HEINRICH BÖLL: ÉS LŐN ESTE ÉS LŐN REGGEL Heinrich Böll (1917-1985) a XX. századi modern német próza kiemelkedő alkotója. Elsősorban háborús novelláival vált világhírűvé, 1972-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. A Magamról c. rövid írásában így vall: „Kölnben születtem 1917. december 21-én, amikor apám, akit népfelkelőnek hívtak be, ellógott a hídőrségről; a világháború legszörnyűbb éhségévében született nyolcadik gyermeke, kettőt ifjan kellett eltemetnie; átkozta a háborút meg a császári őrültet, akit később megmutatott nekem az emlékművön. Apai őseim évszázadok előtt jöttek a brit szigetekről, katolikusok voltak és VIII. Henrik államvallása helyett az emigrációt választották. Hajóácsok voltak, Hollandiából hajóztak fel a Rajnán, mindig szívesebben éltek városban, mint vidéken, s ilyen messzire szakadva a tengertől asztalosokká lettek. Anyai ágon parasztok és sörfőzők voltak az őseim; az egyik nemzedék jómódú és szorgalmas, a következőben aztán felszínre tört a pazarló, az azt követő szegény lett, ismét érvényesült a szorgalom, míg az utolsóban, amelyből anyám is származott, összegyűlt minden világmegvetés, és nevük is kihalt. (…) Mindig írni akartam, már korán megpróbáltam, de csak később találtam meg a szavakat.”1 Rónay György megfogalmazása szerint Böll „minden műve erkölcsi tett is,” melyekre jellemző egyrészről a törekvés, miszerint „próbáltuk megfejteni a Gonosz titkát, és nem találtuk a képletét,” másrészt és elsősorban azonban azt kutatja, hogyan lehet etikus Emberként élni egy embertelen világban. A második világháború fizikai és lelki sebei legtöbb művén évtizedek múltán is átütnek, mert „Sohase lesz vége a háborúnak, gondoltam, amíg csak egyetlen seb is vérzik bárhol, amit bárkin ejtett.”2 A realizmus és a gúny, a szatíra és a humor eszközeivel ábrázolja a megszokhatatlan, súlyos tragédiákat. Hősei – egyszerű, hétköznapi – „törött” emberek, akik emberségük mélyén kaptak sebet; olyan iszonyú élményben volt részük, amitől az ember megszűnik teljes ember lenni. E sebek kitörölhetetlenek és felülírhatatlanok. Novellái és regényei többnyire egyetlen nap időkeretébe zárva ölelnek fel évnyi-évtizednyi történelmet, személyes sorsot, és felvillantják a várható jövő kilátásait, jobbára kilátástalanságát. Az 50-es évek alkotásai az emberi roncsok hányattatásait, a 70-es, 80-as évtized művei a lassan meginduló gazdasági-társadalmi fejlődés ellentmondásait, a demokrácia fonákságait, a jövőbeli feszültségeket magukban hordó válságjelenségeket hozzák felszínre. Bár Ancsel Éva gondolatai a magyar történelemre vonatkoztatva íródtak, mélységesen igazak Heinrich Böll figuráinak életére is: „Sokan úgy gondoltuk, hogy a konszolidáció hosszú, békés évei alatt – mint mondani szokták – behegednek a sebek. Ez sok esetben meg is történt. De közben olyan fiatal nemzedék nőtt fel, amely nem kapott közvetlenül sebeket, csak tudata lett teleszórva történelmi vakfoltokkal. Lényegében sok fiatal nem ismeri családja történetét, vagy valahogy úgy ismeri, mint aki töredékes mértani vázlatot lát csupán egy építményről. S ezért lehetséges, hogy ez a kataklizmáktól mentes korban felnőtt nemzedék, amelynek „csak” feldolgozni kellene családja, hazája múltját, bizonytalanabb és labilisabb, mint azok, akik tudják, hogy hogyan és miért hányta-vetette őket – nem a sors – a történelem.”3 E felismerések átsugároznak Böll kiemelkedő regényén, a Billiárd fél tízkor-on is, amely méltán világirodalmi jelentőségű. Műveinek további érdekes, közös sajátossága, hogy mindegyikben cigarettáznak, nemcsak a férfiak, gyakran a nők is - úgy hat, mint valami kötelező, háborús fertőzés. Külön ki kell térnünk Böll nyíltan megvallott, „provokatív” katolicizmusára: „Hogy hisz, hogy mélységesen hisz: kétségtelen; „tagadhatatlanul keresztény és katolikus (tegyük hozzá: saját hitvallása szerint is az); hite azonban közelebb áll a nagy oroszokéhoz, mint a 1
Böll, Heinrich: Magamról = Doktor Murke összegyűjtött hallgatásai. – Bp.: Magyar Könyvkklub, 2000. – 7-8.p. Böll, Heinrich: Megvittem a hírt (Die Botschaft) = És lőn este és lőn reggel: Válogatott elbeszélések (1947981). – Bp.: Európa K., 1986. – 166.p. 3 Ancsel Éva: A történelem hetedíziglene = Éthosz és történelem. – Bp.: Kossuth K., 1984. – 130.p. 2
Nyugat jámbor irodalmához, s ezzel megint csak arról a non-komformizmusról tanúskodik, amely egyénisége alapvonásának látszik. Vallásossága teszi oly érzékennyé a jámborság kiüresedett, külsőségessé vált formáival szemben; mert ez is olyan látszólagos, öntelt valóság, amit Böll könyörtelenül leleplez és föltár – s ezzel is kényelmetlen és botránykő másoknak.” „Mert Böll világában nem egyfelől papok és másfelől világiak, nem is egyfelől hívők, másfelől nemhívők állnak, hanem – mint egyik francia ismertetője, Henri Plard találóan megállapítja – az egyik oldalon vannak az egoisták, s a másikon az altruisták4, az egyiken „a Tulok”, a háborús erőszak (és végső soron a nácizmus) hívei, a másikon a „bárányok” (és végső fokon a kegyelem eljegyzettjei). S ez a két kategória nem esik egybe Böllnél, mint ahogy nem esik egybe Bernanosnál, Graham Green-nél vagy Bruce Marshallnál sem, a hívő és nemhívő, vagy a katolikus és nem-katolikus kategóriáival.” „Böll meglátja a fönnálló rend alatt a rendetlenséget és a szervezett felebaráti szeretet alatt a közönyt, vagy ami még rosszabb, azt a törekvést, hogy a lehető legjobban vásároljuk meg magunknak a nyugodt lelkiismeretet.”5 Elemzésünkben egy kivételes novelláról lesz szó, címe És lőn este és reggel, amely 1954-es datálású – pontosan 50 éve íródott -, és címadó, középponti darabja lett a hasonló című, magyarul megjelenő, válogatott elbeszéléseknek, 1986-ból. Kivételes – mert a háborúnak leghalványabb, legáttételesebb nyomát sem fedezhetjük föl benne. Hétköznapi olyan értelemben, hogy valóban a Böll számára oly lényeges „hétköznapok világában” játszódik, amely sokkal fontosabb színtér, mint gondolnánk: „A hétköznapi élet tele van rejtett drámákkal, mert interszubjektív világ ez, mások kiiktathatatlan jelenlétével, ha ez a jelenlét nem is mindig empirikus. És azért is, mert a hétköznapokban a történelem is jelen van. Méghozzá hetedíziglen. A mindennapok életvilága az a tartomány, amelybe az ember kikerülhetetlenül visszatér, amelybe belenyúlhat és amelyet megváltoztathat.”6 E pár lapos elbeszélés egy „mindennapos, rejtett dráma” története: Brenig és Anna házasságának válságáról szól. Különös – de éppen az előadásmód logikájából fakad, hogy a 25 éves fiatalember, akinek szemszögéből, E/3. személyben az író az eseményeket