Heincz Antal KORTALANSÁG. 4. Kötet ( ) A NAGY MANŐVER. Minden jog fenntartva

Heincz Antal

KORTALANSÁG 4. Kötet (1981-1995)

A NAGY MANŐVER Minden jog fenntartva

1

ELŐSZÓ ELŐTT 1989 októberében váratlan telefonhívást kaptam Másik Sanyi barátom feleségétől, amit kissé különösnek találtam, hiszen jószerivel nem is ismertük egymást, legfeljebb hallomásból; s korábban nem is volt rá példa. Mi több, újabban már Másik Sanyival is meglazult a kapcsolatunk, mert londoni kiképzését követően nagyon leterhelte Őt az egyik nemzetközi könyvvizsgáló cégnél elfoglalt munkaköre. A ritka találkozóink alkalmával szemmellátható keserű hangulatot érzékeltem rajta, amiből arra következtettem, esetleg még sem olyan lovat kapott maga alá, mint amilyet elképzelt. Ám ki nincs így ezzel, kit ne vett volna már elő leküzdhetetlennek érzett menekülési kényszere szorultnak érzett helyzetéből, úgyhogy a panaszainak nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. A kínjait nem is nagyon értettem, inkább csak amolyan szokásos nyavalygásnak véltem, mert már korábban is hajlamos volt ilyesmire. Mi több, úgy találtam, megfogta Isten lábát! A nagy könyvvizsgálók („The Big Six”) akkoriban újdonságuknál fogva hihetetlen nimbusszal bírtak a bolsevik uralom alól formálisan még fel sem szabadult térségben, nem utolsó sorban a mesébe illő fizetéseik miatt. No meg Másik Sanyi esetében az álomszerű “prémiumról” sem feledkezhetünk meg. A Londonban elvégzendő tanfolyamról, aminél nagyobb ajándékot egy éppen az angol nyelv elmélyítésével bíbelődő delikvens számára el sem lehetett képzelni. Ilyen kiváló alkalomhoz a maga erejéből sosem juthatott volna hozzá! Úgy, hogy könnyű szívvel kapacitáltam az ajánlat elfogadására. S úgy vélem, a kétségeit végül is én oszlattam el végképpen, meggyőzvén, végtére is semmi – család, munkahely – nem gátolja meg abban, hogy megragadja a sokat ígérő, talán soha vissza nem térő esélyt a kiugrásra. Hozzáteszem, ekkor még semmit nem ismertünk a könyvvizsgálók természetrajzáról, még kevesebbet működésük következményeiről. Így a hályogkovács magabiztosságával szórhattam jótanácsaimat Másik Sanyinak. Ezért a telefonhívás úgy sújtott le rám, mint a derült égből a villámcsapás: - Heincz úr! Ha Istent ismer, vigye oda magához Sanyit, mert teljesen tönkre megy abban a feszültségben, amiben most él, nap, mint nap!

2

Annyit azért tudtam a hölgyről, hogy orvos, így jártas lehet a diagnózisalkotásban, tehát kétkedés nélkül vélelmezhettem, nem a levegőbe beszél. S annyira magam is ismertem Másik Sanyit, hogy elképzelhessem, aggodalmának lehet alapja. Talán azt állíthatnám róla, túlzottan is lelkiismeretesnek tűnt, mintha a hibázástól való félelem munkálkodott volna benne szüntelenül (miközben számosan a felelősségérzet fogalmát még hírből sem ismerték). Másik Sanyival a Gyopár eszpresszóban találkoztunk, köpésnyire a munkahelyemtől. S Másik Sanyi valóban feldúltnak tűnt. - Tónikám, nem kell nekem semmiféle sarzsi, egyszerű előadó is szívesen lennék, csak mehessek, mert én ezt az Ernst & Whinneyt1 nem élem túl! S elmagyarázta gondját-baját, amit – bevallom --, kissé nevetségesnek találtam. Úgy éreztem, az általa előadottaknál én sokkalta nagyobb gyötrelmek özönében vergődök naponta. Kétségeit legegyszerűbben akként foglalhatnám össze, hogy a könyvvizsgálatokról kiadott úgynevezett könyvvizsgálói záradékot neki is alá kell írnia. Mit is mondhatnék erre, hisz ez a világ legkézenfekvőbb dolga, ezért kapta a javadalmát! Másik Sanyinak persze nem ezt mondtam. Helyette felajánlottam neki egy osztályvezetői stallumot, aminek meglehet, magam örültem meg a legjobban, hisz éppen kapóra jött az OTP-beli idegölő ütközeteim kellős közepén. Másik Sanyi ugyanis számvitelből doktorált, s úgy hiányzott nekem, mint egy falat kenyér. - No, Sanyikám, ha ezzel megvolnánk, akkor most loholjunk, mert percek múlva kezdődik a ceremónia! - Loholjunk? Hová? Miféle ceremóniára? – értetlenkedett Másik Sanyi, mint aki a Holdról toppant ide. - Hová-hová, hát nem tudod, ma délben2 kikiáltják a Köztársaságot a Kossuth téren? A világ minden kincséért sem hagynám ki ezt az eseményt! Aki elolvasta az előző két kötetemet, talán megérti lelkesültségemet. Hihetetlen, csak még kevéssel korábban is elképzelhetetlen eseményeken voltunk már túl addigra, melyekből igazán lehetett töltekezni. Még, ha tengernyi keserűséggel, csalódással szembesültünk is az óta, sajnálom, hogy nem mindenkinek lehet része élte folyamán ilyen emelkedett hangulatban és várakozásban. Ilyesmi évszázadok alatt legfeljebb egyszer-egyszer adódik az emberiség életében. Csak három mozzanatot említek meg a szinte valószínűtlennek tűnő sorozatból: az 1988. évi Erdély-tüntetést a romániai falurombolás ellen; az 1989. június 16.-i Nagy Imre-újratemetést; végül, de nem utolsó sorban id. George Bush látogatását és beszédét a dugig tömött Kossuth-téren. Azt hiszem, az utóbbi aktusból már mindenki az alig remélt új időszámítás kezdetére következtetett. 1 2

Ma Ernst & Young néven ismeretes 1989. Október 23.-án.

3

Akárcsak jómagam. Így kellett lennie, hisz nem lehetett véletlen, hogy - a Pokolbéliek megrendelésére? – derült égből akkora felhőszakadás zúdult a nyakunkba, amilyet még nem láttunk, ám a tömeg még sem tágított egy tapodtat se! Akinél volt is esernyő, semmire sem ment vele! Én is ronggyá áztam öltönyöstől-nyakkendőstől, a cipőmből lépteimre gejzírek fakadtak. Úgy néztünk ki, mintha a Dunából jöttünk volna. Mégsem mozdultunk! Erre a sorozatra következett október 23.-án a Köztársaság kikiáltása! S most arra kérem az Olvasót – csupán, hogy megértse Másik Sanyiért hozott áldozatomat --, vegye tekintetbe: egy évvel korábban ezen a napon még munkásőrbandák grasszáltak az utcán, “elejét veendő mindenfajta helytelenkedésnek, ami szocialista társadalmunk nyugalmát megzavarhatná”! Ki ne örvendezett volna hát a tektonikus fordulatnak, ki lehetett hagyni az efölötti örömujjongást? Másik Sanyi azonban kérlelőre fogta. - Tónikám, inkább beszéljük meg a részleteket is, ez életbevágóan fontos számomra! S én engedtem neki. Máig bánom! S nem is csak amiatt, hogy egy évre rá már másutt kereste és találta meg a nyugalmát, hanem mert a számomra felemelő hangulatsort visszahozhatalanul megkoronázatlanul hagytam. A barátság kedvéért, hittem én. Másik Sanyi végül óriási döbbenetet okozott mindazok számára, akik ismerték, miután 1992-ben főkönyvelő lett az immár Csányi Sándor fémjelezte OTP-ben! A meglepő fordulatot még ma sem tudom mire vélni: az eltelt időben – másfél év alatt --, vagy a stressz-tűrő képessége fejlődött imponálóan hatalmasat, vagy az OTP-ben mintegy varázsütésre már minden a legnagyobb rendben ment, s fikarcnyi izgulnivaló sem maradt. Pedig éppen ekkoriban köszöntött be az az időszak, amikor is egyesek – kis hazánk bizonyára legtehetségesebb gyermekei – , milliárdossá kezdték kinőni magukat. A mai eszemmel persze már értem, kezdetben mi kelthetett feloldhatatlan feszültséget Másik Sanyiban, aki ennek valódi hátterét végül is nem közölte velem kerek-perec. Vagy csak én voltam még felkészületlen az észlelésére és befogadására, hisz létezhetnek körülmények, amit megelőző tapasztalatok híján az ember ab ovo el sem képzelhet. Például azt, hogy az egyik pillanatról a másikra milliárdosok kezdjenek el gombamódra kihajtani a földből. Azóta viszont bőséges alkalmam adódott megismerni a könyvvizsgálók működését és hitelesítési záradékait (is), meg a mögöttes rejtelmeket. S ezek alapján mit mondhatnék ma? Azt semmi esetre sem, hogy a mi Másik Sanyink ok nélkül aggodalmaskodott hajdanán. Ama talány előtt azonban még mindig tanácstalanul állok, hogy 1992-ben egyszeriben vajon mitől illant el belőle a feszültség, s léphetett túl aggályain, holott a pénzközvetítő mamutintézményben immáron maga állt be a könyvvizsgálók célkeresztjébe? 4

Meg merem kockáztatni: a magyar társadalom a létviszonyaira leselkedő fegyverek tán legalattomosabb fajtájának ádáz kelepelését, vagyis az értékelőminősítő cégek aknamunkáját észre sem vette! Annak ellenére sem tudhatott róluk jóformán semmit, hogy a rendszerváltást követő – a várakozásainkkal homlokegyenest ellenkező -- térvesztésünkben vastagon benne van a kezük. Mármint abban a szomorú fejleményben, hogy ez az egész térség itt, velünk és körülöttünk, végül is bagóért talált új gazdára. Ők, vagyis a minősítők, a felderítő szerepét játszották el abban a geopolitikai “játékban”, melynek végkifejletén a hidegháborút is alaposan elveszítettük. Mi, akik már a kommunizmusnak is a vesztesei voltunk. Miközben önfeledten örvendeztünk visszakapott jelvényeinknek és jelképeinknek. S csak mostanában döbbenünk rá, a releváció erejével, hogy mi csak is a szimbolikus térben könyvelhettünk el némi sikert, ámbár egyre erősebb jelei mutatkoznak, hogy még ezeket az engedményeket is csak átmenetinek szánták. Strasbourgban például a vörös csillagot máris visszatűzték a homlokunkra, amin még csak háborognunk sem illik, mert könnyen ránksüthetik a „hagyományos” bélyegeket. Ha a Gyopárban jobban odafigyelek Másik Sanyira, ha csak egy kicsivel is több a tudásom, a világ menetét, ha meg nem is változtathatom, egy balek naivitását már jóval korábban száműzhetem a történetből. Igaz, akkor talán ez a kötet meg sem születik (ámbár alighanem ez lehetne az Olvasó legnagyobb nyereménye benne).

ELŐSZÓ – KI A POSZTKOMMUNISTA? Aki napjainkban csak hangyányit is érdeklődik a közélet iránt, gyakran találkozhat a „posztkommunista” kifejezéssel. Talán túl gyakran is ahhoz, hogy meg ne kopjon, jelentését, jelentőségét, eredetét veszítvén. Különösen, hogy a rendszerváltás óta felnőtt egy generáció, amelynek már a kommunista szó sem mond sokat. Azt talán nem kell bizonygatnom – legalábbis remélem --, mit jelent a demokrácia, demokrata fogalma? Nos, hogy ebben kétségkívül bizonyosak lehessünk, elkerülhetetlen, hogy górcső alá vegyük a posztkommunistákat, tekintve, manapság immár ők jelentik a demokrácia legfőbb zálogát! Legalább is ezt hirdetik magukról fennhangon.

5

Nos, akkor nézzük, ki kicsoda? Legjobb lesz, ha az indirekt levezetés módszerét választjuk: a posztkommunistákról a legtöbbet akkor árulhatjuk el, ha a kommunistákat mutatjuk be az utókornak. 1956 sírig tartó, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Alighanem másokban is, hiszen manapság majd mindenki ide igyekszik visszavezetni legitimitását. Bárhonnan jött is. Már-már nem is számít, ki melyik oldaláról származik a barikádnak! Már azok is fennen gyászolnak és ünnepelnek, akik maguk is aktív szereplői, gátlástalan haszonélvezői voltak a véres megtorlásoknak. S akiket csak is a hatalom igézete vezényel, már azt is kinyilatkoztatták: nincs is létjogosultsága és értelme a bal és jobb szerinti megkülönböztetésnek! Hovatovább az ítéletvégrehajtó is a forradalmár szerepében tetszeleg, mert ma már ebből kovácsolhat tőkét. S a mea culpa a hosszantartó késlekedés után továbbra is várat magára! Az érintettek még (mindig) nem áhítoznak a megtisztulás, a bűnbocsánat örömére. De vajon meddig odázható el még ez? Időtlen-időkig? Kortalannak kellene lennünk ahhoz, hogy megélhessük ezt a gesztust? Alighanem. A világhíres orosz író mondta volt: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem-kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.” – írja Alekszandr Szolzsenyicin. Az egykori gulag-fogoly sorait magam sem cáfolhatom: A kommunisták úgymond a dolgozó nép, a munkásosztály érdekében kitűzött messianisztikus célok ürügyén gatyára vetkőztették az embereket, s amit csak lehetett, elvettek tőlük. Pénzt, értékpapírt, földet, üzletet, házat, állást, hitet, reményt, szabadságot, életet. Saját állampolgáraikkal szemben a legvéresebb terrortól sem riadtak vissza! S, hogy mindezt megtehessék, fasisztának, kuláknak, kizsákmányolónak, a dolgozó nép ellenségének nyilvánítottak fűt-fát, bennünket. S, hogy el se menekülhessünk, körbekerítették az országot.

6

A kommunisták szovjet fegyverekre támaszkodva szétverték a demokratikus jogrendet, a politikai és gazdasági intézményrendszert. Totális diktatúrát építettek ki, amelyben terrorszervezeteik és besúgóhálózatuk révén mindent és mindenkit maguk irányítottak és ellenőriztek. A politikai pártok mellett a civil szervezeteket is felszámolták, s mindenfajta szellemi és fizikai magánkezdeményezést megtiltottak. Megszüntették a gyülekezési, szólás-, és lelkiismereti szabadságot. Üldözték az egyházakat, szétkergették oktatási, karitatív, és rendi szervezeteiket. A nagytőkéstől a foltozósuszterig kártalanítás nélkül mindenféle magántulajdont államosítottak. Erőszakos kampányokban termelőszövetkezetekbe kényszerítették (a szó szoros értelmében beverték) a parasztságot, megfosztván földjétől és termelőeszközeitől, egzisztenciájától. Egész társadalmi osztályokat semmisítettek meg, lubickoltak a vérben: ezreket ártatlanul kivégeztek, százezreket bebörtönöztek és elüldöztek. Majd, miután katasztrófába vezették a Népet, nagy hirtelen kijelentették: ezen túl inkább kapitalisták lesznek, s a továbbiakban immár a magántulajdonért fognak lihegni. A szót követte a tett, s önzetlenül magukra vállalták az állami vagyon oroszlánrészét. Benne a mi egykori „bűnös” magánvagyonunkkal. Apáink földjével, részvényeivel, nyugdíjkötvényeivel, házával. Bocsánatot nem kértek, pofont, egyet sem kaptak, viszont változatlanul fasisztáznak. Csak most már nem azért, hogy megszerezhessék, hanem, hogy megtarthassák ebül szerzett vagyonukat, ami már nagyon hozzánőtt szívükhöz. Pontosabban: a zsebükhöz. Akár azt hihetnénk, hogy a nagypapa-kommunisták azért államosítottak mindent, hogy a tőkéssé előlépő unoka-kommunistáknak majdan legyen mihez nyúlniuk, midőn a magántulajdont ismét szentté avatja a „történelmi szükségszerűség, a haladás”. E feltevést ország-világ számára könnyen be is bizonyíthatnánk, csak éppen vissza kellene hoznunk az általuk egykoron oly könyörtelenül alkalmazott „káderezés” alantas módszerét. Ami – természetesen! -- most szóba sem jöhet, merthogy a személyes adatok védelme ma már állampolgári jog, ami mindenkit megillet! * Az első években lábra kapott, s az óta is makacsul tovább élő némely hiedelmek szerint a magyarországi rendszerváltás egyes titkosszolgálatok által megkomponált forgatókönyv szerint ment végbe. Jól értesültek azt is tudni vélik, hogy egy titkos paktum húsz pontját hajtja végre a mindenkori magyar kormány. Az összeesküvés-elmélet hívei úgy tartják, minden történés ezért olyan, amilyen: mintha ellenkezne a magyar nemzet érdekeivel.

7

Mások e vélekedést legalább olyan vehemensen cáfolják, mint amennyire pártolói bizonygatják. Az állásfoglalás természetesen attól függ, ki hol foglal helyet az új hatalmi felállásban. A határvonal ott húzódik, ahol minden egyéb tekintetben is: az új rendszer nyerteseinek tekinthető posztkommunisták, valamint a -- korábbi és jelenlegi -- kárvallottjaik között. Utóbbiak az anyagi javakhoz illetve a hatalomhoz való hozzáférés tekintetében a rendszerváltás ellenére másodrendű állampolgárok maradtak. A látható jelenségek mindenesetre gyanút keltőek, még ha cáfolatuktól hangos is a demokrácia-retorika. Nyilvánvaló és tagadhatatlan, mert egybevág tapasztalatainkkal, hogy itthon nyomasztó arányban a volt kommunisták és leszármazóik húztak kézzelfogható (anyagi) hasznot a rendszerváltásból. Annak ellenére is, hogy az egyetemes morál és jog szerint valójában felelősségre vonás illetné meg őket, mivel a tönk szélére juttatták az országot! Nem is egyszer. Az égbekiáltó ellentmondás tényleg arra csábíthat, hogy valamiféle - részleteiben is - előre eltervezett rendszerváltó „operatív program” nyomába eredjünk. Különösen, ha tudatunkat még terelgetik is ebbe az irányba, a nélkül, hogy észrevennénk ezt. Óvatlan pillanataimban számomra is kereknek tűnik az összeesküvés-elmélet. S mintha még a mai történések is a létezését igazolnák. Még sem hiszek benne, legalább is abban az értelemben nem, miként mások. S nem is nagyon szeretem. Mégpedig azért nem, mert méhében hordozza a mindig kezünk ügyébe eső önsajnálat – fátumba menekvés -- önfeloldozás tünetegyüttes lebénító kockázatát, miszerint mi nem tehetünk sorsunkról, hisz mindenért a körülmények, vagyis külső erők kárhoztathatók! Azért veszélyes ez az attitűd, mert beletörődéshez, passzivitáshoz vezet, ami ránk dermedhet. S milyen élet bontakozhat ki a fásultság csírájából? Árnyak ellenében nem lehet jövőt tervezni és építeni. Különösen nemzetmegtartó jövőt nem. Éppen ezért aggódom, hogy az összeesküvés-elméletbe belekapaszkodók jól végiggondolták-e meggyőződésüket? Ha ugyanis az általuk feltételezett titkos találkozón valóban a gyanú szerinti szereplők hajoltak össze a terepasztal fölött, beszélhetünk-e paktumról? Ez esetben nem lenne találóbb kifejezés a diktátum? S ha igen, akkor felelőssé tehető-e itthon bárki is a rendszerváltás adott kimeneteléért? Azért, ahová fajult? S már is itt a csapda! Miért nem nyilvánvaló, hogy ezen az ingoványon már csak egyet kell lépnünk, s már is visszajutottunk a hírhedt Kádár-apológiához. Mint tudjuk, ő is „kényszeríttetvén követte el küldetéses tetteit, a végett hogy megóvja népét a még nagyobb bajtól”!

8

Így szemlélvén a történteket, én még abban is kételkedem, hogy a Rózsadombi Paktum legendáját azok agyalták ki, s repítették világgá, akikről a közhiedelem feltételezi. Hisz kiknek lehetett főbenjáró érdeke, hogy pontosan ilyen – „nem volt mit tenni!” -- optikán láttassák széttárt karral a rendszerváltást, ha nem éppen hogy a nyerteseknek? A paktumlegendát - szerintem - ők bocsátották útjára. * Még is, miként ragadhattak a nyakunkon? Az 1980-as évtized elejére-közepére a monolitikus állampártban a díszletek mögött észrevétlenül beleérett a hatalomba egy, a korábbinál jóval tanultabb, intelligensebb generáció, amely egyszercsak rádöbbent, hogy a régi keretek között nincs tovább (Továris konyec!), ezért mindenki mást megelőzve, száznyolcvan fokos fordulattal az élen felajánlkozott a globalizáció helytartójának. Mire a többiek felocsúdhattak, a legfontosabb “őrhelyeket” már megszállták, s elosztották egymás között. S mindebből a jónép szinte semmit nem érzékelt. Aki viszont szólni merészelt, azt lehurrogták. S ezért elsősorban az egyenirányított kollaboráns média a felelős, amely lelkét eladva nap, mint nap garantálta a hályogot a közönség szemére. Ám létezik egy további ok, ami miatt a kommunisták a kapitalista rendszerben is megtarthatták túlhatalmukat. Nevezetesen: a konkurenciát, vagyis az “érintetlen, friss politikai képződményeket” – miként az ügyes sakkozó tervezi meg lépéseit --, jó előre telepakolták ügynökeikkel, akik még ma – két évtized múltán -- is képesek megakadályozni a tisztánlátást (többnyire ugyancsak a média közreműködésével). Ugyanakkor az újonnan született “jobboldali, konzervatív” politikusok abszolút dilettantizmusról tanúságot téve, szinte arisztokratikus – valójában tragikomikusan szánalmas -- távolságot tartottak a modernkori gazdaság legfontosabb elemétől, mondhatni ütőerétől, a Banktól. Mi több, mindenkit egy kalap alá véve, egyenesen ellenszenvvel, megvetéssel viseltettek iránta, s ezt úton-útfélen előszeretettel hangoztatták is, még azokat is elárulva és cserbenhagyva, akik legfőbb támaszaik lehettek volna. Ezzel aztán ezt a nélkülözhetetlen hatalmi ágat, egy az egyben a posztkommunisták kebelére ragasztották, s legfennköltebb képviselőik ezt még csak észre sem vették. Vagy, ha igen, “mentve a menthetőt”, átesvén a ló túloldalára, elkezdtek dörgölőzni a “megvetett férgekhez”. Ilyeténképpen az ostobaság és a jellemtelenség is közrejátszott abban, hogy a diktatúra egykori nomenklatúrája (szaporulata) a demokrácia kapitalista “elitjévé” léphessen elő. Amelynek “legjobb” képviselői aztán erről a magaslatról immár oktatni is merészelhetik a demokráciát. Amit a papa-mama félévszázadig lábbal tiport. Valamint “Tollal és fegyverrel”. 9

A kórkép következik, amit, s ahogyan én láttam. Nagymaros, 2007. augusztus hó Szerző I. VÉGJÁTÉK A BANKÁRKLUBBAN Az ötvenkilences villamos, bekanyarodván Apor Vilmos téri megállójába, hogy onnan Farkasrét felé vegye útját, tapintatlan csilingelésével felriasztott merengésemből. Az időtlen lebegésből visszazökkentett a jelenbe. Ismét rám szakadt a könyörtelen valóság. Szomorú gondolatok kavarognak fejemben. A környezet is mintha csak az én kilátástalan helyzetemet hangsúlyozná. A tér „felszabadítók” által meggyilkolt névadója, a közeli temető, óhatatlanul az elmúlásra emlékeztetnek. Nem hagyják elfeledni: immár utolsó stációjához érkezett karrierem. Három a magyar igazság, tartja a közmondás. De magyar és igazságos az, ami velem történik? Immár sorozatban. Vagy bennem van a hiba, s a korábbi durva figyelmeztetések ellenére újfent elringattak a morális közgazdaság iránti illúzióim? Mert ilyennek neveltek, akik még abból a világból jöttek, amelyben a tisztesség, a becsület, az őszinteség és a szorgalom értéknek számított? Mert őseim más példa felmutatására képtelenek is lettek volna, jóllehet mindezekért csak büntetést kaptak a „népi demokráciától”? Odakint rekkenő a hőség, az aszfalt felett remeg a levegő. Sehogy se akarózik kimennem a szoba kellemes, marasztaló hűvöséből. Sokáig ugyan már nem halogathatom, legfeljebb ha percekig. Mindjárt lejár a munkaidő, s vele a mandátumom is. Némi öniróniával konstatálom, lám, az utolsó munkanapom a legelső, amikor betartom a törvényes munkaidőt. Mentem ki innen már este tízkor, éjfélkor, hajnali háromkor, kritikus időkben másnap reggel, de délután fél ötkor még soha! Most viszont még is csak ki kellene somfordálnom valahogy, ha már kiutáltak az „illetékesek”. Akik, mint a macska mindig talpra esnek, s nincs az a politikai földindulás, hogy ne puhán landolnának. Mintha a Jóisten is velük lenne, ránk a próbatételt hagyva. Mit nem adnék, ha észrevétlenül hagyhatnám el a helyszint! Nem szívesen szembesülnék munkatársaimmal. Legtöbbjük együtt érzőn viselkedett az utóbbi napokban, ám kárörvendőkben sincs hiány. Ami közös bennük: mindenki fél, mi lesz ezután? Személy szerint vele! Mit is mondhatnék nekik? Azt, hogy ne csüggedjenek, mert - amint tapasztalhatják -, majd egyévi tétlenkedés után végre megkezdte áldásos működését a Horn-kormány, így a választók szabad akaratából itt is végbemegy 10

a nyíltszíni hatalmi visszarendeződés? Felesleges lenne ironizálnom, úgy sem vállalná senki, hogy rájuk szavazott. Pedig gyanítom, a legtöbben örülnek a baloldal választási győzelmének, s az én leváltásom kapcsán is inkább csak a szokatlantól félnek, az új főnök rigolyáitól. A legkevésbé sem vágyom hát arra, hogy a süllyedő hajó kapitányaként búcsúszózatot intézzek a hajóhídról. Éppen elég volt elviselni a napközbeni részvét-nyilvánítók hadát, jóllehet ínyenc módjára kedvemre élvezkedhettem az emberi jellem gazdag tárházában. Ki azért jött, hogy felhörpintse vesszőfutásom fölötti mámoros öröme utolsó cseppjét is, kit a remény hozott, talán még minden visszafordítható. S kit szégyenérzete. Legkedvesebb látogatóm – nem csak okos, hanem szép, s a jelekből ítélve tisztességes is --, jókedvem maradékát is magával vitte. A Felügyelő Bizottság tagjaként így köszönt el tőlem: - Heincz Úr! Sajnálom, ami itt történik, mert maga volt az egyetlen, aki valóban talpra akarta állítani ezt a bankot! - S Maga az egyetlen, aki méltányolja ezt, - viszonoztam a bókot. Állásfoglalásával a hölgy kivívta örök nagyrabecsülésemet, ám a kínjaimon mit sem enyhített vele. Inkább csak olajat öntött a tűzre vele. Egy bank működéséért sokan tartoznak felelősséggel, mindenekelőtt a tulajdonos, esetünkben az Állam -- amelynek képviselői a baj idején (1992) ideédesgettek, támogatásukról esküdözvén –, továbbá más jogi és természetes személyek. Ennek fényében rendjén való lenne, hogy csupán egyvalaki viseli szívén soktízezer ember – ügyfelek, alkalmazottak -- jövőjét? Akkor vajon mi motiválja a többi szereplőt? Nem szeretném az Olvasót befolyásolni, még sem hallgathatom el, hogy a búcsúzkodó hölgy kedvem szerint szólt. Amit Ő kimondott, azon már magam is jó ideje morfondírozgattam elhűlten. A kötelező szerénységet is figyelembe véve már azt sem írhattam a véletlen számlájára, hogy a Horn-kormány megalakulásakor csicskásai azonnal kipenderítettek az Igazgatóságból. Valakiknek egészen más céljuk támadt a Bankkal, mint nekem, így hirtelenjében légy lettem a levesükben. Szabadulásomra várakozván újra leperegnek előttem a végső megaláztatás még „testmeleg” mozzanatai is. - Jó reggelt Tóni, a mai naptól én vagyok az új vezérigazgató, – mondta nemes egyszerűséggel a belépő a nevezetes reggelen, alig, hogy behúzta maga mögött az ajtót, s kezet nyújtott. 1995. Június 1.-jét írtunk ekkor, de ez a nyitány engem még is a „fordulat évére” emlékeztetett. Arra a jellemző módra, ahogyan akkor is magukhoz ragadták a hatalmat. Még is, volt a jelenetben valami szánalmasan nevetséges. A Hárshegyet idézte, ahol egy beteglátogatás alkalmával teljesen váratlanul maga Bonaparte Napóleon 11

fedte fel nekem inkognitóját. Talán azért az áttűnés, mert történetesen a császári fenség személyében is egy hölgy toppant elém. Az „új” vezérigazgató asszony is bemutatkozott, mintha először találkoznánk! Nyilván zavarban volt. Ez nem is csodálható, hiszen ítéletvégrehajtónak lenni sem lehet könnyű foglalatoskodás. - Jó reggelt Éva. - Tónikám! A tulajdonos megbízásából tájékoztatom, hogy törölték cégjegyzési jogosultságát, tehát a Bank nevében a továbbiakban nem vállalhat kötelezettségeket. A munkavégzés alól felmentem, munkakörét a később kijelölendő utódjának adja át! Épp csak azt nem mondta: a Népköztársaság nevében letartóztatom! Nem hittem a fülemnek! Létezhet ez? Ilyen lehet egy puccs a banánköztársaságokban. Amúgy pedig nem annak kellene felmentenie, aki kinevezett? Ezek szerint még csak a szemembe se mernek nézni? Kik ezek? Hisz még Kádár is bíróval mondatta ki az ítéletet, nem a hóhérral! Miért ne mondhatták volna: kedves barátom, új Kormánynak új tulajdonos dukál, s az így akarja? Megengedhetjük magunknak, mert megengedték nekünk a választók. Annyit papoltatok a demokráciáról, most itt van hát nektek! Egyétek meg! Igaz, hogy nem szenvedhetjük a fizimiskádat és a nacionálédat, de azért köszönet a két és félévi emberfeletti munkáért, amiért legalább az alapokat kiástátok a romhalmaz alól, amit rátok hagytunk, és sok sikert kívánunk a további pályafutásodhoz! Ez csupán gyerekszoba kérdése lenne. Ámbár, manapság már az sem garancia semmire. Egyébként is: a hölgy csak küldönc, aki megbízást teljesít, tekintve, hogy új gazdája, a Magyar Fejlesztési Bank frissen ledobott új elnöke, Dr. Medgyessy Péter3 nevében jár el, aki magához ragadta a tulajdonosi jogokat. Aki párhuzamos megbízatása során már nem először forgolódik elefántként a porcelánboltban, jóllehet volt gyerekszobája. Sőt, elkonfiskált rózsaszín márványfürdőkádban fürdették a budai Várban, ahogy azt a proletárdiktatúra hajnalán megszokhattuk volt. Nyilván innen való a „tiszta” megoldások iránti fogékonysága is. Minek néznek ezek engem? Tőlem féltik ezt a Bankot? S pont Ők? Mintha nem tudnánk ki-kicsoda? Hisz előttük sem lehet titok, hogy én semmi esetre sem abból a fészekaljból és „üzletmenetből” származom, mint Ők. Brr! El is ásnám magamat! Bár szó se róla, gazdagabb lennék, ha nem így lenne. Csak nem az csípi az elvtársak szemét, hogy milliárdok kiszivattyúzását, akadályoztam meg, többnyire éppen az őrzésükre hivatottak ellenében? (Még fogadást is nyertem, mivel munkatársaim nem hitték, hogy ki merek állni a törvényes és biztonságos működésért.) Tűrhetetlen, hogy miután a KISZ-káderek 3

r = – 209

12

által romba döntött bank talpra-állításához a most leváltott kormány idején – harmadmagammal -- idehívtak, stoplámpának képzeltem magam az útkereszteződésben? Fájt, hogy az MNB, a bankok bankja -- biztos, ami biztos -, jó ideig kizárólag az általam szentesített fizetési megbízásokat fogadta be teljesítésre, mert a nevem védjegy volt számára? Ez az erkölcsi tőke a megbocsáthatatlan? A mentalitásommal útjában álltam a hazug lózungoknak, a „korszerű szakmai követelményeknek”, a „hatékony tőkeallokációnak”? Vagyis az „első milliók utáni első milliárdoknak”? Miközben sebeimet nyalogatom, élénk zsibongás szűrődik be az előszobából. Felpattan az ajtó, s látom, elkéstem. Itt tolong jóformán az egész Bank! Nem hagynak kivert kutya módjára eloldalogni. Elfogódott hangulatban elbúcsúztatnak. (Legalább is én megilletődtem a nem várt fejleménytől.) Ebben a helyzetben - amikor már a legkisebb gépírónő is az állását félti -, ez a gesztus valóságos flottatüntetésnek számít. Ha a pályafutásomból büszke vagyok valamire, akkor erre az eseményre, mert kimondatlanul is igazolta cselekedeteimet. Azt, hogy az időnkénti kényszerű „keménykedés” ellenére is korrektnek ítéltek! Ennél értékesebb ajándékot az ember nem kaphat volt munkatársaitól, olyanoktól, akik már nem függenek tőle. Talán annak köszönhettem e kitüntetést, hogy ha nem ritkán szombat-vasárnap vagy éjszaka is dolgozni kellett, saját becses személyemet se vontam ki a kellemetlenségek alól. Ahogyan az alá-főlé rendelt kapcsolatokban megszokott. Köztük maradtam én is. Valószínűleg ilyesmikért mondogatta már régi jóakaróm is: „barátom, te alkalmatlan vagy vezetőnek, ne te dolgozz, dolgoztass!” Csak egy valaki nincs jelen. Igaz, ő már hetek óta került. Egy fiatal, akit sokra tartottam, mentorának tekintettem magam. Tehetséges, de még veszélyérzet nélkül, ami pedig nélkülözhetetlen, ha valaki a mások pénzével (életével) gazdálkodik. Még vigyázni kell rá, mint a sebes sodrású patakra, át ne bukjon a gáton. A jövőt látva benne, jó szívvel ajánlottam ügyvezető igazgatónak. Végül kiderült, bumerángot hajítottam el. Utóbb pedzegették: a legbuzgóbb aknamunkát éppen ő, a pártfogoltam fejtette ki az „új földesúrnál”. Azt már csak hírből hallottam, jutalmul magas lovat kapott maga alá: bele is vágtatott vele egy hatszázmilliós veszteségbe. Túl nagy port persze nem kavartak belőle. Minek is: hisz ami neked veszteség, nekem nyereség. Nem igaz? Csak jól kell kiosztani a szerepeket! Most már mehetek. Még éppen elérem az alkonyati retúrjáratot, melynek hajnali párjával hajdanán megérkeztem pályám első állomására, a Nemzeti Bankba. A portás utoljára még szalutál egyet, s az ajtó végleg becsukódik mögöttem.

13

Kánikula ide-kánikula oda, megborzongok. Apámra gondolok: öt évvel sikerült túlszárnyalnom. Őt negyvenöt évvel ezelőtt negyvenöt évesen metélték ki a rendszerből, pénzintézetével együtt. A fiúk apái. Akik a rózsaszínű márványfürdőkáddal együtt mindent állami tulajdonba vettek. A kicsiny falusi takarékpénztárt is. Most – 1995. június havának utolsó napján -, úgy érzem, két emberöltő dacára mi sem változott. Úgy tűnik, nemcsak az anyag, a szellem se vész el. A kortalan balhatalom szelleme. Legfeljebb átalakul, hogy fennmaradhasson, s nehezen felismerhető új köntösében továbbra is itt kísérthessen közöttünk. Mintha el se ment volna. Átmenetileg kissé hátrébb húzódott ugyan, de csak is azért, hogy észre ne vegyük, mint vágja zsebre az állami tulajdont. * A vonaton már mámorító lebegés kerít hatalmába, mint a hirtelen felmerülő búvárt a vérében felszaporodó nitrogén: végre a felszínre kerültem! De miért nem érzem a friss levegőt? * Néhány nappal később a „bankárklubban” (egy étteremnek álcázott szuterénban az Arany János utcában) egykori MNB-beli főnökömtől búcsúzom. Már hét éve nyugdíjas, azóta nem láttam, de mivel Ő indított el pályámon, illő, hogy a színről való lelépésem utolsó tanúja is Ő legyen. Időközben persze végbement a rendszervált(oz)ás. Hamar kiderül, „kissé” eltérő értékrendnek hódolunk. Akár csak hajdanán. Akkoriban persze ezt nem mertem nagydobra verni, de azért Ő nagyjából tisztában lehetett ezzel. Nem élt vissza vele, vagy legalább is nem végzetesen. Éppen ezt „díjaztam” benne. Valahogy mindig is más volt, mint a többiek. MSZMP-tagként is bujkált benne még valamiféle szocdem illúzió, bár a maga idején ezt nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni. Most is örül az MSZP választási győzelmének, - nyilván annak látja, aminek képzeli őket -, mégis bántja a legújabb „bukásom”. Emlegették, már a korábbi vesszőfutásaim felett is nehezen tért napirendre. El kell ismernem: Őt sosem zavarta pártonkívüliségem. Legfeljebb annyira, hogy neki ne származhasson kellemetlensége belőle. Semmi esetre sem lihegte túl a dolgot, nem akart mindenáron megtéríteni. E nemes erényét csak az értékelheti eléggé, aki még emlékszik (emlékezhet) a Párt erőszakos munkahelyi nyomulására. Most sem ötlik fel benne, hogy a két esemény, mármint a posztkommunista választási győzelem, valamint az én kiebrudalásom között bármiféle egyenes ági 14

összefüggés lenne. Ő csak azt nem érti, hogy „legjobbnak” hitt egykori munkatársa miért nem találja a helyét, miért billen ki „folyton”? Mi ez a különös „érzékenység”? Munkamániás karakteréhez híven, más variációk meg sem fordulnak a fejében. Mindig is ilyen volt: rezervátumba való puritán, akit mutogatni kellene. Más „szocialistákkal” ellentétben Ő már akkor is maga vásárolta a lakását, amikor az arra érdemeseknek még a Párt adományozta, s még ma is a régesrégi negyven négyzetméterén lakik. Mégsem ütik ki a szemét más elvtársak villám-milliárdjai. Véletlenül sem jutna eszébe, hogy a finnyás gusztusú szakembert a puszta hányinger is menekülésre ösztökélheti. Egy egész világ választ el bennünket, még is nagyra tartom. A nyilvánvaló korlátai ellenére is. Ezt utólag sem tagadhatom meg tőle. Meghatóak számomra a korai emlékei rólam, a huszonöt éves balga ifjoncról. Elfeledhette volna, de még is megőrizte őket. Állítása szerint, többek közt a tervgazdaság kilátástalanságáról locsogtam neki, mindenki másnál korábban. Én, a pályakezdő, a nagyhatalmú főosztályvezetőnek. Ha lenne bennem (még vagy már) hajlam a hivalkodásra, Ő tanúm lehetne: én már akkor – két évtizeddel a fejlemény bekövetkezte előtt -- megmondtam! Mielőtt bárki is szerénytelenséggel vádolna, sietve bevallom, a rendszer összeomlásának módját és pontos menetrendjét azért én sem láttam előre. Sőt, semennyire. Akár az életemet is rátettem volna például, hogy innen aztán soha a büdös életben ki nem mennek az oroszok! Valójában csak úgy elemezgettem, Okos Tóni módjára. Bizonyára nem voltam tudatában, mit cselekszem! Voltaképpen csak most, az emlék megidézésekor ijedtem meg igazán. Hisz akkor, közvetlenül Prága lerohanása után, még tűzzel-vassal építettük a szocializmust! Nemhogy a megváltoztatása, ellenkezőleg: restaurációja ment éppen műsoron! Arról nem beszélve, hogy köztünk ólálkodtak a D-kategóriás „kollegák” is. (Ama SZT-tiszt is, aki most tett pontot a karrierem végére, akkoriban kezdte magasra ívelő pályáját.) Szabadszájúságom miatt tehát a hallgatóságom is rettenetes bajba kerülhetett volna. A régi történeten ma akár derülhetünk is egy jót, ám főnököm tisztességét mindenképpen bizonyítja, lévén, „botlásomnak” nem lett látható következménye. Így számomra Ő volt az első (és utolsó) „fontos” ember, aki átlépte a Párt árnyékát. Neki köszönhettem pályafutásomat, még ha torzóban maradt is. Nem kevesebbet tett, mint önfejlődése meghatározott történelmi pillanatában nagy nyilvánosság előtt kinyilatkoztatta: „nem érdekli, hogy ki volt ott a Téli Palota ostrománál, s ki nem, neki szakemberek kellenek!” Így lettem a fél évszázad után a porból feltámasztott három nagy kereskedelmi bank egyikében a stratégiáért felelős ügyvezető igazgató. Az a figura, akinek – formális -- megfelelője a másik két nagybankban Járai Zsigmond majdani 15

pénzügyminiszter, tőzsde-, továbbá MNB-elnök, illetve Terták Elemér, későbbi OTP vezérigazgató, pénzügyminisztériumi helyettes államtitkár, magas rangú tisztviselő az Európai Bizottság brüsszeli apparátusában. (Utóbbi személy volt az, aki röppályánk találkozási pontján groteszk gesztussal Albert Flóriánhoz hasonlított, majd erre fel nemkívánatos „játékosnak” nyilvánított). Ami az általunk választott bankstratégiát illeti, hátborzongató utólag szembesülni önmagunkkal, azzal a félelmetes pontossággal, amellyel telibe találtuk az előttünk álló sorskérdéseket! Még, ha ezt inkább csak valamiféle kozmikus érzékenység, semmint a magabiztos tudás vezérelte is. Kezdeti mozdulatainkat mintha a már minden cseppjében háborgó tenger hullámverésébe kilökött hajósok túlélési ösztöne vezérelte volna. Annyit mindenesetre tudva tudtunk: a kihívás akkora, akárha csak a Mariana-árok felett kellene átevickélnünk. Úszógumi és navigációs eszközök nélkül! Ki hitte volna még ekkor, hogy a koránérő „elvtársak” viszont rögtön új sziklatalapzatra lelnek, s rögvest eltéphetetlenül belé is mélyeszthetik régi horgonyaikat? Még kevésbé hittem volna, hogy magam viszont pillanatok alatt hajótörötté válok, minden bizonnyal legelsőként az „új” szakmában. Az 1986. december 31.-én még szocialista bank 1987. január 1.-jén már kapitalista küldetéssel bontott vitorlát. Miként Kolumbusz Kristóf, mi sem sejthettük pontosan, hol köthetünk ki, csak azt, hogy „hajózni pedig kell”, s e küldetésnek megvannak a maga öntörvényű sajátosságai. S ezek szemernyi kétséget sem hagytak bennünk a felől, hogy az irigyelt fejlett gazdaságokat és bankjaikat a széles és módos középosztályuk teszi naggyá. Ezért úgy terveztük, hogy a tervgazdasági látszatbank helyén mihamarabb univerzális pénzintézetet kell felépítenünk, amelynek főként a kis- és középvállalati szféra kiépülését és felfuttatását kell előmozdítania. A várható nyilvánvaló kezdeti üzleti kockázatok ellenére is! Erre jött azon melegében a vád: nem vagyunk jó szakemberek! A bélyeg szerint azzal, hogy távlatos nemzeti érdeknek próbáltunk megfelelni, túlléptünk a piac szűken vett, „tiszta” írott és íratlan szempontjain. S ez talán igaz is! Tradicionális piacgazdaságban a nemzeti érdek képviselete esetleg tényleg nem logikus egy piaci szereplőtől (bár magam még ma sem osztom minden határon túl e nézetet). A történelmi fordulatot sejtető magyar átalakulási periódus kezdetén azonban, amikor – szereplőstől! -- magát a magyar piacot is meg kellett szülni, tisztességgel egyszerűen nem tehettünk mást. Mármint a lelkiismeretünkre hallgatva! Mai szóhasználattal nem kevesebb forgott kockán, mint, hogy a nyugateurópai vagy a latin-amerikai társadalmi-gazdasági modellt („fejlődést”) segítjüke uralomra? Akkoriban persze ezt a dilemmát még nem sokan látták át. 16

Mi – néhányan -- úgy gondoltuk, „Európában” van a helyünk! A főnököm meg én egészen biztosan. S azt hiszem, éppen ezzel húztuk ki a gyufát. Egy és háromnegyed évnél tovább nem is maradhattunk a helyünkön! Se Ő, se én. Úgy tűnik, nem csak én merültem el emlékeimben. Döcögve indul a társalgás, nagyokat hallgatunk közben, mint a tányéron a sült hal. A Főnök töri meg a csendet. - Mihez kezdesz most Tónikám? - Éppen a pisztrángomhoz kezdek hozzá. - Ne viccelődj, tudod jól, hogy mi érdekel! Van már új állásod? - E pillanatban nincs szükségem állásra. Kiütve úgy is csak feküdni tudnék. Ámbátor hová is mehetnék? A bankrendszerben nőttem fel, te ne tudnád? - hisz gyakran éppen a Te „jó voltodból” éltem meg igen kritikus meneteket. Még is, hogy lehetne nekem helyem a továbbiakban ott, ahol még Rákosi retyerutyái is bankvezérek lehetnek? Hadd ne részletezzem ezt tovább, nyílván tudod, miről beszélek! Számomra megalázó és felháborító, hogy éppen ez a garnitúra kerülhetett a bankrendszer élére, miközben állítólag rendszert váltottunk. Az én meggyőződésem szerint egészen másutt lenne a helyük! Feltehetném a „szűkkeblű” szakmai kérdést: vajon mivel szolgáltak rá ezek az „urak és hölgyek” erre a megtiszteltetésre, és hol voltak akkor, amikor szántani kellett a magyar ugaron? Amikor azt mondom, a továbbiakban látni sem óhajtom ezt a közeget, nagyon szolidan fogalmazok. - Talán igazad lehet. Ami az elvégzett munkát illeti, mindenképpen. Apropó, ami azt a bizonyos ugart illeti, emlékszel még a „Világbank-kölcsönünkre”? - El lehet azt felejteni? Pontosan erre céloztam. Hol voltak ezek a hirtelen előkerült őskövületi csemeték, amikor ki sem látszottunk a verítékből? Legfeljebb a Munkásőrségben gyakorlatoztak! Nekünk meg arra sem maradt energiánk, hogy néhanapján eltűnődjünk történelmi (?) szerepünkön, amelybe a sors szeszélyéből belekeveredtünk. Most már persze nyilvánvaló: az, amire célzol, nem egyszerűen csak egy kölcsön volt, hisz annak fejében a kommunizmusnak le kellett kászálódnia a talapzatáról! Nem olyan látványosan, miként annak idején a Generalisszimusz bukott orrára, ám a kölcsön előfeltételei pontosan azt a szerepet töltötték be, mint hajdan a drótkötél és a lángvágó. Nélkülük a rendszerváltás előszobájába sem léphettünk volna be! Vicces, hogy közben a Párt (egy része) abban a tévhitben ringatta magát, hogy egérutat kapott, s ezúttal a Nagy Testvér tankjai nélkül is kimászhat a csávából, nem úgy, mint 1956-ban. Az a kölcsön azonban – menekvése helyett -- még inkább a végzete felé lökte a kifulladt politikai rendszert! Ha hiszed, ha nem, én ezt megsejtettem, bár talán pontosabb lennék, ha azt állítanám, inkább csak reménykedtem benne. Némelyek értetlenül meg is kérdezték: „miért dolgozol ilyen önpusztító elánnal”? 17

Valóban: akkoriban, ha hullafáradtan is, de legalább tíz centivel a talaj fölött lebegtem, mert úgy éreztem, személyesen is szöget üthetek a bűzös leheletű beteg koporsójába. A sejtéseimet persze még veled sem mertem megosztani. Azóta is gyakran eltűnődök: lehetséges lenne, hogy ugyanannak a fejleménynek merőben más-más jelentőséget tulajdonítottunk? Esetleg Te a Rendszer fennmaradása zálogát láttad, én pedig összeomlása előhírnökét éreztem meg a nevezetes kölcsönben? Nem hinném. Ez esetben miért pont engem pécéztél volna ki a „berepülőpilóta” szerepére, meg sem kérdezvén: tudok-e, akarok-e repülni? Nem sokat mérlegelhettél magad sem, számomra pedig még kevesebb esélyt adtál a kibúvóra. Mondhatni semmit! Tényleg: ugye nem azért esett rám a választásod, hogy ha balul ütne ki a dolog, egy pártonkívüliért nem kár? Kerülgetett is a frász rendesen, folyton azt gyanítván, árnyak járnak a nyomomban. Most meg itt nyüzsögnek ezek a moszkovita-epigonok a „topon”, s a levedlett bőrüket hátra hagyva úgy tesznek, mintha övék lenne az érdem. Jóllehet a történésekkel egy időben még a szovjethatalmat féltették a Világbanktól Magyarországon! Megjegyzem, még ma is sokan haragszanak azért a kölcsönért. Igaz, - a kádársiratóktól eltekintve -, ma már főként azok, akik – saját szerepüket felértékelendő -- nagy „ártatlanul” azt sugallják: nemzetközi közreműködés nélkül is eltűnhetett volna e tájékról a szovjet birodalom. S, hogy ehhez talán elegendő is volt néhány merész mondat, röpirat, összejövetel, utólag felfújt tüdő, kidüllesztett kebel, rojtos farmernadrág, meg derékig érő zsíros haj. Nekik talán még ma sincs fogalmuk arról, hogy a Kölcsönt körítő szerződéscsomag (Kölcsön -, Beruházási, és Garancia egyezmény) a történelem legelső precedense arra, hogy egy kommunista hatalom nemzetközi érvényű okmányokban elfogadja és garantálja a halálos ítéletét előrevetítő gazdasági (piaci) értékrendet! Implicite a hozzátartozó pluralizmus követelményével egyetemben, ami a politikai rendszert is menthetetlenül aláásta. Felteszem, az okosabbja maga is felismerte: a leendő Drága Halottat már nem, legfeljebb saját magát mentheti meg. Abban a Kölcsönben ugyanis már benne csírázott a zseniális „találmány”: a Rendszer mehet, csak Ők maradhassanak! Még, ha akkor ezt nem is vette észre senki, én sem, s kezdetben talán még a haszonélvezőiben sem tudatosult expressis verbis. A lényeg, a túlélés lehetősége mindenesetre megfogant, s ráébredve erre, a későbbiekben már csak pátyolgatni kellett az embriót. Ám valaki itt ma már fölösleges! Vagy azok, akik az utolsó pillanatig „úgy, gondolták, hogy a szocializmus megjavítható”, remegtek a Szovjetunióért, s még 1988-89-ben is a nyugatra-orientálódást kárhoztatták, vagy én. A kettő nem fér össze! Legalább is az én fejemben. - De hát ez abszurdum! Pont neked ne lenne helyed? Körül kellene nézni! 18

Kissé szorongok, nehogy felkínálja a segítségét! Nem szívesen bántanám meg. A háttér, amit ma magáénak érez, számomra nem szalonképes, sőt, egyenesen visszataszító: az MSZP alapító elnöke tájékán köti le nyugdíjas energiáit (akiben talán még mindig az egykori „szociáldemokrata” iránti illúzióit kergeti). Az illetőnek kitüntetett szerepet tulajdonítottak a zsákutcás évtizedek elvetélt reformkísérleteiben, én azonban azt sem feledhetem, hogy szovjet tankon érkezett a Kádár-kormányba. Igaz, akkor sem szeretném jobban, ha történetesen gyalogosan megy oda. Számomra Ő is csak ama bűnös rendszer prominens képviselője, amely annyi bajt hozott a családomra. (Mellesleg elvtársa, Nagy Imre kivégzését is megszavazta az MSZMP Központi Bizottságában). Asztaltársunk – aki 1973 óta barátom –, menteni igyekszik a helyzetet. - Az a baj, hogy Tóninak senki nem mer a főnöke lenni. Utánad nem véletlenül távolították el éppen őt az élen. E megjegyzésével Sanyi barátom arra a munkásőrből lett új elnökvezérigazgatóra célzott, akit 1988 szeptemberében „dobtak le” ránk, miután főnökünket a Grósz-Medgyessy tandem félreállította, s aki a legelső mozdulatával engem is kiirtott a Bankból. Alighogy megindult a beszélgetés, máris megfeneklett. - Ne fáradjatok! Nem érdemes. Emlékezzetek csak! Amikor távozni kényszerültem az általunk megkomponált első kereskedelmi bankból (K&H), a „mi bankunkból”, amelyet a nemzeti gazdaság szolgálatába akartunk állítani, még a kommunista párt volt hatalmon. Oly annyira, hogy az irodámat „lefoglaló” háromtagú különítményt az MSZMP alapszervi párttitkára vezette. A rendszerváltás után, amikor a közreműködésemmel újjászült második bankból (OTP) is kiszorultam, állítólag már nem ők uralkodtak, mégis egy posztkommunistának voltam az útjában, aki hasonszőrű társai hadát szabadíthatta rá az intézményre. Az én székembe például az MNB legutolsó függetlenített KISZ-titkárát ültette. Most, midőn a harmadik bankból (Konzumbank) is mennem kell a jóvoltukból, s ezt egy volt MSZMP KB-tag és titkos ügynök dönthette el (1995-ben!), már elárulhatom: kifejezetten büszke vagyok, mert ez a sorozat talán azt jelenti, sikerült rendes embernek megmaradnom. Ami – másokra tekintve –, talán nem lebecsülendő teljesítmény. Ezt a „státuszomat” most már semmi pénzért nem tenném kockára. Már semmitől nem irtózom jobban, mint a korpa közé keveredéstől. Similis simile gaudet: ma ez lehetne a bankrendszer mottója, s ez nekem nem tetszik. Marad hát számomra a száműzetés, mivel nem tudom elérni, hogy „Ők” tűnjenek le a porondról. Én nem voltam tagja az Úttörő Szövetségnek, a KISZ-nek, a Pártnak, a Munkásőrségnek, s egyéb hátsó alakzatoknak sem. Egyetlen percre sem! S nem is Moszkvában tanultam, és feleséget sem onnan hoztam! S nem is a karrierre 19

kacsintva házasodtam, tudatosan keresgélve a legígéretesebb „dinasztiákat”. Éppen most kezdjek el dörgölődzni hozzájuk? A diktatúra édes gyermekeihez? Ha ez kell az érvényesüléshez a demokrácia bankrendszerében (!), be nem teszem oda többé a lábam! - Szegény barátom! Attól tartok, örökre hiányozni fogsz a szakmából. Ebben maradtunk. A „rendszerváltás” ötödik évfordulóján! Bevégeztetett. Ma már semmi kétségem, ennek így kellett lennie. Nem is történhetett másként! A távolság kitágítja a horizontot. Innen, ahonnan most visszatekintek, már tisztán látom: a pályafutásom nem volt több, mint groteszk illúzió! Én csak egy civil balek voltam kétéltű harcosok között! A hozzám hasonlókkal együtt megtűrtek ameddig kellett, de csak is addig. Egyetlen perccel sem tovább. Időnként a békegalamb hangján turbékoltak velünk, amíg nélkülözhetőkké nem váltunk! Addig, amíg ki nem kapartuk a gesztenyét a parázsból, amíg ismét a magántulajdon kapujához nem értünk. Ám ott, már a küszöbsínről elrugaszkodva, a korábbi osztályharcosok az orrunk előtt gyorsan beugrottak a résen! Párttitkárok, Kisz-titkárok, munkásőrök, ügynökök, szellemi és szakszervezeti társutasok. Azok, akik évtizedekig „tollal és fegyverrel” védték a vérrel megpecsételt „Szent Köztulajdont”! Benne a családom, családjaink egykori magánvagyonával. Most már tudom, miért nyomasztott folyton valami leküzdhetetlen elvágyódás, s gyötörtek ambivalens érzések! Hát persze! Véges végig álcát viselő, de soha nem békülő ellenségek között dolgoztam! Akik minden látszat ellenére valójában egyetlen pillanatra sem feledték az osztályharcot, s ébren tartották magukban az éberséget! Taktikai okokból átmenetileg hamu alatt tartották ugyan a parazsat, ám a magánérdek fűszeres olaja késlekedés nélkül ismét lángra lobbantotta azt. S fura mód, ezt épp az én jóindulatú főnököm fedte el sokáig szemem elől, a maga puritán személyiségével. Marad a kérdés: vajon miért alakult minden úgy, ahogy alakult? Miért vagyok én ilyen, „Ők” meg olyanok? Egyáltalán, miért van Én meg Ők? Miért vagyunk a „lövészárok” ellentétes oldalán? S miért van lövészárok? Reményeim szerint saját történetem is segít a felismerésben. S talán ráeszmél az olvasó is: korántsem napjainkban szakadt ketté ez az ország, s nem mi vagyunk érte felelősek!

20

II. ELŐFUTAM 1987 márciusában, a temérdek napi kacat között egyszer csak egy füzetnyi, a megszokottól elütő iromány került elém, meghívólevél kíséretében, amin rögtön látszott, nem lehet akármi. Nem is volt az. Főnökömet invitálták benne valami titokzatos konferenciára, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetébe, a Benczúr utcába. Ő ekkor már csaknem három éve MNB-elnökhelyettesként tündökölt posztján. A jeles paksaméta a megszokott táncrendtől kissé eltérő módon talált rám. A feliratozásából úgy tűnt, mintha előzőleg kézről-kézre dobálták volna, mint a forró krumplit. Vegyél részt! – szólt lakonikus tömörséggel az ukáz a kísérőlevél jobb fölső sarkában. Mész te a jó nénikédbe! – lett úrrá rajtam a méltatlankodás, midőn konstatáltam, a szignó, mellyel az utasítást jegyezték, egy velem azonos rangú kollégámé. Aki legfeljebb a saját alantasait küldözgethette ide-oda. Mint kiderült, eredetileg neki kellett volna helyettesítenie a Meghívó címzettjét, ám ő – nyilván beleolvasván a szóban forgó tanulmányba --, kikönyörögte magát a dublőr megtisztelő szerepéből. Tehette, mert egyívásúak voltak. Számomra természetesen nem létezett kibúvó, pedig derekasan küzdöttem magam is. Hiába hivatkoztam fűre-fára, többek között, hogy végtére nem engem, hanem Őt várják párttársai. Bizonyára nem véletlenül, s mint tudhatja, én nem vagyok párttag! Hogyan is helyettesíthetném hát? – hisz még éretlen vagyok erre a megtiszteltetésre. Ez a viccesre fogott ürügy azonban ezúttal nem vált be, mint oly sokszor majd húsz éven át, midőn a Pártba való kitartó szíves invitálás elől próbáltam kisiklani (sikerrel). A lovagkorban az én drágalátos főnököm biztosan nem lehetett volna hadvezér. Amikor még nem az számított érdemnek, ki milyen kreatívan képes meghúzódni a hátsó sorokban, majd a csata eldőltével élre törni diadalmasan. Itt jegyzem meg: naponta azért még sem mondhattam fel a munkaviszonyomat, jóllehet nap-nap után ilyen, s hasonló méltánytalanságokban részeltetett. Mindenesetre azért háromszor-négyszer csak-csak bevágtam magam mögött az ajtót, de „jószolgálati küldöttek” mindig összebékítettek bennünket. Aztán minden folytatódott elölről. Mint most is. „Tőkeértelmezés és vagyonérdekeltség”, állt a cím a tanulmány borítóján. Szerző: Bársony Jenő, az MSZMP KB apparátusából. A stallumára nem emlékszem, lehet, hogy fel sem tüntették. Korábban sosem hallottam róla.

21

A Politikai gazdaságtan első félévi kötetében olvashattam hasonló szentenciákat annak idején, a vizsgakényszer által nyomorgatva. De mi értelme itt és most megint ilyesmiről locsogni, kit érdekel ez egyáltalán? – morfondíroztam magamban a találkozó színhelyére baktatván, nagy dühöngve. Egyébként is hol az a tőke, amely a gigantikus szocialista romhalmaz eltakarításához elegendő lehetne, ha netán valami szégyenlős áthallás sülne is ki a füzet fedele alól? - tűnődtem el azért a dolgon mégiscsak. A többiek is így lehettek ezzel, mert valójában nem is (csak) erről folyt a szó az összejövetelen! Nem voltunk túl sokan. Nem is kellett mind a tíz ujjam, hogy számba vehessem a társaságot. Íme, a névsor: Bársony Jenő MSZMP KB, előterjesztő; Szabó Katalin moderátor, a Közgazdasági Szemle főszerkesztője; Gombár Csaba, Számuelly Tibor, Bonifert Donát, sokat publikáló közgazdászok, Demcsák Sándor, a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. vezérigazgatója, s jómagam. (Hogy egyértelmű legyen: én dr. Kis Pál MNB-elnökhelyettes odaűzöttjeként csöppentem a tetthelyre.) Végül is a beharangozott témával ellentétben a politikai rendszerváltásról folyt a társalgás. Ismételjük csak meg: 1987 márciusában! Teljesen világos: a valódi szándékra utaló tartalommal nem küldhették körbe a Meghívót, ám a kiszemelt partnerek minden bizonnyal tudtak az összejövetel igazi céljáról. A helyszínen ugyanis már semmiféle új tematikai egyeztetés nem történt, hanem egyenesen belevágtak a téma közepébe. Őszintén be kell vallanom, egész idő alatt én meg sem nyikkantam. Nem tudtam kiverni a fejemből: nem véletlenül nem jött el ide főnököm és a barátja személyesen. Alighanem veszélyt szimatoltak (ehhez ugyanis rendkívüli érzékkel rendelkeztek mindketten). Amikor aztán Gombár Csaba - in medias res - ekként summázta mondandóját: „nem kell annyit gatyázni, tokkal-vonóval be kell vezetni azt a társadalmi rendszert, ami Ausztriában van”, már úgy voltam vele, talán még is csak jobb lett volna, ha felmondok! Akkor most nem kellene itt az ajtót lesnem folyton, vajon mikor jönnek értünk? Gondoljunk csak bele! 1987 elején, egy látszólag az MSZMP Központi Bizottsága nevében szervezett tanácskozáson az „emberiség addigi leghaladóbb társadalmi rendszerét”, a létező szocializmust, egyszerűen lecserélték kapitalizmusra! Olyan könnyedén, mint ahogy fehérneműt vált az ember. Egyszeriben kiszabadították a palackból azt a szellemet, melynek felmenőit 1953ban Berlinben, 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában, 1981-ben Varsóban még tűzzel-vassal -- nálunk például 3000 tankkal és 200000 katonával -könyörtelenül eltiporták!

22

Elképzelhető, hogy ezek az emberek a saját szakállukra jöttek össze egy kis laza csevelyre az MSZMP álruhájában? S pont a pártállam elméleti csúcsintézetében, ahol bizonyára hemzsegtek a poloskák? Miközben a szegény „üldözött, legendás demokratikus ellenzéknek” szalmakazlakban, s egyéb konspirációs helyeken és módokon kellett rejtegetnie élharcosait és sokszorosító eszközeit a Hatalom elől (amiből az örökkévalóságnak szánt hazug nimbuszt szőtt önmaga köré, s megjáratta azt világszerte)? Ezek meg itt egyenesen belebeszéltek a mikrofonba, s fennhangon a rendszer szemétbe dobásáról diskuráltak! S, hogy mennyire nem érezték magukat feszélyezve, arra jellemző, hogy tőlem -- akit abban a körben senki nem ismert -, meg sem kérdezték, ki vagyok, s hogy kerülök oda egyáltalán? Hm! Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy akkor és ott dőlt el a magyarországi rendszerváltás, ám az elterjesztett történelmet azért ez az epizód kissé árnyalhatja. Bizonyos legendás hősi szerepek talán némileg más megvilágításban fénylenek ez után. Nem említettem még: a találkának otthont adó intézmény vezetőjét akkoriban Aczél Györgynek hívták. (Van, ki e nevet nem ismeri)? Arról, hogy ottjárttunkor az épületben tartózkodott-e, nincs tudomásom. (Ha jól emlékszem, Kövér László a történet idején már nem dolgozott az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében.) III. A RENDSZERVÁLTÁS 1. Tetszettek volna forradalmat csinálni! E borzalmas cím egy hírhedt mondat a rendszerváltás hajnaláról (vagy inkább a delelőjéről). Gazdája Antall József, az első szabadon megválasztott miniszterelnök. Méltó beszéd felmenője4 egy korábbi rendszerváltás kapcsán tett kinyilatkoztatásához. A papa veretes mondanivalója így hangzott el az 1944. december 22.-i kormányülésen: „Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől. (…) Ma még egy csomó igényjogosultnak nem tudunk földet adni.”5 A miniszterelnök közelebbi ismerői arról tudósítanak, hogy az ebédlőasztal körüli beszélgetések, illusztris vedéglátogatások már gyermekkorában meghatározták emberi 4 5

A háború utáni újjáépítési miniszter. Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948 között /www. mtaki. hu/

23

és politikai értékrendjét. Ezzel persze többé-kevésbé valamennyien így vagyunk, tudniillik hozományunkat alapvetően otthonról kapjuk. Még ha nem is mindenki felnenői vettek részt emberszázezrek kitelepítésében. A méltatás „természetesen” csakis nemes kicsengésben szól az utókorhoz, a sorsszerű elhivatottság, a küldetéspátosz magyarázatára és igazolására. E tolmácsolásban egyetlen picinyke felhő sem árnyékolja be a tiszta égboltot. Erőltetett a párhuzam? Ahogy vesszük! Hisz apa és fiú megnyílatkozásában tagadhatatlanul ott a közös vonás: mégpedig a – nem is nagyon -- bujkáló cinizmus. Mégha lehetnek is, akiknek tetszik ez. Lelkük rajta. Ám kérdem én: sorskérdésekben, amikor is tömegeket gyömöszölnek marhavagonokba, illetve milliókat oktatnak ki fölényesen a megélt negyvenöt év után, igazolható-e bármiféle jópofa „nagyvonalúság” az erkölcsiség szigorán? Ha van erőnk szakítani illúzióinkkal -- még ha ezek adták is a rendszerváltás felemelő élményeit --, talán közelebb férkőzhetünk a meztelen igazsághoz. Ami mindennél fontosabb, ha néha kiábrándító is. Illúziók nélkül persze nem lehet élni. Még is, ha már elég sokáig melengettük őket, jobb, ha megszabadítjuk magunkat tőlük, úgy, mint tompán látó szemünket a hályogtól. A gyógyulásunkhoz ugyanis mindenekelőtt pontos diagnózisra kell szert tennünk. Kezdjünk is hozzá! Magyarországon nagy a hagyománya a forradalom-kultusznak, bár nem rejthetem véka alá véleményemet, miszerint találóbbnak tartanám e jelenség mániakénti meghatározását. A napjainkban java felnőttkorában járó generációnak is habosított (diktált) forradalmi hevületben illett (volna) lobognia szüntelenül, az idült idiotizmus határát feszegetvén. Vagy át is lépve azt. Volt idő, amikor a „permanens forradalom” műethosza a legbensőségesebb hétköznapjainkba is betolakodott, s inkvizíciót megszégyenitő megtorlás járt a kétkedés leghalványabb jelére is. Időnként oly annyira túlzásba vitték az éberséget, hogy a forradalmi buzgalom „legjobbjai” még egymást is képesek voltak kiirtani. (Erről tartja a fekete humor: lám, a kommunizmusnak azért volt jó oldala is!) A „haladó, progresszív forradalmakat” természetesen élesen meg kellett különböztetni az „ellenforradalmaktól”. A dicső forradalom etalonjának sokáig a Nagy Francia Forradalom számított, egészen addig, amíg fényét el nem homályosította a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Mivelhogy a proletárforradalom sokkalta ragyogóbb távlatot nyit az emberiség előtt, mint a polgári forradalom - hallhattuk reggeltől estig. Erre tekintettel aztán még az „exportját” is dícsőítették és erőltették. Ezenközben vágták fejbe például Trockijt is egy jégcsákánnyal Mexikóban, külön nagy gyönyörűségünkre állítólag a „mi Gerő Ernőnk” hathatós közreműködésével.

24

A tudósítás a forradalmakat kísérő vérözönről azonban valahogy mindig elsikkadt a nagy igyekezetben! Egyvégtében csak a haladás pátosza dőlt kifelé a propagandából. A modernizációs küldetéstudatban szenvelgő hivatásos forradalmárokat ajnározó „haladó értelmiség” egészen egyszerűen „elfelejtett” a kisérőjelenségről, a szörnyű terrorról is tájékoztatni, különösen a szocialista forradalmak gigantikus vérfüdőiről. Mondhatjuk: természetesen, különben miként is foghatták volna be vitorlájukba a vérben tocsogó álszent és hazug nimbuszt, miszerint a forradalom maga a társadalmi haladás? A felfordulást szándékosan összemosva a fejlődéssel. Forradalom=haladás (fejlődés)! – hallhattuk puffogtatni lépten-nyomon az elcsépelt frázisokat. Minekutána a fogalmak oly mérvű devalvációja ment végbe, hogy a végén már – valódi mondanivaló helyett -- úton-útfélen mindent „forradalminak” minősítettek. Mivelhogy „fóradalmi munkás-paraszt kormányunk” vezetésével töretlenül haladtunk előre. Valójában csak az élgárda teljesítményének megemelésére, mesterkélt felértékelésére ment ki a szajkózás. (Manapság már a fogpaszta is „forradalmi” tulajdonságokkal büszkélkedhet!) Nem óhajtok belesüllyedni annak taglalásába, miben is rejlik a hőn áhított haladás, s meghozhatja-é azt bármiféle forradalom? Ámhogy nyomában állandósulhat a terror -miként az általunk (is) megélt valamennyi esetben --, az kétségtelen. A térképnek e tájékán talán szükségtelen is hosszasan bizonygatni ezt. A lényegre azonban csak-csak ki kell térnünk! A kérdés, amit rendre elhallgatnak, így hangzik: vajon, ha a különböző korok propagandistái becsülettel bevallják, majd a valóságnak megfelelően sulykolják az újabb és újabb generációk fejébe a tényt, hogy a dicsőitett Nagy Francia Forradalom sokmillió halálos áldozatot hagyott maga után, ugyanilyen makacsul tarthatná magát a bugyirózsaszínű forradalom-romantika? Amit alkalmasint előkaphatunk, s megillatosíthatjuk vele a hullaszagtól bűzlő haladó lehelletünket? Csoda hát, hogy az agyoncsépelt forradalom szó, ha kell-ha nem, játszi könnyedséggel ki-kicsusszan a szánkon, bármily konstellációban? Szorongatott helyzetében így járhatott a miniszterelnök is. Valamit reagálnia kellett az erősödő morgásra, a rendszerváltást övező csalódottságra, így a levegőben lógó riposzt szinte megszülte önmagát. Nem lehetetlen, hogy gazdája kínjában magától röppent ki a száján, s az óta is járja a maga útját: „Tetszettek volna forradalmat csinálni”! Csak közbevetőleg jegyzem meg: évtizedekig csupán egyetlen forradalmat ismertünk a világtörténelem folyamán, amely minden kétségen felül a maradi, a retrográd jelképe lett. Olyannyira, hogy -- fővesztés terhe mellett -- tanácsos is volt ellenforradalomnak titulálni, amely úgymond beszennyezte a haladás tündöklő horizontját! A mi 1956-os forradalmunkat ócsárolták eképpen az “élen járók”. Talán az egyetlent a „műfajban”, amit nem „csináltak”, hanem kitört, mint Vezúvból a láva, s amely a korábbiakhoz képest -- mint láthattuk --, a maga nemében páratlanul patyolatfehér betűkkel írta be magát a történelembe. Vajon mi járhatott a miniszterelnök 25

fejében, amikor a kiábrándító mondatot az elégedetlenkedők közé vetette? A felelősségáthárítás ösztönét érteni vélem, motorikus késztetetésként e hajlam mindannyiunkban bennünk lakozik. Még is, ebben az egyetlen megnyilvánulásban bennefoglaltatik a magyarországi rendszerváltás sajátos kimenetele, és az érte viselt felelősségérzet megbicsaklása.

26

27

A híres-nevezetes kifakadást bízvást hívhatnánk a passzivitás és az önfelmentés apoteózisának! Ha ez nem lenne eléggé nyílvánvaló, tegyük fel kérdő formában is, s rögtön kiviláglik a valódi üzenete! Nevezetesen: tőlem várjátok el azt, amit magatok elmulasztottatok? Nézzük hát, miként is állunk e műszemrehányással? Mentünk volna neki puszta ököllel a világ legerősebb hadseregének, amely akkoriban még teljes harci vértezetében itt állomásozott a nyakunkon „ideiglenesen”? Ennél nagyobb gyönyörűséget nem is szerezhettünk volna a szovjet birodalom erjedésének elfojtásán munkálkodóknak. S tettük volna ezt a megélt tapasztalat bizonyosságával a hátunk mögött, miszerint úgy sem jön segíteni senki? Ekkora óvatlanság némelyeknek jobban esett volna, mint a falat kenyér. Mit kenyér, mazsolás kalács! Vagy mint a tüzes szikra, hisz csak a megfelelő ürügyre vártak a reményeik szerinti visszarendeződés belobbantására. Ráadásul pont az a miniszterelnök replikázott emígy, aki még a pártállami üzemi funkcionáriusokat sem volt képes leváltatni az állami vállalatoknál, ama nemzetbiztonsági megfontolásból, hogy „még itt vannak az oroszok”, akik Málta ide-Málta oda, azért még durvulhatnak? Ellenben mi „tetszettünk volna forradalmat csinálni!” Neki a tankoknak? Mi lenne, ha erre én meg kijelenteném: rendben, de akkor ne tetszettek volna úgy “csinálni”, mintha éppen forradalmat hoznának felülről, s főként ne tetszettek volna úgy tenni, mintha e kvázi-forradalomként sejtetett átalakulásnak lenne valódi vezető ereje! Vagyis ne tetszettek volna ott tülekedni az események sodrában a híradások élén! Akkor a nép esetleg észrevehette volna, hogy még is csak magának kellene intézkednie. Talán másoknak kellett volna átengedni a kezdeményezést, mellőzvén a lázas igyekezetet háttérbe szorításukra! Miért is forgattunk volna forradalmat a fejünkben, amikor hirtelenlett politikusok azt imitálták, mintha maguk készülődnének forradalmi tettekre? Talán ne tetszettek volna rendszerváltó politikusnak jelentkezni! - tehetnénk még hozzá rezignáltan. Emlékezzünk csak a „Tavaszi Nagytakarítás” ígéretére és igézetére: a választás után majd „nagytakarítást rendezünk”, csak várjátok ki türelemmel! – mondogatták nekünk. Az ország apraját-nagyját lázba hozó plakátok ott virítottak jóformán minden ház falán félméteres betűkkel! Ezt bizony csak is intelemként értelmezhette a jónép: eszetekbe ne jusson valami meggondolatlan cselekedet, mert mi már sínen vagyunk, s, ha megérkeztünk, nagytakarítunk! Ti viszont ne ugráljatok! Miért nem akkor mozgósítottak azok a tacepaók: ne üljetek a babérjaitokon, inkább „csináljatok forradalmat”? Nehogy véletlenül termékeny talajra hulljon, s megfoganjon a buzdítás?

28

Miért is ment volna hát neki újfent a magyar a szovjet tankoknak? - hiszen leintették: elintézik helyette a forradalmi feladatokat, feltéve, ha segít megnyerni az első szabad parlamenti választást! Mondván, mindennél fontosabb a békés átmenet, hisz „mi vagyunk a nyugodt erő”! Ki ne emlékezne rá? Ámde akkor mit tetszettek itt szemünkre vetni utólag, méltánytalanul felhánytorgatván, „tetszettünk volna forradalmat csinálni”? 1989. március 15.-én ott állt a TV-székház előtt legalább százezer ember: emelkedett hangulatú, fénylő tekintetű ünneplők, élükön Csengey Dénessel, s másokkal, akik közt Antall Józsefnél kissé vehemensebb karakterek is előfordulhattak. Miért nem „tetszettek” odaküldeni egy futárt (mobiltelefon még nem létezett), üzenettel Csengeynek, ne azt mondja, amit mondott, hanem annak pontosan ellenkezőjét! Csengey Dénes – puszta megjelenésében is hamisítatlan forradalmár-alkat! --, ugyanis így fordult a lelkes tömeghez: -- Bemenjünk? (Mármint a Magyar Televízió székházába.) Dehogy megyünk, hiszen a miénk! S a nép, miután ujjongott egyet, szépen hazament szunyókálni. A békesség óhaján nem esett csorba. Ám a Magyar Televíziót az óta se uraltuk egyetlen percre sem. Ha Antall József kissé később képes volt csípőből odavetni: „tetszettek volna forradalmat csinálni!”, akkor miért nem mondta a nevezetes márciusi napon ’89ben ugyanezt? Vagyishogy: Déneském, menjetek be! Természetesen megértem az óvatosságot (emiatt nem is török pálcát senki fölött), hisz éppenséggel az én habitusom se kifejezetten forradalmi, csak nem szenvedhetem, ha valaki élre tör, majd a saját korlátai (és a körülmények) miatt népét korholja utólag. Mely nép csak hitte, amit hinni akart, s hinni hagytak neki a hét szűk esztendő után, amíg a szavazatára volt szükség, de senki nem készítette fel a várható valóságra, mely lórúgásként érte felébredéskor. Vagyishogy nem lett egycsapásra kolbászból a kerítés. A Tavaszi Nagytakarítást nem Antall József, hanem Csurka István ígérte meg? Lehetséges, de ez az apróság a plakáton nem volt feltűntetve! S e körülmény még inkább cinikus szinezetet kölcsönöz a szemrehányásnak: „tetszettek volna forradalmat csinálni!” Miközben szárnyra bocsátója éppenséggel minden követ megmozgatott az elkerülésére! Ám, ha már elhangzott a fránya fricska, nézzünk utána, vajon milyen esélye lehetett annak, hogy a nép felismerje: időszerű lehet-e a “klasszikus” forradalom, s ha igen, milyen lehetne jellege, azaz mire irányulhatna, s mit is kellene felváltania?

