Heincz Antal KORTALANSÁG 3. Kötet A HÓHÉR CSIPPENTÉSE Minden jog fenntartva

Heincz Antal: Kortalanság

3. A hóhér csippentése

Heincz Antal

KORTALANSÁG 3. Kötet 1963-1981

A HÓHÉR CSIPPENTÉSE

Minden jog fenntartva

1



ELŐSZÓ A Rendszer 1963-ban taktikát váltott. Szakítva a nyílt állami terrorizmussal, egyszeriben jobb színben kellette magát, itthon és külföldön egyaránt. Persze nem jószántából. A körülmények hozták így. Miután a kubai rakétaválság és Nyugat-Berlin szovjet blokádja kis híján ránk hozta a világvégét, a két vezető atomhatalom fagyos viszonyában némi olvadás következett be. Mintha ráébredtek volna: jobb, ha nem babrálnak folyton az indítógombbal. Ekkoriban kezdődtek meg az amerikai-szovjet tárgyalások a stratégiai fegyverrendszerek kölcsönös korlátozásáról és ellenőrzéséről, amelyek végül is az emberiség túléléséhez vezettek. Eleddig. Régi törekvések – új módon: taktikai fegyverként az enyhülést választották a másik legyőzésére. Így jellemezhetjük a változás lényegét. A Nyugat számára kézenfekvő lehetett, hogy a nyilvánvaló gazdasági fölénye learatásához békére van szüksége, a Szovjetunió pedig mintha ráeszmélt volna: a fejlett nyugati technológia megszerzése nélkül semmi esélye nincs a felzárkózásra. S, hogy e célra talán jobb a beszélő viszony, mint a világháború. Ettől kezdve Hruscsov, az SZKPKB főtitkára is eredeti rendeltetésének megfelelően használta a cipőjét, s nem az asztalt verte vele az ENSZ Közgyűlésben. (E közben persze továbbra is a kapitalizmus feletti végső győzelem lebegett a „Nagy Szu” vörös ködben fénylő szeme előtt, töretlenül. S mint ma már tudjuk, minden eshetőségre készen Nyugat-Európa lerohanásának tervét is változatlanul kezeügyében tartotta.) A két világrendszer viszonyában megjelent tehát a kényszerű párbeszéd, s ebből a csatlós állam helytartó elitje - amely akkor még mindig suksükölt, de még mindig élcsapatnak nevezte magát -, sem maradhatott ki. Amint a nemzetközi osztályharc élezése közben is a nagy Szu oldalán tekertük a köszörű pedálját, az enyhülés idején sem tágíthattunk mellőle. Lekerült a világpolitika napirendjéről 1956, az úgynevezett magyar kérdés is, cserében a magyar kommunistáknak amnesztiát kellett hirdetniük a politikai okokból elitéltek számára. Ez nagy szó volt, hiszen - mint tudjuk -, egészen addig politikai foglyok nem is léteztek! Üröm az örömben, hogy önmagukat mégsem hazudtolhatták meg az elvtársak! Sokakat az „általános amnesztia” ellenére sem engedtek szabadon. A közelmúltban hunyt el például a kismarosi Migazzi-kastélyban1 Lénárd Ödön, 1

Szeretetotthon

2



az a katolikus pap, akinek mindössze a létbeli mivoltáért kellett tizenhat évig börtönben sínylődnie. Megemlíthetjük Wittner Máriát is, vagy az életben hagyott Juta-dombiakat2 és sok más sorstársukat. Kétségtelen, a többséget elengedték, ám még évekig rendőrségi megfigyelés alatt tartották őket, egyeseket a rendszerváltásig, s talán a mai napig is. Ekkor dobta be Kádár hírhedt jelmondatát: „Aki nincs ellenünk, az velünk van” Azt jelezte ezzel, hogy aki elfogadja a kommunisták diktatúráját, azt a továbbiakban már nem fogják felakasztani, internálni, börtönbe vetni és elüldözni. Vagyis, nyugodtan élhet mindenki, aki a Párt útmutatásai szerint kizárólag vegetatív létre rendezkedik be, s ezt az állapotot örökérvényűnek fogadja el. Ám éppen a börtönökben visszafogottak árulkodtak legékesebben arról, mennyire lehet komolyan venni a Párt szavát. Mindössze annyi történt, hogy jobban ügyeltek a látszatra, s a nyílt diktatúráról - a később Nyugaton kétes elismertségre szert tett - puha diktatúrára tértek át. Ezt már nyugodtan megtehették, hiszen a társadalom kreatív, politikai konkurenciára képes rétegeit és szereplőit addigra rég kiirtották, vagy elüldözték. Ne feledjük: milliók szenvedték meg a szocialista „igazságszolgáltatást”, háromezer embert kivégeztek, százezrek elmenekültek az országból, s mindenkit megfosztottak minden olyan vagyonától, amely a legcsekélyebb ellenállásra is egzisztenciális hátteret szolgáltathatott! Az új jelmondat így nem tükrözött semmi egyebet, mint azt a felismerést, miszerint a totális hatalom gyakorlásában immár olcsóbb eszközökre térhetnek át. Beköszöntött a 3 T korszaka: a Párt tiltott, tűrt, támogatott, ki mint „érdemelte”. Ettől kezdve az elnyomásban a „bársonyos” megoldások kerültek előtérbe. Konkrétan: a megfigyelés, beszervezés, besúgás, zsarolás, kompromittálás, a cenzúra és a félelemborzolta öncenzúra. S mindennek tetejében a hatalom feje az irgalmas szamaritánus, a puritán és joviális pozőr képmutató szerepét is eljátszotta. Aki cinkos-pajkosan kicsippentett szemével a képernyőről az egyszerű nézőre, mialatt gyomra nagy szerényen kedvenc fogását, a krumplilevest emésztette. Amitől széles tömegek számára olybá tűnt, mintha Ő is „mink” lenne. Fórum, ahol le lehetett volna leplezni, egyszerűen nem létezett. A nyugati értelmiség tekintélyes hányada szépen be is kapta a csalit, amint a „puha diktatúra”, az „emberarcú szocializmus”, a „legvidámabb barakk” szárnyra kapott hamis szlogenjei, s más hasonló eufémikus maszlagok híven jelezték ezt. Aki nincs velünk, az ellenünk! Aki nincs ellenünk, az velünk van! Miben is különbözik a kegyes kinyilatkoztatás a tébolyult szigortól? Semmiben. Egymás inverzei. Mindkét formában egyugyanazon lényeg lakozik. 2

1956. november 4.-én hajnalban a szovjet invázióval szembeszálló tüzérségi üteg honvédei.

3



Ugyanaz a diktatórikus hatalom – ha eltérő módszerekkel is --, barátokra és ellenségekre osztja fel a világot. Jelszó ide, jelszó oda, kevésbé otromba módon, de továbbra is kizárólag a Párt szabta meg, ki melyik csoportba tartozhat! S e drákói hajlam máig töretlen: az egykori pártmuftik örökösei - miközben álszent krokodilkönnyeket hullajtanak napjaink „végzetes megosztottsága” láttán -, továbbra is megosztják a társadalmat. Sőt, elemi részecskéire igyekeznek robbantani. Mind e közben jó nagyokat duzzognak, amiért a demokratikus jogrendben immár ellenzékkel is számolniuk kell! Leszámolás helyett, ami pedig már annyiszor és oly jól bevált. Nem is nyugszanak bele ebbe, inkább megbélyegzik azt, aki útjukban áll! Vagyis: még nekik áll feljebb! Nem változtak a már a kommunizmus „hőskorában” is bevált egyezményes hívószavak, úgymint „fasiszta, rasszista, nacionalista”, amelyek képesek a világ számos pontján egy időben egyszerre felcsattanni! Tekintve, hogy azért mégsem olyan kellemes már a helyzet, mint régen, amikor még nem kellett parlamentáris látszatokkal bíbelődni, s kommunikációval helyettesíteni a vagont, a lágert és a kínpadot. A felszínen persze az egykori osztályellenség jobboldali „ellenzékre” szelidült. Jobboldali (polgári, konzervatív) ellenzéken természetesen mindig a „szélsőjobbal” kacérkodó, örökké gyanús elemek gyülekezetét kell érteni, mert erre mozgósítható a -- még a Komintern által megihletett --, jól begyakorlott nemzetközi jajveszékelő kórus. Hisz, aki az aktuális haladásban kételkedni merészel, horribile dictu ellentmond annak, csakis szélsőséges lehet! Akárcsak hajdanán. S ha netán a megbélyegzés nem elég hatásos, még mindig „műveleti tereppé” nyílváníthatók köztereink, ahol péppé verhetik az embert, ha „rossz” helyen merészel sétafikálni. E tett azonban már a beismeréssel ér fel, felfeslik a lényeg: demokratikus szózuhatagba becsomagolt háborút viselnek a választópolgár ellen! E harc újabban ismét szélsőséges formába hajlik: a posztkommunisták még az állami ünnepségekről is kirekesztik a Népet, mégpedig a legdurvább módon. S megint csőcseléknek nevezik az ötvenhatosokat! 3 Azokat, akiknek végső soron főkolomposaik a milliárdjaikat köszönhetik. Akik nélkül még Nagy Imrének se lett volna hova átállnia 1956 október 28.-án, miután győzött az általa addig statáriummal fenyegetett „fegyveres bandák” forradalma! Akiért - kivégzett „eltévelyedett, áruló” elvtársukért -, ma már nagy csinnadratta közepette álszent krokodilkönnyeket hullatnak hóhérai örökösei.

3

A leggyönyörűbb mondat a honi liberalizmus “élő szobrától”, „Budapest vőlegényétől”, Demszky Gábortól származik: “Utóljára 1956-ban randalírozott így a csőcselék” (TV-nyilatkozat)

4



Elfeledtetnék: a „csőcselék” nélkül még ma is csak kollektív kommunisták lehetnének! Az ötvenedik évfordulón látványosan lehullt a lepel: mindenki ismét ugyanarra az oldalra került, ahol 1956-ban állt, még ha némelyek képmutatón le is térdepeltek a kamerák kereszttüzében! Miután előzőleg szétverették a „csőcseléket”. S ez akár kegyelmi pillanat is lehetne! De vajon kiveti-e magából valaha is a szavazófülke azt a választópolgárt, aki nem képes felfogni, hogy a diktatúra utódpártjai nem érzik, még kevésbé értik a demokráciát, amit legfeljebb a hatalomgyakorlás kényszerűen módosult formájának tekintenek? S e szerint is viszonyulnak hozzá. Vajon meddig fogadja el még bárki is kiküszöbölendő rossznak azt a lehetőséget, ami éppenséggel elválaszthatatlan lényege és adománya a demokráciának? Mármint, hogy létezhetnek hatalmi változatok, s mi választhatunk közülük! Legalább is elméletileg. Amely fejlemény – a jelek szerint – az áldemokraták számára még akkor is elfogadhatatlan, ha történetesen ők a választók kegyeltjei! Ez az állapot ugyanis illékony, ami - ha az emberek szeme egyszer netán még is csak felnyílik -, bármikor tovatűnhet. Ezért, amikor a többosztatúságot, célzatos szóhasználatukban: a megosztottságot kárhoztatják, azt a képzetet keltve, mintha a politikai vita csak meddő hangzavar lenne, ami káoszhoz vezet, éppen az alternatívát kívánják kompromittálni és szétzúzni. Eltorlaszolni azt az üdvös és járható utat, amelyre rálépve végre búcsút inthetnénk nekik. Aminek kívánalma és esélye éppen a politikai csatározásokban válik kitapinthatóvá. A nyílt, tisztességes vita helyett ezért rántják elő folyton a megtévesztés, a rágalmazás, a suttogó propaganda fegyverét! Minden szinten. A parlamentben, a kocsmában, a műholdas szennycsatornákon, s még a templomot sem kímélik meg manipulációiktól. Merthogy ma már annak is a főbejáratán mászkálnak kibe, emelt fővel, mert hihetik, a jónép emlékezete végtelenül rövid. Tehát ma, amikor pellengérre állítják a vitákat kísérő „terméketlen” szócsatákat, éppenséggel a politikát járatják le általa. Legfőbb céljuk ezzel: elrejtőzni és feloldódni az általános kiábrándultságban, amelyben minden viszonylagos, s nincsen erkölcsi mérce! Csakhogy: ha valaki diszkreditálni óhajtja a politikát, a politikát általában, az ellenzéki politikát különösen, magát a demokráciát kérdőjelezi meg. Akkor is, ha az intézményrendszer, a díszlet demokratikus. Ha a demokráciából kivonjuk a politikát, ideértve az utcai politizálást is, csupán annak látszata marad fenn. Hiszen a politizálás a demokrácia maga! Azok tehát, akik a politikát, mint attribútumot kárhoztatják, valójában a demokráciát mellőznék! Még ha üres patronként magát a kifejezést szorgalmasan puffogtatják is! Vita nélkül csak zsarnokság létezhet, bármi legyen is konkrét kifejeződési formája, kemény, avagy puha a halmazállapota.

5



Hogy is mondta Illyés Gyula? „Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban.” Abban a láncban, amely pórázául szolgál. Aki ezt nem látja, vagy érdekből elfödi, annak demokrácia-értelmezése nem ér többet Jani bácsi csippentésénél. Vagy még annyit se. „Aki nincs velünk, az ellenünk! - Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Aki a hírhedt kinyilatkoztatások idején élt, annak nem lehet kérdéses, kik bontották, bontják atomjaira a társadalmat, kik ásták ki az átugorhatatlannak látszó lövészárkot, s kik is akarják most „lecsendesíteni” a politikát? A leegyszerűsítések persze nem tükrözhetik az összetett valóságot, se a múltban, se a jelenben. Még is, bárki körülnézhet a környezetében, s nyugodt lelkiismerettel megállapíthatja, hogy a rendszerváltás nyertesei többnyire „velünk”(!), vesztesei pedig „ellenünk”(!) voltak hajdanán. Ám ami a diktatúra közepette hamis állítás volt, most, a választás elvi lehetősége és szabadsága idején, valóságos jelentést nyer: aki nincs ellenük, az tényleg velük van! Még ha csak közömbösnek, vagy „középen állónak” hiszi is magát. Lássuk hát kissé közelebbről, mi lakozott Jani bácsi huncutkás csippentésében, milyennek láttam én a „puha diktatúrát”, a „legvidámabb barakkot”, az „emberarcú szocializmust”, a „gulyáskommunizmust”? Ami a felnőtté válásom küszöbén üstökön ragadott, s kimúlásáig elkísért pályámon. Majd visszajárt kísérteni. Nagymaros, 2006. december hó A Szerző

I. A HATALOM CSÚCSÁN A pályafutásom igencsak „bíztatóan” indult: 1963-ban, miután befejeztem a gimnáziumot, - az élet alig remélt ajándékaként - soraiba fogadott az uralkodóosztály. Történt pedig, hogy abban a hatalmas megtiszteltetésben részesültem, amit maga a Nagy SZU főtitkára eszelt ki a hozzám hasonló gyarlók számára. Jóvoltából - az egyetemi tanulmányaim megkezdése előtt -, végre belekóstolhattam a fizikai munka gyönyörébe. Megízlelhettem, mi is adja az uralkodás savát-borsát.

6



Nekem e gesztus nagy-nagy segítségemre szolgált, tekintve, hogy az osztályellenség agyondédelgetett gyermekeként egészen addig fogalmam se lehetett a munka mibenlétéről, hiszen mindössze napkeltétől-napnyugtáig robotoltam apámmal a földeken. Már ennyiből is látható: tenyerén hordozott az osztálytársadalom. Hogy kissé érdes volt a hozzátartozó kéz, s többnyire ökölbe szorult? Bagatell, hisz mennyivel sivárabb létre kárhoztattak az elkonfiskált budavári paloták rózsaszín márvány-fürdőkádjaiban „felcserepedett” 4 gyerekek! Akik felvételi vizsga nélkül, repülőrajttal juthattak be az egyetemre, megfosztatván a küzdés édes örömétől. Minekutána a munkához sem szokhattak hozzá szegények. Az óta se. Igaz, nekik erre nincs is szükségük: ők eleve uralkodásra termettek. De genere. Minden túlzás nélkül kijelenthetem, a helyi gépgyárban eltöltött egy év a Gulagra emlékeztető élményekkel halmozott el. Legalább is, ami a fizikai gyötrelmeket és a megaláztatást illeti. Szándékosan kimódolt életveszélyben szerencsére nem volt részem, még is, néha magam is rácsodálkoztam: lám ezt is túléltem! Például, az anyagbeszerző körutakat a teherautó nyitott platóján, mínusz tíz-tizenötfokos hidegben. Hiába is tagadnám, gyakran az életkedv is jócskán alábbhagyott bennem. Korai uralkodói státuszomat mi sem jellemezhetné jobban, minthogy egyes „kékvér” ifjak a munkapadok mögött, nemes egyszerűséggel csak anyagigazgató úrnak tituláltak. Tudniillik én cipeltem oda gépeikhez a nyersanyagot, s takarítottam el onnan a szemetjüket. Néha-néha nagy empátiával még azt is megkérdezték: „na, professzor úr, érdemes volt ezért annyit tanulni?” Mármint leérettségizni. Már ennyiből is kitalálható, segédmunkás lettem, a Szent Proletariátus elemi részecskéje! Ami apámnak élete végéig sem adatott meg, nekem, mint valami kegyencnek, csak úgy, könnyedén ölembe pottyant. Meglehetős népes sereg alkotóelemének érezhettem magamat, hiszen építette a szocializmust akkoriban vagy kétmillió segédmunkás szerte az országban. Többségük egy évtizeddel korábban még a földjét művelte, ahonnan a haladás „kimentette” őket. Ez egyben a szocialista tervgazdaság hatalmas „technikai fölényét” is jelezte a Nyugattal szemben. Később „vattaembereknek”, még később „kapun belüli munkanélkülieknek” nevezték őket. A valóban dolgozók mellett a vállalatoknak lapátnyélre támaszkodókra is szükségük volt ahhoz, hogy a központilag előírt átlagbért ne lépjék túl. Az íróasztalok mögött is sokan majd megvesztek a dögunalomtól, így esténként némelyek már a kifejtett zöldborsóval tértek haza családjukhoz. Erre a boldog időre emlékszünk úgy, hogy „mindenkinek volt munkája”. S ezen a talapzaton nyugszik mai bérünk és életszínvonalunk is. 4

Dr. Medgyessy Péter „nyelvújító” szóleleménye. (r=–209)

7



Ebből a „hadseregből” a mi kis gyárunkban talán tízen jeleskedtünk. Én voltam a benjamin. Nem mintha mindenki kedvence lettem volna. Zöldfülű státuszom csupán azzal járt, hogy rendszerint rám osztották a legmocskosabb munkákat. Ezekből így egyáltalán nem szenvedtem hiányt. Igazságtalan lennék azonban, ha a hányattatásaimért csupán a Rendszert kárhoztatnám. Valójában azon a télen, ’963-64 fordulóján, az időjárás is kivette részét szocialista emberré nevelésemből: a hőmérő higanyszála hosszú-hosszú időn át nem tágított a mínusz 15 Celsius fok környékéről. E miatt éreztem magamat a Gulágon. Egyetemi előszobám egy szerszámgép-javító gépgyár volt, a maga nemében páratlan az országban. Sajnos, később áldozatul esett a Dunaszaurusz csúfnevű rémálomnak. A szélrózsa minden irányából ide hordták a lerobbant gépeket felújítani. Az ütött-kopott, szutykos masinák (esztergapadok, gyalu-, maró-, és köszörűgépek) itt új életre keltek, s csillogó-villogó köntösben távoztak. Szebbnek tűntek, mint újkorukban lehettek. Itt minden munkamozzanat egyedi volt, s inkább hasonlított művészethez, mint robothoz. Voltaképpen modernkori kézműves műhelybe csöppentem, ahol a kiszolgáló tevékenységeket gépek támogatták: helyben gyártották a legtöbb kicserélendő alkatrészt (fogaskerekeket, fogasléceket, perselyeket, s számtalan más mütyürkét). Ha létezik nagybetűs SZAKEMBER, ezt a társaságot ilyenek alkották. Nem kívánom a jelenkori kiválasztottak haragját fejemre vonni, de nem tudom találóbban jellemezni, mint hogy az echte német technikai felsőfok, elmélyülés és precizitás adott itt egymásnak randevút. Az ismert előzmények után még mindég! Az itt szorgoskodó művészek szinte gyerekükként szerették azokat a gépeket, melyeket újjászültek! Távolról se mondhatom el ugyanezt magamról. Miért? Mert a felemelő folyamatból nekem csak a mocsok és kínszenvedés jutott. Talán legjobb, ha elmesélem, mi is történt a gépekkel, miután átlépték a gyár küszöbét. A felújításhoz legelőszőr is főegységeire kellett szétszedni a delikvenst, vagyis minden leszerelhető, mozgatható alkotóelemét el kellett távolítani testéről, miután lekerült a szállítójárműről. Itt léptünk színre mi, segédmunkások. Bent, a szerelőcsarnokban mobil híddaru működött, amellyel gyerekjátékként emelhettük le a legnagyobb monstrumokat is. A megrendelések összetorlódásakor azonban a darupálya alatti területet is elfoglalták a szétbontásra várakozó masinák, ezért ilyenkor csak kint az udvaron vehettük le a platóról az újonnan beérkező gépeket. Zuhogó esőben, vagy hóban-fagyban is. A méretesebb szállítójárművek pedig eleve át sem fértek a bejáraton. Aki fogdosott már vasakat farkasordító hidegben, tudja, miről beszélek. Aki meg nem, annak bizonyára hiába is ecsetelem a nehézségeket. Mindenesetre 8



még most is hihetetlen, hogy a jeges, vagy éppenséggel latyakos terepen a tonnás monstrumokkal folytatott viaskodás egyszer sem járt balesettel. Igaz, csoportvezetőnk - történetesen már az Olvasó által is megismert nagybátyám -, aki a lehető legjobb iskolát, a dnyepropetrovszki túlélőtábort járta ki, vigyázott ránk. (Hát, nem hálás szívvel kellene visszagondolnunk szovjet testvéreinkre?) A következőkben a technikusok a szétszedett gépek minden porcikájáról méretet vettek, s megtervezték az új alkatrészek előállításának és összeszerelésének műveleti utasításait. Előtte azonban mindent meg kellett tisztítanunk a makacs, olajos, zsíros szennyeződésektől. Nagy bádogtepsikben kerültek elénk a szutykos vasak, s mi csiszatoltuk azokat orrvérzésig. Messziről akár fonóbeli idillként is festhettünk, amint sámlinkon kuporogva körbeültük a mocskától megfosztandó halmot. A fonóban azonban nem tocsog az ember petróleumban! Mi bezzeg naponta merülőfürdőt vehettünk benne. Nem mintha jól esett volna, de nem volt mit tenni, a szennyeződések csak a petróleumnak engedelmeskedtek. Ecsetekkel, kefékkel sikáltuk kitartóan az alkatrészeket. Kezünk olykor álltó napon át a büdös lében ázott, s jól össze is fröcsköltük egymást. Bármennyire óvatosan bántunk vele, a kefe rugalmas szálai messzire röpítették az olefincseppecskéket. Idővel pórusaim is telítődtek velük, s még az aurám is petróleumbűzt árasztott. Ha százszor lezuhanyoztam is. Védőöltözet a művelethez nem járt. Hiába tartoztunk az uralkodóosztályhoz, csak a legalsó kasztját képviseltük. Felesleges lenne azonban mindenáron diszkriminációra gyanakodni. A napi rituális petróleumfürdő akkoriban még feltehetőleg jót tett az emberi szervezetnek. Különben miért pont a szóbanforgó eljárást választották volna? Hiszen a szocializmusban minden az embert szolgálta! A Párt mindenkinél jobban tudta, mi jó a dolgozónak. Akár önmaga ellenében is megvédte fel nem ismert érdekeit. Ami az egészségemet illeti, különben sem voltam híján az állami gondoskodásnak. Ahhoz, hogy feltolakodhassak az uralkodó osztályba, rendeletben előírt alkalmassági vizsgálaton kellett átesnem. Ennek során meghatározták, mekkora súlyok cipelésére kötelezhetnek. A konkrét mértékre már nem emlékszem, csak arra, hogy tényleg humánusan határozták meg. Ehhez képest még ma is azzal a gerinc-nyavalyával kínlódok, amit tizennyolc évesen szereztem be a gépgyárban. Ott ugyanis a kutyát sem érdekelte a bemutatott papírusz. Íme, újabb bizonyíték arra, hogy a Párt jót akart, csak a végrehajtás során került homok a fogaskerekek közé. A szakszervezet akkor még tudta, mi a dolga: csip-csup ügyekre nem pazarolta a figyelmét. Nagy ügyek meg nem léteztek. Hogy is lehettek volna, hisz akkoriban már az emberiség történetének legtökéletesebb társadalmi rendszerében éltünk! Leginkább egy marógép hagyta rajtam a nyomát, mindörökre.

9



A fránya masinát nagy, ülő elefántnak is nézhettük volna, azzal a nem elhanyagolható eltéréssel, hogy ormánya helyén az úgynevezett marófej éktelenkedett. Ami önmagában is nyomott vagy nyolcvan kilót. Ezt időnként cserélgetni kellett, a szerint, hogy éppen milyen munkadarabon ügyködött a „marós”. A csere azt jelenti, hogy négy anyacsavar kioldását követően a leemelt marófej helyébe egy másikat kellett feltenni csaknem két méter magasra, s a csavarokkal gyorsan újra rögzíteni. Igen ám, de a túlzsúfolt környezetben alig férhettünk hozzá a géphez, így már az sem ment egykönnyen, hogy közös erővel felnyomjuk a behemót alkatrészt a megfelelő magasságig. Ha azonban arra gondolok, hogy ekkor néhány pillanatra - amíg a szaki az első csavart ismét behajtotta -, egymagamnak kellett egyensúlyban tartanom, még ma is elfog a remegés. Igaz ugyan, hogy az új marófejet „gyorsan” ráakaszthattuk egy vezetőtüskére, de midőn a Mester elengedte, még is mindenáron előre akart bukni, amiben immár egyedül kellett megakadályoznom. Ráadásul a gép terebélyes tárgybefogó asztala is erősen hátráltatott ebbéli igyekezetemben, mert nem hagyott a lehető legközelebb férkőzni az „elefánthoz”. Ilymód - ha mindössze másodpercekre is -, csak lábujjhegyen ágaskodva a kelleténél messzebbről támaszthattam alá a nyavalyást. Ráadásul fogás sem esett rajta. Úgy festhettem vele, mint valami roggyant Atlasz a Glóbusszal. Hihetetlen, hogy képes voltam rá egyáltalán. Mi sem meglepőbb ezek után, mint, hogy a nevezetes gép kezelője megélte a tisztes öregkort. Amikor „fejcseréhez” hívott, én bizony egy fabatkát se adtam volna az életéért. A magaméról nem is beszélve. Szerencsénkre a temetést megúsztuk, de a csigolyáim ma is felejthetetlenül emlékeztetnek a kritikus pillanatokra. „Kedvenceim” közé tartozott egy óriási portál-gyalugép is. Ezen esztergapadok szánfelületét újították fel. A fránya szerkezet - attól eltekintve, hogy az életemet is megutáltatta velem -, igazán impozáns darab volt. Talán még Ganz Ábrahámot is látta. Remélem, múzeumban emlékezteti az utókort az ipar hőskorára, bár abban sem lenne semmi meglepő, ha ebek harmincadjára jutott volna, hiszen a korszak a saját örökségét sem becsülte túlzottan. Ezt a gépet a laikusok egy függőhíd mintájára képzelhetik el, olyasféleképpen, mintha az Erzsébet híd egyetlen tartókapun függeszkedne. A „mi hidunkat” azonban mozgásba is hozhattuk, oly módon, hogy miközben a „híd pályateste” - azaz a mamut-gyalugép munkaasztala -, rajta a megmunkálandó esztergagéppel előre-hátramozgást végzett ütemesen, a föléje tornyosuló „pilonon” lesüllyeszthető vagy felemelhető gyalukés új méretére hasította az alatta ide-oda sikló fémfelületet. Mi ebben az ördögi? Mindössze annyi, hogy, a gyalukés magasságát csak is kézierővel lehetett megváltoztatni. Ez a feladat a kés-befogószerkezet tonnányi súlyából és a hajtószerkezet sziszifuszi menetemelkedéséből eredően embert 10



próbáló erőfeszítést igényelt. Például, ha egyméteres magasságból másfél méternyire kellett felvinni a gyalukést, a „kurblizásra” több óra ráment. Miközben már egyetlen tekeréstől is pattanásig dagadtak az erek a halántékomon. Még szerencse, hogy a kínomban záporozó könnyeim észrevétlenül elvegyülhettek a patakokban szakadó verítékemben, jótékonyan leplezve esendőségemet. Megjegyzem, ezenközben Hruscsov elvtársat igen erős csuklás gyötörhette, legközelebbi felmenőjével egyetemben. Máig megmagyarázhatatlan, miért is nem nemesedtem hamisítatlan proletárrá, hisz minden feltétel adva volt hozzá. Hisz a vasat is akként edzik meg, hogy jól felhevítik, majd minden átmenet nélkül hideg közegbe merítik. Az üzemcsarnokban eleve dögmeleg honolt, tekintve, hogy az uralkodóosztály többnyire egy szál pendelyben esztergálta a szocializmust a munkapadoknál. Ehhez jött hozzá a kínzógép jelentette veszedelem: számtalanszor előfordult, hogy miután a vele folytatott ádáz küzdelemben úgyszólván fehérizzásig hevültem, máris mehettem az udvarra, lerakodni az éppen beérkező szállítmányt. Mint amikor apámat az izzó vaskályha mellől kilökték a fagyba. Télvíz idején ez bizony nem kecsegtetett túl sok jóval. Hihetetlen, hogy életem két tüdőgyulladását még sem ekkor, hanem MNB-beli pályafutásom elején szedtem össze! Igaz, fűthetetlen albérleti szobában (amire ráment a fizetésem egyharmada). Az Olvasó talán még emlékszik az oroszok tetőszerkezeteire, s a hozzájuk fűzött ironikus megjegyzéseimre. Nos, ez úton – ha kissé megkésve is --, ünnepélyesen megkövetem őket: egy kis ostobaságért az itthoniaknak sem kellett feltétlenül rájuk hagyatkozniuk. A furcsaságok gazdag tárházából csak a kokszot említem meg, amivel az üzemcsarnokot és az irodákat fűtöttük. A korszak legkiválóbb fűtőanyagát félreeső deponiában tárolták. Innen tápláltuk a vaskályhákat. A szénlerakat bárhol lehetett volna, akár a felhasználási hely közelében is. De nem ott volt! A gyár területén a lehető legtávolabb helyezték el, messzebb már el sem képzelhettük. Így aztán naponta kilométernyit rogyadoztunk a szénhordó saroglyával, mire az épület összes kályhájának étvágyát kelégítettük. S e ponton újfent belém mar a kétely: lehet, hogy még is csak a szovjet tudomány útmutatása alapján készült a hordeszköz? Pontosan annyi fantázia összpontosult benne, mintha a sztalinói ácsok konstruálták volna. Ha azt mondom, hogy a Jetihez s nem emberhez méretezték, keveset mondok. Mi fán terem a saroglya? Nos, kétoldalán hosszú fogantyúval (rúddal) ellátott nagy láda, amit elől, s hátul egy-egy hordár cipel. Mint a távol-keleti páriák a palankint, csak az utas helyén a szén kuksol. Megrakottan nyomott vagy nyolcvan-kilencven kilót, s üresen is negyvenet. 11



Tetézte a kínt, hogy aránytalan szélessége miatt csak a testtől messzire eltartott, szétterpesztett karral lehetett megragadni és vinni, s ettől súlya a többszörösére nőtt. Legalább is tíz-húsz méter után már így éreztük. Az aktuális erőviszonyoknak megfelelően saját kasztunkon belül is kialakult egyfajta rangsor. A legpocsékabb munkákat mindig a leggyengébbekre hárították, akik nem engedhették meg maguknak, hogy bármivel is szembeszegüljenek, mert eredetileg nem az „uralkodóosztályba” születtek bele. Ezen az elvi alapon a széncipelésben többnyire azzal a „kollegámmal” állítottak párba, aki akár a nagyapám is lehetett volna. Szerencsétlent a „bűnös” múltja csak erre a megkésett karrierre predesztinálta. A háború előtt a „kizsákmányoló” réteghez tartozott. Tenyérnyi szatócsboltjában addig hátráltatta a haladó folymatok történelmi kibontakozását egy dunántúli faluban, ameddig csak lehetett, de sokra nem jutott vele. Amikor eljött az idő, az ő üzletecskéje is állami vagyonná nemesedett, s ezzel előtte is megnyílt a szocialista érvényesülés útja, amely – a társadalmi mobilitás ékes bizonyítékaként -- egészen a saroglya fogantyújáig repítette. Súlyos sérve ellenére még örülhetett, hogy legalább ezt a munkát megkaphatta. Jelenthetem az utókornak, hiába tartoztam immár az uralkodó osztályhoz, nekem is meg kellett küzdenem a magam pallójával. Emlékeztetőül: a sztalinói haláltábor latrináján átívelő „híd” megszámlálhatatlanul sok foglyot „vezetett” át a túlvilágra, vagyis az emberi fekáliával telített hatalmas gödörbe. Szerencsémre én legfeljebb nyakamat törhettem a pallón. Említettem már, hogy az esztergályosok által ontott fémhulladék eltakarítása is többnyire rám várt. A hosszú, egymásba gabalyodó, tekergő és remegő fémspirálokból felhalmozódott kazlakat, miután nagy nehezen elvonszoltam a gépektől, hulladéktárolóba talicskáztam, hogy az egymást követő műszakok tisztán vehessék át a munkaterepet. A valóságban persze nem ment a dolog ilyen könnyedén, mint a papíron. A fémkígyókat még kesztyűvel sem volt tanácsos megérinteni. Egy borotvaéles forgács egy véletlenül belébotló kolleganőnknek egyszerűen kettévágta az Achilles-ínját. Eltávolításukhoz ezért vasvillát használtunk. Az ismert „történelmi okokból” a vasvilla forgatásában aztán igazán gyakorlott mester voltam, még is csak hosszadalmas, kabaréba illő jelenetek árán sikerült a nyavalyás szeméten úrrá lennem. Hiába szúrtam bele a villát a kupacba, mert mire felemeltem, hogy a talicskába tegyem, egyszerűen leugrott róla, mint valami önálló akarattal bíró remegő kocsonya. Kimerítő hadakozás árán azért mégis csak megszületett a rakomány. Ám ekkor kezdődtek csak az igazi bonyodalmak! Az izgő-mozgó rugóhalmaz átvette lépteim ritmusát, s ettől megittasulva, folyton ki akart szökkenni a talicskából. Ennek elejét veendő, vissza kellett vennem a 12



lendületből, olyannyira, hogy kissé távolabbról – például a kerítésen túli szabadstrandról --, csak annyit észlelhettek, hogy valami ütődött alak tyúklépésben totyog a talicskájával. Hogy azt ne mondjam, úgy jár, mintha betojt volna, s e miatt nem képes gyorsabban haladni. Ezzel a sebességgel azonban semmiképpen sem juthattam fel a palló tetejére, hogy kiborítsam a talicskát. A fémforgácsot (spént) ugyanis háromoldalú sílóban gyűjtöttük, kohászati újrahasznosítás céljából. Egy idő után - ahogy a siló tartalma szaporodott -, vastag deszkalap került a fémasztagra, amelyen feltolva a talicskát, púpozhattam még jó ideig a kupacot. Előbb-utóbb a palló annyira meredekké vált, hogy szinte lehetetlen volt felóvatoskodni rajta. Még nyáron is. Hát még, ha ráfagyott az eső vagy a hó! Ilyenkor az utolsó métereken még is csak a nekifutás kecsegtetett nagyobb sikerrel. Elvileg. Az erőteljesebb lendülettől ugyanis a rugók megint kipattantak a talicskából. Így aztán csak a Jóisten a megmondhatója, hányadik kísérletre sikerült mindnyájunknak -- a talicskának, a rakománynak és jómagamnak – egyszerre felhágni a rakás tetejére, s nem zúgtam vissza a jeges feljáróról a borotvaéles rugók közé, nyakamban a küldeménnyel. Ehhez képest még az „arcpakolást” is kellemes időtöltésnek vehettem. Felújításuk során a gépek törzsét is tökéletesen zsírtalanítani kellett, kívülbelül. Mi mással, mint petróleummal, s ki másra is hárult volna e megtiszteltetés, mint énrám? Különösen az üregek kiöblítése hagyott bennem maradandó emléket. Nem kell többet elképzelni, mint, hogy a gép belsejében meglehetősen szűk a hely. Így, ahhoz, hogy a sors kegyeltje a kezét is használhassa odabent, csak is a hátán fekve ügyködhet, miként az autószerelők a járgányuk alatt. A ki-kiloccsanó petróleumot is csak a hasára tett tepsiszerű edényben a hátán araszolva viheti magával. Így cselekedtem én is. S miközben a gép méhében - mint valami túlhordott embrió -, a patinás szutyokkal küszködtem, végbement az arcpakolás ritusa is: az összes mocskos lé a képembe fröccsent vissza. Még ma is érzem a zamatát! Testesebb üregek nagyobb felületei esetén természetesen repetára is „módom nyílott”. Ilyenkor, kifogyván az „arczseléből”, síri hangon kióbégattam, mire kollégáim „megszültek”, azaz lábamnál fogva kihúztak gépanyámból, mint tehenész a borjút, hogy újratankolás után elölről kezdődhessék az élvezet. Mindeközben a munkásosztály rettentően jól szórakozott körülöttem. Tisztelet a kivételnek, mert azért ilyen is akadt. Jó szívvel gondolok vissza néhány Dunabogdányból és Visegrádról bejáró szakmunkásra, akiken a közkedéllyel ellentétben inkább a megbotránkozás jeleit véltem felfedezni. Hinné-e valaki, hogy egy ilyen koszlott alakot, aki tetőtől-talpig átitatódott mocsokkal, a közétkeztetés közelébe engedjenek?

13



A kérdés láttán az Olvasó joggal kezdhet gyanakodni: bizony, gyakorta engem küldtek el a falubeli kocsma konyhájára, a gyár előfizetett ebédjéért. Ilyenkor előhoztam a kétkerekű kézikocsit, szinte hasonmását annak a példánynak, amit a szocializmus béresgyerekeként a rokonságtól szoktam volt kölcsönkérni a „nép ellenségének parasztgazdasága” számára. Felpakoltam rá a két ütött-kopott húszliteres alumíniumkondért, s „befogtam” magamat mögéje. Az alkalmatosságon éppen, hogy csak trágyát nem szállítottunk. Csak is azért nem, mert véletlenül egy gépgyár képezte a helyszínt. Hurcoltunk rajta viszont minden egyebet. Igaz is, miért éppen az étellel tettünk volna kivételt? Hiszen addigra Pártunk és kormányunk a kispolgári finnyásságot már a történelem lapjaira száműzte. Épületes látványt nyújthattunk, amint a poros - dágványos - jeges földúton baktattunk, mi négyen: a taliga, a moslékosbödönök, meg én, a petrol-szutykos gyerek, mint valami Gulag-epigon. Amint ott haladtam, akár a „haladás” szimbóluma is lehettem volna. Néhanapján nem mindennapi kalandokat éltem át, mire a „munkaereje újratermeléséhez” szükséges táplálékát tányérjára fuvaroztam az éhes népségnek. A gyár és az étterem közötti mintegy három-négy kilométeres forduló olykor mardosó várakozásra kárhoztatta a munkásosztály gyomornedveit. „Kosztosaim” szemében persze mindig én voltam a bűnbak. A vehemensebb kartársak körében még meglincselésem létjogosultsága is felvetődött. Nem érdekelt senkit, hogy esetleg ártatlan vagyok, sőt alkalomadtán kifejezetten heroikus erőfeszítéseket teszek háborgó gyomruk teletömése érdekében. Kritikussá válhatott a helyzet, amikor a hópaplan alatt jégpáncéllá vált az út. Egyik alkalommal, ilyesmivel szembesültem. Ez azért járt tragikus következményekkel, mert a visszaút utolsó néhány méterén egy eléggé meredek emelkedőre kellett volna felkaptatnom. Talán már két méter sem hiányzott ehhez, amikor rá kellett döbbennem, nem sikerülhet! Minden egyes kísérletnél egyre távolabbra csúsztam vissza, kocsistól-rakományostól. A tragikomédiában vagy egy óra hosszat küszködtem a kondérokkal, közvetlenül a kapu előtt! Kínlódásomból odabent mit sem észleltek, mert a bukkanó meg a kerítés eltakart szem elől, s a süvítő szél az ordibálásomat is elfújta. S a zimankós időben senki nem vette a fáradságot, hogy utánanézzen: miért is késik az ebéd? Megelégedtek annyival, hogy a pokol fenekére kívánjanak. Mi tagadás, nem is jött volna rosszul egy kis meleg, hiszen majd megvett már az Isten hidege! Védőöltözet ugyanis télen sem járt, nem csak nyáron. Végül, sorsomnak megadva magamat, a párhuzamos kerülőútra kényszerültem. Ehhez azonban csaknem odáig vissza kellett vánszorognom, ahol a kondérjaimat megtöltötték, hogy átbújhassak a két utat elválasztó magasvasút első viszonylag enyhe emelkedésű aluljáróján. Így déli tizenkettő helyett két óra tájban ismét a gépgyár magasságába érkeztem. 14



Ám hiába álltam immár megint az ígéret földjén, köztem és a munkásosztály bendője közt most ott lapult a vasúti pálya. Utóbbiból azonban a hó miatt nem látszott semmi. Így bukdácsoltam át a kondérokkal a láthatatlan váltókkal megtűzdelt hófödte vágányokon. Ez sem volt minden tét nélküli kaland, hisz a mintegy ötven-hatvanméteres „úton” bármelyik váltó a fogságába ejthetett. Én azonban a munkásosztály legjobbjaitól jobban tartottam, mint az életem elvesztésétől, amit abban a pillanatban amúgy sem éreztem fenékig tejfelnek. Erőm legvégső határán végül még is csak „befutottam” a csontkeményre fagyott ebéddel. (Azt, hogy valaha is sikerült-e felmelegíteni, nem tudom. Én ugyanis mellőztem az üzemi konyhát: megnyugtatóbbnak éreztem a staniclit.) A történethez hozzátartozik még, hogy némi pihegés után visszafordultam a kocsiért is, nehogy ellopják. A nép vagyonát magára hagyni már akkor is vétkes könnyelműségnek számított. „Világ proletárjai egyesüljetek”! Ezzel az intelemmel kelt és feküdt akoriban a jónép, még sem tudtam senkit rávenni, hogy az ítéletidőben egyesüljön velem, s legalább az üres kocsi áthozatalában segítsen nekem! Igaz, nem is lincseltek meg. S azért ez sem kevés. * A Gépgyár jó iskolának bizonyult. Arra szánták, hogy embert faragjon belőlem, s e nemes célkitűzés valóra váltása baltával sem sikerülhetett jobban. Testközelből tanulmányozhattam a proletariátus hétköznapi erőfeszítéseit az imprializmus elleni világméretű harcban. Kellett ennél több egy magamfajta, haladásban visszamaradott osztálycsökevénynek? Egy szép napon a géplakatosok közelében görnyedtem a sámlimon, kacsóimat áztatva nagy búsan az elmaradhatatlan petróleumban. Közben el-elmerültem az önsajnálat eget verdeső hullámaiban. Már-már bele is fulladtam, midőn felszabadult röhögésre riadtam fel. Ijedtemben még a kezemet is kirántottam a büdös léből. Olyannyira, hogy a heves mozdulattal a környezetemet is alaposan összefröcsköltem. Mintha a ménkű vágott volna belém. Máskor talán meg is öltek volna ezért, most azonban még ez sem törte meg a derűsen vihorászók széles jókedvét. Ha nem magam hallom, el sem hiszem. Kétkedésnek azonban nem lehetett helye, a röhincsélők maguk avattak kalandjaik fültanújává. Két olyan ember, akik – egykori futballistaként -- nagy becsben álltak előttem. Helyi „hírességek”, a játékukat még őrizte emlékezetem. Annál is inkább, mert pár évvel korábban, ha edzéseken a csapatjátékhoz nem voltak elegen - ha ló nincs, jó a szamár is alapon -, én is ott ugrálhattam közöttük. (Némelyiküknél húsz-huszönöt évvel is fiatalabb lehettem, így az erőviszonyokat ma is idézi egy lecsorbult fogam). Mindkettőjüket baromerős lövéseik tették nevezetessé. 15



Most azonban más jellegű „hőstetteikkel” traktálták egymást, s hallgatóságukat. Egy mondat örökre megragadt bennem: „Emlékszel, hogyan vinnyogott a paraszt, amikor hátracsavartuk a karját?” Midőn a „kellemes” emlékeiknél elidőztek, az ország „késlekedő” tájain még javában zajlott az „önkéntesen megalakult szocialista mezőgazdasági szövetkezetek megszilárdítása”. Merthogy erről folyt a múltbarévedés a két jeles férfiú között. Ekkor mi már jócskán túl voltunk a haladás eme mérföldkövén, mégis rámtörtek a konyhánkbeli pufajkás csendélet képei. Egyszeriben rá kellett döbbennem, hogy mi még a jobbik fajtát fogtuk ki, ha egyáltalán helye lehet az ilyetén megkülönböztetésnek. A legszörnyűbb rémálmomban sem feltételeztem volna, hogy ilyen „népnevelők” a mi falunkból, mi több, futballistáink közül is kikerülhettek! Még ha nem is itthon, hanem „csak” a szobi járás felső falvaiban verték is a parasztokat. Meglehet, még a „kaszásmatuzsálemet” is! Talán éppen az ő karját csavargatták. Vagy inkább a fiáét. Hirtelen megértettem a propaganda igazságát: a tsz-szervezés tényleg az önkéntesség elvén nyugodott. Csak éppen nem a parasztok, hanem a verőlegények jelentkeztek önként a „történelmi küldetésre”. Merthogy kényszerből, félelemből vállalt feladat végrehajtására évek múltán is ilyen jóízűen röhögve, nosztalgiázva visszaemlékezni nem lehet, szinte bizonyos! Akkoriban a GYÁR az „imperializmus elleni küzdelem” frontvonalának számított. Naponta arattuk felette a fényesebbnél-fényesebb győzelmeket. Ebben a küzdelemben természetesen a megfelelő vezetőket sem nélkülözhettük. Ne feledkezzünk el megemlékezni róluk is! Végül is: fejétől bűzlik a hal is. Ha még nem említettem volna, a talán száz embernek – két műszakban -munkát adó kicsinyke üzemünk egyike volt egy szocialista tröszt gyáregységeinek. Akkoriban a trösztöknek (iparági mammutvállalatoknak) sem lehetett önálló gazdálkodási jogosítványuk, nemhogy a mi csepp kis kócerájunknak. Az éberséget ennek ellenére sem vehettük félvállról, hiszen a Párt ránk is számított a békeharcban. Ennek megfelelően, ha döntési hatáskörrel nem is, de gyárigazgatóval rendelkeztünk. Mégpedig a javából. Bocsánat: IGAZGATÓVAL, akit már csak azért is megjegyeztem örökre, mert bár számtalanszor kellett kitérnem az útjából a „pillekönnyű” saroglyámmal, egyetlen-egyszer sem köszönt vissza. Gondolom, nem engedte a pedigréje. (Folyton úgy hozta a sors, hogy pont az üzemcsarnok ajtajában fussunk össze.) Ordított róla, hogy tudatában van saját nagyságának. Kutyabőrét az osztályharcos csatamezőn szerezhette. Küldetését külseje is híven tükrözte: 16



természet-alkotta tűzpiros hajzata az autentikus munkásmozgalmi lobogót is bízvást helyettesíthette volna. Ehhez csupán a nyél hiányzott belőle, bár erről nem tehetett. Amikor megjelent az üzemcsarnokban, nem egyszerűen lépegetett a talajon, mint a közönséges halandók, hanem centiméterekkel fölötte lebegett. Monumentálisan és fenségesen, ahogyan egy jelenséghez illik. Akárki láthatta, hogy Ő nem akárki. A szemlélődőnek olyan érzete támadhatott, hogy ez az ember még a Vörös tengeren is száraz lábbal kelne át. A Vezér nyomában valóságos slepp úszott az üzem másod-, és harmadhegedűseiből. Mint verőfényes őszi napon az ökörnyál. Tán csak Hruscsovot és Bulganyint kísérték többen indiai körútjaikon. Igaz, virágfüzér nem lógott a nyakában. A sors fintora, hogy „dnyepropetrovszki” nagybátyám még háború előttről ismerte az igazgató elvtársat. Az ismeretségük szerencsére egyoldalú volt, különben derék rokonom talán egy percig se maradhatott volna a helyén. Jeles tényezők nem nagyon szeretik, ha nem maguk komponálhatják meg a múltjukat. A potentát ugyanis előéletében vásári ripacsként boldogította a szórakozni vágyó közönséget. Nevezetesen: a fővárosi vurstliban a „lökd meg a kecskét” kezelte. Itt találkozhatott vele a betérő. Így mi sem természetesebb, mint, hogy a „fordulat évét” követően egyenesen az igazgatói székbe repítette a haladás. Sietek leszögezni: aggódni fölösleges, az igazgató a gyár élén semmiféle szakmai feszültséget nem okozott. A rangban őt követő műszaki vezető sem rendelkezett az ilyen pozicíóban elvárható képzettséggel. Volt viszont „steppelt vattakabátja”. Bármily meglepő, Ő viszont az első adódó alkalommal megszólított az udvaron, – ahol saját igazgatói feladataimmal foglalatoskodtam, söprűvel a kezemben --, s bemutatkozott. S a továbbiakban sem tudtam előre köszönni neki. (Lám-lám, még az uralkodó osztályok tagjait sem lehet egy kalap alá venni. Nyílván hasonló tapasztalataik alapján hangoztatják egyesek, hogy „az MSZP-ben is vannak rendes emberek”. Bizonyára. Ma már templomba is sokan járnak közülük.) Az igazgató ténykedését úgynevezett „üzemi háromszög” segítette: a Szakszervezeti Bizottság (SZB), az Üzemi Bizottság (ÜB), és a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ). Mint bárhol másutt a kommunista világban. Nézze el nekem az Olvasó, hogy az üzem szakszervezeti életéről semmit nem mondhatok! Elméleti létezését persze tanúsíthatom, mert kellett lennie, hiszen mint tudjuk, a munkások jóléte éppen a szocializmusban hágott a tetőfokára. S az én szolgálataimat is pont a szakszervezeti titkár vette igénybe leggyakrabban a marófej cseréjéhez.

17



Gyakorlati jeleit azonban nyomelemekben sem vagyok képes megidézni. Nyilván azért, mert minden a legnagyobb rendben volt a munkások érdekvédelme körül. Igaz, bakancsot csak egyetlenegyet kaptam az év folyamán, jóllehet a mértéktelen szennyződések miatt már az első hónapban tűzre kellett volna vetni. Vérhólyagosra tört lábamon olyan vérmérgezést kaptam tőle, hogy kis híján amputálni kellett. Az orvosok szerint mindössze néhány órán múlott a dolog. S az is tény, hogy meleg védőöltözet, (például pufajka, amiből pedig oly sok volt az országban!), annak ellenére sem dukált, hogy mínusz húsz foknál is dolgozni kellett az udvaron. S mint már említettem, farkasordító hidegben is felkergettek a teherautó nyitott platójára, ha a szocializmus építésének soron következő lépése éppen úgy kívánta. Ilyenkor, didergés közben, legfeljebb az AFL-CIO amerikai, meg a CGT francia szakszervezeti tömörülés iránt érezhettem forró rokonszenvet, amiért jottányit sem lankadnak az „imperialista rabigában sínylődő” munkások érdekeiért folytatott meg nem alkuvó küzdelmükben. Miközben nálunk csak azért léteztek munkavédelmi előírások, hogy legyen mit semmibe venni. Ám lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Lenin elvtárs örökzöld tanítását, miszerint a szocializmusban a szakszervezet nem érdekvédelmi intézmény, hanem a „Párt transzmissziós (meghajtó) szíja” -, akkor még nem ismertem. Nem hiába tartja a közmondás: a jó pap is holtig tanul. A szakszervezet védelmében tartozom annyival, hogy bevalljam, az Üzemi Bizottságról sincs sokkal több emlékem. Még azt sem tudom, hogy voltaképpen kinek vagy minek is lehetett az üzemi bizottsága? Ha ez szégyen, hát sújtson érte megvetésével a történelem! Az elnökéből ítélve mindenesetre nélkülözhetetlen lehetett! Én ugyanis csak magát az ÜB-elnököt láttam ide-oda szaladgálni az üzemcsarnokban. Ókori görög filozófiát akkor még nem tanultam, így Zenon nyiláról se hallhattam. Ezt csak azért említem meg, mert leginkább a híres nyílvesszőhöz hasonlíthatnám a jóembert. Miként a kilőtt nyíl a nevezetes paradoxonban, Ő is minden pillanatban éppen egyik pontból a másik pontba tartott, mintha soha nem lenne sehol. Még is az állandó jelenlét látszatát keltette. Hosszú, kék, nyitott munkaköpenyt viselt, ami a háta mögött uszály módjára úszott utána a levegőben, amint a gépsorok között tovasuhanva átszelte az üzemcsarnokot. Majd alig, hogy eltűnt, ismét felbukkant, hogy visszafelé is megtegye az iménti utat, töretlen lendülettel. Ember legyen a talpán, aki megmondhatta, napjában hányszor ismételte meg ezt a retúrjáratot! Hiába törtem a fejem, sosem jöttem rá, hol lehet az állomáshelye? A térnek az a konkrét pontja, ahol tevékenykednie kellene valami hasznos feladaton. Csak egyben vagyok biztos: nem ott, ahol kétkezi munka folyt. Az irodisták között viszont minek kuksolt volna munkásköpenyben? Ha csak nem a látszat kedvéért. 18



Hisz nem elég fontos embernek lenni, annak is kell látszani! Különben nincs benne semmi élvezet. Egyes kortársai szerint megjárta azt a félelmetes birodalmat is, ahol a hírhedt Láncos Náci csörgette láncát. Ami igencsak különös momentum, ha valaki közvetlenül az ukrajnai haláltábort cseréli fel a félelmetes „hivatallal”. Mondván: amikor hazaérkezett, „itthon éppen nagy volt a munkanélküliség, nehéz volt másutt elhelyezkedni”. Pótolhatatlan lényét évtizedekig a vörös drapériába burkolt ünnepi emelvényekről sem nélkülözhették. Évről-évre ott feszített a pódiumon április 4. és november 7. magasztos pillanataiban is. Polgártársai mai napig tisztelik, a posztumusz elismeréseket sem sajnálják tőle. Még azon sem ütközött meg senki, hogy a negyvenötévi diktatúra után első ízben szabadon megválasztott önkormányzat hivatalba lépését követően feltűnő gyorsasággal lemondott friss képviselői mandátumáról. Ám nem is annyira a visszalépése ténye, mint inkább az oka jellemző: a letűnt korszak főszereplőiért sajgott a lelke. A Képviselőtestület ugyanis nem óhajtotta – kívánságára -felülgarantálni a leköszönt kormány kriptokommunisták korkedvezményes nyugdíjazásáról szóló rendeletét. Az eufórikus napokban, amikor mindenki a gyógyulás történelmi programjának megfogalmazásával (és az örökségbe kapott csődhalmazzal volt elfoglalva), Őt csak az izgatta, mi lesz bukott pártállami barátai nyugdíjával. S ezért a kenyértörésig is elment! Ő, aki Sztalinóból jött vissza, tehát jól tudhatta, mit művelt a letűnt korszak ezzel a faluval! Az egykori ÜB-elnökben azonban erősebbnek bizonyult a piros asztal mögötti kollaboráns évek szép emléke! Grál-lovagunk egyébként teljesen feleslegesen harcolt bukott barátai jogaiért. A színre lépő új kormány a priori elismerte letűnt elődje hátrahagyott kötelezettség-vállalásait, következésképpen a „jeles személyek” nyugdíját nem veszélyeztette senki és semmi. Vérző szívű képviselőtársunk így legfeljebb csak morális csapdába csalhatott volna bennünket, lejáratva a választópolgár előtt, aki vele ellentétben „tavaszi nagytakarításra”, s nem a múlthoz köthető erők előtti behódolásra várt. A KISZ-titkárról legalább tudni lehetett, mivel foglalkozik: esztergályosként dolgozott, műszakkezdéstől-műszakzárásig. Ilyen félkegyelmű KISZ-titkárt – aki dolgozik --, az óta se láttam. Túlzottan persze nem kell sajnálnunk. Igaz, hogy szorgalmasnak tűnt, viszont jótét lelkek gondoskodtak róla, hogy a legkellemesebb feladatok valahogy mindig éppen neki jussanak. Amikkel jól lehetett keresni: többnyire Ő kapta az egyetlen gépbeállítást igénylő szériamunkákat, amelyek mellett akár újságot is olvashatott. Mentségéül szolgáljon, hogy azért más kegyencek is akadtak mellette.

19



Néhány hónap múltán ez a KISZ-titkár került hozzám a legközelebb. Légvonalban. Munkapadját alig másfél méter és egy ajtó választotta el az én rezidenciámtól, miután megindultam a felemelkedés útján. * Csak idő kérdése volt, hogy felfedezzék a zsenit, aki bennem lakozott. Miután ez bekövetkezett, a petróleumos tepsi mellől átvezényeltek a darabolóműhelybe (a KISZ-titkár háta mögé). Nem kell megrémülni, nem Lédererné műterméről van szó, hanem csak egy különálló kis műhelyről, ahol fémrudakból korongokat szeleteltem az esztergályosok számára. (Innen láthattam, hogy a pálya enyhén szólva lejt a KISZ-titkár felé. A művezetők által kiállított műveleti utalványok ugyanis egyértelművé tették, hogy éppen melyik esztergagépnek készítem a nyersanyagot.) Az esztergályosok természetesen nem tekinthették mellékesnek, milyen pontosan dolgozik a fémdaraboló munkás. Ettől függött ugyanis, hogy mennyi anyagot kell a gépeikkel hulladékként leválasztaniuk a nyers fémtárgyról. Más szóval: teljesítményük, keresetük múlott az előmunkás „kvalitásain”. Kierőszakolták hát, hogy a szóbajöhető választékból a lehető legprecízebb munkával kecsegtető tehetség kerüljön a darabolóműhelybe. S miután - „tanult ember lévén” -, az adott történelmi pillanatban engem tekinthettek a legígéretesebb jelöltnek, semmi nem menthetett meg attól, hogy egy grádiccsal feljebb lépjek a ranglétrán. Nekem nem nagyon fűlött hozzá a fogam, mert akivel helyet kellett cserélnem, hajdanán igen jó szolgálatot tett a gyerekeknek, amiért még mindig hálát éreztem iránta. A történethez tartozik, hogy számunkra még nem volt mindennapos dolog a valódi futballabda. Ha például egy-egy célt tévesztett kapuralövés nyomán a játékszer a szél hátán a Dunában kötött ki, fél óra-óra is beletelt, mire csónakot kerítettek és visszahozták. Közben szünetelt a mérkőzés, mert az Egyesület nem állt olyan jól, hogy tartaléklabdája is legyen. Nyáron kissé könnyebben ment a labda visszaszerzése: többnyire akadt vállalkozó szellemű szurkoló, aki beúszott a szökevényért. Egy igazi, hamisítatlan bőrgolyó így álmaink netovábbját jelentette. Egy mai gyerek, mire felnő, akár tucatnyi saját labdát is birtokolhat, számunkra azonban valóságos ünnepnek számított, ha egyszer-egyszer egy FOCIBA belerúghattunk. Márpedig a szerencsétlen ember - akit akaratomon kívül kitúrtam helyéből, s így vissza kellett ülnie a petróleumba, ahonnan karrierje kiindult -, ezt az esélyt teremtette meg számunkra hétről-hétre. A helyi futballklub szertárosa lévén, az edzések és mérkőzések után közénk hajította a labdát, hadd játszadozzunk vele, amíg maga tesz-vesz, rendezkedik, elpakol.

20



Sajnáltam Őt, mert visszacsúszásként élte meg a fejleményt, miközben engem semennyire sem hozott lázba „előmenetelem”. Itt én csak átmeneti tüneménynek tekintettem magamat. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy kiléphessek végre az uralkodóosztályból. Addig azonban még jó néhány vasrudat felszeleteltem a gépeimmel. A korabeli filmhíradókban előszeretettel mutogatták a „szocialista építőmunka hőseit”, köztük a szövőnőket is. Az emancipáció jegyében némelyik szerencsétlen olykor négy-öt szövőgép előtt cikázott ide-oda, ahogy a szenvtelen gépszörnyek ritmusa könyörtelenül megkövetelte. Nos, új minőségemben leginkább rájuk hasonlítottam. Legfeljebb annyiban különböztem tőlük, hogy nem adtak pirospettyes főkötőt a fejemre. S én csak három gép között ugrándoztam. Masináim közül az egyik, automata körfűrészgép volt. Ezen készültek a „sorozatpogácsák”. Ha egyszer beállították rajta az aktuális értéket, amíg az anyag ki nem fogyott belőle, nyugton hagyta kezelőjét. Elvileg. A valóságban őrületbe kergette az embert. Ha humorosan foghatnám fel a dolgot, azt mondanám, saját lelke volt őkelmének. Úgy működött, ahogy kedve tartotta. Feltételezem, már megszületésekor is selejt lehetett. Folyton csámpásra vágta a korongokat, mert befogószerkezete merőleges helyett ferdén tolta a munkadarabot a vágókorong alá. Emiatt aztán különféle problémák adódtak, amiknek részletezésétől most eltekintenék. Mindebből csak annyi érdekes, hogy elődöm oly módon vélte korrigálni a gép rakoncátlan működését, hogy a kelleténél mindig egy-két mérettel vastagabb anyagot használt fel. Így viszont az esztergálás során jelentős idő- és anyagveszteség keletkezett, aminek senki sem örült. Se a Gyár, se a munkások. Ezért néztek új szaki iránt. Irántam. S én meg is oldottam a problémát: egy-két acélrúd csámpásra vágása után rájöttem, hogy az automata gépet nem lehet automata gépként használni. Ettől kezdve néhány leszelt korong után leállítottam a masinát, s újra beszabályoztam a megfelelő paramétereket. Természetesen egy hatméteres henger feldarabolása - például egycentis pogácsákra -, így sokkal több időt vett igénybe. Sebaj. Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel! Esetemben ez azt jelentette, hogy gyakran dupla műszakot kellett teljesítenem, kielégítendő az esztergagépek éhségét. Megjegyzem, a „8 óra munka - 8 óra pihenés - 8 óra szórakozás” már akkor is elemi joga volt a dolgozónak. Éppúgy, mint ma! A másik két gép hagyományos (kávás) kézifűrészre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy ember helyett excenteres áttételű villanymotor húzogatta a fűrészlapot ide-oda. Függőlegesen meg olajhidraulika vezérelte süllyedését az anyagban. Ezeken egyedi darabokat, továbbá színesfémből való alkatrészeket szabdaltam fel.

21



A három gép együtt valóságos bűnszövetkezetet alkotott ellenem. Minden pillanatban más-más műveletet kellett elvégeznem rajtuk. Amikor az „automata” acélt szeletelt az ismertetett „önműködő” módon, a második gép vastag alumínium tömbön, a harmadik pedig bronzöntvényen „hegedült”, én ide-oda cikáztam közöttük, mint egy félőrült karmester, mert még kenegetni is más-más hűtőfolyadékkal kellett a vágóéleket. Az automatához vízzel habosra turmixolt repceolaj dukált, az alumínium vizet, a bronz pedig petróleumot kívánt. (Lám, a petróleumtól itt sem szabadulhattam!) Ráadásul a két kisebb gép süllyesztőszerkezete kifürkészhetetlen szeszélyességgel időnként olyan gigászi erővel nyomta rá a fűrészlap élét az anyagra, hogy itt is minden csámpásra sikeredett. Ahhoz képest, hogy egy gépjavító gépgyárról beszélek, viccesnek tűnhetnek ezek az anomáliák. Legalább is utólag. Akkor azonban csak is egy őrült rendszer árulkodó tüneteként foghattam fel a dolgot. A gyáregységnek egyszerűen nem volt joga arra, hogy felújítsa a saját gépeit, a Trösztnél viszont senkit nem idegesített az a körülmény, hogy az uralkodóosztály legkisebbik tagja belebolondul a csaknem megoldhatatlan szimultán játszmába. Odafönt úgy is jó volt, hogy csökevényes kispolgári tudatommal és az idegeimmel korrigálom a „fejlett” szocialista technika tévelygéseit. A hosszabb vasak az udvar felőli falnyílásokon araszoltak a vágószerszámok alá. Az automata ezeket maga húzta be a lyukon, a másik két gépen csak kézzel lehetett beljebb segíteni a munkadarabokat. Ehhez persze előzetesen fel is kellett helyezni azokat a kinti hengersorokra, ami lehetővé tette „előtolásukat”. S ez nem is volt valami egyszerű mutatvány. Nem tudom, hogy az előző életemben milyen főbenjáró bűnöket követhettem el, amikért itt és most kellett megbűnhődnöm? Ugyanis itt is a súlyemelést kellett gyakorolnom! Napközben segédmunkás kollegáim még csak-csak segítettek a vasak előkészítésében, de például éjjel, -- amikor a portáson és rajtam kívül – egyetlen árva lélek sem maradt a színen, csak is magamra számíthattam. Még a csikorgó téli éjszakákon is igencsak megizzadtam, mire a hó alól kikotort hatméteres, olykor karvastagságúnál is kövérebb vasakat felügyeskedtem a hengersorra. Igaz, az akkor kifejlesztett apró trükkök később is nagy hasznomra váltak. Hozzásegítettek, hogy „maradi” fogantatásom ellenére is „haladó” módon élhessem le az életemet! Nekik köszönhetem például a képességet, hogy még életem hetedik évtizedében is két kezemmel foltozgathatom a sebeket őseim csaknem porig rombolt fészkén. Ezt a pozitívumot mindig elfelejtik megemlíteni a rosszindulatú elemzők, amikor a kommunista korszak mérlegét megvonják. A gépgyárban kapott kiképzés híján képes lehettem volna például gerendákat egymagam a helyükre tessékelni? Hogy más mutatványokkal ne is hozakodjak elő.

22



Néhanapján eltűnődöm, mi is hiányzott akkor belőlem ahhoz, hogy Földi Imre, Veres Győző, Jurij Vlaszov váljék belőlem. Nem hinném, hogy ők több vasat emelgettek akkoriban, mint én (még ha más adagokban is). Igaz, én nem nyúlhattam doppingszerekhez, hacsak a rettegést nem tekintjük annak. A félelmet, hogy esetleg nem felelek meg a helyi munkásosztály elvárásainak, s neheztelése még is csak meghiúsíthatja továbbtanulásomat. Jövőmet a Gyár tartotta kezében, így nem vehettem félvállról, milyen tanúsítványt állít ki a munkához és a munkásosztályhoz fűződő viszonyomról. Ez megkettőzte elszántságomat és kitartásomat. . * Végül is nem találhattak fogást rajtam, az esztergályosok kielégítőnek találták ténykedésemet. Időnként még is a kétségbeesés határára sodródtam! Ehhez azonban a munkának vajmi kevés köze volt. Havi rendszerességgel magát a délibábot láttam szertefoszlani! Az „igazságos” oktatási rendszer nem elégedett meg annyival, hogy beletaszított a legnagyobb mocsokba, vigyázó tekintetét is mindvégig rajtam tartotta. A végett, hogy ki ne zökkenjek a tanulásból, rendszeresen házi feladatot küldött postai úton. A „szeretetcsomag” matematika feladványokból, orosz nyelvleckékből – idáig még esetleg rendben is lett volna --, s mindenekelőtt terjedelmes kötelező-irodalom jegyzékből állt. A megadott olvasmányokban hemzsegtek az ideológiai, osztályharcos agitációk. Fokozta a kínt, hogy ezekről személyes konzultációkon számot is kellett adnunk, ellenőrizendő fejlődésünket. Bizonyára így óvtak meg attól, hogy az ellenség uszályába gabalyodjunk a munkásosztály soraiban. Ezzel aztán mérhetetlenül feldúlták kedélyállapotomat. A legékesebb gyöngyszemet a mai napig őrzöm magamban. „A kommunizmus építőinek kongresszusa” címet viselte, s mindenek előtt Kádár János szentenciáit tartalmazta a kommunizmus gyöngyharmatos távlatairól. A könyvben lényegében a vérrel és kötéllel megszilárdított hatalmukat ünnepelték az elvtársak. Véglegesen értésére adták az országnak: már reménykednie sem érdemes. S ezt én közvetlenül is kitapinthattam: ahogy a két jómadár élvezkedett a téeszbe kényszerített parasztok megkínzásának emlékén, fájdalmasan rímelt erre a propagandára, s tényleg a bevégeztetettség bűzös lehelletét árasztotta magából. Az otromba agymosás kísérlete úgy hatott lelkivilágomra, mintha belerondítottak volna! Társamul is szegődött a kétely: talán jobb lenne örökre megmaradni segédmunkásnak. A fiatalság elnyűhetetlen optimizmusa azonban rendre felülkerekedett bennem: nem lehet, hogy ilyen baromságokkal traktáljanak majd az egyetemen! Hiszen az EGYETEM! Az idő persze bebizonyította, mennyire naiv voltam.

23



Ma hajlamos vagyok rácsodálkozni arra, ahogy rendre történelmi tapasztalatai ellenében voksol a jónép a parlamenti választásokon. Ám amikor felötlik bennem az a botcsinálta „proligyerek”, aki arra várt, hogy eljöjjön végre az ÍGÉRET FÖLDJE, megenyhülök: talán igazságtalan vagyok. Hiszen annak idején számomra is láthatóvá tették, méghozzá kendőzetlen nyíltsággal, hogy amire számíthatok, az nem lesz más, mint „a kommunizmus építőinek kongresszusa”! Tudtam én is, hogy manipulálnak, még se voltam képes vágyaim bűvköréből kitörni. Sokkal erősebben élt bennem a pontosan meg sem fogalmazható lila remény, mint a ráció. Akkor én sem voltam képes az egyetlen nyilvánvaló következtetés levonására, mert ehhez az illúzióimat kellett volna feladnom. S én sem győzhettem le magamat, hogy mentesülhessek a későbbi döbbenetes traumáktól. Ezt a lélektani összefüggést, – a kiszolgáltatott ember védtelenségét az ígérgetésekkel szemben --, valamire való tisztességes politikai erőnek illene felismernie. Azért, hogy hatékony eszközre lelhessen vele szemben, s végre magunk mögött hagyhassuk a kommunizmus nyomasztó szellemi örökségét. Mielőtt ismét plasztikussá válna! Nem korholni kellene az embereket, hanem segíteni nekik. Jobb lenne támogatni őket abban, hogy gondolkodhassanak. A gondolkodás pedig az emlékezéssel kezdődik, s következtetésbe torkollik. Ami nem helyettesíthető másik ideologikus maszlaggal, szívesen meghallgatott girlandokkal, vagy köntörfalazással! Legyen az akár „jobboldali” is. Amikor a téli éjszakákon a mázsás vasakkal viaskodtam egymagamban, bennem is az illúzió tartotta a lelket. Mármint, hogy a temérdek primitív brosúrával csak próbára tesznek, ám „élesben” ilyesminek bizonyára már nem lesz helye a tanrendben. Így inkább csak a miatt aggódtam, megérem-e egyáltalán a becsengetést? Bizonyára a fogadóirodák sem vettek volna fel számottevő tétet erre. Ha ugyanis kietlen éjszakai magányom idején rám omlanak a gúlában tárolt vasdorongok, ott múlok ki, s a világ még csak tudomást sem szerez róla. Nem beszélve arról, ha az irdatlan fűrészfogak kívánnának beleharapni zsenge testembe. Elképzelhető: ha a vágókorong egyetlen szempillantás alatt átvágta a karvastagságú acélt, mennyi kellett volna ahhoz, hogy a csontjaimmal is végezzen? A portás, az egyetlen ember a földkerekségen, akitől baj esetén segítséget remélhettem, a távolság, a köztünk lévő falak és ajtók tömkelege, gépeim dübörgése miatt észre sem vehette volna végzetes helyzetemet. Nem tódítok: a baleset réme egyetlen pillanatra sem tágított mellőlem. Nem tudom, elhiszi-e nekem az Olvasó, hogy amikor éktelen, monoton gépzajban kénytelen koncentrálni az ember hosszú ideig, egyszer csak arra eszmél, már egyáltalán nem is figyel. Leselkedjék rá akár halálos veszély. A ragacsos magányban ólomlábakon vánszorognak a percek, és soha nem akar 24



eljönni a virradat. Az autós ilyenkor legfeljebb félreáll, de én a gépeket nem hagyhattam faképnél. A „haladás” nem engedte, hisz reggel várták korongjaimat az esztergályosok. Hajnalra már majd levert a lábamról a kábulat, s tényleg csoda, hogy nem daraboltam fel saját magamat is. Ám napvilágnál sem volt sokkal jobb a helyzet: ilyenkor is folyton egyedül voltam. A toldaléképületben lévő műhelyemnek ugyan két ajtaja is volt, - s mint már tudjuk -, az egyik éppen a KISZ-titkár hátára, a másik a raktárakra nyílott -, ám mindkettőt éjjel-nappal zárva kellett tartanom. Az általam gyártott fémpogácsák akkora kincsnek számítottak (különösen bronz esetén), hogy a vezetőség derűsebben tekintett a jövőbe, ha biztonságban tudhatta azokat a munkásosztálytól. A dolgozó nép fiai ugyanis szűnni nem akaró kísértést éreztek arra, hogy az esztergálás során elrontott darabok helyett suttyomban újat kunyeráljanak tőlem, anélkül, hogy ennek nyoma maradna a selejtfeljegyzésben, vagyis a pénztárcájukban. Bár a szocializmusban minden a munkásokért volt, ezt azonban már nem engedhette meg magának a Gyár, mert pazarlással nem győzhettük le az imperializmust. A szégyenletes kudarc megelőzését éppen az áthatolhatatlan nyílászárók szavatolták. Akárcsak az ország biztonságát az aknazár. Tulajdonképpen nem is értem, miért nem falazták rám azokat az ajtókat? Hisz ez lett volna a kézenfekő. Az enni-innivalót meg a küblit beadhatták volna egy kémlelőnyíláson is. Ma is felteszem a kérdést: természetes, hogy egy fokozottan életveszélyes szolgálati helyen, hermetikus elszigeteltségben dolgoztassanak egy magára hagyott munkást (páriát), a biztonság és segítség legelemibb esélye nélkül? Folyton azzal az érzéssel adtam át magam a termelőmunka kies magányának, mintha egy horrorfilm „sztárja” lennék, aki szerepe szerint előbb-utóbb menthetetlenül péppé válik a saját húsdarálójában. Csak magamnak tehetek szemrehányást. Ha valaki sorozatban elhessegeti az intő jeleket, ne panaszkodjék! A „kommunizmus építőinek kongresszusa” is mélyebb nyomot hagyhatott volna bennem, de egy újabb figyelmeztetés nyomán már minden kétséget kizáróan levonhattam volna a következtetést: jobb lenne, ha más foglalkozás után néznék, mint amire készülök. Történt pedig egy szép napon, hogy műhelytakarításra adtam a fejem. Ekkora inzultus talán fennállása óta nem érte a nevezetes helyiséget. A kinézete alapján legalább is erre lehetett következtetni. Egy vasszekrény elmozdításakor legnagyobb meglepetésemre olajos rongyokkal megtömött kis falfülkére bukkantam, ami úgy festett, mintha elfelejtették volna beléhelyezni a trezort. Szennyes törlőrongy garmadával születik egy gépgyárban, magam is produkáltam ilyet szép számmal. Kelendő portékának, valóságos kincsnek számított a géprongy. Na de ennyire, hogy rejtekhelyen dugdossák? 25



Nem is a rongyoknak tulajdonított ekkora jelentőséget valamelyik elődöm, vagy a megbízója! Megszabadítva tőlük a fülkét, egy kis faládikában, lezsírozott, vadonatúj komplett professzionális menetmetsző-menetfúró készlet nézett rám csábosan, metrikus és withvorth változatban! Mióta lapulhatott ott, nem tudom, de bizonyos, hogy valami hátsó szándék kushadt benne! Különben miért kellett volna eldugni? Különösen a darabolóműhelyben, ahol végképp semmi keresnivalója nem lehetett. A rejtegető nyilván csak a kedvező alkalomra várt, hogy végleg magáévá tehesse. S lám-lám, milyen is a gyarló ember? A váratlan lelet engem is rögtön szíven ütött. Nem mintha kezdeni tudtam volna vele bármit is, de a barkácsoló hajlam bennem is felkeltette a ragadozót. Úgy jártam, mint hajdanán az elvtársnő, aki a kisgyermekével magára maradt, védtelen, rokkant fiatalasszonyban megneszelte a könnyű prédát, s kiűzte házából: hisz úgy sem kellett számonkéréstől tartania! Napokig nem volt nyugtom: ezt a szerszámkészletet meg kell szereznem! De hogyan, őrlődtem magamban? Még sem kockáztathatom meg, hogy motozáskor lebukjak a portán! Akkor aztán lőttek az egyetemnek. Nem elég, hogy a „nép ellenségének” fia vagyok, éppen akkor adjam lopásra a fejemet, amikor Hruscsov elvtárs és a Párt szemet hunyni készül a sok kívánnivalót hagyó előéletem felett? Ám engem se arra szültek, hogy egykönnyen meghátráljak: végül is a sötétség leple alatt átdobtam a zsákmányt a Duna felőli kerítésen, majd hazafelé menet nagy sunnyogva érte mentem. Nap sem telt bele, s rá kellett jönnöm, parazsat vettem magamhoz. Hiába nyugtatgattam a lelkiismeretemet: tolvajtól lopni talán nem is bűn. Én aztán igazán értem, hogy Trianon is miért nem hagyja nyugodni az utódállamokat, s miért nem tudnak megbékélni a vagyonukon trónoló kommunisták? Mert a lopott holmi égeti a bőrüket! Akárcsak az enyémet a bűvös szerszám. A végén már aludni sem tudtam tőle. Igaz, én még kisgyerekkoromban szívtam magamba a Tízparancsolatot, nem úgy, mint azok az újhívők, akik a lopást egykor államosításnak hívták, ma pedig privatizációnak nevezik, csakhogy ne kelljen bűnbánatot tanúsítaniuk és feloldozást kérniük. No meg elszámolniuk a lopott holmival. Így aztán szégyenszemre úgy, ahogy elhoztam, szépen vissza is vittem a „helyére” zsákmányomat. S ez volt az a pont, ahonnan még visszafordulhattam volna. De honnan is sejthettem volna jóformán gyerekfejjel, hogy az általam választandó pályán egyszer majd, a demokrácia és a liberalizmus örve alatt is perdöntő maradhat az a mindenen átütő „szakmai követelmény”, hogy tudok-e lopni vagy sem? S hogy e kérdést éppen a „bukott” kommunisták szegezhetik nekem! 26



Vajon háttérbe szoríthatók „ezek” valaha is? A mardosó kételyt azért érzem aktuálisnak, mert a hétköznapi embernek vannak erkölcsi gátlásai, nekik viszont nincsenek. Őket semmi nem korlátozza szabad szárnyalásukban. Örök fájdalmamra soha nem tudhatom meg, vajon meddig lapult rejtekén a ládika, amely próbára tett engem? Lehet, hogy végül is csak negyedszázaddal később vitte el szerencsés megtalálója, amikor a Vízlépcső ürügyén pusztulásra ítélt gyár bontása közben rátalált? Vajon Ő meg merte tartani? Esetleg neki sem volt hozzá bátorsága, miközben megtorpanás nélkül eldózerolta száz ember munkahelyét? Akkor, amikor a magam ketyeréje kapcsán megszólalt az Úr hangja: „fiam ne lopj!”, expressis verbis meg sem fogalmazódott bennem, hogy éppenséggel csak az nem hordja-viszi a szajrét, aki nem akarja. Alkatrész hiányzott a biciklihez vagy a motorkerékpárhoz vagy bármihez, javításra szorult ez-az, valamilyen szerszámra fűlött a foguk, minek is mentek volna a boltba a szaktársak? A Gyárban anyag, szakértelem, minden kéznél volt. Minden a „miénk”, „tiéd az ország, magadnak építed”, hallhattuk reggeltől-estig a propagandaszólamot. Magyarázatul szolgálhat persze a kényszer: hiába próbálkozott volna bármit is megvásárolni, vagy megjavíttatni a becsületére még oly érzékeny állampolgár, többnyire semmi nem volt kapható a közforgalomban. Így a nagy népi önkielégítés fölött azok is szemet hunytak, akiknek nem kellett volna. Sőt, ők jártak elől a „jó” példával. Működött a proletáretika: ha te hagysz lopni engem, én is hagylak téged. Persze, te azért nem lophatsz annyit, mint én! Ez a primitív konszenzus, a kommunizmus „Társadalmi Szerződése” bizonyult a rendszer legerősebb tartópillérének, ezt siratják az óta is sokan. A hallgatólagos egyezség kitartott egészen addig, amíg volt mit széthordani. Attól kezdve a jelszó kissé módosult formában immár így hangozhatna: törődj bele, hogy én még mindig lophatok! A látszatra persze gondosan ügyeltek: a portás árgus szemekkel vigyázta az „áruforgalmat”. Ám, miközben a korszak világi apostolai fennhangon prédikálták: minden ember egyenlő, én arra emlékszem, hogy nem mindenkit állítottak meg a gyárkapuban, s kutatták át a táskáját. Arra sem akadt példa, hogy az igazgató Pobedájának csomagtartóját fel merték volna nyittatni. A munkásarisztokrácia helyi reprezentánsai is háborítatlanul járkálhattak ki-be, mintha diplomáciai védelmet élveztek volna. Egyetlen művezetőt és üzemvezetőt sem motoztak meg soha, nem is szólva a KISZ-titkárról meg az ŰB-elnökről. A parasztok karját tekergető élmunkások autoritása sem forgott veszélyben. *

27



Uralkodásom időszakából már csak egy kérdés maradt nyitva: mennyit is profitáltam belőle? Nos, havi ezerszázzal kedtem, s a végén ezerháromszáz forintot vághattam zsebre. Sok volt ez, vagy kevés? Nézőpont kérdése. A semmihez, vagyis ahhoz képest, hogy irgalmatlanul hosszú szünet után én lettem a család első kereső tagja, „busásnak” tűnt, ahhoz viszonyítva azonban, hogy mennyit dolgoztam érte, arcátlanul kevésnek éreztem. Persze ezzel nem álltam egyedül. Ez volt az a korszak, amelyben a rózsaszínre mázolt paraván mögött az egyensúlyi anomáliák beleégtek a társadalomba, s „megszokottá” váltak. A Magyar Szocialista Munkáspárt ekkoriban erősítette meg újfent a már jól bevált gyakorlatot, miszerint nekünk, szocializmusban élő embereknek nincs szükségünk a teljes fizetésünkre, mert az oktatási, művelődési, egészségügyi és államigazgatási szükségleteinket ingyen kapjuk az államtól. A vállalatoknak sem volt szükségük nyereségre, mert helyettük meg a beruházásokat végezte el a mindenható állam. Tehát bérünknek az izomerőnk pillanatnyi újratermelésén felül semmiféle szükségletet nem kellett fedeznie. Kevésbé szalonképesen megfogalmazva: az általunk létrehozott jövedelemnek csak azt a hányadát hagyták nálunk, amit megzabáltunk. Azt sem teljes egészében. A rajtunk megtakarított nemzeti jövedelemnek aztán sokkal jobb helyet találtak. A világ teljes proletariátusa részesült belőle. Afrikától Dél-Amerikáig, Eurázsiáig. Ebből a „megtakarításból” fejezték be a magyar adottságoknak megfelelő gazdasági struktúra teljes és végleges szétverését, amit KGST gyártásszakosításnak becéztek. Ebből fizették vissza a „hitelező” által ’56-ban szétlőtt főváros helyreállításához felvett kölcsönt is. Jutott belőle az imperializmus rabigájában sínylődő népek felszabadítására is. Az egyéni megtakarítások meghiúsításával, és a közösségi felhalmozás elfecsérlésével vette kezdetét az ország újkori eladósodása. Hőn szeretett Pártunk és Kormányunk jóvoltából. Cserében a „munkásosztály” vezető pozícióban hihette magát. Elsőtiszt lehetett az önsüllyesztő hajón. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint az én segédmunkási fizetésem. Ez ugyanis pontosan akkora összegre rúgott, mint amennyit öt évvel később, immár diplomával a zsebemben, a Váci Gumigyár gazdasági igazgatójának helyetteseként élvezhettem. Ha kissé több a türelmem, itt akár már további négyöt év múltán elérhettem volna a kissé gyengébb esztergályosok tíz évvel korábbi fizetését. Mondjuk a KISZ-titkárét. Az öt-hat forintos órabéremből majd két korsó sört, vagy két kiló kenyeret vehettem, hogy az utókornak viszonyítási alappal is szolgáljak.