ábrázolja, csupán vezetéknevén ismeretes az olvasó előtt, míg a felesége, a nála négy évvel fiatalabb Anna csak a keresztnevén szerepel. Kivételes a novella olyan értelemben is, hogy szépnek mondhatjuk. E bensőséges szépség pedig – mint a német írónál egyébként oly gyakran – ezúttal nem a katarzist kiváltó tragikumból, hanem egészen egyszerűen a sorokon átütő szeretetből fakad, amely mentes minden szentimentális sziruptól. Böll írói módszerére jellemző, hogy a történet „reális időkerete” pontosan behatárolt: december 24-én déltől este kb. 7-8 óráig tart, az időutazás a múltba és a jövőbe viszont hosszú években mérhető. Szenteste napjának utolsó óráit éljük át a gyertyagyújtás előtt – a főszereplővel együtt, aki tulajdonképpen nem tesz semmit; nem tudja, „hogyan nyúlhat bele, és hogyan változtathatja meg” egyik pillanatról a másikra elromlott házasságát. Szinte tehetetlenül és gyámoltalanul toporog a probléma előtt, ennél fogva aztán a már előre megvett és összecsomagolt ajándékokat sem tudja hazaszállítani – bár négyszer is próbálkozik - a pályaudvari csomagmegőrzőből. Állapotát ő maga is fonáknak érzi, jellemzése háromszor olvasható: nagyon felnőttnek érezte magát, ugyanakkor egy kicsit idétlennek is. Félelme a „megnémult” feleségével való találkozástól olyannyira lebénítja, hogy karácsony este üres kézzel, későn állít haza; felesége már le is feküdt – így közös ünneplésük elmarad. E látszat-vereség azonban – látni fogjuk - a férfi számára a visszanyert boldogság forrása lesz. Induljunk ki az író által megadott, fent idézett állapotrajzból: nagyon felnőtt, ugyanakkor kicsit idétlen. Mit foglalhat mindez magában? Mindenképpen feszültséggel telített, kevésbé boldog, inkább kínos lelki helyzetet. Az „előtag” a gyermeki élet ártatlan örömeiből kinőtt - kilódított, felelősségektől terhelt, dolgozó fiatalember szituációja: Szerette 4
altruista= önfeláldozó, áldozatkész, emberszerető Rónay György: Heinrich Böll = A kereszt igazsága. – Paulus Hungarus – Kairosz, 1999. – pp.305-325. 6 Ancsel Éva: Éthosz és történelem. – Bp.: Kossuth K., 1984. – 114.p. 5
a havat, szerette a fagyot, kölyökkorában mámorosan szokta harapni a hideg levegőt, most eldobta a cigarettáját, odatartotta a szélnek az arcát, a szél könnyű, sűrű, pelyhes havat kavart az állomás felé: Brenig nyitott szemmel nézett a havazásba, mert szerette a szempilláira tapadó havat, az elolvadó, apró cseppekben az arcán lecsurgó pelyheket, és a mindig újabbakat, újabbakat. Ez az önfeledt, gyerekes játék – mely csupán pár másodpercig tartó kirándulás a boldog múltba - ellenpárja kicsit idétlen, határozatlan toporgásának: megint elővette a zsebéből a csomagbárcát, de aztán újra összehajtogatta és eltette. Már harmadszor bukkant föl, harmadszor vette elő és tette el megint a bárcát. A nagyon felnőtt állapot nyomasztó érzésének taglalása a humort sem nélkülözi: Talán túl fiatalon nősültem, gondolta Brenig, talán várnom kellett volna, míg Anna komolysága kicsikét csökken, én viszont megkomolyodom – de hát tudta, hogy ő maga is elég komoly, Anna pedig pontosan annyira az, amennyire kell. E komolyság nyilvánvalóan az önálló, illetve közös életre való képesség, a felelősségvállalás megfelelője. A harmadik tényező a legsúlyosabb: nincs igazuk az öregeknek, amikor a boldog ifjúkort emlegetik: fiatal emberek életében minden komoly és súlyos, és nincs, aki segítene rajtuk. „Minden komoly és súlyos” – úgy is fogalmazhatnánk, a játéknak vége; minden tettnek, szónak vagy akár a passzivitásnak súlyos, visszavonhatatlan következménye van, nem úgy, mint gyermekkorunk boldog-felelőtlen játékaiban: „Milliószor nem érünk rá valakit végighallgatni, milliószor legyintünk, de ez tett volt, s nemcsak viselkedés, ez akkor szokott tudatosulni mint etikai horderejű gesztus, ha egy súlyos történés visszafelé világító fényében előzménynek bizonyul, vagy annak tekintjük. Ha azonban erre nem kerül sor, akkor is megvan a maga következmény-lánca minden hétköznapi tettnek, és valamilyen módon visszaköttetik annak az élet-egészéhez, akitől eredt.”7 Talán ez az egyik legsúlyosabb tényező a felnőttség állapotában: Minden tettünk tett-értékű, következményeit pedig nekünk magunknak kell viselnünk – nem lehet többé a szülők háta mögé bújva menedéket keresni. A magányba taszítottság, a félelem, amelynek forrására - előzményére csak késleltetett módon derül fény, mintha maga Brenig sem szívesen nézne ismét szembe hibájával, komoly és súlyos helyzetet teremt a fiatalember számára. Az idétlenség pedig éppen a paradox szituáció folyománya: Felnőttként nem találja a komoly és súlyos élethelyzet, felnőttekhez méltó megoldásának kulcsát. Tétovasága, tehetetlensége lerí róla: A poggyászfölvevő bizalmatlan pillogása zavarta, előgyelgett a kijáratig, ott megállt, a néptelen teret nézte. Az emberek céltudatosan elsietnek mellette, ő pedig csak álldogál a hóesésben; a lehetséges megoldás – hogy Annát szóra bírja – csak feltételes módban fogalmazódik meg benne, felhívhatná telefonon, de tényleges tetté nem érik. A fiatalember állapotát tárgyias szimbólum segítségével is érzékelteti – ismétlés, fokozás alkalmazásával - az író: a feleségének szánt ajándék most egymagában áll kartondobozban a poggyászraktárban, az egyik legfelső polcon. – Brenig elnevette magát, dél óta most derült először valamin, és fölnézett a kartondobozára, amely a rács mögött mintha börtönben állt volna a polcon. Ő maga is be van zárva Anna hallgatása börtönébe - nem elég a doboz, még ott a felfeszíthetetlen rács is; milyen rideg kép! - pedig a novella felütése szerint éppen e doboz „fedezéke alatt” szeretett volna hazatérni: Csak délben jutott eszébe, hogy ami karácsonyi ajándékot Annának vett, azt leadja a pályaudvari csomagmegőrzőbe: nagyon örült az ötletének, mert így kellett egyenest hazamennie. Határozatlansága azonban csődhelyzetbe juttatja: Se virág, se ajándék, gondolta, fáradtan és idétlenül fog hazaérni, pedig, jutott eszébe, egy tábla csokoládét biztosan kapott volna a váróteremben. Végül ajándéktalanul – azaz fegyvertelenül, minden pajzs nélkül kell megbirkóznia az otthoni helyzettel: Mióta Anna nem szólt hozzá, félt hazamenni, az asszony némasága mint egy sírkő dőlt rá, amint a lakásba belépett. Ez a rejtett, drámai alaphelyzet történetünk kiindulópontja - e félelemből fakadóan halogatta órákon át – éppen Szentestén - Brenig a hazatérést. Mielőtt azonban abba a hibába esnénk, hogy egyetlen félmondatnyi jellemzés után – nagyon felnőtt és kicsit idétlen – 7
Ancsel Éva: A hétköznapok reggel kezdődnek = Éthosz és történelem. – Bp.: Kossuth K., 1984. – 113.p.