29

E szempontból perdöntő, hogy már jó néhány évvel 1989 előtt végbement több olyan, egymás hatását erősítő fejlemény, amelyek -- annak ellenére is, hogy a felszín alatt jelentős feszültségek lappangtak --, kordában tartották az indulatokat. Talán ahhoz hasonlíthatnám ezt az állapotot, amikor a forrásnak indult lekvárban már fel-feltörnek a lávabuborékok, ezért félre-félrehúzzuk a fazekat, hogy hirtelenjében oda ne égjen a massza, s óvatosságból még kavargatjuk is lankadatlanul, biztos, ami biztos! A közvélemény fékentartásában kitüntetett szerepet játszott az az utólag nemes egyszerűséggel csak zseniálisnak minősíthető „találmány”, miszerint -- bár rengeteg szó esett róla --, soha senki nem határozta meg, nem járta körül, boncolgatta, elemezgette, ízlelgette, voltaképpen mit is kell a rendszervált(oz)ás, mint a szalonbeli forradalom fogalmán és gyakorlatán érteni? Ennek következtében ahhoz hasonló képtelenség állt elő, mint amikor oly közelről vizslatjuk a legszélső fát, hogy a leszűkült perspektívában nem láthatjuk meg mögötte az erdőt! Visszatekintve hihetetlen, hogy miközben a rendszerváltás kifejezésben formailag is benne van a rendszer (!), senki fejében meg nem fordult, hogy valóban rendszerként gondolkodjon a rendszerről, nyilatkozzon róla, szónokoljon mellette vagy ellene. Arra célzok ezzel, hogy miközben valamely rendszer éppen attól rendszer, hogy egynél több komponensből tevődik össze, mindenki leragadt a többrétű kategória egyetlen eleménél, az intézményinél, s annak szimbólumainál, míg az összes többi komponens háttérbe szorult, homályban maradt. Különösen a Rendszer egésze szempontjából meghatározó fontosságú gazdasági, kapcsolati, valamint nem utolsó sorban erkölcsi összefüggések! Mármint a valódiak. Ezek a parlagi választó számára -- jórészt a mai napig -fedve maradtak. Hogy csak egyetlen egyet említsek: például, mit keresnek a kommunisták rendszere elleni győztes „forradalom” nyertesei között a kommunisták (csőstől)? Az intézményi kérdések túltengése és csaknem kizárólagos napirenden tartása egyszerűen eltakarta azt a turpisságot, hogy mire a rendszerváltást formailag (jogilag) kinyilatkoztatták, legfontosabb metszetében, a gazdaságiban, már régesrég lezajlott a korábbi rendszer lecserélése, illetve, hogy a hálózati (valós uralmi) és erkölcsi kérdések felvetését (rendezését) egyszerűen elsikkasztották, s látszatokkal helyettesítették! (Vajon mivel indokolható például a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásairól készült videofelvételek titkosítása?) Megmondta valaki a választópolgárnak, hogy amikor ő a szavazófülkében a kommunizmus lecseréléséről dönt -- bár expressis verbis ez nem fogalmazódott meg benne --, már legkevesebb három éve kapitalista gazdasági körülmények között zajlik földhözragadt kis élete? S, hogy a totális, nyíltszíni váltáshoz már csupán az új díszletek hiányoznak, s hogy a fülkében már semmi másról, csakis ezekről kell (lehet) döntenie? Mire alapozom állításomat? Csak is tényekre! 30

Íme: * Magyarország 1981 őszén még suttyomban, 1982 nyarán viszont már deklaráltan is belépett a Nemzetközi Valutaalapba (IMF) és társintézményeibe, a Világbankba (IBRD), és a Nemzetközi Pénzügyi Társaságba (IFC). A csatlakozást a „III. Köztársaság” 1989. évi kikiáltásáig úgynevezett készenléti hitel-, illetve fejlesztési kölcsön-megállapodások sora követte. E nemzetközi szerződések mindegyike - nyíltan, vagy közvetetten -, gazdaságpolitikai kitéleket is tartalmazot. E dokumentumokban gyakorlatilag a kapitalizmus fogalomkészletére és eszközrendszerére irányuló áttérés követelményei testesültek meg (“természetesen” a magyar fél érdek-felismeréseként megfogalmazva). * Az előző pontban foglaltak realizálásaként foghatjuk fel, hogy: - 1986-87-ben a korábbi szovjet mintájú centralizált bankrendszert kapitalista logikára épülő bankrendszer váltotta fel, szétválasztva a makrogazdasági (monetáris) szabályozást és az üzleti hitelezést; - 1988-ban megalkották a Társasági törvényt, amely az állami termelővagyon privatizációját előkészítendő létrehívta a kapitalista vállalat jogi formáit; - 1989-ben a Társasági törvényt követte az Átalakulási törvény, amely az állami vállalatok gazdasági társasággá történő átalakulásának - szétbontásának, feldarabolásának - konkrét módozatait rögzítette. E mozzanat nyomán elhárult minden jogi akadály, amely a tömeges privatizáció és a külföldi tőkebehatolás útjában állt. * A minisztériumokból és más uralmi szervezetekből a nomenklatúra „színe-java” kirajzott a fentiekben körvonalazott, teljesen átformált gazdasági szférába (gazdasági társaságokba, bankokba), szeizmográfként előrejelezvén a jövőbeni politikai befolyás és egzisztenciális érvényesülés várható sűrűsödési pontjait. * 1987-1990 között a pénzintézeteket (amelyek között egyetlen önszerveződést sem találhattunk), valamint a szabályozásukra illetve felügyeletükre felállított állami és érdekképviseleti intézményeket megszállták a kommunista elithez köthető „ejtőernyősök”!

31

* Miután ilymód megszülettek a piaci és pénzügyi kapcsolatok jogi alanyai, nagyarányú hitelexpanzió ment végbe Magyarországon: lezajlott az „újonnanszületett” gazdasági társaságok „első piaci” meghitelezése. Az ekkor keletkezett tartozásokból mintegy ezermilliárd forint sosem folyt vissza a hitelezőkhöz, akiknek veszteségeit később az államnak kellett megtérítenie. Nem járunk messze az igazságtól, ha a korabeli személyes érzetünkről is tudósítunk, miszerint az állam ezt szívesen is tette. Ezen aktus hitel-, adós-, és bankkonszolidáció néven vonult be a történelembe. (Talán nem feledkezünk meg kissé bővebben is szólni erről a későbbiekben.) * Megtörtént a nagy példányszámú országos sajtóorgánumok, valamint a megyei lapok („baráti”) magánkézbe adása. S hol vagyunk még ekkor az 1990 tavaszi első szabad parlamenti választástól, amit nagy-nagy előszeretettel -- s teszem hozzá: eufémiával --, a rendszervált(oz)ás definíciójaként szokás emlegetni? Amikortól is az új, „történelmi” kormány nekiveselkedvén, azt hitte, hozzálát a rendszerváltás programjához. Holott már csak a gombot varrhatta fel a kabátra, s a bokrétát a kalapunkra. A vázolt folyamat betetőzéseként 1991 januárjában Göncz Árpád, politikai paktummal székébe ültetett köztársasági elnök kezdeményezésére a Büntetőtörvénykönyvből – átmenetileg -- törölték a hűtlen kezelésre vonatkozó passzust. (Legalábbis a Tatai Városi Bíróság ezt közölte velünk egy - eltűnt százmilliók nyomát firtató - megkeresésünkre.) Ne feledjük, az 1988-90 közötti évek az utóbb vadprivatizációnak becézett magánosítás időszakának évei! Mellbevágó csokor, úgyebár? Ám talán még ennél is többet árult el a lényegről az a pillanat, amikoris a Magyar (közszolgálati) Televízióban a Magyar Köztársaság első szabadon megválasztott miniszterelnöke parlamenti szűzbeszédét az aznapi adófőszerkesztő (Vitrai Tamás) menetközben lekevertette a képernyőről! S a “nyugodt erő” ezt lényegében szó nélkül eltűrte. De mi azért „tetszettünk volna forradalmat csinálni”! Azt hiszem, az ilyen mozzanatokra mondják: baljós előjel. * Ezek után tekintsük át, mi is történt a deklarált rendszerváltáshoz vezető évtizedben. Jóllehet a kaleidoszkóp minden egyes mozaikjára külön-külön is élénken emlékezhetünk, még is, csokorba szedve azokat, roppant tanulságos a kép szemünk elé tárul.6 32

6

Részletesen lásd az 1. sz. függelékben!

33

Igencsak árulkodó az a motívum, miszerint a politika forgószinpadán még a felületes szemlélő is Mariana-árok mélységű kettős törésvonalat fedezhet fel. Nevezetesen: az ellentmondás, amely a társadalom várakozása és a beteljesült valóság között feszül mind a mai napig, már a kezdetek kezdetén, mintegy „ígéret” képében is megjelent, csakúgy, mint a „rendszerváltó erők” kibékíthetetlen viszálya egymással. Emlékeztetőül elvenítsünk fel egy-egy meghatározó momentumot a „rendszerváltók” hitvallásából, hogy mindez megvilágosodhassék! Mit is fektetett le Alapítólevelében az MDF 1988 őszén? Íme: „(…) a mozgalomnak a saját útján kell kibontakoznia, nem fogadja el sem a kormánypártiság, sem az ellenzékiség címkéit és választási kényszereit.” Ez lett volna tehát az úgynevezett jobbközép alapvetés, amelyre a későbbiekben oly sok magasztos hivatkozás történt? Vagyis az MSZMP-vel – a diktatúra kizárólagos pártjával -- szembeni „ellenzékiség” elutasítását tekintették a „jobbközép” pozíció ismérvének? E szerint „címke” és „kényszer” lett volna az állampárttal szembeni önmeghatározás? E születési megnyilvánulást nem tekinthetjük inkább a tétovaság, a felemásság leplébe bújtatott megalkuvás előre beprogramozott igényének, mégha ez a terror-fenyegetettség akkor még testközeli lehellete miatt taktikailag és időlegesen akár érthetőnek is tünhetett? Ám mit gondoljunk róla tapasztalásaink fényében, amelyek utólag gyakorlatilag “fényesen” igazolták ezt az előzetes „vállalást”? Tekintsük egyfajta skizofrénia szimptómájának, a kint is vagyok, bent is vagyok megkésett-kamaszos tudatzavarának? Vagy inkább árulkodó kényszeredettségnek kell felfognunk, amit netán az „ügynökkérdés” feltáratlanságával (és véget nem érő lebegtetésével) hozhatunk összefüggésbe? Hisz a „nyugodt erő” még húsz év múltán, haláltusája utolsó felvonásának legutolsó jelenetében is az “egyenlő távolság” elvét hirdette és gyakorolta, megbabonázottan, mint a molylepke, amint a fény felé körözve a végzetébe szédül bele! Mint aki utolsó lehelletéig betartja Alapítólevele előzetes ígéretét. Vagy: tekintsük a másik „nagy erő”, a félrevezetően vad antikommunista retorikával tündöklő SZDSZ valódi reflexeit! Az SZDSZ a zászlajára ugyan a szabadság és szolidaritás lózungját tűzte, még is, meghökkentő koalíciókötése (1994) a diktatúra utódpártjával, sokkal inkább a Társadalmi Szerződés szellemiségét idézi a kezdetek idejéről, s vetíti rá árnyékát az óta is a mindennapjainkra. Mi a baj a Társadalmi Szerződéssel? Nem kevesebb, mint, hogy a „Kádárnak mennie kell" zengzetes kitételen kívül -- amit egyébként már maga az állampárt is szorgalmazott, s meg is lépett -, valójában nem tartalmazott semmiféle olyan követelést, amely a hatalom folytonosságát megkérdőjelezte volna.

34

Elmerenghetünk azon is, hogy a látott FIDESZ-kezdetek nincsenek-e szintén jóvátehetetlen kihatással a felemás rendszerváltás kiábrándító ellentmondásaira? (Csak legalább a vehemens nácizást és fasisztázást feledhetném, a Magyar Narancs aberrált pápagyalázásairól nem is beszélve.) Mindenesetre megkockáztathatjuk: mintha a FIDESZ esetében is a visszamenőleges szépítkezés jeleit figyelhetnénk meg mostanában. Akkor hát kérdezzünk egyértelműen! Vajon nem éppenséggel a vázolt ellentmondások miatt elégedetlen szinte mindenki a rendszerváltás kimenetelével, amit némi áthallással akár „létező rendszerváltásnak” is nevezhetnénk? Amit sokkal nehezebb lesz korrigálni - ha még lehet egyáltalán -, mint amennyire könnyű volt elfuserálni. Volt itt egyáltalán rendszerváltás? – merül fel a kínzó kérdés egyre gyakrabban mind szélesebb körben. Kiábrándító tapasztalataik alapján ugyanis sokan kétségbe vonják ezt. Pedig persze, hogy volt rendszerváltás, csak nem egy varázslatos pillanatként, hanem elhúzódó válságként kell értelmezni, ami még jelenleg is tart. Ez nyomban világossá válik, amint nem érzelmileg, hanem rendszertanilag közelítjük meg a kérdést, bár kétségtelenül ez a nehezebbik út. Ha ebből a nézőpontból szemlélődünk, vajon nem állapíthatjuk-e meg utólag, hogy a Függelékben bemutatott mozgalmas politikai eseménysor -- bár bővelkedett izgalmakban és látványelemekben --, nem jelentett többet, mint bájital tetején a habzás, amelynek az a szerepe, hogy avatatlan tekintetek elől elfedje, mi fortyog az üst mélyén? A közös semmitmondás ellenére – ami alapján akár nagykoaliciót is köthettek volna, a rendszerváltó pártok közötti törésvonal a „népieket” a legelső pillanattól fogva elvágta a gazdaságpolitika alapvetéseibe való beleszólás lehetőségétől! Ez a szelvény a priori a „radikális ellenzék” felségterületének számított! S több mint érdekes módon ezt szinte mindenki természetesnek vette. E furcsa beletörődést tartom a jobboldal legnagyobb baklövésének, ha ugyan nem többről van szó! Mert e ponton hadd adjak igazat Marxnak, miszerint a “lét határozza meg a tudatot”. Aktuális fordításban: az diktál, aki a kasszakulcsot a markában tartja (hívják is bárhogyan)! Ezt a triviális összefüggést nem felismerni véletlenül nem lehet! 2. Különös históriák

35

Nem mehetek el szó nélkül ama temérdek inger mellett sem, amiket közvetlenül a saját bőrömön éreztem, már az átalakulás meglehetősen korai fázisában is, majd mindvégig. Nem szóbeszédek, hallomások, kiagyalt legendák, hanem megtörtént események, tények következnek, a tárgyszerűen kiábrándító hétköznapiságukban. Közöttük szándékosan csapongok ide-oda, nehogy rám dőlhessen a vád, miszerint manipulatív módon tendenciózus koreográfiára fűzöm fel őket. Persze így is nekem szegezhetik, mit ér a szubjektív - vagyis elfogult - tapasztalás, miként jelenidőben is folyton ezt a vádat kaptam a képembe, amikor „huhogni” próbáltam. A történetek közös tanulsága, hogy katartikus pillanataiban is hihetetlen rövidlátásra képes az ember, jóllehet éppen az ellenkezőjére lenne égető szükség. Ilyenkor hiába adunk le vészjelzéseket kézzel-lábbal, az Úristennek sem akarja észrevenni senki! Ez a képtelenség néha már annyira feltűnő, hogy talán nem is lehet a véletlen műve. Ez azonban nem tántoríthat el az igazság általam látott arcának bemutatásától. Különösen, hogy a „piacon készen kapható” „objektív” beállítások nem csak, hogy szintúgy szubjektívek, akár csak az enyémek, a tetejében még gyanúsan célzatosak is. * A felajzott időkben (1988-1990) már nem csak a hálószobájában politizált a magyar, a belvárosi sörözők mélyén is kisebb-nagyobb csoportok hajoltak az asztal fölé, s latolgatták izgatottan az esélyeket napról-napra. Ezt tettük mi is, hasonszőrűnek vélt néhány kollégámmal, ismerősömmel. Törzshelyünknek számított akkoriban a Hold utcai Tüköry, valamint a Kálmán söröző a Kálmán Imre utcában. E helyeket azért kedvelte közönségük, mert könnyen ki lehetett ugrani az íróasztal mellől megebédelni. Közel voltak, viszonylag olcsón és gyorsan megetették a vendéget, s ehhez képest még kultúráltnak és tisztának is mondhattuk őket. Esténként pedig már a söröskrigli is jó szolgálatott tett az éleslátásban s a nyelvek megoldásában. Ennek akkor lett különös jelentősége, amikor az események sűrűsödése folytán nappalok és éjszakák szinte egybefolytak, s jószerivel már csak aludni jutottunk haza néhány órára, s alighanem több időt töltöttünk egymás társaságában, mint otthon. Nem panaszként, csupán illusztráció gyanánt említem meg, hogy például az OTP-ben rendszerint csak este öt óra tájban jutottam el addig, hogy végezhessek a gyakran hét-nyolc aláírókönyvnyire rúgó napi postámmal, s minden további csak ezután következhetett. Egy ilyen összejövetel alkalmával egyszercsak éktelen ordítozásra riadtunk fel: a hátunk mögötti boxban mintha kitört volna a bóra. Nem említettem még: az Antall-kormány megalakulása utáni napokban jártunk ekkor. Ez már csak azért is érdekes, mert a hangoskodóknak pontosan ezzel volt bajuk. Engesztelhetetlen dühük éppen az új kormányra irányult. 36

- „Kiontjuk mi még ennek a koszos csürhének a belét, ha visszajövünk”, üvöltötte egy artikulátlan hang, majd további végeláthatatlan és visszaadhatatlanul ordenáré szitokáradat következett. Akárki biztos lehetett benne, nem holmi „enyém a vár, tiéd a lekvár” társasjáték járhatott a fejében, miközben a jövőre irányuló vágyait imígyen megosztotta a söröző teljes közönségével. Miután kissé megemelkedtem ültömben, hogy átleshessek az üléstámla fölött, az ordítozóban elhűlve ismertem fel egy frissiben letűnt miniszterhelyettest. Neki nem tetszett a hatalomváltás. Miért kötöm mindezt az Olvasó orrára? A döbbenetem megosztását remélem tőle! Amikor ugyanis 1988 októberében – első ízben – a partvonalra szorítottak, éppenséggel eme vérszomjas elvtárs leányát ültették a helyembe az OKHB Rt.ben7. Ám ez még hagyján! E jeles elvtárs „rendszerváltó vonzalma” évekkel később az új hatalomnak sem tűnt fel. Olyannyira nem, hogy a szóban forgó asszonyka férje, vagyis a „bélontó elvtárs” veje, az Orbán kormány idején (19982002) államtitkár lehetett apósuram korábbi székében. Azért ez eléggé különös, nem? Vagy tán életszerű lenne, hogy a családi ebédnél időről-időre ne került volna szóba ez a „kibelezős vágyálom”? (Azóta imádom a „C-típusú átvilágításnak” becézett fügefalevelet.) Azt hiszem, a rendszerváltás zavarbaejtő személyzeti összefüggéseinek érzékeltetésére ennél jellemzőbb epizódot keresve-keresvén se találhatnék. Kétlem ugyanis, hogy tiszta elméjű embernek eszébe jutna az a képtelenség, hogy éppen Hasfelmetsző Jack elvtárs rokonságában keresgélje támaszát. Hacsak a személyzetis maga is közéjük nem tartozik. (A sörözőbeli közjáték emléke különösen nyomasztólag hatott rám az 1991-es moszkvai puccskísérlet napjaiban, amikor ránkrontott a borzadály: ezek tényleg visszajöhetnek?) * Mint említettem, 1989-ben az OTP-ben vívtam - szó szerint értendő „osztályharcomat” bennszülött környezetemmel, s erről még bőségesen lesz alkalmunk szót ejteni. Ehelyütt elégséges annyit előrebocsátani, hogy akkoriban az addigi egysíkú lakossági pénzintézet kereskedelmi bankká szervezése szerepelt a napirendemen. Kevés segítővel, annál több ellenzővel megtetézve. Közvetlen kollégáimat leszámítva jóformán csak ellensége volt az ügynek, tekintve, hogy jóformán mindenki a maga kisebb-nagyobb megszokott szemétdombját féltette tőlünk.

7

Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt. (K&H)

37

Amint a Függelékben is látható, ekkor már abban az időben jártunk, amikor egymást érték a még csak kissé korábban is elképzelhetetlen események. Egyebek között túl voltunk Nagy Imre újratemetésén, az Ellenzék és az MSZMP között tárgyalások folytak az úgynevezett sarkalatos törvényekről, de még semmi nem volt lefutva. Hogy egyebet ne említsek, az MTV záróműsorában, a Napzártában, szinte minden este megjelent egy-egy rigorózus hang, s óvva intett attól, hogy bárki is valamiféle többpártrendszerről ábrándozzon. Hozzám pedig naponta beült az OTP alapító vezérigazgatója (igazi „hőskori veterán” még 1950-ből), akit tanácsadónak rendeltek mellém, valójában -- ma sem szabadulhatok a meggyőződésemtől --, megfigyelésemre és ellenőrzésemre. Nos, ebben a milliőben egyszer csak elém került egy vaskos paksaméta. Súlyra megvolt vagy másfél-két kiló, s „szalagos irományfedél” védelmezte az élet viszontagságaitól. Ahogy elnéztem, szüksége is lehetett erre az oltalomra. Csak a jó ég a megmondhatója, mennyire zegzugos utat járhatott be az ügy, amíg ennyire felszaporodott a kemény borítók között. Nem csigázom tovább az Olvasót: a Független Kisgazda-, Földmunkás, és Polgári Párt bankszámlanyitási kérelme tornyosult előttem az asztalon. Ha valaki netán nem tudná: annak idején, amikor Rákosi pajtásék nevezett pártot szétverték, totális (nyomtalan) eltüntetéséről elfelejtettek formálisan is intézkedni. A Kisgazdapárt ilymód jogilag egyetlen pillanatra sem szűnt meg létezni. Valójában persze nem létezett. Ezért gondolhatták néhányan, hogy újraélesztik. A párt működéséhez természetesen bankszámla is szükségeltetett. Kézenfekvő, gondolhatja a mai ember, - minek is ezt egyáltalán szóba hozni? Valóban: normális világban az ügyfél bemegy valamely bankfiókba, s megnyittatja bankszámláját. Még is, hogy került akkor az a dosszié az OTP központjába, elém? Mit elém? – eredetileg nálam magasabbra, egyenesen a vezérigazgató asztalára. Tőle landolt szerény személyemnél, egy közbülső stációt is megjárván. Az akkori idők érzékeltetésére bemutatom a – súlyzózásra is alkalmas -bankszámlanyitási kérelem feliratozását: - T. Elvtárs! Nyissatok bankszámlát a Kisgazdapártnak! - Németh Miklós miniszterelnök. - B. Elvtárs! Nyissátok meg! – T. L. vezérigazgató. - Heincz elvtárs! Nyissátok meg! – B. Á. ügyvezető igazgató. - M. Elvtárs! Nyissatok bankszámlát a Kisgazdapárt részére! – Heincz Antal főosztályvezető!

38

Miután a Központban nekem már nem volt hová áthárítanom a felelősséget, kiküldtem a paksamétát oda, ahonnan (gyanúm szerint) útnak indították, az OTP V. kerületi főfiókjához. Ahol is eleve megnyithatták volna a bankszámlát, ha nincs a félelem, jó mélyen leülepedve a zsigerekben. Persze, utólag is megértem a talajmenti kollégákat, hiszen, mint említettem, a Napzártában időről-időre megjelent egy főkommunista, s mint a faliórában a kakukk, megismételte: nem lesz ám itt többpártrendszer! S, hogy még világosabb legyen a kép: miközben már tágyalt az ellenzékkel, magában az MSZMP-ben is még egyfajta ki-kit győz le párviadal dúlt (s ennek tétjét jól jelzi, hogy némelyek a tömegbelövetéstől sem riadtak volna vissza). Csak utólag nyugtázhatjuk, hogy végül is a józanabb elmék kerekedtek felül, ám a történet idején ezt még nem lehetett előre borítékolni! Csakhogy teljesen nyílvánvaló legyen: ha egy párt számára bankszámlát nyitok, elismerem vele a legalitását és legitimitását. Emlékezzünk: 1956 után éppen azért akasztották százszámra az embereket, mert meg merték kérdőjelezni a kommunista párt egyeduralmát, úgymond a „szocialista társadalmi rend megdöntésére szervezkedtek”! És akkor a semmiből odaállít a pulthoz a legkisebb bankalmazott elé egy földalatti párt: tessék nekem bankszámlát nyitni! Miközben -- amint a „Társadalmi Szerződésből” is kiviláglik --, eredetileg még a „nagy szabadságharcos” SZDSZ is csupán az „egypártrendszeren” belül kereste a kiutat és a maga pecsenyéjét! Csoda hát, hogy olyan vastagra duzzadt az a dosszié? A bankfiókok úgy dobálták egymásnak, mint a forró krumplit. (Azt hiszem, e hasonlatot már korábban is elsütöttem, de mi egyebet tehetnék, ha a parázsforró ügyek kikövetelik az ismétlést?) Eképpen végül csak-csak megnyílhatott a Kisgazdapárt bankszámlája: a végeken már nyugodtan hivatkozhattak rám, hisz végül is tőlem kapták a közvetlen utasítást. Ha most valaki megkérdezné, mindezek ismeretében kit hihetünk a Kisgazdapárt legújabbkori szülőatyjának? - nagy bajban lennék. Lehet, hogy nem tiltakoznék ama állítás ellen, miszerint az újranemzésénél az MSZMP tartotta a gyertyát, de talán még akkor sem, ha a kritikusok egyenesen a zabigyerekének gyanítanák (legalább is némely áramlatát). Számos későbbi fejlemény, a végkifejletről nem is beszélve, csak erősíti e sejtést, illetve még utólag is úgy tűnik, mintha rendelésre történt volna minden, ami e pártban (és körülötte) zajlott. Megvallom persze, engem igen nehezen lehetne eltántorítani a meggyőződésemtől, hogy ezen aspektusból a Kisgazdapárt távolról sem tekinthető kakukktojásnak a pártfészekben (bár ennyire közvetlen élményem nincs a többiekről).

39

Megerősíthetem azt is, hogy az a jelenség, ami később a „kisgazdásodás” megjelölést kapta a politikai zsargonban, vagyis az annyi felé húzunk, ahányan vagyunk attitüd („divide et impera!”), már a kezdetek kezdetén felütötte fejét. Ezt a megállapítást arra alapozom, hogy akárhányszor volt is szerencsém hozzájuk, mindig mindenki mást akart, mint aki előzőleg járt nálam! Talán nem is fordult elő, hogy kétszer ugyanazzal az összetételű garnitúrával találkozhattam volna. Mondhatom, a nevezetes számlanyitási ügy kapcsán a „kisgazdák” felfedeztek maguknak, következésképpen „jobbnál-jobb stratégiai elképzeléseikkel” bombáztak a továbbiakban, amikhez szerény személyem révén reméltek banki támogatásra lelni. Amely igyekezetüknek lehetett is annyi létjogosultsága, hogy akkoriban az OTP Vállalkozási Igazgatósága helyettes vezetője voltam éppen. Egy csomó habókos ötletet is elővezettek, de például a legendás „Hangya Szövetkezet” feltámasztásának igényével engem is lázba tudtak hozni. Kisgyerekkoromból még emlékeztem, mint dühöngtek szétverésén a felnőttek. Szinte hihetetlen, hogy még egyes Hangya-szövetkezeti felvásárlók arcvonásai is elő-előtűntek bennem négy-ötéves koromból, amint szőlőt és almát vesznek át apámtól. Különösen ama átvevővé avanzsált egykori vasútasé, aki a környékbeli gyereksereg unszolására bármely magyarországi vasútvonal valamennyi állomását fel tudta sorolni fejből, hiánytalanul és hibátlanul, míg „asszonyai” válogatták az árut. Sajnos a Hangya-ügy sem jutott ötről a hatra, mert partnereim olyannak bizonyultak, mint egy szertelen gyerekcsapat a grundon, akik közé odadobták a rongylabdát: mindőjük a legnagyobbat akarta belerúgni, éppen amerre állt. Nemhogy velem, egymással sem tudtak dűlőre jutni, sőt egymással a legkevésbé! A végén még örülhettem, hogy elmaradtak. Ma már azt sem zárom ki, hogy pártjuk csak ürügyül szolgált egyéni céljaik érvényesítéséhez, nem mintha eme vonásukkal is egyedül álltak volna a pártpalettán. * Remélem, Pongrácz Gergelyt nem kell bemutatnom. Ha még is, akkor legelől említem, hogy nélküle valószínűleg merőben másmilyen fordulatot vett volna az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, miként azt megéltük (már aki). A köréje gyűlt fiatalok, a „pesti srácok” tartóztatták fel, s verték meg a világ legerősebb és legkegyetlenebb hadseregét a Corvin közben, ha csak napokra is. Oroszlánrésze volt abban, hogy a behemót birodalom halálos sebet kapott, aminek következtében végül össze is rogyott, s így a Magyar Köztársaság 1956-ra legitimitása forrásaként tekinthet vissza! Ez akkor is így igaz, ha a fegyveres ellenállás jelentőségét egyesek mostanság igyekeznek háttérbe szorítani, avégett, hogy felnagyíthassák az úgynevezett reformkommunista vonulat érdemeit.

40

A Pongrácz Gergely vezette Corvin-köziek -- és a többi fegyveres csoport -önfeláldozása nélkül 1956-ra legfeljebb, mint néhány óra alatt levert lázadásra emlékezhetnénk, s nem úgy, mint a szovjet világbirodalom bukásának nyitányára. Esetleg, mint az 1953. évi berlini felkelésre, amely már jóformán teljesen kihullott a világ tudatából. Albert Camus híres sorai pontosan nekik állítanak emléket: ”A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia…” Miért hoztam fel most mindezt? Csakis azért, mert -- a Magyarok Világszövetsége közbenjöttével -- egyszercsak bensőséges levelet kaptam Pongrácz Gergelytől, ha jól emlékszem, 1992-ben. Arról értesített, ha majd kormányt alakít, nekem szánja a pénzügyminiszterséget. Megható gesztusát természetesen a maga idején is képes voltam a realitások szerint értelmezni és kezelni, mégis, amíg élek, büszke leszek rá. Nem sok kortársam mondhatja el magáról, hogy az 1956-os szabadságharc minden bizonnyal legnagyobb alakja tűntette ki figyelmével. Az Ő elismerése számomra többet ér, mint a rendszerváltás szájhőseinek – és elfuserálóinak -- rendjelei, amiket oly bőkezűen osztogatnak egymásnak. Miközben nem üti ki a szemüket Pongrácz Gergely – s a hozzá hasonló -- történelmi alakok méltatlan helyzete. Csak halkan kérdezem: mire juthat az a közösség, amely nem tanulja meg jeletőségükhöz méltóan tisztelni és megbecsülni azon gyermekeit, akiknek a legtöbbet köszönheti? Csak legyinteni képes rájuk, mert a könyörtelen idő rajtuk sem múlt el nyomtalanul? Bezzeg, ha Pongrácz Gergely is elvérzett volna a barikádon, vagy fellógathatták volna a Kisfogházban, most gátlástalanul fürdőznének a nimbuszában, sütkéreznének nagy képmutatón a talapzatánál mindenféle nyerészkedők. S Őt is elhalmoznák az álnokság koszorúival! S, ha már az álnokságot említettem, szót kell ejtenem napjaink “nagy szabadságharcosainak” gyülekezőhelyéről, az SZDSZ-ről is. Elnökük, Kuncze Gábor belügyminisztersége idején – 1997 őszén --, a magyar termőföld védelmére irányuló gazdatüntetésen a rendőrök nem átallották Pongrácz Gergelyt bilincsbe verni, s eközben ujját törték. (Eljátszadozhatunk a gondolattal: vajon mi történt volna, ha annak idején például Garibaldival teszik ezt „övéi”, vagy éppenséggel Bem apóval?)

41

Ezek után nem lehet meglepő, hogy egy ausztrál bírósági megkeresésre8 a Kuncze-féle Belügyminisztérium azt hazudta: az ÁVH-nál nem bántalmazták a fogvatartottakat!9 (Ám miért is csodálkoznánk ezen, hisz az igazolást kiállító hivatalnok maga is az ÁVH kötelékében szolgálta a „haladó emberiséget”.) Azt a gyalázatot pedig már alig merem megemlíteni, mint tagadta meg Kuncze Gábor Wass Albert magyar állampolgárságának helyreállítását, megfellebezhetetlen „liberális” fensőbbségtudatával. Aminek jó volt a bizonyítottan zsidógyilkos ávós, és bűnös gépezete, de nem jó Wass Albert. Miért is ne verték volna hát vasra 1956 hősét? Vajon e jellemvonások nem rejtőzködtek benne már a korai SZDSZ-ben is? Hogyan is képzelte a Kádár-korszak utáni “új világot” a magát utóbb az állampárt „demokratikus ellenzékének” hírdető társaság? Emlékszünk még rá? Az „egypártrendszeren” belül! Úgy ám! * A furcsaságok tárházát gazdagította a Dohány utcai zsinagóga esete is. Ha ez nincs, minden bizonnyal abban a tévhitben élem le életemet, hogy hierarchikus szervezetekben szabályozott mederben folyik az élet. Ez többek között azt jelentené, hogy valamely egység vezetőjének tisztában kellene lennie a felügyelete alatt zajló eseményekkel. Ennek fényében, amivel az OTP-ben szembesültem 1989-ben, finoman szólva is mellbevágott. Itt, mire a megérkezésemet követően nagyjából kezdtem átlátni a helyzetet, rájöttem, mintha valami nem stimmelne a kréta körül! Hiába firtattam a titkot ahol csak lehetett, sűrű hallgatás falába ütköztem. Az érzékelhetőség kedvéért rögzítsük az utókor számára: mai pénzben kifejezve a szóbanforgó kötelezettségvállalás milliárdokra rúgna! Gondolom, erre napjainkban is mindenki felkapná a fejét, mint ahogy engem se hagyott nyugodni az ismereteim vértezetén tátongó folytonossági hiány. Ennek ellenére biztosíthatom a kedves Olvasót, sokkal többet ma sem tudok az ügyről. A részleteiről pedig semmit. Annyi azért csak-csak kiderült nagy nehezen, hogy a rejtély ügyintézőjének akit még jóval az én odaérkezésem előtt jelöltek ki nemes feladatára -, fővesztés terhe mellett megtiltották, hogy akár csak egyetlen kukkot is kifecsegjen arról, ami gondozásában a kulisszák mögött zajlik! Még főnökeit sem tájékoztathatta ténykedéséről, így természetesen engem se. Annyit még is sikerült kihúznom belőle, hogy a magyar kormány egyezségre jutott valamely nemzetközi zsidó szervezettel a Dohány utcai zsinagóga rekonstrukciójának támogatásáról. Ennek értelmében a Kormány ugyanannyi hozzájárulást ígért a felújításhoz, amekkora összeget önerőből fordítanak a munkálatokra az érdekeltek. A manőver lebonyolítására az OTP-t utasították, mely intézményt a Kormány akkor még a saját játékszerének tekinthetett. A nagyvonalú számlát természetesen az adófizetők állták, anélkül, hogy bármit is tudhattak volna róla. 42

8

A Vajda kontra Bárdy perben. „Bárdy Magda a székesfehérvári Mesevár Óvodában zsidó kisgyermekeket nevelt. A német megszállást követően a gyerekekkel együtt őt is Auschwitzba deportálták. Az óvodások közül csak néhányan élték túl a holokausztot, de ő szerencsésen hazatért. Nem sokáig örülhetett a szabadságnak, családja 1951-ben az ÁVH börtönébe került, férje belehalt a kínzásokba. Bárdy Magda 1956 után kivándorolt Ausztráliába, ahol évtizedek múlva felismerte egykori ÁVH-s kihallgatóját, a fogorvosként praktizáló Vajda Tibort. Miután leleplezte, még Vajda perelte be őt becsületsértésért.” (Magyar Hírlap Online) 9

43

Két és fél év után a nélkül hagytam el a műintézetet, hogy az elmondottnál akár csak egyetlen kukkal is tájékozottabb lehettem volna. Miközben én voltam az adott részleg helyettes vezetője. (Sőt, ha jobban utánagondolok, a végén már az eltávozott első vezérigazgatóhelyettes, valamint a nyugdíjazott ügyvezető igazgató szóban megbízott helyettesítője egyszemélyben. Legalábbis, midőn bevágtam magam mögött az ajtót, utólag erről tájékoztattak, nagy műértetlenkedve végletes lépésemen). Csak tippelem: valamiféle „csereügyletről” lehetett szó, s cseppet sem lennék meglepve, ha az valamiképpen összefüggött volna az országban egyidejűleg zajló változásokkal. Leltárszerű ellentételezésről persze nincs ismeretem, de azt hiszem, az ügylet természetéből eredően ez „magától értetődhet”. Lehet persze, hogy mindez csak találgatás részemről, de ahol titkolóznak, ott találgatnak is. * Közel húsz év alatt csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy kedvenc főnököm meglátogatott a munkapad mellett. Gyakran betoppant ugyan a plebs közé, ezt nem tagadhatom meg tőle, de ezeknek a viziteknek sosem volt személy szerinti célpontjuk. Sok köszönet persze így sem származott belőlük, mert még ha nem is úgy indultak, még is soronkívűli megrendeléssel végződtek. Számomra legalább is, mert a jó ég tudja miért, rólam mindig eszébe ötlött valami kiadható feladat. A különös megtiszteltetés 1987 őszén jött el az életemben, talán azért, mert már én is saját szobában trónoltam. Szerencse, hogy éppen ültem, így nem esett komolyabb bajom a meglepetéstől. A csuklás azért így is rám jött szaporán. Hihetetlen dolog történt. S azt hiszem, a korábbiakban már eléggé megismerhette főnökömet az Olvasó is ahhoz, hogy maga is elcsodálkozzék. - Tónikám, én, úgy szeretlek téged, mintha a fiam lennél: lépj be az MDF-be, ez a jövő! Ezt egyetlen levegővétellel, egyszuszra hozta tudomásomra, kisfiús szégyenlősen. Ahhoz képest, hogy többnyire csak morgott velem, még ha megfeszültem is, érzelemkitörése kissé váratlanul ért, de Istenkém, nem minden apa-fiú kapcsolat felhőtlen. Azonban ez még hagyján! De mi az, hogy lépjek be az MDF-be? Újfent emlékeztetnem kell az évjáratra: még csak 1987-et írtunk. Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy még egyáltalán nem tekinthettem kézenfekvőnek, hogy valamiféle nyerő pozíció elfoglalására buzdítana ily kitörő jóindulattal.

44

Persze, Ő nálam sokkal többet tudhatott a csillagok várható járásáról, tekintve, hogy Pozsgai Imre mellett a Számvevő Bizottság elnöki tisztét töltötte be a Hazafias Népfrontban. Még is lórúgásként ért javaslata, s ez a kívűlálló számára is érthető lehet, ha emlékeztetem rá, ez az ember (is) közel két évtizeden át azért molesztált -- sikertelenül --, hogy az MSZMP-be lépjek be! Igaz, ezt másoknál kevésbé rámenősen tette -- amiért ma is hálás vagyok neki, mert jól tudom, végül is az Ő önmérsékletének köszönhetően maradhattam ki az „élcsapatból” --, de azért csak-csak jó néven vette volna, ha beadom a derekamat, mert az számára is jópontnak számított volna. Nem tehetek róla, én már csak ilyen fafejűnek születtem. Ha engem valaki fél életemben arra nógat, hogy csatlakozzak a diktatúra pártjához, az egyszeriben ne tukmálgassa rám a leváltására készülő képződményt! Mert nekem ez valahogy hiteltelennek tűnik. Nem szeretnék azonban a tudatosságom dicsfényében tetszelegni, ezért megvallom: nem csupán jól megfontolt értelemmel mondtam nemet. Ha szabad ilyet állítanom, voltaképpen nem csak az agyam, de az összes érzékszervem tiltakozott ellene! Ám, hogy csak egyvalamire hivatkozzak: nekem valahogy büdös volt az egész! De sokszor eszembe jutott ez a nevezetes látogatás! Micsoda alakok fordultak meg az óta az MDF házatáján (is)! Néha még egy kis lelkifurdalást is érzek: talán még is csak oda kellett volna mennem. Aztán elhessegetem magamtól az önmarcangolást, mert mit is érhettem volna el vele? Legfeljebb eggyel több korpa közé keveredettet faltak volna fel a disznók! Vagy a véletlen műve lett volna, hogy az MDF nyílt pártként határozta meg magát? Magyarán: a korábbi állampárt tagjai is minden további nélkül „otthonra” lelhettek benne. Nem mintha a többi párttal nem ugyanez lenne a helyzet. Ha hallgatok főnökömre, úgy járhattam volna, hogy az MDF-ben lépek be az MSZMP-be. * Mindjárt rá is térhetünk a rendszerváltás személyi összefüggéseire. Megint csak Antall Józsefnek tulajdonítható az a -- szintén mentegetőzésnek tűnő -- kitétel is, miszerint „csak abból a személyi állományból meríthettek, ami rendelkezésükre állt”. (Nem lehetséges, hogy aki sokat szabódik, bűntudat kísérti?) Ám, ha tényleg így volt, nem lett volna jobb el sem kezdeni ezt a rendszerváltozásnak nevezett anakronizmust, vagy ha úgy jobban tetszik, abba hagyni, mielőtt még hozzáfogtak volna? Hiszen e logika szerint, vagyis, ha hiányzott az új követelményeknek megfelelni képes szakembersereg, mit igérhetett a rendszerváltás?

45

Nemde csak is azt, amit hozott? Mármint, hogy a csalfa ürüggyel a régi politikai osztály kapott módus vivendit (új esélyt) hatalma átmentésére, ahelyett, hogy az új rendszer megkomponálásával friss erőket bíztak volna meg. Olyanokat, akiket nem a korábbi párt-, és Kisz-bizottságokon lehetett megtalálni. A felmutatott káderállománynál azért kissé odébb merészkedhetett volna a „nyugodt erő”! Nyersebben, de kifejezőbben fogalmazva: mire a jónép feleszmélt volna, jószerivel egyetlen huszárvágással kapitalistát (demokratát) faragtak a korábbi kommunista nomenklatúra „krémjéből”. Pusztán azzal, hogy helyzetben hagyták! S minő drámai töltet! Úgymond nem lehetett mit tenni, a rendszerváltók egyenesen rákényszerültek a színre vitt vonalvezetésre, mert mi, vagyis a nem kommunisták, „nem voltunk eléggé jó szakemberek”. Uramisten, hányszor, de hányszor kellett elszenvednünk, hogy a képünkbe vágják ezt az egyszerre hazug, nagyképű, hamis-elitista, ugyanakkor bűntudattal teli skizofrén, süket dumát! Bizony mondom, ettől a méltánytalan gesztustól még két évtized múltán is kinyílik a bicska a zsebemben! Példának okáért, a szakterületemen miért ne lehettem volna én is a megfelelő emberek egyike? Tán csak nem éppen azért, mert nem őskommunista családból jöttem, nem Moszkvában állították ki a diplomámat, s feleséget sem onnan hoztam (hogy az egyéb - törzsi - hiátusaimat már ne is említsem)? Történelmi tény viszont, hogy alighanem mindenkinél hamarabb kezdtem el lerakni a kapitalizmus alapjait, már akkor, amikor a „többiek, az igazi szakemberek”, még javában a létező szocializmusért küzdöttek vállvetve munkásőr-hadgyakorlataikon. Mely művelet tudvalevőleg nem éppen egy piaci (demokratikus) rendszer előmozdítására irányult. Élénken él még emlékezetemben jónéhány ilyen elvtárs és elvtársnő, akik az új szelek szárnyán még is valósággal triumfálhattak. Ők lettek volna az új rendszer „alkalmas” emberei? Ávósok és más díszpintyek csemetéi? Akik egészen az “utolsó pillanatokig” legfeljebb arra voltak használhatók, hogy naphosszat homályos folyosókon lődörögjenek, már amikor éppen civilben voltak? Ugyan mondja már meg valaki, amennyiben nem akadt ebben az országban olyan ütőképes szakértelmiségi réteg -- ha esetleg vékonyka is --, amelyből a társadalmi megújulás valóban meríthetett volna, akkor miként akadhatott horogra például a miniszterelnök, hogy nevezetes tételét megfogalmazza? Vagy Ő nem ugyanabban az országban nőtt fel, mint mi? Kvalitásait nem vitatva is fel kell tenni hát a kérdést: miként ragadtathatta magát arra az óvatlanságra (legyünk jóhiszeműek!), miszerint eleve kizárta a lehetőségét, hogy rátalálhasson néhány tucat olyan emberre, akikre rábízhatná például a bankrendszert? Azok helyett, akikre rábízta! Akadtak azért itt jónéhányan, akiket nem részesített Munka Érdemrendben, s egyéb felmagasztalásban a kommunisták rendszere, s papájuk szintúgy nem szovjet tankon zötykölődött be a Kádár-kormányba! 46

A miniszterelnöknek talán jobban meg kellett volna válogatnia a tanácsadóit! Tudom, tudom: őket is „csak abból meríthette, ami rendelkezésére állt”. Nekem azonban inkább egy közmondás jut eszembe erről: „madarat tolláról, embert barátjáról…” Valakinek azonban végre csak-csak számot kellene adnia arról, miért juthatott (maradhatott) vezénylő pozicióba(n) a „régi, legendás szürkeállomány”, holott testközelből a frissenszületett csecsemő is tudhatta róla, hogy valójában mindössze szürke állomány? Például, feltétlenül a Kommunista Ifjúsági Szövetségben kellett felfedezni az új, demokratikus Magyarország Miniszterelnöki Hivatalának vezetőit (hogy a bankszektor mellett csupán egyetlen kulcsintézményt említsek meg)? Amit még a legnagyobb jóindulattal se mernék egyszerű baklövésnek, vagy hatalmi rutintalanságnak nevezni. Mivel semiképpen sem szeretnék az igazságtalanság vétkébe süllyedni, be kell vallanom, ha kissé megkésve is, de hívtak engem is! Például, egy Kis György nevű államtitkár a Miniszterelnöki Hivatalból, akinek közvetítők ajánlottak a figyelmébe, egy barátommal együtt. Vagy talán inkább fordítva: vele együtt engem is. Addigra azonban én már meglehetősen rezignáltan álltam egyes különös jelenségek láttán, ezért a megkereséstől már nem igazán jöhettem lázba. Azt is mondhatnám: már a hátam közepéről sem hiányzott a nemes megtiszteltetés. A baráti unszolásra még is ráálltam a dologra, elfogadván az érvet, ki segítsen „nekik”, ha nem mi? Be kellett látnom, őnérzet ide-önérzet oda, ebben volt némi igazság! Mielőtt azonban a találkozóra sort keríthettünk volna, váratlan üzenet érkezett az államtitkártól: szeretné, ha előzetesen megkaphatná az önéletrajzunkat! Csak, hogy világos legyen: jóelőre „le kívánt káderezni” bennünket. S most igazán nem akarom ismétlésekkel untatni az Olvasót, még is emlékeztetnem kell rá, hogy ezt még 1970-ben sem tették meg velem, amikor is az MNB talált rám. A kommunizmus teljében is többet adtak a látszatra: még akkor is előbb megnéztek maguknak, s csak utána következett az élveboncolás! Mindazonáltal hálás vagyok a sorsnak, amiért így történt, mert legalább még időben esélyt kaptam a megfelelő következtetések levonására. Mi bajom lehetett ezzel a bizalmatlan gesztussal? Esetleg semmi, ha az ilyesféle „megtiszteltetés” általános gyakorlat lett volna, ám távolról sem állt így a helyzet. Miből gondolom, hogy mások életét nem vizslatták hasonlóképpen tüzetesen? Abból, hogy mire eljutottak hozzám, már csak foghíjak mutatkoztak imitt-amott a Hivatal személyi állományában, lévén, addigra ott virított az Országos Tervhivatal, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Kommunista Ifjúsági Szövetség színe-java. Ám, ha csak messziről is, de legalább „megszagolgatják” a szóban forgó önéletrajzokat, ez bizonyára nem történhet meg! Sok „kipróbált” káder csak is azért kerülhetett oda, ahova, mert érdekes módon esetükben – vajh miért? --, alighanem „elfelejtették” ezt az egyszerű érzékszevi vizsgálatot megejteni. Vagy simán csak félrenéztek. 47

Ámde velem kapcsolatban miért voltak ennyire elővigyázatosak? Szólt valaki az elvtársak közül: vigyázat, kakukktojás? Esetleg túlságosan gyanakvó vagyok, netán tévedek? Akkor viszont azt kell megkérdeznem: mégis, hogyan keveredhetett annyi ocsú a búzába? Vagy netán természetes lenne, hogy egy „világváltás” keretében a régi rend embereivel tömik meg a vezénylőállásokat, mondván: „csak abból választhattak, ami adva volt”? Ejnye már! S a szelektálást is feltétlenül rájuk kellett bízni? * Valamikor az 1990-es évek elején tanulságos esemény tanúi lehettek a résztvevők a Bem rakparton. Az MDF székházában létrejött abszurd találkozón a vezető kormánypárt képviselői és a bankok elsőszámú vezetői (akiknek a későbbiekben még külön figyelmet szentelünk) néztek farkasszemet egymással. E rendezvényt sokan már önmagában is roppant kiábrándító fejleménynek tekintették -- nem tagadom, én is --, mert egészen másra számítottak. Bátran állíthatom, az ország teljes közvéleménye arra várt, hogy tokkal-vonóval „lefejezik” az akkor még állami tulajdonban lévő bankok „elsővonalát”. E helyett párbeszédre hívták őket! Igaz, úgy beszéltek velük, mint a kapcaronggyal, legalább is kezdetben, ámde a dolog ettől csak még nevetségesebb színezetet kapott. Az MDF házatáján a „hozzáértők” persze jólesően nyugtázták: most aztán jól megkapták a magukét a nyavalyások, megtudhatták, hol lakik a Jóisten! „Úgy rájuk ijesztettünk, hogy innentől a tenyerünkből fognak csipegetni.” Még ekkora naivitást! Ha eltekinthetnék a kötelező jómodortól, akár a hülyeség csimborasszójaként is jellemezhetném e párját ritkító melléfogást. Nem csoda, hogy midőn a „jól megijesztett” delikvensek visszaérkeztek állomáshelyükre, hasukat fogták a röhögéstől, míg elmesélték, micsoda nem várt katarzisban részeltette őket az új hatalom. No meg azt, hogy „mekkora hülyékkel” volt alkalmuk megismerkedni! Történt mindez ahhoz képest, hogy mielőtt elindultak volna az összejövetelre, a bankvezérek a már jóelőre összecsomagolt cókmójaikon ücsörögtek a „kezdősebesség” megadására várakozván. Maguk is a leváltásukra számítottak. S, ha így vesszük, tényleg korszakos győzelmet aratott a kormány a bankokkal vívott harcában. Legyőzte önmagát! Ha ugyanis a „bankárok” addig nem tudták volna (s tényleg nem tudták!), milyen „hátszelet” érezhetnek maguk mögött a kormányerők a földkerekségen, hát most megtudhatták: semmilyet! Azt hiszem, ez az epizód önmagában is sokat elárul a rendszerváltás jellegéről. Néhány kérdést azért mégsem tagadhatok meg magamtól!

48

Az élen kívánkozik ki belőlem a kíváncsiság, hogy mi szükség volt erre a találkozóra? Azok után, hogy a parlamenti választást megelőző hónapokban derekas bolsevikozásnak, kommunistázásnak, munkásőrözésnek lehettünk tanúi, például a már emlegetett Napzárta című tv-műsorban is. Különösen egy B. I. nevű tanácsadó tett ki magáért eme új, üde hang meghonosításában. Mitagadás, ez nekem is tetszett, sőt, nagyon tetszett, mert akkor még én sem sejthettem, hogy blöff az egész, a messziről jött ember nagyotmondása, ami mögött nincsen semmi fedezet. S ebből következik mindjárt a második kérdés: ha így álltunk, nem lett volna bölcsebb kissé mérsékeltebb hangnemet megütni, minek utána tán kevésbé lett volna látványos a rákövetkező katasztrofális meghunyászkodás? S mellesleg, nem lett volna etikusabb és (hasznosabb) nem elárulni és cserbenhagyni azt a háttérbe szorított, ám a stafétabot átvételére készenálló szakemberréteget, amely kezdettől fogva -- sőt, ha lehet mondanom, már előtte is! -- nyilvánvalóvá tette szolidarítását a még meg sem született rendszerváltó „erő” iránt? Mely „erő” e meghátrálással megsemmisítő csapdát állított ezeknek az embereknek, amibe aztán 1994 után, a nyílt restauráció idején bele is lökték őket. Ám ez még hagyján! Ráadásként a legendás „arisztokratikus” megvetést is el kellett viselniük, miközben segíteni szerettek volna. Utólag már meg merem kockáztatni: minél ostobább valaki, annál fennköltebben képes viselni e jelvényét. A „legnagyszerűbbekre” pedig mintha egyenesen úriszabó szabta volna rá ezt a képességet. Remélem, nem feledkezem meg konkrét példákat is szolgáltatni erre a későbbiekben, ám, hogy ez még véletlenül se fordulhasson elő, egyetlen esetre már itt is utalhatok. Vajon ép ésszel befogadható, hogy amíg este a kirakatban javában kommunistázunk, munkásőrözünk, addig a rákövetkező reggelen másfél órát előszobázunk egy kommunista és munkásőr elnök-vezérigazgató küszöbén valamely bankban? Majd miután nagy kegyesen bebocsáttattunk s dolgavégeztettünk, a visszafelé úton már megint a fennkölt etikusként láttassuk magunkat? Minekutána „rendszerváltó pártunk” számára megnyílik a hitelcsap, aminek fogantyúját a „kommunista munkásőr” kezeli! Akivel a Bem-rakparti myitányon látszólag még ordítottunk (mintegy pótcselekvésként)? Ahelyett, hogy szó nélkül eltávolítottuk volna!

49

Félek, a címszereplők még ma sem értik, miként szökkenhetett szárba pártjukban a bomlás virága! Még mindig azt hiszik, belső ellentéteik feszítették szét demokratikus kereteiket. Talán, ha nem viseltetnek oly megvető előkelőséggel az „alantas” szakma iránt, s nem az ellenségeiknél előszobáznak, valaki még időben elmagyarázhatta volna nekik -- s ez akár én is lehettem volna --, hogy, ha nyakló nélkül eladósodnak, akkor megszűnik függetlenségük, s mozgásterük mindössze addig “tágul”, ameddig az a hitelező és mögöttes szférái érdekeit szolgálja. Ám, ha egyszer a determináció létrejött, az adós szempontjai már semmit nem nyomnak a latban. Legfeljebb annyit, hogy megengedik neki, hogy a lehető legtovább mímelhesse az önálló akarat látszatát, elodázván valamelyest a lelepleződést, tekintve, hogy e ködösítéssel is csak hitelezője számára szolgál. * Itt talán át is térhetünk az újabb epizód ismertetésére a furcsaságok gazdag tárházából. 1995 tavaszán, miután az előző évi parlamenti választási győzelmét követő hosszas semmittevése után a Horn-kormány hozzálátott a természetéből fakadó „rendcsináláshoz”, ennek rengéshullámai pillanatok alatt elértek engem is. Így már fél lábbal a sírban érezhettem magam, amikor meginvitáltak az MDF adósságválságának rendezéséről folytatott eszmecserére. A 25. órában! Mivel a résztvők között egyedül én voltam „bankár” – bár nem mondták ki --, azt remélhették tőlem, hogy esetleg ráveszem bankomat a kezelhetetlenné vált adósság átvállalására az addigi hitelezőtől. Némi alapjuk lehetett is e feltételezésre, hisz időközben én a megvető „MDFbankár” cimkét érdemeltem ki az engem „imádóktól”, mely hiedelem „természetesen” önálló életre kelt, és osztódással szaporodott. Ami persze egy nagy baromság volt, mindössze annyi létalappal, hogy a mindent elárasztó SZDSZ-MSZP bankár-óceánban én tényleg tárgyilagos figurának számíthattam, s ebben az értelemben ennyi idő távlatából is büszkén vállalom a megbélyegzettséget! (Az vessen rám követ, aki maga is volt már cápák közt révkalauz egy lélekvesztőn!) Azt hiszem, szerencsés embernek tekinthetem magamat, mert megadta az ég, hogy néhány igazán jellemző pillanat szemtanúja lehessek a képlékeny korszakban. Ilyen „kegyelmi pillanat” volt a szóbanforgó találkozó is.

50

Remélem, hiánytalanul idézem meg a jelenlévőket, akik Für Lajos, az MDF elnöke tárgyalóasztalát körülülték, úgymint: az MDF-es pártigazgató a Rubovszky testvérek közül, Herényi Károly MDF-szóvivő, Józsa Fábián a Belügyminisztérium korábbi (1993-94) politikai (parlamenti) államtitkára, Széles Gábor --1981 óta! -- nagyvállalkozó, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a Postabank Rt. felügyelőbizottsági tagja, Nagy Zoltán a Pénzügyminisztérium 1992-94 közötti közigazgatási államtitkára, valamint jómagam. Előre kell bocsátanom, én Für Lajosra, mint a legszimpatikusabb MDFtisztségviselők egyikére tekintek vissza ma is, megfontolt személyisége, s kissé a falumbéli vonatkozásai miatt. Igaz, korábban nem találkoztunk, s alighanem az adott pillanatban sem tudta, hogy személyemben „földijével” futott össze, mi több, gyanítom, fogalma sem lehetett róla, ki fia-bornya vagyok. Mindazonáltal hiába, hogy az MDF elnöke székében ült, a terítéken lévő ügy szempontjából eléggé kívűlállónak tűnt számomra. Valami olyasféle érzületet véltem felfedezni rajta, mintha az egész szeánsz csak púp lenne a hátán. S ezt még csak nem is megütközéssel elevenítem fel, inkább máig sem szűnő csodálkozással. Mintha nem is az MDF haláltusájának bevezető képkockáit kíséreltük volna meg visszatuszkolni a dobozba. Annál nagyobb formátumú embernek tekinthetjük, hogy elhessegethessük a feltételezést, miszerint ne érintette volna meg Őt is a balsejtelem. Hisz itt nem egyszerűen csak az MDF székháza forgott kockán, mármint, hogy kirakják onnan, hanem az is, hogy ennek egyenes következményeként a politikai mezőnyből is kihullik. Mert milyen kilátásai lehettek a továbbiakra nézve egy koldusbotra jutott, azaz működési bázisát veszített szervezetnek? Persze, ezernyi ok magyarázhatta Für Lajos visszahúzódását. Mindenesetre úgy tűnt, mintha a jelenlévők közül mindenki nagyobb figyelmet szentelne az ügynek, mint az elsőszámú érdekelt. Jószerivel meg sem szólalt, holott valamiféle vezérszerepet vártam volna tőle: előéletemben ugyanis ritkán voltam részese olyan összejövetelnek, ahol ne a tárgyalás házigazdája s legfő érdekeltje vitte volna a prímet, s kísérelt volna meg medret szabni az eszmecserének. Talán soha! Bezzeg nem vethettem szemére ezt a visszafogottságot másoknak!

51

Előljáróban – alighanem kissé szerénytelenül -- bízvást kijelenthetem, az én fejemben pillanatok alatt megszületett a megoldás. Mármint, hogy miként lehetne a Magyar Demokrata Fórumot kimenekíteni az adósságcsapdából. Mielőtt azonban erre rátérnénk, nem árt, ha megismerkedünk a kutyaszorító természetével, mert ez jót tehet tisztánlátásunknak. Remélem, még nem felejtettük el, hogy történetünk idején a meghatározó bankok a magyar állam -- s nevében egyes kormányszervek -- tulajdonát képezték. Legalább is azok akként bánhattak és bántak is velük. A közelről szemlélőnek ez a szituáció egyenesen úgy tűnt, mintha a bankok némely állami hivatalnokok személyes impériumai lennének. Nos, ha ezek után már csak annyit említek meg, hogy a Bank, amely az MDFkormány idején még természetesnek vette, hogy a kormánypártot kitömje hitellel, Horn Gyuláék fedélzetre lépésével egyszeriben ennek éppen ellenkezőjét látta célravezetőnk, már össze is állhat bennünk a kép. Mielőtt azonban az Olvasó ösztönösen azonosságjelet tenne oda, ahova nem illik, emlékeztetem, hogy amíg a rendszerváltás hajnalán az MSZP “nagy önzetlenül” magával vihette az MSZMP teljes összeharácsolt pártvagyonát, addig az új, demokratikus pártok a nulláról indulva szükségszerűen csak is hitelre hagyatkozva gyakorolhatták parlamentáris jogaikat. Ezért állítom, hogy a furcsa megbeszélésen, miközben a hiteltartozásáról folyt a szó, valójában az MDF jövője képezte a tétet. Nevezetesen: az 1994-es parlamenti választás nyomán az MDF sorsát -- a hitelező bank (OKHB Rt.) közbenjöttével – a szocialistaszabaddemokrata kormány kaparintotta kezébe. S én éppenséggel a csapdából való vérszegény menekülési kísérletnek lehettem tanúja! Tehát ott tartottunk, hogy mindenkit megelőzve javaslattételre készülődtem, lévén, egy jó darabig senki sem szólalt meg. Ám csak az elhatározásig juthattam el, mert, ahogy kinyitottam a számat, egy soha véget nem érő szózuhatagot kapcsoltam be vele. De nem ám a magamét, hanem Széles Gáborét! Ő egyszerűen belevágott a mondókámba, így gyakorlatilag szóhoz se jutottam, mint ahogy senki a jelenlévők közül. Széles fellépése klasszikus obstrukcióra emlékeztetett, amikor is előre eltervezett szándékkal szétbeszélik a napirendet, avégett, hogy másokat némaságra kárhoztassanak vele. Ezért hiányoltam Für Lajos vitavezetői aktivitását. Ezt nélkülözvén aztán fölöslegesen hívtak oda bárkit is! A bemutatott „forgatókönyvhöz” tökéletesen elegendő lett volna Széles fellépése egy tükör előtt.

52

Így számomra sem maradt más, mint a kellemetlen érzet, hogy Für Lajos szobájában valójában Széles Gábor a spiritus rector, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból a Magyar Nemzeti Bankról papolt nekünk, az Isten tudja mennyi ideig. Rám ez kétszeresen is idegesítőleg hatott: egyrészt az aktuális probléma szempontjából tökéletesen indifferens volt a mondókája, másrészt jómagam csaknem két évtizedig koptattam az MNB berendezéseit, így a legkevésbé sem szorultam rá Széles székfoglalójára a Jegybank mibenlétét illetően. Igazi Okostojás! Ezt a képet rögzítettem róla magamban. S most már lassacskán eljutunk a csattanóhoz is! Miután az önjelölt Ciceró befejezte hosszadalmas, kéretlen szózatát Róma népéhez, mintegy mellékesen elejtette: - Ami pedig a hiteltartozást illeti, az nem gond. Majd én átviszem a Gabihoz! Széles akkoriban a Postabank Rt. Felügyelőbizottságában múlatta szabadidejét – mégha mostanában nem is leljük nyomát ennek a nyilvános forrásokban --, s „a Gabin” a meglehetősen „innovatív” műintézmény elnökvezérigazgatóját kell érteni. Nem kizárt, hogy helytállóak azok a szemrehányások - amiket számtalanszor képembe kaptam -, miszerint túlzottan finnyás elképzelésekkel rendelkezem a rendszerváltás erkölcsiségét illetően, még is meg kell kérdeznem: természetes princípium lenne, hogy Princz Gyula10 fia (is) a helyén maradhatott? Én inkább azt a gesztust találom kézenfekvőnek, ahogy a Gestapo-kazamaták „hőseit” hetedíziglen eltávolították a közéletből. Tudom, ismerem a csípőmagasságból előrántott örök érvet: a fiúk nem felelősek apáik vétkeiért. Magam is osztom e vélekedést, bár én hiába is formáltam volna jogot ugyanerre a józan belátásra, annak ellenére, hogy apám -- ellentétben Princz-papával -- a ma született báránynál is ártatlanabb volt mindenben. Még is ellenségként bántak (el) vele négy évtizeden át (amit voltaképpen nekem se bocsátottak meg soha). Ám üsse kő, legyenek hát vétlenek a különleges fiúk, vagyis ne hulljon rájuk apáik vétke! Ámde az, hogy a vérgőzös diktatúrában a gumibot fogantyújánál osztályt alkotók leszármazottai is komplett osztállyá tömörülhessenek a demokrácia kulcspontjain -- mint ahogy ez megtörtént szinte hiánytalanul --, szerintem égbekiáltó skandalum! Amint az is, hogy Széles Gábor, az MDF elnökségi tagja a hiteltartozás „átvitelével” pont egy ilyen ártatlan őrszem kezébe óhajtotta letenni a rendszerváltó párt sorsát! Mindezek után feltételezem, nem lepődik meg a tisztelt Olvasó, hogy a „Gabi” mögötti érdekszféra éppen az újabb választási kampány idején látta elérkezettnek az időt a Magyar Demokrata Fórum adósságának behajtására. Távoztomban csak annyit jegyeztem meg csendesen: ez a kíváló megoldás az MDF végét jelenti. A vetést követően már csak idő kérdése lehetett a termés beérlelődése. Valószínűleg hülyének néztek, de remélem, ma már értik! 53

10

Ávós verőlegény, századosi rangban

54

Végezetül tartozom a következő kérdés megválaszolásával: Széles Gábor roszabb helyre szánta az MDF tartozását, mint ahol addig volt? Semmiképpen sem! Csöbörből vödörbe öntötte át! Akkor mi a gond vele? Mindössze annyi, hogy elültette a tévhitet, miszerint megszabadulnak az MDF-re leselkedő aknák legveszélyesebbikétől. S ezzel el is illant a valódi önvédelem utolsó esélye. Melyek lehettek volna a megfelelő lépések? Például azok, amelyek belém szorultak, amikor Széles Gábor szómenésbe kezdett. Sok értelme már nincs ezeket itt részletezni, de annyit azért megemlítenék, hogy a hamvába hótt javaslatom értelmében -- mentve a még menthetőt --, az MDF-nek is gazdasági bázist kellett volna maga mögé szerveznie (miként a baloldali pártok tették). Amit, míg kormányon volt, szánalmas módon elmulasztott, azzal, hogy mindenáron az ellenfelei kegyeit kereste. Ki ne emlékezne például az „új kiegyezést” sürgető kampányokra? Mivel a „menekülve védekezéséhez” hatalmi eszközei immár nem léteztek, az MDF csak erkölcsi megújulásában bízhatott (volna). Ehhez azonban vissza kellett volna térnie az alapokhoz (vagy még annál is korábbra), mindenekelőtt az őszinte beszédhez. Ez esetben még reménye nyílhatott volna a hiteltartozása rendezéséhez szükséges civil forrás összegyűjtésére, arra alkalmas megfelelő technikával. Ezzel ugyan az adóssága nem szűnt volna meg - de lojális szférába átterelvén azt -, a szabad(abb) mozgását esetleg visszanyerhette volna. S én éppen ezért nem mondhattam végig, amit akartam? Kifelé menet mellém szegődött Herényi Károly azzal, jó lenne, ha máskor is elmennék hozzájuk, sőt rendszeresen segíthetném a munkájukat! Nahiszen! Mindazonáltal el kell ismernem, Széles Gábor tényleg gyors észjárású ember. Azt hiszem, a második mondatom után rájött, mire akarok kilyukadni. S most lépjünk tovább a panoptikumban! * 1992 októberében barátaim unszolására elvetődtem a Magyarok Világszövetségébe. Bár ne tettem volna! Akkor talán a mai napig gazdagabb lehetnék az iránta táplált illúziómmal. Nem is tudom miért, én e szervezetet a „rendszeridegen” magyarok szellemi közösségének, mentsvárának véltem. Sajnos, ma már nem vélekedhetek erről ilyen felhőtlenül, mert a mellett, hogy kitűnő emberekkel is megismerkedhettem, lórúgásszámba menő meglepetésekben részeltettem e házban.

55

A legkevesebb, amit mondhatok, hogy ilyen heterogén társasággal még nem találkoztam, s valószínűleg már nem is fogok, mint a Magyarok Világszövetségében. Azt mindig is sejtettem, ritka ellentmondásos nemzet a miénk, de hogy mennyire, arra igazán meggyőző bizonyítékra itt lelhettem. Ha egyenként mindenkit górcső alá vehetnék, akivel röpke két év alatt találkoztam itt, lehet, több baloldali eszmevilágú elméről kellene számot adnom, mint jobboldaliról! Miközben, mint mondottam, én teljesen tévesen a magyar konzervativok fellegvárának tévhitében ringattam magamat. Ezért is fogadtam el a meghívást, amikor úgy véltem hasznos lehetek számukra. Ehhez képest majd hanyatt estem, amikor az egyik új „ismerős” a sok közül, bemutatkozás gyanánt nemes egyszerűséggel közölte: ő egykori ávósként Kádár János börtöncsicskása volt, amikor közös részlegben ültek!11 Szememben természetesen már ez sem számított túl jó ajánlólevélnek, amikor azonban a továbbiakban kicsúszott a számon egy, a KISZ KB-ra vonatkozó dehonesztáló megjegyzés, amire a „házigazda” nyomban közbeszúrta: “nincs azzal semmi baj, hiszen az ő fia is ott dolgozott”, már el is határoztam magamban, én bizony ide többé nem jövök! S akkor elhangzott a bűvös név: Antall József! Márminthogy Csoóri Sándor elnök révén maga Antall József kérte fel az MVSZ-t, hogy a kulisszák mögött kíséreljen meg tető alá hozni egy új bankot, amely segíthetné a kormány talponmaradását. Merthogy csupa ellenséges pénzintézettel kell hadakoznia, s ha ez így megy tovább, biztosan elbukja a következő választást! A mai napig se tudhatom bizonyosan, hogy a hivatkozott felkérés valóban megtörtént-e, mindenesetre az indító összejövetelen erre utaltak a szervezők! Némi kétely mindössze azért motoszkált bennem, mert a hétköznapi életemben semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy a kormány ilyen kristálytisztán levonta volna a valóságnak egyébként pontosan megfelelő következtetést, már ami a bankok „lojalitását” illeti. A saját praxisomban ugyanis egyáltalán nem tapasztaltam, hogy a bankokban dolgozó szimpatizánsainak akár a legcsekélyebb védelmet is nyújtaná! A tökéletes kiszolgáltatottságot és magárahagyatottságot annál inkább érezhettem! Ám jobb későn ébredni, mint soha, gondoltam, s ez a megelőlegezett bizakodás végül is maradásra bírt. A bankalapítás nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha minden evilági és túlvilági erő összecsengő akarattal támogatja azt. Hát még, ha suttyomban kell dolgozni rajta, mert ha az ellenerők idő előtt kiszúrják, hamvában levadászhatják! S nem is biztos, hogy csak képletesen. A megismerkedéstől számított harmadik hétre elkészültem a Bankstratégia címet viselő koncepcióval (ingyen), s ebben felvázoltam a leendő bank küldetését, s a megszervezésére irányuló lépéssorozatot. A konkrét tennivalókat is. 56

11

Farkas Vladimír Nincs mentség c. önéletrajzi bűnbánó könyvéből tudjuk, hogy „megtisztulást” imitálva balekként néhány ávóst már Rákosiék lecsuktak, hogy az ÁVH egészét tisztára moshassák vele.

57

A banknyitás időzítése a legközelebbi választási kampányra -- úgy, hogy már segítségére is lehessen a jobbközépnek mondott erőknek --, majdhogynem lehetetlennek ígérkezett. Nagyjából egy év állt rendelkezésünkre, de a számtalan törvényben előírt követelmény, köztük az állami bankhatósági felülvizsgálati procedúra miatt, ez vajmi kevésnek tűnt. Még is, bízva benne, hogy tényleg Antall József keze van a kezdeményezésben, magam is reménykedtem a sikerben. Feltételeztem, a miniszterelnök “kedvéért” a hatóságoknak csak-csak sikerül valahogy lerövidíteniük állásfoglalásaik átfutási idejét. Utólag elmondhatom, a legkevesebb gond éppen ezzel adódott. Lényegében el sem jutottak idáig a fejlemények. Miután a Magyarok Világszövetségének Elnöksége az 1992. december 19.-i ülésén -- távollétemben -- megtárgyalta és elfogadta a Koncepciót, bohózatba illő történéseknek lehettem tanúja. Kiütközött a klasszikus magyar átok: fokozatosan egyre több és több bába kezdett sündörögni a születendő gyermek körül. S miután ily módon túl nagy tömeg tolongott a lyuknál, a végén nem pottyant ki rajta semmi. Normális esetben valamely színre készülő banknak legelőször a vezetőit választják ki. Még akkor is, ha csak a „szülés” legvégén lépnek ki a fényre. Logikusan így az következett volna, hogy az Elnökség határozata nyomán megkeresik azt a két-három embert -- a leendő felsővezetőket --, akikre rábízhatják a szervezési teendőket, miután bankot nem lehet a polcról leemelni. (Félreértés ne essék, nem magamra gondoltam!) E helyett igazi grundfoci vette kezdetét egy olyan mérkőzésen, amelynek során irodalmárok, képzőművészek, s számtalan más tiszteletre méltó hivatás képviselői kergették a labdát ádázul, olykor harmincan is egy térfélen, s mindannyian leginkább önmagukat szerették volna helyzetbe hozni. Ha többet ugyan nem is, annyit mindenesetre tudtak, pontosabban hittek, hogy kellemes lehet egy bank holdudvarához tartozni. Ezért aki úgy vélte, hogy labdát szerzett, igyekezett azt magánál tartani. S, ha semmihez sem értett is, a cél érdekében fűnél-fánál megkísérelt támogatóra lelni. Olykor éppen a feltételezhető legádázabb ellenfeleknél! A legmozgékonyabb „középpályásunk” történetesen a „kiszkábés apuka” volt. Ő a Bankstratégiát véleményezésre megküldte a Magyar Köztársaság nagykövetségeinek! Hogy oda aztán minek, végképp nem tudom elképzelni. Nesze neked diszkréció! Mert, ha valaki azt merészelné állítani, hogy a nagykövetségeink személyi állománya egytől-egyig az Antall-kormány lelkes híve volt, hát azt én körülmosolyognám. Ugyanez a jóember még Egyiptomba is elküldte az anyagot a „szakértője” után, mert az történetesen éppen ott tartózkodott. Nos, erre már akár azt is mondhatnám: bingó! E ponton mentesítve érezhettem magam minden erkölcsi vállalásom alól. Én itt már nem tehettem semmit. Mert lehet küzdeni erőszak, fegyverek ellen, az ostobasággal azonban nincs mit tenni. 58

Időnként azért csak-csak ellátogattam a megbeszéléseikre. Még az is előelőfordult, hogy megkíséreltem racionális mederbe terelni tévelygéseiket. Egy ilyen alkalommal odajött hozzám egy Gorka nevű ember, s megnyugtatott, érti, amit mondok, s holnap Londonban mindjárt meg is beszéli Németh Miklóssal 12, tekintve, hogy együtt fognak vacsorázni! Vajon erre gondolhatott Antall József, amikor az MVSZ segítségét kérte? Valamikor 1993 folyamán aztán arról tájékoztattak, hogy Antall József már nem nagyon erőlteti a lojális bank felállítását. A konkrét időpontra már nem emlékszem, de arra igen, hogy a hír egybeesett az azévi Tom Lantos audienciával. Ezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy a két esemény között okokozati kapcsolat állt fenn, bár elhangzottak ilyen vélemények. Mindazonáltal a kapcsolatom még nem szakadt meg vérvényesen a Magyarok Világszövetségével. Mert mit ád ég, ami nem ment erőlködéssel, kis híján megvalósult magától. A körülmények összjátéka folytán 1994-ben elérkezett egy olyan pillanat, amikor még is csak saját bankhoz juthatott volna a jobbközép térfél. A bank, ahol jómagam dolgoztam, nagyjából kikecmeregvén abból a szakadékból, amelybe korábbi vezetői -- meglepődnének, ha kiszeseknek nevezném őket? --, belelökték, eladósorba került. Az állami mentőöv, valamint általunk, mint „csődmenedzsment” által megtett intézkedések nyomán fokozatosan feltápászkodó bankot az állami tulajdonos „vissza kívánta vezetni” a piacra. Magyarán túl akart adni rajtunk, hogy kivehesse belőle a befektetett pénzét, mert már akkor is folyton csehül állt a magyar állami költségvetés. Nos, én suttyomban megkíséreltem élére állni az ügynek. Az állam privatizációs szándékát meglovagolva párhuzamos akcióba kezdtem, azaz vissza akartam csempészni a porondra az Antall Józsefnek tulajdonított, de végül elvetélt kezdeményezést. Azzal a „csekélyke” eltéréssel, hogy „zöldmezős” bank helyett egy azonnal akciókész pénzintézetet óhajtottam nemzeti kezekre játszani. Ehhez megnyertem a tulajdonos állam -- kormányközeli -- képviselőjének egyetértését is, olyan formán, hogy ha megszervezhető a vevői kör, nem gördítenek akadályt az akció útjába. Még annyit kell hozzátennem az elmondottakhoz, hogy mivel annak idején a bajba jutott bankot az állam valójában bagóért vette állami tulajdonba, voltaképpen valamicskével több bagóért is megvált volna tőle. (Hol volt kőbe vésve, hogy kizárólag külföldre játszhatja át a bankjait fityingekért?)

12

Az utolsó pártállami kormány miniszterelnöke, aki ekkor már az Európai Beruházási Bank személyzeti igazgatói tisztét töltötte be.

