosságát, hiszen alapvető céljuk nem csak a magyarországi, de az egyetemes magyar kultúra bemutatása, amelynek révén az intézeteknek otthont adó országok közönsége átfogó és teljes képet nyerhet a magyar kultúra és művészet egészéről. A közelmúltban a Római Magyar Akadémián került megrendezésre a 10 neves erdélyi grafikus műveit bemutató Ezredvégi nyomok című kiállítás, amely 2005 második felében és 2006 folyamán terveink szerint még számos intézetünkben is látható lesz. A szaktárca nemzeti kulturális stratégiájával és az ország kulturális külpolitikájával összhangban jelentősen erősödött az igény az etnikai és nemzeti kisebbségek művészetének bemutatására, amely a hazai és külföldi visszajelzések értelmében is kedvező fogadtatásra talált a közönség részéről, így meglátásunk szerint igény van a hasonló rendezvények fokozottabb megjelentetésére az intézeti programokban. 2004 folyamán kiemelten jelentős esemény volt például a Berlinben megrendezett Roma és Szinti Fesztivál, amelyhez a berlini Collegium Hungaricum többek között Horváth Dávid fotókiállításával és a RomArt Alapítvány segítésével létrejött Elemi Ösztön elnevezésű kortárs roma képzőművészeti kiállítással járult hozzá. 2005-ben a Prágai Magyar Kulturális Központ május 25-én „A magyarországi roma kultúra napja” című egész napos intézeti programmal járul hozzá a május 23-28 között megrendezésre kerülő Khamoro Roma Világfesztivál programjaihoz. 6. Képzőművészeti programok minél több intézetben való bemutatását teszik lehetővé a Nemzeti Emlékezet Program által meghirdetett nemzeti emlékévek alkalmából készített vándorkiállítások, amelyek praktikusan és mindenek előtt gazdaságosan szállíthatók az intézetek között. Ilyen vándor- illetve tablókiállítás volt például a tavalyi 189



és más intézmények, magángyűjtemények és galériák anyagából. A tárlatot, amely a dualista kor osztrák-magyar művészet- és kultúrtörténeti kapcsolatait tematizálta, több mint harmincezren látták. A kiállítás 2004 márciusában bemutatásra került Budapesten is, és 2005. február 17-én a Moszkvában megnyílt oroszországi Magyar Kulturális Évad egyik nyitórendezvénye volt. Szintén a hatékony intézményközi együttműködést példázta a pozsonyi intézetünk által a 2004-es év folyamán többször, több helyszínen bemutatott ,,Aquincum. A rómaiak Budapesten.” című kiállítás, amely a Budapesti Történeti Múzeum anyagát ismertette meg a szlovákiai közönséggel (együttműködő partner volt többek között a komáromi Duna-menti Könyvtár), illetve a stuttgarti intézet társrendezésében létrejött „Az új Ádám is az új Éva” c. kiállítás, amely a Nemzeti Galéria és a Pécsi Modern Képtár gyűjteményes anyagait mutatta be Bietigheimben, a Városi Galériában.

Bogyay Katalin

Valóban HELYZET van…

A magyar kortárs képzőművészet és iparművészet bemutatása a londoni magyar kulturális intézetben. Kiválasztásának módja és elve. A Magyar Magic – Hungary in Focus 2004 képzőművészeti koncepciója. Az év tovább ható eredményessége. Talán azt a címet adnám beszámolómnak, hogy Álmok és lehetőségek... illetve hogyan találkozik össze egy adott fogadóország kulturális szövete a magyar kultúra, jelen esetben a magyar vizuális kultúra magyarországi megítélésével. Az én feladatom munkatársaimmal együtt, hitem szerint az, hogy a két ország között elindítsak-elindítsunk vagy felerősítsek-felerősítsünk egy kommunikációs folyamatot, amelyben művészek, intézmények, impresszáriók, promóterek, producerek, írók és kritikusok közösen, egymást inspirálva, egymásra odafigyelve kezdjenek el együtt dolgozni. Bába szerep tehát az intézet szerepe. Bába a születés pillanatában, az ajtók kinyitásában, vagy mondjuk „match maker”, tehát olyan személy, aki előre látja, tudja, érzi, hogy ki kivel mikor és hol képes jól egymásra találni. Egy történetet mondok el dióhéjban Önöknek, amely 1999-ben, az Európai Uniós csatlakozás előkészítő periódusában indult el. Célom az volt, hogy a magyar kultúra organikusan építkezve, természetesen legyen jelen Londonban és a szigetországban, ahol a különböző kultúrák egymásnak nyújtanak kezet napról napra, s a világot meghatározó művészek, irányzatok, divatok születnek meg. A helyi éghajlat, ahogy szoktam mondani, a kulturális szövet és a kulturális piac határozza meg a lehetőségeket. A kérdés: van-e olyan eredeti, különleges, soha nem látott és magas művészeti színvonalat képviselő művészeti produktum, amelyet ajánlani tudunk. Londonban nem elég egy kiállításhoz az, hogy magyar. Vagy név kell, vagy divatos helyszín, vagy a gondolat, a tematika, művészeink megjelenítése brit művészekkel együtt. Valóban helyzet van Hölgyeim és Uraim, és ez a helyzet azt jelenti, hogy együtt kell tudnunk gondolkodni. Hogyha nem tudjuk egymást inspirálni és hogyha mi, akik külföldön a magyar kultúrát próbáljuk láthatóvá tenni – nem kapunk visszajelzést, választ, nem kapunk érdekes ötleteket Önöktől, akkor nehezen tudjuk a feladatunkat ellátni. Így nagyon örülök, hogy személyesen találkozhatok most kitűnő művészekkel ebben a nagyszerű épületben. Sokakkal már dolgoztunk együtt és remélem sokakkal együtt fogunk dolgozni. A következő témákról fogok ma beszélni röviden: 1. A kulturális tér 2. A szokások , az igények, a fogadóország kulturális szövete, előzmények 3. Magyar Magic előtt 4. Magyar Magic, Hungary in Focus 2004

190

191



emlékév alkalmából elkészült Balassi Bálint kiállítás, valamint az idén már számos helyen bemutatott József Attila kiállítás is. Hasonló kiállítások készülnek a 2006. évi, az 1956-os forradalom tiszteletére meghirdetett emlékév alkalmából, amelyre Igazgatóságunk már az idei év elején megkezdte az intézeti programok és a bemutatandó kiállítások koordinálását. 7. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal által a tavalyi évben elkészített, a magyar világörökségi helyszíneket bemutató „Világörökség” című vándorkiállítás szintén számos intézetben került már bemutatásra, és a jelenlegi tervek szerint 2005-ben és 2006ban folyamatosan látható lesz az intézetekben. Az általában több művészeti műfajt is felölelő és képviselő hazai kulturális és művészeti intézmények és szövetségek különösen nagy segítségükre vannak az intézeteknek programjaik kialakításánál. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége például már számos színvonalas képzőművészeti és iparművészeti program külföldi, intézetben való megrendezését tette lehetővé. Igazgatóságunk a Szövetséggel kialakítandó jó és sikeres együttműködés reményében igyekszik mindig a legszínvonalasabb programokat kiajánlani az intézetekbe és bízunk benne, hogy többek között a 2005. február 8-a és március 13-a között Budapesten nagy sikerrel bemutatott „Illúziók–Textilfalak–Falfestmények” című kiállítási anyag is látható lesz minél több intézetünkben. Szeretném hangsúlyozni, hogy a fent felsorolt számos egyéni és gyűjteményes kiállítási anyag több intézetben való bemutatását az intézetek háttérintézményeként működő Igazgatóságunk átgondolt és precíz tervező munkája tette lehetővé, hiszen a kiállítások mozgásának és utaztatásának, illetve az alkotásokat bemutató többnyelvű katalógusok elkészítésének előkészítése több hónappal, de akár évekkel is megelőzi a kiállítás bemutatásának időpontját. A 2004. évben intézeteink szervezésében mintegy 330 kiállítást mutattunk be külföldön. Törekszünk arra, hogy a rendelkezésünkre álló forrásokat észszerűen és gazdaságosan kihasználva minél több intézetbe eljuttassuk ezeket a remek programokat, ezáltal is lehetővé téve, hogy a magyar klasszikus és kortárs képzőművészet és iparművészet alkotói és alkotásai ismertté és elfogadottá váljanak az intézeteinknek otthont adó külföldi országokban.


A kulturális tér A Londoni Magyar Kulturális Központ (Hungarian Cultural Centre – rövidítve HCC) 1999 novemberében nyílt meg a londoni Covent Garden negyed egy műemlék épületében. (A Vaudeville színház művészbejárója mellett lehet bennünket megtalálni.) Maga a ház ún Adams ház, tehát annak az angol építésznek a munkája, aki a John Adam utcai Művészetek Királyi Társaságát is tervezte, s amelyre a görög motívumok felhasználása, a nagy palladium ablakok, az erőteljes arany díszítések jellemzőek. A plafont valódi Vedgewood figurák ékesítik a csillár körüli kupolában, ahogyan a kopula alatti szegélynél is. A ház finom, elegáns, és miután az alapszínek a diszítésekben az arany, zöld és a bézs, az egész ház belső színvilágát ehhez alakítottuk. A szőnyegek, függönyök, bútorok, a beépített faragott vitrin, a carrarai márványból készült dúsan díszített kandalló, a hangsúlyos arany tükrök önmagukban meghatározzák a ház elegáns és visszafogott hangulatát. Amikor a házat megnyitottuk, egy olyan intézetet álmodtam, sőt hirdettem meg, amely egy művészeti tér, ahol gondolatok, vallások, kultúrák, különböző színű, érdeklődésű, felkészültségű emberek találkozhatnak egymással azért, hogy egymást inspirálják, hogy ezen interkulturális találkozások után valami új szülessen, hogy egymást kézen fogva a nálunk megjelenő művészek, gondolkodók, tudósok, művészetpártolók együtt gondolkodva, ha úgy tetszik kommunikálva lépnek tovább. A kultúrát természetesen tág értelemben kezelem, nem arról beszélünk tehát, hogy milyen filmet vetítünk vagy zenét hallgatunk, hanem a kultúránk rólunk beszél. Arról, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk, mit gondolunk, hogyan beszélünk, miként viselkedünk, milyen a környezetünk, mibe öltözünk, milyen a hangnem, amelyen kommunikálunk. Tehát amikor 1999-ben megnyitottuk az intézetet nem a klasszikus színházterem-galéria-moziterem stb. térben gondolkodtam, hanem egy olyan helyszínt választottam, amelyet fel lehet öltöztetni, amelynek jó a levegője, ahova mindig szívesen visszatérnek az emberek, amely elegáns, s már önmagában élményszámba megy jelen lenni benne. Egy olyan életformát kívántam kialakítani, ahova a színházi negyedbe érkezők beugorhatnak, a vacsora előtt egy kellemes órát eltölthetnek, tehát, amely észrevétlenül válik mindennapjaik részévé. Amelynek jó a címe, ahova eljönni egy kellemes program, nem bonyolult. Identitást kellett teremtenünk az intézet számára, amely a „találkozási pont” lett. A londoni intézet tehát egy multikulturális és multietnikus közegben, a világ meghatározó művészeti központjában, a Covent Garden negyedben hidakat épít művészek, művészeti intézmények, menedzserek és impresszáriók, politikusok és tudósok, a művészetek iránt érdeklődők vagy még nem érdeklődők között. Hat év után elmondható, hogy a nagyon pontosan megrajzolt jövőkép, vagyis, hogy a magyar kultúra – és annak központja Londonban egy hídteremtő művészeti tér legyen, sikerült. A Londoni Magyar Kulturális 192

Központ nem egy propaganda gépezet vagy direkt országpromóció jelképe, hanem professzionálisan működő szakmai partnere az ország kulturális szövetét mozgató, befolyásoló, meghatározó embereknek, intézményeknek, helyszíneknek. Egy organikusan építkező helyszín, amely magát a helyszínt az építkezésre, célközönség építésre, tesztelésre, kapcsolatépítésre használja, és abból kilépve a magyar kultúra tradicionális és modern értékeit beépíti, beágyazza a fogadóország természetesen működő, nagy szakmai presztizzsel rendelkező helyszíneibe. Mi azért dolgozunk, hogy láthatóvá tegyük a magyar művészet, kultúra értékeit, annak mélységeit, többrétegűségét, és sokfajta színét. Munkánk tehát nem az izoláció, hanem az integráció. Én abban hiszek, hogy együtt gondolkodva, egymással kommunikálva, a szakma szabályait betartva kell dolgoznunk a brit szakmai partnerekkel, de proaktív módon. A szakmai tervezés, a kapcsolatépítés mellett erős kommunikációs stratégiát építettünk fel. Mindezt azért volt fontos a bevezetőben elmondani, mert a londoni intézetben nincs színházterem, galéria, moziterem stb., hanem az intézet maga egy multifunkcionális tér, amelyben egy kamaraterem van max. 80 ülőhellyel, előtte fogadótérrel, látványos lépcsőfeljáróval, ahol a zenei soireek, a filmvetítések, a politikai és tudományos találkozások, a jazz klubok éppúgy futnak, ahogy intimebb találkozók, fogadások, beszélgetések, s maga az egész ház falfelülete – a földszinti irodát és olvasótermet leszámítva – adja a vernisszázsok terét. A vernisszázsok sokhangúsága éppolyan fontos, mint a sokhangúság a többi művészeti ágban. De a hely adottságai meghatározzák a megjelenési módokat és stílusokat éppúgy, mint a helyet körbevevő kulturális szövet, amelynek értő vagy értetlenkedő, érdeklődő vagy blazirt inputja indirekt módon elkezd hatni a megjelenő művészeti tárgyra. Az intézet tehát nem akar kultúrház lenni, mert egy olyan városban jelenik meg, amelyet a szakcentrikusság, a tematikusság jellemez, s ahol a világ kiemelkedő gyűjteményei, galériái, múzeumai vannak. A házon belüli kiállítások tehát az épület adottságaihoz igazodnak, igyekszünk szalonjelleget és otthonos környezetet teremteni. Ez az elképzelés egyébként magángalériák esetében is egyre népszerűbb, a megszokott múzeumra emlékeztető fehér falas tér sterilitásával szemben, inkább egy családias légkör kialakítására törekszenek. A kiállítótér tehát nem feltétlenül a nagy fehér falfelület, hanem a vizuális művészet beérkezik a kulturális térbe, illetve részévé válik annak a környezetnek, amelyben megjelenik. A szalonkiállítások persze elsősorban klasszikus hangulatú műveket mutatnak be, bár jól szólnak a cutting edge művészet darabjaival is, még ha ahhoz a műfajhoz jobban illik a steril „white cube” tér. A szokások, az igények, a fogadóország kulturális szövete, előzmények „Itt még klisék sem élnek az emberekben a magyar kultúrával kapcsolatban” – mondta a Times vezércikkírója, amikor leültünk beszélgetni arról, egyáltalán milyen, már meglévő képre lehet építeni a szigetországban. Nincs csikós, gulyás, Piroska, volt némi emlék a szürke kommunista blokkról és 1956-ról. Ez az érzet minden szempontból meghatározta az építkezést a londoni intézet számára és nemcsak a vizuális kultúra szempontjából. Ennél keményebb válaszokat is kaptam közvetítő próbálkozásaink alkalmával. 193


5. A kurátorok, producerek, a munkamódszer 6. A kommunikáció, PR, marketing, médiakapcsolatok 7. Folytatás

194

East: kelet-londoni galériák (Victoria Miro, www.victoria-miro.com/gallery/biography/ Peter Doig, Chris Ofili, Doug Aitken, Isaac Julien; White Cube, www.artnet.com/gallery/ 424046260/White_Cube.html, Chapman brothers, Tracy Emin, Marc Quinn, Damien Hirst, Gilbert&George, Flowers East, Chisenhale Gallery). West: nyugat-londoni galériák (Gagosian, Lisson, Anthony Reynolds, Timothy Taylor, Annely Juda, Haunch of Venison, www.haunchofvenison.com) A Magyar Magic előtt Az 1999-es Covent Garden-beli nyitással egyidőben a házon belüli rendezvényekkel (különböző sorozatok, különböző műfajokban) elindult az ún. Hungary in Focus, vagyis egy olyan megjelenési forma, amelyben brit professzionális partnerekkel, valódi helyszíneken, együttműködési formákban jelenítettük meg a magyar művészeket, ill. promóterként vagy producerként vagy mindkét szerepben külső helyszínen rendeztünk megjelenéseket. Most a vizuális művészetről beszélünk, tehát az építészet, festészet, grafika, iparművészet, fotóművészet, média és video art, divattervezés témaköröket fogom kiemelni. (Hozzátéve azt, hogy nagyon gyakran, a műfajok átjárnak egymásba, együtt jelennek meg, és a válogatás tematikus.) Tehát az együttműködésen alapuló, a külső helyszínen való megjelenés a londoni intézet beindulása óta meghatározó volt. A házon belüli térben célunk a magyar képzőművészet olyan érdekes eredményeit megmutatni a brit közönségnek, amelyek a legkitűnőbb minőséget és legeredetibb gondolatot képviselik, és jól jelennek meg az adott környezetben. Kiállítási lehetőséget biztosítunk elismert művészeknek ugyanúgy, mint fiatal, még pályájuk elején álló tehetségeknek. A művészek kiválasztásánál nem korlátozzuk magunkat csak Magyarországon élő művészekre, a Központ programjában külföldön élő magyarok és témaválasztásukban Magyarországhoz kötődő brit művészek egyaránt láthatóak. A lényeg, ahogyan korábban mondtam, az inspiráció. Néhány jelentős kiállítást ill. tematikus megjelenést sorolok most fel, amelyeket a Magyar Magic előtt rendeztünk. A kiállításokat ebben a periódusban úgy állítottuk össze, hogy segítsenek a HCC, mint kulturális tér megismertetésében, a célközönség építésében, a kapcsolatok megteremtésében. Tehát nagy nevek jelentek meg nagy és jelentős szakmai közönséget mozgósítva, vagy fiatal pályakezdők a saját körüket megmozgatva; tematikákhoz kötődtünk összművészeti megjelenések formájában; külső terekben galériákkal közös inspiratív megjelenésekben vettünk részt, mintegy beindítva a kiemelkedő magyar kortárs sorozatot és már 1999-ben elkezdtük a divatbemutatókat.

195



A szigetország a nagy nevek országa. De kit ismernek a magyar – magyar származású képző-, iparművészek, építészek közül az Egyesült Királyságban? Breuer Marcellt, Goldfinger Ernőt, Moholy Nagy Lászlót, John Halast. Ha megnézi valaki a Hungarian-t, mint kategóriát a National Gallery honlapján, a következőt találja: Degas rajza az osztrák-magyar nagykövet feleségéről – Dürer, akinek apja magyar származású volt – Princess Rákóczi, tehát Rákóczi hercegnőről készült portré Largillierre-től. De nézzük a Tate Gallery gyűjteményének honlapját Hungarian kategóriában: Isidor Kaufman, Kemény Zoltán néhány relief szobra, Moholy Nagy László munkája, Brassai fotói, Roboz Zsuzsi 9 db képe. National Portrait Gallery – Phillip de László, tehát László Fülöp 15 festménye, George Gordon munkája. A Vicoria és Albert Múzeumban Breuer Marcell széke, Zsolnay váza és az üvegművészet remekei. A Bradfordi Fotómúzeumban nagy magyar anyagot találni. A Glasgow Museum of Modern Art-ban egy Vasarely festmény van. Bossányi üvegablakait a Canterbury katedrális tette ismertté. A kortársak közül elismeréssel beszélnek Makovecz Imréről, az újítóról. Ezt nagyon fontos figyelembe venni, mert nincs igazi nyomuk a magyar festőművészeknek, iparművészeknek, s amikor számos ajánlattal járultam Norman Rosenthal, a Royal Academy mindent eldöntő kurátorához, ő rám nézett és nagyon kellemetlenül így szólt „You do not have anything to offer…” – vagyis nincs mit ajánlania nekem, a magyarok kitűnőek a zenében, mondta, szervezzen inkább koncerteket. Még azon elméláztunk, hogy az Esterházy sztori érdekes lehet a számára... Talán, egyszer, később. Arra hivatkozott, hogy neki világot rengető anyagokat kell bemutatnia, olyan storyt, történetet kell elmesélnie, amire a világ idejön. Visszautasításokkal bőven találkoztam (Barbican Curve, Tate Modern, Tate Liverpool, Serpentine, Chisenhale Gallery, South-London Gallery – néhány példa a visszautasításokból). Vagy nagy nevek, vagy teljesen eredeti, a hely szelleméhez kapcsolódó művészek lehetnek érdekesek. A mi esetünkben természetesen az utóbbi. Neve pedig akkor lesz valakinek, ha gyűjteménybe kerül, megjelenik a nemzetközi műkincs-kereskedelemben, vásárolni kezdik, és a szakírók elkezdenek írni róla. Komoly helyszínek Londonban legalább öt évre, vidéken kb. három évre terveznek előre. Volt természetesen más magyar megjelenés mielőtt mi elkezdtünk dolgozni. Pl. a Liverpool Biennálén és a Glasgow School of Arts-ban, vagy egy magyar kortárs anyag Hegyi Lóránt kurátori ajánlásával Eastbourne egyik galériájába jutott el néhány évvel ezelőtt, (ez az anyag Párizsban egy nagyon neves múzeumban kapott helyet), találkoztam magyar üveg kisplasztika anyaggal egy kelet-londoni galériában. (Érdeklődnek a magyar érmek iránt, amely egy kiaknázandó lehetőség.) Tudok a Kings-Cross kétes környékén ún. Community, tehát közösségi terekről, amelyek kialakítottak magyar tematikájú megjelenéseket. A Magyar Magic előtt 1989 október 25 – november 21. között rendeztek fókuszált megjelenést a Barbicanben Britain Salutes Hungary címmel. (Fotó – Gémes Péter, Lugosi Lugo László, Szilágyi Lenke; Iparművészet – Horváth Márton, Ferenczy testvérek; Grafika, alkalmazott grafika – Szurcsik József, Árendás József; Festészet – Fehér László). De azt kell figyelembe venni, hogy a meghatározó kortárs galériák divatkreátorok. Álljon itt néhány példa erre is.

Festészet, grafika

Video es media art

Roboz Zsuzsi, Angliában élő művész – a Cork Street-beli Messum Fine Art-tal (HCC) Művészportálok kiállítás – Interpretációk budapesti kapualjakra a Nádor Galéria gyűjteményéből, 38 képzőművész, építész, fotóművész anyaga (HCC) Vicky cartoons – Mark Bryant kiállítással egybekötött előadása a neves magyar politikai karikatúristáról, Victor Weiszról. Díszvendég: Michael Foot (HCC) Ürményi-Hamar Lehel a párizsi Téli Szalon többszörös nyertesének kiállítása (HCC) Robin Sperling – A puszta (HCC) Köves Éva festőművész kiállítása (HCC) Szépfalvi Ágnes – Nemes Csaba Storyboard (HCC)

Woof Woof – az Austrian Cultural Institute Woof Woof kiállításának részeként egy archívum készült a könyvtárban Joseph Beuys, Gilbert & George, Bukta Imre – installáció és Komoróczky Tamás – video munkáiból. Nyitó performance: David Burrows és Bob and Roberta Smith (HCC és osztrák intézet) Magyar digitális művészet kiállítás az ICA-ban Szegedy-Maszák Zoltán, Fernezelyi Márton, Kapitány András, Németh Hajnal, Komoróczky Tamás, Nyitrai Orsolya, Beöthy Balázs munkáiból kiállítás, Media Centre, Institute of Contemporary Arts

Szobrászat, installáció Kicsiny Balázs kiállítása a Bournemouth-i Russell Cotes Museum-mal együttműködve Kicsiny Balázs installációja a Beaulieu kastély kertjében Munkavégzés folyamatban, avagy a katedrális búvárai – Kicsiny Balázs Munkácsy-díjas művész installációja a winchesteri katedrális kereszthajójában Barabás Márton Munkácsy-díjas képzőművész kiállítása (HCC)

Ha úgy tetszik, négy év alatt a londoni intézet, mint HCC bekerült a köztudatba, a vernisszázsok olyan eseményekké váltak, ahova szakmabeliek, kritikusok, nemzetközi művészek kezdtek járni. Csütörtökönként vagy keddenként igyekszünk ilyen összejöveteleket szervezni, mert ilyenkor mozog a város, az érdeklődők egyik galériából a másikba vándorolnak, egy-egy este sokszor 5-6 vernisszázsra is eljutnak. Nem tipikus a hivatalos megnyitó, inkább a party, amelyhez leginkább a kiállítással találkozó zene illik. Így jazz, világzene, a capella hang, kamarazene beépülhet a tér közepébe.