„leírjuk” a fiatalembert, mint egy nyámnyila, magatehetetlen, savanyú és életképtelen férfit, árnyaljuk tovább a róla alkotott képet az író által kínált támpontok alapján. Gondolataiban nagyon gyakran szerepeltek – mindösszesen nyolcszor – az örült, szerette igék. Alapvetően boldogságra és szerelemre beállított lelkülettel viszonyult két éve tartó házasságához, és személy szerint Annához: A konfliktus ellenére, melynek egyelőre nem leli a megoldását, azért szerette Annát. Azelőtt örült, ha hazaért, az esküvőjüktől fogva két éven át, szeretett Annával vacsorázni, beszélgetni, aztán lefeküdni, és legjobban az összefekvés és az elalvás közötti órát szerette. Most sem haragszik rá, s amikor a városban sétál, maga elé képzeli őt kislányként is: könyvet olvasott álmodozó-komoly arccal, tízévesen, lámpafényben, a szempillája szőke, a szeme sötét, elnyílt szájjal és pillogva ült az olvasmánya fölött… Meleg színekkel, szeretettel megelevenített életkép jelenik meg előtte. Sőt, még azon csodálkozott el hirtelen Brenig, hogy nem gyűlöli Annát a hallgatásáért, nem kívánja, hogy bár mást vett volna el. Bár kapcsolatukról nagyon keveset tudunk meg, csak annyit, hogy három éve ismerik egymást, de valószínűsíthető, hogy ez az első, igazán komoly feszültség a házastársak között. Brenig nem akar meghátrálni a megoldás elől, nem akarja megadni magát, határozottan elutasít mindenfajta közkeletű, kényelmes kiutat: A példálódzók szótára mindenestül érvénytelen volt: megbocsátás, válás, elölről kezdeni, az idő majd segít – mindezeknek semmi haszna. Birkózzék meg maga a bajával, hiszen ő ő maga, s nem olyan, mint más, és Anna is más asszony, mint a többi férfi felesége. A szerelem – házasság – család témakörrel kapcsolatos gondjai és aggodalmai többször felszínre bukkannak benne, és nem tagadható meg tőle – és természetesen Bölltől sem – a jól fejlett humorérzék: - Minek megházasodni, gondolta Brenig: gratulálnak a házasulóknak, virágot küldenek, hülye táviratokat hoz haza a postás aztán magára hagyják. Kiszámolják, hogy el tud-e tartani a házasodó egy családot, de hogy mi az a család, mi az, családnak lenni, azt egy sem mondja meg. Virágot, azt küldenek, húsz csokrot is, akkora a szag, mint temetéskor, aztán porcelánt tördösnek össze a kapuban, aztán magára hagyják az ifjú házast. - A házasságról könyveket is kapni, Brenig megnézte bennük, hogy mit lehet tenni, ha ebben – abban félresikerül a házasság, de egyetlen könyv sem említ olyan feleséget, aki kővé válik. A könyvek arról szóltak, hogy mit tegyen, aki gyereket akar, és mit az, aki nem akar gyereket, sok nagy és szép szó volt bennük, de hiányzottak belőlük a kis szavak. Valós képet fest az író: Nagyon sok fiatal házaspár tanácstalanul áll az esküvő után váratlanul jelentkező feszültségek előtt, képtelen azokat megoldani. Ezt csak egyetlen adattal szeretném alátámasztani: Magyarországon évente átlagosan 50.000 házasságot kötnek, ezzel egyidejűleg kb. 25.000 házasságot felbontanak. Az is köztudott, hogy a házasság, mint intézmény presztízse csökkent, a fiatalok úgy vélekednek, hogy „minek kössenek házasságot, az csak papírt jelent.” A németeknél a „holtomiglan – holtodiglan” kimondása után az öröknek hitt házasságok átlagban 13,6 évig tartanak. Vajon miért van ez így? A szerelemre - házasságra vonatkozó „ismeretek” mélységesen elégtelennek bizonyulnak a gyakorlatban, a szürke hétköznapokban; idevonatkozóan hadd idézzük egy szociálpszichológus magvas megállapításait: „Minden kultúra s egy-egy kultúra jegyében fogant minden kor kitermeli a maga tömegesen forgalmazott vonzalommagyarázó sémáját. Az európai – észak-amerikai művelődés, mint közismert, a zsidó-keresztény hagyomány jegyében fogant, s e hagyomány számos vonzalomsémát termelt ki, melyek közül jelenünk tömegkultúrája leginkább a XVIIIXIX. században korszerű romantikus – szentimentális sémákra fogékony. A tömegkultúra termékei, a szórakoztató filmek és színdarabok, a bestseller regények, valamint a slágerek azt a hitet hintik el, hogy létezik tökéletes szerelem és barátság, melyben nincs konfliktus, szüntelen a boldogság, és csak a halál vethet véget a kapcsolatnak. Ez a sematikus minta persze eltorlaszolja a valóságos helyzet megismeréséhez vezető utat, lehetetlenné teszi a valóságos ön- és társismeret kialakulását, és egészében nagyfokú pszichológiai kulturálatlanság tünete. Ez az irracionális romantikus – szentimentális kelléktár ugyan
kirívóan ellentmond valóságos tapasztalatainknak, mégis ragaszkodunk hozzá, mivel pszichológiailag kiegyensúlyozott, harmonikus, ellentmondás- és konfliktusmentes ideált mutatnak, ahová csábító a menekülés a valóság kiegyensúlyozatlan, konfliktusos, ellentmondásos társas viszonyaiból.”8 Ezek alapján messzemenően tiszteletre méltó és kivételes jelenségnek számít, hogy Brenig szembe akar nézni a valósággal, üresnek látja a szokásokat és hagyományokat; keresi a személyre szabott megoldást, utánanéz, utánaolvas kérdéseinek -– csak éppen választ nem talál. Nagyon kevesen feltételezik, hogy a szerelemre, az önálló családalapításra fel kell készülni; illúziótlan, szilárd ismeretek szükségesek a csalódás elkerülése és a tartós boldogság érdekében. Különben legtöbb esetben a következő történik: „Elgondolkodtam rajta, hogy mennyire képtelen dolog is a szerelem, s hogy az ilyen képtelenségeken alapul az ember egész, törékeny élete. Egy napon fölébredünk egy idegen hálószobában, egy idegennel, és soha többé nem találunk vissza önmagunkhoz: a véletlen, a kéjvágy és a pillanat szeszélye szabja meg lehetetlen életünket, gondoltam.”9 Szükségszerű, hogy így legyen? A fiatalember felvetéseire - elsőre talán meglepő módon - a Szentírásban keresünk választ, az elemzés során azonban kiderül majd, hogy nyomós indokunk van erre. Brenig első, kicsit panaszos és szemrehányó, ugyanakkor gunyoros, és tagadhatatlanul jogos kérdése így hangzik: Minek megházasodni? A válasz több ezer éves, egyidős a teremtéssel: „És mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt.” (I.Móz.2:18.) Tehát nem jó egyedül – a következő lépés, amennyiben az ember ezt lehetővé teszi, hogy Isten maga gondoskodik a valóban hozzá illő segítőtársról. Másik fölvetése: Mi a család? „Teremtette tehát az Isten az embert az Ő képére, Isten képére teremtette őt: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket.” (I.Móz.1:27.) Érdekes módon Isten nem egy, hanem két embert teremtett, egy házaspárt – a saját képére és hasonlatosságára. A család az isteni személyek között uralkodó szeretetkapcsolat tükre és mása volt eredeti, romlatlan állapotában. Ahogyan Ádám és Éva szeretetét egymással megosztotta, majd gyermekeikben megsokszorozta, tökéletes egységbe forrtak – nemcsak egymással, hanem Teremtőjükkel is, s egyben visszatükrözték az Atya, a Fiú és a Szentlélek számunkra titokzatos egységét. A családból áradó szeretet kihat a környezetére, gondoskodik a többi, Földön élő teremtményről is, hasonlóan ahhoz, ahogyan Isten szeretete – éltető erőként - kiárad a világmindenségre. A házastársak – a menyasszony és a vőlegény kapcsolata Jézus szavai szerint a Közötte és egyháza közötti