28



Valami ma sincs rendjén: erről árulkodik az a tünet, miszerint a háromforintos kenyér és sör korszakára tömegek életük fénykoraként gondolnak vissza. Ami a részükről persze reális életérzés lehet. A baj az, hogy így kell érezniük. Objektív mércével azonban ez csak annyit jelent, hogy a megerőszakolt árak révén évtizedekig elhitették velük, hogy uralmi, azaz versenyképes pozícióban vannak, majd miután többévtizedes ködösítés után kiderült, hogy ez még sincs így, magukra hagyták őket. Azok pedig, akik kitartóan táplálták benne az illúziót, már csak korholják a „Népet”, amiért ma is csak szubjektíve akar enni, pihenni, szórakozni! Miközben továbbra is elorozzák tőle csekélyke jövedelmét, s akárcsak egykoron, ma sem képesek épeszű távlatot nyújtani cserében. Aki olvasta Einstein „Speciális és általános relativtáselméletét”, s csak egy fikarcnyit is megértett belőle, ismerheti a vonatkoztatási rendszer jelentőségét. Annak a - valójában szintén mozgó - támpontnak a megválasztását, amihez saját mozgásunkat viszonyíthatjuk. Emberek sokasága ma is azt hiszi, hogy a rózsaszín emlékei korában „jól” élt, pedig pontosan akkor lökték le arról a pályáról, amely a szerencsésebb nemzeteket elvezette a jóléthez. S akik felelősek ezért, mindent elkövetnek, hogy a kárvallottak ne is ébredhessenek rá optikai csalódásukra. Ha a vonatból visszatekintünk, úgy tűnik, az állomásépületet gyorsan magunk mögött hagytuk, ám aki mindezt fényévnyi távolságból szemléli, észre sem veszi, hogy megmozdultunk. Ha életszínvonalunkat a választott kiindulópont, a háborús évek -- úgymond a „Horthy-fasizmus nyomora” – helyett a külvilághoz hasonlítja a Rendszer, talán önmagát sem csapja be végzetesen. Ám reggeltől-estig csak azt szajkózta: sokkal jobban élünk, mint régen. (Mintha csak ma hallanám a főidiótákat: „nagy a jólét”!) Ennek a szemfényvesztésnek lett kézzelfogható, „könnyen emészthető” manifesztuma a háromforintos kenyér és sör, valamint a kétforintos lókolbász, vagyis a puszta vegetálásra kárhoztató mesterséges bér- és árszínvonal. Aminek tespedés és leszakadás lett a valódi ára. Érdekeltség, jövedelem és fizetőképes kereslet híján létre sem jöhetett az emberhez méltó árukínálat. Elmondhatjuk: a szocialista gazdaság a hiány gazdagsága volt. Igaz, olcsó volt, ami nem volt! Ha a szocialista öntudattól majd kicsattanó nagyokosok csak a fél szemüket rászánják, - miközben ránk zárták a határokat és az étert, vagyis kirekesztették látókörünkből a vonatkoztatási pontot (vagy legalább is ezt remélték) -, észrevehetik, hogy a háborúból szintén páriaként kikerült Ausztria is üstökösként húz el mellettünk. Olyannyira, hogy még ma is évtizedekre vagyunk a felzárkózástól. Igaz, nyugati szomszédaink a piszkos kapitalizmusban „tespedtek”, míg mi a hadikommunizmus békebeli változatának magasztos eszméje szerint „haladtunk”, a mindenható Állam (valójában a Párt) vezérletével. S haladásunk 29



ütemét semmiféle „két-, vagy többosztatú politikai erőtér” nem fékezte. Sikeresen meg is érkeztünk a „mai mába”. A „Kommunizmus építőinek kongresszusán” erre a távlatra nyomták rá a frissen felmelegített pecsétet. * „Minden elmúlik egyszer, minden a végére ér“. Miért az én uralkodásomnak ne szakadt volna vége? Hál’ Istennek. A nevezetes napon hónom alá kaptam végletekig elrongyolódott munkásruhámat és a petróleum-cserzett bakancsomat, s annak rendje-módja szerint „leszámoltam“. Cserébe megkaptam az elbocsátó levelemet. Megváltam hát uralkodótársaimtól, de a nép vagyonát jó kezekben hagytam. Legalább négy ember leste, nem viszem-e magammal a koszlott rekvizitumokat. Ezt a veszélyt nem is lehetett teljességgel kizárni, hiszen a holmik már nagyon hozzám nőttek, hogy azt ne mondjam: ragadtak. Már kimosni sem lehetett belőlük a lucskot! Talán visszaszánták őket a lepárlótoronyba? Ki tudja? Mindenesetre nem kockáztatták meg, hogy netán eltulajdonítsam őket. Hálás is vagyok érte, mert mint láthattuk, lakozott bennem némi vonzódás könnyen jött kincsek iránt. Tessék csak elképzelni, amint – a menetmetszős esethez hasonlóan – szégyenszemre visszasomfordálok a szakadt, mocskos rongyaimmal! Hát még, ha lebukok velük! Belegondolni is rossz. A szigorú számadás szerencsére elejét vette ennek a megaláztatásnak, így amellett, hogy megvédték a szocialista tulajdont, tisztességemen és méltóságomon se eshetett csorba. Megvallom, utólag is megnyugtat az a bizalmatlanság, amivel elhalmoztak, mint az uralkodó osztály közelmúltbeli tagját. Ez a gondos vagyonkezelés lehetett „fejlődésünk” legfőbb záloga, mert hová is jutott volna az ország, ha a sok lábakelt jószág mellett még az én lestrapált „öltözékem” is csak úgy eltűnik? Még ma is csak halkan merem megsúgni, valójában nagy kő esett le a szívemről, mert kiszabadulásomhoz közeledvén, már jó ideje azon tipródtam, mi lesz, ha az undorító rongyokat magammal kell vinnem? Vágyálmaimban sem feltételeztem, hogy újra raktárra vegyék azokat! Azt hiszem, a munkásosztály állítólag munkásosztályból jött vezetőinek fogalmuk sem volt arról, mivel is foglalkozik a munkásosztály! Például, egy gépipari segédmunkás. Egyszerűen gőzük sem volt róla, minő metamorfózison megy át a munkaruhája, miközben hozzáteszi a maga tégláját a szocializmus építményéhez. Ült valahol a Tröszt elefántcsonttornyában a „munkásmozgalom régi harcosa”, s elképzelte: a gúnyát vissza kell szolgáltatni. S ha netán már nincs meg, mert kilukadt, elhasználódott, elrohadt, „a dolgozó nem tud elszámolni vele”, akkor le kell vonni az utolsó béréből! Maradványértéken. (Most adok 30



csak igazán hálát a sorsnak, hogy még nem álltunk a fejlettség ama fokán, midőn a vécépapírt is a Párttól kaptuk volna.) Nyilván a bürokrata is nevetségesnek érezte a pitiáner fontoskodást, ám mit lehet tenni, ő ebből élt. Egyébként is, a Minisztériumtól kapta az ukázt. Sőt, több minisztériumtól. Ám azok sem tehettek semmiről: a népvagyon gondozásának irányelveit maga a Párt szabta meg. S a Párt minden létező erőforráson rajta tartotta tekintetét. Látta az én olajos, foszlott göncömet is. Szem elől téveszteni tehát nem nagyon volt tanácsos! Ám a Pártot sem kárhoztathatjuk, hisz legjobbjai maguk sem szabadon döntöttek: őket maga a történelmi szükségszerűség űzte-hajtotta. Így az utolsó elnyűtt gatyáról is számot kellett adni a Nép előtt. Csak az elvétett, elvesztegetett, kirabolt évtizedekkel, ellopott vagyonokkal, tönkretett életekkel nem kell soha elszámolniuk a haladó erőknek. Azt majd elintézi a feledés. II. KERESZTFÁN 1. Népek barátsága A munkásosztálytól elbúcsúzván, ’964 őszén egyszeriben bábeli hangzavar kellős közepén találtam magamat. Kitárult előttem a nagyvilág. Azt is mondhatnám, házhoz jött. Vissza is hőköltem, amint egy csapat fekete bőrű embertársam viharzott ki a kollégium kapuján, nagy ricsaj közepette. Bizonyára eltévedtem, vontam le az egyetlen kézenfekvő következtetést elanyátlanodva a kapu előtt, ócska kis bőröndömmel kezemben. De nem! Még is csak jó helyen, Magyarországon jártam, s leendő diáktársaimba botlottam bele! Ettől rögtön el is öntött a megkönnyebbülés! Családom államosított javaiból a jelek szerint még arra is futja, hogy valamicskét jóvátegyünk a népek mérhetetlen szenvedéséből, amit az angol, francia, holland, spanyol és portugál gyarmatosítók idéztek elő. A rossznyelvek “természetesen” azt sustorogták, hogy valójában csak a szovjetek világhatalmi befolyásának kiterjesztéséhez járultunk hozzá, a magunk szerény eszközeivel. Elvégre még sem hagyhattuk, hogy a haladás minden terhét egyedül a Nagy Szovjetunió vigye, ha mégoly széles is a válla. Így figyelhettem meg a sors kegyelméből, miként hortyog a „szabadság” pesti levegőjén Abdulla, Leon, Saidi, Samuel, Szuszi, Patric, Orlando s a többiek. Persze, magyar fiúk is laktak a kollégiumban. Sőt, kicsivel többen is voltunk. Hisz hol ne lennénk többen, mint a saját hazánkban?

31



Az első évben vagy tizenhatan, az utolsóban már „csak” nyolcan osztoztunk huszonöt-harminc négyzetméteren. Kell ennél nagyobb luxus? Végképp nem akarok kicsinyeskedni azon a háromnegyed éven, amit felújítás miatt egy Róbert Károly körúti laktanyában töltöttünk el, ahol egyetlen nagy hodályban mintegy negyvenen zsúfolódtunk össze. Vagy ki tudja: talán nyolcvanan is. Katona nem voltam, így nem tudom, hány személyes lehetett a körlet, amit átengedett nekünk a honvédség, ezért motoz bennem a bizonytalanság az együtthorkoló társaság létszámát illetően. Arról sincs ismeretem, hogy a NATO-nak tudomására jutott-e a Magyar Néphadsereg harckészültsége elleni eme lcseréléses merénylet, mindenesetre örülhetünk, hogy ma már nem az ellenségünk. Elképzelni is borzalmas, mi történne velünk, ha összecsapás esetén legfeljebb egyetemistákat találna a katonaágyakban (merthogy katona már csak alig néhány lézeng az országban). Ott, a hodályban, igazán közel kerültem az emberiséghez. Azt hiszem, a bolygónkat veszélyeztető üvegházhatás is ott ütötte fel a fejét. A káros gázkoncentráció mindenesetre bizonyíthatóan akkoriban kezdett aggasztó méreteket ölteni környezetünkben, bár a tudomány ezt még félvállról vette. Mintha nem tudta volna: a lavina is az első hópehellyel kezdődik. A cunamiról is ott szereztem be kezdeti ismereteimet. Reggelente, amikor a hadseregnyi diák egyszerre megnyitotta a zuhanycsapokat, a lefolyók mintegy vezényszóra nyomban eldugultak. Ilyen tökéletes összhanggal az óta sem találkoztam. Ennek köszönhetően a vízszint pillanatok alatt rekordokat döntögetett, ám elmenekülni előle nem lehetett: az állandó ellenőrzésveszély miatt mindenképpen be kellett érni az első előadásra is. Ha akartuk, ha nem, kénytelenek voltunk mindannyian egyszerre használni a vizet. A medenceszerű zuhanytálca mélysége tán a fél métert is elérte, ennek köszönhetően az össznépi csutaklé egyetlen cseppje sem veszett kárba, s ha a „tisztasági” aktus során valakinek tempózni támadt kedve a habok között, azt is bátran megtehette. Feltéve, ha gusztusa megengedte. Csodák-csodájára különösebb járvány nélkül megúsztuk a korabeli wellnesfürdőzést. Én leginkább Samuelt kedveltem, aki életkorát tekintve talán apánk is lehetett volna. Mindenesetre sokkal idősebbnek tűnt nálunk. Kenyából érkezett ide, tanulmányozni a szocialista közgazdaságtan jótékony hatását a kapitalizmusütötte sebekre. A jámbor jószerivel egyetlen kukkot sem tudott magáévá tenni a magyar nyelv szépségeiből. Ugyanez a többiekről is bízvást elmondható. Ez mindössze csak annyiban okozott nekik gondot, hogy az oktatás magyarul folyt. Ezt akkor még természetesnek tekinthettük. Samueltől tanultam meg életem első összefüggő angol mondatát, ami így hangzott: I beat You (megpofozlak)! Szerencsére nem nekem kedveskedett vele, hanem egy sokat kellemetlenkedő, s nem is csak őt idegesítő magyar 32



szobatársunknak. Tettlegességig azonban hál’ Istennek soha nem fajult a konfliktus, mert voltaképpen angyali türelmű, tüneményes figura volt. Szereplőválogatóként csak is rá osztanám Tamás bátya jóságos figuráját. Persze, kunyhó neki nem jutott! Neki sem. Csak egy ikervaságy fele. Samuel nagyon szerette a teát: „Dou you have sugar (van cukrod)”? – kérdezgette olyan kedvesen, mintha kínálta volna. Nem is lett volna baj ezzel, ha időnként nem a legédesebb éjszakai álmából veri fel érte boldogtalan áldozatát. A büszke León Kongóból érkezett. Ő emelt fővel, nemes tartással járkált a világban. Ha a múlt századelőn fehér bőrszínnel születik, akár magyar dzsentrinek is hihetnők. Kizárólag grafitszínű alpakka öltönyben, fehér ingben, harmonizáló nyakkendőben láttam megjelenni. Mindannyiunk közül talán ő rítt ki leginkább a vaságyak dzsungeléből. Rebesgették is, valami fegyvergyáros csemetéjével hozott össze bennünket a szerencsénk. Nem is igen értettük, mi szüksége lehet a magyar állam támogatására a „neokolonializmus” elleni harcban? Ámbár a sors útjai kifürkészhetetlenek. Hinné az utókor, hogy például a „legendás” Lukács György, a saját kezűleg vérengző, kérlelhetetlen polgárirtó, maga is nagypolgári családból származott? Talán a mi Leonunk is messze esett a fájától, s így került a béketáborba. Ettől függetlenül ö is szimpatikus fiú volt. Kiválóan futballozott, s igen jó humorérzékkel áldotta meg Istene. Ha például – talán kissé otrombán -viccelődve megkérdezték tőle: Te mikor jöttél le a fáról? - nem kezdett nyomban rasszistázni, s törvényszékért hörögni. Inkább röhögött egy jót, majd megkereste, s rendszerint meg is találta a hangulathoz illő riposztot. Talán azért, mert Ő kivételesen viszonylag jól megtanult magyarul. A prímet Abdulla vitte el, Tanzániából. Alapjában véve ő is jó kedélyű fiú volt, de mivel reménytelenül hadakozott a magyar nyelv rejtelmeivel, soha nem értette pontosan, voltaképpen miről is folyik a szó. Így aztán gyakran minden átmenet nélkül gyanakvó, ellenséges hangulatba süppedt, vagy egyenesen dühbe gurult. Egy ilyen csúcsrajáratott pillanatában például, elrohant a tomahawkjáért, s csak az isteni gondviselésen múlott, hogy nem aprította miszlikbe a kollégiumi tanulószoba népségét, amely szó, mi szó, oda nem illő zsibongásával mélységesen felháborította. El kell ismerni, Ő hamisítatlan „betonfej” volt: a nap huszonnégy órájából akár huszonötöt is eltöltött a tanulószobában. Ez meg is látszott a tudásán: a tudományos szocializmus nevű “tantárgy” záróvizsgáján például nem sokat teketóriázott, hanem rögtön kivágta az eszmei mondanivalót: „munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll!” Aztán többé meg sem nyikkant. Igaza is volt: lehet ehhez bármit is hozzátenni? Róla feltételezem leginkább, hogy sikerült kiirtania a neokolonializmust. Rendelkezett ugyanis egy párját ritkító csodafegyverrel. Örök rejtély, hogy ettől 33



magunk is el nem pusztultunk. Éjfél után rendszerint bemutatta jellegzetes szakácsművészetét. Ez annyiból állt, hogy a folyosóvégi ütött-kopott gázrezsón minden áldott nap rizses halat főzött magának, ami ép ésszel felfoghatatlan bűzt árasztott magából. Mit tehetett bele? Sosem sikerült megtudnunk, mert hétpecsétes titokként őrizte receptjét. Ha ezt a kulináris szokását otthon is megtartotta, a gyarmatosítók egészen biztosan világgá mentek tőle. Alvásról ilyenkor többé szó sem lehetett, mert befejezvén az éjszakai főzőcskét és táplálkozást, bekapcsolta a BBC-t, s reggelig hallgatta. Igaz, diszkréten, fejére húzva takaróját. Ám ettől lett csak igazán pokoli a dolog, mert érteni ugyan egy mukkot sem lehetett, még is a lefojtott sustorgás miatt önkéntelenül is fülét hegyezte az egész szoba. S a végén már csak mi „élveztük” rádiója szörcsögéseit, miközben jómaga édesdeden, jóllakottan szunnyadt a pléd alatt! Fellépni emberi jogainkért nem mertünk, nehogy rasszizmus címén kicsapjanak a kollégiumból. A szép szó pedig már akkor sem ért sokat. Mondhatni semmit. Az elnyomott népek iránti tolerancia és empátia már teljes virágjában pompázott. Úgy vettünk hát rajta elégtételt, ahogy tudtunk. Hazájában a magas páratartalom miatt szinte cseppfolyós a levegő. Ennek folytán nálunk rengeteget szenvedett a szerencsétlen, mert kiszáradt, s iszonyúan viszketett a bőre. Ez ellen kenőcsökkel próbált meg védekezni, vajmi kevés sikerrel. Pedig derekasan segítettünk neki, hogy mindig keze ügyébe akadjon valami csodaszer. Ebből aztán – miután a feliratokat nem értette --, a legkülönfélébb bonyodalmak adódtak. Így fordulhatott elő, hogy fogkrémmel, borotvakrémmel, sőt tubusos sajtkrémmel is kényeztette bőrét. Végül annyira megsajnáltuk, hogy a röhögéstől is elment a kedvünk. Velünk lakott Szuszi is, akiről azt tartották, hogy Kongle kapitány unokaöccse. A valódi nevére már nem emlékszem, csak beceneve ragadt meg bennem, ahogy a lányok emlegették. Tintakék hajával kedvencnek számított köreikben. Általánosságban is elmondhatom, elképesztő volt, ahogy a női nem döngicsélt a szinesbőrű fiúk körül. Igaz, megjelenésük Magyarországon akkoriban még az egzotikum erejével hathatott rájuk. Kongle kapitány nem volt ám akárki. Neve mindennap elhangzott a híradásokban, a laoszi Rizses-köcsög síkságon (a vietnami háború mellékhadszínterén) dúló ádáz harcok kapcsán. Ám az is lehetséges, hogy a Szuszi körüli érdekességek csak a legendákban léteztek, tőle magától ugyanis egyetlen, a hátterére utaló szösszenetet sem hallottunk. Ettől persze akár igaz is lehetett. Ha a Lenin néven anyakönyvezett latin-amerikai Carlos, a nemzetközi bérgyilkos üdülhetett Magyarországon a Párt vendégeként, miért ne élvezhette volna szerető gondoskodásunkat Kongle kapitány unokaöccse is?

34



Néhány vendégdiákról évek hosszú során sem sikerült semmi érdemlegest megtudnunk. Például Karakószörcsögről, akinek még becsületes nevét sem ismertem, s ki tudja, gúnynevét is hogyan szerezte? Szaidival, az algériai arabbal számtalan sakkcsatát vívtam, de eközben sem tudtam meg róla többet, mint arról, akivel soha nem találkoztam. Ugyanezt mondhatom el a kubai Orlandóról is, egy szudáni fiú pedig maga volt a megközelíthetetlenség élő szobra! Szó nem érhette hát a ház elejét: a magyar állam derekasan kivette részét a „felszabadító mozgalmak” támogatásából. E közben „hely hiányában” magyar fiatalok tízezreinek zúzták szét továbbtanulási reményeit. Az oszlófélben lévő gyarmatbirodalmakból aztán garmadával érkeztek a fiatalok ezekre a „hiányzó” helyekre. Konkrétan nem tudom, mely csatornákon milyen támogatásokat kaptak, azonban tény, hogy hozzájuk képest mi, magyarok, legfeljebb rosszul öltözött madárijesztőnek érezhettük magunkat. Nem engedhettük, hogy az „elnyomott világ” gyermekei rossz emlékeket vigyenek magukkal. Apám elzabrált vagyona így – fia „ingyenes” kiképzése mellett --, az egész emberiségnek is üdvére vált. Remélem „odafent” még ma is a javára írják ezt! 2. Szocreál Kánaán A „boldog időkben” minden ingyen járt a diáknak: szállás, teljes ellátás. Pontosabban valamennyit kellett ugyan fizetni értük, de azt nagyjából fedezte a szociális ösztöndíjam. Így nevezték azt az alamizsnát, amit azért kaptam, mert szüleim semmilyen fix jövedelemmel nem rendelkeztek, lévén, ingüketgatyájukat feláldozták az „igazságos közteherviselés“ oltárán. Az egyensúlyhiány, korunk kínzó problémája, akkoriban ismeretlen fogalom volt a nyílvánosság számára. Elméleti létezéséről tudtunk ugyan, de csak, mint a kapitalizmus kísérő-jelenségéről. Természetesen nálunk a kínálat tökéletes összhangban állt a kereslettel, így mindenre futotta! Tervgazdaságban minden összevág. Ez a tökély tette lehetővé, hogy a jószívű szocialista állam az elesetteket se hagyja magára. Vegyük is mindjárt sorra a szocialista egyensúly „részegyensúlyait”, mert így válik konkréttá és világossá, miről is beszélek? Kezdjük mindjárt a szállással! A kollégium egy háromemeletes épületben kapott helyet, pár percnyire az Egyetemtől. Jószerivel ebben ki is merült az egyetlen méltányolható vonása. Nem tudom, az ántivilágban mi lehetett a küldetése, csak gyanítom, hogy bérházként funkcionált valami leendő osztályellenség hasznára. Mindenesetre kollégium gyanánt meglehetősen célszerűtlennek bizonyult. A szobák különféle összetételű csoportjai hajdanán egy-egy önálló lakást alkothattak. Így nem is tekinthetjük természetellenesnek, hogy egyetlen bejárattal rendelkeztek. Amikor azonban egy-egy helyiségen legkevesebb nyolc 35



ember osztozik, még is csak istenáldásnak tűnne a külön ajtó. Ennek hiányában, mi csak a szomszédbeli embertársainkon átgázolva közelíthettük meg ágyainkat, s ugyanúgy távozhattunk. Ennek megfelelően néha olybá tünt, mintha zsúfolt éjszakai váróteremben vetettünk volna magunknak vackot. A kezdet kezdetén tizenhatan „éltünk” egy szobában. Később az “emberanyag” lecsökkent tizenkettő, majd a legvégén nyolc főre. Maga a „hodály”, amely ezt az irdatlan népséget befogadta, talán a harminc négyzetmétert is elérte. Mindenkinek jutott egy-egy sodronyos vaságy, kinek a földszinten, kinek az emeleten, továbbá fél vasszekrény. Ez utóbbiak többsége már csak kint a folyosón fért el. A berendezéshez tartozott még egy dekorborítású keskeny asztal, négy-öt ütött-kopott székkel. A komfort illúzióját kelthette a legigényesebb műitészben is az a szerencsés körülmény, hogy a bútorok állaga tökéletesen illett a „pazar” miliőhöz. Cseppnyi disszonanciát sem vethettünk lakberendezőnk szemére. Legkevébé a vaságyakat érhette kifogás: homogén összhatásukat már csak imitt-amott zavarta meg holmi festékmaradvány. A matracok szintén történelmi idők tanúi lehettek. Talán még a dicsőséges 2. Ukrán Front hősei is megpihentek rajtuk annak idején, két erőszaktevés között. Ez az antikvitás különösen az alant szunnyadónak jelentett áldást, tekintve, hogy a hálótárs forgolódásakor alápermetező nagytömegű elemi részecske - alias törek -, megkönnyítette lehunyva tartani pilláit. E különjuttatás főleg vizsgaidőszakban jött jól, amikoris az álmatlan gyötrődés nem áll túl távol attól az idegösszeomlás határán tipródó páriától, aminek érzi magát ilyenkor az ember. Rajtam azonban még ez sem segített akkor, amikor pillanatra sem feledhettem, hogy másnap akár Lenin vagy Sztálin „tudományos” munkásságáról is faggathatnak. Nem mintha e bizarr körülményt a matrac hibájának tulajdonítanám. Mindent egybevetve, a vaságy rendkívül praktikus darabnak bizonyult. Azon túl, hogy kíváló hánykolódás esett rajta éjszakánként, más célokra is jól használhattuk. Fej- és lábtámlája szinte hiánytalanul pótolta például a törölközőtartót és a fregolit. Ja, és kuporogni is lehetett rajta a felső ágy keltette félhomályban, ha a székek száma kevesebbnek bizonyult, mint az éppen ülni vágyó ülep. Múlhatatlan nosztalgia fűz a higiénés élményekhez is. Fürdőszoba a folyosó végén várta a megtisztulni vágyókat, néhány mosdókagylóval és zuhanyrózsával. Ez a struktúra mostanság, amikor a melegkultusz a liberális erőfeszítéseknek hála, „végre” a társadalmi érték rangjára emelkedett, kifejezetten trendinek számítana. Akkor azonban még nem tekinthettük az ismerkedési szándék mghitt jelének, ha két csupasz fenék diszkréten egymáshoz dörgölőzött, mert mást nem is tehetett, ha a hozzájuk tartozó tulajdonosok történetesen egyszerre hajoltak előre arcmosás céljából.

36



Akkor ez a mozzanat még csak a helyszűkét minősítette. Ma talán már kézfogóra is sor kerülhet ilyetén ígéretes kezdet nyomán. Az épület legtávolabbi zugában egy közös WC-fülke is megbújt nagy szerényen, intim félhomályában magányos fajansz tartotta a frontot, hősiesen állva a barbár hordák ádáz rohamát. „Fiúk, ne rontsák el folyton a WC-t, mert úgy is maguk isszák meg a levét”! Gyöngyszem a kollégiumi felügyelő tanár frenetikus fogadtatású észérveiből, melyekkel a lakógyűléseken védelmezni próbálta a szerencsétlen árva budit, amely igen-igen rosszul viselte a szűnni nem akaró túlterhelést. Fel sem merült, hogy esetleg testvérkével is megajándékozhatnák. Akkoriban a nemzet még nem volt ilyen puhány, mint manapság. Így mi sem tüntettünk a melegvízért. A tüntetés és tiltakozás kifejezéseket akkor még fel sem találta az emberiség. Legalább is a földkerekség e fertályán. Ki ellen is tüntettünk volna? -- hiszen mi uralkodtunk. Mármint a nép. Azóta sem élvezhettem olyan kitűnő frissítő zuhanyt, mint akkoriban naponta, messze megelőzve a honi természetgyógyászat vívmányát, a hidegvízkúrát. S még külön fizetni sem kellett érte. Ez az idilli állapot foszlott semmivé, amikor harmadévben kiköltöztettek a katonai laktanyába, hogy a kollégium felújítását követően végre a melegvíz fogalmával is megismerkedhessenek a vízcsapok. Szólnom kell még a fridzsiderről. A csillagászati rezsiköltségektől sújtott, alternatív energiaforrások után sóvárgó mai ember megirigyelhetné a mi „A++” osztályú energiatakarékos hűtőszekrényünket. Egyetlen szépséghibája akadt csupán: kizárólag télen működött. Akkor viszont kifogástalanul. Igaz, mindent ki kellett rámolni belőle, ha szellőztetni óhajtottunk. Már pedig erre a vágy elemi erővel horgadt fel bennünk, ha Abdulla menüjének frenetikus illata keltette az ingert. A népsűrűségre tekintettel jól jött volna még egy hűtőszekrény, ám kicsiny közösségünk mindössze egyetlen ablakot tudhatott magáénak. Igen, a dupla ablaktábla között tároltuk „élelmiszer-tartalékainkat”. S hol hűtöttük a hűtenivalót nyáron? Sehol. Éppen e mértékletesség adta az energiamegtakarítás oroszlánrészét. A teljes ellátás napi háromszori étkezést jelentett: meleg ebédet és vacsorát az egyetemi menzán, valamint hideg reggelit a büfében. Szombat-vasárnap vacsorára is hideget kaptunk, amit délben osztottak ki egy barna stanicliban. Ezt tároltuk a két ablaküveg között. A meleg kosztra szavam se lehet (csak az alumíniumtálcák mosogatólétől zsíros fonákját feledhetném!). A konyhaszemélyzet valószínűleg bűvészekből állt: rejtély, hogy oly csekélyke pénzből miként produkálhattak napról-napra elfogadható menüt? A párhuzamos á la carte éteksor választéka és minősége 37



viszont akármelyik jobb étterem kínálatával vetekedett, ezt a luxust azonban a pórnép csak hébe-hóba engedhette meg magának. A reggeliről és a hidegvacsoráról már nem mondhatok el ennyi jót. Télvíz idején különösen a reggelivel adódtak gondjaim. A két pacsni, ami a két deci tejhez dukált, még megjárta, annak ellenére, hogy akár a gumival is össze lehetett téveszteni. A hajnaltól-nyitásig az utcán tárolt tej azonban annyira lehűlt, hogy az éhenkórász választhatott: megkockáztatja a mandulagyulladást, vagy otthagyja. Nagyon nehéz döntést kellett ilyenkor meghozni, hiszen reggel fél nyolcra a vacsorának az emléke is kihúnyt már a diákból. A fehér hollóhoz hasonló ritka kivételtől eltekintve hétvégeken májkonzervet kaptunk vacsorára, két-három kenyérsarkával. Ez utóbbiakat a Vendéglátó Vállalat többi étterméből gyűjthették össze, legalább is soha nem szűntem meg rácsodálkozni: honnan a csudából lehet ennyi serclijük? Mintha a pékek kizárólag kenyércsücsköt sütöttek volna. Az egyhangúságot száműzve néha a koplalást választottam. Szerencsére az étkezési jegyeim ilyenkor sem vesztek kárba: összegyűjtve, a büfében beválthattam azokat valami másra. Többnyire fél kilós dobozos kínai löncshúst vittem haza szüleimnek, mert az otthoni „húsellátás” még az 1960-as években sem különbözött az 1956 novemberitől. Legfeljebb annyiban, hogy az oroszok már a laktanyáikban dekkoltak. Még negyvenöt év múltán is megcsapott a bizarr „nosztalgia“, amikor a családi asztalnál véletlenül kijött a szóból, gyermekeim anyja ugyanígy „hordta” haza - más nem is lévén -, ugyanazt a fajta húskonzervet saját felmenőinek. 3. Szegény Nyugat! 1964 októberében egy mérhetetlenül szomorú és kétségbeesett fiatalember meredt maga elé a Közgazdasági Egyetem Veres Pálné utcai kollégiuma harmadik emeleti folyosóján, egy valaha jobb napokat látott bambusz karosszékben. Pedig akár jókedvű is lehetett volna, hiszen révbe ért: ha keserves kitérővel is, végre megkezdhette egyetemi tanulmányait. Ráadásul a Nap is hétágra ragyogott, akármelyik nyári délutánnak is becsületére válhatott volna. Előttem a „Kapitalizmus politikai gazdaságtana”, s patakokban ömlött rá a könnyem: hogy fogom én ezt kibírni? Kisiskolás koromban nagynéném könyvtárában véletlenül rábukkantam Heller Farkas Közgazdaságtan című könyvére, s bármily hihetetlen, felkeltette érdeklődésemet. Oly annyira, hogy a Három testőr és a Nyomorultak között el is olvastam. Túl sokat persze nem értettem belőle, de a mű nyelvezete, a fogalmak titokzatossága valahogy mégis megmagyarázhatatlan, sejtelmes várakozást keltett bennem. Talán azért, mert már pendelyes koromtól fogva hallgatója lehettem gazdasági témájú beszélgetéseknek.

38



A konyhánkban a felnőttek rendszerint lázasan kutatták a kommunizmus titkát, sehogy sem tudták felfogni, hogy még működik, pedig már öt-hat év is eltelt azóta, hogy betették a lábukat az új világ letéteményesei. Egyszerűen nem ment a fejükbe, hogy az abszurd elmeszülemény még mindig nem omlott össze. Nem tudatosult bennük, hogy a bűvészmutatvány receptjét éppen rajtuk kísérletezik ki! A fától nem is láthatták az erdőt, mert ők még nem tanultak „tudományos szocializmust”, így az évek óta tartó diktatúra ellenére továbbra is csak normálisan tudtak gondolkodni. A rákövetkező években aztán tökéletesen elfeledtem e korai intellektuális kalandomat. Ám, hogy a „fertőzés” megfogant bennem, azt talán önmagában is bizonyítja, hogy végül is ott ültem a „közgazdaságtudomány” fellegvárában. Mit tudtam én balga, amikor beadtam a jelentkezési lapot, hogy közgazdaság és közgazdaság nem feltétlenül ugyanaz! Nagyon nem! Valahogy úgy jártam ezzel is, mint a szalontüdővel, ami szintén oly „arisztokratikusan” hangzott számomra, mióta csak belemászott a fülembe. Egészen addig, amíg meg nem kóstoltam: bizony, kis híján elhánytam magam tőle. Akárcsak a „Kapitalizmus politikai gazdaságtanától”. (Ennek ellenére nem vitatom el senkitől, hogy akár szerethesse is a szalontüdőt.) Uramisten, mennyi intő jel üthetett volna szöget a fejembe! Például Karl Marx elefántméretű ülőszobra, amint elhaladtam mellette, hogy bejussak az írásbeli felvételi vizsga helyszínére. Nem lehetett nem észrevenni, s már átkozni is hallottam éppen eleget. Hisz az ő munkássága “továbbfejlesztésével” fabrikáltak belőlünk is osztályellenséget. Mégsem lett volna kellően plasztikus a monumentális gyűlölet-elmélete? Vagy csak még nem voltam hozzá eléggé gyanakvó, mert még nem értem meg rá? Közhely, de még is bele kell kapaszkodnom: acélozódnia kell az embernek, hogy felismerhesse a valódi összefüggéseket, s ez huzamos időt is igénybe vehet, ha ugyan bekövetkezik egyáltalán. Nincs rá garancia mindenkor és mindenkinél. (Ezzel élnek vissza a mai „haladó értelmiségiek” is, akik – voksvadászat közben -- hamis szándékkal rájátszanak az ismerethiányra.) „A munkásosztály relatív és abszolút elnyomorodása a kapitalizmusban”. Ezt a vészjósló címet viselte a fejezet, amit a másnapi szemináriumra készülve magamévá kellett volna tennem. Olvastam, olvasgattam az inkriminált szöveget, s nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek-e? Aztán a sírás mellett döntöttem. Pontosabban, akaratlanul is elemi erővel rám tört a borzadály. Egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon, annyira abszurdnak éreztem a szituációt, amibe belecsöppentem. Ez még rosszabb volt, mint „A kommunizmus építőinek kongresszusa“! A relatív elnyomorodás fogalma nagyjából azt akarta kifejezni, hogy a fejlődés során a munkás az általa létrehozott többlettermék egyre kisebb

39



hányadát kapja meg, kizsákmányolói bezzeg folyton növekvő részt sajátítanak ki maguknak! Erre még mondhatja valaki, egye fene, lehet, hogy így van. Ma is tele van a közvélekedés (média) ehhez hasonló, néha kísértetiesen azonos eszmefutamokkal. Különösen a „jobboldali” publicisztika nem veszi észre, hogy miközben a marxizmust magát formálisan és látványosan elutasítja, a csapdájában vergődik. Meglehet, azért mert már nem ismeri, vagy elfelejtette. Esetleg másodszándék vezérli, s egykori saját fegyverét fordítja a magát ma baloldalnak hazudó szekértábor ellen. A relatív elnyomorodás dogmája elvben még megengedi, hogy a munkás életszínvonala is emelkedjék, helyzete csak a tőkéséhez képest romlik. Marx túlhevült követői azonban eljutottak oda, hogy a munkás fizikai értelemben is elnyomorodik: tehát mint társadalmi osztály egyre kevesebbet eszik, ruházkodik, pihen, stb. Nem átmenetileg, helyileg, esetlegesen, politikai (kormányzati) banditizmus nyomán, hanem tendenciózusan, rendszerspecifikusan. Azaz: fátumszerűen! Ha így van, akkor vajon miért nem odaát, a Lajtán túl robbant ki a forradalom, hanem nálunk? Lehet, hogy ami ott van az a szocializmus? Vagy a tétel nem igaz? - morfondíroztam elanyátlanodva. Ültem tehát a kor „világeszméje” fölött, s az élet - abszolút és relatív igazságain tűnődtem. Orwellt akkor még nem ismertem, még nem fogalmazhattam meg magamnak a sejtést: virtuális világban élünk, - a létező szocializmusban -, ahol valójában mindennek az ellenkezője az igaz. Rémület szorongatta torkomat: fel kellene állni, s elmenni innen. Csendben, gyorsan, mintha sosem jártam volna itt! Vagy tán mindaz igaz lehet, ami szöges ellentétben áll a tapasztalataimmal? S ahogy diáktársaimra pillantottam, láthattam, nem csak az enyéimmel. Mi tényleg úgy néztünk ki, mint az abszolút elnyomorodottak. Az amnesztia utáni évben jártunk ekkor, s már akadtak „bátrak, akik mertek”, akik próbára tették a diktatúrát: mennyit is ér a szava, s nyolc évvel a forradalom után megkockáztatták a hazajövetelt. Igaz, csak turistaként, immár a befogadó ország állampolgáraként. Ott, a kollégiumi folyosón hirtelen eszembe jutottak ezek a fiúk, a „disszidensek”, akik ha itthon maradnak, talán kötélen végzik, a „szerencsésebbek” internálótáborban. Vajon miért nem vettem észre rajtuk legalább a relatív elnyomorodás jeleit? Alig néhány hete, a strandon még az élménybeszámolóikat hallgattam, de egyáltalán nem érzékeltem rajtuk a marxista bölcselet leleplező bizonyítékait, jóllehet immár ők is a förtelmes kapitalizmust reprezentálták. A mocskos kapitalizmust, annak is „legfelső fokát, az imperializmust”, amelyben a szegény munkásosztály abszolút elnyomorodik! Minden erőfeszítésem ellenére is minduntalan csak a flancos autójuk tolakodott elő, ami hazahozta őket. Megjegyzem, nekünk akkortájt a moziba kellett eljárnunk, ha autó (látványa) után vágyakoztunk. 40



Szemmel láthatólag nem tájékoztatták őket: valójában nem is a Duna hűs habjaiban relaxálnak, hanem abszolút elnyomorodásban leledzenek! Láthatóan még a Nyugaton hetek óta őrizetlenül hagyott állásaikért sem aggódtak. Ráadásul egykori barátaikat is elhalmozták mindenféle, itthon se híre-se hamva ajándékkal. Erre is futotta nekik az abszolút nyomorból. A „Honi Tudomány” állása szerint persze mindez nem volt igaz! A cselédmédia (más nem is létezett) vég nélkül azt sulykolta: amit látunk csak propaganda, érzéki csalódás, a Nyugat által pénzelt manőver, hogy elhomályosítsa a munkásosztály tisztánlátását, elaltassa éberségét és állhatatosságát az osztályharcban. S ahogy ott, a brosúra fölött a világ folyásán tűnődtem, egyszeriben vakító élességgel megláttam saját magamat is. A villanófényben nyomon követhettem, amint a ki tudja hány generációt kiszolgált kicsinyke fíberbőröndömmel felszállok a vonatra, amely a reményteli földi paradicsomba tart. A kapitalizmus abszolút nyomorával éppen ellentétes irányba. A bőröndben összes vagyonom, a ragyogó jövőbe ívelő érzékletes jelenem kellékei: egyetlen zakó és nadrág hétköznapra, amit már a gimnáziumban szitává koptattam; egy szürke öltöny ünnepi alkalmakra, amit sógorom hagyományozott rám, miután évtizedes használata során kihízta (ebben a későbbiekben vizsgázni jártam); az NDK-ban dolgozó barátomtól száz forintért vásárolt két nejloning; három váltás fehérnemű és zokni; végül a nővéremtől kapott két törölköző. No, meg a silány lódenkabátom, amiben az előző telet is átvacogtam a gépgyár udvarán, és a teherautó platóján, a mocskos rakományok társaságában. S volt egy hajszárítóm is, amit az éves keresményemből vettem. Itt a leltárnak vége is, ám örültem, hogy legalább a „megtakarításaimat” hátrahagyhattam szüleimnek, megteremtve ezzel „biztonságos” hátországomat. Miközben furdalt a lelkiismeret: pont most hagyom magukra őket! A szocialista mezőgazdaság ugyanis két évtizedes „töretlen fejlődés” nyomán éppen a „csúcspontra” juttatta őket. Tönkretett fizikum, lenullázott “vagyon”, nemlétező jövedelem, elrabolt és megtagadott nyugdíj: ez volt a végkielégítésük! Még tiszta szerencse, hogy kollégistaként naponta háromszor enni kaptam. Elhízni nem lehetett tőle, de hallja meg ismét az Olvasó: ingyenes volt minden, s a rászorulók állami támogatásban részesültek! Esetemben ez nem kevesebbet jelentett, mint hogy az apám huszonöt évig fizetett, majd elorzott nyugdíjbiztosítási befizetései, továbbá a család direkt és indirekt módon államosított vagyona fejében nem hagytak felfordulni. Mi ez, ha nem a szocialista humánum ékes bizonyítéka? Egyébként sem lehet okom a szemrehányásra: feleségem még menzát sem kaphatott! Igaz, az ő szülei államosított egykori (tizenhatnégyzetméteres) üzletecskéjükben legalább dolgozhattak, némi munkabérért. S láss csodát: nyűglődéseim közepette egyszerre csak felszáradtak könnyeim! Mintegy varázsütésre megkönnyebbültem: mit nyavalygok én itt, 41



hisz nekem megadatott a szocializmus reménysége, miközben a kapitalizmusban sínylődő kortársaim még ezt sem mondhatják el magukról! Ráadásul perspektíva sincs előttük. A boldogtalanok! Lubickolnak látszólagos jólétükben, ahelyett, hogy a körmüket rágnák szorongva. Hisz abszolút elnyomorodás várt rájuk, bele volt írva a tankönyvbe. Ellenben onnan, ahol én állok, csak is felfelé vezet út! De biztos ez? – remegtem meg, szinte azonnyomban. Orvul elővillantak az otthoni szomszéd borbély bácsi vehemens gesztusai, aki - a vasúti töltésen ziháló szerelvények láttán - napjában tucatszor is kipenderült az ajtón, s öklét rázva feléjük, elrebegett egy-egy szívbőlfakadt joppojmátyot! Jelezve ezzel keserűségét és felháborodását, amiért fiát még húsz év múltán sem hozták vissza a Szovjetunióból, ellenben soha véget nem érő “jóvátétel” címén fáradhatatlanul hordják oda a hadisarcot. Megérintett a jeges borzadály: vajon meddig futhatja így az „ingyenes” taníttatásomra? Megérhetem-e a kapitalizmusban sínylődő munkásosztály abszolut elnyomorodását, mielőtt még éhen vesznék? Én dőre! Ha sejtem mi vár rám a szocializmus politikai gazdaságtanában, rá sem hederítek a munkásosztály abszolút elnyomorodására. A fundamentalizmus fogalma akkortájt még nem volt közkeletű. Ma viszont a legtalálóbban már e kifejezéssel illethetem azt a szinte vallási révületet, amellyel a „szocialista termelési mód” magasabbrendűségét hirdették. A politikai gazdaságtan „Sztálin arányossági tételében” jutott fel csúcspontjára. A csak kicsit is normális ember viszont kiütést kaphatott tőle. Sztálinban tehát nemcsak a postarablót, a párját ritkító tömeggyilkost, a világhódító generalisszimust, de szerencsétlenségemre a közgazdaságtudományok géniuszát is tisztelhettük egyszemélyben. Nevezetes tételében azt fejtegette, miként hozható összhangba az „I. és II. Osztály”, vagyis a termelési eszközök és a fogyasztási javak termelése a szocializmusban. A gyakorlat tükrében persze inkább csak ama pszichopata vágyálom kódolt boncolgatásáról beszélhetünk, hogy miként lehetséges minél többet fegyverkezésre fordítani, úgy, hogy azért az ágyútöltelék se dögöljön éhen. Vagy legalább is ne mind. Bár az ukrán holodomor tanúsága szerint ez a kifejlet is ugyancsak megihlette az „emberiség élén haladókat!” Bénultan ültem tehát az államvizsgán, s magamban leszámoltam az életemmel. Elvesztegettem két évet, s most pokolra kell mennem, mert én itt egy kukkot ki nem tudok préselni magamból! Gyanítottam, a nevezetes tételhez Sztálin elvtársnak vajmi kevés köze lehet, legfeljebb annyi, hogy a nevében utasítottak valami elméleti csicskát („haladó értelmiségit”), csavargassa már egy kicsit a mintául szolgáló marxi fejtegetéseket, szovjet viszonyok között. Nekem már Sztálin puszta emlegetése is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy agyhalál legyen úrrá rajtam. Amikor apámat a „nép ellenségeként” azonosíthattam a Szégyentáblán, a Nép a menetben éppen azt üvöltötte: „éljen 42



Rákosi, Párt és Rákosi, Sztálin - Rákosi!” S mi voltunk azok, akiktől a Párt martalócai ama II. Osztály termékeit elhurcolták. A végett, hogy eleget tehessünk Sztálin arányossági tételének. Nem tudhatjuk, mi végre is küldi ránk a Teremtő a csapásokat? Tény, hogy az államvizsgán én húztam ki magamnak Sztálin szóbanforgó tételét! A saját kezemmel. Annyi mindenki kihúzhatta volna, aznap vagy ötvenen. Köztük a „pártos tudomány” számos kedvezményezettje. A Sors még is engem szemelt ki magának erre a megpróbáltatásra. Az én pszichém azonban nem tudott megbirkózni a nyomasztó feladvánnyal. Egyszerűen nem engedte meg, hogy kollaboráljak. Inkább kómába kergette az agyamat. Mi lesz most? Ilyen esetekben nem szokatlan, hogy a sokkoló tételt félretegyék, s helyette a teljes vizsgaanyagot átfogó mentőkérdéseket tegyenek fel, pislákolt bennem a remény. Ez a lehetőség azonban esetemben merő ábrándnak bizonyult. A vizsgáztató csak bámult rám hidegen, egy vércsének is díszére váló tekintettel, miközben a vizsgabizottság elnöke édesdeden hortyogott mellette. Valóban aludt az istenadta, vagy csak Sztálin arányossági tételét szégyellte maga is, amihez asszisztálnia kellett, ki tudná megmondani? A végzet előszele azonnyomban megsuhintott, amint leültem hóhérommal szemben, aki a leckekönyvembe belelapozva, sokatmondó nyomatékkal elsziszegte néhányszor - német hangzású - nevemet. Már ebből is sejthettem, nem sok babér teremhet itt nekem. Mint láthattuk, a „fasiszta”, „nyilas”, „sváb” nevemmel már gyerekkoromban is meggyűlt a bajom. S a tanár „elvtársat” is megelőzte „jó híre”. Moszkvában, ahol addig tanított, (dogmatikus nézetei miatt) kitelt a becsülete, így „hazaküldték”, gazdagítsa ezen túl itthon a tudományt. Miután a presztízse ily módon nagyot zuhant a nemzetközi osztályharcban, perben-haragban állt a világgal, leginkább persze azokkal, akik ki voltak szolgáltatva neki. Ránézésre egyáltalán nem tűnt félelmetes jelenségnek. Inkább csak szánalmasnak. Állva, ha akkora volt, mint a kutya ülve. Tűsarkú cipőben minden bizonnyal elérte volna a százötven centimétert. A modorával és „jóindulatával” talán a hiányzó centimétereket igyekezett pótolni. Én már csak a megszelídült változatával találkoztam: hírlett, az előző egy-két évben egész tancsoportokat vágott ki a vizsgáról. Nem érezte rajtuk az átütő odaadást az eszme iránt. Végül elvtársainak kellett kissé leinteniük, miután kezdett kínossá válni, hogy a vizsgajegyek tanúsága szerint diákok tömegei még a szocializmus gazdaságtanának tudományát sem sajátítják el, miközben Hruscsov és Kádár bejelentették: már a „kommunizmusnak is leraktuk az alapjait”. Aznap megelégedett azzal, hogy csak engem buktasson el. Mentőkérdések nélkül bevéste az óriási elégtelent, örökre rám sütve a szégyen bélyegét, miszerint negligálom Sztálin tanítását. Ez meglehetősen tragikus fejleménynek

43



tűnt számomra, hiszen senki és semmi nem garantálta, hogy az utóvizsgán nagyobb szerencsével járok. Nem tudom, a kívülálló képes-e átérezni, milyen felemelő érzés lehet egész nyáron a szocializmus politikai gazdaságtanát olvasgatni, ugyanis az utóvizsga letételére csak szeptember közepére kaptam időpontot. E hosszú idő alatt hiába éreztem időnként úgy, hogy én ezt a „tudományt” akár már oktathatnám is, nem mertem abbahagyni ízlelgetését. Hisz, ha az úvén is kudarcot vallok, búcsút inthetek az egyetemnek, s még a jellemrajzomba is bekerül: hadilábon állok a sztálinizmussal. Akkoriban még nem lehetett csak úgy, halasztgatni és ismételgetni a vizsgákat, miként manapság. Tanintézményt váltogatni még kevésbé. „Rend” uralkodott ezen a téren is. 1966-ot írtunk ekkor, éppen egy évtizeddel az SzKP XX. Kongresszusa után, ahol Hruscsov letaszította Sztálint a piedesztálról. Ennek ellenére Magyarországon még mindíg tudományként tanították gazdasági téziseit, s amint a bőrömön érezhettem -, egyesek változatlanul kabinetkérdésként kezelték azokat. Azt a tételt is, amely végső soron tízmilliók legyilkolásához vezetett. Akinek ugyanis nem tetszett a fogyasztási javak és termelési eszközök Sztálin által felvázolt „arányossága”, erre a sorsra jutott. Ha netán lenne, akit aggasztana, vajon mi történt velem a későbbiekben, megnyugtathatom: átmentem az utóvizsgán! Ámbár bizonyára el sem hiszik nekem: a megismételt államvizsgámon ugyanazt a tételt húztam, mint elsőre: „Sztálin arányossági tételét”! Talán csak a halálraítélt érezhet olyasmit, ami abban az átkozott pillanatban lejátszódott bennem. S ismét bekövetkezett az „agyhalál”! Ám ekkor csoda történt: a pöttöm vizsgáztató félre tette a cetlit, s adott egy másik tételt! A két időpont között mindössze három hónap telt el. Az én legnagyobb szerencsémre azon a nyáron vált Magyarországon tárgytalanná Sztálin, mint közgazdász. (Más lapra tartozik, hogy a liberalizmus jegyében Budapestnek még ma is díszpolgára!) Az „Új gazdasági mechanizmus” a kulisszák mögül a színre készülődött: egyre-másra láttak napvilágot a különféle elképzelések. Elkezdték adagolni a Népnek a Reformot. S még sem járhatta, hogy miközben a Párt a (szabályozott) „piacra” készülődik, a sztálinizmus nevében irtsanak ki hallgatókat a Közgazdasági Egyetemről. Ne szaladjunk azonban ennyire előre! Hol volt még a szeptember? Még éppen csak kiszédelegtem a sikertelen „pégé” államvizsgáról, s bár újraélesztésre lett volna szükségem, azonnali újabb megpróbáltatás várt rám. Ki tudja, kinek a találmányaként valamennyi esedékes államvizsgát és szigorlatot egyetlen napon kellett letennünk. Így hát rogyadozó léptekkel megcéloztam a Filozófia Tanszéket. Ott már haldokoltak jó néhányan az ajtó előtt. Beálltam közéjük én is, a kezemet tördelni. Szívesen le is roskadtam volna, de e célra legfeljebb a folyosó kövezetét vehettem igénybe. Az ingyenes oktatás közepette ugyanis néhány 44



székre már nem futotta a népgazdaság erejéből. Egy-egy vizsganap így ugyancsak próbára tette a diák „állóképességét”. Az érzéketlenségben egyébként a Statisztika Tanszék vitte el a pálmát, amikor a teljes négyszáz fős évfolyamot egyetlen napon szigorlatoztatta. Reggel nyolcra rendeltek oda mindenkit, s folyamatosan szólították be az embereket. Rám este hatkor került sor. Addig az ajtó előtt ténferegtem étlen-szomjan (és pisiletlenül), mert azt sem lehetett tudni, mikor jő el a tetemrehívás pillanata. Ha valakit éppen nem találtak, olybá vették, nem óhajt szigorlatozni. Rátartiságukban azt is elvárták, hogy TUDOMÁNYNAK tekintsük azt, amit művelnek. Az előttünk járók közül egyszer valaki tréfából kiírta a tanszéki hirdetőtáblájukra: „juszt sem tudomány a statisztika”! A szigorlat lebonyolítási rendjével talán ezt a skandalumot bosszulták meg. Mire bejutottam a filozófia államvizsgára, már jártányi erőm se maradt. Azt azért még érzékeltem, hogy itt legalább nem alszik a vizsgabizottság elnöke. Így adott esetben szemtanú is lehet rá, ha netán itt is lemészárolnának. A Filozófia Tanszék egyes tagjai is félelmetes reputációval rendelkeztek. Különösen az ókori filozófia tudorától rettegett a korabeli ifjúság. Szenzációs előadásokat tartott, csak az volt vele a baj, hogy nem szenvedhette, ha a mondókájából valaki egyetlen kukkot is elmulasztott megörökíteni. Ezért minden egyes előadásán – mintegy mellékesen -- elejtett valami “maszek” érdekességet, (ahogy a vadász állít csapdát a vadnak), s ha a vizsgán a diák nem tudta visszhangzani azt, mert netán kihagyta az előadást, megnézhette magát. Akár a teljes évfolyamot szívfájdalom nélkül elmeszelte! Hiába fújta kívűlről valaki a hivatalos tananyagot. „Túlkapás” címén egy időre tőle is megvonták a vizsgáztatás jogát. A nevezetes személyiség a diákság „érdeklődésének” fenntartására előszeretettel alkalmazta az úgynevezett „katalógus” intézményét is. Ez azt jelentette, hogy az előadások alatt a publikumra - kívülről! - rázáratta az ajtókat, s a végén személyazonosság igazolása árán, csak egyetlen résen lehetett elhagyni a termet. Ha valakit ismételten hiányzáson kapott, kirekesztette a vizsga lehetőségéből. Azt, hogy mi történik, ha netán tűz üt ki (mint hajdan az ököritófülpösi moziban), én nem tudom. Csak gyanítom. A filozófusoknak tehát saját jogon is megvolt a „tekintélyük”. Javukra írhatom viszont, hogy az államvizsgán két tételben kérték számon a tudnivalókat. Ez által megadták a túlélés esélyét is. Elképzelni is borzalmas, hogy ellenkező esetben mi történt volna velem! Azt hiszem, akkoriban a Mindenhatónak komoly tervei lehettek szerény személyemmel. Bizonyára kiszemelt magának. Mi más okból is vetett volna sorozatos próba alá? Téved ugyanis a tájékozatlan utókor, ha azt hiszi, hogy

45



Sztálinban a tudomány egyetlen félistenét tisztelhettük. Ott volt nekünk még nagy elődje, Lenin is. Milyen tételt húztam ki itt a kalapból? „Lenin összes művei”. Ez a förtelmes cím állt a papíron. Talán mondanom se kell: távolról sem a nyelvtanilag fölösleges „i” betűvel akadt gondom. Ez nem lehet igaz! Polgazdból Sztálin, filozófiából Lenin! Hát ezek még mindig párban boldogítják az emberiséget? Még, hogy Lenin összes műve! Egyetlen egyet se vettem kezembe, nemhogy az összeset. Állítólag harmincvalahány kötetéről kellett volna számot adnom, ám engem nagyjából hasonló rokonszenv fűzött a nagy bolsevik teoretikushoz, mint a trónusán őt követőhöz. Tán a materializmus gyengéd érintésének becézhetném azt a vértolulást, amely újfent elöntötte agyamat. Szerencsémre azonban itt az idealizmust is belekeverték a számonkérésbe. A második tételem ugyanis így hangzott: „A filozófia ismeretelméleti gyökerei”. Ez ám a szalmaszál a javából! E tétel mindössze csak a filozófia teljességéről igényel átfogó áttekintést. Ezzel azonban csak-csak elnyerhettem faggatóim tetszését, mert végül a két tétel átlagaként megjutalmaztak egy „közepes” érdemjeggyel. Arról, hogy kiválasztott vagyok, a pénzügytan szigorlaton győződtem meg végképp. Ez lett légyen a fő tárgyam. Eredetileg más szakra vágytam, de végül is itt kötöttem ki, amit nem is bántam meg. A pénzügytan hihetetlenül érdekes tárgynak bizonyult, magam se sejtettem volna (mint ahogy a közvélemény is jobbára összetéveszti a „pénzügyest” a pénztárossal). Pénztörténet, pénzelmélet, pénz -, és tőkeközvetítő rendszerek és eszközök, nemzetközi pénzügyek, költségvetési és monetáris politikák, megannyi izgalmas felfedezés, hogy csak néhányat említsek. Ha a közoktatás csak felszínesen is foglalkozna e kérdésekkel, bizonyára sokkal többet megértenének az emberek a világból! Egyes, közszereplőnek mondott elemekről nem is beszélve. Igaz, akkor egykönnyen kábítani se lehetne a köznépet. Az ismeretek gazdag tárházából bármit kihúzhattam volna, ám én „tévedhetetlenül” kiválasztottam magamnak a legundorítóbb tételt, ami csak létezhetett. “Az államosítás pénzügyi rendezése” címet viselte! Az eufémikus becenév örvén az államosítás során a nemzetgazdasági (bocsánat: népgazdasági) nyilvántartásokban elkövetett mutatványokról kellett volna számot adnom, amelyek végül is arra szolgáltak, hogy az elrabolt vagyonnak “főkönyvi szinten” se lehessen soha többé a nyomára jutni. Nem véletlen, hogy 1990 után, a reprivatizáció-kontra privatizáció vitában éppen a nemzeti vagyonnal összefüggő egzakt ismerethiány szolgált a visszajuttatás megtagadásának legfőbb – hamis -- ürügyéül. Mondhatni: igazán előrelátók voltak az elvtársak. Összegezve: Lenin lefektette az elméleti alapokat, Sztálin továbbfejlesztette azokat, a mi Pénzügy Tanszékünk pedig a nevezetes vizsgatételében megadta az

46



elmélet és a gyakorlat honi szintézisét. Vagyis a szovjet licencet „hazai viszonyokra alkalmazta”. Annál is inkább erre gyanakodhattunk, mert a jegyzeteinkben hemzsegtek a szovjet forrásokra való hivatkozások. Egyes szerzők – például az MNB akkori elnöke --, a szovjet példákat lényegében axiómaként propagálták. Néhány szovjet „pénzügytudós” nevére ma is emlékszem: leggyakrabban Zajdenvargot és Steinsleigert emlegették, szinte oldalanként. (Az „Új gazdasági mechanizmusra” készülődve aztán a „szavatosságukat” vesztett jegyzeteket egyszerűen szemétbe dobták.) A három nagy „tudományterületet” tehát egyetlen nap leforgása alatt sikerült saját személyemben egyesítenem: mintegy mágnesként magamhoz vonzottam őket. Nem a kegyencek, a munkásmozgalom „régi harcosainak” gyermekei, hanem én, a „rohadt, hülye, fasiszta, nyilas sváb kölyök”, „a nép ellenségének” gyermeke! Ezt a tapintatlanságot még negyven év múltán sem bocsátom meg a sorsnak. Nem elég, hogy tönkre tette a családomat, még bohócot is fabrikált belőlem! Az oklevelem ma is egzakt módon tanúsítja, hogy mindez megtörtént velem. Nem tudom, miért is nem vetettem még tűzre? Ámbár a korszak tanújaként talán jó lesz még valamire. Ha másra nem, hát elrettentésre. Végül is, a nevezetes „vizsgáimon” sikerült egy-egy elégtelen, elégséges, és közepes érdemjegyet beszereznem. Az utóvizsgán ezek mellé kiharcoltam még egy közepest (jobb már csak elvből sem dukált). Mindez úgy hatott az oklevelem minősítésére, mintha atomtámadás érte volna, annál is inkább, mert kizárólag az inkriminált három tárgy érdemjegyeiből határozták meg azt! Ráadásul oly módon, hogy az átlagolásnál az elégtelent duplán vették figyelembe. Tehát azt, amit Sztálin arányossági tételével abszolváltam. A többi tantárgy mintha nem is létezett volna! Mondjuk a Matematika, a Géptan, a Petrolkémia, az Ipari technológiák, az Agrotechnika, a Gazdaságtörténet, a Gazdaságföldrajz, a Világgazdaság, a Statisztika, a Számvitel, a Szervezéselmélet, a Szociológia, a Demográfia, az Államjog, a Polgári jog, a Pénzügyi jog, s hogy a legérdekesebbet ki ne felejtsem: a Polgári közgazdaságtan története (valójában elmélete). Különös módon a felsoroltakból nem kellett államvizsgáznom. Kizárólag Sztálinból, Leninből, és az államosításból. Akik, és ami iránt nagyobb borzadályt még most sem tudok elképzelni. Minél több idő telik el, annál büszkébb vagyok rá, hogy nekem papírom van a kommunizmushoz fűződő korai iszonyomról!

47



III. ELÉGTÉTEL Az Egyetem 1967 nyarán vállalati gyakorlatra küldött. Kerek egy hónapot tölhettem el az Egyesült Izzólámpa Rt.-nél (a Tungsram Rt. utódjánál és elődjénél). A részvénytársasági formára utaló jelzés ne tévesszen meg senkit, mert az kizárólag a külföld ámítására szolgált, azt imitálva, mintha az államosítással nem fordult volna fel fenekestől a világ. Rt. ide vagy oda, - társaimmal együtt - hamisítatlan “szocialista nagyvállalat” ölelt a keblére. A Vállalat konzulensnek mellénk rendelt gazdasági vezetője ünnepélyesen beterelt bennünket egy poros padlásszobába egy toronyépület tetején, s attól kezdve többé színét sem láttuk. Az örökébe lépő kollegája úgyszintén nem vitte túlzásba a dolgot, de ő legalább végigkalauzolt két üzemegységen. Körülbelül úgy, mintha a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság hazánkban időző pártmunkás-küldöttsége tette volna baráti tiszteletét, megismerendő a magyar testvérmunkások élenjáró tapasztalatait. Utána vele sem találkoztunk többé. Odakint tombolt a kánikula. Árnyékban harmincöt, a napon negyvenöt, a „rezidenciánkon” pedig legalább ötvenöt fok honolt. S mi öten hetekig ott dekkoltunk a forró tető alatt: két lány és három fiú. Azzal küldtek ide bennünket, hogy a tanultakat vessük össze az élettel. A kemencei forróságban ez igazán morbid ötletnek bizonyult, majd’ annyira, mintha a kacsasülttől várták volna el ugyanezt. Mire délutánonként kijöhettünk onnan, már a halál is szimpatikusabb változatnak tűnt, mint a másnapi folytatás. Ennél is jobban aggaszott azonban a találós kérdés: miként lesz ebből szakdolgozat? Elvileg a pénzügyi irányítás (controlling) helyi sajátosságait kellett volna tanulmányoznunk. Mi azonban nemhogy közelébe, a nyomába sem jutottunk semmi ilyesminek! (Természetesen akkoriban más kifejezésekkel illették a megfelelő fogalmakat: mindennek létezett „önérzetes“ szocialista elnevezése, ám ezeket a mai olvasó nem nagyon értené.) Az egyetlen „forrásanyagot”, a Gyár történetét bemutató csenevész füzetecskét egy jólelkű gépírónőtől kaptuk, aki csak meg-, s nem lesajnált bennünket. Neki köszönhettük azt is, hogy a szomjhalált elkerülhettük: időnként beadott nekünk egy kancsó vizet. Mi végre volt e nagy érdektelenség és közöny? Miért fogadták el az Egyetem felkérését, ha ennyire púp voltunk a hátukon? Bevallom, nem tudom. Azt nem tartom valószínűnek, hogy pénzt kaptak utánunk. Akkor még nem dívott az ilyesmi. Talán a szocialista etikett, a legendás elvtársi szolidaritás nem engedte meg az elzárkózást, talán jól hangzott a különféle jelentésekben a szólam: „támogatjuk a tudomány fellegvárait”. 48



A légvár kifejezés azonban jobban fedte a valóságot. Szinte megörültem, amikor negyven év múltán a vezérigazgatót felfedeztem az ÁVH-s főtisztek névsorában. Mintha kései magyarázatot kaptam volna a talányra. Mint utóbb kiderült, nincs az a hátrány, amiből előnyt ne lehetne kovácsolni. Nyersanyag híján kénytelen voltam a fantáziámra hagyatkozni, s ez kifizetődőnek bizonyult. Nem tehettem mást, mint, hogy a szakdolgozatomban miközben lépten-nyomon az Rt.-re hivatkoztam -, valójában egy fiktív vállalattal foglalkoztam. 1967-ben már sok mindent sejthettünk a kertek alatt ólálkodó Új gazdasági mechanizmusról (továbbiakban: ÚGM), így azt boncolgattam, hogy az “anyagi érdekeltség” milyen változásokat hozhat az „Egyesült Izzó” életében. Csak a legnagyobbak erénye a szerénység. Így voltam ezzel magam is, amikor beadtam a szakdolgozatomat. Bevallom, nem szabadulhattam kínzó érzetemtől, miszerint alighanem egeret szültem, mint a hasztalan vajúdó hegyek. Elképzelhető hát a meglepődésem, amikor hónapokkal később váratlanul meghívót kaptam a Pénzügyminisztériumból: díjátadás céljából ekkor és ekkor jelenjek meg XY miniszterhelyettes elvtársnál! Az Olvasó mit gondolna ilyenkor? Nyilván azt, amit én: valaki szórakozik vele! Ám kiderült, nem állok egyedül, mások is hasonló levelet mutogattak. Nem csigázom tovább az érdeklődést: a Pénzügy Tanszék – tudtunk nélkül – az összes szakdolgozatot benevezte a Minisztérium által kiírt diákpályázatra. Még mindig nem értettem azonban, hogy kerülök oda én? Vagyis a díjátadóra. Mint mondottam, meglehetősen silánynak éreztem szüleményemet. Még is megnyertem vele a diákpályázatot, másodmagammal osztozva az első helyezésen! A győzelemhez miniszterhelyettesi meleg kézfogás, mézesmadzag rákent majdani álláskilátással, valamint kilencszáz forint kápé dukált. Leginkább az utóbbi miatt marad örökké emlékezetes a ceremónia. Ez óriási pénz volt akkoriban egy sóher diák számára, de abszolút értelemben is! Három mázsa kenyeret, másfél hektoliter sört, harminchat kilogramm disznózsírt vehettem rajta. Vagy kilencven adag reszteltmájat kaphattam érte a Háry borozóval szemközti sarki pecsenyesütőnél. Néhány cigányzenés vacsorára a Háryba is beülhettem volna, én azonban – lassan járj, tovább érsz! --, a májat választottam. Szobatársaimmal “hedonista” módra vacsoráztunk jó ideig. Mi lehetett a siker titka? Csak találgathatok. Netán a többi dolgozat volt rosszabb, mint az enyém? Mondtak ugyan valami olyasmit indoklásként, hogy az elemző hajlamot díjazták, még is jószerivel csak röstelltem magam, s az óta is inkább a relativitás ékes bizonyítékának, mintsem különleges produktumnak tartom a győzelmet. Mindazonáltal mielőtt elkallódott, őrizgettem vagy tíz-tizenöt évig azt a dolgozatot: kissé felüdültem tőle, ha néha-néha szemem elé került. Ha mást nem is, hitet meríthettem belőle. Az egykori hamvas naivitásomból, s illúzióimból. 49



Olyan volt számomra, mint a tükör: megmutatta honnan indultam, s hol tartok éppen. Talán ezért is hagytam elveszni. Folyton képembe vágta, mire mehetek a “kreativitásommal”. Hisz munkahelyeimen sokkal többet nyomott a latban a helyi párt- és szakszervezeti aktivisták véleménye, akik szerint „társadalmi passzivitásom fékezi szakmai kiteljesedésemet is”. (Azaz magyarra lefordítva: ha belépnék a kommunista pártba, sokkal többre vihetném!) Még ma sem tudom eldönteni, ezen a pályán mi fontosabb: tudás, szorgalom és tisztesség, vagy szemfényvesztés és gátlástalanság. A felől, hogy mi kifizetődőbb, sajnos nem lehetnek kétségeim. Mindenesetre az ártatlanságból, ami az egykori közgazdászhallgató dolgozatából áradt, ma már nyomelemekben sem érhető tetten semmi a szakmában. Igaz is: milyen ország az, ahol egy tizedrangú agronómusból pénzügyminiszter, továbbá egy, a még saját mesterségét sem gyakorolta, azaz eleve elfuserált „orvosból” gazdasági miniszter válhat? Utóbbi miniszteri esküje vajon többet ért, mint a hypokratészi esküje? (A látszat szerint legfeljebb hypokritának tűnik.) S kérdem én: ugyanilyen természetes lenne, ha közgazdászok szívműtétet végeznének, miközben szélsőliberális dogmákat mormolgatnak imamalomszerűen? Igaz, egy ország kivéreztetését nehezebb időben észrevenni, mint az azonnal kézzelfogható hullát! Még is, ha mindenáron konkrétumot keresnék, ami esetleg megragadhatta bírálóim figyelmét, mindenekelőtt a gazdasági teljesítmény és az adózás közötti összefüggés paraméterezésére kell gondolnom. A Vállalat évkönyve az akkoriban szokásos dicsőséglistán túl, a költségvetési befizetések adatai mellett, tartalmazott egy árbevételsorozatot is, s én a két ismérv kapcsolatát megkíséreltem leírni regressziós függvénnyel. Ráadásul itt nem álltam meg: az általam „feltárt” összefüggést alapul véve, egy világtalan bátorságával javaslatot tettem a majdani nyereségadóztatás módszerére (ahhoz képest, amit a Reform fél év múlva esedékes bevezetése kapcsán terveztek). Azt is mondhatnám, hogy a hatalmi jellemzőket viselő adóelvonással szemben egyfajta folyamatosan karban tartott, normatív (ösztönző és kalkulálható) adóztatásra gondoltam. Kissé szemérmesen beszélek erről, mert Magyarországon a közvélemény az adót ma sem a demokrácia tartópillérének, hanem a rablás speciális (törvényesített) válfajának tekinti. Persze ez nem neki róható fel. Sajnos, újra és újra megerősítik benne ezt a látszatot! Végül is azt hiszem, dolgozatomban a kezdeményező-készséget díjazták. Két évtizeddel később, – éppen a diákpályázaton elnyert első helyezés emlékén felbuzdulva –, doktori disszertációm kapcsán is hatalmába kerített a hiú ábránd, miszerint az eredetiség sokat nyom a latban. 50



Normális esetben a doktorjelölt terjedelmes forrásjegyzékben tanúsítja, hogy alaposan megismerkedett a választott téma irodalmával. Vitatkozik a szerzőkkel, ütközteti a szerteágazó nézeteket, majd szintetizál és tértölelő következtetéseket von le. Legalább is így írta az álmoskönyv. Nekem azonban a bejáratott utat befutni se időm, se energiám nem adatott meg. Ha mégannyira is megzsaroltak vele! Munkahelyemen előírták, hogy szerezzek még egy diplomát, s közben tegyek doktori vizsgát is, különben nem tarthatják fenn a státusomat: vagyis mehetek Isten hírével. Ez akkoriban történt, amikor a népes főosztályon még az egy diplomával büszkélkedők se nagyon tolongtak, s némelyek még érettségit sem tudtak felmutatni. Igaz, ők nem a pártonkívüliek táborát szaporították. Viszont ők dönthették el, kinek elég a négy elemi, s ki szorul még fejlődésre. Ám legyünk jóhiszeműek, s tételezzük fel, valóban az én érdekemet szolgálta mindez, miként jópofiztak velem, nagy-nagy képmutatással. Időm és energiám azonban ettől szemernyivel sem lett több, s amennyivel rendelkeztem, azzal sokkal fontosabb, embert próbáló, életbevágó kihívásoknak kellett megfelelnem. Történetünk idején újszülött ikergyerekeim mellől nem éppen a doktori disszertációról álmodoztam aktuális teendőként! Már csak azért sem, mert közben az államosítás nyomán lepusztult, egykor háznak nevezett romhalmaz visszaalakítása emberi lakká, önmagában is sokat kivett belőlem. Majdhogy nem mindent. Jobb híján ugyanis a ”generálkivitelezést” is magam végeztem. A két kezemmel. A nekem szóló szociálpolitika szerint ugyanis se támogatást, se kölcsönt nem kaphattam! Két élet is kevés lett volna a rám zúduló terhek cipeléséhez, úgy hiányzott hát a hátamról a másoddiploma és a disszertáció, mint a púp! Nyilván pontosan ez a felismerés inspirálta a további „taníttatásomon” serénykedőket is. Gondolhatták: majd csak beledöglök. Vagy elmenekülök. Ilyen körülmények között azt az utat választottam, mint az Egyesült Izzóban. Kizárólag saját kútfőmre támaszkodtam, s doktori dolgozatomban az évtizedes munkám során levont tapasztalataimat zenésítettem meg. Irodalom olvasgatására és adaptálására egyszerűen nem volt módom. S nem csupán fizikai korlátaim miatt, hanem, mert a kiválasztott témának nem is nagyon létezett irodalma! Eufémikus cím mögé elrejtve arról értekeztem, hogy a gazdaságpolitika és az agrárpolitika lefektetett sínpárján a magyar mezőgazdaság szükségszerűen tönkremegy! Már megint! Hétköznapi munkám során ez a vízió kapott lábra bennem már huzamosabb ideje. A disszertáció kényszere csak az apropót szolgáltatta ahhoz, hogy e meggyőződésemet formába is öntsem. Mindez 1978-79-ben történt, amikor még mindenki büszke tonnamilliókról zengedezett, az állatállomány csillogó-villogó, csempézett, beton-, acél-, és alumíniumpalotákban röfögött, bőgött, bégetett és kukorékolt. A tsz-majorok közműveket nélkülöző lakói akár meg is irígyelhették gondozottjaiktól a komfortot. 51



Konklúzióimtól főnökeim kis híján nyavalyatörést kaptak. Meg is vádoltak: „vérbe mártott” tollal írtam meg értekezésemet. El is határolódtak tőle. Olyannyira, hogy konzulensi vagy opponensi szerepet sem vállaltak benne (amint más szolgálati helyeken ez kézenfekvő gyakorlatnak számított). Ezt különösen „kedvenc” főnököm részéről vettem zokon, hiszen éppen őt helyettesítendő jómagam tucatszám láttam el hasonló funkciót. Természetesen nem a kegyeire, csupán témaismeretére apelláltam volna, mintegy pótlandó a nemlétező (vagy számomra elérhetetlen) szakirodalmat. A vizsgabizottságnak tetszett a dolgozatom, de úgy tűnik ők is féltek tőle. „Eredeti következtetéseket tartalmaz, de kár, hogy nem foglalkozik kellő mélységgel a téma irodalmának ismertetésével, ám ennek pótlása után alkalmas a doktori minősítésre”. Nem szó-, csak emlékeim szerinti az idézet, de valami ilyesmit állítottak róla. Az egyértelműen pozitív döntést nem vállalták, de visszautasítani sem akarták. Ennyi becsület azért akadt bennük. De csak ennyi: se több, se kevesebb. A mezőgazdaság mai teljesítménye töredéke az akkorinak. Jóslatom beteljesedése fölött még sem érzek semmiféle elégtételt. Bár ne lett volna igazam! Még az sem tesz boldoggá, hogy mostanra már vizsgáztatóim egyike (CS. M.) is úgy kesereg a magyar mezőgazdaság hányattatásain /is/, mintha elakadt volna a tű a lemezen. Sirámai közben szinte naponta ezzel bámul bele a képembe valamelyik TV-csatorna képernyőjéről. A bepótlandók bepótlása - az irodalomjegyzék kibővítése -, viszont örökre elmaradt, s nem csak azért, mert kisvártatva leterített a kimerültség. Szememben a doktori cím rangja süllyedt a talajvíz szintje alá. Aki pusztán idézetet idézetre halmoz nyolcvan oldalon, előbbre való, mint az, aki – bírálói szerint is -- egyedit hoz létre? Rangidős ítészem éppenséggel az idézetektől hemzsegő (tan)könyveiről volt híres, melyekben a saját teljesítménye mindössze az összekötő mondatokban volt tetten érhető. Még is professzornak nevezték, s az ország fejlesztési bankját vezette. Ambiciómnak az sem tett túl jót, hogy eszembe jutott a váci tanácselnök doktori címe is (de erről majd később). Nem is érzek semmiféle keserűséget, amiért veszendőbe ment a fáradozásom! Még ma is sajnálom viszont, hogy az előfeltételként megkövetelt három doktori szigorlatot (végül is teljesen fölöslegesen) letettem. S most is ökölbe szorul a kezem attól, hogy ezek között ott találhattuk az elmaradhatatlan „Tudományos szocializmust” is! E nélkül ugyanis tüdőgyógyász vagy balettáncos se lehetett senki. Hacsak nem a hasonlóképp lenyűgöző, de sokkalta terjedelmesebb Politikai gazdaságtant választotta helyette.

52



IV. AZ ÚJ GAZDASÁGI MECHANIZMUS (ÚGM) 1. Dollárpapa Többször utaltam már rá, hogy a külfölddel legfeljebb a rendszer kegyeltjei kerülhettek kapcsolatba. Különösen az „imperialista” Nyugattól zárták el hermetikusan a jónépet. A határon naponta lőttek agyon szökni próbáló embereket, szerte a béketáborban. Ilyeténképpen nem nagyon fért a fejembe, voltaképpen mi célból is avatnak be diákokat tömegével a nemzetközi pénzügyek rejtelmeibe? Mikor fogom én ezt a tudást kamatoztatni? Csak nem akkor, amikor majd ide menekülnek nyugatról az abszolút elnyomorodottak? Még inkább megfoghatatlan, hogy miért jártam önként szabadonválasztott külön-foglalkozásokra is a nevezetes tárgyban, hiszen gyakorlati használatára az égvilágon semmi esély nem ígérkezett. Ebből a szempontból akár az imádkozósáskák vallási szokásait is tanulmányozhattam volna. Olyan ismereteket vettem magamhoz, amik a második világháború utáni Magyarországon „kimentek“ a divatból. Viszont nagyon érdekfeszítőnek bizonyultak. Végül is Benedek Elek meséitől is csak-csak nemesbedett a lelkületünk, még ha nincs is már aranyszarvas, sőt, emléke is régesrég nyomtalanul szertefoszlott (vagy legalább is ügyködnek rajta jónéhányan). Isten látja lelkemet, akkor még csak nem is sejdítettem, hogy a misztikus ismeretek még jól jöhetnek egyszer (amint az 1987-ben valósággá is vált). Csak annyi parázslott előttem a ködben, hogy állítólag valahol a Nemzeti Bankban működik egy maroknyi csapat, amely, ha már semmiképpen sem kerülhető el a kapitalista világgal való „fertőző” kapcsolat, nagy duzzogva lebonyolítja azt. Nem mintha abban a reményben ringathattam volna magamat, hogy majdan én is ott köthetnék ki. Inkább csak sejtelmes vonzódásról beszélhetek. Mint a szalontüdő esetében (ami szintén elveszítette varázsát, mihelyt a számba vehettem). S (akkor) még az sem tűnt nyílvánvalónak, hogy ebben a „speciális“ szakmában nem éppen a kívűlállók kasztjából szokás meríteni. Inkább csak éreztem, mint tudtam: „devizásnak” lenni nem lehet akármi! A „deviza” szóhoz valami kultikus felhang tapadt, s ennek bűvös hatása alól még „Pártunk és Kormányunk“ se vonhatta ki magát. Szeretett is volna minél többet birtokolni belőle! Mármint a „konvertibilis valutából“. Persze nem önmagáért. Céljai voltak vele. Olyannyira, hogy még a látszólag üldözött szubkultúrákra is kemény dollárokat áldozott! Erről még az egyetem klubestjein bizonyosodhattam meg. Az adott körülmények között meglehetősen színvonalas klubélet folyt az egyetemen. Persze nem valamiféle civil kurázsira kell gondolnunk, mert 53



nyilván az „illetékes elvtársak” által megszabott mederben zajlottak a programok. A nagy sivárságban azonban még így is üde színfoltot jelentettek. Nem tudom, hogy az egykori klubhelyiség megvan-e még, hiszen időközben az Egyetem épületét visszaállították eredeti pompájába, lehántották róla a szocialista “kultúrfölény” építészeti rárakódásait. Sajnálnám, ha az ominózus klubterem súlyos, boltíves pillérei is áldozatul estek volna a gyógyító munkának. A meghívott vendégek ugyanis ezekre rótták rá kézjegyüket, tanúsítván az utókornak, hogy a helyszínen jártak. Igazán illusztris névsor jött össze a falon az évek során. Megfordult a Klubban például Benedek István professzor, a híres pszichiáter, „mellesleg” az Aranyketrec szerzője, akit „saját jogán” túl még az is nevezetessé tett, hogy a nagy mesemondó, Benedek Elek leszármazottja. Lebilincselő módon értekezett az elmebetegségről. Mint mondotta, a beteget a „normálistól” csak keskeny mezsgye választja el, s szinte csak konvenció kérdése: a rács melyik oldalán található a bolond? Ezzel aztán jól fel is ajzotta a diákságot, s hónapokra témát adva nagyobb detonációt ért el vele, mintha bombát dobott volna a hatalom sáncaira. Emlékeztetnem kell: az 1960-as években jártunk, amikor is „a munkásosztály élcsapatának” béketábor-szerte bevett szokásához tartozott, hogy diliházba zárta valós, vagy vélt ellenlábasait. A professzor előadásából nem lehetett nem kihallani a finom politikai üzenetet: lehetséges, hogy nem a kirekesztettek tábora, hanem a Hatalom elmebeteg! Máig él bennem dr. Török Ferenc öttusa olimpiai bajnok élménybeszámolója is a mexikói olimpiáról, ami nem is annyira a sportvonatkozásai miatt, hanem mint útileírás volt lenyűgöző. A legjobb bédekkernek is díszére válhatott volna. A feltételes módnak azért van helye, mert a közönséges állampolgár egyáltalán nem mehetett külföldre, tehát útikalauzok fölöslegesen is ajánlgatták volna számára az utazgatást. (Nekem speciel még a húsz forint ötven filléres hétvégi retúrjegy is gondot okozott, amivel időnként hazajöhettem.) Az olimpikon sem utazásra felbujtó szándékkal mesélt, mégis lebilincselte hallgatóságát. Szavai nyomán élvezetesebben és plasztikusabban elevenedett meg az olimpia és Mexicó, mint a Magyar Televízió felvételről sugárzott vibráló, fekete-fehér adásaiban. Ne feledjük: az „özönvíz” előtti korban jártunk, amikor az útifilmek tömkelegével az otthonokat elárasztó színes televíziózás még meg sem született. Így az utókor talán nem is nagyon érti, miről is beszélek, ennyi idő távlatából is lelkendezve. Járt nálunk Komlós János, aki az „Érem harmadik oldala” címmel jópofi írásokkal jelentkezett a Népszabadság hasábjain. Hétről-hétre azt a látszatot igyekezett a honpolgárban elültetni, mintha a Kádári világban is lehetséges lenne normálisan gondolkodni, s értelmesen élni. Ezt a propagandát a hasonszőrű kortársainál nagyságrendekkel magasabb színvonalon űzte, kifejezetten kellemes és szellemes stílusban. A korszak legnagyobb manipulátorának tartom. Akkor persze még nem tudhattuk, hogy „hőskorában“ 54



századosként maga is az ÁVH fényét növelte. Ott, a klubban persze nem „dicsekedett” el ezzel, pedig suttyomban ez még jópontnak számított akkoriban. Szemérmessége azonban a legkevésbé sem hátráltatta a megtiszteltetésben, hogy a Mikroszkóp Színpad megalapítója lehessen. Ez lett a Kádár-korszak közönségkedvenc kincstári palacknyitogatója, ahol időnként kissé kieresztették a szellemet, nehogy kritikussá növekedjék odabent a nyomás. Amikor e sorokat írom, Kádár Jánosnak és rendszerének Moldova Györgynél nincs odaadóbb és elfogultabb híve, amint arról a közszolgálati televízió jóvoltából - kedélyeskedő rihegései-röhögései, olykor trágár megnyilvánulásai közepette - már több ízben is meggyőződhettünk. Ha ezt a fejleményt ott, a klubteremben valaki megjósolja nekem, nyilván bolondnak nézem, s megkérem Benedek professzort, vessen rá egy gyógypillantást! Legalább is akkor úgy vettem ki szavaiból, mintha korántsem lett volna annyira lelkes híve a szocializmusnak, mint manapság. Sztálinváros felépítéséhez tapadó élményeit ecsetelte, s ha az eltelt hosszú idő nem művelt jóvátehetetlen rombolást emlékezetemben, a státusza közelebb állt ott a rabszolgáéhoz, mint a repeső apologétáéhoz! A világ persze változik. Láthattuk falaink között Rátonyi Róbertet, a korszak talán legkedveltebb operettbonvivánját, a pályája elején járó Omega együttest, Rodolfót, a bűvészt. S nehogy megfeledkezzek róla: Örkény Istvántól megtudhattuk, miként sorozták be munkaszolgálatosnak Nagykátán. Megfordultak itt táncdalénekesek, fejszámolóművészek, telemédiumok s még sokan mások, akiket az idő homályából már elő sem tudok bányászni. S mindenek előtt Varga Zoli, akinek inspirációjára most az Olvasó soraimat elszenvedni kénytelen. Aki nemsokra rá „hűtlenül elhagyta hazáját”. A nagy érdeklődésre tekintettel Őt a mexikói olimpia küszöbén a kicsiny klubhelyiség helyett a IV-es előadóteremben fogadtuk. De vajon ki emlékszik Méhes Lajosra? Rajtam kívül. Nem abszurd dolog, hogy nála érdemdúsabb fellépők tucatszámra kihullottak a fejemből, ő viszont örökre befészkelte magát oda? Nehogy az a vád érhessen, hogy megtartom magamnak a titkot, ideírom a nemes férfiú főbb jellemzőit:5 A képzettségére nézve géplakatos 1964-1970 között a KISZ KB Elsőtitkára volt, s olyan nagyságokat követett a sorban, mint Komócsin Zoltán és Pullai Árpád. Trónraléptekor már betöltötte a 37. életévét. Tudom, vannak örökifjak, de azért mégis csak furcsa, hogy ugyanakkor a mezei KISZ-tagokat csak 35 éves korukig dédelgette keblén az illusztris szervezet. Ám bármennyire későn öregedő típus is lett légyen, volt hová kiöregednie: 1980-1985 között az MSZMP Politikai Bizottsága is tagjai 5(www.geocities.

com/allamszocializmus alapján)

55



sorába emelte. Emellett az ipari miniszteri bársonyszéket is magáénak tudhatta (1980-1983). Nyugdíjba vonulása (1985) előtti levezetésként pedig a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) főtitkári posztját töltötte be. Miért éppen Méhes Lajos ragadt meg bennem ennyire? Csak is azért, mert Ő döbbentett rá, hogy a Párt sokkal jobban szereti a Nyugat pénzét, mint azt bárki is feltételezhette volna. S ezzel ráébresztett arra is, miért is tanulunk nemzetközi pénzügyeket. Azért, hogy legyen, aki segít kelégíteni ezt az olthatatlan szerelmet. Amikor e sorokat írom, az ország éppen nyakig ül az ún. Konvergencia-programban. E szép névvel az MSZP-SZDSZ által fémjelzett gazdaságpolitikai zűrzavarból való kivergődés kétségbeesett menetrendjét illetik ugyanazok, akik – ki tudja hányadjára --, megint bajba juttatták az országot. Azt remélik tőle, hogy a hadisarccal felérő “egyensúlyi” intézkedéseik nyomán mozgásba lendülnek a felzárkózás emeltyűi. A katasztrofális egyensúlyhiány nem új keletű gyöngyszeme szocialista vívmányainknak. Ez a jelenség a megtévesztésre épülő gazdaságpolitika elválaszthatatlan tartozéka, mi több: lényege! Ami új, az legfeljebb a leplezésére hivatott, művészi tökélyre emelt hamis kommunikáció mögötti páratlan gátlástalanság és dilettantizmus. Az egyensúlyhiány „áldásait” már történetünk idején is élvezhettük, csak éppenséggel még nem eladósodás, kamatcsapda, infláció, reálbércsökkenés, hanem ezek implicit alakja, a kiterjedt áruhiány, ”virágzó” pultalatti gazdaság formájában. Az illusztris vendéghez intézett kérdések is az áruellátás körülményeit feszegették. Lényegük eképpen foglalható össze: miért „azokra”, s nem „ezekre” az árucikkekre fordítja a kormány a szűkös devizakereteket? A kézenfekvő gondolat persze fel sem merült senkiben: nem lehetne behozni egyidejűleg „ezt“ is, meg „azt“ is? Nem is beszélve arról az indiszkrét kérdésről, vajon miért is ilyen szűkös az a fránya devizakeret? Jellemző módon a legtöbben azt firtatták, hogy ha ilyen „kimért” a helyzet, akkor fontosabb dolgok behozatala helyett miért pazarolják a szűkös devizát nyugati hanglemezek, méregdrága hangszerek, hangtechnikai eszközök importjára? S most jól kapaszkodjanak meg! Íme, a válasz! „A Pártnak nem csak a gazdaságpolitikára kell ügyelnie, mert többek közt ifjúságpolitika is létezik. S a fiatalok addig sem politizálnak, amíg a nyugati zenét hallgatják. Jobb azonban, ha ebben is a miénk az irányítás! Másképp nem tudjuk elterelni őket a Szabad Európa Tinédzserpartijától, ahol a zeneszámok között az ellenséges propagandát is „kénytelenek” meghallgatni. Ily módon, amit kidobunk a réven, megtérül a vámon.”