Rickweis Péter, divatfotó performance (HCC) Dobra János, Liszt Ferenc Zeneakadémia épületét bemutató fotókiállítása (Kensington palota) Brook Hanson angol fotóművész kiállítása a Budapesti Operaház Spartacus előadásáról készített fotóiból (HCC) Ács Irén és Balla Demeter képei a Magyar Irodalmi Fókusz keretében neves magyar írókról és költőkről (Barbican könyvtár) Paul Couling fotói Magyarországról (HCC) Hegyi Renáta diplomakiállíása (HCC) Máté Bence természetfotói a Natural History Museum győzteseként (HCC) Ács Irén fotóművész Hollókő kiállítása – Magyar nők fókuszban (HCC) Dorothy Bohm fotói (HCC) Iparművészet Király Tamás divatbemutató (HCC, Canary Warf, Wembley, Earl’ s Court) Balog Edit textil (HCC) Sápi Hedvig textil – Kőmíves Kelemen tematika (HCC) Kubinyi Anna textil (Millenium Dome) – Magyar születés fókusz Zoób Kati divatbemutató – Magyar nők fókuszban (HCC) Hampel Katalin – polgári öltözetek divatbemutató (HCC) 196

A Magyar Magic-en belül a képzőművészet csak egy szelete volt a megjelenésfüzérnek. Mintegy legyező nyílt ki 17 hónap alatt a rendezvények sora, amely sokműfajúan, a műfajokat együtt bemutatva, tematikus szerkesztésben 14 városban és Londonban jelenítette meg kultúránk klasszikus, tradicionális és modern áramlatait. Nem a men�nyiség, hanem a minőség és a gondolat volt a fontos szerkesztési elv. Több mint 2000 közreműködővel, több mint 500 megjelenést rendeztünk. De nem fesztivált, hanem egy beszélgetésfolyamot . A képző-, iparművészetben, építészetben a célunk az volt, hogy olyan helyszínekre jussunk be, amelyek rangot adnak a magyar művészetnek és művészeknek. Tehát nem harmadrangú vagy bérelt galériákat kerestünk – bár kereshettünk volna, és azt tettünk volna bele, amit akarunk –, mert ezeknek nincs szakmai rangja, sem a kritika sem a szakmai közönség nem veszi komolyan. Szakmailag számunkra sokkal nehezebb megdolgozni a nagy múzeumok, galériák, helyszínek kurátorait és kuratóriumait, mint fogni egy steril helyszint, s azt beletenni, amit akarunk. Az csak pénzkérdés. Az integráció viszont szakmai hozzáértés, lehetőség és jó ajánlatok kérdése. Soha nem jelent még meg magyar művész vagy művészet a következő helyszíneken – néhány kiemelés: Királyi Nemzeti Színház – bábkiállítás; Somerset House Museum – Aranyezüst, Esterházy kiállítás; Freud Múzeum – Festett álmok; Museum of London – Kicsiny Balázs; Ben Uri Gallery – Kádár, Scheiber és a Der Sturm; Proud Gallery – Magyar vintage fotó; Christie’s – de László és Zoób Kati; RIBA-(Építészek Királyi Társasága) magyar kortárs építészet (Ekler Dezső, Új Irány, Skardelli György, Firka Építész Studió, Makovecz Imre, Bán 197



Magyar Magic, Hungary in Focus 2004 Fotó

A kurátorok, producerek, a munkamódszer A londoni intézet képzőművészeti kurátora Somfalvi Beáta művészettörténész, és a házon belüli kiállítások szervező-lebonyolítója Stálmajer Adél, textil restaurátor, aki Londonban végzi a művészeti menedzseri kurzust. Somfalvi Beáta vezette a nagy kiállítások projektjeit, a kapcsolattartást a brit és magyar felek között, a művészeti katalógusok gyártását, a szállítások lebonyolítását, a biztosítások megszervezését, az intézet és a kulturális intézetek igazgatósága közötti kapcsolattartást. Minden kiállításhoz kerestünk a brit kurátor mellé magyar kurátort. Lehetőleg olyat, aki jól tud tárgyalni és írni angolul. Az intézet munkatársainak érzékenysége, jó kommunikációs készsége elengedhetetlen követelménye annak, hogy ne essenek össze a megkezdett folyamatok, és a két végen dolgozó résztvevők ne félreértsék, hanem megértsék egymást. A nyitó lépések azonban a legnehezebbek. Az volt számomra meghatározó, hogy komoly helyszínek, és azok kuratóriumi döntései alapján befogadjanak bennünket, szóba álljanak velünk, s ajánlataink, terveink közül valamelyik beindulhasson. A szigetország nem centralizált, nem az odaszólások, elintézések országa. Hiába hívná fel például a kulturális miniszter bármelyik múzeumot vagy galériát, hogy fogadják ezt vagy azt a magyar kiállítást – egyébként nem is tehetnék – nem történne semmi előrelépés. A központi adminiszt198

ráció a támogatásokat az Arts Councilon keresztül kihelyezi az intézményekbe, s az adott kuratórium és kurátor dönt arról, hogy mire és hogyan használja fel azt. Természetesen a művészeti piac mozgásai határozzák meg a művészeti galériák működését és prioritásait. Tehát minden egyes megjelenés elindulását hosszú tárgyalások vezették be. Ez azt jelenti, hogy minden egyes kurátort, minden egyes helyszint meg kellett nyerni ahhoz, hogy először is szóba álljon velünk, s nagyon ütős, megfelelő színvonalon elkészített javaslatokat kellett leadni, hogy azokból valamelyik elnyerje érdeklődésüket. Ha ez megtörtént, akkor elkezdődött egy közös gondolkodás, s az alapgondolat elkezdett nőni és nőni, fejlődni és változni. A végeredmény mindig a közös gondolkodás eredménye lett, és számomra ez a Magyar Magic lényege. Együtt, egymást ispirálva gondolkodni, teremteni, egymástól tanulni, egymásra hatva alkotni úgy, hogy végül a legmakulátlanabb módon érvényesüljenek a szakmai elvárások (installáció, grafikusi, tervezési, szerkesztési munka ). A programfüzetek, művészeti katalógusok jelenléte és magas színvonalú tervezése elengedhetetlen. A Magyar Magic projektmenedzsere Vásony Nóra volt, aki összefüggéseiben foglalkozott a kiállításokkal, azok brit PR vonzataival. A kommunikáció, PR, marketing, médiakapcsolatok Bármilyen kitűnő is a produktum, ha nem jut be a köztudatba, ha nem jut el a szakírókhoz, akkor nem sikeres. Így minden esetben már az előkészítési folyamattal egy időben elindul a kiállítás kommunikációjának megtervezése. A nagy helyszínek sajtó szakemberei mellett szak PR konzultánsok dolgoztak velünk a nagy megjelenéseken. Máshogy működik ugyanis a zenei, a színházi vagy a képzőművészeti sajtó. Tehát a kommunikáció esetében nem lehet arra hivatkozni, hogy arra már nem jut pénz, ugyanis annyi megjelenést tervezünk, amennyi egészében, a PR-ral együtt megvalósítható. Az ember először megkeresi a szaklapokat és az ún glossy, tehát drága, színes magazinokat – az előzetes írások előkészítésére több hónappal előre dolgoznak. A figyelemfelkeltéshez story kell... sok, színes kép, előkészített sajtóanyag, interneten hozzáférhető érdekes írás, CV, fotó. Ez azt jelenti, hogy jó előre el kell készíteni a műtárgylistát, elő kell készíteni számos érdekes kapcsolódó anyagot. A nagy napilapok kulturális rovatait mindenki igyekszik megnyerni. Lehet tudni, hogy melyik újság milyen témára fog koncentrálni. (pl. Mattis Teutsch esetében a Financial Times színes melléklete ajánlotta a kiállítást a jövő hét kiemelkedő eseményként, vagy a Guardian színes melléklete 8 oldalon keresztül adott előzetest a magyar vintage fotókiállításról, amit a Proud Gallery-ben rendeztünk, A Sunday Telegraph László Fülöpre volt kíváncsi, a Ben Uri kiállítást a Jewish Cronicle szemlézte előre). A következő újságcsoporthoz azok tartoznak, amelyek heti illetve napi ajánlataikban listázzák mindazt, ami Londonban illetve az országban történik. Nem kerül be egy kiállítás sem automatikusan, jól kell ismerni a listázó szerkesztők ízlését, érdeklődési körét, megfelelő fotóanyaggal és sajtóanyaggal kell rendelkezni, és nagyon sokat kell telefonálni bizonyos időközönként. 199



Ferenc, Wéber József, Benczúr László, Takács Ákos, Cságoly Ferenc, Kőszeghy Attila, Földes László); St George s Bristol – Orosz István, Varga Zsófia); The Lighthouse, Glasgow- magyar kortárs építészet; The Mall Galleries – Mattis Teutsch; The Kettle’ s Yard, Cambridge – Csörgő Attila; Leighton House Museum – Ország Lili; Canterbury Királyi Múzeum – Balla Demeter; South-Kensigton Londonban, ahol Varga Imre Bartók szobra áll most; a Mile End-i Ecology Pavillonban – Beöthy Balázs, Császár Péter, Erhard Miklós, Fodor János, Huszár Andrea, Iski Kocsis Tibor, Nemes Csaba; a Hamstead múzeumban Goldfinger, Breuer Marcell, Kepes és Moholy Nagy munkáiból szerveztünk kiállítást; a neves Anthony Reynolds Gallery-ben Gerhes Gábor szerepelt egy sokszereplős nemzetközi kiállításban. Folytattuk az együttműködést Glasgowban a Glasgow School of Arts-ban, ahol Kubinyi Anna textilei, a Gödöllői Iskola művészei, Katona Szabó Erzsébet a kortársak közül, Jermakov Katalin,Király Fanni, Húber Kinga, Gaál Gyöngyvér, Nyikos Andrea ékszerei jelentek meg. Az ICA-ban újabb lehetőséget kaptunk, ahol Creative business címmel mutattuk be az Új Irányt, F. Kovács Attila belsőépítészt, Orlay Balázs formatervezőt, a Frutta Electronica Web design-t, Zoób Kati divattervezőt, Losonczi Áron építészt. Ruttka Andrea Cambridge-ben jelent meg, ahol az egyetemmel dolgoztunk együtt, vagy az ICA-ben a Könyvtervező művészek Kelecsényi Csilla vezetésével jelentek meg. Az Austrian Cultural Forummal közösen az Artpool címen szerveztük estet – Galántai György és Klaniczay Judit tartott előadást. A HCC-ben jelent meg a Halasi csipke anyag, Keserű Ilona, George Gordon, Kéri Imre, Decsi Ilona, Kárpáti Éva. A kortárs fotóművészek között megjelent pl. Balla Demeter, Lugo Lugosi László, Paraszkay György, a 4 évszak 10 fotóművészt bemutató anyag, vagy Mai Mahr a Proud Gallery-ben.

Folytatás A munka során tapasztalt negatív eredményekből először is tanulni kell. Két igazán negatív élményem volt a munkám során az elmúlt 6 évben. Az egyik az, hogy miután a Királyi Akadémia úgy gondolkodott rólunk, ahogyan meséltem, kiderült, a Szépművészeti Múzeumnak a mesterrajzait szívesen megmutatnák, és arra idejönne a világ. 2000-ben kezdünk el erről tárgyalni. Lett volna katalógus – Önök tudják, ez mit jelent – lett volna restauráció – ezt is tudják, hogy mit jelent – azonban a Múzeum akkori főigazgatója úgy gondolta, nem kell ennek az anyagnak odamenni Londonba, jöjjön ide a világ és nézze ezt itt meg Budapesten. Ez is egy koncepció, csak ez így a mi munkánk szempontjából nem működik. A világnak az a része nem jön ide megnézni, amelyik elmegy a Royal 200

Academy-be. De ha egyszer a Királyi Akadémia világgá kürtöli, hogy milyen gyűjteménye van Magyarországnak, akkor már elkezd idejárni. A másik ilyen élményem a tervezett Csontváry kamarakiállításhoz kötődik – és itt visszautalok a tegnapi előadásra, amit Szegedy-Maszák professzor úrtól hallottunk. Csontváryt a Királyi Akadémia nem fogja bemutatni addig, amíg nem tudják, hogy ki is Csontváry. Lett volna egy lehetőségünk – sajnos nem sikerült megvalósítani – mert a gondolkodásmódunk nem találkozott azzal a múzeummal, amelyik úgy döntött, hogy nem adja nekünk oda, illetve az angol múzeumnak a képeket. Ez megint gondolkodásmód kérdése. Szép gondolat, hogy menjen a világ Pécsre, hogy láthassa a képeket, de ez majd akkor fog megtörténni, ha tudják „valahonnan” , miért is kell oda elmenni . Ehhez a művészt pici lépésekkel, tudatosan kell felépíteni. És itt emelem ki, hogy a legfrissebb adatok szerint 85%-kal nőtt a Magyar Magic után a Magyarországra utazó brit látogatók száma. És ez a típusú emberanyag a kultúra, művészet iránt érdeklődő. Pl. amit láttak a Magyar Magicen, arra kíváncsiak bővebb formában. Mi presztizst építettünk, kapcsolatokat teremtettünk, s az együttműködő partnereknek már önállóan kellene dolgozniuk. Ez azonban még mindig nem működik megfelelően. Pedig ha egy közös munka sikeres, akkor a magyar félnek nyomban a folytatásról érdemes beszélgetnie a brit partnerrel. Persze megfelelő stílusban, nem agresszíven és törtetően. Azt a helyzetet kell megteremteni, hogy a brit fél érezze, a közös munka neki hoz fontos eredményt. Az intézet által megszervezett Magyar Magic piacot épített, a kulturális tárca beruházott a magyar kultúrába az Egyesült Királyságban. Most valóban HELYZET van..., mert beléptünk a közös Európába, nem várhatjuk, hogy bárki a kezünket fogja, felelősek vagyunk saját helyzetünkért, a rólunk kialakított képért. A kulturális piacra való bekerülés szabályait ismerni kell, és be kell tartani. Nekem a legfontosabb a magyar kultúra pozicionálása a szigetországban. Ez komplexitást kíván, és mára mondhatom, itt értük el a legfontosabb eredményt. És ez az a pillanat, amikor azt szeretném mondani Önöknek, hogy együttműködés, együttgondolkodás nélkül soha semmi nem fog megvalósulni. Mi gondolhatunk magunkról valamit itt, ők gondolhatnak valamit rólunk ott. Mi a Londoni Magyar Intézetben közvetítünk, bábák vagyunk. Elhitetjük egyik oldallal, hogy a másik oldalt érdemes meghallgatni. A mi tisztünk az, hogy megpróbáljuk a megfelelő embereket, partnereket, művészeket, kurátorokat egymással összeismertetni, és természetesen ennek feltételei vannak. Eltekintve a korábban vázolt két élménytől, kitűnő együttműködéseink voltak eddig magyar múzeumokkal, galériákkal és a brit múzeumokkal és galériákkal. Ehhez olyan partnereket kell találni, akik jól kommunikálnak, pontosan dolgoznak, gyorsan válaszolnak a levelekre, tehát a technikai, praktikus gondolkodás is jelen van ezekben a lebonyolításokban, a nagy, közösen elfogadott ideológia vagy koncepció mögött. A londoni intézet falain belül folytatódnak a kamarakiállítások (pl. Hay Agnes grafika, Nyári Gyula fotó, Barabás Zsófi festmény, Pasqualetti Eleonóra, textil, Gál András festő, Monshammer Kinga, divattervező, Madarassy István szobrász, Michael Golani-Erdesz fotó), s előkészítünk már most nagy helyszínekkel együttműködéseket. 201



A kritika egy jól megszervezett sajtófogadást kíván a kiállítás helyszínén a megnyitótól függetlenül, s a kritikusok megnyerése több hónappal a kiállítás megnyitása előtt kezdődik. (pl. a 4 legjobb kiállítás az Egyesült Királyságban címmel Csörgő Attila El Greco mellett jelent meg, a Times egy számban több kiállításunkat szemlézte: Arany-ezüst a Somerset House-ban, Álomfestők a Freud Múzeumban, Scheiber, Kádás és a Der Sturm a Ben Uriban, a Guardian elemzése a Magyar építészeti kiállításról kiemelkedő fontosságú volt). Vannak olyan lapok, nemzetközi folyóiratok, amelyek gyakorta a kiállítás végére, vagy már a zárás után jelennek meg. Ezek azonban a szakmai elemzéseket, az igazi fennmaradást jelképezik (pl. Az Arany-ezüst, az Esterházy, Phillipe de László, Csörgő Attila, Kicsiny Balázs). Média megjelenés szempontjából a legkiemelkedőbb sikere a Somerset House-ban megrendezett Arany-ezüst kiállításnak és a Christie’s-ben megrendezett de László anyagnak volt, valamint Csörgő Attila Kettle s Yard-ban megrendezett Cambridge-i anyagának. A sajtó arra figyel, ami jelentős intézményben, helyszínen jelenik meg. Miért? Mert ez azt jelenti, hogy a már elfogadott, komoly helyszín nagyhírű kurátora hajlandó beépíteni az éves tervébe a magyar megjelenést. Minden katalógus mellé többfajta szórólap, kis ismertető füzet is járult a plakátok mellett, és ezeket elküldtük könyvtárakba, múzeumokba, „shop-okba”. Tehát pl. a világ legjelentősebb könyvtára, a British Library sokkal többet tud már a magyar vizuális kultúráról, mind a Magyar Magic előtt. Fontos volt számunkra a magyar közönség, szakma informálása. A magyarországi kommunikáció Hábetler Helga vezetésével folyt. Erre azért fektettem nagyon nagy hangsúlyt, mert mindenkinek joga van arról tudni, hogyan sáfárkodunk a magyar adófizetők pénzével, a művészeknek fontos, hogy az anyaország tudja, külföldön hol sikerül falakat áttörni, valamint a Magyar Magicet, mint módszert, korszerű példának kívántam megmutatni a komoly eredmények eléréséhez. De üres kommunikációra, propagandára nincs szükség, többet árt, mint használ, mert egyszer mindenről kiderül, hogy súlytalan , és soha többet nem fognak hinni nekünk. Tehát nem kommunikálunk össze-vissza, csak ha egy adott mondanivalót el akarunk juttatni a közönséghez. A kommunikáció esetében az alapüzenetek meghatározása fontos, mert mindenről mindig nem lehet és nem is kell beszélni.

202

Dr. Csernus Sándor

A magyar kortárs képzőművészet és iparművészet bemutatása a Párizsi magyar intézetben 1./ A magyar kultúra helyzete Franciaországban A magyar kultúra, és ezen belül a kortárs képzőművészet külhoni (jelen esetben franciaországi) fogadtatásában a kilencvenes évek során, de különösen az ezredforduló után mind jobban érzékelhető változások következtek be. Ezek a változások nyilvánvaló kapcsolatban álltak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején bekövetkezett fordulatokkal, illetve rendszerváltozással, valamint azzal a folyamattal mely az ország uniós integrációja felé vezetetett. Kétségtelen, hogy 1956 és 1968 óta először irányult ismét erre a földrajzi régióra a figyelem. A kulturális terület a közeledés felgyorsításában azonnal jelentős szerepet kapott: az „Európa másik fele” iránti érdeklődés (hogy az egyik ezredfordulóra időzített, presztízs-helyen megrendezett – Jeu de Paume – párizsi kiállítás címét idézzem, s ezzel a kortárs képzőművészet területéről hozzak példát) nyilvánvaló politikai programként is értelmezhető. A kulturális politika lendületvétele és a kulturális külpolitika dinamizálódása a kilencvenes évek második felétől datálható. Ekkor született meg a magyar kultúra franciaországi díszvendégségének gondolata is, hiszen első magyarországi államfői látogatásán Chirac elnök 1997-ben hívta meg a magyar kultúrát 2001-re. (Igaz, akkor az is elhangzott, hogy Magyarország ekkor már uniós tagállamként mutatkozhat be Franciaországban…) Komoly jelentősége van annak, hogy a kultúra terén – legalábbis a kulturális külpolitikát illetően – a különböző magyarországi politikai erők között relatív konszenzus mutatkozott meg. A magyar kulturális politika irányítói egyértelművé tették, hogy Magyarország, a kultúra terén, nemzetközi szinten is aktív szerepet kíván játszani, s az egyetemes magyar művelődés értékközpontú bemutatását, a kulturális identitás megtartását tartja kiemelt fontosságúnak. Ennek az lett az eredménye, hogy – a globalizációs folyamat és európai uniós csatlakozás kötelez – a magyar kulturális politika valóban, nemzetközi szinten is aktívabbá, sőt – esetenként – kifejezetten kezdeményezővé vált. Az elmúlt években számos alkalom volt arra, hogy bebizonyosodjék: a magyar kulturális politika az eredetiségre és folytonosságra tesz, s mindinkább elkötelezett a kulturális kivétel, a kulturális sokszínűség elve mellett, mely nemzetközi szinten is legitimálja a kulturális értékek védelme érdekében szükséges, protekcionista kormányzati beavatkozást, ami az óta bekerült az uniós alkotmány tervezetébe is. A magyar kultúra külföldi terjesztését manapság már alapvetően kedvezően befolyásoló fenti viszonyrendszer nem minden területen hatott egyenlő mértékben. A legkevésbé látványos a fejődés talán éppen a klasszikus zenében tapasztalható, hiszen ott már korábban is igen szilárd alapok voltak, s kialakult kapcsolatrendszerek működtek. Látványosan tört viszont be a dzsessz, a világzene, a kortárs komolyzene, a táncművészet, az autentikus népzene. Ugyanakkor a képzőművészetben a magyar-francia múlttal rendelkező huszadik 203



Jelen pillanatban már tárgyalunk pl. a Somerset House múzeummal, amely a két nagy közös kiállításunk után hajlandó kortárs ötvösművészetet fogadni, Liverpoolban tárgyaltam már a 2008-as, tehát az Európa kulturális fővárosa idején megrendezhető jelenlétünkről, ahol media és video art irányt nyitottak http://www.bluecoatartscentre. com/development.html –, felújítottuk a tárgyalásokat a Royal Academy-vel, 1956 kapcsán a Barbicannel tárgyalok egy olyan kortárs lehetőségről, ahol brit, magyar és egyéb nemzetiségű művészek is megjelenhetnek. A Ben Uri bevállalt 2006-ra egy újabb anyagot. A Glasgow School of Arts és a Freud Múzeum vár bennünket. A magyar művészetnek akkor van rangja, ahogyan említettem, ha vagy bekerül neves közgyűjteményekbe, vagy szerepel a műkincskereskedelemben (pl. Kádár Béla). Tavaly kezdtük a Sotheby’s-ben azt a folyamatot, hogy az árverésekkel egy időben egy-egy kamaraanyaggal megjelenhetünk. Tavaly igy Frank Frigyes kiállítása Degas és Monet mellett szerepelt. A Sotheby’s nyitott az együttműködésre. Jövő héten több éves rábeszélés és közös munka eredményként először életében Budapestre érkezik a Christie’ s elnöke és igazgatója körülnézni. Egy újabb téli tárlat a hatalmas sikerünk után nem elképzelhetetlen... De hát a kiállítás a legdrágább műfaj, s az, amely leginkább megkívánja a hosszú távú tervezést. Tehát nem kormányok periódusaihoz kötődő, hanem átívelő tervezésre van szükség. A magyar kultúra érdeke mindenek fölött áll. De van egyéb megoldásra való feladat is – a kortárs művészetről szóló szakirodalomban a magyar művészet teljes hiányát emelem ki. Pl. Edward Lucie-Smith szinte minden náció művészetéből sorakoztat példákat, a magyar művészek említése azonban sajnos hiányzik. Fontos, hogy neves művészeti írók tanulmányutakra érkezhessenek. Ösztöndíjak, művésztelepek, csereakciók, artist is residence programok fontos állomásai a magyar művészet pozicionálásnak. De a művészmenedzselés sajnos nem lehet a Londoni Magyar Kulturális Központ feladata. Mi bemutatunk, de a siker attól függ, hogy kinek lesz galeristája. Ez mit is jelent? Azt, hogy ki kell alakulni a korszerű művészetmenedzselési formáknak. A mi dolgunk az, hogy láthatóvá tegyük a világ számára a magyar kultúrát, az Önök tudását, művészetét illetve művészi hátterét, kulturális közegét, amiben dolgoznak, tehát azt a szövetet, amelyben a kortárs művészet megszületik. Ezért azt kérem, hogy gondolkodjunk együtt és legyünk nyitottak, szakmailag és emberileg.


2./ A magyar kulturális politika eszközrendszere Franciaországban A magyar kulturális politikának Franciaországban több bázisa van, amelyek gyakran együtt, ritkábban egymástól függetlenül végzik munkájukat. Ugyanakkor e támogatási háló felmérése és a rendszerhez való kapcsolódás, vagyis a szakmai együttműködési hálózat kialakítása a sikeres kultúra-közvetítési tevékenység nélkülözhetetlen feltétele. A hatékony működéshez létre kell hozni egy „helyi politikai” partneri, és egy szakmai együttműködési hálózatot. A Párizsi Magyar Intézet (PMI) részvételével szervezett franciaországi programok 40-50%-a az Intézeten kívül – tehát hálózatban – realizálódik. Mindehhez szilárd politikai és szakmai kapcsolatok kellenek. E kapcsolatrendszer kialakítását és folyamatos fenntartását a PMI kezdettől fogva az egyik legfontosabb feladatának tekintette, s kiépítése – még inkább megszilárdítása – nagymértékben a franciaországi magyar év, s az azt követő folyamatos szinten tartó munka hozománya. 2.1./ A kapcsolati rendszerben elsőként a Párizsi Magyar Intézet – Collegium Hungaricumot, kell említenünk, mely a jelenlegi, magyar állami tulajdonú épületben 1986 decembere óta szolgálja a magyar kultúra franciaországi bemutatkozását. A PMI 2000 óta – a római, bécsi, berlini, moszkvai intézettel együtt – a külföldi magyar kulturális intézetek legszélesebb feladatrendszerrel rendelkező csoportjához a Collegium Hungaricumok köréhez tartozik. Ez azt jelenti, hogy a PMI a művészeti területek menedzselésén és befogadásán túlmenően komoly szakmai-oktatási, magyarságtudományi oktatási, elsősorban társadalomtudományi kutatási, publikációs és a Magyarországgal kapcsolatos tevékenységet folytató civil szervezeti illetve regionális tevékenységet folytat. Ugyanakkor a PMI ténylegesen is a nagykövetség kulturális szekciójaként működik, és a kulturális diplomáciai feladatok oroszlánrésze is (ami a PMI tevékenységének elég nagy százaléka) valóban az intézetben zajlik. A PMI négyszintes épülete küldetése megvalósítása szempontjából nagyon jó környezetben, Párizs egyik „legkulturálisabb” kerületében található: galériák, könyvesboltok, kulturális intézmények, egyetemi helyiségek váltogatják egymást. Ugyanakkor Párizs VI. kerülete nemcsak a legkeresettebb turisztikai látványosságok közé tartozik, ha204

nem a Párizsban lakó, világszerte ismert személyiségek, az egyetemi, a gazdasági, a művészeti, a média és a politika területén nagy befolyással rendelkező elit tekintélyes része is e kerületben él. Az Intézetben koncert (konferencia) terem, mozi terem, könyvtár, valamint a földszinten két, képzőművészeti kiállítások szervezésére alkalmas kiállítóterem található. Éppen a kiállítások iránt mutatkozó igen erőteljes igény miatt (továbbá bizonyos műsorszervezési szempontok érvényesítése érdekében) az első emeleti koncert (konferencia) teremhez csatlakozó kamara-kiállító teret rendeztünk be. (Természetesen az épületben találhatók a PMI irodái és itt került elhelyezésre, az épület megvásárlásakor kötött megállapodás értelmében, a nagykövetség konzuli szolgálata is.) A PMI épületében állandó kiállítás nincs, tehát ugyanolyan befogadó kulturális intézmény, mint minden más, hasonló infrastruktúrával rendelkező magyar intézet. A kiállítások az adott év szeptembere és júliusa között egy hónapos ritmusban működnek (közte egy hét berendezési időszakkal). A PMI-nek tehát két kiállítóterme van, (egy korábbi, elhibázottnak tűnő döntés következtében a könyvtár jelenleg a kerület egyik legszínvonalasabbnak tekintett, eredetileg kiállítóteremként megalkotott helyiségében található) s van arra lehetősége, hogy a nagytermében szerveződő, többnyire az ott folyó programokhoz kapcsolódó kiállításokat szervezzen. Ez azt jelenti, hogy a PMI évente nyolc kiállítási hónappal rendelkezik, melyet a hagyományos programmegosztás értelmében két, egymáshoz valamilyen módon kapcsolódó kiállítás tölt meg. Ezt az egyéb, más jellegű programokkal többnyire szerves összhangban lévő ugyanilyen számú kamara kiállítás egészítheti ki. Néha tapasztalhatunk teljességgel értelmetlen, mondvacsinált szembeállítást intézeti működési koncepciók között. Mi a jobb, ha intézeten belül, vagy ha intézeten kívül szervezzük a programjainkat? Nyilvánvalóan mások a lehetőségei azoknak az intézeteknek, amelyeknek jó helyen lévő, színvonalas, a többi, adott városban lévő kulturális intézményekkel versenyképes infrastruktúrájuk van (ilyen a Párizsi Magyar Intézet is) vagy az olyan külföldi magyar kulturális központoknak, amelyek méreteikből következően is elsősorban szervezők (vagy ha úgy tetszik kulturális „energia-központok”) de saját infrastruktúrájuk nem teszi lehetővé a nagyobb volumenű programok befogadását. Az előbbieknek egyszerre kell gondolniuk a saját belső lehetőségek valorizálására és a külső szakmai kapcsolatrendszerben való jelenlét biztosítására, az utóbbiaknak – ha jól végzik a dolgukat – létkérdés, hogy a külső programok szervezésébe fektessenek energiát, mondhatni „arra vannak ítélve”, hogy külső infrastruktúrához kapcsolódjanak. A kettő szembeállítása – belül vagy kívül – teljességgel értelmetlen: a saját, versenyképes infrastruktúrával is rendelkező intézmények természetesen a külső programok szervezését is végzik, miközben minél színvonalasabb belső programok szervezésével illeszkednek be a helyi kulturális kapcsolatrendszerbe. Az elmúlt öt évben a Párizsi Magyar Intézet szervesen beilleszkedett a jegyzett párizsi kulturális intézmények sorába, miközben a magyar kultúra terjesztésének és bemutatásának fő franciaországi letéteményese maradt, továbbá a bilaterális és multilaterális kulturális diplomácia fontos központjává vált, mely az egyetemes magyar kultúra befogadója, miközben programjainak törzsközönsége döntően francia – sőt, időnként nemzetközi-párizsi. 205


századi alkotók és a magyar képzőművészet európai-francia kapcsolódásait láttató, kortárs művészeti alkotások illetve új, kevésbé ismert művészeti ágak (pl. dizájn) iránt mutatkozott szinte azonnali érdeklődés, mely több-kevesebb lendülettel ma is folytatódik. A film, mely igencsak megsínylette a pénzügyi források elbizonytalanodását, kezdetben jelentősen vesztett pozíciójából, kezd magára találni (ezt igazolja a hazai közönség érdeklődése, a fokozottabb nemzetközi jelenlét, és a fesztiválokon kapott díjak sora.) Látni kell azt is, hogy a fogadó ország – jelen esetben Franciaország – érdeklődése az elmúlt időszakban jelentősen változott. A magyar kultúra franciaországi bemutatását e változások függvényében kellett előkészíteni. Az alapvetően francia kulturális politikai tapasztalatokra építő franciaországi magyar évad átütő sikere bátorítólag hatott a további kulturális évadok szervezésére is, melyeknek közvetett és közvetlen szerepe volt (és van) a magyar képző- és iparművészet külföldi karrierjére is.