kapcsolat szimbóluma. Talán e ponton logikus Brenig első kérdését nemcsak ok-, de célhatározóként is értelmezni: Minek megházasodni? Hadd válaszoljunk Dosztojevszkij gondolatával: „Egy embert megszeretni azt jelenti, hogy olyannak lássuk őt, amilyennek Isten elgondolta.”10 Ugyanis „az embereket lényegi befejezetlenség jellemzi”11 – elsősorban erkölcsi értelemben, gyakorlatilag a bűn léte óta. A házasság legfölemelőbb célja tehát az istenképűség helyreállítása önmagunkban és egymásban. Nem rózsaszín szemüvegen át, hamis illúziók bűvöletében, mégcsak nem is hibáival együtt szeretem a másikat, hanem segítőtársa vagyok abban, hogy fogyatékosságaitól megszabadulva, Isten erkölcsi képmása kiábrázolódjék benne! Ebből fakadóan a szerelem nem állapot, hanem szüntelen, aktív tevékenység – nem kevesebb, mint a tökéletesség kimunkálása érdekében. A házastárs részéről megnyilvánuló megbecsülés, rokonszenv csak fölerősíti a kiválóságra való törekvést, s egyben a szeretet – szerelem növekedésének ösztönzője is lesz. A fiatalember harmadik, nagyon fontos megállapítása szerint a házasságra vonatkozó könyvekből hiányzanak a kis szavak. Megfontolásra érdemes kérdés, hogy miért van ez így. Nem szívesen szembesülünk ugyanis a ténnyel, hogy minden emberi boldogtalanság forrása az önzés, mert az önzés bűn. Az önérdek érvényesítésének legszélesebb, legkényelmesebb tere 8
Csepeli György: Vonzalmak és kapcsolatok. – Bp.: Komosz Könyvek, 1987. – pp.39-41. Kertész Imre: Felszámolás. – Bp.: Magvető, 2003. – 61.p. 10 Bovet, Theodor: Felette nagy titok. – Bécs, 1983. – 15.p. 11 Ancsel Éva: Az ember hiányai = Éthosz és történelem. – Bp.: Kossuth K., 71.p. 9
pedig a házastársi kapcsolat, ahol úgymond, a legtöbbet megengedhetjük magunknak. A Szentírásban valamennyi lényeges, az emberi önzést leleplező kis szó föllelhető, csak fel kell kutatni és meg kell érteni! „Keresem azt, akit a lelkem szeret.” – olvasható az Énekek énekében. (3:2.) Az igazi szerelmet kevesen ismerik igazán, mert – bármily döbbenetes – értelmi alapja van, a szeretett lény mély és alapos ismerete. Azt az embert kell megtalálnunk, akit nemcsak ösztöneinkkel – sőt, nem elsősorban érzékeinkkel, de szívünk – értelmünk érzelmeink egészével képesek vagyunk szeretni! A szerelem tehát döntés, megfontolás, ítélet tárgya, nem pedig hirtelen fellángolt vonzódás következménye. „Ha a házasulandók nem akarnak szomorú és boldogtalan érzést az esküvő után, akkor azt előtte kell komoly és alapos megfontolás tárgyává tenniük. Senki sem tudja annyira elrontani egy nő boldogságát és hasznosságát, vagy teheti életét szívszaggató teherré, mint saját férje. És századrésznyire sem tudja más lehűteni egy férfi reményeit és törekvéseit, megbénítani erőit és tönkretenni befolyását és kilátásait, mint saját felesége. Sok férfi és nő az esküvő órájától számolja élete sikerét vagy kudarcát, és eljövendő élete reménységét. A házasság az esetek többségében a legkeserűbb iga.”12 Döbbenetes, de igaz megállapítások. Egyébként a „keserű iga” rémképzete gyötri Breniget is; erről még később szólni fogunk. Van még egy másik, nagyon fontos, kis szó a Szentírásban: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez: és lesznek ketten egy testté.” (I.Móz.2:24.) A modern ember szókincséből szinte kihalt a „ragaszkodás” szava, szívéből pedig a ragaszkodás érzése. Pedig a leggyöngédebb, legszorosabb és egyben legszentebb, kizárólagosságot feltételező kapcsolat kifejezője férj és feleség között; nem mellékesen pedig megelőzi az egy testté válás aktusát! Nem utolsósorban a kis szavak közé sorolhatók a legnehezebben kimondható szavak, amelyek a konfliktuskezelés és –megoldás leglényegesebb elemei: „Bocsáss meg!” Hadd idézzünk egy minden esetben használható, végtelenül egyszerű receptet: „Ha a feleségemmel veszekszem, meg vagyok győződve, hogy 98 %-ban igazam van, és ő ugyanezt hiszi magáról. De ha mindketten megpróbáljuk azt a 2 % hibát, amit önmagunknak tulajdonítunk, kijavítani és érte bocsánatot kérni a társunktól, akkor a veszekedést 100 %-ig megszüntethetjük.”13 E kis szónak csodatévő hatalma van, ha őszintén és magunktól képesek vagyunk kiejteni. Végül pedig a kis szavak a házastársak kapcsolatából, egymáshoz intézett, - szerelmet és megbecsülést kifejező - mondataiból is hiányoznak. Egy német felmérés szerint a házastársak hat évi együttélés után kereken kilenc percet beszélnek egymással naponta.! Sütő András drámai megfogalmazásában, Isten szájába adott keserű mondatokban ez így hangzik: „Elegendő büntetés lesz rajtuk, hogy keresni fogják egymást, és örömük csak annyi lesz benne, amennyit a bujaság érzékszervei fölfognak. Meghalnak egymásban anélkül, hogy kölcsönös szavaikban újjászületnének, ahogyan terveztem, mikor a nyelvüket formáltam. Világ bolondja, még verset is írtam nekik, Énekek Énekét, hogy annak gyertyafényénél nemzzék a gyermekeiket. Kioltották. Metaforákba öltöztettem a mirigyeiket, az ingereiket, hogy ha öröm és bánat esetén megkérdik egymástól: miért esik az eső a szemedben? – a gazellánál, mely párjának hátrahagyott üzenetként ugyancsak könnyével jelzi az utat, ahol elmegy, többet tudjanak magukról mondani. Használtam valamit vele?”14 Térjünk át ezek után a Brenig lelkét leginkább feldúló problémára; ugyanis a legnagyobb félelem Anna némasága – és annak várható kilátásai - miatt gyötörte: De az asszony arca néha olyan lett, mint a kő, és ilyen percekben hirtelen látta, hogy milyen lesz, ha öregasszony lesz, ez hirtelen harminc évvel előbbre lökte a jövőbe, egy kősivatagba, saját magát is vénnek látta, olyannak, mint nem is egy ismerős férfi: az arcán a megkeseredés barázdái, a visszanyelt fájdalom görcsössége, a bőrében a lassan 12
White, E.G.: Boldog otthon, A házastárs kiválasztása c.fej. Bovet, Theodor: Felette nagy titok. – Bécs, 1983. – 51.p. 14 Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat 13
meggyülemlő, az orrcimpáit is megsárgító epe színe – akár a többi halálfej-álarc körös-körül a hétköznapokban. E félelmetes látomás - szerencsére még nem teljesedett jövőkép - bizonyítja, hogy a legtöbb házasság valóban keserű iga a felek számára: „halálfej-álarcok a hétköznapok kősivatagában.” Ha megfigyeljük az író által felvonultatott birtokos szerkezeteket, talán leáshatunk ezen tünetek gyökeréig, lévén ok – okozati viszonyok feltárói: a megkeseredés barázdái, a visszanyelt fájdalom görcsössége, a lassan felgyülemlő, megsárgító epe színe. A Szentírásban találó drámai leírás taglalja ezen - „élőhalott” állapot magyarázatát: „Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák ezeket? Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok eltékozolni.” (Jak.3:1-3.) „Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben…” nem lehettek boldogok. Az önzés, az önző kívánságok, melyek újra és újra felütik a fejüket, nagyon gyorsan hadszíntérré változtathatják a legígéretesebbnek indult házasságot is: kívántok, öltök, irigykedtek, harcoltok, viszálykodtok. Ez a boldogtalan küzdelem nem jár feltétlenül tányércsörömpöléssel, hangos szitkokkal – lehet néma, elfojtott indulatok harca is. Mi lehet az orvosság? Nagyon egyszerű az alapelv: „Mindenki inkább adjon szeretetet, mint követelje azt!”15 Ha Isten két embert „egybeszerkesztett,” akkor minden önző megnyilvánulás ezen egység szétválasztását munkálja. Önmagunktól jól szeretni nem tudunk – ez egy rendkívül fájdalmas tény, de ha fölismerjük, máris közelebb jutunk a megoldáshoz: „A felülről való szeretet tiszta, békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató.” (Jak.3:17.)16 Viszonylag hosszú késleltetés után, csak a novella közepén túlhaladva buggyan ki a fiatalemberből a kettejük közötti feszültség és Anna hallgatásának oka: - Huszonöt éves vagyok, gondolta Brenig, és egy hazugságnak, egy füllentésnek, egy olyan hülye füllentésnek, amilyet millió férfi követ el hétről hétre vagy hónapról hónapra, iszom a levét: kegyetlen dolog ez, hogy a megkövült jövőt kelljen magam előtt látnom, Annát mint egy szfinxet a kősivatagban, magamat mint keserűségbe sárgult vénembert. A levesfűszeres üveg mindig ott lesz a szekrényben, persze, a sótartó a helyén, én réges-rég osztályvezető leszek, tisztességesen el tudom tartani a családomat, azt a kőszoborcsaládot, és soha többé nem nyújtózom el az ágyban, nem dicsérem az elalvás előtti órában az Urat, amiért megteremtette az estét, a nagy esti elpihenést a munka után, és majd ugyanolyan hülye táviratokat küldök ifjú házasulóknak, mint én kaptam… Más asszony nevetett volna egy olyan idétlen füllentésen, minden asszony tudja, hogy a férje valamennyit letagad a fizetéséből: talán valamiféle természetes önvédelem eszeltet ki a férfiakkal ilyen hazugságokat, Anna arca viszont megkövült tőle. Tehát egy – Brenig számára aprónak tűnő – hazugság, egy füllentés, ahogy ő nevezi, váltja ki Annából a megkövült állapotot. Ráadásul egy olyan füllentés, amelyet millió és millió férj ismétlődően elkövet: letagadta a fizetése egy hányadát. Mi is a hazugság – vagy ahogy Brenig eufemisztikusan fogalmaz, füllentés? A Tízparancsolat is megemlékezik róla, a 9. pontban, mint az egyik legsúlyosabb bűnről. Manapság korántsem esik ilyen súllyal latba, a társadalmi és családi életet kibogozhatatlanul átszövi a hazugságok szövedéke. „A legrosszabb a hamis szó, a hazugság. Az ember már akkor jó lenne, ha csak igazmondó volna.” Ezt Franz Grillparzer Jaj a hazugnak! című drámájában mondja Chalons püspöke. A hazugságot hamis információk tudatos kibocsátásaként definiálhajtuk, mely révén a kibocsátó a befogadóval szemben előnyöket szerez. (Kivételt képeznek ez alól a „kegyes”, nem önérdekből születő hazugságok.) A hamis információk kibocsátása stratégia, amely jóval 15
White, E.G.: A nagy Orvos lábnyomában. – Bp.: Advent K., 2001. – 251.p. Az idézett ige szavai a bölcsességre vonatkoznak, de a szeretet vonatkozásában is tökéletesen helytállóak, ld. I.Kor.13.fej. 16
egyszerűbb, tudattalan szinten közismert.” Mindezt Konrad Lorenz, a világhírű osztrák etológus írja, és megvizsgálja az egyes állatfajok magatartását, majd a következő, megdöbbentő következtetést vonja le: Az állatvilágban „a fajtársak nem hazudnak egymásnak. Más szóval: egy állatfajnak érdeke, hogy képviselői félreinformálják a zsákmányoló ellenséget, az viszont nem, hogy egymást megtévesszék. Úgy tűnik, hogy a hazugság lehetősége a szó voltaképpeni értelmében csak a nyelv kialakulásával vált lehetővé.”17 Egyszerűen összefoglalva a hazugság az ember, pontosabban a bűnös ember specifikuma. Brenig szavaiból kihallható a mentegetőzés kényszere – talán valamiféle természetes önvédelem eszeltet ki a férfiakkal ilyen hazugságokat -, de azért némi ellentmondást is fölfedezhetünk gondolatmenetében: Brenig nem akar szokványos, hétköznapi házasságban élni, egyedi megoldást szeretne problémájára is, ugyanakkor a tucatférjekre, átlagemberekre jellemző hibát követ el – Anna reakciója azonban korántsem szokványos, hanem határozottan „egyedi.” Az pedig már más kérdés, hogy ha ketten „eggyé” lesznek, miért van szükség önvédelmi technikákra egymás ellenében. Mivel a novella előadásmódja egy szempontú, a 21 éves fiatalasszony nem kap szót, hogy megtudjuk, pontosan mi az a momentum, ami ilyen mélyen megsértette. Nem tudjuk, vajon hallgatásával büntetni akarja-e férjét, vagy „egyszerűen” beléfagyott a bánat, és képtelen megszólalni. Az olvasó nem tudja – és Brenig sem tudja. Ez pedig elárulja, hogy egymásról korántsem alkottak még e három év alatt tiszta képet. Az sem dönthető el, a férfi bocsánatot kért-e, illetve Anna adott-e neki lehetőséget a bocsánatkérésre; továbbá hogy érez-e bűntudatot vagy csak maga a hallgatás terheli és nyomasztja őt. Egy mindenestre biztos: A fiatalember a férj és feleség közötti bizalmat, őszinteséget törte meg; azt egyelőre nem tudni, véglegesen összetörte-e. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Mindkét fél részéről volna javítanivaló. A megoldás, amit az ifjú férjnek tanácsolni lehet, első hallásra talán meglepő: „Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsid.12:14-15.) A békesség és a szentség – vagyis a tökéletességre törekvés – legelsősorban a házastársak egymás iránti kötelezettsége, ez pedig kizárja a hazugság legenyhébb formáját is, „nehogy a keserűségnek bármely gyökere felnövekedjék” közöttük. A békességre törekvés velejárója a vétek beismerése és az egyidejű bocsánatkérés. Anna számára is van néhány „kis szó” a Szentírásban, ami feloldhatná benne a lélek görcsös állapotát; bár e szavak egy részét Pál apostol kifejezetten a férjeknek címezte, az asszonyok is megszívlelhetik: „Ti férfiak, szeressétek feleségeiteket és ne legyetek irántuk keserű kedvűek. (Kol.3:19.) A fiatalasszony megkövültségének talán leginkább a ’keserű kedv’ a megfelelője. Hogyan szabadulhatunk e béklyóból? „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, megbocsátván egymásnak, miképpen az Isten a Krisztusban megbocsátott néktek.” (Eféz.4:32.) Nagyon lényeges, hogy képesek legyünk egymásnak szívből megbocsátani, különben megkeményedünk a haragban, az önsajnálatban, megsárgulunk az epétől, szó szerint belebetegedhetünk. S akkor valóban igaza lesz Brenignek, hogy abban a kősivatagban olyan lesz a karácsony, mint az év akármelyik napja, húsvét olyan, mint egy esős novemberi nap, és ha nem vigyáz, akkor harminc-negyven letépdesett falinaptár marad az életéből, lapok szakadozott széle bádoglemez csíptetőben. Ismét egy tárgyiasító jellegű szimbólum, mint fentebb a rács mögé zárt doboz. Ahogyan a kartondoboz magában rejti az ajándékokat, úgy Brenignek sincs lehetősége a benne rejlő békülési vágyat, szeretetet kifejezni, mert börtönbe zárja Anna kegyetlen hallgatása. Ha ez így marad, akkor az élet értelme elvész: nem lesz más, mint harminc – negyven letépdesett falinaptár, s ami talán még csüggesztőbb látvány, lapok szakadozott széle a bádoglemez csíptetőben. Milyen csúnya, taszító kép! Egy visszafordíthatatlanul elrontott, értelmetlen élet maradéka – a boldogtalanságban leélt évek jelképe! Pedig csupán egyetlen dolog hiányzik belőle: a szeretet, amely készséges a megbocsátásra, amely „nem rója fel a gonoszt.” Olyan szeretet, amely alkalmat ad a 17
Lorenz, Konrad: Ember voltunk hanyatlása – Bp.: Cartaphilus, 2002. – pp.261-264.