56



Mostanában egyre-másra hallhatunk retrospektív társalgásokat a beatzene hazai hőskoráról, ami éppen az imént taglalt évekre esik. Ezeket figyelve hajlamosak lehetnénk azt hinni, hogy egyfajta korabeli nemzeti felszabadítási mozgalom harci mozzanatait idézik elénk, ha kissé későn is. Egyesek már-már partizáni magaslatokra emelkednek, utólag megteremtve saját ellenállói nimbuszukat. Néha el is csodálkozom; miért is kellett még vagy negyedszázadot várnunk a rendszer összecsuklására, s hogy szellemi ellenállóként némely zenekar miként koncertezhetett rendszeresen a Szovjetunióban? Meg a német KGB, a Stasiuralta Német Demokratikus Köztársaságban? Méhes Lajos nevezetes megnyilatkozásának fényében nem lehetnek illúzióink. Legfeljebb csak arról lehet szó, hogy egyesek még mindig nem látják a fától az erdőt: az új zene térhódítása előtt maga a Párt nyitotta szélesre a kaput. A később is jól bevált taktikához folyamodott: „ha valamit nem tudsz megakadályozni, állj az élére!” Ennek az sem mond ellent, hogy egyes rendezvényekkel és zenekarokkal szemben valóban intoleráns módon léptek fel, de csak annyiban, amennyiben kilógtak a trendből, s a kórusban egyéni hangot próbáltak megütni. Valójában azonban még a renitensek is a rendszer malmára hajtották a vizet. A “kultúrpolitikának” ugyanis nem egyszerűen a szórakoztatás volt a célja, hanem a fiatal korosztályok szórakoztatás általi neutralizálása. Ennek a célnak pedig a „deviáns” zenekarok és előadók is tökéletesen megfeleltek. Akik az ő rendezvényeiken csápoltak, szintúgy kivonták magukat a politikai térből. Így a hatalomnak nem volt másra szüksége, mint a folyamatosság és a rendszeresség fenntartására. Ez a magasztos cél pedig („addig sem politizálnak”) minden dollárt megért az elvtársi kasztnak. Sokkal messzebbre tekintett a hatalom, mint néhány nyavalyás dollárra! Kitűnő érzékkel vette észre, hogy a fogékony fiatalság manipulálásával a leghatékonyabb módon rombolhatja le a társadalom hagyományos, önvédelemre kész tudatállapotát. Ehhez az éppen betörő új zenei módinál alkalmasabb eszközt keresve sem találhatott volna. A direkt úton, a bolsevik propaganda erőszakos sulykolásával éppen a vágyaival ellentétes eredményre jutott, hiszen a Corvin-közbe űzte vele a fiatalságot, vagyis a társadalom immunrendszerét kapcsolta be. Most tehát nem mást kellett tennie, mint kikapcsolni azt. S erre a célra mi más is lehetett volna alkalmasabb, mint az új zenei klisék létformává terebélyesítése a megcélzott korosztályokban. A Párt olyan játékszert kapott a kezébe, amiről a célközönség azt hitte, hogy a sajátja, s mivel érzéki élvezetet nyújtott neki, egyre többet igényelt belőle. A Párt pedig a kulisszák mögött eljátszotta a készséges dollárpapa szerepét. A nyílt színen meg úgy tett, mintha duzzogna. Ezért kellett néha gorombáskodnia is. Nehogy kilógjon a lóláb! Az érintettek abban a naiv tévhitben ringatták magukat, hogy ők valóban ellenállók, hisz ez a zene, és a hozzátapadó külsőségek és magatartásminták Nyugatról törtek be, így a keleti béklyó fellazításában – ha áttételesen is --, 57



segítségünkre lehetnek. Valójában azonban csak ahhoz járultak hozzá, hogy a fiatalok ízlésilágából mindent kisöpörjenek, ami nemzeti. Hangzást, viselkedésformát, öltözködéskultúrát, a metakommunikáció megszokott, emberi léptékű gesztusrendszerét. Talán mindennél többet elárul erről az a tragikomikus fejlemény, amely ekkoriban tört át minden gátat, miszerint a trendi magyar – miközben mélységesen lenézte a magyar parasztot --, áhitattal belebújt az amerikai paraszt nadrágjába, a farmerba! Mert az oly előkelőn csengett fülének. Nem tudta mit jelent, de ezt látta az új sztárokon! Akik öntudatosan és büszkén tetszelegtek „polgárpukkasztó” szerepükben, s észre sem vették, miként dörzsölik kezüket a háttérben a méheslajosok. Hisz éppen ez volt az ő céljuk is! Minél többet levakarni az ember polgári (akkoriban „kispolgári”) rétegződéseiből, lefejteni róla saját hagyományai páncélzatát. 2. Újra a munka frontján 1968 tavaszán lázas fejtörésbe kezdtem: hol is tudnék elhelyezkedni? Sokaknak ez egyáltalán nem okozott gondot, mert már leendő munkahelyük ismeretében vághattak neki az egyetemnek. Manapság ez mesésnek tűnhet, lévén, hogy a frissdiplomások egyötöde hoszabb-rövidebb ideig a munkanélküliek táborát gyarapítja, mielőtt révbe ér. Ha ugyan a minimálbér, vagy a be nem jelentett munkaviszony annak tekinthető. Igaz, ma évente ötször annyian kezdhetik el felsőfokú tanulmányaikat, mint annak idején, amikor a “Párt szélesre tárta a tudás kapuját a tömegek előtt”. Akkoriban, a “szocialista tudatosság” jegyében a diplomás munkaerőszükségletet is alágazati mélységig megtervezték, hiszen a Párt eleve birtokában volt a haladás várható szakemberigényének. Pont ezzel ne lett volna tisztában? Így aztán az állami vállalatoknak is volt mihez igazodniuk. Az irányított szakembertervezés feltalálta a „társadalmi ösztöndíjat”, amelyre a vállalatok a tanulmányai megkezdésekor szerződést köthettek a reménybeli diplomással. Ennek értelmében a hallgató havi apanázst kapott leendő munkáltatójától, cserében pedig legalább annyi időt el kellett töltenie az őt támogató vállalatnál, amennyi ideig a juttatást élvezte. Az egyetemek ajánlgatták is végzős hallgatóikat. Nem sokkal korábban, az ipartelepítés „hőskorában“, lényegében a szakember-delegálásban is katonai jellegű vonások domináltak. A “népgazdasági” szempontból kiemelkedően fontos területek – bányászat, kohászat, hadiipar --, abszolut előnyt élveztek. E területekre mintegy kivezényelték a megbízható végzősöket. Rendszerint szolgálati lakás is járt az ukászhoz. Mire mi végeztünk, ez a merev rendszer már felpuhult, s az új gazdasági mechanizmus szellemének megfelelelően “piacosodott”. Az egyetem az 58



állásbörze funkcióját próbálgatta: a vállalatok igénybejelentéseit a lakhelyükre tekintettel igyekezett megajánlani a távozó hallgatóknak. Természetesen én mindenfajta formulából kilógtam: se társadalmi szerződéssel, se megfelelő megajánlással nem rendelkeztem. Hiányoztak ehhez a megfelelő kapcsolataim, s környezetemből a nagyobb munkáltatók. Pontosabban: sehogyan sem esett ínyemre, hogy a Magyar Nemzeti Bankot kommendálták munkahelyemül! Ami pedig a legteljesebb mértékben logikusnak tűnhetett, elvégre pénzügyi szakos lettem légyen. Igen ám, de addigra már előttem sem volt titok, hogy a Magyar Nemzeti Bank a legkevésbé sem magyar, a legkevésbé sem nemzeti, s ami talán a legmeglepőbb: a legkevésbé se bank! Eltekintve persze a nemzetközi divízójától, amely legalább a bankszerű jelzőre igényt tarthatott. Ezt viszont nem éppen a magamfajták számára tartogatták. Belföldön az MNB nem volt egyéb, mint a kommunista pártnak alárendelt „hitelágazati” csúcsminisztérium: csupán technikai szerepkörrel rendelkezett. Azt is mondhatnám, hogy az egyetem olyan bankosokat képzett, akik valójában sehol nem alkalmazhatták tudományukat! A fordulat éve (1948) után a klasszikus bankrendszert egyszerűen kiirtották Magyarországon (is). Mi sem jellemzőbb, hogy az egyik egyetemi jegyzetet az MNB elnöke írta – legalább is az ő nevét tüntették fel szerzőként --, s ebben egymás hegyén-hátán hemzsegtek a Szovjet Állami Bankra való hivatkozások. Olyannyira, hogy 1965-66 táján félre is tették: a gazdasági kurzusváltásra készülődvén, hirtelen még a Párt számára is szalonképtelenné vált. Visszahőkölésemhez talán még ez a megfontolás se lett volna elegendő. Sokkal többet nyomott a latban, hogy csoporttársaim – látván, hogy az MNB-vel „kacérkodom” --, szinte kórusban hördültek fel: meghülyültél? Megdöbbenésük annak a körülménynek szólt, hogy akkoriban – a státuszával összhangban --, éppen a Magyar Nemzeti Bankban lehetett a legkevesebbet keresni. Kevesebbet, mint a pöcegödörpucoló vállalatnál hivatalosan. Az MNB egyáltalán nem állhatta az összevetést a többi munkáltatóval (s ez bizonyára zene a mai kritikusok fülének is). A kommunista “tudomány” szemszögéből a bankászat kifejezetten alantas szakmának minősíttetett. Megjegyzem, e téren mintha a mai napig sem változott volna semmi, legfeljebb “balos” helyett immár “jobbos” srófra jár a fennkölt meggyőződés. Az MNB-től leginkább a mindennapi vonatozás réme riasztott el. Fővárosi lakásra semmi esélyem, albérlethez, pláne ágyrajáráshoz semmi kedvem nem volt. (A korszak lakásínségére jellemzően, az egyetem kapuja előtti villanypóznán olvashattuk a következő apróhirdetést: “fiatal, tiszta nőt ágyamba vennék!” Kisvártatva valaki aláfirkantotta: “én is!”) Végül is, magam találtam rá első munkahelyemre. S mint tudjuk, választani mindig is jól tudtam. Az államvizsgáimon saját kezűleg kihúzott tételeimnél semmi nem bizonyíthatta ezt ékesebben. Egészen addig, amíg be nem tettem a lábam a Váci Gumigyárba. 59



Ott ért utól az Új Gazdasági Mechanizmus a maga létező valóságában, ahol szerény személyemben találták meg a gazdasági igazgató helyettesét. Eltekintve attól a büszkeségtől, ami egy-két napig a keblemet dagasztotta, semmi kifejezőbbet nem mondhatok erről a megtiszteltetésről, mint hogy a hülyeség nagy találkozójának lehettem főszereplője. Ismert, mennyire „mélyreható“ gyakorlati ismeretekre tettünk szert az egyetemen. Az én ballépésemet, hogy elvállaltam a Gyár egyik középvezetői posztját, a huszonhárom évemmel még talán mentegetni lehet. Mi mást is várhatnánk attól a titántól, akinek ebben az életkorban képzeli magát az ember! Ám, hogy egy vállalat zsákbamacskát vásároljon kulcspozícióiba, több mint meglepő! Felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni: alkalmazóim a leghalványabb ismeretekkel sem bírtak arról, miféle tartalmú és minőségű képzés folyik az egyetemeken, s mégis, a hályogkovács biztonságával intézkedtek. Nem lehetetlen azonban – s talán ez a feltételezés a legvalószínűbb --, hogy egyszerűen csak balekra volt szükségük! E lehetőség belátásához némi szót kell vesztegetnünk az ÚGM-re. A tömörség érdekében egyszerűsítésekkel élek, amelyek azonban a lényeget nem csorbítják. Magyarországon 1968-ig voltaképpen még a Lenin által „kifejlesztett“ hadikommunizmus „magyar viszonyokra“ adaptált, némileg lekerekített verziója érvényesült. Az élet legapróbb rezdüléseit is központilag tervezték meg, s a tervek végrehajtását, az erőforrások leosztását katonai drillel szervezték és ellenőrizték. A szigor ugyan hullámzó intenzitással érvényesült, de az elvi alapvetést ez nem érintette. Ezzel szemben az ÚGM a központi tervek végrehajtását részben piaci mechanizmusokra bízta. Ennek megfelelően csökkent a naturális tervmutatók száma, s megjelent a nyereség fogalma és funkciója a gazdasági szabályozásban és a vállalatközi kapcsolatokban. Új szlogen született: amit csak lehet, helyben kell eldönteni és megvalósítani! Mondhatnánk: szubszidiaritás bolsi módra. Földhözragadtabban megfogalmazva: kissé lazább lett az élet. Így került sor a gumiipar decentralizációjára is, s én ennek a kellős közepén toppantam be Vácra. Az Országos Gumiipari Vállalat váci gyáregysége éppen akkor vált le anyja emlőiről, s Pálma Gumigyár néven önálló életre kelt. Az, hogy semmihez nem értek, pillanatok alatt kiderült. E miatt elmaradhatatlan társamul szegődött a frusztráció nevű életérzés. Azt, hogy ez mekkora súllyal nehezedett rám, mi sem jellemezhetné jobban, mint a következö epizód. A második nap délutánján így szólt hozzám a gazdasági igazgató: - Holnap nem jövök, légy szíves szignáld ki helyettem a postát! 60



Másnap reggel a titkárnő elém rakott egy halom irományt. S én az utolsó betűig becsülettel mindent elolvastam, s ezt a szignómmal hitelesítettem is! Vagyis „kiszignáltam”. Rákövetkező nap jön a felettesem, hóna alatt a kupaccal. - Hát még sem szignáltad ki a postát? - Dehogynem! Hiszen minden papíron ott van a kézjegyem! Tiszta röhej! Két félévig tanultam az „Iparvállalatok vezetése, tervezése és szervezése” című tudományt, s még csak nem is sejtettem, hogy amikor a posta “kiszignálására” kért főnököm, csak annyit óhajtott tőlem, adjam ki az iratokat a téma szerinti felelősöknek. Semmit nem tudtam a szakzsargon tartalmáról, vagyis arról, miként is beszélnek egy „hús-vér” gyárban, de azért a gazdasági igazgató helyettese lehettem. Szégyenérzetemből nem vont le semmit, hogy még senkit nem ismertem, mert elmulasztottak bemutatni (amit a későbbiekben sem pótoltak be!), vagyis eleve bajosan “szignálhattam ki a postát”. Néhány nap múltán hatalmába kerített a gyanú: lehet, hogy a többiek sem értenek jobban a dolgukhoz, mint én? Zöldfülű létemre is egyebet sem érzékeltem a Gyárban, mint káoszt. Nem emlékszem arra sem, hogy akár egyetlen vezetői értekezletre is meghívtak volna. Bizonyára azért, mert ez a műfaj ott és akkor nem is létezett. Ma is rejtély számomra, hogy az egyes részlegek működését mi módon hangolták össze? Azt hiszem, senki nem tudta, miként is kell vezetni egy gyárat. Alighanem ez a „mellékhatás” lett a gazdasági önállóság beléptidíja. Rengeteget kínlódtam. Mint kiderült, posztomra előzőleg önjelöltek is bejelentkeztek, akik előtt eltorlaszoltam az érvényesülés útját, így az amúgy is kaotikus viszonyok között ott tartottak be, ahol csak tudtak. Például, megalázó pillanatokkal ajándékoztak meg a felheccelt könyvelők, akik folyton álkérdésekkel bombáztak, amikre természetesen nem tudtam a választ, s ez alapjaiban rengette meg az amúgy sem létező tekintélyemet. Mivel gimnáziumban és nem közgazdasági technikumban érettségiztem, bizonytalanul navigáltam az elemi könyvelés rejtelmeiben. „T ez – K az”, csak egy példa arra, miként beszéltek velem és előttem. Semmit nem neveztek néven, se szóban, se írásban, amiről legalább következtethettem volna „becsületes” funkciójára. Mintha a telefonköny számaival dobálóztak volna! Az egyetemen értelemszerűen már nem foglalkoztak ilyesmivel. Adottságnak vették. Sőt, megpróbálták kiirtani még azokból is, akikbe az efajta „tudást” már beprogramozták. Mondván, a logikai összefüggéseket kell elsajátítani, nem a konkrét számlaszámokat, mert azok bármikor megváltozhatnak! S ez bizonyára igaz is. Ettől függetlenül a konkrét gyárban úgy beszéltek, ahogy. Hívatkozhattam én arra, hogy miként a szobrászt sem érdekli, mi módon állították elő a vésőjéhez való acélt, mert számára a véső van, és punktum, akként nekem csak a kész kimutatások a fontosak, nem sokra mentem vele.

61



Igy tehát még alapadat is alig létezett számomra, nemhogy magasabb rendű dokumentumok. Amikor valamely szervezet szétválik, az utódok megosztoznak a vagyonon, a követeléseken és a kötelezettségeken. Az egyezmény elveit és tényeit kölönféle kimutatásokban rögzítik, többek között szerződésekben, záró-, illetve nyitómérlegekben. Nekem azonban semmi ilyesmit nem sikerült felfedeznem, a legnagyobb igyekezettel sem! Egyáltalán nem léteztek, vagy csak előlem titkolták azokat? A Jóisten a megmondhatója. Egyedül a filozófia tanulmányaim nem mentek veszendőbe, mert itt is Zenon híres paradoxonát érhettem utól: egyes tárgyi eszközöket sem az anyavállalatnál, sem Vácott nem találtam meg. Megemlíthetem például azokat az abroncsköpenyek előállítására szolgáló vulkanizáló berendezéseket, amelyekről hírből hallottam ugyan, de soha nem sikerült a nyomukra bukkannom. Nyilván ezek is éppen egyik pontból a másikba tartottak. Néhány hét múltán a portás felvilágosított: talán nem is meglepő, hogy bizonyos dolgokat nem találok, mert még a betoppanásom előtt, éjnek évadján, számára is ismeretlen szállítmányok hagyták el a telephelyet. Miért érezte szükségét a vallomásnak? Kihagyták valami buliból, vagy csak megijedt, hogy konok igyekezetemből esetleg neki is baja származhat? A választ már nem vártam meg. Vettem kalapomat, s úgy eljöttem onnan, mintha sosem jártam volna arrafelé. Még csak el sem köszöntem. Mielőtt elfelejteném: az „illékony” gyártóeszközök tekintélyes tömegű alumíniumöntvények voltak. (Van új a Nap alatt? A színesfém-hulladék már akkor is kelendő portékának számított, s valakik az „újrahasznosításáról” döntöttek?) Bár az első találkozásom a szocialista gazdasággal és az új gazdasági mechanizmussal fiaskóval végződött, két dolgot itt is megtanultam. Először is: a részismereteket sem szabad elhanyagolni, mert van, aki csak abban ismeri fel és el a tekintélyt, amit maga is képes átlátni. Másodszor: a haladás legfontosabb sajátossága a permanens reform! A modern időkben ez lépett a “permanens forradalom” örökébe. Az állandó változtatások közepette ugyanis senki nem talál semmit, semminek nem lehet a nyomára akadni. Ez az áldás pedig igen kellemessé varázsolhatja az aktuális leghaladóbbak közérzetét. Ma a magyar társadalom ugyanúgy keresgéli a privatizált nemzeti vagyont, miként egykoron jómagam a vulkanizáló-berendezéseket. Nagyjából ugyanolyan sikerrel. V. TANÁCSTALANUL Az 1969. év február havában, egy kedvetlen, behavazott reggelen, beléptem a váci Tanácsháza veretes kapuján. A kedélyállapotom azonban sehogy sem 62



passzolt a pompás barokk környezet hangulatához. Mintha csak ráéreztem volna: itt aztán semmi jónak nem nézhetek elébe. Balsejtelem gyötört: vajon összeillik-e a Tanács és a barokk? Miközben felfelé baktattam az ódon lépcsőkön, váratlanul agyamba tolakodott a néhány évvel ezelőtti randevú emléke Apró Antallal, itt az épület előtt. Az „ellenforradalom” leverésének emlékére odahajtott tömegnek szónokolt, többek között a gimnázium teljes népségének. A hely szelleme miatt torkomban dobogott a szívem. A Tanácsháza szó eleve nem csengett túl jól a fülemnek. Gyerekkorom atrocitásait idézte fel bennem, ahányszor csak meghallottam. S lám, mégis ott kaptattam az évszázados grádicsokon, mert a még alig használt, de máris sűrű konfliktusoktól viharvert diplomámmal innen kaptam állásajánlatot. Már ez a fejlemény is meglehetősen nyomasztott, Apró elvtárs lidérces felbukkanása pedig végképp bizarrá maszatolta az eleve kételyekkel terhes várakozásaimat. Mit keresek én itt? A tanácselnök szobájában egy apró, füstösképű emberke fogadott, aki miután rámutatott a faragott – azt hiszem coloniál -- íróasztala előtti „vallatószékre”, nem sokat teketóriázott. - Mondja elvtárs, - szólított meg, miközben mélyen és hosszasan a vesémbe nézett -, dobált maga ’56-ban benzines-palackokat a szovjet tankokra? Ez aztán semmit nem bíz a véletlenre, gondoltam magamban, miután nagy nehezen felocsúdtam a döbbenetből. Ki tudja, mennyi idő telhetett el, mert már fuldokoltam, mire újra levegőhöz jutottam. Hosszasan piheghettem, mert kissé sürgetőn újra felhangzott a kérdés. - Igen vagy nem? Dobált vagy sem? Uramisten! Hová kerültem? - markolt belém a borzadály. Állítólag már hat éve amnesztiát hirdettek a „bűnösöknek” is, nemhogy a makulátlanoknak, nem is szólva arról, hogy ott hevert előtte a jó előre bekért önéletrajzom is. Abból – ha tudott olvasni --, megállapíthatta, képtelenség, amit feltételez rólam. Nem mintha nem tettem volna meg szívesen, de az életkorom egyszerűen kizárta ezt! Na meg mifelénk - eltekintve két bekukkantó kétéltűtől -, egyáltalán nem voltak orosz tankok, s emeletes házak sem, ahonnan koktéllal kínálhattam volna őket. Az apró hatalmasság jól a fejébe véshette a szemináriumon tanultakat, miszerint az ellenség soha nem alszik, mert nem adta alább. - Tudja, biztos, ami biztos! Nem mindegy, kit engedünk magunk közé! Érdekes, gondoltam magamban, az újsághirdetésében szó sem esett erről. Abban csak frissdiplomás közgazdászt keresett, önálló munkára. Semmi olyasmiről nem szólt, miszerint a davajgitárjával egybeforrt pártkatonát várna felvételre, s előnnyel rendelkezik a jelölt, ha az oroszok és az ávósok oldalán küzdött a szebb jövőért. S mégis leigazoltam a Tanácshoz! Talán azért, mert amennyire abszurd, annyira röhejes is volt a szituáció. Mintha gyerekkorom tanácstitkárát láttam 63



volna újra magam előtt! Ugyanaz a figura, ugyanaz a karakter: a Párt kegyelméből felemelkedett majomintellektus! Igaz, atlétatrikó és svájcisapka helyett ő már alpakkaöltönyt viselt, – gondolom, pult alól --, de különös módon ez semmit nem rontott eredeti varázsán. A helyzet komikuma lecsendesítette berzenkedésemet. Bizonyára most láttam őt utoljára, hisz nem leszek én itt olyan nagy ember, hogy gyakran legyen vele dolgom, nyugtatgattam magamat. Túlságosan fiatal és tapasztalatlan voltam, híján minden emberismeretnek. S talán kissé gyáva is. Az előző munkahelyemen elszenvedett friss kudarccal a hátam mögött attól tartottam, hogy ha az új „lehetőséget” is elpackázom, végleg elrontom esélyeimet a jövőre nézve. Amint arról már korábban is szót ejtettem, akkoriban nem volt tanácsos sokáig munkahely nélkül hányódni, mert pillanatok alatt közveszélyes munkakerülőnek nyilváníthatták az embert, ami büntetőjogi következményekkel járt. Emellett a vágy is hajtott, hogy végre biztos, kiszámítható, havi rendszerességgel ismétlődő keresethez juttassam a családomat, amelynek ebben az áldásban akkor már éppen húsz éve nem lehetett része (eltekintve a gépgyári uralkodásom egyetlen esztendejétől). Így, miután tisztáztuk, hogy nem bántottam a szovjeteket, felvételem nyélbe üttetett, s felesküdhettem a Magyar Népköztársaság hűséges szolgálatára. Csak, hogy az utókor is beleélhesse magát a korszak hangulatába: Lenin bekeretezett, falon lógó portréja, asztali mellszobra, két vörös és egy magyar zászló társaságában. S máris ott találtam magam Vác szovjetek általi „felszabadítása” éppen aktuális évfordulójának ünnepségén. Egész napos rendezvényen, munkaidőben, sörrel és virslivel, együtt a munkásosztállyal, a DCM dolgozó kollektívájával. Mivelhogy a hatalom akkor a népé volt, aki még nem különült el önmagától, s árokról még szó sem esett. A legkevésbé éppenséggel beszélni lehetett róla. Mi volt a munkám? Egy álltó évig asztalokat, székeket, szőnyegeket és egyéb ingóságokat leltároztam, oda és vissza, keresztül és kasul. Úgy látszik, követte a nyomomat, mert itt is utólért az ÚGM. Az új széljárásban a tanácsoknak is megengedték, hogy álló-, és fogyóeszközeik egy százalékáig felújítási alapot képezzenek. Minél több az eszköz, annál több a felújítási pénz. Reform a javából! Ide aztán kellett is (még) egy közgazdász! Azt hiszem, bajorországi Gizelláig visszamenően – amikor is az állami közigazgatás kiépűlése felgyorsult --, minden tárgyat fel kellett kutatnom, ami valaha is előmozdíthatta az előljárósági ügyintézést a város területén. Szakállas aggastyánok véltek visszaemlékezni ükapjuk dédapjának elbeszéléseiben fel-felbukkanó berendezési tárgyak és eszközök titokzatos 64



rejtekhelyére. Ezeknek utána kellett járnom, fellelés estén gondoskodnom a megjelölésükről, nyilvántartásba vételükről, s a tárolásukról. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy fehér olajfestékkel töltött befőttesüveggel és ecsettel a kezemben jártam a várost, s védőhatalmi befolyásom alá vontam a nép itt-ottamott elfekvő vagyonát. A legértékesebbnek egy öt-hat méter mély, használaton kívüli kútból jobb híján saját kezűleg felszínre hozott szék- és asztaltöredékek bizonyultak. Sokáig vívódtam, vajon nem szarmata kegyhely maradványaira bukkantam-e, bár látszólag egykor jobb napokat látott modernkori irodabútorok maradványainak tűntek a roncsok. Végül úgy döntöttem, hogy a „mata” toldaléknak semmi jelentősége, s nem jelentettem a leletet a régészeti hatóságoknak, nehogy a felújítási alap elvonása címén parazsat gyűjtsek a fejemre. Ami „vagyon” nem fért be a Tanácsháza barokképületének pinceablakán, azt az utcán kézifűrésszel, baltával „részegységekre” bontottam, gondosan ügyelve, hogy a rájuk mázolt leltári számban kárt ne tegyek, illetve, hogy a jelölés az osztódás során keletkezett kisebb darabokra is rákerüljön. Reggelente eljött otthonról egy fehéringes, öltönyös, nyakkendős hivatalnok, aki aztán a metamorfózis magasiskoláját mutatta be: külsőm estére leginkább a mai hajléktalanokéhoz vált hasonlatossá. Hogy nem ezt tanultam az egyetemen? Miért: a kiszignálást talán tanultam? Amikor végül is egy év múltán fellázadtam, a tanácselnök jobb belátásra tért, mondván: tényleg itt az ideje valami hasznos ténykedésnek! S nyomban „megkért”, hogy (a két másik közgazdásszal együtt) írjam meg a jogidoktori disszertációját, mivelhogy levelező egyetemre jár. (Még ma sem vennék rá mérget, hogy érettségizett-e egyáltalán, de akoriban „jobb körökben” ez egyáltalán nem jelentett akadályt.) Ez volt az az eset, amire visszaemlékezvén még a saját doktorálásomtól is végleg elment a kedvem. Miután rövid, határozott és lényegretörő választ adtam neki, kollégáim egyre gyakrabban élcelődtek velem ekként: „adjak egy jó tanácsot? Hagyja el a Tanácsot!” Tizenöt hónapig bírtam idegekkel a macerát, s akkor valóban elmenekültem. Innen is. Bevágtam magam mögött az ajtót. Itt is. Az érte „járó” fegyelmi határozat másolatát utánam küldték. Az eredetije még húsz évvel később is benne volt a „személyi dossziémban”, amit a „személyiségi jogok kivirágzásakor”, a rendszerváltás idején szolgáltattak kézhez. Addíg a tudtomon kívűl jött utánam mindenhová. Hetekig koptattam a flasztert, új állás után kajtatva, de nem cifrázom: nem sikerült Vácott elhelyezkednem, mert a tanácselnök mindenhová utánam nyúlt! Máig emlékszem például a Kórház Kollár nevű igazgatójának szégyenkező arcára, amint megbeszélt munkába állásom napjának reggelén a kényszerű visszakozásáról tájékoztatott.

65



A Tanácsnál szerzett tapasztalataim nélkül valószínűleg soha nem áshattam volna le a beteg lelkületű kommunista rendszer mélyére. Azt hiszem, ekkor és itt kezdődtek a hatalmi berendezkedést tudatosan vizslató meditációim. Amikor gimnáziumi tanárom „rohadt, hülye, fasiszta, nyilas sváb kölyöknek” titulált, még hihettem: csak egyetlen háborodott elmével találkoztam. A tanácselnök klinikai kezelésért kiáltó idiotizmusa már ráébresztett, valójában maga a rendszer elmebeteg, amely az ép elmét betolakodóként azonosítja. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy a kommunisták minden pillanatban a birnami erdőt látják közeledni, s ez természetes tudatállapotuk. Voltaképpen ez nem is csoda, hisz Macbeth vétkénél sokkalta súlyosabb bűnök terhelik a számlájukat. A tanácselnök expozéja már reflektorként világított rá, hogy az „aki nincs ellenünk, velünk van” szófordulat csak egy álszent, kellemkedő, beteg és rettegő diktatúra piár-fogása! Nálam bölcsebb ember itt egész életére szóló muníciót meríthetett volna, mindjárt pályája legelején. Alapos és kiábrándító leckéket kaptam az aláfölévetettség jellemtorzító és lélekromboló következményeiről, az emberi kicsinyességről. Amikor a hajdani földrajztanár ruháit megszaggatván a végletekig megalázkodott előttem, még úgy véltem, csak egykori „botlását” igyekszik „jóvátenni”. Miként volt tornatanárom is, kissé intelligensebb módon. Kivételnek hittem szineváltozásukat, amit az egykori, irántam tanúsított minősíthetetlen megnyilvánulásaik megtorlásától való félelmüknek tulajdonítottam. Egészen addig úgy képzeltem, hogy a revizort még egy pohár vízzel sem ildomos megkínálni, nehogy a lekenyerezés kísérletének látszatába keveredjenek az érintettek. Tévedtem: én megetetlek és megitatlak téged, te pedig nem bántasz engem! Senki nem beszélt róla, még is olyan magától értetődő természetességgel érvényesült ez a hallgatólagos megegyezés, mintha csak vendégségbe járkáltunk volna az ellenőrizendő intézményekhez. Komoly fejtörést okozott nekem, vajon ennyire jó színészekkel van dolgom, vagy valóban anyira örülnek a revizor látogatásának, mint mutatják? Rá kellett jönnöm, ennél sokkal-sokkal többről van szó! Lehetséges, hogy ez az ország eleve alkamas arra, hogy éket verjenek lakói közé, mert a többévtizedes „rövidpóráz” megtette a maga „jellemformáló” hatását? Az erre utaló jelektől én már 1970-ben lelkibeteg lettem. Valami itt nagyon tévútra futott, aminek kezdeteit éppen azokra az évekre tehetjük, amelyekről beszélek. S most az iskoláról kell szót ejtenem, amivel kapcsolatban engem már korábban is lórúgásszerű behatások értek, amikről be is számoltam, de élményeim csúcspontjára revizor koromban értem fel.

66



Az ellenőrzés alá vont iskolákban egyre-másra nyitogatta rám az ajtót nagy suttyomban az „értelmiség”! Meglett, komoly emberek, „akiken a jövőnk múlik”, árulkodni jöttek egymásra. Az egyik tanár beköpte a másik tanárt! „Hamis az útiköltség-elszámolása”, „fél helyett egész napidíjat számolt el”, ilyen, s ehhez hasonló, óriási horderejű bejelentéseket hallhattam egyre-másra. Ha azt állítom, a világ omlott össze bennem, keveset mondok. Tessék csak elképzelni az abszurd jelenetet, amelyben az őszhajú PEDAGÓGUS „köp” a huszonötéves revizorocskának! Ha nem élnek bennem a pedagógus-hivatás iránti hagyományos tisztelet gátlásai, - s nem bénít meg irányukban az életkorom-adta kisebbségi komplexus -, minden bizonnyal kivágom őket! Jól tudom, a pedagógust is csak a „létező társadalomból” meríthetjük, még is szeretnék reménykedni: ilyen ma már nincs! Felnevelhettek azonban maguknál különb társadalmat a néhány forintért egymást bemártó pedagógusok? Hisz elegendő mindenütt csak néhány ilyen alak, s a közösség legelhívatottabb erőfeszítése, példamutatása is zátonyra futhat az alattomos szirteken. Üdítő kivételként az óvodák ellenőrzését őrzöm magamban. Ott tényleg örültek az Ellenőrnek. Ámbár szintén nem minden érdek nélkül. Még is, micsoda különbség lehet önzés és önzés között! A kicsi lurkókra gondolok, akiket nagy élvezettel hintáztattam az Eötvös utcai ovi udvarán! Mondhatom, revizor a földkerekségen nagyobb népszerűségre az óta sem tett szert. Azt hiszem, tanácsi korszakomban ez volt a leghasznosabb közgazdasági ténykedésem. S nem kizárt, hogy egyáltalán. VI. ÚJ VÍZEKEN Az újabb fiaskó után már nem sikerült Vácott elhelyezkednem. Ebből is sejthető, mekkora potentát volt akkoriban egy tanácselnök, különösen a városi pártbizottsággal szimbiózisban. Csák Máté csak kismiska lehetett hozzá képest. Mint tudjuk, a Pártnak a legutolsó kócerájban is jelen voltak a sejtjei, s akkor még tökéletesen zártak a sorok. Ezerkilencszázhetvenet írtunk ekkor. Még csak két éve verték le Prágát, s a kulisszák mögött már itthon is az utolsókat rúgta az ÚGM (alig, hogy világra jött). Az elvtársak újra éberebbek lettek, s én sehol nem találtam egy repedést, ahol ismét beszivároghattam volna a „sáncok mögé”. Már érződött, hogy a Csehszlovákiába benyomult testvéri tankok egy időre újra zárójelbe teszik a közgazdaságtan és a közgazdász szakma iránt éppen csak megélénkült érdeklődést. Ez bizony meglehetősen elkeserítő fejlemény volt számomra, mert amikor kijöttem az egyetemről, én is merőben más reményekkel voltam eltelve, akárcsak mások. 1968-ban volt valami a levegőben. Annak, aki ezt nem élte 67



meg, a 88-89-es légkörhöz hasonlíthatnám. A szakma várakozásait illetően mindenképpen. Az 1966/67-es és az 1967/68-as tanévben a korábbi jegyzetek és tankönyvek zömét a szemétbe dobták, s a háttérműhelyekből kikerült anyagok alapján gyakorlatilag az ÚGM alapvetéseit tanultuk. Ezek pedig bizony a kapitalizmus mozgásformáiról és eszközeiről szóltak, még ha a „kettősfedezék” jól látható jegyeit viselték is magukon, s jobbára megmaradtak a gazdaság hatókörén belül. Még hemzsegtek ugyan a szűkítő értelmű jelzők – például a piac „tervpiac”, „szabályozott piac”, „szocialista piac” volt --, de a dolgok határozott irányt vettek a kapitalizmus fogalomkészlete felé, s a lényeg még is csak a piac elfogadtatására irányuló igyekezet volt. Mindenféle mentegetőző magyarázkodás ellenére is. ’68 tavaszán az addig elképzelhetetlent is megéltük. Alig negyedévvel a lánctalpak feldübörgése előtt, a Pénzügy Tanszék meghívta Ota Síkot, a Prágai Tavasz gazdasági teoretikusát, aki a csehszlovák rendszerváltás programjáról tartott nekünk előadást. Természetesen akkor nem ez volt a gyerek neve, de utólag visszatekintve, lényegében erről folyt a szó, csak senki nem mondta ki. Erről az eseményről akár csak egy évvel korábban is, még egészen biztosan bilincsbe verve vittek volna el bennünket, évfolyamostól, tanszékestől, vendégelőadóstól! Az időközben végbement erjedés nyomán viszont már kézenfekvőnek vettük, hogy a szomszédok túllépnek a magyar 68-on is, s az ő reformjuk túlterjed a szűken vett gazdasági szférán. Mintha felismerték volna, hogy a gazdaság változása óhatatlanul kihat a társadalmi viszonyokra is. Ma már persze nem tudom eldönteni, hogy ennyivel okosabbak, vagy csak ennyivel óvatlanabbak voltak-e magyar elvtársaiknál? Az itthoniak - az ’56–os „testvéri segítségnyújtás” emlékével - esetleg jobban érzékelhették, hol a határ? Így vagy úgy, amikor 1968. augusztus 21.-én reggel a nyolcórai hírekben meghallottam a vészterhes mondatokat, miszerint: „a Magyar Távirati Irodát az alábbi közlemény beolvasására hatalmazták fel…”, megint az Egmont-nyitányt hallottam magamban felcsendülni. Az előző napokban még bizakodtunk, hiszen Kádár, a csippentő puritán, Ágcsernyőn találkozott Dubcekkel, szót érteni egymással. Alaposan össze is ölelkeztek. Az egyik „nagy reformer” a másik nagy reformerrel! Na hiszen! Kádár már az 56-os forradalom mellett is kiállt! „Puszta öklömmel megyek a tankok ellen”- jelentette ki. Aztán értük ment! A különbség csak annyi, hogy az itteni november negyedikéből ottani augusztus huszadika lett. Azon nyomban megfordult bennem: vajon, mi lehet most Ota Síkkal? S mi következik Magyarországon? Az első döbbenet után megindult az „össznépi” találgatás: vajon miért hagyta cserben Kádár a kollégáját? - hiszen a két ország lényegében egy hajóban evezett. S újfent lábra kapott a tragikus hős legengdája, aki „nyomás alatt, 68



kényszerből cselekedett, nem tehetett mást: a lojalitás felmutatásával a magyar reformot akarta megmenteni a szovjetektől”. Mint tudjuk, mintha ez még sem sikerült volna! A Kun Miklós történész által mostanában megszólaltatott korabeli szovjet közreműködők egészen másról beszélnek. Szerintük maga Kádár kezdeményezte az északi szomszéd lerohanását, mert attól félt, hogy a ragadós példa nyomán, Magyarországon sem lehet tolerálható keretek között tartani a reformfolyamatokat. Persze, a szovjetek szava sem szentírás. Távolról sem.6 Amikor tehát állás után kajtattam kétségbeesetten, saját bőrömön is érezhettem, „Prága után” lovat kaptak maguk alá az „én tanácselnökömhöz” hasonló jószágok. * Vonatozás ide-vonatozás oda, mentem volna én már Budapestre is dolgozni, ám a főváros nem érzett irántam semmi vonzalmat. Csak a Jóisten a megmondhatója, hány helyre adtam be az önéletrajzomat, de sehova nem kellettem. Az előző két munkahelyemen „kivívott szimpátiáktól”, és az ezekről megemlékező fegyelmi határozatoktól nem szabadulhattam többé (szinte nyugdíjba vonulásomig). Annak ellenére, hogy a „renitens” időszak a közel négy évtizedből alig több mint másfél évet tett ki pályám legelején, s akkor sem én voltam a ludas. Egyszerűen bosszút álltak rajtam, amiért képtelenek voltak értelmesen foglalkoztatni, s ez nem tetszett nekem. Az utókornak persze csak az én „bűneimről” szóló száraz határozatok maradtak fenn, s nem az, hogy az egyik helyről egy tolvajbanda, a másikról pedig egy buta és erkölcstelen kommunista díszpinty elől menekültem el! Mást nem is tehettem. Ha csak nem állok közéjük. S mindezek után egyszer csak váratlanul rám mosolygott a szerencse! Éppen úton voltam a legújabb csalódás felé, amikor merőben új irányt vett a történelem, s az óta Adyt idézve én is elmondhatom: „Mikor elhagytak, mikor lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.” A MÁV-ot ugyan már akkor sem tekinthettük éppenséggel leányálomnak, mai kondíciójához képest mégis jó bőrben lévőnek nevezhetnénk. Ennek ellenére sem tudta betartani a menetrendet. Ebből kifolyólag, mint az őrült vágtattam végig a Lengyel Gyula (ma Bank) utcán a Szabadság tér felé, hogy, ha a megbeszélt időpontra már nem is, de még legalább aznap beérjek a Magyar Televízió székházába. Oda voltam hivatalos (ma úgy mondják) állásinterjúra. A nagy loholás közben semmi más nem járt a fejemben, mint hogy miként tüntethetném fel magamat a lehető legjobb színben, olyannyira, hogy a kissé később utánam érkező ellengőz se fújhasson le a terepről. 6

Interjúk az Echo Tv-ben

69



Egyszer csak arra eszméltem, hogy valaki a nevemen szólongat. Magam se hinném el, ha nem velem történik. Eszeveszett rohanásomban, kis híján egy, a Magyar Nemzeti Bank főkapuján kilépő, utamat keresztező egykori egyetemi csoporttársamat vertem le lábáról, akivel két évig egy ikervaságyon osztoztunk. Ő is éppen a kelleténél kissé nagyobb vehemenciával igyekezett valahová. Ha fatalista lennék, hihetném: pontosan az én elgázolásomra. Rossz fizetés ide-rossz fizetés oda, így kötöttem ki még is csak a Magyar Nemzeti Bankban, két évtizedre. Mindjárt ott a kapuban kiderült ugyanis, hogy amíg én lasszóval sem találtam magamnak vállalatot, addíg az MNB évek óta nem képes diplomásokra cserélni faiskolai képzettségű kádereit, akik semmit nem értettek az új gazdasági mechanizmusból. Diáktársam főnöke szemlátomást megörült nekem, oly annyira, hogy még a leves kanalazását is abbahagyta, merthogy az étteremben, ebéd közben értük utól. Ha tapasztaltabb vagyok, ezt akár intő jelnek is vehettem volna: a vevő legfeljebb akkor mutatja ki leplezetlen érdeklődését a portéka iránt, ha szorult helyzetben van. Felcsigázott állapotomban azonban ez nem tűnt fel nekem. Kezdtem bízni a jövőben. S úgy tűnt, leendő főnököm sem akarta kiereszteni karmai közül a zsákmányát, mert azon nyomban lehivatta az illetékes személyzetist, s még a dióstészta majszolása közben kiadta neki: ezt az embert – mármint engem --, tüstént vegye fel! Mint később kiderült, ezzel két legyet ütött egy csapásra: miközben elindított a pályámon, mellékelt hozzá egy vérig sértett, életreszóló ellendrukkert is. Nem tudom, felfogja-e az utókor, hogy a pártállamban mit is jelentett a személyzeti munka, ki is volt a Személyzetis valójában? Különösen ott, ahol egyszerre háromezer emberre kellett „ügyelnie”. Nos, ha az ÁVH a Párt ökle, akkor a személyzetis a Párt szeme volt! Rajta állt vagy bukott, hogy csak „megfelelő” emberek kerülhessenek a megfelelő helyekre. Egyszóval: a személyzetis a hatalmi gépezet kritikus alkatrészének számított, mint valami ocsut kiszelektáló rosta. Ennek megfelelően mindenki a kegyeit kereste. S akkor egy főosztályvezető, fogát piszkálgatva, csak úgy, lazán kiadja neki, hogy mit tegyen! Ráadásul egy pária jelenlétében, tönkretéve előtte a renoméját! Miközben normális esetben térden kúsznak eléje a halandók, ha szeretnének tőle valamit. Ilyen előzmények után vettem kézhez az ominózus űrlapot, amin a rendszer az őseim 1945 előtti viszonyait firtatta. Vajon, mit hihetett szegény Személyzetis, ki lehetek én? Főnököm erélyes fellépése láttán bizonyára valami főkommunista zabigyerekének nézett. Nem gondolhatok másra, hisz a nagyhatalmú káder, ha duzzogva is, de személyesen hozta el nekem a kérdőívet. (Nekem meg a hátamon patakzott tőle a hideg veríték!) Főnökömmel madarat lehetett fogatni: végre rátalált a várva-várt diplomás delikvensre, s ez minden kockázatot megért neki. Addigra ugyanis már naponta 70



szenvedte el felettesei szemrehányásait és sértegetéseit. Az erről terjengő szájhagyományon túl ezt magam is igazolva láthattam, amikor a legelső feljegyzésem - jóváhagyólag - a következő feliratozással érkezett vissza az illetékes elnökhelyettestől: „végre valaki, aki le tud írni egy normális mondatot!” Ez a mozzanat – ami aztán még számtalanszor megismétlődött --, sorsdöntőnek bizonyult számomra, mert a rég nem látott siker érzetét s folytonosságát kölcsönözte neki. Mármint főnökömnek. S ez elegendőnek bizonyult ahhoz is, hogy kritikus pillanatokban (ha néha kételyek közt is) a szárnya alá vegyen. Így az idők folyamán kialakult közöttünk egyfajta „se veled, se nélküled” viszony. Gyakran éreztem, hogy a pokolba kíván, de végül is egyszer sem hagyta kitörni a nyakamat. * 1970 szeptemberében, amikor betoppantam a Nemzeti Bankba, a szőke Tisza és a szelid Szamos közös igyekezettel éppen azon mesterkedtek, hogy lemossák a föld színéről a Szamos-zugot. Házak százai semmisültek meg, sok-sok ember elveszítette otthonát. Az ennek megfelelő katasztrófahangulat fogadott az új állomáshelyemen. A kritikus napokban az MNB is a védekezés, majd az újjáépítés támogatásán fáradozott. Közvetlen környezetemnek ilymód a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a kezdő fiú lelkivilágával foglalkozzanak. Nemes egyszerűséggel bevágtak a „mélyvízbe”, s ezzel beilleszkedésem el is intéztetett. Az árvízzel elboldogultak „öreg” kollégáim, viszont egyes hagyományos feladataik alól nekem kellett tehermentesítenem őket, azonnal. Legalább is nekem ezt mondták. A színrelépésemig az MNB-ben az a szokás járta, hogy mielőtt csatasorba állították a pályakezdőt, „cselédkönyvesként” végig kellett járnia az összes stációt, hogy képet alkothasson: hova is keveredett egyáltalán? (Némely „politikusunk” ezt a gyakorlatot bizony követendő mintának tekinthetné!) A fontolva haladás kívánalma természetesen csak a beosztottakra vonatkozott, a vezetők már akkor is készen termettek posztjukra! Talán még egy kicsit készebben is, mint ma, mert az egyszem pártszervnek csak önmaga támogatását kellett elnyernie kádereihez, szemben azzal a kényelmetlenséggel, amikor több párt is igyekszik beleszólni a kinevezésekbe. Már ha hagyják. A beavatás fokozatossága legjobb tudomásom szerint első ízben nálam futott zátonyra. Ezt a fejleményt akár sorsszerűnek is tekinthettem, hiszen az előző két munkahelyemen is ugyanez történt velem: ott is mindent elmulasztottak, ami csak egy pályakezdő „vízrebocsátásához” feltétlenül szükséges lenne. Itt a jelentőszolgálatot bízták rám haladéktalanul. Mivel az MNB, mint kizárólagos vállalatfinanszírozó intézet, napi ismeretekkel rendelkezett a gazdaság állapotáról, mi sem volt természetesebb, mint hogy ezeket havi, negyedéves, és éves rendszerességgel összegezze. Ez oly 71



módon ment végbe, hogy az egyes bankszervek a saját tapasztalataikat a felettük álló szintekre továbbították, s a végén, a központban, a „népgazdaság” állapotát tükrőző esszencia képződött belőlük. Szerintem e jelentéseknek is fontos szerepük lehetett a rendszer bukásában, mert kifejezett szándék híján is félreinformálták a Pártot. Mint jóformán minden, az MNB jelentései is fordítva sültek el „az emberiség történetének legtudatosabb társadalmi rendszerében”. Korábban már említettem, hogy a diktatúra kötőanyagát a félelemérzet adta, ami idővel megszülte az önellenőrzés reflexét is. Természetesen nemcsak az állampolgárban, hanem a hivatalnokban is. Mindenki hatvanhatszor megfontolta, mit mond és ír le, s azt hogyan adja elő. Olyannyira autoimmun adottsággá vált ez a kényszer, hogy az ember lényegében már nem is érzékelte, hogy a hatása alatt áll. Így fordulhatott elő, hogy amint a jelentések szintrőlszintre vándoroltak felfelé, úgy lett a (szocialista) világ egyre rózsaszínűbb! Ha valaki kísérletet tenne a kommunizmus nyelvtorzító hatásának feltárására, nagyon tanulságos eredményre juthatna. E feladathoz egyetlen élet talán nem is lenne elegendő. Ezért most én sem vállalkozhatok erre, de példákat felhozhatok. Az első dorgálást azért kaptam, mert jelzőket is alkalmaztam a szövegeimben. Ezekkel az a baj, hogy állásfoglalást árasztanak magukból, ami miatt elveszíthetjük az objektivítás látszatát, szóltak a „tárgyilagos” kritikusok. Vagyis: valamely tendencia soha ne legyen kedvező vagy kedvezőtlen, legjobb, ha egyszerűen csak érvényesül, mintegy önmagától! Maga az „ember” egész egyszerűen hiányzott a jelentésekből. Semminek nem akadt felelőse, s ha mégis, legfeljebb általános alanyként sejthettük a létezését, valahol, a közelebbről meg nem határozott homályban. A vegytiszta materializmus idejét éltük, ezért nem kenhettünk semmit a Sorsra, vagy a Végzetre, így nem maradt jobb megoldás, mint a nyelvficam. Nem azt mondtuk: a vállalatok képtelenek visszafizetni a hiteleiket, s ez az iparág tönkremenetelét vetíti előre, nyomában fokozódó áruhiánnyal, hanem a hitelek egyszerűen csak „nem kerültek visszafizetésre!” Hogyan is jöhetett volna szóba a szocializmussal összefüggésben a csőd? Hisz annak felelősei is lennének! S kinek hiányzik ez? Napestig sorolhatnám a példákat. A lényeg az, hogy a ködösítés miatt a Párt sem lehetett tisztában az ország valós helyzetével. Nem is beszélve a közvéleményről. Ebbe a miliőbe csöppentem bele, amikor a fél világ nyakig ült az árvízben, amelyre ma azt mondanánk: felborítja a nemzetgazdaság, de legalább is a költségvetés egyensúlyát. Ilyet azonban egy szocialista népgazdaságról egyszerűen nem lehetett megfogalmazni. Egyszóval: meglehetősen bonyolult feladat volt az a fránya jelentéskészítés. Alig három-négy hónap múltán rá is jöttem, hogy a Havi jelentés összeállítását távolról sem a kényszerítő külső körülmények miatt bízták rám, az

72



újoncra. A „nemes” teher ugyanis az árvíz múltán is rajtam ragadt, mint szamáron a fül. Kiderült a turpisság: a „bennszülöttek” már alig várták, hogy valami balekot küldjenek végre az égiek, aki megszabadítja őket kínjaiktól. Ebben az árvíz csak az ürügy szerepét töltötte be. Senkit nem zavart, hogy átfogó tájékoztatók elkészítéséhez alapos ismeretek szükségeltetnek, amivel semmiképpen sem rendelkezhet egy frissen belépett pályakezdő. Amint várható volt, óriási kalamajkát kavartam. Helyi ismeretek hiányában nem nagyon boldogultam a fiókjelentésekkel, így a magam szakállára kezdtem el elemezgetni. Tőlük függetlenül, a gépi úton rendszeresen felgyűjtött országos és megyei adatsorokból igyekeztem összefüggéseket felismerni és megfogalmazni. Alkalmaztam azokat a matematikai, statisztikai, valószínűségszámítási módszereket, amiket az egyetemen tanultam. S e cselekedetemmel az atomrobbanás okozta pániknál is nagyobb ribilliót keltettem! Ép elméjű emberek számára egycsapásra nyilvánvalóvá vált, hogy ezt az országos jelentést a nélkül is össze lehet állítani, hogy 168 járási fiók és 19 megyei igazgatóság havonta álltó hétig tíz-húsz oldalon ragozza a semmit reménytelenül. A Szonda Ipsos sem kérdezi meg mind a nyolcmillió választópolgárt, kire adná szavazatát, mégis nagyjából világos képet vázol fel az aktuális erőviszonyokról. Akárcsak a többi kutatóintézet. Mi több, az MNB-ben ma is készülnek kiadványok, pedig nem hogy kétezer fős vidéki hálózata, hanem egyetlen árva fiókja sincs már. Világosabb lesz a kép, ha néhány mondatot vesztegetünk a jelentéskészítés technológiájára. Tessék elképzelni a járási bankfiók boldogtalan előadóját, aki néhány cég hitelezésével foglalkozik, s a közben szerzett ismereteit minden hónap végén papírra kell vetnie, számot adva a látókörébe eső gazdasági fejleményekről. Mondjuk a szántóföldi dinnyetermesztésben januárról-februárra bekövetkező változásokról. Nyilván egyetlen tőmondattal elintézhető a dolog. Igen ám, de egyetlen tőmondat nem Jelentés! Ki merné hát leírni azt, hogy mivel érdemleges fejlemények nem történtek, nem küldünk írásos beszámolót? Egész hónapban nem csináltatok semmit? Ki bátorkodna e kérdést, s nyomában a Központ neheztelését fejére idézni? Ha ugyanis Lent nem írnak beszámolót, Fent nincs mit összefoglalni, s ez esetleg feltűnik Valakinek! Beindul hát a vészriasztó: vigyázat, retorziók a láthatáron! Így a talajmenti káder fogcsikorgatva még is csak nekiül, s megírja a szokásos havi termelési regényét a nincs miről. Aki nem próbálta ezt, fogalma sincs a kínok kínjáról. Ám nem azért híres leleményességéről a magyar elme, hogy ne találjon ki valami ésszerűt bármely helyzetre. Mivel az év hónapjai már az előző években is léteztek, csak elő kell keresni a korábbi szövegeket, s kissé korszerűsítve – a 73



dátumozást illetően feltétlenül --, máris mehetnek a Központba! Minél régebbi változatot küldünk fel, annál kisebb a valószínűsége, hogy az odafönti olvasóknak deja vu érzetük támadjon. Ezen az időláncon aztán elvileg akár a majomhoz is visszaérkezhettünk volna. (Ha csak a jelentések intellektusát tekintjük, ez gyakorlatilag sikerült is.) „Odafönt” persze, ugyanezt tették. Amikor újoncként kétségbeestem a szerintem nagyobb tudást igénylő megbízatástól, rutinos kollégáim elém rakták saját tavalyelőtti jelentésüket, rábökve: „csak ezt kell kissé korszerűsíteni!” Ma már persze „okosabb” lennék, de akkor a zöldfülű ismerethiánya megtévesztett. Még nem fedeztem fel, hogy négyelemis „tudósok” is nyüzsögnek környezetemben, akiknél a marxizmus-leninimus esti „egyetemen” szerzett „diploma” („foximaxi”) pótolja a tárgyi ismereteket, s, hogy ezzel akár osztályvezetőként vagy főosztályvezető helyettesként is ellavírozgathatnak a Magyar Nemzeti Bankban. Így nem gyaníthattam, hogy az ő fejükben tényleg zavart okozhatok. A legnagyobbat még is az a minden kétely felett álló szaktekintély rúgta belém, akitől ezt a legkevésbé vártam volna, s akit az MNB legokosabb emberének tartottam. Ő volt az, aki, sok-sok évvel később Moszkvában, egy KGST-tanácskozás szünetében a londoni Economist-nek nyilatkozva, kissé óvatlanul azt találta mondani, hogy a transzferábilis rubel nem valuta, hanem egy értéktelen vacak. (Ennél kissé közvetlenebb módon fejezte ki magát.) Ettől aztán az itthoni szakberkekben rendkívűli presztizsre tett szert, más lapra tartozik viszont, hogy hamarabb kirúgták pozíciójából, mintsem hazaérhetett volna. Nos, ez a „hős” állt a jelentéskészítő hierarchia csúcsán, aki nem sajnálta a fáradságot, hogy dörgedelmes levélben tiltakozzon főosztályvezetőmnél, amiért „zűrzavart okozok a fejekben, szétzilálom a jól bevált rendszert”. S erélyesen azt követelte, hogy „haladéktalanul térítsenek vissza a megszokott mederbe, különben bajok lesznek!” Elképzelhető a megrőkönyödésem, amikor néhány évtizeddel később „feljelentőm” a feledés homályából felbukkanva az újságok hasábjairól III/III-as besúgóként tekintett rám. Megvallotta: a „fasizmustól való rettegésében” még saját apját és feleségét is megfigyelte, s rendszeresen jelentett róluk a politikai rendőrségnek. Amikor engem támadott – szerencsére nem a belügynél (bár ki tudja?) --, még feltételezhettem: csak az elemzési módszereim esetleges meghonosodásától állásukat féltő csicskásai tüzelték fel. Ma már ezt nem hihetem róla. Talán egyszerűen csak ilyen a természete.

74



VII. ARCKÉPCSARNOK 1. A párttitkár Ahogy telt-múlt az idő, egy csodaország bontakozott ki előttem. Csoda lenne, ha némelyek nem sírnák vissza. Az árvíz elmúltával szobatársam magával vitt kiszállásaira, s szép fokozatosan bemutatott a vidéki munkatársaknak, s a jelentősebb ügyfeleknek. Hálás voltam neki ezért, mert a diploma kézhez vétele óta első alkalommal végre úgy érezhettem, velem is törődik valaki. Megjegyzem, véges-végig patrónusként viseltetett irántam, s jó néhányszor tartott védőpajzsot a fejem fölé. Miért e rokonszenv? Magam is gyakran elgondolkoztam ezen, hiszen igen hamar kiderült: a világról alkotott felfogásunk fényévekre esik egymástól, s ez alapján merőben mást várhattam volna tőle. A hivatali beosztása mellett Ő vagy szakszervezeti titkár, vagy pártitkár volt, én meg az egykori „rohadt, hülye, fasiszta, nyilas, sváb kölyök”, kicsit mindig gyanús alak. Észérvekkel nem is lehetett megmagyarázni az irántam tanúsított szimpátiáját. Mai tudásom birtokában viszont már olyasminek tulajdonítom, ami egyes más embercsoportok esetében annyira nyilvánvaló, hogy bizonygatni sem kell. Ami néha dühöt vált ki, a helyett, hogy lemásolnánk. Mármint az összetartás képességét, amely csirízként ragasztja egymáshoz az egyébként vetélkedőket is, ha a közös eredetről van szó! A sors szeszélye folytán a különös „összetartozásunk” külsőségekben is megnyilvánult. Egy kicsit vicces is volt ez a szituáció. Gyakran előfordult például, hogy a telefon túlsó végén még percek múltán sem jöttek rá, hogy nem a kívánt féllel, hanem másikunkkal társalognak. A megszólalásig hasonlított a hangunk, s ember volt a talpán, aki elsőre nevünket is meg tudta különböztetni egymástól. Kiváltképpen, hogy hasonló hangzású vezetéknevünk mellett azonos keresztnévre is hallgattunk! A könnyebb azonosítás érdekében ezért a „köznyelv” inkább csak „Nagytóni” - „Kistóni” néven emlegetett bennünket, mivelhogy druszám majd húsz évvel idősebb volt nálam. Igen, Nagytóni ugyanúgy sváb ősöktől származott, mint jómagam. Hangoztatni ezt persze egyikünk sem merte. De minek is, hiszen mások sem bocsátanak ki magukból radarjeleket, mégis rögtön felismerik egymást, s harsonaszó nélkül is szekértáborba tömörülnek, ha kell, ha nem. Tokaj-Hegyaljára is bizonyára ezért vitt magával. Itt alaposan meglepett a hatalmas ováció, amellyel a „lenti” kollégák fogadtak bennünket. Engem külön is köszöntöttek, megtudván, pályakezdő vagyok. Ez jól esett, még, ha nem is nagyon tudtam mire vélni a kissé eltúlzottnak tűnő gesztust. Rá is ébredhettem hamarosan, hogy a kitüntetett figyelem nem is annyira nekünk, mint inkább a Központnak, a „központi elvtársaknak” szólt. 75



Ami a hivatalos formaságokat követte, az minden képzeletemet felülmúlta. Ebéd címén elvittek bennünket a Tokaj-Hegyaljai Borkombinát bodrogolaszi pincészetébe, ahol valóságos lakodalmat csaptak tiszteletünkre. Ki volt a boldog ara? Nem kell kukacoskodni: végül is az igazi lagziban sem a menyasszony a fontos, hanem, hogy jókat lehet enni-inni más kontójára. Ahogy telt-múlt az idő a hordók társaságában, a mindinkább fesztelenné váló hangulat egyértelművé tette: korántsem szokatlan úri-muriba csöppentem bele. Az egyre oldottabb elszólások nyomán semi kétségem nem maradt: kiszállások idején többnyire ez történik. A helyszín persze változó. Ide azonban a (kis) királyok is ritkán juthattak el! Nem is térhetek csak úgy egyszerűen napirendre fölötte, mert a lélegzetem is elállt attól, ami itt következett. Azt hiszem, Nagytóni le akart engem nyűgözni. Bemutatta: diploma nélkül is beláthatatlan magasra juthat az ember a „dolgozó nép” előjogainál fogva! Mintha elbüszkélkedett volna vele: „minden a miénk!” A pince maga a világ csodája! Bazaltba vájt járataiban – ha jól emlékszem –, többszázezer hektoliter bort érleltek. A falakon mindenütt vastag, puha paplan, szürke nemespenészből. Az impozáns járatrendszer helyenként teremmé öblösödik, letelepedésre csábítva az élményekben megfáradt különleges látogatót, hogy aztán „felfrissülve” a következő barlangterem felé vehesse útját. A négyujjnyi deszkából ácsolt rusztikus bútorzat utánozhatatlan hangulatot kölcsönöz a „bemutatónak”. Köröskörül frissen mosott poharak csillognakvillognak a vitrinekben, minden borhoz külön, mi dukál. A pincemester figyelmes házigazda módjára úgy töltögeti a poharakat, mintha a magáét kínálná. Illetve egy kicsit azért könnyebb szívvel. Nem múlasztja el a nedűkhöz illő szakszerű tájékoztatót sem. Talán ez utóbbi mozzanat az egyetlen zavaró körülmény az egész látogatás során. Bizony, nem könnyű az embernek fenntartania az érdeklődés látszatát, miközben a bódulat alattomosan rátelepszik agyára. Amikor a kábulat eléri tetőfokát, egyszer csak értelmet kap minden. Hírtelen megvilágosodik, mi is a ráció ebben a terülj-terülj asztalkámban. Bár látszólag mindenki tökrészeg már, különös módon, vagy éppen ezért, ilyenkor születnek meg a legkecsegtetőbb hitelügyletek. S ahogy sorra-másra ürülnek a poharak, s tör magasabbra és magasabbra a mámor, elillan a gátlás utolsó morzsája is. A vendéglátók már nyíltan célozgatnak vágyaikra, - nekik az itatással stratégiai céljaik vannak, s „hivatalból” is jobban bírják a gyűrődést -, a vendégek pedig egyre nagyobb fiúknak képzelik magukat. A bor csodákra képes! Elhangzanak olyan ígéretek is, amelyek másnap már ugyancsak nyomasztólag hatnak az előző napi hősre. De ma még ma van, gyerünk hát a következő üregbe: ott is terített asztal vár, finom falatokkal, borkorcsolyákkal. 76



Helyi népviseletbe öltöztetett kolleginák kínálgatják lelkesen, s mind-mind roppant módon örvendenek a kedves vendégeknek. Akárcsak tanácsi koromban a revizoroknak. Közben a valamelyest visszatérő öntudat fixirsójában meg-megmártogatjuk az ígérvényeket, nehogy végleg kihulljanak az emlékezet rostáján, aztán irány a következő sziklaterem! Ott is hitelezésre érdemes ötletek várnak ránk felajzottan. Ily módon aztán akár kiöblösödésenként megszülethet egy-két hiteligéret. S ettől kezdve nincs megállás: a borban fürösztött vendég hazatérve a legcsodálatosabb fejlesztési elképzelésekről kénytelen lelkendezni, midőn döntésre előkészíti a „házigazda” kisvártatva beérkezett hitelkérelmét. S igyekszik helyszíni szemlére rávenni a döntnököt is, remélvén, a pincetermeket megjárván már ő is csak rózsaszínben szemlélheti a világot. * A lendületes „fejlődésben” az MNB kettős funkciót látott el: egyrészt hitelekkel segítette a kapacításbővűlést, másrészt – egy tárcaközi bizottság tagjaként – véleményezte a szőlőtermelő és borászati üzemek Pénzügyminisztériumhoz benyújtott támogatási igényeit. Nálunk Nagytóni volt az ágazat referense. Mielőtt azonban végképp alámerülnénk a borban, gyorsan tovaevezek a felszínén, mert voltaképpen nem szakreferendumot, hanem társadalomrajzot írnék! Ennyit azonban mindenképpen tudatnom kellett, ahhoz, hogy továbbléphessünk. Bár kitüntetett szerepe van, a bor még is csak ürügy a Rendszer működésének érzékeltetésére. Alulnézetből persze minden megmagyarázható, ha (utólag) nehezen fogadható is el. A szőlőtelepítéssel az érintett vidékek előtt a munkaalkalom csillant fel, s ki az a helyi potentát, aki a tálcán nyújtott esélyt elszalasztaná? Ma sincs ez másként: sokszor csak is azért hívnak meg, s látnak vendégül kompetens tényezőket, hogy az emelkedetté, ünnepélyessé varázsolt hangulat óvatlan, elgyengült, „meghatódott” pillanataiban igéreteket húzzanak ki belőlük. A gondok nem is akkor kezdődnek, amikor a talajmentéről forrásokért kuncsorognak a „fenti illetékesekhez”, hanem akkor, amikor azok ellenszolgáltatást várnak el, annak dacára is, hogy az intézkedésnek létezik normatív, törvényes formája is. Már céloztam rá, hogy az úgynevezett szocializmus honi előrehaladása (is) valójában a krónikus gazdasági egyensúlyhiány története. Amit mindig éppen helyre kellett állítanunk (amivel még inkább egyensúlytalanságot okoztunk). Akkoriban persze nem megszorításokról szólt az óhéber szöveg, hanem „vásárlóerőszabályozásról”. A lényegen persze ez mit sem változtat: ugyanúgy forrásokat kellett kivonni a gazdaságból, mint ma, a megint szocialistának mondott kormányzás nyomán. Csak egyetlen példa: amikor fürdőkádat akartam 77



vásárolni, több kenőpénzt kellett fizetnem az eladónak, mint a kád vételára, mert a „fizetőképes kereslet meghaladta a kínálatot”. Szegény Nagytóni élete másból sem állt, mint, hogy felvegye a harcot az „egyensúlyhiány” ellen. E feladatát kifejezetten hatékonyan végezte. Tökéletesen megszervezte a jóváhagyott hitelek – amikből hogy, hogy nem, már akkor is mindig kevesebb volt a kelleténél --, informális csereaktusát a virtuális pult alatt. A leányzó fekvésén semmit nem változtat, hogy néha előbb bonyolították le a „viszontjuttatást”, mint magát a nyilvános alapügyletet. Ha például X elnököt, vagy Y elnökhelyettest meghívták valahová vadászni, garantálni lehetett, hogy két-három héten belül súlyos hitelkérelmek érkeznek az adott térségből. Előfordult, hogy ily módon egyetlen nap leforgása alatt hat kapitális szarvasbikát áldoztak fel a haza fejlesztésének oltárán. Nemes egyszerűséggel a göthös vadász elé hajtották szegényeket. (Megjegyzem, hasonló élvezetekért német úrvadászok márkatízezreket fizettek.) * A korrupció a társadalom velejéig hatolt. A kicsik a nagyokat majmolták: valamit valamiért. Ha valaki kilógott a sorból, általános döbbenetet okozott vele, mintha a tisztesség számítana kívételnek s megbotránkoztatónak. Egy alkalommal jó szolgálatot tettem egy dunántúli gazdaságnak. Nem volt ebben semmi rendkívűli, mindenben a hatályos játékszabályok szerint cselekedtem, amikor méltányossági eljárást kértem számára az illetékes elnökhelyettestől. Azt javasoltam, hogy kivételesen egy helyett három év alatt fizethesse vissza a kiugróan jó termés készletezése miatt felveendő hiteleit. Vagy másként megfogalmazva: ütemezzük át a fennálló hitelei törlesztését! Az evolúció eme szakaszán azonban az MNB–ben a prolongáció szó kiejtése egyet jelentett a szentséggyalázással. Ennek megfelelően hitelhoszabbítást csak az arra felhatalmazott elnökhelyettes engedélyezhetett, ha akart, de általában nem akart. Hosszú idő után éppen az én előterjesztésem törte meg a jeget, az is csak azért, mert állítólag imponált neki az érvelésem. Mindenesetre óriási ováció támadt a sikeres művelet körül, majdhogynem országos híre ment. A hitel címzettje úgy érezte, ellenszolgáltatással tartozik nekem. Ma már én sem gondolok rá olyan szigorúan, mint a történet idején. Hiszen magam is hálát érzek olykor-olykor, ha egyáltalán szóba állnak velem azok, akiket amúgy a hivataluk kötelezne erre. Mondjuk a kőműves, a fűtésszerelő, vagy a csatornamunkás. Ha másért nem, azért, mert ma már ők is a piacról élnek, s állítólag mindenkit fűt a verseny. Akkor azonban még csak a „korlátozott piac” létezett, így a derék állami gazdasági igazgató „joggal” érezhette úgy, hogy személyesen is meg kell látogatnia, különben még rossz hírét keltem. Így egy szép napon arra eszméltem, hogy egy pirospozsgás ember hajbókol előttem, egy másik pedig tornyot épít az íróasztalom mellett 78



gyümölcsösrekeszekből. Előbbi az igazgató, az utóbbi pedig a sofőrje volt. (Puszta látszatra pont fordítva képzeltem volna el a szereposztást kettejük között, lévén, hogy korábbról egykőjüket sem ismertem.) Köszöni a prolongációt, mondta bemutatkozás után, miközben csicskása lepakolta a vagy húszkilónyi meggyet, amivel a hálájának vélt nyomatékot adni. Kezdőkoromban még igen jólnevelt, udvarias ifjú voltam, csak az élet viszontagságai tették kissé kérgessé a modoromat. Még is igen elcsodálkozott a derék ember a keresetlen szavaimon, amiket hirtelen felindulásomban intéztem hozzá. Amint hebegve-habogva a visszautat keresgélte, nyomában a ládáit vonszoló kétségbeesett adjutánsával, nem is tudott mást kinyögni: - De… de… hát én… nem értem; a Pénzügyminisztériumban mindig elfogadják! S megnevezte az illetőt, akivel Nagytóni rendszerint az ültetvény-telepítési támogatásokat egyeztette. A jóembert utólag igen megsajnáltam, mert nem sokra rá váratlanul eltávozott az árnyékvilágból. Máig remélem, a nálam elszenvedett fiaskója nem siettette tragédiáját. Bizonyára tapasztalata intette arra: „járt utat járatlanért el ne hagyj!” Honnan is sejthette volna, hogy személyemben egy ekkora marhát sodort útjába az élet? Bizonyára még sosem volt része ilyen jellegű visszautasításban. Kolléganőim is így gondolhatták ezt, mert önzetlenül pártfogásukba vették a bűnös szállítmányt. „Ne kelljen szegénynek visszacipelnie, ha már idáig elhozta Zalából”. Én pedig újabb mozaikdarabkát tettem hozzá a rólam fokozatosan kialakuló képhez, miszerint: „nem alkalmas vezetönek”. * Nem mindenki részesülhet a megtiszteltetésben, hogy párttitkár szobatársa lehet. Nekem ezt a kegyet is megadta a sors. A kitüntetésnek persze adódtak árnyoldalai is: például meglehetősen gyakran kiszorultam a szobánkból, midőn hasonszőrű társaival értekezett, s nem köthették orromra a Párt titkait. Hiába: nincsen rózsa tövis nélkül. Többet nyomott viszont a latban, hogy élményvilágom rendkívüli módon gazdagodott az együtt töltött évek alatt. Akadémikus jelleggel persze addig is tudtam: a Párt nagyhatalom. Úgy nőttem fel, hogy semmi kétségem nem maradhatott a felől, hogy a kommunisták nem mindennapi emberek. Amíg Nagytónit nem ismertem, a Pártról semmi más, csak is a félelem jutott az eszembe. Vele kapcsolatban inkább az őszinte csodálatomról adhatok számot. Az élet különleges adományának tekintettem testközelből megfigyelni, miként játszik képességei húrján egy alapjában totálisan képzetlen elme, amely kárpótlásul a tévedhetetlen helyzetfelismerés és a kínálkozó alkalom maradéktalan megragadásának eredendő ösztönével rendelkezik. 79



Felesleges is lett volna iskolákat végeznie. Magasabbra azokkal sem juthatott volna. Mondhatom, a tenyeréből csipegetett a fél világ! „Lefelé” zseniálisan éreztette a befolyását, anélkül, hogy otromba lett volna, „felfelé” viszont a figyelmesség mintaképét nyújtotta, a szolgalelkűség legcsekélyebb látszata nélkül. Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy ebből a koreográfiából akár csak egyetlen másodpercre is kiesett volna. Nem tudok arról sem, hogy személy szerint valaha is ártott volna valakinek. Ami nem csekélység, ismervén, miféle posztot töltött be. Az évek folyamán nőttön nőtt a meggyőződésem, nincs az a helyzet, amiből ne győztesen kerülne ki, s mint a macska, ne a talpára esne folyton. Tamási Áron Ábeljére emlékeztetett, aki szintén mindig kivágja magát. Még annak kópéságából is volt benne valami. Pedig – mint már utaltam rá --, semmiképp sem lehettek rokonok. Nagytóni a Nép igazi fia volt, ahogy a nagykönyvben megírták! S ő ezt a látszatot gondosan locsolgatta, pillanatra sem engedte lekonyulni. Ennek az igyekezetnek lehetett cégére az is, hogy nem óhajtott magának külön pártirodát. Megtette neki a velem megosztott hivatali helyiség is. Így lehettem sok-sok érdekesség akaratlan szemlélője. A „fajsúlyos” titkok” idején persze mindenképpen távoznom kellett a szobából. Ilyenkor még az sem számított, ha mindjárt a szocializmus tartópillérei alól vontam ki vállamat, azt kockáztatva, hogy menten nyakunkba szakad a grandiózus tákolmány (például a legelső Világbank-projekt idején). A hallottak „emelkedettsége” ugyan többnyire önszántamból is a terep elhagyására sarkallt, olykor-olykor azonban szívesen maradtam volna. Utólag is el kell ismernem: ahogyan kirúgott a szobából, annak is volt valami utánozhatatlan „bája”. Volt benne valami lefegyverző könnyedség, amitől egyszerűen nem lehetett rá haragudni. Szoros határidejű feladatok esetén a „hontalanságomból” persze komoly kellemetlenségeim adódhattak. Nem hivatkozhattam arra, hogy a szobámban pártökörségekről locsognak, amik fontosabbak az én hivatali feladataimnál. A fönökünk ugyanis egyetlen körülményre volt igazán allergiás: a határidőkre. Ez nem is csoda: adott esetben Ő sem védekezhetett azzal, hogy az MNB azért mulasztja el a koordinációs kötelezettségeit, mert Kistóni szobájában Nagytóni pártügyekről értekezik a cimboráival, s emiatt nincs hely számára a Nap alatt. Már csak azért sem takarózhatott ezzel, mert néha Ő is köztük ücsörgött, hisz ugyanannak a pártalapszervezetnek volt tagja maga is. Rebesgették: az ÚGM ürügyén – kellékhiányára hivatkozva --, főnökünk Nagytónitól is szeretett volna megszabadulni. Vágyálma azonban elérhetetlennek bizonyult: druszám gyorsan beiratkozott a „foximaxira”, s ezzel a húzással az iskolai végzettségén tátongó hatalmas lyukak egyszeriben megszűntek létezni. Oly annyira, hogy a végén még osztályvezető helyettessé is ki kellett nevezni Őt!

80



Újra és újra rá kellett ébrednem: a pártérdek mindenek felett áll, hiába, hogy a propaganda a munka dicsőségét zengte vallási hevülettel. El kell ismerni, a pártszervezetek bevitele a munkahelyekre zseniális talámánynak bizonyult, mert úgy tűnhetett, hogy a bolsevikok dolgoznak, tehát tényleg a dolgozó népet képviselik. Idővel ezt a képtelenséget még el is hitték magukról, s a jónéptől is elvárták ugyanezt. De ki is merte volna kritizálni a semmittevésüket? Ez egyet jelentett volna a Párt bírálatával, s ki játszadozna szívesen a tűzzel? Igy aztán idővel még magamnak is csaknem természetessé vált, hogy folyton szabad „férőhelyek” után koslatok. Ami ritkán kecsegtetett sikerrel, mivel a rendelkezésre álló fizikai térhez képest már akkor is a malthusi jövőben jártunk. A híres szerzetesnek a Föld túlnépesedésére vonatkozó jóslatát a környezetemben igazolva láthattam. Dunát lehetett rekeszteni a sok hivatalnokkal, akikre valójában még a „haladásnak” sem lett volna semmi szüksége. Gyakran jártam hát a szomszédos szobákat, üres székek után kajtatva, hátha valaki a távollétével tüntet, ilymód beülhetek a helyére, amíg meg nem szűnik saját támaszpontom pártblokádja. Néha-néha azért a helyemen maradhattam vörös zsinat idején is. Ez olyankor fordult elő, ha egy nap már sokadszorra kellett volna eltűnnöm a színről, s ezt már a Párttitkár maga is röstellte. Ilyenkor megkíséreltek annyira tapintatosan viselkedni, amennyire csak a mozgalom érdekei megengedték, mert azért még is csak zavarólag hatottam rájuk. Feszélyezettségük főként abban nyilvánult meg, hogy önkéntelenül is visszafojtva kezdték a pusmogást egymással. A téma hevületében aztán még is csak megfeledkeztek a hangtompítóról, és sok olyan titkot kifecsegtek, amik nem juthattak volna avatatlan fülekbe. Különösen egy dúsbajuszú, bozontos szemöldökű, szúróstekintetű, feketeképű elvtárs látogatásai mentek élményszámba. Az érdemdús vendég igazán jellegzetes, összetéveszthetetlen figura volt. Évtizedekkel később, egy hírhedt „csomag” névadójaként kétes hírnévre szert tett pénzügyminiszterben mintha a klóónját láttam volna megelevenedni! Nem véletlenül. Megfeleltetésükhöz apasági tesztre sem lenne szükség: puszta ránézésre is kizárható a kétség. Amikor Ő jött, még drukkoltam is, hogy maradhassak. Eszmecseréjük sosem nélkülözte a magvas mondanivalót. Ezek többnyire a „párt- és tömegszervezeti munka”, a dolgozók hangulata körül forogtak, elképesztően és utánozhatatlanul sematikus, komolynak szánt, de ettől még nevetségesebb, groteszk stílusban! Ha akkor már létezik rejtett felvételekre alkalmas technika (és bátorság), ma játszva megidézhetnénk a létező szocializmus lényegét az újszülöttek számára is. A kívülálló joggal hihette, a kabaréban ül. Én egyenesen a páholyból élvezhettem az előadást.

81



Képzeljük csak el, amint a két jeles férfiú ül egymással szemben, elsüppedve a fotelban, és az alkalomhoz illő képpel társalog, súlyosakat bólogatva hozzá! - Fontos! Nagyon fontos. - A Párt is megmondta. - Igen. Fokozni kell az értelmiség részvételét a pártmunkában! - És a munkásőrségben! - Igen. A rend nagyon fontos. - És a fiatalokat is fokozottan be kell vonni! - És a nőket! - A szakszervezeti munkát sem szabad elhanyagolni. - Igen. A Párt befolyásának ott is érvényesülnie kell! - Különösen most. A munkásosztály érdeke az elsődleges! - Igaz! Jó, hogy a Párt ügyel az árakra. - Igen, oda kell figyelnünk, hogy a hús árának emelkedése miatti kompenzációt mindenki megkapja! - Igen, szólni kell a csoportbizalmiaknak, hogy erre a létfontosságú kérdésre különös figyelmet fordítsanak! - Ugyanakkor rá kell világítanunk, hogy bizonyos feszültségek is mutatkoznak a népgazdaságban! - Jó, de nem szabad túlhangsúlyozni! Nehogy pesszimizmus legyen úrrá a társadalmon! - Igaz. Csak átmeneti nehézségekről van szó. - Te hányszor szoktál tankolni egy héten? - Még birom a lépést, csak nehogy drágább legyen! - Nem lesz. A Párt megmondta. - Igen. A Párt nem engedi begyűrűzni. - De azért tudatosítanunk kell az emberekben, hogy mostantól hatékonyabban kell megszervezni a munkát! E ponton alig titkolt büszkeséggel körbenéztek, mintha sajnálták volna, hogy a fennkölt párbeszédnek mindössze én lehettem tanúja. Meg is állapodtak, hogy a soron következő rendes párttaggyűlésen a többi elvtárs figyelmét is felhívják mindezekre a fontos dolgokra. Vagy… inkább rendkívüli gyűlést kellene összehívni? - morfondíroztak még egy darabig, majd felém sandítva elnapolták a döntést. Ezt majd még külön egyeztetik, váltak el végül is. Amikor majd jobban ráérnek. Nagyon hiányzik a nemlétező videofelvétel. Az én irodalmi tehetségem nem elegendő a semmihez sem fogható atmoszféra érzékeltetéséhez, amely az emelkedett dialógust mindeközben beragyogta. Azt látni kellene! Még ma sem tudom eldönteni, hogy a bemutatott szerepjátékot komolyan gondolták, vagy csak nekem szánták? Netán a többévtizedes alakoskodás nyomán már nem is tudtak másképpen beszélgetni? Vérükké vált?

82



Ép ésszel csak is színlelésre gondolhatnánk, arra, hogy hihették: a rájuk rótt szerepben ezt várják el tőlük, s jobb, ha nem esnek ki a kincstári tónusból. Abból nem lehet baj. Én azonban láttam őket! Miként a téesz-szervezés hőskorának „kellemes” parasztverésére is csak akkor lehetséges kacarászva visszagondolni, ha az szívből történt, úgy a nepotista csevelyhez társuló fénylő tekintetet sem merem csupán a képmutatás számlájára írni. Még ha esetleg annak indult is. Ugyanis, ahogy telt-múlt az idő, valósággal megittasultak önmaguktól. A roham csúcspontján alighanem boldogsághormon öntötte el őket, talpuktól a fejük búbjáig. Arcuk kipirult, hangjuk suttogóból érces-zengzetesre váltott, hogy a végére megilletődötten bársonyossá ereszkedjék. A hangulathoz illő nemes tartással feszítettek a fotelban. S a tekintetük! Amikor a Pártot emlegették, szembogarukról apró szikrácskák miriádjai szökkentek a szratoszférába, mintha a kommunista Madonna eljöveteléhez szolgáltatnának rivaldafényt. Ilyesfajta örömkisugárzást az ötvenes évekbeli termelési filmekben lehetett tettenérni, mondjuk, amikor a hithű traktorista a Pártkongresszus tiszteletére rendezett szántóversenyenyen a mennybe ment. Hátuk mögött el is neveztük őket csillagszemű traktoristáknak. „Látogatói” szinte kivétel nélkül személyes előnyök megszerzéséért kilincseltek a párttitkárnál. Ehhez tudni kell: a Párt jóváhagyása nélkül még kézbesítő sem lehetett senkiből. Így karbantartóktól elnökhelyettesekig bezárólag a „társadalom” valamennyi reprezentánsa megfordult „szobánkban”. Legtöbben közülük bármire képesek lettek volna a „boldogulásért”. Pedig csak egy alapszervi párttitkár kegyeiért kuncsorogtak. Jómagam csodálattal, ugyanakkor értetlenül szemléltem szobatársam határtalan befolyását. És sokáig nem tudtam mire vélni. Fúrta az oldalamat, vajon mitől ilyen különleges ember a padszomszédom? Jó ideig nem láttam a fától az erdőt. Aztán nagy nehezen még is csak ráébredtem: azt kell vizslatnom, ami zajlik benne. Mármint az erdőben. A titok nyitja a vadászat volt. Nagytóni, az MNB mezőgazdasági hitelkapcsolatait ápoló vidéki kollégák révén valóságos vadászati „üzletágat” alakított ki, s működtetett roppant leleményességgel és agilitással. Kellő bejáratást követően aztán a „talajmenti” munkatársak közbenjárására már nem is volt szüksége, mert kiépültek közvetlen kapcsolatai a négylábúakhoz. Ha elhiszik, ha nem, a vadászatot nemcsak a feudalizmusban és a „félfeudális Horthy-fasizmusban”, hanem a létező szocializmusban is a notabilitás fokmérőjének tekintették. No, persze csak a kulisszák mögött, suttyomban. Aki nem vadászott, az nem is számított valakinek, mi több, 83



majdhogynem lenézték. Magam is számtalanszor okoztam általános megdöbbenést, amikor az előbb-utóbb bekövetkező puhatolózó tolakodásnak elébe vágva megvallottam: nem hódolok ennek a ”kedvtelésnek”, sőt, kifejezetten viszolygok az effajta mentalitástól. Mármint a vadászat élvezeti kultuszától. Nagytóni viszont mindenkinél hamarabb felismerte a duplacsövűben rejlő kvázipiaci lehetőségeket, s a kielégítetlenül heverő keresletet összehangolta a lappangó kínálattal. Ha azonban néven nevezem a gyereket, nem mondhatok mást, mint, hogy bemutatta a hivatali befolyással üzérkedés mintapéldáját. Bennfentesek számára másodhasznosításra áruba bocsátotta az MNB hitelezési jogosítványát. Nem csekély iróniával azt is mondhatnám, így születtek meg a magyar bankászat kezdeti „derivatív” (származékos) ügyletei. Személyes haszna neki ebből „csak” annyi származott, hogy minden érdekelt számára nélkülözhetetlenné nőtte ki magát. Persze, maga sem vetette meg az „úri” körök hobbiját, szívesen vadászgatott velük, akár napokig is. Egyes potentátok annyira megkedvelték exkluzív szolgáltatásait, hogy végül még a diétás szörpjeiket is vele szereztették be, a közforgalmú beszerzési csatornákat kikerülő utakon, hogy még egy kézzelfogható példával is szolgáljak az MNB korabeli „származékos termékeire”. A Kádár rendszernek valójában az adta meg diszkrét báját, hogy amit lehetett, megosztott a Népével. Pontosabban a lehullajtott morzsákat nem sajnálta az alattvalóitól. Azért, hogy befogja a száját, csurrantott-cseppentett a plebsnek is. Nem arról van szó, mintha az egyszerű banki előadók is a vadászmezőkön tekereghettek volna hétszámra, ám Nagytóni kedvezményes beszerzési csatornákat működtetett számukra is. Magyarul: teherautószám hordatta fel a mezőgazdasági nagyüzemekből az almát, bort, krumplit, egyebeket, mikor mit, jutányos áron. Szüret után, húsvétkor, karácsonykor tömegével adták le nála megrendeléseiket a felajzott kollégák, akárcsak valami nagykereskedésben. Illetve ott ilyesmit nem is lehetett megtenni. A hivatalos szocialista kereskedelem nem ismerte az előrendelést és a házhozszállítást. Akcióit leginkább a mai élelmiszerláncok kedvezményes kampányaihoz hasonlíthatnám. Legalább is, ami az ilyenkor tapasztalható tolongást illeti. Ügyes, mondhatnánk. Mindössze az hibádzott a dologban, hogy mindazon cégekkel szemben, akik az ilyetén árumozgás „donorjai” voltak, az MNB elveszítette a független hitelbírálati eljárás esélyét. Hogy úgy mondjam, zsarolhatóvá vált. Morálisan mindenképpen. Nekem igen sok kellemetlenségem származott abból, hogy vidékről bumliztam be naponta a munkahelyemre. Néha egészen faramuci helyzetek is előfordultak. Egy alkalommal például, miután a rendszerint délelőtt kezdődő elnökségi ülésre nekem kellett (volna) felkészítenem főnökömet, hétvégére hazahoztam 84



magammal az ülés anyagait, hogy elmélyedjek bennük. Elképzelhető hát, mekkora botrány kerekedett abból, hogy délben még valahol Dunakeszi és Újpest között rágtam a körmömet a behavazott váltók fogságába esett vonaton. Táskámban a főnököm nagyjelenetét tartalmazó „partitúrával”! (Állítólag kivágta magát valahogy.) A vidékiség nyűgei között talán meg sem kellene említenem, hogy gyakran a legutolsó vonatról is lemaradtam! Mekkorára rúgna e miatt a költségszámlám? Jobbnak láttam nem összesíteni. Úgy is csak saját zsebből fizethettem. E szokásomon akkor sem változtattam, amikor jogosult lettem az ilyen jellegű költségek elszámolására. Ki is röhögtek érte a hátam mögött! Még sem bántam meg, hogy bejáró vagyok! Hisz éppen erre hivatkozással vonhattam ki magamat a hétköznapi össznépi korrupció sunyi öleléséből. Azt ugyanis nem várhatták el a „világ végéről”, mondjuk Szabolcsból Budapestre felküldött sofőröktől, hogy miután végeztek a fővárosi kiszállításokkal, Nagymarosig oda-vissza még száz kilométernyi utat megtegyenek, kizárólag az én kedvemért. Így aztán nagy nehezen mindenki beletörődött „különcségembe”. Nem zárom ki azonban, hogy az eltávolításomra meg-megújuló törekvések éppenséggel e tartózkodó magatartásommal is összefüggésben állhattak. Nyílvánvalóan borzoltam a „dolgozó nép” lelkiismeretét: joggal hihették, tükröt tartok eléjük. Távol áll tőlem, hogy felmagasztaljam magamat: ha történetesen nem bújhatok nem egykönnyen negligálható ürügyek mögé, bizonyára számomra sincs menekvés az örvény elől. S még csak azt se mondhatom, hogy alaposan megfontolva cselekedtem ekként. Egyáltalán nem. Egyszerűen csak ilyen vagyok: eredendően undorodom a lejmolástól. Talán azért, mert abból a rétegből jöttem, amelynek a rendszer soha semmit nem adott, viszont mindent elvett tőle. Kissé filozófikusan azt is mondhatnám, a kisebbségi létbe már oly annyira beledermedtem, hogy teljességgel kiveszett belőlem az eredendő harácsoló ösztön. Már-már csodabogárnak is néztek emiatt. Lerítt rólam, hogy kívülálló vagyok. Még magam is szinte a bőrömön éreztem ezt. Pedig sokkal egyszerűbb lett volna mindenki élete, ha párttag vagyok. Egy alkalommal például a budapesti helyiipart hitelező részlegünk illusztris tagja tárgyalt, pontosabban pusmogott „köreinkben”. Magam jóformán a megérkeztét sem érzékeltem: elmerültem határidős munkámban, se nem láttam, se nem hallottam. Egyébként is, a temérdek idétlen pártszöveggel szemben idővel csaknem tökéletesen immunissá váltam. (Ma is sokszor kapom magam azon, hogy bár figyelem a parlamenti közvetítést, még sem jutnak el agyamig az MSZP-s képviselők üresen kongó, megkopott, fedezet nélküli szavai. Néha a többieké sem.)