59

Ne feledjük, az MDF-kormánynak ekkor már tényleg a körmére égett az óriási fiaskóval fenyegető parlamenti választás, így ez lehetett volna az utolsó alkalom arra, hogy mentse, ami még menthető, vagyis mérsékelje a várható vereség súlyát, továbbá megóvja magát a majdani tökéletes pénzügyi elszigeteléstől. Emlékeztetnék az előző pontban mondottakra, ami alapján nem nehéz belátni, mennyire másként alakulhattak volna az MDF későbbi politikai esélyei, ha befolyása alá vonhatott volna legalább egyetlen bankot. Az előzmények fényében úri kötelességemnek tartottam, hogy riasszam a Magyarok Világszövetségét, miután kissé korábban még maga rángatott bele a „buliba”. Arra gondoltam, a világ magyarsága körében talán nem lenne esélytelen vállalkozás „összekalapozni” a Bank vételárát. Erre kíváló alkalom kínálkozott, hiszen az MVSZ éppen clevelandi világkongresszusára készülődött. Nem beszélve arról, hogy előzőleg megannyi lelkes patrónussal találkoztam, akik minden egyes megbeszélésre haladéktalanul repülőgépre ültek, s a Benczúr utcában termettek, jöjjenek is Braziliából, az USÁ-ból, Kanadából, vagy a világ végéről! Ennek jegyében készülődtünk az MVSZ vezetőivel való találkozóra. Azért, hogy az Olvasó is érzékelhesse a kezdeményezés horderejét, kiemelem: az eladó (ÁVÜ) képviselője is elkísért. Mondhatnám azt is, a hegy elment Mohamedhez! Ez utóbbi gesztust azért nem árt kihangsúlyozni, mert a színfalak mögött egyes posztkommunista erőcsoportosulások egymás sarkát tiporták a bank megszerzéséért folytatott tülekedésben. Többek között olyanok is, akik már a padlóra küldésében is szerepet játszottak, s bizonyára a jövedelemszivattyú újraindítása lebegett lelki szemeik előtt, úgynevezett tulajdonos-hitelek útján. Nem tudom, hogy a gigantikus magyar privatizációs hadművelet történetében hány olyan eset mutatható ki, amikor a pálya a jobboldali erők felé lejtett, de, hogy a szóbanforgó akció közéjük tartozhatott volna, aligha vitatható! Csoóri Sándor előszobájában “némi türelmet” kértek tőlünk azzal, hogy az elnök úr előző megbeszélése kissé csúszik. Mit is mondhatnék erre? - nagyonnagyon elhúzódott! Ha ezek után az utókor még is azzal vádolna, hogy nem követtem el mindent a totális posztkommunista restauráció feltartóztatása érdekében, ami csak erőmből kitelt, annak csupán annyit mondhatok: kerek óra hosszat toporogtunk az előszobában, amíg egy komáromi kisiparossal tárgyaltak. Hogy miről, azt természetesen nem tudom, de feltételezem sokkal fontosabb lehetett annál, amit – az előzetes egyeztetést követően -- mi hoztunk a tarsolyunkban.

60

Amikor végre az úr színe elé járulhattunk, hihetetlen látvány tárult elénk. Az ajtóval átellenben, egymás melletti fotelben ott ült Csoóri Sándor és Fónay Jenő, a POFOSZ elnöke, a tragikus sorsú 1956-os forradalmár. Ültek? Inkább hevertek. Csoóri nyakában selyemkeszkenő. Nem mintha ennek jelentősége lenne, még sem feledhetem, mert sehogyan sem illett a róla kialakult képembe. Megjegyzem, ez volt az első és utolsó személyes találkozásom vele, s a tapasztaltak alapján ennyi bőven elég is volt belőle. Később egy önéletrajzi írásában olvastam, hogy a ’950es években felíró volt valahol cséplőgépnél. Egy olyasféle helyen, ahonnan többek között a mi búzánkat is elzabrálták beszolgáltatás és adóhátralék címén. Ha ezt tudom, még az épületet is elkerülöm, nem hogy átlépem a kapuját! (Che Guevara-ópusa még később jutott tudomásomra.) Mielőtt elfelejteném: jöttünkre fel sem álltak szemmelláthatólag jóleső testhelyzetükből, s bizonyára az e fölötti indignáltságommal magyarázható, hogy arra már nem is emlékszem, visszaköszöntek-e egyáltalán? Miután az illusztris urakat emlékeztettük, mi járatban vagyunk, megszólalt Fónay Jenő: - „Minden bankár gazember, s maguk is csak bankárok!” Kell ehhez bármit hozzátenni? Clevelandben természetesen szót sem ejtettek az egészről. * A továbbiakban még két MVSZ-attrakcióról adhatok számot. Az egyik történet a kommunista „hőskorban” a magánvagyon ellen az állam által elkövetett jogtiprás -- leánykori nevén: államosítás -- orvoslásának különös magyar leleményével, a „kárpótlással” függ össze. Az újszülötteknek előzményként annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy a rendszerváltó erők – az egyetlen Független Kisgazdapárt kivételével –, több mint érdekes módon igen hamar közös nevezőre jutottak abban az elhatározásban, hogy márpedig Magyarországon a lopott holmi nem jár vissza a jogos tulajdonosának! S ezzel új hungarikum született a rendszert váltott posztszovjet térségben. A jog helyreállítása helyett az Országgyűlés az úgynevezett kárpótlás intézményét emelte törvényre. Az erre a célra felállított Kárpótlási Hivatal részleges kártalanítás gyanánt úgynevezett kárpótlási jegyeket bocsátott ki. Ezzel szúrta ki a kárvallottak szemét.

61

A teljességhez hozzátartozik az is, hogy a konstrukció kiötlői úgy képzelték, hogy a „kárpótoltak” a kárpótlási jegyeikkel, mint fizetőeszközzel, vevőként bekapcsolódhatnak majd a privatizáció folyamatába. Már, ha nem teszik inkább azonnal készpénzzé azokat, javítandó valamelyest az államosítás óta többnyire kiheverhetetlenül szerény anyagi körülményeiken. Azaz: ha az eredeti tulajdonukat nem is kaphatják vissza, könnyített feltételekkel újabb tulajdont vásárolhatnak maguknak. Így szólt a hivatalos malaszt. Nem óhajtok állást foglalni a kérdésben, hogy a vázolt elgondolásban mi lehetett a nagyobb talány: naivitása, avagy szemenszedetten körmönfont, csalárd „zsenialitása”. Döntse el az Olvasó maga! Én csak azt írom le, ami a valóságban végbement! A piac természetesen igen gyorsan a névértéke töredékére szorította le a kárpótlási jegy árfolyamát, csaknem teljességgel értéktelen papífecnit hátrahagyván a lappadt zsebekben. Az államosítás áldozatai -- ha éltek még egyáltalán --, illetve örököseik (s nem is “csak az osztályellenség” tagjai és leszármazóik), többnyire nehéz körülmények között élték le életüket. Ki csodálkozna hát azon, hogy a legtöbben mihamarabb pénzhez akartak jutni, javítani végre valamicskét, ha csak morzsányit is, sanyarú helyzetükön, sokan a huszonnegyedik órájukban. Hisz talán még életükben nem láttak egyben annyi „felhalmozott tőkét”, ami a „markukatt üthette”, ha túladtak a kárpótlási jegyeiken! Apám örökében én például nem egészen egy otthoni kenyérsütőgép árát -- harmincezer forintot -- „zsebeltem be” tíz-húsz hold – azt sem tudom mennyi – elzabrált föld fejében, ami utóbb csak egy nagy vacaknak bizonyult, de soha nem fogom kidobni, nehogy elfeledjem az államosítást, és ikertestvérét, a „létező demokratikus jogszolgáltatást”. Tervezem, hogy hivalkodásul kiakasztom a falra dísznek. Kitalálhattuk már: a kárpótlási jegyek tömkelege viharos gyorsasággal a névértéke tíz-tizenöt százalékán spekulánsok kezén kötött ki, akik vagy felárral rögvest továbbadták azokat, vagy maguk jelentkeztek velük vevőként privatizációs kiírásokon, ahol bezzeg névértékén számították be a kárpótlási jegyet fizetség gyanánt. Hasznos lehet, ha számokkal is szemléltetjük a leírt esménysort.

62

Induljunk ki abból a példa kedvéért való feltételezésből, hogy a privatizációs ügynökség eladásra kínált valamely vagyonelemet, mondjuk egy egymilliárd forintra taksált vállalatot. Ezt a „objektumot” tíz-tizenöt százalék önrésszel meg lehetett szerezni, amelybe -- ne feledjük! -- a kárpótlási jegyet is beszámíthatták névértéken. Az adásvétel létrejöttéhez tehát mindössze száz-százötvenmillió forint névértékű kárpótlási jegyet kellett felvásárolni tíz-tizenöt millió forint készpénzért. Ezzel, vagyis a tíz-tízenötmillió forinttal, kiegészítve azt nyolcszázötven millió forint privatizációs hitellel - melynek megszerzése gyakran csak formális „macerát” jelentett a baráti bankokban -, a boldog vevő már vihette is az egymilliárdot érő gyárat! S húsz év multán még büszkélkedhet is vele: hiszen megdolgozott érte! S azzal, hogy mennyire tehetséges. Talán már jótékonykodik is. Túlzás lenne hát az állítás, miszerint aki vihette a gyárat, azt joggal nevezhetjük a rendszerváltás nyertesének, az egykor kirabolt mai „kárpótoltat” pedig a másodszori vesztesének? Mi is történt itt valójában? Először is -- miként az Előszóban is említettük --, gatyára vetkőztették az országot, mindenkitől mindent elvettek, amit csak lehetett, s boldognak érezhette magát, akinek legalább az életét megkímélték. Bár tragikusan sokan még ebben a „kegyben” sem részesülhettek. Ezt a harácsolást tartja számon államosításként a történelem, amiről gyerekkoromban folyton-folyvást azt kellett hallanom, hogy eme aktus maga a társadalmi haladás! Mi több, még manapság is gyakran érzékelhetünk effajta szirénhangokat. A rendszerváltásig a rablógyilkosok, illetve vér, és osztály szerinti leszármazóik kezében koncentrálódott a hatalom, amelynek révén a pártállamivá tett vagyon hozadékának zömét a maguk javára zsebelhették be. Ily módon túlnyomórészt nekik állt módjukban a kárpótlási jegyek felvásárlásához szükséges pénzt előteremteni. A kárvallottaknak erre vajmi csekély esélyük nyílhatott. Esetenként előfordulhatott, de semmiképpen sem tömeges méretekben, mivel őket a szocializmusban nem felhalmozó szerepkörre szánták. Nos, az ő esélyük 1990 után is csupán arra korlátozódott, hogy alibi-kárpótlásuk ürügyén ugródeszkául szolgáljanak egykori kifosztóik immár megint nyíltszini „eredeti tőkefelhalmozásához”. Megtöbbszörözve ezzel a rablóvérvonal vásárlóerejét, amellyel eluralhatta a privatizációs folyamatot. Következésképpen a kárpótlás intézményét valójában nem tekinthetjük másnak, mint zseniális eszköznek az államosítással kifosztottak másodszori kisemmizéséhez. Ám mivel a két időpont között eltelt fél évszázad, alig akad ember, aki észrevenné ezt a követlen összefüggést. Miért bolyongok e téma körül oly kitartóan?

63

Nem csupán a személyes érintettségem okán. Az MVSZ-ben is minden egyes találkozón ki-kiöntött az éppen aktuális téma medréből a kárpótlási jegyek miatti aggodalom. Annyit mindenki érzékelhetett, hogy miközben az ő kárpótlási jegye napról-napra értéktelenebbé válik, különös módon mások kezén mesés vagyonok kezdenek feltűnni! A megjelentek hetedhét országból hozták el magukkal a méltatlankodás hangját, s a vágyálmot, tenni kellene valamit! Ezért bátorkodtam ajánlani: akkor hát tegyünk! - a terméketlen nyavalygás helyett. Ekkortájt az MVSZ égisze alatt ügyködő csoport -- a bankalapítási fiaskó után -- egy kulturális indíttatású – Kilátó névre hallgató -- Kft. világrahozatalán serénykedett, avégett, hogy ennek révén (is) támogathassa az anyaországon kívülre szakadt magyarság fennmaradását. Ezt magam is dícséretes szándéknak tartottam, arról viszont egyszerűen megfeledkeztek, hogy a nemes küldetéshez pénz is szükséges, amiben pediglen nemigen dúskálhattak. Én ugyanis egyebet sem hallottam, mint szüntelen panaszáradatot az MVSZ szűkreszabott bevételeit illetően, s szó, mi szó, ez fedte is a valóságot. Ezt orvoslandó álltam elő a triviális intelemmel, miszerint a leendő Kft-nek nem csak a kiadási (jószolgálati), hanem a bevételi oldalával is törődniük kellene, mert a pénzt a küldetéstudattal helyettesíteni nem lehet. Az is fontos, de önmagában kevés a boldoguláshoz. Meggyőzésükre feltártam előttük, mi zajlik a kárpótlási jegyek piacán, s javasoltam, kíséreljék meg legalább részben elhalászni azokat a spekulánsok orra elől, oly módon, hogy a tervezett Kft tevékenységi körét kibővítik gazdasági funkciókkal is. Ilymód megteremthetnék és feltölthetnék a magyarságot szolgáló kultúrmisszió pénzalapját, még akkor is, ha a jegyek felvásárlásakor (spekulánsok előli elhalászásakor) a “szokásos” árfolyam és a névérték különbözetét tisztességesen megosztják a jegyek eladóival (eredeti tulajdonosaival). Sok-sok értetlenkedés és üresjárat után végül magam dolgoztam ki egy ilyen indíttatású társaság alapítási dokumentum-tervezetét (megint csak ingyen és bérmentve). Még odáig is elmentem, hogy a működéséhez szükséges banki háttérre (számlavezetés, felvásárlás meghitelezése, letétkezelés) bankom nevében “jutányos” szerződésajánlatot küldtem, nem csekély kockázatot vállalva magamra ezzel az alapvetően ellenséges – lényegében a „túloldalhoz” tartozó -- munkahelyi környezetemben. Választ a mai napig nem kaptam. Néhányan viszont az MVSZ-nek átadott „know how” birtokában saját befektetési társaságot alapítottak! Köztük a kiérdemesült Kádár-csicskás ávós öregfiúval. Nem tagadhatom, ez az eset jócskán hozzájárult ahhoz, hogy az úton-útfélen puffogtatott zengzetes hazafi-szólamok hallatán felálljon a szőr a hátamon! S most lássuk a második történetet!

64

1993. október 15-18. között Budapest adott otthont az 56-os Magyarok Világtalálkozójának. A rendezvény fővédnökének Antall József miniszterelnököt kérték fel, aki a megtiszteltetést el is fogadta. A nyitány előtti nap már estébe hajló délutánján kétségbeesett telefonhívást kaptam. A POFOSZ gazdasági vezetője -az MVSZ-beli összejövetelek rendszeres résztvevője -- hívott azzal, hogy, ha Istent ismerek, segítsek rajtuk, mert nem sikerült elegendő pénzt szerezniük a Világtalálkozó lebonyolításához. Úgy gondolták, hogy a bankokat kérik fel a rendezvény támogatására, de csalódniuk kellett. Én vagyok az utolsó reményük – tette hozzá várakozón. (Most tűnődöm csak el rajta, miként lehetséges, hogy engem kihagytak az elsőköri adománygyűjtési akcióból? Vajon a „Gabit” megkörnyékezték?) Feltételezem, a leggyermetegebb laikus is elképzelheti - lettlégyen is bármily beosztásban is valaki -, szíre-szóra, adj uram, de azonnal, senki nem varázsolhat elő elajándékozandó pénzösszegeket. Különösen akkor nem, ha a rendteremtés letéteményeseként tartják számon, ezért is delegálták állomáshelyére. Ebből kifolyólag nem kis fejtörésembe került a törvényes megoldás. Végül eszembe ötlött az a csalafintaság, amin addigra már jó sokat dühöngtem! Nevezetesen, hogy 1988-89-től kezdődően mi pénzt kihordtak utóbb balliberálisnak mondott tényezők a magyar bankrendszerből. Akkor talán én sem vétek Isten ellen, ha segítem az 56-osokat! – jutottam végül dűlöre magammal. Azonnal találkoztunk a Szlovák sörözőben, itt lediktáltam az egykori 56-os üldözöttnek egy szerződéstervezetet. Ebben a POFOSZ felajánlja bankomnak, hogy amennyiben egymillió forinttal támogatja az Antall József fővédnökölte Világtalálkozót, cserében minden helyszínen feltűnő módon reklámozni fogják szolgáltatásait, itthon és külföldön egyaránt. Azzal köszöntem el tőle, hogy rögvest gépeltesse le, írják alá, majd reggel fél nyolcra futárszolgálattal juttassák el vezérigazgatómhoz. Még véletlenül se hozzám! Így is történt. Reggel, mire beértem, már falfehéren várt rám vezetőtársam. - Nézd, mit kaptunk! -- mutatta elanyátlanodva. Ezen én nem is csodálkoztam, mert ha azt állítanám, nem számított a forradalom és szabadságharc lánglelkű hívének, akkor nem nagyon tévednék. Pályafutását egy megyei pártbizottságon kezdte, majd alapszervi párttitkár és pártvezetőségi tag (is) volt az MNB-ben, s nem mellesleg -- ha netán már nem emlékeznénk rá az előző kötetből --, ő röhincsélt vazallusi kedélyességgel a tsz-be bevert parasztok jajveszékelésén, felidézvén egy borgőzös névnapon. Maradjunk csak ennyiben. - Mit tegyünk? – tolta át a felelősséget. - Mit tennénk? Oda kell adnunk! Csak nem fogjuk a miniszterelnököt kellemetlen helyzetbe hozni? S azzal második helyen aláírtam a szerződést! A rákövetkező pillanatokat soha nem fogom elfelejteni. Nem tudnám megmondani, hányszor fogta kezébe a tollat, majd ejtette vissza ernyedten az asztalra. S ahogy múltak a súlyos percek, egyre kövérebb izzadságcseppek gördültek le homlokán. Végül nagy nehezen csak-csak aláírta Ő is. 65

Bízisten, közben még meg is sajnáltam őt. Nem lehetett akármilyen gyötrelem megbírkóznia a múltjával, Antall József árnyával, valamint a félsszel, vagyis az Antallnál sokkal közelebb trónoló MSZP-SZDSZ uralta háttérrel, amely nem csak az én sorsomat, de az övét is markában tartotta. Miután mindkettőnk kézjegye rákerült a szerződésre, vettem a telefont, s közöltem az örömhírt: jöhetnek az egymillió forintért.13 S most, tessék jól megkapaszkodni! „Sajnos nem érnek rá, mert Göncz Árpád köztársasági elnök úr díszkíséretében kimennek a 301-es parcellába koszorúzni”. - Így a fogadtatás. Ekkor eldöntöttem: egy életre elegem van belőlük! Eszembe ötlöttek Bartis Ferenc költő, az MVSZ alelnöke szavai, akire a kezdetekkor még kissé nehezteltem, mert arra intett, „meglátjátok, nem mentek ezekkel semmire, mert ahányan vannak, annyifelé húznak”! Arra gondoltam, talán azért mondja ezt, mert kihagyták a szervezkedésből (legalábbis a formális összejöveteleken nem láttam őt). Bartis a barátom barátja volt, aki állítólag átmenetileg befogadta őt, amikor is a 80-as évek első felében a Ceausescu-rezsim üldöztetései elől átszökött Magyarországra. Be kellett látnom, Bartis prófétának bizonyult! Kiket érdemes még megemlíteni az MVSZ-beli illusztris társaságból? Legtöbbjüket nyugodtan mellőzhetjük e lapokról, mert nem sok vizet zavartak, vagy éppenséggel többet ártottak, mint használtak. A tanácskozásokon a házigazda szerepét Fekete Gyula14 népi író, szociológus, újságíró töltötte be, aki, mint meggyőződhettem róla, valóban nagy tekintélynek örvendett a megjelentek körében, de a gyakorlati teendők iránt vajmi kevés affinitással bírt, s mintha jól kifejlett szkepticizmussal is viszonyult volna a felmerült kezdeményezések iránt. Különösen azok után, hogy az Antall Józsefre utaló hívatkozások is elhangzottak. (Mintha nem rajongott volna Antall Józsefért.) Úgy vélem, a habitusa tökéletesen alkalmatlanná tette a szervező szerepkörre. A többieknek azért nem szentelek túl nagy figyelmet, mert végül is többékevésbé mindegyikük a saját pecsenyéjét sütögette (volna). Esetleg, mint jellegzetes figurát, még Csoóri titkárát, tanácsadóját, mindenesét emelném ki, akit csak, az MVSZ rossz szellemként emlegettek a benfentesek.

13

Manapság ez az összeg mintegy a tízszeresének felelne meg.

14

Itt csak annyit említek meg róla, hogy tagja volt az MDF elnökségének, s talán a legkövetkezetesebb és legharcosabb felvetője Magyarország népesedési problémáinak. Hogy azt ne mondjam: a téma élő lelkiismerete.

66

Kuriózumként is felfoghatjuk, hogy egyszer még egy herceg Odeschalki is megtisztelte köreinket. Vagy nem tudom, emlékszik-e még valaki az egykori - azt hiszem ferencvárosi - futballkapus Sziebenre, aki jogi szolgálatait ajánlotta a haza szolgálatára. Megemlíthetem Kocsis Lajost a POFOSZ alelnökét (aki veszni hagyta az ominózus egymillió forintot); Turny Zoltán barátomat és kollégámat, aki az Orbán kormány PHARE ügyekben illetékes tárca nélküli minisztere (Boros Imre) hivatalvezetőjeként fejezte be aktív pályafutását; Katona Szabó István írót Gödöllőről (és Kézdivásárhelyről); Endreffy Ivánt Braziliából. S ki ne hagyjam Márton András tüzérezredest, 1956 októberében a Zrinyi Miklós Katonai Akadémia parancsnokát, a Corvin-köziek segítőjét. * A sors kegyelméből én már 1990 őszén, nem sokkal az első szabad önkormányzati választás nyomán megsejthettem a jövőt. Mielőtt azonban erre rátérnék, előljáróban el kell mondanom, hogy az OTP-beli élet sem volt mentes az aktuális politikai erők nyomulásától, ami hol körmönfontan, hol nyíltan, de kivétel nélkül mindig valami jutányos elbírálás kicsikarására ment ki. Ezeket támogatásnak, segítségnek, mecenatúrának, “járó jognak”, mikor minek nevezték nagy-nagy eufémiával, a kedvezményezett hierarchikus helyzetének, de főként intellektusának megfelelően. (Például egy ízben egy Vajek Jutka névre hallgató rádióriporter úgy üvöltött velem a telefonban a lánya lakáshitele ügyében, mint egy eszelős, hiába magyaráztam neki, rossz helyen kereskedik, mert lakossági ügyekben nem lehetek illetékes.) A későbbiekben e témának külön figyelmet szentelek, itt most csak annyiban érintem, hogy elmondhassam: olyan leplezetlen követelőzéssel még nem találkoztam, mint az új – a legelső -- Fővárosi Önkormányzat magalakulását követően. Mint az OTP Önkormányzati és Vállalkozási Igazgatósága helyettes vezetőjét „felkértek”, nyúljunk már egy kissé a Demszky Gábor vezette önkormányzat hóna alá! Többek közt egy Budapestért elnevezésű alapítvány számára tarháltak pénzt tőlünk (is). Így, amikor egyszercsak meginvitáltak a főpolgármesterhez, szentül hittem, erről óhajtanak értekezni. Akkoriban még a levegőben is rózsaszín illúzió terjengett, ezért inkább kíváncsisággal vegyes várakozással, mintsem fenntartásokkal eltelve toppantam be Demszki Gábor irodájába. S miután az MNB-ben még pendelyes koromban megtanultam, hogy fontos kérdésekben sose tárgyaljak négyszemközt, velem jött az önkormányzati bankügyletekért az OTP-ben közvetlenül felelős főosztályvezető, T. L. Ámbár nem biztos, hogy jól emlékszem a nyitólépésre, így nem lehetetlen, hogy én mentem ővele. Ezt a körülményt csak azért hangsúlyozom, hogy jelezhessem: tanúja is van az ott történteknek.

67

A külsőségeknél, amelyek beléptünkkor fogadtak bennünket, nem kívánok hosszasan elidőzni, de annyit mindenképpen meg kell említenem, egyáltalán nem így képzeltem el egy világváros -- nagyképű szabaddemokrata zsargonban: „metropolis” -- első emberét, s az őt körüllengő milliőt! Mintha valami nyomasztó varjútanyára csöppentünk volna! Eme érzetemhez bizonyára a szobában tartózkodó hölgy is nagyban hozzájárult. Tökéletesebb összhangot akkor sem sugározhattak volna, ha netán összebeszélnek. Gondolom, ez nem lehetett így, hiszen a hölgy állítólag a világ másik végéről érkezett. Hogy honnan, azt még most sem tudom, mert „keresztkérdésekkel” sem sikerült kihúzni belőlük. Szóval, mindketten talpig feketébe burkolóztak, olyan hatást keltvén ezzel, mint a varjak a villanydróton. Csak éppen tollazat helyett fényes ülepű pantallóban, elnyűtt pullóverben tündököltek. (Egy pillanatra képzeljük el báró Podmaniczkyt neglizsében!) Ennyire „magasröptű” tanácskozáson se előtte, se utána nem vettem még részt. Voltaképpen el sem tudták mondani világosan, miben is kérik a segítségünket. Vagy csak meggondolták magukat. Végül is azt hiszem, olyan hamisítatlan dilettánsokkal találkoztunk, akik bizonyára nagyon akartak valamit, amit nem mondhattak el kerek-perec. Talán a barkochba nevű kitalálós játékhoz hasonlíthatnám az „eszmecserét”, amit leginkább úgy jellemezhetnék, mint szégyenlős érdeklődést az iránt, miként lehetne létrehozni valahol külföldön egy befektetési számlát (e sorok írásakor éppen aktuális közéleti tematizáció nyelvezetén: offshore vállalkozást). Eltartott egy ideig, mire nagy nehezen ráeszméltünk, korántsem a Budapestért Alapítvány izgatja a fantáziájukat. Most is csak azokat a kérdéseket ismételhetem meg, amik a helyszínen is felmerültek bennem: ennyi szabad forrása lenne a fővárosnak? Nem hiányoznak ezek a folyó és beruházási kötelezettségei teljesítéséhez? S szociológusként (meg egyáltalán) a főpolgármester miért egyedül értekezik pénzügyi/befektetési kérdésekben? S tárgyalópartnere miért nem hajlandó azonosítani magát, a megbízóit, a rendeltetési országot, s gyakorlatilag az égvilágon semmit? S végezetül: mi a fészkes fenének hívtak ide bennünket? Konzultánsnak offshorekiképzéshez? (Elnézést a tónusért, mert ha finomabb lennék, nem fejezhetném ki híven a bennem támadt hangulatot, amit az adott pillanatban természetesen palástolnom kellett.) Visszatérvén bázisomra, nemes egyszerűséggel fellázadtam, s közöltem fellebbvalóimmal: a továbbiakban én a főváros attrakcióival nem vagyok hajlandó foglalkozni! Még csak találkozni sem óhajtok a „metropolis” vezetőivel. A főváros ügyeiben nyugodtan lépjenek át rajtam, mert nem arra szerződtem, amit tapasztaltam! Így is történt. Húsz év távlatából visszatekintve erre a furcsa élményre, legszívesebben azt kérdezném: meri-e cáfolni valaki, hogy a cseppben tényleg benne rejlik a tenger? 68

* 1991 január-febuárra bezárult az Antall-kormány körüli ostromgyűrű. A hasonlatot akár szó szerint is érthetjük: emlékezzünk csak az előző őszi puccskísérletre, amely taxisblokád néven híresült el, valamint a szűnni nem akaró médiaössztűzre, miközben sorra levadászták a kormánypártinak vélt vagy csak bélyegezett médiumokat! A rendszerváltó kormány végül gyakorlatilag eszköztelenül állt a balliberális támadások kereszttüzében. Nem létezett fórum, ahol a saját álláspontját, törekvéseit védelmezhette, vagy elmagyarázhatta volna. Az újabb korosztályok talán nem is értik, miről is beszélek, hiszen manapság, ha kinyitják a vízcsapot, abból is az éppen aktuális miniszterelnök folyik ki. Ám a korai „rendszerváltó” viszonyok közepette Antall József jóformán be sem tehette a lábát a magyar közszolgálati rádióba és televízióba (másfajta elektronikus médiumok még nem léteztek), mert a teljes médiavilág a posztkommunista erők kezén maradt. Azok pediglen minden erejükkel a kormány elhiteltelenítésére törekedtek. Ebből a karanténból kísérelt meg kitörni Antall, midőn a Magyar Bankszövetséghez fordult, ugyan segítenének már legalább egyetlen tárgyilagos lapot megalapítani, hogy arasznyit el lehessen mozdulni az arányos tájékoztatás irányában, mindenek előtt az állampogárok kiegyensúlyozott tájékozódási jogára tekintettel. Sajnos, mindenben ez a „lovagias” gondolkodásmód uralta az első demokratikus kormányfő jellemvilágát, amely a szembenálló fél tökéletes félreismerésén nyugodott. Elfeledte, hogy olyan ellenfelekre próbál magasrendű gesztusokkal hatni, akik őt ellenségüknek tekintik, akik abban a közegben szocializálódtak, amelyben a vérontástól sem volt szokás visszariadni. Tőlük lett volna remélhető a nemes gesztus viszonzása? Tegyük hozzá, ekkor még az összes bank állami kézben volt, következésképpen kevésbé úri módon is összeszedethette volna az újság megalapításához szükséges pénzt. De nem, Antall József szépen megkérte a bankokat. A mai napig sem feledhetem, mint röhincséltek a miniszterelnökön a Bankszövetségben az érintettek. Akikről ugyebár a Bem rakparton úgy képzelték, hogy amennyiben a helyükön maradhatnak, akkor az új hatalom tenyeréből fognak csipegetni. „A nagy demokrata! Hatalmi szóval alapít magának újságot! Miben különbözik Kádártól?” Ilyen, s ehhez hasonló megjegyzésekkel illették a felkérést. Nyíltan persze nem utasíthatták el a kezdeményezést, de ott gátolták és lassították megvalósulását, ahol csak tudták. Az OTP-ben én lettem a téma teljhatalmú felelőse.

69

A vezérigazgató a jelenlétemben felhívta Kajdi Józsefet, a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkárát, s bejelentette neki, hogy az OTP-t Heincz Antal fogja képviselni a lapalapítással kapcsolatos tárgyalásokon. Ennek megfelelően minden jogot rámruház, ami őt, mint vezérigazgatót megillet! – tette hozzá. S valóban, írásban is kiadta számomra a meghatalmazást, beleértve az egyszemélyi pénzügyi kötelezettségvállalás jogát is. Majd felemelte a mutatóujját, s mintegy kedélyesen megfenyegetett: „ha egyetlen fillért is lejegyzel az újság alaptőkéjéből, megnézheted magad!” (Nem érdekes? Pontosan így intettek jó modorra már egy évtizeddel korábban is. Akkor a Világbank kapcsán mondták nekem ugyanezt: „megnézheted magad!” Úgy látszik számomra azt rendelte a sors, hogy egyvégtében nézegessem magam.) Nem állíthatom, hogy kétszínűségével túlságosan meglepett, mert teljességgel illett a jelleméhez. Remélem, a későbbiekben ezt az Olvasóval is képes leszek érzékeltetni. Ekkora aljasságra azért még sem számítottam. Nem irányomban, hanem Antall József nem érdemelte ezt tőle, akinek a témában illetékes államtitkára személyesen hozta el őuraságát bemutatni, s leendő munkatársai jóindulatába beajánlani, mint az új elnök-vezérigazgatót. Micsoda körmönfont kettősség! Felfelé a legkészségesebb orcájával igyekezett hajbókolni, jóelőre lefedezvén magát, hisz a Meghatalmazásával akár az OTP ingét-gatyáját is felajánlhattam a „kormányközeli” lap javára, ám mindjárt arról is gondoskodott, hogy, ha “valamiért” netán az OTP-n zátonyra futna az újság ügye, a kudarc felelősét csak is bennem lehessen megtalálni. Bízva bízhatott elrettentő erejében annak az idegromboló körülménynek, hogy már vagy három-négy hónapja iszonyatos háborúban álltunk egymással, s egyéb sem hiányzott nekem, mint egy újabb vérre menő konfliktus.

70

Az alapítói értekezletre a Blaha Lujza téri sajtószékházban gyűltek össze a meghívottak. Mint kiderült, nem csupán bankokat, más állami nagyvállalatokat is felkértek a közreműködésre, lehettünk ott vagy harmincan. A Horthy József (Lapkiadó Vállalat) által celebrált értekezlet részleteire már nem nagyon emlékszem, így a részvénykibocsátás pontos jellemzőire sem. Az viszont élénken bennem él, milyen nyögvenyelősen haladt körbe a jegyzési ív a hosszú asztal mentén. Többen is elhalasztották a részvényjegyzést, arra hivatkozva, hogy még további felhatalmazást kell beszerezniük vezető testületeiktől. Némelyeknél teljesen kilógott a lóláb, hiszen beosztásuk eleve feljogosította őket a jegyzésre. Arról nem beszélve, hogy még nem is olyan régen minden aggodalom nélkül megfeleltek bármiféle felkérésnek, például Cservenkáné15 elvárásainak! A demokratikus kormány bezzeg előhozta belőlük a finnyásságot. Volt, ki azzal mísmásolta el a dolgot, hogy a későbbiekben még visszatérnek az ügyre. Egyszóval nagyon felemás hangulat jellemezte az eseményt, így azt sem tudom, végül is egyből elérte-e célját az alapítói értekezlet, sikeres volt-e a kibocsátási akció, vagy újabb nekirugaszkodás kellett hozzá? Mindenesetre én, miután leadtam a Meghatalmazásomat, elővettem tollamat, s az OTP nevében egyetlen huszáros lendülettel lejegyeztem húszmillió forintot16, s rányomtam a cégbélyegzőt! Úgy vélem, ezzel nem csekély mértékben járultam hozzá a Napi Magyarország című új napilap megszületéséhez. Gondolom, a megfelelő helyen derék vezérigazgatóm érdeméül tudták be az OTP gesztusát. (Hisz Őt a kormány a saját emberének képzelte!) S mi következett ezek után kettőnk viszonyában? Természetesen kenyértörés! Eljátszadozom a gondolattal: ha akkor nem születhet meg a Napi Magyarország, ma a Magyar Nemzetet sem vehetnénk kezünkbe? A kérdés annyiban jogos, hogy miután a Horn-Kuncze kormány idején a jobboldali sajtót teljes egészében szétverték (s Európa egyetlen jajszót sem préselt ki magából!), a piacon gyakorlatilag az új lap maradt az egyetlen jobboldalinak mondott orgánum. Jellemző, hogy a patinás, de a --hirdetésmegvonással -- tönkretett Magyar Nemzet is a Postabank (a „Gabi”) tulajdonába került, ahol “konszolidáció” ürügyén végérvényes jegelés vagy „áthangszerelés” várt rá. Ami minden bizonnyal be is következik, ha a választók 1998-ban trónra nem ültetik az Orbán-kormányt. Ekkor a két lapot Magyar Nemzet néven összevonták, s ez, a Napi Magyarország anyagi bázisáról elrugaszkodván, a mai napig állja a sarat. Mi több, kulcsszerepet játszott a 2002-2010 közötti balliberális ámokfutás leleplezésében! *

15

Cservenka Ferencné több mint húsz éven át volt a Pest megyei pártbizottság elsőtitkára, 1988-ig az MSZMP Központi Bizottsága tagja. 16 Ma mintegy kettőszázmillió forintnak felelne meg.

71

Ha már egy ilyen jellemóriásnál tartunk, ejtsünk is róla néhány szót, de még mindig csak előljáróban, a rendszerváltás fintorait példázva vele. Mint már pedzegettem, 1990 nyarán az Antall-kormány illetékes államtitkára elhozta, és bemutatta az OTP új vezérét, Terták Elemért. (Az idősebb korosztály számára ismerősen csenghet e név, merthogy a kedves papát évtizedekig nemzetközi műkorcsolya és jégtáncversenyeken pontozóbíróként láthatta televíziós közvetítések során. Már akkor is, amikor halandó ember ki nem tehette a lábát az országból.) Talán még emlékszik rá az Olvasó, Ő az a fiú, akinek oly sikeresen enyhítették légzési nehézségeit Davosban, az „ellenforradalmat követő rendteremtés” idején, amikor is sokakból még az utolsó szuszt is kinyomták! Igazi rendszerváltó fenomén, ez teljesen nyílvánvaló. Bizonyára a moszkvai tanulmányai, valamint odavalósi családi kötelékei is jótékony hatással bírtak ebbéli küldetésére. Mi lehetne jobb ajánlólevél a rendszerváltáshoz, mint egy ilyen háttér? Nem? Ő igazi gyönyszeme az Antalli személyzeti politikának: „Csak abból válogathattunk, ami a rendelkezésünkre állt”! Csak nehogy ki kelljen tenni a lábunkat öntökélyünk elefáncsonttornyából! Minderről persze szó sem esett a bemutatáson. Az államtitkár asszony szavai szerint, Ő az az ígéretes jelölt, aki kereskedelmi bankká szervezi a -- többnyire sokat támadott -- egysíkú lakossági pénzintézetet. Beharangozóját bizonyára lelkesítőnek szánta. Mindössze egyetlen gond adódott vele: abban a pillanatban az OTP már legalább fél éve kereskedelmi bankként működött. Az új vezérigazgatóra már nem várt más feladat, mint a betoppanásakor nagyjában készenálló stratégiát, s a befektetett munkát a továbbiakban szétzilálni, s Ő ezzel sikeresen meg is birkózott. Mindenkitől, aki csak veszélyeztethette személyes presztizsét, rövid úton megszabadult. El kell ismernem, tette ezt igazán „kreatív” módszerekkel. Mielőtt elfeledném: természetesen nem korábbi MSZMP pártfunkcionáriusoknak és egyéb harcosoknak, például volt ávósoknak, BM-eseknek mutatott ajtót. Belőlük inkább még hozott is magával! Még ennyi idő távolából is hitetlenkedve csóválom a fejemet. Ennyire futotta volna a rendszerváltó kormány képességeiből? Egyetlen rendes embert sem talált a közép-európai térség legnagyobb bankja élére? Mi hiányzott a normális döntéshez: a szándék vagy a megfelelő ismeretek? Még szerencse, hogy nem tudom a választ a kérdéseimre. Igaz, mindegy is, kiábrándító lenne ez is, az is. Viszont nagyon is szemléletes adalék a „létező rendszerváltás” jellegéhez. Akárcsak a következő szösszenet, amelyben megalakulásának körülményeiről ejtünk szót.

a

Pénzügykutató

Rt.

* 72

Nem hinném, hogy a Pénzügykutató Rt. különösebb bemutatásra szorulna, hisz ez a társaság félistenek sokaságát adta a tudománynak és a világnak. Különösen Magyarországnak. A nevek ismeretében rögtön nyilvánvaló, miről is beszélek. Tehát: Lengyel László, Tardos Márton, Csillag István, Bokros Lajos, Várhegyi Éva, Voszka Éva, Petschnig Mária Zita, Matolcsi György, hogy csak a legfényesebb állócsillagokat említsem. Amikor ők hallatják szavukat, a földhözragadt emberfiának illik vigyázállásba kapnia magát, s a legcsekélyebb kétely nélkül készpénznek vennie aranyatérő szentenciáikat. Legalább is a médiában alaposan előmelegített áhitatkultusz értelmében. Egyvalamit valóban nem lehet elvitatni tőlük. Nézeteikkel olyan átütő befolyással bírtak a politika formálóira, amellyel szemben nem létezett apelláta. Szerencsésnek is mondhatták magukat, tekintve, hogy tökéletesen megfeleltek az egyre inkább globalizálódó világgazdaság kitermelte eszmerendszer hiedelmeinek. Ennek megfelelően igen hatásos nemzetközi kórus ihlette és övezte szólamaikat. Ha valaki megkísérelt szembehelyezkedni megfellebezhetetlen ítéleteikkel, váteszi képességgel azonnal megjósolták a katasztrofális következményeit eme „felháborítóan dilettáns, ósdi” felfogásnak. Egyszóval, nem akármilyen intézettel van dolgunk! Nélküle ma nem így nézne ki Magyarország, ahogyan kinéz! Ezt bízvást kijelenthetjük. Lenyomatát rajta hagyta a magyar bankrendszeren, a privatizáción, a gazdaságpolitika filozófiáján és gyakorlatán, a gazdaság félrebillent szerkezetén, a társadalom hovatovább robbanásveszélyes szétszálazódásán, katasztrofális népesedési mentalitásán. Ez a társaság szívós munkával lényegében egyeduralomra juttatott egy olyan felfogást, amely pártállásra tekintet nélkül jószerivel minden közszereplő agyába kirobbanthatatlanul befészkelte magát. Világra segítette azt a fátumerejű meggyőződést, miszerint Magyarország számára az egyedül üdvözítő perspektíva csak is az lehet, ha mindenféle önvédelmi hajlamot feladva a legkíméletlenebb versenynek teszi ki magát. E kompánia úgy tett, mint a balga tréner, aki éhkoppon tengődő ifistáit kilöki a profik közé, miközben gondosan elhallgatja, hogy a vetélytársak speciális felkészítésben részesültek, sőt, a doppingszert sem vetik meg, s, hogy ennek ismerete, valamint alapos felkészülés nélkül egyenesen életveszélyes kimenni ellenük a pályára. (Hogy csak néhány példával szolgáljak: így tűnt le a porondról a magyar növényolajipar, a cukoripar, s még számtalan más iparág.) Ha nem óhajtunk túlságosan hosszasan elidőzni e liberális társaság megnyilvánulásainál, csupán a refrénjüktől is megvilágosodhatunk, anélkül, hogy számottevő ismerettől fosztanánk meg magunkat lényeglátásuk mibenlétét illetően. Akár gumicsontnak is nevezhetném meghatározó tételeiket, melyeken nem telnek be nyammogni, a jó ég tudja mióta. 73

Pénzügyi egyensúly bármi áron! - aminek érdekében leépítendő az állam, helyette a korlátlan verseny igézete, s mindehhez a recept: a „túlfogyasztás” ostorozása, a miatta érzendő kollektív bűntudat felkeltése és életben tartása. Legyen szó bármiről, mindig ugyanitt kötnek ki. Megjegyzem, e gazdaságpolitikai alapvetés 1979 óta érvényesül töretlenül. Vagyis, a „Nagycsapat” ráhatása a magyar társadalom életkörülményeire cseppet sem nevezhető újkeletűnek. Miként az az anakronizmus sem, hogy az egyensúlyi korlátozás náluk valójában soha nem ér véget, s fordul át intenzív, növekedést serkentő – magyarán emberbarát -- életciklusba. Valami mindig kilóg rendszerszemléletükből, s az nem más, mint egy jól megtermett lóláb! Miközben éjjel-nappal a versenyről papolnak, nincs orvosságuk a magyar versenyképesség gyámolítására, s szűnni nem akaró korlátozó mániájukkal többet ártanak, mint használnak. A következmény: a dogma valamint a valóság örökös összeütközése, nyomában az elmaradhatatlan eladósodással, amit megint csak a fogyasztás visszafogásával vélnek kiküszöbölni. S már indulhat is előlről a mókuskerék, miközben lankadatlanul forog a végtelenített szalag: egyensúly, egyensúly, egyensúly… S észre sem veszik, hogy éppenséggel a magyar versenyzőket takarítják el a konkurencia útjából! Eközben még a magyar társadalom riasztó állapota sem üti ki a szemüket! Tudományuk doktriner-tudomány, gyakorlatuk lombik-kísérlet, amelyből éppen csak az embert felejtik ki, már-már csodálnivaló csökönyös következetességgel. Rendszerük sehol a világon nem működik úgy, ahogy azt ők a fejükbe vették, a legkevésbé éppen a kritikátlanul csodált és követni ajánlgatott mintaállamaikban. Lévén azok olyan erőnyerők, akik vizet prédikálnak, de bort isznak. Vagyis mindent elkövetnek a verseny deformálására és befolyásolására, s ha kell, egekig magasztalják a mi liberális prófétáinkat, amiért azok önmérsékletre intenek bennünket. Mondván, merjünk kicsik lenni, vagyis, álljunk félre az útból, mert ezt kívánja tőlünk a szabad verseny logikája! Ezzel együtt sem tudom okát, hogy Medgyessy Péter 1987-ben miért verte szét a Pénzügykutató Rt. elődjét, a Pénzügyminisztérium Pénzügykutatási Intézetét. Neki mindenesetre egészen bizonyosan más kifogásai lehettek, mint például nekem. Sejtéseim azért vannak. 1987-ben sok minden történt Magyarországon, ami a későbbiekre nézve jelentősséggel bírt. Például, létrejött a kétszintű bankrendszer, s nem utolsósorban Medgyessy Pétert a Párt megtette pénzügyminiszterré. Ő pedig ténykedései élén felszámolta a Pénzügykutatási Intézetet. Mindez csak annyiban érdekes ehelyütt, hogy megérthessük azt a kis közjátékot, ami ekkortájt játszódott le hivatali szobámban.

74

Előljáróban még el kell mondanom: ebben az időben meglehetősen lelkes napokat éltünk, tekintve, hogy nekünk adatott meg a megtiszteltetés, hogy megkezdhessük a szovjet típusú bankrendszertől való elrugaszkodás nem hétköznapinak ígérkező műveletét. Tehát: a vázolt milliőben egyszer csak megcsörrent a telefonom, s megszólalt az Úr hangja, azaz főnököm: - „Leküldtem hozzád három embert. Csinálj velük, amit akarsz!” Ebből rögtön sejthettem, rövidesen megpróbáltatások várnak rám. S ez hamarabb következett be, mint gondolhattam volna, mert még le sem tettem a kagylót, a jövevények már nyomultak is befelé. A Medgyessy által szélnek eresztett Pénzügykutatási Intézet követeit volt szerencsém fogadni. Bármennyire is igyekszem, közülük csak Várhegyi Évára emlékszem teljes élességgel, mert Ő volt a szószólójuk. Három igencsak rezignált emberrel volt alkalmam megismerkedni. Mintha nem is ugyanazokkal a lámpásokkal hozott volna össze a sors, akiket manapság látok tündökölni a horizonton! Pénzt kérni jöttek! Erre fel mondotta főnököm, csináljak velük, amit akarok! Köztünk szólva, ez egy tipikusan bolsevik megyilvánulása volt. Voltaképpen azt jelezte vele, hogy Ő maga szívesen támogatná őket, de igényt tart arra, hogy a döntés felelősségét másra, vagyis rám kenhesse. Azaz jó néven venné „alulról jövő” kezdeményezésemet arra az eshetőségre, ha Medgyessy Péter netán összevonná szemöldökét! (Ha ugyanis nem így lett volna, kapásból elküldhette volna őket! Nyugodtan állíthatom, bőven nyílt már alkalmam kiismerni gondolatvilágát, desifrírozni kódrendszerét.) Önmagában azonban ez még nem akadályozott volna meg abban, hogy üres kézzel bocsássam útjukra a követeket. Amiért még sem tettem így, annak okát pontosan a Medgyessyvel, való konfliktusukkal magyarázhatom. Csak is erre tekintettel javasoltam, hogy az OKHB Rt. segítse -- hárommillió forinttal -- a szétkergetett társaság Pénzügykutató Rt. néven történő újjáalakulását. Úgy éreztem, Medgyessyvel szemben a pártjukat kell fognom. Mitagadás, ebben némi szubjektív érzület is közrejátszott, bár akkoriban Őfőméltósága még nem keresztezte személyes útamat, inkább csak az évfolyamtársaitól hallott jellemrajzok bukkantak fel a háttérben. A Pénzügykutatási Intézet szétverése tehát csupán fokozta ellenérzéseimet iránta. Az óta sokszor eltűnődtem, vajon büszke lehetek e gesztusomra a „pénzügykutatósok” iránt, vagy inkább szánnom-bánnom kellene?

75

Manapság nagy a divatja a történelmi konstellációból kiragadott értékítéleteknek. Egyes mából visszapillantók -- az amnéziával, valamint az újszülött generációk ismerethiányával visszaélve --, azt sugallják, mintha a rendszerváltás körüli idők csupán a saját megdicsőülésük mozzanatait foglalnák keretbe, aztán ezen az alapon kíméletlenül lerántják a leplet az egykori következetlenségekről. E közben mindössze arról az apróságról feledkeznek meg említést tenni ezek a mai hősök, hogy a történések idején maguk még a KISZszervezeteikben rágták a gittet, s még hozzá sem kezdtek ama dilemmájuk eldöntéséhez, miszerint leendő szervezetüknek a DSZISZ17 avagy a FIDESZ nevet adják-e? A mai eszemmel -- az időközben észlelt munkásságuk ismeretében -- már egyetlen fityinget sem adnék ennek a csapatnak! Az akkori jelenben eljátszott szerepüket azonban még ma is előremutatónak kell minősítenem, még ha nem is szeretem Őket. Ismételten fel kell hívnom a figyelmet a dátumra! Amikor a három követ betoppant hozzám, még csak az Úr 1987. esztendejében jártunk. Ember nem akadt nemhogy az országban, de még a földkerekségen sem, aki akár csak megsejthette volna, hogy küszöbön áll a Szovjetunió szétesése, és ezzel párhuzamosan a kommunista világrend összeomlása. Éppen ellenkezőleg, abban a hitben éltünk, hogy az oroszok a büdös életben ki nem húzzák innen a csizmájukat! S a Pénzügykutatóról is csak ebben az összefüggésben meditálhatok. Számomra a kérdést akkor eldöntötte, hogy az Intézet munkatársai közül többen is szerzőként jegyezték a Fordulat és Reform című politikai pamfletet, amely a diktatúra skatulyáit feszegette, s valamelyest kifelé bámészkodott belőle. S ha expressis verbis még nem is lépett ki a belakott karámból, a fejtegetéseiben már benne lapult egy újfajta Magyarország víziója. Legalább is akkor azt hittem. Gyanúm szerint az Intézet feloszlatásával éppenséggel ezt a rebelliót torolta meg Medgyessy Péter, aki vagy egy évtizeddel később meg is vallotta: „sokáig hitte, hogy a szocialista rendszer megjavítható”. A Fordulat és reform nyilván e hiedelmébe rondított bele, amit nem hagyhatott szó nélkül. Amikor vendégeim az irodámban feszengtek, nem hittem volna, hogy pár évvel később még is csak a Medgyessyvel közös szekértáborban fogják kipányvázni magukat! *

17

Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetség

76

Az 1987. esztendőről eszembe jut a Jurta Szinház is. Ha valaki veszi a fáradságot, s hátralapoz a Függelékhez, felelevenítheti az 1990 előtti két-három év eseményeit, s némi fantáziával maga elé képzelheti, minő pezsgés mehetett végbe az utóbb emblematikusnak bizonyult rendezvényeken! Ha jól számolom, valamennyi jelentősnek mondható új párt létrejöttében szerep jutott e helyszínnek. Ezt azért kell kihangsúlyozni, mert amíg nem sokkal korábban a politikus hajlammal megáldott leendő közszereplőknek még bújkálniuk kellett a rendőrség elől, addig egy funkcióját vesztett színházban egyszeriben megnyílt a várva-várt politikai tér, s hipp-hopp, mint mágnesre a vasreszelék, odagyűlt mindenki, aki élt és mozgott, s pártot alapított. Mi volt ebben a különös? Annak, aki nem élt, vagy gyerek volt még, nyilván semmi, mert bizonyára el sem tudja képzelni, miért ne politizálhatnának az emberek? Számomra viszont igazi kuriózumnak számított, hogy félévszázad lefojtás után megint közélete támadt az országnak. Említettem már, mindennél fontosabb lett, hogy munka után meghányhassuk-vethessük a fejleményeket néhány pohár sör társaságában. A maiak sajnálhatják, hogy nem érezhetik azt a hangulatot, amivel a világot el lehetett volna mozdítani a helyéből, s azt hiszem, ez a hatás már jóvátehetetlenül örökre el is veszett felhajtóerőként szolgálni számunkra. A Jurta Színházba azonban még mindenki világmegváltani ment! S lett belőle az, amit most magunk előtt látunk tornyosulni: kiábrándultság, harag és közöny. Néha nem vagyok képes dűlőre jutni magammal, mi lenne jobb: ha a jövőbe láthatnánk, vagy mégis csak szerencsésebb, hogy a homályban kell várakoznunk cselekedeteink következményeire? Aztán bevillan egy-egy momentum, amely ráébreszt: bizony, bizony, ha előre tudtam volna…! Nem sokkal, talán néhány hónappal az után, hogy felállt az új bankrendszer, főnököm megint a véleményemet kérte. Érdekes szokása volt ez: ha erősen „billegett a léc”, szükségét érezte, hogy megerősíttessék hitében. Akkor is, ha előre készen volt a döntéssel. Ez történt a Jurta Színház esetében is. Ha nem a Hazafias Népfront Számvizsgáló Bizottságát vezeti Pozsgai mellett, talán emltést sem tennék e feltételezésemről. Történt pedig, hogy a területileg illetékes bankszervünk engedélyt kért tizenegy millió forint kölcsön kihelyezésére a Jurta Színház számára. Még akár csak egy-két hónappal korábban is, élő ember nem akadt volna e hazában, aki ezt az igényt akceptálni merészelte volna! Emlékezzünk csak a Kisgazdapárt két évvel későbbi bankszámlanyitási kálváriájára! Igaz, a Jurtában még nem a pártok működéséről, csupán a megalakulásukhoz vezető kezdeményezésekről volt szó, de adott esetben -- a csillagok járásának baljósra fordulásával, amiből már többet is láthattunk a magyar életmenetben --, ennyi a bitófához is bőven elegendő lett volna. (Hogy is szólt hajdanán a véres refrén? „A szocialista államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésében való részvétel…”) Főnököm ez esetben is megkérdezte: 77

- Adjunk nekik? - Adjunk! – így én. S csak most nyilallik belém: lehet, ez is közrejátszott abban, hogy a GrószMedgyessy tandem idején mennünk kellett? Először neki, majd kisvártatva nekem is. * Az utolsó – nyíltan -- kommunista kormány pénzügyminiszterét Békesi Lászlónak hívták. Ő a Parlamentben „Isten óvja Magyarországot!” - felkiáltással adta át bársonyszékét az utána következőknek. Békesi nyilván tudta miről beszél! Azon a problémahalmazon még ma sem vagyunk túl, amit Ő és övéi hagytak örökül az új rend várományosaira. Békesit egy időben kicsit a magaménak éreztem. No persze, jóval korábban. 1970-ben, amikor is én a Vác Városi Tanács Pénzügyi Osztályán vívtam osztályharcomat egy végtelenül primitív tanácselnökkel, Ő magasabb szinten, a Pest Megyei Tanács pénzügyi csoportvezetőjeként építette a szocializmust. Ugyanakkor úgy hírlett, hogy egyúttal a váci gimnázium hasonló nevű fizikatanárának öccsét (vagy unokaöccsét) tisztelhetjük benne. S kire ne lenne büszke az ember, ha nem „közeli” ismerőseire? S talán azért is éreztem így, mert a sivár tanácsi miliőben üde színfoltot jelentett, s valódi szakembernek tekinthettem. Akkoriban (is?) minden szolgálati helyen melegedett egy csomó díszpinty a hatalom kötényében, s mellettük egy-két szakember cipelte a hátán a kócerájt. Utóbbiak közé tartozott Békesi is. Úgy dereng, hogy Magyarországon 1969-70-ben alakították ki az úgynevezett pézforgalmi jezőszámok rendszerét, s a Pest megyei tanácsi berkekben Békesi számitott a bevezetés rendszergazdájának. Óriási meglepetést okozott számomra a legapróbb részletekig terjedő jártassága, amellyel a témával foglalatoskodó talajmenti kollégáit vezette be az új módiba. Mindezt csak azért ecseteltem ily hosszasan, hogy kellőképpen kiemelhessem a tízegynéhány évvel későbbi döbbenetemet, midőn az MSZMP Budapesti Pártbizottsága titkáraként láttam viszont a képernyőn. Míg élek, nem fogom megérteni, miként kompromittálódhatott egy ilyen párt mellett egy olyan ember, aki egyébként e nélkül is rendelkezett a szakmai érvényesüléshez szükséges képességekkel. Jellembeli fogyatékosságról lenne szó, ami mindent megér? De valóban megéri? Nos, ez a Békesi László -- aki 1989 májusától már a Németh-kormány pénzügyminisztere --, vette maga mellé miniszterhelyettesi rangban Járai Zsigmondot, az Állami Bankfelügyelet élére.

78

Már az is megérne egy misét, vajon miért éppen Járait, de ezt most hagyjuk! Higgyük el Járainak, hogy neki magának semmi köze nem volt az MSZMP-hez, s kiemelését tulajdonítsuk zsenialitásának! (Ezt megelőzően Járai ama pozíciót töltötte be a Budapest Bankban, amit jómagam a jóval nagyobb Országos Kereskedelmi és Hitelbankban, ahonnan viszont az én utam a semmibe vezetett. Talán magyarázat a merőben eltérő pályaívre: az Ö mániája a Tőzsde, az én mániám a nemzeti kis- és középvállalkozások felvirágoztatása volt, s ezzel alighanem légynek bizonyultam a levesben.) Manapság divatnak számít az elhibázott magyar privatizációt kárhoztatni, különösen a vadprivatizációnak becézett válfaját, s ezenközben némelyeknél a gyanús feledékenység is tetőfokára hág! Néhányan mintha nem szívesen emlékeznének saját úttörő (meghatározó) szerepükre a privatizáció terén. A tények azonban makacs dolgok. Elevenítsünk fel hát belőlük egyet-kettőt! Nem sokra rá, hogy Békesi pénzügyminiszter, Járai pedig a helyettese lett, tehát 1989 nyarán, a Váci utcai World Trade Center-ben egy olyan rendezvényt tartottak, amilyenre még nem volt példa Magyarországon. Arról folyt ott a szó, mi módon lehetne a legrövidebb idő alatt magántulajdonná átalakítani az állami vagyon oroszlánrészét. A jeles eseményen a házigazda szerepét Járai Zsigmond töltötte be, aki négy nagy nemzetközi befektető és tanácsadó cég képviselői társaságában feszített az asztalfőn. Sajnos már csak a Solomon Brotherst és a James Capelt tudom megnevezni, a japán és olasz befektetőház neve már kiment a fejemből. Mindannyian azt hangsúlyozták nagy nyomatékkal, hogy akkora kiterjedésű, lényegében egyidejű tömeges privatizációra, mint amire Magyarország készül, nem ismernek példát. Erre tekintettel nem is vállalkoztak többre, mint hogy bemutassák, miként is lehet véghezvinni valamely konkrét, egyedi akciót. Ha jól emlékszem, valamelyikük a török állami olajvállalat privatizációját hozta fel példaként. Később az általuk felvázolt magánosítási megoldások mindegyikét felfedezhettük a magyar kormányok eszköztárában, kivéve a tőzsdére vitelt. A szakértők leginkább a vezetői tulajdonkivásárlást, valamint a szakmai befektetőknek történő vagyonértékesítést ajánlották Magyarország számára. Utólag megjegyezhetem: nyilván nem véletlenül. Így is történt. Ezért érzi úgy a választópolgár, hogy a kommunisták -- immár kapitalista mundérban -- a nyakán ragadtak, s ezzel magyarázható számtalan magyar iparág eltűnése is a piacról, lévén, a külföldi szakmai vevők a vállalatfelvásárlással jórészt csak magyar versenytársaikat óhajtották hidegre tenni.

79

A legmaradandóbb emlékem a rendezvényről az a vehemencia, amellyel a házigazda a bevezetőjében, valamint zárszavában a kommunistákról nyilatkozott. Akkora bolsevikozást vitt véghez a nyílt színen, hogy olyat én még nem hallottam. Legfeljebb Torgyán Józseftől egy kissé korábban, meg az SZDSZ-től kissé későbben. Csodálkoztam is, hogyan engedheti meg magának -- 1989 nyarán! -ezt a virtust abban a kommunistafészekben, aminek a Pénzügyminisztériumot tekinthettük, de még inkább azon, hogy egy ilyen finnyás ember miként szegődhetett el Békesi László szárnyai alá? Még ennél is nagyobb talány, hogy nevezettek a feltárulkozott kommunista-megvetőt miként vehették maguk közé? A Pénzügyminisztériumba ugyanis igazán csak kifogástalan pedigrével lehetett bejutni. (Igaz, Medgyessy Péter is sikerrel vezette orruknál fogva elvtársait, miközben -- mint megtudhattuk tőle magától --, valójában a KGB elleni küzdelemre használta megtévesztéssel elnyert pozicióját. Ha csak nem!) Járai esetleg avégett gesztikulált ily hevesen, hogy majd elmehessen a James Capellhez kelet-európai igazgatónak? - mert, hogy ezt tette, be sem várván az első szabad parlamenti választást. Őt is az első demokratikus kormány elől az élen kirajzók között találhattuk. S hogy, hogy nem, újdonsült cégével rögtön el is nyerte a magyar tejipar privatizációjára kiirt versenytárgyalást. Ilyeténképpen a magyar tejipar külföldi kézre juttatása és leépülése a mögöttes szarvasmarhatenyésztéssel együtt, többek közt Járai Zsigmond nevéhez fűződik. (Aki pár évvel korábban még a testvéri Szocialista Mongol Népköztársaságnak osztogatta a sivatagi vízkutatással összefüggő közgazdasági tanácsait.) Különös módon Járai, aki nem várta be az Antall-kormány hivatalba lépését, a Horn kormány színre lépésével már ismét értelmét látta, hogy hazai felségvizekre evezzen: 1995 tavaszán elfoglalta a még állami tulajdonú Magyar Hitelbank (MHB) vezérigazgatói székét. Hogyhogynem éppen Békesi László második pénzügyminisztersége idején, s pontosan akkor, amikor címzetes Apró Piroska lett a Bank elnöke. Az egybeesés bizonyára csak merő véletlen műve. (Viszonyításképpen: jómagam éppen ekkor szálltam el a posztbolsevik demokrácia-fuvallatban végleg!) Mint említettem, a World Trade Center-beli privatizációs ankét házigazdájaként Járai nem éppen a legnagyobb szeretet hangján emlékezett meg a kommunizmus és a kommunisták érdemeiről. Ebbéli megnyilatkozása alapján tán még ikertestvéremnek is fogadhattam volna. Ma azonban már igencsak zavarban lennék a nézeteink egyenszilárdságát illetően, s jó, hogy nem hamarkodtam el a dolgot! Annak, aki kétszer is összeáll Békesivel, s a tetejében még Apró Piroskával is hajlandó egy levegőt szívni, nagyon furcsa fogalmai lehetnek a kommunizmusról. Az őszinteségről nem is szólva. Vagy netán számára a budapesti MSZMP-titkár, valamint az Apró-leányzó lettek volna az antikommunizmus reprezentánsai? Avagy hősünk nézeteivel nincs gond, de van az a pénz, ami mindent felülír? 80

Ám legyen, de az ennél is gyötrőbb kérdés még most is a levegőben lóg megválaszolatlanul: a megvető megnyilatkozásai után hogyhogy újra befogadták maguk közé? Ráadásul a legbennső klubba? Méghogy befogadták. A tetejében még jól ki is tömték! Életszerű ez az ellentmondás? Hátha értékeli valaki a puritán jellemet, megemlítem: Járai az MHB-beli vezérigazgatói szolgálataiért nem kért fizetést. Megelégedett egy mindössze félezermilliárd forint névértékű egyszeri úgynevezett hitelkonszolidációs kötvényjuttatással. Ezt a fajta kötvényt a tulajdonában álló bankok veszteségeinek rendezésére bocsátotta ki az állam 1993-94-ben, húsz éves lejárattal, s akkoriban évi nyolc százalék körüli kamatot fizetett érte. Megkönnyítem az Olvasó dolgát: ebből évente negyvenmillió forint kamatbevétel üthette tehetséges tulajdonosa markát.18 Ha tehetném, valószínűleg én is ezt kérném a „szokványos” havi fizetés helyett, ami akkoriban dívott a pozicióhoz (ami persze szintén nem két fillér volt.) Különösen, ha mellette még szerénynek is látszódhatnék. A tekintélyes summa fejében Járainak stabilizálnia kellett az MHB tőkehelyzetét. Miután a beleölt száz-százötvenmilliárdjával a legfontosabb lépést már megtette az állam! A még hibádzó utolsó harmincötmilliárdot már maga az Apró-Járai duó kapta meg 1995 tavaszán a Békesi/Bokros stafétapárostól. * 1990 nyarán hasonló tárgyú rendezvénynek lehettünk tanúi, mint egy évvel korábban a World Trade Centerben. Ezúttal -- külföldi tanácsadók nélkül -- Boros Imre19 és Töröcskei István magyarázta hallgatóságának, miként lehet lebontani, azaz magántulajdonná tenni az állami tulajdont. Ez esetben külön figyelmet érdemel a helyszín is. Nem hinném, hogy kiválasztása tudatosan történt, de, ha még is, stílszerűnek, vagy egyenesen telitalálatnak kell neveznem. A még csak alig, hogy feloszlatott KISZ KB monumentális székházában hallhattuk az igehirdetést. Így már meg sem kellene ütköznünk azon, hogy mit tesz Isten, a privatizáció lebonyolítására felállított Állami Vagyonügynökség vezérkara is a KISZ Központi Bizottságától érkezett történelmi feladata végrehajtására. Az első szabadon megválasztott kormány, miként a bankok élére, akként a privatizáció irányítására is csak a kommunisták között talált megfelelő embereket! Ámbátor kik is lehettek volna alkalmasabbak a magánosításra, mint az egykori kommunista államosítók – nemritkán -- vér szerinti és eszmei örökösei? 20 Náluk jobban ugyanis senki nem tudhatta, hogy a lopott holmiból mit érdemes megintcsak elszerezni mások orra elől. 18 19

Mai értéken ez mintegy négyszázmillió forintnak felelne meg. Későbbi tárca nélküli miniszter az első Orbán kormányban.

81

20

Néhány hónappal korábban még Tömpe István (e név sem ismeretlen a kommunizmus „hőskorából”) valamint Martonyi János felügyelték a spontán privatizációt.

82

Járai és Töröcskei legalább elmondhatják, érdemes volt a privatizációs szakértő gúnyájába belebújniuk, hiszen ma ott feszítenek a leggazdagabb „zsenik” élbolyában, tanúsítván: maguk is alaposan elsajátították a továbbadott ismereteket. Borosnak – úgy tűnik -- ehhez nem volt elegendő sütnivalója, lévén némileg meglepő módon ő nem a dobraverendő, hanem a megtartandó állami vagyon igazgatójának szegődött el egy pár évre, mielőtt miniszter lett az első Orbán-kormányban. Hogy aztán leleplezett Szt-tisztnek kinevezve (D 008) ugráljanak rajta egykori elvtársai, ki tudja, mit meg nem bocsátva neki. Talán a Fekete Jánossal való kezdeti meghitt viszonyát követő megkésett afférját? (Az együtt kiérdemelt kádári Állami Díjtól jutottak el az egymásnak szóló kígyó-béka szerenádig.) Igaz, éheznie neki sem kell, de azért az igazi úttörőkhöz képest őt még is csak kiscserkésznek tekinthetjük, aki az óta is keresgéli a megfelelő pedált.

* Banki pályafutásom utolsó állomáshelyén a sors egy olyan élménnyel ajándékozott meg, amely végképp megérttette velem a rendszerváltás mibenlétét. Igaz, túl sok illúziót már addig sem tápláltam iránta, még is hinni szerettem volna, talán csak képzelgek, esetleg türelmetlen vagyok az igazi kibontakozás eljövetele iránt, amely, ha várat is magára, egyszer azért csak-csak bekövetkezik. Azt is mondhatnám, nem akartam hinni a szememnek, ezért húztam-halogattam következtetéseim egyszer s mindenkorra való megfogalmazását. Itt azonban már nem volt mit tenni, szembe kellett néznem a keserű valósággal. Pontosabban az vigyorgott a képembe arcátlanul. Ha ugyanis azok, akikről tudni vélted, közel állnak hozzád, már nem csak a sikerben nem akarnak megosztozni veled, hanem még a bukásukban is azokkal tartanak, akiket közös ellenfélnek tartottál, többé nincs hova hátrálni: ki kell mondani, ők - mitagadás cserbenhagyó gázolók! Olyanok, mint akik megállás nélkül hajtanak el a helyszínről. Ha netán tévednék ebben, akkor viszont azt kellene állítanom, hogy én olyan ostoba hatalmat még nem ismertem a történelem folyamán, amely a kezdeti nyerő állásából kiindulva véges-végig az ellenségei kegyeit keresi, egészen eladdig, amig az le nem tiporja őt. Ha csak nem eleve közös szekérrúd mellett szaggatták az istrángot, csak leplezték ezt előttünk. Ez a lehetőség legalább megmagyarázná az alábbi végjátékot is.

83

Nos, annak idején a bankokban úgynevezett cenzúrabizottságok működtek, amelyek meghatározott – elvileg üzleti -- szempontok szerint a jelentős hitelügyekben döntöttek: jóváhagyták, vagy elutasították a hitelelőterjesztéseket. Az egyik ilyen ülésen, nem sokkal az MSZP-SZDSZ egypetéjű ikerpár 1994. évi földcsuszamlásos választási győzelmét követően, új arcot fedezhettem fel a résztvevők között, mely ábrázat ismerősnek és szimpatikusnak tűnt számomra, nagyhirtelen felbukkanván még sem tudtam hova tenni. Mígnem aztán a jócskán megkésett bemutatása nyomán meg nem oldódott a rejtély: a Boross Péter - Kónya Imre féle belügyminisztérium politikai államtitkára toppant közibénk. S én ennek szerfölött megörültem, azt remélvén, végre enyhül a magányom, s ezen túl -- bár szavazati joga nincs --, egy szimpatizánst tudhatok magam mellett. Ebben egyébként nem is csalatkoztam: jóleső érzéssel nyugtázhattam, mint kerekedik egyre tágabbra a szeme a csodálkozástól ülésről-ülésre, amint vadászgép módjára sorra-másra vadásztam le láthatatlan felségjeleket viselő, még is egyértelműen beazonosítható hitelkérelmeket. (Sajnos, valamennyi gyanús objektum ártalmatlanná tételéhez nem volt elegendő munícióm.) Előbb-utóbb azonban csak-csak el kellett gondolkodnom, miként lehetséges, hogy én tudom meg legutoljára, hogy a leköszönt MDF-kormány magasrangú tisztségviselője nálunk folytatja a pályafutását? Elvégre még is csak engem illettek a hátam mögött az “MDF-bankár” bélyeggel azok, akik ritkán manővereznek szemtől-szemben. Ezt csak azért említem meg, hogy megvilágítsam: talán engem illett volna az élen beavatni az új kolléga jövetelébe! Már csak azért is, mert néhány héttel korábban, a parlamenti választásra való felkészülés idején még az ablakom alá jöttek, s cakkosra rágták a fülemet az MDF illetékes követei, ugyan iratkoznék már fel a területi listájukra, mert egyetlen bankárt sem tudhat magáénak az MDF! Arról már nem is beszélve, hogy – bankfelügyeleti államtitkáruk révén -- 1992 decemberében mit össze nem agitáltak, hogy másszak fel az elsüllyedt hajó hídjára kormányosnak! S miután én balga (kellő lelki zsarolásra) mindkét megkeresésre kötélnek álltam, talán elvárhattam volna, hogy ne éppen előttem titkolózzanak „káderkimenekítési” akcióikról! („Szerencsémre” az MDF elveszítette a választást, így legalább azt a szégyent megtakarította nekem, hogy a képviselője legyek. Sajnos, utólag ezt kell mondanom.) Mi hárman, vagyis a vezérigazgató és a két helyettese, leginkább a szendvicsre… nem is, inkább egy big macre hasonlítottunk: alul egy egykori MÉM-beli KISZ-vezetőségi tag, fölül egy volt MSZMP-párttitkár az MNB-ből, középütt pedig egy óriási (big) marhadarálék. Ez utóbbi lettem volna jómagam, aki még úttörő sem voltam! Így nézett ki az MDF kormány által kiállított menedzsment egy állami tulajdonú bankban!

84

Száz szónak is egy a vége, az 1994-ben leköszönő Boros Péter miniszterelnök (vagy az Ő nevében valaki) odaszólt az ÁVÜ-be, keressenek helyet valahol az államtitkárnak! S mi sem természetesebb, mint, hogy a megszólított egykori pártés kiszfunkcionáriusok az egykori párt-, illetve kisz-funkcionáriusokkal beszélték meg a dolgot. Vagyis elintézték egymás között. Miközben engem kárhoztattak „MDF-bankárként” úton-útfélen! * Annak idején erősen tartotta magát a bennfentes legenda, miszerint Antall József igen kritikus álláspontot foglalt el a pénzügyek művelőit illetően. Akár megvetésnek is nevezhetnénk ezt az érzületet. Ez magyarázatot adhat arra a talányra, hogy a rendszerváltó folyamat tematizációja során a pénzhatalmi összefüggések miért rekedtek kívül a figyelem centrumán. (Ha csak nem akarunk még is inkább beletörődni a Rózsadombi Paktum hipotézisébe, ami nagyságrendekkel kiábrándítóbb verziója lenne a különös visszahúzódásnak.) Ám, ha a „jobbközép elit” ingerküszöbét alig-alig lépték át a gazdasági-pénzügyi komplexum és a politikai hatalom determináns összefüggései, akkor mit láthatott azokból a nagyközönség? Gyakorlatilag semmit, mert az aktorok a nyílt színen nem nagyon beszéltek a lényegről! Legalább is nem eleget, s nem eléggé közérthetően és hangsúlyosan. Ennek tragikuma csak akkor világlik meg a jelentőségének megfelelően, ha meggondoljuk, hogy a legtöbb ember mily magárahagyatottan botorkál, ha a hatalmi vonatkozások a pénz nyelvezetébe vannak belecsomagolva. Szegődjünk tehát a valódi hatalom nyomába! A felszín további kapargatása helyett folytassuk ismét a rendszerváltás lényegének ismertetését, amit a látványos habzás kedvéért átmenetileg megszakítottunk! Merüljünk bele a mélyáramlatokba! 3. Háttérben a globalizáció Tetszettünk volna forradalmat csinálni? A szuperintelligens miniszterelnök úgy korholt bennünket, mintha nem tudta volna maga is, ennek a játszmának másutt írták a játékszabályait, s nem a legközelebbi utcasarkon. Még, ha nem is a legenda értelmében, miszerint valami szivarfüstös, félhomályos klubszobában összehajol néhány összeesküvő, és sötét forgatókönyön mesterkedik. (Bár teljesen azért ezt az eshetőséget se zárnám ki).

85

Nem! Itt is az aktuális erőhatalmak keresgélték és keresgélik szüntelen a saját stratégiai céljaiknak leginkább megfelelő érdekérvényesítő struktúrát. Mégpedig olyat, amely a “hatékony tőkeáramlás – a haladás -- követelményére” sandítván már nincs tekintettel a földrajzi határokhoz idomuló döntési kompetenciákra! Hogy más példát ne említsek, a Vaslady a legutolsó pillanatig ellenezte Németország újraegyesítését, de a globalizációhoz fűződő erősebb érdekek még a nálunk sokkalta hatalmasabb britek akaratát is felülírták. Tovább megyek: a “haladó” világ számára már nem is csak a földrajzi határ a “fölösleges” akadály a szabad érvényesülésben, hanem egyre inkább a kultúrális különbözőségek, vagyis a hagyományok és a szokások, a történelem sokszínűsége is. Mivelhogy ahány helyi világ, a tőkének megannyi változatra kell felkészülnie, s megtanulnia azokat, mi több, igazodnia hozzájuk szellemileg és infrastruktúrával. S mindez a globalizált tőke szempontjából mellékes, vagyis “haszontalan” költséggel jár. “Tetszettünk volna forradalmat csinálni”! Ez jó! És tényleg tetszetős. De miért nem arra bíztattak mindjárt, hogy vonjuk ki magunkat a globalizáció erőteréből? Igaz, létezett (és létezik) olyan politikai csoportosulás, amely ezt javasolja, de ugyebár ők a “szélsőjobboldal” (hogy a további bélyegeikről már ne is ejtsünk szót). Ám gondoljuk meg: mi a különbség a két veretes jókívánság, vagyis a “tetszettek volna forradalmat csinálni” replika, illetve, a “maradjunk ki a globalizációból” című vágyálom között? Semmi! Úgy ám. Ha ugyanis “forradalmat tetszünk csinálni”, hová juthattunk volna vele? A függetlenségbe? Vagyis a vákuumba? A Földkerekség e térségében, ahol NyugatEurópa valamennyi meghatározó fővárosa valamint Moszkva közé a térképen meghúzott egyenesek mindegyike áthalad Budapesten, amely a metszéspontjukban fekszik; ott, ahol a befolyás ellenőrzéséért már két világháborút is megvívtak, lehetséges lett volna a forradalom? A mi adottságainkkal? Ha a válasz igen, akkor miért nem maradhattunk hatalmi vákuumban már Hunyadi Mátyás óta egyetlen pillanatra sem? Pedig forradalomban aztán volt részünk egy jó párszor. Csak nem azért, mert ilyen élhetetlen a magyar? Rasszista, nacionalista, fasiszta, meg klerikális antiszemita, s volt az mindig is, s hogy e hajlamát tövig kiélhesse, mindenkor mindent elkövetett, hogy a rossz oldalra álhasson? Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele: a szörnyű antalli mondat csak kibúvó, kényszeredett magyarázkodás volt az önmagában megmagyarázhatatlanra. Nevezetesen arra a körülményre, hogy a “nyugodt erő” úgy politizált, ahogy. Vagyis sehogy, ám azt a látszatot keltvén, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, hisz a sorsunk sínre került, jó kezekbe jutottunk, s kalandor mindenki, aki ezt vitatni, netán kétségbe vonni merészeli.