bocsánatkérésre, azután pedig Isten nagylelkűségét gyakorolva „háta mögé veti” az ellene elkövetett bűnöket, s nem emlegeti őket adandó alkalommal, még tíz év múlva is. Az Annához fűződő, komoly és kitartó szeretet-szerelem átvezet Brenig kevéssé szokványos öröméhez, amely lényegében a novella címadó momentuma, és egyúttal egyedivé, kivételessé teszi az egyébként „hétköznapi” történetet, továbbá megmagyarázza, miért éppen a Szentírásból merítettünk választ az ifjú férj kérdéseire. Ahogyan már idéztük, a fiatalember legjobban az elalvás előtti órát szerette. Esténként, az ágyban békességet érzett, áhítat fogta el, gyakran ismételgetett magában egy már csak pontatlanul tudott mondatot: „És teremte Isten napot és holdat, hogy világítsanak a földre, és uralkodjanak nappal és éjjel, és elválasszák a világosságot és a sötétséget. És látá Isten, hogy jó. És lőn este és reggel.” Elhatározta, hogy egyszer már megnézi Anna Szentírásában, hogyan is szól pontosan ez a vers, de mindig elfelejtette. Hogy Isten nappalt és éjszakát teremtett, azt legalább olyan nagyszerűnek érezte, mint a virágok, az állatok és az ember teremtését.” Érdemes elgondolkodnunk ezen a rövid igeszakaszon, amely a Biblia legelső lapján olvasható. Ha megfigyeljük a teremtés leírását, hamarabb volt a világegyetemben világosság és sötétség, mint világító testek Földünk körül. Az első nap történése a következő: „És mondta Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a sötétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel; első nap. (I.Móz.1:3-5.) Csupán a negyedik napon következik az a mozzanat, amit Brenig oly szívesen idéz fel elalvás előtt: „És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek. És legyenek világítókul az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lőn. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat. És látá Isten, hogy jó. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.” (I.Móz.1:14-19.) A teremtés szakaszait egymástól világosan elválasztó, refrénszerűen ismétlődő mondat, a novella címadó idézete szerint „először” este lett, azután reggel. Vagyis Isten fogalomrendszerében az éjszaka megelőzi a nappalt, egy teljes nap napnyugtától napnyugtáig tart – míg a modern időszámításban ez éppen fordítva működik! Pedig először pihennünk kell ahhoz, hogy teljes értékű emberek lehessünk nappal! Érdekes módon maga Brenig sem veszi észre ezt a szemléletbeli – lényeges – különbséget, mert így gondolkodik: megteremtette az estét, a nagy esti elpihenést a munka után… Különös, hogy a harmadik napon alkotta meg Isten a szárazföldet és a tengert, illetve a növényvilágot; ötödik napon pedig az állatvilágot. Az élőlények teremtésének folyamata tehát „közrefogja” a Föld körüli Naprendszer megalkotását! Más szavakkal a világosság – sőt, a növényvilág is! - előbb létezett, mint a Nap és a Hold! Mielőtt mosolyogni kezdenénk e „nyilvánvaló következetlenségen,” olvassuk el a Szentírás utolsó fejezetét, amely szerint, miután Isten mindent újjá tesz, azaz újjáteremti Földünket, „ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségük szövétnekre és napvilágra; mert az Úr világosítja meg őket.” (Jel.22:5.) Ugyanezt találjuk valamivel előbb: „És a városnak nincs szüksége napra, sem holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (Jel.21:23.) Az a Jézus Krisztus, aki azt mondta magáról: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben.” (Ján.8:12.) Tehát a Biblia nagyon következetes ebből a szempontból is: A világosság forrása számunkra Isten; az éjszaka – nappal váltakozása pedig erre a földi történelemre érvényes törvényszerűség. A teremtés titokzatos és örömteljes folyamat volt, melyet az emberiség nagy része mesének minősít: „Az ember olyan eltökélten tagadja Istent mint a világegyetem korlátlan urát, hogy lefokozza saját magát, és megfosztja eredetének – istenképűségének – méltóságától.”18 Sokan inkább azt vallják, hiszik – hiszen tapasztalati tudásunk egyik tekintetben sincs -, hogy a világ az ősrobbanás, az ember pedig az 18
White, E.G.: Pátriárkák és próféták. – Bp.: Advent K., 1993. – 19.p.
evolúció vagy a véletlen „terméke.” Érdekes és elgondolkodtató a csillagászok – egy részének - mai álláspontja: „Azt mindmáig homály fedi, hogy mi történt a galaxisképződés kezdeti, döntő szakaszában, melyet a csillagászok a sötétség kora néven emlegetnek. Az ősrobbanás után több százezer évvel kezdődött ez a korszak, s amikor véget ért, egymilliárd éves lehetett a világ. A legelején tökéletesen sötét volt a Világegyetem. Később fölcsillantak az első csillagfények. Ha egy teleszkópnak kellő fénygyűjtő kapacitása volna, s a megfelelő hullámhosszokat érzékelné, megláthatná e fényeket. A legfontosabb teendő tehát, hogy megépítsék ezt a nagy homályon áthatoló távcsövet.”19 Tényleg ez volna a legfontosabb teendő? Nem mindenki vélekedik így, pl. Victor Weisskopf, az USA Tudományos Akadémiájának elnöke érdekes következtetésre jutott: „Valóban, a zsidó-keresztény tradíció olyan módon írja le a világ keletkezését, amely meglepően hasonlít a tudományos modellhez. Korábban tudományos szempontból hibásnak tűnt azt mondani, hogy a világosság korábban jött létre, mint a Nap. A jelenlegi tudományos felfogás valóban feltételezi, hogy az univerzum kezdetben különböző sugárzással volt telített, már sokkal azelőtt, hogy a Nap teremtésére sor került…”20 Mindenesetre a teremtéstörténet csodálattal és örömmel tölti el egy XX. századi német fiatalember szívét, akárcsak évezredekkel előbb Dávidét: „Dicsérjétek őt: nap és hold; dicsérjétek őt mind: fényes csillagai! Dicsérjétek az Úrnak nevét, mert parancsolt, és előállottak ők.” (Zsolt.148.3,5.) „Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájukat nevéről nevezi.” (Zsolt.147:4.) A semmiből mindenséget alkotó Isten elismerése mint Teremtő meghatározza az ember helyét a világegyetemben és viszonyát az Úrhoz: „Boldog, akinek reménysége van az Úrban, Aki teremtette az eget és a földet, a tengert, és mindent, ami bennük van.” (Zsolt.146:5-6.) Ez az alázatos függőség tölti el mélységes hálával az ember szívét: „A te nagy jóságod emlékeiről áradoznak, és a te igazságodnak örvendeznek.” (Zsolt.145:7.) Brenig ezért a szívbéli örvendezésért minden olyan szórakozásról önként lemondott, ami a korabeli ifjú házasokat természetes módon csábítaná, pedig világunkban kuriózumnak – inkább csodabogárnak vagy bolondnak - számít, ha valaki moziról, tévéről, szórakozásról, pletykákról lemondva, inkább Istennel való közösségre vágyódik.: És az elalvás előtti óráért lemondott a moziról, a táncos szórakozásról, elmulasztott megbeszélt találkozókat. Esténként, az ágyban, békességét érzett, áhítat fogta el… Mindennél jobban szerette azt az elalvás előtti órát. De amióta Anna már nem beszélt vele, ránehezült a hallgatása. Brenig örömest lemondott a filmről, táncról, beszélgetésről az Istennel való bensőséges közösség kedvéért – legfőbb aggodalma, hogy a feleségével megromlott viszony következtében soha többé nem nyújtózom el az ágyban, nem dicsérem az elalvás előtti órában az Urat. Ezzel egész eddigi és jövőbeli öröme, boldogsága veszélybe került, s egyben rávilágít egy törvényszerűségre is, amely sajnos, csak kevesek tapasztalata: Isten maga is törekszik arra, hogy megszólítsa az elpihenés előtti órákban az emberi szíveket. „Álomban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll az emberre, és mikor ágyasházukban szenderegnek: Akkor nyitja meg az emberek fülét.” (Jób.33:15-16.) Mit is jelent ez az örvendezés, békesség és áhítat, amely minden alkalommal eltölti Brenig lelkét? „Imádkozik Istenhez és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát.” Az igazi boldogság nem bizonyos tárgyak, esetleg személyek, vagyon stb. birtoklásában, hanem az Istennel való közösségben és békességben rejlik. Alapvető feltétele a vétkektől, hibáktól, mulasztásoktól való megtisztulás, erre utal a „visszaadott igazság” kifejezés – jelen esetben az Annával való kapcsolat rendezésének szükségessége. A történet sajátos fintora, ha Brenig valóban utánanéz a Szentírásban a „lőn este és reggel” pontos szövegének, akkor csak
19 20
Cowen, Ron: Galaxisvadászok = National Geographic, 2003/4. – 43.p. Weisskopf, Victor: A világegyetem eredete = Természet Világa, 1985/12. – 541.p.