206

tenzívebbek – ma is folyamatosak. A magyarságtudományi központok – Párizsban a Sorbonne III. és a Keleti Nyelvek Főiskolája, továbbá Lille, Strasbourg, Bordeaux, Lyon és Nancy egyetemei, amelyek ezeket a központokat befogadják, elsősorban a magyar irodalom megismertetésében partnerek, de számos olyan „komplex program” jön létre, mely kiállítások megszervezésével is jár. 2.6./ Menedzserirodák és galériák szerepe. A hívatásos kulturális szerveződések, működése a kulturális menedzselésben, bizonyos területeken alapvető fontosságú. Külön jelentősége van annak, hogy az ebben a struktúrában szereplő művek egyben a „piacon” is megjelennek, hiszen a PMI szervezésében megrendezésre kerülő kiállításokon szereplő művek – legalábbis amíg ebben a rendszerben vannak – nem kerülhetnek áruforgalomba. Ez a struktúra a PMI-vel párhuzamosan létezik, s célunk az, hogy a nálunk kiállított műalkotásokra felhívjuk a figyelmüket. Előfordult az is, hogy olyan jelentős galériával közösen szerveztünk közös kiállítást, mint a Maeght, mely a Pompidou-központ mellett Franciaország legjelentősebb kortárs gyűjteményével rendelkezik. 2.7./ Külső fesztiválok, nagyrendezvények szerepe az együttműködésben. Számos kérdésre lehetne itt kitérni, de csupán két dologra kívánom felhívni a figyelmet: az egyik, hogy Franciaországban a decentralizációs folyamat érintette a a fesztiválok, nagyrendezvények területét is. Számos olyan fesztivál van vidéki nagy kulturális központokban (melyeket időnként „naggyá” éppen a kulturális rendezvényeik sikere tett), melyeknek igen nagy nemzetközi elismertsége van. Mindez nem jelenti azt, hogy a rendkívül intenzív kulturális életű Párizs szerepe visszaszorult volna. Ezt a helyzetet nekünk is tudomásul kell vennünk, és aszerint cselekednünk: a PMI tehát a képzőművészet terén is törekszik arra, hogy a különböző nagyrendezvényeken jelen legyen: 2005-ben pl. a sajátos hagyományú párizsi ún. „Függetlenek Szalonjának” 166. kiadására juttatott be a PMI magyar képzőművészeket. A magyar kortárs képzőművészet franciaországi lehetőségei nagymértékben múlnak azon, hogy az együttműködési – megismertetési kapcsolatrendszernek milyen „sűrű” és milyen szilárd szövete alakul ki. Az elmúlt fél évtized egyik legfontosabb eredményének tartjuk, hogy ez a rendszer létrejött és működik. 3./ A Magyar Kultúra Éve Franciaországban – MAGYart (2001 június 01 – 2002 január 28.) A franciaországi magyar év a fenti kapcsolatrendszer kiépítésének, működésbe hozásának és e működés fenntartásának – s ma már lehet azt mondani, hogy folyamatos, hagyományos működtetésének – legjelentősebb eseménye volt. A kultúrával, a kulturális intézetekkel kapcsolatos publicisztikákban mind gyakrabban jelennek meg elmosódó adatok, pontatlanságok, különösen, amikor a különböző évadok összehasonlításáról van szó. Tudomásul kell venni, hogy az évadok szervezése országonként más és más, s az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a szervező csoportnak a helyi körülményekhez kell alkalmazkodni. A 2001-es franciaországi magyar évet két év intenzív, nézetek ütköztetésétől sem mentes, szakmai előkészítő munka és folyamatos egyeztetésekkel gondosan előkészített tervezés előzte meg. A franciaországi magyar évet nem a Hungarofest szervezte 207



2.2./ K ülügyminisztérium partnersége. A franciaországi magyar kulturális jelenlét biztosításában a legfontosabb partnerek közé tartozik a magyar Külügyminisztérium kulturális, tudományos és oktatási ügyekkel megbízott főosztálya, melynek – a rendelkezésre álló források optimális menedzselésével – lehetősége van arra, hogy a magyar képzőművészet külföldi bemutatkozási lehetőségét támogassa. Olyan esetben – mint Párizs is – ahol Intézet is tevékenykedik, az együttműködésnek teljesen természetes módon kell zajlania, s Párizsban ez az eset. 2.3./ Franciaországi civil szféra. Kulturális szövetségek. Ilyen összefüggésben ritkán esik szó róluk, pedig Franciaországban a kulturális társaságok rendkívül jelentős szerepet játszanak nemcsak a kultúra társadalmasításában általában véve, hanem a nemzetközi kulturális kapcsolatok területén is. Franciaországban a PMI-vel kapcsolatban lévő magyar – francia kulturális szervezetek száma jelentős (mintegy félszáz). Különösen jelentős, hogy ezek a szervezetek gyakorlatilag „lefedik” Franciaország egészét. Komoly kapcsolati tőként jelent, hogy ezeket a szervezeteket „intézményesen” először, a magyar szervezők javaslatára, éppen a franciaországi magyar év előkészítésébe és lebonyolításába vonták be. Az a körülmény, hogy a MAGYart komoly sikerrel zárult, ezt az együttműködési kapcsolatot és hálózatot jelentősen megerősítette. 2.4./ Helyi és regionális önkormányzati kapcsolatok. A francia állam belső szerkezetében alapvető változást hozott az 1982-es ún. decentralizációs törvény, mely „lebontotta” az erősen centralizált jakobinus hagyományú államot, s a helyi, regionális – megyei – települési önkormányzatoknak széleskörű jogosultságokat adott, melyet a helyi önkormányzati vezetők és civil szervezetek az oktatás és a kultúra támogatása érdekében is felhasználtak. Szerencsésen találkozott az állam azon szándéka, hogy szilárd és működőképes kulturális infrastruktúrát épít ki a helyi önkormányzatok azon törekvéseivel, hogy ezt az infrastruktúrát magas szinten működtessék és kifejezésre juttassák helyi, területi sajátosságaikat. Hogy csak egyik aspektusát emeljük ki ennek a kérdésnek, általános szabályként elmondható, hogy Franciaországban az oktatás és a kultúra támogatása nélkül nem nagyon lehet helyi önkormányzati választásokat nyerni. Egy helyi önkormányzat, mely ad magára, közvetlen nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkezik. A 90-es évek elején – a francia KüM és Mezőgazdasági Minisztérium támogatásával létrejött Franciaországban egy olyan szervezet – a Magyar-Francia Kezdeményezés – melynek célja a két ország közötti decentralizált, önkormányzati szintű kapcsolatok erősítése volt. Franciaországban ma 58 olyan önkormányzat létezik, melynek van magyarországi partnere, s kapcsolataik jelentős része kötődik a kulturális együttműködéshez. A PMI ezekkel az önkormányzatokkal (köztük olyan területi önkormányzatokkal, mint a Rhône-Alpes, az Elzász, az Ile-de-France vagy éppen a Pays de la Loire régió, melyeknek gazdasági potenciálja eléri, illetve meghaladja Magyarországét) rendszeres kapcsolatban van. 2.5./ Tiszteletbeli konzulátusok és lektorátusok, illetve magyarságtudományi központok. A magyar-francia kapcsolatrendszer hálózatának fontos elemeit jelentik: a hét TB-konzul többé-kevésbé rendszeresen együttműködik velünk – közülük hárommal – Colmar, Nancy, Nantes – a kapcsolatok, melyek a magyar év idején voltak a legin-

208

nyeket. A francia kultúrát Mádl Ferenc köztársasági elnök, a PMI-ben rendezett egyik kulturális esemény alkalmával hívta meg Magyarországra. A francia fél, némi tétovázás után, elsősorban az új francia nagykövet, Dominique de Combles de Nayves és az új kulturális tanácsos, Stanislas Pierret „belevágott” a FranciArt szervezésébe. (Talán éppen a magyarországi sikerüknek köszönhető, hogy a 2003-as franciaországi kínai kultúra éve már ugyanilyen rendszerben működött, s a franciaországi programokat Kínában azonnal francia viszont-rendezvények követték.) 3.4./ A magyar év szervezésébe fektetett pénz és energia hasznosulásának az is a mutatója, hogy egy ilyen eseménynek van-e és milyen az utóélete? Mennyire szilárdak a kialakított kapcsolatok? Nos a magyar évad – immár eltelt annyi idő, hogy elmondhassuk – e területen is hagyományt teremtett, hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kulturális diplomáciának tekintélye legyen a világban, a Monet és a „Fény és árnyék 400 év francia festészetében” kiállítással (s ezekre is úgy kell tekinteni, mint a 2001-es franciaországi magyar év szerves folytatására) ismét behozta Magyarországra a „rentábilis” nagy kiállítások fogalmát. A Magyar év és folytatása kulturális diplomáciai siker is: kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kulturális diplomáciának tekintélye legyen a világban. Nem véletlenül kerül – Berlin és Párizs után – Budapestre 2005 novemberében az Európai Uniós Kulturális Miniszterek tanácskozása, mely az első uniós szakminiszteri összejövetel lesz az unió-tag Magyarországon. Hangsúlyozni kívánom tehát, hogy egy-egy ilyen külföldi „nagyrendezvény”, magyar évad hasznossága egyrészt az esemény lebonyolítása idején látható, de legalább an�nyira fontos, hogy van-e és a igen, milyen az utóélete, milyen hatásmechanizmust indított be. Figyeljük, és reménykedjünk abban, hogy az itáliai, a brit, a holland, a luxemburgi s az orosz évadok is hosszú távú befektetésnek bizonyulnak, s ugyanúgy lesz hosszú távú, Magyarországon is érezhető hasznuk, mint ahogy volt (és van) a 2001-es MAGYart programjának. 3.5./ A magyar év az Intézet vezetése számára ismét egyértelművé tette a Magyar Intézet PRtevékenységének és sajtó-munkájának a fontosságát. A PMI műsorpolitikájának fejlődésével egy időben fejlesztettük a sajtótevékenységet. Ma már – s ez az elmúlt években is tapasztalt tendencia – nem csak arról van szó, hogy a PMI-ben illetve a PMI konkrét együttműködésben a falakon kívül zajló magyar kulturális események száma közelíti a Magyar Év idején megvalósított éves programok számát, hanem arról is, hogy a PMI minden programjáról magyar és francia nyelvű sajtóanyag készül, aminek eredményeképp a programjainkkal kapcsolatos sajtómegjelenések száma és minősége folyamatosan növekszik. Így a 2004/2005-ös esztendőben 792 (262 francia és 530 magyar + néhány belga, olasz, svájci, amerikai) kulturális vonatkozású magyar sajtómegjelenést regisztráltunk, ami a tavalyi 676 (397 francia és 211 magyar) sajtómegjelenéssel szemben (ami óriási előrelépés a MAGYart időszakához képest is). Köztük a legismertebb napilapokban: Le Figaro, Le Monde, Libération és a legjelentősebb művészeti és szakfolyóiratokban, mint a képzőművészet területén különösen jelentős „Journal des arts”. 3.6./ A Magyar Év tapasztalatai más területeken is érvényesültek, s nem csak a magyar kulturális diplomáciában lett folytatása: a magyar évet követően a Magyar Turisztikai Köz209



(a programok nagy része már jóval a Hungarofest megalakulása előtt készen állt) hanem francia és magyar miniszteri biztosok (Szabó Miklós és Bernard Faivre d’Arcier) vezette szakmai bizottság és a Párizsi Magyar Intézet. Ebbe a munkába kapcsolódott be jó fél évvel a program kezdete előtt a frissen alakult Hungarofest, mely a programok konkrét lebonyolításában, gyakran igen profi módon dolgozva, eredményesen vett részt. (A fentiek értelmében a Hungarofestnek döntő szerep jutott viszont az itáliai magyar év és gyakorlatilag nem jutott szerep a nagy-britanniai magyar év szervezésében.) Az Intézet pozíciója a MAGYart lebonyolításában különösen fontos a jelenlegi megközelítésünk szempontjából, hiszen a szilárd együttműködéshez szükséges szakmai, továbbá országos illetve helyi politikai, kulturális diplomáciai kapcsolatok kialakítása, stabilizálása és a napjainkban is eleven hálózat kiépítése mindvégig a PMI-n keresztül, annak tevékeny részvételével, illetve irányításával zajlott, tehát megtartásukra sokkal nagyobb volt az esély. A kapcsolatrendszerbe történt hosszú távú befektetés valorizálásának pedig ez volt az egyik fő biztosítéka. A MAGYart tovább-élő hatását röviden az alábbiakban lehetne ös�szefoglalni. 3.1./ M aga az esemény a magyar kultúra kétségtelenül legjelentősebb külföldi bemutatkozása volt az 1900-as párizsi világkiállítás óta. A közelmúltban, a sajtóban megjelent adatokkal szemben a MAGYart hivatalosan csupán hat hónapig tartott (mint általában a külföldi magyar kulturális évadok, kivéve a mintegy másfél évig tartó nagybritanniai magyar évet), s mindent egybevetve, máig a legtöbb rendezvényt szervezte és a legtöbb magyar művészt és műalkotást mozgatta meg. (Szerte az országban, közel 4000 magyar művész jelenhetett meg, mintegy 870 esemény zajlott országszerte, s Magyarországnak 1956 óta nem volt annyira kiterjedt és pozitív sajtója, mint ekkor.) Hatása jól követhető volt nem csak a sajtóban, hanem a turisztikai adatokban is, melyek a beutazó francia turisták számának jelentős növekedését regisztrálták. Jól kombinálta a magas szintű politikai látogatások, a gazdaság, a turizmus lehetőségeit (ebben is hagyományt teremtett) és a két ország lakosai között általában véve is kiszélesítette a kapcsolatteremtés lehetőségeit. 3.2./ A magyar év sikere komoly hatással volt a magyar kulturális politikára, hiszen elindított egy folyamatot, mely a külföldi kulturális évadok sorához vezetett. A franciaországi magyar év tehát hagyományt teremtett. Kronológiai sorrendben a MAGYart-ot az olaszországi, a nagy-britanniai, a hollandiai, az oroszországi magyar év követte, sőt, elfogadhatónak tűnt az a logika, hogy magyar évadokat lehetőleg mindig abban az országban kell rendezni, mely az Unió soros elnökségét tölti be (Ebben az összefüggésben került ismét napirendre a Luxemburgi Zsigmond kiállítás terve Luxemburgban.) Hiszek abban, hogy a kultúra, a diplomácia és politika együttműködése jótékony hatással lehet mindegyikükre. 3.3./ A magyar év újított is, s (egyébként a PMI kezdeményezésére), hiszen viszonthatása lett: először következett be, hogy egy franciaországi évadnak „visszavágója” is lehetett. A MAGYart-ra rímelő „FranciArt” a francia kulturális külpolitikában kivételes eseménynek tekinthető, hiszen korábban a franciák nem szerveztek viszont-esemé-

A Párizsi Magyar Intézet kortárs képzőművészeti és iparművészeti programjai. A kiválasztás szempontjai Ahhoz, hogy az intézet szakmai presztízse növekedjen, ki kellett alakítani egy olyan stratégiát, amelyik a tekintély növekedését folyamatosan garantálhatja. Ez esetben is érvényes (ha nem is pontosan azokkal az automatizmusokkal mint az irodalomban) a Szegedy-Maszák tanár úr által említett – és a világirodalom legszebb darabjainak magyar fordításánál oly gyakran tetten érhető – tétel, miszerint a jó fordításhoz elsősorban a célnyelvet kell tudni, vagyis a mi területünkre lefordítva: a francia terepet kell ismerni és aszerint válogatni. Kezdettől fogva világos volt, hogy a PMI nagyszerű adottságokkal rendelkező intézmény, amit viszont „meg kellett csinálni”. Nem voltunk hajlandóak elfogadni azt a gyakran hangoztatott „alapelvet”, hogy Párizsban annyi művészeti esemény van, hogy azokkal egy külföldi kulturális intézet úgysem tud versenyezni. De igenis tud, ha jók az adottságai és megtalálja azt a területet, ahol érdekeset, újat, eredetit, elismertet tud nyújtani. Amikor átvettük az intézet irányítását (a többes szám arra vonatkozik, hogy a PMI-ben csapatmunka van, továbbá hogy – különösen a művészeti területet illetően a programok kialakításában és lebonyolításában Szabó Magda művészeti igazgatóhelyettesnek nagy szerepe volt) a PMI – enyhén szólva – nem tartozott Franciaországban a kulturális területen a legkeresettebb partnerek, s különösen nem a legkeresettebb kiállítóhelyek közé. Ma már nem lenne nehéz a hozzánk beérkezett, „várakozó listán” lévő, gyakran igen színvonalas, a világ különböző részéből érkező anyagokból a következő 4-5 év kiállítási tervét elkészíteni. Napjainkban az intézet több országosan (de gyakran nemzetközi szinten is) ismert és elismert rendezvénynek (pl. a Fotó Hónapja, a Művész-mozi hálózat, Lisztomanias-fesztivál), természetes, sőt keresett partnere, sőt a két év alatt Párizs legfigyelemreméltóbb új kulturális eseményeinek (Jazzycoolors Fesztivál – Saint-Germain, Külföldi Kultúrák Hete) kezdeményezője és alapító intézménye. Ennek érdekében igyekeztünk biztosra menni: A csoportos kiállításokban magyar és francia partnerekre támaszkodva (Várfok Galéria, Nádor Galéria, Képzőművészeti Egyetem végzős növendékeinek kiállítása, vagy éppen a Francia Nemzeti Könyvtár fotótára, a Maeght Galéria stb.), a franciaországi magyar, vagy a magyar kultúrához erőteljesen kapcsolódó XX századi, legalábbis életük egy adott szakaszában Franciaországban tevékenykedő magyar művészek (Rippl-Rónai, Munkácsy, Réth Alfréd, Trauner Sándor, A. Tóth Sándor, André Kertész, Lucien Hervé) alkotásainak bemutatása a „hely tekintélyét” és a párizsi kulturális infrastruktúrába való szervesebb bekapcsolódását is hivatott volt megteremteni. 210

Ki kellett alakítani az Intézet közönségét is. A PMI-ben – a hétvégét nem (vagy nem mindig) számítva, minden nap van program, néha több is. Ez azt jelenti, hogy a PMI-nek több réteget, más és más érdeklődési körű embereket kell tudni megszólítani. Ennek eredménye az lett, hogy a PMI-nek valójában több közönsége van. E közönség szerkezetében igen jelentős változás következett be: a korábbi magyar, vagy egy szűkebb hungarofil közönség helyébe egy igazi – a művészetek iránt érdeklődő franciákból, vagy éppen Párizsban élő, külföldiekből álló közönség lépett. Ennek igazi haszonélvezői a PMI-ben szervezett kiállítások, hiszen a kiállításokkal (szemben a korábbiakkal, amikor a megnyitó alkalmával jelent meg többé-kevésbé számottevő közönség) valamennyi (esetleg eredetileg csak konferenciára, irodalmi estre vagy koncertre érkező) vendégünk találkozik. Számos kooperációban megvalósuló, esetenként zártkörű, exkluzív vagy szakmai program zajlik az intézet épületében: diplomáciai fogadásoknak, exkluzív koncerteknek, nemzetközi szakmai konferenciáknak, továbbképzéseknek – pl. az Apple rendszeresen a PMI-ben tartja európai irodavezetőinek konferenciáját, de a PMI-ben van az Amatőr Zongoraművészek Világversenyének elő- és középdöntői is – ad helyet az Intézet, melyek ily módon, szükségképpen a PMI-ben lévő magyar képzőművészeti alkotásokkal díszített kiállítótermeinkben zajlanak. Művészeti programjaink kiválasztásánál a megjelenő érték magas színvonala az elsődleges szempont. A „magasra emelt értékküszöb” felett viszont a lehető legtágabb horizontról fogadunk be alkotást és alkotót, mert sokszínű gazdagságában igyekszünk bemutatni kultúránkat a fogadó országnak. Magyar kultúrán az egyetemes magyar kultúrát értjük, országhatárokon átívelően. Ezért a PMI küldetésének tekinti, hogy az ország határain kívül élő magyar művészet alkotásait (vagy éppen nem magyar művészek magyar vonatkozású alkotásait) fogadja. A PMI program-politikájának része, hogy bemutassa a Magyarországon élő kisebbségek, valamint a nagy, vidéki, kulturális központok alkotásait. Az Intézet programjainak összeállításához igen nagy mennyiségű információt kap: nagy segítséget jelentenek azok a javaslatok, amelyek a NKÖM szakfőosztályaitól, a KMKII-től, magyarországi szakmai partnerektől, intézményektől és művészeti szervezetektől, illetve maguktól a művészektől jönnek. Az országhatárainkon (különösen a Kárpát-medencén) kívülről érkező művészekkel való kapcsolatok döntő részét saját kutatások illetve kapcsolatfelvételek alapján szervezzük, illetve közvetlenül kérjük. Az intézetnek így kialakulóban van egy olyan adatbázisa, ami nagyszerűen használható szakmai programjainak megvalósításához. Képzőművészeti kiállításaink statisztikai adatai Képzőművészeti kiállítások száma (nem számítva a más jellegű – pl. tudományos, patrimoniális, konferenciákhoz kapcsolódó szakmai) kiállításokat az elmúlt időszakban az alábbiak szerint alakult:

211



pont fogott jelentős és sikeres ország-ismertető kampányba, de kapcsolati rendszerünket felhasználta Kertész Imre franciaországi további jobb megismertetése érdekében indított kampányához Kertész műveinek franciaországi kiadója, az Actes du Sud is. A történet logikus és szerves következménye, hogy a Magyar Kulturális Évad sikeréből kiindulva, az ötlet átvételével a Párizsi Magyar Nagykövetség Kereskedelmi Szolgálatának kezdeményezésére Franciaországban 2005 elején megindultak a MAGÉV – Magyar Gazdaság Éve Franciaországban – programjai, melyeknek megvalósításában, a saját területén, a PMI is részt vesz.