85



Így azt sem igen észleltem, amikor elment a vendég. Csak azt, hogy visszajött! Ezt már nem tudtam nem észrevenni, mert egyenesen hozzám lépett, s atyáskodón átölelte a vállamat: - Mondd öreg! - nem kell neked egy pár kígyóbőr cipő? Nagyon ütődött képet vághattam - hisz kérdése számomra a semmiben lógott -, mert sietve hozzátette: - Természetesen ingyen! Ettől aztán még inkább megrökönyödtem, mert egyáltalán nem voltunk abban a nexusban, amiből egy ilyen „bennsőséges” kérdés kipattanhatott volna. Sőt, eladdig egyetlen kukkot sem váltottunk egymással. Csak nagy sokára ocsúdtam fel annyira, hogy tűnődni kezdjek: vajon miről beszélgethettek, mit hallhattam, amit nem hallottam, ami arra késztette a jóembert, hogy megkísérelje megvásárolni diszkréciómat? Értetlen képem láttán bizonyára megnyugodott: részemről nem fenyegeti veszély kisded titkaikat. Azon viszont most is elmerengek: igaz lehet, hogy - mint hírlett róla -, ez az ember „56-os” volt, elnökhelyettes haverjával egyetemben? Vajon milyen 56-os az, aki MSZMP - párttitkárokkal mutyizik? Hisz a forradalom éppen, hogy a tiszta erkölcs példázata volt. A kígyóbőr cipőt bizonyára nem ok nélkül kínálgatta nekem! Bár csak tudnám, hogy miért? * A „kígyóbőrcipős” ember barátját, az első elnökhelyettest, személyes kvalitásai kifejezetten szimpatikus figurává tették a sivár káderrengetegben. Ezt nem az „elfogultság” mondatja velem, amiért pályám legelején, önbizalmat kölcsönző löketet adott nekem azzal, hogy ismeretlenül is elismerő megjegyzéseket fűzött az előterjesztésemhez, ama bizonyos „meggyes” ügyletben. Általában is ez a vélekedés járta róla. A sok ökör kommunista között tényleg oázisként hatott. Amolyan igazi dandy-figura volt. Azt hiszem, egy merőben más rendszerben, unatkozó milliomosnők főállású kedvencükként is körülnyafoghatták volna. E helyett be kellett érnie azzal, hogy az MNB-t is útbaejtve (1968-80: első elnökhelyettes), az Országos Tervhivatal elnökhelyetteseként (1980-89) Magyarország Kormányzója (1982-89) legyen a Világbanknál, végül pedig levezetésként – már jócskán nyugdíjaskorban -- a Bankszövetség alapító főtitkári posztját töltse be (1989-2000). Mind eközben még ilyen-olyan bizottságokban is helyet foglalt. Élvezetes, ugyanakkor szókimondó előadónak bizonyult, mint amikor valaki belűlről jött ellenzékinek látszik. „Fellépéseit” számon tartotta a szakértelmiség, s bármerre is járt, mindenhol tömött széksorok fogadták.

86



Közhely, hogy a Rendszer folyton a reformok lázában lüktetett. Ebben mindvégig a bukástól való beteges félelem tükröződött vissza, amit reformretorikával álcázott pótcselekvésekkel véltek elkerülni, lehetőleg a végtelenségig. Mindez például Állami Reformbizottság létrehívásában is kifejezésre jutott, aminek 1988-89-ben elnökhelyettese lett. A nyolcvanas években -- talán 1983-ban –, már a Tervhivatal főembereként, szintén egy reformbizottság fejeként, előadást tartott az MNB nagytanácstermében, élénk érdeklődés közepette. A mai napig emlékszem a hirtelen kitört döbbent csend végtelennek tűnő neszezésére, midőn egy „aggódó” kérdésre - vajon mit szól mindehhez Kádár elvtárs? -, azt találta mondani: „kit érdekel Kádár? A jövőről van most szó!” Megismétlem: 1983-ban! Talán nem kell ecsetelnem az utókor számára – vagy nagyon is? --, hogy egy ilyen kijelentés akkoriban korántsem számított mindennapinak és magától értetődőnek. S a legkevésbé életbiztosításnak. Más lapra tartozik, hogy jómagam viszont igen tapintatlanul – és hasonló elővigyázatlansággal --, azt firtattam nála, hogy a következő ötéves tervidőszakban vajon mitől javul majd tizenhárom százalékkal a „komplex népgazdasági hatékonysági mutató”, ha az előző harmincnyolc évben a felét sem sikerült produkálni? Netán ilyen könnyedén érvényesülne a reform gyógyhatása? Választ persze nem kaptam rá. S én ezen egy csöppet sem csodálkoztam, mert a „népgazdasági egyensúly” helyreállításának sikere éppen ezen a komplex hatékonysági mutatón nyugodott, erre irányultak a reformok. S a lehetetlent nem lehet megválaszolni! Ilyen alapon persze tizenhárom helyett akár tizenhárommillió százalékkal is feljavíthatták volna azt a fránya mutatót. Ha már lúd, legyen kövér! Biztos vagyok benne, maga sem hitte, amit mondott. Annál sokkal értelmesebb volt. Láthatjuk, a reformidiotizmus és a demagógia a hatalomgyakorlás nem éppen újkeletű eszköze. Ezt az embert valahogy ennek ellenére is a hitelesség (illúzója) lengte körül. Ilyen aurája volt. Talán azért, mert ugyan elmondta, amit mondania kellett, de azt úgy tette, hogy ha valaki nagyon akarta, akár paródiának is vehette. Cáfolhatatlan tény, hogy nyílt szófordulataival egyedülálló jelenségnek számított. Olyannyira, hogy az idők folyamán valóságos nimbusz szövődött köréje. Mindig is bennem motoszkált a kíváncsiság, vajon mi lehet a hátterében, s van-e ott valami egyáltalán? Mindenesetre, ha elfogadnék valamiféle összeesküvés-elméletet –, s kit ne érintene meg időnként a mindent leegyszerűsítő kétely --, Őt egészen bizonyosan a Rendszer bomlasztói közé sorolnám. De ki is ez az ember? Az 1956-os forradalom kitörése pillanatában a Pénzügyminisztérium párttitkári székében találjuk. Innen választják be a minisztérium Forradalmi Bizottmányába, majd a legfiatalabb miniszterhelyettes lesz. 87



A megtorlás során természetesen eltávolítják a minisztériumból. Később megbocsátanak neki.7 Jóhumorú ember lévén, egy ízben nagy nyilvánosság előtt némi öniróniát sem mellőzve, elmesélte pályája felívelésének kezdetét, sajnálatát kifejezendő amiatt, hogy mennyivel nehezebb az ifjabb generációk helyzete az előmenetel terén. Idézem: „huszonévesen, a folyosón bóklásztam, s egyszer csak szemben találtam magam Kossa Istvánnal. A miniszterrel. Ahogy elhaladt mellettem, mint amikor valakinek hírtelen eszébe jut valami, visszafordult, s utánam szólt: Te, mondd, nem akarsz főosztályvezető lenni?” Ez körülbelül akkor történhetett, amikor engem a végrehajtók kihúztak betegágyamból, ahol gyanújuk szerint a beszolgáltatás elől eldugott készleteinket rejtegettük. Az illusztris személyt utoljára 2005 szeptemberében láttam. A Fővárosi Bíróságon sodorta mellém a véletlen, ahova mindkettőnket tanúként idéztek meg egy gazdasági tárgyú perben. Míg sorunkra vártunk, egymás társaságában ténferegtünk a folyosón, édes kettesben. Bár az előző évtizedekben számtalanszor találkozhatott fizimiskámmal, már semmi sem derengett neki belőlem. Tulajdonítsuk ezt előrehaladott életkorának. Talán már örülök is ennek a távolságnak. Míg bent tartózkodott a tárgyalóteremben, artikulálatlan üvöltése kihallatszott a folyosóra. A bírónak szólt felháborodása, aki nem engedte meg neki, hogy ülve tegye meg a tanúvallomását. Meg is fenyegette: „holnap együtt ebédelek a főnökével…” Rossz érzés lehetett hirtelen picire töpörödnie egy ilyen nagy embernek. Vajon ismerhettük-e Őt valaha is? Azért e kérdés, mert időközben meghökkentő információkkal lettem gazdagabb. Idézet egy 1950-ben Rákosi Mátyáshoz intézett feljegyzésből: „A (…) Pénzügyminisztérium által átvett anyagok között több értékes bélyeggyűjtemény is volt, közte a legértékesebb a Hóman Bálint-féle gyűjtemény 8 , amely hivatalos becslés szerint jóval 1 millió forinton felüli értékkel bírt. A bélyeggyűjteményekből Batta állítása szerint, - amit P. elvtárs, Kossa elvtárs volt személyi titkára is megerősít -, Kossa elvtárs kiegészítette saját bélyeggyűjteményét.” 9 Ez a bizonyos P. elvtárs nem más, mint a későbbi MNB elnökhelyettes, akiről beszélek. Kell ehhez különösebb kommentár?

7

Vajon hányan lehetnek az ilyen „szerencsések”? A 90-es években egy vasárnap délelőtti rádióbeszélgetésben Szabó Ivántól hallottam, hogy őt már a rendőrségről elengedték, miután elmagyarázta, hogy nem követett el semmit. Érdekes, a helybéli ismerőseimnek nem bocsátottak meg, pedig ők csak egy falucskában „léptek félre”. 8 Hóman Bálint: történész, a két világháború között vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1945 után bebörtönözték, a váci bötönben életét vesztette. 9 Kiszelly Gábor: ÁVH Egy terrorszervezet története.

88



Aligha. Legfeljebb annyi, hogy politikai akciók során elrabolt javakról van szó a feljegyzésben. Ezt az eljárást nevezték az én szigorlat-tételemben „állami alapokkal szembeni rendezésnek”! Ha még emlékszik rá a tisztelt Olvasó, meg is gyűlt vele a bajom. Tudom, a világ bonyolult, állandó mozgásban van, s az emberek is megváltozhatnak. Még is, ha eszembe jut ez a fránya idézet, nem kerülhetem meg a kérdést: vajon életszerű a feltételezés, hogy a tolvajlásra vetemedett pénzügyminiszter elmúlasztotta lekenyerezni tettének tanúit? Ne kínálta volna fel P. elvtársnak a maga kígyóbőr cipőjét? Miként velem próbálkozott barátja, azt hívén, lelepleződött előttem. Aki - mint végül is Nagytóni évekkel később kikotyogta -, éppen az elnökhelyettes elvtárs tenisz-felszerelésének „jutányos beszerzéséről” konzultált vele. Nagytónit éppen ezért „díjaztam”. Mármint, hogy sok mindent kikotyogott, mert időnként múlhatatlan szükségét érezte, lássák, mekkora nagy ember is Ő voltaképpen. Ez érthető is, hisz mit ér a dicsőség, ha senki nem tud róla? Végül is, az igazi játékos a közönségnek (is) játszik. Szobatársam zseni volt a javából. Igen hamar kiszúrta, hogy semmitől sem rettegek jobban, mint, hogy a Párt kiszemeljen magának. Így aztán le nem szállt rólam, hiszen kezeügyében voltam. - Öcsi! Lépj be a Pártba! Így ment ez minden áldott reggel, vagy tizenhárom évig. Időnként délután is megismételte a szíves invitálást. Ilyenkor különösen joviális barátnak mutatkozott, amint a gyengéd megszólításból is érzékelhető. Nekem ilyenkor a torkomban dobogott a szívem, mert nem tudhattam, módomban áll-e még másnap is viccelődve elmísmásolni a dolgot. Konok állhatatossággal, azzal tértem ki ragaszkodása elől, hogy semmit nem óhajtok jobban, mint egyszer majd a Pártot erősíteni, egyelőre azonban még nem érzem magam méltónak rá, hogy soraiba fogadjon, még sokat kell addig fejlődnöm. Semmi nem árthat többet a szocializmus ügyének, mint a harcos türelmetlenség – tódítottam hozzá. Ezen jót röhögött, majd másnap előlről kezdte: - Öcsi, lépj be a Pártba! S én újra és újra viccesre fogtam a bújócskát, de azért kiűzhetetlenül bennem motoszkált az analógia, miszerint esténként Rákosi elvtárs is kedélyesen jópofizott egyes kiszemeltjeivel, aztán másnaptól soha többé nem látta őket senki. Nem mintha konkrétan ettől kellett volna tartanom, de azért egyvégtében nyomasztott, vajon mikor érkezik meg menetrendszerűen valami retorzió? Így éltem viccelődőn szorongásos kis életemet. Egyik napról a másikra. Azt hiszem, az én IQ-m kevés volt Nagytóni turpisságához! Beletelt ugyanis néhány évembe, mire felfogtam: a legkevésbé éppen ő szeretné, ha benne lennék a Pártban. Már régesrég megkötötte velem a maga különalkuját, a nélkül, hogy észrevettem volna ezt. Neki pontosan úgy kellettem, ahogy voltam: ódzkodó 89



kívülállóként. Csupán arra volt szüksége, hogy zsarolhasson a Párttal, s e miatt ne merjem észrevenni, hogy szép fokozatosan rám lőcsöli a hivatali beosztásából fakadó szakmai terheket. A belépésemmel pontosan a legfontosabb fegyverét veszítette volna el velem szemben. Így kaptam magam azon, hogy bár ő az osztályvezető helyettes, voltaképpen én látom el a szakmai feladatait. Ily módon Ő „minden erejét” a Párt felvirágoztatásának (s a kapcsolatainak) szentelhette. Formálisan ugyan nem, valóságosan még is csak függetlenített párttitkárként pergethette napjait. A felismerés igazi katarzissal ajándékozott meg. Leírhatatlan élmény megszabadulni a mindennapi leheletszagú nyomasztó kommunista fenyegetettségtől! Nem én függök tőle, hanem pont fordítva: Ő nem tud meglenni az én szakmai hátterem nélkül. Ettől kezdve fohászkodtam is érte az Úristenhez, tartsa meg székében az idők végezetéig, mert mivel sem veszíthetnék nagyobbat, mint ha egy diplomás párttitkárt kapnék a nyakamba helyette! Akinek nincsenek hasonló képzettség-, és szaktudásbeli hiányosságai. Azt is mondhatnám, én már az 1970-es évek második felében megéltem egy kisebbfajta - lelki - rendszerváltást. Sietve hozzá kell tennem persze, Nagytónit leszámítva is bőven maradtak azért a porondon „jótét” lelkek, akik továbbra is a Párttal piszkáltak. Velük szemben azonban Nagytóniban már patrónusra leltem. 2. Az osztályvezető Ünnepi alkalmakkor, amikor valahol valami elkészült e kis hazában, (már akkoriban is) divat volt valamennyi potentátot összecsődíteni, akinek bármi köze lehetett az objektum létrejöttéhez. (Mottó: még a jövőben is szükség lehet a kegyeikre!) Élményszámba ment a sok ember látványa, aki egytől-egyig a nélkülözhetetlenség fennkölt vonásaival az ábrázatán járt-kelt ilyenkor táltóltálig, s tömte magába a terülj-terülj asztalkám hivalkodó kínálatát. Megjelentek az illetékes elvtársak a járási és városi Tanácsoktól illetve Pártbizottságoktól, a tűzoltóság, az áramszolgáltató, s még vagy kéttucatnyi szerv vezető munkatársai, s mind-mind bekaszírozták a nekik „kijáró” hálát. Egy alkalommal Kunfehértón, a borkősavüzem avatási ceremóniáján még az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet déli hadseregcsoport” pizsamanadrágos (piroscsíkos, aranysujtásos) tábornokaiba is belebotlottam, akik alig látszottak ki a temérdek érdemrend alól. Csodálkoztam is rajtuk szerfölött: hogy nyerhették meg ezek a második világháborút? Mindenesetre el kell ismernem: zabálni azt tudtak derekasan! Vajon mi lehetett az ő érdemük az üzem létrejöttében? Ha csak az nem, hogy nem bombázták le iziben. 90



Néha paranormális jelenségeknek is szemtanúja lehetett a szerencsés megfigyelő. Én például testközelből ismertem olyan aszkétát, aki a szürke hétköznapokon szinte semmit nem evett (mert fizetni kellett érte), bezzeg ilyenkor… Ha száz fogást szolgáltak is fel, mind a százat végigette, s majd mindegyikből még repetázott is. Valami hasonló eseménybe csöppentem bele Szarvason is, mint az osztályvezetőm díszkísérete. A pénz, amiből az itteni húsüzem felépült, tőlünk származott. Mármint a Nemzeti Banktól. Ennek megfelelően számunkra két nap ünnep dukált. A második napon fel, s alá motorcsónakáztak velünk a Körös habjain. Természetesen csak a lakoma-szünetekben. Főnöknőm rendkívűl büszke volt rá, hogy egy ilyen „csodaszép létesítményt” segíthetett a világra. Oly annyira, hogy távozásunk előtt még egy utolsó pillantást kívánt vetni az újszülöttre. Ahogy a csarnokban tekeregtünk, anyai érzései percről-percre fokozódtak, s a végén - a készáruraktárban -, már csaknem eksztázissá dagadtak. - N. Elvtárs! Ezt még egyszer látnom kellett! Úgye megérti? - hisz ez gyönyörű! Még ilyen csodálatosat! Hm, s ez az illat! Mennyei! Micsoda sonka! S ez a szalámi! Hol lehet ilyesmiket kapni? - Csókolom a kezeit! Megtisztelne az elvtársnő, ha elfogadna egy kis kóstolót. S N. elvtárs dugig pakoltatta a csomagtartót. Hazafelé először a Rózsadombon álltunk meg. - Puszilom Anikót! A többi a tiéd, intett búcsút a csomagtartó maradékára célozva, miután kegyesen tőlem is bekaszírozta a neki kijáró kézcsókot. (Megjegyzem, ha az ember nem kapcsolt elég sebesen, egyszerűen az orra alá nyomta kis kacsóját, megszégyenítő leckét adván a káderdűlő pártetikettjéből.) A mai napig nem feledtem el a sofőr értetlenséggel vegyes, örömteli arckifejezését, amint a Nyugati pályaudvar parkolójában én is ráböktem a csomagtartóra: - Üdvözlöm a kedves feleségét, ez itt a magáé! Mindig ugyanez a forgatókönyv játszódott le, akárhányszor valami rámenősebb főnökkel jártam a végeken. Ez alól egyetlen kivétel a később elnökhelyettessé avanzsált főosztályvezetőm, aki ugyan maga is jóízűen evettivott „vendégségben”, de soha semmi „útravalót” nem fogadott el. Még magára erőszakolni sem engedte. Ha indián lenne, a Fehér Holló nevet adnám neki a keresztségben. Azon kevesekkel egyetemben, akik közé én is tartoztam. Ahogy telik-múlik az idő az ember fölött, egyre többször elevenedik meg a régmúlt. Miként a löncshúsra váltott menzajegyé, úgy pattant elő egyszer csak váratlanul egy vasárnapi ebédnél a „nevezetesebb” kiszállások emléke is. S az is, hogy soha nem voltunk képesek elfogadni (megtartani) az „ajándékot”. Egy ízben, amikor nejem hagyományozta rá a maga rátukmált pakkját utazása végén a sofőrre, az megjegyezte neki: „van itt a Bankban egy szőke, szemüveges fiatalember, az is mindig nekem adja, amit kap”.

91



Most már bevallhatom: jómagam egyenesen rettegtem a dínom-dánommal fenyegető kiruccanásoktól. A mai napig semmi nem gyakorolhat rám bénítóbb hatást, mint az, ha valamit gusztusom ellenére is meg kell ennem. Készséggel elismerem: ezt a vonásomat talán betegségnek is nevezhetjük, ami már egészen zsenge koromban felütötte fejét. Már négy-öt évesen is képes voltam hazamenekülni a szomszédból, ha zsíroskenyérrel kínáltak, mert valahogy másnak éreztem, mint az otthonit. Meglehet, jobb is volt annál, de nekem még sem nyerte el a tetszésemet. Inkább az önfeledt játékot is odahagytam. S milyen a sors? Undorítóbbnál-undorítóbb „étkeket” próbált meg lenyomni torkomon. Még egyszer hangsúlyozom: mindez az én szubjektív érzetem, „normális” emberek számára talán érthetetlen az idegenkedésem. Tőlük utólag is elnézést kérek, mert természetesen senkit nem akarok megbántani. Bár a velük kapcsolatos élményeim sokkal későbbiek, még is, mindenekelőtt a tengeri uborkáról és a vasmadárról kell említést tennem, mert csak a segítségükkel tudom hűen kidomborítani azt a drámai hatást, amit életem első szopósmalaca váltott ki belőlem. A tengeri uborka a nevével ellentétben nem növény, hanem állat. Élő mivoltában még nem láthattam (hála Istennek!), megfőzve viszont pontosan úgy festett a tányéromon, mint a legundorítóbb varangyosbéka. S még ez volt a kisebbik hibája. Hiszen, ha csak nézegetnem kellett volna! Ám a számba is kellett vennem, sőt bele is kellett harapnom, mert a „szocialista hazát képviseltem” külföldön, s kellő nyomatékkal felhívták a figyelmemet: vendéglátóink érzékenységét mindenek felett tiszteletben kell tartani! S hogy mennyire nehéz, embert próbáló feladat lehet a diplomáciai színezetű megbízatás, csak akkor fogtam fel a maga teljességében, amikor a még oly óvatos harapás nyomán is, valami ismeretlen, borzalmas elegy fröccsent a torkomra. Azt a pillanatot nem kívánom senkinek. Alaposan próbára tette önuralmamat, hogy nyomban vissza ne öklendezzem az egészet, s azonmód haza ne szaladjak a földkerekségen át, mint annak idején a szomszéd nénitől. Talán a csak félig-meddig kiolvasztott forró zsírszalonnáéhoz hasonlíthatnám a nevezetes csemege állagát. Nem mintha ettem volna már olyat. A vasmadár ritka, kihalóban lévő „finomság” (már akinek). Oly annyira, hogy közönséges halandó hozzá sem juthat. A lakoma végén tálalják fel átszellemülten, miután már legalább fél órája hozsannákat zengedeztek róla, nagy csettintgetések közepette. Így jóformán már magam is kiváncsian vártam, annak ellenére is, hogy még a tengeri uborka emléke sem halványult el bennem. Ki merné cáfolni, hogy valamely előítélet sokk hatására átcsaphat az ellentettjébe? Én is visszasírtam a tengeri uborkát, amikor megpillantottam a vasmadarat. Szegényke némán feküdt a desszerttányéron, dermedten és szétterpesztett körmökkel, s vádlón nézett rám a lehunyt szemével! Úgy festett,

92



mint otthon az eresz alatti fészekből kipottyant csipasz verébfióka. S pontosan akkora is volt! A vasmadár állítólag akkor nyújtja a legnagyobb gyönyörűséget, ha szopogatja a gourmand. Különösen hidegen finom. Mi is úgy kaptuk. Negyedszázad múltán is beleborzongok, ha a fenti „finomságokra” gondolok. Még is azt kell mondanom, hogy a nyomába sem érhettek a szopósmalacok nyújtotta megsemmisülésnek! Fokozta kínomat, hogy míg a keleti egzotikumok váratlanul törtek rám, hisz csak pillanatokkal korábban is még azt sem tudtam, hogy léteznek egyáltalán a kulináris örömök eme remekei, a malackákra hetekig készülődhettem. Így mire a tányéromra kerültek, már se élő-se holt nem voltam. A Pápai Mezőgazdasági Kombinát különösen közel állt a „szívünkhöz”. Ez érthető, hisz a díszvendég a közelben látta meg a napvilágot, s nagyság(a)ként sem feledte, mivel tartozik szűkebb pátriájának. Erre tekintettel talán a szokásosnál is lelkesebben tette tiszteletét arrafelé. S mi tagadás, szívesen is vették látogatásait. Azt hiszem, még akkor is helytálló elismerni e körülményt, ha beleképzeljük a kezébe a pénzesládika kulcsát, ami minden bizonnyal alaposan hozzájárult népszerűségéhez. Tényleg földijüknek tekintették, s ez jóleső büszkeséggel töltötte el. Hetekig ecsetelte hát nekem, micsoda fogadtatásban lesz részünk, ha megyünk. S egyszer sem múlasztotta el megemlíteni, hogy mivel ismerik gusztusát, szopósmalacra bizton számíthatunk. Bizonyára hozzáképzelte, hogy ez a kecsegtető híradás földöntúli boldogsággal tölt el engem is. Csoda hát, hogy rettegve vártam a napot, pillanatra sem feladva a csalfa reményt, hogy valami isteni beavakozás folytán legalább az én részvételem meghiúsul? Mint azonban annyiszor ebben az életben, most is hiába imádkoztam. Következésképpen ott ültem én is a pompásan megteritett ünnepi asztalnál a „különösen kedves vendég” oldalán, a környékbeli notabilitások szokásosan széles karéjában, s fogadtuk a hódolatok áradatát. Ami cuppanós kézcsókokkal kísért impozáns virágcsokorral vette kezdetét, s cikornyás tósztokba torkollott, kitartó poháremelgetés közepette. A mellékoltáron ott sütkéreztem én is: mindenkinek volt egy-egy figyelmes szava hozzám, mert időközben a munkásmozgalom legjobbjai (régi harcosai) jelentős csiszolódáson estek át. Ha valaki évtizedekig küzd ilyen fogadásokon a szocializmus teljes felépítéséért, az elkerülhetetlenül nyomot hagy rajta. Hiába azonban az emelkedett hangulat, én egyvégtében csak a szopósmalacra tudtam koncentrálni. Egyetlen pillanatra se verhettem ki a fejemből, pedig addig sem akármit szolgáltak fel. Az élvezet akkor igazi, ha megadjuk a módját. Ezért a szopósmalacokat a nap fénypontjának szánták. Órákig kellett „várnom” rá, s közben a zaklatott bensőm ellenére megjátszanom, mintha semmi más nem érdekelne a világból. A mai napig sem tudom felfogni, miként lehetséges ember és ember között akkora különség, mint az asztaltársaság többi tagja s közöttem? 93



Amíg másoknak a mennybemenetel sem okozhatna nagyobb örömet, mint a túl korán leölt állatkák parányi testecskéje, addig én a hányingeremmel küszködtem, alig palástolható módon. Ráadásnak még tukmálták is a finomságot: ugye milyen felséges, ugye milyen pompás? Ez volt az egészben a legpokolibb. Hányhatnék közben meglehetősen bonyolult feladvány jólnevelten társalogni a szomszédokkal, úgy, hogy kínjainkból semmit ne vegyenek észre. Bizonyára nem is mondok meglepő dolgot azzal, hogy csak elenyészően röpke időre sikerült ezt elérnem. Ugyanaz játszódott le, mint a tengeri uborkával és a vasmadárral. Hiába erőszakoltam le egy-egy falatot a torkomon, félútról azon nyomban vissza is jöttek. Így lifteztem jó ideig, miközben a tányéromon sehogy sem akart fogyni a felséges csemege. Nem is váratott magára sokáig a botrány, hisz a hörcsög pofazacskója sem képes korlátlan ideig befogadni a táplálékot, pedig az eredendően e célra szolgál. Egy idő után nekem is erőt kellett vennem magamon, s egyetlen rángógörccsel lenyelni, amit a számban raktároztam. Hacsak nem akartam tényleg visszaköpni a tányérra, ami ugyebár még sem szalonképes gesztus a kedves vendég részéről. Szerencsémre végül is sikerült nagyobb tragédia nélkül kiviharzanom a mellékhelyiségbe. Az a néhány pohár bor, amit menetközben elsodortam, igazán semmiség a megkönnyebbüléshez képest, hogy legalább tanúbizonysággal szolgálhattam a mártír malackáknak: nekem aztán minden kétséget kizáróan semmi közöm a lemészárlásukhoz. * Az MNB kiterjedt fiókhálózatában megejtett látogatásokat egyetlen szempontból kifejezettem élvezetesnek találtam: keresztül-kasul bejárhattam az országot. E nélkül talán nem is tudhatnám, milyen szépséges hazában adatott meg élnünk. S bizonyára azt sem érthetném, miért fáj rá a foga mindenki másnak is? Ha ilyenkor nem hurcoltak volna el üzemlátogatásnak álcázott pofafürdőkre, semmi nem ronthatta volna el a jókedvemet. De elhurcoltak. Főnökeimnek mindig találkozniuk kellett valami fontos emberrel, járjunk is Tolnában vagy Baranyában. Vagy éppenséggel Zalában. Aki még nem ringatózott négy keréken az októberi verőfényben a zalai dombvidék lankáin, hiába is keresné másutt e gyönyörűséget. Azt hiszem, szabódtam már éppen eleget, amiért rendkívűli módon háklis vagyok a számba veendő falatokra. Most azonban bajba kerülnék, ha folytatnom kellene a sort, mert végül is semmi emlékem nem maradt arról, hogy az Andráshidai Állami Gazdaságban mivel traktáltak bennünket. Túlzottan fényűző

94



nem lehetett a menü, különben csak-csak megragadt volna belőle valami bennem. Ezen a helyszínen az „intellektuális” élményem minden egyebet háttérbe szorított! Főtt is a fejem miatta hetekig. Már hazafelé tartva főnöknőm is lehordott a sárga földig, mert Ő még nálam is jobban megijedt. Ezen nem is csodálkozhatunk, elvégre jobban ismerhette az övéit, mint én. Nagy csalódást hozhatott neki ez a nap, különösen, hogy előzetesen felvillanyozottan készülődött a találkozóra, azt hivén, megint összekötheti a kellemest a hsznossal. Kereste a fontos emberek társaságát, bárhol is nyílt rá alkalma! A komplikáció abból adódott, hogy én az egyik – számomra ismeretlen -asztaltárssal már a leves fölött élénk vitába keveredtem. Oly elmélyülten, hogy bár annyian ültünk az asztalnál, mint a nyű, észre sem vettem, mint hervad le egyszeriben a műderü a kompánia ábrázatáról. A szürcsölés alatt beálló mély csendet a kulináris örömök élvezetének tulajdonítottam. Néha elhangzott ugyan, hogy így Varga elvtárs, meg úgy Varga elvtárs, de én egyáltalán nem hagytam magam feszélyezni ezzel. Miért is figyeltem volna fel erre a névre? Vargából nem egy-kettő szaladgál szerte a világon. Újdonsült partneremmel az Új Gazdasági Mechanizmusról vitáztunk. Manapság legfeljebb ajakbiggyesztéssel illik illetni ezt a hamvában hótt nagyszabású megújulási kísérletet. Főleg olyanok részéről, akik még nem éltek ekkor, s jószerivel még a két évtizeddel későbbi rendszerváltást is csak rövidnadrágban élték át. Akkoriban viszont alaposan felpezsdült tőle az ország. Én sem akarom azonban túlértékelni a jelentőségét, de mint a kor tanúja, kijelenthetem: ha még oly messze állt is a demokrácia igéretétől, mint Makó Jeruzsálemtől, a gazdaságirányítás eszközeiben (módszereiben) azért némi fordulattal kecsegtetett. Sajnos (vagy hála Istennek?), az ÚGM végső kifutását nem tapasztalhattuk meg, mert a szovjetek a még náluk is szovjetebb magyar elvtársaik, Biszku és társai kezdeményező közreműködésével két év múltán megtorpedózták a nagy nekibuzdulást. Mai szemüvegen szemlélve az ÚGM nem volt egyéb, mint az orránál kicsit messzebbre látó „elit” kísérlete, a magyar gazdaság alkalmazkodó-képességének (versenyképességének) erősítésére. E törekvés soha nem lehetett időszerűbb, hisz kisvártatva (1973/1979) rátört a világra az olajárrobbanás, ami Magyarország hátrányára drasztikusan átrendezte a külkereskedelmi cserearányokat. A véreskezű és ostoba szélsőbalosok pontosan akkor fosztották meg az országot a védekezés eszközeitől, amikor arra a legégetőbb szüksége lett volna. A magyar moszkoviták sikeresen töltötték be azt a szerepet, ami Hegedűsnek végül nem sikerült az Egri csillagokban. Csak éppenséggel a mi drágalátos kommunistáink nem a törököt eresztették be a kapun, hanem a leszerepelt, ortodox gazdasági szisztémát hozták vissza a nyakunkra, még ha ez nem is 95



sikerült nekik százszázalékosan. Magyarországot azonban így is kiütötték vele, s ez a „balcsapott” nem vezethetett máshova, csak is az adósságcsapdába, annak minden következményével együtt. Igen, abba a szakadékba, amelyben még manapság is vergődünk! Azt, hogy mit tettek tönkre Biszkuék, csak egyetlen példával szemléltetem. Az Olvasónak már lehet némi ismerete a „felszabadulás” utáni mezőgazdasági népesség (a vidék) keserveiről. Csak emlékeztetőül: miután megfosztották termelőeszközeitől, egzisztenciájától, milliós tömeg veszítette el a megélhetését, s kényszerült vándorbotot venni a kezébe. Nagy-nagy eufémiával ezt a folyamatot nevezték a „mezőgazdaság szocialista átszervezésének”. Végső soron ez az exodus vezetett el teljes országrészek elnéptelenedéséhez, aminek még ma sincs vége. (Sőt, mintha Biszkuék örökösei még rá is kapcsoltak volna!) Ebben a leépülési folyamatban az új gazdasági mechanizmus a korrekció reményével kecsegtetett. Az addig csak döglődő termelőszövetkezetek – némi „tőkerendezést” követően – nagyjából szabad kezet kaptak abban, mit és mennyit termeljenek, s ami a legfontosabb, megvethették a lábukat az addigra csaknem tökéletesen lepusztult helyiiparban is. Ez utóbbit nevezte a szakzsargon némi ködösítéssel „tsz-melléküzemágnak”. Másszóval: részben eltörölték a mesterséges tőkeáramlási korlátokat, ezáltal mód nyílott a helyi térségek erőforrásainak életrekeltésére. Nyomában a népesség visszaáramlása is megkezdődött, de legalább is megtorpant a vidék sorvadása. 1968 után, az alatt a röpke két-három év alatt, mielőtt a féleszű Biszku-féle garnitúrát – amelynek még Kádár is jobboldali volt --, gazdája rászabadította Magyarországra, gombamódra elszaporodtak a fémipari műhelyek, helyi vágóhidak, savanyító-, tészta-, műanyag-, gombüzemek, építőipari ágazatok, növényházak, fóliasátrak, s más csodák. Nemigen akadt olyan falu, amely fel ne pezsdült volna valamelyest. S húszévnyi vergődés után, végre a mezőgazdasági termelés is fejlődésnek indult. Visszatért a tágabb perspektíva, kezdett a jónép egy kicsit jobban élni, a vidék felzárkózni a városhoz. S ezt már nem tűrhették a Biszku-félék. Már többször felidéztem a hamis öntudattól bűzlő dicsekvést, miszerint „a kommunistát különleges anyagból gyúrták…” Most sem vitatkozhatok az állítással. Sőt, csak tódíthatok hozzá: a kommunistát olyanná formálták kiagyalói, hogy még véletlenül se tudjon normálisan gondolkodni és cselekedni! A bolsevikok a falut, a vidéket, mindig is a kapitalizmus, a burzsoá rend melegágyának tekintették. „Áldásos” ténykedésük nyomán nem is maradhatott semmi esély az ÚGM számára sem, még ha százszor vettek volna is részt „dicső csapataink” a csehszlovák rendszerváltási kísérlet eltiprásában. Júdás is megkapta fizetségét! Valóságos irtóhadjárat indult a vidéki szakértelmiség ellen, amely a termelőszövetkezetek innovációra hajlamos vezetőrétegének lefejezésében csúcsosodott ki. Egy-két év alatt, koholt vádakkal tsz-elnökök, agronómusok és melléküzemi ágazatvezetők százait börtönözték be, illetve tették jégre. 96



Valójában ezt a célt, az „erjedés” feltartóztatását szolgálták a kierőszakolt tsz-összevonások is, melyek nyomán az önálló gazdaságok száma háromezerről ezeregyszázra zuhant. A kevesebb vezetőt jobban „kézben” lehetett tartani. A tsz-központok megszűnésével kistelepülések százai veszítették el értelmiségük nagy részét, az önálló élet megválasztásának jogosítványait és feltételeit. S, hogy ebben visszaút se lehessen, az egész ország térszerkezetét is megváltoztatták: a falvak határait egybeszántották, nem kímélve az „útban álló” erdősávokat, térségi vízelvezető műveket, tanyasi lakó- és gazdasági épületeket sem. A „tudományos” magyarázat természetesen a növekvő üzemméreteknek tulajdonított nagyobb hatékonyságról szólt, a valóságos cél azonban a kapitalizmus éppen duzzadni kezdő csíráinak szétmorzsolása volt. Az irtóhadjáratnak mindössze két jellemző mozzanatát elevenítem fel. Az egyik a Szentesi Termál Tsz elnökének az esete. Őt azért jegyeztem meg, mert az MNB egyes vezetői innen mindig kocsideréknyi szekfűvel érkeztek vissza oldalbordáik mellé, ami persze sokáig nem maradhatott titokban. Őt végül is azért börtönözték be, mert a környék termálvízét hasznosítva, prosperáló virágkertészetet létesített. Úgy emlékszem, még Hollandiába is szállítottak tulipánt! Szegény flótást nem sokkal korábban még a megújulás és kezdeményezés példaképeként mutogatták az újságban és a televízióban, Biszkuék színreléptével viszont börtönbe csukták ugyanezen erényekért. Ebben az ügyben még az illetékes vidéki kollégáinkat is sokáig molesztálták, akik meghitelezték a Tsz - úgymond - eltévelyedéseit, de róluk végül leszálltak a „bűnüldözők”. A másik emlékezetes ügy a „meggymagos ember” esete. Ő a konzervgyárak által a szemétbe kidobott meggymagból rózsafüzéreket s más kegytárgyakat készített, s ezen „meggazdagodott”. Vagyis: bűnös módon „nyerészkedett”. Természetesen Ö sem kerülhette el méltó büntetését. Nála súlyosbító körülményként értékelték, hogy a népgazdaság hulladékából éppenséggel egyházi kellékeket gyártott, s ezzel hozzájárult a „klerikális veszély” esetleges újbóli lábrakapásához is. Nem tudom azonban, mi történt volna, ha történetesen Lenin-fejeket farag a meggymagokból? Lehet, hogy börtön helyett Leninrenddel tisztelik meg? Vagy esetleg a Központi Bizottság felvásárolja a teljes készletet? Nos, a fentiekben körvonalazott fejleményekről értekeztem új „ismerősömmel”, a tőlem megszokott vehemenciával. Amikor erdőben sétálgat az ember, előfordul, hogy nem látja a fát. Esetemben ez annyit jelentett, hogy az ÚGM kisiklatása miatt szidtam a moszkovitákat, mint a bokrot. Ez különösebb bátorságot nem igényelt részemről, mert csak az MNB-ben uralkodó légkört hoztam ide el, azt árasztottam magamból. Az MNB felsővezetői ugyanis egytőlegyig a reform bajnokai voltak, vagy legalábbis annak látszottak. Tessenek csak visszagondolni a P. elvtársról mondottakra! Ezért - meg a huszonhat évem miatt -, hiányzott belőlem a veszélyérzet. 97



Nem úgy az asztaltársaság többi tagjából. Ők lapítottak, mint nyuszi (hogy mást ne is említsek) a fűben, hiszen ellentétben velem, helyiek lévén, tisztában voltak vele, kinek is lamentálok én nagy feldúltan. Miként főnöknőm is, aki nyilván nem véletlenül tülekedett a jeles férfiú társaságába, ám a szómenésem láttán már ezerszer megbánhatta ezt. Maga is hívő pártmufti lévén, nem lehettek kétségei arról, hová is vezethetnek „meggondolatlan” eszmefutamaim. Most már elárulhatom: én botor, Varga Gyulával az MSZMP Zala Megyei Pártbizottsága Elsőtitkárával, a Központi Bizottság tagjával szálltam szembe! Ha valaki nem tudná, miféle poszt birtokosával akasztottam össze a bajszomat, felvilágosítom: Brusznyai Árpádot is egy ilyen figura végeztette ki, bírósági ítélete megváltoztatásával! Szerencsémre másfél évtized eltelt az óta, de egy megyei párrtitkár kezében összpontosuló hatalom érzékeltetésére így is alkalmas az 56-os mártír tragédiája. S láss csodát! Ballépésemnek nem lett semmi közvetlen következménye. Erre hosszas és kínzó töprengés után sem találtam jobb magyarázatot, mint hogy a nevezetes pártember suttyomban maga is az új gazdasági mechanizmus híve lehetett, aki velem szemben csupán a „mundér becsületét” védte, mert a nyílt színen kénytelen volt alakoskodni. Ebben azonban nem lehettem bizonyos, így hónapokig kerülgetett a frász. Főnöknőmmel egyetemben. Őt, ha másért nem, a „kígyó melengetéséért”, meg a pártkarrierje iránti aggodalma miatt, hisz nem tudhatta, nem hoztam-e rá a romlást? Talán e miatt (is) szeretett volna egyre inkább a kapun kívűl látni. Sokáig jóakarómnak hittem a hölgyet, s nem kizárt, hogy Ő is ugyanezt tartotta magáról. Azt hiszem, a modora tévesztett meg, amit ma már inkább alakoskodásnak neveznék. Rendkívűl jól használta a női mivoltából fakadó manírokat. Amikor hozzánk került, az első virágzásán már jócskán túl volt ugyan, de még csinosnak mondhattuk, s ez a körülmény alaposan megkönnyítette a dolgát. Egy nőnek sokkal többet elnéz az ember, olyan dolgokat is szó nélkül hagy, amikért a férfiakat melegebb éghajlatra küldené. A szóbanforgó generáció a női nem iránt még lovagias mentalitással viseltetett, már csak ezért is fogadtuk el sokkal szívesebben a fennhatóságát, mint egy rusnya férfiét. Ráadásul pont egy ilyet túrt ki székéből. Mi tagadás, mindig volt egy-egy kedves szava beosztottjaihoz. Közvetlen volt és figyelmes. Alig múlt nap, hogy ne érdeklődött volna a családtagok, főként a gyerekek hogyléte iránt. Mint már említettem, „kedvenc” főosztályvezetőmet is Ő szorította rá, hogy hosszas érdektelenség után végre gratuláljon ikergyerekeim világrajöveteléhez. A hölgy – néhány kolléganőjével egyetemben --, 1971 novemberében foglalta el új állomáshelyét körünkben, amikoris a Magyar Beruházási Bank 98



beolvadt a Magyar Nemzeti Bankba. A fúzió hosszadalmas és szorongtató feszültségei után voltaképpen örültünk, hogy a korábbi, kellemetlen alakot vele váltották fel. S persze annak is, hogy helyes lányokat hozott magával, ami az én esetemben végül is házasságba torkollott. Pihentetőül itt jegyzem meg, hogy a nagyeszű kommunistáknak több mint két évtizedre volt szükségük a felismeréshez: talán még is csak többet láthatnak a valóságból, ha nem fejtetőn állva szemlélik azt. Jellemző rájuk, hogy az egyeduralmat megkaparintva igyekeztek mindent ízeire szedni, remélve, hogy így könnyebben ellenőrizhetik a karmaik közé került világot. Ily módon egymástól elszakítva kezelték (és ellenőrizték) a beruházási és a termelési folyamatokat is. Ennek megfelelően a vállalatok csak más-más, kizárólagos joggal felruházott pénzintézettől kaphattak fejlesztési kölcsönöket (Beruházási Bank) illetve termelési hiteleket (MNB). A két bank egyesülésével ez a faramuci állapot szűnt meg. (S ebben csak orhosszal sikerült megelőzni Biszku Bélát, kissé később bizonyára a bankösszevonás se mehetett volna végbe.) Igaz ugyan, hogy a vállalatoknak így a korábbi kettő helyett immár csak egyetlen bankjuk maradt, viszont a finanszírozás szempontjából egységes egészként tekinthettek önmagukra. S némi malíciával szólva: immár feleannyi káder kegyeit kellett lesniük, ha el akartak érni valamit. Persze csak elvben. A gyakorlatban a jól bejáratott „rutinok” szinte háborítatlanul fennmaradtak. Legfeljebb már nem két intézmény azonos beosztású főkolomposait, hanem egyetlen bank különféle szintű felelőseit kellett „becserkészniük” az ügyfeleknek a boldoguláshoz. Ilyen értelemben még bonyolultabbá is válhatott a kiszolgáltatottságuk. Ez annyit jelentett, hogy a reménybeli hitelfelvevőnek az osztályvezető mellett nem ártott még a helyettesével (sőt, a helyettes helyettesével) is „megfelelő” kapcsolatot ápolnia, ha „zökkenőmentes” ügymenetre tartott igényt. A házasságkötésünk nyitotta fel a szememet: tán még sem lehetek akkora „kedvence” főnöknőnknek, mint mutatta. Bejelentésünk végére még a pontot sem tettük ki, máris közölte velünk, hogy, ha így áll, akkor egyikünknek mennie kell innen, mert a szocialista munkaerkölcs nem tűri az összeférhetetlenséget! Mintha csak a várva várt ürügyet kapta volna kézhez. Az kiabál, akinek a háza ég? A papolásra éppenséggel neki lehetett legkevesbé jogalapja. Egész karrierjét a helyzettel való visszaélése jellemezte, bár el kell ismerni, ezt nagystílűen mívelte. Töretlen tollasodását mi másnak is nevezhetnénk, mint a tisztességgel való összeütközés folytatólagos megnyilvánulásának? Vagy összeférhet a fennkölt erkölcsiséggel, ha valaki pártfekvése révén élvez egzisztenciális előnyöket másokkal szemben? Miközben a konkurrenst – ha már ki nem is végzik --, de betiltják, bebörtönzik és 99



elüldözik? Nem azt kellene inkább összeférhetetlennek tekintenünk, aki a Párt révén araszol felfelé a szamárlétrán, s aki ennek folytán úgy váltogathatja juttatott tanácsi lakásait, mint a fehérneműit, miközben mások élethossziglan dolgoznak és fizetnek érte, s ebbe esetleg bele is rokkannak? S az lenne az erkölcsös, aki másra hagyja a hivatali munkáját, mert reggeltől-estig pártügyekben nyüzsög? Őnagysága egyébként nyitott kapun dörömbölt. Magunk is eleve jobbnak láttuk, ha külön-külön folytatjuk tovább a „szocializmus építését”, bár ezt semmilyen körülmény nem tette elkerülhetetlenné, mivel nem álltunk függelmi viszonyban egymással. Azonos rangú beosztottként dolgoztunk, így a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolhattuk egymás anyagi vagy szakmai esélyeit. Még csak az általunk végzett munkamozzanatok sem feltételezték egymást. Egyszerűen csak egymás közelében léteztünk, egymástól függetlenül. A borítékolható szoci bigottizmus kivédésére még is jobbnak láttuk, ha szétválunk. Én arra gondoltam, hogy alkalomadtán valamelyikünk átmegy egy másik főosztályra. Bármelyikünket bárhol szívesen fogadták volna. Az azonnalnál azonban egy hangyányival több türelmi időre gondoltunk. Mondjuk, legalább néhány órára. Mintha a ház égne, osztályvezetőnknek annyira sürgős volt a búcsú. Arra a kérdésre, hogy görcsös igyekezete végül is melyikünk ellen irányult, csak a későbbi események világíthattak rá, mert egyszer csak nyílt az ajtó, s a probléma magától megoldódótt. Nejemet úgyszólván ölben elvitte a szomszédos főosztály vezetője. Neki éppen kapóra jött a váratlan alkalom. Ám a béke még sem tört ki az olajfák hegyén! Mindössze a hadüzenet körítése változott meg. Miután az összeférhetetlenség mítosza semmivé foszlott, megszületett a jótékony verzió: „te túl jó vagy ide, majd én segítek neked hozzád méltó feladatot találni!” S valóban, futószalagon szállította nekem a „jobbnál-jobb” lehetőségeket. Jóllehet az MNB-ből való kiebrudalásom lebegett szeme előtt, de ekkor már magam sem bántam volna, ha e vágya mihamarabb sikerül. Nincs bennem kétely: esetleges távozásom elérhető közelsége többek kedélyét is megbizsergethette. A felettem állók számára a puszta létem is fenyegetést hordozott (a szakmai presztizst illetően mindenképpen), a felfelé törekvőknek pedig a megkerülhetetlen vetélytársat, az akadályt jelentettem. Ugyanakkor a politikai megnyilvánulásaimat is egyre kevésbé nézték jó szemmel. Leginkább a munkásőr-toborzókkal támadt afférjaim keltettek feltűnést, s ugyebár ott volt még az a kellemetlen eset is Varga Gyula elvtárs vidéki MSZMP-félistennel. Nem is beszélve a sok-sok kánonból kilógó szakmai állásfoglalásomról. Például, egy rendelet-tervezet véleményezésekor azt találtam javasolni, hogy a „kedvezőtlen adottságú tsz-ek” kárbaveszendő támogatása helyett, inkább adják vissza elvett földjüket a parasztoknak. Ez akkoriban történt, amikor az ilyen eszmei „tévelygés” még főbenjáró rebelliónak számított, s voltaképpen kerékbetörés járt érte. 100



Egyszóval: nem mindenki hullajtott volna krokodilkönnyeket utánam, s ez nagyban megkönnyítette főnöknőm akciózgatásait. A Belkereskedelmi Minisztériummal „kezdtük” a sort. „Impresszárióm” ide közvetített ki először. Az érdeklődő ember mindenhol tanulhat valami újat, ámbár néha inkább csak ismétlésnek tűnnek a dolgok. Miként a Belkerben is, ahol újra szembesülhettem Benedek professzor hipotézisével, miszerint korántsem biztos, hogy Lipótmezőn találhatók a valódi elmeháborodottak. Sokkal inkább kormányzati intézményeknek látszó épületekben! Itt ugyanis tudtomra adták, hogy húsz év múlva az emberek már nem otthon főzöcskéznek, hanem étteremben táplálkoznak majd. Feltéve, ha jól végzem dolgomat, merthogy ezen túl a Minisztériumban én lennék a téma felelőse. Az lenne a feladatom, hogy a háziasszonyok ez irányú felszabadítása közgazdasági összefüggéseit teljes mélységükben feltárjam. Én azonban mindössze addig foglalkoztam e távlatos és magasztos gondolatokkal, amíg meghallgattam őket, s még ezt is fájdalmasan hosszú, elpocsékolt időnek találtam. Innen nézve még az MNB is oázisnak tűnt. Az eset óta legalább harminchárom év telt el, s megkérdem, vajon hányan engedhetik meg maguknak, hogy étterembe járjanak ebédelni és vacsorázni, pláne naponta, mi több, családostól, kutyástól? A köznépnek jószerivel még az évi egyszeri betéréshez is személyi kölcsönt kellene felvennie. Ámbár ebben bizonyára én vagyok a hibás, mivel annak idején elhárítottam magamtól a nemes megbízatást. Az elvtársnő nem hátrált egykönnyen: következett az Országos Tervhivatal, becenevén OT. Gyanítom, a mai nemzedéknek már semmit nem mond e név. Fontos azonban emlékeztetni rá, hogy ez az intézmény volt a kommunista politika gyakorlati centruma. A szocialista létet itt tervezték meg a legapróbb rezdülésekig, s az idők folyamán változó eszközökkel és módszerekkel ezeket hajtatták végre a többi intézménnyel és az állampolgárokkal. Ha anatómiai példával élnék, azt mondanám: ha a Párt volt a szív, akkor az OT töltötte be az agy funkcióját. A pártideológiát itt öltöztették szakintézkedéseknek látszó álruhába. Az OT beleegyezése nélkül semmi nem történhetett ebben az országban, bármi mást igyekezzenek is bemesélni mostanában az innen kirajzott közéleti manipulátorok, akik lényegében változatlanul balos patentokat puffogtatnak. Nem ártana, ha ezt egyes - magukat jobboldalinak láttató - sajtóorgánumok se tévesztenék szem elől, midőn sulykoló-fórumot nyitnak némelyüknek! E hivatalnak volt első elnöke Berei Andor szovjet állampolgár, s utolsó reprezentánsa a reformdendi P. elvtárs - Hóman Bálint kifosztójának egykori személyi titkára -, a Magyar Népköztársaság első Kormányzója a Világbanknál.

101



Az OT is hasonló „űrlapot” töltetett ki velem, mint annak idején az MNB, csak szóban! Itt azért éberebben őrködtek a vártán: a keresztkérdéseket előzetesen kellett megválaszolnom, nem úgy, mint a Bankban. Egyébként itt a Rend már a kapuban megnyilvánult: jobbról-balról egy-egy marcona, davajgitáros őr vicsorgott rám, s hozzájuk hasonló alakokból bent az előcsarnokban is lebzselt egynéhány. Ők már igazoltattak is, s olyan élénk érdeklődéssel forgatták személyi igazolványom lapjait, mintha a világtörténelem legizgalmasabb krimijét rejtettem volna el közöttük. Mi több, el is vették, s csak távoztamkor szolgáltatták vissza. Amennyire én a katonai dolgokhoz értek, legalább tábornoknak hittem volna a fegyvereseket, s valahogy mindig is így képzeltem el az ávós főtiszteket. Volt rajtuk piros stráf és aranysujtás bőségesen. Hasonlónak tűnő kidíszített figurákat később Londonban, a hotel Cumberland kapujában láttam ácsorogni, s a vendégeknek nyújtott szolgálataikért a néhány penny borravalót utánozhatatlan eleganciával elfogadni. Fent egy Podraczki nevű osztályvezető ült velem szemben, s a válaszaimat ízlelgette. Ő nem személyzetis volt, hanem egy szakmai vezetőt tisztelhetett benne a haladó emberiség. E megkülönböztetésnek azért van jelentősége, mert általa válik még döbbenetesebbé, hogy még csak nem is szégyelte magát azért, amit mondott. Sőt, mintha kissé még ki is húzta volna magát. „Itt nem dolgozhatnak olyanok, akiknek saját házuk van!” Így szólt az ítélet „felajánlkozásom” ügyében, s a veretes mondat nem 1950ben, hanem a hetvenes években hangzott el! Podraczki elvtárs annyi más kifogást húzhatott volna elő a hajánál fogva, Ő azonban megtalálta a legjellemzőbbet. Nem is érdemes tovább szaporítani a történetet: ha addig netán illúzióim lettek volna az OT iránt, most tökéletesen szertefoszlottak. Megbizonyosodhattam: hamisítatlan bolsevikfészekre bukkantam. Persze, erre már a kapuban is rájöhettem volna. Akit tehát az OT-be felvettek, azt „csontnélküli” rendszerhívőnek tekintették! Berei már réges-rég a Holdon – ha ugyan nem a Pokolban -- építette a szocializmust, a szelleme azonban mindvégig a falak között maradt. E közjátéknak kitüntetett szerepe lett abban, hogy az MNB, mint munkahely, felértékelődjék szememben. Hisz mindenhol bolsik uralkodtak, de a jelek szerint bolsi és bolsi között is óriási különbségek léteztek. Az OT levegőjéhez képest az MNB még is csak ózondús fennsíknak tűnt, még akkor is, ha ezt a körülményt mindössze csak a relativitás újabb megnyilvánulásának tekinthettem. Így továbbra is főnöknöm nyakán ragadtam. Ő azonban már nem tágított: végérvényesen fejébe vette, hogy oda juttat, ahova való vagyok. Kívűlre. E szent cél érdekében még tulajdon férjét is rávette, ajánljon nekem állást a KSH-nál, saját fennhatósága alatt. Ekkor azonban már nem adtam egykönnyen a bőrömet, mert időközben rájöttem, az én kezemben is vannak jól forgatható kártyák. Már tudtam, hogy Nagytóni számára nélkülözhetetlen vagyok, s főosztályvezetőm is ekkortájt 102



kezdett ráérezni „többrétű értékeimre”, s egyre gyakrabban iktatta ki a hozzám vezető szolgálati útvonalból a közbülső stációkat. Ezen felbátorodva aztán néha-néha én is megtettem ugyanezt. Azt hiszem, ezzel végképp olajat öntöttem a tűzre: fönöknőm kozmikus fokozatra kapcsolt. De erről majd egy picit később ejtsünk szót, amikor is csokorba szedjük, mennyire is volt emberearcú az emberarcú szocializmus? 3. A főosztályvezető helyettes - Kistóni, lépjen be a munkásőrségbe! - Jutka! Ezerszer megmondtam már, mi sem áll távolabb tőlem, mint a fegyverek. Nagyon szépen megkérem, hagyjon engem végre békén! - De R. eltárs a lelkemre kötötte, addig ne tágítsak, amíg kötélnek nem áll. Az nem lehet, hogy se a pártba, se a munkásőrségbe nem lép be! Fordult velem egyet a világ. - Kedves Jutka! Azt üzenem R. eltársnak, hogy a legközelebbi felmenőjét molesztálja, ne engem. Miért nem áll be a dicső alakulatba ő maga? - Azért, mert már öreg hozzá. Nevezett negyvenöt-negyenhat éves lehetett ekkor. (Megjegyzem, amikor 1959-ben apámat molesztálták a Tanácson, ennél sokkalta öregebb is akadt a munkásőrök között.) - Akkor miért nem lépett be 1957-ben? Az előző évben ugyanis nem engem kerestek a parasztok életre-halálra! A mondat jóformán még el sem hagyta a számat, már is keservesen megbántam. ’56-tal nem volt tanácsos példálózni, mert ez volt a rendszer legérzékenyebb pontja: gyilkosok nem nagyon szeretik, ha gaztetteikre emlékeztetik őket. R. elvtárs sem volt ám akárki! Voltaképpen alig lehetett valamit is tudni róla, de az a csekélység is bőven elegendő volt ahhoz, hogy senki ne merészkedjen három lépésnél közelebb hozzá. Pedig el nem múlasztotta, hogy rámosogjon az emberre, ha már végképp nem kerülhette el a találkozást. De ki az, kit elbűvölne a kígyó mosolya? Valami elementáris hidegség sugárzott ábrázatáról. Irányomban feltétlenül. Meggyőződésem, hogy hajdani főosztályvezetőm elsősorban az ő becses személyére célozhatott, amikor nyolcvan éves korában is még szükségét érezte tájékoztatni: „ha Te tudnád, mennyire támadtak téged akkoriban politikailag!” Különös módon R. elvtársnak nem hánytorgatták fel, hogy nincs két diplomája. Sőt, még azt sem, hogy csak négy elemivel rendelkezik. Még csak nem is célozgattak rá. Még a háta mögött sem. Annyira természetesnek számított, hogy hiányosságai dacára is szinte Krisztus óta a Főosztály helyettes vezetője. Ámbár miért is csodálkoznánk ezen, hiszen az érvényesülés 103



legfontosabb kelléke a természet kegye folytán eleve megadatott számára, amit semmilyen körülmények között nem lehetett megkérdőjelezni. Még csak emlegetni sem. Kissé korábban még Ő volt az alapszervi párttitkár. Biztos, ami biztos, a kettős fedezék sosem árthat. Ebbéli minőségében tőle vette át a stafétabotot Nagytóni. A Főosztályon többnyire minden a szerint történt, ahogy Ő akarta. Mintha a karmesternek előmutogatnák, hogyan vezényeljen. Ez a körülmény sehogy se ment a fejembe, mígnem egy idegtépően hosszú utazáson, a Budapest-Pécs „gyorsvonaton”, egy idős kolléga - unaloműzés gyanánt - fellebentette a fátylat a titokról. Emlékszünk még a gépgyári „idillre”, amelyben a két „tisztes” szaki a tszszervezés perverz emlékein csorgatta nyálát? Nos, R. elvtárs nem tekergette a parasztok karját, ő csak a kontúrok, a feltételrendszer megkomponálásából vette ki részét. Áldásos tevékenysége bennefoglaltatik a témával összefüggő korabeli titkos, úgynevezett 3000-es kormányhatározatokban. A tsz-szervezés nyilvános eseményeire jól emlékszünk! Viszont megkerülhetetlenül kínálja magát a kérdés: vajon milyen lehetett a nem nyilvános, vagyis a titokban, suttyomban és sötétben meghozott döntések lelkülete? Netán ezekben fektették le, hogy a megátalkodott parasztok karját csavargatni kell, s agyon is lehet ütni őket? Nem lehetett véletlen, hogy egyes kárvallottak oly nagyon vágytak az R. elvtárssal való személyes megismerkedésre ’56 októberében (ami végül is nem jött össze nekik). Csak mellékesen – de nem minden célzat nélkül -- említem meg, hogy a titkos kormányhatározatokat ma is 3000-es megjelöléssel illetik, hisz miért éppen ebben vontak volna cezúrát diktatúra és demokratúra között? Ha a ma hatályos Alkotmány viselheti az „1949. évi” megjelölést, akkor… S főnöke, a főosztályvezető vajon nem működött közre a hírhedt „háromezresekben”? Dehogynem, csakhogy Ő elkövetett egy óriási „műhibát”, ami miatt mindörökké szálka maradt elvtársai szemében. Az októberi napokban, amikor szétmentek az erőszakkal összetákolt termelőszövetkezetek, Ő elaborátumot szerkesztett az újraformálódó kisgazdaságok megerősödéséhez nélkülözhetetlen bankszolgáltatások feltámasztására. Lényegében a pár évvel korábban szétvert Országos Szövetkezeti Hitelintézet újraélesztését szorgalmazta. Úgy is fogalmazhatnék: lényegében a Nagy Imre-féle kommunista plattformhoz csatlakozott. Mint tudjuk, rossz lóra tett. Idővel ugyan neki is megbocsátottak, de a Rendszer rossz szájíze vele kapcsolatban nem párolgott el maradéktalanul. Nos, R. elvtárs a bajban jószolgálati gesztusokat tett harcostársának. Az ő hitele töretlen maradt, mert a „nehéz napokban” sem tért le a „helyes” útról, ráadásul a parasztok iránta tanúsított élénk érdeklődése folytán az 104



„ellenforradalom” üldözöttjének volt tekinthető. Kétség sem férhetett a pedigréjéhez. Az Ő közbenjárására lehetett - egy idő után - megint főosztályvezető az eltévelyedett fiúból. Helyettese garanciát vállalt érte, aminek fejében egyetlen percre sem tévesztette szem elől a továbbiakban. Magyarán egyvégtében a múltbeli „botlásával” zsarolta. S ehhez még csak ki sem kellett nyitnia a száját. Csak, hogy az utókor is megértse: hasonló módon működtek együtt, mint manapság az úgynevezett szociálliberális kormánykoalíció, amelyben a szocialistáké a főhatalom, még is folyton az történik, amit a szabaddemokraták akarnak. (Tán ők is tudnak valamit?) R. elvtárs normális elmével felfoghatatlan ellenszenvet táplált becses személyem iránt. Az igaz ugyan, hogy az MNB-ben a „leginkább haladó” rétegek körében akkoriban kezdett lábrakapni a féltékenység a lassacskán még is csak elszaporodó fiatalabb, képzettebb, tanultabb, nota bene intelligensebb generáció iránt, Őt azonban nyugodtan kivételnek tekinthettük. Az Ő pozicióját nem fenyegethette semmi: se tudás, se dögvész, se atombomba. Annyira felette állt mindennek és mindenkinek. R. elvtárs szemtől-szemben sosem bántott, sőt arra sem emlékszem, hogy akár egyetlen párbeszéd is elhangzott volna kettőnk között. Tartozom az igazságnak annyival, hogy általában is meglehetősen szűkszavú ember volt. Ha valakiből süt a felsőbbrendűség, nincs szüksége érvelésre, meggyőzésre, holmi felesleges szószaporításra. Vele kapcsolatban még a közmondásnak sem lehetett értelme, miszerint szóból ért az ember. E vonása miatt időnként meglehetősen dermesztő helyzetek adódtak. A hetvenes évtized első néhány évében Budán laktam albérletben, mert a főnököm szerint a vonatozás mellett nem láthattam el tisztességesen a munkakörömet. (Még ma is lenyűgöz némelyek minden határon túli fővárosmániája, különösen, ha maguk is a porból származnak.) Mint ismeretes, Budapest igen nagy, és sokan lakják. Így talán érthető a megrökönyödésem, midőn R. elvtársat első ízben megpillantottam a 2-es és 4-es busz megállójában. Hát még az után, hogy ez az élmény a továbbiakban milliószor megismétlődött, mit ne mondjak: állandósult. (Technikai okokból nem választhattunk más-más útvonalat. Ilyen ugyanis egyszerűen nem létezett.) Szerencsés esetekben – amikor kisebbfajta tömeg várakozott a buszra --, mindketten eljátszhattuk, mintha észrevehetetlenek lennénk egymás számára. De mit tehettem, amikor R. elvtárs egymagában feszített a Hild-téri megállóban? Hogy lehetett így nem felfedezni s megismerni? Sehogy. Ma már talán életszerű, hogy azonos munkahelyen dolgozó „kollégák” levegőnek nézzék egymást az utcán, de akkor ennek az előremutató normának még nem tudtam teljes mértékben megfelelni. Valamelyest még munkálkodtak bennem a jó neveltetés emlékei, így az az intelem is, miszerint: köszönj, ha ismerőssel találkozol! S lehetőleg előre köszönj, ha az illető idősebb nálad! 105



Ezt annak ellenére sem feledhettem, hogy legfeljebb csak egy mogorva morgás volt a viszonzás. Kivétel nélkül. De ha már köszönt az ember, a társalgás is kézenfekvőnek tűnik. Különösen, ha a következő fél órát menthetetlenül a másik társaságában töltjük, olyan közelségben, hogy papírlapot sem lehetne a két test közé becsúsztatni. A lánchidi csúcsforgalomban az ilyen „meghitt” együttlét néha drámaian hosszúra sikeredett. R. elvtárs azonban konok következetességgel dacolt az évezredes etikettel. Nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen hagyja magát formálni. Így aztán szerfölött kínosan éreztem magamat, midőn a busz végében egymáshoz préselődve sínylődtünk, s nem volt bennünk semmi közös, csak a függőleges kapaszkodórúd. Rendszerint még is megkíséreltem a lehetetlent, ha csak banális közlésekre merészeltem is vetemedni. Kényszerű útitársam azonban legfeljebb a legendás félmosolyát áldozta rám. Nem emlékszem, hogy közeledésemre akár csak egyszer is reagált volna. A mosolyától viszont a hideg futkározott a hátamon. Szinte jól esett, amikor végre ez is lehervadt orcájáról, s nem maradt ott más, csak a lefittyedt, tömény undor. Azt hiszem, ilyenkor az egykori földrajztanároméhoz hasonló érzelmek érlelődhettek benne is, csak nem találta a megfelelő szavakat. Nem kizárt azonban, hogy a megvetőnek szánt tekintetével letudni vélte ugyanezt. A vérmérsékletek különbözhetnek. Hatalmas megkönnyebbülés kerített hatalmába, amikor - töbnyire köszönés nélkül - végre lelépett a járműről. Nos, ez a jóelvtárs küldte el hozzám Jutka asszonyságot – immár vagy századszorra --, lépnék be a munkásőrségbe! Amig élek, szégyelni fogom, amiért kijöttem sodromból s minősíthetetlenül ordítottam vele, ámbár mentséget felhozhatok. Éppen egy rendelettervezet véleményezésével bajlódtam, amikor a lelkes párthölgy megveszekedett darázs módjára döngicsélt az agyam körül. Nem tudom próbált-e már az Olvasó kétszáz oldalnyi irományt két-három óra alatt elolvasni, úgy, hogy a végén még hozzászólásra is maradjon ideje. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy mindeközben invitálták-e már makacs konoksággal a munkásőrségbe? Most, amikor a politikai ellenfelek vissza-visszatérő szemrehányással illetik egymást a szakmai egyeztetések (és háttértanulmányok) rendszerinti mellőzéséért, el kell ismerni, az egypártrendszerben ez nem igen fordulhatott elő. A Rendszer kínosan ügyelt rá, hogy az érintett szakterületek koordináljanak egymással. Azt, hogy ebben még se legyen köszönet, a határidők „célirányos” meghatározásával érte el. Hogy még egyértelműbb legyen: általában olyan irreális határidőt szabtak, amely az érdemi beleszólást gyakorlatilag lehetetlenné tette. Mindenesetre az egyeztetés formailag megtörtént, ki lehetett pipálni. 106



A Pénzügyminisztérium a szóbanfogó esetben is délelőtt tízkor küldte át a kormányrendelet tervezetét, azzal, hogy tizenhárom órára várja az MNB összehangolt véleményét. Ez azt jelenti, hogy három óra leforgása alatt kellett nyilatkozni monetáris (gazdaságpolitikai), ágazati gazdasági, hitelezési s nem utolsósorban devizális összefüggésekről. A szerteágazó illetékességi szálak miatt a három órába tehát még a házon belüli egyeztetésnek is bele kellett férnie. Nemleges vélemény - vagyis az elolvasás mellőzése - természetesen szóba sem jöhetett, mert azt a főnökök – minden szinten -- a karrierjük elleni aknamunkának tekintették, s ha néha-néha még is előfordult, életük végéig sem felejtették el. Véleményezni pedig kell, mondhatnánk az egykori hajós szállóige mintájára! Ez a körülmény már önmagában is megviselte idegeimet, így legkevésbé éppen Jutka elvtársnő hiányzott a jókedvemhez. Fantomként emlegetett R. elvtársával egyetemben. Őnagyságát végzete eleve arra predesztinálta, hogy puszta létezésével is kihozza béketűréséből a legjámborabb élőlényt is. Utólag sem szeretnék a közönségesség vétségébe süllyedni, de mégsem jellemezhetem Őt találóbban, mint az alábbi meghatározással: repedtsarkú mosónő, nagyhercegné öntudattal. Személyében a Párt krémjét láthattuk magunk előtt a klasszikus időkből. Ilyen egyedekből állhatott az igazi „munkásosztály”, a nemzetközi szent proleteriátus. Történetünk idején a daliás időket már kissé meghaladtuk, ily módon a főosztályvezető melletti kézbesítő felelősségteljes funkcióját töltötte be éppen. Amellett, hogy a munkásőrtoborzás történelmi küldetését is magára vállalta. Nagyhercegné-allürjeit azért megtartotta. Ez leginkább rezignáltságán volt tettenérhető, ha holmi közönséges, a méltóságához méltatlan beosztott kísérelte meg kézbesítésre rábírni. Ünnepszámba ment, ha néha-néha – különösebb morgás nélkül – ez még is sikerült. Mindenesetre, ha én tanúsítok az övéhez fogható affinitást a munkához, még aznap útilaput kötnek a talpamra. Például, ha ráförmedek az elnökhelyettesre, vagy akárcsak a legkisebbik főnökömre: ”tedd meg magad, ha olyan fontos neked!” Azt a feltételezést sem zárhatom ki, hogy mintegy mellékesen a főosztályvezető kapcsolatrendszerét is szemmel tartotta. Lehet azonban, hogy ezt csak a férje rendőrvolta miatti kényszerképzet mondatja velem. Talán ez a háttér késztetett arra is, hogy amikor egyes nevezetes listatöredékek napvilágra jutottak, önkéntelenül az illető nevét (is) keressem azokban. Persze, teljesen fölöslegesen, mert az asszonysághoz legfeljebb egy sarki fakabát illett. Bár ki tudja… Én például akár Czinege Lajost vagy Benkei Andrást is el tudnám képzelni oldalán. Már ami a karaktert illeti. Nem tudom, R. elvtársnak végül is mi lett volna kedvére való: ha bezupálok, vagy ha ellene szegülök? Nekem úgy tűnt, örül az „őszinte” válaszomnak is. Mintha kapóra jött volna neki. Sőt, szerintem erre játszott. Mindenesetre

107



elérkezettnek látta az alkalmat a döntő balegyenes bevitelére. Mitagadás, elővigyázatlan kifakadásommal fedetlenül hagytam az államat. Mint kiderült, a derék küldönc a maga natutaralista teljességében tolmácsolta neki üzenetemet. Ennek ellenére sem számolhatta rám a kilencet. Ebből utólag arra következtetek, hogy a Párt már akkoriban sem lehetett annyira homogén képződmény, mint amilyennek mutatta magát. Értelmesebb (vagy csak ellenérdekelt?) zárványok is előfordulhattak benne. Különben aligha az emlékirataim lennének most napirenden. * - No, Öcsi, most már nem lesz semmi baj! Kissé értetlenül bámulhattam szobatársamra, ezért büszkén hozzátette: - Megvédtünk téged! Erre még bambább ábrázatot vághattam, mire felvilágosított, ha nem tudnám, hetek óta pártvizsgálat folyik ellenem. Nem sejtettem. Bomlott aggyal se feltételeztem volna, hogy pártonkívüli létemre párteljárást folytassanak ellenem! Pláne a hátam mögött. Kiderült, a párttaggyűléseken már huzamosabb ideje azzal a kínzó kérdéssel foglalkoztak: vajon hű vagyok-e a fennálló társadalmi rendhez vagy sem? Gyanítottam, hogy R. elvtárs nem fogja szó nélkül hagyni a felségsértést. Miután azonban hetekig látszólag nem történt semmi, reménykedni kezdtem, talán még is csak megfeledkezett rólam. Tévedtem! Nem akármekkora villámok cikázhattak körülöttem, mert sorra-másra jelentkeztek további „pártfogók” is, hősiességük dicsfényében sütkérezve. - No, Kistóni, most már fellélegezhetsz! S a nagyobb nyomaték kedvéért kézcsókra szorította kacsóját ajakimhoz az az asszonyság is, aki a szopósmalacok-nyújtotta élménnyel is megajándékozott. Végül Picur, a hölgy - bankösszevonás kapcsán már említett - elődje, ugyancsak „bejelentkezett” nálam: - Tónikám, ezt megúsztad! Ekkor kezdett el remegni a véknyam. Uramisten! Mi játszódhatott itt le a kulisszák mögött, ha utólag ekkora flottafelvonulás követi a történéseket? S mi a céljuk vele? Netán figyelmeztetésnek szánják: ha még egyszer ilyen kínos helyzetbe hozom őket, magamra vessek? Egyedül Nagytóni őszinteségében nem kételkedtem. Akkor sem, és utólag sem. Mindig is úgy éreztem, a többieknek nem lett volna ínye ellenére való letűnésem a színről. S azt hiszem, Nagytóni egymaga is meg tudott védeni. Ráadásul neki ez érdekében is állt.