egyet kellett volna lapoznia, és megtalálja a válaszokat az általa feltett, számára oly fontos kérdésekre! Homályban marad az a részlet, vajon Anna tud vagy tudott-e ezekről a „belső szobában elmondott” hálaadásokról. Nagy valószínűséggel nem – mégis messze ható következményei voltak, vannak és lesznek kettejük kapcsolatára nézve. Brenig éppen az Úrral való közössége miatt nem gyűlölte Annát a hallgatásáért. Csak akkor tudjuk ugyanis a házastársat kitartóan és helyesen szeretni, ha Istent szeretjük legelsősorban: „teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből.” Ebből a „felülről kitöltetett”, isteni szeretetből fakadhat szívünkben igazi szerelem társunk iránt. A két kapcsolat kölcsönösen hatással van egymásra: Ha nem szeretem Istent, a társamat is képtelen vagyok állhatatosan szeretni; ha valami megrontja az emberi szeretetviszonyt, az visszahat az Istenhez fűződő kapcsolatra: „Ha a te ajándékodat az oltárra viszed, és ott megemlékezel arról, hogy a te felebarátodnak valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj, előbb békélj meg a te atyádfiával.” (Mt.5:23-24.) Amennyiben Anna és Brenig konfliktusa megoldódik és kibékülnek, a férj öröme még fokozódhat, ha feleségét is be tudja vonni esti hálaadásába. Böll egyik híres és egyben talán legtragikusabb regényében - És száját nem nyitotta szóra - a társadalmilag „lecsúszott”, megtört lelkű férj így beszél feleségéről: „jól láttam őt, akivel annyi minden kötött össze, mint senki mással a világon: akivel nemcsak együtt háltam, ettem, beszéltem tíz éven keresztül szüntelen – olyasvalami kötött össze vele, ami sokkal erősebb kapocs két ember között az együtthálásnál: volt idő, amikor együtt imádkoztunk.” Fred Bogner mondata múlt időben hangzik, a Brenig házaspár esetében talán még lehet belőle jövő: lesz idő, amikor együtt imádkoznak. A Brenig lelkében zajló vívódás – töprengés – emlékezés külső, párhuzamos folyamata a szeme előtt zajló kirakatrendezés, amely szatirikus szálat sző a novella szövetébe. Míg az emberek – főleg a gyerekek – még a friss hónak örülnek, a Szentestére készülődnek, az ott ácsorgó fiatalember orra előtt a kirakatot már Szilveszterre készítik elő. Az „elidegenítő effektusok” gyakran alkalmazott eszközök Böll alkotásaiban, kijózanítóan és meglehetősen ridegen hatnak; egy modern, de embertelen, sőt cinikus világ jellemzői. – Például az előbb említett kisregény főszereplője egész éjjel a neonreklámok villódzó fényeit és szövegét kénytelen nézni, amikor a feleségével tölt egy éjszakát egy szegényes hotelben. És belenézett egy kirakatba, amelynek Télapó- és angyalbábuit épp más bábukra csereberélte a két kirakatrendező: dekoltált hölgyekre, akiknek meztelen vállára konfettit szórtak, csuklóikra szerpentinből bilincset kötöttek. Őszülő halántékú gavallér-bábukat ültettek lázas sietséggel bárszékekre, pezsgős dugókat szórtak szét a padlón, egy báburól csak úgy lekapták a két szárnyát meg a göndör fürtjeit, és Brenig ámult, hogy milyen gyorsan alakítható át egy angyal mixerré. Bajusz, sötét paróka, mögé még sebesen reklámszöveg a falra: ”Nincs Szilveszter pezsgő nélkül.” Itt már el is múlt a karácsony, pedig még sem kezdődött, gondolta. E modern találmány, a kirakat, a maga nyers valóságában tükrözi a kendőzetlen törekvéseket: Minden, ami a szemet és a szájat, s a pénztárcát ingerli, az üveg mögé kerül. Rég nem az ünnepek és hagyományok tartalma a lényeges, hanem az általuk gerjeszthető fogyasztás, illetve a belőlük kiaknázható, gyors anyagi haszon. A világ közhelyekből építkezik, s a tömegek lélektelenül követik e gyors, látványos átalakulásokat – angyalból mixerré. A „Nincs Szilveszter pezsgő nélkül” – egy hetvenes évekbeli magyar szlogent idéz: „Nincs karácsony Corvin nélkül.” Más szavakkal nincs – nem lehet ünnep – tülekedés, vásárlás és mértéktelen habzsolás nélkül. A befejezést érdemes szó szerint végigkövetnünk: A kis előszobában aztán rögtön látta, hogy Anna eloltotta a lámpát. A hálószobaajtó viszont nyitva állt. Halkan, nemigen bízva semmiben, odaszólt a sötét ajtónégyszög felé: - Alszol, Anna? – Sokáig várt, a kérdése mintha végtelen mélységbe hullott volna, az ajtónégyszögön túli homály és hallgatás megmondta, mire számítson még harminc- negyven naptári év alatt, és: - Nem – felelte Anna, ő pedig azt hitte, képzelődik, ezért hadarva és hangosan folytatta: -
Szamárságot csináltam. Betettem, amit neked vettem, a pályaudvari csomagmegőrzőbe, és mire érte mentem, épp zárva volt a megőrző, várni viszont nem akartam. Baj? Most biztos volt benne, hogy tényleg hallja a választ: - Nem -, de azt is hallotta, hogy a szó nem a szobának abból a sarkából jött, ahol a két ágy állt. Anna nyilván az ablak alá tolta a saját ágyát. – Ernyőt vettem neked – folytatta -, két könyvet meg egy csokoládézongorát; akkora, mint egy lexikon, a billentyűi marcipánból meg mandulagrillázsból vannak. – Elhallgatott, fülelt, az ajtókereten túli sötétből nem jött válasz, de amikor azt kérdezte: - Örülsz? -, hamarabb jött meg rá az – Igen -, mint előbb a két nem. Elkattantotta a konyhában a villanyt, levetkőzött a sötétben, lefeküdt: a függönyön át odalátszottak a szemközti házból a karácsonyfák, náluk pedig énekszó hallatszott fel a földszintről, de Brenig visszakapta azt az egy óráját, két nemet kapott és egy igent, és ha autó jött fölfelé az utcán, a fényszórója sugara megvillantotta a sötétben Anna profilját. Ez az utolsó három bekezdés az egész novella építkezési módszerét elénk tárja: A gondolatok – a fiatalemberben megfogalmazódó problémák – tovagördülő hullámokként újra és újra felbukkannak, variálódnak, kiegészülnek. A befejezésben valamennyi lényeges, korábban már fölvetett szál megismétlődik és elnyugszik. Azt már első olvasásra elmondhatjuk, ezen