86

De kérdem én: nem lett volna tisztességesebb, és messzebbre vezető, ha őszintén felvilágosítják a jónépet arról, hogy csakis kényszerpályán lehet haladni? Őszintén feltárni előtte, hogy ami történt, az valójában a feje felett történt, s az nem több mint, hogy egyik erőtérből a másik erőtérbe kerültünk. S, hogy ez ugyan önmagában örvendetes fejlemény, hisz erre vártunk már negyvenöt éve, de ez semmi esetre sem azt jelenti, hogy ellenfél nélkül maradtunk. Nem lett volna jobb azonnal nyilvánvalóvá tenni, hogy a főellenségtől megszabadultunk ugyan, de kaptunk helyette olyan barátot, aki - más összefüggésben - még félelmetesebb ellenfélnek számít, mint amilyen az ellenség volt? Nem lett volna célravezetőbb a globalizációs kényszerpályát eleve beépíteni a közvélemény tudatába, mint palástolni, lejáratni, a hatását és erejét tagadni, ugyanakkor a kulisszák mögött lényegében mindent alávetni a kényszereinek, s nem is csak azoknak, amiket elvárt tőlünk, hanem azoknak is, amikről csak úgy hittük, hogy elvárja? S kifizetődő volt itt a kezdetekben oly jóízűen “helmuthozni” meg “jóskázni”, azt sejtetvén, hogy most aztán holmi joviális, kvaterkázó milliőbe csöppentünk bele, s immár mindenki széles e nagyvilágban egyébre sem vágyik, mint, hogy végre a keblére ölelhessen bennünket, sokat szenvedett magyarokat? S érdemes volt jelentőségét messze meghaladó dimenzióban azt szajkózni, hogy a Nyugat mennyire hálás nekünk, magyaroknak, a keletnémetek “kiengedéséért”, meg az “56-ban vérrel megvívott szabadságmissziónkért”? S bölcs dolog volt hagyni, beleringatózni a magyar közvéleményt a rózsaszín illúzióiba, amiből szükségszerűen következett a keserű kiábrándulás, s a nyomában az inga visszalendülése kiinduló pozíciójába, illetve még azon túlra is, a letaglózó posztkommunista 2/3-ba 1994-ben? Megbocsátható ez a politikai dilettentizmus, azaz a globalizációhoz való viszonyunk baloldali interpretációjának világra segítése és eluralkodása, minekutána az irreális tagadás állapotából egyszeriben az abszurd mindent feladás örvényébe taszították bele ezt az országot? Nem lett volna hasznosabb Csurka István borongós tételein elgondolkodni, bármilyen szándékkal állította is fel azokat, ahelyett, hogy csak egyszerűen sárba döngölték (utólag lelepleződött figurák által megteremtvén az “újnáci” hazug mítoszát)? Attól ugyanis, hogy a receptúrája használhatatlan volt, a diagnózisa még helytálló és pontos lehetett! Aminek alapján helyes következtetéseket is le lehetett volna vonni. Ő ugyanis a globalizált erőteret villantotta fel, azt a képet, ahogyan a világ működik.

87

S akkor most lássuk, milyen is ez világ, hova is kellett (volna) beilleszteni a mi kis rendszerváltásunkat? Mármint olyan módon, hogy elszabadult hajóágyúként ne éppenséggel a kibontakozás magyar esélyeit rombolja szét fájdalmasan hosszú időre, miközben valójában csak a letűnt politikai hatalomnak teremt új mozgásformát, melynek révén az főnixmadár módjára támadhat fel immár demokrataként! Mindenek előtt vessünk fel néhány megkerülhetetlen kérdést! Nevezetesen: - Vajon ki érdekét szolgálta (s szolgálja a mai napig) a kommunizmus főbűnöseinek futni engedése? - Vajon ki érdekét szolgálta (s szolgálja a mai napig) a vagyoni jóvátétel elsikkasztása? - Vajon ki érdekét szolgálta (s szolgálja a mai napig) az úgynevezett ügynökkérdés szőnyeg alá söprése? - Vajon ki érdekét szolgálta (s szolgálja a mai napig) a magas parlamentbe jutási küszöb felállítása? Négy izgató kérdés a feltoluló tengernyiből. Idézem az „örökérvényű” autentikus választ rájuk: a Stabilitásét! Mármint, hogy “ki ne törjön Magyarországon a káosz!” A valódi választ azonban én másként fogalmazom meg. A felsorolt “mulasztások” a “hagyományos” uralmi viszonyok fenntartását szolgálták! Ezért a tengernyi titkosított dokumentum, amikről többnyire elmondhatjuk: még unokáink sem láthatják majdan. S ezért a szűnni nem akaró fasisztázás is: rettenjünk csak vissza “indiszkrét” kérdések megfogalmazásától és napirenden tartásától, hacsak nem óhajtjuk reggeltől-estig a világgá kürtölt igaztalan bélyeget vakargatni magunkról. Ezért nem lehetett a nyílt színen feltérképezni a globalizáció természetrajzát, következésképpen felkészülni rá, valamint a közvéleményt is felvilágosítani a lórúgással felérő elkerülhetetlen hatásairól. Egyszersmind életre hívni a magyar közérdekkel adekvát mozgásformákat és védelmi mechanizmusokat. S akkor most már tényleg beszéljünk a globalizációról! Őszintén, világosan. Voltaképpen ki vagy mi irányította azt a felemás -- mintha torzóban maradt volna -- folyamatot, amit mi most rendszerváltásnak nevezünk, ami valójában a világ felgyorsuló átalakulását jelentette? Haladásnak, vagy fejlődésnek e fejleményt semmiképpen se merném nevezni (mert ennek megítéléséhez még túl közeli a perspektíva), de hogy az életfeltételeink, a jelenbeli, s méginkább a tartós boldogulásunk körülményei gyökeresen átalakultak, az tagadhatatlan. Igen, a magyarországi rendszerváltás is egy jóval tágasabb színielőadás epizódját képezi, amit úgy hívnak: globalizáció. Amit akár gigászok megjósólhatatlan végkimenetelű küzdelmének is nevezhetnénk. Nekünk pedig ezen a terepen kellett – s kell a továbbiakban is -- pozíciót fognunk! Ezt lehet szeretni, nem szeretni, csak egyet nem lehet: nem felfogni, és nem megérteni. 88

Ennek hiányában ugyanis még csak küzdeni sem lehet: se érte, se ellene. Anélkül, hogy legalább nagyjából ismernénk a globalizáció természetrajzát, még azt sem dönthetjük el, voltaképpen miért, és mi ellen lehet, kell, érdemes hadakoznunk. Nehogy még a végén az esetleges előnyöket is elhárítsuk magunktól! Már meg ne fosszuk magunkat érvényesülésünk új esélyétől, ráhagyván mindent történelmileg kompromittálódott köpönyegforgatókra, akik számára viszont a közönség által fel nem fogható (fel nem tárt) globalizáció a zavarosban történő halászat soha nem látott élvezetét hozhatja el, amihez képest a még kommunistakénti kizárólagos privilégiumaik is eltörpülnek! Antall, amikor a nevezetes mondatát odavetette a plebs elé – “tetszettek volna forradalmat csinálni” --, voltaképpen mentegetőzött, de ennek okát valószínűleg még maga sem tudta megfogalmazni. Mármint a valódi magyarázatot arra a kellemetlen körülményre, hogy még mindig nincs mézeskalácsból a házikó, s kolbászból a kerítés, holott már alaposan kiujjongtuk magunkat a rendszerváltás feletti örömünkben. Antall persze még hihette, szabódnia kell, de kellő távlatból mi már tudjuk, Ő is eleve csak gúzsba kötve táncolhatott, velünk együtt. Részben az éppen akkoriban a sikerei csúcsára érkezett globalizáció, részben beidegződéseink, az alighanem nemzeti vonásunknak tekinthető naivitásra hajlamos mentalitásunk foglyaként. Mármint azt hívén, mert mi szeretünk, bizonyosan minket is szeretnek, s nem csak a gúzs tart összekötve bennünket! S talán még mindig nem fedeztük fel, hogy a globalizáció és a szimpátia nem feltétlenül járnak kéz a kézben! S e motívumon nem is léphetünk át csak úgy egyszerűen, anélkül, hogy kissé tüzetesebben szemügyre ne vennénk. Nem azért, hogy bárkinek is felmentést adhassunk, avagy ellenkezőleg: húzhassunk még néhány strigulát a rovására -- bár, ha ezt tennénk, Antall utódai terhére akár még több vonást is ejthetnénk (némelyekre utalok is) --, hanem, hogy helyesen vonhassuk meg a tanulságokat.

IV. FRONTVONALBAN A nagyközönség nem sejthette, hogy nem 1989-ben, hanem sokkal korábban, már 1981-82-ben kezdetét vette az a lépéssorozat, amelynek az 1990. évi szabad parlamenti választás már csak a betetőzését, a kabáton a gombot jelentette. A kulcsmozzanatot Magyarországnak a nemzetközi szakosított pénzügyi intézményekhez történő csatlakozása képezte. Közülük nekem a Világbankkal akadt közelebbi ismeretségem. 1. Hogyan kezdődött? A Világbank

89

A Világbank -- az ENSZ háttérintézménye --, a globalizációs élmumusok egyike. Legádázabb bírálói valószínűleg még a marxista-leninista esti egyetem örökzöld brosúráiból merítik muníciójukat, s talán nem is rendelkeznek megfelelő ismeretekkel a valós összefüggésekről. Vannak, akik egyszerűen az USA trójai falovának tekintik. Az persze igaz, hogy Amerika a donorállamok legjelentősebbike, s ennek megfelelő a befolyása is, ámde létezik az ENSZ ténykedésének olyan vetülete, amelyre -- legalább is egyelőre -- ne állna ugyanez a tétel? Avagy jobban örülhetnénk, ha már is a kommunista Kína állna a helyében? Egyesek szerint ott, ahova a Világbank betette a lábát, „többé nem nőtt fű”. Még az sem rontja le az efféle állítások hitelét a laikus közvélemény előtt, hogy megfogalmazóik közül némelyek – például Demján Sándor --, még 1987-89 táján is azzal kérkedtek a sajtóban, hogy elalvás előtt Marx Tőkéjét olvasgatják, amit kezük ügyében, az éjjeliszekrényen tartanak. Ez igazán pikáns összefüggés, különösen, hogy a nemes kritikus utóbb éppenséggel amerikai tőke képviselőjeként emelkedett multimilliárdos magaslatokra! Az ilyen fényes elmének azonban tudnia illlenék, hogy a Világbank nélkül jobbára az idők végezetéig csak is Marxot lapozgathatná. Meglehet, ez már megint rá is férne, akárcsak hasonszőrű társaira, a végett, hogy a kuszaszakállú gondolkodónál felsejlő végkifejlet kissé szerényebbé varázsolja őket újsütetű státuszukban. Sokan abba a nyilvánvaló ténybe kapaszkodnak bele, hogy mint a mamutintézmények általában, a Világbank is rendszerint beleütközik a saját korlátaiba – néha nem látja a fától az erdőt --, s ez lerontja hatékonyságát. Továbbá: ahol eddig akcióba lépett, még valóban sehol nem sikerült varázsütésre felszámolni a történelmi elmaradottságot. De a küldetése nem is ez! AVilágbank mindenütt csak kezdő impulzusok betáplálására vállalkozhat, nem varázsolhat, s nem cselekedhet a hitelfelvevő szuverén államok helyett. A kritikák során rendszerint elsikkad a korántsem mellékes körülmény -nehogy megzavarja a prekoncepciót? --, hogy a bajokat valójában nem a Világbank idézi elő valamely országban, hanem a gyakran fájdalmas “mellékhatás”. A gazdasági felemelkedés, felzárkózás óhaja és követelménye ugyanis sértheti a társadalom tradícióit, s ez akár a végletekig is kiélezheti a helyi konfliktusokat. Faekével azonban nem lehet bekapcsolódni a világgazdaságba, a modern technika viszont számtalan visszafordíthatatlan kihatással jár a társadalomra. S rendszerint elsikkad az az „apróság” is, hogy akkor “szokás” a Világbankhoz folyamodni, amikor már ég a ház, ám nem a Világbank szokta felgyújtani azt. Ez történt Magyarország esetében is. A világbanki tagság azonban nem kötelező! Kívül lehet maradni, s ki is lehet lépni belőle. (Érdekes, ilyenről nem tudok!)

90

A bírálók adósak a mihez képest? - kérdés megválaszolásával is. Mármint, hogy mihez viszonyítva teszi tönkre a Világbank a nemzetgazdaságokat? Mondjuk, ha a gyarmati uralom alól felszabadult utódállamok életét nem „torzítják el” több évtizedes lejáratra és évi 1-2 % kamatra nyújtott kölcsönökkel, továbbá vissza nem térítendő segélyekkel, vajon előbbre tarthatnának? Mielőtt nekiesnénk a nemzetközi intézményeknek, nem erre a kérdésre kellene felelni? Vagy az üres proletár internacionalista szólamokból építettek volna utakat, vasutakat, repülőtereket, hajókat, s fejlesztették volna az élelmiszertermelést? S jobb lett volna, ha a Világbank távolmaradása láttán a kereskedelmi bankok egyetlen peták hitelt sem nyújtottak volna a fejlődő országoknak, nem látván a hitelképesség (visszafizetés) ígéretét és esélyét, miközben pontosan a tőkehiány volt a legégetőbb problémájuk? S vajon, ha a Világbankot mellőzik, képesek lehetnének magasabb szinten közlekedni, élelmiszert termelni (és exportálni), ipart fejleszteni vagy éppenséggel vizet fakasztani, mint valaha is bármikor? Kiépíthették volna oktatási rendszerüket, ami nélkül sok helyütt egyetlen gépet nem tudnának önállóan még csak bekapcsolni sem? (Tessék csak megkérdezni a szovjeteket, mi történt a „felszabadított gyarmatokra” szállított szerszámgépeikkel a hatvanas években, amikor nagy hirtelen be akartak ugrani az „imperialisták” megüresedett helyére!) S nem utolsó sorban szürcsölhetne-e kakaót a vasárnap reggeli mazsolás kuglófjához a bölcs kritikus? Az a körülmény, hogy a korrupt helyi „elitek” a világbanki forrásokból a saját zsebüket is kitömték, nem a Világbank kártékonyságára utal, inkább csak arra, miszerint „nincs új a Nap alatt”! Mert mi köze van például a Világbanknak ahhoz, hogy a magyar „elit” nem tud elszámolni a privatizációs bevételekkel? Nem mintha akarna! Amúgy pedig döntse már el végre mindenki: örül-e, hogy kiszabadultunk a szovjet világbirodalomból vagy sem? A Világbank – s más intézmények -- aszisztenciája nélkül ugyanis erre nem kerülhetett volna sor! Aki pedig nem képes ezzel a „skandalummal” megbarátkozni, az adja vissza a milliárdjait! Akkor is, ha „legálisan” szerezte. Pláne, ha nem. Mert a dolgok így függenek össze! S ezt nem valamiféle kapitalizmus iránti vak szerelem mondatja velem, hanem a hűvös tárgyilagosság. 1.1. Jön a Világbank! Ha valaki utálhatná a Világbankot, akkor az én vagyok. 1982 első napjaiban kis híján a szívem is megállt miatta! Hivatali szobám ablakából éppen a szállingózó hópelyhekre készültem rácsodálkozni, amikor résnyire megnyílt az ajtó, s kisebbik főnököm, akit termete - s személyisége - nyomán Picurnak becéztek a lányok, kandikált be a kilincs alatt, s heves gesztusokkal kiintett kollégáim közül.

91

Amilyen komikusan indult, olyan tragikusan folytatódott a jelenet. Miután az ablaktalan előtérben leültünk egymással szemben, nagy hebegve-habogva főosztályvezetőnk üzenetét tolmácsolta nekem. (Ez a kezdőaktus „fajult” el oda, hogy Amerika helyett „hálából” eljutottam Kínába.) Néha még ma is eltűnődöm: az üzenet küldője a mondandóját vajon miért nem merte személyesen elrebegni? Maga is abszurdnak tartotta azt, amit elvárt tőlem, esetleg dührohamtól tartott, ezért biztonságosabbnak látta távol maradni? Az üzenet így szólt: - Belépünk a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba! Ez aztán meglepő, de miért kötik ezt pont az én orromra? Hisz nekünk semmi kapcsolatunk külfölddel, mert az a Fekete-részleg privilégiuma: a hétköznapi halandó e pályán nem rúghat labdába. Mi kizárólag belföldi hitelműveletekkel foglalkozhattunk. Aztán fény derült a rejtélyre is: Bár a hivatalos aktusra csak a nyár folyamán kerítenek sort, azonnal kölcsönfelvételi tervezetet kell küldenünk a Világbankhoz, 130 millió dollár összegben, - folytatódott a verdikt. Rád és a mezőgazdaságra esett a választás! Tekintsd megtiszteltetésnek! Állíts össze egy-egy tízoldalas beruházási javaslatot a gabonatermelés és betakarítás, illetve a gabonatárolás fejlesztésére, amelyek azonnal felajánlhatók a Világbanknak kölcsönnyújtásra! Most dél van, úgy igyekezz, hogy holnap ilyenkorra kész legyen minden, mert a Külkereskedelmi Minisztériumban egy tárcaközi bizottságnak még meg kell tárgyalnia az anyagokat, aztán egyből viszik Washingtonba! Ezen áll vagy bukik az ország sorsa! Ha a Világbank hitelbírálati eljárása révén nem sikerül Magyarország hitelképességét azonnal felmutatni a külföldi hitelezők számára, nem marad hátra más, mint a fizetésképtelenség bejelentése. Az összes következményével együtt. A világnak tehát azonnal értesülnie kell, hogy Magyarországot a Világbank érdemesnek tartja a hiteltárgyalásokra! Ha csődöt mondasz a feladat teljesítésében, megnézheted magad! Olyasfélét érezhetnek a latrok is, midőn kihirdetik halálos ítéletüket, mint én, a bizarr megbízatás hallatán. Elsötétült előttem a világ, s ájulás környékezett. Abban az átkozott pillanatban hajszálon lógott az életem, s érthetetlen, végül is miért nem kaptam szívrohamot? Vagy agyvérzést. Bizonyára a Jóisten vigyázott rám.

92

Ezzel az erővel arra is utasíthattak volna, hogy repüljek vissza az időben, ússzak be a süllyedő Titanichoz, vegyem a hátamra, s miközben félrehesegetem a jéghegyeket, vontassam ki a partra. Ez sem tűnhetett volna lehetetlenebb vállalkozásnak. Ha rágondolok, még mindig elfog az indulat, s a legfeszélyezettebb modoromban is csak annyit mondhatok: ennél aljasabb, fenyegetéssel megspékelt megbízatást nem igen tudok elképzelni, pedig az óta is történt velem egy és más. Hajmeresztő könnyedséggel rótták rám egy olyan gigantikus terhet, ami tán még Atlasz vállát is összeroppantaná. A kései olvasó jobban megértheti felindultságomat, ha megismeri, mi magunk (MNB) mennyi mindent követeltünk meg a hazai beruházóktól, még jelentéktelen hitelkérelmek esetén is. A lényeg az, hogy mire valamennyi kívánságunkat kielégítették, azt is megbánhatták, hogy megszülettek egyáltalán. A bekért koncepciók, tervek, dokumentumok és hatósági engedélyek akár tíz-húsz centiméter vastag iratköteggé dagadhattak. Komolyabb beruházások esetén pedig az iratterjedelem meghatványozódott, s a procedúra hónapokig is elhúzódhatott, nemhogy egyetlen éjszakáig. A nagyberuházásokról pedig jobb, ha említést sem teszünk! Márpedig az első magyar világbanki projekt óriásberuházásnak ígérkezett a javából. Mai árfolyamon csak a hitelhányada negyven milliárd forintra rúgna. Ilyen nagyságrendű fejlesztések normális esetben csak hosszadalmas előkészítés és széleskörű koordináció után juthattak el a hitelkérelem fázisába. Ekkora projekthitelre azonban még nem is volt példa a magyar történelem folyamán! Csakhogy érzékeltessem a nagyságrendet: az akció terjedelme meghaladta a magyar mezőgazdaság akkori teljes évenkénti beruházási volumenét. Ehhez képest egyik pillanatról a másikra nekem rúgtattak azzal, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt álljak elő a két óriási projektjavaslattal, olyan minőségben, amit azonnal meg lehet etetni a Világbankkal. Ám nem is ez volt a nagyobbik gondom, hanem az, hogy ember nem akadt Magyarországon, akinek akár csak halvány fogalma is lehetett arról, mi módon kell egy beruházási ajánlatot összeállítani a Világbank számára! Jómagam is másfél évtizeddel korábban, az egyetemen hallottam utoljára erről az intézményről, akkor is csak a „kritikai marxizmus” hangján, ami egyébként kísértetiesen hasonlított a mai bírálatokra. Tudniillik már akkor is azt állították róla, hogy az „imperializmus és a neokolonializmus” előőrse. Hétköznapi működéséről viszont semmi közelebbit nem tudhattunk meg, hisz kinek a fejében fordulhatott meg akkoriban ez az eretnek gondolat? Talán ki is végezték volna érte. Tehát, ha lett volna is rá időm, akkor se mehettem volna senkihez tanácsért és segítségért. Ám kit érdekelt az én cifra nyomorúságom?

93

A döntéshozók a „felelősségteljes” intéssel: „megnézheted magad, ha csődöt mondasz”, a maguk részéről befejezettnek tekintették a dolgot. Igaz, nagy cinikusan hozzátették, teljhatalmam van, bármilyen segítséget igénybe vehetek, akár „a római Pápát is hadra foghatom”! Amúgy pedig „tartsak mindent titokban”! – intettek jó modorra jópofán. Ha addig kételyeim lettek volna, hogy hülyék uralják ezt az országot (persze nem voltak!), akkor azok most végképp szertefoszlottak. Ám ha már a Pápánál tartottunk, töredelmesen meg kell gyónnom, gyarló módon annyi szitkot és átkot szórtam megbízóim fejére, amennyire csak a műveltségemből futotta, s talán nincs is az a penitencia, amely e vétkem alól feloldozhatna. Hihetetlen, sokkos állapotában mi mehet végbe az emberben! Szerencse, hogy épp egy nyílászáró nélküli lukban fröccsent rám a „legfejlettebb társadalmi forma” haláltusájának felelőssége, mert szorult helyzetemben talán ki is ugrok a harmadik emeletről. Megjegyzem, ezzel korántsem álltam volna példa nélkül, mert más-más okokból ugyan, de az MNB-ben néhányan már korábban is a menekülésnek pontosan ezt a formáját választották, s én abban a pillanatban szinte irigyeltem őket, hogy már túl vannak rajta. A rohadtak! – kezdett füstölögni bennem az indulatvulkán. Nemrégiben még azért ugráltak rajtam, hogy álljak be munkásőrnek, pártértekezleteiken taglalták a „szocialista rendszerhez fűződő viszonyomat”, most meg egyszeriben odalöknek az „imperializmus karmai közé”! Azóta is töröm a fejem: ha 1982-ben égen, s földön én voltam az egyetlen ember, aki képes lehetett a kapitalizmus hullámhosszára ráállni, vajon mitől váltam egyszeriben nemkívánatossá, miután – az én lábam nyomán (is) -- sikerre jutott a kapitalizmus ügye? Csak nem azért, mert nem tölt el határtalan örömmel, hogy alávaló módon az egykori államosítókból magánosítók lehettek? Mert ismerem őket? Szavam se lehetett, Picur „minden segítséget“ megadott a rendkívüli feladathoz. Már ami kitelt tőle: aznapra rendelkezésemre bocsájtotta saját főnöki szobáját, kollegáim neszezése nehogy hátráltasson az alkotásban. S ezzel voltaképpen egy életre be is fejezte a feladattal való „aktív” érintkezését. Ő már azzal megtette a magáét, hogy engem kiközvetített az aknamezőre. (Bezzeg, miután megbirkóztam a kivégzésnek is beillő küldetésemmel, s ennek nyomán -- a pártonkívüliség béklyóját is széttörve -- még is csak megindultam felfelé a ranglétrán, s még némi nimbusz is körüllengte a produkciót, halálosan féltékeny ellenséget kaptam nagybecsű személyében. Végesvégig attól rettegett, hogy kitúrom a helyéből.)

94

Az egyik meglőtte, a másik hazavitte, a harmadik megfőzte… villant át rajtam a gyermekmondóka, mikor felfogtam, mibe is keveredtem. Fekete kiadta, főosztályvezetőm „bevállalta”, osztályvezetőm pedig rám lőcsölte az irgalmatlan „pakkot”. S miután ilymód megszülettem, mint balek, lényegében nyomtalanul eltűntek az életemből. Jelenlétüket csupán akkor érzékelhettem, midőn kritikai észrevételekkel illették teljesítményemet, tekintettel a „népgazdaság” szorult helyzetére. Ilyenkor úgy tettek, mintha nem is egy minden előzmény nélküli, „ellenséges” kódrendszerben kellene előrehámoznom magamat! Olyan magától értetődőn tudtak tetemre hívni, hogy néha-néha már magam is csaknem lelkifurdalást éreztem, amiért nincs hét életem. Miközben a meglévő egyetlenről is szívesen lemondtam volna. Mintha maguk nem is a Goszbankot majmolták volna fél életükben! Ők, akik szocialista szemináriumokat tartottak beosztottaiknak, zokon vették, hogy emberfeletti nehézségeket okoztak nekem a Világbank kapitalizmusbéli elméleti, gazdaságpolitikai, jogi, pénzügyi, pénzügytechnikai, számítástechnikai és számviteli alapvetései és követelményei, amiket nem csak én, de még a kutya sem ismert Magyarországon. Például (kissé később), amikor partnereim azt kérték, mutassam be harminc magyar gazdálkodó éves mérlegét a nyugati standard szerint, főnökeim fel sem fogták, hogy ez teljesíthetetlen óhaj, mert a magyar számvitel logikája és szerkezete ezt egész egyszerűen nem teszi lehetővé. Gonosztevőt megillető pillantásokkal méregettek, tekintetük úgy hasított belém, mint lovak véknyába a sarkantyú. Csak is ezzel magyarázható, hogy végül is teljesítettem a lehetetlent. Ennyi idő távolából talán már bevallhatom: erős „feltételezésekkel” és „becslésekkel” élve átalakítottam a magyar mérlegeket nyugati kimutatásokká. Nem csekély malíciával azt is mondhatnám, valójában „kapuszámokat” irkáltam a megadott sablonokba, ügyelve rá, hogy a főösszeg megegyezzen a kétféle összeállításban. Rajtam kívül persze ez senkit nem izgatott, lévén még ma sem tudják. Megnyugodtak: a feladat kipipálva! Csupán én marcangolhattam magamat. Ám mi egyebet tehettem volna? A Pénzügyminisztériumnak is még vagy két évébe telt, mire ezt a feladványt úgy, ahogy beillesztette a magyar számviteli rendszerbe. Azt, amit nekem megint csak egyetlen éjszaka kellett volna prezentálnom („ám én két éjszakát vacakoltam” vele). Még adós vagyok azzal, végül is miként indult el a világbanki úthenger. Íme: Miután jó ideig villámsújtottan ücsörögtem rémületem társaságában, harcba indultam a bőrömért, mint a gladiátorok, mert még három kisgyerek várt rám otthon. S most kérem az Olvasót, bármennyire melodrámaian hangzik is ez, csak akkor legyintsen rá, ha nem képes felfogni, mit jelenthetett az összeomlás küszöbönálló rémétől rettegő kommunista hatalom fogaskerekei közé kerülni!

95

Miután felocsudtam valamennyire, megkíséreltem elképzelni az elképzelhetetlent: mi érdekelne engem valamely beruházás kapcsán, ha a Világbank trónusán ülnék? Ennek megfelelően felépítettem magamban egy vázlatot. S miután „teljhatalommal” rendelkeztem, délre már a kölcsönkapott szobámban ültek a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, valamint háttérintézménye, a Statisztikai és Gazdaságelemző Központ munkatársai, hárman-négyen, pontosan már nem emlékszem mindőjükre. (Pápa Öszentségét viszont nem sikerült elérnem.) Tájékoztattam őket tengernyi adatigényemről. (Ha az ember nem nagyon tudja, mit is akar valójában, sok adat kell hozzá). Fölösleges is mondanom, óriási ribilliót váltottam ki vele, különösen, hogy még aznap délután ötre kértem magamhoz a statisztikákat. Gondolom, ugyanakkora baromnak tartottak engem, mint én is a saját feletteseimet. Felháborodásuk azonban nyomban átváltozott részvétté, megtudván, a kért adatok birtokában mi vár rám az éjszaka. Utóbb, egyikük, Tarján Zoltán, így gratulált a végeredményhez: „Te egy varázsló vagy”. Felfokozott hangulatomban magam is hajlottam erre, de kissé lehiggadva tárgyilagosan be kellett látnom, nekem nem sok közöm volt hozzá: inkább csak a páni félelem vezette tollamat! Reggel hétkor már bent voltam a hivatalban a két tízoldalas „Hiteldöntést megalapozó beruházási ajánlattal”, és a hozzájuk tartozó gazdaságossági, megtérülési és fizetési-mérleg számításokkal! Délelőtt tízre legépelték, s délben megtárgyalta a Melega Tibor külkereskedelmi miniszterhelyettes vezette tárcaközi bizottság. Jóváhagyták, lefordíttatták, majd kiküldték rendeltetési helyére. A kiváncsiságom máig sem enyészett el: vajon elolvasták? Hagyott-e időt számukra a „történelmi szükségszerűség”, amely a szocializmust idáig vezérelte? A leginkább árulkodó jel ez a kapkodó sietség volt! Még a percek is számítottak, hogy a nemzetközi hírügynökségek mielőbb világgá kürtölhessék: a Világbank befogadott Magyarországról egy beruházási ajánlatot! Az adott pillanatban maga a befogadás ténye fontosabb volt, mint az, hogy mi szerepel benne. A befogadással a Világbank jelezte a hitelezőknek: Magyarország hitelképes! 1.2. Itt a Világbank!

96

A kölcsönkérelem világbanki befogadását követően főnökeimen megveszekedett harci láz tört ki. Így kellett lennie, lévén felcsatoltak magukra még egy sarkantyút. Mással nem magyarázhatom azt a minden józan megfontolást nélkülöző ámokfutást, ami a beruházási javaslat Washingtonba küldését követte. Tüstént Pályázati felhívást kellett készítenem a lehetséges belföldi kölcsönigénylők számára. A „táncbahívásra” hatszáz termelőszövetkezet, állami gazdaság és megyei gabonaforgalmi vállalat jelentkezett! Egy olyan időpontban, amikor „odaát” talán még fel sem bontották a borítékot. Ebből következően még nem is ismerhettük a konkrét elveket és paramétereket, amik a világbanki kölcsönfelvétel illetve a belföldi továbbkölcsönzés alapjául szolgálhattak volna. Nemes egyszerűséggel: a „habokra” hirdettünk „Pályázati felhívást”. Ennyire súlyos ismerethiánnyal megvert frusztrált „hatalom” még aligha kaparászhatott a Világbank küszöbén, mint az akkori magyar pártállam! Azzal sem túloznék, ha azt állítanám: a totális sötétség jellemezte a közreműködőket, minden szinten. Teremtett lélek nem ismerte a Világbank irányelveit s gyakorlati kiválasztási szempontjait, döntési mechanizmusát, eljárási politikáit, információs és ellenőrzési igényeit és technikáit. Kővetkezésképpen, az, amit tőlem követeltek főnökeim, nem volt más, mint fejesugrás a szakadékba. Nem hiszem, hogy érzékeltethetném bárkivel is, mennyi kínnal-keservvel járt a hatszáz hitelpályázat „gondozása” egyszemélyben, ráadásul úgy, hogy én a legelső pillanattól hittem: a Világbankkal való előzetes egyeztetés hiányában tökéletesen fölösleges lesz az egész elkapkodott cécó! Ennek megfelelően kapálóztam is ellene egy ideig: még ma is magam előtt látom főosztályvezetőm krokodiltekintetét, amint a késleltetés szándékát gyanítja rajtam. Csak egyetlen momentumot emelek ki az abszurd szituációból. Ha hihető, ha nem, senkit nem avathattam be a „titokba”, nemhogy nyíltan segéderőket kereshettem volna magamnak. Hajlamos vagyok feltételezni, hogy a Párt még saját maga elől is titkolta a részleteket, talán valamiféle belső ellenzéke miatt. A Bankon belüli nagy-nagy konspiráció közepette senki fejében meg nem fordult a gondolat, vajon miként birkózhat meg egyetlen ember (vagyis becses személyem) a beömlő pályázatok adatfeldolgozási szükségletével? - hogy a tartalmi összefüggésekről, a beruházói hitelkérelmek kiértékeléséről már ne is beszéljünk!

97

A pénzügyileg összecsuklott országban az idő előtt felületesen megszellőztetett világbanki kölcsön jelentette az egyetlen remélt fejlesztési forrást, ezért aki csak élt és mozgott, rástartolt. Ámde bármily hihetetlen is, az MNB Adatfeldolgozó Főosztály munkatársai nem hivatali kötelességből, csupán személy szerinti szívességből, kollegialitásból, „humanitárius” megfontolásból, jóindulatból, sajnálatból, vagyis önszorgalomból, voltaképpen „illegalitásban” segíthettek nekem. Néhányan még szemrehányást is kaptak érte saját főnökeiktől. Máig nagyrabecsüléssel gondolok rájuk, mert nélkülük nem tudom, mi történt volna velem. (Jánossy Júlia, Fehér Kálmán, Baross Jenő feltétlenül megérdemlik nevük megörökítését, s ha netán másokat a könyörtelen idő már kitörölt volna az emlékezetemből, nekik is még haló poraimban is hálás leszek.) A számszerű feldolgozás eredménye mintegy kétmázsányi adatlap (leporelló) lett. Ekkor következett be egy olyan mozzanat, amit a mai napig a „létező szocializmus” legjellemzőbb vonásának tartok. Tudniillik, hogy fortélyos hülyeség irányított mindent (a lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme)! Amikor ugyanis intézkedtem volna, hogy a kézbesítők menjenek el az anyagért, amin „a haza sorsa múlott”, egyszerűen visszaüzentek: nekik nem sürgős, hozzam el magam, ha annyira fontos nekem! Talán így torolták meg, amiért nem álltam be munkásőrnek, mivelhogy a toborzó személyében éppenséggel az egyik kézbesítőnket tisztelhettem. Főnököm -- aki a program expozéja gyanánt megüzente: „megnézheted magad, ha csődöt mondasz”--, elintézte a dolgot annyival, hogy széttárta a karját: „mit csináljak? Ez van”. De azért a biztonság kedvéért hozzátette: pedig már tűkön ül a mezőgazdasági miniszter, a pénzügyminiszter, a Tervhivatal elnöke, az Anyag és Árhivatal elnöke és sokan mások. (Az előzetes elképzelések szerint ugyanis az általam előkészített információk alapján egy tárcaközi bizottság rangsorolta volna a benyújtott pályázatokat. Később ettől a szándéktól még is elálltak, s lássuk is be, még utólag is röhejesen hangzik.) Természetesen a kézbesítőknek lett igazuk: az adatfeldolgozók által helyi mozgatásra használt molnárkával (kézitargoncával) és az egyik számítástechnikus kolléga, Baross Jenő önkéntes segítségével -- többszöri fordulóval –, végül is magam fuvaroztam „haza” a tengernyi leporellót a (mai) Hold utcából az Október 6. utcába. Eljátszadozom a gondolattal: ha nem vehetem kölcsön az ominózus targoncát, akkor nem jutunk be a Világbankba? S akkor nem kapunk kölcsönt, nem áll helyre a fizetőképességünk, nem esnek túlzásba az elvtársak, s a végén nem zuhanunk bele az adósságcsapdába, s végső soron ittragad a Szovjetunió? Brrr, még rágondolni is borzalmas! Még is csak jó, ha az embernek van kéznél egy molnárkája. Igaz, ellenkező esetben most nem főne a fejünk a globalizációtól, s akár Felső-Volta társaságában is feszíthetnénk. Így lettem országmentő és fuvaros egy személyben. „Rajtad áll vagy bukik az ország sorsa”, visszhangzik fülemben az egykori ösztökélés. 98

Vajon eleve nekem szánták a talicskázást is? * 1982 tavaszán személyesen is megérkezett a Világbank. Mint a féltégla, egyszer csak beesett hozzám egy delegáció. Úgy tűnt, a legelső tudomány, amit tokkalvonóval a szemétbe dobhatok, az addigi gürcölésem eredménye, az elsietett Pályázati felhívás végterméke, a kétmázsányi leporelló volt. Mint mondottam, előre tudtam, hogy így lesz. Nem azért, mintha ilyen okos lennék, hanem, mert a történelem során még nem született olyan (végső) hitelező, aki ne a saját szempontjait akarná érvényesíteni a hitelfeltételek meghatározása során. Ugyanilyen jól tudták ezt főnökeim is, de még is a homokba dugták a fejüket, mert maguk is rettegtek az esetleges kudarctól. A világbanki delegáció „mindössze” két dolgot kívánt feltérképezni: a Magyar Nemzeti Bank alkalmas-e világbanki kölcsön felvételére, valamint képes-e azt származékos kölcsönök formájában eljuttatni beruházókhoz? - úgy hogy idővel vissza is térüljenek. Formálisan az utóbbi feladvány lett volna a mi reszortunk. Ezzel kezdetét vette egy hónapokig tartó átvilágítási folyamat. Delegációk jöttek-mentek, adták egymásnak a kilincset. Ha azt mondanám, hogy a közös munkát velük semmiképpen sem sorolnám álmaim netovábbjai közé, roppant finoman fogalmaznék. A fokozatosan elmélyülő „együttműködés” rendszerint a következő koreográfia szerint zajlott: előzetesen feltettek egy halom kérdést írásban, erre főnökeim lakonikus tömörséggel ráírták, megválaszolni! Se többet, se kevesebbet! A válasz kézhezvétele után a világbankosok beutaztak, s személyesen is kérdések özönével árasztottak el. Amíg számukra általában azonnali válaszokat kellett produkálni, addig ők néhány hétig „nyomozhattak” a válaszainkban rejlő összefüggések után. Munkamódszerük minősítését nem véletlenül kölcsönzöm a kriminalisztikától. Hamarosan rá kellett jönnöm, keresztkérdések módszerével operálnak, s a tengernyinek látszó kérdés valójában csak néhány súlyponti összefüggés többoldalú megvilágítására, ellenőrzésére szolgál! S arra, hogy minél többször ellentmondásba kergessenek. Ebből minimum két következtetést vonhattam le: egyrészt, hogy tökéletesen ki vagyok szolgáltatva nekik, másrészt, ennek megfelelően jócskán le is kezelnek, s, hogy ráadásul egyáltalán nem bíznak meg bennem. Ezen persze nem lehetett csodálkozni.

99

Mit is mondhatnék: dörzsölt profik voltak a javából, s eme képességükkel mesterien is operáltak! Mindennek tetejében az a körülmény, hogy az egyik órában még velem, a legkisebbik halandóval, egy szürke kis ponttal tárgyaltak, a következő órában meg már valamelyik magyar miniszterhez igyekeztek, eleve egyfajta kisebbségi érzülettel tölthetett volna el nemcsak engem, de bárkit a helyemben! Nem véletlen, hogy a főnökség is lényegében bujkált előlük. Érthető így, hogy rendszerint roppant mód megörültem, amikor végre elvitte őket a fene. Következésképpen egy ízben kis híján sóbálvánnyá is meredtem, lévén, alig, hogy kihúzták a lábukat, újból betoppantak. Nem ám, hogy egyeztetést kértek, egyszerűen beállítottak és kész. Mintha hazajöttek volna. Kiderült, eredetileg Bukarestbe küldték őket, de mivel ott éppen szünetelt az áramszolgáltatás, nem volt melegvíz, és majd megfagytak a szállodában, visszajöttek hozzánk! Ez akkoriban történt, amikor Ceausescu úgy döntött, hogy -- „csökkentendő függőségét“ --, Románia két év alatt visszafizeti a teljes nyolcmilliárd dollár külföldi adósságát! A főnökeimben annyi önérzet, vagy tán inkább mersz sem volt, hogy rádöbbenjenek: végül is egy – legalább is a Nyugat irányában -- szuverén állam képviselői, akik akár vissza is fordíthatnák az urakat! Nem, helyette zokszó nélkül igazolták a műsoron kívüli napidíjukat, ami a többszörösére rúgott az én havi keresetemnek. (Aztán persze megint csak visszahúzódtak a biztonságos kis vackaikba.) Amúgy a bizalmatlanságukra rászolgáltunk, s kétkedésüknek objektív és szubjektív okai egyaránt lehettek. A Világbankkal folytatott kommunikáció önmagában is igen bonyolult tevékenységet jelentett, még hátsó szándék nélkül is. Bármilyen téma merült is fel, hosszadalmas terminológiai és szemantikai egyeztetésekre volt szükség ahhoz, hogy egyáltalán kölcsönösen sejtelmünk lehessen arról, miről is beszél a másik. Végtére is személyünkben a kapitalista és a kommunista világrend társalgott egymással, így az égadta világon semmi nem hasonlított semmire! Ezen felül még előttünk tornyosult az eltérő ihletettségű és szerkezetű adatbázis rendszerint leküzdhetetlen akadálya. S akkor a szándékos megtévesztés fegyveréről még nem is beszéltünk. Mert egy idő után ez is „polgárjogot” nyert (amint azt Németh Miklós miniszterelnök -- gyaníthatóan nem minden hátsó szándék nélkül -- 1989-ben be is ismerte). A Világbank mindezen okokból kifolyólag egyugyanazon -gazdaságpolitikai következtetésekre alkalmas -- kérdéseit mindenhol, minden intézménynél (MNB, OT, PM, MÉM, stb.) feltette, ahol csak megfordult. Vagyis tárcaközi szinten is a keresztkérdéses „vallatást“ alkalmazta. Az egymástól elszigetelt, kapcsolat nélkül vergődő válaszadók természetesen annyiféle választ adtak az azonos kérdésekre, ahányan voltak. Nem csoda hát, hogy a „faggatózók“ mindent hatvanhatszor ellenőrizni akartak.

100

Hétköznapi esetben, ha csak a legutolsó járási fiókbeli kollegáimmal adódott is közölnivalóm, főnöki jóváhagyás nélkül még a kísérőlevelet sem küldhettem ki, nem hogy a saját szakállamra rendelkezhettem volna. Most meg egyszeriben szembetaláltam magam az „USA trójai falovából” elősereglő brit, olasz, indiai, holland, indonéz „ügynökökkel”, akiknek azt mondhattam, amit akartam! Pontosabban, amit tudtam, s bizony gyakran őrlődtem magamban félőrülten e miatt. Mivelhogy egyszeriben megszűnt a „szocialista haza” minden titka! Ma sem tudom kíméletesebben megfogalmazni: a főnöki kaszt egész egyszerűen „elmenekült” a terepről, mint a patkányok a süllyedő hajóról. Legfeljebb végképp elkerülhetetlen protokolláris alkalmakkor, a kötelező mosoly erejéig merészkedtek a külföldiek közelébe. Meglehet, hogy ebben még csak nem is a politikai gyávaság játszotta a döntő szerepet, hanem a felkészületlenségük lelepleződésétől való félelem. Most ugyanis az ideológiával – pályafutásuk talapzatával -- nem mehettek semmire. Itt aztán hiába állt mögöttük a Párt, mert a fronton kőkemény szakkérdésekben kellett helytállni. Olyanokban, amelyek teljesen hiányoztak a magyar (köz)gazdaság napi gyakorlatából. Csak, hogy egyet említsek ezek közül: ma már a vízcsapból is a GDP folyik – s tán még a csecsemő is erre ringatózik álomba --, akkoriban azonban a legtöbb magasabb szintű vezető a saját ténykedése során a fogalmával se nagyon találkozott, nem hogy boncolgatta volna a termelés (kibocsátás) nálunk használatos mérőszámától eltérő jellemzőit. Például, akkor is, amikor a világbankosok kitaposták belőlem a harminc magyar vállalati mérleg nyugati metódus szerinti konverzióját, a GDP számukra értelmezhető verziójához kívántak eljutni a végett, hogy reprezentatív következtetéseket vonhassanak le a magyar gazdaság valós teljesítőképességéről. Ami nélkül Magyarország hitelképességét sem ítélhették meg, márpedig a hitelező számára a hitelképesség ugyanazt a szerepet tölti be, mint a tánciskolában a kályha. Továbbá: az előttünk járó vezetői garnitúra soha nem hallott olyan fogalmakról, mint portfolió, auditálás, tender, prekvalifikáció, belső megtérülési ráta, s napestig folytathatnám az újdonságok sorát. Innen eredt tehát a hozzám hasonló „gyalogok” hirtelentámadt -- ám formális (hivatalos) kompetencia nélküli -- önállósítása! S ez az ellentmondásos állapot iszonyatos idegi megterheléssel járt együtt, ami egyébként mindvégig, a „sorok rendezését” követően is fennmaradt. Emlékszem: már jóval a kezdetek után, amikor úgy, ahogy megindult valamiféle koordináció, egy ízben az e feladattal megbízott kolleginát vagy fél napig nem mertem magára hagyni, mert attól tartottam, sírógörcsből sírógörcsbe zuhanván előbb-utóbb kimegy a harmadik emeleti ablakon! Vele ugyanaz történt, ami velem: segíteni nem tudtak neki, hajszolni és fenyegetni annál inkább! * 101

Amíg pecsét nem került a Világbanki csatlakozási dokumentumokra, a készülőfélben lévő kölcsönkérelem a széles nyilvánosság számára lényegében nem is létezett. Sőt, mint már láthattuk, kifejezett titkolózás övezte! Ennek következtében hosszú hónapok múltán is széles e hazában mindössze négyen foglalkoztunk az óriásprojekttel: ketten a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban, s ketten a Magyar Nemzeti Bankban! Legalább is én nem láttam több katonát a lövészárokban. A mi fertályunkon én álltam a gáton, a „gyanús alak, aki még munkásőrnek sem volt hajlandó beállni”, s a koordinátorként utóbb bekapcsolódó (ám kezdetben az égvilágon semmiféle banki és mezőgazdasági ismerettel nem rendelkező) kétségbeesett kollegina, aki valahonnan a külkerekedelemből került elő. Vele kapcsolatban egyébként máig sem halványuló emlékem, amint egy tárgyaláson egyszer csak felpattan, s a háttérben lévő telefonba belesuttogja a jelenlévők nevét. Itt támadt az a későbbiekben egyetlen pillanatra sem lanyhuló érzetem: valakik rajtunk tartják a szemüket! (El kell viszont ismernem: a hölgy - rohamosan felfejlődve --, végül imponáló szakmai teljesítményt nyújtott.) Amikor aztán hivatalossá vált Magyarország tagsága a Nemzetközi Valutaalapban és a Világbankban, végre ráébredtek az illetékesek is: ekkora horderejű fejlemények mégsem maradhatnak megfelelő intézményes háttér nélkül. A bonyolult feladat- és kapcsolatrendszer már csak azért is szervezett keretekért kiáltott, mert a kiterjesztésére, nevezetesen ipari kölcsönfelvételek sorozatára készültek. (Utólag nyugtázhatjuk: kézenfekvő, hiszen a szocialista rendszert végül is az ipara döntötte sírba.) Kiderült: az úgynevezett gabonaprogramot -- az „én világbanki projektemet” --, „csak az egyszerűsége” miatt szemelték ki a prototípus szerepére. Rajta kísérletezték ki a később általánossá teendő metódusokat. Vagyis rajtunk. Ha úgy tetszik, a kísérleti nyúl, a berepülőpilóta szerepét játszatták el velem is. A mi prérit feltörő pionírok módjára kikínlódott tapasztalatainkat fejlesztették később általános renddé. Az intézményesedés nyomán végül a Magyarország által évente megköthető kölcsönegyezmények keretösszegét kétszáz millió dollárban állapították meg: ezek már zömében ipari szerkezet-átalakító programok megvalósítására szolgáltak. A világbanki kölcsönök lehívott összege 1990-re legfeljebb másfélmilliárd dollárra rúghatott a Németh Miklós által „őszintén” bevallott – valójában ki tudja mennyi? -- külső államadósságból. Ez a rész tekinthető egyébként a magyar államadósság leghasznosabb hányadának, mert ebből biztosan beruházások valósultak meg. Sorsuk alakulása a későbbi privatizáció során megérne egy külön misét.

102

A csatlakozási szerződés aláírása után a Magyar Nemzeti Bankban Fekete János fennhatósága alatt megalakult a Nemzetközi Pénzügypolitikai Főosztály, immár kizárólagos joggal felruházva a nemzetközi pénzügyi intézményekkel való közvetlen kapcsolattartásra. Ettől kezdve a Fekete-részleg tudta nélkül még a madár sem közlekedhetett Magyarország és a Világbank között. Minden kiküldésre szánt információt és dokumentumot továbbítás céljából nekik kellett átadni, s kintről is mindent csak is oda címezhettek! E kötelem alól egyetlen magyar intézmény, még a tervgazdaság „katedrálisa”, az Országos Tervhivatal sem vonhatta ki magát. (A Tervhivatal elnökhelyettese a Világbanknál (IBRD), a pénzügyminiszter a Nemzetközi Valutaalapnál (IMF) lett Magyarország Kormányzója). Eső után köpönyeg! Ekkor már -- éppen a korábbi összhanghiány miatt -- a magyar gazdaság és társadalom állapotáról számottevő „titok” nem létezhetett a Világbank előtt! Amit tudni akart, már megtudhatta. Azért, hogy a kései Olvasó is képet kaphasson a Világbank alaposságáról, elárulhatom, még a „nők helyzete a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben” sem hagyta hidegen! Még is, máig nem szabadulhatok a gyanúmtól, hogy a koordináció elrendelésének és megszervezésének valódi célja a dezinformáció szándéka lehetett. Kezdetben a vaskalapos elvtársak, esetleg Moszkva, később -- szerintem későn --, a Valutaalap és a Világbank félrevezetésére. Emlékezetem szerint például négyszáz milliárd forint körüli államadósságot is „eldugtak”: egyszerűen áthelyezték a vállalati hitelek közé. Csak tudhatnám, hogy minek? meggyőződésem, Németh Miklós is csak azt ismerhette be, amit már amúgy is tudtak. Mit akarhattak ezzel Feketéék? Egérutat nyerni? Ki vagy mi elől? Már bátorkodtam célozgatni rá, olykor a gyengeelméjűség tüneteit mutatták fel az elvtársak. Hisz minek kellett titkolózni azok előtt, akiknek ölébe ácsingóztak türelmetlenül? Ha csak nem az utókor számára fejlesztettek füstködöt. Semmi jelentőséggel nem bírt ugyanis, miket hordunk össze a nemzetközi pénzügyi intézményeknek. (Persze, akkor még én sem láttam ezt ilyen kristálytisztán!) Ők legalább annyira hitelezni akarták Magyarországot, mint amennyire az rájuk volt szorulva. Sőt, szerintem még annál is inkább! Ma már senki és semmi nem képes megingatni abbéli hitemben, hogy akkor mindannyian egy nagy világpolitikai játszma öntudatlan eszközei lettünk, amelyben teljességgel mellékes jelentőséggel bírt az átadott információink minősége. Ha a Mars bolygó adekvát adatait adja meg Magyarország a sajátjai helyett, a nevezett intézmények akkor is maguk közé fogadják, a célból, hogy az első dominót lelhessék meg benne Kelet és Nyugat csatározásában, amit aztán alkalomadtán megpöckölhetnek, hogy sorban egymás után leüsse lábáról az összes többit.

103

Akkor hát mit ünnepeltek olyannyira megkönnyebbülten jobb elvtársak, hogy még az Állami Díj is záporesőként hullott a nyakukba? Nevezzük csak néven a hősöket: Fekete János, Bakó Ede, Szalkai István, Boros Imre az akkoriban lappangó államcsőd eltussolása érdekében kifejtett munkásságukért a Pártállam legmagasabb elismerésében részesültek. Végtére is ez nem is meglepő, hisz a mentőöv elvétése esetén Magyarország a megjósolhatatlan (vagy a nagyon is megjósolható) káoszba hullott volna alá. Volt tehát mit ünnepelni. Mindazonáltal nem győzök hálálkodni a sorsnak, hogy azért nem mindenkit ért el a megtiszteltetés. A „munkásokat” semmiesetre sem. Pedig, ha a produktumot önmagában tekintenénk… (Bizonyára ehhez kellett volna párttagnak lenni). Maradjunk is mindjárt a teljesítménynél! Emlékszünk még arra a kétmázsányi papírhegyre, ami eredetileg a világbanki kölcsönt igénybevevő beruházók kiválasztását célozta? Nos, megismervén a Világbanki követelményhalmaz részleteit, azt hittem, a sutba hajíthatom. Nem is érdemelt volna többet. Az idő szorításában végül mégis csak fel kellett használnom, nagyvonalú korrekciókkal! Mindent újra számoltattam a megyei igazgatóságainkkal (végső soron a reménybeli beruházókkal), úgy, ahogy az a világbank konkrét játékszabályait megvárva eleve kívánatos lett volna. Csakhogy: az eszement hajszában a beruházóknak, mi több, a hitelkérelmeiket már jóval korábban befogadó bankfiókjainknak is még ekkor sem lehettek kielégítő, részletekbe menő ismereteik arról, valójában mit is kívánnak tőlük? Az egész „kaland” valamiféle szánalmas mentőakcióra emlékeztetett, amelyben a reptér irányításával dilettánsok teszik le a gépet a leszállópályára. Ebben a rossz drámában én játszottam az irányítótorony szerepét, s mintegy hatszáz botcsinálta pilóta kínlódott a vonal túlsó végén. Oda is csapódtak százszámra a betonhoz, vagyis elképesztő sületlenségeket „igazoltak” vissza a módosított pályázatok is! Laikus számára is sokat mondó lehetne, ha például azt látná, hogy akár soktízmillió forintos beruházások is néhány héten belül megtérülnek! Csodálkozni persze nincs min. Hogyan is alkalmazhatták volna értő módon azt az ismeretlen beruházás-tervezési és elemzési módszertant, amelyről az én távirányításom során hallhattak első ízben? Amit a nagy kapkodásban természetesen el sem magyarázhattam nekik, jóllehet normális esetben többhetes előzetes kiképzésen kellett volna átesniök. Néhány kétségbeesett fordulóban még megkíséreltem finomítani a legfeltűnőbb valószínűtlenségeken, ám ezzel is legfeljebb a saját háborgó lelkiismeretemet sikerült némileg lecsillapítanom: én mindent megtettem, ami emberileg lehetséges egyáltalán. Ettől azonban a program megalapozottsága nem sokat javult. Főnökeimet azonban ez egyáltalán nem érdekelte. Számukra az idő volt a fontos, nem a tartalom, s ki törődött az én idegeimmel? Hisz baj esetére rám lehetett kenni a kudarcot! Megmondták előre: „megnézheted magad, ha kudarcot vallasz”! 104

Hónapokig aludni sem tudtam a gyötrelemtől: mi lesz ebből? Fölöslegesen izgultam! Egy-két táviratváltás történt ugyan, de ez semmit nem nyomott a latban. Végül is az egész csomagot úgy nyalta be a Világbank, ahogy volt! S nem sokára már az első részösszeg, negyvenöt millió dollár lehívásáról adhattam számot! Egy MNB elnökségi ülésen elhangzottak szerint ezt a Világbank világcsúcsnak minősítette, mivel kölcsönegyezményt ennyire rövid idő alatt még egyetlen országnak sem sikerült tető alá hoznia! A százhatvan feletti tagországot tekintve, erre akár én is kidülleszthetném a mellemet, ám az én hiúságomból sokat levon a meggyőződés, hogy a „csúcsteljesítmény” nem annyira a mi zsenialitásunknak, mint inkább a „csillagok állásának” – vagyis a fő erőközpontok geostratégiai döntésének -- volt köszönhető. Szerintem a Világbank mindenáron és mihamarabb dűlőre akart jutni Magyarországgal. Így kellett lennie, különben az ominózus beruházói listát kapásból visszavágta volna! A „megalapozottságára” tekintettel ezt kellett volna tennie. Magam is így cselekedtem volna a helyében. Bizonyára sem az országvizsgálat, sem a hitelvizsgálati eljárás nem a kölcsönnyújtás határait és kockázatait volt hivatott felmérni. Legalábbis nem a klasszikus értelemben. Vagyis: lehet ugyan, hogy valóban Magyarország hitelképességének kontúrjait kívánták kitapogatni, csak éppenséggel merőben más indíttatásból, mint azt akkor (1982-83) hittük. Azt hiszem, a kölcsönkapcsolat kiépítése részükről „csupán” a stratégiai befolyásszerzés célját szolgálta. A többi csak színjáték volt, bár megengedem: a személyes kínjaim miatt én esetleg kissé elfogult vagyok. A mi „gyors” gabonaprogramunk végül is „csak“ egy kiterebélyesedő folyamat nyitólépését jelentette. Ebben az értelemben akár indokolt lehet a „tankok helyett bankok” parafrázis is. Az évi kétszáz millió dollár szerződéskötési plafon miatt persze nem önmagában a világbanki fejlesztési kölcsönök összege a perdöntő, hanem az a körülmény, hogy a Világbank a maga tekintélyével és kölcsönnyújtásaival hitelképesnek állította be az országot a nagyvilág kereskedelmi bankjai előtt, mintegy jelt adván nekik, ők is bátran hitelezhetnek. Ezzel feltépte a zsilipet a tikkadt rezsim előtt, amely nem vette észre, hogy miközben kéjesen lubickol a bő áradatban, vagyis valósággal habzsolja a minden megkötés nélkül felhasználható finánchiteleket, valójában kivérezteti önmagát. S itt vissza kell térnem az atavista allűrökkel megáldott kritikusokra, akik szerint „a Világbank csak tönkre teszi az országokat”! Ez aztán tökéletesen árulkodó mondat! Árad belőle a visszavágyódás a régi szép időkbe, amikor még „mi”, vagyis az élcsapat, szuverén módon tehette tönkre az országot. Igaz, a közelmúlt iránti vonzalmuk már csak virtuális, mert a nagy tönkremenés közben kommunistából milliárdossá vedlettek, s ezt az állapotot meglehetősen megszerették már, de ez mit sem von le a Világbank bűneiből! Ő még büdös, de a „mi” milliárdjaink már jázminillatot árasztanak! 105

Az állításból persze annyi igaz, hogy a Világbank valóban hozzájárult valaminek az összeomlásához, de az a valami nem az ország, hanem csak a rendszer volt! Maga az Ország éppenséggel új esélyt kapott azzal, hogy összecsuklott a Rendszer! Világháború nélkül felszabadultunk minden idők legvéresebb diktatúrája alól! Merőben más kérdés, miként éltünk a történelem felkínálta lehetőséggel? A Világbank ugyanis senkit nem kötelezett arra, hogy szabad választásokon is a korábbi kommunisták kezébe szavazza vissza a hatalmat! Sorozatosan! Vagy közvetlenül, vagy azzal, hogy közömbös, s távol marad az urnától. „Tankok helyett bankok“. Szellemesnek tűnő, blikkfangos mondat. Akár keseregni is lehet fölötte. Csak egyet nem tehetünk: nem hallgathatjuk el, hogy a nyugati bankok nélkül még mindig a keleti tankok lennének a nyakunkon. S valószínűleg már palacsintává lapítottak volna bennünket a flaszteron. Ahogyan 1956-ban tették velünk. Miként a Szent Liga nélkül még a török is itt portyázna a kertek alatt. Vagy komolyan hiheti bárki is, hogy azért mentek el az oroszok, mert Antall József kilépett a -- gyakorlatilag már kimúlt -- Varsói Szerződésből és a KGST-ből, vagy, mert Orbán Viktor ajtót mutatott nekik a Hősök terén, aztán körbeszaladgálta a Batthyány-szobrot, miközben Demszkyék szalmakazlakban bujdokoltak a stencilgépükkel? A Világbank tehát már javában „sínen volt”, amikor Magyarország hozzákezdett a vele való nyílt kapcsolat hazai intézményi hátterének megteremtéséhez. Az MNB által felvett kölcsönből nyújtott úgynevezett származékos hitelek beépültek a belső hitelrendszerünkbe, valamint a nemzetgazdasági illetve vállalati számvitelbe és a statisztikai rendbe. Széleskörű oktatási kampány indult a gazdaságpolitikai irányító és végrehajtó szervezetek, s legfőként a végső felhasználók, a beruházók részére. Megközelítőleg egy évvel az után, hogy a Világbank képviselői magyar földre léptek, s fél évvel az után, hogy az első dollármilliókból beszerzett gépek megérkeztek rendeltetési helyükre!

106

A magyar közreműködők és a Világbank közötti koordinációs feladatokat kizárólagos joggal ellátó új szervezeti egység ugyan az MNB része volt, a gyakorlatban azonban úgy működött, mint valami titkosszolgálati szűrőállomás. Legalább is én egyetlen másodpercre sem tudtam megszabadulni ama érzetemtől, mintha ezt az új főosztályt nem kizárólag szakmai szempontok szerint szervezték volna meg. Adtuk nekik-vettük tőlük az anyagokat, de nem nagyon tudtuk, hogy mi ment tovább, illetve, hogy a felénk irányuló információigény „útközben” milyen transzformációkon esett át, mielőtt landolt nálunk. A gyanakvásomat máig sem lanyhuló mértékben főként az a feltűnő körülmény táplálta, hogy -- legalább is kezdetben --, még mutatóban sem akadt közöttük olyan munkatárs, aki ismerte volna az alapvető szakmai összefüggéseket. Ezt szünni nem akaró iruló-piruló faggatózásaik alapján merészelem állítani: többnyire ismeretlenül csengtek előttük még az olyan alapfogalmak is, mint hitel, beruházás, gabona, takarmány, számvitel, számítástechnika, hogy csak néhányat említsek a feltűnő furcsaságokból. Ha szabadon nyilatkozhatnék, teljesen egyértelmű lenne, mire is célozgatok. Arra kérem tehát az Olvasót, elégedjen meg annyival, hogy még olyan névvel is találkozhattunk, amely az utóbb nyilvánosságra került ávós-listákban is megtalálható. Ezt persze nem azért mondom, mintha a fiúk felelősek lennének apáik vétkeiért! Hogy is lehetnének? Mindebből az következett, hogy miközben már létezett egy kizárólagos illetékességű speciális irányító szervezet, jó sokáig még mindenki, akinek csak szakmai tennivalója adódott a világbanki feladatokból fakadó eljárások értelmezése, kanonizálása, szabványosítása terén, engem nyúzott kérdéseivel. Például az MNB általános elvi -- hitelpolitikai, utasításalkotó --, s egyéb funkcionális részlegei (számvitel, adatfeldolgozás, jelentőszolgálat), melyeknek elvben ekkor már az új, különleges főosztálytól kellett volna kapniuk a muníciót és intenciót, úgy tűnt, nélkülem jóformán meg sem tudtak mozdulni. Annak ellenére, hogy az engem foglalkoztató részleg a hierarchiának értelemszerűen ekkor már nem a szabályozó, hanem a szabályozott szintjén helyezkedett el. Ez a lehetetlen állapot csak akkor kezdett megváltozni, amikor eljutottunk odáig, hogy letehessük az asztalra az első átfogó Jelentést a „Gabonaprogramról”. Lehet, hogy nagyon szerénytelenül hangzik, de még ma is az a benyomásom, hogy az MNB felsővezetői kara jórészt csak ebből az anyagból értette meg, s fogta fel a saját konkrét adaptációs feladatait is. Magának a Jelentésnek különös története van.

107

Említettem már, hogy a berezelt elit úgy várta a világbanki dollárok begördülését, mint a Messiást. Ez abban is megnyilvánult, hogy 1983 december közepére előterjesztést kellett készítenem az MNB Elnöksége részére az addigi fejleményekről. Az előterjesztő természetesen főosztályvezetőm lett légyen, aki a kezdet kezdetén megüzente Picur által: „megnézheted magad, ha csődöt mondasz!” Úgy hiszem, neki ugyanezt a perspektívát jelezhették előre, mert a határidő közeledtével egyre erősebben ütköztek ki rajta a harctéri idegesség hamisítatlan jelei, amit leginkább a rám háruló pszichikai nyomás fokozásával vélt levezetni. Én viszont fizikai korlátaimon túl vergődtem! Ha azonnali kivégzéssel fenyegetnek, se igen lettem volna képes többre. Talán még örülök is, ha lelőnek. Halálra voltam terhelve a társtárcák, a hatszáz beruházó, a fokozatosan bekapcsolódó társfőosztályok és a bankhálózat instruálásával, s nem mellékesen a hagyományos, Világbank előtti feladataimmal, amiktől „természetesen” nem szabadított meg senki. Ma sem értem, hogy végül is miért nem haltam bele mindebbe? A szó szoros értelmében. E közben a negyvenfős főosztályom lényegében a lábát lóbázta, s jószerivel alibi feladatokkal foglalkoztatta önmagát. Vagyis a korabeli „egyensúlyi megszorítások” keretében, amit akkoriban „vásárlóerő-szabályozásnak” becéztek, a hitelezés helyett éppen azzal foglalta el magát, hogy kizsebelje a gazdálkodó szervezeteket! Száz szónak is egy a vége: a határidő előtt pár nappal még hozzá sem kezdhettem a félistenek által várva várt Jelentéshez! Amint főnököm rádöbbent erre, hirtelen megvilágosodott: lendítenie kell rajtam. Már csak a saját jólfelfogott érdekében is, hiszen mint a jelentés elnökségi előterjesztője ő maradhatott szégyenben. Neki kellett volna üres kézzel az Elnökség elé állnia. Utasította hát barátját, alias Picurt, kisebbik főnökömet, segítsen nekem! Én ennek kivételesen tényleg megörültem, mert arra számítottam, legalább átmenetileg a hagyományos feladataimat végre leveszik a vállamról. Á dehogy! S most jön a kuriózum! Bezárkóztunk Picur szobájába, miután meghagyta a plebsnek, senki ne merészeljen zavarni bennünket, mert nagyon fontos jelentést írunk. Mármint Ő meg én. Maga elé vett egy köteg papírt, s tettre készen rám szólt: na, diktáld! S én három napig diktáltam tollba az elnökségi előterjesztést, az osztályvezetőmnek! Amikor egy-egy papírlap betelt a kézírásával, kiadta a gépírókisasszonynak. Így terjedt el a híre: micsoda hatlövetű jelentést írt „a Picur”! „Amivel én csak vacakoltam, amíg a hónom alá nem nyúltak!” Évezredek múltán a régészek is csak Picur kézvonásaira fognak rábukkanni. Nemhiába, a vezetésre teremni kell! Vagy benne van a képesség a génjeinkben, vagy nincs! * 108

Hab a tortán, hogy már évek óta működött a világbanki kapcsolatot irányító „szuperelit” főosztály, de még is rám hárult a magyar bankreform ismertetése (1986-ban vagy 87-ben) a mintegy százhatvan országban megjelenő Development Fórumban, a Világbank hivatalos szaklapjában, jóllehet már nem is dolgoztam az adott szakterületen. Természetesen megint az én drágalátos Főnököm akart a jófiú szerepében tetszelegni, s bár valójában nem volt illetékes a témában, még is magára vállalta a nemes feladatot. Amit aztán jó szokásához híven megint csak rám testált. Hogy világos legyen a dolog, egy példával élek: tessék elképzelni azt a képtelenséget, amikor nem a külügyminiszter, hanem - mondjuk - a mezőgazdasági miniszter bocsát ki nemzetközi tájékoztatót a magyar külpolitika törekvéseiről, mert, hogy az ő tevékenysége során is adódnak időnként diplomáciai mozzanatok. Midőn az írásmű napvilágot látott tollamból, a Magyar Nemzeti Bank Elnöksége egyetlen vesszőt sem tudott hozzátenni. Vagy csak nem akart. Tény, hogy egyik tagja imígyen ereszkedett le hozzám a folyosón: „Jól írsz! Hm. Nem is hittem volna, hogy ilyen jól írsz”. (Vajon, mit kellett volna válaszolnom erre? Esetleg azt, hogy én meg el sem képzelhettem, hogy ilyen jól olvasol?) Nem tisztem megítélni, helytálló volt-e a hízelgő megállapítás, az azonban nem lehetetlen, hogy a sors fintorából kifolyólag én vagyok az a magyar, akinek sorait a földkerekség országaiban a legtöbben olvashatták egyidejűleg. Mint láthattuk, az én drágalátos főnököm nem járt a szomszédba azért, hogy kellemetlen kalandokat szerezzen nekem. A világbanki témakörben egyenesen remekelt e tekintetben! Csak mellesleg említem meg, hogy amíg a kulisszák mögött szorgalmasan gyűjtögette a jópontokat szolgálatkészségével, addig a nyilvánosság elől mintha bújkált volna. Erre a kettősségre a legjobb példa az a módi, ahogyan az MNB fiókhálózatát szembesítette a rá váró merőben új teendőivel. Talán megemlítettem már, hogy általában, amikor az MNB Központ országos értekezletet tartott a teljes fiókhálózattal, beosztott előadók nem igen juthattak szerephez: az osztályvezetőknél többnyire véget ért a stáblista. Elvégre a mezei hadakban nem keletkezhetett kétely, ki is az úr a háznál! Nem így a világbanki nyitány esetében! Amikor a Főnök felhívatta Budapestre az összes megyei igazgatót a díszes Nagytanácsterembe – oda, ahol Kádár elvtársat is fogadta Fekete elvtárs a munkásmozgalomhoz illő „szerény” pompával --, már majdnem meghatódtam. Lám, még is csak leteszi a névjegyét a nyílt színen is! Kár volt méltatlankodnom, - gondoltam megkönnyebbülten. Én is beültem hát a hálózati embereink közé, s vártuk az előadást. Mindhiába. Végül nagy lihegve hírnök jött, akivel megüzente: helyettesítsem őt, mert halaszthatatlan dolga támadt!

109

Ha nem velem teszi ezt, biz’Isten még meg is értem őt. Aki ugyanis még nem próbálta, miként lehet valamely népes hallgatóságot lenyűgözni egy olyan tudományból, amelyről voltaképpen maga sem tud semmit, vagy legalább is nem túl sokat -- annyit semmi esetre sem, hogy oktathassa is azt --, az el sem képzelheti a kínok kínját! Nem csodálom hát, hogy engem állított ki a pellengérre maga helyett, inkább én égjek le, mint Ő. Legnagyobb meglepetésemre a hallgatóság viszont tökéletesen meg volt elégedve velem. Többen nem is rejtették véka alá véleményüket, szemtől-szembe rácsodálkozván: nem hitték volna, hogy „ilyen jó előadó” vagyok. (Ha most visszagondolok pályafutásomra, feltűnik, mennyien mennyi mindent nem sejtettek rólam az idők folyamán.) Mitagadás, ezt én sem gyanítottam magamról, de úgy látszik szorult helyzetében csodákra képes az ember. (Tényleg teher alatt nő a pálma?) Kisvártatva ennek újabb bizonyítékát nyugtázhattam. Mielőtt azonban erre rátérnék, még megemlíteném, főnököm miért is nem maga énekelte a címszerepet a premieren, mi volt az a halaszthatatlan tennivalója, amelynek ürügyén át kellett ruháznia rám a bankhálózat beavatójának nemes tisztét? Emlékeztetek rá: a rendezvény ama -- országmentőnek aposztrofált -küldetéshez illeszkedett, amelynek felelősségét a a sokat ígérően vészjósló „ha csődöt mondasz, megnézheted magad!” - című ultimátum kíséretében testálta rám. Mint ahogy megint csak küldönccel küldetett a lövészárokba. Tehát: amikor én helyette legénykedtem a gáton, Ő néhány méterrel arrébb, a Jogi Főosztályon egy kisvállalkozónak segédkezett jogi tanácsokat kapni naposcsibetenyésztő kisvállakozásához. Mintha átmenetileg elfeledte volna, hogy tán mindenek előtt az „országot kellene megmenteni”! (A sors fintora, hogy istápoltja később angolosan távozott a vállalkozás kasszájával, valamint titkárnőjével, hátrahagyván egy rakás kifizetetlen számlát meg a feleségét.) S most már rátérhetek a következő „közös” alakításunkra, amelynek megint csak ő volt a forgatókönyvírója, én pedig a dublőrje. Remélem, az Olvasó nem talál kivetnivalót a szinpadi fogalmak kölcsönvételében, mert ami most következik, a legjobb tragikomédiával is versenyre kelhetne. Vagy inkább a legsilányabbal. Egy kegyesnek tűnő pillanatában atyafiságos hangon megkért, ugyan ugorjak már „le” Debrecenbe, s mentsem ki kellemetlen helyzetéből, mert megint nem tud eleget tenni egy fontos meghívásnak. S megadta kapcsolatát, akivel egyeztethetek. Az illetővel meg is állapodtunk, hogy a vonat beérkeztekor a pályaudvar aluljárójában fog várni, s a maga előtt tartott Népszabadság címoldaláról ismerhetem fel őt. (Mint a krimikben.)

110

Így is történt, azzal a kiegészítéssel, hogy nem egy-, hanem háromszemélyes fogadóbizottság járult elém. Az udvariassági aktusok után egyből a Debreceni Aranybika Szállóhoz hajtattak velem, ahol is felkísértek egy lakosztályba. Ezen még nem lepődtem meg túlságosan, úgy véltem, esélyt adnak egy kis utazás utáni felfrissülésre. Ám amikor kisvártatva nyílt az ajtó, s egy szobapincér kisebbfajta „lakodalomhoz” kezdett teríteni, csak-csak megkérdeztem vendéglátóimat, nem forog-e fenn itt valami fatális tévedés tényállása? De nem, semmi kétely, főnököm helyettesítőjét, vagyis engem vártak ide. Úgyhogy nem volt mit tenni, alaposan belaktam a terülj-terülj asztalkámról. Kivételesen jól is esett, mivelhogy hajnalban keltem. (Így van ez, ha a vidéki fiú vidékre megy.) Még belém tukmáltak vagy három kupica konyakot is, mert magyar ember reggel sem hagyja kiszáradni vendégét. Addigra már előkerült a tegeződés is, hisz az alkoholnál semmi nem hozhatja közelebb egymáshoz az emberiség tagjait. Én ennek nem örültem túlságosan, mert mint már célozgattam rá, egyetlen stampedlitól is képes vagyok fekvőbeteggé válni, miközben még azt sem tudtam, voltaképpen mit is akarnak tőlem, de gyanítottam, bármi légyen is az, jobb lenne hozzá színjózannak maradni. Mivel főnököm azzal bocsátott utamra, hogy tájékoztatást várnak „tőlünk” időszerű bankügyekről, megkértem vendéglátóimat, ha lehet, essünk túl a dolgon, mert szeretnék mihamarabb visszaindulni. -- Jó, akkor mehetünk! -- így a vezérürünek vélt illető, aki a Népszabadságot felmutatta nekem. (Mint később kiderült, nem tévedtem, a környéken valóban neves szakembernek számított az illető). -- Mehetünk? Hová? – hökkentem meg egy pillanatra, de addigra már terelgettek is kifelé a lakosztályból. Lekísértek a Szálló földszintjére, ott félre húztak előttem egy súlyos drapériát, s nekem egyszeriben földbe gyökerezett a lábam. A függöny mögött legalább száz (kétszáz?) ember ücsörgött a Magyar Nemzeti Bank főosztályvezetőjére várakozva (abban a hiszemben, hogy az én drágalátos főnökömet láthatja itt fellépni, mert, hogy őt hirdették meg nekik). Aki arra kért: „ugyan, ugorj már le lécci Debrecenbe, s beszélgess el ott helyettem s nevemben néhány emberrel!” Nos, ez a néhány (száz?) ember múlatta az időt a szálloda előcsarnokában türelmesen, amíg engem reggelivel és konyakkal traktáltak odafönt. Nem sok időm maradt az élet buktatóin elmélkedni, mert a konferanszié közben bejelentette a közönségnek a nap fénypontját, az én előadásomat. Miután persze tisztázta a publikummal, hogy a várt előadó helyett kénytelen beérni annak munkatársával, s kifejezte – a nem túl meggyőződésteli reményét --, hogy az élvezetekből ez a szerepcsere remélhetőleg semmit nem fog levonni!