A PMI-ben 2002 és 2005 tavasza között 101 kiállítás volt (köztük 73 kortárs) 1./ 2002 februárjától : 24 (15 kortárs), művészek száma: 15 2./ 2002/2003: 30 (21 kortárs), művészek száma: 43 3./ 2003/2004: 25 (18 kortárs), művészek száma: 96 4./ 2004/2005: 22 (19 kortárs), művészek száma: 110 A PMI-n kívül, a PMI-vel együttműködésben szervezett képzőművészeti kiállítások száma 68 (ebből 52 kortárs kiállítás) 1./ 2002 februárjától: 10 (8 kortárs), művészek száma: 20 2./ 2002/2003: 13 (9 kortárs), művészek száma: 56 3./ 2003/2004: 23 (15 kortárs), művészek száma: 39 4./ 2004/2005: 22 (20 kortárs), művészek száma: 46 Mindez azt jelenti, hogy 2002 februárja és 2005 májusa között 3 év 3 hónap alatt 325 „találati pontunk” van, vagyis mintegy 300 magyar művész műveinek franciaországi kiállításához járult hozzá közvetlenül a PMI. Nem állnak rendelkezésemre összehasonlító adatok (a fenti statisztika Kiss Timea, a PMI-ben szakmai gyakorlaton lévő egyetemi hallgató anyagából származik), de valószínű, hogy a hasonló párizsi, illetve a világban lévő magyar intézmények között a Párizsi Magyar Intézet nem kullog az utolsók között. A helyzetet érzékeltetendő, azért idézném a PMI öt éves rendszer-ellenőrzésével kapcsolatos egyik megállapítást: „a PMI-ben, a többi intézethez képest súlypont-eltolódás mutatkozik a képzőművészeti programok javára…” ha valahol, akkor ez a megállapítás itt igazán vállalható, hiszen itt, gondolom, az intézet számára egyértelműen pozitív összefüggésbe helyeződik. Végezetül három dolgot szeretnék mondani. 1./ Az egyik az, hogy Franciaországban igen jó a magyar művészek híre, s mind nagyobb érdeklődés mutatkozik a kortárs képzőművészet iránt. Hadd osszak meg Önökkel egy megállapítást: Franciaországban létezik az un. „Commande publique” rendszere (minden közpénzből megvalósuló beruházás tervébe a bekerülési összeg 1%-nak erejéig kortárs műalkotást kell betervezni), melyről 2000-ben kaptunk egy átfogó kimutatást. Ez a kimutatás megállapítja, hogy a „közmegrendelések keretében” Franciaországban – a francia művészeket követően – a legtöbb műalkotást magyar származású művészek készítették. 2./ A másik, ha már itt tartunk – s erre vonatkozóan nem itt teszek először javaslatot – az talán elképzelhető lenne, hogy egy olyan országban, ahol közpénzből annyi mindent kell a következő időszakban építeni, a kortárs-műalkotásnak ez az egy százalékos finanszírozása beépüljön a rendszerbe. Milyen szép lenne, ha nálunk is formahibás lenne az a konstrukciós terv, amelybe nincs beleépítve ez a bizonyos egy százalék, s akkor ennek nemcsak Franciaországban lehetnének kortárs magyar alkotók a kedvezményezettjei… 3./ E gy – ennél még konkrétabb – javaslat: A PMI-ben létezik az NKA-val közösen indított André Kertész ösztöndíj, mely évente egy ifjú fotóművésznek ad lehetőséget két hónapos párizsi alkotómunkára. Talán létre lehetne hozni egy az NKA-val, vagy esetleg a Hungart-al együttműködve egy hasonló – mondjuk Zichy vagy Munkácsy nevét viselő – ösztöndíjat egy ifjú magyar képzőművész, vagy iparművész számára is. A Párizsi Magyar Intézet kész arra, hogy a „rá eső” feladatokat ebben fölvállalja. 212

Czigány zoltán

MÁLYIKA, A MÉDIA ÉS A MŰVÉSZET

Legyen, mondjuk: Mályika! Mert tulajdonképpen mindegy, hogy egy száz évvel ezelőtti faluról beszélünk, vagy a média, a művészet, a képzőművészet kapcsolatáról. Talán egyszerűbb is, hiszen az utóbbi fogalmakkal szemben Mályika könnyen körülírható: kicsi falu a Bükk oldalában, ahonnan csak az átláthatatlan, ködös rengetegbe vezet tovább az út. Száz évvel ezelőtt, a már akkor is igen idős Rozi néne és a kissé púpos Berta néni, miután túl voltak a mindennapi teendőkön, a kiskert kapálásán, a tyúkok és a disznó etetésén, a köményes levesen és a székelésen, minden délután kiültek Rozi néne háza elé, a padra. Nézték, amit láttak, és hozzáfűzték megjegyzéseiket. Látták a részeges Janikát, amint a kocsmába indul, a barna Máriát a szőke kisgyerekkel, Piskát, amint megérkezik egy szekér fával, és sietve behajt az udvarra. Rozi néne és a kissé púpos Berta néni mindent tudott, amit tudni akart. Ma sincs ez másképp, mint akkor Mályikán, pedig Rozi néne azóta Johannesburgban él, Berta néni pedig Párizs mellett. Megfiatalodtak, de bölcsebbek nem lettek. Rozi néne a fekete kontinens csücskében, Berta néni Európa egykori szellemi középpontja mellett délutánonként leül a televízió elé, és nézi, amit lát. Váltogatják a csatornákat, néha a falunapok versenyeit látják, néha a farsangi bál forgatagát, ha akarják, az úrfelmutatást, és egyikre sem kell már várni egy évet, de egy napot sem. Aztán a bűnügyi hírekben hallanak Janikáról, aki kalapáccsal agyonverte a plébános urat, de semmire sem emlékszik, csak arra, hogy aranykehelyből itta a bort este, a kis színesek között újra láthatják a szép, barna Máriát, aki immár beismerte, hogy az egri kántortól való a szőke kisfia, a gazdasági hírekből pedig megtudják, hogy Mályika földesura valóban elkártyázta a patakon túli kiserdőt, és hogy Piska mindenki másnál több tűzifához jutott, annak köszönhetően, amiről már korábban is beszéltek. Semmi sem változott. Ugyanazt közli a média, amit száz éve Mályikán Rozi néne Berta néninek elújságolt. Jónéhányunknak, akik azt hisszük, hogy a médiában helye lehet a művészetnek is, nincs más dolgunk, mint odaülni Rozi néne és a kissé púpos Berta néni közé, a padra, és elmesélni nekik, hogy a közeli Egerben nemcsak piac van, hanem Líceum is, és ennek a Líceumnak a könyvtára őrzi a magyar széppróza egyik alapvető alkotásának eredeti, kéziratos példányát, a Rákóczi fejedelemmel bujdosó Mikes Kelemennek törökországi leveleit, hogy a Líceum udvarán tegnap este egy olasz zenekar Joseph Haydn Befejezetlen szimfóniáját játszotta, és hogy e Líceum kápolnáját Franz Anton Maulbertsch üdvözülteket ábrázoló freskója díszíti, melyen magyar szentek is láthatók. Úgy kell mindezekről mesélnünk, hogy közben látjuk: a sarkon már fordul be Piska szekere, mellettünk a kertkapu már nyílik, 215

KÖZSZOLGÁLATI TELEVÍZIÓ – KÖZSZOLGÁLATI RÁDIÓ

„Csesszék meg, a köztévének nem a kereskedelmit kéne koppintania, hanem a filmművészetet!” (egy asztalos)

216

Legalábbis hamar hőbörögni kezdtek ellene: konzervatív, öreges műsor, nem lesz nézettsége. Hogy mekkora egy ilyen műsor nézettsége, hogy azt sokalljuk-e vagy keveselljük, arról majd később. Mindenesetre Rozi néne az orrát vakarja, ha látja, Berta néni azt se. Magyarországon még nem működik magántőkéből finanszírozott művészeti televízió. A közszolgálati televíziók kötelessége (félve mondom, meg ne hallják: lehetősége) a művészetek képviselete. De a médiatörvény, melynek elhibázott volta messzemenően sújtja a közszolgálati csatornákon esetleg megjelentethető művészeti műsorokat, azt hiszem, még sokáig törvény marad. Mert kinek lenne érdeke egy normatív állami finanszírozással rendelkező, a kereskedelmi televíziókkal közszolgálati béklyóban versenyre nem kényszerített, politikai befolyástól mentes, kizárólag szakmai elvek alapján működő, hosszú távra, legalábbis kormányzati ciklusokon túl tervezhető televízió? Csupán a nézők és a televízió dolgozóinak az érdeke lenne. Nem a politikusoké, akik mintha ebben az egy kérdésben titkon megegyeznének: egy gazdaságilag kiszolgáltatott televízió politikailag jól irányítható – négy évig a mienk, négy évig a tieteké. Mert ha megteremtenék a működéséhez szükséges körülményeket, és még ráadásul finanszíroznák is, akkor egyszerűen működne, és egyiküké sem lenne. A szorítások a kisebb nézőréteget érintő területen a legerősebbek. Itt már nemcsak a technikai eszköztár muzeális, nem csak a művészeti műsorokra fordítható pénz elenyésző, de a mindennek dacára elkészülő filmek a műsorstruktúrában sem tudnak méltón megjelenni. A köztelevízió arra kényszerül, hogy kereskedelmi eszközökkel, kereskedelmi jellegű műsorokkal tartsa fönn magát, vagyis olyan tömegigényt elégítsen ki, ami által némi reklámidőt értékesíthet. Rozi néne és Berta néni erre fordítja a fejét! De azért mi ne felejtsük: a köztévé kereskedelmi szempontjai alapján csak a fából vaskarika hozható létre. A művészeti műsorok az amúgy is alig nézett, csak műholdon keresztül fogható, Mályikán nem látható, m2-es csatornára szorulnak, ahol aztán gyakran meg is kapják a kritikát: senki sem nézi őket. Valóban, az m2 nézettsége mozdulatlan, hiába megy rajta ugyanaz a film, ami egy kereskedelmi csatornán hódított. Hogy ez az eredmény hogyan születik, arra most nem térnék ki, csupán megjegyzem, hogy az AGB Hungary monopolhelyzetben méri a reklámpiac által sok-sok forintra átszámítható magyarországi nézettségi adatokat. Ha mégis, ha késő este az első számú és rangú közszolgálati csatornán is megjelenik egy művészeti műsor, azt (a mérés szerint) a lakosság egy vagy két százaléka nézi. Sok ez, vagy kevés? Igaz, késő van, de botrányos eredmény – kereskedelmi szempontból. De botrányos eredmény-e, ha egy (mondjuk a szerkesztési elv alapján klasszikus értékrendre épülő, képileg korszerű és filmszerű) műsor száz-, kétszázezer ember figyelmét köti le? A Puskás Ferenc Stadion befogadóképessége körülbelül nyolcvanezer fő. Képzeljék el, hogy a stadion füvén Rolla János hegedül, Kántor Péter olvassa verseit, és Orosz István mutatja be legújabb munkáit. Ha vége a műsoruknak, kimegy a közönség, aztán még egyszer megtelnek a lelátók. Ilyen lenne, ha a botrányosan alacsony nézettségű műsorok közönsége megjelenne a stadion metrómegállójánál. Azt hiszem, többet nem kívánhatunk. Kereskedelmi szempontból ez mégis, szánalmasan kevés. Éppen ezért nem ítélhet kereskedelmi szempontok alapján egy köztelevízió, ezért megengedhetetlen, hogy lassan egy évtizede 217



mindjárt kilép rajta a szép, barna Mária, Janika pedig előttünk bukdácsol a paplak felé, hóna alatt a kalapáccsal. Irodalom, zene, képzőművészet – erről beszélünk, de csak magunk elé: Rozi néne már régen balra néz, Berta néni pedig jobbra. Mit tehetünk? Ha képzőművészek, iparművészek előtt az ember médiáról, televízióról beszél, joggal lenne elvárható, hogy a képzőművészet bemutatásának módjáról, gyakoriságáról, szerkesztői vagy szerkesztőségi elvekről, a kortárs vizuális művészet ismertetésének mikéntjéről ejtsen szót. Például, hogy mi az álláspontunk a mű és ábrázolása tekintetében? Közel ötven éve Alan Resnais Van Gogh-filmjével máig le nem zárható vitát váltott ki: mi engedhető meg és mi nem egy képzőművészeti alkotás lefilmezésekor (azon túl, hogy menthetetlenül más dimenzióba kerül, háromból kettőbe), elviselhető-e, szerencsés vagy szerencsétlen, hogy kéretlenül a művész társalkotójává válik az adott filmen belül a film rendezője? Nem titok, hogy egyáltalán nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel sem, ahogy szerkesztői vagy szerkesztőségi elveink sincsenek a vizuális művészet ismertetésének mikéntjéről. Azzal foglalkozunk, hogy egy televízió gazdasági nyomorában, technikai eszköztárának elavultsága, alkalmatlansága ellenére, a lehetőségeinket gúzsba kötő médiatörvény mellett (mert ez a törvény nem engedi képzőművészeti – és egyáltalán semmilyen művészeti – film szponzorálását), mindennek dacára mégis elkészüljön egy-egy produkció. Töredéke annak, ami bemutathatná a kortárs képzőművészetben zajló folyamatokat. Azzal foglalkozunk, hogy ez az egy-két film, ugyan korántsem színhelyes képekkel, ugyan korántsem elfogadható (viszont olcsó) operatőri munkával, de gazdagon tarkítva a sokszor használt nyersanyag szalaghibáival, az ország tévénézőinek durván csak 60%-a által fogható, műholdas m2-es csatornán, lehetőleg ne éjszakai órán legyen látható. Ne beszéljünk Alan Resnaisról! Műkedvelő televíziósok körülményei között, de még mindig éppen azok lelkesedésével készülnek néha képzőművészeti, építőművészeti filmek – olyan régi, méltán elismert szakmabeliek jóvoltából, mint Kernács Gabriella, Osskó Judit és B. Farkas Tamás például. Az elmúlt tizenöt szűk esztendőből, íme, a tavalyi és az idei kínálat. 2004-ben nyolc új képzőművészeti film volt látható a két csatornával rendelkező közszolgálati televízióban, közöttük: Keserű Ilonáról, Melocco Miklósról, a Gödöllői Művésztelepről, Salvador Daliról és Herz Miksáról. Ebben az esztendőben négy új filmet láthattunk. Néha régi, nemcsak művészi, hanem már muzeális értékkel is bíró anyagok kerülnek ismétlésre, hiszen ezek már nem kerülnek pénzbe. Csak a műsoridőt rabolják a nagyobb nézettséget ígérő, ezért drágábban eladható reklámidővel rendelkező produkciók elől: ilyen az 1972-ben forgatott Kós Károly portréfilm, vagy a Farkas István festőművészről készült műsor. Külföldi képzőművészeti film (például régi, nagy mesterekről) nem került a képernyőre. Fél éve indult egy művészeti tévéműsor – hangsúlyozom: szigorúan művészeti, nem csupán kulturális. Ez fél tizenegy, tizenegy tájékán kerül adásba, kéthetente a főcsatornán. Itt fél év alatt megjelent Gaál József, Arnulf Rainer, Gyulai Líviusz, Gerzson Pál, Kalmár János, Csáji Attila, Orosz István, Húber András, szó volt a kopt kiállításról, Keresztes Dóra színházi látványterveiről, Székely Bertalan hagyatékáról, a Várkert Bazár átépítésének terveiről, a rózsadombi, rom SZOT szálló további sorsáról. Valamint erről a konferenciáról. Mindez január óta, zene, irodalom, film, színház, tánc mellett, összesen ötszáz percben. Ez sok.

218

Fölállok Rozi néne és Berta néni közül a padról. Nincs értelme ott ücsörögnöm. Kicsit odébb sétálok. A hegynek emelkedő utca sarkán, a sárban két gyerek guggol. Mire odaérek, felállnak, és elmennek, úgy, mintha valamin rajtakaptam volna őket. De nincs más, csak a sár, amibe ágakkal rajzoltak egy képet. Nem tudom, mit ábrázol, valószínű, több alakot karcoltak egymásra a bükkfa alatt, a sarkon. Annyi biztos csak, hogy Mályikán valamit ábrázolni akartak. De mielőtt megszikkadna, belelép majd Janika (súlyosbítva a kalapác�csal), beletapos a szép, barna Mária is, nem beszélve Piskáról, akinek a szekere négyszer áthúzza majd a sárba rajzolt képet. Száz éve vagy most? A közszolgálati televíziózás szempontjából mindegy: se száz éve, se most nem látható.



kereskedelmi televíziókkal való versenyre kényszeríti a médiatörvény a köztelevíziót, aminek következtében – e kifacsart logika téves koncepciójaként – számos kulturális műsor a nézettségi versenyben való helytállásért azt tűzi maga elé, hogy fiatalos legyen. MC-ket, DJ-ket, falfirkálókat, tetováló szalonokat mutat be lihegve és vigyorogva, mintha ez kultúra volna, nem csupán szociológiai vagy pszichológiai érdekesség. De miért is kell fiatalos műsor? Kizárólag kereskedelmi szempontból. Amúgy a köztelevíziónak ugyanúgy kötelessége volna öreges műsort adni és gyerekes műsort adni. Ráadásul most éppen mindkettő fontosabb volna a fiatalos műsornál: a gyerekeket újra meg kellene nyerni, ők azok, akik rászoktathatók egy nézetlen televízióra, az „öregek” pedig még mindig kísérleteznek, bebekapcsolják a köztelevíziót, mert megszokták. Csak aztán ki is kapcsolják gyorsan, amint meglátják a fiatalos műsorban az MC-ket és a DJ-ket. És mit csinálnak a fiatalok? MC-ket, DJ-ket hallgatnak, falat firkálnak, tetováló szalonba járnak, és nyaralnak, buliznak – csak éppen eszük ágában nincs megnézni mindezt a közszolgálati televízióban. Közben ott az a két réteg, amely ugyan kevésbé nyerhető meg a reklámok által vásárlónak, viszont szívesen nézne tévét: gyerekműsort, dokumentumfilmet, tévéjátékot, művészeti műsorokat. Magukra vessenek, miért nem vásárolnak többet? Jár nekik műsor, akármennyit vásárolnak, és akármilyen kevesen vannak. Ugyanúgy, ahogy a mozgáskorlátozottaknak jár rámpa a lépcső mellett, a két stadiont kitevő nézőrétegnek is járna az a műsor, amit nézni szeretnének. Azt hiszem, sokan alábecsülik ennek a rétegnek a jelentőségét is. Valóban gyengék ők az új csevegő díjcsomagokra való gyors átállásban, sőt, egyes ovisok egyáltalán nem telefonálnak, viszont azt a jelenlegi és jövendő szellemi erőt képviselik, melynek egyik lételeme lenne egy mediális tér, ahol a számukra fontos dolgok megjelennek. És itt túlléptünk a köztelevízió és a művészet kapcsolatán – s anélkül, hogy népnevelésre szeretnénk fordítani egy percet is! –, csöndben észre kell vennünk, hogy a televíziózás ma éppen az ország szellemi színvonaláért is felelős. Ha egy köztelevízió tudna (tudom, hogy Magyarországon nem tud, mondjuk Romániáról vagy Bulgáriáról beszélek) látványos, korszerű kulturális műsorokat adni, azt hiszem, akkor vehetné föl a versenyt a kereskedelmi televíziókkal. Nem az ő pályájukon, őket gyengébben, rosszabbul, jóval kevesebb pénzből utánozva, hanem – némi bátorsággal – új utat építve a nézők felé. A tévénézési kedv ingája joggal lendült a kereskedelmi televíziók felé sok évvel ezelőtt. Joggal is lendülne vissza, ha lenne hová. Ha korszerű képeket mutató, egyszerre tartalmas, látványos és szórakoztató művészeti műsorok lehetnének! Klasszikus szerkesztéssel, lendületes megvalósítással készülő sorozatok, melyek nemcsak a közszolgálati televíziózás alapvető követelményeinek tesznek eleget, hanem visszaadnák a tévénézés örömét is. Nagy tévedés, hogy a műsorszerkesztők kizárólag az időszerűségben hisznek. A televíziósoknak a maradandóságban is hinniük kellene: azokat a pillanatokat nyújtani, amelyek nehezen felejthetők. Dolgozni kellene a tegnapért. El kellene jutni oda, ahol évtizedekkel ezelőtt tartott a televíziózás. „Csesszék meg, a köztévének nem a kereskedelmit kéne koppintania, hanem a filmművészetet” – mondta egy asztalos. Lent dolgozik, a pincében, de már lassan abbahagyja. Azt mondja, talán az unokája idejében már lesz egy magán televízió, amely ellátja a közszolgálati feladatokat, s jól meg is él belőle. Ebben reménykedik.

219


Úgy tűnik, hálás helyzetben vagyok, így, a koradélutánba belecsúszva, hiszen a rövid hozzászólásom végeztén majd én mondhatom Önöknek, hogy javaslom, mindenki fáradjon az ebédhez… És hálás helyzetben vagyok azért is, mert itt, e nagyszabású konferencián a villogó vakuk, kamerák és rádiómikrofonok előtt, azaz a magyar közszolgálati és kereskedelmi sajtó kereszttüzében mondhatom el a mondanivalómat… A tréfát egyáltalán nem félretéve: ugye, Önök is észrevették, hogy miközben itt, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tanácskozunk a magyar képző- és iparművészet helyzetéről, médiabeli jelenlétéről, aközben a tanácskozást éppen a kereskedelmi és közszolgálati média tiszteli meg a távollétével… Nos, Hölgyeim és Uraim, köszönöm a megtiszteltetést a Magyar Rádió nevében, hogy itt lehetek. Konferenciánknak az a címe: a „helyzet”. Hadd folytassam egy, az Önöknek feltett kérdéssel. Kérem, tegyék a kezüket a szívükre: amikor azt a szót hallják, hogy közszolgálat, vajon mi jut az eszükbe? Sajnos, csaknem biztos vagyok abban, hogy a magyarországi médiaviszonyok között, a rendszerváltoztatás óta eltelt idő magyar médiatörténetének hatására csaknem valahányunknak a közszolgálati jelző kapcsán holmi gomolygó és innen-onnan citált, jobb-rosszabb minőségű politikai műsorok, illetve műsorcímek idéződnek az emlékezetébe. Közszolgálatot mondunk, ám a közzel való foglalkozásnak csupán egy keskeny, s nem is túl értékközpontú szeletét értjük ez alatt. Mi vezetett idáig? Mit tehettünk volna, s mit tehetnénk ez ellen? Tudjuk, látjuk, elszenvedjük, s mégsem akarnánk változtatni rajta? Ne kerteljünk: a magyar közszolgálati média súlyos szakmai és finanszírozási helyzetben, identitás-válságban van, és, ezt tudnunk kell, ezért valahányan felelősek vagyunk. Igen, Önök is felelősek természetesen. Az a bizonyos 1996/I-es törvény, a száz sebből vérző, híres-hírhedt médiatörvény a megszövegezése szerint kiemelt feladatnak tartja a közszolgálattal kapcsolatban a kultúra közreadását, a kulturális identitás megőrzését. Magyarország, mint az Európai Unió tagja, magáévá tette, elfogadta annak princípiumait, beleértve ebbe a kulturális identitás meghatározó fontosságát. Mindezekhez képest ma Magyarországon a közszolgálati média egyenlőtlen feltételek mellett küzd a kereskedelmi média befolyásával, politikai döntések áldozataként, alulfinanszírozottan tengeti az életét. Hogy egy példát mondjunk: a médiatörvénnyel párhuzamosan kialakított duális rendszerben a magyar lakosság 28%-a csupán az úgynevezett földi sugárzású televíziós csatornákat nézheti, azaz elvi lehetősége sincsen a választásra, beleértve ebbe akár a közszolgálati adókat, akár magát a választás szabadságát. Hasonlóan elkeserítő és megdöbbentő adatok vannak arról, hogy a magyar lakosság hány százaléka rendelkezik modernnek mondható rádiókészülékkel, 220

221


Kőrösi Zoltán

Kultúra – közszolgálat – magyar rádió

illetve, hogy az az átmeneti időszak, amikor a magyar közszolgálat leghallgatottabb rádiócsatornája csupán a középhullámú sávon volt fogható, milyen maradandó, s alighanem helyre se hozható változásokat generált a magyar rádiófogyasztási szokásokban. Profán példát mondanék, olyan esetet, amit valahányan megtapasztalhatunk a hétköznapjainkban. Az imént – egy rövid szünetet kihasználva – kiballagtam a büfébe. A Magyar Tudományos Akadémia büféjében fülsértő hangerővel egy kereskedelmi rádió műsora szólt, fittyet hányva egyebek közt annak is, hogy a vendégek érdeklődnének-e egy ilyen szolgáltatás iránt. Íme, a magyar médiahelyzet: a kínálat teljessége a választás szabadságával… Természetesen tudom, hogy nem egy ilyen, egyébként nemes célú és sokra hivatott konferencia a megfelelő hely arra, hogy részletekbe menően taglaljuk a Médiatörvény hibáit és következményeit. Szándékos tőkeszerzési bűnök, kereskedelmi megfontolások, képzetlenségekből adódott hibák egyaránt szerepet játszottak és játszanak abban, hogy ma ilyen elfogadhatatlanul rossz a közmédia szerepe és helyzete hazánkban. Ráadásul megkopott, elbizonytalanodott s jószerével eltűnt a közszolgálati tradíció. Ennek egyik legsúlyosabb jele (és következménye), hogy felbomlott és eltűnt a magyar médiában a kultúráról szóló, szakmailag is érvényes, s médiakompatibilis beszéd. Mit értek ez alatt? Bármilyen döbbenetes is, lényegében a duális médiarendszer kialakítása óta még a közmédiumok sem határozták meg, hogy műsorkészítési, szolgáltatási és befogadási szempontok összevetésével mit értenek kultúra alatt, a kereskedelmi média pedig nagyon is tudatosan távol tartja magát ettől a feladattól. Tudom, természetesen tudom, hogy a mindennapi munka nem a definíciókon, s nem a tágan-szűken megszabott irányelveken múlik. Ám azt is tudjuk, tudhatjuk, hogy ezeknek a ki nem jelölése több, mint egyszerű mulasztás… Elmondhatjuk, hogy a magyar médiában a kultúráról folytatott beszéd túlnyomórészt helyettesítődött a politikai természetű beszéddel. A magyar közszolgálati médiában – értem ez alatt a rádiót és a televíziót is – nincsen egyetlen egy jól pozícionált és finanszírozott, azaz kiemelten és hangsúlyosan jelenlevő kulturális híradó. Hogyan lehetséges ez? Nem volt soha olyan döntéshozó, se a médiaszereplők, se a politikusok, se Önök között, a kultúra szereplői, létrehozó között, aki ezt akarta volna? Nyilván volt és mégsem sikerült elérni. Miért? Lehet finanszírozási problémákra, lehet nézettségi-hallgatottsági problémákra hivatkozni, lehet a nehézségeket sorolni, s közben valahányan tudjuk, hogy mindezek csak részigazságok, kifogások. A politikát hibáztassuk? Okos politikusok szerte Európában tudják, hogy a kultúra nem rövid távú folyamat. A kultúra nem nézettségek, százalékok, hallgatottságok alapján működik, hiszen leszivárog a társadalom mély rétegeibe – hasonlóan ahhoz, ahogyan az úgynevezett döntéshozó rétegek hatnak a szélesebb és passzívabb rétegekre, társadalmi csoportokra. Ugyanezt mondhatjuk el a kultúra médiabeli jelenlétével kapcsolatban. És mégis: Magyarországon nincsen kulturális híradó.


Mindeközben a közszolgálati médiában dolgozó kétkezi emberek, szerkesztők, újságírók nap mint nap érzékelik, hogy milyen funkcióváltást igényel és vár tőlük a kulturális élet (beleértve ebbe a képző- és iparművészetet is). Felerősödött a hírek, híradások szerepe, a mecenatúraként értelmezhető reklámozás, egyáltalán, felerősödött az igény a médiában való jelenlét biztosítása iránt. Szerencsére ma már senki nem várja és nem is tűri, hogy példának okáért a közszolgálati televízió vagy rádió értékkijelölő szerepet töltsön be. Szolgáltatókra van szükség, nem ítészekre. Ám ne feledjük: a szolgáltatáshoz (legyen szó egy minisztérium működéséről, vagy egy rádióműsor szakmai hiteléről) partnerek is szükségeltetnek. Ugyanakkor Magyarországon nem alakult ki az a társadalmi méretekben mérhető lobbi-tevékenység, ami képes lett volna akár csak a közszolgálati médiában is olyan pozitív diszkriminációk kiharcolására, kikényszerítésére, hogy azok szokássá válva valóban hozzájárulhatnának a közszolgálati arculat alakításához, javításához, egy méltóságteljes kulturális identitásához. Mi tagadás, nem akarom Önöket se felmenteni. Persze, ha egy országban gyenge lábakon áll és bizonytalan a civil lét, miért éppen a kultúrával kapcsolatos érdekvédelem és érdekérvényesítés volna kivétel ez alól? Önök, akik itt ülnek, most konferenciát rendeztek, hogy felhívják a figyelmet a magyar képző- és iparművészet alulfinanszírozottságára, gyenge sajtóbeli jelenlétére. S lám, itt vagyunk, a sajtó pedig nincsen sehol. Egy folyamat eredményét tapasztaljuk, miközben valahányan részesei vagyunk a hétköznapjainak is. A Magyar Rádió művészeti területe éppen úgy áldozatul esett az elmúlt évek változásainak, mint az MTV és a Duna Televízió hasonló részei. Szerte a világon a közszolgáltató csatornák pontosan tudják, hogy az információ – ami, legalábbis egy ilyen rossz szabályozásban, mint a miénk, a létüket igazolja a politikai döntéshozók felé – nem pusztán azáltal hitelesítődik, hogy egy másik információ rendelődik mellé. Egy (akár politikai) hír nem attól válik hitelessé a médiafogyasztók, a befogadók számára, ha másik (politikai) hír áll mellette, hanem attól a kulturális identitástól, amely körbeveszi, attól a kulturális identitástól, ami presztízst és hitelt ad magának a csatornának. Természetesen tudom, hogy meglehetősen ellentmondásos az a helyzet, amiben a közszolgálat képviselője panaszkodik Önöknek a közszolgálat sanyarú sorsa miatt, miközben éppen azon szolgáltatások hiányát sorolja, mely funkciókat éppen Önök is hiányolnak a mi munkánkból. Ám meggyőződésem, hogy amíg a kultúrában élők megannyi csoportja, a szakmák sokasága – tágabb értelemben a magyar társadalom civil rétegei – nem nem kényszerítik a döntéshozókat az érdekeik méltányolására és tiszteletben tartására, addig a magyar közszolgálati média sem fog tudni megváltozni. Sok konferencia, erős civil akarat és nagy kitartás kell most már mindehhez. Nagyon messziről, lentről kell kezdeni a munkát. Tulajdonképpen ezt szerettem volna elmondani Önöknek ezen a szomorkás délutánon. Köszönöm, és jó étvágyat kívánok. A 2005. május 31-én a Magyar Tudományos Akadémián elhangzott hozzászólás rögzített változata.