108



Meg kell vallanom, kétoldali genetikai örökségként ritka szerencsétlen tulajdonságokkal vert meg a sors. Így például, nem tudok haragot tartani a végtelenségig, de ami ennél is borzasztóbb; mivel engem se visz rá a lélek, hogy tudatosan ártsak bárkinek is, balga módon mindenkiről hajlamos vagyok ugyanezt, de legalább is közömbösséget feltételezni. S ezzel újra és újra áldozatául esek tévképzeteimnek. Talán ezzel magyarázhatom, hogy a mocskos pártvizsgálattól csak mintegy húsz évvel később rettentem meg amúgy istenigazából, amikor ismertté vált az egykori ÁVH-s tisztek listája. A legegyszerűbb lenne most felsorolni az ismerősen csengő neveket, de nem teszem. Már nem hiszem, hogy elmúlt a hatalmuk. Számos, általam az MNB-ben is megtapasztalt jellegzetes (tehát nem Kis, Nagy, Kovács, stb.) - név láttán, miként is bízhatnék ebben? Csak a rendszerváltás után döbbenhettem rá, hogy az ügyemet tárgyaló „pártbíróság” tagjai között ott lehetett egy-két olyan oldalborda is, aki kíséretiesen hasonló névre hallgatott, mint egyesek az ÁVH-névsorban. Ezzel kései magyarázatot vélek kapni arra is, miért övezett egyeseket egyfajta különös, a tudásukkal semmiképpen sem indokolható aberrált presztizs. S most kezdem csak igazán megérteni a főosztályvezetőmet, akivel szemben meglehetősen ambivalens érzéseket tápláltam éppen e miatt. Ő már akkor is tisztában lehetett vele, micsoda alakokkal van körbevéve, én viszont csak azt érzékeltem nagy-nagy értetlenkedéssel és ellenszenvvel, hogy miközben tőlem olykor a lehetetlent is elvárja, „másokkal”, „velük”, megmagyarázhatatlan tapintattal és „tisztelettel” bánik. Ma már értékelni tudom azt is, ha a letűnt rendszerben valami nem történt meg. A „többiekkel” ellentétben főosztályvezetőm legalább nem dicsekedett el a „hősiességével”. Soha még csak utalást sem tett rá, pedig jelen kellett lennie, hiszen maga is tagja volt a felettem tort ülő pártszervezetnek. Ő, akkor, legalább adott magára annyit, hogy az ellenem vezetett irtóhadjárat elhárításában játszott esetleges szerepét ne erkölcsi megdicsőüléseként láttassa velem. Valószínű, inkább szégyellte a dolgot. Talán eszébe jutott 1949, a Fényes Szelek, a zakatolás, a hasonlóan aljas eljárásokat követő kizárások az egyetemről, s élemedett fejjel ilyesmiben már nem óhajtott cinkosságot vállalni. Csak most, nyolcvanon túl emlegeti az ügyet. „Ha te tudnád…!” – emlékeztet évről-évre immár mindenkitől és mindentől függetlenül. 4. A főosztályvezető Miután megfogadtam a tanácsot, s elhagytam a Tanácsot, s vonzáskörzetét, a Nyugati pályaudvar közelében igyekeztem megtalálni a következő munkahelyemet. Erre tekintettel kötöttem ki végül a Magyar Nemzeti Banknál. A Szabadság teret, ahol felvételem nyélbe üttetett, még gyalogszerrel is percek 109



alatt elérhettem. Az adott helyzetben ez különösen sokat nyomott a latban, hiszen a Budapest-Szob vasútvonal éppen „sínen” lévő felújítási munkálatai miatt az utazó amúgy is csak szörnyű hányattatások és késések árán juthatott el a Nyugatiba, s vissza. Elképzelhető hát a megdöbbenésem, amikor a tinta felszáradását követően közölték velem, hogy szolgálati helyem a Bartók Béla úton, „mindjárt a Móricz Zsigmond körtér utáni sarkon”, a Feneketlen-tó tőszomszédságában található. „Kicsit messze van, de a környezet kárpótol érte”. Nagymarosról nézvést azonban egyáltalán nem látszott ilyen rózsásnak a helyzet. Bizonyára nem nehéz elképzelni a kéjt, midőn a préri közepén letessékelik az utast a vonatról, mondván, folytassa az útját autóbuszon, vagy, ahogy tudja. S közben még a napfelkeltét sem élvezheti, mert még a Nap is alszik, amikor a dolgozó nép már javában a felszedett vágányok mentén szlalomozik. Hajnali négy után keltem én is, hogy fél nyolcra a Feneketlen tóhoz érhessek. Ez többnyire így sem sikerült, mivelhogy csúcsforgalom már akkor is létezett, még ha kevesebb is volt az autó, mint manapság. Az emberek még nem a volán mögül emlékeztek meg egymás mamájáról a dugóban, hanem a tömegközlekedési eszközökön lógtak fürtökben. Már a megállókban tumultuózus jelenetek zajlottak a feljutásért folytatott ütközetekben. Az e téren felmutatott gyenge teljesítményem talán a magánéletemet is kitérítette addigi medréből. Egy ízben (már délután) oly annyira beszorultam a 4-es autóbusz gyomrába, hogy a találkám helyszínénél egy megállóval távolabb tudtam csak kivergődni belőle. Ellenkező irányban meg fel sem juthattam a járműre, így végül gyalog vágtam neki a reményteli visszaútnak. Persze már hiába. A hosszas várakozást elúnt partnerem másnap természetesen „álnok jellememmel“ hozta összefüggésbe a fiaskót. Az e miatti ingerült szóváltás aztán megváltoztatta a „történelem“ menetét. (Esetleg hálával tartozom a túlzsúfolt autóbusznak, s a benne megtestesülő „szocialista közlekedéspolitikánknak“?) Reggelente, az utazás fáradalmaitól elcsigázottan, alig-alig tudtam megállni, hogy néhány lépéssel tovább ne menjek a kelleténél, egyenesen a Feneketlen-tó fenekére. Akkor még nem aggódtak kiszáradása miatt, mint manapság. Így legalább a retúrtortúrától (meg a továbbiaktól) megkímélhettem volna magamat. A hajnali hányattatásaim miatt kifejezetten depresszív tónusban láttam a világot, úgy éreztem magam, mint a csapdába csalt vad. Gyerekkoromban még sokat emlegették a Lenin-fiúkat. A legtöbb embernek már/még fogalma sincs eme haladó elvtársakról, s mire soraimat olvasni fogják (ha ugyan), még inkább így lesz ez. Viszont nem kizárt, hogy ismét pozitív 110



hősökké lépnek elő. A vörös csillagot mindenesetre már az Európai Bíróság is szalonképesnek nyilvánította! Mondom tehát: a Lenin-fiúk a Tanácsköztársaság idején puskatussal verték a jónép fejébe a haladás eszméjét, s ha ez nem kecsegtetett az azonnali megfogantatás ígéretével, habozás nélkül a lámpavasat is igénybe vették meggyőzés céljából, vagy egyszerűen csak ketténégyelték a fejlődésre éretleneket. Páncélvonaton cikáztak ide-oda az országban, de a ténykedésük nyomán támadt vérözönben akár óceánjárón is távozhattak volna a tetthelyről. Így talán érthető elképedésem, amint egy reggelen egy ilyen Lenin-fiút pillantottam meg az ajtónyílásban. Elsőre annyira rémisztőnek tűnt számomra a jelenség, hogy még inkább a Feneketlen-tó legaljára vágytam tőle. S mintha az ijedelem cáfolhatatlan jeleit láttam volna veterán kollégáimon is elhatalmasodni. Míg én ültömben sóbálvánnyá dermedtem, ők, mint valami összehangolt rugókompozíció, feszes vigyázállásba vágták magukat. Utólag azért inkább komikusnak, mint félelmetesnek nevezném a jelenetet. Ha eszembe jut, csak kuncogok magamban, s fáj, hogy már nincs kivel felevenítenem a frenetikus látványt. Talán leginkább Rejtő Jenő tehetsége tükrözhetné vissza pontosan a szemem elé táruló képet. Most már fel nem foghatom, miért is támadt bennem a Lenin-fiú képzet? Sokkal inkább Vanek urat emlegethetném, titkári minőségében. Már ami a sokkoló eleganciát illeti. Talán a bőr tette. A Lenin-fiúk óta az emberiség egy részében – legalább is a földkerekség eme fertályán –, a bőrkabát kellemetlen asszociációkat ébreszt: ők is bőrkabátban grasszáltak a haladás előmozdítása során. Amíg azonban Lenin legjobb honi tanítványai fekete dzsekiben feszítettek, a különös jövevény dohánybarna kabátja a földet söpörte. Ettől akár fel is lélegezhettem volna, de különös módon a fazonkülönbség inkább fokozta, semmint enyhítette bennem a viselője iránti „tiszteletet“. Mintha a csekistákra hajazott volna, akik szintén nem zárdában nevelkedtek! Nem tartom kizártnak, hogy a világháborús „second hand“- kereskedelemből származott a nevezetes ruhadarab, esetleg még Nagy Imre hozhatta magával, miután hátat fordított a „világmegváltó“ alakulatnak. Lehet, még sem így volt, mindenesetre a legutolsó divat mintadarabja semmiképpen nem lehetett. Márványmintázatú mély repedezettsége teljességgel kizárta ezt a feltételezést, ám a viselőjét még harminc év múltán is ebben láttam viszont, amint egy ötméteres póráz végén a kutyája után loholt a Pozsonyi úton. Észre sem vettek engem. A kutya részéről ezt nem csodáltam, mert korábban még nem találkoztunk. Bezzeg a döbbenet reggelén! Hétmérföldes léptekkel egyenesen hozzám lépett, amitől totálisan megsemmisültem. Ekkor vettem észre, hogy ha a kabátja nem hétköznapi darab, akkor a cipője egyenesen rendkívűli. Félek, hogy a mai generációknak már nem mond sokat a fogalom: durábel. Egy ormótlan bakancs-féleséget illettek e márkanévvel, s 111



emlékeim szerint erdészek és más, nehéz terepen mozgó szakemberek viseltek ilyesmit a lábukon. Nemcsak a talpa volt jó másfél centi vastag, a felsőrész kecsessége sem sokban maradt el ettől. Talán még emlékszik az Olvasó: ilyenben tiportak rá egy néhány éves kisgyerek kezére is, amikor visszatért államosított házuk kertjébe, lepottyant sárgabarackot eszegetni a fűből. A rusztikus öltésekkel körbefutó, atombiztosnak látszó varrás rikító sárga színe miatt az ember le nem vehette róla a szemét: vonzotta a tekintetet, mint a mágnes. Parkettán nem láttam ilyesmit, se előtte, se utána. Végül is a jövevény sem teljesen ilyet viselt. Az ő bakancsáról lespórolták a szárát, ettől eltekintve azonban minden klappolt rajta. Mielőtt felocsúdhattam volna, a félelmetes jövevény megragadta, s megszorította a kezemet, megveregette vállamat – mintha csak is ezért jött volna --, majd a többiekre ügyet sem vetve, eltünt a helyi főnökökhöz vezető ajtó mögött. Alig eszméltem rá: hisz ez ugyanaz az ember, aki az étteremben fogadott, s két falat között felvételemről intézkedett: a főosztályvezető! A maradéktalan bőrkötése miatt bennem támadt borzadály csaknem tökéletes inkognítót kölcsönzött neki. Ha nem érzékelem kollégáim feszélyezettségét, bízvást idegennek hittem volna. Visszafelé megismétlődött a jelenet: főnökünk kezet rázott velem, miközben odavetette: - Holnap délután kettőre gyere be a Központba! A többiekre újfent rá sem hederített. Valójában azért jött, hogy „vízre bocsásson“ engem. Kiderült a fene nagy figyelem magyarázata is: az adott szolgálati helyen én voltam a történelem legelső diplomás beosztottja, leszámítva egyetlenegy elődömet, akit azonban nem tudtak megtartani. Ebben némi szerepe lehetett a közegnek, így a „nagyfőnöki“ látogatás az esetleges ilyen irányú fejlemény megismétlődését volt hívatott megelőzni. Tisztességgel meg kell azonban mondanom, aggodalma fölösleges volt, mert szívesen fogadtak. Csak évekkel később kezdte félteni tőlem a presztizsét egy-két alfőnök. Másnap tehát raportra mentem a „Főnökhöz“. Szervilis hajlamú kollégáim rendszerint e megszólítással illették, annak ellenére, hogy láthatóan kiütést kapott tőle. Hiába tiltakozott ellene, a szolgalelkűség örök és kiirthatatlan. Nekem viszont valahogy nem jött a számra ez a titulus, s azt hiszem Ő ezt „díjazta“ bennem. Meg talán azt is, hogy jóllehet rettenetesen féltem tőle -, az első pillanattól kezdve vitába szálltam vele (is), ha a szakmai meggyőződés úgy kívánta. Bár Ő sem imádta ezt a vonásomat minden körülmények között, mégis éppen ezért lehettem ama kevesek egyike, akiket magához (majdnem) méltó partnernek tekintett. Ám mindennek még jócskán előtte vagyunk. Szívemmel torkomban egyelőre még csak a hivatali szobáját keresgéltem a szobarengetegben. S lelki szemeim előtt egyvégtében az irdatlan bőrkabát és a 112



durábel félcipő lebegett. No, meg a kofferméretű bőrtáska, amiről csaknem megfeledkeztem, pedig azt hiszem, hozzánőtt a testéhez. Nem emlékszem, hogy a következő évtizedekben láttam-e valaha is nélküle. Előéletemben már három helyen is volt szerencsém szolgálni a haladást. A tapasztalataim alapján arra a végletes következtetésre juthattam, hogy a mocsok és a szocializmus egymástól elválaszthatatlan fogalmak, s oly szorosan összetartoznak, mint a csatorna és a patkány. Hisz előbb kis híján a lábam veszett oda petróleum-mérgezésben, majd „csak“ a ruhatáram ment tönkre a tanácsi törmelékek leltározásakor, hogy a gumigyáról ne is beszéljünk, ahol még levegőt venni sem volt tanácsos. Itt viszont már ránézésre is összevágott minden. Alig mertem lábammal illetni a padlót, pontosabban a folyosót takaró súlyos bordó szőnyeget. Mintha valami palotába csöppentem volna. A falakon márvány, és nehéz, festett faburkolat, gyertyás falikarokkal, a mennyezeten aranyozott, csipkés csillárok. Álmomban sem feltételeztem volna, hogy létezhet ilyen főúri pompa az „egyenlőség“ társadalmában a munka frontján. Bár, ha a „fordulat évében“ lovakat és marhákat kötöttek be a márványtermekbe, miért ne tehették volna meg ugyanezt kétlábú elvtársakkal is? Még is eltűnödtem: hogyan illik ide a bőrkabát és a durábel? Aztán magyarázatot kaptam erre is. Nem kellett hozzá más, mint, hogy egy impozáns, lakkcsiszolt kétszárnyú ajtón megpillantsak egy hatalmas sárgaréz névtáblát. Kis híján „cégtábla“ tolult tollamra, s talán ez hívebben is tükrözné a látványt: ________________ BEREI VERA Főfelügyelő ________________ Főfelügyelőket én a rendőrségen, a börtönökben és a krimikben fektételeztem ügyködni, de úgy látszik, ide is jutott belőlük. Ám a rangnál is kifejezőbb volt maga a név. Tulajdonképpen mindent elárult. Nem is tudom, miért nem fordultam sarkon? Miért kellett huszonöt évet várnom ezzel? (Nyilván mások is feltették maguknak a kérdést, de hová is mehettünk volna milliószámra?) A Berei név az én korosztályom számára még „fogalom“ volt. Berei főfelügyelő papáját a katedrán volt szerencsém megismerhetni: a szocializmus politikai gazdaságtanát népszerűsítette a feltörekvő nemzedék körében. Ám, ha ez nem lett volna önmagában is elég az örök emlékezethez, ott volt még a tán ennél is jellegzetesebb ismertetőjegye, a mintegy két szódásüvegnyi vastag szemüvege. Ezt természetesen nem hibájául rovom fel szegénynek, mindössze csak azt jelzem általa, hogy meglehetősen feltűnő 113



jelenséggé tette, amint „előadás“ közben orra hegyével szántja a papírt négyszáz hallgatója előtt. Mintha attól tartott volna, hogy elvéti a következő sort, kívülről viszont nem tudja felmondani a szöveget. Ám most beszéljenek helyettem mások: „Berei Andor (...) 1919 márciusától kommunista párttag. A diktatúra bukása után illegális szervezője volt a kommunista mozgalomnak. 1921ben elfogták és a statáriális bíróság 15 évi fegyházra ítélte. 1922-ben a szovjet a fogolycsere akcióban Moszkvába vitte, ahol az internacionálé irodáján, a Nemzetközi Lenin Iskolán dolgozott. 1934-1946-ig a belga kommunista párt egyik vezetője. Magyarországra való visszatérése után 1948-54 között a külügyminiszter első helyettese és a Közponi Vezetőség tagja. 1954-től 1956-ig a Tervhivatal elnöke.1962-71-ben tanár a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Ez után a Kossuth Kiadó igazgatója lett. Andics Erzsébet férje volt.“ Nevezetes embernek természetesen az oldalbordája sem lehet akárki. Andics Erzsébet a mama, akit 1921-ben, tizenkilenc évesen szintén tizenötévi fegyházbüntetésre ítéltek, ugyancsak a szovjet-magyar fogolycsere-aktussal távozott a Szovjetunióba. „(...)1945 januárjában tért haza. Ettöl az időponttól megszakítás nélkül egészen 1957-ig országgyűlési képviselő. 1949-57-ig az Elnöki Tanács tagja. 1946-49 között az MKP Központi Vezetőség póttagja. 1946-53-ig a Pártfőiskola igazgatója. 1953-54-ben az oktatási miniszter első helyettese. 1954-56-ig MDP Központi Vezetőség Kultúrális Osztályának vezetője. 1948-50-ig a Közgazdaságtudományi Egyetem tanára. 1950-1974-ig – kereken 24 évig – az ELTE-n a legújabbkori magyar történelem tanszékvezető egyetemi tanára. Tevékenységének eredményeit a középiskolai tanárok és történészek nemzedékei sínylették meg. Betonszilárdságú ortodox bolsevik volt, és a történelem oktatás tragikusan csak ebben a szellemben folyt. Mint a Párt kultúrális osztályvezetője, csírájában igyekezett elfojtani minden kezdeményezést, amely a diktatúra szorításának meglazítására szolgált. Az úgynevezett reformmozgalmaknak esküdt ellensége volt. (...) Andics hallatlanul káros szelleme a koncepciós perekben is érezhető volt. A Mindszenty per ügyészének, dr Alapy Gyulának alpári hangú vádbeszéde a korabeli torz történelemszemléletet idézte. Érveit nagyrészt Révai József, Mód Aladár, és Andics Erzsébet akkori írásaiból merítette, akik a „klerikális reakció“ elleni harc elméletitörténeti „megalapozását“ végezték el. (...) az 1956-os forradalom kitörése után férjével együtt a Szovjetunióba menekült, de a megtorlás idejére már visszaérkezett. Haláláig a Kádár-féle MSZMP tagja volt.“ Lehet ehhez bármit is hozzátenni? Esetleg annyit: baljós előjelnek azért nem volt rossz a váratlan felfedezés!

114



A mai eszemmel teljesen nyilvánvaló, üvöltve vissza kellett volna rohannom a főbejárathoz, újra megtekinteni a cégfeliratot: valóban a Magyar Nemzeti Bankban járok? Idáig azonban nem jutottam el tépelődéseimben, mert közben ráleltem főnököm névtáblájára is, s ettől visszazökkentem a jelenbe. Már megint nem ismertem rá. Az előző reggeli élményem után a csekista figurát vártam, de meglepetésemre egy joviális úriember sietett elém. Barátságosan a többiek közé invitált, akik a tárgyalóasztal körül ücsörögtek. Elegáns, galambszürke öltönyében, fémkeretes szemüvegében már minden további nélkül elhihette bárki, hogy az ország főintézményei egyikének főosztályvezetőjével van dolga. A későbbiekben számtalanszor meggyőződhettem: a kettősség nála nem csak külsőségekben nyilvánult meg minduntalan. Mire azonban valamennyire is sikerült megfejtenem a karakterét, már véget is ért a pályfutásunk. Vagyis csak évtizedek múltán jöttem rá, hogy lényegében jóindulatú, barátságra vágyó emberrel volt dolgom, aki valamiféle rejtélyes megfelelési kényszer miatt többnyire a bensőjétől elütő cselekményekre és állásfoglalásokra kényszerült. Mintha állandóan félt volna valamitől, s ez a feszültség a szüntelen tétovaság látszatát kölcsönözte neki. Már-már kisebbrendűségi érzésről is beszélhetnénk, még ha határozottnak szánt fellépésével cáfolni igyekezett is ezt. Csak egyetlen példa: még akkor is vigyázállásba kapta magát Fekete János telefonjára, miután már azonos rangra emelkedett vele (legalább is formailag). Élete álma volt ez a pozíció, de azt hiszem legbelül inkább ódzkodott tőle. Megkockáztatom: azért, mert tudta magáról, hogy nem elég dörzsölt és romlott hozzá! S mindjárt hozzáteszem: leghőbb vágya beteljesedésére rá is ment az egészsége. E „karakterbillegés“ részben megmagyarázható „bennfentes“ ismereteivel a Párt befolyásáról és hatalmáról. Ezzel persze mások is így lehettek: korosztályát a Párt folyton „önkritikára“ kényszerítette, soha nem tudhatták pontosan, éppen mi a jó, s meddig? Ebbe a bizonytalanságba bizony sokan bele is „haltak“. Kissé amorf tudatát származási „hiányosságaival“ is összefüggésbe hozhatjuk. Bár „lentről“ jött, még sem számított igazi „kékvérnek“ abban a körben, amely a pénzvilág krémjét adta (már akkor is). Más szavakkal: Ő beleizzadta magát a pozíciójába, a többiek beleszülettek, s „előjogaik“ jóvoltából mintegy „örökölték“ azt. Ezzel magyarázom szűnni nem akaró igazodási kényszeredettségét is. Ha valakit mélyebben érdekel a korszak tipikus felsővezető figurája, javaslom, tekintse meg Jancsó Miklós Fényes szelek c. filmjét. Nem azért, mintha bármiféle élvezetet nyújtana, hanem mert saját élményanyag híján is jó képet kaphat az akkori „felhozatalról“, vagyis a fordulat évében (l949) a magyarságra ráeresztett „új értelmiségről“. A népi kollégistákról, akik végül olyanná formálták ezt az országot amilyenné.

115



Még annyi kívánkozik a filmhez, hogy kissé „mentegetőre“ sikeredett: alkotói valószínűleg belülről beszélnek. A valóság a bemutatottnál sokkal borzalmasabb volt, de a gondolati sematizmus, az irígység és erőszak, mint „társadalmi felhajtó erő” vitorlabontását így is képes érzékeltetni. Erről csak annyit, hogy a „maradi“ társadalom rekvizítumait és megszemélyesítőit helyenként ők hajigálták ki az intéményekből, nem ritkán szó szerint az ablakon. Nos, a „Főnököt“ is e „népmozgalom“ hozta felszínre, ami a munkába állásom idején még érdemnek számított. Hétköznap már viszonylag keveset emlegették, de azért félhivatalos dicsfény övezte őket, ami jól láthatóan beragyogta homlokukat. Az egykori népi kollégistákat évtizedek múltán is minden kilométerkőnél megtalálhattuk. Összetartottak és segítették egymást. Az a „mellékkörülmény“, hogy rengeteg embert tönretettek, szép apránként feledésbe is merült. De minek is emlegetni a múltat? „Hiszen ők jót akartak, legyen ez elég!“ Balkéz felőli asztalszomszédom sokat mesélhetett volna erről. De nem mesélt. Jobbnak látta, ha egyszer s mindenkorra „diszkrécióba“ burkolózik. Előttem is csak a mások által elhullajtott töredékekből bontakozott ki a „haladás“ korabeli jellemző mozzanata, amely őt is megsuhintotta. 1949-ben a népi kollégisták „bezakatoltak“ az Egyetemre is. Illetve, későbbi főnökének valójában még zakatolnia sem kellett ahhoz, hogy „egymásra találjanak“, hiszen ugyanazokat a padsorokat koptatták. Amikor elérkezett a fényes szelek fúvásának ideje, a Főnök is teleszívta tüdejét a „friss levegővel“, így bevették abba a Bizottságba, amely eldöntötte, ki a megbízható, s kit kell eltávolítani az egyetemről. Szegény kollégámnak nem sok keresnivalója maradt: nincs kétségem a felől, hogy Ő is „kulákszármazéknak“ született. S leselkedhetett-e ennél nagyobb veszély a dolgozó népre? Brr! Bármibe lefogadnám, az Ő apja szintúgy felkerült a Szégyentáblára, miként az enyém! Az akkor még pelyhedző állú Főnök útja nyílegyenesen vezethetett a szűrőbizottságba. Alighanem az előzmények predesztinálták erre. Ha a Párt hívó szavára tüstént elrohant újjáépíteni a testvéri Jugoszláv Szocialista Köztársaság vasútvonalait midőn elhalgattak a fegyverek, miért éppen egyetemeink „megtisztításának“ nemes küldetéséből vonta volna ki magát? Arról, hogy itthon arrébb tolt-e akár egyetlen talicska háborús sittet, nincs ismeretem. A mában azonban mintha már zavarta volna „a haladó ember által a saját kezébe vett történelem“ alakításában játszott (statiszta)szerepe! Mintha már szívesen feledte volna néhány „fényes részletét“ a haladásnak! Például, 1988 augusztusában - részvénytársasági közgyűlésünkre készülődvén -, egyszer csak minden átmenet nélkül így szólt hozzám:

116



- Tudod, én soha nem voltam bolsevik. A Schiffer személyi titkára voltam. Életemet is neki köszönhetem: a nagy letartóztatási hullám előtt engem vidékre küldött, így megmenekültem.10 Kis híján kiestem a nadrágomból, annyira váratlanul ért „gyónása“. Nem következett semmiből. Tekintve, hogy én írtam az éves beszámolóját a közgyűlésre, arra számítottam, hogy azt fogjuk „elmélyíteni“ kettesben. Helyette itt ez a vallomás, rá is téve még egy lapáttal: - Tudod, később Vas Zoltánnal szimpatizáltam! Ezzel aztán jól megnyugtatott. Gyanítom, Vas Zoltán neve az olvasónak (változatlanul) nem mond semmit, pedig emlegettem már. Hadd bányásszam hát elő a feledésből: „ Vas Zoltán, Weinberger (Bp., 1903. márc. 30. – Bp., 1983. aug. 13.): politikus. 1919-ben belépett a KMP-be és harcolt a Vörös Hadseregben. A proletárdiktatúra bukása (1919. aug. 1.) után részt vett a kommunista ifjúsági mozgalom újjászervezésében. 1920-ban a kommün alatti magatartásáért és kommunista agitáció miatt kizárták a bp.-i Barcsay utcai gimn.-ból. Ezután Csehszlovákiába ment, ahol bekapcsolódott a kommunista emigráció ifjúsági mozgalmába. 1921-ben pártutasításra titokban visszatért Mo.-ra, ahol 1921. ápr.-ban letartóztatták. A rögtönítélő bíróság lázadás bűntette miatt 15 évi fegyházra ítélte, amit a Kúria fiatal korára tekintettel 10 évre mérsékelt. 1922-ben a fogolycsereegyezmény keretében kijutott a SZU-ba, ahol egy.-re járt. A KMP első kongresszusa (1925) után a KMP Központi Bizottságának tagjai közé kooptálta és a KIMSZ (Kommunista Ifjúmunkás Szövetség) Központi Bizottságának titkárává nevezték ki. 1925-ben illegális úton, mint a Komintern küldötte, visszatért Mo.-ra. 1925. szept.-ben másokkal együtt letartóztatták, nov.-ben statáriális bíróság elé állították lázadás vádjával, de a nemzetközi tiltakozás hatására ügyüket rendes bírósághoz tették át. 1926. aug.-ban, az első Rákosi-perben a bp.-i büntetőtörvényszék 8 évi fegyházra ítélte, amit a tábla 6 évre mérsékelt. 1929. jan.-ban részt vett a váci fegyházban szervezett éhségsztrájkban. 1929. aug.-ban hatálytalanították korábbi ítéletét, és összbüntetésül 13,5 évi fegyházra ítélték. 1940. okt.-ben a SZU Rákosival együtt 1848-as magyar zászlókért kicserélte. 1940. nov.-től Moszkvában élt és a Komintern munkatársa volt. 1942-ben belépett a Vörös Hadseregbe, közben a moszkvai Kossuth Rádió adásaiban is közreműködött. 1943 elejétől részt vett a frontpropagandában és az antifasiszta iskolák tanfolyamainak szervezésében. 1944. okt.-ben visszatért Mo.-ra. 1944. dec.-től 1945. jan.ig felügyelete alá tartoztak a katonai, a karhatalmi és pártgazdasági ügyek. 10

Schiffer Pál, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt kommunisták általi szétverése előtti utolsó

vezetője.

117



1945. jan.-febr.-ban a Központi Vezetőség (KV) Központi Titkárságának vezetője, 1945. jan.-ápr.-ban a KV Titkárság tagja, 1945. febr.-máj.-ban Bp. közellátási kormánybiztosa, 1945. máj.-nov.-ben Bp. polgármestere. 1945-49-ben a Gazdasági Főtanács főtitkára, 1945-46-ban a szénügy kormánybiztosa. 1948-51-ben az MDP Politikai Bizottságának póttagja, 1951-53-ban tagja. 1949-53-ban az Orsz. Tervhivatal elnöke. 1953-ban tisztségeiből leváltották és „önkritika” gyakorlására kényszerítették. 195354-ben a Komlói Szénbányák ig.-ja, 1954-55-ben a Minisztertanács Titkárságának vezetője, Nagy Imre köréhez tartozott. 1955-56-ban külkereskedelmi miniszterhelyettes, 1956-ban a SZÖVOSZ elnöke, 1956. okt. 26-tól a Közellátási Kormánybiztosság elnöke, okt. 28-tól közellátási kormánybiztos. 1956. nov. 4-én a bp.-i jugoszláv követségre menekült, ahonnan nov. 18-án távozott, amikor a szovjet hatóságok letartóztatták, és Romániába internálták. 1958 végén térhetett vissza Mo.-ra. Visszavonultan élt, kizárólag irodalmi tevékenységet folytatott.”11 Beszédes sorok. De mi lehetett a főnöki vallomás mozgatórugója? Ha a fenti életrajzból kiemeljük a (…) ”Nagy Imre köréhez tartozott” kitételt, talán közelebb juthatunk a titok nyitjához. Főnököm, a Pozsgai Imre vezette Hazafias Népfront Számvizsgáló Bizottsága elnökeként, már tudhatott az úgynevezett Történészbizottság jelentéséről, amelynek konklúzióit maga Pozsgai tárta a nyilvánosság elé. „Történészek egy csoportja” harminckét év után úgy döntött, hogy 1956-ban nem „ellenforradalom”, hanem „népfelkelés” játszódott le. Azév májusa óta már Kádár is csak az otthoni sámliján majszolhatta a krumplilevesét. Túl nagy kockázatot tehát nem hordott magában az önleleplezés. Ezzel együtt, akár gesztusként is felfoghatjuk Nagy Imre hívekénti megnyilatkozását. Még akkor is, ha ezzel netán csak arra emlékeztetett tapintatosan; mindvégig tudta, ki vagyok, s jó, ha erről én is tudok. Az ilyen felbolydult időben mit lehet tudni, mit hozhat még a jövő? Nem áll távol tőlem a vélekedés, hogy a már bizonyosra vehető, de még bizonytalan kimenetelű változások előszelétől megérintve, hirtelen feledtette volna kevésbé hamvas bájait. S ehhez talán „papra” volt szüksége, akit bennem talált meg. Ha ismeri ambivalens véleményemet Nagy Imréről, talán valaki mást keres magának a feloldozáshoz. Talán a Biszku-féle közjáték rossz ízét is ki akarta öblíteni belőlem a vallomással. Történt pedig, hogy 1971 táján az oroszok magyar elvtársaiknak is kiadták az ukázt: hátra arc! Ugyanúgy, mint 1968-ban Prágának, csak ezúttal mellőzték 11

Magyar Életrajzi Lexikon

118



a tankokat. Itt erre nem volt már múlhatatlan szükség, mert az 1956-os megtorlással a sejtjeinkben, irányunkban elegendőnek ítélték a felemelt mutatóujjukat is. No, meg az itthoni keményvonalas elvtársak odaadó kezdeményezését és közreműködését. A Biszku Béla nevével „fémjelzett” garnitúra megindította az „ellenreformációt”, az ÚGM kisiklatását. S ebből megint csak bonyodalmak adódtak: elvtársak tömegei keresgélték tolongva a felszállóhelyeket a visszafelé induló szerelvényre, köztük egyes korábbi „meggyőződéses” reformerek is. A kommunisták hagyományosan imádták a szemináriumokat. Ezeket a 70-es években már nem Szabad Nép-félóráknak becézte a nép, de még mindig sort kerítettek rá. Pontosabban: megint. Gondolom, pártutasítást kaptak rá, ezúttal Biszkuéktól. A munkahelyi elvtársaknak a Párt legújabb „igazi” irányvonalát kellett propagálniuk. A hallgatóság előnyomott jelenléti íven aláírásával igazolta részvételét a foglalkozásokon, s ez arra utal, hogy főnökeinken számonkérték a fejtágítók megtartását. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor minden egyebet félretéve, szívem mélyéből megsajnáltam főnökömet, s egyúttal kimondhatalanul örültem, hogy a „haladó sors” engem megkímélt a főnöki lét jótéteményétől akkoriban. A szemináriumokon előadó és hallgató egyként diliházi színjáték részesének érezhette magát, még ha úgy tett is, mintha a világ sorsát egyengetné éppen. Miközben mindenki tudta mindenkiről, hogy hülyeségnek tartja az egészet, úgy, ahogy van! A ragacs, ami a szemináriumok résztvevőit még is összekötötte, a kölcsönös félelem volt. A hallgatóság attól tartott, hogy elesik a fizetésemeléstől, ha negligálja a megjelenést, az előadó pedig attól, hogy beköpik. Senki nem tudhatta, ki a beépített besúgó. Tekintve, hogy esetünkben gazdaságpolitikai kihatású szolgálati helyről volt szó, ezer százalékra vehető, hogy sorainkat megtűzdelték ügynökökkel. Az említett időben Biszku Béla derékig kiemelkedett a lövegtoronyból, s kiadta a parancsot: a kapitalizmus melegágyát, a magántulajdont teljesen meg kell semmisíteni! E perspektívának az adta a különleges báját, hogy ilyen kendőzetlen nyíltsággal még a Rákosi-rezsim se merte kinyilatkoztatni „ars poetikáját”. Még „legígéretesebb” fénykorában sem. A mi főnökünk sem tehetett mást, mint ezt a harcos útmutatást visszhangozta a szemináriumon: - „A legmagasabbrendű tulajdonforma a szocialista tulajdonforma, ezért az útjában álló magántulajdon minden formája elhalásra van ítélve!” Gyönyörű mondat. Amíg élek, nem felejtem el ezt a mozzanatot. Nagy segítségemre szolgál ebben egy bevillanó jellegzetes, reflexszerű szokása: szorongatott helyzetében általában a nadrágtartójával (hózentráger) bíbelődött. Most is, miután egyetlen kínkeserves pillantással felmérte hallgatóságát, hüvelykujjait beléjük akasztva nyújtogatni kezdte a kantárszárakat. Váltakozva, 119



ütemesen, idegesen. Akként, mintha az íjász fordítva tartaná fegyverét, s kihúzás helyett kinyomná a húrját. Innen tudtam, hogy, fel tudna robbanni. Annyira komikus volt a látvány, s olyan szöges ellentétben állt a „közlendők” drámaiságával, hogy még csak véletlenül se mertünk röhögni rajta. - „Ezen túl, álmotokból felébresztve se feledjétek: a magántulajdon már rövidtávon is halálra van ítélve!” - szökkent tovább a haladás sűrűjébe. Mintha mihamarabb túl akart volna esni a veretes szentencián. Bizony mondom, én egyáltalán nem lepődtem meg a hózentráger pengetésén. Nem lehetett könnyű a pálfordulás, hisz 1968 óta pontosan az ellenkezőjét fújta! Ugyanennek a hallgatóságnak. Az éppen holttá nyilvánított új gazdasági mechanizmusnak nála nagyobb híve nem igen létezett széles e hazában, s teljes erőbedobással ügyködött rajta. Személy szerint nekem is azért örült meg leplezetlenül, mert vélelmezte, az én generációmat már erre képezték ki. Ebben nem is tévedett. Az ÚGM éppenséggel a „vegyes” gazdaságot, vagyis a magántulajdon (korlátozott) rehabilitációját irányozta elő. Ezekután pedig be kellett jelentenie, mindez a múlté, jobb létre szenderült, alig, hogy megszületett! S ki örülne annak, ha ülőtestrészt formálnak a szájából? Tehát ez az ember sietett elém, s invitált az asztaltársaságba, midőn a Berei familiától még kissé kábultan beléptem hivatali szobájába. Persze az imént vázoltakról ekkor még halvány sejtelmem sem lehetett, így a maga makulátlanságában érintett meg a hatalmas élmény, amelyben részeltetett. Kiderült, időnként maga köré gyűjtötte a hozzám hasonló fiatal diplomásokat, s valóságos kis tudományos „diákköri konferenciát” működtetett, amelyben a szokványos feladatokon messze túlmutató témákkal foglalkoztak. Mintha valami „jakobinus” szeánsszal lett volna dolgunk az „enciene regime” kellős közepén, mintha „odakint” nem bontották volna már javában az ÚGM talapzatát, s szívták volna vissza az azt körüllengő szabadabb levegőt. Ezért is volt számomra olyan irtózatosan mellbevágó, amikor nemsokra rá, ugyanezt az embert az ötvenes évek legostobább szemináriumait idéző szerepkörben kellett viszontlátnom. Miután letelepedtem a többiek közé, kezembe nyomott egy többszáz oldalra rúgó dokumentumkötetet, s közölte, e témának ezen túl én leszek a szakértője. „Az ENSZ (FAO) világélelmezési programja”, állt a kötet borítóján. - Keresd a Magyarország számára adódó kapcsolódási pontokat, a Magyar Nemzeti Bank lehetséges szerepét és eszközeit! – tette hozzá. A következő két évtizedben sok minden történt velünk s közöttünk, s azt hiszem, a másik iránti ambivalencia egyikünk érzéseiből sem hiányzott. Még is azt kell mondanom, hogy ez az indittatás sorsdöntőnek bizonyult a további pályfutásomra nézve: ezzel a gesztussal bekapcsolt bennem valamiféle késztetést, amelynek köszönhetően bármely feladatra tekintve a tágabb összefüggéseket kerestem, amik értelmet adhatnak teendőimnek.

120



Mondhatnám azt is, ennek a kezdeti megbízásnak fontos szerep jutott szakmai karakterem formálásában, abban, hogy vágyaim ne merüljenek ki a napi munkaidőből hátralévő percek számolgatásában, ami pedig annyira jellemzője volt a kommunista korszak munkaethoszának. Ebből aztán jócskán adódtak feloldhatatlan ellentmondások is, mert a feladatoknak igen gyakran semmi értelmük nem volt. Ha csak nem így tekintünk az öncélú foglakoztatottságban kimerülő „magasabb” érdekekre. Főnököm az áttekintésre törekvés igényességével ajándékozott meg. Azt hiszem, Ő egy drámai hős, mert úgy élesztgette a fiatalokban ezt a hajlamot, hogy önmagában többnyire elfojtani kényszerült ugyanezt. Az ő poziciójában a „fentről” jövő ukázok iránti kételyeknek nem lehetett helyük! Utólag visszatekintve persze elmondhatom, hogy az így kifejlődött mentalitásomból többnyire csak bajom származott, mert szüntelen vívódással és összeütközéssel járt. E miatt bizonyos felismerések 1994-re már feloldhatatlan konfliktussá érlelődtek bennem. Analizáló hajlamom miatt nagyon korán átláttam a szitán: ha engem kérdeznek, én már 1990 júniusában megmondtam volna bárkinek – Szilvási Sanyi barátomnak a Terminus sörözőben (Teréz körútPodmaniczky utca sarkán) ki is fejtettem --, hogy a kommunisták megtartották a hatalmat! 1970-ben azonban még csak annyit érzékeltem, hogy valami egetverő dolog történik velem. Gondoljunk csak bele: nemrég még Vác koszlott zegzugaiban botorkáltam, olajfestékkel és ecsettel a kezemben, letűnt századok leltári tárgyait keresgélve egy buta tanácselnök által sújtottan, most meg egyszeriben a világ talán legdrámaibb gondjának kellős közepébe csöppentem bele! Ez aztán katarzis a javából! A világélelmezés javításán gondolkodni! Jó lenne, ha minden pályakezdő fiatalember átélhetne ilyen felemelő pillanatokat. Talán kevesebb kiégett „szakértő” szaladgálna közöttünk. E kezdeti impulzus annyira maradandó nyomot hagyott bennem, hogy a későbbiekben magam is leküzdhetetlen késztetést éreztem, hogy fiatal munkatársaimnak a talajszintnél kissé magasabban lebegő feladatokat is kieszeljek. Abban azonban, hogy ezek hasonló fogadtatásra leltek-e, nem lehetek biztos. A múltat és jelent persze nem lehet összemérni. Én még valóban a fantáziadús megbízatásnak örültem, anyagi megfontolások meg sem fordultak fejemben. A pénzről szó sem esett közöttünk („még nem a pénzhatalom mozgatott mindent”). Egyszerűen örültem, hogy végre értelmes munkát végezhetek. Hihetetlennek tűnt, hogy egyáltalán ott lehetek, ahol vagyok! Egyébként is: akkoriban még annyira „igazságos” volt a bérrendszer, hogy fel sem tűnt (legalább is egyesek ma úgy tesznek, mintha nem emlékeznének rá), hogy a pártkáderek sokkal többet kerestek másoknál, főként a fiataloknál, még ha azok megszakadtak is. Igaz, százszoros keresetkülönbség azért nem létezett ember és ember között. Képzett, szorgos környezeténél kétszer-háromszor többet a semmittevő, semmire nem jó pártgarnitúra sem kereshetett! 121



Ez volt a világ természetes rendje: egyesek többet érdemeltek, mert még talán az Auróra-cirkálót is látták. Egy ízben nekem szegezték a kérdést: „minek magának fizetésemelés, hisz se kutyája-se macskája?” Vagyis, hogy nem kell családról gondoskodnom. Az a szempont, hogy a fizetés végül is az elvégzett munka ellenértéke lenne, meg sem fordult az osztályöntudattól duzzadó fejekben, ha csak a vacsorának való zöldborsó kifejtését az íróasztal mellett nem tekintjük hasznos ténykedésnek. Vagy az érdekfeszítő krimi élvezetét a félig kihúzott fiókból, hogy a hívatlanul betoppanó ne fedezhesse fel. (Bár meglehet rosszul emlékszem, s időnként nem zöldborsó, hanem zöldbab került a levesbe.) Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a történet idején még valóban nem kellett gyerekeket etetnem, viszont segítettem a negyedszázad óta gyötört idős szüleimet, akiket pontosan ez az „igazságos rendszer” tett tönkre jóvátehetetlenül és megbocsáthatatlanul. Főnököm életében a munka központi helyet foglalt el, mindent ennek rendelt alá. Nem kímélte magát, s ugyanezt várta el mindenkitől. Még a legközelebbi hozzátartozóitól is. E tárgykörben különféle legendák keringtek róla, amelyek, ha nem is igazak száz százalékig, még is valamiféle megszállottságot azért mindenképpen jeleztek a munkához való viszonyában. Rebesgették, hogy egy ízben felesége leküldte a sarki henteshez húsért a hétvégi ebédhez. Ez önmagában is sokkoló megbízatás lehet, én sem rajonganék érte. Egy olyan ember számára azonban, aki a hétvégére úgy tekint, mint a megszabadulás ígézetére – mármint, hogy végre senki és semmi nem zavarhatja a hazavitt hivatali munkájában --, az elképzelhető legnagyobb inzultussal ért fel ez. Meg is lett a következménye. Fogta a cekkert, s úgy elviharzott otthonról, hogy többé vissza sem ment. Ott hagyott feleséget, gyereket, csapot-papot, mondván: őt ne zavarják szakmai fejlődésében. (Csak azt nem értettem, hogy ehhez minek kellett magával vinnie a szatyrot?) Nem tudom mennyi igaz a történetből, ám személyes tapasztalataim szerint is hajlamos vagyok elfogadni: nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Azt kell, hogy mondjam, ha munkáról volt szó, valóban nem ismert se Istent, se embert. Ki nem állhatta például, ha valaki szabadságra ment, különösen, ha a legközelebbi stábjába számította az illetőt. Ezt csak azon az áron tehette meg a merész vállalkozó, hogy életreszólóan magára égette a „cserbenhagyó” kimondott-kimondatlan billogát. 1984 augusztusában még is vettem magamnak a bátorságot, s egy nappal azelőtt, hogy megjött az Adriáról, én is eltávoztam a magam kéthetes „pihenőjére”. (A teljes szabadságomat soha nem sikerült kivennem.) Az én lazító-programomban azonban abban az évben is a romhalmazként megörökölt családi ház lakhatóvá tétele szerepelt, miként vagy húsz éven át mindig. Ám a tervből az évben nem lett semmi, mert mintha csak így írta volna elő a Nagy Rendező, a szabadságom első pillanatától az utolsóig anyám végzetesre fordult betegsége, ápolása, halála és temetése rótt ki rám (is) elháríthatatlan teendőket. 122



A temetéshez már távirati úton kellett plusz két nap szabadságot kérnem, bár gyanítottam, hogy ezt nem fogom megúszni szárazon. Nem is „csalódtam”. Amint visszaérkeztem a munka frontjára, főnököm így fogadott: „hát, elég sokáig voltál szabadságon”! Rajta kívűl mindenki más azt mondta volna (miként mondta is): fogadd őszinte részvétemet! Ámbár ki tudja? Lehet, hogy csak nem akart alakoskodni. Mindenesetre ez a mozzanat is azt a kettősséget erősítette, ami minden tekintetben jellemezte. Saját anyját évtizedekig ápolta a legnagyobb odaadással, miközben mások problémája nem nagyon érintette meg a lelkét. Ám nincs az a rakás, amit ne lehetne púpozni. Három évvel később, amikor apám temetésére merészeltem elkéredzkedni, ismét kitett magáért. „Pont most kell neked temetésre menned?” méltatlankodott az újabb helytelenkedésemen. Micsoda arcátlanság! „Pont” az ügyvezetőségi ülés idején bátorkodtam apámat végső nyugalomba helyezni! Mintha az ember maga szabhatná meg az elmúlás időzítését. Hetekig áradt tekintetéből a szemrehányás, amiért felelőtlen hiányzásom miatt megbicsaklott a történelem menete. Félreértés ne essék: nem azért viselkedett úgy, mintha előre megfontolt szándékkal bántani akart volna. Egyszerűen fel sem fogta az emberi kapcsolatok finomságait, nem volt érzéke hozzá. Talán szocializációs okokat is kereshetnénk a háttérben, sokkal valószínűbb azonban, hogy - az éppen aktuális feladatai által keltett feszültség, a már említett állandó teljesítménykényszer súlya alatt - a „lényegtelen” dolgokra már nem futotta figyelméből. S mi volt az én gyászom, ahhoz képest, hogy még csak három hónapja lépett életbe a bankreform, s tele voltunk idegölő feladatokkal? Ki hallott még olyat, hogy ilyenkor holmi temetéssel vacakoljon valaki. Felháborító! Azt hiszem, legszívesebben apám mellé lökött volna a sírgödörbe. Munka, munka, sokadszorra is csak a munka! Ha tehette volna, a munkaszüneti napokat egyszerűen kiiktatja az emberiség életéből. Ezekre úgy tekintett, mint a teljesítmény útjában álló felháborító akadályokra. Nem is adta meg magát egykönnyen. Nevezetes bőrtáskáját a legnagyobb ünnepek idején is degeszre tömte iratokkal. Még „szent” november 7.-én sem tűrtőztethette magát. E buzgalmában másokra sem volt tekintettel: ha szorgoskodása közepette koordinációra volt szüksége, nem zavartatta magát, s éjnek évadján is rátelefonált kipécézett áldozatára. Bennem azonban emberére akadt, amiért meg is tudott volna fojtani egy kanál vízben. Nekem ugyanis nem volt telefonom. Így legalább éjszaka nem férkőzhetett a közelembe. Gondosan ügyelt rá, hogy a mindig magánál tartott noteszában benne lapuljanak kollégái aktuális telefonszámai. A listát minden év elején felfrissítette, átvezette rajta az esetleges változásokat. Ilyenkor fennhangon sorolta a neveket, s egymás után be kellett diktálni a telefonszámot. Az én 123



nevemet kísérő sűrű csönd rendszerint kisebbfajta vértolulást idézett elő nála. Mikor elnökhelyettes lett belőle, ki is fakadt: - Ha nem szerzel magadnak telefont, nem tudom, mit teszek veled! Könnyen vagdalkozott, hiszen neki „járt” a telefon. Vidéken azonban könnyebben ment át a teve a tű fokán, semmint telefonhoz juthatott a közönséges halandó. Ma, amikor több telefonkészülék található az országban, mint ember, - igaz, hovatovább már a kutyák is többen lesznek -, bizonyára el sem hiszi az olvasó, volt idő, amikor a telefon, a hatalom státusz-szimbólumának számított. Központi elosztással döntötték el, ki kaphat vonalat, s mikor, hány évi várakozás után. Telefont a Magyar Postától lehetett igényelni. A hangsúly az utolsó szón van. Nem ám vásárolt magának egyet a vevő, hanem a Posta, mint állami elosztó szerv kiutalta, a szerint, „ahogy a körülmények éppen lehetővé tették”, továbbá az osztályharc magasabb szempontjai „megengedték”. Főnököm sokévi unszolását elunva végül beadtam a derekamat, s megtettem az első lépést a telefonhoz vezető úton. S itt mindjárt meg is rekedtem, egyszer s mindenkorra. A Posta ugyanis telefon helyett csak egy igénylőlapot nyomott a kezembe. Ezt a nyomtatványt a vesében turkáló kérdéseivel leginkább a scientológiai egyház által alkalmazott aljas kérdőívekhez hasonlíthatnám! „Párttag Ön? Munkásőr Ön? Rendőr Ön? Tűzoltó Ön? Orvos Ön?” - s tudj Isten még hány keresztkérdés meredt rám a papírról. Még jó, hogy legalább azt nem firtatták, élő ember vagyok-e? Amennyiben a kérdésekre „pozitív” választ adhattam volna, felkerülhettem volna a várólistára. A várakozás várható időtartamára már nem emlékszem pontosan, de rémlik, alig volt hosszabb, mintha Trabantra tátottam volna fel a számat. Ám ennek nincs semmi jelentősége, hisz egyetlen „kritériumnak” sem feleltem meg, így mérgemben galacsinná gyűrve oda helyeztem az űrlapot, ahová való volt. A szemétkosárba. Magam pedig főnököm szemrehányásai közepette éltem tovább megszokott életemet. Átsuhant ugyan az agyamon, hogy bemutatok neki egy űrlapot, hadd lássa, nem én szabotálom el a dolgot, hanem „társadalmilag” méltatlan vagyok rá, de gyorsan letettem róla. Tartottam tőle, hogy az általa hőn áhított telefonom kedvéért beáll azon jótét lelkek táborába, akik mindenáron a Pártban és a Munkásőrségben szeretnének látni. Márpedig az Ő ebbéli mértéktartása minden kincset megért nekem! Csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy végül is csak 1996-ban, már a piac jótéteményeként jutottam telefonhoz. Az időközbeni hálózatfejlesztések addigra eredményeztek akkora kapacitásbővűlést, amely már engem, a még mindig pártonkívűlit is képes volt befogadni. S ehhez is a Világbank kölcsöne kellett, amiből az országos gerinchálózat megépülhetett. (Mellékesen: ekkor már nem kiutalták, hanem harminhatezer forintért vásároltam.) 124



De hol volt akkor már a főnököm? S hol voltam én? Ikergyerekeim megszületésekor már fel sem vettem, hogy ez az esemény az Ő ingerküszöbét nem éri el. Mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne, hogy egy hat és fél kilós ikerpár jön a világra, s az anyjuk ebbe kis híján belehal. Nem volt az a vadidegen, aki ne mutatott volna több empátiát. Néha már kissé túlzottnak is véltem a felhajtást, amit körülöttem csaptak, bár tagadhatatlanul jól esett. Jószerivel már szaladgáltak a gyerekek, amikor végül is gratulációra vetemedett. Akkor is csak arra fel, hogy osztályvezetőm – a szopósmalacok nagy kedvelője --, magát az anyaság „intézményét” érezvén sértve közömbössége által, valósággal kikényszerítette a megkésett gesztust. Kollégáim értetlenül álltak eme közöny láttán, hisz tanúi voltak annak, hogy más esetekben milyen könnyen rátalált a hozzám vezető útra. Valóban, elég sokat szenvedtem a ragaszkodásától. Persze, ilyenkor mindig az Ő „magánéletéről” volt szó. Az olyan magas polcon ülő emberek, mint Ő, manapság mintegy tíztizenötszörösét keresik az átlagbérnek. Akkoriban jó, ha kétszeresét, de azt is felháborítónak érezte a korabeli társadalom. Ő is úgy próbálta hát kiegészíteni a jövedelmét, ahogy tudta. Ennek jellemző módozatát képezte a publikáció. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az írogatás volt a szellemi foglalkozásúak „háztáji gazdasága”. A különféle szakfolyóiratok és napilapok felkérésekkel halmozták el a nevezetesebb potentátokat, akik gyakran „négereket” foglalkoztattak a kereslet kielégítésére. Ilyen néger lettem én is, amikor a hivatali feljegyzéseim stílusát látva rájött, talán többre is használható vagyok, mint amennyire kárhoztattak. S ettől kezdve nem volt megállásom. Hol a Közgazdasági Szemlébe, Pénzügyi Szemlébe, Népszabadságba, Népszavába, Figyelőbe, s más lapokba helyeztünk el cikkeket, hol könyvet írtunk. Úgy, hogy többnyire én írtam, de Ő volt a Szerző. A tiszteletdíjat pár száz forint esetén elfelezte velem, a tízezres nagyságrendű összegeket viszont megtartotta magának. Környezetemben sokaknak roppant módon sértette az igazságérzetét ez a különös viszony, amellyel főnököm valósággal magához láncolt. A bátorságuk természetesen addig nem terjedt, hogy a kifogást magához a felháborodás forrásához terjesszék elő, inkább csak engem piszkálgattak nagy-nagy együttérzéssel: miért hagyod, miért tűröd ezt? Való igaz, gyakran magam is majd szétrobbantam a méregtől, még is, inkább visszakérdeztem: s ti miért vagytok párttagok? Meg munkásőrök? További magyarázgatásra már nem is tartottak igényt. Igen, mindenki félt valamitől, mindenki megalkudott valamivel. Kinél itt, kinél ott húzódott a szintvonal. Én „szerzői önérzetemet” fogtam vissza, azért, hogy elkerülhessem a politikai kompromittálódást, aminél nagyobb irtózatot el sem tudtam képzelni. S még az volt a legkisebb ár, amit ily módon fizettem szabadságomért. 125



Ilyetén való „együttműködésünk” idővel kiterebélyesedett, s nyíltszíni fellépésekre is kiterjedt. A Főnök egyszerűen nem tudott nemet mondani, s nyakló nélkül minden felkérést elvállalt, amiben pénzt szimatolt. Amit nem győzött energiával, vagy aránytalanul sok vesződséggel, netán kellemetlenségekkel járt – s ez elég gyakran előfordult --, azt egyszerűen rám lőcsölte. Mármint a helyettesítés „megtisztelő” feladatát. Így aztán gyakran Ő volt ugyan meghirdetve, de nekem kellett beugranom helyette. Így lettem egy rakat diplomadolgozat opponense, (még kandidátusi értekezéseket is véleményeztem), óraadó a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, a Közgazdasági Egyetem Közgazdasági Továbbképző Intézetében, az ELTE Jogi Továbbképző Intézetében, a Mérnök Továbbképző Intézetben, továbbá számtalan szakmai rendezvényen. Gyakran egészen elképesztő helyzetekbe lökött bele. Külön kötet is szűkös lenne felsorolásukhoz, de talán három történet felidézése elegendő lehet a korrajz kiszínezéséhez. Ezeket a következő címekkel illethetném: A Főnök interjút ad; a Főnök előad; a Főnök könyvet ír. Lássuk hát! Egy szép napon, fél öt tájban, amint éppen a távozás hímes mezejére léptem volna, megint vészjóslón felcsengett a telefon. Mondhatom, ez megszokott esemény volt az életemben. Főnököm semmit nem utált jobban, mint azt, ha az ember a munkaidő leteltével egyszerűen hazament. Az Ő felfogásában a munkaidő, mint önálló fogalom nem létezett, pontosabban huszonnégy óráig tartott. Jól sejtettem: a titkárnő invitált az úr színe elé. - Gyere Tónikám, - mutatott az egyik üres fotelra, olyan mozdulattal, hogy rögtön láthattam belőle, nem akármilyen vendég társaságába invitál. - Lajtai elvtársnő, bemutatom legjobb munkatársamat, Tónikám, Lajtai elvtársnő újságíró a Népszavánál, s interjút készít velem. Légy szíves, írjál valamit! Reggel nyolcra legyen kész, hogy a következő lapszámba bekerülhessen! - S ezzel, mint aki jól végezte dolgát, utamra bocsátott, mondván, nem akar feltartani az alkotásban. Hogy az Olvasó is jól értse: arra kaptam tőle utasítást, hogy találjak ki valami eladható témát, Lajtai Vera újságíró nevében tegyek fel kérdéseket, az Ő nevében pedig válaszoljak rájuk! S mint mondotta, rendelkezésemre állt az egész éjszaka. De nehogy elfeledjem, „segítséget” is kaptam. Lajtai elvtársnő, hogy „minél kevesebbet kelljen vele majd vacakolnia”, jónak látta, ha eleve az újságírók által használatos spéci papírra írok, amelyen számozottak a sorok és a karakterek. Vagyis, szedésre kész állapotban kellett prezentálnom a „főnököm által adott interjút, amit Lajtai Vera készített vele!” Emlékszik még az Olvasó a hírhedt öntömjénezésre, miszerint „a kommunistát különleges anyagból gyúrták”. Megint csak megerősíthetem, valóban! 126



Ki volt Lajtai Vera, s mit tart róla számon az emberiség? Leginkább talán a hírhedt Hollós Ervin szerzőtársaként „tisztelhetjük” az 1956-os forradalom és szabadságharc pocskondiázásában. 12 Nos, ezt a „hölgyet” ugrálta körül főnököm, becses személyemet kapcaként a lába elé hajítva, s ezt még holtomban sem fogom neki megbocsátani! Mert az a körülmény, hogy nekem (akkor) gőzöm se volt róla, kihez is kent hozzá, legfeljebb engem menthet fel, Őt semmi esetre sem. Neki nagyon is jól kellett tudnia, kicsoda Lajtai Vera! Ha más nem, hát az a „különleges tisztelet” amellyel a „hölgy” iránt viseltetett, minden kétséget kizáróan erről árulkodott. Azt belátom, hogy abban a korszakban nem utasíthatta el a bolsevik némbert, – mert ez minden bizonnyal (legkevesebb) a pozíciójába kerül --, de annyit azért megtehetett volna, hogy helyettem valami hasonszőrű csicskást rendel a szolgálatára. Rólam ugyanis sejthette, hogy nem rajonghatok a Lajtai-szerű figurákért. (Különben miért becézgetett volna vérfagyasztó kedélyességgel Walesának a nyolcvanas évek elején?)13 Hasonló jelenet játszódott le, amikor MNB-elnökhelyettessé kinevezését ünnepelte a világ. Ez az esemény már a Népszabadság figyelmét is megragadta, mert bárhogyan is tekintjük, tulajdonképpen egy kakukktojás került az ominózus székbe. Egyáltalán nem állítható róla, hogy a mainstreambe tartozó „személyiséget” tisztelhetett benne a mozgalom. Ő nem az irányító, hanem az idomuló körökhöz tartozott. Mi több, azt hiszem, néha még lelkismereti skrupulusai is adódtak (amiken persze eléggé hamar túltette magát). Nyíltan ellenálni soha semmilyen körülmények között nem mert, legfeljebb magában, vagy a kulisszák mögött dohogott (mely elővigyázatosságot botorság lenne elvitatni tőle egy olyan világban, amelyben még a falnak is füle van.) Így aztán Lajtai elvtársnőhöz hasonlóan nem rúgta ki a Népszabadság újságíróját, K. N.-t sem, annak dacára, hogy tökrészegen állított be hozzá! Azért nem írom ki az illető nevét, mert megengedem neki, hogy esetleg a „kincstári” riport miatti viszolygás okán eresztette búnak a fejét, bár nem nagyon bízom benne. Ez alkalommal legalább az interjú tárgykörét megadták. Már nem emlékszem szó szerint, de „Az új MNB elnökhelyettes tervei”, vagy valami ehhez hasonló címet kellett „megzenésítenem”. Szintén másnap reggel nyolc órára. Reggel, alig, hogy beértem vele, jöttek is érte, s a Népszabadságban egész oldalas terjedelemben megjelent a beszélgetés a Magyar Nemzeti Bank új elnökhelyettesével. A nélkül, hogy az „interjúalany” akár csak egyetlen pillantást is vetett volna rá, miket adtam a szájába! Emlegessen még valaki cenzúrát!

12

Hollós Ervin-Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956 Hollós Ervin-Lajtai Vera: Hidegháború Magyarország ellen/1956 13 Lech Walesa a Szolidarítás lengyel ellenzéki szakszervezeti tömörülés vezéralakja, későbbi lengyel köztársasági elnök.

127



Ilyen szabadon az óta sem sikerült semmit a nyilvánosság elé tárnom! Még ma is csak hüledezni tudok az „interjúalany” „bátorságán”, de azt is mondhatnám: könnyelműségén, amellyel letette sorsát a kezembe. Hisz a „látatlanban” megjelent „interjújával” akár ki is készíthettem volna Őt! Ám mindez egyáltalán nem a demokrácia jele volt – hisz 1984 áprilisában vagy májusában jártunk ekkor --, mindössze arról árulkodik, hogy a „népi demokráciában” ösztönösen megtanultunk úgy írni, hogy senkinek ne származhasson baja belőle, de a sorok között még is ott derengjen az, amit mondani akarunk. S tudtam róla, hogy mit mondana, ha valóban maga mondaná. A patentjeit is ismertem, amitől még inkább „hitelessé” vált az interjú. A „közös” előadói ténykedésünkről is sokat mesélhetnék, de itt most csupán egyetlen esetre szorítkozom, ami akár egy abszurd dráma alapjául is szolgálhatna. A történet idején még javában folytak a ma kék metrónak becézett vonal felszíni építkezései a Marx (ma Nyugati) téren, s e miatt csak kerülőúton juthattam el a hivatalomba. Ez további sajnálatos késedelmet idézett elő a már amúgy is morgásokkal kísért reggelenkénti megjelenésemben. Erre tekintettel vonatról szállván csak is arra koncentráltam, hogy a lehető legnagyobb igyekezettel loholjak, ami egyáltalán kitelik tőlem, s amit a terepviszonyok megengednek. Így esett meg, hogy egy fátummal terhes napon a Rudas László (ma Podmaniczki) utcában, egy várakozó autóbusz mögül nemes egyszerűséggel a mögötte elhúzó autó alá rohantam. Hálásan elrebeghetem: abban a pillanatban velem volt a Mindenható. Tudta: még fel kell nevelnem a három gyerekemet. Így a kocsi lökhárítója csak az előrelendülő bal sípcsontommal került összeütközésbe. Ha csupán egyetlen lépésnyivel gyorsabban futok, az autó maga alá gyűr. Így csak fölvágott a levegőbe, mint valami pajkos gyermek a pilinckát, ahonnan a bal fülem tövére, illetve a bal könyökömre érkeztem vissza a flaszterra. Ezt azonban már csak a későbbi sajgásaimból következtettem ki, mert az adott pillanatban semmit nem éreztem, semmim nem fájt. Olyannyira nem, hogy a sofőr kétségbeesett könyörgése ellenére sem hagytam, hogy kórházba vigyenek. E helyett továbbloholtam, mintha mi sem történt volna. Belátom, ez nagy felelőtlenség volt, de kinek hányoznak az olyasféle megjegyzések: „pont most kellett magad elüttetned?” Bezzeg mire beértem (volna)! Addigra teljesen elmúlt a nagy ütések „fájdalomcsillapító” hatása, s már pokolian sajgott minden porcikám, különösen a közvetlen inzultust elszenvedett testrészeim: sipcsontom, könyököm, fülem töve. Alig vártam, hogy leroskadhassak a székemre. Néha azonban az ember legegyszerűbb vágyai sem teljesülhetnek. A kapuban a Főnök titkárnője várt rám felajzottan: - Fel se gyere, mert a főnök azt üzeni, minden pillanatban várható Lajos a kocsival, s fel kell menned vele a Szabadság-hegyi TOT-szállóba előadást tartani! 128



Már csak ez hiányzott nekem a zúzott porcikáim mellé! Nem sokáig morfondírozhattam ezen, mert Lajos már oda is suhant a főbejárat elé. Mint kiderült, jó egy órás késéssel, mert a nej őnagyságának kissé elhúzódott a reggeli dauerja a fodrásznál. Ez a váratlan fejlemény a férj idegrendszerét annyira megviselte, hogy jobbnak látta, ha aznap már nem kerül a nyilvánosság szeme elé. Nyolc órakor ugyanis már a hallgatósága előtt kellett volna szónokolnia, ám negyed kilenckor az asszony még a fodrásznál dekkolt a Lajossal! Így aztán utólag sem csodálom, hogy maga helyett inkább engem küldött fel lóhalálában a Szabadság-hegyre. Természetesen én is csak megbocsáthatatlan késéssel érkezhettem a helyszínre. Ráadásul Lajos, a sofőr sem tudott semmiféle közelebbi irformációval szolgálni „előadásom” paramétereit illetően. Összefoglalom: főnököm helyett több mint egyórás késéssel előadóként megérkeztem megtartani egy olyan előadást, amelynek se a témájáról, se a hallgatóságáról, se az időtartamáról fikarcnyit sem tudhattam! A publikumtól kellett megkérdeznem, kikhez van szerencsém, miről kell beszélnem, s mennyi ideig? Meglehetett a véleményük. Kiderült, jogászok fizetős posztgraduális képzésében vehettem részt, s négyórás – tiszta játékidős -- műsort kellett adnom nekik pénzügyi ismeretekből. Aki még nem ízlelgette az ilyesfajta szuperbeugrás finomságait, javaslom, próbálja ki! Mindazonáltal a hallgatóság szimpátiáját elnyerhettem, mert a végén vastapssal honorálták helytállásomat. Ezt alighanem visszamondhatták főnökömnek, mert a végén még Ő járkált rezignált ábrázattal. Talán nem ennyire szélsőséges körülmények között, de mindig meglepetésszerűen kellett átvennem a helyét, amikor „akadályoztatva érezte magát” az általa elvállalt feladat teljesítésében. S ehhez néha csupán a pillanatnyi hangulata is elegendőnek bizonyult. Nem volt tehát kifejezetten idegnyugtató foglalatosság a fennhatósága alatt ügyködni. Tudományos munkássága keretében egyetemi tankönyvet is „írtunk”. Ez az örömteli esemény úgy jutott tudomásomra, hogy minden előzmény nélkül felkeresett egy vadidegen, ám első látásra is szimpatikus, de meglehetősen feldúltnak tűnő hölgy, hóna alatt egy nagy salátahalommal. A szeméből csak úgy sugárzott a remény, hogy nálam talán gyógyírt talál kínjaira. Kiderült, a Mezőgazdasági Könyvkiadótól jött, ahol megbízták, készítse elő kiadásra főnököm legújabb könyvét! S amikor eddig a pontig jutott a bemutatkozásban, feltárta a magával hozott sejtelmes pakkot. Csak a Jóisten mondhatná meg, hány darab Magyar Közlöny, Pénzügyi Közlöny és Mezőgazdasági Szemle lapult a „szalagos irományfedél” belsejében. Ez a csomag volt a kiadásra váró „könyv” kézirata! Az egyes

129



példányszámokban helyenként aláhúzások, széljegyzetek árulkodtak a szerző „elmélyült” írói munkásságáról. Utólag sem szeretnék tiszteletlen lenni a géniusz semmilyen megnyilvánulása iránt, még sem mondhatok mást, mint, hogy, ha a kutyának beadják azt a „nyersanyagot”, bizonyosan felfordul tőle. Nem csodálom, hogy a kiadói feladatokkal megbízott hölgy mesebeli hercegre áhítozott, akivel legalább megoszthatja búját-baját. S ezt a hőst személyemben találta meg, mert hozzám irányították, amikor hosszadalmas nyűglődés után sem jutott ötről a hatra. Már körvonalaztam a „néger” megalázó szerepkörébe való beletörődésem „magasabb” indítékait. Most mégis leküzdhetetlen késztetés lett úrrá rajtam arra, hogy elküldjem a fészkes fenébe a tölem segítséget remélő jövevényt. Biz Isten, ha nem egy csinos hölgy alakjába van becsomagolva, meg is teszem ezt a minden bizonnyal mindkettőnkre katasztrofális következményekkel járó ballépést. Végül azonban még is csak felülkerekedett bennem az empátia a szenvedő iránt. A főnökömmel tőrténő kapcsolatfelvételi kísérleteim – érdekes módon – ez időtájt rendre kudarcot vallottak. Mintha kerülte volna a találkozást. Úgy gondoltam pedig, hogy, ha már idegenektől kellett megtudnom az „örömhírt”, legalább némi támpontot adhatna műve mondanivalóját illetően. Már mindent megbeszélt a kiadóval, csattant fel végül a velős üzenet. Azt hiszem, titokban röstellte magát, ezért bújkált előlem, de lehet, hogy már megint többet feltételezek a kelleténél. Hirtelenjött „szerzőtársammal” hetekig küszködtünk éjt-nappallá téve, hogy valami elfogadhatót kiizzadjunk a megszabott határidőre. El nem dobhattuk a nyersanyagot, pedig könnyebb lett volna nélküle. A „Szerző” azonban semmi másra nem ügyelt, mint hogy a közlönyökbe belefirkált „legfontosabb” megjegyzéseit a korrektúrában szó szerint viszontlássa. A munkának ebben a szakaszában nagyhirtelen megélénkült érdeklődése a „könyve” iránt! Valószínűleg ezek az irkafirkák képezték a szerzői honoráriumra való jogosultsága „bizonyítékát”. Az egész kalandról már régesrég megfeledkeztem, amikor hónapokkal később, belibegett szobámba a Főnök titkárnöje, s a „Szerző” küldi kaján megjegyzés kíséretében kezembe nyomott egy borítékot. S most már igazán nem cifrázom: a borítékban egy ötvenforintos bankó „hivalkodott,” kísérőlevél társaságában. Ez állt benne: „Köszönöm a közreműködést. Vegyél rajta fagylaltot a gyerekeknek!” Már csak annyi tartozik hozzá a történethez, hogy maga a „Szerző” – több mint húsz év után remélem, már senki nem perel be üzleti titok megsértéséért --, hetvenezer forint honoráriumot vett fel „művéért”. Mekkora összegnek számítana ez manapság? Semmi esetre sem lenne kisebb hétszámjegyűnél. Tudj Isten, én azért még is örülök, hogy az Ő neve szerepel „könyve” borítóján!

130



* Néha-néha elmerengek főnököm személyiségén, cselekedetein és indítékain. Nem önmagáért, önmagamért, hanem mert jellemzőek a korra. „Realtime”-ban nem lehettem elfogulatlan. Alávetettségben az ember ritkán képes tárgyilagos itéletalkotásra. Meg kell azonban vallanom, utólag is, immár mindentől és mindenkitől függetlenül, zavarbaejtenek egykori gesztusai. A Rendszernek természetesen mindketten ki voltunk szolgáltatva, hiszen senki nem rendelkezhetett önálló mozgástérrel még abban sem, miként vélekedhet szakkérdésekről. Ha netán ez még is olybá tűnt, a háttérben akkor is ott sunyított a Hatalom kegye vagy türelme. Olajozottan működött az öncenzúra. Nála azonban meglehetősen idegesítő volt, hogy bár gyakran dohogott, azért még is a Hatalom önkéntesének tekintette magát, így soha nem tudhattam, egyes konkrét esetekben végül is hol vonja meg öntudata határait? Úgy is fogalmazhatnék, hogy miközben „bratyizott” is, azért tartani sem ártott tőle! Érhetőbben fogalmazva: néha akkor is hatalmas lojalitást és lelkesedést mutatott (vagy imitált?), amikor más normális embert a hányinger kerülgette! Ezen a ponton kell előhozakodnom Lech Walesával, a lengyel ellenzéki mozgalom vezéralakjával. A Gdanski Hajógyár villanyszerelője 1980-ban társaival együtt megkérdőjelezte a Rendszer létjogosultságát. Hosszas politikai tusakodás után, végül is a kommunisták – bevett szokásukhoz híven – a terror eszközéhez nyúltak: katonai igazgatást vezettek be Lengyelországban. Emberek ezreit tartóztatták le, s zárták internálótáborokba. Az élen természetesen Walesát és társait. (A katonák a nagyobb baj, a szovjet intervenció megelőzésének szándékára hívatkoztak, ám a független lengyel bíróság ezt nem méltányolta, s – igaz, hogy csak negyedszázaddal később --, börtönbüntetésre itélte a főfelelős Jaruzelski tábornokot.)14 Mindez itt és most csak annyiban érdekes, hogy főnököm ekkortájt kezdett Walesának becézni engem, s e leleményét roppant mulatságosnak találta. Ha bármilyen apropó adódott rá, elsütötte a „poént”. S e momentum annyira jellemző a billegő karakterére, hogy keresve sem találhatnék jobbat. Miközben Ő jópofizott velem, nekem a hideg futkározott a hátamon! Gondoljunk csak bele! Lengyelországban harckocsik grasszáltak az utcákon, a gyárakat, közintézményeket fegyveres komisszárok igazgatták! Ki az, akinek ne a „mi november negyedikénkre rákövetkező rendteremtés” jutott volna önkéntelenül is az eszébe? Kiváltképpen, hogy itthon is megint recsegtekropogtak az eresztékek.

14

Vesd össze a magyar igazságszolgáltatással, amely a kommunista főbűnösök mindegyikét egyszer s mindenkorra futni hagyta!

131



A közvélemény ugyan nem tudott róla, de csak hajszál választotta el az országot az államcsődtől. Verejtékes napi toldozás-foldozás folyt a nemzetközi számlák teljesítésében, a Párt Moszkvának rimánkodott: engedélyezze a belépést a Nemzetközi Valutaalapba. A feszült, ideges, gyanakvó légkörben megint megélénkült az éberség: fokozottan figyelték az értelmiséget. Sokakat kiutáltak az országból, másokat éppenséggel megakadályoztak az eltávozásban, nyüzsögtek az ügynökök és a besúgók. A Hatalom minden eszközzel a „magyar Walesák” felbukkanásának megelőzésére tört, kereste-kutatta az ellenzéket, akit kiszűrhet, lekapcsolhat. S akkor az én drágalátos főnököm elkezd engem telipofával Walesának titulálni! Azzal a „közellenséggel” állít párhuzamba, aki miatt egy fenevad világbirodalomnak fő a feje, akit legszívesebben eltenne láb alól, miként Popeluscó atyát. (Csodálkoztunk is, amikor később még is csak élve került elő.) Tehát egyszerre csak Walesa lettem. Én, aki a munkásőrség visszautasítása miatt már amúgy is rendszerellenesség gyanújába keveredtem! Akadt is néhány álmatlan éjszakám, miközben azt latolgattam: vajon hová fog fajulni ez a „poenkodás”? „Vicces” fönököm alaposan feladta a leckét számomra: vajon mi a célja ezzel a vérfagyasztó közvetlenkedéssel? Féljek, vagy tényleg csak tréfának vegyem? Mivel az elemi önvédelemre is fittyet hányó jóhiszeműség születési hibám, végül egy időre a síma jópofáskodás verziója mellett kötöttem ki, azzal, hogy legfeljebb valamiféle elfojtott neheztelése nyilvánul meg irántam az életveszélyes metaforában. A fránya szobaelosztásra gyanakodtam, amiért a maga módján így vesz rajtam elégtételt. Mármint, hogy a Walesa titulussal „kedveskedik”. Történt pedig, hogy folyton költözködtünk, csak a jó ég a megmondhatója, hányszor is? A vándorcirkusz bolyongásaira emlékeztettek ezek a menetek. Ha a hátterét firtatnám, esetleg az ingatlanpanama korai szocialista válfajára gyanakodnék. Mellesleg innen tudom: soha nincs annyi irodaépület, amennyi elég lenne! Hisz ez volt az oka annak is, hogy a mi részlegünk kiszorult a Központból a Feneketlen-tó partjára. Ám 1971 nyarán ránk mosolygott a szerencse. Hirtelen megüresedett a Szabadság tér és Október 23. utca sarkán álló irodaépület, amit megkapott az MNB. Ezzel mód nyílt az addig helyhiány miatt szétforgácsolt erők egyesítésére. Így költözhettünk be a prériről a központba. A korábbi lakó, a Kohó- és Gépipari Minisztérium jobbnak látta, ha sürgősen elhagyja a házat, mert az állítólag porladó bauxitcementes vázszerkezete miatt életveszélyesnek nyilvánították. S még sem járja, hogy esetleg maga alá temesse a szocialista zászlóshajót, vele a szent nagyipar irányítóit. Inkább építettek nekik egy új gigantikus hodályt a Mártírok útján (a mai Margit körúton). Nekünk bezzeg megtette az életveszélyes épület is!

132



Egyébként ez volt Magyarország első, kifejezetten irodaháznak épült létesítménye, műemléknek számított, ezért nem lehetett lebontani. Inkább új felhasználókat kerestek, akiknek „jogos férőhelyigényére” hivatkozva megindokolhatták a súlyos felújítási költségeket. S mellesleg, akik testi épségéért nem kellett annyira aggódni, mint az ipari potentátokéért. Valójában az egész színjáték csak az új ipari minisztériumi palota felépítésének ürügyéül szolgált. Tizennégy évig dolgoztam a „roskatag” épületben. Tanúsíthatom, egyszer sem omlott össze. Sőt, még a rontási-bontási műveleteket is kibírta, amiket megerősítés címén végeztek rajta. A mennyezetről leomló egy-két négyzetméternyi vakolat, s egy tokostól bezuhanó hatalmas ablakblokk azért kis híján agyonütött két kollégát. Csak is azért nem történt meg a tragédia, mert isteni gondviselés folytán a „halaszthatatlan teendőjük” éppen elszólította őket a kritikus pillanatban. A bontó-építő brigádokat kerülgetve vagy egy évtizedig élveztük a különféle szakiparosok társaságát. Elmondhatom: ott és akkor a munkásosztály és az értelmiség valóban szoros együttműködésben építette a szocializmust. Ennél szorosabban már nem is lehet. Megesett, hogy az íróasztalom mellől leláthattam az alattunk lévő szintre a fődémen tátongó lyukon, s kiváncsian lestem, hogy a hegesztőkészülék aláhulló szikracsóvája vajon lángra lobbantja-e a lenti szobát. Kissé idegesebb voltam, amikor mindez a fejem felett történt. Számomra az állandósult felfordulás egyáltalán nem volt szokatlan. Szinte otthon éreztem magam tőle. Én is a fejem felett és a talpam alatt újítottam fel a népi demokrácia névre hallgató „bauxitcement” következtében lepusztult örökségemet. Rengeteg fogást lestem el a szakiktól, amit felhasználhattam barkácsolásaim során. Ily módon életem eme szakaszát akár a hruscsovi átnevelő tábor szerves folytatásának is tekinthettem. Például, itt fedeztem fel, hogy bergmancső helyett falon kívűli kábelcsatornában is elhelyezhetjük a villanyvezetéket, vagy, hogy télen is lehet meszelni. A folytonos arrébb hurcolkodással együtt járt, hogy újra és újra fel kellett osztani az éppen még szabad, vagy a már újra felszabaduló irodai alapterületet az egyes részlegek, valamint a főnökök és beosztottak között. Ebben az „osztályharcban” szóhoz jutott a szakszervezet is, mintegy prezentálva, lám mekkora az érdekvédelem mozgástere. Ez az információ azért tartozik ide, mert a szakszervezetből már én sem mertem kimaradni. Így is folyton az orrom alá dörgölték a „társadalmi passzívitásomat”: „igaz, hogy jól dolgozik, de…” Nem emlékszem olyan minősítési aktusra, amikor megfeledkeztek volna erről. Minősítésnek azt a ceremóniát nevezték, amelynek során a hivatali vezetők valamint a helyi párt- és szakszervezeti főmuftik mikroszkópjuk tárgylemezére tűzték a dolgozót: érdemes-e még a bizalomra, vagy netán szakmai, ideológiai fejlesztésre szorul? Munkahelyem megtartásának feltételeként egy ilyen eljárás során köteleztek például a doktorátus megszerzésére, bízva benne, hogy 133



kiélezett élethelyzetemben ez úgy sem sikerülhet. (Vajon mit írtak volna elő, ha a szakszervezettől is távol tartom magam?) A lengyelországi drámai fejlemények láttán az itthoni elvtársak is érezték, valamit tenniük kell a „fertőzés” kivédésére. S e szerint cselekedtek. Már ami kitellt tőlük. Megkísérelték, hogy az elidegenedett, vízhólyag szakszervezetekbe új életet leheljenek: a szakszervezeti bizottságok ellensúlyaként a munkahelyeken bevezették a Főbizalmi intézményét. Ha maradunk a szakszervezetek lenini meghatározásánál, úgy jellemezhetném az új fejleményt, hogy amíg a szakszervezeti bizottság és a titkár továbbra is a „transzmissziós szíj” szerepét töltötte be a Párt és a „munkásosztály” között, addig a napi érdekvédő jogosítványokkal a Főbizalmit ruházták fel. Például olyan „stratégiai” kérdésekben, mint, hogy hány ember ülhet egy szobában. Végül is, a csip-csup ügyekben egyfajta kettőshatalom, vagy inkább csak annak látszata jött létre. A Főbizalmit az egyes alapszervekben titkos szavazással választották meg. S bekövetkezett az addig elképzelhetetlen: főosztályunk szavazóközönsége – egyetlen szavazattöbbséggel – azt akarta, hogy én legyek a Főbizalmi. Hiába ajánlottam az ötlet kiagyalóinak, hogy menjenek oda, ahova gondolom, a közakarat elől nem menekülhettem! Ezek után vissza is kanyarodhatunk a szobák elosztásának problematikájához. A „nép” döntése mögött az az egyszerű megfontolás állt, miszerint én lehetek képes megakadályozni Főnökünket abban, hogy túl nagyot markoljon magának. Ez ugyanis a plebsre a tömegnyomort hozta volna rá. S én éltem a nép által rámruházott „hatalmammal”. Száz szónak is egy a vége, sikerült lebeszélnem főnökünket, hogy kisajátítsa a legnagyobb szobát. Meg kell azonban mondanom, ez nekem se ment egykönnyen. Ugyanis nem holmi hivatali helyiség képezte köztünk a vita tárgyát, hanem a Szoba. A szobák szobája. Egy státuszszimbólum! Nem sokkal korábban még a Kohó- és Gépipari miniszter trónolt benne. Egy ilyenben már valakinek érezhette magát akárki! Méretei mellett a Szabadság térre néző tágas erkélye is növelte vonzerejét, ahonnan akár szózatot is intézhetett a járókelőkhöz nagyreményű birtokosa. Ezt vettem el szegénykétől, s ezzel a nagyság minden kétségen felüli jelképétől fosztottam meg. Arra tippelek, ezért lett belőlem Walesa. Ma már nem tulajdonítok túl sokat a saját kitartásomnak. Sokkal valószínűbb, hogy rászóltak valahonnan: ne merészelje szertefoszlatni az éppen debütáló új szakszervezeti felállás presztizsét azzal, hogy a legelső alkalommal félresöpri a népakaratot. Figyelmeztethették: ne járassa le az új intézményt, amit csodafegyvernek szántak a „lengyel kór” feltartóztatására. Azt nem állíthatom, hogy szembeszegülésemért direkt bosszút állt volna rajtam, de „becézgetésem” azért egyértelműen jelezte, nem tudta jóízűen 134



lenyelni a békát. Ám, ha még is kételyeim lettek volna e felől, végleg megbizonyosodhattam róla, amikor egy alkalommal látszólag minden közvetlen előzmény nélkül – Sanyi barátom társaságában hatszemközt – dühösen kifakadt: - „Háromezer Szolidaritás-tagot főbe kellett volna lőni”! A frászt hozta ránk ezzel, azt hívén megőrült. Szégyen ide-szégyen oda, be kell vallanom, meg sem nyikkantunk erre. Nem is annyira a félelemtől – bár az sem elhanyagolható --, mint inkább bénultságunkban: annyira hihetetlen és döbbenetes volt a momentum. Ma már volna rá válaszom csípőből, amit most az Olvasó fantáziájára bízok. Maradjunk csak annyiban, hogy e vérszomjas óhaj teljesülése azért kissé nagy ár lett volna egy uborkafára felkapaszkodott káder meghiúsult vágyaiért. Inkább eljátszadozom a gondolattal: vajon mi történik, ha valaki 1990 októberében a taxisblokád kapcsán fejez ki valami hasonló óhajt, csak más szereposztással? Ha például emígy dörren: „főbe kellett volna lőni háromezer kommunista párttagot”! Félreértés ne essék, mindössze az elvtársi kaszt erkölcseire utalok a kérdéssel, s nem vérre szomjazom. Remélem, ő sem gondolta komolyan a szigorú szavakat, inkább csak rám neheztelt, de nem merte szemembe mondani, hogy szívesen főbe lövetne azért az elveszett szép szobáért. Ezzel együtt is bennem motoszkál a kétely: lehet, hogy még mindig naivabb vagyok a kelleténél, s valójában semmi mentség nem hozható fel számára? Lehet, hogy még is csak egy klasszikus örömbolsevik volt, de a túl közeli látószög miatt ez lemaradt a potréjáról? „Hősünket” egészen addig a puhányabb kommunisták közé soroltuk. S mit mondhatok utólag? Azt, hogy Uramisten, milyen lehetett akkor a többi, akit nem ismerhettem ennyire közelről? A szobák elosztása körül tehát valóságos háború dúlt: mindenki saját magát tolta előtérbe, ahogy a jó kommunistához illik. Csak azért nem használom a közkeletű hasonlatot, miszerint minden szentnek maga felé hajlik a keze, mert e fogalom olyan messze esett ezektől az emberektől, mint Makó Jeruzsálemtől. Bár Jeruzsálem azért nem esett túl messzire némelyüktől. Én, mint jó főbizalmi, természetesen a beosztottak lehető legkedvezőbb elhelyezéséért kardoskodtam. Önbizalmat kölcsönzött ehhez, hogy az adott terepen én voltam az egyedüli - mai értelemben is - legitim „erő”, hisz mögöttem tényleg a „nép” állt a szavazatával. S én ennek megfelelően hallattam a hangomat. Hosszas, terméketlen huzavona nyomán végül a vita a legfőbb „illetékes” elé került, s ez ki más is lehetett volna, mint az MNB fő-főpárttitkára. S, hogy e személyiség nem lehetett akárki, abból is sejtheti az utókor, hogy a későbbiekben például ő alapította meg a „legendás” Postabankot (a vezetőjével, „Gabival” együtt).

135



Azt hiszem, ez a körülmény önmagában is sokat elárul a korszakról. Ám még ennél is kifejezőbb az a jelenet, amelyben a marakodó slepp a békebírót, a hordóméretű párttitkárt körüldöngicsélve kavarog szobáról-szobára, miközben a maga igazát bizonygatja egymás szavába vágva. Mi tagadás, a felajzott hangulatban magam is kissé messzebb mehettem hangerő dolgában a kelleténél. Legalább is így gondolhatta ezt a főpárttitkár, mert egyszer csak ingerülten rámförmedt: „de nagy hangja van itt a KISZ-nek”! A tohonya párttitkár el sem tudta képzelni, hogy a Párton és a KISZ-en kívűl valakinek szava lehet bármiben is! Megállt a kés a levegőben, s egy pillanatra feledésbe is merült, voltaképpen mi végett is gomolygunk a folyosón? Mindenki csak az iránt fohászkodott magában Istenéhez, nehogy kikérjem magamnak, amiért kiszesnek tituláltak! Ha végül nehezen is, de sikerült is úrrá lennem a véremen, jóllehet a pártreccsenés tónusa még a halottat is feltámadásra ingerelte volna, hogy belérúghasson egy jó nagyot. A „szobacsata” befejeztével nagyjából véget is ért a szakszervezeti „pályafutásom”. Lesz, ami lesz, gondoltam egy nagyot, s mintegy másfél év után lemondtam a nép által rám ruházott megtiszteltetésről. Azt hiszem e lépésemmel akkoriban egyedülálló lehettem, széles e hazában. S nem kizárt, hogy a teljes béketáborban is. Titkon persze izgultam: vajon milyen retorziókkal kell szembenéznem? Ha nyíltan nem is, de hátulról minden bizonnyal nekemrugtatnak. Lehet, hogy a tizedik diploma megszerzését is előírják a pártapácák? - szorongtam magamban sokáig. Ezek után én lepődtem meg legjobban, hogy azok, akiknek bosszújától leginkább tartottam, talán még nálam is jobb kedvre derültek „végletes” elhatározásomtól. Nyilván már százszor megbánták, hogy óvatlanságból egy „Walesát” engedtek a karámon belülre, s szikla esett le szívükről, hogy ilyen könnyen megszabadulhattak tőle. Attól a kellemetlen alaktól, aki még azt sem nézte jó szemmel, hogy a szakszervezeti pénz egy részét egymás megajándékozására fordítják a tisztségviselők. Hallani véltem, a súlyos kő koppanását. Az igazsághoz tartozik, hogy a „néptől” is alaposan megcsömörlöttem. Pontosan elég volt belőle másfél év. Sőt, sok is. Az utolsó csepp akkor csordult ki a pohárból, amikor egy „szakszervezeti segélyre jogosult” kollegina egy-egy félkilós aranykarikával fülében, ezzel a felkiáltással állított be a kifizetőhelyre: „siessetek, mert odalent várakozik a taxi”! Ezekért mentem én a csatába? Főnököm magatartásában két élesen megkülönböztethető szakaszt figyelhettem meg. Másként viszonyult hozzám elnökhelyettessé történt kinevezése (1984 áprilisa) előtt, és utána. Színeváltozását az magyarázhatja, hogy valószínűleg rádöbbent, az én sikertelenségem esetén soha nem lehetett volna belőle elnökhelyettes. Említettem már, hogy e pozícióba nem „magától értetődően” 136



emelkedett fel, hanem meg kellett „küzdenie” érte, s küzdelmében a Sors nekem is szerepet osztott. Tehát: az egyértelműen pozitív fogadtatást követően (s bizonyára az éppen e miatt megindult és fokozatosan kiterebélyesedő aknamunka nyomán), amolyan se veled-se nélküled módon bánt velem. Folyton valamiféle sértett ingerültséget érzékeltem rajta. Gondolom, ez a miatt lehetett, hogy szűnni nem akaró ostrom alatt tartották a „politikai hiányosságaim” miatt, s csökönyösen rágták a fülét azok, akik kezdettől fogva csak egy idejekorán eltávolítandó potenciális vetélytársat láttak bennem. Elismerem, e miatt tényleg elege lehetett belőlem. Ma is méltányolom, hogy még sem üldözött el a színről, s e gesztusát nem győzöm elégszer hangsúlyozni, még ha önös érdeke is benne csírázott ebben már kezdetektől fogva. Valószínű, a politikai molesztálások miatt valójában nem is rám volt dühös, de csak rajtam tölthette ki a mérgét. Az őt sakkban tartók igényeit nem hagyhatta teljesen figyelmen kívűl. Különösen a helyettesére kell emlékeztetnem az Olvasót, aki az ’56-os „botlásával” zsarolta, amihez még csak meg sem kellett szólalnia. Ennek megfelelően piszkálgatott is rendesen. Jellemző módon Ő is fennakadt a „fajtámon” (pedig kizárható, hogy egyeztetett volna egykori jeles földrajztanárommal). Ezt ugyan soha nem mondta ki, de a gesztusai elárulták. Csak egy-két gyöngyszemet említek meg. 1956 után a szemcsippentős hóhér aranyköpései közt a korabeli „elit” körében nagy népszerűségnek örvendett a következő sziporka (is): „Nem minden Fradi-drukker fasiszta, de minden fasiszta Fradi-drukker”. Ő maga a belügyi csapatnak számító Újpesti Dózsának szurkolt, így amikor a Fradi aktuális sikerei éppen a jókedélyét borzolták, a fenti Kádár-idézettel tromfolt nekem. Azzal a nüansznyi különbséggel, hogy a „fasiszta” szót „nyilasra” cserélte. Ha még nem mondtam volna, természetesen én Fradi-drukker vagyok, amióta csak az eszemet tudom. Kezdetben rettenetesen bosszantott a bornírt mondóka, s félelemmel töltött el, később, napirendre tértem fölötte azzal: bolond lyukból bolond szél fúj! Egyrészt a lenyilasozást nem követte egyéb atrocitás, másrészt rájöttem, hogy csak egy született bunkó. Nem imitálja. Azaz, éppúgy értelmetlen mérgelődni rajta, mint azon, hogy esik az eső. A „megnyugtató” felismerésben sokat segített, hogy jelen lehettem, amikor egy erdélyi ősi arisztokrata hölgyet fogadott. Ez akkoriban történt, amikor odaát a Ceausescu-rezsim nagykanállal fogyasztotta a magyarvért, s aki csak tehette, ideát keresett menedéket, illetve támaszt. Ha jól emlékszem, a hölgy valamiféle könyvkiadással kapcsolatos segítség után kutakodott. Még annyit kell ehhez hozzátennem, hogy főnökömet különleges vonzalom fűzte Erdélyhez, amit nem is titkolt. Ha csak tehette, vissza-visszajárt oda (turistaként).