111

Én persze ebben közel sem voltam ennyire biztos, tekintve, hogy egy perccel korábban még csak nem is gyanítottam, hogy itt ma szinpadi premieren debütálok, s egyenesen a címszerepet kell elénekelnem! Ennek megfelelően inkább csak éreztem, mintsem tudatában lettem volna, hogy leküzdhetetlen vágyakozással epekedek a kijárat után, míg a résen lévő vendéglátóim igyekeztek megakadályozni a szökésben. A végén természetesen győzött a túlerő, s egyszeriben ott találtam magam egy vörös drapériával bevont, bemikrofonozott monumentális szónoki emelvényen. Azt hiszem, filmhiradókban láttam hasonló apparátot az SZKPKB kongresszusain. A porig taglózó sokk azonban akkor szakadt csak rám igazán, amikor ráeszméltem, jóllehet, percek óta beszélek már, de még egyetlen árva hang sem süttyent ki a torkomon. Mindent egybevetve, ott, a földből nagyhírtelen kinőtt pulpituson úgy éreztem magam, mint leendő szininövendék a felvételi vizsgán. Sőt, még úgyabbul, mert vele ellentétben én egyáltalán nem óhajtottam a világot jelentő deszkákra lépni, még is ott kötöttem ki ártatlanul. Pontosabban a Világbankot jelentő deszkákon! Mert, hogy e végett csalt megint tőrbe főnököm. Azért, hogy ne neki kelljen hebegnie a publikum előtt. A nyílt színen derült ki számomra, hogy a nagyérdemű azt várta, végre hallhasson már valami közelebbit is a témában. Mert pályázni ugyan már pályázhatott bizonyos beruházásokra, de csak, mint vakrepülést gyakorló műkedvelő: távirányítással. Az értelméről viszont nem tudhatott semmit. Egészen addig, amíg meg nem jött a hangom! Pár perc rövidzárlat után szerencsére úrrá lettem magamon, s leküzdöttem a meglepetés okozta bénultságomat. Pontosabban, egyszer csak elmúlt, s hallani kezdtem a hangomat, s mondani, amit tudok. S egy idő után azt vettem észre a hallgatóságon, mintha enyvezett székre ültették volna rá: feszült érdeklődéssel kísérte szavaimat. Megjegyzem, nem csodálom. Amit hallhattak, annyira ismeretlen volt Magyarországon, s a részletek annyira hirtelen szakadtak rá a jónépre, hogy az szintén sokkoló lehetett. Szóval jól sokkban tartottuk egymást. A végén viszont vastapssal jutalmazott a közönség, a szervezők meg egy hálás fohásszal: „micsoda szerencse, hogy te jöttél ma ide, mert így legalább sejtjük már, mi a teendő”! Kiderült, az alföldi nagy gabonatermelési rendszerek beruházói adták a hallgatóságot, olyan emberek, akiket még a „titkolózó szakaszban”, a dilettáns módon elsietett pályázati felhívással hívtunk táncba. Most értették csak meg, mit is akar tőlük a Magyar Nemzeti Bank! Innentől nem volt megállásom. Futótűzként elterjedt az országban, létezik egy ember, akit érdemes lehet meghallgatni világbanki fejlesztési ügyekben. Így jóformán valamennyi kilométerkőnél elővezethettem ama ismereteket -- az adott fejlesztési program kellős közepén! --, amelyeket már a folyamat legelején szervezett tanfolyamokon közkinccsé kellett volna tenni. (Normális világban.) 112

A végén már felsőoktatási intézmények is ostrom alá vettek, írjak számukra a témából tankönyvet! Szívesen meg is tettem volna, ha némileg tehermentesítenek, mert abba az egyetlen szűkre szabott életembe, amely megadatott nekem, ez már nem fért bele. Amikor -- 1984. április 1-jével -- elhagytam a szakterületet, még mindig egyedül vergődtem a rám rótt -- sokszorosan túlméretezett -- feladatokkal. Kettő és egynegyed éven át egymagam kínlódtam egy terebélyes főosztályon, amely egyébként parkolópályán vesztegelt. Azaz, fejlesztések helyett az éppen aktuális egyensúlyi megszorításokból ráháruló teendőkkel, vagyis a gazdaság korlátozásával volt elfoglalva, amit akkoriban még nem kiigazításnak, megszorításnak, hanem „vásárlóerőszabályozásnak” neveztek. Miért hozom fel ezt ismét? Hamarosan megtudjuk. Előtte azonban még megemlítenék egy-két érdekességet. Azt szeretném érzékeltetni általuk, mennyire nem volt felkészítve a magyar közeg a világbanki fejlemények befogadására. Az elvekre, módszerekre, és a velük járó mentalitásra. A Világbank a gondos hitelező szerepének megfelelően előszeretettel folyamodott helyszíni felülvizsgálatokhoz és bejárásokhoz. Nem ült el kényelmes irodákban, mint a befőtt a stelázsin. Ha megítélése szerint nem mellőzhette, hogy küldöttei nyakig megmerüljenek például a gabonatárolóban felhalmozott kukoricahegyekben a belsejükben honoló hőmérsékletetet ellenőrizendő, hát akkor ők megmerültek! Sosem fogom elfelejteni, amikor az itt tartózkodó hitelfelülvizsgálati delegáció indiai származású tagja -- mellesleg Tinbergen Nobel-díjas dán közgazdász aszisztense --, a kifogástalan sötétkék öltönyében pontosan ezt cselekedte. Az egyik szélén belegyalogolt a gabonahalomba, s túloldalt kisétált belőle. A legmélyén csak annyi látszott belőle, mint a vakondból: mozgásának hullámkénti tovaterjedése a felszínen. Majd kedélyesen felkért bennünket, csináljuk utána mi is a mutatványt, mert nem lehet csak a mérőműszerekre hagyatkozni! Nem volt mit tenni, a díszkíséret is átrágta magát a kukoricán. Ettől kapásból eszembe jutottak gyerekkorom élményei a „nép (elrekvirált) búzájával”, ami az utolsó szemig ottrohadt utcai szobáinkban, mert nemhogy átgázolt volna rajta a gazda („Rákosi a mi apánk”!), még csak feléje sem nézett hónapokig. Ezen a helyszínen -- egy Sümeg-környéki termelőszövetkezetben --, az indiai őrülési jelenetének is szemtanúja lehettem. Itt ki akarta próbálni a Tinbergen mellett kifejlesztett folyamatvezérelt vállalatirányítási modelljét. Nevezetesen: a termelés, valamint a termelőfelhasználás fajlagos jellemzői alapján a tárolókapacitás bővítésének realitását óhajtotta megítélni. A cég ugyanis méretéhez képest bődületes beruházásra nyújtott be hitelpályázatot.

113

Osztott-szorzott a derék kis indiai – miközben mi irigykedve bámultuk a menedzserkalkulátorát, amivel pillanatok alatt kiszámította azt a mutatót, amelyhez nekem az MNB számítógépparkját kellett talpra ugrasztanom --, többször is nekirugaszkodott s hümmögött közben nagyokat, mint aki nem hisz a szemének, majd egyszercsak felpattant, mint a nikkelrugó, s fejét fogva dühöngeni kezdett! - Disznóság, hogy a Világbank India számára nem tud elegendő hitelt felkínálni, miközben itt, Magyarországon fölöslegesen pocsékolja a forrásait. Magyarország nem érdemli meg ezt a kölcsönt, Indiát viszont napjainkban is éhinség gyötri, mert eszközök hiányában csak óriási veszteségekkel képes batakarítani a gabonát! – dohogott egyvégtében. Ha csak annyit mondok, hogy a jelenlévők sóbálvánnyá meredtek, nem tudom hűen visszaadni a kitörése által keltett döbbenetet. Az én fejem fölött „útravalómra” emlékeztetvén nyomban meg is jelent a vészjósló gondolatbuborék, „ha csődöt mondasz…!” Amikor lehiggadt, bennünket is beavatott felháborodása titkába. Minek utána sajnos igazat kellett adnunk neki! A számításai nyomán ugyanis kiderült: a szóbanforgó gazdaságban nemhogy fejleszteni kellene a terménytároló kapacítást, hanem még az is túlzott, amivel már rendelkezik! Ennek ellenére, ha jól emlékszem az összegre, benyújtottak vagy negyvenmilliós hitelpályázatot. Amikor az indiai megkérdezte a tsz-elnököt, még is minek alapján döntött úgy, hogy bővíti a tárolókapacítást, meglepő választ kapott. Még én is kis híján hanyattestem tőle, pedig -- itt élvén --, láttam s halottam már egyet, s mást. - Kiszóltak a járási pártbizottságról, hogy most könnyen lehet hitelhez jutni, jó lenne hát, ha kitalálnánk valamit, mert ki tudja mikor lesz még egy ilyen kedvező alkalom! – hangzott el a válasz. Történt mindez az Úr 1983. esztendejében! S én ott és akkor értettem meg a maga tapintható valóságában, miért ment csődbe a szocializmus. Ha valamely rendszer felesleges célokra pazarolja az amúgy is szegényes erőforrásait, sőt egyenesen ösztönöz a pazarlásra, nem is juthat máshova, mint ahova jutott. Mert ha a tisztelt Olvasó netán azt hinné, hogy kitessékeltük ezt a „komponenst” a hitelcsomagból, óriásit tévedne. Minden ésszerűtlensége ellenére is benne maradt a projektben, bármennyire hepciáskodott is a pöttöm indiai.

114

Magasabb szempontok szolgálatában döntöttek így: a még a teljességgel indokolatlan beruházással összefüggő konvertibilis devizát sem nélkülözhette a kivérzett „népgazdaság”. A Világbank ugyanis a kizárólag forintban felmerült (import nélküli) költségek egy bizonyos (töredék) hányadát is dollárban hitelezte meg Magyarországnak. Ennyiben (jelképes mértékben) hozzájárult a fizetési mérleg azonnali tehermentesítéséhez. Persze, egy olyan országban, ahol a bezúduló importszámlák kiegyenlítésére nincs fedezet, s a kifizetések késleltetésére fals kifogásokkal, művi ürügyekkel: „véletlen” tintapacákkal, zsírfoltokkal a fuvarokmányokon, és egyéb csalafintaságokkal kell operálni – s ezért még Állami Díjat is lehet kapni --, ez sem csekély segítség lehetett. Még ha nyomorszagot árasztott is magából. Némi azonnali dollárbevétel egy hatalmas nemzetgazdasági veszteség fejében, így vonhatnánk meg az adott komponens mérlegét. S még csak fogalmam sincs, hogy az összesen hatszáz beruházás között még hány ehhez hasonló lehetett? - merthogy mindnek nem járhattam utána a nagy hajszában. Ám, hogy a sümegi eset nem állt magában, arra mérget lehet venni. (Márcsak azért is mert, mint tudjuk, járási pártbizottság sajnos mindenütt létezett.) A „népgazdasági hitelképesség” felmutatásának hisztérikus igénye nem viselte el a beruházások (hitelpályázatok) alapos elbírálását! Nem hagytak rá időt. Bizonyos szinteken ez nem is számított mérlegelési szempontnak. Sem itt, sem „ott”. Másról szólt akkor a tét. Ma már ez teljesen világos. Ha valakinek még kételyei lennének efelől, az hallgassa meg a következő történetet, amelyben a változatosság kedvéért egy olasz származású világbankost kísértem el üzemlátogatásra! Miután a kölcsön-megállapodásban a Világbank kikötötte magának, hogy bármikor bárhova bekkukkanthat előzetes bejelentés nélkül, meglepetésszerűen toppantunk be a D.-i Fehér Akác Termelőszövetkezetbe. Látni akarták, miként folyik az új, korszerű, nagyteljesítményű gépekkel a búzabetakarítás, mik a tapasztalatok, igaz-e, hogy a várakozásoknak megfelelően néhány hét helyett néhány napra rövidül a betakarítási időszak? Merthogy éppen az aratás dandárjában jártunk. Itt nem esett meg velünk az a szégyen, ami Sümegen, miszerint a Járási Pártbizottságra hívatkoztak. Igaz, ez feleleges is lett volna, lévén, itt maga a Magyar Szocialista Munkáspárt üzemi pártbizottságának titkára fogadta küldöttségünket. Meg a helyi szakszervezeti titkár! Meg kell mondanom, a két mozgalmi atyafi derekasan kitett magáért. Olyan újházi tyúkhúslevest rittyenttettek az asztalra, amilyent a kitűntetett vendég bizonyára még életében nem evett. Addig is, amíg az ebéd elkészült, szóval tartottak bennünket. Szó esett ott mindenről mi fontos: a munkásosztályról meg a dolgozó parasztságról, a munkás-paraszt szövetségről, s hasonló fennkölt dolgokról. Csak, éppen amiért jöttünk, arról nem szolgálhattak felvilágosítással. 115

Hol volt a vezetőség: a tsz-elnök, a főagronómus, és a főkönyvelő? Hát hol lettek volna, amikor hétágra sütött a nap? Természetesen szabadságon! Az aratás kellős közepén a teljes vezérkar elment nyaralni! Így aztán a Világbank meggyőződhetett: a lehető legjobb kezekbe kerültek a kölcsönéből beszerzett gépek! Még tiszta szerencse, hogy az olasz, s nem a kis indiai társaságában ért ez az élmény, mert ő biztosan harakirit követ el, még rosszabb esetben ámokfutásba kezd. Megjegyzem, teljes joggal, tekintve, magam sem álltam túl messze ettől a kedélyállapottól. Talán a szituáció abszurditása oldotta fel végül a feszültséget, így mire kiértünk a kocsihoz, már csak alig legyűrhető késztetést éreztünk, hogy hanyatvetődjünk az árokparton, s jól kiröhögjük magunkat. Amint beültünk az autóba, s az olasz kiadta a jelszót: „avanti popolo!” (előre a néppel!), át is szakadt a gát, s hazáig csak röhögtünk és röhögtünk. Pedig sírhatnékom volt. S majd leégett a bőr a képemről. Lassan itt az ideje, hogy feltegyem az i-re a pontot. Valahol valakinek végül még is csak eszébe juthatott, hogy a világbanki kölcsönfelvételek hatókörének kiterjesztéséhez nagyságrendekkel bőviteni illenék az ezzel kapcsolatos ismeretek tárházát, mivel közreműködők szélesebb hadára lesz szükség. A felismerés valamikor 1983 őszén következett el. Ekkorra tehető a kiterjedtebb tanfolyamok megindítása. “Természetesen” ezeken nekem már nem jutott szerep. Miért is tartottak volna igényt rám, hiszen bárki másnál korábbi (s talán elmélyültebb) tapasztalatokkal rendelkeztem az oktatandó ismeretek terén. Ekkortól ugyanis már tiszteletdíj is dukált az előadóknak, s azt még sem engedhették át akárkinek! A “haladás legjobbjai” a honoráriumra kacsintva hírtelen még a kapitalizmus térhódításába is beletörődtek, holott csak kicsivel korábban is még -- a közvetlen környezetemben is – a “szocialista rendért” aggódtak kommunista párttaggyűléseiken. Örök igazság: a pénz beszél, a kutya ugat! Ami engem illet, ezidőtájt már a búcsúfellépésem ideje jött el, Nagytétényben, egy kastélyban megtartott monstre-rendezvényen. A hallgatóság nem volt túl népes: a gazdaságpolitikai irányító intézmények (Pénzügyminisztérium, Tervhivatal, stb.), gazdasági érdekképviseletek (például a TOT), valamint egyes beruházásszervező vállalatok munkatársai ismerkedtek azzal, mi is a Világbank a gyakorlatban, milyen generális teendők merülnek fel vele kapcsolatban Magyarország döntési, szabályozási, és információs rendszereiben? A konzekvenciák levonására a „mi gabonaprogramunk” tapasztalatai szolgáltatták az apropót és a mintát.

116

A rendezvény jelentőségéhez tökéletesen illett a körülötte csapott felhajtás. Megjelent minden potentát, aki csak valamennyit is számított: minisztertől kezdve, saját főnökömön át az MNB „elitfőosztályáig” mindenki, aki a végére már rátelepedett a sikerrel kecsegtető programra! A notabilitások egy körülbelül tízméteres elnökségi asztal mögött feszítettek (de, ha netán túloznék emlékeimben, akkor sem lehetett az a bútordarab rövidebb hét-nyolc méternél). Nekem eredetileg semmilyen szerepet nem osztottak. (Végülis én az ügyben “csak” a dolgozó voltam.) Mindenesetre főnököm (az óvatos duhaj) azért megkért, legyek ott a hallgatóság soraiban. Megjegyzem, más előkelőségekben volt annyi arányérzék, hogy munkatársaikat is kiültették az elnökségbe! Emelkedett hangulat uralkodott a pódiumon. Talán Sztálingrád felmentését ünnepelhették hasonló újongással. (Végül is egy kis időre hihették, hogy szeretett Pártjuk és rendszerük elkerülte az összeomlást.) A prímet a miniszter vitte, de a többiek is kitettek magukért az összejövetel jelentőségének méltatásában. Elhangzott ott népgazdaság, haladás, fejlődés, minden, mi szép és jó. Meg az ígéretes távlatok. Szinte sajnálom a mai generációt, amiért már nem ismerheti az akkoriban dívó fennkölt kincstári frazeológiát. Pedig kiváló gúnykacajok születhetnének belőle, kiváltképpen a Heti Hetesben (nem mintha láttam volna akár csak egyetlen epizódját is, legfeljebb a reklámszünetek műsorajánlóinak szemérmetlenül tolakodó harsány másodperceit, ám ezt is túlzóan elegendőnek találtam). Ezzel nagyjából el is telt az első óra, következett a kávészünet. Ha netán a kedves Olvasó szükségét érzi, hogy hazugságnak tekintse azt, ami most következik, felmentem érte! Lehet, hogy magam se hinném el, ha csak úgy mesélnék nekem. Annyira abszurd, hogy tényleg hihetetlen! Néha még ma is elálmélkodom rajta. Csoda történt: szemünk láttára egyetlen szempillantás alatt beérlelődtek egy hosszú-hosszú korszak jellemformáló mélyfolyamatai. S a gyümölcsük egyenesen az ölünkbe pottyant. Nyúlni sem kellett érte. Végül is, hihető, vagy sem, szünet után olyan üresen maradt az ünnepi emelvény, hogy nyugodtan el is szállíthatták volna. Nem volt rá szükség többé: ott ahol csak percekkel korábban is még tucatnyi bonviván tündökölt, most abszolút űr honolt. Az utolsó szálig úgy eltűnt a dobogóról mindenki, mintha soha nem is ült volna ott! Jóllehet, a program szerint kezdetét vette a háromnaposra tervezett előadássorozat érdemi része, s a hallgatóság egyre nagyobb zsibongással várta az előadókat. Ám hiába vártunk, egyre-másra múltak a súlyos percek, de csak nem jelent meg senki! Mit lehet ilyenkor tenni? Tűnődéseim közepette egyszercsak rádöbbentem, miért is ragaszkodott főnököm a jelenlétemhez! Ő már előre tudhatta, mi fog történni. S jónéhányan a hallgatóságból is ismertek annyira, hogy egyre sürgetőbb igénnyel vethessék rám érdeklődő pillantásaikat. 117

Így esett meg velem, hogy végül egyedüli, nem tervezett előadóként, egyszemélyben három napon át életben tartottam a meghirdetett tanfolyamot. A nem sokra rá elhunyt minisztériumi balektársam emlékének tartozom annyival, hogy elmondjam, a második napon ő legalább kijött, s megtartotta - müszaki összetevőkre - vonatkozó másfélórás előadását. (Bizonyítani persze nem tudom, de a szó szoros értelmében őt is halálra hajszolták, legalább is gyanítom: tragédiája nem függetleníthető attól az eszeveszett munkatempótól, amibe belehajszoltak bennünket. Néha magam is elcsodálkoztam rajta: jé, én még élek?) Mielőtt elfelejteném: a harmadik nap végén, az ünnepélyes záróaktuson természetesen a „nélkülözhetetlen” személyiségek ismét megjelentek. Hiánytalanul. A köztes napoknak viszont híre mehetett, mert főnököm immár felajánlotta, behoz a Nyugati pályaudvarig. Ha most belegondolok, hol voltak akkoriban a mai „milliárdosaink”, képletesen kinyílik a zsebemben a bicska! Hagyjuk is most már a Világbankot, már csak azért is, mert 1984 áprilisában eltávoztam a terepről. Búcsúképpen annyit azért még megjegyeznék, hogy amíg az MNB adott részlegében egymagam kínlódtam a „projekt” gondozásával, hiába könyörögtem segítségért térdenállva. Makacs öszvér módjára elhárították az összefüggésekhez illeszkedő következtetések levonását. Rendszerint azzal hessegették el sirámaimat, „nyilván csak a saját karrieremet kívánom megalapozni”. Bezzeg, amikor leléptem a „világbanki terepről”, ráébredtek a helyzet tarthatatlanságára, s iziben önálló főosztályt szerveztek a korábban általam művelt feladatokra! Pedig -- hogy közérthető hasonlattal szolgáljak --, már nem innovatív, csupán generikus „termékek” előállítása maradt hátra. A know how már megszületett, s, hogy úgy mondjam, a nullszéria lefutott. A továbbiakban a már csak mennyiségi („szabványosított”) tennivalókhoz bőven elegendő lett volna néhány munkatárs is. Azt meg egyenesen félve merem megsúgni, hogy az új főosztály vezetésével olyan alakokat bíztak meg, akik egészen addig mellszélességgel támadták a világbanki kapcsolatrendszert, s mindent el is követtek a hátráltatásáért. Lehet persze, hogy ezért most (megint) sokan hősnek tartanák őket! Mit is mondhatnék erre? Talán azt, hogy ezért ilyen ez a rendszerváltás, amilyen! Mert, ha elfeledte volna a kedves Olvasó, mindvégig erről beszéltem. A nemzetközi pénzügyi intézményekhez kapcsolódást minden túlzás nélkül a rendszerváltás messzeható következményekkel járó döntő láncszemének tekinthetjük. Annak, aki nem csupán a felszínt kapirgálja, ez az ok-okozati összefüggés a Napnál is világosabb. 2. Fogadás a Kínai Nagykövetségen 118

- Utálom a halat - jelentette ki nemes egyszerűséggel Fekete. Megállt a kés a levegőben, s egy pillanatra csak a döbbent csend neszezett az asztal fölött. Hirtelen ráeszméltünk, ő még egyetlen falatot sem evett, míg mindenki más már régesrég átadta magát a kulináris örömöknek. Kínosan feszengtünk bőrünkben, mert a kínai nagykövet vacsorameghívásának nem mindennap tehet eleget az ember. Még a „nagyfiúk” sem. A vendéglátók találták fel magukat hamarabb. A házigazda rezzenetlen szívélyességgel megkérdezte finnyás vendégét, lenne-e gusztusa valami máshoz? A kiismerhetetlen keleti diplomatamosoly inkább csak sejtetni engedte, semmint tükrözte, mit is gondolhat valójában. Vendégségben diétázónk javára legyen írva, mást sem kért. Persze, ez is nézőpont kérdése. Ha azt veszem, hogy a kínaiak a lelküket tették ki, s valóságos terülj-terülj asztalkámat varázsoltak elénk, akár faragatlanságról is beszélhetnék. Akkor is, ha a fejedelmi éteksor legtöbb fogása tényleg halból készült. Én például, nem feledhetem a nem mindennapi, vajon párolt fogast mogyorómártással. Nagy sokára hősünk is feleszmélt: talán magyarázattal tartozik. Annál is inkább, mert, azon túl, hogy mi, töltelékvendégek, jóízűen falatoztunk - ami plebejusgyomor részéről nyilván nem is meglepő -, a csaknem ugyanannyira előkelő “saját” főnökömnek sem esett éppenséggel ínye ellenére a „menü”. Legalább is a látszat ezt mutatta. (Neki lett volna gyerekszobája? – ámbár ennek két évtized alatt sem sikerült meggyőző nyomára bukkannom.) - A háború alatt fél évig mindennap halat ettem, mert halászok bújtattak a nyilasok elől! - szólalt meg végre Fekete. No lám! Helyben vagyunk. A háborúnak immár negyven éve vége, miként a nyilasoknak is, még is ők lennének felelősek, amiért egy fontossága tudatában tetszelgő udvariatlan embernek kedve ellenére való a táplálék? Amit pedig most nem is a Körös-parti rekettyésben löktek eléje, s az utca embere, a „munkásosztály”, mind a tíz ujját megnyalná utána, ha el tudná képzelni. Vajon mikor lesz már vége ennek az álnyafogásnak, és mikor lesz végre nyugtuk a furkósbotként használt áldozatoknak? – illant el nyomban az étvágyam, bár jól nevelt fiú módjára igyekeztem palástolni. Nem ismerte véletlenül ez az elvtárs az egykori földrajztanáromat? – futott át agyamon rögvest a régi emlék. Akinek szintúgy nem kellett a szomszédba mennie egy jó kis nyilasozásért, ha rossz közérzet gyötörte, de neki legalább mentségére szolgálhatott, hogy az ő dühkitörése idején még csak tizenöt évvel hagytuk magunk mögött a vérzivatart, bár már akkor is roppant visszataszítóan hangzott. (Amúgy ránézésre mindketten épelméjűnek tűntek.)

119

S eszembe jutottak a mi málenkij robotosaink, guláglakóink is, akiket senki nem bujtatott el, s nem hogy halat nem kaptak mindennap, szinte semmit nem ehettek! Legfeljebb moslékot. Azt sem eleget. Bármilyen hihetetlen, a lágerétlap még véletlenül sem tartalmazott vajon párolt fogast mogyorómártással. Pedig milyen szívesen undorodtak volna tőle, nap, mint nap, akár duzzogás nélkül is. Még is csupán egyetlen egyszer kaphattak halat: egy jeles kommunista ünnepen. S ebbe százszámra bele is haltak, mert az éhhalál küszöbén féllábbal átlépve már nem érzékelhették: romlott amerikai olajoshalat löktek eléjük hordószámra. Szándékosan. S még csak Ukrajnáig sem kell visszamennem az időben. Elegendő, ha a saját bölcsőmnél ragadok le. Ugyanabban a félévben, amikor egyes üldözöttek a sült hal felett fintorogtak a halászok körében -- akik nyílvánvalóan a bőrüket vitték vásárra (ó, azok a bűnös magyarok!) --, én megelégedtem volna a szokásos anyatejjel, netán felestejjel, még ha utóbbi nem is ajánlott újszülötteknek, de a „felszabadítóink” jóvoltából be kellett érnem hígított rántott levessel. Persze, ha nincs más, az is jó a kisdedeknek. Jobb, mint bujkálónak a halpaprikás. Bármennyire is igyekszem, sehogy sem jut eszembe a Fekete Jánoséhoz fogható mártírium a háborúdúlta, szétbombázott és kifosztott országban. * Ilyen jelentős személyiséggel még nem ülhettem egy asztalnál. Már abból is leszűrhettem ezt a konklúziót, hogy a megérkeztéig át sem léphettük a követség küszöbét. Amíg fel nem tűnt a horizonton, a kapu előtt tébláboltunk a dög melegben, klakkban-frakkban. Igaz, csak alig egy óra hosszat! Nemhiába, királyok erénye a pontosság. Miközben az én delegácóvezetőm is egy MNBelnökhelyettes volt, rangban pontosan olyan, akárcsak a nagy Ő. Még is, micsoda különbség! Nagyon nehezen érkezett meg, mintha csak sejtette volna, hogy hallal fogják traktálni. De ki ez az ember, aki bármit megengedhet magának? A látható életút stációi ismertek: vidéki „jó házból” való ifjú, bujkálás a nyilasok elől, szovjet felszabadulás, párttitkárság lakhelye bankfiókjában, majd felfedeztetvén - a Pénzügyminisztériumban, s végül az utolsó állomáshely, az MNB. Kezdetben itt is párttitkár, majd elnökhelyettes évtizedekig. Ám hova lehetnek bekötve a receptorai? Ez izgatott mindig is mindenkit, még ha nem is mondhatta ki nyíltan. Ha hihetünk élte alkonyán tett, kissé fennhéjázó nyilatkozatainak, a hidegháború kellős közepén is úgy járkált keresztül-kasul a Földgömbön a vasfüggönyök fölött, mint a költözőmadarak: akadálytalanul.

120

’56-ban állítólag kulcsszerepet játszott a Kádár-diktatúra stabilizációjában: az a hír járta róla, hogy nélküle vajmi kevés esély lett volna a Rendszer szempontjából létfontosságú források megszerzésére. Meglehet, miként az is, hogy mindez csak egy jól megtervezett és felépített önfétis része, amitől, ha akarná, sem szabadulhat már. Mindenesetre a befolyását alaposan bebetonozta általa a Pártban. S így vagy úgy legyen is, nem zörög a haraszt… Néhányan még emlékezhetünk arra az óriási felhajtásra, aminek úgy 1981-82 táján lehettünk tanúi. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) elsőtitkára (a Puritán) meglátogatta a Magyar Nemzeti Bankot. Kedvenc elnökhelyettesénél tisztelgett. A halandó honpolgár ebből persze csak a lázas előkészületeket érzékelhette, mert a harmadik emeleti díszteremnek közelébe se mehettünk. Azt, hogy miről folyt a szó odabent, természetesen ma sem tudom, azt azonban tanúsíthatom, hogy a körítésen XIV. Lajos udvarában sem találhattak volna kivetnivalót! Messziről láthattuk, amint a „trónteremhez” vezető folyosón libériás inasok vonulnak libasorban, kecsesen egyensúlyozva cizellált, talpas tálcáikkal. Öltözékük a mézeskalács-huszárokéra emlékeztetett. Szinte várta az ember, hogy a Cornevillei harangok akkordjai is felcsendüljenek. A rosszindulatúak persze elintézték egy gúnyos fintorral a ceremóniát: Napkirályék proli módra! Vajon mi lenne itt elővezetve, ha a jeles vendég nem lenne annyira puritán, mint hírlik róla? gondoltam magamban. Ha nem a krumplileves lenne a kedvence. Kijárt már ez a királyi leereszkedés a finánckölcsönök virtuózának. Annál is inkább, mert a közelmúltban súlyos betegség verte le lábáról. Olyannyira, hogy már-már az életéért aggódtak az illetékesek. Így az Elsőtitkár is. Mesélték -- talán kissé kiszínezve --, hogy a „szocializmus magyarországi megmentője” térdre borult a pótolhatatlan zseni betegágyánál, s imára kulcsolta a kezét: az Istenért, Fekete elvtárs, nem hagyhat itt bennünket! Pont most, amikor annyira szükségünk van Magára! Ez meg is felelt a valóságnak, hiszen többévtizedes „töretlen szocialista építőmunka” után de facto éppen fizetésképtelenné vált az ország. A háromezer szovjet tank ellenére is csak a Nyugat hitelei menthették meg a konkurens Rendszert az összeomlástól. Történelmi léptékben persze csak pillanatnyilag és látszólag. Ehhez képest a bemutatott pompa tehát cseppet sem volt eltúlzott, kiváltképpen, hogy a beteg felépültével mekkora kő eshetett le az elvtársi szívekről.

121

A köznép persze a mai napig sincs tisztában vele, mi volt itt a tét! A „műértőnek” viszont már akkor sem lehettek kétségei a felől, hogy megint a Nagy Testvér árnya vetült fölénk. Aki éppen az SS-20 mintájú rakétáit telepítette Európa nyakába, ezzel nyomatékosítva a „jogát”, hogy „bárhol megvédje a szocializmus ügyét”. (Értsd: a szovjet hatalmi érdeket.) Akár a Nyugatra mért „megelőző” atomcsapás árán is. Csak is ennek fényében lehet megítélni, mekkora veszélyt rejtett magában a fenyegető magyar pénzügyi összeomlás, nyomában egy „újabb ’56” rémével. Feltehetőleg „a Nyugat” is ezt megelőzendő mutatkozott hajlandónak hitelnyújtásra. Az újabb világégéshez képest számára is ez jelenthette a kisebbik rosszat. Csődöt mondott tehát az „emberarcú szocializmus” hazug modellje. Az a jellegzetesen magyar modus vivendiként „megcsodált” formula, amely a Nagy Testvér számára úgy tűnhetett, mintha szocializmus lenne, miközben Nyugat felé a „mintha kapitalizmus lenne” látszatát mutatta. Miközben valójában egyikről sem beszélhettünk! Magyarország csak egy, a hatalmához bármi áron ragaszkodó és ennek érdekében ravaszkodó szűk csoport jogi és piaci trükkökkel operáló gyakorlóterepe volt. Izomerejét ehhez a szovjet háttér, pénzét a nyugati hitelek biztosították. Az amerikai-szovjet fegyverkezési verseny kiéleződésével azonban eljött az az idő, amikor is a szovjet energia-, és nyersanyag-szállítmányokért rubel helyett egyszeriben nekünk is dollárral kellett fizetnünk. Hiába voltunk „testvérek“. Ráadásul ezek kitermeléséhez horribilis beruházásokkal hozzá is kellett járulnunk. Másként megfogalmazva ugyanezt: amikor a nyugaton felvett kölcsöneink jó részét technológia-transzfer formájában át kellett játszanunk a szovjeteknek, fennakadások keletkeztek a nyugati pénznemekben esedékes fizetési kötelezettségeink teljesítésében. Válaszul a külföldi bankok felfüggesztették a Magyarországnak szóló hitelműveleteiket. Ekkortájt (1981) lényegében „hadigazdálkodásra” állt át az ország, még ha a közönség ezt nem is vette észre. S ezzel vissza is kanyarodhatunk a halakhoz! Amikor a tapintatlan elszólás kicsusszant a díszvendég száján, bizonyára kiveszett már a fejéből, mivel is tartozik vendéglátóinak. Talán a kánikula okozta. A „nagy baj” idején, vagyis 1981-ben, a fizetésképtelenség kellős közepén, éppen a kínaiak nyúltak a hóna alá. Ez a gesztus azt bizonyítja, hogy a párhuzamosok nemcsak a végtelenben találkoznak! Avagy: elvtárs az eltársat nem hagyja pácban. Bármily hihetetlen is, amikor veszélyt szimatolva mindenki kivonta a pénzét Magyarországról, még a „testvéri SZU” nyugati bankjai is, miközben az Usszuri mentén farkasszemet néztek egymással a szovjet és a kínai katonák, mi több, lőtték is egymást, s a béketábor éppen kiátkozta, Kína elhelyezett egymilliárd dollárt az MNB-ben! 122

Mint amikor a fuldoklónak lenyújtják a szalmaszálat. Ez a tranzakció lélegzetvételnyi időhöz juttatta Magyarországot. Esélyt teremtett arra, hogy tartósabb megoldás után nézhessen a sztárbankár. Ma már persze ismert, hogy azzal, amit talált -- megint csak a külföldi kölcsönt --, a születésénél fogva beteg rendszer agonizálását nyújthatta csak meg, alig egy évtizedre. S – a reményeivel pontosan ellentétben --, végső soron csak a kegyelemdöfést adta meg neki vele! * Kiben ne merülne fel a kérdés: a kínaiak vajon miért segítettek kimászni a csávából? Hiszen a logika éppenséggel a Nagy Szomszéd hátsóudvarában támadt nehézségek elmélyítésében tette volna érdekeltté őket. Nincs a tarsolyomban a bölcsek köve, ezért csak a személyes benyomásaimmal szolgálhatok. Ezek szerint pedig több válasz is létezhet. A magyarországi pénzügyi káosz elhárításában vállalt szerepükkel esetleg a Szovjetuniót akarták megfosztani egy újabb katonai intervenció ürügyétől; talán még ennél is messzebbre tekintvén, a Nemzetközi Valutaalaphoz vezető utunkat egyengették (az általuk biztosított pénzből fizettük be a tagsági díjat is!), lévén, ez stratégiai értelemben is gyengítette a szovjeteket; avagy közvetlen önvédelemből. Nem kizárt, hogy valamennyi indíték egyszerre jelent meg a kínai lépésben. E feltételezés megértéséhez tudni kell legalább annyit a korabeli Kínáról, hogy ott is a dogmatikus illetve a reformer kommunisták párharca boldogította az embereket. S ettől meg is boldogultak rengetegen. A maoizmus több tízmillió halálos áldozatot követelő ámokfutása után éppen a reformerek előre- nyomulását figyelhettük meg. Ők pedig a „magyar modellt” tekintették követendő mintának. Ottjárttunkor ezt számtalanszor kihangsúlyozták, hozzátéve: „természetesen a kínai sajátosságok figyelembe vételével.” A kínai változat lényege: a Párt hegemóniája megkérdőjelezhetetlen, az ennek megfelelő monolitikus politikai intézményrendszer továbbra is érinthetetlen, ámde a gazdaságban, valamint irányításának eszközeiben piaci elemek is megtűrhetők és alkalmazhatók. A kínai „reformerek” éppen e formula társadalom általi elfogadtatásán fáradoztak, amikor is a mintaadó Magyarország fizetésképtelenné vált. Ennek nyíltszini deklarálását azonban Kína egész egyszerűen nem engedhette meg magának, mert ez a ki-kit győz le ádáz belhatalmi küzdelemben beláthatatlan következményekkel járhatott volna a reformerekre és reformjaikra nézve. Íme, itt a titok lehetséges nyitja, miért is dobott Kína mentőövet magyar elvtársainak. 123

S hogy kerültem én a kínai nagykövet fogadására? A válasz egyszerű: bevett szokás szerint a Kínában járt „baráti delegációkat” követségeik utólag vacsora-meghívással is megtisztelték. Bízvást kijelenthetem, e szokásuk alighanem nemzeti karakterükhöz tartozik: vendégszeretőbbnek tűnő nációval én még nem találkoztam. Majd bele is pusztultam a végeláthatatlan traktákba (amit semmiképpen nem illett elhárítani). Az étkezésnek kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak. Minden alkalmat megragadtak, hogy degeszre tömhessék a vendég bendőjét. Elmondásuk szerint csak pár évvel korábban is még évente tízmillió ember halt éhen Kínában.21 Ekkoriban született a szólás-mondás, miszerint „bármi ehető, ami mozog”. Ilyen előzmények után nem kis büszkeséggel élték meg, hogy már „fényűző” vendéglátásra is futja nekik. Nagyobb sértést el sem képzelhettek annál, minthogy valaki visszautasítsa az invitálást, vagy a tányérján hagyjon akár csak egyetlen falatot is, uram bocsá’, hozzá se nyúljon! Kínában az ínséges idők után élményszámba ment az étkezés, s ebbéli örömüket mindenkivel meg akarták osztani. Ezen ismereteket magam is alaposan elmélyíthettem az odakinti tizenegy nap alatt. Ezért volt különösen szemet szúró Fekete faragatlansága. Már csak azért is, mert egy delegáció élén Ő már az előző évben (1984) is kint járt, tehát ismerhette a protokollt. Azon az úton avatta be frissen kinevezett új elnökhelyettes kollégáját is, Főnökömet. Akinek a reputációja persze meg sem közelítette az övét: ez abból is látszott, hogy mindenhol mindig mindent megevett. Azt azonban, hogy 1985-ben miért kellett külön-külön is kivinniük további egy-egy újabb küldöttséget, még ma sem tudom. A hamis tények korszakában azonban talán nem erőszakolom meg a történelmet a tippjeimmel. A hivatalos verzió szerint bankrendszereink „korszerűsítésének” tapasztalatait cseréltük ki egymással. Legnagyobb döbbenetünkre azonban rá kellett ébrednünk, hogy a „tanítvány” sokkal messzebbre jutott e téren, mint mi, „tanítómesterek”! Amíg ugyanis itthon -- a frázisokon túl -- valójában még meg sem kezdődött a bankreform, addig Kínában már valódi lépések is történtek. Nem akarom az Olvasót száraz szakmai kérdésekkel untatni, de például, velünk ellentétben ők már megtették a kezdeti lépéseket a tőkemozgás mesterséges ágazati korlátainak lebontására, amire nálunk még éveket kellett várni. Talán még ennél is jobban meglepődik az Olvasó, ha megtudja, hogy azidőtájt még (1985) a Magyar Nemzeti Bank sokkal inkább szabotálta, mintsem szorgalmazta a bankrendszer megreformálását. Nem véletlen, hogy az elméleti kezdeményezés át is csúszott a Pénzügykutatási Intézetbe. (Ennek nyomai ma sem vakarhatók le a torzszülöttről. Csak néhány márkanév a „legendás” időkből: Asztalos, Surányi, Bokros, Tardos, Csillag, Várhegyi, Lengyel, Petschnig, Matolcsy.) 124

21

Vesd össze: A kommunizmus fekete könyve.

125

Szakmai síkon tehát a tanulmányutunknak az égvilágon semmi értelme nem látszott. Még is, mi indokolhatta akkor a „bevetésünket”? Nem tudok másra gondolni, mint hogy valakiknek „játékszerre” volt szükségük. Mármint a kelet-nyugati, a szovjet-kínai, illetve a magyar-szovjet viszonyt érintő külpolitikai játszmában. Utólag könnyű feltételezni ezt az összefüggést, hiszen visszatekintve nyilvánvalónak tűnik, hogy már a néhány évvel később bekövetkező tektonikus geopolitikai mozgások előrezgéseiről lehetett szó. Akkor azonban rettenetesen megdöbbentem (és megijedtem), amikor egy este a szállodai szobámban a Kinai Állami Televízió esti Híradójában főműsoridőben saját magamat láttam kezet szorítani a kínai miniszterelnök-helyettessel, aki akkor Teng Hsziao Ping után a második embernek számított, s gyakorlatilag ő irányította az óriási országot. Már azt sem tudtam mire vélni, hogy egyáltalán bemutattak neki bennünket, hiszen az én főnököm csak egy egyszerű MNBelnökhelyettes volt, de hogy ennyire meg is csóválják delegációnkat az ottani médiában, azt a legvadabb rémálmomban sem tudtam volna elképzelni. Amint persze azt sem, hogy a Nagy Népi Hurál -- az ottani országgyűlés -- épületének oszlopcsarnokában fogok vacsorázni. Tiszta szerencse, hogy ezt az eseményt legalább nem mutogatták a TV-ben. (Vagy csak nem vettem észre?) Miért kerítettek ekkora feneket a látogatásunknak, s miért kürtölték világgá? Most jön a feltételezés: esetleg valakik üzenni akartak valakiknek! A kínaiak talán borsot akartak törni a szibériai medve orra alá, nyílvánvalóvá téve, immáron Európában sem tartják tiszteletben a szovjet hegemóniát, Magyarország pedig próbálgatta, lehet-e némi mozgástere a szovjetek markában? Félreértés ne essék: a magyar utcalány semmi esetre sem akarta faképnél hagyni megszokott futtatóját, legfeljebb a befekvése árát óhajtotta kissé feljebb srófolni! Csak a placcot akarta kitágítani valamelyest, hogy némileg szabadabban és látványosabban riszálhassa magát! Mindössze arról próbált bizonyosságot szerezni, hogy az elaggott, szenilis szovjet vezetők, a felbomló agyukkal képeseke felfogni, hogy a konvertibilis valuták utáni olthatalan vágyakozásukat már nem lehet a megszokott módon kielégíteni. Megértik-e hogy a továbbiakban már nem elegendő alkalomszerűen kuncsorogni a „történelmileg legyőzött” ellenfél kegyeiért. Pontosabban a Pénzéért! Beveszik-e, hogy elkerülhetetlen a szorosabb testkontaktus a Madámmal, vagyis a korábbi „átkozott Nyugattal”? S ehhez Kínáig kellett menni a bizonyosságért. Ránk pedig a balek szerepét róhatták ebben a politikai bábjátékban.

126

Úgy tűnik, a szovjetek -- velem ellentétben -- az első pillanattól tisztában lehettek ezzel. Legalább is erre utalt barátságtalan fellépésük. Már átutazásunk alkalmával sem úgy lelkesedtek értünk, mint ahogy az „testvéri népek” fiai között illenék. A moszkvai átszállás során szuronyos katonák terelgettek bennünket ideoda a töksötét repülőtéren. Nyomasztó volt. Az egyik kollégánkat el is vonszolták magukkal valami hátsó fertályra, ahol anyaszült meztelenre vetkőztették, s megkíséreltek olyan mélyen belepillantani „valódi szándékaiba”, amennyire az csak lehetséges. Kétszer is. Nem kerülhette el figyelmüket az ominózus tv-híradó sem, mert hazafelé jővet már a gépnél lekapcsoltak bennünket. Meg sem várhattuk a menetrendszerű járatot, amelyre a jegyünk szólt, hanem feltoloncoltak egy chartergépre. Addig is, amíg erre sort kerítettek, ránk zártak egy -- a “kedvünkért” -- kiürített várótermet. Már csak ez hiányzott nekem! Amúgy is úgy mentem el erre az útra, mintha jönnék. Végig jó nagy gombócot éreztem a gyomromban, amit a mai emberek szerencsére már nem nagyon érthetnek. Nem röstellem bevallani, az egyetlen élmény, ami a röpke moszkvai tartózkodásom alatt megérintett, a borzongás volt! Úgy éreztem magam, mint egy fogoly. Pekingben aztán még rá is tettek egy lapáttal erre a „feelingre”, amikor rögtön a „baráti ölelés” után, még a repülőgép ajtajában elszedték útleveleinket, s tizenegy napig nem is adták vissza. Azt hiszem, ha „véletlenül” eltűnünk, a kutya sem jut többé a nyomunkra. Hiába etettek-itattak hajnaltól-éjfélig, ez a lehetőség sehogy sem akart kimenni a fejemből. Nos, eme látogatás záróakkordjaként ültük körül a budapesti kínai nagykövet vacsoraasztalát. Jómagam a Világbanknak „köszönhettem”, hogy eljutottam Kínába. A halak engesztelhetetlen kritikusa 1981 őszén Washingtonban szándéknyilatkozatot írt alá Magyarország csatlakozásáról az ENSZ szakosított pénzügyi intézményeihez. A hivatalos belépés 1982 májusában történt meg. A két időpont között -- már januártól --, iszonyatos rohammunka vette kezdetét, aminek hogy-hogy nem, egyik pillanatról a másikra magam is szenvedő alanya lettem. Még fel sem ocsúdhattam, s már is sorsfordító történések kellős közepébe pottyantam, amiről már bőségesen beszámoltam. Itt csak annyit emelek ki, hogy egy olyan eseménysorozat indult útjára, amelynek nyomán főnökömet 1984 áprilisában -- mintegy jutalmul --, kinevezték a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettesének. Még ezt megelőzően, az első világbanki kölcsönegyezmény, és az abból származtatott belföldi kölcsönprogram lebonyolításában effektív munkát végző beosztott alkalmazottakat a Világbank meghívta egy néhány napos washingtoni tanulmányútra. Az egyértelműség kedvéért megismétlem: a programon dolgozó beosztottakat várták szakmai vendégségbe! 127

Ezen az úton azonban engem – személyre szóló meghívás ide, vagy oda --, főnököm „helyettesített”. Hívták vagy sem, nem érdekelte, Ő ment el helyettem. Bűntudatot érezhetett emiatt, mert egy évvel később, amikor felvitte Isten a dolgát, kárpótlásként bevett a Kínába utazó csapatába. Sértett önérzetemben persze kikosaraztam azzal, hogy ha pártonkívüliként nem mehettem ki a kapitalista Amerikába, akkor a kommunista Kínába vigyen magával párttitkárokat! Ha nem megyek, kirúg! - közölte minden sallang nélkül. Mielőtt azonban utólag még meghatódnék a forró ragaszkodásától, sietek tudatni, gesztusa csak annyit jelentett, szüksége volt valakire, aki összeállítja az útijelentését. Így aztán az éjszakába hajló „tárgyalások” után, míg a többiek az igazak álmát aludták, én hajnalig a történések megörökítésével űztem el szememről az álmot. Még ma sem győzök álmélkodni, hogy túléltem egyáltalán e megpróbáltatást. A végére annyira kimerültem, hogy feleségem és sógorom jóformán ölben hoztak haza a reptérről. Amikor megláttam őket, s végre biztonságban tudhattam magamat, majdhogynem álltó helyemben elaludtam. Nos, ez a hiteles története annak, hogy az országóríás nagykövetének asztalánál 1985 júniusában megtudhattam: van, ki semmit nem felejt, s hogy a nyilasok még a halakra is rossz fényt vetnek.22 3. A bankreform A történések idején természetesen még magam sem sejtettem, amit ma már tudok, tudniillik, hogy minden mozzanatnak megvolt a maga szerves helye, mint valami forgatókönyvben. A fejlemények úgy kattantak egymásba, akár a merklin építőjáték alkotóelemei. Ezzel nem a Rózsadombi Paktum létezésére kívánok ráerősíteni, inkább csak arra utalok, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel kiépült kapcsolat hatásmechanizmusa önmagában azt a képzetet kelthette, mintha az egymást követő mozzanatok valamiféle „ördögi” összeesküvés logikáját követnék. Ennél sokkal egyszerűbb volt a helyzet: csak a kapitalizmus koherencia-igénye nyilvánult meg a hétköznapi cselekvésekben, a nélkül is, hogy nap, mint nap bárkinek figyelmeztetnie, vagy utasítania kellett volna bárkit is bármire. A fejlemények egymásból következtek, akárcsak a láncszemek.

22

Részlet a kínai utibeszámolóból a 2. sz. függelékben

128

Azzal, hogy a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank 1982 után a maga súlyával mintegy jótállt Magyarország hatalmasra duzzadt külföldi adósságáért vagyis, mint valami gigantikus forgalmista, felhúzta a szemafort a világ hitelezői előtt -, az a lokomotív, amit utóbb a rendszerváltás megnevezéssel illettünk, végérvényesen kötött sínpályára jutott. Hiába is tekergette volna bárki a mozdony nemlétező kormánykerekét, ez a vonat ettől kezdve már csak egyetlen irányban mehetett. Oda, ahova 1990 tavaszán nagy ováció közepette aztán meg is érkezett. A közbülső állomásokon leszállni lehetetlennek bizonyult, legfeljebb az újabb és újabb építőkockákat lehetett felvenni a rakfelületre, valamint a hajtóanyagot, ami nem volt más, mint a lejáró hiteltartozások helyére felveendő újabb hitelek. Ez utóbbiak, pontosabban a megtagadásuktól való páni rémület biztosította, hogy Magyarország elővegye az újabb és újabb merklinkockákat és hozzáillessze azokat a már lerakottakhoz. Az első, meghatározó építőpanelnek a magyar bankrendszer gyökeres átalakítását tekinthetjük. Bármennyire hihetetlennek tűnik is, a bankrendszer megújítását a Magyar Nemzeti Bank kezdetben inkább hátráltatta, mintsem erőltette. Ha jól emlékszem, 1983-tól kezdődően évről-évre mindenféle – politikai és szakmai -- elhatározások születtek, de még sem történt semmi. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ennek okával teljes mértékig tisztában lennék, legfeljebb a gyanúmat közölhetem, miszerint bizonyára „odafönt” még nem jutottak végérvényesen dűlőre egymással a különféle rendű, rangú és nacionáléval bíró elvtársak. Ez a vacillálás vezethetett oda, hogy – mint már említettem --, 1985-ben még Kína is előbbre tartott merev bankrendszere lényegi átalakításában, mint Magyarország. Ugyanakkor óvva intenék attól, hogy az MNB taktikázgatásába többet magyarázzunk bele a kelleténél. Utólag is az a meggyőződésem, hogy nem valamiféle magasröptű elvi ódzkodást kell keresnünk a háttérben, hanem mindössze kicsinyes presztizsféltést. Teljesen nyílvánvaló ugyanis, hogy az idők szavának megfelelően a modernizálás csak is az MNB szerepének teljes átértelmezésével járhatott együtt (s ki szereti az ismeretlen kimenetelű fejlemények következményeit a saját bőrén megtapasztalni)? Emlékeztetek rá, ekkoriban Tímár Mátyásnak hívták az MNB elnökét, akit a Szabad Európa Rádióban éveken át főreformer magyar pártemberként hallhattunk dicsőiteni. Egészen addig, amíg a Nemzeti Bankra nem került a sor. Érdekes módon, ekkor egyszeriben alábbhagyott benne a korszerűsítési hajlam. Ha ironizálni akarnék, azt mondhatnám, nagyon úgy festett a dolog, mintha nem lett volna kedve maga alatt fűrészelni a fát. Az elmondottak tükrében nem is csodálkozhattunk, hogy a bankrendszer megreformálására irányuló kezdeményezés szép lassan átcsúszott a - kissé később Dr. Medgyessy Péter23 által szétvert - Pénzügykutatási Intézetbe. 129

23

r= -209

130

Ezt a társaságot nyugodtan a négykilences liberális gazdaságpolitika boszorkánykonyhájának tekinthetjük. Jobb híján innen kezdtek el szivárogni, majd áradni a bankrendszer átalakításával összefüggő alapvetések és értekezések, amelyek végül gyakorlati tézisekké álltak össze. Azt nem tudnám megmondani, hogy ezek a Párt kívánalmait habosították-e élvezhetővé a szakmai közvélemény számára, vagy fordítva: a Párt tette-é magáévá elveiket. Legyen elég annyi, hogy így már az MNB sem térhetett ki a “mozdony” elől, s 1986-ban végül is hozzáfogott a bankreform gyakorlati előkészítéséhez. Mindazonáltal nagyon nyögvenyelősen indult meg a munka. Az MSZMP felsejlését a háttérben mi sem jelzi ékesebben, mint hogy a folyamat házon belüli koordinácóját – lám, mit tesz a „véletlen”? --, éppen az MSZMP-párttitkárra bízták rá! Aki amúgy, magánemberként szimpatikus figurának tűnt, s hogy e jellemrajzot rögtön alá is támasszam valamivel, hivatkozhatok egy közös szakmai kirándulás emlékére. Ezen alkalommal – egy monstre mezőgazdasági gépbemutatót követően --, az egésznapi szűkölködés után, amikor is az autóbusz népsége egy emberként rohamozta meg az első útjába akadó mellékhelyiséget, a mi derék párttitkárunk, ki tudja mi által hajtva az ajtóban posztolt, s minden egyes megkönnyebült kilépőnek kezébe nyomott egyegy általa letépett papírtörülközőt. A fele királyságomat rátenném, hogy abban a pillanatban senki fia a földkerekségen meg nem mondta volna, hogy az MNBpárttitkár útjába vezérelte Istene. Szóval, ez az ember koordinálta az MNB átalakítási munkálatait. Megjegyzem, ilyen figyelmes párttitkárral az óta sem találkoztam. Mielőtt továbbmennénk, hasznos lehet, ha ejtünk néhány szót a bankok szerepéről a társadalomban. E nélkül ugyanis nem érthetnénk meg, mi alakult át itt mivé 1986-87-től kezdődően? Induljunk ki abból, hogy a banki intézmény többrétű közvetítői tevékenységet végez emberek, s különféle csoportjaik között. Teszi ezt pénzzel: a létrehívásával, szüntelen átcsoportosításával, illetve megszüntetésével. Mindeközben nélkülözhetetlen információkkal látja el ügyfeleit a pénztartás és -mozgatás feltételeiről, és várható következményeiről. A bankok tehát szolgáltatásokat nyújtanak egyének, háztartások, vállalatok és intézmények számára, ideértve az állam megtestesítőit is. Technikailag mindez a napi beszerzések, illetve a beruházások meghitelezése, valamint a megtakarítások fogadása és gondozása révén megy végbe. Bankok közreműködésével juthatunk hozzá a pénzben fennálló követeléseinkhez, s általuk egyenlíthetjük ki tartozásainkat is. Mindemellett a bankrendszer segíti (vagy éppenséggel hátráltatja) az állam gazdaságpolitikai szándékainak érvényrejuttatását is. Normális esetben az ügyfelekkel üzleti bankok állnak kapcsolatban. Az állam szerepe itt közvetett, vagyis nem a kuncsaftokat, csupán a bankokat regulázza: kényszert vagy ösztönzést gyakorol rájuk a szándékainak megfelelő feltételek érvényesítésére kapcsolataikban. 131

A bankok felett egy központi bank áll, a „bankok bankja”, más néven Jegybank, amelynek fő feladatát a pénzmennyiség szabályozása képezi. A kereskedelmi (vagy üzleti) bankok és a központi bank (jegybank) közötti különbségtétel megkülönböztetett jogosítványokban és elkülönített intézményi formában is kifejezésre jut. Az 1986-87. évi bankreform nem érthető meg az 1948-49-es „bankreform” ismerete nélkül. 1948-ban, amikor is a kommunista párt szovjet támogatással (irányítással) egyeduralomra juttatta önmagát, “természetesen” totálisan szétverte az előbbi képlet szerinti magyar bankrendszert is. Miért éppen azt kímélte volna meg? Nagyon is tisztában volt vele, hogy a politikai hatalma nem lehet felhőtlen a pénzteremtés és a hitelezés monopóliuma nélkül. Ennek megfelelően a két külön funkciót, vagyis a hitelezést, továbbá a pénzkereslet-pénzkínálat szabályozását egyetlen intézményben összpontosította, vagyis egyeduralma alá hajtotta. Ezt a „struktúrát” nevezték el “egyszintű bankrendszernek”. Ebben a képletben az állam és a vállalatok között közvetlenné váltak a hitelkapcsolatok, megteremtve a lehetőséget a napi állami beavatkozásra a „piaci folyamatokba”. Az új konstrukció, amit az „ósdi” helyébe állítottak, természetesen kísértetiesen hajazott a Nagy Testvér bankrendszerére. Talán még emlékszik rá az Olvasó is, a magyar felsőoktatásban a tankönyvek még csaknem húsz évvel később is mintaként emlegették a „szovjet licencet”. Csak úgy hemzsegtek bennük a Goszbankra24 történő hivatkozások. Ebben a paradigmában a bankra nem gazdasági szereplőként tekintettek, sokkal inkább úgy, mint az ellenőrzés csodafegyverére. Az is volt a küldetése: a fegyverek helyettesítése a békében. Pontosabban a „békeharcban”. E gondolatkörben a bankrendszer is csupán azt a legfőbb célt szolgálta, mint minden egyéb, mármint, hogy mindenfajta magánkezdeményezés alól „egyszer s mindenkorra” kicsússzon a talaj. A „bankár” kifejezés is, mint megbélyegzés, ekkoriban élte karrierje legfényesebb fejezetét. Olyannyira, hogy még a legutolsó falusi takarékpénztár rokkant pénztárosa is a mocskos kizsákmányoló rangjára emelkedett. Akként is bántak el vele egy életre. (Sokakat örömmel tölthet el, hogy a pejoráló érzület nem veszett ki nyomtalanul, sőt, napjainkban mintha reneszánszát láthatnánk ránkvirradni.)

24

Szovjet Állami Bank

132

Nos, az 1987. évi magyar bankreform a szovjet formula végleges levedlését szolgálta, vagyis a visszatérést a kapitalista gazdasági rend logikájának megfelelő bankrendszerre. Természetesen ilyen precizen csak utólag fogalmazhatjuk meg a változások lényegét, s az egyidejű retorika nem is erről szólt, hanem -- nem csekély eufémiával – “a magyar gazdaság hatékonyabb működését hátráltató körülmények” kiiktatásáról. S nem lehetetlen, hogy némelyek ezt komolyan is gondolták. Dr. Medgyessy Péter például, még vagy egy évtizeddel később is úgy emlékezett vissza a saját szerepére, hogy ő „az utolsó pillanatig hitt abban, hogy a szocializmus megjavítható”! De, ha más „nagy reformereket” citálunk elő ugyanebből az időből, például az úgynevezett „demokratikus ellenzéket”, amelynek közgazdasági bázisát éppen a Pénzügykutatási Intézet adta, láthatjuk, lényegében ők sem képviseltek mást, mint Dr. Medgyessy. Hiába tűntek a felszínen ellenfeleknek. Mi sem árulkodhat ékesebben az „egy húron pendülésről”, mint a hozzájuk köthető „Fordulat és reform” üzenete, amely az állampárt keretei között képzelte el a jövőt. Nem is szólva, az 1994-es látványos összeborulásról, az MSZP-SZDSZ közös kormányalakításról. Végül is így akarták vagy sem, a végkifejlet szempontjából indifferens: a bankreform 1987-ben mindenképpen a kapitalizmus fogalom- és eszközkészletére történő teljes és visszavonhatatlan áttérésnek ágyazott meg. S ha már a merklinjáték analógiájára utaltunk az imént, hozzátehetjük, hogy az első „kocka” mágnesként vonzotta magához a grandiózus „építőjáték” további elemeit. Amelyek összekapcsolódva immár a totális rendszerváltást hozták magukkal. * 1986-ban felgyorsultak a bankrendszer átalakítását célzó események: az addig egységes MNB négy kvázi bankra bomlott. Ez azt jelenti, hogy miközben kifelé (de jure) megtartotta integritását, belső viszonyaiban már a kétszintű bankrendszert modellezte, vagyis egy jegybank és három kereskedelmi bank létét imitálta. Utóbbiakat egyelőre az MNB önálló hitelfőigazgatóságainak nevezték, ámbár a követeléseik és kötelezettségeik egyelőre változatlanul az MNB könyveiben jelentek meg. Így gyakorlatoztunk egy teljes évig. Mintha bank lennénk. Be kell vallanom, már negyedszázada próbálkozom, hátha utólag sikerül felfedeznem valamiféle logikát a megosztás elveiben, de mindhiába. Hacsak nem – reform ide, reform oda --, a tervezők ellentmondásos módon a szabad tőkeáramlást óhajtották a lehető legtovább feltartóztatni. Ha így lenne, az arra utalna, hogy a nyitást ellenzők akkoriban még számottevő befolyással rendelkezhettek az események menetére. Mindenesetre meglehetősen furának látszottak a kezdeti lépések. Ma pedig még inkább annak tűnnek. 133

Mire alapozom a sommás állításomat? Számos körülményt felidézhetnék, ha szakkönyvet írnék, de mivel nem ezzel foglalatoskodom, csak néhányat említek meg közülük. Mindenekelőtt, azt a minden közgazdasági alapvetést nélkülöző sematikus szemléletet, amellyel az egyes hitelfőigazgatóságok – vagyis a leendő kereskedelmi bankok -- ügyfélkörét meghatározták, eleve elrendeltetett mesterséges erősorrendet is felállítva közöttük. Például, az üzleti méreteiknek 3: 2: 1 arányban kellett viszonyulniuk egymáshoz, bizonyára a „legendás szürkeállomány” intenciójára. Egyelőre nevezzük itt őket A, B, C banknak!25 Bizonyára nem okozok meglepetést azzal, hogy a legnagyobb „bank” (A) ügyfélkörébe a feldolgozóipar vállalatait sorolták be, nyilván a többévtizedes progresszió-szindróma makacs öntudatlarakódásaként. A „tornasorban” második „bank” (B) a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a kereskedelem és az idegenforgalom vállatait kapta ügyfeléül. A legkisebb „bankhoz” (C) pediglen a budapesti helyi ipar és szolgáltatás, a kohászat, valamint az energetikai ipar vállatai kerültek. A bankreform nyitánya meglehetősen szégyenlősre sikeredett a tekintetben is, hogy a bankvárományosokat nemes egyszerűséggel kitiltották a lakossági piacról, mintegy védőőrizetet rendelvén az OTP e hagyományos monopóliumához. Nevezetesen: a lakosságtól továbbra sem fogadhattak betéteket, s hiteleket sem nyújthattak számára. Ennek következtében tapodtat sem sikerült előrelépni a magyar gazdaság legégetőbb betegségének gyógyításában, vagyis a termelőszektor akut tőkehiányának felszámolásában, valamint kisvállalatok létrejöttének és növekedésének előmozdításában (ami ma a nemzeti előjelű gazdaság számottevő bázisát adhatná). Másként fogalmazva, a bankreform adós maradt az értelmének felmutatásával. Ráadásul a születőfélben lévő üzleti bankok még a hagyományos ügyfélkörükben is hatalmas koloncot kaptak a nyakukba. Mesterséges nehezéket. Ezen azt kell érteni, hogy gyakorlatilag a hagyományos ügyfélkörükben sem versenyezhettek Ezt oly módon érték el a szálak mozgatói, hogy előírták, ha valamely bank másik bank (besorolt) ügyfelét óhajtaná betételhelyzésre rávenni, netán a teljes betétállományával magához csábítani, akkor köteles a fennálló hiteltartozásait is átvállalni. S hogy ez még véletlenül se fordulhasson elő, az ügyfelek továbbra is csak egyetlen pénzforgalmi számlával rendelkezhettek, mégpedig a kijelölt bankjuknál. Ilymódon -- a fennálló determinációk oldhatóságának hiányában --, a bankrendszer gyakorlatilag ugyanolyan rugalmatlan maradt, mint korábban.

25

A= Ipari Hitelfőigazgatóság (a későbbi Magyar Hitelbank Rt. [MHB]) B= Agrár-, Ipari-, Kereskedelmi és Szövetkezeti Hitelfőigazgatóság (a későbbi Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt. [OKHB, K&H]) C= Budapesti Intézet (a későbbi Budapest Bank Rt. [BB])

134

Némi iróniával kijelenthetnénk, hogy a Rendszer ugyan nagyon szerette volna elveszíteni az ártatlanságát, de akárcsak az egyszeri lány -- félvén az ismeretlentől --, az érintetlenségétől sem mert megválni,. Vagyis: „bankreformálgatott” ami a látszatot illette, de mindennél többre értékelte a stabilitást és a biztonságot. Mint amikor a zuhanó repülőgépen görcsösen kapaszkodunk az üléskarfába, az egyetlen fix pontba környezetünkben. A reformnak álcázott kezdeti lázas semmittevés hátterében az az igyekezet állt, hogy Magyarország - látszólag - eleget tegyen az IMF-hez és a Világbankhoz fűződő kapcsolatából adódó gazdaságpolitikai algoritmusnak, úgy, hogy ugyanakkor a háztartási szférát finanszírozó OTP forrásai továbbra se vándorolhassanak át a termelő szférába, vagyis ne robbanthassák be az erőteljes kapitalizálódás motorját. Magyarán: az állampárt továbbra sem mert szembenézni a magyar gazdaság teljesítményéhez mérten relatív túlfogyasztást előidéző politikai mechanizmusok korrigálásának sürgető követelményével. Úgy markolászta hát a képzeletbeli üléskarfát, mint aki tisztában van vele: ezen múlik a túlélése! Ma már persze tudjuk, éppenséggel kimúlását siettette ezzel. Mármint a Pártállam. Gondoljunk csak bele: a túlzott óvatoskodással a bankreformban pontosan azokat a lehetőségeket hiúsította meg, amelyek éppenséggel kiragadhatták volna az ország szekerét a kátyúból! Nevezetesen: meggátolta, hogy emelkedjék a jövedelemtermelő ágazatokba irányuló források aránya, ilymód javulhasson a nemzetgazdaság hatékonysága. Vagyis, semmit nem tudott változtatni a hanyatlásba vezető újratermelési és elosztási jellemzőkön. Inkább folytatta a külső eladósodást, s még a bankrendszer körüli bűvészkedést – a reform látszatát -- is ezzel leplezte! A mesterséges korlátok közepette ilymód a kvázibankok csak abban versenyeztek, amiben versenyezhettek. Nevezetesen a kiinduló (öncélú) presztizs kiterjesztésében, s ehhez a „bírók” jóindulatának megszerzésében, továbbá technikai határaik egymás rovására történő tágításában. Ennek során a nevetségességig felértékelődött a „bank” méretéhez, nagyságához fűződő illúziók jelentősége. Talán sokat elárul e törekvések emelkedettségéről, hogy a méretháborúval voltaképpen csak egy későbbi bérnövelés ihlette létszámleépítés esélyének óhajtottak megágyazni. (Erre mondják: minden szentnek maga felé hajlik a keze.) Az „alkotómunka” úgynevezett munkabizottságokban döcögött ötről a hatra. Emlékeim szerint ezekből nyolcat állítottak fel, s a majdani jegybank, iletve a leendő kereskedelmi bankok képviselői egyaránt helyet kaptak bennük.

135

A részletektől megkímélem az Olvasót: egyrészt, mert – ennyi idő távolából - már kissé hézagos az emlékezetem, másrészt, mert, ami a bizottságokban csörgedezett, inkább hasonlított alkudozásra az Ecserin, mintsem valamiféle kiérlelt, logikus érvekkel alátámasztott megújhodási program megszületésére. Ámbár azt is mondhatnám, hogy a malaszttal teljes akció a független szemlélődőt a „vak vezet világtalant” mintájára emlékeztethette. Én például, képtelen vagyok felidézni akár csak egyetlenegy dokumentumot, amely a Magyar Nemzeti Bankban lefolytatott magasszínvonalú elméleti vitáról tanúskodhatna, ami mintegy iránytűt adhatott volna a gyakorlati teendőkhöz. Ez a józanul kihagyhatatlan kiinduló mozzanat egész egyszerűen kimaradt az életünkből. Helyette valahonnan kívűlről kész szentenciák érkeztek. Ezt azért tartom még ma is furcsának, mert az adott témában mindenki kontárnak számított. S korántsem csak az MNB-ben. A dolog természetéből adódóan akkor senki nem állíthatta magáról, hogy az előtte tornyosuló feladványban okosabb a másiknál. Senki nem mondhatta el széles e hazában, hogy szerelt már át kommunista werklit kapitalista gépezetté. Nem hogy sikeresen, egyáltalán. Még is jöttek a kész, nem túl meggyőző mondatok. Például, hogy a leendő bankoknak erőben 3: 2: 1 arányban kell viszonyulniuk egymáshoz, Mindazonáltal a nyolc munkabizottság egyikéről még is csak megemlékeznék kissé részletesebben. Nem mintha a haza jövőjére nézvést a legizgalmasabb kérdések dőltek volna el itt. Inkább a legjellemzőbbek. Azok, amelyek a nyers emberi jellemről tanúskodtak azonnal, mihelyt az eljövendő kapcsolatainkban felsejlett a mezítelen érdek. E grémiumban a jóléti intézmények felosztásáról kellett volna megegyezni: üdülőkről, sportlétesítményekről, de mindenekelőtt a központi étterem használatáról. Itt most csupán az utóbbit említem, mert ennél találóbb példát keresve sem találhatnék annak bemutatására, mennyire sikerült a kommunista eszmekörben eltöltött évtizedek alatt a „jobb ember” pátoszteli vízióját valóra váltani. (Emlékszünk még? – eme „szent cél” igézetében semmisítettek meg egész társadalmi osztályokat a „hőskorban”.) Szinte pillanatok alatt kiderült, hogy a bizottságosdi – akárcsak a „külső” világban –, itt sem szolgált másra, mint a demokrácia látszatának álszent felmutatására. A paraván mögött meg egész egyszerűen hatalmi szóval szereztek érvényt az „igazságnak”. Azaz a leendő kereskedelmi bankok alkalmazottait osztozkodás helyett - nemes egyszerűséggel kirúgták az étteremből. Hiába, hogy az előző napon még kedélyesen együtt ebédelt mindenki. A „jegybankosnak” szánt „kollégák” még azt sem várták ki, amíg a többiek megteremtik maguknak étkeztetésük új feltételeit.