222

SinkovitS Péter

A rendszerváltás első évében, 1990 májusában alakult meg az Új Művészet című folyóirat. Az akkori lapgazda, a Művelődésügyi Minisztérium pályázatot írt ki a főszerkesztői poszt betöltésére, s létrehozott egy kuratóriumot a pályamunkák elbírálására. A kuratórium elnöke Németh Lajos volt, de részt vett benne a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének akkori elnöke Vigh Tamás is, valamint Miklós Pál és Kovács Péter művészettörténészek, a minisztérium képviseletében pedig Sümegi György főosztályvezető. Ez a grémium bízott meg a lap megalapításával, a szerkesztőség létrehozásával. A kuratórium döntött a lap státuszával kapcsolatban is, biztosította függetlenségét, hiszen elődje a Művészet a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének lapja volt, így a szövetség volt a formális laptulajdonos, de a kiadásért már a Lapkiadó Vállalat volt a felelős. (A 15 évvel ezelőtti eseményeket azért idéztem fel, mert a lap legitimitását kívántam megindokolni.) A minisztérium a Lapkiadó Vállalat felbomlása után alapított a kulturális lapok kiadására egy új intézményt az Arany Lapok Kft-t, amelyről hamarosan kiderült, hogy teljes mértékben alkalmatlan feladata ellátására. Elsőként hagytuk ott ezt a Kft-t, s egy év után önálló kiadásba vettük az Új Művészetet. Ezekben az években egyedüli művészeti lapként működtünk, szerkesztési elveink is ehhez a helyzethez igazodtak, vagyis a képzőművészeti kultúra teljességét kívántuk bemutatni. Nem folytattuk az 1990 márciusában megszűnt régi Művészet szerkesztési gyakorlatát, attól elhatárolódtunk, nemcsak azért, mert az egykori kultúrpolitika engedelmes eszköze volt, hanem azért is, mert társtudományok olyan széles körét fogta át, amely lehetetlenné tette, hogy a folyóirat egységes szemléletet alakíthasson ki. Elődeink között viszont szívesen tartjuk számon a múlt század elején, 1902-ben Lyka Károly szerkesztésében megjelentetett Művészet című, az első igazán jelentős magyar képzőművészeti folyóiratot. A kor legjelentősebb szakemberei, művészettörténészei közül kerültek ki munkatársai, őket kérte fel egy-egy fontosnak ítélt téma kifejtésére. A lap a kor kívánalmainak megfelelően sokszínű volt, megtalálhatóak voltak benne régi és új művészekről értékes dolgozatok, kiállítási kritikák. Profiljukba tartozott a híres budapesti műgyűjtemények bemutatása, néha egy-egy művész pályájának monografikus igényű feldolgozása, de helyet kapott művészetelméleti kérdések elemzése is. Az I. világháború gazdasági és nemzeti katasztrófája vezetett a lap ellehetetlenüléséhez. A másik nagy elődről is szívesen teszek említést, hiszen a háború pusztítása után 1925-ben Majovszky Pálnak sikerült a Művészethez méltó rangú lapot létrehoznia Magyar Művészet címmel. Zádor Anna professzornő 1993-ban az Új Művészetnek nyilatkozva így méltatta a lapot; „a Magyar Művészet nemcsak igényes folyóirat volt a maga liberálisan 225

MŰVÉSZETI KIADVÁNYOK FOLYÓIRATOK

Új MŰVÉSZET

226

alapvetően kritikákat közöl, ezért találkozhatunk az eseményhez képest olykor utólagos cikkekkel. Az aktualitás érdekében a legfrissebb eseményeket a lap elején egy rövid ajánlóban is közzé tesszük. Egy-egy témáról hosszabb, elemző cikk is születik, ami alaposabb elmélyülést kíván a szerzőtől is. Olyan tanulmányok ezek, melyek akár évek múlva is elővehetők és aktuálisak maradnak. A lap végén viszont rövidebb, körképes cikkek olvashatók. Különösen fontosnak tartjuk, hogy mélyinterjúkban mind a művészek, mind a művészettörténészek és kurátorok művészetről vallott felfogásuk, azaz arc poeticájuk is helyet kapjon. A folyóirat céljai közé tartozik a legaktuálisabb művészet, az új jelenségek bemutatása és nyomon követése. Minden év szeptemberében a Képzőművészeti Egyetem végzős hallgatói mutatkoznak be, akiknek ez a fórum többnyire az első publikációjukat is jelenti. Az Új Művészet a többi művészeti folyóirat közt egyedülálló következetességgel kíséri figyelemmel a művészeti témájú könyveket. A Könyvszemlében félévenként összesített listát tár az olvasók elé, s folyamatos a művészeti könyvek recenziója. A szerzők között a neves művészettörténészek mellett a legfiatalabbak is helyet kapnak. Nemcsak művészettörténészek, hanem esztéták, filozófusok, sőt maguk a művészek szívesen közlik írásaikat az Új Művészetben. Az Új Művészet című folyóirat az indulásakor lefektetett szerkesztői elvekhez tartja magát mind a mai napig, a magyar képzőművészeti kultúra teljességéről kíván képet adni ugyanúgy, mint az elődként emlegetett nagy nemzeti képzőművészeti folyóiratok. Ebben a törekvésében a társszervezetek támogatásában és hasonlóképpen a Nemzeti Kulturális Alap Képzőművészeti Kuratóriumának, valamint Hivatalának együttműködő pártfogásában bízik.



konzervatív irányával, hanem olyan művészetszervező szerepet is betöltött magas színvonalon, amit – azt hiszem – azóta sem sikerült egyetlen ilyen folyóiratnak sem elérni.” Természetesen az elmúlt évtizedekben a feladatok alapvetően megváltoztak, s szerencsére az adottságok is kedvezőbben alakultak. A kortárs művészet tanulmányozásával foglalkozó művészettörténészek száma megnőtt, ők a potenciális szerzőink, az egyetemekről újabb és újabb évfolyamok érkeznek, köztük rendkívül tehetséges emberek is. Az alapvető szerkesztési elveket a lap indításakor kellett kidolgozni, s ebben hasonló módszert követünk, mint a legtöbb európai művészeti lap, talán a német nyelvterületen működő Art című folyóiratot emelném ki. Alapelv volt, hogy áttekintést adjunk korunk képzőművészetének helyzetéről, elsősorban a kortárs művészet eseményeiről, de nem hagyjuk figyelmen kívül az egyre népszerűbbé váló egyetemes művészettel foglalkozó ún. sztárkiállításokat sem, noha ezekről is higgadt értékelést nyújtunk, kizárólag szakmai szempontok figyelembe vételével. Minőségközpontú szerkesztési gyakorlatot igyekszünk követni, amelyre kitűnő szerzőink kvalitásai nyújtanak biztosítékot. Évenként valamilyen szerkesztési újdonsággal lepjük meg előfizetőinket, tavaly indítottuk útjára a klasszikus művészeti műfajokat bemutató sorozatunkat, ahol természetesen azt is megvizsgáltuk, hogy a kortárs művészetben milyen formákban jelennek meg a portré, a tájkép, a zsáner stb. Ezek a tematikus számaink nagy sikert arattak, ezek a lapszámok az újságárusoknál egy-két nap alatt elfogytak. A különböző technikai műfajok (pl. installáció, szobrászat, grafika) történetéről és jelen helyzetéről is rendszeresen készítünk tematikus blokkokat. A magyar képzőművészeti életben történő hangsúlyváltozásokat folyamatosan figyelemmel kísérjük, pl. a Gyűjtemények gyújtópontban rovatunkban mind az állami, mind a magángyűjtemények gyarapodását nyomon követjük, akárcsak a Múzeummustra blokkunkban a hazai és a külföldi múzeum építésekről és -átalakításokról, illetve az intézményirányítási koncepciókról adunk számot. Az Új Művészet az elmúlt 15 évben bebizonyította, hogy szükség van a megjelenésére, széles olvasóközönséget tudhat magáénak, 1100 előfizetővel piacvezető pozícióban vagyunk. Olvasói a képzőművészeti szakmából, a kultúrával szoros kapcsolatban álló értelmiségi körökből, sőt a művészettel kedvtelésből foglalkozók köréből tevődik össze, oktatási anyagokhoz is képes kapcsolódni általános iskolától az egyetemig. A folyóirat minden hónapban megjelenik, azaz évi 12 lapszám kerül az olvasó elé. Témáit tág körből meríti. Elsősorban a kortárs képzőművészettel foglalkozik, de a jelentős és a közönség érdeklődésére számot tartó itthoni és külföldi kiállításokról is jelentet meg recenziókat, tanulmányokat (pl. Monet és barátai, bécsi Rembrandt-kiállítás, Munkácsy-, Kopt-kiállítás, A francia festészet 400 éve, stb.) Az Új Művészet nemcsak időben ad szélesebb áttekintést, de koncepciójához tartozónak tekinti, hogy a legkvalitásosabb és legnépszerűbb művészek és események mellett a vidéki tárlatokról, műhelyekről, hagyománnyá nemesedő rendezvényekről is beszámoljon. (Pl. Miskolci Grafikai Biennále, Salgótarjáni Országos Rajzbiennále, Egri Akvarell Biennále, stb.) Ugyanakkor neves külföldi eseményekről is tudósít. (Pl.: Velencei Biennálé, Documenta, Art Basel, Kunstköln, Berlin, Moszkva, stb.) A lap hasábjain a legjelentősebb intézmények (Műcsarnok, Ludwig Múzeum, stb.) és a kis galériák kísérletező kiállításai egyaránt helyet kapnak, de az aktuális kiállításokról

227


A Magyar Iparművészet című folyóirat ebben az esztendőben lett 115 esztendős, s mint ilyen, a hazai művészet és művelődéstörténet egyik legrégebbi krónikása. A második világháború utáni 50 esztendős szüneteltetés után 1993-ban Fekete György, Dvorszky Hedvig és Schrammel Imre indította újra, kiadója akkor az Iparművészeti Főiskola volt. Alapvetően a kézműves iparművészet nyomonkövetése volt a kitűzött cél, hiszen akkor Design címmel még létezett a formatervezés szaklapja. Így kezdett el foglalkozni a belsőépítészet, textilművészet, kerámia, porcelán, üvegművészet, ötvösség, díszlet- és jelmeztervezés, bőrművesség, alkalmazott grafika, bábművészet, restaurálás szakmai kérdéseivel és tárgyi eresményeinek rögzítésével. Szerkesztőbizottsága 11 fős, összetétele alakulása óta állandó és a művészettörténet írás és gyakorlati tervezés legkiválóbbjaiból áll. A lap első főszerkesztője Dvorszky Hedvig volt, mai főszerkesztője Fekete György. Évente négy szám jelenik meg, melyeknek tartalmi összetételét egynegyed részt múltbéli események, kétnegyed részt kortárs anyag, egynegyed részt művészetoktatás, szakirodalom és nemzetközi figyelő alkotja. Szerkesztési alapelvei kezdettől változatlanok: legfontosabb mércénk a művészi minőség, a szakmák közötti terjedelmi arányosság, a nemzetközi mozgásokkal való folyamatos szinkronitás és a hazai kezdeményezések, értékorientációk támogatása. Mintegy harminc főre tehető az állandó szakírói gárda, ezt a számot egészítik ki azok az iparművészek, akik magukról vallanak, vagy kiérlelt gondolatok közlésében vannak segítségünkre. A szerkesztőség apparátusa négy fő, helyszíne az Iparművészeti Múzeum, képszerkesztését a Tandem Grafikai Stúdió végzi. A lap 1600 példányban jelenik meg, ennek felerészben előfizetők a „fogyasztói”, ezen túl mintegy húsz helyen, főképpen múzeumokban van nyílt árusítás. A lap újraalapításának tizedik évfordulóján a szerkesztőség – Dvorszky Hedvig szerkesztésében – A magyar iparművészet az ezredfordulón címmel magyar-angol nyelvű összefoglaló albumot jelentetett meg az elmúlt esztendők legfigyelemreméltóbb alkotásaiból készített válogatás alapján. A könyv az Európai Unió számára is összegezte az iparművészet helyzetét. Dvorszky Hedvig foglalta benne össze a művészeti törekvések változásait, s az iparművészeti szakmák szellemi állapotát, Fekete György pedig a rendszerváltással bekövetkező gazdasági, egzisztenciális és kereskedelmi helyzet megváltozásának sajátságait elemezte. Mióta a Design című lap megszűnt, a Magyar Iparművészet rendszeresen foglalkozik formatervezési eredményekkel is, kiemelten a Moholy-Nagy ösztöndíjasok beszámoló kiállításaival éppúgy, mint a „Kraftosok” Kozma-ösztöndíjasainak éves jelentkezéseivel. Megkíséreljük ezeken túl követni a magyar kiállítási mozgások egyéni és kollektív vonulatait és 228


Fekete György

Magyar Iparművészet

azokat a külföldi szerepléseket, amelyek a nemzetközi életben való aktív jelenlétet tanúsítják. Evvel párhuzamosan hírt adunk azokról a külföldről érkező kiállításokról is, amelyek a hazai kulturális életet az iparművészeti szakmák oldaláról rendszeresen színesítik. Ismertetünk minden olyan könyvet, összefoglaló, egyéni katalógust, amely a szaktörténet írás és a későbbi kutatómunka szempontjából fontos. Összefoglalva: a Magyar Iparművészet című folyóirat az iparművészeti gondolatok és teljesítmények amolyan génbankja kíván lenni, melyben az idők folyamán visszakereshetők a legfontosabb tendenciák és eredmények. Ez a munka háromezer iparművészt érint idehaza. A lap alulfinanszírozását a Nemzeti Kulturális Alapprogram biztosítja, a szakmai kuratórium értő segítségével. A teljes éves költségvetés harminc százalékát a kiadó, a Magyar Művészeti Akadémia biztosítja, bevételekből. Ennek a helyzetnek a kríziséve volt a 2004-es esztendő, amikor a támogatáscsökkentés átlépte a kritikus határt. Ezt hitelfelvétellel tudtuk csak áthidalni, ezt azonban az NKA póttámogatása lenullázta, így az ez évi megjelenés biztosított. A helyzetre a szerkesztőség előremeneküléssel válaszolt, megnöveltük a lap formátumát (az abszolút terjedelem változatlanul hagyásával), minden cikket angol nyelvű ös�szefoglaló kísér, és egy külső támogató segítségével ez évben ingyen kerül terjesztésre száz határon kívüli magyar könyvtár, kulturális egyesület, iskola számára a lap. A helyszínekre való juttatást az Illyés Alapítvány vállalta magára. A fentiekkel azt a célt tűztük magunk elé, hogy belépjünk a szakmailag fontos, főképpen európai lapok sorába, ugyanakkor a határon túli magyar iparművészek közlési lehetőségeinek gondolatát is felvessük.

229


A 12. évfolyamába lépett Balkon című kortárs művészeti folyóirat érdeklődésének középpontjában a hazai és egyetemes kortárs képzőművészet, a különféle művészeti ágakat és műfajokat összekötő és a társművészetekben is megnyilatkozó vizualitás áll. A Balkon elemző tanulmányok és interjúk mellett nagy gondot fordít az aktuális hazai és külföldi kiállítások, valamint a művészeti élet eseményeinek lehetőség szerint friss, egyidejű bemutatására. Az írott sajtóban ez idő szerint a Balkon publikál a legnagyobb terjedelemben és a legintenzívebben műkritikákat; igen sok tárlatról kizárólag ebben a folyóiratban olvasható recenzió, következésképpen a lap dokumentum- és forrásértéke rendkívül jelentős. Ugyancsak nagyon fontosak a rendszeresen közölt művészinterjúk, amint a külföldi művészekkel folytatott beszélgetések is, amelyek exkluzív módon a Balkon számára készültek A lap szerkesztésének egyik alapelvét az aktualitás iránti érzékenység határozza meg. Ehhez eleven forrást adnak a szakmai legtekintélyesebb képviselői, s a Balkon által felfedezett és támogatott, tehetséges fiatal művészettörténészek és kritikusok, akik első írásaikat éppen e lap hasábjain jelentethették meg. A folyóirat több ízben idegen nyelven is megjelent azzal a szándékkal, hogy a külföldi olvasó képet kaphasson az aktuális magyarországi képzőművészetről. E számok eljutottak a legjobb európai múzeumokba, művészeti intézményekbe és kritikusokhoz, s visszhangjuk rendkívül pozitív volt. Ennek köszönhető, hogy a Balkont, mint „kiállítási tárgyat”, a szervezők külön is meghívták a Stockholmban 1999 októberében 24 volt szocialista ország(rész) részvételével rendezett hatalmas kiállításra, mely a berlini fal leomlásának tizedik évfordulójára nyílt meg. Ugyanakkor német és lengyel folyóiratok az elmúlt években több, a Balkonban megjelent írást (esszéket és interjúkat) vettek át és közöltek. A lap tevékenységének tárgyilagos elismerését jelzi, hogy 2000 októberében és novemberében két igen jelentős nemzetközi eseményre kaptunk meghívást: 2000 októberében a Francia Köztársaság Külügyminisztériuma, a párizsi polgármesteri hivatal, az A.I.C.A. és a Beaux-Arts című folyóirat szervezésében részt vettünk azon a négy napos konferencián és kiállításon, melyet Art 2000 címen rendeztek Párizsban a világ 36 legjelentősebb művészeti folyóiratának részvételével, majd a Stájer Ősz vendégeként a közép-és észak európai művészeti folyóiratok találkozóján és konferenciáján, Grazban. 2001-ben ausztriai szimpóziónon vettek részt a lap munkatársai, 2002 tavaszára pedig ismét Párizsba, egy nemzetközi tudományos értekezletre kapott a szerkesztőség meghívást. 2002 októberében a varsói Schulz-konferencián vett részt a lap főszerkesztője. A folyóirat történetében 1999 különös jelentőséggel bírt: Kolozsvárott megjelent a Balkon társlapja, a román nyelvű, évente négyszer megjelenő Balkon/Cluj, mely 60%-ban a 230


Hajdu István

Az aktualitás iránti érzékenység

budapesti folyóirat anyagából válogatott – a magyar kultúra külföldi megismertetésének hatékony eszközeként. A román lap megjelenése sajtó- sőt, kultúrtörténeti értékű tett, melynek komoly politikai vonzatai is voltak. 2005-ben ismét idegennyelvű számokkal igyekszünk a magyar képzőművészet külföldi elismertetését szolgálni, egyszersmind az internetes megjelenést szeretnénk fejleszteni. Azzal, hogy web-lapunkat kétnyelvűvé alakítanánk. A Balkon szerkesztői: Szipőcs Krisztina (igazgatóhelyettes, Ludwig Múzeum), Százados László (művészettörténész, MNG), Szegedy-Maszák Zoltán (2002-től a web-oldal szerkesztője) és Hajdu István főszerkesztő. A folyóirat grafikusa Eln Ferenc. A Balkon – az alapító és tulajdonos Kállai Ernő Művészeti Alapítvány megbízásából az Orpheusz Kiadó gondozásában jelenik meg. Miután az Orpheusz Kiadó a kortárs líra és esszéírás jeleseink kiadására vállalkozott, anyagi lehetőségei igen korlátozottak, így a Balkon csak alapítványi támogatásokból tarthatja fenn magát, hiszen a terjesztésből származó bevételek alig fedezhetik a kiadónak a lappal kapcsolatos minimális költségeit. A folyóirat – mérete: 335 x 235 mm – 48 oldalon, lapszámonként átlag 85-90 db. két, esetenként négy-hat színnel nyomott műtárgyfotóval és reprodukcióval, enteriőrfotóval, riportképpel, 150 grammos matt műnyomó papíron, 260 grammos matt műnyomó (négy színű) borítóval készül a Mester Nyomdában (Budapest).

231


Sajnos nem tudok 115 éves vagy 50 éves vagy 15 éves történetről beszámolni, mindössze a harmadik évfolyamunkat adjuk ki, az Artmagazin első száma két évvel ezelőtt novemberben jelent meg. Gyakorlatilag három magánszemély kezdeményezéséből született a lap, semmiféle állami támogatás vagy kultúrpolitikai döntés nem előzte meg a létrejöttét. Kft. formájában működünk, és kvázi mint üzleti vállalkozás jöttünk létre, bár tudtuk már akkor is, hogy a művészeti lapkiadást üzleti vállalkozásként jellemezni meglehetősen nagyképű aposztrofálás. Az első számunk azért jöhetett létre, mert a Szerencsejáték Rt, hárommillió forintos támogatást adott hozzá, a maradék pénzt pedig az alapítók tették bele az első szám költségeihez. Egyébként a hárommillió forint a kiadás költségeinek durván hetven százalékát fedezi. Az újság kéthavonta jelenik meg. Ennek vannak előnyei, vannak hátrányai. Előnye mindenképpen, hogy a háromtagú szerkesztőségünk, tulajdonképpen az alapítók végzik a munkának a 80-90 százalékát, és csak így jut elegendő idő a magazin összeállítására. A kéthavi megjelenésből adódóan nem tudunk aktuálisak lenni, sok minden elveszti érvényességét, és ezért kimarad a lapból, bár fontosnak tartanánk, hogy benne legyen. 5000 példány volt a tervezett példányszámunk. Ez soknak bizonyult, kicsi a magyar piac hasonló árú magazinnak ilyen mennyiségben történő eladására. Jellemzően ma is ez az irányszámunk, de jelentünk meg 3000 illetve 2000 példányban is. Sajnos ennek is egy része remittenda, a terjesztéssel állandó problémáink vannak. Az újság 80-96 oldal terjedelemben jelenik meg. Meglehetősen nagyméretű, 240 x 290 mm, vágott B/4-es. A szerkesztőségünk virtuális, tehát sem irodánk nincsen, sem pedig infrastruktúránk, gyakorlatilag az alapítóknak a számítástechnikai berendezéseire, az irodahelyiségére, és a raktárhelyiségére támaszkodik a lap. Megpróbáltunk egy piacképes újságot létrehozni egyrészt azért, mert induló lapként nem reméltünk semmiféle NKA támogatást, másrészt meg azért, mert nem szerettünk volna kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Harmadrészt, mivel kívülről jöttünk ebbe a szakmába, meglehetősen átláthatatlannak tűnt a kultúra finanszírozása és meglehetősen átpolitizáltnak tűnt az egész rendszer. Ezt a piacképességünket meg is tudtuk tartani, ez az első év, hogy pályáztunk az NKAhoz, és 4 millió forintos támogatást kaptunk. Ez a hat szám előállításából egy szám előállítására sem elegendő. Ezt nem panaszképpen mondom, nagyon örülünk, hogy ennyi pénzt kaptunk, azt pedig büszkén mondhatom, hogy úgy néz ki, hogy ezt az évet is nullszaldósra fogjuk tudni zárni. Ez pedig egy nagy eredmény. 232

233


Einspach Gábor

Művészettörténet – műgyűjtés – műkereskedelem

A költségeink nagy része nyomdaköltség illetve a nyomdai előkészítés költsége. Irodára nem költünk, személyzet nem dolgozik nálunk. Ezen kívül honorra költünk, igyekszünk tisztességesen megfizetni a szerzőinket, fotóra is meglehetősen sok pénz megy el. A szerzői jogdíjakat is fizetjük rendszeresen. Ez szerencsére nem egy olyan nagyon nagy összeg, eddig mindig pontosan befizettük, kaptunk kedvezményeket is. Ebben az évben is reménykedünk, hogy valamiféle kedvezményt fogunk kapni. Nagy vonalakban így néz ki a lap háttere. A legfontosabb támogatóinkat azért elmondom. Tudni kell, hogy ezek a támogatók nem csak azért álltak a lap mellé, mert fontosnak tartják a képzőművészetet, vagy egyáltalán a magyar művészetet, a magyar vizuális kultúrát, az alapítók az addig felgyűlt kapcsolati tőkéjüket váltották át nem is annyira apró pénzre. A Szerencsejáték Rt, a Raiffeisen Bank Rt illetve az Aviva Életbiztosító Rt az a három cég, amelyik jelentős összeggel támogatja a lapot. A Szerencsejáték Rt például ezt a 3 millió forintot adja továbbra, de nem lapszámonként, hanem évente. Ezért pedig a hátsó borítót kapják meg, továbbra is nagyon hálásak vagyunk nekik. Ezen kívül egy-két piaci támogatónk van, például az Uniqa Biztosító Rt, amelynek egyik fő profilja a képző- és iparművészeti alkotások biztosítása. A piacvezető aukciós-házak közül néhány támogatja a lapot, ebből kettő hirdetőként: a Bizományi Áruház illetve a Nagyházi Galéria, A Műterem Galéria a támogatásnak egy sajátos formáját választotta. Ők a legfontosabb vevőiknek előfizetik az újságot. Nekünk egyrészt nagyon jó, hiszen eljutunk olyan helyekre, ahová esetleg nem tudnánk eljutni, másrészt viszont egy csomó potenciális előfizetőt elvesztettünk ezáltal. A kortárs galériák is fontosnak tartják, hogy az újság legyen a piacon és anyagi lehetőségekhez képest valamilyen módon támogatják. A terjesztéssel folyamatos problémáink vannak, a Hírker terjeszti az újságot, sajnos még mindig nem tudtuk elérni a harmadik évben sem, hogy azokon az újságos standokon legyünk jelen, ahol mi szeretnénk lenni. Múzeumokban, galériákban, aukciós házakban sokkal nagyobb sikerrel adják el az újságot. Folyamatosan bővülő az előfizetői táborunk, alapvetően rájuk szeretnénk a jövőben is támaszkodni. Könyvtárak, magángyűjtők, művészek, művészettörténészek, befektetők vannak az előfizetők között. Azoknak a művelődési intézményeknek, amelyeknek nincsen anyagi lehetőségük a vásárlásra, de kérték, hogy a lapot rendszeresek kapják, előfizetési díj nélkül postázzuk. Az előfizetés kérdése egyébként is egy nagyon érdekes dolog. Amikor belevágtunk ebbe a lapba, magasan határoztuk meg az eladási árat, kétezer forint volt az első két évben. Érdekes módon pontosan azok az emberek nem vásárolták meg a lapot, akik nyugodtan megengedhették volna maguknak, azok a tehetős gyűjtők, akiknek pedig elemi érdekük, hogy legyen egy ilyen újság. Van egy ilyen réteg Magyarországon, aki megszokta, hogy mindent ingyen kap, és a nyolcezer forintos éves előfizetési díjat még úgysem sikerült érvényesíteni, hogy nagyrészüket régebbről személyesen ismertük. A lap tartalmi felépítése. A kortárs művészet 40-50 százalékkal van jelen a lapban. Foglalkozunk műgyűjtéssel. A nagy gyűjtemények bemutatásával, a történelmi gyűjteményekkel, tehát a régi arisztokrata gyűjteményekkel, másrészt pedig azokkal a századfordulón

234

Még egy dolgot szeretnék érinteni, ez pedig a vizuális kultúra állapota Magyarországon, ami szerintem siralmas. Azt gondolom, hogy ezek az újságok, amik ma itt szóhoz jutottak, nagyon sokat tettek és tehetnek még azért, hogy ez valamiféleképpen változzon. Mi azt szeretnénk, hogy a kortárs művészet egy élő, integrált közeg legyen, állandó energiaforrásként szője át a mindennapokat. Az elhangzott szöveg gépelt változata



kialakult polgári gyűjteményekkel, amik tényleg világszínvonalúra emelték a magyar műgyűjtést. Ezen kívül természetesen a 60-as években kialakult nagyon fontos gyűjtő-generációval illetve a mai gyűjtőkkel is. Foglalkozunk klasszikus és modern, egyetemes és magyar művészettel. Mivel kéthavi a lap, nagyon nehéz aktuálisnak lennünk, ezért azt a stratégiát követjük, hogy a nagy kiállításokat, amelyeknek az időpontjáról időben értesülünk, előre bemutatjuk az újságban – a francia kiállításokat, amiket a Szépművészeti Múzeumban, Műcsarnokban rendeztek, a Munkácsy kiállítást, sorolhatnám. A lapban egy jelentős részt kapott a piac bemutatása, a trendek elemzése, a műtárgypiac bemutatása, a várható folyamatok feltérképezése és igyekszünk külföldről is minél több információt begyűjteni. Elsősorban olyan anyagokat, amelyek a magyar művészettel illetve a magyar műtárgypiaccal kapcsolatosak. Van két új sorozatunk, az egyik a művész-tanárokat mutatja be, az első részben a Képzőművészeti Egyetem, majd az Iparművészeti Egyetem meghatározó egyéniségeit. Illetve a művészek gyűjteményeinek bemutatásán keresztül szeretnénk egy sokkal árnyaltabb képet adni a magyar művészetről. Az iparművészetet érintjük, elsősorban magyar iparművészettel foglalkozunk. Az építészetet is szintén érintjük, elsősorban a múzeum építészet szempontjából. Alapvető célkitűzésünk az, hogy az általunk tragikusnak tartott eltávolodást – amit a művészettörténet, műgyűjtés és a műkereskedelem vonatkozásában megfigyelhető –, az elmúlt 50 évben lezajlott folyamat eredményét valamiféleképpen megszüntessük, illetve, hogy ezeket a területeket közelítsük egymáshoz. Azt gondoljuk, nagyon egészségtelen dolog az, ami jelen pillanatban kialakult. Az, hogy a műkereskedelemről még mindig, mint a gonoszról beszélnek egyes művészettörténészek, illetve a műgyűjtés minimális művészettörténeti támogatást kap, tarthatatlan állapot. Azt gondoljuk, hogy egy terep van, amin mindnyájan mozgunk, ezen a területen létezik a kortárs művészet, a klasszikus művészet, a műkereskedelem, a művészettörténet, hogy egy magyar művészet van, még hogyha ez 40 éven keresztül bezárt is volt. Vannak olyan folyamatok, amik tovább élnek, jelentős hagyományok vannak a magyar művészetben, amik ma is láthatóak. És a mai művészet valamiképpen szerves folytatása az elmúlt 150 év művészetének, és ezt az időszakot folyamatában és egységében kell bemutatnunk. Hiszen azok a potenciális támogatók, akik nagyon fontosak lennének a kortárs magyar művészeti piacon, a klasszikus értékek felől közelítenek, és hogyha nem kapják meg a szükséges támaszt, ha nem ismerik az előzményeket, a folyamatokat, akkor soha nem fogják támogatni a kortárs piacot, a kortárs művészetet. Elhangzott itt többször, hogy az állami támogatás milyen szegényes. Persze kevés a bemenő pénz, de sokszor még kevesebb, ami kijön belőle. Nem feltétlenül jó helyekre megy a pénz. Ezért is gondoljuk, hogy nagyon fontosak a magántámogatók, beszélhetünk magánszemélyekről, intézményekről egyaránt. Viszont ahhoz, hogy ezek pénzt adjanak a kortárs művészet számára, valamiféleképpen meg kell szólítanunk őket. Ezen dolgozunk, hogy ők fontosnak tartsák akár a mecenatúrát, akár kortárs gyűjtemények építését, vagy más formákat.