137



Nyilván ezen a szálon jutott el hozzá a hölgy is, akit valósággal körüldöngicsélt. Mint valami félbe maradt charmeur. Kezdetnek rögtön megajándékozta vendégét a „legkedvesebb viccével”, amivel történetesen a székely góbé furfangossága előtt vélt tisztelegni. Sajnos, a viccet nem tudom teljes egészében felidézni, legfeljebb csak úgy kilencvenkilenc százalékban. Gondolom, pont abban a fránya egy százalékban rejtőzhetett a humor, mert jómagam a maradék kilencvenkilencben még ráutaló jeleket sem véltem felfedezni. Ha csak nem bennem rejlik a hiba, de döntsön erről az Olvasó! Lássuk a „viccet” a maga eredetiségében! - Kend finogott Apjuk? - Nem a. - Akkor ki finogott Apjuk? - A kutja finogott. - Nincs is bent a kutja, Apjuk! - Mert már kiment, Anyjuk. Úgye milyen szellemes? Tessék ehhez hozzáképzelni a hölgyet, a vicc kitüntetettjét! Voltaképpen nem is tudom lefesteni Őt a maga teljében. Maradjunk csak annyiban, hogy nemes egyszerűséggel elbűvölő jelenségnek nevezhetném, még abból a korosztályból, mely születésénél fogva viseli magán a finomságot. Úgy hatott közöttünk, mint brüsszeli csipke a talponállóban. Mondhatom, még soha nem éltem át ennyire kínos perceket. Szinte megkönnyebbültem, amikor a „poénmester”, mint aki jól végezte dolgát, előrántotta nadrágzsebéből lepedőnyi kockás zsebkendőjét, hegyesre sodorta csücskeit, s akkurátusan kitunkolta vele mindkét fülét. Majd, miután, mint a porrongyot jól kirázta, gondosan összehajtogatta, s visszahelyezte a zsebébe. Hej, fényes szelek, fényes szelek… Csak a „kutja” szeléig jutottatok az évtizedek során? Arra, hogy a hölggyel végül is mire jutottunk, egyáltalán nem emlékszem. Azt, hogy a német őseim, vagyis a fajtám iránt lehettek visszafojtott ellenérzései, bizonyosra veszem. Mint említettem, a részleg, ahová ifjoncként megérkeztem, nem éppen irodalmi óriásairól volt nevezetes. A messzi távlatból is büszkeséggel tölt el, hogy e szempontból fénycsóvaként tekintettek a felbukkanásomra. Természetesen nem a releatívitás létezését óhajtom ezzel kétségbevonni, csupán a fogadó közeg fennköltségére utalok. A Főnök egy idő után fura széljegyzeteket kezdett firkantgatni a havi beszámoló-tervezeteimre. Azt még természetesnek vettem volna, ha a kiadványt tartalmi szempontból felügyeli, hisz végül is ő felelt érte, ám nem erről volt szó. Kizárólag a fogalmazásomat birizgálta, mintha kezdetben nem éppenséggel maga lobogtatta volna követendő mintaként az irományaimat. 138



Egyszer csak látni vélte, hogy „sok germanizmus van bennük”. Gyakran a guta kerülgetett miatta, mert kénytelen voltam a kívánalmai szerinti átalakításokat megejteni. Hiába, a főnök az főnök! Csak, hogy az Olvasó is megértse kínjaimat, megemlítem, hogy ő maga igen sajátosan értelmezte és alkalmazta a magyar nyelvet. Hogy mást ne is említsek, a kelleténél sokkal több ikesigét használt, s ha e téren hiányérzet gyötörte, alkotott magának ilyeneket. Például, ha a csökken szóra bukkant valamely szövegben, konok következetességgel „kijavította” csökkenikre! Ám a legbosszantóbbnak még is azokat az eseteket éreztem, amikor kifejezetten a csak is a magyarban létező nyelvi fordulatokat minősített germanizmusnak. Mint akinek mindenről mindig ugyanaz jut eszébe. Ez is csak azt példázza, hogy egy jó kis svábozásért nem kellett a szomszédba menniük az elvtársaknak! A „jobbérzésűek” legfeljebb metaforába burkolták. Bezzeg, ha egyes mai „harcos jogvédők” bizonyos kezdőhangokat észlelnek, azonnyomban felpattannak, és kardot rántanak, ki sem várva, hátha éppenséggel a forró rokonszenv készülődik felbugyogni bennük. Nekem bezzeg el kellett viselnem, hogy olykor majd minden sorom mellé odabiggyesszék az üzenőkódot: „ez germanizmus!” Olyanok, akik maguk hadilábon álltak a magyarral. Oly mértékben, hogy két mankó sem segíthetett rajtuk. 1984. árilis 1.-jével bekövetkezett az addig elképzelhetetlen: főnökömet kinevezték a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettesének. Ezzel új időszámítás kezdődött a mi viszonyunkban is, amint arról a későbbekben még bőségesen lesz módunk szót ejteni. Most csak annyit bocsátok előre, hogy ekkortól kezdett „tényezőnek” tekinteni, a maga sajátos módján. S tegyük hozzá megint: ez is csak annyiban lesz érdekes, amennyiben a személyes élményben felsejlik a korszak is, amit az Olvasó belehelyezhet a maga „kirakójátékába”. * Elnökhelyettesből ötöt is volt szerencsém ismerhetni. Valójában hatot, de mivel a hatodikkal nem akadt számottevő dolgom, vele nem foglalkozom. (Őt, mint szemináriumvezetőt ismertem meg, a már emlegetett Biszku-féle balkanyar beköszöntét követő időkben. S annak alapján morzsányi hiányérzetet sem táplálok iránta. Az egyetlen, amit megjegyeztem belőle, hogy társaságában az ember csillapíthatatlan vágyat érzett a nyitott esernyő után, de még ennél is biztonságosabbnak tűnt az első széksort üresen hagyni. Kvalitásait illetően stílszerűnek tekinthetjük, hogy még a halál is Moszkvában érte.) Hogy-hogy nem, többségük korábban párttitkárként szolgálta a hazát, s majd mindannyian a Pénzügyninisztériumban. Onnan jöttek át a „testvérvárba“, ahol mintegy varázsütésre szakember lett belőlük!

139



Egyetlen kivétel akadt az öt között, aki eleve annak készült. Mármint szakembernek. Kitalálná a tisztelt Olvasó, melyikük a kakukktojás, aki nem párttitkárként kezdte felemelkedését a Pénzügyminisztériumban? Igen, Főnököm, akinek – a többiekkel ellentétben -- meg kellett küzdenie a „mennybemenetelért“. Ő még kinevezése pillanatában (1984) is őrizgette a „fordulat éve“ (1948) előtti időkből származó egyetemi jegyzeteit, s 1987-től kezdve emlegetni is kezdte azokat. Minden adva volt tehát ahhoz, hogy a Párt szinte csak az utolsó pillanatokban helyezze belé a bizalmát, amúgy istenigazából. Talán szorgossága hozta magával a szerénységét is: emlékezhetünk, még ma is a magavásárolta kezdeti negyven négyzetméterén él, s szochazás nyugdíja sincs. Ő – minden hibája mellett is -- valahogy emberre emlékeztetett elnökhelyettesként is, míg a többiek inkább félistennek tüntek. Gyakran eszembe is juttatták kedvenc „tanácselnökömet“, kiskirályi hajlamaival és a „jogi diplomájával“! Ha beleéljük magunkat a Rendszer logikájába, nincs min csodálkoznunk. Miért éppen egy nemzetinek mondott monetáris intézmény élére állítottak volna originális szakembereket? Ha egy villamoskalauz pénzügyminiszter lehetett, apróságokon már nem akadhatunk fenn. Akinek az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá! Ki ne hallotta volna már a látszólag irónikus, valójában mentegető szentenciát? A szocialista jövő „igézetében“ („legvidámabb barakk“) aztán az irónia eltűnt belőle, s beletörődésnek adta át helyét. E fejleménynek akkor lett drámai következménye, amikor a Párt, mint intézmény ugyan feladta hadállásait a munkahelyeken, de hátrahagyta a volt párttitkárokat. S az ő befolyásukat még a rendszerváltás sem tudta megtörni. (Vagy nem akarta.) Amikor ugyanis megérett rá az idő, s ez 1987-ben jött el, a „régi PMpárttitkárok“, karöltve az „új PM-párttitkárokkal“, a távoli jövőt is meghatározó „királycsináló“ szerephez juthattak. Ha valaki legyintene erre az összefüggésre, vegye tekintetbe, hogy így születtek meg az újkori magyar „kapitalista bankok“! Az egykori PM-párttitkároknak s környezetüknek ebben döntő szavuk lehetett! S ezt a születési rendellenességet mai napig is magukon viselik a bankok. „A megfelelő embereket jó időben jó helyen találta a Haladás“. Ez bizony – ismerjük el! --, meglehetősen „impozáns“ pályaív, különösen a beigért „tavaszi nagytakarítás“ tükrében. Kiváltképp, ha azt is figyelembe vesszük, kiket állítottak az általuk megszült „bankok“ élére? A moszkvai emigráns, az ÁVH-s verőszázados, Rákosi testőrparancsnoka, Rákosi V. kerületi elsőtitkára, a kádárista vérbíró, és más hasonszőrű notabilitások közvetlen leszármazóik s rokonaik révén mind-mind bankvezérekkel ajándékozhatták meg a hazát. Többek közt erre mondta Antall József, hogy „csak abból meríthettek, ami rendelkezésükre állt“ - vagy valami ilyesfélét. Csak azt tudnám, hogy akkor miniszterelnököt milyen közegből merítettek? Vagy tán Ő nem 140



ebben az országban nőtt fel? Ha Őt családi indíttatása felvértezte a későbbi feladataira, miként feltételezhette, hogy jóval szerényebb, de azért még is csak sorsdöntő posztokra ne akadna néhány tisztességes és felkészült ember, akikre -- ávósivadékok helyett – rábízhatták volna például a bankrendszert? Akiket netán hasonlóképpen felvértezett családi indíttatásuk. Mielőtt beleőszülne az Olvasó is, abbahagyom a felsorolást. A feleszméléshez talán ennyi elég is. Elég? Az „ötösfogat“ négy tagjával a tisztelt Olvasó is találkozott már. Néhány mondat erejéig megismerhetett egy teniszkedvelő dendit; egy nehézsúlyú döntnököt; kissé alaposabban -- igaz, még korábbi beosztásában – az én szorgalmas főnökömet; s a vízcsapból is halhatta-láthatta kifolyni Fekete Jánost. Akit nem kell bemutatni. Ennek ellenére lesz még róla szó bőven, miként Főnökömről is. Előbb azonban jöjjön az ötödik elnökhelyettes, aki e pozícióban megelőzte Főnökömet! Mindannyiuk közt Öt tartottam a „legszínesebb“ egyéniségnek. 5. Az elnökhelyettes Hosszas tépelődésembe került, mivel is kezdhetném e jeles férfiú bemutatását? Ahhoz képest, hogy egy nagy presztizzsel bíró nemzeti intézmény egykori felsővezetőjéről van szó, meglehetősen kevés nyilvános forrás található róla. Majdhogy nem semmi. S ez igazán meglepő számomra. Annál sokkal ellentmondásosabb, mi több, érdekesebb figurának ismertem meg, hogy csak úgy kivesszen az emlékezetből. Szerettem volna, ha független véleményeket is segítségül hívhatok karaktere megrajzolásához, mert róla és a szerepéről egyáltalán nem könnyű tárgyilagos egyenleget vonni, de úgy tűnik, magamra maradok igyekezetemmel. Annak idején sehogy sem értettem, miért sistereg körülötte a levegő, ahol csak megjelenik. Bár soha nem hallottam tőle elcsépelt, vagy szokványos mondatokat, írásbeli stílusát pedig egyenesen irodalminak is nevezhetném, azért a felületes szemlélő számára még is csak jelentéktelen kis figurának tűnhetett. A magam önkéntelen bámulatát iránta egy ideig azzal véltem elintézni, hogy ő volt az a potentát, aki zöldfülü koromban az „irástudó“ megjelenéseként nyugtázta feltűnésemet az adott szolgálati helyen. S nehéz elfogulatlannak maradni az iránt, aki az ember hiúságát legyezgeti. Különösen ifjoncként, amikor az ember még amúgy is hajlamos a szezont a fazonnal összetéveszteni. Amikor azonban - szintén ez időtájt -, elkövettem addigi életem legnagyobb könnyelműségét, s még sem lett semmi következménye, már komolyan zavarba 141



hozott (természetesen csak miután kellőképpen megkönnyebbültem). Az előéletéről keringő mendemondák alapján ugyanis arra számítottam, hogy legalább is miszlikbe apríttat. E helyett azt láthattam, hogy semmi sem feketefehér! S ki az, akit ez a felismerés ne zavarna össze? A Nagyvilág című folyóirat, amely megjelentette egy írását -- aminek a tartalma már nem, csak szerzője imponáló íráskészségéről alkotott benyomásom emléke maradt meg bennem –, rövid életrajzi ismertetést is adott róla. Nem magamtól bukkantam a kincsre: albérlőtársam hívta fel rá a figyelmem, aki nem győzött álmélkodni azon, hogy egy „bankár“ ilyen ragyogóan ír? A Nagyvilág annak idején amolyan kincstári sznobéria szinterének számított. Aki „adott“ magára, igyekezett a szerzői sorába emelkedni, s olvasói is különbnek tartották magukat a nagy magyar átlagnál. Mi tagadás, a kor meglehetősen ritka és sekélyes orgánumai közül valóban kiemelkedett. Stílusbeli kvalitásait illetően mindenképpen. Még is jellemző, hogy hősünkről nem mulasztották el megemlíteni azt a cseppet sem mellékes körülményt, hogy becses személyében a „munkásmozgalom régi harcosát, a szocialista hazáért érdemérem tulajdonosát tisztelhetjük. Akkoriban az ilyesfajta „méltatás“ alaposan felhajtotta egy-egy alkotás „irodalmi értékét“! Ha a műből magából esetleg nem is derült ki, hát ebből megtudhatta mindenki: nem akárkivel hozta össze a kultúra szeretete. Nos, ennek az embernek én azt javasoltam egy „háborodott“ pillanatomban, hogy a folytonos mezőgazdasági veszteségek támogatáskénti pótlása helyett, az állam nézzen szembe a valósággal, törődjék bele a közgazdasági törvényszerűségekbe, s ahol csak lehetséges, adja vissza a földjüket a parasztoknak! Történt mindez 1971-ben! „Mindössze“ arra akartam utalni ezzel, hogy bizonyos (kedvezőtlen) természeti körülmények között a nagyüzemi tömegtermelés intenzív befektetései soha nem térülhetnek meg, még ha megfeszülnek is! Családi formában viszont jövedelmező kézimunka-igényes, minőségi termelésre lehetne visszatérni. A javaslatomat taglaló feljegyzés az MNB egyeztetett álláspontjának részeként, tárcaközi koordináció végén az illetékes kormánybizottság asztalán landolt volna. S mivel akkoriban még mi sem volt időszerűtlenebb, mint az a mai dilemma, miszerint a pártnak van kormánya, vagy a kormánynak van pártja? – nem kétséges, mekkora detonáció koronázta volna „kezdeményezésemet“, ha célba ér! Volna, így kell fogalmaznom, mert biztos vagyok benne, hogy szösszenetem nem hagyta el a Nemzeti Bankot! Bármekkora „nagy vagány“ volt is a „szocialista haza hőse“, ezt még Ő sem engedhette meg magának, pedig – mint később tapasztalhattam --, nem akárkikkel akasztotta össze a bajszát időnként. Még ma is rejtély, hová tettem az életösztönömet?

142



Az említett attrakció voltaképpen öngyilkossággal ért fel azokban az időkben, több okból is. A kollektív mezőgazdaság a rendszer alappillérének számított, s hogy mekkora becsben tartották ezt, arról semmi kételyem nem lehetett, hiszen családommal magam is átéltem a „hősi korszakot“, életreszóló élményeket szerezve róla. (Ha a szüleimtől ezerszer kérnének bocsánatot legalább haló poraikban, akkor sem tudnának jóvátenni semmit! Hát még így, hogy szó sincs róla.) S miként feledkezhettem meg arról, hogy egy bizonyos Biszku Béla nevű hazafi -, akinek még Kádár János sem volt eléggé baloldali -, éppen a magántulajdon teljes megsemmisítését tűzte a Párt zászlajára, magam sem tudom. Ő és hívei, az aktuális moszkvai hátszélre felkapaszkodva, éppen azzal foglalatoskodtak, hogy telitüdővel kifújják az Új Gazdasági Mechanizmus kissé szabadabb levegőjét Magyarországról, amikor én, 123. halljakend, a huszonhatéves fejemmel előálltam invenciózus javaslatommal, egy „Szocialista Hazáért Érdemérem“ büszke tulajdonosonának címezve azt! Nem is az a csoda, hogy az ötletemet – amit mellesleg az óta sem sikerült tisztességesen és maradéktalanul megvalósítani, pedig időközben átéltük az úgynevezett rendszerváltást --, még házon belül sterilizálták, hanem az, hogy nem esett bántódásom. A hátráltatott előmenetelt most hagyjuk figyelmen kívűl, mert az bagatell, ahhoz képest, amit művelhettek volna velem! (Még Nagy Imre kötélre juttatásában is szerepet játszott a termelőszövetkezetek feloszlatása miatti „szemrehányás“!) Ehhez képest több mint érdekes, hogy valamelyest még nőtt is a respektem. Legalább is ezt a következtetést szűrtem le abból a jelből, hogy a feljegyzéseim többnyire továbbra is valamilyen elismerő megjegyzés kíséretében érkeztek vissza tőle. S nem emlékszem rá, hogy valaha is elutasította volna azt, amit elővezettem számára. Egyszerűen elfelejtette nekem a termelőszövetkezetek „feloszlatását“. Most, midőn már derékig gázolok történetemben, minden méltatlankodásom dacára is be kell látnom, hihetetlen szerencse kísért pályafutásom során! A rendszer abszurdítását ugyan félreérthetetlenül jellemzi a mód, ahogyan kiválasztotta vezető kádereit, még is, az adott paradigmán belül – de csak is azon belül! --, a lehető legtisztességesebb emberekkel hozott össze a sors. S, hogy ez mások számára is nyilvánvaló lehessen, felevenítem: én nem voltam úttörő, Kisz-tag, párttag, munkásőr, sőt, még katona sem. Nem tanultam Moszkvában, nem hoztam onnan feleséget, senkim nem is emigrált oda hajdanán, hogy győzedelmes visszatérő lehessen, voltam viszont kissé korábban „rohadt, hülye, fasiszta, nyilas, sváb kölyök“.Vagyis abszolut kívűl fogantam és léteztem a politikai rendszeren, három reprezentánsa még is különös „lojalitással“ viseltetett irántam! Mert, hogy Nagytóni párttitkár mellett végül is mindkét elnökhelyettesemről is elmondhatom ezt. (S rögtön hozzátehetem: e tekintetben a „saját rendszerem“ a nyomukba sem érhet!) 143



Kissé emelkedettebben azt mondhatnám, ez a három ember a rendszer totalitása ellenére is megőrzött egy darabot személyes autonómiájából. Még akkor is így igaz, ha ma már világosan látom, mozgatórugóik sorából az önös érdek sem zárható ki, ami a szakértelem lefölözéseként definiálható. Az elnökhelyettest egy konferencián ismertem meg személyesen, ahol Ő volt az előadó, én pedig a hallgatóság soraiban foglaltam helyet. S még nem is sejtettem, hogy legfőbb főnökömet hallgatom. Az előadó piaci fogalmakkal operált, s a dogmatikus közgazdaság évtizedei után ez meglehetősen nagy érdeklődésre tartott számot. Különösen azok után, hogy - a vállalati gazdálkodási jogosítványok bővülése nyomán - az emberek már zsebükhöz vehették első komolyabb nyereségrészesedéseiket is, ami a szocialista világban abszolut nóvumnak számított. Ahogy most utánagondolok, pillanatokkal a Biszku-féle szélsőbalos fordulat előtt álltunk ekkor. A szónok valamit már sejthetett a kulisszák mögött gyülekező viharfelhőkről (amelyek hamarosan el is mosták a szégyenlős, piacgazdaságot imitáló tákolmányt), mert a hangját mintha valamiféle ingerült elfogódottság uralta volna. Sőt, voltaképpen leplezetlenül szapulta a tervutasításos rendszert. Jóllehet ez zene volt fülemnek, mégsem értettem egészen, mi szükség lehet rá, hisz úgy tudtam, azon a „fejlődési szakaszon“ már két-három éve túlléptünk. Ma már ismert, ekkortájt valójában a magyarországi új kurzus eltipratásáról hozott döntésen lehettek éppen túl Moszkvában, aminek előszele megsuhinthatta az előadó hangulatát, de gondolom, szochazás érdemérme fedezékében úgy vélhette, megengedheti magának a kritikus hangot. De lehet, hogy nem gondolt semmire, hanem egyszerűen csak l’art pour l’art méltatlankodott, mint máskor is, ha magánál rugalmatlanabb, ostobábbnak vélt kommunistákba ütközött. Ez pedig igen gyakran megtörténhetett vele! Utóbbi epizódok közül talán kettőt érdemes felidéznem, azzal, hogy konfliktusai személyes indítékairól nincs ismeretem, de ez nem is fontos. Mondandóm szempontjából csak a reakciói érdekesek. Az egyik esetben a szálak a hatalom legfelsőbb régióiba vezettek. Az 1980-as években „alkotott“ hazánkban egy Havasi Ferenc nevezetű zseni, akit az MSZMP Politikai Bizottságába is beemeltek. Nevezett személy a munkás hétköznapjait a Kormány Gazdaságpolitikai Bizottsága élén múlatta. Ebbéli (szakmai) minőségében akár a „korona ékköve“ lehetne. Vagy legalábbis az egyik a három közül, tekintve, hogy minden további nélkül csereszabatosan beilleszthető lenne a ma már történelminek tekinthető Kossa István, Havasi Ferenc, Kóka János triumvirátusba! 15 Közgazdasági felkészültségüket tekintve lehetetlen lenne bármelyikük hátrányára lényeges megkülönböztetéseket

15

Bár mindhárman a magyar gazdaságpolitika élén álltak, egyikük sem rendelkezett a feladat jelentőségéhez méltó, megfelelő képzettséggel. Kossa István villamoskalauz, Havasi János pártmunkás, Kóka János egyetlen percig sem praktizált orvos létére tölthette be pozicióját!

144



tennünk! Szinte sajnálja az ember, hogy eme három lángelmének nem adatott meg egyszerre, egyidőben szolgálni a haza üdvét. Nos, ha e híres-nevezetes Havasi Ferenc neve felmerült valahol, nem sokáig váratott magára az elmaradhatatlan minősítés: „a marha“! S e kissé vehemens kitörést még a szolidabbak közé sorolhatjuk. Az őszinte megnyilatkozót akár háromszáz fül-, és szemtanú, vagy a helyszin emelkedettsége – például, a Magyar Tudományos Akadémia Díszterme – sem akadályozhatta meg véleménye kinyilvánításában. Ilyenkor azt vártuk, hogy a következő napon már valaki mást találunk a székében, de egyre fokozódó ámulattal tapasztalhattuk: a „logikusan“ várható fejlemény rendre elmarad. No, ezt már biztosan nem ússza meg, gondoltam magamban, amikor szobatársam visszafojtott hangon, mégis a titkot tudók leplezetlen büszkeségével megsúgta, legújabban mi tartja lázban a Párt berkeit? Történt pedig, hogy egy viharos MNB elnökségi ülésen, a vita hevében a mi elnökhelyettesünk „lehülyezsidózott“ egy másik elnökhelyettest (azt a személyt, akit később a sors kegyéből a halál is Moszkvában ért utol)! Lett is belőle óriási ribillió. Természetesen csak is a szőnyeg alatt, mert akkoriban még a nemeslelkű emberjogi harcosaink sem tartották felhánytorgatásra érdemesnek a csörtét. Meg sem fordult a fejükben, hogy tanyát verjenek Bécsben vagy Berlinben, s onnan rázzák fel hitelesen a világot, pedig néhányan már ugyanúgy a színen kellették magukat, akárcsak napjainkban. A már akkor is a „legolvasottab napilapunkban“, de más orgánumokban is hiába keresgéltünk volna akár egyetlen mukkot is, hisz mint tudjuk, kommunisták között az antiszemitizmusnak nincs táptalaja! 16 Meg is oldották a konfliktust egymásközt: addig békéltették a feleket az V. kerületi Pártbizottságon, míg a végén rá nem untak egymásra. Lehet azonban, hogy ez az affér még sem múlt el nyomtalanul, mert kissé később ugyan, de még is csak duzzogva nyugdíjba vonult a „tettes“, pedig eredettileg úgy képzelte, hogy ez az esemény soha nem következik el. S a közjáték nélkül erre lehetett is volna esélye, hisz mint említettem, „szochazás“ érdemei a legfőbb notabilitások között jelölték ki a helyét. Ha napestig sorolhatnám érdemeit, akkor sem hallgathatnám el, hogy nincsen rózsa tövis nélkül! Ennek megfelelően a mi elnökhelyettesünkben egy helyett minimum kettő ember lakozott. Egyikük figyelemreméltó empátiával viseltetett a gyengébbik nem iránt. Feltűnő tünete volt e vonzalomnak, hogy amikor virágkertészettel is bíró cégnél tett üzemlátogatást, a világért sem múlasztotta volna el, hogy kocsideréknyi szegfűvel térjen vissza onnan! S a Mercédeszbe aránylag sok szál belefér, mert, hogy azzal rótta az országutat jártában-keltében. Eme szokását idővel olyan 16

Bizonyára ezért nem tudhatjuk meg azt sem, hogy végül is hány zsidó származású embertársunk esett áldozatául a lenini és sztálini rémuralomnak? Nem mintha a többiekről egzaktabb ismereteink lennének.

145



tökélyre vitte, hogy már a szabódás látszatával sem óhajtotta vendéglátóit megsérteni, midőn „rátukmálták“ a rakományt. Hogy mely virágszálaknál kötöttek ki végül is a virágszálak? - én nem tudom. Ha a mában játszódna a történet, feltételezhetném, esetleg pézformát öltöttek, de hát nem ma történt. Így marad a kérdőjel. Egyszóval: amilyen kritikus szemmel nézte és látta a világot, olyan elnézően viseltetett saját gyarlóságai iránt. Az élen kell megemlítenem, hogy meglehetősen nagy türelem szükségeltetett ahhoz, hogy az ember kivárja, amíg egy-egy döntésre felterjesztett javaslat visszaérkezett tőle. Adott esetben ez azt is jelenthette, hogy valamely gazdálkodó akár hónapokig is várhatott az MNB válaszára. Tekintve, hogy minden akció kiváltja a maga reakcióját, az élelmesebbje hozzá is látott az „ügyintézés“ eme szűk keresztmetszetének felszámolásához. Ennek látható jeleként az MNB főbejárata időnként – némi túlzással – valamiféle raktárbázis oldalbejáratához vált hasonlatossá, ahol a ki-be suhanó alakok nem feltétlenül legális árumozgatást végeznek. Mikor egy-két szarvasagancs, mikor néhány karton italféleség érkezett ajándékba, s a jó ég tudja még miféle portékák gyülemlettek fel az exkluzív iroda mellékhelyiségében. S miután emberek vagyunk, ebből semmi nem maradhatott titokban, még ha senki nem is emlegette fennhangon. A mögöttünk hagyott három évtized tökéletesen elegendőnek bizonyult a „minden a miénk“ erkölcsiség eluralkodásához, s annyira rendíthetetlenül idillinek tünt ez a világ, hogy a végén már senki nem emlékezett rá, s nem is firtatta, voltaképpen mi végre is ez az oda nem illő sürgés-forgás? Pedig az „ügyintézés“ semennyivel sem lett gyorsabb. Az ehhez fűződő hiedelem azonban önjáróvá vált, így az áru rendületlenül áramlott a maga bejáratott útján. A húsáruk eme különös felhozatalban megkülönböztetett érdeklődésnek örvendtek. Ha mentséget keresnék az említett allűrre, talán valamiféle veleszületett hozományra gyanakodnék, ám csak is akkor, ha nem tudnám: egy mosónő fiával állunk szemben. Mivel azonban tisztában vagyok eme körülménnyel – éppen a Nagyvilág című folyóirat jóvoltából --, legfeljebb születési rendellenességre gondolhatok. Mintha egy született várúr vére csörgedezett volna a szochazás érdemrend alatti erekben. A tárgyilagosságnak adózva nem hallgathatom el, hogy gyakran tényleg nem állt módjában az eléterjesztett ügyekkel foglalkozni. Ilyen „vis major“ esetek rendszerint azokban az időszakokban fordultak elő, amikor időtrabló vadásztúrák élvezetére kárhoztatta a sanyarú élet. Ezek megszervezésében Nagytóni állt a szolgálatára. E tárgykörben kabaréba illő történeteket hallhattunk. Egyes frekventált vadászterületeken jószerivel már bújkáltak előle, különösen a vágóhidak vezetői. Rabjává vált ugyanis ama kedvtelésének, miszerint az elejtett vadakat

146



beszállíttatta a legközelebi vágóhídra, s kolbászt készíttetett belőlük. A szarvaskolbászt különösen kedvelte. A vadászakciók megszervezésében speciális szerep hárult az adott területen illetékes MNB Megyei Igazgatóság vezetőire. Nekik kellett gondoskodniuk az elejtett állatok feldolgozásáról. Akárhány vadászmező és húsfeldolgozó létezett is azonban az országban, annyi azért még sem, hogy ne került volna sorra mindegyikük újra és újra. Kiváltképp a kedvenc területek „illetékesei“. Akadt olyan megyei igazgató, akinek idővel már semmiképpen sem fűlött a foga eme megtiszteltetéshez, de nemet mondani sem mert neki. Inkább „minihúsüzemet“ rendezett be a saját szuterénjában, s a továbbiakban maga állította elő, s szállította fel „rendeltetési helyére“ a kolbászt. Ehhez már csak néhány emblémás kartont kellett kunyerálnia a profi cégektől. Szerencsére ritkán találkoztam vele személyesen. Ilyenkor azonban egyenesen a frász kerülgetett. Nem mintha valami kivetnivalót találhattam volna a modorában, inkább csak a hanghordozásával akadtak múlhatatlan problémáim. Egyszerűen nem értettem, amit mond, s ezen az idő sem segített. Az első és utolsó találkozásunk közötti két évtizedben ezirányú kínjaim jottányit sem enyhültek. Talán egészségügyi okokból a négyszemközti dialógusokban igen halkan beszélt, ráadásul meglehetősen zártan formálta a hangokat. Nemes egyszerűséggel azt is mondhatnám, jobbára csak motyogott. Ha rászólhattam volna: nyisd ki a szád, vagy ne nyammogj a nyelveden! – vagy valami ilyesfélét --, talán jobban bodogultam volna vele, de hát ez szóba sem jöhetett. A mai ember el sem tudja képzelni, mekkora hatalmasság volt egy ilyen egykori szocialista nagyúr a maga szemétdombján! Ilymódon boldognak éreztem magamat, amikor nem tőle magától, hanem a szokványos szolgálati útvonalon jutottak el hozzám a megrendelései. Ilyenkor legalább nem gyötört a kétely, vajon azon a feladaton munkálkodom-e, amivel szándéka szerint megbízott? Mindennek dacára azt kell állítanom erről az emberről, hogy – az utódjával egyetemben --, kulcsszerepet töltött be a magyar mezőgazdasági imázs kialakításában, amely kirívóan eltért a „béketáborra“ általában jellemző merev képtől. Jórészt nekik tulajdonítható, hogy az időnkénti óriási ideológiai nyomás dacára úgy, ahogy, sikerült fenntartani a tulajdonlás, s főként a termelés duális szerkezetét, amit a köznyelv a háztáji gazdaságok valamint a kisegítő ágazatok megjelenése és térfoglalása révén érzékelhetett. Ennek tudható be, hogy bizonyos ágazatokban (zöldség- és gyümölcstermelés, kisállattenyésztés, stb.), mire bekövetkezett a rendszerváltás, a birtokukban lévő csekély mezőgazdasági terület ellenére a háztáji gazdaságok termékkibocsátása versenyre kelt a nagyüzemekével. Arról nem is beszélve, hogy egyfajta tudatos vidékfejlesztési szempontok is megjelentek a törekvéseikben. Mármint főnökeimében. Például, egy ízben (a 70-es években) azzal a megbizatással kergettek körbe az országban, mérjem fel, milyen eséllyel lehetne kiépíteni regionális (kis) vágóhidak hálózatát, elkerülendő a helyi igények kielégítésére szolgáló árualap 147



felesleges uzaztatásával járó társadalmi veszteségeket. Mai nyelvezetben azt is mondhatnám, az akkori keretek között keresték a globalizáció ellenszerét. Nem tagadhatom el tőlük azt sem, hogy ami innováció akkoriban hozzáférhető módon jelen volt a világ mezőgazdasági és élelmiszeripari termelésében, az rövid úton megjelent Magyarországon is (más kérdés, hogy rendszerint eltúlzott üzemméretekben megnyilvánuló gigantomániás torzulásokkal, ám ennek okait a szakmán belül, s nem a bankszektorban kell keresni). Különös ellentmondásnak tűnhet, hogy a szochazás elnökhelyettes mániákusan kereste azokat a lehetőségeket, melyekkel a magyar termelési viszonyokat „oldottabbá“ lehetne tenni, s el kell ismernem, Ő ebben még Biszku Béla által sem hagyta magát zavartatni. Amikor nyíltan nem lehetett, akkor az MNB közvetett módon, a tsz-ek „bőséges“ (túl)hitelezése révén gondoskodott a háztáji-, és kisegítő termelés fennmaradásáról. Magyarul: elszabotálta Biszku ostoba, nemzetellenes törekvéseit! Ebből a kényszerkapcsolatból aztán rengeteg előremutató együttműködési forma bontakozott ki a nagyüzemek és tagjaik háztáji gazdasága között. Megítélésem szerint erre az alapra sokkal hatékonyabb és igazságosabb felépítményt is rá lehetett volna húzni, mint amilyet 1990-ben rábarkácsoltak. Késő bánat, ebgondolat, néhány mondatot azért még is csak rászánnék erre! Szerintem 1990-ben a gyengeelméjű kárpótlás helyett – ami végül padlóra fektette a mezőgazdaságot, s történelmi igazságtételt sem hozott --, a föld valóságos tulajdonjogát kellett volna helyreállítani. A tulajdonosi jogok olyan új formáját kellett volna életrehívni, amelynek keretei között egyben maradhattak volna az életképes nagyüzemek, amelyek tuladonukba kaphatták volna az élelmiszerfeldolgozó ipart. Ily módon ma rendelkezésünkre állna a nyugat-európaihoz hasonló szövetkezeti modell, a mintaadókénál nagyságrendekkel versenyképesebb üzemi méretekkel! De térjünk vissza elnökhelyettesünk fogékonyságára. Akkoriban még egy ilyen „nagy kaliberű“ ember számára sem nyílott túl sok ajtó a nagyvilágra, nem csoda hát, hogy a kínálkozó esélyeket hiánytalanul üstökön ragadta. A Mezőgazdasági Bankok Nemzetközi Szövetségének 17 rendszeres kongresszusait is ennek megfelelő becsben tartotta, mert beutazhatta a fél világot 18 már akkor, amikor ez még egyáltalán nem számított magától értetődő jognak! S abban is biztos vagyok, hogy nem a turista osztályon szolgálták fel neki a légimenüt. Meg kell mondanom, rajta legalább meglátszott,

17

Francia nevének kezdőbetűiből: CICA Kongresszus. Az egyszintű bankrendszerben a vállalatokat, így a mezőgazdasági nagyüzemeket is a Magyar Nemzeti Bank hitelezte. 18

148



hogy időnként máshova jár csiszolódni, mert rendszeresen megjelentek újdonságok a nézetrendszerében. Bizonyára tragédiaként élte meg, hogy kis idővel a nyugdíjazása után a CICA Magyarországon tartotta soros kongresszusát, s ezen neki már nem juthatott főszerep. Sőt, semmilyen szerep sem. Az Ő idejében én erről a CICA Kongresszusról körülbelül annyit tudtam, mint amit fent leírtam, vagyis gyakorlati értelemben semmit. Tudtommal CICA-ügyben maga szolgálta ki magát, nem tudok róla, hogy bárkit is terhelt volna ezzel, mint ahogy engem sem. Ehhez képest az utódja egyik pillanatról a másikra utasított, hogy írjam meg a Kongresszuson elővezetendő előadását! S hozzátette még: koordináljak a mezőgazdasági miniszter kijelölt emberével, nehogy ellentmondásba keveredjenek majd a szószéken! Az alkotás folyamatát most nem részletezném, elég annyi, hogy elkészülvén a művel, átküldtem a Minisztériumba azzal, hogy érdeklődve várom az ott született anyagot. Tudniillik, hogy egyeztethessünk. Hát én aztán várhattam! Néhány nap múlva csak egy telefont kaptam főnökömtől, hogy írjak neki egy másik előadást, mert az eredeti annyira megtetszett a miniszternek (Váncsa Jenő), hogy elkunyerálta tőle! Már ez sem mindennapi fejlemény, de a történetnek ezzel még nincs vége. Jóformán meg sem lepődtem, amikor újságolták, hogy „főnököm előadása“ a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter zsebében sem horgonyozhatott le, mert tőle meg a pénzügyminiszter (Villányi Miklós) csaklizta el. Arról, hogy mi történt a Kongresszuson, fogalmam sincs, mert természetesen azt senki nem tartotta fontosnak, hogy én is meghallgathassam az „előadását“. A Szocialista Hazáért Érdemérem büszke tulajdonosával utóljára 1992-ben találkoztam. Hetvenfelé járt ekkor, s hitellehetőség után kajtatott aktuális megbízója jóvoltából, aki tormát óhajtott termelni valahol Szabolcsban. Panaszkodott: így kénytelen kiegészíteni a nyugdíját, mert feleségének már nem elég a napi egy üveg Napóleon. Kis híján a nyelvemre tolult: hát szarvaskolbászt szokott-e még eszegetni? Aztán még idejében visszaszívtam. Ha már segíteni nem tudok rajta, legalább ne bántsam! Így múlik el a világ dicsősége! Két-három évre rá halálhírét hozták. Szerették volna, ha segítek nekrológja megírásában. Én ezt elhárítottam. Nem mintha ellenszenvvel gondolnék vissza rá, de ismerem az ilyen alkalomhoz illő intelem eredeti alakját: halottról vagy az igazat, vagy semmit! S ez alapján az Ő méltatása csak is brancsbeliekre tartozhatott, mert körükben az igazság kegyeletsértésként hatna. A „bűnét“, hogy a Munkáltatói kölcsön-konstrukció hajnalán kizárólag az én kérelmemet utasította el életem legkritikusabb pillanatában, már régen megbocsátottam neki. Annál is inkább, mert végül korrigálta tévedését. Már az 149



sem zavar, hogy közbenjárásáért a kommunista párttikárnak kellett könyörögnöm. Tanulságul marad az örök igazság: senki nem lépheti át a tulajdon árnyékát! Mindazonáltal Őt is azok közé sorolom, akik képességeik alapján normális világban is megállhatták volna a helyüket. Sőt, még többre is vihette volna, mint amire vitte. 6. Egyéb csodabogarak Számos jelzőt alkalmaztam az MNB viszonyaira az eddigiekben, s azt is említettem már, hogy politikai természetű viszolygásom ellenére is érdekfeszítőnek találtam az itt folyó tevékenységet. S ezt most újfent megerősíthetem. Ehhez persze valamelyest meg kellett alkudnom a körülményekkel, s az ifjonti naív elképzeléseimhez képest lejjebb kellett szállítanom az igényeimet. Azonban még így is leginkább azt a ténykedést lehetett „közgazdaságinak“ tekinteni széles e hazában, ami itt folyt. Aki akarta, azt is kiolvashatta elbeszéléseimből, hogy egyes időszakokban a ráció maradékának védelmezése, sőt a politikai struktúra fellazításának burkolt igénye is fel-felütötte fejét a patinás falak között, amelyek időnként a rendszerétől nagyon is eltérő vitakultúra színteréül szolgáltak. A legnagyobb meglepetést azonban a hihetetlenül „színes“ személyi állomány hozta számomra. Kezdetben azt képzeltem, hogy itt mindenki megrögzött kommunista, s jómagam csak véletlenül csusszanhattam át a meglehetősen sűrűszövésű rostán. Mi mást is képzelhettem volna a saját felvételemkor tapasztaltak alapján? Teljesen nem is „csalódtam“, hisz tényleg hemzsegtek a gyanúsabbnál gyanúsabb alakok. Akkoriban persze már konszolidált modort öltöttek magukra, de mint korábban is utaltam rá, némelyikük neve meglehetősen ismerősen csengett a kényesebbfülűek számára. Ennek alapján a nyílt titkot, miszerint a feloszlatott hírhedt terrorszervezet „legjobbjai“ felszívódtak a civil életben, magam is tanúsíthatom. Az MNB-be is jutott belőlük, meg a retyerutyájukból. Az „érdekesség“ erejével szolgálhat, hogy például Farkas Mihály unokahúga is itt munkálkodott a szebb jövőn, függetlenített Kisz-titkárként. Nemes megbízatása során „természetesen“ kíváló vezetővé érett, hol is másutt, mint a („piszkos“) Nyugathoz kapcsolódó szakterületen. A világ bizony változik: a nagybácsi – meg az unokatestvér -- még megnyúzatta a bűnöst, ha „rábizonyosodott“ valamiféle nyugati (mondjuk rokoni) kapcsolat, de úgy látszik nem csak a fiúk nem felelősek apáik vétkeiért, a lányok sem! Kis híján hanyatt is estem, amikor kiderült, hogy „várakozásom“ ellenére a mi főosztályunkon alig lézeng néhány párttag: a mintegy ötvenfős csapatból két kezemen megszámolhattam őket. Nyilván ezzel is magyarázható Nagytóni kitartó – ám utóbb csak „kincstárinak“ bizonyuló – igyekezete a 150



„megtérítésemre“. Velem is a gyatra statisztikát szerették volna javítani. Az időben kicsit visszalépve még más volt a helyzet, mivelhogy 1956 előtt lényegesen többen voltak. Azt követően viszont sokan megpattantak, majd nem igazoltak vissza. Az MNB egészét tekintve sem festhetett másként a helyzet. Ezt abból gondolom, hogy amikor „szabad pártnapokat“ rendeztek, lasszóval gyűjtöttek oda pártonkívülieket, megtöltendő a Nagytanácstermet. A szabad pártnapokon a Párt közvetlenül elkeveredett a Néppel, prezentálva, maga is belőle vétetett. Ilyenkor elhangzott valami „fajsúlyos“ előadás a szocializmus építése során felmerülő feladatokról, s ehhez hozzá lehetett szólni. A hasonszőrűek, mint én is, ezeket az alkalmakat használtuk fel „lojalitásunk“ kifejezésére, mivel rájöttünk, hogy ez az a technikai minimum, amely mindenki számára meghozhatja a békességet. Fügefalevélként szolgált mindkét oldal részére. Mi bizonyíthattuk, hogy nem vagyunk megátalkodott ellenségek, Ők meg elmondhatták: a pártonkívüliek is „aktívak társadalmilag“! S mivel évente legfeljebb egy-két alkalommal kerítettek rá sort, ki lehetett bírni. S néha tényleg érdekes témával hozakodtak elő. Rádöbbenvén, hogy egy „horthysta“ katonatiszt is akad köztünk, már akár az álmélkodás is hatalmába keríthetett volna. Bizonyára be is következik ez a fejlemény, ha ki nem derül, még egy hamisítatlan hús-vér Hunyadi-páncélost19 is sorainkban tudhatok. Azok közül valót, akiket addig csak hírből hallottam pocskondiázni, s akiket csak negyedszázaddal később mentesített a független bíróság az igaztalan vádak alól. Megjegyzem, a mi páncélosunkhoz fogható jámbor, jóindulatú lélekkel az óta sem találkoztam. Amolyan „fát lehet hasogatni a hátán“ alkattal áldotta meg a sors. E mellett nem lehetetett kétséges, egymaga többet tud a szakmáról, mint főnökeink együttvéve! Azt a csekély számviteli tudást például, amit akkor magaménak mondhattam, tőle lestem el (tekintve, hogy egyetemi hozományomat e téren egyenlőnek tekinthettük a nullával). Miként a többiekkel, vele is barátságos viszonyt ápoltunk, amolyan atyai leereszkedőset, mivel Ő is húsz esztendővel idősebb volt nálam. Valószínűleg néhány évig éppen ennek köszönhetően nem jelentettem számára konkurenciát. Később aztán ez megváltozott, s csak idő kérdése volt, hogy közénk álljon a diplomám, s felkeltse benne is a presztizsféltést. Egy idő után már nem lehetett kétséges, hogy meghiúsul az előmenetele, ami pedig a nyugdíja szempontjából sokat nyomott volna a latban. Azt hiszem, éppen ez vitte rá az állásváltoztatásra. Talán, ha nem keveredek oda, s helyettem megkaphatja az 1974-ben megürült főcsoportvezetői címet, ott morzsolja le a hátralévő éveit. Éreztem is némi lelkiismeret-furdalást e miatt, 19

1944 végén a Magyar Kormány által toborzott, a Waffen SS fennhatósága alá rendelt magyar „önkéntes

–hadosztály”.

151



hiába nyugtatgattam magamat: diploma hiányában eleve reménytelenül bizakodott a kinevezésében. Akkor ezt már nem engedték meg a jogszabályok. Csakhogy: „érdekes“ módon „másoknál“ ilyesmi egyáltalán nem számított, s mindig akadt valaki, akinek jogában állt kivételt tenni, ha „magasabb szempontok“ ezt úgy kívánták. „Kézenfekvő“, hogy egy Hunyadi-páncélos vágyálma nem tartozhatott ezek közé. Még is, amikor nagynéha összefutottunk, még évek múltán is szemrehányást véltem a tekintetében felfedezni. Már az is rejtély, hogy az ő múltjával miként kerülhetett egyáltalán oda, ahol méretes réztábla hirdette a Berei-lány dicsőségét, Farkas Mihály unokahúga oszthatta az észt, s korábbi párttitkárok voltak a fővezérek. Meg az alvezérek is. Persze, ezt a kérdést magamra is vonatkoztathatom. Esetleg igaz lehetett a korabeli képzavar, mely szerint az „ellenség keze betette a lábát“, s ott settenkedett már a Személyzeti Főosztályon is? (Ha a vezetőjére gondolok, azért ezt igen nehezen tudom elképzelni: meglepődnék ugyanis, ha nem lett volna szerepe az 1956 utáni „rendteremtésben“. Mindenesetre úgy festett.) Egyszóval sok fura szerzettel találkoztam. Még egy bárónő is előfordult, aki gépírónőként húzta meg magát. Mindennél „beszédesebb“, hogy a köszönésen kívűl éveken át alig hallottam a hangját. Ki tudja, milyen élményei tehették ilyen zárkózottá? A jellegzetes figurák között kétségkívül egy holokauszt-túlélő vitte el a pálmát. Kezdetben semmit nem lehetett tudni az előéletéről. Az Olvasó – aki mostanság napjában ezerszer is találkozik valamilyen összefüggésben a kifejezéssel --, bizonyára el sem hiszi, hogy akkoriban, „minden idők legemberibb“ társadalmában, a holokauszt tabutémának számított. Oly annyira, hogy magam is csak a rendszerváltás után találkoztam első ízben a fogalommal. Az alapját képező eseményekről természetesen hallottam, de nem ám nyilvános forrásokból, hanem körzeti orvosunk „jóvoltából“, akinek több mint harminc rokona veszett oda a koncentrációs táborokban. S minő fondorlatos rendező a sors: a gulag-szigeteki „ólombányász“ unokatestvérem felesége látta el mellette az asszisztensi teendőket évtizedekig. Innen eredt jóléltesültségem a zsidó népirtásról. Érdekes módon, e témáról a „különleges anyagból gyúrt“ emberektől egyetlen kukkot sem hallhattunk! Szóval, egyszer csak megjelent a színen R. kolléga, ami már csak azért is meglepetésnek számított, mivelhogy éppen létszámstop volt érvényben. Ez persze egyáltalán nem számított rendkívűlinek, mert már akkor is állandó egyensúlyhiánnyal küszködött „népgazdaságunk“, s már akkor is látszatintézkedésekkel próbáltak úrrá lenni rajta. R. kolléga azonban így is belefért a létszámba. (Ezidőtájt kellett nekem még egy diplomát szereznem, hogy maradhassak.) Mint említettem, a magasabb szempontok mindig szétfeszítették a bürokrácia korlátait. 152



R. kolléga igen szimpatikus fiú volt. Bár nyolc-tíz évvel idősebb lehetett nálam, képtelen voltam előre köszönni neki. S ha a sors úgy hozta, hogy egy nap százszor találkoztunk a folyosón, mindannyiszor szertartásosan üdvözölt. Amúgy, csak néhány szoba választott el bennünket. Nem csak velem bánt ilyen figyelmesen, mindenkinek kijárt tőle e megkülönböztetett tisztelet. Az óta sem láttam senkit olyan előkelően kezet fogni, mint őt: aki csak messziről és ismeretlenül figyelte a jelenetet, királyi leereszkedésnek lehetett tanúja. Sugárzott szegényről, nem lehet akárki. Azt viszont, hogy mivel foglalkozik, mi a feladata, évek hosszú során sem sikerült kideríteni. Nem csak nekem, másnak sem. Kiderült viszont, hogy amikor nem a folyosón parolázik éppen, akkor valamelyik toalettben múlatja az időt. S tekintve, hogy az ötemeletes épületben szintenként legalább kettő is akadt ezekből, nem csekély elfoglaltsággal kellett nap, mint nap megbírkóznia. Aztán egyszer csak suttogni kedték: kisgyerekként megjárta valamelyik haláltábort, ahol elvesztette szüleit. S attól kezdve már senkit nem zavart, hogy bújkál a munka elől, bár nem tudom, hogy a szociális gondoskodásnak ez méltó formája volt-e? Vajon az agyonhallgatott történelmi mozzanatot nem lehetett volna másként orvosolni? Így az egyik hazugságból óhatatlanul következett a másik hazugság, a látszatfoglalkoztatás. Jobb és tisztességesebb megoldás lett volna, ha a sértetteket a németek által fizetett jóvátétel milliárdjaiból kárpótolják, s nem sikkasztja el azt a Rákosi-Kádár rendszer! Nem kizárt, hogy e ponton megtaláltam az előzőekben felmerült kérdés lehetséges magyarázatát is. Tudniilik, hogy miért alkalmaztak, tűrtek meg az ellenkező pólusról származó munkatársakat is? Túl azon, hogy valakinek dolgoznia is kellett, talán valamiféle szégyenlős egyensúly érdekében lehettünk alanyai a voltaképpen rendszeridegen gesztusnak. Vélhették: a társadalom így talán könnyebben elfogadja (eltűri) a Párt bújtatott (valódi) preferenciarendszerét. Ebből a fura kettősségből aztán igen érdekes szituációk adódhattak. Például, az egykori ludovikás katona-kollégám nyugdíjbavonulási ceremóniája egyenesen élményszámba ment. Ez az esemény egyszerűen feledhetetlen, mert egyáltalán nem az ilyenkor szokásos forgatókönyv szerint zajlott le. Mondhatom, óriási detonáció tanúi lehettünk, amikor kiderült, hogy a csendes, higgadtnak megismert emberben egy visszafojtott vulkán fortyogott, nyilván évtizedekig. Soha nem hallottam őt panaszkodni, vélt vagy valós sérelmeit emlegetni, tette a dolgát csendben, szinte észrevétlenül. E habitusának nyilván előzményei lehettek. Az előző rendszer katonatisztjének lenni – finoman szólva – nem a legjobb ajánlólevélnek számított akkoriban. Történetünk idején azonban ebből már nem sokat lehetett érzékelni, legfeljebb annyit, mintha kissé háttérbe szorult volna a javadalmazás tekintetében. Bizonyára sérelmesnek érezte ezt a helyzetet, különösen, ha meggondoljuk, hogy ő sokaknál végül is magasabb iskolai végzettséggel bírt, ha ezt a fennálló hatalom nem is ismerte el. Örök fájdalom 153



lehetett számára, hogy négy elemivel, meg ki tudja, milyen egyéb előjogokkal, lényegében mindenki megelőzte a sorban! Jómagam kifejezettem szimpatizáltam vele, mert hasonszőrűnek érezvén, jókat beszélgethettünk „érzékenyebb“ témákban is. Nem sok kollégámról állíthatom ugyanezt. A fellépésében is valami egyedit mutatott, ami messze elütött a korszak „klasszikus“ gesztusaitól: még magán viselte a múltból hozott gentleman-jegyeket. Ezeket az évtizedek sem tudták lerombolni benne. Bármennyire is hátrasorolták azonban, egy kicsit mindenkinek imponált, úgy, ahogy volt. Az orosz fogságban szerzett gerincbántalmai ellenére is délceg tartása, úri modora és diszkrét önérzete jelenséggé tette még a késő Kádárkorszakban is. S bármennyire furcsa, talán éppen e miatt még az elvtársak is felnéztek rá. Persze, inkább csak ösztönösen, s csak külsőségekben szerettek volna hasonulni hozzá. Mindazonáltal ezt be nem vallották volna, s tartották tőle a három lépés távolságot. Ő is azok közé tartozott, akik csak titokban reménykedhettek az áhitott főcsoportvezetői kinevezésben, ám teljesen hiába. Ezt maga is érezte, de még sem tudott letenni róla. Az ennél magasabbra jutás nyilván már álmaiban sem fordulhatott meg a fejében. Fura egy képződmény volt ez a bizonyos főcsoportvezetői poszt. Ha 1949-től, a totális párthatalom kiépülésétől indulunk ki, különös ívelésre figyelhetünk fel a szakértelem „karrierjében“. A vezető beosztásokban, kezdetben vala az abszolút marhák sokasága, akik a Párt feltétlen elfogadásán és szolgálatán kívűl nem értettek semmihez. Sokan még írni-olvasni is alig tudtak. Ez aztán meg is látszott a „fejlődésen“. S hiába vált egyre nyilvánvalóbbá a kudarc a későbbiekben, a sok régi jó kipróbált elvtárs mindvégig lefoglalta a vezetői posztok zömét. Hiába tolongtak a sarkukban az újabb és újabb képzett(ebb) nemzedékek, nem sok vezetői hely jutott számukra a Nap alatt. Ezt a jelenséget nevezték el utóbb a szociológiai szakirodalomban kontraszelekciónak. Nos, ezen a kórismén idővel igyekeztek mindenféle öszvér megoldásokkal enyhíteni. Többek között az úgynevezett főcsoportvezetői stallumok osztogatásával. A megnevezés azonban megtévesztő: a főcsoportvezetők többnyire semmiféle vezetői jogosítvánnyal nem bírtak, senkit nem irányíthattak vagy utasíthattak. A cím nem szolgált semmi másra, mint a kulcsembereknek számító főelőadók fékentartására. A „vezető“ kifejezés örve alatt valamelyest közelíteni lehetett a fizetésüket az igazi, a „párt feltétlen bizalmára rászolgált vezetőkéhez“. Valójában rajtuk állt a verkli működőképessége. Ebbe a csoportba nyomták bele az ígéretes fiatalokat, meg a korábbi „deklasszált“ elemek közül azokat is, akiknek a „bűne“ az évtizedek folyamán feledésbe merült, mert szakértelmük nélkülözhetetlenné tette őket. Ebben az esélyben reménykedhetett a „mi ludovikásunk“ is, ám, mint kissé korábban a

154



hunyadi-páncélosunknak, úgy neki is csalatkoznia kellett ábrándjaiban: esetükben az őrzők még eltökélten álltak a vártán. S ez a sérelem nőttön nőve olyan energiává halmozódott benne, amely éppen a búcsúztatóján érte el a kritikus tömeget, s robbant fel atombomba erejével. Ha eddig még nem említettem volna, a létező szocializmus a látszatok rendszere volt. Szeretett az üres szimbólumokkal és szólamokkal dobálózni. Ilyennek tekinthetjük a „közösségi szellem“ frázisát is. Így a jó közösség nem ereszthette útjára csak úgy egyszerűen, minden felhajtás nélkül a nyugállományba vonulókat sem! Ilyen „ünnepi“ alkalmakkor se hossza-se vége nem látszott a szóvirágoknak. A legkisebb hazugságnak még az a kitétel tűnt, miszerint a távozó „pótolhatatlan űrt hagy bennünk maga után“. Leginkább persze azokban, akik addig mellőzték. Ludovikásunk tiszteletére is összejött mindenki, aki élt és mozgott, meghatottan önmagától. Egyedül az ünnepelt ücsörgött a foteljában szótlanul. Megilletődött, szomorú, gondolhattuk róla, s ez nem is lenne meglepő, hisz egy ilyen ceremónia a negédessége ellenére még is csak az elmúlást idézi az érintett elé, kendőzetlen nyerseséggel. Tévedtünk: a legfőbb érdekeltet korántsem valamiféle rezignáció némította el. Ellenkezőleg! Élete katarzisára készülődött. Felkészült arra a pillanatra, amikor az ünnepélyes cikornyák után végre ő is szóhoz juthat. Amikor a főosztályvezető, osztályvezető, osztályvezető helyettes, a párttitkár és a szakszervezeti titkár ömlengése után végre kinyithatja a száját. S midőn ez bekövetkezett, frenetikus perceknek lehettünk részesei. Még ma is látom, amint az érdeklődő tekintetek az arcára függeszkednek. S azt is, mint hervad le őrületes tempóban a kincstári mosoly vezetőink képéről, s hogy a végére a delejes döbbenet préseli székükhöz őket, oly annyira, hogy még felpattanni s elrohanni is képtelenek. Valamennyien őrizzük iskolás korunkból a „puskázás“ emlékét. A módszerek kifogyhatatlan választékából most csak a tenyérbe rejtett miniatűr leporellóra utalok. Az utolsó pillanatait velünk töltő, búcsúzó kollágánk pontosan egy ilyen hajtogatott, lapozható kisokost húzott elő a szivarzsebéből, s akkurátusan felolvasta a tartalmát. Fennhangon, jól látható élvezettel. Látszott rajta, évtizedek óta várta ezt a pillanatot. Nem érhette szemrehányás: mindenkiről megemlékezett, aki számított, versbe szedett formában. Nem felejtett ki senkit. A silabuszról legördülő sorok nyomán remekbe szabott állatmesék jellemei tárultak elénk. Szó esett bennük patkányokról, görényekről, varangyokról, kígyókról s egyéb csúszómászókról. Csak éppen nehéz szívvel hátrahagyott elvtársakról nem. Földhözragadt lelkülettel azt mondhatnám, a produkció bízvást kimerítette a becsületsértés fogalmát. Jogi értelemben mindenképpen. Morálisan viszont telitalálat lehetett, mert pisszenés sem követte, nemhogy elégtétel iránti ricsaj. * 155



A mai ember minden bizonnyal hitetlenkedve fogadja, ha felvilágosítom: 1970ig, az MNB-vel való nagy találkozásomig, én nem nagyon ültem személyatóban. Ha jobban utánagondolok egyáltalán nem. S teherautónak is csak a platóján, amikor a magam „gulág-megpróbáltatásainak“ igyekeztem megfelelni pelyhedző bajuszú koromban, hóban-fagyban, tikkasztó kánikulában. Elképzelhető hát az izgalom, amely erőt vett rajtam, amikor a belépésemet követő második napon közölték velem, nekem kell képviselnem az MNBközpontot az egyik nyugat-dunántúli Megyei Igazgatóság napokban elhunyt igazgatója temetésén. Olyan természetességgel hozták ezt tudomásomra, mintha csak ezért vettek volna fel. Mellém adták a vadászat és a szarvaskolbász nagy kedvelőjének sofőrjét, s alám a tudj’Isten hány hengeres sötétkék Mercedesét! Ideírom még egyszer: 1970-et írtunk ekkor, amikor még a Trabantra is öt évet kellett várni, előre fizetéssel. Valójában nem is annyira a meseautó mozgatta meg a fantáziámat, mint inkább az az abszurdítás, hogy a semmiből betoppanva, nekem kell gyászos képet vágnom egy általam (még) nem ismert intézmény, ismeretlen igazgatóságának (számomra) anonym halottjához, vadidegen emberek körében. Mi több, még méltatnom is kellene őt! (Most tudatosul csak bennem, hogy a pályámon mindvégig elkísérő rögtönzések és beugrások a szó szoros értelmében már az első pillanattól mellém szegődtek!) Mentem tehát temetni. A sofőr bizonyára rutinosabb autózó volt nálam, a Mercedes azonban még neki is újdonság lehetett. Bár nem kizárt, hogy arra fogékony ember az ilyen kategóriájú kocsival soha nem képes betelni. Épp oly zabolátlannak tűnt, mint az a ménesrevaló viháncoló kanca és csődör, „akiket“ életem nagy élményeként szerencsém volt megcsodálhatni egyszer egy hajnali harmatos napfelkeltében. Ha azt állítom, hogy ennek megfelelően legkevesebb százötvennel „téptünk“, akkor valószínüleg keveset mondok. Egy idő után önnyugtatásul ahhoz a taktikához folyamodtam, miszerint inkább rá sem pillantottam a kilométerórára. Úgy éreztem magam, mint ahogy a paleolitikum embere érezné magát az űrrakétában. Könyöröghettem én a pilótának, fel sem fogta, hogy ott vagyok. Számára nem létezett más, csak a száguldás. Én az ilyennek nem adnék jogosítványt a kezébe. Még kevésbé autót. Az odautat azért még megúsztuk baj nélkül. Azonban visszafelé! Már majdnem itthon voltunk, amikor megtörtént a filmszakadás. A következő tudatos pillanatom már a szántóföld kellős közepéről származik, párszáz méterre az országúttól. Mint kiderült, a sofőré is. Ő azonban legalább arra emlékezett, hogy az előttünk haladó farmotoros autóbusz hátsó kereke egy babszemnyi kavicsot vágott a szélvédőnkbe, amitől az iziben átláthatalan ránctengerré „öregedett“. S a vagány sofőr ijedtében világgá tekerte a volánt. Mondja még valaki, hogy nincs isteni gondviselés! 156



Éppen azon a ponton, Törökbálint határában, akkor, 1970 őszén, benzinkútépítés kapcsán terepmunkálatok folytak, így se árok, se műtárgy nem keresztezte kies kis kitérőnket. Ettől kezve csodák-csodájára már a pilóta is érzékelte, hogy utasa is van. Sőt, azt hittem, sosem érünk a nyúlfarknyi hátralévő út végére! Most már húztahalogatta az időt, hogy kellő bizonyosságot szerezhessen könyörgései meghallgatására, miszerint szeretné, ha a váratlan kitérőt nem árulnám el gazdájának! S ha már lúd, legyen kövér, vagyis maradjunk a sofőröknél! Ám meglehet, a parádés kocsis megnevezés helyénvalóbb lenne velük kapcsolatban. Nem mintha túl gyakran lett volna alkalmam felemelkedni hozzájuk, ám amikor ez sikerült, nem mindennapi ismeretekkel gazdagodtam. Mi, talajközeli lények, többnyire vonattal és autóbusszal közelíthettük meg kiszállásaink célállomásait, hacsak nem díszkiséretet adtunk valakinek. Flancos kocsiban magunkban feszíteni, mint például a kishiján a saját temetésembe torkolló temetőjárat esetén, csak ritkán állt módunkban. Egy ilyen kivételes alkalommal az – „évi rendes szabadságát“ – élvező, elnökhelyettessé frissen előléptetett főnökömnek kellett utána vinnen Balatonöszödre egy „rendkívűl“ fontos paksamétát. Az iromány „annyira nagy jelentőségűnek“ minősíttetett, hogy akárki nem is tehette le a lábai elé, mondjuk maga a sofőr személyesen. Feltétlenül én kellettem hozzá. Bennem viszont azt a benyomást keltette e megtiszteltetés, hogy újdonsült szerepkörében egyszerűen csak élvezte, hogy adjutáns módjára ráncigálhat ide-oda. Ekkor ismertem meg gépkocsivezetőjét, aki mellől már az első negyedóra végén elemi erővel kívánkoztam vissza a fentebb megfestett motorizált ámokfutó mellé. Valami olyan elképesztő fennsőbbséget árasztott magából, hogy lebírhatatlan kissebségi érzés kerített tőle hatalmába. Pedig még semmi közelebbit nem is tudtam róla. Megjegyzem, sok régi filmet láthatott, mert a mozdulatai erősen emlékeztettek az egykori lakájok teátrális, a vásznon nyilván kissé el is túlzott gesztusaira. Ha csak ennyiben maradunk, ez még akár szórakoztató is lehetett volna. De sajnos meg is szólalt! Amint beszálltam volna a „kocsijába“, erélyesen rám rivallt: - Várjon! Ne nyúljon az ajtóhoz! Azzal mellém penderült, kinyitotta, majd miután bekászálódtam, óvatosan rámcsukta az ajtót. Puhán, nesztelenül, leheletfinom mozdulattal. Már ezt is kissé különösnek találtam, de még elintéztem magamban azzal, hogy bizonyára ez is az „előkelő-koreográfia“ velejárója. Mi volt azonban e mozzanat ahhoz képest, ami utána következett! Kiderült, emberem betegesen vonzódott az autóajtókhoz. Azt hiszem, a pszichológiában ezt a jelenséget kóros tárgyfüggőségnek nevezik. A BudapestBalatonőszöd-Budapest úton véges-végig az autók ajtajával traktált: miként kell kinyitni, becsukni, leemelni, javítani, felfüggeszteni, leporolni, lemosni, milyen 157



hibákat követnek el a laikusok, de a szervízbe sem szabad beadni, mert ott sem értenek hozzá …S ez így ment órákon át vég nélkül, s nem esküdnék meg, hogy közben akár egyszer is vett volna levegőt. Hogy bírta ezt bárki is nap, mint nap elviselni? Rám is jött a csuklás, amint egy „átkozott napon“ ismét vele vert meg a sors! Megint ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, mint előzőleg. Illetve mégsem egészen. Ezúttal Balatonőszödnél sokkal messzebbre, Szabolcsba tartottunk, így a távolsággal egyenes arányban megnőtt az autóajtókkal való megfelelő bánásmód ismertetésére és megszívlelésére fordítható idő is. Ez után az eset után közöltem főnökömmel, ha még egyszer rám lőcsöli az autóajtók szerelmesét, felmondok! Tartozom azonban az igazságnak annyival, hogy másodjára már hihetetlen ismeretekre is szert tettem a „jóvoltából“. Ámbár ezt talán nem is annyira neki, mint inkább a hirtelen rátörő sokknak köszönhettem. Jártunkban-keltünkben útunk átvezetett Pócspetri községen is, amely településről annyit illik tudniuk a „későnjövőknek“ is, hogy 1948-ban, az iskola államosítása során kitört zavargásban évtizedekig tisztázatlan körülmények között életét vesztette egy rendőr.20 Az eset kapóra jött a hatalom számára az egyház elleni frontális támadás megindítására, amely végül Mindszenty hercegprímás letartóztatásába torkollott. Nos, az „én sofőrömből“ egyszercsak minden átmenet nélkül kiszakadt: - „Az a rendőr a testvérem volt!“ Majd kisvártatva hozzátette, voltaképpen összefüggéstelenül: - „Én meg Rákosi testőrségében teljesítettem szolgálatot“. Némi csend után aztán visszatért az autóajtókhoz. Bizonyára ott találta meg lelkinyugalmát. A következetesség kedvéért itt teszek említést egy további delikvensről, aki fénykorában Biszku Bélát fuvarozta ide-oda, de a végén szintén egy bankban kötött ki. Különös módon – társaihoz hasonlóan -- őt is jó modorú úriembernek nézhette a kívűlálló. Ha egymás mellett látom a két embert, bíz’Isten én inkább Biszkut nézem a sofőrnek. Miért is hozakodtam elő a „nevezetes“ pilótákkal látszólagos marginális jelentőségük dacára? Azért, mert önmagán túlmutatónak tartom azt a körülményt, hogy tértől és időtől függetlenül még a technikai szerepkörökben is körülöttünk nyüzsögtek a diktatúra ilyen-olyan figurái. Mondhatni a pincétől a padlásig. Sokatmondó e tekintetben például, a legutolsó állomáshelyem. Ide hosszadalmas késéssel a Krisztinavárosi Templomból lihegve betoppanó kormánytag „imádkozott“ be, mondván, segítsek a rendszerváltó kormánynak a bankszendszer láncreakciószerű összeomlását elkerülni. A fennkölt hitélet 20

A Párt napilapja, a Szabad Nép vezércikkben halálos ítéleteket követelt, többek közt a katolikus pap ellen. Utóbb bebizonyosodott: valójában nem gyilkosság, hanem baleset történt.

158



ellenére egy volt párttitkárt és egy volt Kisz-titkárt delegáltak fölém és mellém. Akiknek aztán még Biszku Béla sofőrjére is kiterjedt a figyelmük. Hogy is tartja a közmondás? Madarat tolláról, embert barátjáról… A végén meg kell emlékeznem egy – a szó szoros értelmében – „történelmi“ szereplőről is, még ha voltaképpen nem is ismertem! Ebédelni az MNB főépületében lévő – légvonalban mintegy százkétszázméternyire található -- éttermünkbe jártunk. Odafelé rendszerint szembetalálkoztunk egy feltűnő figurával, aki mindig odaköszönt Nagytóninak. Egyebekben elmentek egymás mellett a nélkül, hogy egyetlen szót is váltottak volna. Talán ezért is nem kérdeztem rá soha a kilétére. De miért is érdekelt volna engem Nagytóni futó ismerőse? Egyszerűen nem foglalkoztam vele, kívül rekedt a gondolatvilágomon. Talán az Olvasó számára sem ismeretlen a szituáció: jön valaki szemközt, akit ismerünk is, nem is, valójában egyáltalán nem, s a következő pillanatban már köddé is foszlik bennünk. Jólnevelt fiú lévén, azért én is mindig visszamormogtam valamit a bajuszom alatt, csak úgy mechanikusan. Ő is így lehetett velem, mert ha egymagambotlottam bele, hiába kerestem a tekintetét, hogy üdvözölhessem, rám se hederített. Így aztán én is felhagytam az erőlködéssel. Megvallom őszintén, az egész ember, úgy ahogy volt, meglehetősen fura alak benyomását keltette. Talán hozzájárult ehhez a képzethez szódásüvegnyi szemüvege, s legfőképp az elmaradhatatlannak tűnő bárgyú, esetleg kényszeres vigyora. Egyszer aztán még is csak rákérdeztem, csak úgy, minden apropó nélkül, magam sem tudom miért: - Tóni, voltaképpen ki ez az ütődött alak? - Ne viccelj, nem ismered? - Nem én. Azért kérdem. Ha nem veled vagyok, levegőnek néz. Talán észre sem vesz. - Pedig itt dolgozik a Jogi Főosztályon. Ez azt jelentette, hogy amikor mi befelé igyekeztünk a főépületbe, Ő kifelé tartott onnan. Ezért futottunk össze gyakorta. Nyíiván Ő is ebédelni indult. Ebből következik, hogy valahol a közelben lakhatott. - Lehetetlen! – vágtam rá önkéntelenül. – Akkor hogyhogy nem találkoztunk vele még másként, mint utcai járókelővel? - Pedig MNB-s Ő is. Közben eszembe jutott a saját főosztályunkról R. kolléga. Hisz vele is csak a mellékhelyiségben meg a folyosón lehetett találkozni! (Ott viszont bármikor.) Nem is faggattam tovább Nagytónit. Még csak az „új kolléga“ nevét tudakoltam tőle. - Major Ákosnak hívják. Ő ítélte halálra Bárdossy Lászlót. A továbbiakban beszéljen róla a hivatásos történész: 159



(…) „A népbíróságok szervezete különbözött a rendes bíróságok felépítésétől. Magyarországon 25 népbíróság szerveződött, és az ítélőtanácsok a koalíciós pártok küldötteiből alakultak meg, akik pártjuk álláspontját képviselték a szavazásnál. Az első ítéletet a Budapesti Népbíróság 1945. február 3-án hirdette ki, az ítélőtanács elnöke dr. Major Ákos volt. Major Ákos személye nemcsak ezért érdemel figyelmet, mert ő azon bírák egyike, akik feltétel nélkül - kezdettől fogva - kiszolgálták a hatalomra törő kommunista diktatúra igényeit, majd a koncepciós perek sorozatában csúfolták meg az ítélkezést, hanem mert életútja korábban egészen más irányba mutatott. Nemes Major Maróthy Ákos (1908-1987) 1927-ben katonai szolgálatba lépett, 1933-tól hadbíró, illetve katonai ügyész volt. 1942. május 31-től 1943. május 26-ig a keleti fronton szolgált. Ilovszkoje faluban részt vett Horthy István halála körülményeinek vizsgálatában. 1940-től 1945-ig századosi rendfokozatot viselt. 1945 januárjában igazolták, majd gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, és 1946-ra szolgálaton kívüli hadbíró vezérőrnagyi rendfokozatot ért el. 1945 elején a Budapesti Népbíróság elnöke, majd 1946-tól 1948-ig a Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) elnöke. A gyors karrier mögött - túl a politikai váltáson - az állt, hogy Major Ákos hajlandó volt elfogadni azt a szerepet, amelyet Rákosi Mátyás osztott rá. Péter Gábornak, az ÁVO első emberének és Feri (Fusch) Sándornak ekkor az MKP jogi osztályát vezette - a Demény Pál-üggyel kapcsolatban Rákosihoz írt leveléből tudjuk, hogy az ügyészek és bírák - szovjet mintára - a már 1945-ben megindult koncepciós perekben is részt vettek a színjátékban. „Megfelelő bíró és ügyész legyen kiválasztva. Úgy a bíróval, mint az ügyésszel, előzőleg beszéljen az arra megfelelő elvtárs." Később Feri Sándor írja: „a vádirat elkészült, de nem megfelelő. Intézkedni fogok, hogy az megfelelően kiegészíttessék. Azt javaslom, Major Ákos tárgyalja az ügyet. Pervezetési tevékenysége csak arra korlátozódjék, hogy a nyomozási eljárás során lefolytatott egész egyszerű tényállás a tárgyaláson ugyanazon tanúk kihallgatásával bizonyítást nyerjen." Major Ákos kapta meg a Bárdossy-pert is. Rákosi - erre később maga Major emlékezett vissza - elégedetlen volt Major pervezetésével. „Magának itt nem vitatkozni kell Bárdossyval, mert abban veszít, hanem ítélkezni"- oktatta ki Rákosi a túlbuzgó tanácselnököt. Major Ákos akkor is nagyon jól tudhatta - nemcsak közel négy évtized távlatából, mint emlékirataiban írja -, hogy „1948-ban minden jelentős bírósági ügy valamilyen politikai eseményhez kapcsolódott [...] Egyengette az időszerű politikai fejlődés útját [...] A népbíráskodás malter volt a politikai építés

160



téglái között. "Más szóval a büntetőügyek egészen másról szóltak, mint a ténylegesen elkövetett bűnök megbüntetéséről.“21 Ezek után már nem nehéz elképzelni, miért is nem találkoztam vele a munkám során, úgy, mint a többi jogásszal. Nyilván „sportállása“ volt az MNB Jogi Főosztályán. Mi másra is lehetett volna használni „szakirányú képességeit“? Különösen, ha meggondolom, hogy már jócskán túl kellett lennie a nyugdíjkorhatáron (1908-ban született). Vajon mi tette őt ennyire nélkülözhetetlenné? Még mindig Bárdossy László kivégzése? 7. Öngyilkosok Eleinte fel sem tűnt, hogy az MNB Szabadság téri főépületében az első emelet magasságában sűrűszövésű acélsodrony feszül a világítóudvar felett, faltól-falig. Pontosabban észrevettem ugyan, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Elintéztem magamban azzal, hogy bizonyára az illetéktelen behatolással kacérkodók kedvét akarták elrontani ily módon is. Mígnem egyszer Nagytóni meg nem szólalt: - Itt is dróthálót kellett volna kifeszíteni az udvar fölé. Vagyis a Szabadság tér - Október 6. utca sarkán álló épületben, a mi rezidenciánkon. Megjegyzésének az adott különleges aktualitást, hogy osztályvezetőnk egyszer csak fogta magát, s kiugrott az ablakon. Felment az ötödik emeleti női mosdóba, s kivetette magát a kövezetre. Talány a talányban: vajon miért nem a férfitraktust választotta? Így derült ki számomra, hogy a másik háló sem a trezort védi, hanem egy korábbi öngyilkosságot követöen a további hasonló kísérleteket hívatott megelőzni. Ettől kezdve döbbenetek sorozatáról adhatok számot az utókornak. Az „A“ épületi udvar kövezetén szintén egy ismerős név tulajdonosa lehelte ki lelkét, állítólag önszántából. Hogy mi vitte rá erre, nem tudni. Legalább is a köznép nem tudja. Az elhunytat Ács Lajosnak hívták, és a Közgazdasági Egyetemen pénzügytant adott elő nekünk. Az egyik jegyzetünket Ő is írta. Többnyire almazöld Eszterházi-kockás zakóban feszített az I. előadóterem katedráján. Úgy rémlik, jó előadónak tartottuk. Utoljára ott, az egyetemen láttam, majd legközelebb vagy tíz év múltán, halála felelevenítése kapcsán hallottam felőle. Ha nincs a második öngyilkosság, talán már soha nem jut eszembe.

21

Kahler Frigyes: Vérbírák (www. franka-egom. ofm. hu)

161



Illetve ebben azért nem lehetek teljességgel bizonyos. Annyiban mindenképpen helyesbítenem kell, hogy, ha nincs a rendszerváltás, valószínűleg már nem kerül a látókörömbe. A rendszerváltás nélkül Ács Lajos minden bizonnyal nyomtalanul örök feledésbe merül. Ám a rendszerváltás megtörtént, s ez együtt járt korábban elképzelhetetlen információk napvilágra kerülésével. Ajánlom a megfelelő irodalom tanulmányozását22 , s rögtön érthetővé válik, néhanapján miért kerít hatalmába engem is az összeesküvés-elméletek befogadása iránti hajlam. Én nem folytattam tudatos és célirányos kutatást, s a sors szeszélye folytán csak véletlenül találtak rám meghökkentő ismeretek, ám azok még esetlegességükben is hálózatszerű összefüggés mintázatát rajzolják elém. Az említett művek tanúsága szerint Dr. Ács Lajos mielőtt a katedrára lépett, ávós főtisztként ügyködött őrnagyi rangban, s ez a felfedezés talán még annál is jobban mellbevágott, mint, hogy kiugrott az ablakon. Mert kérdem én: mitől ne válna paranoiássá a legegyügyűbb ember is, ha nem éppenséggel az ávós-özöntől az élet különféle területein? Ávósok a volánnál, ávósok a bankokban (utalok itt különféle névsorokra, amikre még visszatérek), ávósok a színigazgatásban, ávósok a könyvkiadásban, ávósok a médiában - mi ez, ha nem összeesküvés? Azért rendkívül időszerű ma is e kérdés, mert, ha személyesen esetleg már nem is (bár még ez sem zárható ki), vér szerinti kötelékeik révén még jócskán deformálhatják mai politikai, gazdasági és kultúrális viszonyainkat is. Most azonban haladjunk csak sorjában! Említettem: Ács Lajos személye talán már elő sem kerül, ha nem akadnak követői, s nem történnek újabb öngyilkosságok. De történtek, mi azonban semmi tényszerűt nem tudhattunk meg a kiváltó okokról, a tragédiák hátteréről. S amint az ilyenkor lenni szokott, ez a körülmény annál több szóbeszéddel járt, minél inkább fű alatt kezelték az ügyet. „Jólértesültek“ tudni vélték például, hogy az öngyilkosságok „összetartoztak“. Nem tudom, a mi osztályvezetőnk lelkiismeretét terhelte e bármi is, vagy sem. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy a szerencsétlen ember predesztinálva volt szomorú végzetére. Ha tömören kellene jellemeznem Őt, csak annyit állítanék róla, hogy voltaképpen egy kétlábon járó ideggörcsöt tudhattunk körünkben, ami mellesleg a környezetére is roppant zavaróan hatott. Ha igaz volt a szóbeszéd, miszerint ő is valamelyik koncentrációs táborból került elő 1945 tavaszán, az önmagában is magyarázat lehetett érzékenységére. Bizonyára nem egyedüli, akinek soha nem sikerült kihevernie ezt a traumát. Az elmondottak alátámasztására a számtalan mozzanat közül csak egyet említek meg, ami még a Feneketlen-tó menti rezidenciánkon játszódott le

22

Kubinyi Ferenc: Fekete Lexikon Kiszely Gábor: ÁVH Egy Terrorszervezet Története

162



naponta többször is. Itt meglehetősen mostoha körülmények között sínylődtünk, ami többek között azzal a – számára -- kellemetlen következménnyel járt, hogy szobáját csak a többi helyiségtől kissé távolabb lehetett kialakítani. Így, ha be akart kerülni a vérkeringésbe, „útra“ kellett kelnie. S pontosan e betoppanásai maradtak igazán emlékezetesek, jelezvén, hogy valami nagyon hibádzott az idegeivel. Azt a határozott benyomást keltette – nemcsak bennem --, mintha mindenről tudni szeretne, mintha valamiről mindenáron elsőként kellene értesülnie. A Bartók Béla útra néző irodánkban hatunkra jutott két telefon. Miután hármas csoportokban helyezkedtünk el az egymásnak fordított asztalainknál, kissé nyújtózkodva ugyan, de bármelyikünk viszonylag könnyedén elérhette a „demarkációs vonalra“ helyezett készüléket. Neki viszont, ahhoz, hogy a mi telefonjainkat - bennünket megelőzve - felvehesse, több ajtón át meghallván a csörgést, legalább húsz métert kellett megtennie. Még is szinte minden alkalommal megkísérelte, s néha sikerült is neki ez a nem hétköznapi mutatvány. Utólag eltűnődve ezen a képtelenségen, meg kell kockáztatnom: minden bizonnyal a legközelebbi ajtó mögött lapult, fülét hegyezve, ugrásra készen. Nem tudom, ismeri-e mindenki a kengyelfutó gyalogkakukkot? A gyerekesek bizonyára. A többiek kedvéért: egy szélvészgyors mesefiguráról beszélek, a történetünk idején gyakran láthattuk a tv-ben. Szélsebes vágtájából rendszerint csak úgy tudott lefékezni, hogy sarkát a talajba vájta, s még úgy is métereket szánkázott rajta mire megállt, miközben porzott körülötte minden, nagy csikorgások közepette. Nos, egy-egy telefoncsörgésre pontosan így toppant közénk szegény főnökünk is, aki amúgy nem sok vizet zavart. Neki azonban kissé nehezebben ment a fékezés, mint a gyalogkakukknak, mivelhogy bőrtalpú cipőt viselt, a sarkán patkószerű vasalattal a korai elkopás ellen, ami a fényezett parkettán hasonlóképpen csúszott, mint a korcsolya a jégen. S mire visszanyerte egyensúlyát, többnyire még is csak sikerült felkapnunk előle a telefonunkat. Talán e kényszeres szokása miatt érezhette úgy a külső szemlélő, hogy inkább egy túlbuzgó komornyikkal, semmint a szervezeti egység vezetőjével van dolga. E furcsaságától eltekintve, én csak jót mondhatok róla. Azt hiszem jólelkű ember volt, néha már-már komikumba hajló gesztusokra ragadtatta magát e miatt. Tőlem például bocsánatot kért, amiért az 1970. november 7.-i jutalomosztásból kénytelen kihagyni, bármennyire is meg van elégedve velem. S biztosított róla, tudja, ez milyen rosszul eshet nekem. Alig több mint két hónapja tartózkodtam a fedélzeten ekkor, tehát ép ésszel se bennem, se benne meg nem fordulhatott részesedésem a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” kézzelfogható öröméből. Mivelhogy (elvben) az előző év munkáját jutalmazták ilyenkor. Meglepődne az Olvasó, ha azt állítanám: öngyilkosságát követöen a vázolt „csengőfrász-effektus“ cseppet sem segített eloszlatni azt a közvélekedést, 163



miszerint nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja? Vagyis a gyanút, miszerint, ha valaki folyton ideges, nyilván oka is van rá. A következő két öngyilkosság látszólag meg is hozta a magyarázatot! Először a devizaforgalmi részlegről végzett magával egy osztályvezető a hivatali szobájában méreg segítségével (nagyjából a fejem fölött három méterrel), majd egy külkereskedelmi Kft embere ugrott a szentendrei HÉVszerelvény elé. Utóbbit is ismertem személyesen, mert – talán már meglepetést sem okozok vele –, napi kapcsolatban állt Nagytónival, aki a cég forgóeszközhitelezését végezte. Annak idején az eseménysorozat az úgynevezett Purina-botrány néven híresült el. Szakberkekben közkedvelt újdonságot jelentettek akkoriban a keveréktakarmányok, ami azt jelentette, hogy a hazai tömegtakarmányokba külföldről származó adalékokat kevertek, például amerikai szójadarát, vagy délamerikai hallisztet, valamint hússzármazékokat innen-onnan. A tápanyagkiegészítés következtében látványosan javultak az állattenyésztés termelési mutatói. Olyannyira, hogy a behozatalban közreműködők közül néhányan úgy döntöttek, hogy a haszonból maguk is kiveszik részüket. Illegálisan. S úgy tűnt az akció szálai az MNB-be is elvezettek. Emlékeim szerint az „aktorok“ a szállítók egyes üzletkötőinél „piaci felárakat“ jártak ki, majd megosztoztak velük az érték-különbözeten. Ha most valakinek megint az jut eszébe erről, hogy nincs új a nap alatt, igaza van. A különbség mindössze annyi, hogy manapság nem szokás ilyesmiért meghalni. Pláne nem önkezűleg. Azt azonban a mai napig sem tudom, hogy a „mi öngyilkosaink“ bűnösek voltak-e bármiben is. Azért vagyok ítéletemben ennyire óvatos több mint három évtized múltán is, mert a mi korosztályunk azért látott, s hallott már egyet, s mást, amiről egyszer csak kiderült, hogy még sem úgy volt, ahogyan hittük. Nagynéha, ha a homályból felmerül még bennem a tragédiasorozat, egyúttal a kétely is előtolakodik: mi van, ha csak balekok voltak? Én lepődnék meg a legjobban, ha a mi osztályvezetőnknek ebben a korrupcióban tényleg bármi szerepe is lett volna. Ez ugyanis – mai divatos klisével élve --, nem lett volna életszerű. Ő – megkövetve emlékét --, egyszerűen csak egy balfácán volt! Legalább is szerintem. Mielőtt elfelejteném: a főkolompos – egy dél-dunántúli állami gazdaság sztárolt igazgatója, a rendszer dédelgetett kedvence -, a legcsekélyebb mértékben sem lett öngyilkos!