136

A „régi MNB” központi személyi állományának túlnyomó hányada mehetett Isten hírével amerre látott, az előkelő kevesek pedig kisajátíthatták a messze földön híres éttermet a főépületben. Félreértés ne essék: azt, hogy az MNB patinás központi épületét a jegybanki részleg kapta meg, kézenfekvő fejleménynek vehettük. Ám, hogy a többiek miért nem járhattak továbbra is a szokásos helyükre ebédelni - legalább átmenetileg, amíg az új bankstruktúra valamelyest kikristályosodik -, a mai napig fel nem foghatom. Ha csak nem kell magától értedődőnek tekintenünk, hogy hirtelenlett előkelőséghez vadonatúj tudat dukál! Az elvtársak, nem hiába töltöttek el évtizedeket az „emberiség élén haladó” pártjukban, egyetlen csettintésre megértették az új idők szavát. Nem úgy, mint például én, akit egy hirtelenjében ott termett újdonatúj fegyveres „biztonsági” őrnek kellett elkergetnie, miután hasztalan bizonygattam igazolványommal, már csaknem húsz éve ebédelek ehelyütt (lévén itt dolgozom), s legutoljára éppen tegnap volt szerencsém ezt megcselekedni. Miközben a háttérből a régi civil portás hevesen integetett: jó napot Heincz elvtárs, - a feleségét sem engedték be! (Oly régóta ebédeltünk itt, hogy a derék ember állandó ebédpartnereim egyikét feleségemnek hitte.) A történethez tartozik, hogy ugyanakkor a szemközti Magyar Televízió (valamint a környező hivatalok) munkatársai továbbra is szívesen látott vendégnek számítottak a kétezer adagra méretezett étteremben. Önkéntelenül felötlik bennem: netán a modernkori hatalmi ágak - monetáris hatalom + médiahatalom - kölcsönös vonzódásának lehettünk tanúi már a korai időkben is? Az önmagában jelentéktelen intermezzóról csak is azért emlékezem meg ily hosszasan, mert úgy vélem, már benne csírázott ama kaszt lelkülete, amelyet utóbb a rendszerváltás nyerteseként szokás emlegetni. Ebben az epizódban ugyanazt a könnyed nagyvonalúságot láthattuk világra készülődni, amellyel a „leghaladóbbak” viharos gyorsasággal elkezdtek sajátjukként bánni ama vagyonnal is, ami négy évtizedig a „miénk” volt. Legalább is, ezt állították róla. 1986-ban tehát az MNB kebelében felállt három olyan elkülönült részleg, amelyek a korábbi úgynevezett ágazati hitelfőosztályokat ölelték fel, azzal a céllal, hogy 1987. január 1.-jétől önálló kereskedelmi bankként működjenek majd. A bankok induló ügyfélköréről már tettünk említést, érzékeltetve azt is, hogy ennek elvi megalapozottsága (is) hagyott magán némi kívánnivalót. Úgy tűnik, menetközben ez másoknak is feltűnhetett, mert az év folyamán némileg oldódott a kezdeti merev, bürokratikus elhatárolás, s mindegyik bank részesült konkurensei induláskor kijelölt ügyfélköréből is. Gondolom, rájöttek, hogy a komplex pénzügyi közvetítőrendszer csúcsára szánt intézményeknek célszerű univerzális szerepkört kapniuk. A kapitalista bankfilozófia, amelynek többek közt a verseny is lételeme, önmagában is indokolta a többrétű ügyfélkör létjogosultságát. 137

A nyitással persze nem estek túlzásba. A bankjelöltek legfeljebb tíz-húsz további ügyfelet kaptak egymás „induló készletéből” „választékbővítés” gyanánt. Nyilván nem lepődik meg az Olvasó, ha beavatom: a cserebere folytán mindegyikük a legproblematikusabb kuncsa ftjait igyekezett rásózni a másikra. Ebben az alkudozásban a figyelmes párttitkár kitüntetett szerephez jutott, lévén moderátora a „reformepizódnak”. Úgy emlékszem, végül is mindenki megelégedésére töltötte be e tisztségét, akárcsak az emlékezetes kirándulás alkalmával a mosdó előterében. Az „előszobában” eltöltött időben igen érdekes fejleményeknek lehettünk alanyai. Előzőleg azonban még ki kell térnem egy szerény személyemet érintő epizódra. Egyszercsak hallani lehetett, hogy főnököm, aki egyúttal az MNB elnökhelyettesi posztját is betöltötte, az MNB elnökével – Tímár Mátyással -kineveztet az általa vezetendő bank közgazdasági főosztályvezetőjének. Amikor ennek hírét vettem, kis híján hanyatt estem a megrökönyödéstől. Abba már nagyjából beleszokhattunk néhányan, hogy párttagság híján is hagynak dolgozni a háttérben – nahiszen, különben küldözgethették volna a párttagokat ide-oda előadni, könyvet írni, stb. --, de, hogy főosztályvezető lehessek, soha meg nem fordult volna az agyamban. Ez az opció annyira ellentmondott minden addigi tapasztalatnak, hogy még álmomban sem merészeltem volna foglalkozni a gondolatával. (Ekkor hagyta el a híres mondat fönököm száját, miszerint „nem érdekli, ki volt ott a Téli Palota ostrománál, ki nem, neki szakemberek kellenek!”) E vélt kiállás már csak azért is meglepett, mert rengeteget háborogtam amiatt, hogy, ha egy ifjú titánban felfedezte valamely ávós, vagy valami hasonszőrű felmenő „jólcsengő” nevét, egyfajta meghunyászkodás legbosszantóbb jegyeit is képes volt felmutatni. Nem is tudom szavakba önteni azt a jellegzetes lojális tónust, amelyre én hiába is vágyakoztam volna, bármennyire is rászolgáltam munkámmal, amely az ilyen ifjaknak teljesítmény nélkül is helyből kijárt tőle. S akkor, bumm: a jólértesült folyosói híradó szerint egyszeriben főosztályvezetőt fabrikált belőlem, szerény munkás személyemből. Párt-, KISZ-, és munkásőrtagság hiányában is. Jellemző, hogy a rólam szóló „örömhírt” jómagam csak szóbeszéd formájában hallottam terjengeni. Aztán mintha a hír igaz lenne, megjöttek a gratulációk is, s bár ilyenkor nem árt, ha az ember nem adja át magát teljesen a megnyilvánulások hitelessége és őszintesége iránti illúzióinak, még is jóleső érzéssel töltött el a helyeslés intenzitása, amely a felröppentett előléptetésemet fogadta a plebs körében. Annyira, hogy már-már kezdtem is beleélni magamat a váratlanul előállt teendőimbe, jóllehet főnököm személy szerint velem még nem közölt semmit, sőt, még csak nem is célozgatott rá! Aztán felrobbant a bomba! Voltaképpen nem is tudom, miként adhatnék számot erről úgy, hogy a gesztusok hangulatát és abszurditását is hűen visszaadhassam. 138

Mert mi másnak is nevezhetném, mint detonációnak azt a jelenetet, amelyben főnököm, bár személy szerint velem még nem közölte, hogy a szíve szerint engem szánna a Bank elméleti-vezető posztjára, - nagy szemlesütések közepette - még is a megértésemért esedezik, amiért ebbéli akaratát mégsem válthatja valóra? Merthogy ez történt. Vagyis: valójában engem csak arról tájékoztatott, hogy még sem történhet meg az, amiről a folyosón befejezett tényként pusmognak. Azaz: végül is csak „visszaszívás” formájában hozta a tudomásomra hivatalosan, hogy jelölt voltam a noteszében! Csoda-e, hogy ezek után még azok szemében is gúny és káröröm jeleit véltem felcsillanni – meglehet túlérzékenyen és igaztalanul --, akik az „imént” még örömükről és támogatásukról biztosítottak? Ha valaki vette a fáradságot, s az eddigiekben követte történetemet, már rájöhetett, én még véletlenül sem abból a „belső közegből” jöttem, amelynek gyermekei magától értetődőnek tarthatták, hogy vihetik valamire az életben. Én rabszolgalétbe születtem bele, s akként szocializálódtam, hogy a „kapa nyelénél” többről ne is álmodozhassak. Ehhez ugyanis egész egyszerűen nem rendelkeztem megfelelő pedigrével: őseim között egyetlen partizánt, szochazást, egyéb kommunistát, de még csak egy icipici hétköznapi sortüzelő tömeggyilkost se mutathattam fel. Magyarán: semmi nem predesztinált kiemelkedésre. Vagyis, ha fel sem merül a nevem, még csak a leghaloványabb valószínűtlenség fokán sem, az semmiféle lelki megrázkódtatást nem okozott volna számomra. Természetesnek tekintettem volna. Nem mintha nem lettem volna tisztában saját magammal és a környezetem (a konkurencia) ehhez viszonyított erényeivel, de ez akkoriban semmit nem nyomott a latban! A Párt ilyesmivel nem törődött. Meghatározott funkciókat a jóváhagyása nélkül nem lehetett betölteni. Vagyis, ha Einsteintől függetlenül én is megalkottam volna a relativitáselméletet, a „létező adottságaimmal” akkor se lehettem volna a Tudományos Akadémia tagja. Miként csak egy egyszerű szakmai főosztályvezető sem, hisz én még arra is képtelen voltam ügyelni, hogy „közülünk” származzak! Vagy legalább úgy tegyek. (Hányan, de hányan állítják magukról manapság, hogy voltaképpen nem is voltak kommunisták, csak kényszerből, vagy turpisságból, megtévesztésül léptek be a kommunista pártba!) - Értsd meg! – mégsem lehetsz a Közgazdasági Főosztály vezetője, mert kell a hely N-né számára, -- tördelte a kezét szégyenkezve főnököm. Kissé korábban én ezt még tökéletesen megértettem volna, hisz N.-né asszonyság, az MNB Pártvezetőség oszlopa, velem szemben abszolút esélyesnek számított. Azaz csak számított volna, ha nekem történetesen megfordul a fejemben, hogy versenyre keljek a közönséges halandók számára elérhetetlennek számító pozícióért. De nem szálltam ringbe, így a csalfa megtiszteltetés magától talált rám. 139

Ám a történtek után már igen-igen nehezemre esett türtőztetni magamat! Ha azt mondom, csaknem eldurrant az agyam, minden bizonnyal keveset állítok. Hát, még amikor a teljes igazság tudomásomra jutott! Az megfelelelhet a történelmi tényeknek, hogy főnököm valóban szerette volna, ha engem tehetne meg leendő bankja közgazdasági vezetőjének. Azt hiszem, a rám zúdított legelső magyar világbanki feladvány sikeres megoldásával a korábban meglehetősen billegő szimpátiáját végleg elnyerhettem, tekintve, hogy az akcióból végül is ő profitálta a legtöbbet: MNB-elnökhelyettes lehetett belőle. S talán valamennyire lekötelezettemnek érezhette magát ezért. Még azt is megkockáztatom, működött benne a „jótett helyébe jót várj” ősi erkölcsi parancsa is. Még is, teljesen racionálisan cselekedett. Valójában nem tett mást, mint velem azonosan értékelte a helyzetet. Teljes joggal gondolhatta, hiába is terjesztene fel, a kommunista párt szűrőjén soha nem mennék át! S valóban: józanul mérlegelve csak is ez lehetett az egyetlen életszerű változat. Ha más nem, csupán az emlékezetes munkásőr-szervezési affér önmagában is alapot szolgáltathatott óvatosságához. Amire viszont sem Ő, sem én nem számíthattunk, az a Pártban időközben végbement erjedés. Utólagos bölcsességgel talán azt is mondhatnám, az állampártban akkoriban lépett végső szakaszába a ki, kit győz le, végkifejletében történelminek bizonyult párharc Magyarország jövöje fölött. S a Nyugatra orientálódás győztesnek látszó igénye váratlanul hirtelen újszerű megközelítésben vetette fel az én személyes esélyeimet is a mellékhadszíntéren. Persze, ebből akkoriban – túl közelről szemlélvén a fejleményeket --, semmi nem látszódott. Ha másból nem, ez abból is megállapítható, hogy – bizonyára hosszas vívódás után -- főnököm végül is lehagyott a kereskedelmi bank kinevezésre előterjesztett vezetőinek listájáról. Nem merte elvállalni a szerény személyem miatti kompromittálódás kockázatát a Párt előtt! Ám láss csodát! - a nagy vacillálása közepette a Párt jobbról megelőzte az óvatoskodó reformert! Úgy hírlett, amikor észrevették, hogy nem látják a nevemet a leendő vezetőgarnitúra sorában, éktelen méltatlankodás támadt miatta. Ki hitte volna, hogy egyszer még a Párt (MNB-beli) képviselői lázonganak a mellőzésem miatt? Nem is nagyon tűrnék a nyomdafestéket azok a jelzők, melyekkel szegény főnökömet illették a háta mögött! Az „arra bezzeg jó volt, hogy elnökhelyettessé tegye!” - kitétel még a visszafogottabb megnyilvánulások közé tartozott, célozgatván ezzel a világbanki ügyekben eljátszott „berepülőpilóta” szerepemre, amelybe ő belekényszerített, én meg kis híján belepusztultam. „Hálátlan” hangzott el a tömör ítélet, s rádörögtek: találja csak meg a nekem megfelelő helyet a Bank vezérkarában! Bizony, még nevezetes alombéli N.-né sem lehetett akadály ebben! Úgy tudom, e fellépésben vezető szerepet vitt az a párttitkár, aki annak idején oly nagy empátiával osztogatta a papírtörölközöket a mosdóban. 140

Íme, ez főosztályvezetőségem hiteles története dióhéjban. Az óta is töröm a fejem, mire is vélhettem a meglepő pártgesztust? Először arra gondoltam, inkább elhallgatom az utókor elől, aggódván, képes lesz-e a maga helyén és jelentőségén kezelni a különös fejleményt? Aztán vállalva a kockázatot, a történések teljességgel hiteles tálalása mellett döntöttem. Tartozom ezzel mind az Olvasónak, mind azoknak, akik talán csak egy röpke pillanatra, de még is csak felülemelkedtek politikai korlátaikon, s a szakmai teljesítmény mellett tették le a garast (amire mellesleg az óta se találtam példát, pedig volt alkalmam az „enyéim” ítélőszéke előtt is megfordulni). Végül, de nem utolsósorban a történeti hűséggel magamnak is tartozom. Mert miért is kellene nekem szégyenkeznem amiatt, hogy néhány pártember kiesett a szerepéből, s a teljesítményem elismeréseként nem állt az utamba? Hajtsák le a fejüket inkább azok, akik miatt az ilyesmi extrémitásnak számított, ahelyett, hogy kézenfekvő természetességgel érvényesülhetett volna! A nevezetes korrekcióra persze már csak az után került sor, hogy mérgemben beadtam a felmondásomat, s tárgyalásba bocsátkoztam az egyik leendő konkurenssel, amely történetesen akkor még (az átmenet évében) a felügyeletünk alá tartozott. Oly rég óta vágták a hátamon a fát, hogy ezt a fiaskót már nem hagyhattam szó nélkül. Úgy éreztem, főnököm ország-világ színe előtt bohócot csinált belőlem. Tessék csak elképzelni, amint nagydobra verik a díszbemutató stáblistáját, aztán a premier előtt öt perccel közlik a főszereplővel, legfeljebb ötödik alabárdos lehet! No, erre lett aztán csak ribillió! Még legkevesebb, hogy a jónépnek volt min csámcsognia, a tetejében maga a „ludas” is vérig sértődött. Úgy is fogalmazhatnék: még neki állt feljebb! Alighanem néma vazallusának képzelt, akivel bármi megtehető, akinek még annak is örülnie illik, hogy egyáltalán luk van a fenekén. Fel nem foghatta, mi bajom vele? Az önérzet fogalma egyszerűen hiányzott az értékrendjéből. A 70-es évek elején az MNB elnöke nagy nyilvánosság előtt egy ízben olyan minősíthetetlen hangnemben beszélt vele – dühkitörések közepette lehülyéztelemarházta --, hogy a helyében mindenki más azonnal átharapta volna a torkát (persze csak képletesen). Ő azonban lerázta magáról a nyilvánvalóan szándékos sértést, mint kutya a vizet. Azazhogy, még abban sem lehetek bizonyos, hogy rádöbbent-e egyáltalán, hogy megalázták. Talán észre sem vette. Csoda hát, hogy az én berzenkedésem kiváltóoka is csak nagy nehezen érte el az ingerküszöbét? El is telt jó néhány nap, mire felfogta, mi áll a felmondólevelemben. S akkor átcsapott az ellenkező végletbe! Nem kétlem, esetleg komolyan megrendült a távozásom hírére, hiszen már jócskán megszokott bútordarabnak számíthattam számára. Többé-kevésbé valamennyien így vagyunk ezzel: nem repesünk az örömtől, ha közvetlen környezetünk, amiről addig esetleg tudomást sem vettünk, egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozik. Mondjuk, új komornyikot kell találnunk, aki elviseli a rigolyáinkat. Mi több, emiatt mások életviszonyai is fenekestől felfordulhattak. 141

Például Sanyi barátomé, akivel a „fronton” pótolhatatlannak tűnő háttértámogatást nyújtottunk egymásnak, nagyjából hasonló cipőben járván. Ő joggal érezhette magát elárvultnak. Különösen, hogy főnökünk rendelkezett ama megható jótulajdonsággal, miszerint magától értetődő természetességgel elvárta, mi ketten aztán pillanatra se lankadjunk a kezdeményezésben! Tekintve, hogy az adott időben korántsem rutinfeladatok tornyosultak előttünk, hanem a kommunista gazdasági rend lebontásának helyi teendői, ez az állandó koncentráció igen-igen megterhelő erőfeszítésekkel járt. Különösen, hogy főnökünk gyakran maga sem nagyon tudta, mit is kellene tenni, de ha rajtunk észlelte a bizonytalankodás, a kifáradás jeleit, bűnözőnek kijáró pillantásokkal fizetett érte. Csak egy apró példa erre: eredendően puritán lélek lakozott benne (különösen a mások iránti kegyek gyakorlását tekintve). Ez azt súgta neki, hogy úttörő szerepünkhöz elválaszhatatlanul hozzátartozik egyfajta szerénység, a szűzföldet feltörők nemes egyszerűsége és igénytelensége, akiket voltaképpen csupán a küldetésükbe vetett hitük hajt és űz előre lankadatlanul. S nincs is más igényük, mint hogy a napi száraz kenyeret és az ivóvizet utánuk vigyék. Ebbéli emelkedettségét azzal vélte betetőzni, hogy többnyire kettőnknek adta a legkisebb fizetésemelést. Miközben nekünk dühöngött szünet nélkül: „semmit nem ér ez az egész kompánia!” Pont a reform évében egyszerűen kihagyott bennünket a béremelésből, merthogy “nehéz egyensúlyi helyzetben van a népgazdaság, s mi ezt „úgyis megértjük”. (Utóbb a „jegybanki” részleg térítette jobb belátásra.) * Nos, akkor vegyük sorra az érdekesebb mozzanatokat a bankreform hajnaláról! Mindenekelőtt a heves szülési fájdalmakat kell elregélnem, mely kínokat bankunk nevének világra hozatalakor szenvedtük el. Minden piaci szereplő, aki a portékáit rá szeretné sózni reménybeli kuncsaftjaira, természetesen a – meggyőződése szerinti -- lehető legcsábosabb cégnevet igyekszik kitalálni magának. Ez magától értetődik, hisz bemutatkozáskor a sokat ígérően csengő név már önmagában felkeltheti a figyemet. Az én főnököm azonban e szempontnak már-már mágikus jelentőséget tulajdonított, azt sugallván, mintha a világ sorsa fordulna meg ezen, mint sarokponton. Ennek megfelelően megszállottan keresgéltük az „igazit”, az egyetlent, amely már puszta látványában és hangzásában is a legnagyobbra, a legjobbra, nemes egyszerűséggel a monumentálisra utal: hadd káprázzon bele szeme-füle a betérőnek. Pontosabban: ellenállhatatlanul csábítson el mindenkit, le-, és felmenőivel egytemben.

142

Eme lázas igyekezetünk utólag még nevetségesebbnek tűnik, mint a maga idejében. Hiszen mint már említettem, amikor a vállalatokat hatalmi szóval jóelőre előre „elosztották” a három leendő bank között, mindenféle vetélkedést eleve kizártak az életükből. Maradjunk ezért annyiban, hogy a névválasztással nagy bölcsen mi már a jövőbe igyekeztünk, amikor is -- mint vártuk --, a már kiépült piacgazdaságban tényleg fellángol a verseny. A névadás körüli vajúdást – jellemző módon – mindenekelőtt féltékenységi drámák sorozata kísérte. Mi több, már a tolófájások közepette kiderült: a születendő gyermek talán nem is olyan fontos, mint a szülei, értsd: ki nevére állítható ki az anyakönyvi kivonat, vagyishogy ki találta ki? Időnként olybá tünt, mintha egyesek az új jövevény nevére vonatkozó javaslatukkal egyenesen a hallhatatlanságra pályáznának. E ponton egy a Bank kibontakozására való befolyása miatt megkerülhetetlen személyiségről kissé részletesebben meg kellene emlékeznem, ha a lovagiasság meg nem gátolna ebben. Neki ugyanis már nem áll módjában ellenvéleményét elővezetni. Bár, ha meggondolom, mire ezt a történetet elolvassa valaki, hasonlóan „objetív okból” bizonyára már én sem tanusíthatok önmérsékletet. Mindazonáltal imitt-amott még is csak érintenem kell munkásságát. Megjegyzem – egyébként nem csupán ebben az egy témában -- szinte drámai légkör bontakozott ki társulatunkban. Talán azzal tehetem ezt szemléletessé, ha Shakespeare Othellójára utalok. Csak a mi profán előadásunkban fönökünk játszotta Othelló szerepét, én Desdemónáét, míg Jágó bőrében a szóbanforgó kollégának tapsolhatott a vele szimpatizáló közönség. Merthogy amikor megszültem egy-egy elnevezést, jött Jágó, s elhintette a kétkedés és gyanakvás magvát Othellóban, aztán kezdhettem előlről a fejtörést, lévén főnökünk rám osztotta az ötletgazda szerepét. Annyira azonban nem bízott meg a „szerelmemben”, hogy ne fogadta volna be könnyedén Jágó fülbesugdosásait. Sőt, néha már attól tartottam, még képes és meg is fojt, amiért „ilyen vontatottan” halad előre a dolog. Az, hogy esetleg Jágót kárhoztassa emiatt, meg sem fordult a fejében. Vagy, hogy őrá testálja a vajúdás kínját. (Kritizálni persze mindig könnyebb, mint kezdeményezni.)

143

MAGYAR HITELBANK. Ezzel kezdtük a sort. Hittem, a hitelbank kitétel eleve rámutat az új funkcióra, tényleg magáért beszél. A monumentalitás vágyának kielégítésével sem lehetett gond, hiszen mivel is lehettem volna kifejezőbb e tekintetben, mint éppenséggel a „MAGYARRAL”? Nem ennek, nem annak, minden magyarnak szántam a bankot. Magyarországon ekkor ennél „messzebbre” nem lehetett elmenni, mert hol volt még Európa? Ugyan valahol valakik már gondolhattak sejtelmesen valamiféle konkrét rendszerváltásra – emlékezzünk csak a Társadalomtudományi Intézetben 1987-ben lejátszódott jelenetre! --, de sajnos 1986-ban, a szülés gyötrelmei közepette nekem ez az epizód még nem juthatott eszembe. Ám, ha légiesítem is az országhatárt, ez a törekvés semmiképpen se ment volna át a szűrőn. Ekkor még az az idő járta, amikor hazánk nagyja, Dr. Medgyessy Péter26 „úgy gondolta, hogy a szocializmus megjavítható”, s főnököm a világért se hívta volna ki maga ellen a sorsot. (Persze, így is jó korán eltávolíttatott székéből.) „Nevem” természetesen nem nyerte el a – Jágó által nyilván jóelőre megdolgozott -- zsüri tetszését. Miért? Ma sem tudom, de még mindig sajnálom. Még most is frappánsnak érzem. Akkor a felszínen a fiaskóhoz elegendő lehetett Jágó aknamunkája. (A valódi gyanúm, amire gondolni sem mertem, végül is nem állta meg a helyét, mert nem sokra rá egy másik bank, mégpedig a fő riválisunk – mit tesz Isten? – pontosan ezzel a névvel jött ki a napra.) MAGYAR KERESKEDELMI ÉS HITELBANK. A következő megnevezéssel igyekeztem főnököm kedvében járni, akit az előző változatban főként az aggasztott, hogy nem utalt eléggé nyilvánvalóan bankunk szolgáltatásainak teljességére. Némi malíciával állíthatom, Ő legszívesebben már a cégnévben felsorolta volna az elméletileg lehetséges összes banktevékenységet, több kötetben. Ennek ellenére ez is kihullott a rostán. Miért? Ezt sem tudom. Megint Jágó ügyködött volna? Nem zárhatom ki: mivel egyívásúak - kortársak és pályatársak - lévén, meglehetősen nagy befolyással bírt főnökünk döntéseire. Kiváltképpen, amikor meg „kellett” fúrni valamit. S ehhez akár az is elegendőnek bizonyulhatott, ha engem sejtett a dolgok hátterében. Gyorsítsunk! - DUNABANK; PANNONBANK; KÁRPÁTIA BANK; HUNGÁRIA BANK megnevezések következtek javaslataim sorában. Hasonló eredménnyel, mint elődeiknél. Isten tudja mennyi ideig szöszmötöltünk ilyenformán a mindenki kedvére szolgáló cégnév meglelésével, amikor egyszercsak megrökönyödéssel konstatáltuk, hogy „megalakult” a MAGYAR HITELBANK, amely kissé később – mit ád ég? --, a leánybankjának – merthogy hirtelenjében az is lett neki --, a DUNABANK nevet adta a keresztségben!

26

r=-209

144

Ekkor aztán nagyhirtelen jó lett „nekünk” a MAGYAR KERESKEDELMI ÉS HITELBANK is! – nehogy szégyenszemre túlságosan lemaradjunk a névadásban a nagy vetélytárs, Demján Sándorék mögött, s netán azt is elorozza valaki. Illetve a magyarra utalást azért – biztos-ami biztos –, Jágó fellépésére kivágták belőle, nehogy még a végén irritáljon valakit. Ám, hogy a monumentalitás igénye mégse szenvedjen csorbát, beszúrták helyette az országos jelzőt. Így született meg végül az ORSZÁGOS KERESKEDELMI ÉS HITELBANK Rt, rövid változatában: OKHB Rt, illetve marketing célokra K&H Rt. Néhány évvel később aztán az „ORSZÁGOS” jelzőt és az OKHB-t is elhagyták, így manapság már a Bank egyszerűen csak K&H néven forog közszájon. (Akkor is, amikor éppen átkozzák.) Ekkoriban az operatív vezető testületet még nem Igazgatóságnak, hanem Ügyvezetőségnek neveztük.27 A nagyobb horderejű döntések e fórumon születtek meg. (Apám temetése okán ennek üléséről bátorkodtam egy ízben elmaradni, soha el nem múló neheztelést vonva fejemre általa.) Itt zajlottak a Bank névválasztásával kapcsolatos viták is. Az Ügyvezetőség ülésein némi túlzással fű-fa részt vehetett: az utókor számára bizonyára érdekességgel szolgál, hogy még a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) illetékes helyi titkára, a KISZ, valamint a szakszervezet is az állandó meghívottak sorát gazdagította. Következésképpen az ülések előterjesztéseiről, vitáiról, döntéseiről csak az nem szerezhetett tudomást, aki lehunyta szemét, bedugta fülét. Így kerülhettek át a mi megcsócsált, majd kiköpött bankmegnevezéseink (is) a konkurenciához. Hacsak nem az én szobatárs kollégám volt a ludas, aki átigazolván Demjánékhoz, magával vihette a „neveinket”. Vagy éppenséggel az a korábban már más összefüggésben emlegetett N.-né, aki a mi Ügyvezetőségünkben ült sokáig, majd onnan lépett át minden titok tudójaként Demjánékhoz vezérhelyettesnek. (Megjegyzem: nem kizárt, hogy csak is ezzel összefüggésben lehettem mégis csak a stratégiáért felelős ügyvezető igazgató.) * A Magyar Nemzeti Bankból az OKHB Rt-be vezető úton számtalan élmény és esemény szereplője lehettem. Be kell vallanom, ezek nem mindegyikét érezhettem kifejezetten kellemesnek. Sőt, talán egyiket sem.

27

A modern Társasági törvény még nem létezett, így a kereskedelmi bankok egy XIX. századi törvény alapján alakultak meg jogilag.

145

Mindenekelőtt főnököm kedvenc szokásának továbbéléséről kell számot adnom. Említettem már, mily virtuóz következetességgel hozott időnként a leglehetetlenebb helyzetekbe. Az ilyen alkalmak sorozatának egyik újabb epizódjában ismét elbagatellizált egy olyan fellépést, amely a lehető legalaposabb felkészülést igényelte volna. Vagy óvintézkedésként inkább a világgámenetelt. Váratlanul megint leszólt nagy kedélyesen: te, ugorj már el a Stadion Hotelba, s tarts meg helyettem egy előadást a bankreformról! Az ilyesféle gesztusait olyan joviális leereszkedéssel tudta művelni, mintha csak arra kért volna bensőséges hangon: ugyan légy oly kedves, és vakard meg a hátamat! S én természesen megint megv… azazhogy elugrottam. Mit is tehettem volna egyebet? Önmagában a megtiszteltetés – mármint az előadói szerepkör -- azért ekkor már nem rázott meg különösebben, mert időközben bőven adott alkalmat megedződni és rutint szerezni. S nem is csak az ilyen váratlan beugrások révén. A részvénytársaság előkészítő munkálatai során már számtalan városban kellett tértölelő előadásokat tartanom, többnyire Sanyi barátommal párt alkotván. A bankreform -- kissé profánul megfogalmazva -- az izzadságos hétköznapokon nem szólt másról, mint, hogy rá kellett bírni egy jó csomó jövedelemtulajdonost (vállalatot) az alapítói tőke lejegyzésre. Magyarán ez azt jelentette, hogy a kibocsátott „papírdarabjaink” ellenében pénzt kellett „kicsikarni” tőlük. S e művelet annál hatékonyabbnak igérkezett, minél okosabb színben tudtuk feltüntetni magunkat. Erre kellettek a pénztoborzó előadások. S bizony, ez nem is akármilyen heroikus kísérletnek számított. Persze nem azért, mintha a képességeinkkel lett volna baj, hanem, merthogy a másik két nagybank is ugyanezt cselekedte. S annyi szabad tőke nem hevert parlagon ebben az országban, hogy mindenkinek tetszése szerint juthatott volna belőle. Ha visszatekintek pályafutásomra, megállapíthatom, talán ezt volt az első és utolsó alkalom, amikor a bankok valóban versenyeztek egymással. Persze, ekkor sem a szolgáltatásaik változatosságában és minőségében, hanem önmaguk pozicionálásában. Egyébként akár mulatságosnak, ugyanakkor morbidnak is nevezhetném a szituációt, merthogy ugyanazokat a reálgazdasági szereplőket kellett meggyőznünk arról, hogy ezen túl valóban üzleti partnereik leszünk, akiket nemrég még a „vásárlóerőszabályozás” keretében azért nyomorgattunk, hogy határidő előtt fizessék vissza hiteleiket, s ne is akarjanak újat kérni, ha csak nem szerződésben vállalják, hogy az utolsó tetűt is kiviszik az országból konvertibilis devizabevétel reményében. Merthogy minden ilyen fityingre szüksége volt a népgazdaságnak. (Nem ismerős e liberális mantra a mai Olvasónak is?)

146

E pénzszerző körutakhoz derűs pillanatokat is társíthatok, meg vérfagyasztókat is. Ha az Olvasó is belegondol, 1986-ot írtunk ekkor, s még egyáltalán nem számítottak mindennapinak azok a fogalmak, amiket mi a szélrózsa minden irányában széthordtunk. Ekkoriban ebben az országban e kategóriákhoz jobbára még a már a Rákosi-féle „piszkos imperializmus” korában is emlegetett jelzők társultak. Immár évtizedek óta. S még a 70-es évtized elején is szakemberek százait sujtották börtönbüntetéssel és egyéb atrocitásokkal amiatt, hogy túl odaadón kezdtek idomulni a 68-as „mechanizmusreform” egyelőre még igencsak szégyenlős vívmányaihoz. Mi meg egyszeriben a kapitalizmus alapintézményét propagáltuk fennhangon. Mitagadás, magam is el-eltűnődtem rajta, mi lesz, ha egyszercsak valaki megint felfedezi bennem a „rohadt, hülye, fasiszta, nyilas, sváb kölyköt”, aki kifelé beszél a kommunizmusból? Két ízben a vér is meghűlt az ereimben. Főnökünk azzal ugrasztott szét bennünket szerte az országban, hogy találkozzunk a jelentősebb gazdálkodó szervezetekkel. S a vállalatok egyre-másra jöttek is csőstől, még a csilláron is lógtak egy-egy összejövetelen. Nem tudok másra gondolni, mint hogy a kezdeti rendezvényeknek mehetett híre szélvész sebesen, amelyek szép fokozatosan felingerelték a helyi pártélet apraját-nagyját is. Persze, aki ezt jó nagy „spéttel” vette észre, az, természetesen én voltam. Bizonyára a habitusomból következik, hogy, ha egy témába „belemelegedtem”, már nem vagyok képes az önvédelmemet szolgáló „politikailag korrekt” önkontrollra. Ennek megfelelően nem nagyon rejtettem véka alá a véleményemet a töretlen szocialista fejlődés végeredményéről, aminek kapcsán előállt az apropó, hogy engem kell hallgatniuk. Mármint azt, hogy onnan kitörni, ahová Magyarország jutott, csak a kapitalista eszközrendszer bátrabb alkalmazásával lehetséges, s e folyamat első állomása a bankreform. Megismétlem: ekkor két évvel voltunk Grósz Károly Sportcsarnokbeli sikolya előtt, amikor is még mindig az eljövendő tomboló fehérterror rémét vetítette a „haladó világ” agyhártyájára. Természetesen a jövöbeni fejlemények ilyetén félelmetes elágazása – mármint, hogy egyes haladó elvtársaknak még akár „önvédelmi” lövöldözésre is ingere támadhat --, nekem meg sem fordult a fejemben. Pedig egy ilyen opció komolyan foglalkoztathatta a jobb elvtársakat, s erre talán még bizonyítékkal is szolgálhatok, ha meg nem feledkezem róla. Szóval, kezdetben még semmi veszélyre utaló aggály nem fordult meg gondolataimban. Első ízben talán a harmadik alkalommal - Sárbogárdon - kellett rádöbbennem, nem csupán a környék vállalatai alkotják a hallgatóság derékhadát, hanem jószerivel a komplett Járási Pártbizottság is ott feszeng a székeken! Az újonnan jöttek kedvéért: a Magyar Szocialista Munkáspárt, a pártállam állampártjának járási pártbizottsága! Mitagadás, ekkor komolyan megérintett a kétség, vajon küldetésem következő állomására eljuthatok-e még? Mármint, hogy sértetlenül. 147

Ezek azok az idők voltak, amikor Demszkyék köré elkezdték szőni a nimbuszt a rendszerrel szembeni földalatti ellenállásuk mítoszáról. Miközben már javában folyt a rendszer nyíltszini lebontása, s nem csupán a legenda szintjén! Például általunk is. Csak mi nem annak neveztük, mivelhogy nem is tudatosult bennünk expressis verbis, hogy ezt műveljük. A következő állomás után – nyugodtan állíthatom --, már se élő-se holt nem voltam. Itt, amikor kitettem a pontot az utolsó mondat végére, a konferanszié megkért, hogy bemutathasson egy igen kedves jelenlévőnek a hallgatóságból. S odavezetett Havasi Ferenc fiához, aki a Komáromi Mezőgazdasági Kombinát alkalmazásában állt. Hogy csinált-e ott valamit, vagy csak „sportállással” bírt, nem tudhatom. Nem kérdeztem tőle. Meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. Azért, hogy az Olvasó is megérthesse ennek okát, szíveskedjék elolvasni a lábjegyzetet.28 Megint keresztezte utamat egy pártfőmufti (ha csak áttételesen is), akárcsak tizenöt évvel korábban Zalában. Csak most egy jóval „fajsúlyosabb” egyed a kompániából. S mi volt „derüs” e kampányban? Például főnököm hozzállása a témához. Nem hogy viccesnek, egyenesen infantilisnak tartottuk, hogy eme alkalmakat, melyeken általában népes hallgatósággal találkoztunk, „nagyvonalúan” csak „klubnapoknak” keresztelte el. S következetesen mindvégig csak is klubnapokról beszélt, miközben nekünk, akiket odaállított a frontvonalra, akartuk-nem akartuk, a szocialista gazdasági rendszer felszámolásáról kellett beszélnünk. Hiszen ez már a szóban forgó téma minden kommentár nélküli egyszerű felvezetéséből is egyenesen következett, merthogy megismétlem: a klasszikus bank – amelyre irányt vettünk --, a kapitalizmus alapintézménye. (Ezt az egyszerű igazságot ajánlom egyes mai politikusok figyelmébe is!) Nem is emlékszem rá, hogy Főnököm maga, saját becses személyében, akár csak egyetlen ilyen kedélyes „klubnapot” elővezetett volna valamely helyszínen! Klubnapként egyébként a szörpnyalogatós iskolai rendezvényeket volt szokás emlegetni akkoriban. Nos, ezek a rendezvények nem ilyenek voltak. Legalább is azok nem, amelyeket mi celebráltunk Sanyi barátommal. Az a többtucatnyi. Szóval, egy ilyen rutint adó akciósorozat után szólt le megint a Főnök: „ugorj el a Hotel Stadionba…” A Stadion Hotelban már megint ott ült velem szemben vagy kétszáz ember, s minden más kellék is a helyén volt ahhoz, hogy ráébredhessek, itt sem babra megy a játék: mikrofon, hangosítás, házigazda. Utóbbira jó szívvel gondolok vissza (anélkül, hogy ismerném), mert lényegében elsősegélyben részesített, midőn az előtte heverő programfüzetből rádöbbenhettem, hová is keveredtem újfent. Kiderült, korántsem egy amolyan kedélyes kis „leugrós” eseménynek lettem megint főszereplője, amilyent csak úgy mellényzsebből kirázhat az ember. 148

28

Apja gyári munkás volt a lábatlani cementgyárban. Két polgári osztályt végzett, tizennégy éves korában segédmunkás lett apja munkahelyén, majd kitanulta a kőműves szakmát. 1947-ben lett tagja az építőmunkások szakszervezetének, 1948-ban belépett a Magyar Dolgozók Pártjába. 1949-ben munkahelyén, a Lábatlani Cementés Mészműben üzemi párttitkárnak választották, a következő évben az MDP tatabányai pártbizottságán agitációs és propaganda titkár lett; egy éves pártfőiskolát végzett. 1952-től a Komárom megyei pártbizottságon agitációs-és propaganda osztályvezető volt, 1954-től másodtitkár, majd 1956 után az MSZMP Komárom megyei titkára. Közgazdasági technikumot végzett, 1958-tól három évig az SZKP moszkvai pártfőiskola hallgatója volt. 1966. június 8. és 1975. július 4. között volt az MSZMP Komárom megyei pártbizottság első titkára; 1966. december 3. és 1988. május 22. között az MSZMP Központi Bizottsága tagja volt. 1975. július 4-én nevezték ki a Minisztertanács elnökhelyettesévé; megbízatása alól 1978. április 22-én mentették fel, mert az MSZMP KB gazdaságpolitikáért felelős titkára lett; egyúttal az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Bizottsága elnöke, 1980-tól a Közgazdasági Munkaközösség vezetője és 1985-től a Szövetkezetpolitikai Munkaközössége elnöke is volt 1987-ig. 1980. március 27. és 1988. május 22. között az MSZMP Politikai Bizottság tagja volt. (Forrás: www. tortenelmitar.hu)

149

„A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT GAZDASÁGPOLITIKÁJA” Ez a főcím uralta a rendezvény tematikáját a programfüzetben. Benne előre meghirdetett előadókkal. Tán mondanom sem kellene: sehol az én nevem! S ez nem is volt véletlen, mert a címadó előadást egy Boda Tamás nevezetű elvtársnak kellett volna megtartania a MSZMP KB központi apparátusából! Helyette lökött oda engem a főnököm. A párton kívülit. Akiről pártinkvizíciót tartottak, kiderítendő, vajon nem ellensége-e a rendszernek? Igaz, főnököm akkor kihúzott a slamasztikából, s ezért hálás is vagyok, de ezt a legújabb „gesztusát” – szándékosan kerülöm a jelzőt --, soha nem bocsátom meg neki. Egész életem legjelentősebb teljesítményének azt tartom, hogy sikerült kimaradnom a diktatúra pártjából, s lám, a vége felé még is csak az a látszat keletkezhetett ezrek szemében, hogy ez még sincs így. Hisz ott álltam előttük, s az „MSZMP gazdaságpoltikáját” ismertettem. Miért is hittek volna mást, hiszen ott virított a meghívójukon a (nyilván csak számomra provokatív és förtelmes) cím! Azt, hogy én végül is nem az MSZMP gazdaságpolitikáját vezettem elő nekik, hanem annak kritikáját -- merthogy ez álmomból felébresztvén sem okozott nehézséget számomra --, a hallgatók nem tudhatták, legfeljebb néhányan, akik ismertek. A nagy többségnek én ott az MSZMP KB előadója voltam. Némi döbbenetet azért csak-csak okozhattam, mert kisvártatva fönököm nem minden kajánság nélkül elújságolta, hogy a rendezvény levezető elnöke – egy Fekete-Győr nevű ember a Mérnöktovábbképző Intézettől –, az előadás után elrohant hozzá, s feltette neki a kérdést: új irányvonal van, s új pénzügyminiszterhelyettes lesz? S most, hogy mindezt felidézem, kedvem lenne egy jót röhögni! Ha nem éppen sírhatnékom lenne. Mindazonáltal nem vették fejemet. Sőt, még vagy nyolc-tíz alkalommal meg kellett ismételnem a produkciót, így 1987 január-április folyamán hétfönként „elugrottam” a Hotel Stadionba. S azt hiszem, e teljesítmény a távolugrás abszolút világcsúcsának tekinthető. Az érte járó aranyérem átvételét persze megtagadtam: kinek hiányozna, hogy kényszerű „MSZMP-fellépésének” maradandó nyoma maradjon? Ennek ellenére – gyanítom --, még sem feledhette el mindenki. Pontosan tíz évvel később, az egyik budapesti kerületi önkormányzatnál akadt dolgom, s bemutatkozáskor az egyik polgármesterhelyettes arcán felfedezni véltem, mintha rettenetesen tűnődne valamin. S nem is csinált belőle titkot: „mi találkoztunk már! - de hol találkoztunk, hol is találkozhattunk? – ráncolta a homlokát. Aztán rájöhetett, mert egyszercsak elnémult, s mintha bekapta volna az alsó ajkát. S hiába is faggattam most már én. Máig sem tudtam eldönteni, mitől hőkölhetett vissza jobban: attól-e, hogy engem „leplezne le”, ha felismerne, avagy attól, hogy önmagát? 150

Merthogy én nem voltam párttag azt tudom, de hogy az ominózus előadássorozaton velem szemben ülőkben már nem lehetek ugyanilyen biztos, az holtbiztos. A hallgatóságba ugyanis a teljes magyar állami vállalati szféra vezérkarát kivezényelték. Fehér holló persze azért előfordulhatott közöttük is. Utólag megtudtam, miként is keveredtem a nevezetes pulpitusra én, a párton kívüli. Egészen aljas módon! Boda Tamásnak, a beharangozott szólistának – az MSZMP KB szakapparátusából --, nem állt kedvében (esetleg módjában) elénekelni a címszerepet, ezért rátestálta azt Timár Mátyásra, az MNB elnökére – mely aktus mellesleg önmagában híven jellemzi a korabeli hatalmi viszonyokat --, aki ugyanúgy érezhetett, mint Boda, ezért „megkérte” az én főnökömet, aki viszont jó szokása szerint „megkért” engem! S miután én már nem kérhettem meg senkit, hát „elugrottam”, merthogy az ember azért jóformán mindennap mégsem mondhat nemet a feljebbvalójának. (Erre tekintettel MNB-s pélyafutásom során „mindössze” négyszer mondtam fel a munkaviszonyomat, de végül is csupán egyszer sikerült valóban kiszabadulnom.) S az már tényleg a derűs pillanatokhoz sorolható, hogy az abszurd eset kapcsán még a lakhelyem református tiszteletese és kedves felesége is – akit imádtak a gyerekeim a napköziben --, szükségét érezték, hogy megtekintsenek maguknak. Merthogy hozzájuk is eljutott a Hotel Stadion-beli fellépéseim híre, ott lévén egy rokonuk a hallgatóságban. * S ha már országjáró körútról ejtettünk szót, emlékezzünk meg egy különleges élményünkről, amit ki mással is élhettem meg, mint Sanyi barátommal. Előljáróban tudni kell – az öregeknek nem mondok vele újat, de a fiatal nemzedékeknek nóvum lehet –, hogy ekkoriban még napi szinten dúlt a forró és megbonthatatlan szovjet-magyar barátság. A „kölcsönös rokonszenvet” több negédes frázis és gesztus sehol másutt nem illethette, mint Magyarországon. Ez érthető is, hisz e vonzalomra még az 1956-os fegyverbarátság nyomta rá megerősített pecsétjét. Volt már „szerencsém” erről kissé bővebben is szólni. Odaadóbb nyelves csókot nem is válthatott senki más széles e föld kerekén, mint éppen Kádár János és Leonyid Iljics Brezsnyev. Legfeljebb Erich Honecker lehetett méltó vetélytársa a magyar pártfőtitkárnak. Ha az ember látta őket egymásba omolni, szinte maga is gyerekre vágyott tőlük. Vásárosnaményi kollégáink, effajta politikai pornót persze nem varázsolhattak elénk, mégis igazi unikummal szolgáltak nekünk a két „testvéri nép” nép forró viszonyát illetően. Akár jelképnek is felfoghattuk a látottakat. 151

Azt hiszem, a korábbiakban már eléggé bőven ecseteltem, hogy vidéki kollégáink soha nem mulasztották el kedveskedni valamivel. Hol lakomát csaptak (csapattak) a központi „elvtársak” tiszteletére, hol valami különleges látnivalót kanyarítottak elénk. Vásárosnaményban, ebben is, abban is részünk lehetett. Előbbit -- mivel már Olvasó előtt sem titok, hogy mennyire idegenkedek idegen helyen étkezni --, nem részletezem, ellenben a látnivaló ecsetelését nem mellőzhetem. Nincs felemelőbb érzés, mint párját ritkító élményeinket megosztani másokkal. Előbb kikocsiztak velünk Beregdarócra, ahol megtekintettünk egy tejüzemet, majd következett az utazás fénypontja, Beregsurányban a Magyar-Szovjet Barátság Almáskert. Merthogy ilyesmi is létezett akkoriban. S jelezvén, hogy e barátság határtalan, valóban, ameddig a szem ellátott, almafák sorjáztak. Gyönyörű, roskadásig berakódott almafák. El is álmélkodtam rajta, hogy a csudában tehetik őket ilyen varázslatossá, míg én odahaza – „parasztgyerek létemre” – a két szem fácskámmal az udvaromon nyomukba sem érhetek. Ám mégis varázslónak érezhettem magam ahhoz képest, ami a szovjet oldalon, a barátság másik felében tárult szemünk elé. Merthogy -- miután ki tudja, mióta bóklásztunk már a fák között --, egyszercsak minden átmenet nélkül elvágólag egy merőben más világba csöppentünk bele. Mint amikor a dús oázisból kilépünk a Szahara legsivárabb sivárságába. Pedig csak a kommunizmus nyomasztó látványával szembesültünk. A fákon nem hogy almát, de még csak egyetlen árva levelet sem fedezhettünk fel, ameddig csak a szem ellátott. Ilyen lehetett a vietnami dzsungel az amerikai napalmtámadás után. Itt azonban a kommunista termelési és érdekeltségi viszonyok töltötték be a pusztító tűz szerepét. Ilyen lehangoló élményben az óta sem volt részem hála Istennek, s csak azt kívánom magamnak, s mindenki másnak, többé ne is legyen! Azt hiszem, valamiféle sokk keríthetett hatalmába, mert hirtelen nekiramodtam a csupasz fák között, megkeresni, hol ér véget a pusztulás eme tobzódása, s véget ér-e egyáltalán, mielőtt a Csendes óceánnál kötnék ki? Csak az éktelen kiabálásra ocsúdtam fel valamelyest, amit nagyhirtelen nem is tudtam mire vélni. Az addig szinte bűbájos kollégák magukból kikelve perlekedtek velem! - Hová megy? Jöjjön vissza maga szerencsétlen! Azt akarja, hogy sztitává lőjenek bennünket? Ez lett volna a legutolsó, amit kívántam volna. De miért is kellett volna attól tartanom, hogy a Barátság Kertjében agyonlőnek? Nem beszélve arról, hogy ez esetben Brezsnyev elvtárs bizonyára elbúcsúzhat Kádár elvtárs további nyelves csókjaitól. Mert ö bizonyára nem nézte volna tétlenül, hogy honfitársait csak úgy egyszerűen lelődözzék. -- Nem látja, hogy átlépte a fehér vonalat? – jajveszékeltek tovább a helyiek ijedten. 152

Tényleg nem vettem észre, de ahogy mondták, már én is felfedeztem a koszosfehér csíkot, olyasfélét, mint a vasúti (beton)talpfa, a talajba nyomódva. Az volt a magyar-szovjet határ. Fogalmam sincs, hogy abban a kopár-rengetegben hol bújtak meg a szovjet határőrök, de azt mondták a többiek, ha teszek még néhány lépést, lekaszabolnak! Brr! Belegondolni is rossz, hogy én lehettem volna a keleti front utolsó hősi halottja! Az újságok is megírhatták volna, hogy sikeresen ártalmatlanítottak egy évtizedekig sikeresen bújkáló „rohadt, hülye, fasiszta, nyilas, sváb kölyköt”! Amikor eszembe jut az emlékezetes almáskert, már egyáltalán nem csodálkozom a kommunista világrend összecsuklásán. Már, ha igaz, hogy a cseppben benne van a tenger. Ha lúd, legyen kövér! Mivel a Tisza felső folyásánál barangoltunk, Gergelyugornya környékén levittek bennünket a folyópartra. Abban a térségben, ahol a „Tisza zúgva, bőgve törte át a gátot, s el akarta nyelni a világot”, amikor pályám kezdetén megérkeztem a Magyar Nemzeti Bankba. Mondhatom, ezt a környéket talán még honfoglaló eleink is ugyanilyennek láthatták, mint mi. Mintha valamiféle lenyügöző katedrálisba csöppentünk volna, oly lélegzetelállító vidékre borult rá monumentális kupolaként a valószínütlenül égszinkék égbolt. Kétoldalt fenséges ártéri növényzet kísérte buján a víz folyását. A partmenti tisztáson, szinte a csobbanó habokban, elhamvadt tüzek nyomai sorjáztak a fövenyen. Elmondták, a hamisítatlan ízek, és a hagyományok kedvelői még kikijárogatnak ide a természet lágy ölére halászlét főzni bográcsban, amihez a vizet még a folyóból meríthetik. Erről aztán rögvest feltolult bennem a gyermekkori idill, amint anyai nagybátyámmal mi is a Duna közepén isszuk a hűs vizet a pokoli hőségben a ladikmeregető lapátból. Igaz, az már jó régen volt, pár évvel a háború után, s mára a haladás el is emésztette azt a kincset, ami itt, a Tisza eme érintetlen szegletében még élő adottság volt (legalább is 1986-ban). Ám nem csupán azért hoztak el ide minket, hogy a káprázatos miliőben gyönyörködhessünk, hanem, hogy eldicsekedhessenek azzal, amit sehol másutt a világon nem találhatnánk meg. Tudniillik, hogy itt, Gergelyugornyánál, azokban a napokban egy Tisza helyett egyszerre két Tiszát is láthattunk. Jobban mondva tudhattunk magunk előtt! A Tisza közepén lehorgonyozva ott pihent egy folyamjáró hajó -- egyike azoknak, amelyek mifelénk a Dunán naponta megfordulnak --, fedélzetén Tisza Lászlóval, az OTP vezérigazgatójával, valamint Dr. Medgyessy Péter29 pénzügyminiszterhelyettessel, és Demján Sándorral, a Magyar Hitelbank elnökvezérigazgatójával. Ezt a képet akár jelképnek is tekinthettük: „Ők” bent, „mi” meg kívül a partvonalon. 29

r=-209

153

Jeles elvtársak állítólag már három napja relaxáltak a hullámok hátán. Igaz is: rengeteg megbeszélnivalójuk akadhatott. Rögzítsük is: 1986 szeptemberében járhattunk ekkor. A látvány kapcsán számtalan kérdés merült fel bennem. Ezek közül csak néhányat teszek fel: vajon a harmadik és negyedik nagybank vezetője miért nem vett részt a közös ringatózásban? Nem számítottak brancsbelinek? Vagy ez csak egy baráti jellegű magánhajókázás volt? Ez esetben vajon láthatta valaki az erről tanúskodó, szabályosan kiállított számlát? (Még tiszta szerencse, hogy nem Málta partjainál vesztegeltek! Képzeljük csak el, ha történetesen ők is ott adnak egymásnak randevút, miként George Bush és Mihail Gorbacsov!) Megvallhatom, nem adtam volna egy vak lóért, ha hallhatom, mi folyik „odabent”. (Megjegyzem, akkor Dr. Medgyessy másodállásáról még mit sem sejthettünk.) Azt viszont, hogy a mi főnökünk nem volt közöttük, látatlanban is a javára írom, bármi okból is maradt távol! * A továbbiakban még néhány érdekességről adok számot, amelyek a kereskedelmi banki létre való felkészülés során “színesítették” munkánkat. Az események ismertetésével köteteket is megtölthetnék -- különösen, hogy roppant nehéz ellentmondanom a szakmai síkra tévelyedés szüntelen csábításának --, de erőt veszek magamon, s csak olyasmikre szorítkozom, amikről feltételezem, laikus közönség figyelmét is felkelthetik. Elbeszéléseimből a szarkazmust sem száműzhetem, holott azt a munkát, amibe úgy csöppentünk bele, mint Pilátus a Crédóba, nemes egyszerűséggel csak barominak nevezhetem. Lehetnék ugyan finomabb is, de az a kifejezőerő rovására menne. S persze heroikusnak is minősíthetném, de az évtizedeken át megdolgozott közvélemény ezt nemigen fogadná be. A bank, bankrendszer fogalmak kapcsán tehát hiába való is lenne pozitív képzettársítás reményében szólni az olvasóhoz. Maradjunk tehát egyszerűen annyiban, nagyon nagy fába vágtuk a fejszénket. S, hogy szemléletes hasonlattal éljek: a sajnálatos körülmény hogy az autóval gázolnak is, nem az autó hibája! S a mai világban a bank is ugyanúgy nélkülözhetetlen intézmény, akárcsak az autó. Amire nincs szükség, az csak a felelőtlen, jogosítványukat hamisan bitorló gazemberek halmaza. Néhány évtized múltán talán már nagyobb bcsületünk lesz, mint manapság. Addigra letisztulhat a szennyes hordalék, amely az átalakulás zavarosában rárakodott erre – a gazdaságkorban alapvető –, de negyven évig nem létező intézményre. Egyszer majd bizonyára minden másként, jobban, s remélhetőleg jobbnak is látszik.

154

Ma még azonban – közvetlen közelről szemlélve is --, roppant nehéz a politikai hatalomért folyó undorító és korrupt ráhatásokat lehámozni a lényegről. Vagyis a felszini mázt a szakmai konstrukcióról, a rendszerről, amely talán minden egyéb részterületnél közelebb jutott ahhoz az állapothoz, hogy elmondhassa magáról: felzárkózott, s megüti a nemzetközi mércét. Most epizódok következnek a kezdetekből, abból az „életszakaszból”, amelyben a kisded is megkísérli a felegyenesedést. Aki még kissé imbolyog, le-letottyan, de már jár, s közben lesi a nagyokat, hogy egyre magabiztosabb lehessen. Mindenekelőtt igyekeztünk szétnézni a világban, miként “mívelik” másutt a bankászatot, mint üzemet. A külföldi tanulmányutakra főnökünk nagyobb várakozással tekintett, mint Hitler a csodafegyverre! Mitagadás, hihetetlen élmény is volt szembesülni a kapitális változással, hogy míg korábban a szomszéd faluig sem juthattunk el a napidíjunkból, annyira szűkmarkúan bántak vele, egyszeriben szabályosan szétkergettek bennünket a szélrózsa minden irányába. Valahol valakik alighanem azt képzelték, ha illemtudóan bekopogtatunk külföldi bankok ajtaján, azok majd szépen, akkurátusan bevezetnek bennünket a kapitalista tudomány (banküzem) rejtelmeibe. A legfeljebb öt nap alatt, amennyit rászánhattunk erre, mert azért ezt az ellátmányt sem dobták a lovak közé. Körülbelül akkora utipénzből virgonckodhattunk, amennyivel a turisták is „bővelkedhettek”. Például Londonban öt napig nem ettünk egyebet, mint hamburgert a McDonald’s-nál, vagy hot dogot az utcasarkon. (Mellesleg, amikor egy fagylaltárus – hallván „egzotikus beszédünket” --, megkérdezte, hol van Budapest, el is ment az étvágyam egész Angliától.) Megjegyzem, sokan nem is tekintettek másként az ölükbe pottyant lehetőségre, mint turistaútra. Ezt abból gondolom, hogy főnököm másoktól nem nagyon várta el, hogy írásba foglalják tapasztalataikat mindenki épülésére, csak tőlem. Legalábbis a magaméin kívűl én csak egyetlen utijelentést láttam, Másik Sanyiét. Pedig a közel három év alatt – amíg rálátásom adódott --, harmincnegyven delegáció járta be Nyugat-Európát. A tapasztalatszerző körutak szakmai tematikájára nekem kellett javaslatot tennem, s kezdetben a kiutazók személyére is. Ezt abból a szempontból ideális megoldásnak tekintettem, hogy magamat kihagyhassam a kalandozók sorából, tekintettel beteges viszolygásomra az idegen helyen való „kényszerétkezéstől”, no meg a repülőgéptől. Sajnos, a csapatösszeállítás feladatát később megörökölte tőlem Sanyi barátom, s ettől kezdve nem létezett apelláta számomra sem: a barátságra hivatkozva kizsarolta, hogy legalább néhány helyre elmenjek vele.

155

Ódzkodásomnak természetesen komolyabb indokai is léteztek. Nem nagyon engedhettem meg magamnak, hogy lazítsak az istrángomon – főnököm ugyanis - miközben azért is morgott, hogy nem megyek elég gyakran --, folyton szememre hányta a „hosszú távolléteket”. Amúgy pedig szakmai szempontból sem tartottam sokra ezeket a kiruccanásokat. Tán még azt is kijelenthetném, ezek során jóformán semmit nem tanulhattunk, mármint olyasmit, amit tananyagokból, szakirodalomból el ne lehetne sajátítani. A legáltalánosabb síknál ugyanis soha nem sikerült mélyebbre hatolni. Meggyőződésem, vendéglátóink jobban profitáltak e találkozókból, mint mi magunk. Ők sokkal többet megismerhettek a magyar bankrendszer állapotáról miáltalunk, mint amennyit mi elleshettünk az ő tudományukból. Apropó, ha már a vendéglátásnál tartunk, pihenésképpen elmondhatom, hogy az általam látott Nyugatnak fogalma sincs az igazi vendégfogadásról! Legalább is égbekiáltónak tűnt a kontraszt a mi “ellátásunk” és a között, ahogyan mi bántunk a hazánkba látogató nyugati bankdelegációkkal. S most elnézést kérek a vulgáris hangütésért, de azt kell mondanom, hogy amíg mi majdhogynem fényesre nyaltuk az ülepüket, addig odakint esetenként akár fel is fordulhattunk volna. Na jó, egyszer-egyszer meghívtak ebédelni, de mi ez ahhoz a felhajtáshoz képest, ami idehaza dukált a gondjainkra bízott jövevényeknek? Ráadásul nekünk nem a „sarki kifőzdébe” illett elvinnünk őket, hanem meg kellett adnunk a módját többnyire sokcsillagos szállodák éttermeiben. Ilyenkor kézről-kézre adtuk őket: ki ebédelt, ki vacsorázott velük. S nem számított, túllépjük-e a hivatalosan megtéríthető költségkeretet! A többletet ugyanis nyugodt szívvel fedezhettük a saját zsebünkből, s ezt el is várták tőlünk, mondván, az anyagiaknál sokkal fontosabb a jó kapcsolatok kiépítése. Nem is emlékszem sok esetre (pontosabban csupán egyre), amikor például főnököm vállalta magára a „jó kapcsolatok” ilyetén ápolását. Kissé rezignáltan megjegyezhetem, talán nem is véletlen, hogy éppen a britek lettek a fél világ felett évszázadokig uralkodó nemzet: alighanem a puritán vendéglátáson spórolták meg a kiemelkedéshez szükséges erőforrásokat. S hiába, hogy újabban e pozicióról már lecsúsztak, úgy nézett ki, némely dologban következetesen őrzik mértéktartó szokásaikat. Így a mi megvendégelésünk terén is a feltétlen hagyománytiszteletüket élvezhettük. Következésképpen Londonban a leggálánsabb házigazdának az MNB kirendeltsége, vagyis a saját kollégáink bizonyultak. Utólag is köszönet illeti őket érte.

156

S ha már Londonban vagyunk, nem mehetünk el szó nélkül egy igen érdekes közjáték mellett. Az odakinti magyarokkal elköltött ebédet követően egyikük rettenetes idegállapotba került. Inni alig ittunk -- annyit semmi esetre sem –, hogy ennek bekövetkeztét az alkoholnak tulajdoníthassuk. A benne lappangó óriási feszültség túlcsordulásához azonban hozzájárulhatott az a háromcentnyi konyak, amit aperetivként éhgyomorra szolgáltak fel. Ez azonban legfeljebb az utolsó csepp lehetett egy óriási, stresszel telített képletes pohár tetején. Annál is inkább így gondolom, mert nálam aztán senki nem állja kevésbé az alkoholt, de még nekem sem lett semmi bajom. Az otthon hangulata, amit magunkkal hoztunk, nagyobb hatással lehetett rá, sőt, összeomlásában talán éppen ez töltötte be valamiféle végső katalizátor szerepét. Egyszóval: szabályos zokogógörcs kerítette hatalmába. -- Ha ti tudnátok, mi mindent kell itt nekünk végrehajtanunk! De nem tudtuk meg. Ennél többet harapofogóval sem lehett volna kihúzni belőle. Ezt hajtogatta jó ideig, míg le nem csillapodott valamelyest: ha ti tudnátok, mi mindent kell itt nekünk végrehajtanunk! Mindenesetre az a körülmény, hogy elgyengült állapotában is tartotta a titkot, önmagában tanúsította, tényleg nem mindennapi lehetett az MNB londoni kirendeltségének feladatköre. Mi ott megígértük neki, hogy megdöbbentő kitörése köztünk marad. Ki tudja, mi történhetett volna vele, ha kitudódik? Mindazonáltal legkésőbb a rendszerváltás nyomán valakinek csak-csak meg kellett volna kérdeznie legalább Fekete Jánostól, ugyan mi folyt a kirendeltségein, ami idegösszeomlásba hajszolta gyengébb idegzetű munkatársait? Ha találgatnom kellene, én a Nyugat – Magyarország – Moszkva közötti, és egyéb pikáns devizamozgások terén keresném a választ. De szerencsére nem kell, s különben is az óta eltelt egy negyedszázad. Eggyel több vagy kevesebb lyuk ismerethiányunk sűrű hálóján mit számít már? Nem igaz? Azért, hogy valami jót is mondjak londoni élményeimről, elárulom, nem igaz a rágalom, miszerint minden nap esik az eső. Sőt, a mi öt napunk alatt többször nem esett, mint igen. Nem is győztek viccelődve hálálkodni, mondván, ha ezt a különlegességet nekünk tulajdoníthatják, látogassunk el hozzájuk gyakrabban! Ja, s szeretnék olyan valószínűtlenül gyönyörű pázsitot a saját portámon, mint amilyet ott csodálhattam meg lépten-nyomon a parkokban, köztereken. Ráadásként a szálloda liftjében figyelmes hang tájékoztatott elmaradhatatlanul: „most felfelé megyünk”, „most lefelé megyünk”, útiránytól függően. Így legalább a felvonóban nem tévedtünk el.

157

Bécsben viszont otthon érezhette magát az ember. Tanulni ugyan itt sem sokat tanulhattunk, de legalább adtak a látszatra, s semmiben nem maradtak el attól a szivélyességtől, amiben nálunk részesültek. Nem tudom, a nagyvonalúságot mi tanultuk-e tőlük, avagy ők mitőlünk, a közös történelem csiszolt-e össze bennünket, mindenesetre a vendéglátás itt fikarcnyi kívánnivalót sem hagyott maga után. Olyan hamisítatlan bécsi kisvendéglőbe vittek el bennünket, hogy ott még azt is elfelejtettem, irtózok idegen helyen táplálkozni! S nálam ez igen nagy szó. Mindazonáltal ez is egy teljesen más világ volt, mint ahonnan mi érkeztünk! Már a legelső látvány is sokkoló volt, amint a vonat átért a határon. Emitt, még a mi oldalunkon, a sínek mentén több száz méteres sávban parlag, gazzal sűrűn felverve, kissé távolabb ékes pipacstábla, melynek ponpáját csak imitt-amott törte meg némi búzakalász, a határ túloldalán bezzeg a tökéletes tisztaság és rendezettség, elvágólag. S a vágányoktól már pár méterre ott ringatózott sokat ígérően a búzamező! Semmi pazarlás, semmi gazdátlanság. A két világrend tökéletes jelképe derengett fel bennem már akkor. Már ez az egyetlen árulkodó nyom is mindennél ékesebben szemléltette, micsoda katasztrófa ért bennünket azzal, hogy a sógorokkal ellentétben nálunk „örökre” ittrekedt az emberiség történelmének „leghaladóbb társadalmi rendszere”. El kell ismernem, nyugati tapasztalatcseréimen két fontos körülményt igencsak megjegyezhettem. Londonban rádöbbenhettem, micsoda iszonyatosan mély szakadék tátong a nyugati és a magyar banküzem technikai felszereltsége között, Bécs pedig ízelitőül szolgált számomra, miként lehet nemzeti fejjel gondolkodni “bankárként”.

158

Londonban a napnál is világosabban kiderült, az eszközrendszerünkkel mi körülbelül ott tartunk, mintha a kőkorszaki ember időutazás folytán egyenesen a rakétakorszakba csöppenne bele. Ha azt mondom, hogy a National Westminster Bank akkora számítóközponttal bírt, hogy talán négy futballpálya is elfért volna benne, s a világ minden táján előforduló hatalmas hálózatának likviditásszabályozását is innen irányították, miközben mi még csak egyetlen egy nyamvadt Pc-vel sem rendelkeztünk, a likviditásnak pedig még a fogalmáról is fejtágítót kellett rendeznünk, nemhogy a valósidejű vezérlése szóba jöhetett volna, talán az Olvasó is képet alkothat az előttünk tornyosuló feladat dimenzióiról! Nem beszélve arról, hogy nekünk még a faekénél megrekedt belső ellenzékünket is hatástalanítani kellett (volna), mely közeg élharcosai szerint “a kereskedelmi banki jogosítványaink gyakorlásához elegendő mindenhol néhány Evolut-táblát beállítani”, s máris roboghat velünk az úthenger! Merthogy ők már az OSZH-ban is azt használtak. Nyilván kitalálta már az Olvasó is, ki más, mint Jágó népszerűsítette a múlt század első felének e korszakos vívmányát, egyúttal világgá kürtölvén, halvány fogalma sincs a kihívás nagyságrendjéről és sokrétűségéről. Ez önmagában talán még nem is lett volna tragédia, ha a jeles személyiség történetesen nem bankunk vezérigazgatóhelyettesi székében ül! „Ő, aki már régen is bankár volt”. Még az özönvíz előtt. (Sajnos, Othello túlságosan hallgatott rá, s e tévedése is hozzájárulhatott korai vesztéhez!) A bécsi Creditanstalt Institut-nál életre szóló benyomást szereztem arról, hogy valamely független ország bankrendszerének mindenekelőtt nemzeti érdekeltségűnek kell lennie, s én a továbbiakban a magam részéről minden pillanatomban ennek a felismerésnek próbáltam megfelelni. (Meg is lett az eredménye, de nem bánom. Még mindig büszke vagyok rá. Valahogy úgy hozta a sors, hogy nekem mindig a veszteségeimmel és vereségeimmel adatott meg hivalkodnom.) Amikor feltettem a nagy kérdést: miként lehetséges, hogy egy olyan fejlett kapitalista országban, mint Ausztria, állami tulajdonban állnak a legnagyobb bankok, magától értetődő természetességgel kérdeztek vissza: miért hol kellene lenniük? S kifejtették: Ausztriából “csak” 1955-ben vonultak ki az oroszok (tőlünk 1991-ben!), így még nem mindenben sikerült felzárkózniuk a nemzetközi versenyképesség terén, s amíg ez meg nem történik, vagyis, amíg az osztrák gazdaság nem lesz egyenrangú a konkurenseivel, a bankrendszerüknek nemzeti érdekeltségűnek kell maradnia.

159

Ha eszembe jut ez az epizód, még ma is sajnálom, hogy helyettem nem ama magyar illetékeseket küldték ki meghallgatni ezt a tanmesét, akik gyanúsan korán nyitották tágra a magyar bankrendszer kapuját a rá leselkedők előtt. Ilyenformán a mi bankjaink a magyar nemzetgazdaság szereplőit nemhogy óvhatták volna a leépüléstől, saját magukkal egyetemben totálisan kiszolgáltatták őket a külföldi tőkének! A világ ostobái – s akkor még kegyes vagyok hozzájuk jelzőhasználatomban! --, nem voltak képesek felfogni, hogy innováció nem csak akként adaptálható a bankrendszerbe, ha (idő előtt) gyermeteg módra lemondunk tulajdonlásáról, hanem úgy is, hogy egyszerű menedzsernek hozunk be szakembereket! Igaz, így kevésbé lett volna kiaknázható a jólfizetett csicskás-státusz a kulisszák mögött. Aki azonban játszi könnyedséggel elkótyavetyéli bankrendszerét, ráadásul bagóért, azzal szemben legalább hármas kétely merülhet fel. Az egyik, hogy gyengeelméjű, a másik, hogy sima gazember, a harmadikat már meg sem merem említeni. Az Olvasó következtesse ki maga! -ha kedvet és bátorságot érez hozzá. Az osztrák bank szakembereivel még két ízben találkoztunk: az egyik alkalommal egy magasrangú képviselőjük tartott előadást Budapesten, másodjára a bugenlandi fiókja vezetőivel cseréltünk eszmét Sárvárott. Utóbbi alkalommal egészen különleges élményben részesülhettünk. Nem állítom, hogy az idők folyamán mentes maradtam egyfajta üldözési mániától, amit első ízben a világbanki ügyek kapcsán kezdtem felfedezni magamon. Említettem, időnként nem szabadulhattam nyomasztó érzetemtől, mintha árnyak járnának a nyomomban! Kezdetben ezt még magamnak se mertem megvallani, amióta azonban a rendszerváltás fellebbentette a függönyt a letünt hatalom mélyenszántó természetéről, többek között a megfigyelés és a besúgás pitiánerségéről és kiterjedtségéről, már szemernyi kétely sincs bennem! Alighanem valami ilyesmivel szembesülhettünk akkor is, amikor Sárvárra tartván egy mikrobusszal, Városlőd térségében egy ruszki katonai helikopter ereszkedett fölénk, s nem tágított onnan vagy tizenöt-húsz kilométeren át. Akár egy akciófilmben. Ki nem mondta senki: itt akár meg is sorozhatnak bennünket, de némi feszültség azért kiült az arcokra. Vagy rémképeket láttunk volna? Azért ennyire simának nem tekinthetjük a rendszerváltáshoz vezető utat! Legfeljebb utólag, immár a kényelmes, biztonságos páholyból. Ne feledjük, az MSZMP-ben és a Munkásőrségben még két évvel később, 1988-89-ben is akadtak hangadók, akik lövetni akartak, világgá sikítván rettegésüket az imperializmustól és a fehérterrortól! Mi több, hivatali szobám ablakából néha a szemközti Budapesti Pártbizottság padlásterének galambdúcszerű tetőnyílásaiban kukucskáló géppisztolytorkolatokra is ráláttam.

160

S ha már itt tartunk, rögtön megemlékezhetünk egy másik rendezvényről is, amely szintén megerősítette a félelmet, miszerint a Hatalom durvulását nem lehetett eleve kizárni! Emlékeztetek rá, 1987-ben járunk. A Club-Tihany nevű üdülő-komplexumban “tréningre” gyűltünk össze, mely kissé infantilisnak tűnő szokás éppen akkoriban szökkent divatba Magyarországon. S amennyire tájékozott vagyok, még ma is dívik ez a társasjáték, amelyben munkáltatók alkalmazottainak különféle rendű és rangú csoportjai időnként laza körülmények között többnyire banális meg triviális hülyeségekkel traktálják egymást. Ráadásul ilyenkor a cégek, ha adni akarnak magukra, busás baksist fizetnek felkent ceremóniamestereknek, akiket a szakzsargonban konzulenseknek titulálnak, merthogy valamire való összetartásról az ilyen szerzetek sem hiányozhatnak. Az eféle „ünnepi” eseményeket sajnos egyetlen munkahelyemen sem sikerült megúsznom, mi több, általában „főszerep” jutott nekem is. Velem ellentétben, másoknál azért eléggé nagy népszerűségnek örvendtek ezek a szeánszok, még úgy is, hogy általában a hétvégéket tették tönkre velük. Egyeseknek még ezt az árat is megérte, hogy jókat lehetett zabálni és szlapálni, ingyen. Vagyis a cég kontójára. Elismerem, akár kellemes is lehet, ha az ilyesmi lázba hoz valakit, de mint tudjuk, én nem tartozom közéjük. Pláne, hogy nekem mindig valamiféle előadással kellett előrukkolnom, azaz alig-alig adódott némi esélyem a lazításra. Különösen nem ezen a balatonparti összejövetelen, ahol is az önálló bank rejtelmeiről cseréltünk eszmét (amit persze otthon és ingyen is megtehettünk volna). Főnökünk ez alkalomból a téma fenköltségéhez illően vendégfellépőkről is gondoskodott. Látókörünket tágítandó meghívta az Országos Tervhivatal (OT) elnökét, továbbá egy kolumbiai bankvezérigazgatót. Utóbbit miért? A kérdés jogos, én is tudni szeretném. De nem tudom. Csak a gyanúmat közölhetem… Kemenes Ernő a „népgazdaság” átfogó helyzetéről adott áttekintést. Ez rendben is lett volna, hiszen egy bank sosem függetlenítheti magát környezetétől. A kép, amit lefestett, önmagában sem tűnt túl szívderítőnek – ami számunkra persze nem szolgált újdonsággal --, de a hozzáfűzött kommentárja egyenesen megdöbbentett. Nem kevesebbet állított, mint, hogy a kritikus gazdasági helyzetből csupán két irányban vezethet kiút: az egyik a reformok felgyorsítása és elmélyítése, a másik, rendkívüli állapot kihirdetése. S hozzátette: „egyelőre még nem világos, melyik úton járhatunk”! Nem tudom, a „rendkívűli állapotról” kinek mi jut eszébe, nekem mindenesetre 1981 és Gdansk, az internálások, a politikai gyilkosságok, főnököm vérfagyasztó siránkozása „háromezer Szolidaritás-tag főbelövetésének elmulasztásán”, általában atrocitások, amik az ilyen fejlemények velejárói. Nem is beszélve a “mi” 1957-63 közötti rendkívűli állapotunkról. Tapasztalhattuk: a kommunista rendszerek éppen a rendkívűli állapothoz értenek a legjobban! 161

Az a kép is azonnal felvillant bennem, melyben egy (párt)címzetes kollégánk homlokán patakokban folyik a veríték. A szóbanforgó “tréninget” nem sokkal megelőzően ugyanis megint „szabad pártnapot” rendeztek az MNB Nagytanácstermében. Mint már említettem, ez a „különleges csemege” évente egy-két alkalommal került terítékre, s a békesség kedvéért elfogadtuk a meghívást mi, pártonkívűliek is. Másként fogalmazva, felkínáltuk az esélyt arra, hogy ne kelljen nyersebb módon molesztálniuk benünket. Eme rendezvényen a házigazda szerepét történetesen a mi nevezetes kollégánk, alapszervi párttitkár, az MNB Pártbizottság vezetőségi tagja játszotta. Az aktuális témát pediglen a VGMK-k30 szerepének, jelentőségének megvitatása képezte. Nem kellett túl hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy a kérdéskomplexum olyan megvilágításba helyeződjék, mint a piacgazdaságra való áttérés főpróbája, élénk kommunista kirohanások közepette. Nem tehetek róla, ha én valami effélét tapasztalok, az mindig bekapcsol bennem valamiféle porondharcost, s mit mondjak, elég alaposan helyben is hagytam a jelenlévő „konzervatív” párttagokat. Az elnöklő házigazda fejéről ezenközben patakokban szakadt a víz! „Mi kutyánk kölyke lévén”, ő nyilván már hallhatott a rendkívűli állapot ízlelgetéséről bennfentes berkekben. S mi tagadás, mire aludtam rá egyet, már magam sem éreztem magamat akkora hősnek, mint előző délután! S ezek után, mit tesz Isten, másnap délben az étteremben odajön hozzám az izzadó fejű fiú mozgalombéli főnöke, a Főpárttitkár, s a legnagyobb ámulatomra túláradó kedélyességgel gratulál a megszólalásomhoz! Miközben már magam is azt hittem, nem kevesebbre készülődik, minthogy desszertnek leharapja a fejemet. Lehet, hogy ő már tudta, mégsem lesz rendkívűli állapot? No, de az elkalandozásból térjünk vissza a Club-Tihany valóságába! Megéri! Miután már adtunk-kaptunk hideget-meleget, elérkezett a rendezvény fénypontja, „Egy kolumbiai vezérigazgató tapasztalatai” formájában. Éjjel egy órakor! Ekkor produkáltan egy olyan mozzanatot, amit főnököm soha nem bocsátott meg nekem. Ösztönösen felemeltem az éppen kezem ügyébe szállított stampedlit, majd feléje biccentvén, kortyintottam egyet az egészségére, olyanformán, mintha gratulálnék neki a párját ritkító éjszakai élmény szervírozásához. Nem tehetek róla, valóban gúnyoros voltam. A hülyeség ugyanis minden körülmények között hülyeség! Nappal is, meg éjjel is. Nyilván az akkor már a Bankunkhoz rendelt amerikai konzulens cég tukmálta rá főnökünkre derék dél-amerikai felebarátunkat. Akit még ma is csak sajnálni tudok, mert, hogy emberfia figyelemre nem méltatta, ahhoz fikarcnyi kétely sem férkőzhetett. Talán ez nem is nagyon izgatta. Felléptidíját így is-úgy is megkapta. S ez nem lehetett két fillér, ha érdemes volt idáig utaznia érte. Mégha esetleg tejelnie is kellett belőle a konzulensnek. 162

30

Vállalati Gazdasági Munkaközösségek

163

* Szegény főnököm csak nagyon későn, pályája végén jutott fel az általa hőn áhitozott zenitre. Akkor, amikor mások már nyugdíjba vonulnak. S tetejében mit ád ég, még ki sem élvezhette MNB-elnökhelyettessége feletti öröme minden cseppjét, a bankreformmal máris kihúzták alóla a magas széket. Mehetett a piaci szférába vállalatvezetőnek. Az egyik nagybank elnök-vezérigazgatójának. Persze ez sem piskóta, de azért mégsem az igazi. Csak-csak hátrébb van egy grádiccsal a presztizsben. Gondolhatta, itt azért már le kéne sátoroznia az idők végezetéig. Legalább is akkora elánnal fogott hozzá a munka, valamint kollégái hajszoláshoz, mint aki évtizedek múltán is maga szeretne aratni az elvetett magból. S erre az esélyre rá akart szolgálni. Emlegettem már legendás bizonyítás-vágyát, a megfelelni akarása túltengését, ami mindig is jellemezte, de most aztán végképp felszökött benne az adrenalin. Úgy képzelhette, triumfálásához a legegyszerűbb az lesz, ha mindent egycsapásra valósítunk meg. Azt, amit a Nyugat évszázados fejlődés során hordott ki magából, mondjuk, mi péntekről-hétfőre bepótoljuk! S ezt a látszatot most alig-alig merem a viccelődés kategóriájába sorolni. Legalább is Sanyi barátommal egyetemben engem csaknem az őrületbe kergetett. Gigászi versenyt futott a belső órájával. No, meg a Demján Sándor tékozolta MHB-val. Mindenáron túl akart tenni rajta, de legalább is tartani a lépést vele. Sehogy nem volt képes felfogni – vagy csak beletörődni? --, hogy a vetélytársa alá sokkal magasabbról fújják a passzátszelet, semhogy ő azt a maga bármekkora erőfeszítéseivel valaha is ellensúlyozhatná. Nem vette észre azt sem, hogy a szomszédvár körüli felhajtás többnyire csak fellengzős (üres) hírverés a baráti média jóvoltából! (Ami később a bankkonszolidációban kikötött – vagyis elvesztett -- hitelek mértékéből látványosan ki is derült!) Néhány gumicsonttól egyetlen pillanatra sem tudott megválni. Haladjunk tehát sorjában: * Mindenekelőtt olthatalan vágyat dédelgettünk magunkban egy leánygyermek iránt! Már akkor, amikor még a saját bankságunk pecsétjén sem száradt meg a tinta. Merthogy tüstént meg akartuk hóditani a világot, s ehhez nem nélkülözhettük az újabb családtagot. S ebbéli buzgalmunkban megint csak Demján diktálta „nekünk” a tempót. Neki ugyanis egyáltalán nem okozott gondot jó nagyokat beleböffenteni a vakvilágba, amit az én főnököm minden további nélkül hajlamosnak bizonyult készpénznek tekinteni. Így aztán, amíg odaát – a már emlegetett – Dunabank, addig nálunk Mercantil Bank néven napvilágot is látott egy-egy „leányka”.

164

A sors fintora, hogy ez egyszer alighanem előnyünkre vált Jágó aknamunkás hajlama. Az e téren is odaadó ügyködése miatti késlekedés szövődményeként ugyanis „gyermekünket” alighanem sikerült életrevalóbbnak kihordanunk, mint a vetélytárs “kismamának” a sajátját. Legalább is a miénket nem kellett bakfis korában horribilis milliárdokért „bankkonszolidálni”! S ez főként azon múlott, hogy -- a „csúszásnak” hála --, főnökünk a legmegfelelőbb embert pécézhette ki a Leánybank élére. * Nem feledkeztünk meg egyes – évtizedekkel korábban kiölt -- speciális szolgáltatások sikeres újraélesztéséről sem. Ezek közül is ki kell emelnem az értékpapír-forgalmazást, valamint a váltó intézményének bevezetését a rövidlejáratú hitel-piacra. A Tözsde ekkor még szintén a kommunizmus által pillájára lehelt csipkerózsika-álmát aludta, ezért egyes nemlétező funkcióit még a bankok imitálták. Ennek megfelelően főként vállalati kötvények, részvények forgalomba hozatalával, kibocsátások megszervezésével és lebonyolításával foglalkoztunk. Szerencsémre e témák részleteivel főnököm engem békén hagyott: gyakorlati bevezetésük és művelésük a leánybank kapcsán megtalált fiatal kollégára hárult, aki maradandót is alkotott. Ezt onnan tudom, hogy ügyködése során, mielőtt valamivel a színre készülődött, gyakran kérte ki véleményemet a várható főnöki fogadtatásról, tehát átláthattam ténykedését. Elterjedt ugyanis a hiedelem, hogy, annak a megoldásnak, ami az én tetszésemet elnyeri, nyert ügye lehet fönökünknél is. E képzet természetesen csupán annyiban állta meg a helyét, hogy az idők folyamán tényleg kialakult némi szakmai presztizsem – merthogy az egykori Kistóniból régi motorossá értem --, ezért sokan úgy tekintettek rám, mint valamiféle biztonsági szűrőre a kockázatokkal kikövezett úton. Mint már érzékeltettem, tárgyi értelemben én sem lehettem okosabb másoknál, ezért a támogatásomnak elsősorban pszichikai jelentősége lehetett. Ha elárulhattam volna, mit izgultam éppen amiatt, hogy lépten-nyomon rám hivatkoztak a főnöknél…! Utólag értékelve a dolgot, azt hiszem, csak villámhárítónak használtak. Vagy, hogy esetleges detonáció esetére elmondhassák: pedig előzetesen a tűzszerész is látta a csomagot!

165

Hangsúlyozom, az utólag zsenivé avanzsált mindenttudók akkor még nem voltak sehol. Nem fordulhattunk senkihez, mert mindenki kezdőnek számított. Vérünkkel és verítékünkkel kellett mindent kikisérletezni! Különösen állt e megállapítás az értékpapírműveletekre és a váltó rehabilitására. Megítélésem szerint ekkoriban még e téren (is) jobban álltunk, mint a többiek, mint például a Budapest Bank, amely viszont érthetetlen módon sokkal nagyobb figyelmet kapott a média részéről, mint mi. Azért merem ezt kijelenteni, mert még az előkészítő alapvetések idején mi adogattunk anyagokat a későbbi konkurenciának is. Amikor még a kutya sem tudta, hogyan kellene megtenni az első lépéseket! (Fönökünk a kezdet kezdtén a leendő Budapest Bank felett is felügyeletet gyakorolt az MNB nevében). Ezen az alapon aztán kissé később a Tőzsde vezetőjét akár a mi fiatal kollégánkban is megtalálhatták volna. Már, ha egyenlő esélyeink lettek volna a hírverésben. Abban, hogy technikailag sokkal jobban értett hozzá, mint mások, egészen bizonyos vagyok. Hát még, ha őt küldik ki Hegyeshalmon és az Óperenciás tengeren túlra csiszolódni! * Főnökünkkel egyetemben – minden újító hajlamunkkal együtt is --, mi mindannyian a hitelezés terén éreztük magunkat igazán otthon. Ez nem is csoda, hiszen ezt műveltük időtlen idők óta. Ez meg is látszott az országon, vethetné ellent némi szarkazmussal bárki. S én a csipkelődést készséggel el is fogadnám, de csak annyiban, amennyiben bármely más szakterület tekintetében is elhangzik ugyanez a kritika. Mi ugyanis csak azokra az igényekre nyújthattunk hitelt, amiket elénk hoztak! Mégis, ezt-azt-amazt, például, a korszerűtlen gazdasági szerkezet fennmaradását miért támogattuk hitellel? Ez a kérdés is megfogalmazható, de erre én meg azt firtathatnám: a kedvezményezettek miért folyamodtak az MNB-hez éppen azokért a hitelekért, amelyekért? Az érintett vállalatok miért nem jelentették ki, hogy például nem hajlandók a szibériai kitermelő megaberuházásokba bekapcsolódni, mert az ezek által indukált államadósság romba dönti Magyarországot? Kevéssé köztudott, hogy az államadósság jórészt eme fejlesztések konvertibilis devizaszükségletével állt összefüggésben. Az eddigiekből talán nyílvánvaló lehetett, hogy László Andor egykori MNB-elnök sem tartozott a kedvenceim közé, még is el kell mondanom róla, hogy Magyarországon, égen és földön egyedül éppen Ő – vagyis az MNB -- szólalt fel a Szovjetunióbeli nyersanyag-beruházásaink ellen, rámutatván pénzügyi kockázataikra, amik aztán be is következtek (miként az ő kirúgatása is rövid úton).