életkép végéről hiányzik a giccsbe hajló „happyend,” pedig a téma – karácsony estéje szinte önmagától kínálja a „könnyes-csókos,” gyertyafény melletti kibékülés képzetét – az élet azonban nem ilyen egyszerű, ugyanakkor, a maga bonyolultságával, jóval gazdagabb is ennél. Böll írói magatartása eleven tagadása az effajta leányregényekbe illő megoldásnak – a házassági tanácsadó könyvekből hiányzó kis szavak mestere. Vizsgáljuk meg mozzanatról mozzanatra az egyes motívumokat! Amikor Brenig kiszáll házuk előtt a taxiból, ablakukra felpillantva még világosságot lát, mire azonban ajtót nyit, Anna eloltotta a lámpát. Sötétség fogadja, ez tagadhatatlan vereség, de a felesége még ébren van, sőt: A konyhaasztalon ott állt a karácsonyfa, alatta az, amit ő kapott. Az ajándékok, a gusztusos szendvicsek részletes leírása mind a kötelességeit pontosan teljesítő Anna gondos keze munkájáról árulkodik, ő maga viszont már lefeküdt. A fiatalembert sötétség fogadja – a hálószobaajtó viszont nyitva állt. Halkan, nemigen bízva semmiben, odaszólt a sötét ajtónégyszög felé. Mielőtt a szavaira rátérnénk, figyeljük meg ezeket a nagy finomságú metakommunikatív eszközöket – felesége részéről. Anna mindent előkészített a közös Szentestéhez, biztosan várakozott is egy ideig, aztán csalódottan lefeküdt. Amikor meghallotta a kulcscsörgést, lekapcsolta a lámpát, a szándékosan nyitva hagyott ajtó azonban a „sötétség” üzenetét is meghaladó erejű információ férje számára. Áttételesen, de kifejezi, hogy még Anna is reménykedik a békülés lehetőségében. Ezért van bátorsága Brenignek megszólalni: - Alszol, Anna? Bibliai súlyú kérdés, remény és reménytelenség vihara sűrűsödik benne. Ha Anna már alszik, vagy ébren van de nem felel, akkor Brenignek nem lesz lehetősége többé nyugodtan elaludni. E két szóban „minden” benne koncentrálódik: „Szeretsz, Anna? Megbocsátasz, Anna?” A következő három sor az írói késleltetés remekműve: többszörösen összetett mondat, s témája a házaspár jövőjét fenyegető „semmi.” A kérdése mintha végtelen mélységbe hullott volna, az ajtónégyszögön túli homály és hallgatás – hasonlóan kegyetlen, de ezúttal nem tárgyiasító, hanem elvont szimbólumok, miként korábban a rács mögött árválkodó doboz, illetve a pléhcsíptető a naptárcsíkokkal. Lelki értelemben – a békülés reménye nélkül – a jövőben homály és hallgatás várna rájuk. A homály – a világosság és a sötétség, a nappal és az éjszaka közötti átmenet időszaka, egyben a tisztázatlanság kifejezője; harmadsorban a teremtést megelőző állapot, amikor még nem különül el oly élesen a Brenig által olyannyira kedvelt kijelentés szerint az élet ritmusa: „És lőn este és reggel.” E feszültségteremtő „retardáció” után alig hallható válasz érkezik a sötétből: egy „nem.” A kis tagadószónak hallatlan jelentősége van a férj számára, mintegy megnyitja lelkében a némaság zsilipjeit, és zuhogó szavait most úgy tartja maga elé, mintha az igazi ajándékot tartaná. A kartondoboz tartalmának részletezését már legalább háromszor olvashattuk az elbeszélés során, de most hangzik el először hangosan. A felsorolás bevezetője,
hogy szamárságot csináltam, a bocsánatkérés szinonimája, talán a füllentés óta a legelső lehetőség számára. Az elhadart szabadkozás után, mint egy aggódó kisgyerek, aki édesanyja neheztelésétől tart, megkérdezi: - Baj? A válasz ismét „nem”, de hamarabb érkezik, mint az első. Ez határozott győzelem – a hang azonban nem a megszokott irányból érkezik, vagyis Anna elhúzta az ágyát az ablak alá. Mielőtt a férjjel együtt nagyon elcsüggednénk, gondoljuk meg, a fiatalasszony előbb költözött arrébb, mint ahogy megszólalt, tehát mégsem annyira visszafordíthatatlan állapot ez, különösen a harmadik, gyors válasz tükrében: - Örülsz? – Igen. E három szó óriási jelentőséget nyer egy korábbi részlet tükrében, amely a fiatalember egyik leghőbb vágyának kifejezői: Ha csak annyit mondana: „Lehűlt az idő…”, vagy: „Eső lesz…”, gondolta Brenig, megkönnyebbülne, vagy csak „igen – igen” és „nem – nem” volna a beszéde, de akár valami ennél jóval butább, boldoggá tenné, és nem volna olyan borzasztó a gondolat, hogy haza kell mennie.” Ezek a szavak nyilvánvalóan utalnak Jézus azon kijelentésére, amelyek a beszéd határozott tisztaságára késztetnek: „A ti beszédetek legyen igen – igen, és nem – nem, a többi pedig a gonosztól van.” (Mt.5:37.) Brenig azonban a megszólalás minimumát határozta meg általuk, az átlépést a hallgatás kősivatagából a szavak területére, s most éppen ez a hő óhaja teljesült. Az utolsó bekezdés ismét súlyos veszteséggel kezdődik, kérdés azonban, milyen lesz Brenig számára a végső mérleg: a függönyön át odalátszottak a szemközti házból a karácsonyfák, náluk pedig énekszó hallatszott fel a földszintről – a fiatal házaspár azonban sötétben, szótlanul, egymástól távol fekszik; ezen az estén nem ajándékozzák meg egymást, gyertyát sem gyújtanak, nem is énekelnek. Ennek ellenére a fiatalember a visszanyert boldogság édességét érzi: de Brenig visszakapta azt az egy óráját, két nemet kapott, egy igent, és ha autó jött fölfelé az utcán, a fényszórója sugara megvillantotta a sötétben Anna profilját. Bár a karácsonyi ünneplés elmaradt, bensőséges hangulatával, meghitt szokásaival – melyek fenyegető kiüresedésére a kirakat-átrendezés jelenete figyelmeztet -; Brenig mégis hatalmas ajándékot kapott, mert ismét örvendezhet az Úrban, és a felvillanó fényszórók akkor is kirajzolják a sötétségben Anna arcát, ha az ágya most másutt áll. Ez a befejezés még csak a kezdete, pontosabban lehetősége az apró lépésekben megindult enyhülésnek, békülésnek, ígérete a jövő boldogságának: „Köröttünk életünknek Megkésett, nagy nyitánya. Mi jöhet még utána? Kigyúllad vagy sötét lesz? Akármi lesz, miénk lesz.”21
21
Vas István: Május hava