235


1. Tartalmi felépítés A Műértő – alcímének megfelelően – két fő tartalmi egységből áll, a „művészeti” és a „műkereskedelmi” területtel foglalkozó részből. 1.1. A „művészeten” a legszélesebb értelemben vett vizuális kultúrát értjük, mely a hagyományos képzőművészeten kívül nyitott a fotó, az iparművészet, a dizájn, az építészet, a környezet- és tárgykultúra, a populáris műfajok és az új média felé is. Mindez az állandó valamint a vissza-visszatérő rovatokban is tükröződik: Tárgyvilág, Új média, Fotó, Építészet. A vizuális kultúra részének tekintjük a művészetpedagógiát és a művészeti közéletet is, az intézmények, a személyek és a hozzájuk kapcsolódó vélemények, stratégiák területét. Ez a viták és konfliktusok terepe, mely ma már ugyanúgy művészetformáló tényező, mint maguk a művészek, vagy az állami és a magánmecenatúra. 1.2. A műkereskedelmi részben megjelennek a hazai aukciósházak és a kereskedelmi galériák. Előbbiek nem pusztán a médiában domináló festménykereskedelmet jelentik, hanem a műtárgyak teljes körén túl folyamatosan hírt adunk a könyv- a numizmatikaiés a filatéliai piac eseményeiről is.   A kereskedelmi galériák között nagy terjedelemben és folyamatosan foglalkozunk a kortárs művészeti galériák kiállításaival és nemzetközi szerepléseikkel.   A nemzetközi műkereskedelem jelenségeit és trendjeit is figyelemmel kísérjük; a tágabb értelemben vett régió (Ausztria, Szlovákia, Csehország, Svájc, Olaszország) piacairól rendszeresen, a francia, az angol és az amerikai piacokról alkalomszerűen közlünk tudósításokat. 1.3. A „művészeti” és a „műkereskedelmi” területek metszéspontjában – mintegy átjárvaösszekötve ezeket – helyezkedik el a gyűjtés szférája.   A Műértőben megjelenik a gyűjtés közintézményi formája (a hazai és külföldi múzeumok tevékenysége, marketing- és múzeumpedagógiai stratégiája), a magángyűjtés (a nagy, intézményesült kollekcióktól a kisebb, személyes, „családi” gyűjteményekig) és a vállalati szerepvállalás (szponzoráció, kiállítási tevékenység, gyűjteményképzés). Mecenatúra rovatunkban szinte teljes képet adtunk a területen érdekelt hazai cégekről. 2. Megjelenés, piaci pozíció, támogatottság A Műértő a HVG Kiadói Rt. kiadásában évente 11 alkalommal jelenik meg, minden hónap első péntekjén (a július-augusztusi dupla szám), 24 (32) oldalon. Ebből 16 oldal színes, 8 oldal fekete-fehér. 236

3. Szerkesztőségi elvek 3.1. A Műértő a művészet iránt érdeklődő közönségnek, az olvasóknak szól, ezért közérthetőségre törekszik. (A közérthetőség persze egy művészeti lapnál relatív fogalom, hiszen eleve csak az emberek elenyésző része érdeklődik a művészet iránt, és annak is csak töredéke vásárol és olvas ilyen folyóiratot. A közérthetőség erre a körre értendő.) A közérthetőségnek azonban magas színvonalú szakmaisággal célszerű ötvöződnie. Ez a többnyire szak- és tudományos szövegeket publikáló szerzők számára stiláris kihívás: egyszerre kell a nem szakmaibeli olvasókhoz szólniuk, és kollégáik előtt is megőrizniük presztízsüket. 3.2. A Műértő a vélemények előtt nyitott publikációs fórum. A lapnak 300 szerzője van, 2000 áprilisa óta minden lapszámban legalább egy-két új szerzőtől közlünk cikket. Az írások a szerzők véleményét tükrözik, a Műértőnek nincs intézményes „véleménye” az egyes témákat illetően, de a témaválasztásnak, a közöttük lévő arányok és súlypontok tekintetében hosszú távon a lap egészének kell egyfajta pozíciót megjelenítenie. 3.3. Aktualitás: a lap kizárólag aktuális, nyitva tartó kiállításokról közöl cikket. A megjelenést követően még legalább egy hétig minden, a lapban recenzált tárlat megtekinthető, függetlenül attól, hogy Budapesten, vidéken, Európában vagy más kontinensen rendezték. 3.4. A Műértő – a hazai színtérnek megfelelően – főváros-centrikus, de a vidéken zajló eseményekre figyelő folyóirat. Kiállítás-kritikáink között rendszeresen, és minden évben a nyári szám a Ha arra jár… rovatában számos nem-budapesti kiállításról közlünk cikket. Évek óta folytatjuk az egyes városok művészeti és műkereskedelmi életét két oldalas körképpel bemutató sorozatunkat. 3.5. Folyamatban van műkereskedelmi rovatunk újrapozícionálása. A hazai média gyakorlatával szemben nem a nagy piaci szereplők (az eladók, a kínálat) logikáját követve, hanem a kulturális-esztétikai értéket képviselő tárgyak és az irántuk érdeklődő vásárlók, gyűjtők felől kívánjuk megközelíteni ezt a területet. Az árrekordok, szenzációk mellett azonos súllyal kívánjuk képviselni az olykor alacsony árú vagy el sem kelt tárgyak kultúrtörténeti vonatkozásait, a velük kapcsolatos szakismereteket. 3.6. A Műértőben nem lehet tartalmat vásárolni, csak hirdetési felületet. Az (ön)promóció lehetőségét kizárni nem lehet, de törekedni kell még rejtett formáinak visszaszorítására is. Egy lap presztízsét a nyilvánosságban betöltött pozíciója és független, 237


Andrási Gábor

Közpénzekből támogatott szaklapok és promóciós magazinok között

A hazai képzőművészeti lapok között 5000 kiadott példánnyal piacvezető. A Műértő piaci körülmények között működik, nincs külső támogatója, szponzora. Közpénzekre – NKA és egyéb forrásokra – nem pályázik. Bevételei az eladott példányokból és a hirdetésekből állnak. A szerkesztőség alapvetően három tagú: főszerkesztő, -helyettes, szerkesztőségi titkár. A többi „munkatársak” nincsenek alkalmazásban, inkább rendszeres szerzők és konzultánsok. Az előállításkor olvasószerkesztő, művészeti szerkesztő (aki egyben tördeli is a lapot) és korrektor kapcsolódik a munkába.

kritikai hangja teremti meg, nem az, ha minél több érdekérvényesítő szereplő elégedett vele. 4. Kortárs művészet, nemzetközi kontextus


A Műértő kiemelten – felületének egy harmadán – foglalkozik a hazai és a nemzetközi kortárs művészet jelenségeivel (nonprofit/kurátori kiállítások illetve kereskedelmi galériák tárlatai, biennálék, vásárok, gyűjtés, alkotók portréja-pályaképe). A kortárs művészetet magától értetődően nemzetközi kontextusban tárgyaljuk, hiszen annak ma már nincs is egyéb kontextusa. Ennek megfelelően az időről-időre változó tartalommal feltöltődő fogalmat annak elfogadott nemzetközi értelmében alkalmazzuk. Ez eltér a hazai gyakorlatban a „mai”, a „jelenkori”, az „élő” és a „kortárs” fogalmak tetszőleges, szinonimaszerű használatától. Minden kortárs művészet jelenkori (vagy mai, élő) művészet, de nem minden jelenkori (vagy mai, élő) művészet kortárs művészet. Ebben az összefüggésben a „kortárs” minősítés természetesen nem értékkategória. A nemzetközi történések figyelemmel kísérése a Műértőben rendszeresen, állandó rovatban (Kitekintő) történik, melyben kiemelt szerepet játszanak külföldi tudósítóink.

238

Dr. Szaló Péter

Nagy tisztelettel köszöntöm Önöket a Nemzeti Fejlesztési Hivatal nevében. Nagyon nagy megtiszteltetés számomra, hogy a képző- és iparművészek országos konferenciáján szólhatok. A Nemzeti Fejlesztési Hivatal az Önök művészetéhez képest meglehetősen absztrakt kérdésekkel foglalkozik: gazdaság-tervezéssel, társadalom-politikai kérdésekkel, ezért mindennapjaink elég távol vannak az Önök munkájától. Félek, kevés olyan dolgot tudok mondani, ami igazán használható lesz az Önök számára, de néhány olyan momentumot felvillantanék, amik alakítják azt a piacot, amin Önöknek meg kell élni. Látszólag nagyon nagy költségvetéssel rendelkezünk, hiszen a NFH a költségvetés Euintegrációs fejezetének a gazdája, minden uniós támogatás a mi fejezetünkbe érkezik. Ez a költségvetési fejezet tartalmazza a Magyar Kormány, a mindenkori Országgyűlés társfinanszírozását és ami – ebben a 3 éves időszakban, ami 2006 végéig tart – mintegy 1000 milliárd forintot tesz ki. Ugyanakkor sajnos ebből a sok pénzből egyetlen egy eurót vagy forintot sem tudok felajánlani, hiszen mi nem bonyolítjuk ezeket a pályázatokat és programokat, hanem csak koordináljuk. 5 irányító hatóság és számos közreműködő szervezet végzi az uniós pályáztatást. A pályázatokat a Nemzeti Fejlesztési Terv foglalja átfogó keretbe, aminek operatív programjai a következők: — a gazdaság versenyképességének javítása, — a környezet és az infrastruktúra fejlesztése, — a humán-erőforrások fejlesztése, — az agrárium és a vidék fejlesztése, valamint ötödikként — a régiók fejlesztése. Ebben az utóbbiban már van néhány olyan célkitűzés, ami közelebb van az Önök munkájához. Kiemelten a városközpontok fejújítása, rehabilitációja, a barnamezős ipartelepek megújítása, vagy a hátrányos helyzetű településeken az alapfokú oktatási intézmények, óvodák, iskolák építése, amik alkotási lehetőséget adnak az építészeknek, vagy a társművészetek. De ezeket nem a NFH bonyolítja, például a régiós támogatások esetében a regionális fejlesztési ügynökségek hirdettek pályázatot, hozzájuk kell beadni a pályázatokat, ők regisztrálják, ők értékelik, ők terjesztik fel a döntéshozó testületeknek aztán ők kötnek szerződést, végül ellenőrzik. Rendkívül hosszadalmas folyamaton keresztül megy át minden egyes pályázat. A napi sajtóban mindig azt olvashatjuk, hogy elveszítjük az uniós támogatásokat, hogy nem tudjuk elkölteni a pénzeket. Szeretném Önöket megnyugtatni, hogy ez nem fog bekövetkezni, bár a látszat valóban ez, hiszen a pénzkifizetés az elmúlt év végén minimális volt. Mindez a közgazdasági törvényszerűségeknek felel meg. Nézzük azt, hogy 241

A KORTÁRS MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZET ÉS IPARMŰVÉSZET ALKALMAZÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI A TÁRSKULTÚRÁK TERÜLETÉN, HAZAI ÉS NEMZETKÖZI VISZONYLATBAN

A KOMPLEx PROGRAMOK LEHETŐSÉGEI

242

feltételeinek javítása, a kutatás-fejlesztésbe szolgáló beruházásoknak a növelésóe. És mindezekhez kapcsolódik a munkaerő-piac sok-sok célja, hogyan lehet visszaintegrálni a munkaerőt a munkaerőpiacra, hogyan lehet az esélyegyenlőséget biztosítani a különböző foglalkozási ágakban. Ezen irányelvek figyelembe vételével készítettük el Magyarország Fejlesztéspolitikai Koncepcióját. És erre a Koncepcióra, valamint a közösségi stratégiára alapozva készítjük el azt a nemzeti fejlesztési referencia-keretet, ami a következő időszak programjait foglalja majd egységes keretbe. És annak érdekében, hogy a lebonyolítás sikeres legyen 2007-ben és 2008-ban, már most lépéseket teszünk. Hiszen a mai év az már lényegében eldőlt, többé-kevésbé a jövő év is. A kérdés az – akár államháztartási szempontból – hogy a tervezett fejlesztéseket hogyan tudjuk az államháztartás rendszerébe illeszteni, a hiányt menedzselni 2008-ban és hogyan tudunk forrásokat lehívni. A jövő kezelése érdekében már az ez évi költségvetés is tartalmaz egy 27 milliárdos keretet a tervezésre, hogy a nagy projektek előkészítését meg tudjuk kezdeni. Az elmúlt napokban a legfontosabb projektekről döntést hozott a Fejlesztéspolitikai Kabinet. Ugyanakkor van egy olyan gondolat, ami talán izgalmas lehet az Önök számára, a komplex kiemelt programok rendszere. Ez arról szól, hogy, hogyan lehet összekapcsolni fejlesztéseket, hogyan lehet az egyes fejlesztések hatékonyságát javítani. Ha például tudjuk hogy ezer milliárdot fogunk szennyvíz-tisztítóra költeni ebben az időszakban, hogy ez a cél egyúttal piacként is megjelenjen a magyar gazdálkodók, termelők, beszállítók számára. Kérdés, hogy hogyan lehet az egyik fejlesztést a másikra építeni. Ha energia-füvet termelek, akkor a pelletáló berendezést Magyarországon állítsák elő, és a tüzelőberendezéseket is. A komplex programok lehetőségének kiaknázása jelent az Önök számára kapcsolódási lehetőséget. Egyik kollégájukkal beszélve említettem a balatoni régió területrendezési tervét. Ennek egyik fontos eleme a part-szabályozás, amit sokat vitattak az újságok. Néhány hónappal ezelőtt az Alkotmánybíróság ez ügyben állást foglalt: kimondta az Alkotmánybíróság a közérdek elsőbbségét a magántulajdonosi érdekekkel szemben. Kimondta, hogy a Balaton az egész nemzeté, kimondta, hogy a közösségi fejlesztéseknek elsőbbséget kell biztosítani. Senki nem vette meg a Balaton-partot, amikor éppen telket vett a parton, azzal nem lett az övé a Balaton. Amikor készítettük a tervet egy olyan vízió volt előttünk, hogy közterületek vegyék körbe a Balatont, tehát meg lehessen közelíteni. Van ahol nyár-időben 1 cm-nyi strand-hossz jut egy üdülőre, ezért van ez a hihetetlen zsúfoltság. Az a vízió volt a fejükben, hogy legyenek közterületek, ahol lehet kerékpározni, ahol gyönyörű díszburkolatok vannak, gyönyörű kandeláberek, utca-bútorok, szemét-gyűjtők, beépített automata locsoló-berendezések, nyírott gyepek, köztéri szobrok és mindez olyan minőségben, hogy az ember úgy érezze magát, mint valamelyik svájci tó partján. Ez kell a minőségi turizmushoz. Ez kell ahhoz, hogy a Balaton versenyképes legyen turizmusát tekintve Európa már vonzó térségeivel. 243



hogyan indult be a pályázás. Tavaly január 26-án indult meg a pályázatok meghirdetése és dinamikusan növekedett a beadott pályázatok száma, majd a Gauss-görbe szabályai szerint elkezdett hanyatlani. Majd azt követően hasonló görbén indult meg az értékelés számait jelző görbe, aztán a támogatási döntések görbéje, majd azt követően megindult az utolsó negyedévben a szerződéskötés görbéje és végül megindultak a kifizetések. A kifizetések görbéje még közel van a nullához, de az említett szabályszerűség miatt prognosztizálható a kifizetések megugrása 2005 végén. A hihetetlen politikai és társadalmi elvárások miatt olyan mértékig felpörgött az intézményrendszer, hogy ez év nyarán bejelenthetjük, hogy a 3 éves támogatásokról döntést hoztunk, odaítéltük a kedvezményezetteknek. Ez egyfelől eredmény, másfelől biztos, hogy jövőre hiányozni fog a pályázati lehetőség. A sikeres lebonyolítás ismeretében már nemcsak arra koncentrálunk, hogy mi történik a jelenleg futó támogatásokkal – hiszen ez már a közreműködő szervezetek feladatkörébe tartozik – hanem, hogy mi lesz a jövő. Persze az Önök számára tudom, hogy éppen ez a pályázati rendszer ad lehetőséget, hiszen amint megtörténnek a szerződéskötések, akkor azt követően – tekintettel a közösségi és nemzeti támogatásra – a kedvezményezetteknek közbeszerzési pályázatot kell kiírni. Csak annak keretében lehet a különböző munkákat meghirdetni és elvégeztetni. És igazából a támogatások kedvezményezettje lesz az, aki Önök felé, mint megrendelő léphet fel. Hozzáteszem, hogy ezek az uniós támogatások nem kimondottan a művészek elképzeléseit támogatják. Az a politika, aminek keretében kapjuk a támogatásokat, az Európai Unió kohéziós politikája, nagyon határozott célokat fogalmaz meg. Alapvetően gazdaságpolitikai célokat. Célja, hogy elősegítse a közösségen belüli területi különbségeknek a mérséklését, hogy elősegítse Magyarország gyors gazdasági növekedését. Tehát amikor kritériumokat fogalmazunk meg támogatási célokként, akkor bizony olyan kritériumok jelennek meg, hogy a támogatás hogyan járul hozzá a GDP növekedéséhez, a munkahelyek létesítéséhez, a munkaerő-piacon milyen hatásokat jelent a munkanélküli oldaláról, vagy éppen a vállalkozások fogadókészsége oldaláról. De mindezek ellenére a támogatások adnak lehetőséget a környezet minőségének javítására, és megrendelési lehetőséget is biztosítanak. A következő időszak nemzeti fejlesztési terve hasonlóan célokat követ. A célok egyfelől nagyon tágak, ugyanakkor, hogyha az Önök oldaláról nézem akkor látszólag szűkek. A következő időszak – a 2007 és 13 közötti – terve nem egy légüres térben készül. Éppen az elmúlt napokban adta közre az Unió a közösségi stratégiai irányelvek tervezetét, ami alapján meghatározza a közösség, hogy melyek azok a prioritások, amik hozzájárulhatnak Európa versenyképességének javításához és a belső feszültségek mérsékléséhez. Ezek nagyon szépek: Európa a világnak egy olyan régiója legyen, ahol érdemes élni és befektetni. De ha egy szinttel lejjebb megyünk a célrendszerben, akkor már póriasabb prioritásokat találunk, mint pl. a közlekedési infrastruktúra fejlesztése, az elérhetőség javítása. Aztán információs társadalmat mindenkinek, tisztább környezetet. Ugyancsak cél a hagyományos energiahordózókkal való függetlenség megteremtése, vagy a tudásalapú társadalom megteremtése érdekében az innováció elősegítése, az innováció

Egy ilyen partrendezés lehetőséget adhat a művészeknek, hogy alkossanak. Hogy a kertészek, építészek, szobrászok együttműködésével megindulhat a tervezés és a környezet magas szintű kialakítása. Bízom benne, hogy az önkormányzatok közbeszerzése alapján, lesz az Önök mélyen tisztelt kollektívájának megfelelő munkája, megbízása és alkotási lehetősége a következő időszakban.

Szalai András

A magyar művészet helyzete az európai csatlakozás idején


A fenti kérdésekre nem biztos, hogy lehet kielégítő válaszokat adni. Az összefoglaló kérdésben megbúvó szemlélet ugyanis – lehet, hogy önkéntelenül – a képzőművészetet is, meg az iparművészetet is, mintha egy olyan – egyrészt régen elavult, másrészt eleve hamis – „alkalmazott művészet–autonóm művészet” alternatíva szerint értelmezné, hogy abból csupán csak valamiféle applikációs jellegű „társművészet-felfogás” koncepciója hámozható ki, aminek manapság – különösen „nemzetközi viszonylatban” – nincs sok értelme. Mégis, ha az „alkalmazás lehetőségei” ebben az összefüggésben merülnek fel, akkor az erre adandó válasz, „hazai viszonylatban” és különösen a millennium idején, elsősorban a képzőművészet, s főleg a (köztéri) szobrászat vonatkozásában, valamint mennyiségi értelemben akár pozitív is lehet. Hiszen már régóta nem volt ennyi képző- vagy iparművészeti megbízásra, „alkalmazásra” példa. Ahogyan a Nemzeti Színház épületén és környezetében is sok – talán túlságosan is sok - „társművészeti alkotás” született, bizonyítva, hogy a politika-közeli presztízs-beruházások esetében is fokozott igény van a „társművészetek” építészeti jelentést felerősítő hathatós közreműködésére. Jóllehet ekképpen a „betervezhetőség gyakorisága”, sajnálatos módon, mintha csak évforduló- és presztízsfüggő lenne. Sejthető ugyanakkor, hogy a kérdés felvetése mögött inkább egy másik, az előzővel szöges ellentétben álló, s a Bauhaus óta élő „összművészeti” felfogás lappang, melynek egyik legfontosabb eleme az építészet regulatív szerepének hangsúlyozása. Az „új korszak katedrálisa” ugyanis csak a kézművesség eszményét valló alkotókkal valósítható meg. Az építészeknek, a szobrászoknak és a festőknek vissza kell térniük a kézművességhez. Hiszen a művész magasabb szinten képzett kézműves, akinek munkája – bútora, tárgya, képe, textilje stb. – végül azután majd egy építészeti térbe kerül, annak karakterét és hatását erősítve, valamint az összművészeti összhangot mintegy ki- vagy beteljesítve. Gropius erről így ír a Bauhaus Manifesztumában: „Minden alkotótevékenység végső célja az épület!”. „Ennek díszítése valamikor a képzőművészetek elsőrendű feladata volt; e művészetek a nagy építőművészet elválaszthatatlan részei voltak. Ma egymástól önelégülten elkülönülnek, s ebből csak az összes alkotó tudatos együttműködése és kölcsönhatása válthatja 244

245


Az egyik kérdéskör, amelyet a konferencia szervezői szeretnének körbejárni a következő: A kortárs magyar képzőművészet és iparművészet alkalmazásának lehetőségei a társkultúrák területén, hazai és nemzetközi viszonylatban. A magyar építészek és belsőépítészek hazai és nemzetközi pályázatokon, beruházásokon való részvételének lehetőségei. A magyar képzőművészet és iparművészet alkalmazásának, betervezhetőségének gyakorisága. A magyar képzőművészek és iparművészek külföldön való munkavállalásának lehetősége, az erre való felkészítés módja, formája.