166

Mindezzel csak azért hozakodtam elő, hogy rámutathassak: a hitelezés is csupán egy hétköznapi szakma. S adott esetben az esztergályos sem képes mit kezdeni a szemrehányással, amivel azért illetik, hogy atombombához drehál fogaskereket. Mert részint fogalma sincs róla, részint eszköze, esélye sincs ellene. Hacsak nem az öngyilkosságáról kíván dönteni. Amihez egészen közel lehetett jutni a diktatúra idején ellenkezés esetére. Mindazonáltal a mi főnökünk képes volt bátran is viselkedni! Ennek szemléltetésére el kell mesélnem egy konkrét esetet, amiről a halandó ember bizonyára semmit nem tudhat. Valamilyen rejtélyes okból sem az oknyomozó újságírók, sem a törvény őrei nem mutattak érdeklődést iránta! Történt pedig, hogy 1984 tavaszán, egy szép napon, amikor Isten felvitte a dolgunkat, vagyis főnököm az MNB-elnökhelyettesévé lépett elő, engem pedig magával vitt, átköltözhettünk a patinás főépületbe. Annak is a Szabadság térre néző fertályára. Ha kinéztem az ablakon, egyenesen az MTV templomára esett pillantásom. Arra, hogy Bendholz lovasszobra is ott állt-e már nem emlékszem, ha igen, akkor azt is láthattam. Ellenben szemernyit sem bizonytalankodhatok a tekintetben, hogy a Szovjet Hősi Emlékmű is ott állt-e már. Ott bizony, már “hajnalhasadás” óta, fennen hirdetve a… mit is? Kinek a „felszabadulást”, kinek – többek között nekem -- a gyűlölt alávetettséget. Egyszer csak, amint a Tér látványában gyönyörködtem mélyenszántó asszociációim társaságában, mit adatott meg retinámra befogadnom? Bizonybizony, egy forró szerelem bimbózását az Emlékmű irdatlan talapzatán! Én kiváltságos, láthattam, Kádár János miként vált szenvedélyes csókot Moamer Khadafival, aki akkor még nagyon jó barátunk volt, talpig fehérben, mint az érintetlen szűzleányok. Csak később lett belőle aljanépség, legutolsó diktátor, s a földön, drótkötélen vonszolt hulla, a civilizáció és a neki elvitt demokrácia örök dícséretére. Másnap aztán vezetői értekezleten hallhattuk, telefon jött „föntről”, pontosabban „egészen föntről”, miszerint államközi szerződés keretében két gigantikus üzletet kell nyélbeütni Líbiával. Nekünk évi negyvenezer bárány kibocsátására alkalmas juhtelepeket, Demjánéknak pedig egy libiai lakótelepépítkezést kellett meghitelezniük. Így szólt a verdikt. Nos, hogy visszakanyarodjak főnökömre, elmondhatom: forró csók ide, forró csók oda, a „juh-projektből” nem lett semmi! A gyanúmat persze hozzá kell tennem: ebben azért pártolói is lehettek „nem egészen odaföntről”. A lakótelep viszont a legnagyobb készséggel felépült! Még a habarcshoz való homokot is Magyarországról szállították hozzá. Csak éppen fizetni nem fizettek érte egy kanyi vasat sem. Hogy mennyit nem? A nagy titkolózás közepette ezt senki nem tudhatta. Vagy tíz évvel később úgy hírlett, tán tízmilliárd forintot. 31 (Utólag a rossznyelvek azt susogták, a lakótelep valamilyen úton-módon laktanyává változott mire felépült.) 167

31

Mai reálértéken ez legkevesebb százmilliárd forintnak felelne meg.

168

Tehát a hitelezésnél, tevékenységünk gerincénél tartunk az elbeszélésben. Nyugodt szívvel jelenthetem ki: a bankreform idején, a korszerűnek tekintett hitelvizsgálati módszerekben már semmiben nem maradtunk el a nyugati bankok mögött. Ezek átvétele ugyanis a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való kapcsolatok kiépülése (1982-83) után nagyon felgyorsult. Iszonyú sok támadást is kaptunk érte, mondván, még rigorózusabbak lettünk tőlük, mint korábban. S valóban, komolyabb hiteldokumentációk kidolgozása nem csekély felkészültséget igényelt a hitelre pályázóktól. (A kockázatkezelés rendszerszerű meghonosításában és művelésében viszont a magyar bankok továbbra is elmaradtak nyugati társaiktól. E témára később külön visszatérünk, nem mindennapi tanulságai miatt.) A hitelezés témakörében most a „féloldalassága” mentén haladunk tovább. Amit ugyanis az imént deklaráltam -- mármint a hitelezésben való jártasságunkat --, az csak a gazdasági szférára vonatkoztatva állja meg a helyét. A lakossággal, a háztartásokkal ugyanis az égvilágon semmi kapcsolatot nem ápoltunk, lévén -bankreform ide-bankreform oda --, erre jogosítvánnyal sem rendelkeztünk. Főnökünk azonban ebbe a „méltánytalanságba” sehogy sem tudott beletörődni. Úgy érezte, ő – a maga szűkre szabott idejével --, a késlekedés luxusát egyszerűen nem engedheti meg magának. Egyébként is nyilvánvalónak tekinthettük, hogy a korlátozás csak időleges lehet, hiszen az ellenkezett a bankreform értelmével. Akkor meg minek óvatoskodni --, ágaskodott fönökömben a tettvágy, s megint elhatározta, őrületbe kerget engem, főjogász kolléganőmmel egyetemben. Azt találta kiötleni, hogy bankunk elszegődhetne az Unicbank32 megbízottjának, így annak nevében máris hozzákezdhetne a magánszféra hitelezéséhez, így vetvén le magáról a jog béklyóját. Csak hogy az éles idők, vagyis a legalitás eljöveteléig is „tréningezhessünk” a lakossággal! Hogy érthetőbb legyek, hétköznapi példával élek: tessék elképzelni, amint a Fradi odasomfordál az MTK-hoz, s fejajánlja neki, szívesen leállna vele egy kis lötyögésre, ha féligmeddig magára ölthetné a szerelését! Mondjuk az alsógatyáját, mert az úgysem látszik. Midőn meglátogattuk a kiszemelt „Partnerbank” vezetőit Váci utcai „székházukban”, ami akkoriban néhány neonfénnyel beragyogott sötét lyukból állt, az a benyomásom támadt, hogy ránk várván néhány alkalmazottat hazaküldhettek, hogy – vendéglátók és vendégek – egyszerre leülhessünk. Sosem felejtem el az első pillantásokat, amikor előadtuk jövetelünk célját. Le sem tagadhatták volna, alighanem hibbantnak néznek bennünket. Megjegyzem teljes joggal. Ki nem mondták ugyan, de az ábrázatukra volt írva. Mitagadás, lenyűgöző élmény lehetett számukra, amint egy országos fiókhálózattal és - ugyan más struktúrában fogant, de még is csak - történelmi múlttal rendelkező nagybank prominensei odasomfordálnak a néhány hónapja gründolt kócerájhoz, s azt kérik tőle, tanítsa meg őket hitelezni! 169

32

Ebből nőtt ki a magyarországi Raiffeisen Bank.

170

Tehát: azt „ajánlottuk” a reményeink szerinti Partnernek, hogy mi elvégezzük egyes privát hitelkérelmek hitelbírálatát – vagyis „tanulásként” az érdemi munkát --, továbbá átadjuk részére az ehhez az együttműködéshez szükséges megfelelő forrást, s az Ő nevében megkötjük a kölcsönszerződéseket a kuncsaftokkal. A Partner pedig az átadott forrás fejében, „ránk (OKHB) engedményezi” az esedékes törlesztőrészleteket és kamatkövetelést, mi pedig megfizetjük a „névhasználati” jogot. Mármint azt a kegyet, hogy a Partner cégnevét használhatjuk az ügyletekhez (merthogy a sajátjogú tevékenységünk még tiltva vagyon). Még ma is feláll a szőr a hátamon, ha eszembe jut ez a főnöki innováció. Ha szemmel ölni lehetne, bizonyára nem hagyja el élve a helyszínt. Jogász kolléganőm is osztotta ezirányú érzelmeimet, amint azt sűrű gutaütések közepette utóbb egyeztettük. A főnök viszont csak mondta és mondta a magáét, s még csak észre sem vette, mennyire feszengenek a szemben ülők is! Ordított róluk, hogy semmit sem szeretnének kevésbé, mint éppen azt, hogy belelássanak a kártyáikba! Titkon reménykedtem, úgy ahogy jött, majd el is múlik a hóbortos ötlet. Mintha nem ismertem volna a gazdáját jobban, mint saját maga: ha egyszer a fejébe vett valamit, nem tágított tőle. Mint floki a lábtörlőtöl, ha sikerült megkaparintania. Kétnaponta tetemre hívott, alkalomról-alkalomra egyre kicsattanóbb arcszínnel érdeklődvén, tető alá hoztam-e már a konkrét konstrukciót a Partnerrel a megbeszéltek szerint? Ez volt a legjobb az egészben: „a megbeszéltek szerint”! Hiszen az ég-világon semmit nem beszéltünk meg, mármint a „nagyvonalú kontúrokon” túl! Nem is lehetett, annyira abszurd volt az elképzelése: se az infrastruktúra, se a személyi állomány nem állt rendelkezésre vágyai beteljesítéséhez. Sem itt, sem ott. Az érdekazonosság hiányáról nem is beszélve. Túl azon, hogy az adott pillanatban minden nyakatekertsége ellenére is törvénytelennek számított. Gondolom, semmiféle meglepetést nem okozok azzal, ha kijelentem: végül a főnöki „érveknek” engedvén csak-csak kidolgoztunk egy tervezetet, s átadtuk a másik félnek. Hátsószándékaink szerint egy elfogadhatatlan silabuszt. Legnagyobb megrőkönyödésünkre a Partner mégis elfogadta azt! Az „ötletgazda” meg örült, mint majom a farkának. “Hú, mekkorát léptünk most előre” - büszkélkedett, s madarat lehetett fogatni vele. Csak éppenséggel elkerülte a figyelmét az a beszúrás a szerződésajánlatba, miszerint a közös ügylet minden kockázatát nekünk kell viselnünk, s ezen felül a „közreműködésükért” is szemérmetlenül busás árat kértek. Erre mondják mifelénk: ügyes! Teljességgel nyilvánvalónak vehettük, semmi szín alatt nem akarják ezt az „együttműködést”! Ezért kötöttek ki elfogadhatatlan feltételeket, miközben látszólag belementek a “buliba”. Magyarán főnökünkön kívűl senkit nem hozott lázba ez az együttműködés. 171

Azt hiszem, a Partner lepődött meg csak igazán, hogy még is aláírtuk viszontajánlatukat, amellyel pedig csak el akartak hessegetni bennünket. Innentől kezdve immár nem maradt más eszköz számomra, mint a szerződés rangjára emelt agyrém altatása: ha jól emlékszem, egy-két közös akcióra kiterjedő meddő erőlködés után a konstrukció egyszerűen jobblétre szenderült. Sikerült egy kockázatokkal telí időzített bombát hatástalanná tenni. Mennyire örültem később az állhatatosságomnak, amikor meglehetősen különös hírek kezdtek el szállingózni a „partnerbank” egyes vezetőinek érdekes anyagi vonatkozásairól! El is távolították őket bankjuk éléről. * Főnököm még hatvanon túl is rendelkezett ama gyermeki vonással, miszerint szeretett volna mindent egyszerre megkapni. Ennek érzékeltetésére megint kis kitérőt kell tennünk. Említettem, soha semmit nem felejtett el, amit a fejébe vett. Sokáig kutattam eme képességének titkát, jóllehet a nyitja a szemem előtt volt, csak rá kellett ébredni. Mégpedig egy tenyérnyi jegyzettömb mágikus voltára. Ettől soha meg nem vált volna (akár csak a hajóbőrönd méretű aktatáskájától). Minduntalan előkapta zakója belső zsebéből, közvetlenül a szíve fölül, s belefirkantott valamit, amikor csak „fontos” dolog jutott eszébe. S azt hiszem, reggelente addig el sem indult otthonról, amíg ezt a kis könyvecskét át nem lapozta, s magánál nem tudhatta bizonyosan. S ez a notesz, a NOTESZ, nem is lehetett akármilyen notesz. Kizárólagos külcsin és belső jellemzők tartoztak hozzá, s csupán egyetlen helyről, közvetlenül egy (vidéki) nyomdától lehetett csak beszerezni. Mindenfajta változtatás a kialakult szokásrenden a szentségtörés tartományába száműzetett, s nem is tudom, mi is történt volna, ha a megszokott rituálé valami miatt törést szenved. Illetve: tudom. Óriási botrány, s fejek porba hullása! Egyszercsak feltűnt nekem Sanyi barátom hiánya a színről. Mégpedig ez az űr azért volt kírívó, mert főnökünk mellől nem lehetett egykönnyen, csak úgy elmaradozni. Reméltem persze, az élők sorából azért még sem távozott el idejekorán, bár azért is megkaphatta volna a magáét, mert mint esetleg sikerült korábban érzékeltetnem, a mi drágalátos főnökünk még a haláleseteket sem bocsátotta meg egykönnyen. Azt is csak felesleges akadékoskodásnak tekintette zakatolása szakadatlan igézetében. Jelentem, legnagyobb megkönnyebbülésemre Sanyi barátom csupán visszahúzódott kissé otthoni magányába, erős zaklatottsága okán. Történt pedig, hogy főnökünk aktuális kisokosa betelt, s amikor az újat kérte volna, kiderült, a korábban kifogyhatatlannak képzelt biztonsági készlet még is csak kifogyott.

172

Ki hallott még ilyet? Méghogy kifogyjon az a fránya notesz! Hát, hogy fogjuk így megreformálni a világot? – fordította szemét az égre főnökünk, miközben még a talpából is fejébe tolult vére, hogy aztán rögvest a padló szintjére zuhanjon megint. S elbődült, mint a kölykét féltő sebzett anyaoroszlán! - Letépem a … (inkább nem írom ki a letépendőt, hátha túlontúl ifjak is lesznek olvasóim között), ha azonnal nem szerzel nekem egy pontosan ilyen noteszt! üvöltötte magából kifordulva. Merthogy a barátom-vezette Titkárság felügyelete alá tartoztak az ilyen nélkülözhetetlen dolgok is. Csakhogy – ha jól emlékszem --, a kitüntetett notesz egypetéjű ikertestvéreit kizárólag a Szekszárdi Nyomdától lehetett beszerezni. Ami nincs ugyan a világ végén, de azért a távolság mégis csak áthághatatlan akadályként tornyosult az azonnali szükségletkielégítés előtt. Úgyhogy Sanyi barátom jobbnak látta, ha egy időre tisztes távolságra marad főnökünktől. Annál is inkább, mivelhogy az előző délutáni Ügyvezetőségi ülés – még kézzel írt -- Csendes Don terjedelmű Emlékeztetőjével sem sikerült iziben elkészülnie -- pedig egész éjszaka le sem hunyta a szemét miatta --, ami főnökünknél ugyancsak casus bellivel ért fel. Az ilyesmiért akár atomcsapásra is képes lett volna. Kiváltképp, hogy ráadásnak még ezt a hallatlan “notesz-szabotázst” is el kellett szenvednie! Hisz nem jegyezhette bele tüstént az Emlékeztető “csúszásának” felháborító tényét, hogy aztán amíg él, felhánytorgathassa Sanyi barátomnak. Hát nem kiált joggal megtorlásért az ilyen skandalum? Aki hajlamos az affér jelentőségét alábecsülni, az téved! Egy MNBenökhelyettes nem számított ám akárkinek: nyugodtan megijedhetett tőle az ember fia. A vele való nézeteltérést semmiképpen sem lehetett sima becsületbeli ügynek tekinteni, mondván: jól elküldöm a despotát a fenébe, aztán legfeljebb odébb állok. Sanyi barátom, ha ezt teszi, egész egyszerűen elbúcsúzhatott volna a magyarországi alkalmaztatása esélyétől jóidőre, legalábbis szakberkekben! S akkoriban még nem lehetett ám csak úgy ki-bemászkálni az országból, más boldogulás után kajtatni. Ha netán kapott is az ember harminc dollárt, hogy külföldre látogathasson, feltétlen vissza kellett jönnie (még a bécsi Gorenjevásárlásból is, mi több, még a vételben – a maga dollárellátmányával -- segédkező halott nagymamát is vissza kellett hoznia), mert szökevénynek tekinthették. Ami vagyonelkobzással és egyéb retorziókkal járhatott. A magára maradt családról nem is beszélve.

173

A mondanivalóm szempontjából ez csak annyiban érdekes, hogy a mégoly felháborító sértésekre sem reagálhattunk oly könnyedén, miként manapság dívik “jobb” körökben. Nevezetesen: még nem lehetett csak úgy, nagy hanyagul odavetni a vállunk felett: ha nem illetitek illően alfelünket nyelvetekkel, míg az ki nem fényesedik, úgy itt hagyjuk ezt a nyavalyás országot, ahol nem lehet élni, mondván: nekünk alapvető jogaink vannak! Például a méltósághoz való jog, ami a nemiszervünkhöz való ragaszkodásunkban is kifejezésre kell, hogy juthasson! Mi több, a fizetésünk miatt sem lamentálhattunk, a túlóra fogalmát meg még csak nem is ismertük, mert a normális munkaidő huszonnégy óráig is eltarthatott. Sztrájkról és tüntetésről sem álmodozhattunk, nemhogy fenyegetözhettünk, vagy akár csak érzékenykedhettünk volna! Akkor még a mai megveszekedett jogvédők is zömmel a jogtiprók oldalán álltak. (Uramatyám, csak azt ne mondja valaki, hogy ma is!) Úgyhogy főnökünk ahelyett, hogy szépen megköszönte volna Sanyi barátomnak, hogy az estébe hajló ügyvezetőségi ülés emlékeztetőjével rekordidő alatt, már másnap reggelre elkészült, a nyavalyás noteszt ürügyként előrángatván minden kockázat nélkül egyszerre két lábbal is tiporhatta Sanyi barátom méltóságát. Arra persze nem emlékszem, hogy bármely bolsevik semmitevő – mondjuk, Nyers Rezső, vagy Grósz Károly kártyapartnerei -- irányában megengedett volna magának hasonló tónust. Ellenkezőleg. Magam a legteljesebb mértékben átéreztem Sanyi barátom lelkiállapotát, mert hasonló szituációt én is számtalanszor átéltem. Ilyen végzetes mondatokra ugyan az én esetemben soha nem ragadtatta magát, feltéve, ha elfelejtjük neki a „háromezer Szolidaritás-tag agyonlövetésére” vonatkozó, nyilvánvalóan rám vetített áthallásos célozgatását, de a néma vádat, amely gyakorta kiült lilába hajló ábrázatára, akár még félelmetesebbnek is minősíthetném, mert soha nem tudhattam, milyen úton-módon érkezik meg később még is csak a pillanatnyilag lenyelt retorzió. Számomra ilyesféle „noteszveszélyt” hordozott például az imént vázolt Unicbank-ügylet, vagy a most következő „Merkur”-ügy. Ezeket olyasféle főnöki dühöngés kísérte, mint Sanyi barátom kézzelfogható noteszát, amelyhez a vérfagyasztó csonkolásos gondolatkísérlet társult. A Merkur Autókereskedelmi Vállalat 1964-ben alakult, s személyautók kizárólagos behozatalával és eladásával foglalkozott. (KGST-szakosítás értelmében Magyarország nem gyárthatott személyautót.) Főnököm a vágyai következő célpontjául e vállalatot szemelte ki magának (ámbár helyesebb lenne megint azt állítanom, hogy nekem). Az Unicbank után ez lett a legújabb mániája. Mindenáron azt akarta, hogy kapcsolódjunk be az autóforgalmazás finanszírozásába. Mondhatom, nem szűkölködött hamvában hótt ötletekben. 174

S itt megint némi szakmai ismertetőbe kell fognom. Annyit bizonyára Olvasó is tud már, hogy akkoriban mindenből annyit lehetett termelni, exportálni, importálni, felhasználni, amennyit a fétis rangjára emelt Népgazdasági Terv megengedett. Következésképpen az autóért is sorba kellett állni. Évekig. Egészen pontosan öt év várakozást követően juthattunk hozzá. Ám a sorállás kegyében is csak akkor részesülhetett a földi halandó, ha a vételárat fele részben előre befizette egy az OTP-nél vezetett letéti számlára. Megjegyzendő persze, „szabályt erősítő kivételek” e téren is bőségesen előfordultak, a szerint, ki milyen helyet foglalt el a kommunizmus mielőbbi felépítésért folyó küzdelem kedvezményezetti rangsorában, ugyanúgy, mint bármi más esetében. Illetve egy kicsit talán még „ugyanúgyabbul” is. Mindenesetre az egyszerű tömeg morogva ugyan, de tejelt, majd vasalt fülekkel várakozott sorára, s autójára. Többnyire a „legendás” Trabantra, a Kádár iránti mai nosztalgia címeres rekvizitumára. E legendás múltról már korrábban is megemlékeztem, talán nem is csak egyszer, úgyhogy a „konstrukció” további ecsetelésétől el is tekintek. Helyette inkább megkísérlem a róla elmondottakat kissé másként összefoglalni. Vagyis leszögezni, hogy ebben a werkliben mindenki jól járt. Jól járt a Merkur, mert nem kellett hozomra készleteznie, továbbá holmi piackutatásra fecsérelnie értékes energiáit. Jól járt az OTP, lévén „korbáccsal” kergették be hozzá a betétet, aminek eltávozásától öt évig nem is kellett tartania. Jól járt az állam, mert a mindig áruhiánnyal küszködő „népgazdasági árualapok” elől hosszú időre elhessegette a fizetőképes kereslet egy részét. Végül, de nem utolsósorban jól járt a honpolgár is, mert fejleszthette állóképességét a türelem terén, aminek köszönhetően legalább addig sem verték be a pofáját! Nos, ebbe a buliba szeretett volna bekapcsolódni főnököm is a bankjával. Mondván, „építsük a piacgazdaságot”! A direkt elosztás finanszírozásával, hogy oda ne rohanjak! S természetesen megint engem érzett meghoszabbított karjának. Már most előre kell bocsátanom: ebből a lázálomból se lett semmi, s nem szeretnék dicsekedni, de e tekintetben sincs mit szerénykednem. Node amíg eljutottunk idáig! Mármint addig, hogy végre füstbe mehessen főnökünk újabb látomása. Merthogy apait-anyait bevetett, talán bizonygatnom se kellene. Hisz ismerheti Őt már ennyire az Olvasó is. S most már mellőzöm is a további részleteket. Legfeljebb annyit említenék meg, hogy az MNB (imént még) elnökhelyettese attól sem riadt vissza, hogy rimánkodjék a Merkur vezérigazgatójának legalább egyetlen vékonyka “tortaszeletért”, továbbá az OTP illetékes csicskásainak – még csak nem is a vezérigazgatójának! --, ugyan engedjenek be maguk mellé minket is, s a tetejében képezzék is ki néhány kollégánkat az ügymenetre!

175

Ja, s majd megfeledkeztem a legütősebb „érvünkről”! Mintegy csaliként felajánlottuk a Merkurnak, hogy jóformán minden fánál kirendeltséget nyitunk, hogy az emberek minél kényelmesebben fizethessék be az öt évre előre elkunyerált pénzüket. Hát igen! Ez lett volna csak a piacépítés a javából! Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Merkur Autókereskedelmi Vállalat nem egészen két év múlva úgy röppent szerteszéjjel, mint a kazettásbomba! Mivelhogy előbb további huszonkét cég kapott külkereskedelmi jogot, majd kisvártatva már csak az nem hozhatott be, s forgalmazott autót, aki nem akart! Nekünk viszont a Merkurban ragadhatott volna néhány milliárdunk, ha főnököm unszolásának engedve rákattanunk! No, mondd már! – vethetnénk ellen, legfeljebbb ennyivel többet kellett volna utólag „bankkonszolidálni”! Hát persze. A Merkurral még egyszer találkoztam, már az OTP-ben, ahol is láss csodát, vezére már maga ajánlgatta magát igen melegen, egy másik zseni által inspiráltan, de erre majd kissé később térünk rá. * A Unicbank-, illetve a Merkur-ügy az univerzalitás irányában tett kísérletek sorába tartozott. A célok tekintetében mi általában tökéletesen egy „húron pendültünk” főnökömmel, csakhogy e két konkrét kezdeményezését én zsákutcának tartottam, ami sokkal inkább hátráltatta, mintsem gyorsította haladásunkat. Mégpedig azért, ellenkeztek a „partnerek” (valójában leendő konkurrensek) természetes érdekeivel, tehát nem lehetett tartós jövőjük. Ugyanakkor a fölösleges „együttműködés” túl sokat el is vett volna energiánkból, s én úri luxusnak tartottam, hogy a kezdeti csekély erőinket impotens módon elfecséreljük. Én ugyanis azt tartottam, hogy a privátszféra bankügyleteinek kiszolgálására rendszerszerű megoldást kell kifejleszteni, s hogy az ehhez szükséges feltételek felmérésére, a megvalósításukhoz szükséges lépések kidolgozására és beütemezésére kíváló lehetőséget ad az a „haladék”, amit a teljeskörű jogi nyitás – nyilvánvalóan csupán időleges – késleltetése jelent. Amellett kardoskodtam, hogy inkább ezzel kell foglalatoskodni, mintsem rövidéletű átmeneti megoldásokat barkácsolni. Ma is előttem van ama ügyvezetőségi (igazgatósági) ülés képe és hangulata, valamikor 1988 elejéről, amikor is a vázolt szellemiségben fogant előterjesztésemről tárgyaltunk. Különösen az a mozzanata, amikor elérkeztünk annak eldöntéséhez, ki legyen bankunkban az új funkció gazdája. Vagyis a kiépítés, majd a működés, a műveleti szabályozás és irányítás felelőse, vezetője. A lesütött tekintetek majd felperzselték a hatalmas tárgyalóasztalt, amint főnökünk feltette a kérdést: ki vállalja? Látván a nagy lapítást, az érvelés eszközéhez folyamodott. 176

- „Jól fontoljátok meg, mert aki elsőként lép, behozhatatlan előnyre tesz szert! Aki mer, az nyer! Óriási a feladat, de aki mindenki előtt rágja át magát rajta, biztos karrierre számíthat. Akkora ismerethalmazra tehet szert, hogy soha senki be nem foghatja. S nagy tekintélyt is szerez magának.” (Tudott ilyen jókat mondani.) Sok foganatja a szívhez szóló malasztnak sem lett, ha csak az nem, hogy ha lehetséges, méginkább megpörkölődött az asztallap. Utoljára akkor tapsztalhattam ehhez fogható kushadást, amikor 1960-ban Minó bácsi, az ókori történelem antik arcélű tanára, visszaérkezvén a téli szünidőről, megkérdezte az osztálytól: „na, ki nem ismételte át az eddig tanultakat?” Még néhányszor megismétlődött a hangos ösztökélés, s rá a néma tüntetés. Majd megszólalt a legokosabb. Aki a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága „munkaszervezetéből” érkezett bankunkba, tudásszintünket emelendő: - Vállalja magára az, aki ezt az egészet kezdeményezte, s olyan nagyon hadakozik érte! - Úgy-úgy, - jött meg nagyhirtelen az egész kompánia hangja. Köztük a két vezérigazgatóhelyettesé is. Egyiküket, Jágó “jótevőmet” immár ismerőseként tisztelheti Olvasó is, másikuk pedig maga is megjárta a munkásmozgalom magaslatait, akárcsak a bekiabáló. - Tónikám, elvállalod? -- fordult hozzám ezek után az immár egyetlen lehetséges kérdéssel fönökünk. S „Tónikám” elvállalta. Mit is tehettem volna? Túl sok erőfeszítésem feküdt benne a témában ahhoz, hogy mindent veszni hagyjak. Meg „Tónikám” tisztában volt vele, hogy neki aztán soha nem bocsátaná meg a kikosarazást. Gondoljunk csak Sanyi barátom „noteszára”! S még is csak én voltam a „stratégiai gondolkodó”, akinek a legjobban kellett tudnia, lakosság és kisvállalkozások nélkül univerzális bank sincs! Mégha az aprómunka idegen is egy elvi részleg feladatkörétől. Meg aztán én „szocialista társadalmunk” jóvoltából a kapa-kasza nyelén, majd a gépgyári petróleumban -- s nem holmi Kisz-, és Pártbizottságokon, belterjes törzsi körökben szocializálódtam --, így nem hoz zavarba a munka, s nem csak az izzadás élményét, de a teljesítmény megszolgált örömét is ismerhetem. Az új képesség kiépítését taglaló előterjesztésem tizennégy oldalra rúgott, s a „Javaslat az OKHB Rt. teljeskörű lakossági bankfunkcióinak kialakítására” címet viselte. Csak is azért nem olvasható a Függelékben, mert a közben eltelt majd negyedszázadban -- természetesen -- a fejlődés túllépett rajta. Fél évvel később, 1988 szeptemberében már jelentős előrehaladásról – többek közt csaknem hárommilliárdos lakossági betétállományról -- adhattam számot, ugyancsak ügyvezetőségi előterjesztésben. Ekkor már napirenden szerepelt a leendő lakossági divízió budapesti székházának megvásárlása is. (A Váci utcában az egykori Anna presszónak is helyet adó épületre tettünk vételi ajánlatot.) 177

Ekkor még nem sejthettem, hogy két hét múlva már a felmondásomat vetem papírra! Bankunk nagyhirtelen új vezérigazgatót kapott, aki teljes hátraarcot hajtott végre az elfogadott irányvonalon, s kivégezte az univerzális nagybank eszméjét és fejlődésnek indult gyakorlatát. S az új főember a Váci utcai épület „elengedésére” is irányt vett (mellesleg saját sógora közbenjöttével). Az OKHB-ban legközelebb tíz év múltán került terítékre a lakossági bankszolgáltatások meghonosítása. Az utódok megtalálták a mi egykori előterjesztésünket, s annak inspirációjára újraindult a munka. S mint hírlett, a téma új vezetője Sanyi barátomnál kikönyörögte, el ne árulja, hogy egy „régészeti leletet” vettek elő, s poroltak le, megfosztván patinájától, mintha új lenne. * A felsorolásban elérkeztem kálváriám ama stációjához, amit szívesen elhallgattam volna, de még sem tehetem. Ez lett ugyanis az a talppont, amely körül nemcsak az én életem, hanem a rendszerváltás kimenetele is nagyot fordult. Említettem, főnököm néha meglepő kijelentésekre ragadtatta magát négy-, vagy legfeljebb hatszemközt. Ezek egyike volt például – a leváltása előtti napokban – a bolsevizmustól való elhatárolódása. Ami persze az én szememben a Szolidaritás-tagokat érintő korábbi vérszomjas kifakadása miatt sajátságos árnyalatot kapott, s még arra is élénken emlékeztem, hajdanán minő extázisban újságolta az „örömhírt”, amikor meghívót kapott valamelyik Kádár-imádásra az ünnepelt születésnapja vagy névnapja alkalmából. Ezen ismereteimmel már végképp nem tudtam összhangba hozni azt a megnyilatkozását, melyben bizalmasan megsúgta: ő bizony nem dobta el az 1948-ból, vagyis a kommunista hatalomátvételt megelőző időkből való tankönyveit! Mindezek miatt még most sem vagyok képes eldönteni magamban, vívódó, összetett karakterű drámai hősnek tekinthetem, vagy csak egy gigantikus tragikomédia ide-oda lavírozgató szürke epizodistájának. Egyetlen dolgot azonban semmiképpen nem vitathatok el tőle (mások aztán meg végképp nem): abban a felsővezetői garnitúrában, amely a kezében tartotta az országot, ritka szakembernek tekinthettem! S e téren homlokegyenest ellenkező állásponton vagyok például Várhegyi Évával, aki – mint majd látni fogjuk --, a bankvezetőket taglaló elemzésében legfeljebb egyetlen lesajnáló félmondattal illeti, miközben “másokról” kisebbfajta dicshimnuszokat zengedez (jellemzően árulkodó módon érdemtelenül). Negyedszázad múltán is még mindig az a véleményem (mi több, az idő múlásával egyre inkább), hogy ezerszer jobban járt volna ez az ország, ha a Demjánok, Lenkek, Tertákok és hasonszőrű kortársaik, valamint a Fekete-istálló csődörei helyett az ilyesfajta karaktereket kapja fel a fuvallat, mint amilyen az én főnököm volt (ha már jobbakat nem talált)! Ezt az állításomat egy igen szemléletes példával alá is támaszthatom.

178

Azokban az időkben, amikről beszélek, vagyis a bankreform kezdetén, egy ízben Demján még azzal kérkedett a HVG (vagy a Reform) hátsó borítóján, hogy elalvás előtt Marx Tőkéjét olvasgatja. (Nem azért mondom, de ennek hatása időnként még ma is meglátszik rajta.) Ezzel szemben – mint a fentiekből kiderült --, az én főnököm az évtizedek óta dugdosott „kapitalista szakkönyveit” bújta, még a „fordulat éve” előtti időkből. Ő ezekből számtalan ismeretet merített, s ezirányú érdemeiből semmit nem von le az a körülmény, hogy már nemigen volt képes hozzájuk rendelni a modernkor technikáját. (Ez nem is felsővezetői feladat, mert elintézhette a másod-, harmadvonalbeli garnitúra is). Vagyis, ha a „hogyant” már nem is fogta a kor szintjén, de a „mit, és miért” kérdésében utolérhetetlen volt. Ma már persze tudom, nem is nagyon akarták utolérni! Egyszerűbb volt kirúgása révén lepipálni. Nos, kitűnő meglátásai csúcspontjának tekinthettük a prudencia rangjának idejekorán történő felismerését is. Vagyis annak a sajátosságnak a figyelem centrumába helyezését, miszerint nem a saját pénzünkkel sáfárkodunk, hanem a másokéval! Utólag persze lehet erre legyinteni: hisz ez nyilvánvaló. De az előzmények, a „minden a miénk” fél évszázada után, ez igen is, figyelemre méltó ráébredést jelentett a gazdasági-pénzügyi ethosz újraszülésének követelményére. S Ő mindenki mást messze megelőzött ebben. Ideértve a korabeli szakirodalmat, amely egyáltalán nem foglalkozott e kérdéssel, és a többi bankot is. Demján Sándort például éppen azért emelték a fellegekbe a felületes sajtóban, mert őt eme „korlátozó” tényező, mármint a prudencia szempontja egyáltalán nem korlátozta híres-nevezetes, talmi csodálattal illetett attraktivitásában. (Aminek következtében végül is csattanóként a bankkonszolidáció (vagyis az elvesztett bankforrások) babérkoszorús győztese lehetett, ám ezt valami különös oknál fogva a média már nem akarta észrevenni.) S öt hosszú éven át a pénzügyi szabályozás és felügyelet (jogalkotás és -alkalmazás) sem törődött a súlyának megfelelően a hitelezési biztonság kérdéskomplexumával. Öt évig semmiféle közvetlen előírás nem létezett a bankok számára a kockázatkezelés tekintetében! Az elmondottak fényében értékelhető csak igazán főnököm korszakos meglátása, amellyel kitaposta belőlem -- és a már emlegetett jogász hölgyből (H.M.) -- a magyar bankrendszer legelső működő adós-, és adósságminősítő rendszerét! Ez a konstrukció a 4/1987. sz. vezérigazgatói utasítás néven vonult be a magántörténelembe. Megismétlem: sajnos csak a magánhistóriába, mert szélesebb körben nem volt módja elterjedni. Húsvét előtt léptettük életbe, de néhány nap múltán már ki is lehelte lelkét, „orgyilkosság” következtében. Őrzök is egy ebből az időből származó kordokumentumot, amit most az Olvasóval is megosztok. Íme: Közgazdasági Főosztály Dr. Kis Pál elvtárs! 179

Elnök-vezérigazgató Megköszönve az eddigi bizalmat, a hitelezési veszteség megelőzéséről szóló vezérigazgatói utasitás elkészitése és kiadása körül kibontakozott hangulatkeltés következtében főosztályvezetőí negbizatásomról lemondok. Egyúttal javaslom az utasítás visszavonását, mert bizonyára igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy a hitelezés jól bevált módszereit nem szabad megzavarni mindenféle hatékonyságí (hitelképességi) és biztonsági követelményekkel. Igazukat alátámasztja a magyar gazdaság látványos sikersorozata, amelyhez a mi kipróbált hitelezési gyakorlatunk is hozzájárult. Budapest, 1987. márc. 24. Heincz Antal Ma már bánom gúnyoros soraimat, mert nem érdemelte meg. Akkori felindultságomban nem méltányoltam nehéz helyzetét, tudniillik, hogy Ő az 1. számú golyófogó. Lődözni pedig ágyúból lövöldöztek rá (is). Persze, csak a kulisszák mögött. Talán képet alkothat erről az Olvasó is, ha elárulom, még az MSZMP Politikai Bizottságának egyes tagjai is igencsak „rámásztak” (például „a Szabó Pista”). Bár nem vagyok biztos benne, hogy az utókor képes-e egyáltalán felfogni, mit is jelenthetett ez a diktatúra, a pártállam korában. A nyíltszíni támadásokat viszont én kaptam! S számomra ez akkor olybá tűnt, mintha a főnök ott hagyott volna a fronton egymagamban. Jól emlékszem a legelső alkalomra, amikor is a központba hívtam az összes fiókvezetőt, s a kockázatkezeléssel összefüggő új feladataikról tájékoztattam őket. Ez pont arra az időre esett, amikor is az MSZMP az aktuális kongresszusára készülődött, s a kongresszusi küldöttek „kiválasztása” zajlott. Kiskunhalasi kolléganőnket is egy ilyen díszpintynek jelölték, s ez meg is látszott rajta. Viktória királynő sem feszíthetett bőrében fölényesebb öntudattal. Ha azt mondanám, tekintetében benne fénylett a vörös csillag, bizonyára keveset állítanék. Nyilván emiatt érezte magát felkentnek arra, hogy bármit megengedhessen magának. Egy idő után ugyanis -- gondolom, miután felfogta a hallottak értelmét --, elvisította magát: - Ki volt az a hülye, aki ezt az egészet kitalálta, és elrendelte? Mármint azt, hogy ezen túl a korábbiaknál sokkalta, de sokkalta körültekintőbben lehet csak gazdálkodni a betétesek pénzével, - teszem hozzá már én utólag, csakhogy az olvasó is jól értse! Mit mondjak, jó nagy csönd támadt erre a teremben. Lesték, most mi lesz?

180

- Én! - válaszoltam neki az asztalfőről, nem mintha azt remélhettem volna ettől, hogy akár csak kissé is megszeppenjen. Az efféle „Isten kegyelméből” való pártkáderek annyira mindenkin és mindenen felülállónak hitték és tudhatták magukat, hogy egy mai újszülött ezt fel sem foghatja. A jelenlegi eszemmel persze már cseppet sem csodálkozom az irtóhadjáraton, aminek pillanatok alatt célkeresztjébe kerültünk. S utólag már az sem meglepő számomra, hogy a velünk együtt rajtoló másik két bank nem fogadta el együttműködési ajánlatunkat. Főnököm legendás „empatikus” indíttatására ugyanis átadtuk nekik a konstrukciót, azzal, hogy, szerencsés lenne, ha a továbbiakban együtt fejlesztenénk a kockázatkezelés tudományát, mert közös érdekünk, hogy szélhámosok és dilettánsok ne hordhassák szanaszét a betétesek pénzét a magyar bankrendszerből! Partnereink, az „attraktívak” azonban válaszra sem méltattak! Miért érte zárótűz a hatékonyságra és a morál helyreállítására irányuló törekvéseinket? Ha ezt a kérdést megválaszolom, attól tartok, még is csak a Rózsadombi Paktum néven elhíresült összeesküvés-elmélet megerősítésének gyanújába keveredek, dacára, hogy magam is valószínűtlennek tartottam a legenda igazát. Még sem takaríthatom meg a sejtésem közlését, miszerint a prudens hitelezés jégre tétele, és ennek később tapasztalt következményei mintha egyfajta előzetes tudatosságot sejtetnének. Mintha valakik attól tartottak volna, hogy, ha idejekorán szigorú szakmai-etikai alapokra helyezzük a hitelezést, ők elveszíthetik kisded játékszereiket! Egyesek mintha előre ismerték volna a végkifejletet, miszerint rövidesen -történelmileg pillanatokon belül – verseny-társadalomra tér át Magyarország, s a küzdelemben azok lesznek erőnyerők, akik még jó időben vagyoni előnyökre tehetnek szert a többiek orra előtt, bármi áron! Igenám, de milyen vagyon jöhetett szóba ekkor, amiért hadba lehetett indulni a fű alatti versenyben? A totális politikai rendszer évtizedeiben tömeges vagyon csak is az állam kezén koncentrálódhatott. Éppen ettől volt az állam totális állam. Rendszerfordulat tehát csak is ennek lebontása révén mehetett végbe. A “hozzávaló” tőkés kétféle úton-módon születhetett meg: a külföldi tőke előtt meredő többévtizedes sorompó feltépésével, valamint az ugyan marxista, de igen találó fogalommal élve, a belföldi eredeti tőkefelhalmozás felgyorsításával, konkrétan: az erre szolgáló eszközrendszer teljeskörű megkaparintásával, pontosabban megőrzésével a „megfelelő kezekben”! S miből lehetett tőkét felhalmozni magánkezekben? Ha az egykor az ÁVÓ-n és ÁVH-n kivert s „eltünt” aranyfogak felbukkanásától – s más hasonló attrakcióktól -- most eltekintünk, lényegében semmi másból, mint a bankoktól felvett, de vissza nem fizetett kölcsönökből, amiket végül az államnak, vagyis az adófizetőknek kellett visszapótolniuk.33 Vagyis a kisember jelenlegi, s jövőbeni megtakarításaiból. 181

33

Bővebben lásd a bank-, hitel-, és adóskonszolidációról mondottakat!

182

Ilymódon az ellenünk folytatott – a Politikai Bizottságig felérő -- hadjárat végül is a körül a kardinális kérdés körül dúlt, hogy ki, kik lehetnek a hitelezés (áttételesen a tőkefelhalmozás) kedvezményezettjei! Mi az OKHB-ban, az adós-, és adósságminősítő rendszerünk életbeléptetésével expressis verbis ugyan meg nem fogalmazva, de még is csak azt az álláspontot képviseltük, hogy csak a gazdasági-piaci értelemben megfelelően előkészített és megalapozott kezdeményezések juthassanak banki forrásokhoz, hogy a betéteseknek előbb-utóbb visszaszolgáltathassuk a pénzüket. S nem mellesleg csak is e koncepció érvényesítése növelhette volna a társadalmilag hasznos kibocsátást (GDP), mindenki előnyére. S, ha jól utánagondol a tisztelt Olvasó, erkölcsi értelemben is ez lett volna a magyar társadalom érdeke, tekintve, hogy a szűkös erőforrásokkal csak a valós tejesítményt és produktumot ismertük el. „Világháború utáni” helyreállítási szakaszban büntetlenül egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy elfecsérelje csekélyke erőforrásait! E törekvés érvényesülését szolgálta volna az újdonságnak számító kockázatminősítő rendszerünk. Igen ám, de akkor a „kortalan Mi” elveszítette volna a helyzeti előnyét, ami abból adódott, hogy túlnyomórészt maga trónolt a bankok csúcsán, s így az eredeti tőkefelhalmozás kedvezményezettjeit is maga választhatta ki. S “Mi” felismerte: mit sem érne a hozott előnye, ha csak úgy hagyná, hogy előpattanjon két holdkóros, s holmi objektív mércéjével anulálja azt. „Mi” egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy ha eddig megszabhatta, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk!”, majd azt is, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van!”, pont akkor eressze el a koncot, amikor a szabadság örve alatt várhatóan ütni készül a szabadosság órája is! Ezért kellett nekünk eltakarodnunk abból a bankból, ahol megkíséreltünk utat mutatni. Nehogy a példa ragadóssá váljék, s meghiúsítsa a „Mi” nagyon-nagyon messziről érkező, s ugyanoda vezető stratégiai törekvéseit. Mert legendás ösztöneinek hódolva, mindig is „Mi” szerette boldoggá tenni a társadalmat. Még, ha az beledöglött is. S e ponton lassacskán át is vezetem Olvasót a kedvenc főköm képviselte korszakból az új, az „igazi bankszakemberek” ténykedése fémjelezte „fejlődési” szakaszba. 4. Bankkonszolidáció - bankprivatizáció

183

A leköszönő évezred végén (1999) egy hiánytalanul felvértezett egykori ifjú titán -- miután áldásos kezenyomát már rajta hagyta az Országos Kereskedelmi és Hitelbankon (K&H), az Általános Vállalkozási Bankon (ÁVB), valamint a bécsi Trigon Bankon34 –, a REORG Rt. vezérigazgatói székében landolt. Igaz, csak átmenetileg, mintegy pihenésként a további nemes feladatok előtt. Mostanában már az OTP fényét emeli, s ha nagyképű lennék, akár henceghetnék: tán az én kihűlt nyomomat kergeti! Az utolsó reneszánsz zseni, aki mindenhez ért, hihetnők. Ez a részvénytársaság arról nevezetes, hogy a Magyar Állam által innenonnan átvett (megvásárolt) úgynevezett rossz követeléseket kezelte. Vagyis az olyan vállalati hiteltartozásokat, amelyekről az állam megszemélyesítői valamilyen oknál fogva úgy gondolták, jobb, ha megszabadítják a hitelezőket azoktól. (A kinek jobb? - kérdést most ne feszegessük, mert nem kívánom az Olvasót jóelőre befolyásolni.) Erre a megbízatásra ki más lehetett volna alkalmasabb, mint egy igazi szakember, egy olyan gazdi, aki az ilyen hiteleket nem csak hírből ismeri, hanem az „előállításukban” is fényes sikerekről adhatna számot, ha valaha is firtatnák nála. De miért is kerülne terítékre a számonkérés igénye? Hisz a vezérletével mindössze százmilliárd forint35 körüli kétes és rossz követelés keletkezett. Mi ez ahhoz képest, amennyi felbukkanhatott volna? (Bécsi áldásos tevékenységéről nincsenek ismereteim, ámbátor néhány évvel ezelőtt a sajtó meglehetősen kitartóan ugrált rajta, hogy aztán amekkora felhajtást csaptak körülötte, ugyanakkora hallgatás támadjon a nyomában. Ez a körülmény persze önmagában is megérne egy misét.) Miért emlegetem éppen eme bonvivánt? Azért, mert az ő felbukkanásában úgy rejlenek benne a magyar gazdaság- és hatalomtörténet legújabbkori fejezetének sajátosságai, miként cseppben a tenger. Ezek szemléltetésére az ő példázatánál alkalmasabb ürügyet aligha találhatnék. Mondhatnám: Ő egy prototípus. No meg azért is választottam ki Őt, mert éppenséggel ővele cserélték le a sokat emlegetett korábbi főnökömet, így őt láttam egészen közelről az utóbb emblematikusnak bizonyult átmeneti időkben elszabadult hajóágyúként forgolódni. Közelebbről is, mint amennyire jólesett.

34 35

A Postabank Rt. leánybankja Mai árszinten mintegy 1000 milliárd forint.

184

Sietek előrebocsátani: emlékeimből nem azért pécéztem ki éppen ezt az urat, hogy kiélhessem rajta elfogultságomat, amit persze akár kézenfekvőnek is tekinthetnék. Ma már ennyire se tartom ezt a jóembert. Ennél sokkal fontosabb, hogy az adott korszakban megfigyelt háttérhatalmi berendezkedés körüli furcsaságok érzékeltetésére a mi kettőnk érintkező történeténél kifejezőbbre nagyítóval sem lelhetnénk. Mert, ha netán emlékeztetnem kellene a tisztelt Olvasót, továbbra sem magamról, hanem arról a korról óhajtok beszámolni, amelyben megadatott szemben úsznom az árral, majd – utólagos legnagyobb örömömre – még időben zátonyra futnom. Ahhoz még mindenképpen idejében, hogy tisztességesnek érezhessem magamat. Bár a kevésbé kényes ízlésűek – az off shore-számláik tövéből -- ezt az életérzést inkább marhaságnak neveznék. Most búcsút intünk e jeles személyiségnek, mert itt csak annyi szerepet szántam neki, hogy segítsen bevezetni Olvasót az elveszett követelések témakörébe. Rátérünk viszont annak taglalására, hogy miként alakultak ki és érlelődtek be azok a körülmények, melyek előzményeként az ilyen követelések felmerülhettek, illetve csattanójaként hősünk kiemelkedő szerephez juthatott. Arról lesz szó a továbbiakban, miként „fejlődött” ez az ország egészen a bankkonszolidációig, és mit ért el általa. Tisztelt Olvasónak természetesen nem kell kétségbeesnie, mert hősünk rövidesen visszatér, hogy segítségemre szolgáljon az események fonalának továbbgombolyításában. Itt ismét meg kell nyugtatnom az Olvasót, továbbra sem szakkönyvet kívánok nyakába zúdítani. Ám bármennyire is törekszem erre, azt még sem kerülhetem el, hogy valamennyire, épp csak lehelletnyire még is csak belemerüljek a legnélkülözhetetlenebb ismeretek legalább felületes taglalásába. Teszem ezt annak érdekében, hogy iránytűvel szolgálhassak a tekintetben, mi is történt ebben a látszólag békés, ám a mélyben súlyos ellentmondásokat hordozó átalakulásban. S hogy némi magyarázattal is szolgálhassak azokra. Természetesen nem tehetem ezt másként, csak is a saját szemszögem szerinti interpretációban. Mások másként láthattak mindent – nem vitatom el tőlük –, hiszen itt olyan fejleményekről esik majd szó, melyek megítélése korántsem független a szemlélődő felelősségétől. Az Olvasó azonban eldöntheti, kinek ad hitelt.

185

A múltba visszarévedve az élen kell felelevenítenem azt a furcsaságot, hogy bár a porondon forgolódó szereplő szubjektív érzete a törvénykezés túlburjánzását mutatta, még is, ami a bankrendszer hatékony, egyszersmind biztonságos (prudens) működésének követelményét illeti, botrányosan hiányos szabályozásról adhatok számot. Amit utólag akár feltűnőnek, a később bekövetkező fejlemények fényében pedig egyenesen tendenciózusnak is minősíthetnék. Mégha még oly logikus mentségeket kereshetünk, s találhatunk is e mulasztásra. Tudniillik, hogy a szemétre szánt tervgazdasági intézményrendszer helyébe minél gyorsabban piaci logikára járó bankrendszert kellett világra segíteni, s e kívánalom rugalmas bánásmódot igényelt a komplikáltnak ígérkező szülés levezetése során. S mitagadás, minden kétségen felül álló, tapasztalt „szülész szakorvosok” sem tolongtak tömegével a gigantikus szülőszobán. Legalább is, én egyetlen ilyenre sem emlékszem. Mindenekelőtt arról kell szólni, hogy való igaz, a bank maga is csak egy vállalat, ám különleges vállalat, amely mások pénzével (életével) gazdálkodik (vagy játszik!), továbbá kulcsszerepet visz a nemzetgazdaság, sőt az ország pénzügyi biztonságának fenntartásában. Ennek ellenére a bankalapítás szabályozásában – ha sajátosságokkal is –, jóideig csupán a részvénytársaságokról általában rendelkező Társasági törvény kívánalmait tartották irányadónak. Az új bankrendszer 1986. évi „megalapozását“, majd az 1987. évi indulását követően hosszú évekig nem is létezett külön pénzintézeti törvény! Ezért aztán csaknem olyan könnyedén lehetett pénzintézetet alapítani, mint mondjuk egy nagyobb szatócsboltot. Már a bankalapításhoz szükséges egymilliárd forintos tőkeküszöböt is elégtelennek tekinthettük, az alacsonyabbrendű pénzintézetekhez azonban még ennél is kevesebb (fele, tizede) tőke elegendőnek bizonyulhatott. Ráadásul az alapítói tőkében képviselt pénzhányadnak csupán az ötven százalékot kellett elérnie. Megint csak mai ésszel megejtett megjegyzés e könnyed feltételhez: mintha valakik tervbe vették volna, hogy mihamarabb minél több olyan zöldfülű versenyző lépjen be a bankpiacra, mely szereplő semmihez nem értvén, ám az érvényesülés friss élménye által űzve-hajtva, lazán kiszórt hitelekkel lássa el a szintén kezdő reálpiacot. Ahol aztán az „erősebb mindent visz” alapon beindulhat egyfajta láthatatlan tőkekoncentráció meghatározott körök és szereplők kezén, az elveszett – soha vissza nem térülő – hitelek kínálatát ijesztő mérvűre duzzasztván. Merthogy akkor vessen rám követ bárki, ha nem ez történt végül!

186

Ilymód ebben a tőkehiányos országban, ahol addig mindössze néhány bank létezett, röpke két-három év alatt több mint negyven pénzintézet alakult, szilaj vadcsikó ösztönökkel! Ma sem szabadulhatok súlyos véleményemtől, miszerint e bankszaporulatot mesterségesen generálták (siettették), azzal az indítékkal, hogy az átalakulási törvény nyomán kiürülő és oszlásnak induló állami vállalatok örökébe lépő, robbanászerűen megsokszorozódó piaci szereplőt banki ügyfélként felszívhassák. Masszív ismerethiány szükségeltetett ugyanis ahhoz, hogy ezeket a „kuncsaftokat” valaki hitelképes ügyfélként befogadja! Ép ésszel és rutinnal erre senki nem vállalkozhatott volna. Magyarul: a sok pénzintézet „előcsalogatása” kézenfekvőnek tekinthető, abban az értelemben, hogy mire a számtalan hitelképtelen, ám az Átalakulási törvény nyomán tömegesen bankot kereső új vállalkozás megjelenik a „piacon”, legyen, aki rájuk kap, mint gyöngytyúk a takonyra. Ha eddig még nem jött volna rá, akkor most elárulom, a fenti, kissé frivol tónusban a (hitel-, adós-, és) bankkonszolidációnak elnevezett eredeti tőkefelhalmozási hadművelet ok-okozati összefüggésrendszerébe vezettem be kedves Olvasót. Anélkül, hogy tengernyi magasröptű, ám a lényeget szinte láthatatlanul elfedő iromány tanulmányozásában kellene elmerülnie, majd a végén dolgavégezetlen beléjük fulladnia. Nos, hősünk a Reorg RT új gazdájaként akár a saját termését is köszönthette, akár a kecske a maga termelte káposztát. A bankalapítás feltételéül megkövetelt (induló) tőkét tehát a bemutatottnál sokkal magasabb értékben illett volna meghatározni, annak érdekében, hogy csak a felkészült szereplőket engedje piacra lépni. Akiknek ténykedése nyomán a lehető legkisebb kockázat fenyegeti a betétesek – vagyis az emberek -- pénzét. Nem tudom, most mi a helyzet e téren, de akkoriban a bankrendszer betéteseinek átlagos betétállománya legfeljebb párszázezer forintra rúghatott, vagyis a működésének bizonytalansága főként a kisember létviszonyait veszélyeztette. Éle még emlékezetünkben a bankok előtt kígyózó sorok látványa a 1990-es évtized első feléből, derekáról? Például, az a deremesztő kép, amelyben pénzükért aggódó tömegek rohamozzák meg az Ybl Bankot, az Agrobankot, majd a Postabankot?

187

Az ilyesfajta anomáliák megelőzését szolgálná a bankok kockázati céltartalék képzési kötelezettsége veszteségeik fedezésére. Vagyis arra az esetre, ha a netán mégoly körültekintő ténykedésük dacára sem térülne vissza valamely kihelyezés adósaiktól. Ez azt jelenti, hogy működésük során a nyereségükből meghatározott összeget félre kell tenniük, azért, hogy esetleges ügyleti veszteségeik a betétesek pénzét semmiképpen ne veszélyeztethessék. E bűvös kockázati céltartalékot legkönnyebben annak mintájára képzelheti el az Olvasó, mint amikor váratlan kiadásaira valamennyi pénzt egy külön borítékban maga is jó előre félre tesz, amihez csak baj esetén nyúl hozzá. A szakmai nyelvezetben kockázatkezelésnek nevezik ezt a szüntelen figyelmet ígénylő tevékenységet. E célból a nagyobb bankok mára fel is állították – ha nem is mindegyikük nevezi így –, az úgynevezett kockázatkezelő diviziójukat. Igenám, de a pénzintézeti tevékenység szabályozásában a jogalkotók 19871991 között, tehát öt hosszú éven át – éppen a legkritikusabb kezdeti időszakban –, a kockázati céltartalék törvényi előírásáról nemes egyszerűséggel elfeledkeztek! Magyarul: nem is alkottak róla jogszabályt. A bankoknak első ízben csak az 1992. évi mérlegbeszámolójukban kellett kockázati céltartalékot képezniük, jóllehet ekkor már évek óta dübörgött a „ki tud minél ócskább hitelkihelyezéseket a lehető legnagyobb mértékben felhalmozni” tárgyú “ügyességi” verseny! Hogy ne is olyan nagyon karikírozzam a történteket. 1991ben ugyan önkéntes alapon már képezhettek volna céltartalékot, de jellemző módon ezt egyedül a Bokros Lajos vezette Budapest Bank tette meg. Megjegyzem, derekas támadásokat vont a fejére általa, mondván: bankja teljes nyereségét ilymód elvonta az adózás, valamint a további részesedések elől, s ez skandalum. A kockázati céltartalék ugyanis -- azon túl, hogy a bankok biztonságosabban működhetnek általa, mint nélküle --, befolyással bír a banknyereség elosztására is. Nevezetesen: nagyobb kockázati céltartalék esetén kisebb a költségvetésbe befizethető adó, s nem utolsósorban a tulajdonosok és az alkalmazottak között elosztható nyereség, s fordítva. Hogy az osztozkodás témakörében pihenésként valami érdekességgel is szolgáljak: a bankvezetőségek tagjai ekkoriban – természetesen a tulajdonosok, köztük az állam képviselői -- jóváhagyásával nagy-nagy előszeretettel ajándékozgatták meg egymást bankjaik úgynevezett saját részvényeivel (s egyéb befektetési eszközökkel), a külvilág szemében mesésnek tűnhető nagyságrendben. Némelyek eme akciók évenkénti ismételgetésével, az ebből származó tőke és hozamok „ügyes forgatásával” az idők folyamán multimilliárdossá nőtték ki magukat. Jelezvén, hogy minden „aggály” ellenére még is csak akadnak „tehetséges és szorgalmas fiúk” kies kis hazánkban, bármennyit rongált is ragadozóösztöneiken a hosszantartó szocializmus. S ki ne örülne az efajta megszolgált felemelkedésnek? (Nem úgy, mint az „átkozott kukákok és burzsujok” idején.) 188

A szocialistának mondott Horn-kormány színrelépését követően (amikor is a Szerző viszont már nem volt a színen), az effajta nagynépi elosztási verseny egyenesen fellángolt! Nem tudom, említettem-e már, hogy az állami bankok vezető testületeiben természetesen ott láthattuk feszíteni az állam személy szerinti megtestesítőit is. Kit ebben a bankban, kit abban a bankban. Végső soron ők gondoskodtak a bankok „helyes” működéséről. Azt, hogy a bankmenedzsmentek valamint a tulajdonosi képviselők magánszférája a magasabb szférákban összeérte, természetesen nem tudhatom. Miként azt sem, hogy a kockázati céltartalékolás előírásának törvényi késleltetésében is van-e helye némi gyanakvásnak. Arról, hogy a bankokban nem csupán holmi kisdedjátszadozásról lehetett szó, árulkodó az a megdöbbentő adalék is, amellyel akkor szembesültem, amikor elkövettem azt a kapitális hibát, hogy hagytam magam a taccsvonalról visszavonszolni – ha csak átmenetileg is – a bankrendszerbe. Amikor is kármentőnek hívtak egy tönkretett bankba, megzsarolván, miszerint „erkölcsi kötelességem segíteni az új, demokratikus kormánynak, elkerülni a bankrendszer lavinaszerű összeomlását”. Az ezen állomáshelyemen szintén újonc társaimmal friss jövevényként olyan mérlegbeszámolót kaptunk örökül, amelyben az 1991. évről hatszáz millió forint nyereséget mutattak ki, eszerint is fizettek nyereségadót, osztalékot, és személyi juttatásokat. Kockázati céltartalékra viszont nem fordítottak egy árva vasat sem, merthogy törvényileg nem is kellett! A következő évben meg egyszerűen szétesett ez a „ragyogó kis bank”! Miközben már a széthurcolása idején is ott lapult egy „mellékesen” megbízott nemzetközi könyvvizsgáló cég elemzése, mely ugyanerről az évről háromezerötszáz millió forint veszteségről regélt! Ezt persze nem kötötték az orrunkra: csak véletlenül találtam rá az árulkodó jelentés egy szeméthalomban kallódó, aláírás nélküli munkapéldányára. Kell-e ennél ékesebb illusztráció a kockázati céltartalék jelentőségére? És az eredeti tőkefelhalmozásra? Joggal kérdezhetné meg az Olvasó: hol voltak az illetékesek „midőn az ég zengett”? Hiszen bankfelügyeleti szervek már a bankreform kezdetétől léteztek! Igen, csakhogy éppen ők követték el – legalább is formailag -- a legnagyobb mulasztást. A fenti példa két adata közötti mellbevágó eltérés hátterében ugyanis a törvényileg elmulasztott (meg sem képzendő) kockázati céltartalék bújt meg. Ha mindezt érthetően is meg kellene fogalmaznom, akkor az így hangzana: miközben a kompetens tényezők fiktív kimutatások alapján térdig gázoltak a nyereségben, valójában a betéteseik rájuk bízott pénzét vágták zsebre! S korántsem csak ebben az egy bankban, hanem mindenütt. Az értelmi szerzőkről nincs ismeretem, mert valószínűleg „feljebb“ keresendők.

189

Bármily kézenfekvő is a kínos kérdés, ne tőlem kérdezzék! Inkább a bennfentesektől. Én legfeljebb annyit tehetek, hogy bemutatom őket. Tehát: az Állami Bankfelügyeletet a Pénzügyminisztérium égisze alatt hozták létre, még dr. Medgyessy Péter fennhatósága alatt. Kezdetben Radnótzi János állt az élén, majd 1989-től a rendszerváltásig Járai Zsigmond, akit még az MSZMP-s Békesi László szemelt ki posztjára miniszterhelyettesi rangban, az új kormányban pedig Botos Katalin fémjelezte államtitkárként. Ezenkívűl az MNB-ben is létezett egy Bankfelügyeleti Főosztály. A kockázat, mint különleges szempont, csak Botos Katalin munkássága nyomán nyert létjogosultságot a bankszabályozásban. E tekintetben is megállapíthatjuk tehát: az előző rendszer minden sara az új, demokratikus kormány nyakába szakadt. A rendszerváltók viszont a kockázatkezelés ügyében mintha átestek volna a ló túlsó oldalára. Azt, hogy milyen szándékkal tették ezt, nem tudom, de végül is nem is ez számít, hanem a következmények és a végeredmény. Magam is tanúsíthatom, hogy az Állami Bankfelügyelet 1992-93-ban nagyhirtelen annyira intenzíven (türelmetlenül) kezdett neki az öt évig mellőzött biztonsági követelmények érvényesítésének, mintha nem is gázolt volna át rajtunk a katasztrofális félévszázad minden rációt nélkülöző rontása. De, ha csak a megelőző közvetlen pár évre tekintünk is, egyszerűen figyelmen kívűl hagyta azt a körülményt, hogy addigra a bankrendszerből már eltűnt legalább hétszázmilliárd forint36, bármit tartalmaztak is a bankkönyvek. A bankok hiába mutatták ki az ügyfelektől visszajáró hiteleiket, mindenki tudta, hogy nagy részüket már nem lehet visszaszerezni. Másként megfogalmazva ugyanezt: az időközben megszületett Pénzintézeti törvény most meg nem vette tekintetbe, hogy az elvesztegetett évek nyomán már nincs miből megképezni a kockázati céltartalékot. Vagyis: amíg öt hosszú éven át a bankok törvény által szentesítve dugdoshatták a veszteségeiket, addig 1992-ben egyszeriben rájuk kattintották a rivaldafényt! Hadd tudják meg az arra járók, mit is ér a portéka! Miért e hipokrita kettősség?

36

Mai áron mintegy hétezermilliárd forint.

190

A magyarázat talán egyszerűbb lehet, mint hihetnénk: az első, a megengedő szakaszban még a banki források széthordása, a második, a szigorú etapban viszont már a bankprivatizáció lebeghetett szem előtt. Amit mivel mással lehetett volna elegánsabban és meggyőzőbben megindokolni és sürgetni, mint éppen a nagyhirtelen felmutatott monumentális hitelezési veszteségekkel (amik persze valójában az előző fél évszázad „beérett” gyümölcsei voltak)? Kenőanyagként szolgálhatott ehhez a sejtés, hogy az új tulajdonosoknál majdan minden bizonnyal ínycsiklandó (csicskás) szerepekhez lehet hozzájutni. Dokumentumértékű bizonyítékaim „természetesen” nincsenek erre, de a munkás hétköznapokon szerzett bemyomásaim, s a logikai megfontolások hiánytalanul összefüggő láncolatában sehogyan sem szabadulhatok ebbéli érzetemtől. Merthogy a bankrendszer korszerűsödése a közbülső stáción, az úgynevezett bankkonszolidáción át valóban a bankprivatizációba torkollott (s állami tisztségviselők is szép számban kötöttek ki a privatizált pénzügyi szférában). A bankkonszolidáció azért érdemel kiemelt megemlékezést, mert a korszak uralkodó nézete szerint elmaradása esetén hiú ábránd lett volna eladni a magyar bankokat. Márpedig nyilvánvalónak számított, hogy az Erópai Unióba igyekvő országban az állami banktulajdon dominanciája tartósan nem maradhat fenn. Ezzel elvileg én is egyetértek, mindig is egyetértettem. Akkoriban kevesen ácsingózhattak jobban a piacgazdaság után – természetesen nem ama változatáért, amit végül is volt szerencsénk megismerhetni a főként szocialista fennhatóságban eltöltött parlamenti ciklusok során --, s tehettek érte többet a maguk módján, mint én a magamén. Ezzel természetesen nem a saját jelentőségemet akarom túldimenzionálni - hisz nem is adatott meg túl sokáig ügyködnöm -, csupán a kérdéskörhöz való viszonyulásomat jellemezni. Azzal viszont, ami a gyakorlatban történt, a mai napig nem tudok megbékélni. Mégpedig háborgásom azért nem enyhül, mert a külföldi (magán) banktőke nem csak abban a formában jelenhetett volna meg Magyarországon, ahogy végül is láthattuk, vagyis, hogy átadtuk neki a saját kínkeservvel megkomponált bankjainkat. Még, ha fejlesztendő is, de kiképzett személyi állománnyal, és berendezett infrastruktúrával! Bankjaink krémjét meg is tarthattuk volna, a zöldmezős bankalapítást hagyva a külföldi tőkére. E helyett -- hogy közérthető legyek --, ugyanaz történt, mint például az élelmiszeriparunk esetében: a “szakmai” befektetők lényegében csak “piacot vásároltak”, aminek következtében a nagyar érdek tökéletesen kiszorult a magyarországi bankrendszerből. Jelenkorunkban, az úgynevezett „devizahitelek” címszóval illetett katasztrófahalmaz idején, remélem, ezt most már mindenki érti, s nem kell kínkeservvel bizonygatnom. (Bár az elvakult liberális prófécia szemellenzős híveitől bizonyára mostanság is megkapnám a magamét „eltévelyedett” nézeteimért.)

191

„A sikeres privatizáció megkerülhetetlen feltételeként meg kell tisztítani a bankrendszert a kétes és rossz követeléseitől”(vagyis a felhalmozott veszteségeitől)! - harsant a csatakiáltás lényegében ugyanazokból a „műhelyekből” és torkokból, amelyek már a szocialista gazdasági rend befuccsolásában is kulcsszerepet játszottak, csak időközben átmenetileg úgy tettek, mintha észre tértek volna. A magát elhivatottságában rendíthetetlennek, erkölcseiben feddhetetlennek valló „rendszerváltó kormány” pedig iziben neki is látott a gigantikus feladatnak: hátsó vegykonyhák receptúrája szerint véghezvitte a bankkonszolidációt. Visszaemlékszem: még 1992 szilveszter éjszakáján is a “régi motoros” Kupa Mihály aláírásával díszitett pénzügyminisztériumi silabuszt bogarásztam, kutatván benne, mi a fészkes fenét kell tennünk a meghirdetett hitelkonszolidáció ügyében? Ennyire sürgős reakciót vártak tőlünk (akik személy szerint mindössze egy hete állomásoztunk a szakadékba zuhant bankban)! Aztán legközelebb áprilisban szóltak hozzánk, már Szabó Iván regnálása idején. Én viszont ma is azt állítom, hogy a rossz követelésektől nem megtisztítani kellett volna a bankokat, hanem azokkal együtt adni el a befektetőknek! Mert még így is cukorfalatokhoz jutottak volna. Tessék csak elgondolni: készen kapott humán képességekkel, negyed-, harmad-, tizedannyi munkabérköltséggel, háromszor-ötször akkora kamatréssel működhettek Magyarországon, mint odahaza! Legfeljebb nem mehetett volna végbe annyira ripsz-ropsz módon a tulajdonosváltás, vagyis a bankok külföldi kézre adása, mint ahogyan “megcsodálhattuk”. Csak helyesen kellett volna megfogalmazni a kiinduló tételt: ugyanis valójában nem a bankjaink voltak (ennyire) rosszak, sokkal inkább a közeg, amelyben működhettek! Nem a bankalmazott hozta létre a veszteséget, hanem a Rendszer, ami – az emberei révén – félévszázadon át fogta és vezette a kezéüket, s szorította a nyakukat! Ezek után tekintsük át, mit is jelentett a bankkonszolidáció? Tömören megválaszolva: először is a tönkrement (tönkretett) bankok jövedelmezőségének mesterséges helyreállítását (veszteségük megtérítését), majd második lépcsőben tőkeemelést az állami költségvetés terhére. A gyakorlatban ez úgy ment végbe, hogy az érintett bankok eszközei között kimutatott rossz minőségű (meg nem térülő) hitelköveteléseket (valamint a bennük megtestesített hitelezői jogokat) az állam magához vonta, s helyettük magas kamatozású speciális államkötvényeket adott, húsz éves lejáratra! A vázolt akcióban a kulcskérdést annak meghatározása jelentette, végül is mennyire veszteségesek bankjaink?

192

Erre a választ végső soron az a körülmény döntötte el, hogy ki, és miként állapíthatta meg az ominózus hitelkövetelések minőségét, mely művelet a névleges (könyv szerinti) értéküktől való eltérésük megítélését jelentette. Ez pediglen az úgynevezett független könyvvizsgálók értékelésétől (magyarán: kényétől-kedvétől) függött. Mégpedig azért, mert a tőzsde fejletlensége (szűk kierjedtsége) miatt mind a vállalatok (adósok), mind a bankok értékének külső (piaci) kontrolljára nem, vagy csak nagyon áttételes módon nyílt lehetőség. Így egyszerűen hiányzott a napi piaci állapotuk szerinti folyamatos (objektív) értékkifejeződésük. A piac ebbéli klasszikus szerepét a “nagyon okos, nagyon felkészült, nagyon független” szakértők pótolták. (Erről egy apró, de még is csak beszédes emlékfoszlány: máig sem feledhetem a jelenetet, amelyben az ÁVÜ, mint tulajdonos képviselője – aki mellesleg a későbbi Tocsik-botrány egyik főszereplője lett --, mintegy hóna alá kapván, gyengéden félrevonja egy kis négyszemközti pusmogásra a csinos, egyúttal nagyon független könyvvizsgáló hölgyet! Bizonyára a függetlenség kritériumait hányták-vetették meg egymás között.) A „független könyvvizsálatot” akkoriban a legcsekélyebb kétséggel is illetni a legsúlyosabb szentségtörések sorába tartozott. Ekkor még előtte voltunk e szakma hitelességét alapjaiban megrázó amerikai Enron-botránynak, valamint a 2008. évben ugyancsak Amerikából ránkszakajtott pénzügyi világválságnak, aminek kirobbantásában az ottani ingatlanhitelekhez fűződő könyvizsgálói hazudozásoknak is kitüntetett szerep jutott! A könyvvizsgálók (hitelminősítők) presztizse ekkor még Magyarországon is rózsaszínű ködben tündökölt a szerepüket előíró hatóságok, valamint az értékeléseiket megrendelő tulajdonosok szemében. Így aztán én még ma sem állíthatok mást, mint állítottam az akkori jelenidőben. Tudniillik, hogy botor lenne az a hívő lélek, aki a hitelkövetelések kinyilvánított értékére mérget venne. Következésképpen a bankok, mint portékák üzleti értéke sem nyugodhatott szilárdabb alapokon, mint a különféle kihelyezéseiké. Igaz, én egyetlen konkrét bankban élvezhettem végig a szóbanforgó tortúrát, de miért kellene feltételeznem, hogy másutt másként történtek a dolgok? Ugyanaz a – bejáratott – könyvvizsgálói kör működött mindenütt, azonos minőségű információs adottságokkal. De ne kerülgessem a forró kását: az egész értékmegállapító akció hasraütésre hasonlított leginkább! Már csak azért is, mert a könyvvizsgálók két-három munkatársának röpke néhány nap alatt a bankok követeléseinek ezreivel kellett (volna) „tudományos alapossággal” megismerkedni!

193

Csak röviden e tudósok teendőiről: felidéz(tet)ni a hitelek odaítélésének körülményeit, visszafizetésük jelenlegi és jövőbeni esélyeit, megítélni az adósok konkrét piacain jellemző aktuális állapotokat és a várható fejleményeket, s tengernyi, az adósokra és tartozásaikra befolyással bíró egyéb körülményeket. Hangsúlyozom, néhány messziről jött embernek nevetségesen rövid alatt kellett (volna) hitelt érdemlően megbírkózni ügyek ezreinek felülbírálatával! Ugye, az egyszerű szemlélődőnek sem kell szakértőnek lennie ahhoz, hogy a bankkonszolidáció eme kulcselemének felületessége megérintse? Ült tehát egymással szemben a Bank, valamint a könvvizsgáló cég szakértőgárdája, s nagyjából imígyen folyt köztük az érvek csatája: - Ez nem ér annyit, csak ennyit! - Annál azért többet ér! – ennyit. - Mennyit? – annyit azért nem! Végül is, a hitelkihelyezések “piaci” értékét az határozta meg, hogy a szavakkal megvívott szkanderezésben ki bizonyult erősebbnek és kitartóbbnak, s ki állt a háta mögött. Ez pedig az adott erőviszonyok közepette nem lehetett kétséges. A bemutatott képet tovább árnyalhatja, hogy mi - vagyis a Bankunk részéről közreműködő menedzsment - is csak pillanatokkal landoltunk korábban az adott terepen, mint a független könyvvizsgáló (hitelminősítő). S ugyanez a szituáció több bank esetében is fennállott. Vagyis az értékvitában mindannyian – menedzsment és könyvvizsgálók – úgy festhettünk, mint a vadvirágos tarka rétre frissen ledobott kóválygó deszantosok. Mindannyian ismeretlen terepen bóklásztunk, amelyet vagy meg kellett hódítanunk, vagy le kellett tipornunk tövig, kit milyen küldetéssel eresztettek útjára! S e cél érdekében a mező teljes flóráját végig kellett (volna) szimatolnunk szálanként, s ad hoc megegyeznünk illatában. Mivelhogy, a bankkonszolidáció kezdetére a bankok még nem rendelkeztek az üzemközbeni folyamatos kockázatkezelés naprakész jótéteményével. A már említett különös törvényhozási késlekedés “jóvoltából” a szóbanforgó időben még nem is rendelkezhettek! Ugyanis az ilyesféle „segédeszközöket” sem lehet a szögről leakasztani, s adaptálásuk is időigényes. A bankkonszolidáció időzítésében az efféle bagatell azonban mit sem számított. A viták során természetesen mindig a könyvizsgálóknak lett igaza! Akárcsak az Enron-botrány, illetve az amerikai ingatlanhitel-buborék példájában (az odavezető úton). Csak esetünkben éppenséggel fordított előjellel, s a “független” hitelminősítést nem világválság követte, hanem „csak” bankjaink elkótyavetyélése. Merthogy az egész „banktisztítási akciónak” ez lehetett az értelme és célja: a vevőszféra kedvében járni.

194

A bankkonszolidációról alkotott véleményemből eddig sem csináltam titkot, s megint csak megerősíthetem: az én szememben mégha elkerülhetetlen, de akkor is rosszul kivitelezett, elkapkodott akció volt. S az is maradt. Mellékszálként pedig egyfajta alattomos másodszándék gyanúját se merném kizárni (ámbár utólag úgy tűnhet, mintha végül is ez nyomta volna rá a bélyegét mindenre). A fentebb leírtak hátterében egy megérthető monumentális, ugyanakkor jóvátehetetlen politikai és gazdasági ábránd állt, amit még alighanem a „gulyáskommunizmus” idején megfogant csalóka önkép éltetett. Ama hiedelem, hogy Nyugat-Európa bennünket, az egykori rebellis, vagabund magyarokat a szovjet béketáborból, mihamarabb keblére akar ölelni. Mindenkit megelőzően az egykori csatlósállamok közül. Erre az illúzióra csak ráillatozott a kívánatos mézesmadzag, miszerint már 1991-ben úgynevezett társulási szerződést köthettünk az Európai Unióval. Ebből aztán a honi illetékesek levonták azt a naiv következtetést, mintha félig már bent is lennénk. S erre alapozva végeláthatatlan sorozatban hoztak meg simulékonyabbnál simulékonyabb intézkedéseket, lemondván mindenfajta védelmi mechanizmusról, ami a magyar „zöldfülű piaci szereplők” megerősödését, megerősítését szolgálhatta volna. Még élénken emlékszem az adott idő varázsszavára, ami így hangzott: acquis (ejtsd: akvisz)! Az EU irányelveinek a befelé ácsingózókat eligazító (zsaroló) gyüjteményét illették e kifejezéssel. Ha valamely bürokrata a fennkölt székében feszengve kifogyott az amúgy sem túltengő észérveiből, előkapta, mint Wyatt Earp a hatlövetűjét, s csípőből elsütötte: az ilyen és olyan acquis értelmében ez, meg az nem halogatható tovább, lényegében semmi sem. S Magyarország időnek előtte totálisan feltárulkozott mindenféle behatolás előtt, gyakorlatilag teljességgel védtelenné téve magát ezzel. Miközben nemhogy a kíméletlen versenyre, de még csak a kissé komolyabb edzésre sem volt tisztességesen felkészülve, így a koraszülött nagy odaadásának lényegében semmiféle előnyét nem élvezhette. (Legfeljebb az ékesen szóló zengzetes maszlagokat az ismerős ajkakról). Eközben majd mindenünket elvesztegettük. Bagóért.