164



VIII. A PUHA OSZTÁLYHARC Mint szó volt róla, 1963-ban ránk köszöntött az „aki nincs ellenünk, velünk van“ korszaka. Ehhez nem is kellett más, mint hogy a földi mindenható – aki egészen az utolsó pillanatig futószalagon akasztatott --, a rá jellemző szemcsippentések közepette kinyilatkoztassa ezt, majd naponta szajkózzák csahosai, nehogy kimenjen a fejünkből. A „haladó értelmiség“ pedig elérzékenyülten még tódított is hozzá egy jó nagyot. Nonstop hallhattuk a „szabadeurópából“ is: mi vagyunk a „legvidámabb barakk“, kitört a „gulyáskommunizmus“, az „emberarcú szocializmus“. Az elmaradhatatlan zavarzörejek is lekonyultak némileg a rövidhullámon. Persze éppen csak annyira, hogy még ne legyen élvezhető az adás. A Nyugat talán a lelkiismeretét nyugtatgatta ily módon, amiért nem csak 1956-an, de 1968-ban is magára hagyta Közép-Erópát. Kevésbé engedékenyen fogalmazva: megint zokszó nélkül a szovjetek karmaira bízta, mintegy friss pecsétet nyomva a Jaltai paktumra. A saját kényelmét kockára tevő közvetlen beavatkozás helyett a hosszadalmas, homályos kimenetelű „komálós“ utat választotta a kommunizmus feltartóztatására. Ezt a pótcselekvést úgy hívták, hogy fellazítás. (Csak emlékeztetőül: e politika oltárán áldozták fel Mindszenty hercegprímást is.) S míg Nyugat a páholyból nagy taktikusan lazítgatott, nekünk megint nem maradt más, mint a lapítgatás. Mígnem egyszercsak megnyílt a mennyei csatorna, s elkezdett számolatlanul ömleni a békés nyugati behatolás (fellazítás) kézzelfogható bizonyítéka, az elandalító kölcsöneső. Amit Kádárék gyógyírként használhattak nyavalyáikra. A Rendszer hitelekből folytatott „jóléti“ propagandája látványosan az ÚGM jégretétele után élénkült meg. Vagy inkább: lobbant lángra! Hiába fosztották meg Magyarországot alkalmazkodó-képességétől, s alázták porig megint, a Párt úgy tett, mintha mi sem történt volna. A gazdaság – éppen miatta – előállt pangására fittyet hányva, csordultig töltötte a csajkát „gulyáslevessel“. Másként fogalmazva: a Párt a nyugati kölcsönökből megvásárolta magának a tömeg szimpátiáját. Cserében az ország elfeledte 1956 megtorlását, 1968, és a nemzeti önbecsülés elsikkasztását. Arról, hogy ez mennyire jól sikerült, sajnos egzakt tapasztalatokkal rendelkezünk. Az illúzióihoz ragaszkodó egykori „munkásosztály“ és leszármazói, az öt szabad választás alkalmával háromszor is a levitézlett politikai garnitúrát ültette vissza a nyakába. Még mindig nem tudatosult benne, hogy a mai 165



„kizsákmányoló kapitalistában“ a kapitalizmus egykori kérlelhetetlen ellenfelét, a véresszájú és -kezű kommunistát tisztelheti. Aki viszont belőle, az egykori „uralkodóosztályból“ valóban elnyomorodó, minimálbéren és segélyen tengődő, távlatát vesztett rabszolgát faragott, akitől visszakérik korábbi „jóléti tobzódása“, a gulyásleves árát, meg a kölcsönöket is kamatostól, hogy azt ne mondjam: csőstől! S e fölötti zaklatottságában sok választópolgár észre sem veszi, hogy a kommunistákat talán még nem, de a kommunizmus „biztonságát“ már visszavágyja! Csak legyen, aki ezt újból megígéri neki. Mindegy, hogy milyen jelvény alatt. Félő, a hidegtől vacogó fogak zajában már nem hallatszanak a figyelmeztető intelmek (s talán senki nem is akarja meghallani azokat). Mert a választópolgárnak be kellene vallania, hogy rosszul szeretett, s akiket „övéinek hitt“, valójában ellenségei! Így nem derülhet ki, hogy ennek az ingoványnak, ami körülveszi, semmi köze nincs a kapitalizmushoz. Sokkal inkább az immáron új köntösben hívalkodó kíméletlen kommunista lelkülethez! Ami soha nem vész el, legfeljebb átalakul. A kommunistaság ugyanis nem valamiféle értékrend kifejeződése, hanem csak jellemvonás. Mindegy, milyen a formaruhája. Önmagáért való! Viselője akár még áldozni is eljárhat vasárnap délelőttönként. Sőt, már „bérmálkozni is szokott“! Szóval a recsegő-ropogó birodalom feje, a Szovjetunió inkább hozzájárult a horribilis kölcsön-felvételekhez nyugatról - csak, hogy magyar elvtársainak megtilthassa a gyanús reformokat -, bízva benne, hogy azok a jólét szocialista délibábjának megcsillantásával időszerűségüket vesztik. Így is történt, aminek „hála“, még az akkoriban felgyorsuló világgazdasági változások kellemetlenségei is elkerültek minket. Mint mondották (szó szerint): „Hegyeshalomnál megállították az áremelkedést!“ (Hogy a mai Olvasónak legyen erről némi támpontja: akkoriban egy forint harmincfilléres gázolajjal fűtöttük a lakásunkat.) Az első egymilliárd dollár nyugati finánckölcsön 23 felvételéről 1971-72-ben kezdődött a polémia. Azt tartja a mondás, a lavina is az első hópehellyel kezdődik, de utána már nincs megállás. Manapság különös hóbort söpör végig a földtekén. A XXI. század első jelentős gazdasági világválsága kísérő motívumaként bűnbakért kiált mindenki. Feszítsd meg a bankárokat, ordítja a politikusok kórusa, s nyomukban a közvélemény! “Harácsolás céljából elkövetett nyakló nélküli felelőtlen hitelezést“ vetnek a szemükre, miközben ennek még 23

Megkötöttség nélkül, bármire szabadon felhasználható kölcsön

166



melegében ellentmondva, ezermilliárd dolláros úgynevezett „bankmentő csomagokkal“ hiteldömpingre ösztökélik őket. Majdhogynem térdenállva. Mondván, hogy ez a mesterségesen keltett kereslet nélkülözhetetlen a gazdasági növekedéshez, azaz a válságból való kilábaláshoz. Ugyanakkor bölcsen hallgatnak ugyanezek a politikusok arról, hogy ki vagy mi késztette a hitelfelvevőket arra, hogy a napi életvitelüket is hitelből kelljen fenntartaniuk? Azaz: nem inkább az állami gazdaságpolitika táján kellene keresni a ludasokat? A témára később még visszatérünk, itt most csak azért penditem meg a kérdést, hogy az itthon amúgy is jelen lévő ilyen irányú hangulatkeltés határtalan felerősödésére rámutathassak. Egyesek, miközben a „gazember“ bankárokat emlegetik (többnyire politikai céljaik szolgálatában ürügyként), voltaképpen magát a banki intézményt kárhoztatják, szemérmesen elhallgatva a szirénhangokra fogékony publikum elől, milyen is lenne a banknélküli világ? A „kisember“ ugyanis önmagától nem képes rádöbbenni, hogy élt már ilyen társadalomban. Na persze, aki eléggé öreg ehhez. Sajnos, már megint „messziről jött emberek“ hallatják hangjukat. Kibicek. Jó esetben. Számomra ez azért különös, mert jónéhány mai zajos „kritikus“ éppenséggel maga is bábáskodott a hólavina legelső hópelyhénél, de legalább is a közelben volt, amikor útjára lehelték. Meglehetősen viszolyogtató az emlékezetkihagyásuk, amellyel nap, mint nap meglepnek, jobboldalinak mondott orgánumokban. Olyan emberek, akik egykor a kommunizmus „főszékesegyházában“ ministráltak, vagyis az Országos Tervhivatalban. Ott, ahol minden eldőlt, s ahova engem, mint „megbízhatatlan háztulajdonost“, be sem engedtek! Azt a képtelenséget óhajtják most az utókor torkán lenyomni ezek a jótét lelkek, hogy – jóllehet csupán technikai szerepköre lehetett a szocializmusban --, a pártállamot finanszírozó kölcsönök felvételéért kizárólag az MNB felelős. Ez egész egyszerűen hazugság! Tessék csak elővenni a hetvenes évek elején született ÁTB előterjesztéseket (ha még nem tüntették el azokat).24 Az ÁTB a funkcionális gazdaságpolitikai intézmények vezetőiből tevődött össze. Az MNB nem tartozott a testület rendes tagjai közé, egyetértési (vétó) joga nem volt, az üléseken csak állandó meghívottként, véleményezési jogkörrel vett részt. Életem első ÁTB-jegyzőkönyvét 1972-ben olvastam. Innen emlékszem az első egymilliárd dollár kölcsön felvetésére is. Az abban írottak tanúsága szerint csak az MNB elnöke ellenezte a felvételt, az 24

A rövidítés az Állami Tervbizottságot jelőli, s ennek, mint a neve is utal rá, az Országos Tevhivatal volt a bázisintézménye, itt készítették elő a stratégiai döntéseket.

167



egyedüli, aki nem rendelkezett vétójoggal! Aki csupán a véleményét mondhatta el. Ennyit a narodnyikokról! Természetesen ezzel korántsem az MNB elnökét akarom mentegetni, csak szerfölött útálom, ha egykori kommunisták manapság nem akarnak emlékezni saját magukra, s helyette jobboldali, esetleg középső féltéglával döngetik a mellüket. Talán már nem vonnak felelősségre érte, én bizony ezt a jegyzőkönyvet valójában nem láthattam volna. Amint számtalan más pirospecsétes (szigorúan titkos) irományt sem. Ám mit ér a nagyság, ha senki nem tud róla? Egyes betekintésre jogosultak nem is tudták megállni, hogy ne mutogassák ezeket a dokumentumokat, érzékeltetvén vele: lám milyen fontos ember vagyok is én! Ha hihető, ha nem, akkoriban már komoly módszertani segédleteket alkalmaztak a komolyabb előterjesztések előkészítése során, még ha ezeket a döntnökök végül egyszerűen félresöpörték is. A „titkolózóknak“ tehát kénytelen-kelletlen be kellett vonniuk a képzettebb, korszerű ismeretekkel felvértezett, vitaképes beosztottakat is. Másként maguknak kellett volna a szakértői észrevételeket megalkotni, ami alkalomadtán igen mulatságos is lehetett volna. Más lapra tartozik, hogy jómagam nem nagyon szorultam rá a nagyobb főnökök „bizalmára“, lévén, nekem Nagytóni - a „pártvonalon” - is rendelkezésemre állt: szakmai dublőrködésemért gyakran „titkokkal“ fizetett. (Egy alkalommal egy ilyen titkos minősítésű irománynak kézen-közön nyoma veszett. Főosztályvezetőnket istentelenül meghurcolták érte. Akkoriban már nem akasztottak ilyesmiért, de mivel Ő még látta a „daliás időket“, amikor még nem haboztak ezt megtenni, jóideig igen csak nyomott hangulatban teltek a napjai.) A Biszku-féle balfordulat után elharapozó külföldi kölcsönfelvételek fölött abszurd módon megtörtént a hallgatólagos társadalmi összeborulás. Szépítgethetnénk a dolgot, de nem lehet. Ámbár lehetséges, hogy ez a fejlemény inkább volt „logikus“, mint különös: az életszínvonal - kölcsönöknek köszönhető - javulásával óhajtották bizonyítani, még is csak eredeti formájában jó a kommunizmus! A kölcsönöket meg úgy sem látja a publikum. A Nép soha nem is foglalkozik a mérleg másik serpenyőjével. Ez nem is várható el tőle, különösen, ha még el is titkolják előle a valóságot. A nép nem gazdaságpolitikai szakértő. Egyszerűen csak élni óhajtja az életét. S ha felkínálták neki a (valamivel könnyebb) életet, megragadta a kínálkozó alkalmat. Ilyesmi úgy sem gyakran esett meg vele történelme folyamán. Németh Miklós, utolsó kommunista miniszterelnök, 1990 tavaszán „bevallotta“ a külső államadósság „igazi“ mértékét. Erre ma is csak azt tudom mondani, meglepődnék, ha ez egyúttal a valóságot is fedné. Avagy Ő mellőzte 168



volna „trükkök százait“, amikor a végvár elestéről folyt a polémia? Akkor tört volna rá az őszinteségi roham, amikor még nem lehetett teljesen biztos a történelmi számonkérés elsikkasztásában? Életszerű ez? – kérdezné a kriminológus. Ahogyan az ügynök-kartotékokkal „trükköztek“ az utolsó pillanatokig (s teszik máig), miért ne művelhették volna ugyanezt a nemzetgazdasági adatokkal is? Vagyis: ennek a kommunista garnitúrának azt sem szabad elhinni, amit kérdez, nemhogy az állításait! Még utólag sem. Ám, ha az esetleges trükközéstől mégis eltekintnénk, s kizárólag technikai megfontolásokra szorítkoznánk, Németh Miklós „igazi“ adatát még akkor is feljebb kellene „srófolnunk“! Ha másért nem, hát az adóbefizetés rendje miatt. A vállalatok – előleg címén -- a piacon még nem realizált, (nem létező) jövedelmeikből (is) kénytelenek „adóbefizetéseket“ teljesíteni. Mi másból tehetnék ezt meg, mint bankkölcsönből? Magyarul: a gazdasági szféra folyamatosan megelőlegezi az állam adóbevételeit. Minimum a vállalati importszámlák adóelőlegekre eső hányadát hozzá kellene számolni az állam külső adósságához. (Ha az adózás rendje nem kényszerítette volna hitelfelvételre a vállalatokat, az államnak ennyivel több kölcsönt kellett volna igénybevennie kötelezettségei teljesítéséhez.) Ez persze csak utólagos okoskodás, hallom az ellenvetést. Nem is akarok vele semmi mást, mint felhívni a figyelmet az állami adósság-kimutatások relativitására. Nem tudom, valótlanságot állítanék-e, ha megkockáztatnám: gyanúm szerint nem is létezett mindenhol, ahol léteznie kellett volna, egységesített, szektorális és összevont, magyarán hiteles adósságleltár a folyamatos mában felvett kölcsönök felhalmozódó terheinek jövőbeni időbeli eloszlásáról. Mindenesetre a saját főosztályvezetőm engem valósággal megsüvegelt, amikor a mi hatókörünkbe tartozó gazdasági szféra belföldi kölcsöneivel (külföldi hitelt nem vehetett fel) kapcsolatban ezt a vizsgálódást önszorgalomból megtettem, s nagy félve bemutattam neki. A kép, amit kaptam, Őt is sokkolta. Kiderült, mindannyian – hitelfelvevő és hitelező --, már egy nagy közös mókuskerékben pörgünk, amiből nem lehet kiszállni: a vállalati adósságok a gazdaság folyamatosan és rohamosan szűkülő mozgásterét vetítették előre. Nem kellett zseninek lenni a felismeréshez: a paradigmák változatlansága esetén ebből középtávon kényszerhitelezés (adósságcsapda), hosszútávon krach lesz! Amely kilátások csak annyiban különböznek egymástól, mint az időzített bomba a taposóaknától. Ekkoriban úgy 1972-73 tájékán járhattunk. Ezzel nem azt állítom, hogy megsejtettem a rendszerváltást. Például, soha nem hittem volna, hogy valaha is kimennek az oroszok. (Kimentek?) De a magam helyén és módján felfigyeltem a helyzet tarthatatlanságára, s meg is fogalmaztam azt. (Például, még ma is emlékszem a Főnök kiüvegesedett 169



tekintetétere, midőn a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátot, a Rendszer parádés fogatát, mértéktelenül felfújt luftballonnak neveztem, ami azonnal kipukkan, ha a formálisan lejáró hiteleinek egyszer csak a töredékét is valóban vissza kell fizetnie, nem többre, csak egyetlen napra!) * Tagadhatatlan: az „úri közönség“ jól mulatott. Csak annyit érzékelt a „valóságból“, hogy a hét szűk esztendő – vagyis a „felszabadulás“ három évtizede – után kissé fellégezhetett. Kezdte magát jobban érezni, s a külföldi kölcsönök a legkevésbé sem aggasztották. El sem jutott a tudatáig, hogy ilyenek léteznek egyáltalán. Akkoriban az én szűkebb környezetemben is alig akadt valaki, aki ne kezdett volna hétvégi ház építésébe. Csak picit túlzok azzal az állítással, hogy időnként másról sem folyt a szó az íróasztalok mögött, mint az előkészületek és a kivitelezés örömeiről-gondjairól, akár reggeltől-estig is. Jobban mondva a munkaidő kezdetétől a végéig. Igazán mélyreható konzultációknak lehettem részese, amelyek korántsem korlátozódtak magára a „projektre”. Mellékesen a nagymama recepjeit is meg lehetett hányni-vetni ilyenkor, mi több, emlékművet állítani a telken a téglarakások között jóízűen elfogyasztott pacalpörköltjének. Meglehetősen jól szórakoztam a látottakon-hallottakon. Természetesen mindenki a saját telkére, kunyhójára, kosztjára volt büszke, de már a kezdetekkezdetén jól ki lehetett tapintani a kölcsönös gyanakvást is, vajon a „másik rétje nem zöldebb-e az enyémnél”? Én, történelmi okokból „nagy tatarozó” lévén, a sok kezdő között elismert építési szaktekintélynek számítottam, akihez bízvást fordulhattak szaktanácsért. Mennyi tégla kell egy négyzetméter ilyen-olyan vastagságú falhoz, cement és sóder a betonhoz? Ehhez hasonló kérdéseket kellett megválaszolnom, naponta garmadával. Egyeseknek még funkcióskicceket is készítettem a tervezővel való találkozójukra. Futólag már említettem, hogy ekkoriban vette kezdetét az a korszak, amely az ország egyes vidékeit hurrikán módjára teljesen átalakította. „Haladó” vélekedések szerint elindította őket a fejlődés útján, mások szerint jóvátehetetlenül lerombolta azt a bájt, amitől különlegesnek számítottak. Magam az utóbbi nézet felé hajlok. Szűkebb pátriám is ekkor lépett rá arra az útra, amely mára – az ezer lakóépület mellé -- kétezer hétvégi ház robbanásszerű megjelenéséhez vezetett, lerombolván az Istentől kapott tájat, mikroklímát, hangulatot, kultúrát, társadalmi szerkezetet. Amíg az állandó település kiépülése – a török hódoltság romjain -- három évszázadig tartott, addig az üdülőövezet alig több mint egy évtized alatt nőtt ki a földből. A háború utáni ki- és betelepítések csapásait még úgy, ahogy kiheverte a falu, ám a csonkán maradt képességeivel a szocialista köntösben támadó kommersz ellen már nem tudta megvédeni magát. A kommunista 170



pörölycsapások miatt elviselhetetetlen nyűgnek érzett földecskéjét a könnyebb élet reményében, aki csak tehette, eladta új „honfoglalóknak”. Azt a földet, amit az ősök háromszáz évig gyűjtögettek, őrizgettek, s öntöztek verejtékükkel és vérükkel. Túladtak rajta egy fél Trabant áráért, amely éppen ezidőtájt emelkedett a vágyak netovábbjává. Azt hiszem, az új nemzedékek számára már el kell magyarázni, hogy a Trabant a korszak népautója volt, papundekli karosszériával és kétütemű robbanómotorral. Amint egy-egy példánya végighajtott az utcán, az ember önkéntelenül is azt kívánta: bárcsak robbanna fel! A bűz, amit árasztott magából, sokkal inkább száguldó gázkamrára, mint járműre emlékeztetett. Mi például, huszonegy évig – amíg előttünk vezetett az országút --, egyáltalán nem nyithattunk ablakot. Még az éjszakai szellőztetés sem hozhatott gyógyírt a bajra, mert ha csak egyetlen holdkóros trabantos húzott is el az ablak alatt - s ilyenre bízvást számíthattunk éjjelente is -, bűze kitartott a forgalom megélénküléséig. Szóval, sokan Trabantot vásároltak eladott földjükért, amelyen hétvégi ház nőtt ki a földből. Az ingatlanok új tulajdonosai többnyire szintén Trabanton érkeztek álmaik vityillójába, s fellélegeztek, végre maguk mögött hagyhatták a városi bűzt és mocskot, ha csak hétvégére is. S jöttek, jöttek és jöttek. Egyre több Trabanttal, és egyre több és több házat építettek a letarolt erdőnyúlványok, cseresznye- és barackligetek, szőlőskertek helyén. S ezzel végképp enyészetre kárhoztatták a pincéket, présházakat, s a termény-kereskedelmet is. S velük az addig érvényes kultúrát és emberi mentalitást. Így, a földjétől és hagyományaitól sikeresen megszabadított polgárság helyén előállt az egyeduralkodó hatalomnak immár egzisztenciálisan is kiszolgáltatott alkalmazotti népesség. Kevésbé szeretett, de mégis csak kifejezőbb szóval élve: a bérrabszolga. Megvalósult a teljes társadalmi egyenlőség. Ime a fejlődés, dióhéjban. A folyamat, mint a kés a vajban, úgy haladt előre. Semmi nem álhatta útját. A jó levegőre vágyók ma már akár ki se mozduljanak otthonról: már itt is ugyanazt a benzinbűzt élvezhetik, s éppúgy épületzsungelben találhatják magukat, mint odahaza. S a tenyérnyi telkeken épült házacskákból hasonlóan ragyogó rálátás nyílik a szomszéd levesestányérjára is, s még az emésztését kísérő ismerős fülbemászó effektusokról sem kell lemondani. Igen, az „úri közönség” jól mulatott. Meg sem fordult a fejében, hogy éppen most veszik el tőle a jövőjét! Nem ütött szöget a fejébe, hogy „odaát”, az éppen „abszolút elnyomorodását” elszenvedő nyugati proleteriátus a Volkswagent, a Fiatot és a Citroent tudhatja magáénak, neki meg a szánalmas Trabantjára is öt évet kell várakoznia. Feltéve, ha előre kifizette a vételárát az egyeduralkodó állami vállalatnak, amiből egy éppen már öt éve sorára várakozó megkaphatta a maga „autóját”. Arra pedig végképp nem gondolt az „úri közönség”, hogy csak is azért lehet nyaralója, ahova kijárhat a Trabantjával, hogy egyszer s mindenkorra kihúzzák a 171



lába alól a szőnyeget. A végett, hogy soha többé ne ábrándozhasson önálló egzisztenciáról, még legtitkosabb vágyálmaiban sem. Legalább is tömeges méretekben. Elismerem, nem volt könnyű átlátni a szitán, s rengetegen a mai napig is áldásként tartják számon a fent leírt fejleményeket. Nem mindenki képes a saját életét történelmi dimenzióban szemlélni. Különösen úgy, hogy az őt körülvevő kommunikációs erőtér mindent elkövet azért, hogy még véletlenül se történhessék meg a megvilágosodása. Az egyszerű halandó még azt sem tudja megítélni, ki milyen értékrendet közvetít. Sokan magát az értékrend kifejezést sem értik. Képzeljük hát el az egycsatornás diktatúra kisemberét! Aki csak azt érzékeli, hogy a sivár életében egyszeriben autója és nyaralója lehet! Érdekli is őt, hogy hitelből van az egész? Amit egyszer majd csőstől kell visszafizetnie valakinek. Hangsúlyozom, az összefüggések valódi hátterét még az én „bankos” kollégáim többsége sem kereste, vagy fogta fel! Hiszen egy konkrét, beazonosítható vállalati kölcsönöcske utóélete sem izgatott senkit (a szocializmusban – látszólag - nem lehetett csődbe jutni), nemhogy elvont, átláthatatlan, titokzatos aggregátumok megfoghatatlan értékfolyamatai! Miért is tűnödött volna el bárki is: vajon normálisnak tekinthető az a konstelláció, hogy - miközben ingyen juttatott, vagy jelképes lakbérű tanácsi bérlakásban élnek honpolgárok tömegei -, a közben saját tulajdonú magánüdülő építésére ösztökéli őket a Hatalom? Mialatt Biszku Béla teli pofával hirdeti és hirdetteti: a magántulajdon minden formáját ki kell irtani! A legtöbb kollégám értetlenkedett is, miért robotolok megszállottan -- a Biszku-félék által lerombolt –„félállamosított” családi házam lakhatóvá tételén? Kimondatlanul is hibbantnak néztek érte, vagy legfeljebb lesajnálón tértek napirendre fölötte: ilyen csodabogár is létezik, nyilván így teljes a biodiverzitás. Még ma is fülemben cseng a közvélekedés: „Inkább kifizetem a Tanácsnak azt a nyamvadt száz-kétszáz forint lakbért – fizetésem pár százalékát! --, mint, hogy a te utadat járjam. Ha van is házam, inkább eladom, lakást meg szerzek a tanácstól! S, ha kell, a Pártba is belépek érte, ha így nyaralót is építhetek! Mondd, mennyi cement is kell a betonhoz?” Miért tűnt volna fel, hogy amíg én, a megvetendő/irigylendő „háziúr”, pontosan a tulajdonlás vétke miatt nem lehettem az OT munkatársa - hál’ Istennek! -, addig a verdikt megfogalmazója akár üdülőtulajdonnal is rendelkezhetett a juttatott lakása mellett? Persze, csak az elméleti alapállást jelzem, a konkrét személy vagyoni viszonyairól nem volt tudomásom. Én ugyanis nem kérhettem el az ő „betétlapját”. De rendkívűli módon meglepődnék, ha kilógott volna a sorból. A vázolt, fejtetőn álló nemzetgazdasági (bocsánat: népgazdasági) befektetési stratégiát ugyanis éppen az OT-ban tervezték meg.

172



1. Hitel nincs! Családi házamat két évtizeddel kvázi államosítása után nagy kegyesen hirtelen visszaadták (megszüntették felette a tanácsi rendelkezést). Cserében érte kisajátították az életemet, mint erőforrást! Az egész további létem ugyanis ráment az „állami gondoskodás” alatt végletekig lepusztult ház újjáépítésére. Elképzelheti az Olvasó, ha inkább visszaadták! Az égbolt bekandikált a födémen, a padlón gombatörzsek tenyésztek, a falak feláztak, lefagyott róluk a vakolat, s a háborús belövés nyomai kertvégi romhalmaz formájában még évtizedek múltán is a „felszabadítókra” emlékeztettek. Összefoglalom: amíg tehát egyesek közpénzből épült, illetve másoktól elvett ingyenlakásaikban élvezték a „jóléti” szocializmust, jómagam - a kosztpénz rovására is -, „bűnös” házam harmadízbeni lakhatóvá tételén fáradoztam. Nagyapám felépítette, apám az államosítás előestéjén nagyjából befoltozta rajta a háború-ütötte sebeket, rám pedig az állami csapást követő újjáépítés feladata maradt. Meg kell mondanom, a szovjet megszállók sem okoztak annyi kárt az épületben, mint a szocialista kezekben eltöltött „boldog” békeévtizedek. Miközben a kiválasztottak az állam által felvett külföldi kölcsönből származó „megtakarításaikat” hétvégi nyaralóra válthatták, és/vagy az Adriára jártak kikapcsolódni, én egyetlen napot sem pihenhettem. Mert nem hogy kárpótlást a sérelmekért, de még bankhitelt sem kaphattam! „Nehogy elvonjam a hitelalapokat a dolgozó nép elől.” Logikus, nem? Különben miből osztogatták volna a tanácsi lakásokat a Rózsadombon? Nem nehéz felismerni az osztályharc bársonyos változatát: visszakaptátok ugyan a házaitokat ti nyavalyások (már aki), mert lássátok, kivel van dolgotok, de gebedjetek bele, ha kezdeni tudtok vele bármit is! Ám, ha a romhalmazaitok továbbra is itt rontják a városképet, magatokra vessetek! Nem lesz nyugtotok a „törvényes” molesztálásoktól. A birtokával szabadon rendelkező tulajdonosnak kötelessége gondozni a tulajdonát! Hogy miből renováljatok? Az már a ti gondotok és felelősségetek. Az átlagos honpolgár - ha kissé nehézkesen is -, de már kaphatott kölcsönt nyaralóra, Trabantra, miegyébre, az ügyesebbje még az Adria habjaiban hűsölésre, vagy szeretője kitartására is. Mi több, még új lakás építésére is, de a „kizsákmányoló múlthoz köthetö” lakóház újjáépítésére, semmi esetre sem! Létezett ugyan a tatarozási kölcsön fogalma, de a felvehető összeg csak a szokványos javításokra nyújthatott fedezetet. Ebbe az államosítás szőnyegbombázással felérő kártevésének helyrehozatala semmi esetre sem fért bele. Tegye hát jóvá az elszenvedett sérelmet az áldozat! Önerőből!

173



Ezzel teltek el az én évtizedeim is. Jóvátétellel az állam által elkövetett disznóságokért. Önerőmből, szó szerint! 1974-ben – keresetemmel összhangban --, havi egy-két zsák cementtel, mésszel, fél köbméter homokkal kezdtem meg a vezeklést, aminek még ma sem értem a végére. Ahogy nőtt a fizetésem, úgy „fokoztam a tempót”. Araszolva. A munka előbb csak az estéimet vette el a családomtól, majd a szombatvasárnapjaimat, végül az „évi rendes” szabadságaim, kritikus időkben még az éjszakáim is rámentek a „gyarapodásra”. Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel! Én e bölcsességet kényszerűen úgy módosítottam, hogy pénz és kölcsön hiányában az építkezés időtartamát növeltem meg, gyakorlatilag élethossziglanra. Ennek megfelelően, amit csak lehetett, magam végeztem el, mert az idegen munkaerőt nem tudtam megfizetni. Az ember nem is hinné, mi mindenre teszi képessé a szükség. Nincs az a házfelújítással összefüggő szakma, amiben ne képeztem volna magamat kontárrá. Csak azért nincs kissebbségi érzésem, mert a néha még is csak betévedő mesteremberek sem végeztek jobb munkát, mint én. Csak egyetlen példa: hatvanöt éves fejemmel éppen most másztam le megint a „bádogosmester” által elfuserált lapostetőről, ahonnan kénytelen voltam letolni az olvadásnak induló félméteres hótakarót, kiküszöbölendő, hogy minden cseppje a lakásban kössön ki. A szocializmusnál hatékonyabb átképző tanfolyamot még nem ismert a történelem. Jellemző például, hogy már ügyvezető igazgató voltam egy nagybankban, amikor még mindig sajátkezűleg vakoltam a falat. S apámat se feledjük, akiből tüdőrokkant létére is kaszást tudtak faragni, s gyakoroltatták vele e tudományát vagy hetvenéves koráig! Elképzelem, mennyivel kellemesebb lett volna hagyni a csudába az egészet, s helyette beállni az ingyen-juttatásokért kanyargók sorába. Esetleg az állásomat is odahagyni, s szerezni egy kiszuperált ARO-t, amivel négy-öt fuvaron megkereshetem a „rohadtbankári” havi fizetésemet. Így talán az óvodában sem az enyém a maximális térítési díj, mert eltitkolhatnám a jövedelmemet. Teljesíthetném a kiválasztottság követelményeit, odadörgölőzhetnék a Hatalomhoz, vagy egyszerűen csak elfogadhatnám a felajánlkozását. Esetleg aggódhatnék a lóversenypályáról a nemzetért, küzdhetnék a III/III kötelékében a szocializmus, a szabadság, a kapitalizmus, a harmadik út eljöveteléért, vagy éppenséggel ellenük, hisz ma már mindent bevesz a választópolgár, mintha nem is vele történnének a dolgok. S bizonyára apám is jobban teszi, ha annak idején sutba vágja a kaszáját, s a „nép ellensége” helyett inkább OKISZ-elnöknek szegődik el. Hisz egyes mesemondók már azt is elhitetik, hogy mindez csak is az érdekelt szuverén döntésén múlott! Természetesen nem forgathatom vissza az idő kerekét, de nem is sajnálom a megtett életutamat. Sőt! Álrezignációmmal csupán a közélet „furcsaságaira” óhajtok rápirítani. Engem, akinek a bankárság csupán a foglalkozásom volt egy 174



ideig, s nem gyűjtöttem vagyont, értek már emiatt atrocitások, nem is egyszer. Élveztem fennkölt bölcselők megvetését is, amiért nem tudtam vagy akartam ki nem érdemelt külön előnyhöz juttatni őket, amit természetesen mindig csak is a közérdek javára vártak volna el tőlem! Ugyanezt elmondhatom egyes „rendszerváltó hősökről” is. Jellemző módon azonban még soha nem hallottam neheztelő hangokat például Csányi Sándorral, Demján Sándorral, vagy éppenséggel a „jobboldali” Járai Zsigmonddal kapcsolatban. Azért emlegetem őket, mert mindenki számára ismertek, sokat forgolódnak a fényen. S kissé értetlenül állok: vajon mivégre (s kit) szolgál itt a jótékony feledékenység? Ha csak nem azt tisztelik a közvélemény-formálók, hogy míg én fél köbméter sóderekre herdáltam el a tőkémet, ők képesek voltak a havi fizetésükből milliárdokat félretenni az ínségesebb időkre. S talán nem költöttek annyit a malterosfandlira sem, a nyele-fakasztotta vízhólyagok ragtapasz-költségeiről már nem is beszélve, mint én. Amiket bízonyára megspórolhattam volna, ha én is - mondjuk -, inkább a vízkutatás közgazdasági összefüggéseivel foglalkozom valamely testvéri szocialista népköztársaságban, vagy jobban ügyelek a diktatúrában fogant informális kapcsolatok jövő-megtermékenyítő áldásaira. Amíg tehát én hangya módjára építgettem a „meglévő” családi házamat, addig mások úgy váltogatták tanácsi lakásaikat, mint civilizált népek a fehérneműt. Főnöknőm például, éppen akkortájt költözött a Rózsadombra, amikor jómagam első ízben vettem kezembe a kőműves-kalapácsot, hogy leverjem a lerohadt vakolatot a falakról. Ha jól emlékszem, akkor már a harmadik – mindig egy kicsivel nagyobb és szebb -- rezidenciáját foglalta el a tetőre vezető úton. Ha a rendszerváltás nem szakította meg a sorozatot, ma már egészen „fent” kell élnie. Mondjuk a Szemlőhegyi-út tájékán. A „tájolást” illetően bizonyára. Tekintve, hogy az energiáját ilymód nem kellett lealacsonyító gürcölésre fecsérelnie, bőven futotta belőle az én karrierem „építgetésére” is. Mielőtt azonban ennek taglalását folytatnám, nézzük meg kissé közelebbről, miben is különbözött a rózsadombi diadalmenet az én utamtól? Kezdjük talán azzal, mely felhajtóerő repíthetett valakit a Rózsadombra? Mindenek előtt jót tett a pályázónak, ha korábban semmiféle kapocs nem fűzte a nevezetes tájegységhez. Mármint az „átkozott kizsákmányolókhoz és kiszolgálóikhoz”. Ellenkezőleg: minél messzebbről és mélyebbről indult neki valaki a magaslatnak, annál nagyobb esélye nyílt a felkapaszkodásra. Feltéve, ha a kommunista párt odaadó hívének bizonyult, vagy annak mutatta magát. Az ÁVH-kötelék különösen jó ajánlólevélnek számított. (Jó bajtársak soha nem feledkeznek meg egymásról.) Ha mindezek mellett netán a putriból lépett rá 175



a haladás fényes ösvényére a lakásigénylő, végképp semmi nem állhatta útját. Különösen jó szolgálatot tehetett egy-egy agitprop-titkári funkció is, amit leginkább a májmétely szerepköréhez hasonlíthatnánk. Ha minden adva volt, már nem is kellett egyéb, mint némi formaságok után birtokba venni az új körülményeket. A legnagyobb gondot az odaillő bejárónő kiválasztása jelenthette a friss milliőben. A régi ide már nem volt kompatibilis. Elvégre dolgozó népünknek szűntelenül ügyelnie kellett a haladásra. A rózsadombi lift ajtaja „természetesen” mindenki számára nyitva állt. Tudhatjuk: a szocializmusban nem csak a szabadság és testvériség, de az „egyenlőség társadalmát” is élvezhettük, első ízben a történelem folyamán. Ezt azért hangsúlyozom oly gyakran, mert a ma élő embernek fogalma sincs arról, hogy nekünk naponta kellett meghallgatnunk ezt a maszlagot. Ha egyik napról a másikra elfelejtettük volna. Innen tudtam én is, hogy kitűntetett elbírálásban részesülnek a sokgyerekesek, ami ugyebár a szocializmus örökkévalóságának is nélkülözhetetlen alapfeltétele. Ennek alapján a három gyerekemmel én is soronkívűliséget élveztem, s ez bele volt írva a rendeletekbe! Bökkenő csak annyiban mutatkozott, hogy a helyi Tanács mindennel rendelkezett – még tán koldustetűvel is --, csak a Rózsadombon kiutalható lakással nem. Sőt, még helybelivel sem, még ha éppenséggel a „népellenség” leszármazójának tartogatta is volna azt. Ami önmagában is kisebbfajta csodaszámba ment volna, hiszen a Tanácsnál jobban senki nem tudhatta, én már „rendelkezem” saját házzal! Hiszen éppen ő varázsolta azt romhalmazzá két évtized során. Nosza, költözzünk hát Budapestre! Ha helyben nem megy, elégítsük ki jogos lakásigényünket a fővárosban! Úgy is ott a munkahelyünk, legalább mentesülünk a napi háromórás fárasztó ingázástól. Ennyi belátás tőlünk is elvárható, hisz a szocialista fejlődés sem csupán sétagalopp. A „törvényszerűségek még a szocializmusban is csak hoszabb idő átlagában érvényesülhetnek”, nem minden egyes pillanatban és faluban. A szocializmus teljes felépítésének éppen aktuális szakaszában még némi türelmet kértek tőlünk. Az én esetemben ez mindössze öt évet jelentett, s ahhoz képest, hogy már mióta tart a történelem, ez igazán méltányolható igény. Mármint, hogy ötéves budapesti lakásviszonyt kellett volna igazolnom, ahhoz, hogy valamely kerületi tanácstól lakást kérhessek. Hiába prezentáltam a soronkívűliségre feljogosító három gyereket. Természetesen a hüvelykujjszabály alól is létezett kibúvó: ha valakinek fővárosi letelepedését „népgazdasági érdek” tette halaszthatatlanná, kivételt gyakoroltak vele. Ám az ilyen kegy kedvezményezettje valamely oknál fogva soha nem én voltam. Gondolom, „pozitív diszkriminációra” csak a szocializmus „káderfejlesztési” szempontjai által igazoltan merülhetett fel történelmi szükséglet. 176



Mellesleg szólva, ez volt az a korszak, amelyben a forrásaitól megfosztott vidéki népesség az erőszakos téeszesítés és az aránytalan iparfejlesztés együttes következményeként tömegesen kereste (volna) új egzisztenciáját. Jobbára a fővárosban, ám az adminisztratív korlátozás miatt nem telepedhetett ott le. A felvándorlókat megállították a főváros környékén. Ekkor ment végbe az a környezetrombolás, aminek a végeredményét ma budapesti agglomerációnak nevezik. Végül is a rózsadombi úttal szemben számomra csak a nagymarosi út maradt. Talán mindennél ékesebben szólhatok erről, ha mindössze egy száraznak tetsző, hevenyészett leltárt terjesztek az Olvasó elé. Ami látszólag anyagi dolgokról, valójában azonban inakról, porcokról, életminőségről, várható élettartamról szól. Meg az égbekiáltó aránytalanságokról. Kizárólag azokat a munkamozzanatokat sorolom fel, amelyekért nem kellett fizetnem, mert pénz hiányában a két kezemmel, egymagam végeztem el azokat. A sógorom ugyan gyakran besegített, amiért poraiban is hálás vagyok neki, ez azonban a rám háruló terhet nem mérsékelte, mert valójában az én hasonló szolgálataimat viszonozta. Ő ugyanis ugyanúgy vívta magányos küzdelmét saját tönkretett házukkal, mint jómagam a miénkkel. S másra, mint egymásra, nem számíthattunk. Életképek egy „rohadt bankár” szabadidejéből, avagy: kimutatás a sajátkezűleg elvégzett munkákról (1974-2006) Padozattal kapcsolatos munkák Régi korhadt hajópadló felszedése, 190 m2 20 cm vastag feltöltés kiemelése, 38 m3 10 cm vastag sóderágy betöltése, 19 m3 7 cm vastag aljzatbeton bekeverése kézzel és bedolgozása, 13 m3 3 cm vastag hőszigetelő réteg lefektetése, 125 m2-en 2 cm vastag fedőbeton bekeverése és bedolgozása, 2 m3 Mozaikparketta, hajópadló lefektetése, 125 m2-en Falazattal kapcsolatos munkák 470 m2-en régi vakolat leverése és kihordása, 15 m3 120 m2 vályogfelületen drótháló felszögelése 36 m3 vályogközfal elbontása, kihordása, és szétterítése 36 m3 közfal felhúzása 52 m2-en függőleges bitumenmázas vízszigetelés készítése 10 m3 habarcs bekeverése – kézzel -- és behordása vödrökben 5 m3 habarcs bekeverése – kézzel --, behordása vödrökben, és felhordása 5 db kétszárnyú ajtó kibontása és áthelyezése 177



4 db szobaablak kibontása és cseréje 2 db ablak kivágása és beépítése 600 m2-nyi falfelület háromszori meszelése Tetőzettel és tetőtérrel kapcsolatos munkák Héjazat újralécezése és átfedése 200 m2 felületen. Padlásfeljáró áthelyezése Szakipari szerelési munkák Elektromos mérőhely kialakítása Komplett elektromos hálózat kiépítése (mérőhely után) Vízvezeték-hálózat részbeni (kb. egyharmad arányú) kiépítése Egyéb munkák Mintegy 80 m3 össztömegű romos gazdasági épület elbontása 25 m2 alapterületű féltetős kamraépülett komplett felépítése 9m3-es kétkamrás szennyvíz-derítőakna kiásása és kibetonozása 12 m3-es szikkasztóakna kiásása és kifalazása lyuktéglával Csak azokat a tételeket tüntettem fel, amelyek különösebb erőfeszítés nélkül eszembe jutottak. A lista így korántsem teljes. Nagycsoportostól-kiskamasz korukig kedvüknek és életkori sajátosságaiknak megfelelően gyerekeim is be-bekapcsolódtak a munkába, sőt, el sem kergethettem őket a terepről. Kezdetben izgalmas játéknak tekintették, aztán valahogy elment a kedvük tőle. Értelmük nyiladozván, nyilván rádöbbentek az uralkodóosztály demoralizáló ellenpéldájára. Ennek tükrében – jóllehet sosem kényszerítettem őket semmire --, én egyre inkább valamiféle ellenszenves házipallér szerepkörébe süllyedtem szemükben. Így, mire igazán a segítségemre lehettek volna, inkább lemondtam róla. Erőszakoskodjak velük olyasmiért, ami másoknak ingyen jár? Külön meg kell emlékeznem feleségem teljesítményéről. Ő például magára vállalta a nyílászárók mázolásának undorító feladatát, nem beszélve arról, hogy szükség esetén – mondjuk, ha a lógólábú eső elől kellett előremenekülni a munkával --, töltögette a vödreimet habarccsal, betonnal. Máskor éppenséggel a téglát adogatta fel az állványra, közreműködött a sitthordásban. Tette mindezt a három gyerek mellett, munkaidő után és hétvégén. Miközben mások vörös grófné módjára pöffeszkedtek a Rózsadombon, miután az összes fizikai erőfeszítésük kimerült abban, hogy az új lakás kiutalása iránti kérelmüket becipeljék a tanácsházára. A vázolt folyamatból az első öt év különösen emlékezetes. Ennek érzékeltetésére áttekinthetjük az akkori napi életrendemet. Reggel a félhetes vonattal beutaztam a munkahelyemre, ahol a némileg már ismertetett módon kivettem részemet a fejlődés előmozdításából. Előtte azonban még segédkeztem a gyerekek reggeli „összekészítésében” s útnak indításában is, tekintve, hogy egy idő után már az anyjuk részvételét sem nélkülözhette a szocialista építőmunkából a népgazdaság. 178



Ne feledjük: ikrekről volt szó, így meghatározott feladatok duplán és egyidejűleg merültek fel, s a többgyerekes anyát is lehordták a sárga földig, ha netán késéssel foglalta el harcálláspontját a munka frontján. Ahol szintén külön párttitkár, szakszervezeti titkár, kisztitkár és szocialista munkaverseny-felelős ügyelt a rendre és a haladásra. Így többgyerekes családanyaként is fel kellett ülnie a vonatra, csak az ellenkező irányúra. Ily módon hajnali ötkor kelt a család, ahhoz, hogy minden összevágjon. Történt mindez a szocializmus fénykorában, amikor minden olyan jó volt, hogy még Jani bácsi is huncutul csippentett hozzá! (Netán Ő is a Rózsadombon lakott, a maga puritán módján?) Miután napközben lenyúzták rólam a felső réteg bőrt, felültem az esti öthúszas vonatra, amely háromnegyed hétre „hazarepített”. Ez idő alatt szunyókálás vagy újságolvasás közben - előkészítettem a második réteg bőrömet. Mire leszálltam a vonatról, már ismét erős, újranyúzható bőr tudhattam magaménak. Így - vacsora után -, fél nyolckor már a lapát nyelét fogtam, vertem a vakolatot, kevertem a betont, mikor mi volt éppen soron. Kivéve azt az időszakot, amikor a gyerekeket még füröszteni kellett, mert ezt a páratlan élményt semmi kedvéért el nem mulasztottam volna. Csakúgy, mint az esti mesét. Ezidőtájt csak fél kilenckor vettem kézbe a szerszámokat. A második műszakot általában éjféltájt fejeztem be, kivéve a rendkívűli fejleményeket. Előfordult például, hogy a szemerkélő eső ellenére még éjjel kettőkor is betonoztam a szabadban (például a szennyvízderítő aknát). November-december fordulóján ugyanis nem „lazsálhattam”, tekintve, hogy már nem sok jóra számíthattam az időjárás részéről. Odabent, a munkahelyemen természetesen ebből semmit nem vehettek észre. Nem engedhettem meg magamnak. Nekem mindig szorgalmas, tettrekész fiúnak kellett mutatkoznom, de főosztályvezetőm még így is gyakran húzogatta a nemlétező bajuszát. Mások csúszhattak a határidőkkel, én soha. (Ő azonban – mint láthattuk --, legalább önmagát sem kímélte.) Megvallom, nálam kevesen utálhatták jobban a létező szocializmust. S ebben még csak nem is a történelmi előzmények vagy elvi megfontolások játszották a döntő szerepet, hanem főként az „élvezetes” éjszakák. Egy alkalommal, mire este hazaértem, a kapu előtt kilenc köbméter sóder várt rám. A kért ütemezett kiszállítás helyett egyszerre döntötték le az egészet. Leönthették volna a ház előtti járdára is, hosszan elnyúlóan. Ehhez azonban a nem túl széles utcában kissé bonyolult lett volna a manőverezés a billenccsel, így aztán az úttest közepén magasodott a sóderhegy, mint a Mount Everest. Feleségem szorgoskodott körülötte kétségbeesetten, egy vödörrel és a szemeteslapáttal, meg a lába alatt totyogó gyerekekkel. A rám váró megpróbáltatáson igyekeztek valamelyest enyhíteni, ha csak hangyányit is. A „hegy” ugyanis éjszakára semmiképpen sem maradhatott a „helyén”, tekintve, hogy a 12-es főközlekedési út kellős közepén trónolt, némi túlzással mintegy faltól-falig! 179



Hajnali háromig hordtam a sódert, az úttestről be a kertbe, egy-egy vödörrel kezemben. Majd bementem a Bankba, s tettem a dolgomat, mintha mi sem történt volna az éjjel. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az ilyen éjszakák után nem fordult meg a fejemben: még is csak be kellene lépni, legalább a KISZ-be! Hogy-hogy nem, a kiszeseknek valahogy még teniszezésre is maradt idejük és energiájuk. Nem is beszélve az utána következő harmadik félidőről. S egyébként sem kellett szaggatniuk az istrángot - különben minek lettek volna Kisz-tagok? Néhányukról még azt sem lehetett tudni, mi a hivatali feladatuk, van-e nekik olyan egyáltalán? Ha csak nem az, hogy vezetőképző tanfolyamokra járjanak, mialatt én kétfrontos harcomat vívom a megpróbáltatásokkal. Szerencsére az ilyen elgyengült pillanatokat az első hoszabb szunyókálás rendszerint kiűzte belőlem, így tisztességemet pályafutásom végéig sikerült megóvnom, s megmaradnom a lapát nyelénél. Ha a hevenyészett leltár megfelelő adatait összesítem, kiderül, legkevesebb kettőszázhetvenöt kőbméter anyagot mozgattam meg. Már ami az egyszeri számbavételt illeti. Ha azonban a technológiai mozzanatokat is bekalkulálom például betonkészítés során a keverék háromszori átlapátolását -, még a négyszáz köbméter sem tűnik túlzásnak. A járatlanabb olvasó kedvéért jegyzem meg: ekkora halomból négyszázméter hosszú, egy-egy méter széles és magas töltést lehetne építeni. Nagyban növelte a „gyönyört”, hogy a munka dandárján semmiféle géppel nem rendelkeztem, mert kölcsön hiányában nem volt miből megvenni. Így kézzel hordtam és kevertem mindennemű anyagot: sódert, homokot, betont, meszet, habarcsot, földet, sittet. Csak a között dönthettem: betonkeverőgépet és talicskát veszek (ha kapok egyáltalán!) s akkor tán egy évig sincs pénzem anyagvásárlásra, vagy anyagot vásárolok, amit viszont csak izomerővel manipulálhatok. Nem sokat meditálhat azonban az ember az ilyen eldöntendő kérdésen, ha a „lakásában” nincs padló és fűtés, de heteken belül megérkeznek ikergyerekei. A téli zimankóval egyetemben. Itt már nem volt mit „ütemezni és beosztani”, mert jelentős volumenű munkát azonnal és koncentráltan kellett elvégezni! Igaz, régebben a barlang csupasz földjére pottyantak az újszülöttek, nem is beszélve a majomkorról, de a szocializmus kellős közepén még sem eshetett meg velem e csúfság! Amikor már a „kommunizmusnak is laraktuk az alapjait”, elevenen sürgetett a kényszer, hogy saját padlóm alapjával is megcselekedjem ugyanezt. Éppen a padló miatt állt elő az első és egyben utolsó eset, hogy megalázkodtam az elvtársak előtt. Nem volt mit tenni, a körülmények kétvállra fektettek. S ezt kellően ki is élvezték a jótét lelkek. Miután a „profilja” szerint illetékes OTP számomra nem adhatott kölcsönt, „mert az nem állt volna összhangban az állam hitelpolitikájával”, úgy döntöttem, 180



szerencsét próbálok a munkahelyemen, hiszen az is bank. Sőt, a bankok bankja, a Nemzeti Bank. Még ha nem is foglalkozhat lakossági hitelezéssel. Kínomban ugyanis ráeszméltem: egyre gyakrabban sutyorognak körülöttem bizonyos titokzatos munkáltatói kölcsönökről. Amikor kissé megkapargattam a felszínt, kiderült, egyesek ebből „szokták” lecserélni a kocsijukat, „mert három évesnél öregebb autó már nem üzemeltethető gazdaságosan”, s volt, ki ebből ment el az Adriára jól megérdemelt pihenésére. Ilyen kölcsönt – „méltánylandó célokra, egyedi döntéssel” --, kivételesen az egyik elnökhelyettes (a vadászat és a szarvaskolbász nagy kedvelője) engedélyezhetett. Meg vagyok mentve – lélegeztem fel --, s megfogalmaztam a valóban nem mindennapi kérelmemet. Vázoltam a sürgető kényszert, kidomborítva, hogy ikergyerekeim világrajöttével tanácsi lakásra lennék „jogosult”. Én azonban a „társadalmi lakásalapból” nem elvenni, hanem ellenkezőleg, hozzátenni szeretnék, visszahozva az enyészetből egy valaha lakásnak nevezett romhalmazt. S ehhez, a népgazdaság nehéz helyzetét megértve, mindössze egy icipci segítséget kérek, remélve – miután az OTP keze meg van kötve --, saját munkahelyemtől ezt meg is kaphatom! Én balga! Dehogy kaptam! Az „előkészítő bizottság” azt javasolta az elnökhelyettesnek, utasítsa el a kérelmemet. Így is tett, a nélkül, hogy egyetlen szóra is méltatott volna. Az az elnőkhelyettes, aki pár évvel korábban a legelső szakmai előterjesztésemre rájegyezte az emlékezetes, az egész korszakról árulkodó mondatot: „Végre valaki, aki meg tud fogalmazni egy normális mondatot”! Az előkészítő bizottság a szakszervezeti titkárból állt, aki „környezettanulmányt” folytatott „kollégáim” körében, minek utána megtette javaslatát az elutasításra. Mondván: nem indokolt a kölcsön, „mert van ott minden”! Majd elrohant a fodrászhoz, mert meg kell hagyni, bármely pillanatban kifogástalan festettszőke dauerral küzdött a tagság érdekeiért, s nem okozott neki gondot, hogy reggel vagy délután rövidítse-e le emiatt a munkaidőt. Elvégre, amikor a dolgozókról van szó, nem szabad slamposkodni. Ez volt az a pillanat, amikor kénytelen voltam könyörgőre fogni. Néhány napi kétségbeesés után megkérdeztem Nagytónit, tudna-e tenni valamit az érdekemben? Ez annyira nyilvánvalóan logikus kérdés volt, hogy nem is tudom, miért nem mindjárt így kezdtem az egész procedúrát? Nagytóni ugyanis mindent el tudott intézni, mindenki a kezében (vagy inkább a zsebében) volt. Nálam jobban ezt senki nem láthatta, hisz szobatársak voltunk. Még is lealacsonyítónak éreztem, hogy saját ügyemben egy párttitkárnál kuncsorogjak. Végül mégsem maradt más választásom, s ettől még ma is rosszul leszek, ha felidézem. Nagytóni fogta a kérelmem másolatát s elviharzott vele, majd fél óra múltán széles vigyorral a kezembe nyomta, rajta a várva várt Eng. (egedélyezve) szócskával és az elnökhelyettesi szignóval. Én pedig átnyújtottam azt a szépen 181



dauerolt kolleginának, további szíves intézkedésre. (Azt, hogy őnagysága vérnyomása mikor állt vissza normális értékére, nem tudhatom.) Így tettem szert nagy nehezen ötvenezer forint öt év alatt visszafizetendő kölcsönre, aminek felét azon melegében átadtam nővéremnek, aki ugyanúgy egy romhalmazt kapott vissza, s szintén nem részesülhetett „normális” kölcsönben, akárcsak jómagam. S neki is ugyanúgy meg kellett vásárolnia a saját házát a benne lakóktól, mint nekem! Nagytóninak hála, ily módon még is csak „időre” elkészültem az aljzatbetonnal, s a kettő közül az egyik hozzáférhető szobában a mozaikparkettával. A fürdőszoba kicsempézésére azonban már nem futotta. Arra még további nyolc évet kellett várni. Ha eddig még nem domborítottam ki eléggé, akkor most bepótolom: a ház nevű romhalmazt lakókkal dugigtömve „kaptam” vissza. Három család lakott benne. Így már az sem ment egykönnyen, hogy egyáltalán beköltözhessünk egyikük „helyére”. Tíz évbe telt viszont, mire a másik két család is hajlandó lett lelépni, egyikük súlyos tízezrekért, éppenséggel a saját házába! Fizetnem kellett, mert a házat ugyan visszakaptam, de ettől még a benne lakók „jogos lakásigénye” továbbra is jogos maradt! Még ha közben házat vásároltak s nyaralót építettek is maguknak. A lakbért a „felek szabad megállapodására” bízta a jog, így az valójában a lakó kényén-kedvén múlott. Továbbá az is, hogy átadja-e tulajdonosának a tulajdonát? Felmondani nem lehetett, mert akkoriban ez ismeretlen fogalom volt. Nemhiába, a joghoz aztán piszkosul értettek a mi drágalátos kommunistáink, akik persze manapság már a leghidegebb télben is szívfájdalom nélkül utcára löknek bárkit! Most már nagyon tudják tisztelni a magántulajdont. Az a körülmény, hogy csak szakaszosan, hosszú-hosszú kihagyásokat követő lépésekben vehettem birtokba saját házamat, rendkívűl kellemetlen következményekkel járt. Megtöbbszörözte a munkát és a költségeket. Emiatt gyakorlatilag háromszor kellett átalakítanom a belső teret. Miután az első ütemben csak az épület egyharmada szabadult fel, csak ezen alakíthattam ki a normális életfunkcióknak megfelelő komplett lakáststruktúrát. Ami tíz év múlva, amikor a romhalmaz – szintén rehabilitációra szoruló – további egyharmada is megürült, feleslegessé, sőt akadályozó tényezővé vált. Tekintve, hogy az immár összekapcsolható lakrészeket az első ütemben kialakított vizesblokk kötötte össze, el kellett azt bontanom. Ugyanez ismétlődött meg további néhány év múlva. Mire végre az épület egészéhez hozzájutottam, mindent kezdhettem előlről. S hogyan lettem ezermester? Kényszerből, de nem kenhetek mindent a pénzhiányra. A kínálati oldallal is meggyűlt a bajom. S nem is csak egyszerűen mennyiségi okokból.

182



Ha éppenséggel volt is pénzem valamely munka megrendelésére, akkor is hónapokig kellett könyörögni az „illetékes” szakembernek, ugyan vállalná már el a kivitelezést! Ekkoriban a mesterséges fizetőképes kereslet, hátterében a felfúvódó államadósággal, hétvégi ház iránti igény formájában rázúdult a Dunakanyarra. Nyomában testközelből megtapasztalhattam: bigott szocialista körülmények között is minden a kereslet-kínálat „dzsungeltörvénye” szerint zajlik. A helybeli építtetők élete hírtelen pokollá vált, amikor minden fuvaros, kőműves, s a többi „szakember” mindegyik ujjára legalább száz „vikkendes” megrendelő jutott. Kényükre-kedvükre válogathattak a munkák között. Tragikomikus, hogy a földforgalmat éppen azért tették viszonylag szabaddá, hogy a „suttyomban”, vagyis az ÚGM szabadabb levegőjén képződött tőkéket mind a vállalkozói csábítástól, mind a fogyasztási cikkek piacáról eltereljék. Nehogy a megnövekedett jövedelem termelőtőkévé változzon, „rászabadítva” a társadalomra a „kapitalista veszélyt”. Jobb, ha hétvégi házba fekteti pénzét a magyar, mint ha önálló egzisztenciával bíró vállalkozóvá, befektetővé lép elő! Hisz a kisvállakozás az „imperializmus felé vezető első lépés”, s ez a kockázat nem vállalható! Sőt, minden eszközzel harcolni kell ellene! Ebben foglalható össze a Biszkui fordulat lényege. Egyfelől tehát megsokszorozódott a kivitelezői kapacítások iránti igény, másfelől áthághatalan akadályok tornyosultak a kielégítéséhez szükséges kínálat bővűlése előtt. Most csak mellékesen jegyzem meg, hogy itt dőlt el talán száz évre is Magyarország sorsa. A magyar kommunisták pártja ugyanis nem egyszerüen csak rázúdította az országra a soha nem látott mérvű adósságot, hanem az improduktv módon való elköltésével - valamint adminisztratív eszközökkel - egyszersmind ellehetetlenítette a kölcsön visszafizetésére képes polgárság kialakulását és felfejlődését! Vagyis eltéphetetlenül felfűzte az országot az adósság járszalagjára. Amikor végre beköltözhettem a házamba, a padlásról megszámlálhattam a csillagokat. Ez az örömteli aktus éppen a húsvéti ünnepekre esett. Micsoda szerencse, legalább alkalmam nyílik valami tetőfedő mester felkutatására, hittem én, balga. Szabályosan kiröhögtek: csak nem képzelem, hogy holmi, csipcsup munka kedvéért háttérbe szorítják komplett kivitelezésre szóló megbízásaikat a hegyoldalon? Végül egyikük nagy könyörgések után ráállt, valahogy még is csak beszorítja az idejébe, de csak is azért, mert apámmal szegről-végről rokonok, s Sztalinóban is együtt voltak. Ebből sejtheti is az Olvasó, hogy nem volt már éppen fiatal fiú. Végül, ígérete ellenére sem jött el, s talán még örültem is ennek: legalább nem kellett aggódnom, hogy esetleg leesik a tetőről. 183



Gond csupán abból adódott, hogy a sok huzavona közben úgyszólván „télbe csavarodott a természet feje”, ami nem túl kecsegtető kilátás, ha szita van az ember saját feje felett. Hogy még világosabb legyen: márciustól-októberig kellett várnom még arra is, hogy kiderüljön, egyáltalán nem számíthatok semmiféle tetőfedőre! Kézügyességem próbája így a tetőfedéssel kezdődött. Még ennél is egzotikusabb kalandot éltem át a vízvezetékszerelővel. Mi sem természetesebb, hogy beköltözése előtt az ember bevezettese lakásába a vizet. Hihetnők. Már majdnem el is bíztam magam, mert csodákcsodájára a szerelőmester azonnal rá is állt az ügyletre, amikor elébe folyamodtam. Mindjárt ki is ásatta az árkot, vagy tízenöt méter hosszan az épület mentén, s belül az elágazásait. Mindez október hónapban történt, s utána húsvétig színét sem láttam a jóembernek. Csöngethettem, dörömbölhettem a kapuján, mindhiába. Végül is nem tudom eldönteni, melyik szakma képviselője vehetné át tőlem a „leginkább átkozott szaki” kitüntető címét, de ez a vízvezetékszerelő semmiképpen sem lenne rá esélytelen. Az októbertől-húsvétig terjedő időben másból se állt az életem, mint vízmeregetésből, ha nem akartam, hogy az árokban felgyülemlő csapadék hiánytalanul az épület alá húzódjon, tovább áztatva a puskapor száraznak amúgy sem nevezhető falakat. Azt is mondhatnám, hogy a vízvezetékszerelő és a tetőfedő egymás kezéből vették ki a kilincset. Októbertől-Húsvétig előbbire, Húsvéttól-októberig utóbbira vártam hiába. Maszekparadicsom a szocializmusban. Nem csodálom, hogy sokan visszasírják. Ám nehogy azt higgye bárki is, hogy könnyebben boldogultam az állami vállalatokkal. Hasonlóan rázós kalandom akadt például az ármszolgáltatóval, az ÉDÁSZ-szal is. Sőt, sokkal „rázósabb”, tekintve, hogy a villany bevezetéséről volt szó. Az ÉDÁSZ azt mondta nekem, csak akkor tudja bekötni az áramot, ha előtte mindent elvégeztetek valami maszekkal. A maszekok viszont elküldtek melegebb éghajlatra. Nem gorombán, de ez volt az üzenetük lényege: van az enyémnél sokkal fontosabb munkájuk is! Hát így lettem ezermester. Így kezdődött. Amikor 1975 októberében felmásztam a tetőre, még nem gyanítottam, hogy ezzel duális pályafutásom kiteljesedéséhez vezető grádicsra léptem rá. A villanyszerelés során azonban már belém mart a gyanú: lehet, hogy innen nincs többé menekvés? Nem volt. Amikor pedig a vízvezetékszerelőt még azért is hónapokig kellett üldöznöm, hogy a másfél napi munkájáért járó tízezer forintját kifizethessem neki - amit Ő aztán hanyag eleganciával a válla fölött a háta mögé hajított a földre -, már tudtam, az égnek kell leszakadnia, hogy én még egyszer mesterembert engedjek be a házamba! (Hogy az Olvasó dolgát megkönnyítsem: tízezer forint négy-öt havi fizetésemnek felelt meg.) 184



Találkoztam persze tisztességes mesteremberekkel is, de csak alig nagyobb gyakorisággal, mint fehér hollóval. Legszívesebben egy hetvenhárom éves kőműves öregurat őrzök emlékezetemben, akihez órát lehetett igazítani, s aki munkája minőségét védjegyének tekintette. Már nehezére esett a mozgás, de kijelentette, hozzám még eljön, mert nem feledi: a világválság idején (19291933), amikor nagy volt a munkanélküliség, nagyapám munkát adott neki! Reggel hétkor felment az állványra, s este hétkor jött le róla. Addig megállás nélkül vakolt, eltekintve az egyórás ebédszünettől. Majd beledöglöttem, míg kiszolgáltam: mire megfordultam volna vödreimmel, már újra utánam süvített a hangja: „masszát!” Csakúgy, mint gyerekkorom borbélybácsija, Ő is naponta többször elkurjantotta magát: „kurva ruszki, joppoj máty”! Azt hiszem, ezt legfeljebb az vethetné szemére, aki - a szovjet lágerek pusztulásra szánt rabszolgájaként maga is falazott már mínusz harmincfokos hidegben öt évig. Ugyanúgy megcsodáltam Őt is tudományáért, mint apámat, a főpénztárosból lett rokkant kaszást. Micsoda „iskolája” lehetett, hogy aggastyán korában is fiatalokat megszégyenítően dolgozott. Nem lennék meglepve, ha még a túlvilágon is falazna és vakolna rendületlenül. Tőle lestem el kőművestudományomat. Meg egy Alföldről származó másik szakembertől, akiről hasonlóan jókat mondhatok, mert szintén adott még a munkájára és a becsületére. Mintha Ő is egy másik világból jött volna. A legtöbben, akikkel a balszerencse összehozott, távolról sem mondhatták el magukról ugyanezt. Szinte nem is akadt olyan szaki, aki után ne kellett volna valamit kijavítani. Mára egész kis könyvtáram gyűlt össze különféle szakkönyvekből, mert folytonosan „továbbképzésre” szorultam. Emlékezetes élményünk kötődik egy másik vízvezetékszerelő „mesterhez” is. Neki sikerült vízzel elárasztania a fél házat, szemétdombra ítélve a néhány nappal korábban leterített szőnyegpadlót. Igaz, mindössze bokáig ért a víz, így életveszély nem forgott fenn, de ahhoz képest, hogy csak egy WC-öblítőt kellett kicserélnie, azért ez nem lebecsülendő teljesítmény. A nélkül távozott a tetthelyről, hogy a tartály flexibilis csatlakozóját kellően rögzítette volna. Így csupán idő kérdése volt, hogy az előkúszó vízkígyó ajtóról-ajtóra halladva bekukkantson minden útjába ejtett küszöb fölött. Mi ez azonban ahhoz a riadalomhoz képest, amit egy másik tömlő hanyag felhelyezése keltett bennünk. Ne babrálj a gázzal! Életveszélyes! Bízd szakemberre! Ki ne hallotta volna már e megszívlelendő intelmeket? Én is kellő tisztelettel viseltetem a gáz iránt, s szükség esetén – például karbantartásra --, mindig szakembert hívok. Egy alkalommal, néhány órával a „szaki” távozását követően a kazánházba lépve, kis híján betört az orrom a tömény gázszagtól. Mintha a falnak ütköztem volna. Ez az eset egyike ama csodáknak, ami miatt nem hiszek a materializmus mindenhatóságában. Kell lennie egy mindenhatóbb Mindenhatónak! Aki lefogta a kezemet, s kivételesen nem engedte, hogy még belépés előtt felkapcsoljam a 185



villanyt, pedig már jócskán szürküllt! Aki mintha tudta volna, hogy ez a „mesterember” nem szorította rá a gáztömlő csatlakozóelemét. Ez már csak azért is csodálatos, mivelhogy a villanykapcsoló kívül található, s a használata ösztönös mozdulat csupán, mindenféle előzetes megfontolás nélkül. Az ember észre sem veszi, s máris felkattintotta a vilanyt. S mi kell egy gázzal telített helyiségnek? A bádogosról meg szinte már szégyellek is említést tenni. Ő csillagászati összegért úgy újított fel egy tizenöt négyzetméternyi lapostetőt, hogy már átadása másnapján lavórok, vödrök, vájlingok, csuprok és csöbrök tömkelegével kellett felfogni az égi áldást. S ez mintegy tizenhárom éve - kisebb-nagyobb intenzítással - így megy, mert egyszerűen nem lehet kijavítani. Ki kellene költözni alóla, s tokkal-vonóval elbontani az egészet. Ennyit tehát a szakemberekről, akik engem szakemberré érleltek. Ma már csak azt a munkát bízom idegenre, amihez magas állványzat Hatvan év felett erre már nem futja erőmből és bátorságomból. Ma már tudok, és nem merek egymagamban fent is-lent is ügyködni. Legalább is sokáig. Hiszen, én csak egy kiutált, kiöregedett „rohadt bankár” vagyok. Aki teremt értéket, csak harácsol.

kell. nem nem nem

* Nem állítom, hogy másoknak sétagalopp volt az életük – eltekintve a nagyon egyenlők szűk rétegétől --, de az enyémben túltengtek az igen-igen megterhelő, embert próbáló szakaszok. Ingáztam, dolgoztam napközben a munkahelyemen, tataroztam esténként, éjszaka, szombaton és vasárnap, továbbá nyaralás helyett, ráadásul a „társadalom utánpótlásával” összefüggő kötelezettségeimet sem hanyagoltam el. Aki nagycsaládos, tudhatja, ez utóbbi körülmény önmagában is elegendő elfoglaltságot ad ahhoz, hogy ne legyen gond a szabadídőre. Hát, még ha a sokfajta feladat egymásra torlódik, mint esetemben. S a Párt sem hagyta, hogy elkényelmesedjek. Tisztában volt vele, hogy a „legnagyobb szolgálatot azzal teheti a haladásnak”, ha rám pakol még néhány lapáttal. Valamely bűvös okból nem a párttagokra, hanem rám, a pártonkívűlire. Ahogyan Lenin elvtárs is rámutatott az időzítés jelentőségére a proletárforradalom kirobbantásában, épp oly zsenialitással ismerte fel az én drágalátos főnökasszonyom is a kétfrontos taktika és harc számára megnyílt új lehetőségét. Úgy vélte, ikergyerekeim világrajöttével eljött az ideje annak is, hogy tovább csiszolja a bennem szunnyadó képességeket. Az éppen kapóra jött aktuális minősítési eljárásom során ekkor íratta elő számomra: szerezzek még egy diplomát, s a tetejébe doktori címet! Nem mintha maga rendelkezett volna ilyesmivel. (Igazán nem akarok másokat is belekeverni kettőnk viszonyába, de jobban teszi, ha inkább az érettségit követeli meg egyes elvtársaitól!) Nyilván 186



osztott-szorzott, s rájött, a nap huszonnégy órájából még nincs betáblázva öt-hat hajnali óra, s ezt a lazaságot még „javamra” fordíthatja. Hisz tanulni soha nem késő. Nem is vihette volna a Pártvezetőségben a propagandaügyeket, ha a szituációban rejlő piár-előnyöket parlagon hagyja heverni. Természetesen úgy vezette elő a dolgot, mintha csak is az én távlati esélyeimet egyengetné, valamiféle vezetői utánpótlásra felkészítés tervszerű folyamatában. Az igazság azonban az, hogy miután sikertelenül „ajánlott ki” a Belkereskedelmi Minisztériumba, az Országos Tervhivatalba s végül a Központi Statisztikai Hivatalba - vagyis nem sikerült megszabadulnia tőlem -, bizonyára a már nem is remélt utolsó esély csillant meg előtte. S nem is kalkulált rosszul. Nem minden alap nélkül remélhette, a további megpróbáltatásokba talán még is csak beledöglök. Ám csalódást okoztam neki, mert csak azért is megszereztem az előírt újabb diplomát. Igaz, a doktori disszertáció megvédését a kimerültség már elmosta: a Hold utcai rendelőintézet kardiológiai részlegén közölték velem, ha nem lassítok le, elpatkolok, mire a dr-t a nevem elé biggyesztik! Talán többet megsejthet az Olvasó, ha néhány dokumentumot is bemutatok. Íme:

1.

Magyar Nemzeti Bank Személyzeti és Munkaügyi Főosztály Oktatási Osztály Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy az 1975. évben, a Közgazdaságtudományi Egyetem szakközgazdász-képzésére tett sikeres felvételi vizsgám érvényben tartásával, a tanulmányaimat a következő tanévben kezdhessem meg! Kérésemet az alábbiakkal indokolom: Otthonunkat teljes egészében saját erőből építjük. A lakás végleges befejezése az anyagi lehetőségeink, és a szakmunkások közreműködésének függvényében még legalább egy évet vesz igénybe.25 Ezen túlmenően feleségem 1976 januárjában ikreket szült, s az egészségi állapota sajnos még hosszabb ideig kritikus marad.

25

Utólagos megjegyzés: ez a megállapítás akkor a ház egyharmadára vonatkozott, mert még

fogalmam sem volt arról, hogy a többihez valaha is hozzájuthatok!

187



Az előzőekben elmondottak miatt úgy érzem, nem tudnék eleget tenni a tanulmányi kötelezettségemnek, de a továbbtanulási szándékom változatlanul komoly. Kérem, hogy az Egyetemen a szükséges intézkedéseket szíveskedjenek megtenni! Budapest, 1976. március 4. Heincz Antal

2. MKKE Közgazdasági Továbbképző Intézet 1085 Budatest VIII., Makarenkó u. 20. Heincz Antal 2626 Nagymaros Szobi u.13. Kérelme alapján hozzájárulok, hogy tanulmányait 1977.-ben kezdje meg. Kérem, hogy jelentkezését 1976. október 31.-ig újra adja be, hivatkozva ezen értesítésünkre! Budapest, 1976. április 2. dr.Bakó Zoltán Szakközgazdász felelős Megjegyzés a mából: fentiek alapján úgy tűnhet, mintha önként és dalolva helyeztem volna guillotin alá a nyakamat. Ez persze csak a látszat! Ahhoz, hogy az önkéntesség lehetséges fokozatairól a kései Olvasó is pontos képet alkothasson, fel kell idéznem egy korábbi, látszólag ide nem tartozó dokumentumot is: 3. Pestmegyei Tanács Mezőgazdasági Osztálya. Birtokrendezés Csoport Budatest V. Városház-u 7. II. 252. Telefon: 187-830. 170. mellék Szám: 6142/M5-20/1952. 188



H. Hugó és Endre nagymarosi lakos (sic!), mint tulajdonos által a 4091/1949. (126) Korm. sz. rendelet alapján felajánlott vagyontárgyainak az állam részére történő átvétele tárgyában meghoztam a következő véghatározatot: Az alábbi részletezés szerinti vagyontárgyakat az állam részére ellenszolgáltatás nélkül elfogadom: a nagymarosi 202 sz. tkv.-i betétben 6732, 7210, 7267, 8130, 7019 hrsz alatt felvett 5 katasztrális hold, 357 négyszögöl, 28,52 Kor. kat. tisztajövedelmű rét-legelő művelési ágú ingatlant. Fenti vagyontárgyak azonnal adandók át. (…) Indokolás A felajánlott vagyontárgyakat az állam részére az ajánlatnak megfelelően tulajdonul átvettem, mert az átvétel birtokpolitikai szempontból indokolt volt. (…) Budapest, 1953. január (olvashatatlan dátum). Tibel Ferenc sk. Osztályvezető Mi köti össze a bemutatott dokumentumokat? Nos, az én továbbtanulási szándékom éppen annyira volt önkéntes 1975-76ban, amennyire apám (és gyermekkorú öccse) földfelajánlása 1953-ban! A különbség mindössze annyi, hogy amíg Őt – mint „népellenség kulákot” --, az ÁHV-val, addig engem csak a létszámleépítés „felcsillantásával” fenyegettek. Még ha a kor eufémikus nyelvén ezt a rám váró esetleges aktust a jóvágyott „létszámkerethez” való hozzáigazításnak nevezték is, s természetesen nem adták írásba! Így történt tehát, hogy ikreim alig több mint egyéves korában „önként” újra tanulásra adtam fejemet. Éppen akkor, amikor javában a szocializmus által „rámtestált” romhalmazzal hadakoztam, talpam alatt, fejem felett. Egyéb se hiányzott a boldogságomhoz, mint a második diploma! Korosztályom „igazán ígéretes” tagjai e közben minden évben Dobogókőn relaxáltak hétszámra, úgynevezett „vezetőképző tanfolyamokon”. Közülük jónéhányan valóban a kereskedelmi bankok felsővezetői lettek. Én a rögösebb úton haladva, mindvégig csak a hátukat láthattam. Még így sem tűrtek meg túl sokáig. Rontottam az összképet. Néha-néha eltünődöm, mire juthattam volna, ha a sok robot helyett a karrierem „építgetésére” fordíthatom az energiámat? Nota bene, belépek a Pártba, s a tetejében még megfelelően házasodok is? Tudj’Isten, nem bánom, hogy nem így tettem! 189



Végül is miben nyilvánult meg az osztályharc lágyulása, amikor már nem akartak minden áron mindenkit bekényszeríteni a Pártba és a Munkásőrségbe, vagy éppenséggel koncentrációs táborba zárni? Mindenekelőtt a korábbinál körmönfontabb módszerek alkalmazásában. Amit sokan már fel sem fogtak. Többnyire az előny - hátrány, jutalom - megvonás ellentétpár ősrégi „pedagógiai” receptjét vették elő. Hogy csak néhányat említsek a hétköznapi diktatúra megoldásaiból:            

Nekem jár a munkahely – Te küzdjél meg érte! Nekem a faiskola is elég – Neked a főiskola is kevés! Én unatkozhatok az asztalomnál – Te dolgozz! Nekem jár a bankhitel – Te tégy le róla! Én kaphatok munkáltatói kölcsönt – Te nem érdemled! Én ingyen lakhatok – Te fizess és gürcölj érte! Én soronkívűl kaphatok telefont, Trabantot – Te a sorban sem! Én lehetek fővárosi – Te maradj a tanyán! Nekem járnak a közművek – Te építsd ki magadnak! Én mehetek vezetőképzőre – Te nem! Én kaphatok útlevelet – Te még véletlenül sem! …

Nehogy azt higgye az Olvasó, hogy a felsorolt (és az itt nem említett) diszkriminációk fellelhetők a korabeli jogszabályokban! Dehogy. Azokban minden igazságos és harmonikus volt: éppen ennek tapsolt a „hagyományosan” tárgyilagos és tájékozott Nyugat is. Még ma is fülemben cseng például, ahogy a „szabadeurópa” elnökünkről, Tímár Mátyásról áradozik, akit a reformok atyjaként aposztrofáltak esténként az éter Hegyeshalom fölött átrecsegő hullámain. Csak éppen azt felejtették el megemlíteni, hogy ez a nagy reformer szó nélkül eltűrte például azt a hitelrendszert, amelyben a hozzám hasonló (hangyaszorgalmú) állampolgárok („kispolgárok”) százezrei nem juthattak kölcsönhöz. S ezzel éppen azon rétegeket tartották továbbra is partvonalon kívűl, akiktől Magyarország felemelkedését remélhették volna. Többek közt ama épűletek újjászülését is, amit éppen a „nagy reformerek” romboltak le még „forradalmár” korukban, túláradó hevülettel. Akkoriban nagy fejtörést okozott a gondolkodó publikumnak, hogy a „szabadeurópa” vajon miként tudósíthat szinte azonnal azokról a mondatokról, amiket a Központi Bizottság hét lakattal őrzött ülésein például Tímár kiejtett a száján? Mindenféle legendák keringtek kalandos beépülésekről és konspirációkról.

190



Szerintem a valóság ennél sokkal egyszerűbb. Az elvtársi kaszt bizonyára maga „játszotta ki” az információkat. Ki másnak fűződhetett elemibb érdeke ahhoz, hogy esténként a fülét a rádióra szokás szerint rátapasztó publikum dicshimnuszokat hallhasson a Párt és eminensei felvilágosultságáról és egyéb erényeiről, ha nem éppen magának a Pártnak? Kell ennél jobb reklám „egyenesen az ellenség szájából”, s még csak fizetni sem kell érte? S, ha már Tímárnál tartunk, leginkább vele példázhatnám az „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek” szentencia örök igazságát is. Ami akár a „szocialista egyenlőség és demokrácia” jelmondata is lehetne. Nem mindenki ismerheti azt a panorámát, amit én láthatok, ha lesétálok a partra. A Dunakanyar ékkövére, a Visegrádi királyi várat is felölelő festői természeti és történelmi miliőre gondolok, amit Tímár Mátyás színrelépéséig nemzedékek tucatjainak sikerült érintetlenül megőrizni abban az állapotában, amit még Károly Róbert, s Mátyás király is élvezhettek, ha átrándultak vadászni a marosi oldalra. Ez a látvány adta az ihletet a vendégcsalogató „polgárváros királyi panorámával” mottóhoz az én nemzedékemnek is, pedig hol van az már az eredetitől? Mi már csak emlékfoszlányainkat örökíthettük meg e mondatban. Az egykor idilli képbe ugyanis jócskán belerondított az MNB elnöke, amikor az illusztris milliőbe odabiggyeszt(h)ette a maga vikkendházát. Hova máshova, mint a Fellegvár, a Salamon-torony és a Zách-kápolna adta látvány kellős közepébe? El kell ismerni: az egykori „bőrgyári munkás” kifinomult ízléssel viseltetik a tájképek iránt. Nyilván ennek köszönhetjük, hogy kezdeti „sikerén” felbuzdulva, a Salamon-tornyot is megkoronázta egy „impozáns” panel-üdülőépülettel, hadd pihenjenek alattvalói is, megfáradván a gerincroppantó munkában. („Legalább nem lóg ki túságosan a környezetéből a saját kis vityilló.”) Főnöknőm – ha elővette távcsövét –, innen nyomonkövethette, mint keverem a betont udvaromon. Már ha kedve szottyant kikászálódni a magaslati medencéből. Kissé hunyorogva akár szabad szemmel is felfedezhetett, bár ekkor nem láthatott mást, csak egy elmosódott kis hangyát. Egy mellékes tényezőt. Még nem említettem, hogy a konyhapénzből „beruházásra” kisíbolt fityingek pótlására őseim mesterségét is fel kellett elevenítenünk. Ma már elképzelni sem tudom, honnan vettünk még ehhez is energiát? Persze, mi nem vadászgattunk az innenső oldalon, mint Mátyás kései utódai, az újkori (kis)királyok, hanem kertészkedtünk a „háztájiban”, nejemmel édeskettesben. Kapálásban megfáradt derekunkat egyengetve így csodálkozhattunk rá magunk is újra és újra a túloldali pazar látványra. Ilyenkor sehogy sem tudtuk megérteni, vajon mi miért nem üthetünk össze egy kis kunyhót a mezőn, hogy szerszámainkat ne kelljen folyton magunkkal hurcolnunk minden egyes alkalommal. Csak egy ici-pici kalyibát szerettünk volna, amit bármikor nyom nélkül el lehet tüntetni, semmiféle sebet sem 191



hátrahagyva a természeten, nem úgy, mint a Tímár-komplexumok! Négy faoszlop, deszkával körítve, tetején néhány cseréppel, amit a szegélyező bokrok tökéletesen eltakarnak szem elől. Az „én építéshatóságom” szerint azonban ez az elképzelés sehogy sem illeszkedett a tájba. Tímár elvtárs projektjei beleillettek az „ő építéshatósága” szerint. S pontosan erről beszélek: az egyenlőség társadalmában mindig akadt egy hivatal, amely a „mi” ügyeinket, s egy másik, amely a „ti” ügyeiteket bírálta el a „normatív” jogszabályok alapján. A két hivatal persze akár egy is lehetett, mint valami skizofrén szörny. A szocialista gyakorlat tehát merőben mást mutatott, mint az idealizált elmélet. A lényeget ugyanis a nem nyilvános belső szabályzatok, eljárási útmutatók tartalmazták. Ezek viszont nem sok kétséget hagytak a felől, hogy kiből lehet „Én” s kiből „Te”? Ezt pedig egyesegyedül „Mi” dönthettük el, mégpedig változatlanul a régi szempontok alapján, csak nyíltan már nem beszéltek róla. Tudjuk, nem csak Politika van a világon, hanem Szakpolitika is. Ifjúságpolitika, szociálpolitika, népesedéspolitika, építéspolitika, s nem utolsósorban környezetvédelmi politika, valamint számtalan egyéb politika. Éppen mire van szükségünk, azt vesszük elő. Hisz nemcsak gumibottal lehet nagyot ütni, s a mézet sem feltétlenül desszert gyanánt kenhetik fel a madzagunkra. Ebben a dágványban az volt a legborzasztóbb, hogy a boldogulását kereső kisember a céltudatosan rapszodikus hivatali attitűdökben már nem ismerte fel az önkényt. Inkább azt a következtetést szűrte le belőlük, hogy a Hatalom már nem is olyan goromba, mint korábban – hisz már csak a „szerszámoskamra” ürügyén vacakol velünk --, s előbb-utóbb majd mi is részesülhetünk a kegyeiből. Mondjuk, ha abortuszra ítéljük hatmillió magzatunkat, s ebből a megtakarításból (az elsikkasztott utánpótlási költségből) vikkendházat építünk magunknak, amelynek ablakából akár mindkét Mátyás palotájában egyszerre gyönyörködhetünk. Mert azt szabad, minden megkülönböztetés nélkül. Ennyire volt puha a puha diktatúra, a maga ac(z)élos eszközeivel. 2. A kultúrember A Kádár-rendszerben Aczél György töltötte be azt a szerepet, amit Révai József a Rákosi-érában. Ő őrködött azon, hogy a Párt eszmei monopóliumát senki és semmi ne veszélyeztethesse. Nem sokat szépít ezen az a körülmény, hogy Ő, mint főcenzor, a „nemes” célt kifinomultab eszközökkel és módszerekkel igyekezett elérni, mint hírhedt elődje. Az ő idejében már nem csak ütöttek. 192



Ténykedésére, mint a 3 T gyakorlatára emlékezhetünk vissza. A militáns stílussal szemben, Őt a hajlékonyabb megoldások hívének tartották. Legalább is ezt a nimbuszt szőtték köréje, amit a mai napig is gondosan locsolgatnak, ki ne száradjon. Ő tehát nem csak Tiltott, hanem Tűrt, sőt Támogatott is. Persze nem nehéz kitalálni, kik kerültek a Tiltott, és kerülhettek a Támogatott kategóriákba. Nagy általánosságban elmondhatjuk, azok az aktorok, akik nyíltan szembeszálltak a Rendszerrel, illetve egyértelműen a szekerét tolták. Kivételek adódhattak, de róluk nem tudhattuk, mennyiben csak valamiféle taktikai megfontolás szülöttei? Hasonlóan ahhoz a jelenséghez, amit jóval később, a közönség összezavarása céljából az SZDSZ harcos antikommunizmusaként volt szerencsénk megismerhetni. Újdonságnak tehát a Tűrt sávot tekinthettük. Az Aczél által képviselt pártgarnitúra már egy nagyságrenddel magasabb IQval rendelkezett elődeinél, ezért nem keresett feltétlenül ellenséget ott is, ahol maga is tudta, valószínűleg nem talál. A Tűrt mezsgyét így azok számára tartogatta, akikről nehezen dönthette el végérvényesen, miként viszonyuljon hozzájuk, illetve akiknek csapdát akart állítani. Azt is mondhatnánk, a Tűrt besorolással a nyulat akarta kiugratni a bokorból. A Párt kissé „félrenézett”, azzal, hogy legfeljebb majd utólag, az eredmény láttán bunkózza le a renitenseket. E kétszínű „türelmet” mi sem érzékeltetheti szemléletesebben, mint az emlékezetes Duray-Csóóri ügy vagy a Tiszatáj című folyóirat esete. A Felvidéki magyarság bebörtönzött szellemi vezéralakjának érdekében megszólaló Csoóri Sándorra úgy rontott rá az Aczél-féle holdudvar, mint valami veszett kutyafalka. Máig emlékezetes a Magyar Televizó Hét című politikai műsorának kirohanása Csóóri ellen. A Duray-Csoóri „összeesküvés” „természetesen” a „gyümölcsözö testvéri szlovák-magyar kapcsolatok” ápolásába rondított bele! A türelemmel szintén „visszaélő” Tiszatáj-ból tudhatta meg első ízben a magyar közvélemény, hogy a románok kiirtották a teljes transznitriai zsidóságot, mintegy kétszázezer embert. Nem a „náci németek”, nem is a „kollektív bűnös” magyarok, hanem a háborút a „demokratikus hatalmak” oldalán befejező románok! Le is szakadt az égbolt: úgy szétverték a renitens folyóiratot, mintha sosem létezett volna. Még sem hagyhatták, hogy a Tiszatáj meg a „testvéri román-magyar” kapcsolatokat kuszálja össze! Anélkül, hogy most ebbe belemerülnénk, csupán megemlítem, hogy Csoóri Sándort nem tekinthettük éppenséggel Aczél György megveszekedett

193



ellenségének.26 Ő is, - Illyés Gyulához hasonlóan - fáradhatalanul a társadalom és a Párt közötti párbeszéd előmozdításán ügyködött, váltakozó sikerrel. Nevezettek és Aczél kölcsönösen azt hitték (vagy csak remélték), kijátszthatják, felhasználhatják a másikat, saját céljaik érvényesítésére. Aczél a társadalom lelkébe való beférkőzésen, (lám, ha még e nagytekintélyű emberek is szóba állnak vele, akkor nem is lehet olyan gonosz ez a Hatalom!), az írók pedig a határok tágíthatóságának kipuhatolásán mesterkedtek. Amolyan se veled, se nélküled viszonyra rendezkedtek be, akarva-akaratlanul. Megemlíthetjük Csurka Istvánt is, akinek ebben a felemás viszonyban sikerült a kor - kitüntetésekben is kifejeződő - ünnepelt drámairójává álcáznia magát. Nem mintha másokat nem ismert volna el hasonlóképpen a kultúrhatalom. Tagadhatatlan, Aczél György különbözött elvtársaitól. Velük ellentétben kutúrember benyomását keltette. Nyilván ez magyarázza, hogy intelligens emberek is szóba elegyedhettek vele, ha úgy akarta. Maga Csurka István is meglehetős nagy empátiával emlékezik meg az Aczél által irányított világról. (Legodaadóbb hívei alighanem agyvérzést szenvednének, ha tudnának róla.) A világ szerintem se fekete-fehér – s bár azt hiszem, Aczél György szerepéről még sokat fogunk vitázni --, a Rubicont azért még sem kellene átlépni! Aczél, lehet, más volt, mint a többiek, de még is csak annak a diktatórikus pártnak a kultúrideológusa volt, amely tönkretette Magyarországot. Én ezt akkor sem feledném, ha mégannyi kitüntetést is adományozna nekem, és az első sorból tapsolna a drámáimnak. Aczél ugyanis az ÁVH illusztris kompániájából verbuválta az időszerű kultúrharc, a 3T vezérkarát. Amely megállapítás valószínűleg akkor váltaná ki a neki kijáró döbbenetet, ha egy képtelen hasonlathoz folyamodnánk. Nevezetesen: vajon mit szólna a világ, ha Németország kulturális életét a Gestapó túlélői vezényelnék? Magyarországon bizony eme skandalum vörös változatának lettünk elszenvedői. Ám beszéljenek megint a dokumentumok! „Ez a kor, amelyből most Kardos György kihullott, éppen úgy megalkotta a maga jellegzetes férfiait, mint a megelőző sorsfordító korszakok. Prototípus volt, korsűrítmény, szinte plakátra való jelképalak. Élete fejlődésében, jellemében, tetteiben és munkájában ennek az utóbbi negyven esztendőnek mindegyik váltása és felívelése-lehorgadása benne volt. De a kor embere volt Kardos György abban a nemesebb értelemben is, hogy nemcsak elszenvedte és tükrözte, hanem erőteljesen alakította is ezt a világot.