246

„minden fennáll, de senki sincs, aki hinne benne” – mint Szilágyi Ákos fogalmazott –, akkor „minden lehetséges”, vagyis (majdnem) „minden mindegy”, következésképpen a mű  „műszerűsége” nem magától értetődő: vagy a „végtelen mélység” tárul fel benne – amint azt Beke László írta valahol –, vagy a „feneketlen semmi” nyílik meg általa. Az egyes „műtárgyak” értelmét szavatoló mítoszok és rítusok – ceremóniák és cselekvésformák – belső vezérlő elve, logikája (autentikussága) az alkotás folyamatát, vonatkozási pontjait értelmező-feltáró – kritikusi és befogadói – tevékenység, azaz erőfeszítés nélkül könnyen rejtve maradhat, aminek folyományaképpen a művek – újra csak Szilágyi Ákos egyik esszéjéből idézve – „kulturálisan vonatkoztathatatlanul lebeg(het)nek a dologilag fundált árú-univerzum levegőegében”. Röviden: a művek konzumálód(hat)nak, könnyen „művészeti termékek” válhatnak belőlük, melyeknek csupán áruk van annak ellenére, hogy a „műszerség látszatába bújva művészetnek mutatják magukat”. A pusztán árúvá válás szakadéka felett átvezető palló, pedig egyre keskenyebb. A tárgyak – sorozatban gyártott, tömegesen előállított termék formájában – viszont, ellentétben a műalkotásokkal, szinte elözönlik mindennapjaink színtereit. Ennek ellenére a tárgyaknak nem sok elismerés jut elméleti tradíciónkban. Intellektuálisan úgy látszik, hogy érdektelenek, mert tartalom nélkülinek, „pusztán funkcionálisnak” tűnnek vagy jobban mondva, azt tartják róluk, hogy azok. Szinte áthatolhatatlanok az elemzés számára. Ez az áthatolhatatlanság persze azzal is összefügghet, hogy az elemzés, értelmezés, szokásosan a szóban kifejezhető tartalomra és jelentésre irányul, a műtárgyak esetében is figyelmen kívül hagyva a forma aktív és értékteremtő szerepét. Tény, hogy egy kép, egy festmény általában tágasabb értelmezési tartománnyal rendelkezhet, mint egy tárgy, hisz az utóbbi jobbára megelégszik a funkcionális és a dekoratív értékekkel. A tárgy, a használat során (gyorsan) elavuló termék, valami másra is való, nem úgy, mint a kép, a műtárgy, melynek „csupán” egyetlen funkciója, hogy érzelmeket kiváltva, gondolatokat ébresztve „emlékeztessen” bennünket valamire, felidézzen bennünk valamit, ha van mit. Hiszen csak arra emlékezhetünk, csak az idézhető fel bennünk, amit ismerünk vagy ismertünk, de feledésbe merült. A mű, a kép „értelmének” megfejtése erőfeszítést és bizonyos ismereteket igényel, különösen akkor, ha ezt a „felidéző erőt” a nem ábrázoló, tárgy-szerűen alakított képek elsősorban a formából merítik, pontosabban „értelmük” elsősorban a formán – a kép felületi rendszerén – keresztül tárul fel. Értékük – a tartalomra és jelentésre is utaló – formába rejtett. A fogalmilag kevésbé összetett, mégis – vagy éppen ezért – az elemzés számára áthatolhatatlannak tűnő tárgyak, termékek értékét viszont szokásosan abból származtatják, hogy mire használhatók, miből vannak és előállításuk mennyi munkával jár. Ha azonban jobban belegondolunk, kiderülhet, hogy a tárgyak értéküket a formájuknak köszönhetik, használhatóságuk és tartósságuk is – magától értetődően és ezért szinte észrevétlenül – elsősorban a formából fakad. Az érték forrása nem a „befektetett munka”, hanem a „terv”, a rajzban és az előállításhoz szükséges szerszámban benne foglalt gondolat, ami a tárgy elkészítését, a termék gyártását lehetővé teszi. A tárgyak értékét hordozó forma ugyanakkor nem csupán a használatra vonatkozó információkat tartalmaz, hanem „felidéző ereje” is van, bár ez szorosan összefügg azzal, 247



ki őket. Az építészeknek, festőknek, szobrászoknak ismét meg kell tanulniuk megérteni a sokszorosan tagolt épületet a maga egészében és részeiben, és akkor műveik ismét, maguktól, megtelnek az építés szellemével, amit a szalonművészetben elveszítettek…” E felfogás – éppen a Bauhaus gyakorlata nyomán nyilvánvalóvá váló – hozadéka, pedig az lett, hogy a vizuális, a plasztikus és a téralkotó képző- vagy iparművészeti tevékenységnek manapság már tulajdonképpen nincsen alkalmazott-autonóm alternatívája. Hiszen minden forma- és téralkotó tevékenység voltaképpen design, ahol döntő jelentősége van a forma aktív értékteremtő szerepének. Ahol tehát – Vilém Flusserrel szólva – „minden a designon múlik”. Következésképpen a Gropius által körvonalazott modern művész-kézműves alakja végül a designer figurájában, személyiségében született meg. Persze a designer már nem művész-kézműves, de nem is kézműves iparművész, sőt nem is művész-technikus, vagy csak egy technikus – a konstruktivisták szájíze szerint –, hanem mára egyrészt hérosz vagy sztár, másrészt – ismét Flussert idézve – „egy alattomos helyzeteket teremtő összeesküvő”. Legalábbis azokban a kultúrákban, ahol a designnak helye van. Idehaza még nem tartunk itt. Minálunk ugyanis a közvélekedés – mert a „köz” nem szakteóriát jelentő gondolkodásáról ebben a témában nem beszélhetünk – mintha még mindig a középkori eredetű „artes maiores” és „artes minores” felosztás mentén képzelné el a rangot és értéket is jelentő különbséget „szépművészet” és egy bizonyos fajta, inkább csak egyedi és drága anyagú – tehát emiatt különlegesen értékes – „dísztárgyak” készítését jelentő „iparművészet” között. A termék formatervezésből eredeztethető értékének azonban még ma sincs nagy becsülete. Mert eszerint, a szépművészet-gyökerű felfogás szerint a „mű” és a „termék” identitása, meghatározottsága hagyományosan ellentétes, de legalábbis nagyon eltérő értékhordozókon alapul. Mintha összebékíthetetlenek lennének. A „mű” fogalmához ugyanis köztudottan az egyediség, az eredetiség, az utánozhatatlanság képzete kapcsolódik még a sokszorosított művek esetében is. A műalkotás individuális, és a benne kifejeződő esztétikai érték az ábrázolás elvont funkciójából származik, abból, hogy a „mű”, a kép derealizálja, helyettesíti az ábrázolás tárgyát. A mű, a kép szimbólum – „összevonás” –, ami azt jelenti, hogy a műalkotásban az elkészített dologgal, a mű dologi, tárgyi minőségével „összevontan” megjelenik valami más is. Ez a más a mű jelentése, amellyel – Heideggert idézve – „a mű egy világot nyit fel és világot támaszt”. A műalkotások ekképpen értelmezhető jelentésének „megfejtése” akkor válik problematikussá, amikor a mű esztétikai értékét már nem az ábrázolás elvont funkciójából nyeri, mert a szobor, a festmény – akárcsak az ősi, a rítusban játszott szerepe által értelmezhető idolum – újra nem ábrázolás, hanem tárgy, mint a modern (és posztmodern) műalkotások jelentős hányada. S ezek a modern „műtárgyak” már nem hordoznak, mert nem hordozhatnak, társadalmilag szentesített és gazdagon differenciált jelentést, ugyanis hiányzik az a kollektív kódrendszer, amely megalapozhatná általános érvényűnek tekinthető értelmezésüket. Ha a kulturális értékek jelentését szentesítő, sőt szentté tevő „láthatatlan szellemi kötelékek” eltűnnek, az értelmezés, értelmezhetőség viszonylagossá válik, és a „műtárgyak”, műalkotások szimbólumokat hordozó struktúrája csak a személyes tudatban – alkotóiban és befogadóiban – válhat érvényessé, de könnyen a banalitások szintjére is csúszhat. Ha

248

Zoboki Gábor

Művészetek Palotája

A Millenniumi Városközpont egy 12 önálló telket összefogó, körülbelül 10 hektáros területen helyezkedik el. Épületeit a tervek szerint hatalmas park veszi majd körül, szállodákkal és éttermekkel, ahol hosszú órákat lehet eltölteni. A Művészetek Palotája sem titkoltan törekszik arra, hogy ezt a komplexitást maximálisan kiszolgálja Az épületnek lesznek állandó lakói: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár, a Ludwig Múzeum és a Fesztiválszínház. A reprezentatív multifunkcionális helyiségek, mint a 200 főt befogadó üvegterem, a 150 férőhelyes előadóterem a magyar kulturális és gazdasági élet valamennyi szereplője számára nyitva állnak. Természetesen helyet kapnak a házban otthonos fő műfajok – zene, ének, tánc, képzőművészet – nemzetközi élmezőnyének sztárjai is. Az ő meghívásuk, szerződtetésük és bemutatásuk a NKÖM által alapított üzemeltető, a Művészetek Palotája Kft. feladata. A munka Kiss Imre vezérigazgató irányítása alatt folyik. A párizsi Pompidou Központ 1977-es megnyitása óta megváltozott a múzeum fogalmáról és formájáról alkotott általános nézet: a külső megjelenést már nem a tradíció határozza meg, hanem elsősorban a fantázia alakítja. A párizsi példát számos egyéb múzeum követte, az utóbbi tíz évben valóságos múzeumépítési láz söpört végig az USA-ban és Japánban, de Nyugat-Európa számos nagyvárosában is. Gondoljunk a párizsi La Villette Központra, amely egyszerre ad otthont a Zeneakadémia, a Természettudományi Intézet és több kiállítóterem részére. Londonban a néhány éve elkészült South Bank is kiváló példája annak, hogy hogyan kaphatnak közös otthont olyan funkciók, mint a Nemzeti Színház, a Tate Modern múzeuma, lakóparkok és irodaházak. Amikor kígyózik a sor a Pompidou előtt, vagy óriási sikere van a philadelphiai művészeti központnak, akkor ez minden bizonnyal annyit jelent, hogy az ember bemegy délután egy kávéra a múzeumkávézóba, végigsétál az éppen aktuális időszaki kiállításon, majd este 7 után beül egy színházi előadásra vagy egy hangversenyre. És valójában ez a XXI. század. A PPP konstrukció A Nyugat-Európában elterjedt Public Private Partnership konstrukció tapasztalatai egyértelműen bizonyítják, hogy a magántőke bevonásával létrejövő állami beruházások az állam számára jelentős megtakarítást eredményeznek, de ugyanakkor a gazdaságba „friss tőkét” juttatnak. A konstrukció azt jelenti, hogy a magántőke a fejlesztést végrehajtja, finanszírozza és üzemelteti, az Állam, mint szerződő fél pedig kötelezettséget vállal a szerződésekben foglaltak teljesítésére, úgy hogy azzal nem terheli a költségvetést a be249



hogy a tárgy maga mire használható. Tárgyakhoz – nemcsak az egyedi, a különleges, a ritka tárgyakhoz – való kötődésünk forrása éppen ez az „erő”, mert a tárgyak is érzelmeket válthatnak ki, gondolatokat ébreszthetnek bennünk, „emlékeztethetnek” bennünket valamire, akárcsak a műalkotások. A tárgyak értéke is formába rejtett. Kulturális emlékezetünknek, „emberi méltóságunk” forrásának, ez az érték ugyanúgy része, mint a tisztán az „emlékeztetést” szolgáló műalkotás formába rejtett értéke. A tárgy formába rejtett értéke „csupán” a tartalomra és jelentésre utaló jelek számát tekintve különbözik a műtárgy formába rejtett, önmagán túlra is mutató értékétől. A tárgy formája ugyanis elsősorban önmagára, használatára, az ehhez kapcsolódó életformára való utalásokat tartalmaz, bár a forma „értelme” ebben az esetben sem feltétlenül banális vagy magától értetődő, megfejtése szintén igényel erőfeszítést és ismereteket. Mű és termék eredendően a formában gyökerező, de eltérően alakuló identitása, meghatározottsága tehát önmagában nem elég garancia egyik vagy másik magasabbrendűségének szavatolására. A „mű”, a kép is termékké válhat és a „termék”, például egy bútor, is lehet „műszerű” saját formai értékeiből következően és nem csak látszata szerint. Műtárgy és termék értéke egyaránt a formában rejlik. Mű és termék viszonyára tehát nem feltétlenül és nem eleve az összebékíthetetlenség a legjellemzőbb. De – amint ez már szóba került – mindez hiába volt nyilvánvaló már a Bauhaus idején is, idehaza még nem tartunk itt, s kérdéseink is a design helyett inkább az „applikatív”, alkalmazotti minőségre irányulóak. Részben azért is, mert a mű-szerűséget preferálva idegenkedünk – mármint a közvélemény, maguk az alkotók és a teória is – a design és a termék fogalmától. A fentebbi eszmefuttatás, pedig éppen az ezzel kapcsolatos „görcsök” oldását kívánta volna segíteni. A „helyzet” ugyanis az, hogy minálunk ez az ügy – az iparművészet, s főképpen a design ügye – még „pre-bauhaus”, sőt Deutscher Werkbund (1907) előtti állapotban van. Vagyis a termelők és a tervezők még nem fedezték fel egymást és azt, hogy formában megtestesülő értéket egyikük sem hozhat létre a másik segítsége nélkül. A honi gyártók és gyártmányok, termékek összefüggésében a design értékteremtő szerepe – ennek persze számos oka van – még nem nyilvánvaló. De a(z) (ipar)művészek sem mérték fel még reálisan a helyzetüket, mert mintha még most is csak kívülről – mondjuk a kulturális politikától – várnák helyzetük és sorsuk jobbrafordulását anélkül, hogy feladnák, vagy módosítanák műalkotás és termék viszonyáról való korábbi – mára sok vonatkozásban meghaladott – szemléletüket. Mindez azért szükséges és fontos, mert saját helyzetüket felmérni, érdekeiket képviselni és érvényesíteni maguknak a „céhen belülieknek” kell. Annál is inkább, mert a csatlakozás utáni „európai dimenzió” nem csak feltáruló lehetőségeket jelent, hanem óriási konkurenciát is. Mintha egy lavór vizet egy nagy medencébe öntenének – ilyen a szakmai létszám arány. Például – szemben az itthoni körülbelül száz fővel – csupán Nagy-Britanniában évente végez tizenötezer designer. Ezt a helyzetet kezelni tudni – s ez az érem másik fele –, persze kellene a design ügyét és jelentőségét megfelelően értő társadalmi és politikai közeg is – ösztönzés, támogatás, pályázatok stb. –, de ez csak úgy jöhet létre, ha az érintettek kezdeményeznek.


Az épület A ház egyedi külső megjelenését az előcsarnok esti élete biztosítja. A rendezvények alkalmával ragyogóan kivilágított előcsarnok teszi élővé kívülről is az épületet. A díszkivilágítás színes, forog, mozog és minden változást számítógépek irányítanak. Kívülről is jól követhető, hogy a három szerkezeti egység egy óriási zöld kehely belső felületén helyezkedik el, ez mintegy tenyerén hordozza a három zárt funkciót jelentő egységet. Az üveghomlokzattal szemben belül a természetes anyaghasználat jeleik meg, változatos gránit és mészkő burkolat. Az előcsarnokon belül a fehér, zöld és piros színek többször visszaköszönnek, mintegy hangsúlyozva a térhármasság elvét. Az itt sétáló számára pedig a 18,5 méter belmagasságú, természetes fénnyel megvilágított terek jelzik, hogy ismét egy új egységbe lépett. Az a tény, hogy az építész folyamatosan részt vehetett az épület programjának kialakításában, számos előnnyel szolgált. Világosan lehetett látni, hogy milyen típusú épületben gondolkodhat a tervező, hogy a három funkció együttes működésére milyen lehetőségek kínálkoznak: a közös parkolók, az előcsarnok, mint közös használatú tér, vagy a három nagy terem. Az 1800 fős hangversenyterem, a 450 fős színházterem és a 200 fős kamaraterem olyan gazdag lehetőségeket kínál, amelyek páratlanok Magyarországon, de az egész régión belül is. A bejárati előcsarnok elosztó, orientáló térként fontos szerepet lát el, s a közönség számára lehetőséget nyújt a jegypénztárak, a ruhatárak és a mosdók megközelítésére. A Főemeletre az előcsarnok födémsíkjai megtörésével létrehozott gyönyörű díszlépcsőkön és mozgólépcsőn juthatunk fel. Innen mindhárom szerkezeti egységbe bejuthatunk. Ludwig Múzeum Az épületegyüttes Duna-part felé néző szekciójában helyezkedik el. Térkialakításában alapvetően a célszerűségre, az áttekinthetőségre törekszik. Az épületbe érkezőket az előcsarnok felől könyvesbolt, recepció és kávézó várja. A raktárak kialakítása lehetővé teszi a műtárgyak korszerű tárolását. A múzeum épülete nem fordul el környezetétől, sőt folyamatos kapcsolatot teremt a városkép és a helyszín között, felfelé haladva visszatérő élményként jelenik meg a Dunára nyíló kilátás. A múzeum tervezésekor az építésznek meg kellett kísérelnie a lehetetlent. Olyan flexibilis térsort kellett kialakítani, ami sokféle műtárgyat és eltérő koncepcióval rendelkező kiállításokat tud befogadni. A flexibilitás jelen esetben elsősorban nem a falak változtathatóságát jelenti, hanem azt a téri változatosságot, ami a különböző méretű és arányú, eltérő megvilágítású terek sorát jelenti. 250

A Ludwig Múzeum Magyarország egyetlen, kizárólag kortárs művészetet bemutató és gyűjtő múzeuma, mely jelentős nemzetközi és magyar képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkezik. Évente közel harminc, nemzetközi színvonalú kiállításnak ad helyet, ahol napjaink művészetének legeredetibb és legmodernebb tendenciáit mutatja be. A múzeum küldetésének tekinti a kortárs képzőművészet gyűjtését, megőrzését és minél szélesebb körű népszerűsítését. Az elmúlt három évtized nemzetközi művészetét bemutató Múzeum 1991-ben nyílt meg a Budavári Palota „A” épületében. Az új Múzeum Peter és Irene Ludwig adományán alapult. A műgyűjtő házaspár több mint száz nagy értékű műtárgyat ajándékozott Magyarországnak, illetve helyezett el letét formájában, melyek a múzeum állandó kiállításán tekinthetők meg, kiegészítve magyar kortársaik műveivel. Az első emelet az időszakos kiállítások helyszíne, itt található a 150 főt befogadó előadóterem, valamint a Filharmónia foyer szintjéről közvetlenül megközelíthető 200 fős üvegterem, vagy más néven rendezvényterem. A harmadik kiállítószint nagy belmagasságú természetes fénnyel megvilágított terei az állandó gyűjteménynek adnak otthont. Nagy kihívás és érzékeny kérdés volt a múzeum világításának megoldása. A mesterséges fények mellett meghatározó szerepet kapott a természetes megvilágítás is. Ugyanúgy kulcsfontosságú a kiállítótermek falainak könnyed variabilitása, amely a kiállítások koncepciójának megfelelően alakítható. A múzeumtechnikai tervezés olyan nemzetközi szaktekintélyek munkája, mint az osztrák-magyar CCC+Bogner és az angol Lord Consulting. A kortárs művészetek kipróbált és bevált megjelenítési környezete az egyszerű „fehér doboz”. Az építésznek maximálisan meg kellett őriznie szerénységét, hogy a képzőművészeti alkotás hatása maradéktalanul érvényesülhessen. A termekben un. Világítómennyezetek kerültek kialakításra. Az álmennyezet alá sík fólia került, amely teljes felületen szórja a fényt. Ez a speciális világítás technika különböző fény efektek létrehozására alkalmas. A szellőztetési rendszer is szigorú követelményeket elégít ki. Itt egy ún. Elárasztásos szellőztetési rendszerrel találkozunk, amely a lassú légmozgásnak köszönhetően nem veri fel a port. A hőmérséklet és a páratartalom – ennek a ma létező legmodernebb berendezésnek köszönhetően – szigorúan szabályozott. Az épület múzeumi oldala úgyszólván nappali arca a Palotának. A teljes nyitottságot jelképezi a művészetkedvelő, szellemi kalandot kereső budapestiek számára. Ezt erősítik a kiegészítő funkciók is: a könyvtár, a kávézó és a gyermekfoglalkoztató. Terület: bruttó 13 651 m2 Kiállítóterek: 4 500 m2 Előadóterem: 400 m2 Könyvtár: 250 m2 Fesztiválszínház A Művészetek Palotája keleti harmadában helyezkedik el, területe 14 000 m2. A 452 főt befogadó, legkorszerűbb technikával felszerelt akusztikus előadóterem alapvetően zenés produkciók számára készült. Itt olyan akusztikai megoldások kerültek kialakításra, amelyek 251


ruházási időszakban, hanem hosszútávon egyenletesen teríti szét a költségeket a 25-30 éves futamidő alatt. Továbbá az állami kiadások hosszútávon, előre tervezhetőek, mivel az állam előre megállapított időszakonként fix díjat fizet.

Nemzeti Hangversenyterem A hűvös eleganciát sugárzó üvegfal áttetszőségével szemben a koncertterem tömege faburkolattal ellátott, jól körülhatárolható, tömbszerű képződmény, amely az előcsarnok teljes belmagasságot kihasználó, hatalmas átriumába zárt kagylóként nyúlik be. Közönségforgalmi kialakítását tekintve a nagy tér – kis tér – nagy tér elvét követi, azaz a tágas előtérből zárt kerengősoron keresztül vezeti át a hallgatóságot, mielőtt elérné a koncerttermet . A koncertterem felé haladva két oldalt az arab világból ismert, csipkés kidolgozású paravánokkal „Musharabot” alakítottak ki – az épület stílusához igazodó felfogásban. Ebben a közlekedőrészben egyedileg tervezett, sötét tónusú ülőbútorok várják a koncertre látogatókat. A Musharabból továbbhaladva a falakon ún. hang- és fénycsapdák találhatók, egyedileg tervezett, sötét árnyalatú, hangszigetelő subaszőnyeg borítás. Az átjáró folyosók, melyeknek keresztmetszete fülkagylóhoz hasonlítható, falai diófa burkolatot kaptak, a mennyezetet pedig kínai bíborselyem borítja. Álljunk meg egy pillanatra a falakat díszítő afrikai eredetű, méregzöldes színű, un. „uba-tuba” gránit előtt, mely fény hatására egyedülálló látványt nyújt. Maga a térformálás szándékosan fokozza a hangversenyterembe történő belépés feszültségét, a kerengő által meghatározott pályán haladva késlelteti a megérkezést, ugyanakkor leválasztja és áthangolja a közönséget, hátrahagyva az előcsarnok nyüzsgő terét. A közös előcsarnokból nyíló koncertterem és annak kiszolgálóterei mögött helyezkedik el az üzemi szárny, amely hét szinten öltözőket, társas és gyakorlótereket, irodákat, foga252

dó-, tároló és technikai helyiségeket foglal magába. Itt található a kórus -összpróbaterem, valamint a zenekari nagypróbaterem. A Hangversenyterem a legmagasabb akusztikai elvárásoknak megfelelő minőségével felveheti a versenyt a világ vezető koncerttermeivel. Erre garancia, hogy világszínvonalú akusztikai minőséget az amerikai ARTEC akusztikus tervező cég és vezetője Russell Johnson neve fémjelzi. A koncertterem teljes befogadóképessége 1600 ülőhely és 200 állóhely. Az ülések száma az előadásra kerülő mű követelményei szerint változtatható. A terem tehát az épület szívében foglal helyet, formájának jellegzetessége, hogy „shoebox” alakú, ami a tömb meghatározó építészeti karakterét is megadja. A terem 25 méter magas, 2 szinttel magasabb, mint az Andrássy úti házak sora, 25 méter széles és 52 méter hosszú, olyan méretű, mint egy gótikus katedrális. Az épület az ún. „süket doboz”, a „doboz a dobozban” elv alapján épült. A rezgéscsillapító rugóknak köszönhetően nem észlelhetjük a kinti forgalom által keltett rezgéseket, zavaró hanghatásokat. Az épületakusztika eredménye a teljes csend, míg a teremakusztika különböző építészeti és technikai megoldások révén a világ egyik legjobb koncerttermét eredményezi. Nagy zenei kultúrával rendelkező országban élünk, ennek ellenére még mindig a Zeneakadémia koncertjeire méretezett teremben zajlanak a nagy-romantikus hangversenyek. A századfordulót követően nem csak nálunk volt jellemző, hogy multifunkcionális termekbe erőltették bele a hangversenytermeket. Az Artec az összes funkciót, mint konferenciaterem, filmvetítés, színházi előadás beleszervezi ezekbe a termekbe. Akusztikus zenén ma már nem csupán a komolyzenét, hanem a kortárs zenét is értjük, amely a látvány eszközeit is felhasználja. A shoebox típusú terem melletti döntést az támasztotta alá,hogy az építész egy száz évvel ezelőtt elmaradt hangversenytermet kívánt tervezni olyan zenekar számára, melynek koncertrepertoárja nagyrészt XIX. századi. A zenekari pódium a nyitott hangversenytérben helyezkedik el, mely mozgatható bővítményei révén három színpadméretet és zenekari árok kialakítását is lehetővé teszi. A terem különlegessége a koncertpódium felett elhelyezkedő, a nézőtérre is benyúló hangvető ernyő, a canopy, amelynek mozgatható szárnyai vannak. Emelkedik, süllyed és forog. 45 tonna súlyú, 40 db acélsodronyon függ, alapterülete 225 m2. Az egyes komponensek változtatásával a hangerő az emeléssel csökken, leeresztéssel pedig erősödik. A hangvetőn helyezik el a pódiumvilágítás világítótesteit is oly módon, hogy a zenészek kottáira árnyék ne vetődhessen. A hangvetőn 136 áramkör van és a lámpák fényereje és szöge minden magasságban más-más kell hogy legyen. A beállítás manuálisan történik kétféleképpen. A világosítók fent, 25 méter magasan lépnek rá a hangvető ernyőre és ott állítják be a lámpákat, vagy pedig leengedik a hangvetőt a pódium szintjére és így végzik el a műveleteket. Szintén a változtatható akusztikát szolgálja a pódium és az oldalfalak mentén elhelyezkedő zengőkamrák rendszere, melyek nagyméretű vasbeton ajtók mozgatásával a koncertterem térfogatát és ezzel az utórezgési időt is módosítják. A legkisebb zengőkamra ajtó súlya 1,8 tonna, a legnagyobb 4,8 tonna.

253



lehetővé teszik folklór, táncprodukciók, de ugyanakkor klasszikus zenei kamarakoncertek, kamaraoperák rendezését is. A 750 négyzetméteres színpad oldalszínpaddal, vetítésre alkalmas hátsószínpaddal került kialakításra. A felsőgépészeti megoldásoknak köszönhetően a teljes díszlet mozgatható. A színpadtechnikát a korszerűen tervezett színpadi hatásvilágítás is erősíti. A beépített elektronikus technológiák a hang és képrögzítést, illetve a felvett anyagok archiválásának lehetőségét is nyújtják. A színházterem mennyezete nyitható, így a fölötte lévő tér a koncertteremhez hasonlóan zengőkamraként működik. Különlegessége a mobil színpadnyílás, melynek mérete 12 és 18 méter között változtatható az aktuális produkció szerint. Gondoljuk az Operaházra, vagy az Erkel színházra, ahol a zárt színpadnyílás tulajdonképpen elzárja egymástól a nézőteret és a színpadot. Ebben a teremben a színpad és a nézőtér egyetlen közös hangversenyteremmé tud összeépülni. A színpad borovi fenyőből készült, nézőtere chilei cseresznyefából. A nézőteret Ambrus Sándor fafaragóművész diófa fal- és mellvédburkolata díszíti. A színházterem az erdélyi erdők hangulatát idézi. A terem akusztikai hatását itt a hangversenyteremhez hasonlóan itt is zengőkamrák segítik. A kiváló hangzást az un. akusztikai kagylónak köszönhetjük, amely megakadályozza azt, hogy a fellépő együttes hangzása a zsinórpadlás felé emelkedjen, mintegy elvesszen. Az összes zenei hang a közönség felé irányul. Az épületszárnyban könyvtár és médiatárral felszerelt archívum, táncház és műhelyek, jelmeztár és irodák is helyet kaptak.

A hangvető és a zengőkamrák kombinált használata eredményezi a terem akusztikai lehetőségeinek teljes kiaknázását. Minden partitúrának megfelelően ki kell alakítani ez alapbeállítást, amit számítógépen rögzítenek. A zengőkamrák szerepe igazán az orgonahangversenyek alkalmával nyilvánul majd meg. Az orgonát a magyar Pécsi Orgonaépítő Kft. és a német Mühleisen cégek közösen alkotják. Az ország legmodernebb orgonája 5 manuálos, 89 regiszteres lesz, 470 fasíppal. 5028 ónsíppal és 1214 nyelvsíppal. A koncertteremben világos juharfa burkolat és Jovánovics György szobrászművész színes gipszburkolatai fogadják a nézőket. A művész Russell Johnsonnal együttműködve készítette el domborműveit, hogy a terem kiváló akusztikája ezáltal is garantálható legyen. A padló chilei cseresznyefa, az orgona anyaga magyar cseresznyefa. A Művészetek Palotája megvalósítása során iparművész alkotótársaink voltak: Balogh Eleonóra, Baróthy Anna, Buczkó György, Dombi Lívia üvegművészek, Kovács László, Magyar Éva, Merényi Zoltán ötvösművészek.

254

Somogyi Pál

HELYZET VOLT ÉS HELYZET VAN!

Először is szeretnék bemutatkozni, nevem Somogyi Pál, belsőépítész tervező vagyok, feleségem Kelecsényi Csilla textiltervező művész. Stúdiónk komplex belsőépítészeti tervezéssel foglalkozik, ami magában foglalja a szín- és arculattervezéstől a lakástextílián keresztül egészen a bútortervezésig, belső enteriőr tervezését is. Tervezési feladataink kiterjednek a szakma szinte minden ágára (pl. középületek, éttermek, szállodák, de egyedi nívós lakásbelsők tervezésére is). Stúdiónk a rendszerváltozás után alakult, azóta nagyon sok belsőépítészeti, iparművészeti tervet készítettünk és valósítottunk meg. Nézzük meg, hogy is működünk és hogy működnek a hozzánk sok mindenben hasonló stúdiók többsége Magyarországon? Hogyan tervezünk, milyen területeken tudunk munkát kapni, illetve, hogy történik ezek kivitelezése, megvalósulása nálunk, Magyarországon. A rendszerváltozás előtt (1990) többségünk – építészek, belsőépítész tervezők – nagy állami tervező irodákban dolgoztunk. Ugyanez vonatkozik a kivitelező cégeknél dolgozó tervezőkre is, fizetést kaptunk, mint a közalkalmazottak. Az építészek, belsőépítészek, textiltervezők, bútortervezők ugyan jobban ismerték egymást, egymás munkáit, hiszen közös irodákban voltak. Kapcsolatban voltak egymással, de igazi verseny köztük nem volt, nem volt egy-egy feladatnál egyéni kihívás, de volt tisztelet. Ez a produktum a kivitelezett munkákon is meglátszott – többnyire átlagosak voltak, hiszen az információ áramlása is korlátozva volt. A 90-es években minden megváltozott, a szakma polarizálódott, darabokra esett szét, úgy a tervezésben, mint kivitelezésben, sok cég felbomlott, vagy átalakult. Az építészek, belsőépítészek, designerek önálló irodákat, stúdiókat próbáltak alapítani. A nagyobb bútorgyárak, lakástextil gyárak szintén kisebb egységekre estek szét, vagy valamilyen külföldi tőkével meginjektálva bérmunkára lettek kényszerítve, tervezőket nem nagyon igényeltek. A mi stúdiónk is (és gondolom sok más hazai stúdiós is) ezeken a szervezeti, anyagi nehézségeken keresztül indult el, kezdett működni, a munkákat már nem megkaptuk, hanem pályázatok elnyerésével, a régi kapcsolatok fenntartásával és nem utolsó sorban az egyéni teljesítmények felmutatásával tudtunk megszerezni. Ez így van a mai napig is. De milyen területeken is lehet nálunk munkát megnyerni egy építésznek, belsőépítésznek, designernek, textiltervezőnek? A rajz, a belső tér látványa akár kézi, akár számítógépes eszközzel készül, mindig fontos egy tervezési munka megszerzésénél. Így stúdiónk (de gondolom más hasonló stúdió is) nagyon sok grafikai, belsőépítészeti látványtervet készít. 255



A zengőkamrák használatának négy módozata lehetséges: 1. E gyszerűn nyitva vannak és ezzel a hangok utórezgését közel 4 másodperccel meghos�szabbítják, akárcsak az oldalhajók egy templomban. 2. B ársonyfüggönnyel takarják le a nyitott zengőkamra hátsó falát, ami lehetővé teszi azt, hogy a partitúra is életre keljen, amely a sok apró és pergő hang összefolyásának a veszélye miatt nem viselné el a több másodperces utózengést. 3. Becsukják a zengőkamrákat. 4. Fekete bársonyfüggönyökkel feledik a gipszmintákat is, hogy semmiféle utórezonancia ne keletkezzen.

256

Ez a tervezői kör talán a legmostohább kategória most nálunk Magyarországon. A bútorgyártás, a sorozatban tervezett belsőépítészeti elemek tervezése mindig folyamatosságot, technikai hátteret, évről évre trendszerű megújulást és főleg kereskedelmi marketing piacot igényel – nyitott lehetőségeket, folyamatos kreativitást a hazai alkotóknak – mely sajnos tőke- és piachiány miatt tetszhalott állapotban van, csipkerózsika álmát alussza, de reméljük ez nem tart sokáig. A tervezésnél, a kitalálással nálunk és más irodáknál is nincs semmi baj, hiszen mi és a többi stúdió is ezzel próbál foglalkozni, pl. most terveztünk egy magyarországi bankfiók hálózat részére egy irodai bútorrendszert – grafikai arculattal együtt – ez a „LAKÖ” bútorrendszer volt, melyet pályázat útján nyertünk meg. Nem a tervezésnél, a kivitelezésnél van a probléma. A sorozatgyártás, az állandó kifogástalan termékminőség csak akkor lesz nálunk is megfelelő, ha az egyedi, kis szériákban dolgozó, ill. egyedi belsőépítészeti kivitelezésre képes cégek újra koordinálni, megosztani tudják egymás közti feladataikat egy sorozat termék előállítására, követve a piac igényeit (talán, mint ahogy ez Olaszországban történik). Jól felszerelt cégek, jól koordinált együttes fellépése szükséges ehhez, hogy megforduljon az irány. Mi, belsőépítészek, ezt várjuk tőlük, készen állunk tervötleteinkkel ezt támogatni. Összegzés A rajzolás (mint kreatív alkotói eszköz), a látványtervezés (mint vizuális bemutatás), az egy térben való belsőépítészeti elképzelés (mint stílus, enteriőr tervezés, variáció) megvalósítása, a komplex építészeti tervezéssel együtt gondolkodó belsőépítészeti tervezés (mint pl. rekonstrukció és belső tér kialakítás) tárgyak, tárgyrendszerek, bútorok tervezése (pl. irodabútor rendszerek, vagyis szakmánk azon feladatkörei, amiről beszéltem, ha ugyan polarizáltan, de jelen van nálunk és más stúdiókban is. Bukdácsolva, de működünk. A szellemi kapacitás megvan, a profizmusra való törekvés szintén, a „törés” jelenleg a rajzasztal, ill. a „gyalupad” között van. A jó gondolat és a tökéletes kivitel között úgy érezzük még hosszú utat kell megtenni. A sok kis magántervező irodának egy nagyobb feladatnál újra össze kell hangolni munkájukat, kapcsolatot kell teremteniük, de nem úgy, mint a rendszerváltás előtt, államilag igazítva, hanem úgy, hogy a designer, a mérnök, a kivitelező egyéni, személyes képességei jelenjenek meg a közös elképzelésben (pl. az építészeti, belsőépítészeti tevékenységben) a megbízó üzemeltető, vásárló megelégedésére. Ehhez új befektetők és új feladatok szükségesek.

257



A rajzolás, kreatív gondolkodás, vizuális látásmódot, stílus ismeretet igényel, ez főleg belső enteriőrök tervezésénél nagy előny. Erre alapozva stúdiónk már több éve pályázat alapján elnyerte Közép-Európa egyik gyorséttermének belsőépítészeti tervezését (lobbyk). Ez számunkra nagy kihívás volt, hiszen eleinte a megbízótól készen kapott terveket kellett hazai éttermekre átdolgozni. Egy-két étterem tervezése után ez az irány megfordult és a mi ötleteinket, elképzeléseinket kezdte elfogadni a megbízó. A feladat szinte mindig ugyanaz volt. Egy adott térbe kellett mindig más-más stílust, formát, hangulatot kialakítani. Ma már túl vagyunk több mint 80 étterem tervezésén. A tervezés során a stílusok, formák, anyagok mindig változtak, de összességében mindig ugyanarról volt szó, egy étteremről. Az éttermek bútorait, berendezéseit kis létszámú, újonnan alapított magyar bútorgyárak kivitelezték, igen jó minőségben, igen rövid határidő alatt. A rajzolás, a vizuális látványkészítés, az egy térben történő, de különböző stílusirányzatokat követő tervezés, kivitelezés mellett milyen további tervezési, kivitelezési lehetőségek, tervezési kategóriák vannak Magyarországon számunkra és az Önök számára is. – Egy ilyen kategória az épületrekonstrukció, mint belsőépítészeti feladat, komplex tervezéssel, kivitelezéssel. A múlt század századfordulóján Budapesten és a vidéki nagyvárosokban tömegesen épültek értékes szecessziós, illetve eklektikus lakóépületek, középületek. Nagy részük felújításra, átépítésre szorul, illetve új funkcióval, tartalommal való megtöltésre vár. (pl. bankok, könyvtárak, szállodák, kulturális és sportlétesítmények) Ez a feladatkör komplex belsőépítészeti tervezést igényel, hiszen nemcsak egy adott teret, egy adott funkciót kell megoldani, hanem térsorokat, összetett térkapcsolatokat, bonyolult funkciókat kell egységesen megtervezni – az egyedi bútortól a tolófalig. A komplex belsőépítészeti tervezés műemléki, vagy meglévő épületekre szintén feladatainkhoz tartozik és ezt gyakorolják más stúdiók is itthon, sikeresen. Erre jó példa a most átadott és általunk tervezett 100 éves eklektikus épületben kialakított kulturális centrum, az „Aranytíz” Művelődési Ház. Sorolhatnánk még több hasonló sikeres létesítmény tervezését Budapesten – mint pl. a Szabó Ervin Könyvtár épülete, a Raiffeisen bankház, stb., melyek más hozzánk hasonló belsőépítész stúdiókban készültek. Az általunk belsőépítészetileg tervezett művelődési ház 2004-ben megkapta az „Év belsőépítésze” díjat, amit a Magyar Építész Kamara alapított. A rekonstrukciós munkák belsőépítészeti tervezése, kivitelezése mindig nagy kihívás úgy a tervezőnek, mint a kivitelezők számára is, hiszen komplex látásmódot igényel. A pénz, az építési idő, a kiviteli minőség, a betérülése a beruházásnak mind befolyásolják az elkészült épület milyenségét. Amennyiben ez jól sikerül, akkor igazán jó érzés töltheti el az alkotót és megbízóját is. Talán ezekből a feladatokból kellene minél többet nálunk is megvalósítani, hiszen ezek az épületek egyszer már megépültek és gazdag építészeti, iparművészeti stílust hordoznak, keretet adnak a mai tervezőknek, példát adnak a kivitelezők számára. Beszéltem a belsőépítészeti grafikáról, a látványtervezésről, az enteriőrről, a komplex belsőépítészeti tervezésről, egy-egy rekonstrukciós feladatról, de talán még beszélni kellene a bútorról, a tárgytervezésről, ami szintén a mi feladatkörünkhöz tartozik, a designtervezésről.

A hazai ipar és képzőművészet alkalmazásáról többféle aspektusból lehet beszélni. Én a gyakorlati lehetőségekre, illetve lehetetlenségekre próbálok válaszokat keresni. Először a lehetőségeket, majd az akadályokat, végül a megoldási javaslataimat ismertetem.


Alkalmazási lehetőségek Művészi alkotás, illetve alkalmazott művészet minden beruházási formában megjelenhet, közintézmények, hazai magánvállalkozások, illetve külföldi vállalatok megbízásából egyaránt. Megrendelése általában az építész, és/vagy a belsőépítész ajánlása, tervei alapján történik, ami többnyire a személyes ismertség, vagy a társadalmi presztízs szerint jött létre sokáig. A művész régebben a társadalom megbecsült, sőt kiemelt tagja volt, közreműködése a megrendelő rangját emelte – amíg a művészet az építészet szerves része volt. Az állami kultúrpolitika korszakában a művészet, az intézményes művészet applikációként jelent meg, a politikai funkció eldöntötte mi az esztétikus. A művész belső hozzáállásán múlott, részt vesz-e a folyamatban. A rendszerváltás óta eltűntek az irányító vezérelvek, a struktúrák. Az új irányadó a technika, a high-tech lett, amelyért a megrendelők szinte minden pénzt megadnak. A művészet azóta a technika kiszolgálójaként jelenik meg, illetve fordítva is igaz, a művészek a technika által kutatóként új anyagokat, megoldásokat hoznak létre, és az általuk létrehozott „használati művek” funkcionális elemként kerülhetnek be az épületbe. Az alkalmazási területek összemosódtak, a határok itt is eltolódtak. A szakmák közötti hierarchia megszűnt, a köztes dolgok felerősödtek. A marketing és a kommunikáció az egyetemes érték helyére a használati értéket állítja, ezért a művészet – szobor, grafika, mobília –, legfeljebb presztízsként jelenik meg a beruházásban. A méltatlan dolgok ünnepét éljük. Pilinszky szavaival „a mélypont ünnepélye” az egyik oldal amikor az egyediség áruvá, tömeggyártássá válik, és a másik póluson marad a művészet, mint misszió, mint ima, alkotási módszer. A kettő közötti szakadék, tér, hézag egyre látványosabb. Ezt a szakadékot kell áthidalnunk A belsőépítész, mint a szakmákat összehangoló – karmester eltűnt, szerepét az építész, a lakberendező – illetve a szakipari mester vette át. A technika lehetőségei által a művészek helyett ügyes, de esztétikailag képzetlen – mesterek „hozzák össze” a környezetet – mindenki a maga szintjén. Az alkalmazott művészet – mint használati tárgy – akkor válthat ki egy sorozatban gyártott, általában külföldi terméket, ha olcsóbb, vagy ha a művész finanszírozza. A beruházási költségek emelkedése miatt a folyamat végére szoruló művész felelősségérzetén múlik, 258

Az ellehetetlenülés okai Materiális Finanszírozás, szabályozás, beruházási hierarchia: Ezek azok a hivatkozási alapok, amelyek rendezésre szorulnak, a jogosultság, a szakhatárok, struktúrák újraépítése által. Ezek azok a látszólagos okok, amelyet – érthetetlen módon – a legkönnyebben elfogadnak. Ha létrejön az együttműködést – szabályozó rendszer: a művészet rangja, a szakmunka elismerése, az építész-belsőépítész vezető szerepe lesz az új igazodási alap, akkor már érdemes lesz ösztönözni, finanszírozni az egyes részterületeket – így a művészt is. Érzelmi vagy szemléleti dilemmák: Ma az elfogadtatás a média erőszakos, nyomot hagyni akaró személyiségei által történik, nem a képességek alapján. Ez a mentalitás a környezettel szembeni alázat ellentéteként kíméletlenül, lebontó, összetörő erőként hat. Ellenpélda a „japán csoda”, ahol a csoporttudat magas szintje, mint összekötő-megtartó erő működik. Ezért lehetséges, hogy a japán termékeket akkor is elfogadják a világban, ha a konkrét tapasztalat esetleg ellentmond ennek. Ugyancsak változtatásra szoruló szemléleti oknak tartom azt az általános érzékzavart, amely a külföldi vagy hazai, nemzeti vagy globális érzületi alapon szelektálja a művészeti terméket. A globalizáció a fejünkben van, nem érdemes tiltakozni ellene az utcán a transzparensekkel. Inkább tudatosítani kell a megkülönböztetés művészetét, szétválasztani a finomat a durvától, a kicsit a nagytól – ez a mérték ismerete. Ez az, amit tanítani nem lehet, egymástól tanuljuk. A gyerekek tanítják szüleiket, a művész az iparos mestert, a tervező a kivitelezőt – és fordítva. Szellemi Az előző gondolat alapján felvetődő legnehezebb kérdések: mi vezérel, kik a stílus-meghatározók, mi és kik a szellemi irányadók, a műfajhatárok és a stílusminták. Új struktúrák és foglakozási ágak keletkeznek. A szellemi szinten is a köztes dolgok erősödnek fel: ami igazgat az a kommunikáció és az álomlét. A képzőművészek szerint most neo-dadaizmus korszaka van, a valóság széttörése, színes álomlét ábrázolása, csalás az anyaggal, fénnyel, önmagunkkal. Ne csodálkozzunk, ha a mai művészi alkotás helyett múlt századi műantikot, szép ház címén kastélyt, múlt századi életteret akar a megrendelő. A költők szerint a gyerekek, ha csak játszanak, magától mai vers születik, de ha „szép verset” írnak, akkor az Petőfi stílusú, mert azt a struktúrát ismerik. Ilyen a küszöb állapot, amikor a véletlen, mint rendező elv a meghatározó. A tapasztalatok már nem érvényesek, új anyagok, új elvek, Transzparentia minden területen. 259


Csavarga Rózsa

„A kortárs magyar képzőművészet és iparművészet alkalmazásának lehetőségei hazai és nemzetközi viszonylatban”

hogy akár veszteséggel is, de befejezi a munkát. Ezt tőle sokszor referenciaként várják el: mondván – örüljön, hogy részt vehetett ilyen „megtisztelő munkában”. Ekkor tehát nem a művész neve a referencia, a művészet alkalmazása csak „amolyan úri huncutság”. A beruházások folyamatában tehát továbbra is van a lehetőség a művész jelenlétére, de csak, ha menedzser képességekkel is rendelkezik (ami általában kizárja egymást).

Megoldási javaslatok

Szemléleti kérdésekre A belsőépítész mint összekötő idom, — szerepkörének felerősítése (Ön is lehet sztár-művész) — összeköti a művészt gyakorlati területekkel, s mint ilyen a többi területen is nagyobb jelentőségű mint amit összeköt. — összeköti a szakágakat – mint végső megjelentetése a szerkezeteknek — összeköti az épület használóit a kinti és benti világgal. Itt derül ki, jó-e az épület? Tehát: szükséges a művészek és belsőépítészek kategorizálása, mely ösztönző erőként az építészet esetében is működik. A művészeket, akár a tudósokat – a minőség őrzőit el kell tudni tartani egy társadalomnak, de talán nem elkülönítve. Kommunikáció által ismertté tenni, igényelni a jelenlétüket, gondolataikat (pl. P. Stark-ról, az Alessi cégről többet tudunk, mint az itthoni kortársainkról). A nagyüzemi dísztárgy helyett kis-szériás, művészek által készített használati tárgyak legyenek, amelyek divatossá teszik mint századfordulón egy-egy cég nevét. A művész is lehet közismert sztár – az átlagemberek helyett. A művész – mint példakép – ma már a nemzetet is képviseli, nemcsak saját személyét – kultúra követe – helyzetbe kell hozni külföldi munkalehetőségekkel, de rangot adni itthon is, ne a kivitelezési sor végén szerepeljen. A „védőháló” fogalma azt a biztonságot jelentené, amely lehetővé tenné a pályázatokon, beruházásokban való részvételt, anyagi szempontból is. Szellemi örökségünk – a struktúra — nemzeti büszkeségünk – a lelki tartalom (vagyis a mintázat) — együttműködési kézségünk – szervezettségi szintünk – anyagi környezet Ez az, amit egyensúlyba hozhatunk. Nagyon különös helyzet, soha nem volt még ilyen lehetőségünk a változtatásra, a beleszólásra épített környezetünkbe. 260

Miskei László

Új alkotóterületek a vizuális művészetben

Aki ma figyelemmel kíséri a kortárs művészet megnyilvánulásait, a kiállítási programokat, akciókat – a jelenlévők bizonyára velem együtt ezt rendszeresen megteszik – következtetésként megállapíthatja, hogy a korábban elfogadott tézisek, esztétikai alapelvek már nem működnek. A hagyományos képzőművészeti alkotóterületeken is jól nyomon követhető a paradigmaváltás. Megfigyelhető egyes műfajok, alkotói területek határainak módosulása, megváltozása és néha a megszűnése is. Ez a folyamat számos tényező hatására az utóbbi években jelentősen felgyorsult. Ilyen tényezőnek gondolom – sok más mellett – az informatika és néhány vizuális alkotó tevékenységhez is kapcsolható tudományág inspiratív, alakító szerepét. Új alkotói-szakmai műfajok jöttek létre. Olyan interdiszciplináris területekről van szó, ahol a kreatív képesség, a hagyományos kifejezési eszközök ismerete változatlanul fontos. Ugyanakkor az is lényeges, hogy e területen működő alkotó képes legyen integrálni munkájába azokat a kapcsolódó tudományos ismereteket, amelyek műve megvalósításához szükségesek. A sok interdiszciplináris művészeti terület közül – személyes kapcsolódásom okán – néhányat most is szeretnék megnevezni. Így a fényművészeti, a kinetikus, a számítógépes művészeti és a környezettervezői területet. Rövid hozzászólásomban a társadalmi vonatkozásban leghasznosabbról., a környezettervezésről szeretnék szólni. Mint egy interdiszciplináris területen működő szervezet tisztségviselője és a Szövetség interdiszciplináris szakosztályának egyik megalapítója alapvetőnek tartom ezen alkotói terület létjogosultságát. Hogy konkrét példával is szolgáljak: Mindnyájan tudjuk, hogy az építészeti tér tartalmát kifejezni, harmonikus térélményt kialakítani csak különböző vizuális szakmai területek együttműködésével lehetséges. Ahhoz, hogy pl. egy képzőművészeti alkotás, szobor vagy murália, utcabútor, térburkolat vagy a homlokzatok színe egy konkrét építészeti térben kifejezhesse önmagát, ugyanakkor része legyen annak a komplex esztétikai élménynek, amely a térre vonatkozik, csak az alkotók koordinált együttműködésével valósulhat meg, jöhet létre. Ebben a folyamatban van és lehet jelentős szerepe a környezettervezőnek. A bennünket körülvevő világ vizuális elemeiről, azok forma- és színösszefüggéseiről ma már sokat tudunk. Ez a tudásanyag azonban még nem fontos része az épített és tárgyi környezetünket hagyományosan létrehozó szakterületek programjának. Ezt jelentős problémának érezzük. Egyes elemek szakszerűtlen alkalmazásának, pl. a színek használatának, számos negatív élettani hatás is lehet a következménye. 261



Szellemi akadályokra Meghatározó – véleményt formáló programok kellenek a képzésben és a közvéleményben, mint pl. műegyetemi alkotóheteken, ahol együtt mindenki, magas filozófiai és művészi dolgokat hoznak létre görcsmentesen, szabadon. Tehát még az egyetemen kiváló dolgok születnek. Hol romlik el az az 500 ember, aki évente végez? Szakipari mintakönyvek – magyar design kivitelezési segédkönyvek nincsenek. Honnan tudja a beruházó mi a szép, mi az érték? A technika, mint érték kapcsán művészet és technika kérdésköre lépett előtérbe – az előző kor „művészet és politika” korszakának helyébe. Akkor könnyebben lehetett meghatározni a művészi érték fogalmát, mert szabályozták. Most tanulni kell, tanítani kell. Az új anyagok új filozófiai kérdéseket vetnek fel, amelyeket nemcsak a tudósok, hanem a művészek is kutatnak. A végső egyenlet az arányokban rejlik, az anyagok erről a korról beszélnek – anyag és történelem most egybeesik, az anyagok művelése – egyúttal az embereké is. De milyen szinten műveljük magunkat?


Ezeknek a hatásmechanizmusoknak a pontos ismerője és alkalmazója a környezettervező. Tudnunk kell azt is, hogy épített és tárgyi környezetünk minőségéért nem csak az alkotók a felelősek. Felelősek az illetékes közintézmények, közhivatalok, szakintézmények is. Felelősek azért, hogy városaink, településeink, közösségi tereink vizuális arculatát a szakmaiság határozza meg. De azért is felelősséggel tartoznak, hogy a közterekre kerülő műalkotások és más vizuális elemek szakmai koncepció alapján kerüljenek elhelyezésre. Még számos problémát, összefüggést lehetne sorolni, amelyeknek megoldásához lehetőséget kínál a környezettervező. Sajnos azt is el kell mondanom, hogy a vizuális kultúra támogatási rendszerében ezen alkotói területek, de más interdiszciplináris területek is nagyon méltatlan helyzetben vannak. Holott, és ezt örömmel jelenthetem, ezeken a területeken dolgozó alkotók nemzetközi sikerei, eredményei, szakmai elismertsége nem marad el más műfajok eredményeitől. Bízom a változásban. Erre jó okot adhat a Szövetség négy éve megalakult Interdiszciplináris Szakosztályának aktivitása és az elért hazai és nemzetközi sikerek. A szakosztály programjai, céljai a megvalósult rendezvényei jelentős szakmai elismerést is hoztak a szakosztály tagjai számára. A vidéki nagyvárosok, Debrecen, Nyíregyháza, Győr, Miskolc után Varsó, Prága és Bécs is megismerhette kiállítás és a kapcsolódó konferenciák keretében a szakosztály tagjainak munkásságát. Az évenként rendszeresített konferenciáinkon olyan témákat, tematikákat dolgoztunk fel, amelyek – úgy gondoljuk – egész vizuális kultúránk számára fontosak. Az elmúlt évek során a következők voltak a konferenciáink témái: 1. Köztereink tárgykultúrája és a színes környezet 2. Az épített és a természeti környezet vizuális állapota 3. Az urbanizáció, az építészeti tér és a társművészetek 4. Új alkotóterületek a vizuális kultúrában – Struktúra váltás a vizuális nevelésben

Simonffy márta

ZÁRSZÓ

A konferencia szándéka, hogy a kortárs magyar képzőművészek és iparművészek közéletét, az alkotók helyzetét, hazai és nemzetközi lehetőségeit megismerje és megismertesse. Felhívja a figyelmet a művészet, mint nemzeti érték védelmének és támogatásának szükségességére és módjára. Az alkotás létrehozásának körülményeire. A hazai művészeti szervezetekre és nemzetközi kapcsolataikra. Programjaik és működésük finanszírozására. A szerzői jogvédelemre. A kortárs gyűjtemények kialakulására, szempontjaik megismerésére. A képzőművészet és az iparművészet hazai és külföldi bemutatkozásának lehetőségeire, kiállítási intézményi hátterükre. A kortárs képzőművészet és iparművészet médiában való megjelenítésére. A művészeti folyóiratok tartalmi felépítésére, piaci képességükre, támogatási forrásaikra. A képzőművészet és iparművészet alkalmazásának, betervezhetőségének gyakoriságára, itthon és külföldön. A konferencia indítványozója a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, támogatója a Hungart Vizuális Művészet Közös Jogkezelő Társaság Egyesület, és a Nemzeti Kulturális Alapprogram Iparművészeti Kollégiuma. Köszönet a nagylelkű segítségért minden résztvevőnek és előadónak és köszönet a Magyar Tudományos Akadémiának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának, hogy ezt a konferenciát támogatásukkal megrendezhettük!

A meghívott hazai és külföldi előadók sok információt adtak társadalmi és szakmai vonatkozásokban egyaránt. Jó lehetőséget kínáltak ezek a konferenciák a vizuális kultúra területén működő társszervezetekkel történő együttműködésre is. A kortárs művészet szinte minden műfajában ma már megtapasztalható az interdiszciplináris jelleg és igény. A változó helyzet, a problémák tisztázása fórumot igényel. Az MKISZ és benne az Interdiszciplináris Szakosztály kész és képes arra, hogy koordinálja az együttműködést, fórumot adjon a közös gondolkodásnak.

262

263

Támogatók

Kiadja Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Felelős kiadó Simonffy Márta 2005 Budapest Nyomdai előkészítés Mészáros Gyula Kivitelezés Sprint Nyomda ISBN 963 218 782 2

264

Helyzet. A magyar művészet helyzete az európai csatlakozás idején. nemzetközi konferencia május

Recommend Documents