26

Olyan emlékcikket írt Che Guevara halálának tizedik évfordulójára, hogy a legigényesebb kommunista is magnyalhatta a tíz ujját.

194



Nagy adóssága a magyar irodalomnak elsősorban önmagával szemben, hogy ezek az eltéveszthetetlenül kelet-közép-európai sorsok nincsenek még egészen megírva; hogy ezek a regényes életek, amelyeknek kezdő fejezetében az üldözöttség keserűségei és lélekedző életveszélyei vannak bevésődve, s amelyeknek további viharos fejezeteit kemény szükségszerűségek alakították, nem gazdagítják még a nemzeti önismeretet. Szinte érthetetlen, hogy Kardos György regényes élete még nem inspirált egyszerre több írót is egy-egy sorsregényre. Konfliktus, drámai csomósodás, harc, fény és árnyék mind-mind adva van ebben az életben. Itt élt köztünk egy regényhős, akinek a múltja éppen úgy megörökítésért kiáltott, mint a jelene; akinek a felszabadulás – hogy mást ne említsünk – nemcsak a régi rend bűnei megtorlásának a lehetőségét, de új bűnök elkövetésének az alkalmát is meghozta, és akit még is teljesen ártatlanul hurcolt meg és ítélt el az a hatalom, amelyiknek buzgó harcosa volt. Shakespeare-i sorsú férfi volt a Magvető Könyvkiadó Igazgatója. Ez a múlt, ezek a shakespeare-i fordulatok és ez az örökösen a fegyver markolatát szorongató katonaember mindig ott érződött a létező-mozgó lénye mögött. Az írók, akiknek a könyveit kiadta, az írók, akikkel barátságot kötött, a lektorok, akiket vezetett, és a vezetők, akikkel tárgyalt, küzdött, akiknek jó szolgálatot tett tapasztalatai feltárásával, mind tudták, vagy érezték ezt. Mindig ott sejtették e mögött a mozgékony, akaratos, örökké tervező és örökké megvalósító, rugalmas mendzser mögött az elszánt katonaférfit, a fegyveres embert. Hallgatólagosan, de értelemszerűen benne volt ez minden vele kötött szerződésben, minden kézfogásban és minden tanácskozásban. Kardos György élete, munkája és nem utolsósorban a teljesítménye is egyike azon különleges korsajátosságoknak, amit nagyon nehéz megértetni egy kívűlállóval. Hogyan válik egy ilyen fegyveres férfiból a modern magyar irodalom Nr. I. kiadója, istápolója, ösztönzője, az egész magyar könyvkiadás meghatározó személyisége, aki írósorsokkal írta meg a saját sorsát. Mert ez történt. Kardos György favorítjai a mai irodalom sztárjaivá váltak, és ezeknek a csillagoknak a tündöklése az ő fényforrás voltát is csak kiemelte. Ugyanígy az ellenszenve vagy a haragja képes volt hosszú pislákolásra kényszeríteni szupernovákat. Hogy igazságosak voltak ezek a választásai, ítéletei és döntései? Bizonyára nem mindig. De hát ugyan ki mondhatja el magáról ebben a mi világunkban, hogy maradéktalanul igazságos? Kardos legalább mert elfogult és szubjektív lenni. Dédelgetni is tudott, meg ütni is. Mint a fegyveresek általában, akik persze éppen annyi érzékenységgel és szeretetéhséggel vannak megrakva, mint a nem fegyveresek, csak szemérmesebben titkolják: virággal a kezükben, csókra éhesen térnek haza a csatából, ahol vérük folyt, és ahol ők is öltek, ha kellett, de aztán mégis oly esetlenül és félszegen tartják kezükben a piros virágot, mintha 195



szégyellniök kellene. Kardos György vonzódott a romantikához. Ezért voltak kedveltjei a romantikus hajlandóságú írók. Egyik nagy alkotása, a Rakéta talán nem ennek a romantikakedvelésnek volt a terméke? Egy irodalomban, amelyiknek lényegében csak két szépirodalmi könyvkiadója van, az egyiknek a magatartása, személyisége, súlya meghatározza a másikat is. Kardos nemcsak érzékelte ezt, hanem megértette, és döntéseit mindig ennek az egészre gyakorolt hatásnak a szemszögéből is mérlegelte. Irányított, befolyásolt, emelt vagy süllyesztett, de mindig tisztán látta, hogy működése több mint egy kiadó vezetése, és valamely nála megjelenő könyv más írók könyvének lehet nemzője vagy bábája. Gerjesztette, szervezte, válogatta és rostálta a magyar irodalmat, és mindig olthatalan szenvedéllyel. Személyes ügyévé vált minden általa kiadott könyv. Ott lehetett látni a könyvsátornál szinte riadt szemmel bámulni a vásárlók, dedikáltatók hadoszlopait. Mintha mindig kevesellte volna a tömeget, amelyik a Magvető könyveiért tolong. Miért nincs ott mindenki? És most már ő sincs itt. Többet nem teszik a jelentést az asztalára. Nem szív el több Munkást. Sem Symphoniát. A fegyveres férfi, aki írósorsokkal írta meg az életét, kisétált a magyar irodalom csatamezejéről. Az ilyen emberek megérdemlik, hogy „ágyúlövés” legyen a búcsúztatójuk. Hiszen éppen olyan csend és űr marad utánuk, mint a nagy dörrenések után.”27 Most sajnálhatjuk csak a kivégzett Gestapó-főtisztek korai elvesztését is! Már soha nem tudhatjuk meg, mivé futhatták volna ki magukat a magas kultúra terén, ha több időt kapnak a történelemtől, s ők is kibontakoztathatják a „romantikus” hajlamaikat is. Miként Aczél elvtárs embere, Kardos György. Megvallom, ávós fenevadról ilyen meghatódott megemlékezést még nem láttam, hallottam. Nem is tudom, hogy a szépen megírt sorok kiről árulnak el többet: a szegény elhunytról, vagy a szegény ittmaradóról? Mindenesetre ennél az ömlengésnél többet elmondani a puha diktatúráról nem lehet. Nincs ember, aki jobban megvilágíthatná a lényegét, mint ahogy az Csurka soraiból visszatükröződik. Feltéve, ha szabad akaratából írta. Ha nem, akkor az még inkább jellemző. De Csurkával ellentétben hogyan emlékeznek vissza mások Aczél György legjobb katonájára, a „romantikához vonzódó rugalmas menedzserre”, a „csókra éhes fegyveres férfira”? „Kardos György (…) a HM. Katonapolitikai Osztály I. Főcsoportjában az 1/1 Osztály vezetője. 1946 derekától a köztársaság elleni összeesküvés 27

Csurka István: Ágyúlövés helyett

196



felderítésére alakult nyomozócsoport vezetője. (…) A köztársaság elleni összeesküvés, mint „Magyar Közösségi” ügy, közismert. A koncipiált vád csupán egy dolgot szolgált, a Független Kisgazdapárt, valamint a magyar parlamentarizmus szétverését és a Moszkvából vezényelt hatalomátvételi terv kegyetlen eszközökkel való segítését. (…) A legkegyetlenebb módszerekkel kezdtek hozzá a Moszkvában is jóváhagyott terv megvalósításához. Összesen 222 embert tartóztattak le, akiket annyira összevertek és megkínoztak a hamis vallomások aláírása érdekében, hogy az eljárást vezénylő kommunista Párt intézkedése szerint a nyomozás irányítását az Államvédelmi Hatóság vette át (…). A Katonapolitikai Osztály kezdetben kíméletlenebb szervezet volt, mint az ÁVH. Fennállása alatt 93 embert bírói ítélet és törvényes eljárás nélkül börtönöztek be vagy gyilkoltak meg. (…) Pálffy György kivégzését követően a Katonapolitika nagyobb részét az Államvédelmi Hatóságba olvasztották be. Kardos Györgyöt alezredesi ranggal vették át. 1950. április 30-án, bizonyára a Pálffy altábornagyhoz fűződő meghitt barátsága miatt elbocsátották a testületből. Az Államvédelmi Hatóság helyezte el a Friss Újság-hoz olvasószerkesztőnek.(…) Aczél György támogatásával a Magvető Könyvkiadó igazgatói székébe került, ahol haláláig (1985) híven követte a Kádár-rendszer kulturális vezetőjétől kapott parancsokat.”28 A fentiek tükrében mindenki gusztusa szerint ízlelgetheti Csurka István gyöngyharmatos sorait. Én most mellőzöm ezt, rágódtam már rajta éppen eleget. Jómagam két ízben „találkoztam” Aczél Györggyel. Első alkalommal jártamban-keltemben a Vörösmarti téren láttam ingujjban szónokolni, a Luxus áruház előtt emelt pódiumon. Miről? Már fogalmam sincs, leginkább csak a nagy bajusza ragadt meg bennem emlékkép gyanánt. Másodjára a Magyar Nemzeti Bank dísztermében „időszerű politikai kérdésekről” értekezett. A Kádár-rendszer második felében a „dolgozó népből jött” politikusok elkezdtek a Nép közé járni. Hadd lássa mindenki, milyen is a jó kis puha diktatúra. A bátorságot ehhez a duzzadó államadóssággal fedezett (időleges) életszínvonal-javulás szolgáltatta. Az okosabbja azonban látta a talmi dicsőség mögötti feszültségeket is, s megkísérelte megosztani gondjait másokkal. Egy ilyen alkalommal csúszott ki például Pozsgai Imre száján: „kit érdekel itt Kádár”?, s Pulai Miklós is tett hasonló kijelentéseket. A morgolódók idővel intézményi keretet is teremtettek a polemizáláshoz. Persze csak suttyomban, például, „szabad pártnapnak”, „szakszervezeti világnézeti akadémiának” álcázva a rendezvényeket. Az egész egy kicsit az egyetemi klub-beli estékre emlékeztetett. Közös vonásuk abban állt, hogy ide isoda is valamilyen szempontból jelentős, érdekes embereket, „tényezőket” hívtak 28

Kubinyi Ferenc: Fekete lexikon

197



meg. Utólag persze már megfogalmazódik bennem a gyanú is, hogy a bemutatott parádé csak arra szolgált, hogy a jól megválasztott információk leszivároghassanak a társadalom mélyrétegeibe is, hasonlóan kincstári feszültséglevezető szerepet töltve be, mint például a Mikroszkóp Szinpad. Nem tudom, Aczél György meghívására végül is mi szolgáltatott apropót a szervezőknek. Nem lehetetlen, hogy ő akart jönni, beleszagolni a levegőbe. De bármi lett légyen is az, tény, hogy a nagy „taktikus” pillanatokon belül a hallgatóság, az MNB dolgozói Erdélyre vonatkozó kérdéseinek kereszttüzében találta magát. Ez bizony nem is csoda, hisz alig voltunk túl a szégyenletes nagyváradi Ceausescu-Kádár találkozón, ahol János bácsi, a pajkos csippentő, a krumplileves nagy mentora, mindent ráhagyott a románokra. Kijelentette: „Magyarországnak semmiféle követelése nincs Romániával szemben”! Ha semmi mást, csak a Párizsi Békeszerződés kisebbségvédelmi passzusait ismeri, ez a mondat nem hagyhatja el a száját. Már ha magyarnak tekinti magát. Utólag csodálkozom, hogy a Kádár-kijelentést követően a pártvezetők kimerészkedtek az utcára. Ez bizonyára úgy történhetett meg, hogy felfuvalkodottságukban azt képzelték, letiporták már annyira a magyarság öntudatát, hogy immár bármit megengedhetnek maguknak. Tévedésüknek az aktuális helyszínen és időpontban „szegény” Aczél György lett az áldozata. Azt hiszem, országlása során még nem került ilyen kiszolgáltatott és kényelmetlen helyzetbe. Csak úgy záporoztak feléje a kényesebbnél-kényesebb kérdések, s látszott rajta, ostorcsapásként éli meg azokat. Igen-igen elanyátlanodott képet festett, a veríték is patakzott róla. Két fiatal fiú járt az érdeklődés élén. Húsz év körüliek lehettek. Amikor a „nyerő kérdést” nekiszegezték Aczélnak: „miért nem teszünk már valamit az erdélyi magyarság helyzetének javítása érdekében”, kisebbfajta őrülési jelenetnek lehettünk tanúi. A „hajlékony politikus” magából kikelve rikoltozta: „mit képzelnek maguk, mit csináljunk velük? Talán vegyünk a nyakunkba még kétmillió magyart? Hozzuk át őket? Nincs elég bajunk nélkülük is? S elviharzott. Nem ismertem az „indiszkrét” fiúkat. S ez így is maradt egy életre, pedig terveztem, hogy megkeresem őket. Hiába. Másnap reggel azonnali hatállyal kirúgták őket a Bankból! Mert kemény kérdéseket tettek fel egy puha diktátornak. Tessék meggondolni: nem megveszekedett, a hatalomra veszélyes politikai ellenállókat irtottak ki munkahelyükről, hanem akiket talán csak odaáti rokonaik sorsa aggasztott! Vagy még az se. Lehet, hogy csak szüleik nem meséltek nekik eleget, s így hihették: kérdezni szabad! Talán ha tudhatják, hogy a „csókra vágyó katonaember” főnökét zaklatják kíváncsiskodásukkal, hatszor is meggondolják a dolgot, s legfeljebb a kedves hogyléte felől érdeklődnek.

198



3. Ha leszáll az éj Egy verőfényes októberi napon ismét Zalába vitt utam. Hogy, hogy nem, ha oda igyekeztem, mindig derüsnek igérkezett a világ. Még is folyton fiaskóval végződtek látogatásaim. Ezúttal „kolonc” nélkül, gyorsvonattal tartottam a megyeszékhelyre. Amerre a vonat elhaladt, a gyönyörű időben a földeken nyüzsgött a vidék apraja-nagyja. Mintha csak valami hamisítatlan 50-es évekbeli szocialista népszínmű díszletéül szolgált volna a határ. Már csak a pátosszal teljes, lágyan intonált vokál hiányzott az idilli látványhoz. Tudom, ma már nincs kihez szólnom ezzel, de engem ez a milliő az egykori „legendás” szovjet filmeposzokra – a la Moszfilm -- emlékeztetett, melyekben a Nép a Paradicsomban érezhette magát. Vagyis a virágzó kolhozban, ahol szorgos legények nyüzsögnek a napsütötte gyümülcsöskertekben roskadásig megtelt rekeszeikkel, s pirosbóbitás lányok hajladoznak a zsenge szellőben, miközben jókedvűen énekelnek, mint a dalospacsirta. Nem véletlenül támadt fel bennem a szovjet metafora. Ahogy a KGB-őrizte mennyországban is leszámoltak a nép megátalkodott ellenségeivel – ha nem is verték nagydobra --, úgy a mi rendőrségünk sem habozott, ha ütött a cselekvés órája. Így aztán hiába örültem előre a rám váró két nyugodt napnak, a zalaegerszegi különítmény sem méltányolta az én elandolodott hangulatomat, amellyel betoppantam a városba. Hál’Istennek valamennyi vidéki kollégámról jó szívvel emlékezhetek meg, néhányukat azonban, így a zalaiakat is, tán egy picivel még közelebb éreztem magamhoz. Különösen itteni közvetlen munkapartneremet kedveltem. Talán azért, mert soha nem rakott kötőféket a nyelvére. Abból a fajtából faragták, aki élete árán is kimondja azt, ami a fejében jár. S a gondolatai nagyon közel álltak az enyéimhez. Soha nem beszéltünk róla, de gyanítottam, korai élményeink nagyon is hasonlatosak lehettek egymáshoz. Amióta egy rokonom az ÁVH-n agyonvert fogolytársáról beszélt nekem - aki rádöntötte kínzóira a súlyos „íróasztalt” -, tudj’Isten miért, mindig ennek a zalai kollégának képében elevenedik meg bennem a mártírhalált halt tagbaszakadt parasztfiú. Angyali türelmű, békességes ember volt ez is, az is, de ha sanda szándék kibillentette őket a béketűrésből, nem ismertek se Istent, se embert. Nagyon jól el tudtam képzelni a kollégámról is, hogy végzetes kiszolgáltatottságában szintúgy hozzávágná a kezügyébe eső bútordarabot a pufajkás gazemberekhez. Nem is vitte túl sokra; legfeljebb a helyi „haszonállat” szerepkörébe emelkedhetett fel, akire bízvást rá lehetett hagyni az igavonást. Hiába volt minimum kétszer annyi esze, mint felettesének (akit a központban nemes egyszerűséggel csak „a hülye Sz.-ként” emlegettek). A tisztesség és szorgalom alighanem génjeiben lakozott, így nem is tudott másként dolgozni és viselkedni, mint ennek megfelelően. 199



Ez a munkatárs fogadott a vasútállomáson a Megyei Igazgatóság jogásza társaságában, akivel viszont most találkoztam először, s mint néhány óra múltán kiderült, utoljára is. Még sem feledhetem őt életem végéig. Vele ugyanaz történt, mint ami az Aczél Györgynek „kellemetlenkedő” gyerekekkel, csak éppenségel horrorisztikus végkifejlettel! Egyszerűen ledarálta Őt a Kádár-rendszer, a „puha diktaúra”! Áldozata lett egy olyan árulkodó mozzanatnak, amelyben a pozőr alakulat kiesett joviális szerepéből, lehullt róla a lepel, s feketén-fehéren elénk tárult a valódi természete. Szegény fiút tönkretették, csupán azért, mert figyelmes házigazdának bizonyult, s komolyan vette azokat a jogszabályokat, amiket nem sokkal korábban az egyetemen töltöttek a fejébe az állampolgári jogokról. De haladjunk sorjában! „Fogadóbizottságommal” úgy döntöttünk, hogy - mivel a szállodai szobámat jóelőre lefoglaltam -, nem fecséreljük az időt a bejelentkezésre, hanem egyenesen az Igazgatóságra „hajtatunk”. Nem volt könnyű eljutni (akkoriban sem) a végekre, így a nap már jócskán túlhaladt a delelőjén, mire lekászálódtam a vonatról. Így is jócskán beesteledett, mire a hivatali teendőinkkel végeztünk, s a kollégák meghívtak vacsorázni. (Ez az aktus egyébként a koreográfia bevett lépésének számított Vidék és Központ viszonyában, s máig röstellem, hogy a gesztus viszonzására nem nagyon nyílott módunk.) Időközben kiderült, hogy az Igazgatóság vezetőjénk szintén van egy vendége a Központból (egy másik szakterületről való „osztályvezető elvtárs”), s ők úgy látták, mi sem lenne természetesebb, mint, hogy „csatlakozzunk” hozzájuk. Addig persze ránk sem hederítettek. De jobb későn, mint soha! Hisz nincs kellemesebb dolog, mint ha az ember a beosztottjaira háríthatja a cehet. Csak közbevetőleg említem meg, hogy a vacsorán ritka élményben részesültem, miután egy-két pohár bor után felfeslett a felszín. Ha addig netán kételyeim lettek volna, kiknek a kezébe került a hatalom 1948-ban, akkor most bizonyosságra tehettem szert. „Nézd meg az anyját, s vedd el a lányát!” – tartja a népi bölcsesség. Nos, az emlékezetes vacsora után én találóbbnak éreztem a „nézd meg az asszonyt, s megtudod, ki a férjuram” változatot! Már ha „a zsák a foltját megtalálja” párhuzam is helytálló. Az igazgatónéról – merthogy ő is betársult a „meghíváshoz” --, már messziről lerítt, Ő itt „valaki”. Oly annyira, hogy a legmélyebb éjszakai sötétséget is megengedhette magának. Sőt, még jól is állt neki, egyszerűen illett hozzá. Jellemző, hogy a hölgy az OTP-t csak OPT-ként emlegette, s még csak észre sem vette. Én is csak harmadszorra-negyedszerre döbbentem rá, korántsem nyelvbotlás vagy olcsó jópofizás ez nála, hanem komolyan gondolja! S akkor az etikettről még nem is beszéltem, aminek alapján azon klasszikusok közé sorolom az asszonyságot, akik még a Nobel-díj odaítélése alkalmából adott királyi ebéden is rágyújtanának, s tányérjukba hamuznának. Azt hiszem, ki akart 200



tenni magáért: végre díszelőadáson formázhatta meg a parlagi nagyasszonyt. Nagyszerűsége tudatában ellenállhatatlan kacajkitörésekkel kísérte saját monológjait. (Más lapra tartozik, hogy ezzel az intellektussal ma sztár lehetne a Heti Hetesben.) Csoda hát, hogy alig vártam, hogy megszabadulhassak nagybecsű társaságától. Ám bizonyára elodázom elvágyódásomat, ha megsejthetem az előttünk álló eseményeket! Az előkelő társaságon túladva, este tíz óra tájban érkeztem az Aranygyapjú (vagy Aranybirka?) Szálló recepciójára. Kísérőim, akik a nap folyamán gardíroztak, természetesen ide is velem tartottak. Meg akartak győződni róla, valóban rendben van-e a szállásom? Nem tudom, mi gond lehetett a portás lelkivilágával? Gyermekkorában talán nem simogatták eleget a buksiját, ami hiányérzetet hagyott hátra benne, talán sértőnek találta, hogy nem szenteltem főméltóságú személyének elegendő alázatot. Mindenesetre történelmi tény, hogy attól kezdve, hogy elkérte s nem adta vissza a személyimet, elszabadultak az események. Mert, hogy szabályosan igazoltatott. Úgy méregette a fizimiskámat, mintha körözött bűnözőt ismert volna fel bennem. Majd bevágta az igazolványt a szobakulcshoz tartozó rekeszbe, azzal, hogy másnap elvihetem. Ma már furcsállnám, ha egy szálloda halljában egyenruhás rendőr dekkolna. Merthogy pár lépéssel arrébb látszólag elmélyülten társalgott egy díszpéldány, szemre valami civillel. Akkor viszont nem nagyon törődtünk vele, s úgy tűnt, ő sem velünk. Ne feledjük, történetünk idején a rendőr a legmeglepőbb helyeken sem számított feltűnő jelenségnek. Miért is lett volna az egy rendőrállamban, ahol még a vízcsapból is rendőr folyt. Nem úgy, mint manapság, amikor országrésznyi területek maradnak védelem nélkül, ahol a bűnözők szabadon garázdálkodhatnak. Akkoriban még a békés polgár sem grasszálhatott kényérekedvére, mert a legtöbb egyenruhás éppen őrá „vigyázott”. Hogy legyen mihez viszonyítani: szülőfalumban, ahol ma egyetlen rendőr sem található, akkoriban legalább öten hajtották a legyet, legalább is, akikre név szerint is emlékszem! Szóval, ezek ott sutyorogtak a háttérben, míg mi a portással alkudoztunk, adná vissza még is csak a személyi igazolványomat! Pontosabban, inkább csak a jogász végzettségű kísérőm firtatta a dolgot. Elmagyarázta a jóembernek, ahhoz, amit tesz, egyáltalán nincs joga, nem lévén hatóság. Mi több, még a rendőr sem veheti el az igazolványt csak úgy, ukmukk, próbált hatni az értelmére. Igazoltatás után neki is vissza kell adnia az igazolványt. A nagyobb nyomaték kedvéért még fel is sorolta az idevágó passzusokat, nem feledve el rámutatni, hogy azok sehol nem tesznek említést holmi portások külön jogosítványairól. A magam részéről akár rá is hagytam volna a dolgot a buzgómócsingra, ha csak ez hiányzik az éjszakai nyugodalmához, legyen vele boldog! Ám nem azért jogász a jogász, hogy beletörődjék a jogtalanságba: lankadatlanul követelte vissza az igazolványomat. 201



Így viaskodtak jó ideig: „adja vissza – nem adom!” Úgy tűnik, a háttérből kukkoló rendőrünk számára a „jog” kifejezés a betanult vezényszavak közé tartozott, mint blökinek a fogd meg! Ismerős emóciókat gerjeszthetett benne, bizonyára tiporta már eleget. Mármint a jogot. Ráeszmélt, eljött az ő ideje! Fennsőbbsége tudatában rándított egy jellegzeteset a derékszíján (azt hiszem, ezt valami filmben láthatta), majd egy-két szökkenéssel ott termett a pulpitusnál. - „Mi a hézag”? – kérdezte álnok-negédesen, miközben gumibotját ütemesen pörgette orrunk előtt. Ettől kis híján röhejre fakadtam, mert erősen emlékeztetett a nyugati filmekben látható rosszlányokra, akik hasonló mutatvánnyal próbálnak kuncsaftot fogni az útszélen. Csak ők a retiküljüket tekerik úgy, mint a fakabát a gumibotját. Arra, hogy a fenekét is riszálta-e, már nem emlékszem. - Igaza van a portásnak, - hirdette ki egy bölcshöz illő tömörséggel az ítéletet a rendőr, miután meghallgatta a tényállást. Megpróbáltam elébe vágni a helyzet elmérgesedésének. - Gyertek, tegyük el magunkat holnapra. Végül is mindegy hol van a személyim reggelig. - Nem úgy van az! Nem tarthatják vissza az igazolványodat! – kötötte az ebet a karóhoz a jogász, most már némileg ingerülten. Mit nem lehet ezen megérteni? Nem írhatja felül a jogot egy recepciós! Igaz, biztos úr? A „biztos úr” azonban visszavonhatatlanul a másik fél pártjára állt. - Na, oszoljanak! A portás bárki igazolványát elveheti! - S a nagyobb nyomaték kedvéért még a pörgettyűzést is abbahagyta, miközben kissé hátrébb lépett. - Ne beszéljen sületlenségeket már maga is! – szakadt ki barátunkból a méltatlankodás. Rendőr létére nem ismeri az idevágó jogszabályt? Elmondjam még egyszer? Nem mondhatta el. Jóformán még be sem csukta a száját, amikor olyasmi történt, amit addig rémálmaimban sem képzeltem volna. Különösen, amióta azt mondták nekünk, hogy „aki nincs ellenünk, velünk van”! A rendőr, a „puha diktatúra” őre – akit most már semmiképpen se neveznék „biztos úr”-nak, sokkal inkább megveszekedett pribéknek --, mintha csak erre az immár neki való ellenvetésre várt volna, egyszerűen rárontott szegény „jogvédőnkre”. Ütötte-vágta gumibotjával, rugdalta, ahol érte. Mint aki rohamot kapott, de rémületemben elfelejtettem megfigyelni, habzik-e a szája? (Hasonló jeleneteket 2006. október 23.-án láthattunk.) „Beszélgetőpartnere” azonnyomban segítségére sietett (gyanítom, bajtárs lehetett ő is). Immár egyesült erővel csépelték, rugdalták kifelé áldozatukat a szálló előcsarnokából. Kint az utcán csatlakozott hozzájuk egy éppen arra járó kiskatona, s most már hármasban bántalmazták tovább. Mindenekelőtt gondosan hátrabilincselték a kezét, azzal se védhesse magát. Döbbenettől dermedten „szemléltük” az eseményeket. Annyira váratlanul, voltaképpen a semmiből robbant ki az abszurd és brutális jelenet, hogy mire 202



felocsúdhattunk volna, az őrjöngő rendőr és segítői már el is tűntek áldozatukkal a sötétben. Közben a nyavalyás portás, a vérengzés kirobbantója, odahagyva szolgálati helyét, maga is eltűnt a balfenéken. Bizonyára megrettent, hogy magára maradt velünk. Így akár vissza is vehettem volna az igazolványomat. Ez azonban meg sem fordult a fejemben, helyette inkább azon morfondíroztunk, mit tehetnénk, hogyan segíthetnénk a rendőrbriganti által elhurcolt kollégánkon. Abban azonnal megegyeztünk, hogy nem hagyhatjuk magára, mert ha a nyílt színen így megverték, még képesek agyonütni ott, ahol senki nem látja. - De hova vihették? - ismételgettem imamalomszerűen. - Biztos a Főkapitányságra. Abban az irányban indultak el. Itt van egy köpésre, oldotta meg a talányt a helyismerettel rendelkező társam. Elindultunk hát a főkapitányságra. Ez bizony már önmagában is meglehetősen irracionális elhatározásnak tűnt. Ne feledjük, akkor még hiányzott belőlünk a rendszerváltozást követő másfél évtized kedvező tapasztalata, miszerint a rendőr is emberszámba vehető, mert már nem politikai eszközként használják az állampolgár ellen. Akkoriban a járókelő még átment az utca másik oldalára, ha meglátott egy rendőrt. (Más lapra tartozik, hogy 2006 októbere óta már megint.) S mi még is az erőszak helyi fellegvárába igyekeztünk! Baljós sejtelmekkel ugyan, amit az éjszakai sötétség, a kihalt utca nyomasztó hangulata még csak fokozott, de ezt kívánta a becsület. Nem nézhettük tétlenül, hogy társunkat esetleg agyonütik. Valamit tennünk kellett! De tehettünk-e bármit is? Mintha a járda fölé hajló lombok is azt susogták volna fülembe vészjóslón a sötétben: hova mész, hova mész, hova mész? S megfordult a fejemben: Úristen, mekkora botrány lesz ebből „odahaza” Pesten! Nem adtam volna egyetlen lyukas garast sem a további pályafutásomért. Abban az átkozott pillanatban azonban ez nem lehetett mérlegelési szempont. Ha zakatoló pulzussal is, de ott álltunk a rendőrbarlang kapujában. Arasznyi deszkából készült vasalt erődítményajtó állta utunkat. Az egyetlen rohammal való bevételről ily módon le kellett mondanunk. Ám csengőt is hába kerestünk, vagy bármiféle eszközt, amivel érkezésünket jelezhettük volna. Az egész épület inkább rémkastély benyomását keltette, semmint egy olyan mentsvárét, ahol az álmunk felett őrködnek. Sehol egy világos ablak, sehol az élet akár legcsekélyebb jele. Nagy volt a csábítás: lám megpróbáltuk, de mit tehetnénk egyebet? Talán jobb lenne visszavonulni. Még is maradtunk. Jobb híján ordítozásba fogtunk: majd csak észreveszik, hogy itt vagyunk! Kétségek közt így telt el vagy egy félóra, a nélkül, hogy a legcsekélyebb mocorgást is észlelhettük volna. Egyáltalán, jó helyen dörömbölünk mi itt, fogott el a kétely a bizonyosság ellenére is. A „cégtábla” tanúsága szerint 203



azonban semmi kétség sem férhetett a helyszín valódiságához. Talán nem hallanak bennünket, hiába hangoskodunk? Megkettőzött erővel zajongtunk hát tovább, s rugdaltuk az irdatlan kapuszárnyakat. Ezek még tényleg agyonverik szerencsétlen kollégánkat valami pince mélyén! Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem fordult meg a fejemben, ez bizony akár velünk is megeshet, még is rendíthetetlenül lármáztunk: hármunkkal még is csak nehezebben számolnak el! Így folyt az idegek harca „ostromlók” s „várvédők” között. A látszólag megmerevedett frontvonal mögött a sáncon belüliek alighanem konzultálhattak valami magasabb „harcálláspontjukkal”, mert egyszer csak megnyílt a kapu, s váratlanul úgy berántottak bennünket a vaksötét bejáróba, mintha sosem lettünk volna odakint. Alighanem rájöttek: jobb, ha nem lármázzuk fel az egész várost! No, most aztán bejutottunk, - villant fel bennem azonnyomban hátborzongató élességgel a szállóbeli rémisztő jelenet, ahogy nekiestek a „bűnösnek”. Itt, a kapu mélyén, nyilván velünk is ez történik pillanatokon belül. Voltaképpen még azt sem tudtam megállapítani, hány martalóc lökdös bennünket ide-oda a töksötétben. Akik egyelőre talán csak azért nem ütöttek, nehogy egymásban is kárt tegyenek. Végül is ujjal sem nyúltak hozzánk. Lehet, mire világosabb helyre értek velünk, valamelyest lehiggadtak, esetleg utasítást kaptak az önmérsékletre. Végül is nem tudhatták, kik vagyunk, talán valamiféle retorzió réme is megfordult a fejükben. Túlzásba azonban nem vihették a rettegést, mert voltaképpen ránk sem hederítettek hajnalig. Egy hosszú folyosón, ahol egyetlen halovány villanykörte pislákolt, lelöktek bennünket egy padra, s faképnél hagytak. Meg kell vallanom, e fejleménynek olyannyira megörültem – mármint, hogy egyelőre egyet sem vágtak rám a gumibottal --, hogy szinte el is feledtem, voltaképpen miért is vagyunk itt? A pillanat varázsa azonban hamar elillant: mégis csak meg kellene tudni valami közelebbit kollégánkról! A valódi kérdés megválaszolásához ugyanis egy jottányival sem jutottunk közelebb. Szegénynek változatlanul nyoma veszett. A rendőrök meg úgy tettek, mintha a világon sem lennénk. Egyszerűen tudomást sem vettek rólunk. Felszívódtak. Nem tudom, az Olvasó került-e már kiélezett helyzetbe? Amikor képtelen parancsolni az idegeinek. „Jogaink” totális semmibe vétele, „ablaküveg” státuszunk a nyomasztó félhomályban, annyira kihozott a sodrunkból, hogy szinte varázsütésre újból üvöltözni kezdtünk, társunkat követelve. A nélkül, hogy összebeszéltünk volna. A hodályszerű, teljesen csupasz folyosó iszonyúan felerősítette a ricsajt. Olyannyira, hogy nem lett volna meglepő, ha e miatt vernek laposra.

204



De nem bántottak. Ránk se hederítettek. Pedig olyasmiket kiabáltunk - sorra döngetve az ajtókat, lévén, nem tudhattuk, melyik mögött kushadnak a „tússzedők” -, amiket érettebb aggyal hatvanhatszor is megfontolnék! Én például az iránt érdeklődtem fennhangon, tudják-e, ki az a László Andor?29, s hogy képzelik azt, hogy az ideküldött embereit egyszerűen agyonverik és megfosztják személyes szabadságuktól? Nem félnek a következményektől? Azt kell mondanom, ezekhez a „magvas érvekhez” huszonévesnek kellett lennem. Ma már csak mosolyoghatok rajta, illetve utólag is feláll tőle a hátamon a szőr. Egyrészt, mert László Andornak fogalma sem volt arról, hogy a világon vagyok, másrészt, ha tudomására jut, mit művelek a nevével, még nagyobb slamasztikába kerülök, mint voltam amúgy is. Nem is beszélve a holló és a holló közkeletű példázatáról. László Andor aligha állt volna a mi pártunkra a rendőrséggel szemben, mert maga is a Hatalom emblematikus alakjának számított. Ezek a „nüanszok” azonban a szorító körülmények között fel sem ötlöttek bennem. Egyszerűen, muszáj volt valami „ütős” érvet felhoznom a süket füleknek. Falaknak. Bizonyára jót röhögtek rajta a zárt ajtók mögött. A nagyotmondásomnak azért még is csak lehetett némi foganatja, bár abban a pillanatban távolról sem éppen erre az eshetőségre gyanakodtam, amikor újra megjelentek a rendőrök. Amilyen hátborzongatóan végződött az előző nap, s telt el az éjszaka, ugyanolyan félelmet hozott el a pirkadat. Időérzékünket tökéletesen elveszítettük kongó magányunkban s a hiábavaló erőlködésben, hogy akárkivel is kapcsolatba kerülhessünk. A végén már csaknem elbóbiskoltam a kimerültségtől, amikor kivágódott a folyosó ajtaja, s betódult rajta néhány rendőr. „Természetesen” kollégánk nélkül. Most már nem is kísérleteztünk tovább: ha az éjszakai ordibálásunkat „kibekkelték”, már semmiképpen nem állnak szóba velünk, - hatalmasodott el rajtunk a letargia. De akkor hova visznek bennünket? A kérdés annál is inkább jogosnak tűnt, mert a helyett, hogy valamelyik szoba ajtaját tárták volna ki előttünk, kituszkoltak bennünket a folyosóról. A kapu alatt egy furgonszerű autó (rabomobil?) várakozott ránk, járó motorral. Sosem felejtem el: miközben feltessékeltek, nagy röhögések közepette jó kocsikázást kívántak. S ekkor végre megpillantottuk társunkat, aki nemrégen még a jogba vetett hittel érvelt igazáért, mert komolyan vette, amit az egyetemen okítottak neki nem túl régen. Az éjszaka folyamán viszont valami egészen mást taníthattak meg vele. Látszólag egyben volt, még is egy egészen más embert láttunk

29

A Magyar Nemzeti Bank elnöke.

205



viszont, mint akit elhurcoltak mellőlünk. Csak ült magába roskadtan, s egyetlen szót sem sikerült kihúzni belőle, míg együtt voltunk a kocsiban. Idegtépő „autókázásban” volt részünk. Merre jártunk, mennyi ideig zötykölődtünk, fogalmam sincs. Óráknak tűnt a rémutazás. A legszörnyűbb az volt benne, hogy célját és végkifejletét sem sejthettük. A hiányzó kockákat csak kényszerképzeteinkkel helyettesíthettük be. Hallottunk róluk már éppen eleget ahhoz, hogy a legmorbidabb változatot se tekinthessük valószínűtlennek. Lehet, hogy agyon akarnak lőni? - csak a megfelelő helyszínt keresgélik ehhez, ugrott be a kép, amelyben a géppisztolyos ávósok apámat kísérik felfelé a kapuhegyi vízmosásban, kivégzése „ígéretét” imitálva. Amiről persze csak utólag derült ki, hogy mulatság az egész, jó móka az osztályellenséggel. Elvégre kell valami vidámság is az osztályharcban. Most ezt teszik velünk is? Még is csak ismétli magát a történelem? S ebbe a fénysugárba rögtön bele is kapaszkodtam: talán számunkra sem végződik roszabbul a „kaland”? A végén ezek is röhögnek egy jót, s miután farbarúgtak, elzavarnak? Szinte megörültem, amikor megállt velünk a kocsi. Lesz, ami lesz, de érjen már véget az idegtépő bizonytalanság! Véget is ért, s én az óta nem tudok hinni semmiféle orvosi igazolásnak. Már ami a hatóságok ártatlanságát hivatott tanúsítani. Kéjutazásunk ugyanis egy orvosi rendelőben ért véget. Az éjszakai fellépésünk arra még is csak jó volt, hogy a „hősök” elbizonytalanodjanak, s késztetést érezzenek bőrpapír beszerzésére, – gondoltam magamban. Sok köszönet persze nem volt benne! Nyilván „saját háziorvost” tartottak, mert ha hihető, ha nem, a hivatalos látlelet szerint a „páciens” a legkitűnőbb egészségnek örvendett. Oly annyira, hogy ha nem vagyok szemtanúja az ámokfutásnak, magam is gyógykezelésre jelentkezem a rendőröknél. Ennél arcpirítóbb hazugsággal az óta sem találkoztam. Emlékszik még a tisztelt Olvasó a 2006. Október 23.-i vérengzésre, amikor is a Madách téren a tévénéző szeme láttára nagytotálban péppé verték a kétségbeesetten hiába menekülni próbáló egykori válogatott öttusázót? Arra a jelenetre gondolok, amelyben egy szakasz magából kivetkőzött, rendőrnek látszó azonosíthatatlan lény, zárt alakzatú rohammal átgázolt a földre tiport emberen, s aki csak elhaladt fölötte, belerúgott egy jó nagyot, s rávágott néhányat a gumibotjával. A látottak alapján elhinnék, hogy egyetlen karcolás sem esett rajta? Nos, az én kollégámmal is ilyesmi történt a zalaegerszegi szálloda előcsarnokában. A különbség mindössze annyi, hogy a „mi rendőrünk” mindössze másodmagával is csaknem olyan hatékony volt, mint egy különítmény. Jobb helyeken az ilyen szadista őrültet gumiszobában tartják, a helyett, hogy „szolgálni és védeni” küldenék. Kivéve persze az olyan rendszert,

206



amely a megfélelmlítésben találja meg fundamentumát, s hamis látlelettel menti fel önmagát. A visszautamon is hétágra sütött a nap, az emberek is ugyanúgy szorgoskodtak a földeken, mint előző nap. Ám hiába daloltak a pacsirták, valami még is jóvátehetetlenül elromlott. Szegény fiúval soha többé nem találkoztam, még csak hírt sem hallhattam felőle. Nyomtalanul kiirtották a bankfiókból. Mintha sosem létezett volna. Miért is ne? Hiszen összeütközésbe került a Rendszerrel, s ilyenkor még a puha diktatúra sem lehet puhány! Máskülönben mi végre jutna a szocializmus? Gyakran eszembe jut a vérfagyasztó epizód. Mostanában egyre sűrűbben, mivel rendőröket látok az utcán randalírozni sátoros ünnepeinken. Vajon a véletlen műve volt az, ami velünk történt? Véletlenül dekkolt a recepción az a rendőr, vagy várt valakire? S, ha igen, vajon kire? S miért volt annyira bekattanva? Voltaképpen rám várt, csak félreértelmezte a szituációt, mivelhogy nem én, hanem kísérőm követelte vissza lankadatlanul az igazolványomat? Azt hitte a balga, hogy Ő én vagyok? De miért várt volna engem? Esetleg Varga Gyula elvtárs hagyta meg: ha még egyszer a megye területére tévedek, négyeljenek fel? Ennyire zavarta volna, hogy megyei elsőtitkár létére merészeltem nyíltszini vitába szállni vele? Nevetséges lenne egy ilyen verzió? - jóllehet tudjuk, ennél jóval enyhébb „vétségekért” is tettek már tönkre ártatlan embereket. S ha mindez csak találgatás lenne, akkor vajon miért verték félig agyon kollégámat, ha nem tévedésből? Merő szórakozásból? De hisz ezt megtehették volna nélkülem is, bármikor. Megannyi kérdés, amire nincs megnyugtató válasz. S ettől volt igazán félelmetes a diktatúra, még ha puhának hazudta is magát. 4. A „Nép” nem felejt! Voltaképpen nem kellett volna megdöbbennem, hiszen hallottunk már különb esetekről is. Zalaegerszegen mindössze annyi történt, hogy ott a személyes élmény csapott meg. Régen ejtettünk szót szobatársamról, Nagytóniról, a magyar borászat „nagy mentoráról”, „főtevékenységét” illetően hol párt-, hol szakszervezeti titkárról. Ez azért is méltatlan mulasztás tőlem, mert kezdetben az Ő ismeröseivel kerültem közelebbi nexusba, üzleti tárgyalásaink során. Így ismertem meg például, egy jónevű borászat főkönyvelőjét is, aki hitelgyárgyalás céljából gyakran megfordult nálunk, s néha mi is kimentünk hozzájuk a helyszínre. (Mint már említettem, a 70-es években csaknem minden bokorban borpalackozó üzem épült.)

207



E találkozók során egy olyan igen agilis, szimpatikus embert fedeztem fel benne, aki otthonosan mozgott a közgazdaságban, ugyanakkor ismerte a borászat csínját-bínját is. Mindemellett enberileg is kellemes partnernek bizonyult. Ha röviden kellene jellemeznem, nemes egyszerűséggel csak azt mondanám: képzett, elegáns és intelligens ember volt. Rendelkezett továbbá ama ritka képességel - mint Nagytóni is -, hogy szempillantás alatt megkedveltette magát bárkivel, a nélkül, hogy tudatosan törekedett volna erre. Talán erre mondják azt, hogy sármja van. Ez, a mindkettőjükben meglévő vonás hozhatta közel egymáshoz a két embert, amitől a viszonyukat inkább barátinak, semmint egyszerűen csak hivatalosnak nevezhetnénk. Én is szívesen vettem a látogatásait, mert sokat tanultam tőle. Leginkább a számviteli összefüggések tekintetében fért ez rám. Vele jól lehetett modellezni a különféle rendeletek és szabályozások kihatásait is a vállalati gazdálkodásra. Ezek ismerete nélkül a hitelképesség megítéléséhez sem lehet közelebb férkőzni. Egyszóval a saját vállalati bankügyei intézésén túl lényegében kvázi tanácsadói szerepet is betöltött számunkra, mindenféle hivatalos formaság nélkül, barátilag. Ezért tartottam különösnek az elmaradását, amikor már huzamos ideje nem jelentkezett. Így, amidőn már sokadik alkalommal más ügyintéző képviselte cégét a hivatalos tárgyalásokon, nem állhattam meg, hogy érdeklődjek felőle. Ám senki nem tudott róla semmit. Mintha nyomtalanul elpárolgott volna. Ilyen filmszakadást legközelebb csak a rendszerváltás környékén tapasztaltam, amikor emberek tömegei kezdtek hirtelen nem emlékezni piros párttagkönyvükre. Bárkit kérdeztem, úgy nézett rám, mintha a Holdról jöttem volna. Már-már magam is kezdtem azt hinni, egy fantom után kutakodok. Nagytóni tekintete nélkül talán bele is törődök e változatba. Szobatársamon azonban a zavarodottság jeleit véltem felfedezni, ahányszor csak barátja holléte felől érdeklődtem. Ahogy múlt az idő, egyre inkább feszengett. Mintha tudott volna valamit, amit nem akar elárulni. Néhány hónapig bírta idegekkel, aztán egyszerre csak kibukott belőle: - Kivégezték! Nem nagyon tudtam felfogni, szánalmat, vagy félelmet látok-e a szemében, mert a döbbenettől magam is szinte megbénultam! Tán mindkettőt. Hisz még is csak a barátjáról volt szó, ám a vád, amivel a néhait illették, még azt is megremegtethette, aki csak elsétált mellette az utcán. Hát, még ha haverkodott is vele. Pláne szakszervezeti titkár létére, akinek pedig illenék fokozott éberséget tanúsítania! Gondoljunk csak bele: az imént még itt járkált valaki köztünk, majd egyszeriben csak közlik, kivégezték! Ma is borsódzik tőle a hátam. A pártállam „pártatlan” bírósága ítélte halálra. Negyedszázaddal a neki tulajdonított cselekmények után. Semmi esélye nem lehetett az életben maradásra: azt állították róla, zsidók vére tapad a kezéhez. 208



A vád szerinti cselekmények idején tizenhat-tizenhét éves lehetett. Ez persze nem zárja ki a bűnösségét, még is nagyon nehéz volt elhinni, mert sehogy sem illett a személyiségéhez. S az akkori igazságszolgáltatás hitelességéhez is fűződhetett némi kétségünk. A szocialista ítélkezés mindenkit bűnözőnek tekintett, akinek nem tetszett a szeme színe! Rehabilitáltak és még ma is arra várók tömege tanúskodhatna erről (ha tudna). Léteztek bizonyos ügytípusok, melyekben már a szóbeszéd, a hírbehozás is a kötél árnyékát vetítette előre. Akit zsidóüldözéssel vádoltak meg, semmi esetre sem számíthatott felmentésre. Ha ártatlannak bizonyult is, jobb híján felrótták neki, amiért „nem állt ki fegyverrel az üldözöttekért”. Sőt, perbe fogtak olyanokat is, akik az életük kockáztatásával éppenséggel önfeláldozón mentettek zsidókat. S nem mindegyikük részesülhetett a kivételes szerencsében, hogy mentőtanú álljon ki érte a túlélők közül. Jó lenne tudni, hogy a „mi egykori főkönyvelőnk” esetében is mi az igazság. A kommunisták legnagyobb bűne: gyakran lehetetlen minden kétséget kizáróan különbséget tenni bűnös és ártatlan között. Legitimitásuk mindenkori talpköve a kétely és homály. Ezt kenik rá mindenre, ezzel bűvészkednek mesterien. Mindent megmozgatnak, hogy a tömeg ne ébredhessen rá a vagyon és a morál terén elkövetett álszent machinációikra. Minden rezdülésük a számonkérés végleges elodázásáról szól, azért, hogy időtlen-időkig uralmi pozícióban pöffeszkedhessenek és vádaskodhassanak, kijelölve azt is, ki rasszista és antiszemita. Nehogy véletlenül még egymás keblére boruljunk: mi, mindennemű ártatlanok, akiknek amúgy semmi bajunk nem lenne egymással. * Volt egy kollégám, aki úgy festett, akár Cap Matifou a „Sándor Mátyás” lapjairól: kétméteres dalia, széles, zsákcipelő vállakkal. Aki nem ismerte, önkéntelenül is átment a túloldalra, ha szembetalálkozott vele, jóllehet modorát akár az angolkisasszonyok is megirigyelhették volna. Amikor szóba elegyedtem vele, kis híján hanyatt estem tőle: mintha a toronyórára emeltem volna a tekintetetem, a torony tövéből. A megjelenésére rácáfolva, figyelmes, segítőkész kollégának bizonyult, annak ellenére, hogy jócskán megjárta a hadak útját. Én például, egyszerűen képtelen voltam előre köszönni neki, holott az apám lehetett volna. Más az Ő helyében feladja, de nála ez szóba sem jöhetett. Már a mélybe zuhanása pillanatában „leporolta” magát, s ugyanazzal a lendülettel nekilátott a visszakapaszkodásnak. Ritkán lehet találkozni ekkora lelkierővel. Mire nyugdíjba ment, főosztályvezetőségig vitte. Tizenöt évig élvezhettem ismeretségét, de egyetlen pillanatra se érzékeltem rajta a kiábrándultság legparányibb jelét sem. Ami például engem gyakran elővett. Ahhoz képest, hogy a zenitjén derékba szelték pályáját – ami láncfűrésszel sem sikerülhetett volna tökéletesebben --, ez igen figyelemre méltó 209



jellemvonás. Jó néhányszor bennem is Ő tartotta a lelket, amikor közös programon dolgoztunk. Például 1972-ben, amikor az MNB-ben - galaktikus aránytévesztéssel - azt várták el tőlünk, hogy oldjuk meg a magyar szarvasmarhatenyésztés problémáit! Mi ketten, jóllehet a hiteleszköz erre önmagában nem lehetett elegendő, mert az állatlétszám megállíthatatlannak tűnő lemorzsolódásában a három évtized alatt felgyülemlett akut társadalmi feszültségek köszöntek vissza. Amit a „haladó” – vagyis nem túl eszes -- politikusok sehogy sem akartak felfogni. Mármint, hogy zsákutcába igyekeznek nagy elánnal és szocialista elhivatottsággal, s ha így haladnak tovább, garantáltan oda is érnek! Most mellőzöm a részleteket, legfeljebb annyit említek meg, hogy a feladvány – a zuhanó állatlétszám növekedésbe fordítása --, csaknem annyira bonyolult feltételeket támasztott, mintha a demográfiai mutatók „meggyógyítását” kaptuk volna feladatul. Ha nincs „Cap Matifou”, ott is hagyok csapot-papot. A későbbiekben is gyakran merítettem ihletet az eltökéltségéből, szégyenkezve, végül felülemelkedve saját kishitűségemen. Azt hiszem, az ilyen emberek hozták haza féllábbal is a Don-kanyarból a rájuk bízott legénységet. Akik soha nem adják fel! (Nem tudom, járt-e ott, s ha igen, milyen minőségben.) Emlékszik még a tisztelt Olvasó a kedvenc „tanácselnökömre”, aki úgy feszített a szemétdombján, mint valami kommunista mini-Duce? Micsoda különbség létezhet ember és ember között! Talán már ennyiből is sejthető, az én nagyrabecsült banki kollégám szintén egy tanácselnöki székből pottant le közénk. Nem sokkal elötte, hogy én Vácott osztályharcomat vívtam a szovjetek nagy szerelmesével, Cap Matifou tanácselnökként éppen a Pest Megyei Tanácsot „kormányozta”. Ritka példát szolgáltatva arra, hogy nem kizárólag marhák alkották a rendszert. Akadt űdítő kivétel is. Csaknem ötvenéves fejjel kezdett újra előadó kettőként dolgozni, akárcsak én, a pályakezdő. Tette ezt türelemmel és szakértelemmel. De miként zuhant ki a pixisből? Ilyen abszurd történetet keresve-keresvén sem tálalhatnék. Előljáróban meg kell jegyeznem, erről a nagydarab emberről józanul senki nem hihette, hogy képes bárkit is megütni. Ez egyszerűen nem lett volna életszerű, mert homlokegyenest ellenkezett a személyiségével. Még is ezzel vádolták. A rágalom szerint nem is akárkit bántalmazott „aljas indítékból.” Olyasvalaki hozta Őt hírbe, aki nem szorult rá állítása bizonyítására. A vád – amit ma is szuperfegyverként használnak úton-útfélen --, körülfonta, mint a hínár, s a mélybe rántotta. Történt pedig, hogy mialatt szocialista hazánk épült-szépült, egymás érték a szívet-lelket melengető hatalmas sikerek. Így fordulhatott elő, hogy valami vörös sátorosünnep alkalmából szilárd burkolatot kapott egy addig porbanlatyakban fuldokló útszakasz. A felemelő pillanat mellett a történelem sem 210



suhanhatott el közömbösen, hiszen ez a nyúlfarknyi beruházás is a kommunizmushoz vezető út kihagyhatatlan részét képezte. S az aszfalton még is csak gyorsabban lehet haladni, mint földúton. Ennek megfelelő volt a felhajtás is. Nem mintha manapság nem tülekednének szalag és olló közelébe jutni mindenféle rendű és rangú potentátok, érdemeikre tekintet nélkül megmártózni a dicsfényben, amit a médianyílvánosság hozhat a „konyhára”. A Magyar Televízió is közvetítette a jeles eseményt. Természetesen ilyesmire akkoriban még nem piár-okokból kerítettek sort, hanem azért, hogy a haladás minden mozzanatáról tájékoztassák dolgozó népünket. Az ujjongás tetőfokán jött Cap Matifou, a későbbi „előadó kettő”, de a felemelő pillanatban még megyei tanácselnök, s ünnepélyesen átvágta a keresztben kifeszített nemzetiszínű szalagot. S abban a pillanatban a tévénézők táborában felsikoltott egy szívbemarkoló hang: „antiszemita! Hogy lehet egy zsidóverőböl tanácselnök Magyarországon?” Jajveszékelése egészen az „illetékesekig” hatolt. S mivel nekik az ilyesmire rendkívűl érzékeny a fülük, lett is foganatja. A tény: Cap Matifou, újdonsült házasként valamikor hajdanán – a koalíciós időkben, vagy tán még előbb --, a villamoson szájonvágott egy beteges, pimasz suhancot, aki fogdosta a feleségét. Örökérvényű tanulság: fontoljuk meg alaposan, kivel merészelünk szembeszállni, s mennyit ér meg nekünk az önvédelem? Mielőtt valamely alávaló fráternek lekennénk egy frászt, végezzünk mélyreható kutatásokat a családfájában! Az olyan „nemzetközi érdeklődésre számot tartó” konfliktus esetén, mint a Matifou-házaspáré is volt, jobb, ha fülünk-farkunk behúzva meg sem nyikkanunk! A legjobb csendben odébbállni. Egy kis tapiba még úgy sem halt bele senki. Nem igaz?

5. Biszku Béla házhoz jön Voltaképpen soha nem tudtam kideríteni, mekkora is volt a birtok, amely romba döntötte szüleim életét. Tizenhárom hektárig jutottam a nyomozásban, amikor csődöt mondott a tudományom, mert elfogytak a fellelt dokumentumok. Ha a gyermekkoromban hallott szófordulatokból megmaradt emléktöredékeimben bízhatok, ehhez hozzászámíthatunk még néhány hektárt, de húszig semmiképpen sem juthatunk el. Még akkor sem, ha az államnak „önként” felajánlott területeket is bekalkuláljuk. Ezért kellett hát magukra venniük a „kulák”, a „nép ellensége” bélyegét! Legfeljebb húsz hektárért.

211



Manapság ennél tízszer-százszor is nagyobb földtulajdonnal rendelkeznek egyesek. Nem lenne ezzel semmi gondom, ha közülük sokan nem abból a diktatórikus politikai erőtérből származnának, amely korábban semmiféle könyörületet nem tanúsított az egykori „kizsákmányoló” tulajdonosok iránt. Lett légyen is tulajdonuk mindössze néhány hektár! Helyénvaló, ha e ponton emlékeztetem a tisztelt Olvasót a tsz-szervezések során elkövetett embertelen cselekedetekre, vérengzésekre is. Engedtessék meg nekem, hogy nem csekély rezignációval konstatáljam: miként annyi mindenen, a földdel összefüggő borzalmakon is átlépett a „történelem”. Kissé szemrehányóbb megközelítésben a rendszerváltó „elit”. Ám legyünk tárgyilagosak: nem csak ők, hanem a közvélemény is. Nincs igazságtétel és nincs jóvátétel. Elmaradt, elsikkasztották. S ez nem is hiányzik senkinek. Legfeljebb a kárvallottaknak. Ámbátor azok többnyire csak parasztok voltak. Megkockáztatom: napjainkban a nagy többség – a szent fogyasztó –, ha tehetné, visszaállítaná a tsz-világot. Korántsem azért, mintha zavarná a termőföld magánkezekben utóbb végbement koncentrálódása, magyarul átjátszása az úgynevezett vörös bárók kezére, hanem, mert azt hiszi, így hasonlóképpen olcsó lehetne az élelmiszer, mint a beszolgáltatás idején. S lényegében inkább elviseli a vörös bűnben fogant magyar latifundiumokat, mint a családi gazda (az egykori kulák mai megfelelőjének) sokkal jelentéktelenebb vagyonát, uram bocsá’ verítékszagú „gazdagodását”. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, ezt a társadalmat mindig is a mezőgazdasági népesség iránti közömbösség, mi több ellenségeskedés jellemezte. Vagy ha még sem, akkor azt nagyon jól titkolta. Lehet, hogy meghökkentő, amit mondok, de meggyőződésem szerint 1957. május 1.-jén is az örömujjongás vitt ki sokakat a Hősök terére. Amint előtte is, utána is, felszabadult tömegek vonultak tömött ünnepi menetoszlopokban, szerte a városokban, s falvainkban. Bár csak gyerek voltam, még is kristálytisztán emlékszem arcokra, az ökölszagú, pátoszteli hömpölygés utáni csapravert söröshordókra, a mustárosvirslit markoló mancsokra, a felszabadult röhögésekre a majálisokon. Számosan a kényszeredettek is velük tartottak, de ők mi egyebet tehettek volna, hisz a távolmaradókat listába foglalták a munkahelyi párt-, és szakszervezeti funkcionáriusok! Nyilván nem azért, hogy lovaggá üssék őket. Ezzel együtt is, az általános hangulatot e banzájok alkalmával egyáltalán nem a lógó orr jellemezte, bármit állítanak is ma az ilyen-olyan okokból megnyilatkozó ellenállók, és a túloldalról átigyekvő szánalmas Saulus-seregek. Egyszerűen fütyült a jónép arra, hogy mind e közben mi történik a paraszttal! Ez a keserű igazság! A paraszt az csak paraszt. Kit érdekel? E tekintetben még a mai társadalomról is mindennél többet elmond az a beszédes körülmény, hogy a hóttbuta, műveletlen, tanulatlan, fél-, vagy teljesen analfabéta egysejtű lény is, ha felülmúlhatatlan sértéssel óhajt illetni valakit, 212



kézenfekvő egyszerűséggel vágja fejéhez az olajozottan elősüttyenő jelzőt: paraszt! Nem volt másként ez korábban sem, legfeljebb még ki is cifrázták: buta paraszt, bunkó paraszt, hallhattuk lépten-nyomon. A „munkás-paraszt szövetség” csúcspontján ez a mérhetetlenül lebecsmérlő, megalázó és egyirányú viszony megtelt tömény, átütő gyűlölettel is, ami a kulák-fogalom és kifejezés meghonosításában kulminált. A szó önmagában szolgáltatta a „munkáshatalom” talapzatát, s egyúttal „legitimitását” is. Természetesen a kommunista logika szerint. Ezért van az, hogy még ma is agyonhallgatják a parasztság ellen elkövetett atrocitásokat. Ahhoz, hogy plasztikussá tehessem ebbéli mondandómat, fel kell elevenítenem egy további, a rendszerre ugyancsak jellemző mozzanatot. A nyomok megint csak Nagytónihoz vezetnek, bár ezúttal nem őt minősítik elsősorban. A történet, ami most következik, a szánalmas emberi jellem ékes példázata. A közösségi létforma velejárója, hogy felfigyelünk embertársaink életének kiemelkedő mozzanataira, ha tudomással bírunk azokról. Így vagyunk a névnappal is, még ha évenkénti menetrendszerű ismétlődése rutinszerűvé teszi is a nemes gesztust. Nagytóni névnapjairól korántsem állíthatom, hogy jelentéktelen összejövetelek lettek volna. A munkahelyi megemlékezéseket én egészen addig úgy képzeltem el, hogy az ember odamegy az ünnepelthez, rámosolyog, elmondja a jókívánságait, s közben megszorítja a kezét. Aztán folytatódhat az építőmunka. A gyengébbik nem tekintetében némi puszilkodással is bővülhet a repertoár, hacsak nem forog fenn a kifejezett ellenjavallat esete. Persze, többnyire akkor sincs menekvés előle. De miket beszélek? Mi az, hogy Nagytóni névnapjai? Mintha én meg éppenséggel nem Kistóni lettem volna! Az „öregfiú” össze is kötötte a kellemest a hasznossal. Még jól is esett a figyelmessége, amikor megpendítette, tartsuk közösen a névnapunkat. Mellesleg ez már csak azért is elkerülhetetlennek tűnt, mivelhogy egy szobában tanyáztunk. Mindazonáltal az ajánlat magasabbrendű tartalmat is hordozott, amint azt rövidesen megtapasztalhattam. Nem kevesebbet kért tőlem, mint, hogy a január 17.-i napokon osztozzam vele a nem hétköznapi megpróbáltatásaiban! Vágjunk is a közepébe! Az együttes ünneplés számomra mindenekelőtt azt hozta, hogy a nevezetes napon reggel nyolctól este hatig-hétig innom kellett! Ezt annak fényében tessenek megítélni, hogy miként az indiánokból és a japánokból, valószínűleg belőlem is hiányoznak az alkoholbontó enzimek, így már az első kortyba is képes vagyok belehalni. Névnapok után legszívesebben ágyban maradtam volna három-négy napig, ha tehettem volna. De nem tehettem, mert mindig tekintettel kellett lenni a későn jövőkre, akikkel nem lehetett ezt a tapintatlanságot elkövetni. Nem véletlenül találta ki a magyar, hogy a gratuláció nyolc napig aktuális! Bizony, ki is használta mind a nyolc napot! 213



Természetesen egyetlen pillanatra sem hihettem, hogy az én becses személyemnek szól a felvonulás, melynek népessége úrnapi körmenethez is elegendő lett volna. A legtöbbjüknek alig akarózott felhagyni a nagy ünnepléssel, amit nem is csodálok, hisz Nagytóni készletei kifogyhatatlannak bizonyultak, a legkitűnőbb fajtákból, amikhez csak hozzáfért jól bejáratott forrásai révén. A nevezetes dátum közeledtével egy derekas beépített szekrény a padlótól a mennyezetig megrakottan várakozott a vendégseregre. De talán kifejezőbb így: az ostromlókra. Csúcsidőben valóságos várakozólista torlódott fel az előtérben. Elnézést kérek a publikumtól, amiért képtelen vagyok az elmondottakat másként jellemezni, mint, hogy ekkora s… nyalást én még életemben nem láttam, mint ami Nagytóni névnapjain elővezettetett! Nem csodálom, hogy engem is belerángatott. Gondolom, azt remélte tőle, hogy a jelenlétem valamelyest feszélyezi a nyelvcsapások intenzitását, s ezt utólag is megértem, ha megbocsátani nem is vagyok képes. Ő is tudta – mert csupán egy dörzsölt vagabund volt és nem hülye --, hogy az egész felhajtás nem, hogy nem nekem, de még csak neki sem, hanem a mindenható párttitkárnak szól! Azért rendelt maga mellé, hogy segítsek neki inni, s amennyire lehet, kordában tartani a gazsuláló népséget. Persze, én nem sokáig feszélyezhettem a híveket, legfeljebb az első egy-két pohárig, amíg az agyakra rátelepülő alkohol fel nem oldotta a gátlásokat, felrántva a zsilipet a fékeveszett törleszkedés előtt. Ha azt állítom, a „névnapunkon” többszáz hódoló jelent meg néhány nap alatt, akkor cseppet sem túlzok. S ezek mindannyian gratuláltak nekem is, hisz hogyan venné ki magát, hogy miközben két Tóni található a szobában, csak az egyiknek lapogatják meg a bordáit? Próbáltam én a szakállam mögé dönteni az italt, mint a népmesében, de estére a gőze is elegendőnek bizonyult (volna) egy kiadós betegállományhoz. Nem hétköznapi, ki mindenkihez kellett ilyenkor jópofát vágnom! Megemlíthetem például a nyáladzó elnökhelyettest, aki amúgy két alkalom közötti időben a köszönésemet se nagyon viszonozta, oly fennen hordta az orrát, vagy a munkáltatói kölcsön-kérelmemet helyből elutasíttató szakszervezeti titkárt, vagy rúdtáncos „partneremet” a 4-es autóbusz végéből, meg a számomra vadidegen embereket az ország különböző részeiből a vadászmezőkről, akik kivétel nélkül forró szeretettel szorongatták az én kacsóimat is. Fokozta a helyzet pikantériáját (s feszengésemet), hogy jómagam még csak véletlenül sem viszonoztam az ilyen látogatásokat, eltekintve attól a három-négy embertől, akivel szorosabb kapcsolatot ápoltam, amit valóban a kölcsönös szimpátia éltetett. E kálváriában legfeljebb az nyújtott sovány vigaszt számomra, hogy esetenként elégedetten nyugtázhattam az elfojtott vicsorgást a kényszeredetten negédes mosolyok mélyén. Egyesek a szívük szerint tudomást se vettek volna rólam, de az eszük még is a keblemre hajtotta őket, mert tudták,

214



Nagytóni így akarja. S neki feltétlenül kedvében akartak járni, nehogy kiessenek a kegyeiből. Nehéz lenne azt a tömény ömlengést, szervilis pofaöblögetést híven visszaadni, aminek ilyenkor tanúja lehettem, így csak egyetlen epizódra térek ki, mint a legjellemzőbbre. Azt azért még előrebocsátom, hogy az eseményeknek meghatározott íve volt, amit a fokozódó alkoholmámor mellett az önző számítás jelölt ki „vendégeink” számára. Miután bensőjük szerint nem engedhették meg maguknak, hogy alulmaradjanak a másikkal szemben, folyamatosan egymásra licitáltak a történeteikkel. Mintha valami tehetségkutató vetélkedő zajlott volna, melynek a tétje: ki jut fel legmagasabbra a párttitkár lágy altestén át? Utólag sem tekinthetem másnak ezt a felvonulást Nagytóninál, mint az örök szolgalekűség megnyilvánulásának, ugyannak a „felhajtóerőnek”, ami már ’57ben is a Hősök terére vitte a csőcseléket. S most következzék a „díjnyertes produkció”, ami alaposan kiverte nálam a biztosítékot. Talán még emlékszik az Olvasó a tsz-szervezés kapcsán megörökített jelenetekre. Nos, az egyik „névnapozáson” ezek sora szaporodott tovább, egy „vidékről jött” kolléga jóvoltából. Az Ő pályafutása egyébként klasszikus példa a szocializmus utolérhetetlen tehetséggondozó hajlamára. Bakócz Tamás mélyből fogant felragyogása kismiska az övéhez képest, s ez az örvendetes fejlemény a vadászkalandokat kedvelő elnökhelyettesünk éleslátását dícsérte. Adva van tehát egy ígéretes ifjú, aki az egyik megyei pártbizottságon hozzálátott a szocializmus teljes felépítéséhez, miután levelező tagozaton elvégezte a közgazdasági egyetemet. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt csupán, így nem csodálozhattunk rajta, hogy egy (be)cserkész-körút nyomán nemcsak szarvaskolbász érkezett a központba, hanem egy vadonatúj osztályvezető is. Nemhiába, a pártnál jobb ajánlólevél nem létezhetett akkoriban. Természetesen az ifjú párttitán se mehetett el szó nélkül Nagytóni névnapja mellett. Néhány pohár bor után anakdótázott is nagy nekihevülten. Még azt sem vette észre, mint fagy le fokozatosan a pártöröm az orcákról, ahogy egyre beljebb hatol mondókájában. A tsz-szervezés idején megélt élményeit ecsetelte, jól kiszínezve, mert azt hitte, tetszik hallgatóságának. Nyilván ilyen tapasztalatokat szerzett azokban a körökben, ahol korábban mozgott. Itt teszem fel csendben a kérdést: milyen ember az aki, egy diktatórikus párt apparátusbeli alkalmazottjának szegődik el? Nyilván olyan, aki rihegve-röhögve mesél a parasztság keresztre feszítéséről. Életem során ő volt a harmadik ember, aki ezt megcselekedte. Az előző kettőről, a gépgyári munkásarisztokrácia illusztris képviselőiről már megemlékeztünk. Szánalomraméltó újsütetű kollégánk, aki a fővárosba való feljutását a felemelkedés netovábbjaként élte meg, úgy érezhette, meg kell szolgálnia a „felkerülést”, a „helyet a tetőn”, s háláját a totális azonosulásban, a lojalitás túlcsordulásában vélte kifejezésre juttatni. S a párttitkár névnapjánál 215



jobb alkalmat erre keresve sem találhatott volna. Itt mindenkivel összefuthatott, aki előtt kifizetődőnek bizonyulhatott „levetkőznie”. Tette mindezt olyan hőfokon és beleéléssel, hogy még abban a közegben is általános döbbenetet okozott vele. Amit észre sem vett! Nyilván, csak is az életkorával függhetett össze az a körülmény, hogy élményanyagát az alig több mint egy évtizede befejeződött erőszakos tszszervezés „tárgyköréből” merítette. Ha az öregebb nemzedékhez tartozik, hitvallását bizonyára a Téli Palota ostromához fűzve teszi meg. Talán nem is írhatjuk a véletlen számlájára, hogy a rendszerváltás előtti pillanatokban az MSZMP MNB-beli utolsó alapszervi párttitkárainak egyikét, (mellesleg a Pártvezetőség tagját) éppen őbenne tisztelhettük. Akiből, miután a rendszerváltást követően kisvártatva egy kereskedelmi bank elnökvezérigazgatójává lépett elő, így szakadt ki a megkönnyebbülés: „akkor most le van mosva az ötágú csillag a homlokomról”? Egyszóval, a szépreményű jövő előtt álló, ám akkor még csak a kezdeti grádicsokon lépegető (ámbátor már is vezetői sarzsival felruházott) jövevény a saját közreműködését ecsetelte az ’959-61 körüli tsz-szervezések idején. Vagyis, pontosan akkoriban, amikor gyakorta én is a konyhánkban értem még a gyülevész hadat, midőn délutánonként hazaérkeztem a váci gimnáziumból. Ezt csak azért említem meg, hogy jelezhessem, közösek az emlékeim az ifjú elvtárséival. Csak éppenséggel az ellentétes oldalon éltük meg azokat! Ő ugyanis „felíró” volt. Az adott területen Ő vette lajtstromba a parasztoktól elvett vagyontárgyakat. E közben olyan mélyreható és maradandó élményeket szerzett, hogy még másfél évtizeddel később is képes volt jóízűen kacarászva megjeleníteni, mint „vinnyogtak, siránkoztak, jajveszékeltek kezüket tördelve”. Ehhez már csak azt kell hozzátennem, hogy a történet idején még maga is diák volt. Amikor én első osztályba jártam, - a köztünk lévő korkülönbségből ítélve – Ő negyedikes lehetett. Így egészítette ki zsebpénzét egy „igyekvő” fiú. Be kell látnom, innen nem is nagyon vezethetett az út máshova, mint a pártbizottságra. Mindezek fényében várhattuk-e a közvéleménytől, hogy megütközzék a parasztság ellen indított legújabb háború láttán? Láttán? Észre sem vette! De miért is döbbent volna meg az a közeg, amely az említett röhincsélős múltbarévedést kihordta magából? Ha egy kvízjátékban feltennék a kérdést: tudja-e, mit hirdetett meg Biszku Béla 1971-ben, valószínűleg senki nem tudná rá a választ. Pedig nem kevesebb történt, mint, hogy végrehajtották a kommunista korszak második nagy államosítási hadműveletét. Ám ezt már – szemben a korábbi akciók atrocításaival – „kárvallottbarát” módon hajtották végre. Nem volt 216



kitelepítés, B-listázás, internálás, agyonverés, a filmhíradók sem harsogtak róla, egyszerűen csak „lejegyezték” a földet a tulajdonos tulajdoni lapjáról, s „bejegyezték” a termelőszövetkezet (szakszövetkezet) nevére. A szocialista állam figyelmessége abban kulminált, hogy a Földhivatal házhoz jött az aktus lebonyolítására. Ennek köszönhetöen még csak várólisták sem alakultak ki, ami például oly jellemző a mai állami szolgáltatásokra, s ez a körülmény sokat lendített az akció fű alatti jellegén. Napra-órára megjelölve kapták meg a delikvensek az idézést a községi tanácsházára, ahova kitelepült a földhivatal telekkönyvi apparátusa, így a buta parasztnak ki sem kellett tennie a bugris lábát a falujából, s kész. „Ilyen és ilyen helyrajzi számon, ennyi és ennyi szántót, rétet, legelőt, gyümölcsöst, satöbbit lejegyeztem-begyeztem. Így döntöttem, mert így határoztam.” Punktum! Utóbbi mondat már a határozat indoklását képezte. Körülbelül ennyi állt a tenyérnyi, legócskább minőségű papírfecnin, amit az ügyfél kezébe nyomtak, s mehetett Isten hírével. Az egész művelet nem tartott tovább tíz percnél, s máris felszabadultunk, ki tudja, immár hányadszorra? Ezúttal ismét a tulajdon terhe alól. Azazhogy, majd elfeledkeztem egy apróságról, holott a történelmi hűség mezsgyéjéről nem szeretnék letévelyedni. Az igazság az, hogy nem vettek el mindent a legújabb tollvonással. A tulajdonos és házastársa megtarthatott fejenként fél-fél hektárt! Sic transit gloria mundi! Biszku Béla előre megmondta: a magántulajdon halálra van ítélve! Hallottam főnökömtől a szemináriumon. Csak legalább a közbenső huszonhat évet megtakaríthattuk volna magunknak! A kulákozást, a beteg gyerek halálba kínzatását, a rabszolgasorsot, az üldöztetéseket, a jogegyenlőtlenséget, a jogtalanságokat, modern terminológiával illetve - így talán a mai generációk is felfogják az értelmét -, a „negatív diszkriminációt”. (Történészek figyelmébe ajánlom: az államosításról megemlékezvén, annak 1971-es „évjáratáról” se feledkezzenek meg, jó szokás szerint!)

6. Egy nyugdíj története Első felvonás: (…) Második felvonás: „Társadalombiztosítási Kirendeltség 2601 Vác, pf. 103 Ügyszám: 34. Ny 1299/1977/16.

Az igénybejelentés napja: 1977. VIII.15.

217



Határozat az 1975. évi II. törvény alapján H. H. Igénylőnek, öregségi nyugdíj megállapítása iránt előterjesztett kérelmét elutasítjuk. Megokolás: H. H. termelőszövetkezeti öregségi nyugdíj megállapítása iránt nyújtott be igényt. A kirendeltség a szükséges eljárást lefolytatta, és a következőket állapította meg. Nevezett a nyugdíj megállapításához szükséges szolgálati idővel (10 év) nem rendelkezik, ugyanis az 1929. január 1.-től 1949. június 30.-ig (20 év 6 nap) terjedő időben szerzett szolgálati időt nem lehet figyelembe venni, mert az ezt követő munkaviszonyba-lépéséig 5 évet meghaladó megszakítás van, és a megszakítást követően újabb 5 év szolgálati időt nem szerzett (1975. évi II. törvény 56. szakasz).30 Igénylő az öregségi járadék megállapításához szükséges 3 év termelőlőszövetkezeti tagsági idővel nem rendelkezik. A termelőszövetkezeti járadék megállapításához szükséges feltételek a következők: a/ férfi a 70. életévét betöltötte, b/ legalább 3 év óta megszakítás nélkül tagja a mezőgazdasági szövetkezetnek. Tekintettel arra, hogy nevezett a fenti feltételekkel nem rendelkezik, úgy az öregségi nyugdíj, mint a mezőgazdasági öregségi járadék megállapítása iránti igényét el kellett utasítani. A szakcsoportok tagjaira a kötelező öregségi nyugdíjbiztosítás nem terjed ki, így sem szolgálati idő, sem tagsági időként nem vehető figyelembe. Kelt Vác, 1977. évi november hó 24.-én A kiadmány hiteléül: (hivatalos pecsét és két aláírás)” Harmadik felvonás:

30

Emlékeztetőül: 1948 a „fordulat éve”: ekkor tört rá az országra a kendőzetlen, totális kommunista

diktatúra.

218



„Társadalombiztosítási Igazgatóság Kirendeltségének Felszólalás a 34. Ny 1299/1977/16. sz. ügyben hozott határozat ellen A fenti számú határozatukban a termelőszövetkezeti öregségi nyugdíj megállapítása iránti kérelmemet elutasították, az alábbi indokolással: - A nyugdíj megállapításához szükséges 10 év szolgálati idővel nem rendelkezem, mert az 1929. január 1.-től 1949. június 30.-ig terjedő 20 éves szolgálati időt követő öt éves megszakítás után nem szereztem öt év újabb szolgálati időt. - Nem rendelkezem legalább 3 év termelőszövetkezeti tagsági idővel. - A mezőgazdasági szakcsoportok tagjaira a kötelező öregségi nyugdíjbiztosítás nem terjed ki. A határozatot és a megokolását több szempontból is méltánytalannak tartom: 1. A határozat meghozatalakor figyelmen kívűl hagyták azt a körülményt, hogy 1949. június 30.-tól 1952. szeptember 30.-ig nyugdíjban voltam. Törzsszámom 479727 volt, nyugdíjba a Nagymaros-Visegrádi Takarékpénztár Rt. felszámolásakor helyeztek. Megjegyzem még, hogy a megjelölt időszakban az OTI Váci Kerületi Pénztára 2529/1949. sz. elfogadó levele alapján önkéntes továbbfizetéssel biztosított voltam. Nyugdíjamat 1952.-ben vonták meg, azzal az indokkal, hogy néhány katasztrális hold földem lévén, „keresőképes foglalkozásom” van. 1961.-ben beléptem a Nagymaroson megalakult mezőgazdasági termelőszövetkezetbe, amely 1962.-ig működött. A 3/1975 (VI. 14) SZOT sz. szabályzat 82. g-h pontjai alapján „Nem számít megszakításnak az az idő, amely alatt az igénylő: - önkéntes továbbfizető, - mezőgazdasági szövetkezet tagja volt.” Ennek értelmében, az elutasító határozatban megjelölt 20 év 6 hónap szolgálati időn túl további 4 év 3 hónap (1949. június 30 - 1952. szeptember 30, illetve 1961-1962), összesen 24 év 9 hónap szolgálati idővel rendelkezem. 2. A szolgálati idő megszakításával, illetve újabb, öregségi nyugdíjra jogosító szolgálati idő megszerzésének szükségességével kapcsolatban a következőket szíveskedjenek figyelembe venni: - Az 1950-es években Nagymaroson mezőgazdasági termelőszövetkezet gyakorlatilag nem létezett, amely a mezőgazdasági földterületek 219



megműveléséről gondoskodhatott volna. A földek megművelésére vonatkozó egyéni kötelezettség - utalok itt az emlékezetes beszolgáltatási előírásokra -, nem tette lehetővé, hogy mezőgazdaságon kívűli foglalkozást folytassak. Erre egyébként a nyugdíjam 1952. évi megvonását követő időszakban néhányszor kísérletet tettem, de munkakönyvet – a földek művelési kötelezettségére hivatkozással – nem kaptam. - 1961-ben Nagymaroson is megalakult a mezőgazdasági termelőszövetkezet, amelybe - mint már említettem -, én is beléptem. Tagsági viszonyom az óta is fennáll, onnan soha ki nem léptem. Arról viszont nem tehetek, hogy tőlem független okokból, a helyi párt- és állami szervek kezdeményezésére a termelőszövetkezet – 1962-től – az évek folyamán egyre alacsonyabbrendű szövetkezeti formákat öltött (előbb szakszövetkezetté, majd 1972-ben szakcsoporttá alakították). Jogilag ugyan kiléphettem volna az alacsonyabbrendű szövetkezeti formákból, annak érdekében, hogy máshol öregségi nyugdíjra jogosító munkaviszonyt szerezzek, gyakorlatilag azonban a mezőgazdasági rendeltetésű földek megművelési kötelezettsége miatt ez nem állt módomban. Úgy vélem továbbá, hogy egy 65 éven felüli, fél tüdővel rendelkező embertől nem várható el, hogy a szakcsoport tulajdonában lévő földjét, mezőgazdaságon kívűli munkaviszony mellett művelje. Ismételten kihangsúlyozom, hogy elegendő termelőszövetkezeti tagsági idővel tőlem független okokból nem rendelkezem. Ha a felsőbb szervek nem kezdeményezték volna a szövetkezeti formák változtatását, akkor most 16 éve lennék szövetkezeti tag. Lehet, hogy a hatályos jogszabályok merev értelmezése nem ad módot öregségi nyugdíj megállapítására. Úgy vélem azonban, hogy a kivételes helyzetek kivételes, méltányossági mérlegelést tehetnek lehetővé. Méltánytalannak tartom ugyanis, hogy a fenti formális okokból idős embereket kizárjanak a nyugellátás lehetőségéből. Ez méltánytalan azért, mert: - a beszolgáltatások idején – hivatalos gazdaságtörténeti elemzések szerint – erőnkön felüli áldozatokat hoztunk az ország szocialista iparosítása érdekében, s ezzel napjaink társadalmi jólétéhez is hozzájárultunk, - a földek művelési kötelezettsége nem tette lehetővé, hogy egyéb munkaviszonyt létesítsünk, - a termelőszövetkezetbe való belépéssel, s az állam társadalompoltikai szándékával (létbiztonság, stb) lenne ellentétes, ha paradox módon éppen e miatt – tudniillik, hogy az alacsonyabb szövetkezeti tagságunkat is fenntartottuk –, rekednénk kívűl a nyugellátás körén. Kérem, hogy a fentiek alapján az öregségi nyugdíj megállapítása iránti kérelmemet elutasító határozatukat szíveskedjenek felülvizsgálni, a számomra kedvező döntés érdekében!

220


Nagymaros, 1977. december 3.


Aláírás: H.H.

Kell ehhez kommentár? Nem hiszem. Legfeljebb az abszolút laikus olvasó kedvéért kell összefoglalnom a lényeget. Tehát: még 1977-ben is elutasították egy hetvenéves öregember nyugdíjkérelmét, annak ellenére, hogy közel huszonöt év szolgálati idővel rendelkezett, addig fizette a nyugdíjjárulékot. Csak is azért nem többel és tovább, mert 1949-ben eltávolították állásából, s a továbbiakban állami akarattal megakadályozták elhelyezkedését. Majd 28 évvel később ezt a körülményt munkaviszonya megszakításaként szemére vetve, immár a sírja szélén - ki tudja hányadszorra -, megint porig alázták. Azok után, hogy 1971-ben – egyetlen hektár kivételével - a maradék földjét is elvették tőle! Ha netán valaki még ezek után is nehezen birkózik meg az összefüggésekkel, csak azt képzelje el, mit érezne, ha negyedszázadot egyetlen tollvonással kitörölnének az életéből! Ez lett volna tehát a puha diktatúra. A „puha” elvtársak még 1977-ben is üldözték ugyanazokat, akiket már „kemény” korukban is büntettek és irtottak! Erre mondtam korábban: régi diktatúra bársonyköntösben. Apám persze előre tudta a várható fejleményt. Nem is akarta beadni a kérelmet. (Már nincs is meg róla a papír, ezért kezdődik az utólagos „előadás” a második felvonással.) Sokkal jobban ismerte „őket”, mint mi, akik unszoltuk őt. - Dögöljenek meg! – juttatta kifejezésre a véleményét tömören, s ezt csak az vetheti szemére, aki nem ismeri az előzményeket. Ebben én tökéletesen egyet is értettem vele, még sem hagyott nyugodni a dolog, mert sértette az igazságérzetemet. Nekiültem hát, s a nevében megfogalmaztam a beadványt, majd a fellebbezést, amiket hosszas hadakozás után nagy nehezen aláirattam vele. Innen erednek a meglepőnek tűnő eufémikus kitételek, mint például, a „végül is hitet tettünk a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság mellett”, stb. Ilyesmi a „kérelmező” száját soha el nem hagyta volna (hamarabb verik agyon, mint, hogy erre vetemedjen)! Én viszont úgy döntöttem, hogy – a határozott hangvétel mellett --, kiéneklem a sajtot a szájukból. Miután munkanapjaim kommunista közegben teltek, ismertem a „különös anyagból gyúrt emberfajtát”. Tudtam: a kommunistaságuknál csak a hiúságuk nagyobb. Negyedik felvonás. Nem is taktikáztam rosszul. Végül is megállapítottak nyolcszáz forint méltányossági nyugdíjat. Értsd: a rabló kegyet gyakorolt kirabolt áldozatával! Természetesen az ellopott negyedszázadnyi befizetett nyugdíjjárulékot nem adták vissza.

221



TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ ........................................................................................................................................... 2

I. A HATALOM CSÚCSÁN ..........................................................................6 II. KERESZTFÁN .......................................................................................31 1. Népek barátsága ....................................................................................... 31 2. Szocreál Kánaán ...................................................................................... 35 3. Szegény Nyugat! ....................................................................................... 38 III. ELÉGTÉTEL ........................................................................................48 IV. AZ ÚJ GAZDASÁGI MECHANIZMUS (ÚGM) ..................................53 1. Dollárpapa................................................................................................ 53 2. Újra a munka frontján ............................................................................. 58 V. TANÁCSTALANUL ...............................................................................62 VI. ÚJ VÍZEKEN ........................................................................................67 VII. ARCKÉPCSARNOK ...........................................................................75 1. A párttitkár .............................................................................................. 75 2. Az osztályvezető ....................................................................................... 90 3. A főosztályvezető helyettes ..................................................................... 103 4. A főosztályvezető .................................................................................... 109 5. Az elnökhelyettes.................................................................................... 141 6. Egyéb csodabogarak .............................................................................. 150 7. Öngyilkosok ........................................................................................... 161 VIII. A PUHA OSZTÁLYHARC .............................................................. 165 1. Hitel nincs! ............................................................................................. 173 2. A kultúrember........................................................................................ 192 3. Ha leszáll az éj ........................................................................................ 199 4. A „Nép” nem felejt!................................................................................ 207 5. Biszku Béla házhoz jön .......................................................................... 211 6. Egy nyugdíj története .............................................................................. 217

222

Heincz Antal KORTALANSÁG 3. Kötet A HÓHÉR CSIPPENTÉSE Minden jog fenntartva

Recommend Documents