195

Mivelhogy a Társulási szerződést követően még pontosan tizenhárom évet kellett várnunk Magyarország felvételére az Európai Unióba. A közbenső időben persze mindent kipréseltek belőlünk, amit csak lehetett. Vagy talán még a mindennél is többet, merthogy néha úgy tűnt, mintha még rá is tukmálnánk javainkat a lesben álló versenytársakra. Mert mi mást mondhatnék arról a szürreális képről, amelyben a Bankra könnyű prédaként áhítozókat bensőséges információk tömkelegével kell ellátnom, mégha azt - látszólag - az értékesítéssel megbízott konzulens számára teszem is? Akiben történetesen ugyanazt a „független céget” tisztelhetjük, amely egyszer már a Bank tönkretételét is „függetlenül” végignézte és (el)hallgatta! Akit az eladó (a tulajdonos állam) még kemény millió forintokkal busásan meg is fizet e „szolgálatáért”. Kétszer is: egyszer a leminősítésért, másodjára az eladásért. Annak a Banknak a nemlétező pénzéből, amely, mint tudjuk veszteséges, csak azt nem, hogy valójában mennyire! Csak is azért nem állítom, hogy előre lejátszottak mindent, merthogy a dolog természetéből eredően nincsenek rá dokumentumaim, csak kiűzhetetlen benyomásaim. Meg a pusmogások ténye! Igencsak meglepődnék, ha végső elszámoláskor az Úristennek sem tűnne fel majdan, hogy bankkonszolidáció ürügyén egy másodlagos elosztási folyamat – azaz tolvajokat preferáló eredeti tőkejuttatás (ami a kissé szeliden hangzó, már-már valamiféle hőskori büszke teljesítményre jótékonyan visszautaló eredeti tőkefelhelmozás leánykori neve) --, is végbement. Úgy tűnik, már csak is Isten szemében reménykedhetünk, mert akiknek evilági küldetésüknél fogva tágra kellett volna mereszteniük a magukét, csak vaksi módra hunyorogtak egyfolytában, mintha félnének a világosságtól. A felvett, de vissza nem fizetett hitelek kapcsán például egyetlen büntetőbírósági ítéletre sem emlékszem! Vajon miért? Ha csak nem az emlékezőtehetségem kopott meg visszafordíthatatlanul. A bankkonszolidációt emlegetvén mindenekelőtt arra a kérdésre kellene felelnünk, hogy jobbak lettek-e bankjaink általa? Az én válaszom erre: egyértelmű nem! Tudom, „olcsó fogás”, amire most hivatkozom, de még is csak kétséges, jónak tekinthető-e az a bankrendszer, amelynek „megmentésére” az államnak újabban megint mentőakciókat kell szerveznie? Amely kompánia csaknem teljesen elfelejtette benzinnel itatni a motort, azaz a magyar gazdaságot nélkülözhetetlen termelési hitelekkel kiszolgálni, s amely bankrendszer, ha a magyar állam nem csipkedné magát újfent, a hitelei túlnyomó hányadát a büdös életben nem láthatná viszont megint. (Lásd lakás-, és autó-devizahitelek, önkormányzati hitelek.) S hipokrita módon még adósmentő akcióprogramokról papolnak a jónépnek mindenféle politikusok, miközben bankmentés folyik ismét (vagy legalább is egyidejűleg) a javából!

196

Pedig a korábbi bankkonszolidáció (1993-95) és a jelen között végbement a bankprivatizáció, amelynek nyomán “friss tőke” mellett állítólag az „igazi szakértelem” is bevonult a bankokba, a nemzetközi és hazai elsőosztályú szürkeállomány. Ha viszont kieshetnék a magamra kényszerített hangtompítóból, megkockáztatnám: felvirradt a csicskások ideje. Többé már nem kell tartani a „haladás” útjában álló akadékoskodók mesterkedéseitől a magyar érdekek védelmezésére. Ám, ha már a tőkebeáramlást említettem, vizsgáljuk meg azt kissé közelebbről! Legalább is abból a szempontból, hogy a bankok új tulajdonosai hoztak-e számottevő tőkét az ország számára vagy sem, s, ha igen, akkor mennyit? Nem kell megijedni, nem számokkal akarok dobálózni, mert azok nekem sincsenek – senki nem is bukkanhatna nyilvános adalékokra –, csupán bizonyos logikai megfontolásokra vetemedek. Tegyük fel tehát a megkerülhetetlen kérdést: valójában mi is történt a bankkonszolidáció és a bankprivatizáció során? A válasz érdekében egy pillanatra megint vissza kell kanyarodnunk a kockázati céltartalék kérdéskörére. Amint már sejttettük, a kockázati céltartalék mindenkori mértékére úgy is tekinthetünk, mint a bank értékének egyfajta kifejeződésére, mely tényező kihatással bír a vételárra is, ha túladnak rajta. S azt is lerögzítettük már, hogy az ár körüli alkufolyamatban kitűntetett szerephez jutottak a könyvvizsgáló és tanácsadó cégek. S e ponton tegyünk egy további kitérőt! Megkérdezem: vajon tévednék, ha arról a látszatról adnék számot, mintha a nagy nemzetközi országminősítő szervezetek hadjáratot indítottak volna Európa leértékelésére? Hisz Európa-szerte mástól sem hangos a szaksajtó, mint az effajta feltételezésektől. Olyannyira, hogy Európa immár saját minősítő cég életrehívását fontolgatja, mert a „bejáratott” minősítők minőségébe, vagyis a tárgyilagosságukba vetett hite úgyszólván szertefoszlott! Nos, a magyar bankokat „szakértő” cégekkel kapcsolatban is valami ilyesfajta érzületnek lehettünk részesei magunk is. Akárcsak az említett országminősítőket, úgy a „mi” ítészeinket is nehéz lett volna a pártatlanság vádjával illetni! S ez a körülmény akkor kerül a maga jelentőségének megfelelő megvilágításba, ha emlékeztetem az Ovasót arra, hogy a hitelkonszolidáció során az állam kamatozó kötvényekre cserélte a bankok rossz (elveszített) hitelköveteléseit. Vagyis felírhatjuk a következő összefüggést: valamely bank annál nagyobb mértékben részesülhetett kamatozó államkötvényben, minél nagyobbra taksálták a könyvvizsgálók a rossz hitelállományát! S itt még egy további fontos körülményre kell felfigyelnünk: amíg a rossz hitelek eredeti átlagos futamidejét legfeljebb néhány évre tehettük, vagyis, ha vissza is térültek volna, akkor is csak ennyi ideig kamatoztak volna a bankoknak, addig a cserében kapott hitelkonszolidációs kötvények húsz évig szolgáltattak kényelmes hozamot, amiért nem kellett semmit tenniük, csak bezsebelniük az államtól. 197

S most tessenek jól figyelni! Ezeket a bankokat – legalábbis a legjelentősebbeket –, röpke néhány évvel a konszolidációjuk után eladták külföldi vevőknek, az imént bemutatott beléjük programozott állami „hozambányával” együtt. Immáron csupán szállítóeszközt kellett küldeniük a profitért, mivelhogy a “megtisztított, kifogástalan portfoliójuknak” köszönhetően a kockázati céltartalék-képzési kötelezettségük a korábbi töredékére zsugorodott, csillagos égbe röpítvén hozzáférhető nyereségüket. S a kasztniból dőlt kifelé a mámor: hú, mekkora vételárat kaptunk a bankjainkért! Igen, a bankok vételárában visszakaptuk annak a busás baksisnak egy (töredék) részét, amit a vevők számára a hitelkonszolidációs kötvények húszévi hozamába már jó előre belecsomagoltunk! S még mindig nem tudjuk, valójában mennyit is értek az államkötvénnyel kicserélt banki hitelkövetelések, s, hogy mi lett az ilyen eszközök további (végleges) sorsa. A reorganizálóknak - például a Reorg Rt. -nek és egyéb köreműködőknek - sikerült-e belőlük valamit realizálni, még ha töredékértéken is? S ha igen, milyen áron? S kik voltak a sírból visszahozott követelések vevői? S mi lett a vételárral? Kik osztoztak rajta? Még véletlenül sem fordulhatott elő, hogy egyes követelések ugyanoda juthattak vissza, ahonnan kiindultak? S mi lett a hitelkövetelések biztosítékául szolgáló tárgyi fedezetek (jelzálogok) sorsa? S kik voltak (lettek) a rossz követelések kezelésével megbízott szervezetek független könyvvizsgálói és konzulensei? Félreértés ne essék: ezek itt nem vádak, csupán kérdések! Személy szerint jómagam nem is várok rájuk választ. Mert mit is kezdhetnék vele? (Ám mások esetleg hivatalból csipkedhették volna magukat!) Ezek után akár össze is foglalhatjuk az elmondottakat, megengedve a lehetőségét, hogy mások másként látták a történelmet. Miért pont e tekintetben ne nyílna tág tere a mellébeszélésnek, csúsztatásnak és hazudozásnak? Tehát: * Ami a bankrendszer „megerősítése” terén történt, azt a naiv, balek, netán “érdekes” bankkonszolidáció névvel is illethetjük. Vagy legyünk jóindulatúak, s nevezzük csak elkapkodottnak! (“Kétszer ád, ki gyorsan ád!”) Hiszen annak ellenére, hogy Unió-beli tagságunk reményében ripsz-ropsz nekiugrottunk a bankprivatizációnak -- amihez a bankkonszolidáció csak az ugródeszkát képezte --, a tagsági státuszt nem nyerhettük el még több mint egy évtizedig. Az új (külföldi) banktulajdonosok viszont addig is kamatszázmilliárdokat kaszírozhattak az ölükbe hullajtott államkötvények jóvoltából.

198

Ennek fényében kijelenthetjük: a bankoknak a hosszadalmas késlekedés után nagyhirtelen rájuk kényszerített két-három év helyett, akár tíz-tizenkét év alatt, azaz sokkalta kíméletesebben teljesíthető céltartalék-feltöltési kötelezettséget is elő lehetett volna írni! Vagyis -- még magyar mivoltukban – ésszerűbben (türelmesebben) is nyomás alá helyezhették volna őket, esélyt adva számukra az önerőböl való reorganizációra (mellesleg megkímélve ezzel az állami költségvetést is). Ha ugyanis az akkori problémahalmazt legalább utólag megfosztjuk a sanda, igazságot elfedő rárakódásoktól, rá kell ébrednünk, hogy a rendszerváltás-tájéki hitelezési veszteségekről – minden valós “bűnük” ellenére -- éppen a bankok tehettek legkevésbé! A bajt okozó befagyott követelések ugyanis sokkal inkább a korábbi diktatórikus állam kényszerítő gesztusaiból és hátrahagyott determinációiból -- például a magyar-szovjet államközi egyezményekből, Kádár János csókolózásaiból, stb. -- fakadtak, mintsem a bankok önálló döntéseiből. Tovább lehet cizellálni e gondolatmenetet azzal, miszerint a magyar illetékesek képviselhették volna azt az álláspontot is – futván legalább három kört, mielőtt lábhoz heverednek –, hogy majd akkor tisztítjuk ki fenékig a nyugati befektetőknek szánt bankjainkat (pláne a látott módon!), ha már bevettek az Unióba! Valamit valamiért alapon. Gondoljuk csak meg: Csehországban, Szlovákiában, s másutt, még nyomelemeit sem fedezhettük fel a Magyarországon elővezetett formációknak és attrakcióknak, még is velünk, a mindenben túlteljesítőkkel, hogy azt ne mondjam túllihegőkkel együtt juthattak be az Unióba. Bizonyos vonatkozásokban még jobb feltételekkel is, mint mi! (Például a cseheknek és a szlovákoknak még a XX. Század elejének szégyengyalázatát, a Benes-dekrétumokat is sikerült „jogrendjükben” megőrizniük!) Csoda-e, ha a magyar honpolgárban utólag sem csitulnak a korabeli magyar következetességet illető kételyek? * A nagyobb önmérséklet bankjaink elkótyavetyélésében annál inkább is megfontolható lett volna, mivelhogy fizetőképességi gondok ekkor már egyáltalán nem gyötörték őket. A friss kihelyezéseik jövedelmezősége láttán pedig a vevők a világ bármely táján megnyalhatták a tíz ujjukat, tekintve, hogy a nyugati országokénál sokkal magasabb inflációs ráta, a 25-35 százalék körüli kamatláb, valamint a legalább tíz százalék kamatrés Magyarországon igazán kellemes üzleti környezettel kecsegtetett. Ennek következtében a privatizáció idején a bankok már tocsogtak a nyereségben. Erről árulkodhat még ma is a bankmérlegek „Banküzemi tevékenység eredménye” megnevezésű sora.

199

Tehát: az évekig tartó szabályozási mulasztást követően egyszeriben a gyanúsan túl türelmetlen tartalékfeltöltési kötelezettség lökte bele a szakadékba a bankokat. Majd, miután az állam e nagyrészt művi (hibás taktikai) tőkevesztést azonnal pótolta, minekutána újra megnyílt a nyereségcsap, az a privatizáció révén egyszeriben külföldi kézre került. Mindezek fényében az embernek lehetetlen eltántorítania magát ama benyomásától, hogy a bankkonszolidáció – kiindulópontjában a célzatos állami céltartalékolási előírással –, valójában nem szolgált mást, mint a totális bankprivatizációnak való megágyazást. Minden egyéb kommentár csak kommunikációs sallang, üres frázis a mundér védhetetlen védelmére. * Lehetett volna más útja-módja is a bankkonszolidációnak? Válaszom: már miért ne? Csak meg kellett volna hallani a kritikus hangokat, és az alternatív javaslatokat. Feltételezem, a mai olvasó el sem hiszi, hogy még az akkori Bankszövetség – a bankok érdekvédelmi szervezete -- is ellenérzéseit hangoztatta a bankkonszolidációt illetően. A választott konstrukció személy szerint az én tetszésemet sem nyerte el, s ennek hangot is adtam. Mégpedig azért, mert minden ellenkező javaslat és intelem ellenére az Úristennek sem terjesztették az Országgyűlés elé megvitatásra, törvényi megerősítése végett. A bankok viszont azt hitték, hogy horderejére tekintve a társadalom ezt az ügyet nem fogja szó nélkül hagyni, még, ha a teljes kereszmetszetét nem is látja át. Annyira azonban igen, hogy bonyodalmak esetére bennük, vagyis a bankokban lássa a bűnbakot! A politikusok meg bizonyára azért kerülték a nyilvánosságot, hogy éppenséggel megteremtsék ezt a látszatot. Mert csak így lehetett másra kenni a felelősséget, továbbá mentesülni a kellemetlen keresztkérdésektől: mivégre is ez a lázas sietség? Anélkül, hogy a másfajta megoldások sokoldalú taglalásába fognék, csak egyetlen igen könnyen áttekinthető alternatívára utalok, építve Olvasónak a témában eleddig megszerzett ismereteire. Nos, a bankok rendbetételére az úgynevezett alárendelt kölcsöntőke kizárólagos alkalmazása a magyar társadalom számára sokkal előnyösebb eszköz lehetett volna, mint a látott ingyenes állami juttatás.

200

E változatban ugyan szintén az államkötvény játszhatta volna a főszerepet, de nem úgy, mint a “létező” hitelkonszolidációban, vagyis a rossz hitelkövetelések végleges (névértékű) állami vételáraként, sem úgy, mint a tőkekonszolidációban végleges tőkejuttatásként, hanem a bankok forrásait megnövelő visszafizetendő hosszúlejáratú kölcsönként! Ebben a struktúrában a bankok nem a rossz eszközelemeiket cserélhették volna el jókra egyszer s mindenkorra ingyen, sőt, évtizedekre szóló hozamprémiummal megjutalmazva, hanem az adott eszközeik fedezetéül kaphattak volna ideiglenes állami forrást. Tehát csak is kölcsönbe, amit idővel vissza kellett volna fizetniük az állam számára. Szemben azzal a gáláns adománnyal, amit végül is a választott megoldásban élvezhettek a Csekonicsként vitézkedő magyar államtól. Mely ajándék végkifejletében – mint láthattuk –, külföldi kezekbe került. Ez esetben a bankok által élvezett, illetve az általuk fizetendő (aktív illetve passzív) kamatok kiegyenlíthették volna egymást. Pontosabban: átmenetileg a rossz követeléseikre jutó kieső kamatbevételeket is alárendelt kölcsöntőke finanszírozhatta volna, addig, amíg a portfoliócserét fokozatosan meg nem ejtik maguk a bankok! Ilyenformán a költségvetés (társadalom) többszázmilliárdos kamattehertől mentesülhetett volna. Az elmondottakat egy mondatban összefoglalva: amíg a megvalósított (a “létező”) bankkonszolidációt a magyar társadalom fizette meg, addig az itt bemutatott (elvi) megoldásban a korábbi felhalmozott veszteségeiket maguknak a bankoknak kellett volna kigazdálkodniuk! Ezenkívűl a „járulékos szempontokat” követőket, például a könyvvizsgálat kreatív lehetőségeivel játszadozókat is megfoszthatták volna a manipuláció esélyétől, amelynek révén hozzájárulhattak a bankok vételárának lenyomásához. Továbbá: a külföldi bankfelvásárlók is rákényszerülhettek volna a bankkonszolidáció finanszírozására, következésképpen a bankrendszer elkerülhette volna a sokkszerű leértékelést, s így nem -- a részben mesterségesen előállított -- kényszerhelyzetben kellett volna kiárusítani. Végül: ha mindez nem tetszett volna a vevőknek, bankvétel helyett választhatták volna a zöldmezős bankalapítást is. Ezzel legalább valóban plusz tőkét hoztak volna be az országba. Ezek – és ennyi idő -- után valakinek végre illdomos lenne megfogalmaznia a kézenfekvő kérdést: végül is kinek állt érdekében elkótyavetyélni a bankrendszerünket?

201

* A miénken kívűl tudtommal nincs példa arra, hogy egy ország ilyen arányban (gyakorlatilag teljesen) külföldi kézre adja (hagyja) a bankrendszerét. A kérdés ezek után most már csak az, vajon egyenértékű csere ment-e végbe? Azaz a kapott vételár arányban állt-e az eladott bankok értékével? Figyelembe vették-e, hogy nem holmi közönséges, bármikor behelyettesíthető portéka képezi az adásvétel tárgyát, hanem a nemzetgazdaság egyik legfontosabb – sőt, ha korunkra, a „gazdaságkorra” tekintünk, tán még az sem túlzás, hogy a legjelentősebb – stratégiai ágazatát verik dobra az adott módon!37 Én nem akarok senkibe semmit belebeszélni, csupán néhány körülménnyel ismertetem meg a kései Olvasót, s azok alapján itélje meg maga, támadnak-e kételyei az általam elmondottakkal kapcsolatban! Vegyük hát sorra a magyar bankok leértékelődésének minősítő körülményeit! Közülük egyeseket akár objektívnek is tekinthetünk, mások rejtelmeit illetően azonban igencsak van min eltűnődnünk. Botorság lenne elhallgatni, hogy a rendszerváltáskori befagyott banki hitelkövetelések összefüggésben álltak a keleti piac földcsuszamlásos összeomlásával. Ezt a fejleményt objektív oknak tekinthetjük. Erről szokták az „igazán tárgyilagos” (balmenetes) szakértők, elemzők és politikusok azt állítani, hogy a rendszerváltással szétvertük a gyümölcsöző keleti kapcsolatainkat, s minden mai bajunk ebből a „baklövésből” ered. Jó szokásukhoz híven a valóságos ok-okozati összefüggést felcserélve egyszerűen félrevezetik a közvéleményt. Ebben sosem tartanak szünetet, még sem fáradnak bele. A magyar gazdaság természetesen nem a rendszerváltás miatt ment tönkre, hanem pontosan fordítva, a többévtizedes keleti „testvérdominancia” miatt omlott a fejünkre az elfuserált tákolmány, s ez kényszerítette ki a rendszerváltást! Nyomatékul emlékeztessek csak a legendás „piszkos 50” magyar nagyvállalat -KGST-beli és szovjet kapcsolatrenszerében keletkezett -- behajthatatlan követeléseire. Ezek következményei végigfutottak a gyakorlatilag teljes magyar gazdaságot felölelő beszállítói hálózatukon, valamint az őket hitelező bankrendszeren. Ha mást nem, például a „körbetartozás” fogalmát még az újszülöttek is ismerhetik. Nos, ez a szép, eufémikus kifejezés pontosan a rendszerváltást közvetlenül megelőző években keletkezett. Én például még 1989ben is meghívót kaptam egy kormányzati-hivatali értekezletre, amely az akkori, 500 milliárd forintra38 taksált vállalati körbetartozás megszüntetésére kereste az orvosságot. Mondhatom teljesen reménytelenül, mert a láncolat végső adósaival, élükön a Szovjetunióval, nem tudott mit kezdeni. Csak mellékesen jegyzem meg, én erre az értekezletre nem mentem el, mert a pénzintézetnek, amelyet „éppen” képviseltem, abban a pillanatban még nem léteztek számottevő gazdasági (vállalati) kapcsolatai. Meg aztán nem is hittem az egészben, mint ahogy nem is lett semmi a nagy nekibuzdulásból. Legfeljebb nem sokra rá a jaltai világrend felbomlása, de ahhoz ennek az összejövetelnek semmi köze nem volt. 202

37

Ha ezt az állítást túlzásnak tekintené valaki, pillantson csak arra a nemzetközi erődemonstrációra, amely jelenleg (2012) a nemzeti kormány korrekciós erőfeszítéseit illeti, amellyel szeretne valamicskét Magyarország szuverenításából visszaszerezni/megvédelmezni! 38

Manapság több, mint 5000 milliárd forintnak felelne meg, s kitenné a GDP egyötödét.

203

Ezzel a panorámával háta mögött lépett a porondra 1989-ben az Átalakulási törvény, nyomában „szertefoszlott, eltűnt” vállalatok tömkelegével: a bankok angolosan távozott adósaival és a hátrahagyott tartozásaikkal. S e palettát még színesíthetjük is néhány igazán különös – ám bizonyára „csak véletlen” – sajátossággal. Már említettük: több, a piac megszületésével adekvát jogszabály meglehetős késéssel látott napvilágot! Így például, miközben a kereskedelmi bankok már 1987-ben de jure színre léptek, a Pénzintézeti törvény egészen 1991-ig váratott magára. S ezzel összefüggésben a banki kockázatkezelő (-megelőző, -elkerülő) mehanizmusok kialakítása is késett az éji homályban, s -mint láthattuk --, még az ezirányú önszorgalmú lépéseket is kíméletlen támadások érték. Betetőzésül mindehhez a könyvvizsgálat szabadossága társult, egészen 1993-ig! Eddig az időpontig a maga is későn megszületett Pénzintézeti törvény a banki könyvizsgálókról és könyvvizsgálatról nem rendelkezett semmit. Ha rosszindulatú lennék, azt mondhatnám: a könyvvizsgálók elinte hosszasan jegelhették a valós veszteségeket avégett, hogy időzítve hozhassák felszínre azokat. S mihez időzítettek? No, vajon mihez? A privatizációhoz! Had legyen minél nagyobb az a fránya veszteség, amit az állam megtéríthet, mielőtt külföldi kézre adja bankjait! Vagyis az objektív okokból amúgy is a gödör szélén táncoló bankokat szabályozási és könyvvizsgálói segédlettel mintegy „belelőtték” a gödörbe, majd miután horribilis tőkeinjekcióval feltámasztották s dobra verték őket, odaadták az első betérőnek. Ráadásul törvényi felhatalmazás nélkül! Így aztán az eladott bankok vételárában nem volt benne valódi értékén sem az ingatlanok, sem a működtető eszközök, sem a fiókhálózatok reális értéke, sem a kiképzett humán erőforrás, sem a bejáratott piac átadásának ára. A legkevésbé éppen az utóbbi tényező nem szerepelhetett igazi súlyának megfelelően. De a legkevesebb amivel ezügyben kiegyezhetünk, hogy senkinek fogalma sem lehet arról, hogy a felsorolt tényezők istenigazából érvényesülhettek-e a vételárban? Merthogy a fű alatt nem lehet hangos alkudozást lefolytatni, lévén mindenekfeletti érdek az üzleti titok! S abba még az Országgyűlés se kavarjon bele! Különben hova jutna a haladó világ, a szent progresszió? A bankprivatizáció során a követelések (portfolió) pillanatnyi értéke lett a perdöntő, s meg sem kísérelték felbecsülni a bankrendszer komplex potenciális értékét, vagyis azt a – pillanatnyilag számos okból lefojtott -- értékképző erőt, amit majd a fellendülő gazdaság hozhatna felszínre. Így a bankok zömét 1995-97 között, a gazdasági gödör alján adták el. (Ennek ellenére az államadósság jottányit sem csökkent, sőt!) Magyarán: abban az országban, ahol jóformán minden ócskavasnak meghatározták a belső értékét39, ugyanez a követelmény a bankok, mint áruk tekintetében fel sem merült. 204

39

Lásd EER (Economical Rate of Return – Közgazdasági Megtérülési Ráta)

205

Mindezt természetesen invenciózus hangaláfestés kísérte a médiában, bár azt hiszem, a hangadóknak segédfogalmuk sem volt arról, miről is zsenyegnek nagynagy öntudattal, s hogy valójában mire megy ki a tét. A privatizáció előtt az első szólam ment éjt nappallá téve: „micsoda merev, ósdi, rigorózus, tudáshiányos, a fejlődés útjában álló bagázs a bankok”! -, majd miután a várva várt „eredmény” beérett, másodszor is beintett ugyanaz a karmester –, s elővette az új partitúrát: ideje már végre igazi szakértő kezekbe adni a bankjainkat, mert különben soha nem lesz itt felzárkózás a Nyugathoz! S végre megnyugodhatott az újságolvasó, tv-néző honpolgár, immár nagytudású bankokkal tekinthetett a fényes jövőbe. S ez igaz is, mert az echte honi törzsi elit (“a legendás szürkeállomány”) egyedül például a grandiózus “devizahitel-állományt” se lett volna képes ily „mesterien” felnevelni, továbbá kiiktatni „kegyeiből” a magyar (nemzeti érdekű) gazdaságot, még, ha esetleg jobban utálja is a saját nemzetét, mint a külföldiek. Avégett, hogy még a legnaivabb laikus is bizonyosan megértse, mi is történt a bankrendszerben a rendszerváltás körüli években -- ami aztán sorsfordítónak bizonyult a továbbiakban az egész országra nézve --, megint csak vissza kell kanyarodnom egy szakmai „apróságra”. Nevezetesen – hinné az olvasó? --, megint csak a kockázati céltartalék kérdésére. Azt már az eddigiekből is tudhatjuk, hogy a kockázati céltartalék jelentősen meghatározhatja a bank eredményességét és tőkehelyzetét. Akár katasztrofális mérleg szerinti veszteségbe és tőkevesztésbe is belelökheti. Amint ez a fejlemény – láthattuk az előzőekben --, meg is történt a bankprivatizáció előestéjén. De mi határozta meg a céltartalékolási kötelezettség mértékét? S ez kulcskérdés! A válasz erre minden bizonnyal kézenfekvőnek tűnhet: természetesen a hitelezési veszteség mértéke. Igen ám, de melyik hitelezési veszteségé? Amelyik már bekövetkezett, vagy azé-é, amelyikről úgy gondoljuk, sejtjük, netán „reméljük”, hogy a jövőben majd bekövetkezik? Nos, amíg a reálgazdaság vállalatai esetében a céltartalékolási előírás a bekövetkezett, megismert, ténybeli veszteséghez, addig a bankok tekintetében a jövőbeni várható veszteséghez, azaz jóslatokhoz kapcsolódott, tág teret adva az érdekek és erőviszonyok játékának. A futballból vett hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a tippelés egy olyan játéktéren és játszmában folyt, ahol, és amelyben a megkülönböztető mezek viselése ellenére nem lehetett tudni, ki melyik kapura játszik. Mindenesetre voltak, akik minél kisebb, s voltak, akik éppen ellenkezőleg, minél nagyobb veszteségek kimutatására játszottak. Hisz ki láthatja előre a jövőt? Nyilván az a jós-tehetség, aki erősebb a másiknál, így hangosabban bizonygathatja igazát. Merthogy teheti. Ezért tehetségesebb. S most már tényleg az Olvasó fantáziájára bízom a továbbiakat. 206

Már csak egyetlen nyitott kérdés maradt hátra: a bankkonszolidációba bevont rossz hitelek végül is mennyiben írhatók a bankok rovására? A válaszadásban talán segít az az ismeret, miszerint kizárólag az 1991. december 31.-ig folyósított hitelek állami kimentése jöhetett szóba. Ennek tükrében vajon mit szólt volna a társadalom, ha a rendszerváltás folyamatában – vagyis a zavaros, képlékeny korban --, elkerülendő a várható hitelezési veszteségeket, a bankok bankszerűen cselekednek? Azaz, ha 1988-8990-91-ben egyszerűen felmondják a “csókos” korszak hiteleit – s nem adnak ki újakat, vagy nem újítják meg azokat. Továbbá, ha netán az atombombaként bacsapódó Átalakulási törvény nyomán létrejött, a hitelképesség szempontjából teljesen ismeretlen vállalkozások tömegeitől kerek-perec megtagadják a hitelezést? Miközben e törvény megszületését tekintette mindenki a piacépítés legfontosabb mozzanatának, s ez logikailag igaz is, hisz éppen attól rendszerváltás a rendszerváltás, hogy magántulajdon váltja fel az állami dominanciát. Amennyiben a bankok szigorúan csak is a banküzemtan klasszikus szempontjait érvényesítették/érvényesíthették volna, amelyek kényszerű mellőzését meglehetősen aljas módon utólag a szemükre vetik -- megteremtvén a „rossz szakember-legendát” –, egyik pillanatról a másikra többmillió munka(hely)nélkülit szültek volna a világra. Ha tehát van “bűnük”, akkor az az, hogy ezt nem tették meg, illetve nem voltak képesek szembeszállni az állami tulajdonos nyomásával. De tessék mondani, a “mai nagytudású” bankvezetők mindenfajta nyomásnak ellent tudnak állni? Pedig ki merné cáfolni a „kétségbevonhatatlanul” zseniális képességeiket? Ráadásul nem is az állam bérlistáján függenek. Sokkal inkább történelmi skandalum az, ami erre a kényszeredett bázisra újólag rátelepült! Azok az erőszakos érdekérvényesítő, zsákmányszerző attitüdök és mozgásformák, amik a kibontakozás és a verseny nevében, ezekre hivatkozva valójában az elkerülhetlennél sokkal nagyobb és hosszabb távra kiható veszteséget okoztak a magyar társadalomnak. S nem is csak anyagi értelemben, s ez az igazán tragikus. Ami az óta a bankrendszerben és a bankrendszerrel (is) történt (s történik), az nagyban hozzájárult az általános hitelvesztéshez, ami hovatovább a legnagyobb gátja a magyar kibontakozásnak.

* Azon igyekezetemben, hogy a bankkonszolidációnak elnevezett tünetegyüttest testközelébe hozhassam, meg kell osztanom Olvasóval egy-két tanulságos konkrét történetet (még csak nem is a legkirívóbbak közül). Remélem, ezek húsvér élettel telítik a korábbi, minden bizonnyal száraznak, önmagának tetsző mondataimat. 207

* Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akiről semmi egyebet nem lehetett tudni, mint, hogy ő a környékbeli ÁFÉSZ elnöke. S itt máris megsúghatom, énelőttem az ÁFÉSZ-ek sem álltak valami nagy becsben, tekintve, hogy 1956 után a közvélekedés mindenféle szövetkezetet a hatalom meghosszabbított karjának tartott. A vezetőikre tekintettel nem is minden alap nélkül. (Tisztelet a kivételnek, ha létezett ilyen!) Például, régi ismerősünk, az agilis pártnagyasszony az első kötetből -- aki 1946 hideg telén a rokkant fiatalasszonyt kilökte házából, karján egyéves kisfiával, majd az „ellenforradalom” leverését követően a megtorlás helyi motorjaként berregett csúcsra járatva --, szintén egy szövetkezeti szervezet (csak éppenséggel takarékszövetkezet) élén tündökölt évtizedekig. Minden bizonnyal a szakértelme elismeréseként. S bár e szomszédomról eleinte semmivel sem sejthettem többet, mint amit eddig elmondtam róla, a halovány párhuzam is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy semmiféle melegséget ne érezhessek iránta. Még is, tisztességgel köszöntöttem őt, ahányszor csak szembetalálkoztunk az utcán, hiszen a civilizált ember egy idő után ezt még egy vadidegennel is megteszi, nemhogy a csak pár házzal arrébb lakó falubelijével. Nem tehetek róla, én ilyen neveltetésben részesültem. Pláne nem takaríthatom meg az elemi tiszteletadást, ha jóval idősebbeket látok. Márpedig a szóban forgó uriember két évtizeddel is élemedettebbnek tűnt nálam.

208

Őt meg talán éppen eme adottsága jogosította fel arra, hogy soha ne köszönjön vissza! Mai tudásommal ezen már csöppet sem csodálkozom, hiszen a haladás eme korai stádiumában valószínűleg intellektusának pontosan ilyetén kisugárzásából kifolyólag szemelhették ki vezető szerepére. Ennek előfeltételeként alighanem nélkülözhette a gyerekszoba jótéteményét, amiben persze a kortársai között korántsem állt egymagában. Ez ugyanis normának számított akkoriban. Abban a világban ilyesfajta veleszületett adottság bármi mással pótolhatatlan garanciaként szolgált az új embereszményre rímelő tömeg kifaragására irányuló erőfeszítések sikerére. Egyszóval lerítt róla, felsőbbrendűnek érzi magát! Ugye emlékszünk még? – „az ilyen embereket gyúrták különleges anyagból”! Ezerszer megfogadtam, legközelebb én sem üdvözlöm őt. Mégis, amikor csak szembetalálkoztam vele, önkéntelenül újra és újra ráköszöntem, minden esküdözésem ellenére. Mindig a jól ismert eredménnyel. Különösen kínossá vált ez a felemás tisztesség, amikor kiderült, hogy az ő unokája, illetve az én ikergyerekeim osztálytársak az iskolában, mi több, közülük a lányok egyenesen barátnőként tekintenek egymásra, s gyakorta vendégségbe is átjárkálnak a másikhoz. Hát megteheti ilyen körülmények között a földi halandó, hogy ne köszönjön a szembejövőnek? Nos, Ő igen, én nem, mert mi ketten mintha más-más galaxisról toppantunk volna ide a Földre. S ez a sejtésem -- ha csak a pályafutásom vége felé is --, igen látványos formában bizonyosságot is nyert. Mgtudhattam, melyik világból jöhetett. A Vörös Csillag nevű exobolygóról származhatott az a „speciális anyag, amelyből kifaragták”. Sanyi barátomra, illetve Botos Kati államtitkár asszonyra tetszenek-e még emlékezni? Előbbi ki előhalászott a süllyesztőből, hogy utóbbi 1992. december 21.-én harmadmagammal odalökhessen a Közgyűlés elé a pulpitusra, megmenteni a Konzumbankot, az ÁFÉSZ-ek bankját, amit a nyílt bankcsődöt eltussolván az állam addigra már el is vett tőlük. Pontosabban, a megmaradása fejében a kisebbségi pozíció elfogadására szorította rá őket. Ezért ülhettek még ott a rendkívüli közgyűlésen. S most igazi kuriózum következik az elbeszélésben! Ha képes lehetnék lefesteni azt a döbbenetet, ami e „meghitt ismerősöm” arcára kiült eme összejövetelen, minden bizonnyal sokkalta többre vihetném írói pályámon annál, minthogy a világ ily földhözragadt szegmensét kíséreljem meg az utókor számára megörökíteni.

209

Ha csupán annyit ecsetelek, hogy csak rendkívűli erőfeszítések árán háríthattam el magamtól a makacs veszedelmet, hogy túlfelem hirtelenjében üstökös fényességével ragyogjék fel, már akkor is tökéletes bizonyítékát kaphatjuk a pszichológia alaptételének, miszerint sokkoló élmény hatására egyetlen szempillantás alatt is gyógyító fordulat állhat be egy ember személyiségében. Szegényes fantáziával is elképzelhető a megrázkódtatás, ami a jóemberre rászakadt, felfedezvén: szerény, jól nevelt személyemet a Bank új vezérigazgató helyetteseként kell felismernie! Akit addig kitartó következetességgel visszaköszönésre sem méltatott közös fatornyos falujukban. Ő is úgy járhatott, mint nagyemlékezetű földrajztanárom a gimnáziumban, aki -- miután tizenöt éves koromban annak ellenére, hogy a gyűlöletbeszéd fogalmát még fel sem találták, holott a fénykorát élte --, nemes egyszerűséggel a „te rohadt, hülye, fasiszta, nyilas, sváb kölyök” fröccsenéssel illetett, majd egy évtized múltán a körmére néző revizorként volt kénytelen viszontlátni! Utoljára nála figyelhettem meg hasonló színeváltozást. Nos, ettől kezdve már nem előzhettem meg köszönésben! S még mondja valaki, hogy az ember nem fejlődőképes! Ami a közös fatornyot illeti, azzal persze adódott némi gond. Mint látni fogjuk, vele kapcsolatban sokkal inkább a lövegtornyot hívhatnánk képzettársításba. A rendszerváltás, ha átütő fordulatot nem is hozott, a totális szájzárat azért még is csak feltépte. Ha teljességgel nem is láthatunk tisztán, azért csak-csak napvilágra kerültek érdekes ismeretek. Többek közt a végén már előre hajbókoló úr múltjából is, akit a fáma szerint hajdanán még igencsak elvtársnak tekinthettek övéi. Az a hír járta róla 56-os berkekből, hogy a salgótarjáni kályhagyár párttitkári tisztét töltötte be.40 Anélkül, hogy bármiféle konkrét felelősséggel illetném ismerősünket, azt talán megkérdezhetem: azért ez a párttitkári szék önmagában is sokat elárulhat nekünk, nem? Remélem, annyit már az újszülött olvasóról is joggal feltételezhetek, hogy tudatában legyen: az adott közegben párttitkár nem lehetett ám akárkiből! Ehhez az „autentikus” körökhöz kellett tartozni! Miért hozom fel most mindezt? Tessék csak elképzelni a megrökönyödésemet, midőn a lábakelt hitelek elém tett listájában felfedeztem az én derék újsütetű tisztelőm által fémjelzett ÁFÉSZ hiteltartozását is41! Ami ilyenformán szintén bekerült a Hitelkonszolidációba, ami annyit jelent, hogy az ÁFÉSZ helyett az állami költségvetés térítette meg a tartozást banknak! Ám hová is került ez a nevezetes hitel, ki vagyonát gyarapította? 40

Egyes források a december 9.-i salgótarjáni demonstrációt előre kitervelt csapdának vélik, amelybe az egyszer s mindenkorra szóló elrettentésre szomjazó ” haladó erők” megfontolt szándékkal csalták bele áldozataikat.

210

41

Manapság mintegy nyolcszázmillió forintnak felelne meg.

211

A visszafizetni elfelejtett hitelből egy ABC áruházat építettek Nagymaroson, s ez – kitérők után -- mostanság a szóban forgó ÁFÉSZ-elnök egyenes ági örököse tulajdonában található. Akit immár ájult tisztelet és dicsfény övez, mint a szívünkhöz közeli nemzeti áruház-lánc megbecsült tagját. Egyes boltjait még a katolikus egyház is felszentelte! (Persze, ha meggondoljuk, hogy egykoron gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar elei is útonállóként kezdték felívelésüket, talán nincs is ebben semmi különleges.) E példa is adalék lehet arra, honnan is származhatnak az első egymilliók. Meg a többi. Nem tudhatom, rajtam kívül hiányzik-e bárkinek az egyes parlamenti pártok42, illetve az Alkotmánybíróság által elsinkófált elszámoltatás és igazságtétel. Mindenesetre, ahogy elnézem, kiből-miből lesz itt hovatovább „nemzeti”, elfog a kétely ebben (is). S kíváncsi lennék, hogy azon honfitársaink, akiknek vérét a salgótarjáni utca pora itta fel, vajon ilyen nemzeti jövőről álmodoztak-e? Ennek a „mi kis ABC áruházunknak” igen különös a története. „Skálának” indult a „keresztségben”, majd két évtizednyi hányattatás után CBA-ként ért révbe. A Skála áruházak eredetmítoszára már nem érdemes különösebb energiát pocsékolnunk, legfeljebb annyit elevenítenék fel róluk, hogy a hőskorban a kommunizmus még szégyenlős kapitalizmusának zászlóshajóiként „büszkélkedhettünk” velük. A hozzám hasonló ősbölények közül ki ne emlékezne az együgyű Skála-kópé reklámfigurára, aki esténként nagy vidáman ugrándozva fülbemászó énekszóval feledtette a nagyérdeművel, hogy a keresztapa, aki esténként az ágyban még Marxot tanulmányozza nagy figyelmesen, amint lerántja a leplet a kizsákmányoló kapitalizmusról, nappal már maga is a sokat szapult burzsoázia szerepkörét próbálgatja? Ki korán kel, aranyat lel! Merthogy az arany ásása bizony már meglehetősen korán megkezdődött, csak mi vettük észre ezt túlkésőn. Még jómagam is, pedig én ama kevesek közé tartozom -- hacsak nem állok vele egyedül --, akik úgy tartják, a rendszerváltás nem megkezdődött 1989-90-ben, hanem éppenséggel befejeződött. Mármint ez a torzó változata, amin van szerencsénk naponta megbotránkozni. Engem ez a fránya kis Skála-kópé még a rég elsiratott ifjúkoromba is képes volt visszaringatni. Olyannyira, hogy a szépreményű húszas éveim elejére képzelhessem vissza magam, amikor is az egyetemi tornaórákon az egykori BEAC-pályán rúgtuk a bőrgömböt, miközben fél szemünket a szomszédos kosárlabdapályán tartottuk, ahol is Koncz Zsuzsáék végeztek testgyakorlatokat. Koncz Zsuzsa – akit még immár megöregedvén is kedvelek --, akkoriban igen közel állt hozzám. Már csak azért is, mert a diákszállóval szemközti házból éjjelnappal a Rohan az idő című slágere bömbölt a nyitott ablakon át, így a zsigereimbe is belerágta magát, egyetlen pillanatra sem hagyván feledni őt. Pedig akkor még nem is sejtettem: tényleg, mennyire rohan az idő! 212

42

Az MSZP, az SZDSZ és a FIDESZ még 1993-ban sem szavazta meg az ún. Igazságtételi törvényt. Az Alkotmánybíróság pedig az utolsó pártállami országgyűlés által módosított 1949. évi Alkotmányra hivatkozással megsemmisítette azt!

213

Hiszen jóformán még ki sem húztam a lábamat az egyetemről, s a híres sporttelep helyén, hipp-hopp, máris egy újabb Skála-áruházból kántálhatta a mindig jókedvűen szökdécselő kis kópé: „én vagyok a Skála-kópé, reklámom a vásárlóké.” S most, hogy ezt felidéztem, eltűnődöm: Főkópénak -- miközben Marx Tőkéjét lapozgatta --, vajon miért nem tűnt fel, hogy istenként tisztelt példaképénél a reklám a társadalom improduktív (értsd: haszontalan) költségeihez soroltatik? A budai Móricz Zsigmond körtér közvetlen szomszédságában az ifjúság és a közösség szolgálatából így ment át egy hatalmas telek ama vállalatcsoport birtokába, amely sokáig a Skála-áruházak titulusra hallgatott. Azt, hogy mostanában kit boldogít, nem tudom – egy időben kínaiakról is lehetett hallani -, de ez különösebben nem is érdekes. A lényeg a lényegben, hogy az érte kapott pénz bizonyára továbbvándorolt azok kezén, akik „jó időben voltak jó helyen”. Akárcsak a „mi” ÁFÉSZ vezetőink, akik a „saját” Skála-áruházukra felvett hitelt felejthették el visszafizetni. S e ponton kijelenthetem: csak egyetlen dologban lehetünk biztosak, mégpedig abban, hogy ezt a hitelt sem a kis ugribugri skála-kópé vágta zsebre! A tiszteletre méltó vagyonok valahogy így kezdtek el hazánk legtehetségesebb gyermekeinek kezén feltűnni és gyarapodni. Az ő tehetségük megkérdőjelezhetetlen, több mint valóság, hisz máig büntetlenül tehették, amit megtehettek. Még a hitelkonszolidácónak becézett habzsolás kapcsán sem hangzott el egyetlen indiszkrét kérdés sem irányukban. Mint láthattuk, az állam úgy fizetett helyettük a bankoknak, mint a gáláns katonatiszt! Azt, hogy rendjén van-e így, ki-ki eldöntheti maga, azt a tényt viszont minden további nélkül elismerhetjük, hogy a történelem, vagy, ha úgy tetszik, a „kortalanság” kegyeltjei jól sáfárkodtak az ölükbe hullott „első milliókkal”. Miként Salgótarjánból jövet a mi fatornyunkat választott hősünk leszármazói is, akik immár több objektummal is a CBA „nemzeti üzletlánc” megbecsült tagjai. Engem viszont hovatovább az éhhalál réme fenyeget, mivelhogy lassacskán nem marad hol vásárolnom, úgy értve, hogy ne menjen rá a fél napom. Mert én – akinek a családját az évszázadokon át verítékes munkával apránként összegyűjtögetett, s a szóban forgó „eredeti tőkefelhalmozottnak” tán a tízezredrészére sem rúgó, valójában jelentéktelen vagyonkájáért egy életre tönkretették, s ellehetetlenítették hetedíziglen --, megtehetem, hogy betérjek egy ilyen boltba? S vásárlásaimmal szaporítsam egy olyan kompánia hatalmát, amely még azt sem érzi, hogy talán bocsánatot kellene kérnie az előzményekért? Nem tőlem, a magyar társadalomtól! A konkurenciához nem mehetek, mert ilyen nem létezik. A „nemzeti lánc” időben gondoskodott róla, hogy a helyi kereskedelem kisvállalkozóit jégre tegye.

214

Sebaj! - az önérzet megér némi fáradságot, így én, - s bevásárlásaim színhelyét áttettem Vác büszke városába. Úgy tűnik azonban, a haladással ott sem dacolhatok, mert a hírek szerint az egykori ÁFÉSZ-leszármazó a reményeim új frontján is mindent felvásárolt, ami csak kezeügyébe került. Azt az élelmiszeráruházat is, ahová kínunkban el-elvonatozgattunk az asszonnyal a napi betevőért! Így aztán nem maradt más, mint hogy még néhány kilométerrel arrébb keressük magunknak a táplálékot. (Persze, persze: „a fiúk nem felelősek”, de nekem akkor sincs hozzájuk gusztusom, ami pedig étkezésnél perdöntő, de sebaj, előbb-utóbb csak-csak kihalok.) Ez a váci üzlet -- közkeletű nevén a „Tizes” -- hajdanán a Pest Megyei Népbolt Vállalat legjelentősebb üzemegységének számított. Még akkor, amikor – mint tudjuk --, minden a Népé volt. E vállalatot szintén egy nagy tekintélynek örvendő falumbéli elvtárs vezette, akit, jaj! - a privatizáció küszöbén vetélytársai galádul kilöktek a pixisből. A nagy buli (management by out) előestéjén ugyanis elküldték nyugdíjba, ám ő, mint hopponmaradt, ebbe nehezen nyugodott bele, s lázasan kereste-kutatta a bosszú lehetőségét, s hozzá a felhasználható segítőt. Az alkalmas személyt egy gyermekkori barátjában meg is vélte találni, mivelhogy az erre kiszemelt delikvens fiatal korában a kommunista rendszer üldözöttjének számított. Attól az egykori egyetemistától remélt segítséget kapni, akinek anyja a mi konyhánkban aggódott fiáért az emlékezetes viccelődős sortüzek miatt, amiket a háta mögött vezényeltek a véres kőfal előtt álltában Kistarcsán. Merthogy még ez a „rendes” kommunista is azt feltételezte, hogy a tiszta logika szerint a régi rendszer kárvallotja értelemszerűen a rendszerváltás nyertese lehet, s így tehet valamit az erkölcstelen privatizáció ellen! Ha másként nem, hát a nyilvánosság erejével. Vezérlő motívuma persze a kisemmizése felett érzett bosszúvágya lehetett, de így is érdekes információkhoz jutottam általa. A gyerekkori barát ugyanis hozzám fordult tanácsért, lehetne-e tenni valamit az ügyben? Én ekkoriban már nagyon jól tudtam, persze, hogy lehet tenni valamit: mégpedig jó nagyokat kussolni, hisz ki hallott még olyat, hogy az ördögöt a saját öreganyja ellen fordíthatja? Hiszen én közvetlen közelről nézhettem végig azt is, amint az utólag gyógykezelésemre bízott bankból elvitt tízmilliárd forint nyertesei és tettesei is emelt fővel távozhatnak! Mi több, még vissza is térhettek, ide, oda, amoda! Úgy, mintha ennek az országnak nem lenne, se rendőrsége, se ügyészsége, se nemzetbiztonsági szolgálata, se semmiféle igazságszolgáltatása, amelynek normális világban a tyúktolvajok mellett hivatalból üldöznie illene a nemzetgazdasági méretű gyanús vagyonátcsoportosításokat is. (Ezzel szemben a hűtlen vagyonkezelés tényállását – átmenetileg – még ki is iktatták a büntetőtörvénykönyvből!) Ki lenne hát az a marha, aki felülne egy elvtársaiban csalatkozott kommunista csicskás délibábos bosszúszomjának korábbi játszótársai ellen? Az ügy érdekességei viszont megragadtak bennem. 215

Az a körülmény, hogy e privatizációs ügylet nyertesei sorában egy volt iskolatársamat is felfedezhettem (rendőr felmenővel a Kádár-rendszer hajnaláról), akár még „büszkeséggel” is eltölthetett volna, ám, mégsem ezt tekinthettem igazi csemegének, hanem egy igencsak ütős név felbukkanását. S ezt a nevet nem nagyon lehet elfelejteni, ha az ember egyszer megjegyezte. Márpedig nekem alkalmam nyílt egy életre elraktároznom magamban, ugyanis nem sokkal korábban e név viselője közölte velem a megdöbbentő szentenciát, miszerint csak akkor lehet helyem a Miniszterelnöki Hivatalban, ha Boros Imre megbízik bennem! Nos, ha erre a megalázó szituációra visszagondolok, máig kinyílik zsebemben a bicska! Az állítólag rendszert váltott országban nem mentem át az egykori MNB-beli MSZMP pártvezetőségi-tag bizalmi szűrőjén. (Ma már persze büszke vagyok rá!) Ez a momentum még inkább rávilágít a rendszerváltás diszkrét bájára. Ám ezzel a mi kis CBA üzletünk körül -- és kapcsán -- terjengő pikáns illatoknak még nem szakadt vége! Mint amikor a harisnyán is elpattan a szem, tudhatjuk-e előre, hogy a felfeslés végül is hova torkollik be? Mi több, azt a kérdést is feltehetném, vajon minden az-e, aminek látszik? Például, igazán keresztény-e, aki annak mutatja magát, s egyáltalán: mondanak-e bármi hitelest az önmeghatározások és önmutogatások? (Vagyis a “liturgia” önmagában.) A Skála (ABC) illetve CBA állapot között létezett egy átmeneti szakasz, amikor is egy rövid ideig úgy tűnt, a kificamodott dolgok a helyükre ránthatók, vagyis a közpénzből visszafizetett konzumbanki hitelből megvalósított magánvagyontárgy (az áruház épülete) köztulajdonba kerülhet. Ha nem is az állam, legalább a helyi önkormányzat tulajdonába. Az önkormányzat ugyanis -- közbenső tulajdonosoktól -- kedvező feltételekkel -- alighanem felszámolásból kivásárolván --, megszerezte magának az áruházi épületet. Erre az egyházi kártalanítási program keretében kapott ötven millió forint állami támogatás nyújtott fedezetet. Ilymód a katolikus egyháztól bitorolt siralmas állagú régi ház helyett ide költözhetett volna az általános iskola napközi otthonos konyhája és étterme, megosztozván az alapterületen az ugyancsak ide szánt alsó tagozatos osztálytermekkel (természetesen az új céloknak megfelelő átalakításokat követöen). Mindez komplex oktatás-, és kultúrafejlesztési program keretében ment volna végbe, melynek betetőzéseként – megkötött szerződések értelmében – a Kodolányi János Főiskola az idegenforgalmi fakultását kihelyezte volna Nagymarosra, a – hál’Istennek -- meghiúsult Bős-Nagymarosi vízlépcső két évtizede fantomként pusztuló épületegyüttesébe! Azt már csak mellékesen említem, hogy az áruház megvásárlásával felszabaduló más ingatlanokban egyéb akut gondok is megoldódhattak volna. Végre otthonra találhattak volna az igen gazdag helytörténeti emlékek, továbbá magánadományokból származó gyűjtemények. 216

Sajnos csak volna és volna! S most, tessék figyelni a számokra! A Konzumbank egykoron nyolcvanmillió forint hitelt adott áruházépítésre, amit nem fizettek vissza (hétköznapi szóhasználattal: elloptak)! Az adós helyett az állam rendezte a tartozást. Az önkormányzat is az államtól kapott ötvenmillió forintból vásárolhatta meg az épületet, közösségi céljaira. Vagyis az önkormányzati birtokba vétel időpontjáig (2002) ez az ingatlan százharminc millió forintjába került az államnak, mely kiadás végül is magánzsebekben kötött ki. A megfelelő árindexet figyelembe vételével, a számla négyszázötven millió forintra rúg. S most jön a csattanó! A 2002. évi önkormányzati választás nyomán felálló FIDESZ-KDNP uralta önkormányzat még tán fél évvel sem megvásárlása után, újból értékesítette a fordulatos sorsú áruház-épületet! S ebben a meglepő fejleményben még csak nem is az a zavaró, hogy ezzel az aktussal lelökte a „falut” a minőségi léptékváltást ígérő, már a megvalósulás stádiumába lépett fejlődési pályáról, hanem sokkal inkább a vevő kiléte! Az önkormányzat ugyanis annak az ÁFÉSZ-leszármazónak adta el az épületet, akinek a felmenője „elfelejtette” a szóbanforgó fránya hitelt visszafizetni! Mégpedig ugyanannyiért adta el neki, amennyiért maga is megvette! Vagyis ötvenmillió forintért. Megjegyeztük a számokat? A kereszténydemokratának mondott önkormányzat az ekkor már napi áron négyszázötvenmillió millió forint értékű épületet ötvenmillió forintért adta át egy, a legkevésbé sem kereszténydemokrata szellemiségben fogant „régimotoros” érdekcsoportnak. Íme, itt a példa arra, miként lehet nyolcvanmillió lopott forinttal – némi kitérővel – háromszázhetvenmillió forint vagyonnövekedést elérni, természetesen a „saját „tehetségünknek és szorgalmunknak” köszönhetően. Egyúttal arról is némi fogalmat alkothatunk, miként is születhettek meg a semmiből a mi zseniális milliárdosaink (tisztelet a kivételnek). Mint említettem, ezt a különös aktust jobboldali – FIDESZ-KDNP – önkormányzat vitte véghez. A „vicc” az egészben az, hogy a „Nép” által leváltott – a vásárló -- önkormányzat is kereszténydemokrata volt! Mi több, még „kereszténydemokratább” is mint az utódja.

217

A „vásárló” polgármesterről legalább bizton állíthattam, hogy tényleg kereszténydemokrata, s nem csupán azért, mert Harrach Péter pártjában találhattuk (ez önmagában édeskevés lenne mércének), hanem, mert a mamájára is emlékszem, aki a legvadabb egyházüldöző Rákosi időkben is a helyi egyházi élet lelkének számított (más kevesekkel egyetemben). Szemben az „értékesítő” (fideszes) polgármesterrel, akinek nacionáléjáról ilyen mélységben senki nem rendelkezhetett ismeretekkel, lévén nem helyben látta meg a napvilágot (s messziről jött ember azt mond, amit akar). A két „keresztény” irányvonal közötti különbség abban adható meg, hogy amíg a „régi” megragadott egy soha nem látott, és alighanem vissza nem térő minőségi életesélyt a közösség javára, addig az „új” ezt aprópénzre váltván elherdálta! Az emlékezetes 2002. évi helyi önkormányzati választás egyébként is a keresztény erkölcs „diadalát” hozta! Adva volt egy régi, KDNP-s, valamint egy új, FDESZES polgármesterjelölt. Mint mondottam, előbbinek meg sem kellett szólalnia, még is mindenki tudhatta róla, mire számíthat tőle. Már csak azért is, mert több mint két ciklus óta töltötte be a tisztséget, no meg a falu már gyermekként is ismerhette. A másik, a FIDESZ jelöltje, ennél sokkal-sokkal fiatalabb volt: mind lakótársként, mind kiismerhető emberként. S mit ád ég? - maroknyi exhibicionista csoport kitartó aknamunkájának köszönhetően tizenkét „békebeli” év után felbolyduló hangulatban, Harrach Péter, a település országgyűlési képviselője kinyilatkoztatta: „Nagymaros népe szerencsés helyzetben tudhatja magát, mert két, egyformán jó jelölt közül választhat magának polgármestert”! S nem hiába tekintély a tekintély, a választók hallgattak is rá, s a járt utat elhagyták a járatlan kedvéért! Mint amikor az ember rábízza az életét és vagyonát az első szembejövőre. Harrach Péter, a KDNP elnöke tehát nem arra buzdította szimpatizánsait, hogy saját eszme-, és párttársukra, a KDNP-s jelöltre szavazzanak, hanem a konkurenciára, a FIDESZ ideszakadt emberére, „merthogy ő is egyformán jó…”! E kezdeményezésben a helybeliek nem vették észre a buktatót – vagyis az újonc képviselte ismeretlen kockázati tényezőt --, s a hátterében hatalomra segítették az exhibicionistákat, akik az utcasarokra jártak imádkozni, fél téglával döngetvén mellüket, hadd láthassa mindenki, ki itt a jó választás! Azt a látszatot keltvén ezzel, hogy még az is jobb keresztény, aki egyszerre két MSZMPpártirodán szívta magába az anyatejet, mint az, aki már 1951-ben, illetve 1957ben is bejárt a templomba! Annak ellenére is, hogy az ajtóban posztoló pufajkás a nyálas tintaceruzájával feljegyezte a „klerikális elhajlót”. S valaki esetleg éppen azért nem teszi be oda a lábát, merthogy immár „ők” is ott vannak. (Még tiszta szerencse, hogy nem mindenkinek kell hetente meggyónnia a pálfordulásait!) Ám semmi nem létezhet következmények nélkül! 218

Mivel a hatalomban igen hamar kiderült róluk, „hogy a király meztelen”, legközelebb az inga visszalengett, s megtörte az addigi szakadatlan keresztény hegemóniát, s 1990 óta első ízben felsegítette a padlóról a helyi baloldalt! „Hála” a KDNP „egyformán jó jelöltje” ámokfutásának. Azt hiszem, az ilyen esetekre találták ki a közmondást, miszerint a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ámbár magam inkább arra hajlok, hogy a helyi közélet ilyetén befolyásolására tett állásfoglalásával Harrach Péter valójában a saját nagypolitikai törekvéseit egyengette. A nagyobb testvér iránti lojalitása látványos felmutatásával nyilván valamiféle politikai viszonzást remélt (ami az óta mintha meg is történt volna). A Toldi egy verssora bukkan fel most bennem: „Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan talál meg?” A hajítással talán beteljesültek Harrach vágyai. Nagymaros viszont az „ugyanolyan jó jelöltek” ténykedése nyomán elveszítette a kiművelt emberfőbe - a jövőjébe -- való legígéretesebb befektetéseit! Ha valaki hajlamos lenne legyinteni az elmondottakra, mondván: ugyan kérem, ez csak egy kisváros, felmutatok számára egy igen érzékletes analógiát. Tessék csak elképzelni, mi történne, ha Harrach Péter ekként szólna a saját választóihoz: „szerencsés helyzetben érezhetik magukat, mert Orbán Viktor helyett mást is megválaszthatnak miniszterelnöküknek!” Sántít a példa, mert egy kisváros polgármesteri posztját nem lehet összehasonlítani a miniszterelnöki méltósággal? Miért, az erkölcsnek van mérete? Létezik kis erkölcs, meg nagy erkölcs, attól függően, hogy milyen magasra mászunk fel? Nem csak úgy egyszerűen nem illik hátba szúrni a kipróbált küzdőtársat, tértől és időtől függetlenül? * Nem tudom eldönteni, sajnáljam, avagy áldjam-e az eszemet, amiért nem készítettem magamnak és az utókornak másolatot arról a bizonyos „hitelkonszolidációs listáról”. Mert az igaz ugyan, hogy roppant tanulságos lehetne, de nagy kérdés, mire mehetnék vele? Az az óta eltelt két évtized közéleti fejleményei sajnos azt mutatják, semmire! Így a díszes kompániából – vagyis azokból a százakból (országosan ezrekből), akik hitelek tömkelegét vették fel, de visszafizetésüket az állam készséges kezdeményezésére az adófizetőkre, vagyis a magyar társadalomra hagyhatták --, mára jószerivel csak azokat őrzi a lassacskán erodálódó emlékezetem, akik valamilyen különleges apropó által megjelölten fészkelték be magukat oda. Ilyen fogódzóm a Hír Tv is.

219

E médiumnak köszönhetően az egyik hitelkonszolidációs ügyet soha nem fogom elfelejteni, mert ehhez magát a nevezetes Csatornát kellene kiirtani a tudatomból. Ez pedig lehetetlen, s nem is akarom. Már csak azért sem, mert ujjongtam megszületésén egy olyan időben, amikor már azt hittem, a földkerekség eme szegletén soha a büdös életben nem kaphatnak lábra jobboldalinak mondott hírharsonák, hiszen az ilyesmivel gyanúsíthatók maradékát is éppen akkoriban irtották ki a „balliberálisok” emlékezetes demokrácia-felfogása, és -gyakorlata szerint. A Hír TV-t nem azért említem, mintha a most következő epizódban bármilyen felelősséget tulajdonítanék neki, hiszen a bankkonszlidáció idején még meg sem született. Maga a médium itt csak annyiban érdekes számomra, hogy ahányszor csak előjön, nekem rögtön beugrik róla az INFORG Rt. is, mint Pavlov kutyájának csengetésre a vacsora. Említettem már – talán vissza-visszatérően is --, hogy a magyar bankrendszerben sem kellett különösen hosszabb ideig bolyongani ahhoz, hogy veretes ávós dinasztiák nyomaiba lehessen belebotlani. Miért ne bukkantam volna hát én is ilyenekre? A már sokat emlegetett Társasági törvény kapcsán létrehívott Cégbíróság küldetése garantálni, hogy a gazdasági társaságok minden kétséget kizáróan beazonosíthatóak legyenek, merthogy ezen áll vagy bukik követeléseik és kötelezettségeik nyomon követhetősége. Elvileg tehát nem szerepelhet két azonos névre hallgató társaság a cégbírósági cégjegyzékben! Ilymód, amikor a Hír TV megalakulásakor az alapítók sorában megpillantottam az INFORG Rt-t, biztos lehettem benne, ez ugyanaz a cég, melyet az ominózus hitelkonszolidációs „dicsőséglistán” is díszelegni láthattam tizennyolcmillió forint erejéig! Az INFORG Rt-t pediglen tulajdonosként az a Töröcskei István43 jegyezte, aki 1994-ben az INFORG Rt-vel és a Pro-Aurum Vagyonkezelõ Rt.-vel közösen százszázalékos tulajdonrészt szerzett a Hír TV-ben. (A Pro-Aurum Rt is az INFORG Rt-ből jött létre). Töröcskeit az egykori közös munkahely (MNB) ellenére csupán látásból ismertem, s még csak telefonon se érintkeztünk egymással egyetlen mukk erejéig sem. Egyszerűen semmi közös dolgunk nem akadt. Ez a körülmény abból adódott, hogy ő többnyire a Fekete János uralta „elitkaszthoz” tartozott -- akárcsak Boros Imre --, annak közelébe pedig nem kerülhetett akárki, pláne nem egy valamikori „rohadt, hülye, fasiszta, nyilas, sváb kölyök”.

43

Pályfutása: Foreign Exchange Dealer az MNB londoni leánybankjában (1977-1982); Foreign Exhange Igazgató az MNB-ben (1982-1989); Ügyvezető Igazgató az MHB Nemzetközi Főosztályán (1989-1991); Elnök a Kultúrbankban (1991-1992); Vezérigazgató, elnök-vezérigazgató az MHB-ban (1992-1994); Széchenyi Kereskedelmi Bank tulajdonosa (2011-); Vezérigazgató az Államadósságkezelő Központban (2011-).

220

Töröcskeit soha nem láttam egymagában. Még kisebb fiú korában is kivétel nélkül mindig két ember társaságában tűnt fel a horizonton: vagy Boros Imre oldalán, vagy egy K. B. nevű ipariágazati főosztályvezető kíséretében, akinek azonban még ennél is fontosabb tulajdonsága lehetett, hogy akárcsak Boros, szintén az MNB-beli MSZMP pártvezetőségi tagjainak sorát szaporította. Töröcskei mintha a fenekükből lógott volna ki folyton. Néhanapján el is tűnődtem rajta, létezik-e egyáltalán nélkülük, s, ha ők egyszer csak eltűnnének, nem hunyna-e ki maga is, mint a villany lekapcsolásakor a csillár árnyéka a mennyezetről? A véletlen játéka folytán éppen ezidőtájt, mármint Töröcskei médiafeltűnésekor került kezembe Szász Béla Minden kényszer nélkül - című memoárkötete a Rajk-per körüli rémdrámáról, s ebben megint csak szemembe bökött egy imerős név, melyet egy hírhedt ávós főtiszt is magáénak mondhatott. A Bank ama ügyvezető igazgatója viselte e nevet, aki meglehetős gyakorisággal bukkant fel az elveszett hiteleket világra szülő hitelszerződéseken, többek között az INFORG Rt-nek nyújtott tizennyolc millió forint hitel dokumentációján is! Amit végül is – az állami költségvetés közbejöttével -- többek közt a tisztelt Olvasó fizetett vissza. Tudom, tudom, a fiúk nem felelősek apáik vétkeiért! S az elvesztegetett hitelekért? Felelősségre ugyanis ezekért sem vonták őket, ezért önkéntelenül is felmerül a kérdés, vajon a „történelmi” előzmények, illetve a legújabbkori fejlemények nincsenek-e még is csak megtermékenyítő összefüggésben egymással? Szociológiai töltettel ennyit esetleg fel lehetne vetni egy rendszert váltott országban. Vagyis azt a nyomasztó kérdést, hogy végül is ki-kicsoda ebben a csuda nagy átalakulásban, s, hogy a lényeget illetően átalakult-e itt bármi is? Mi sem jellemzőbb, hogy bár ez a “patinás nevű szakember” is előkelő szerepet vitt bankja tönkretételében, még is magasabb fokozatú vezetőnek mehetett át egy másik bankba, miután jöttünkre elmenekült a fedélzetünkről. Lám, mennyi érdekesség merülhet fel csak néhány – kisebb! --hitelkonszolidációs nyom kapcsán is. Tessék hát elképzelni, mi jöhetne felszínre országos méretekben, ha nincs a lázas, lényegében „nagykoalíciós” igyekezet az elszámoltatás eltussolására és diszkreditálására! 5. Kikből lettek bankvezetők?

221

Szót ejtettünk már arról, hogy a diktatúra árnyai nem tűntek tova maradéktalanul. Sőt: lehet, hogy semennyire. A terhes múlt érintését majd mindenhol tetten érhetjük, tekintve, hogy – jól, és kevésbé jól ismert -- reprezentánsai még a korábbi – rendszeren belüli – kurzusváltozások, majd a rendszerváltás folyamatában diszkréten felszívódtak a civil életben. Mondhatni, a pincétől a padlásig még „idejében” pozíciót fogtak. Megtalálhatók a volán mögött és az elnök-vezérigazgatói székben, meg a köztes stációk mindegyikében. Veretes ávós, pufajkás, és munkásőr nevekkel az államigazgatástól a művészetekig, a médiától a gazdaságig, az élet minden területén találkozhattunk, hogy az árral úszó névtelen kisebb halak hasonló pedigréjű tömegéről ne is beszéljünk. S nem is nagyon tanácsos beszélnünk róluk. Se a nagyhalakról, se a kishalakról, mert ez még mindig „érzékeny” téma, mégpedig a szó szoros értelmében. Még mindig meg kell húznunk magunkat a köntörfalazás fedezékében. De itt most ez talán nem is érdekes, mert nem „feljelenteni” akarom őket (minek?), csupán rámutatni a lesújtó körülményre, miszerint a hatalom bugyraiban a rendszerváltás valójában nem sok újat hozott. Gyökeres fordulatot semmi esetre sem. Harsant ugyan harsona hatalommegosztásról, pártok versengéséről, ilyenolyan demokratikus jogokról, a hatalom birtoklásában azonban valójában semmiféle minőségi fordulat nem ment végbe. Még ha sokan nem feltételezik, s veszik is ezt észre. Rendszerváltás ide-rendszerváltás oda, a letűnt korszak ránk hagyta édes gyermekeit, s távolról sem segédmunkásként vagy börtönlalóként, netán vezeklőként, ahogyan az rendszerváltások idején megszokott volt eleddig. A közvélemény persze nem sokat tud róluk. Vagy inkább semmit. Azt, hogy érdekelné-e egyáltalán, ha tudhatna, nem sejthetem. Mindenesetre, akik mesélhetnének, azok hallgatnak. Az érintettek részéről ez természetes magatartás, ám a magamutogató, melldöngető politikusokra, a nagyon független, nagyon tárgyilagos elemzőkre, média- és erkölcscsőszökre, az egyébiránt igen csak zajos jogvédőkre tekintve kissé furcsának tűnik a nagy lapítás. (Vagy nagyon is kézenfekvőnek.) Merthogy, miközben úgy tesznek, mintha nem értenék, mitől olyan zaklatott, egymásnak (és önmagának) feszülő a magyar társadalom, képmutatón egyvégtében jajongnak fölötte! A furcsábbnál furcsább jelenségeket – gyanús ügyletek hullámveréseit – persze mindenki érzékeli. A jéghegy csúcsánál mélyebbre azonban senki nem merészkedik, még ha a felszín időnként nyomozások, bírósági tárgyalások képét mutatja is. Csak valahogy az adekvát és jelzésértékű, konzekvens ítéletek nem akarnak az Úristennek sem megszületni. S miért is lenne pont a bankok tekintetében másként?

222

Néhány évvel ezelőtt -- „balliberális” kormány idején --, Sólyom László regnáló köztársasági elnök az állami kitüntetések díjátadó ünnepségén kamerák kereszttüzében látványosan megtagadta a kézfogást Fekete Jánostól. Elötte is, utána is a sorban minden díjazottnak kezet nyújtott, egyedül Feketének nem. „Felháborító faragatlanság” hördült fel az ország egyik, „nemes erkölcsi gesztus”, kontrázott a másik fele! Mindkettőben van ugyan némi igazság, de az egész történetben nem ez a lényeg, hanem a súlyos következetlenség és képmutatás. Amire viszont senki nem figyelt fel. Azt ugyanis, hogy miért sújtotta megvetésével imígyen Feketét a köztársasági elnök, még csak-csak érteni vélem, de azt már a legkevésbé sem, hogy, ha ilyen kényes az ízlése, akkor miért parolázott minden fenntartás nélkül például Marjai Józseffel? Aki maga ugyan nem volt bankár, viszont legalább ugyanolyan felelőse a létező szocializmusnak „köszönhető” bajainknak, mint az ünnepi ceremónia fekete báránya! Azt a talányt pedig még kevésbé érem fel, hogy ilyen magasztos erkölcsiséggel miként játszhatott vezető szerepet ama törvények szentesítésében, amelyek lehetővé tették, hogy a Fekete-istálló csődörei prímszerephez juthassanak a demokrácia magyar bankrendszerének megtermékenyítésében? S miért van, hogy azt a mondanivalót, amit tisztességes világban egyetlen röpke névsorolvasással is elintézhetnék, itt hosszasan kerülgetnem kell? Sólyom Lászlónak sokkal inkább ezen illett volna felháborodnia, mi több, önvizsgálatot tartania! Mármint azon, hogy retorzió veszélye nélkül még mindig nem nevezhetők néven bizonyos felmenői-leszármazói, s egyéb, korántsem mellékes összefüggések. S ami talán a leggyötrőbb kérdés: ha ennyire kifinomult Sólyom László gusztusa, egyáltalán miért jelent meg az ominózus eseményen? Miért nem tüntetett a távolmaradásával? Ne lett volna tisztában az előterjesztő – az aktuális miniszterelnök -- dinasztikus vonatkozásaival? Nem hallott még a hírhedt Apró Antalról, a „Kádár-Apró-Dögei triumvirátus illusztris tagjáról? S a lányáról? Aki történetesen az ország második lgnagyobb bankjának elnöki székét tudhatta maga alatt? Éppenséggel ama “rendszerváltó” törvények jóvoltából, melyek megalkotásában és érvényre juttatásában, mint kényes ízlésű méltóság maga sem volt ártatlan, melyek „jóvoltából” Fekete egyáltalán kitüntetésben részesülhetett, s éppen attól, akitől? Hisz Sólyom egyenesen kezdeményezője volt megalkotásuknak, és felkent őrzője „helyes” alkalmazásuknak! Hogy csak az Országgyűlés Igazságtételi törvény-kezdményezésének általa vezetett alkotmánybírósági elmeszelését hánytorgassuk fel!

223

Sólyom László ne tudná, hogy Apró Antal miféle szerepett vitt Magyarország legújabbkori történetében? Jogász létére elfeledte volna például a háromnégyszáz törvénytipró kivégzést, köztük kiskorúakét? S ne tudná, hogy Fekete János Apró Antalhoz képest csupán kismiska lehetett? Technikus. S mégis kezet fogott (s fog az óta is olyanokkal), akik azért a Fekete Jánosénál kissé közvetlenebb kötelékkel kapcsolódnak a vérengző-dinasztiákhoz. Mi több, arcizma sem rándul, midőn kinevezési ceremóniákat celebrál számukra a Köztársasági Palotában, a Köztársaság nevében! Annak a köztársaságnak nevében, amely az 1956. évi forradalom és szabadságharc testamentumából eredezteti legitimitását, vagyis arra a magasztos eseménysorra vezeti vissza létét, amelyet az Apró Antal féle „hazafiak” fojtottak vérbe és toroltak meg iszonyatos kegyetlenséggel, hazaáruló módon idegen hatalom segítségével. Akik - s örököseik -, történetesen éppen a Sólyom Lászlónak44 oly kedves “gyermek”, az 1949. évi Alkotmány 1989. évi módosítása jóvoltából maradhattak részesei a hatalomnak, az ugyancsak Sólyom-vezette Alkotmánybíróság értelmezésében! S ebben a gyalázatban Sólyom László felelőssége nagyobb, mint Fekete Jánosé! Sokkal nagyobb. Amint abban is, hogy Fekete emberei gombaspórák módjára terjedhettek szét a magyar bankrendszerben a bársonyos rendszerváltás langymeleg fuvallatában. Miközben egy ország ringatta magát abban a hitben, hogy egészen mást hoznak az új szelek! Sólyom László az említett ceremónián nyugodtan megragadhatta volna Fekete János jobbját! Mert ugyan ez még mindig felkavaró cselekedet lett volna, de legalább koherens! * S most hallgassuk meg egy „régi ismerősünk” véleményét a szóban forgó időszakról! Mármint arról, kikből lettek, lehettek (maradhattak) bankvezetők a rendszerváltás folyamatában. Várhegyi Évától idézgetünk egy a témával foglalkozó tanulmányából.45 Ha az Olvasó ezt elolvasta, megállapíthatja: igen, a “megszokott” tárgyilagossággal úgy is beállíthatjuk a történteket, miként a bankügyekben tekintélyesnek mondott Szerző. Ha azonban az igazságot kutatjuk, már kissé másként fest a helyzet! Szemelgessünk csak állításaiból! * „A nyolcvanas évekre beérett, harmincas-negyvenes technokraták széles köre meglehetõsen pragmatikusan viszonyult a politikához: elfogadta azokat a játékszabályokat, amelyeket a hivatali karrier íratlan, de köztudott forgatókönyve elõírt.”

224

44

Sólyom László mellett meg kell még említeni Tölgyessy Péter, Hack Péter, Dornbach Alajos, Bihari Mihály, Kónya Imre, Kutrucz Katalin, Balsai István és Salamon László nevét. 45

Várhegyi Éva: A bankvezetõk kiválasztása a nyolcvanas-kilencvenes években Magyarországon. (Forrás: www.mtapti.hu).

225

Valóban, az említett „technokraták” annyira “pragmatikusan” viszonyultak a politikához, hogy túlnyomó többségük tagja volt az MSZMP-nek! És sokan közülük a munkásőrség közismert fényét is emelték. Igaz, akadt fehér holló is, mint például jómagam, akinek éppen egy ilyen MSZMP-s munkásőr „pragmatikus technokrata” állhatta útját. * „A rendszerváltást követõen nem ment végbe "földindulás" a bankok operatív vezetésében, a kormány és a mögöttük álló pártok elegendõnek látták, ha a vezetõ testületekbe megfelelõ embereket delegálnak. Az operatív vezetõket (vezérigazgatók és helyetteseik, ügyvezetõk) továbbra is többnyire a bankszakmából, kisebb mértékben az államigazgatásból (PM, OT, ágazati minisztériumok), illetve még kisebb hányadban a vállalatvezetõi körbõl választották.” Magyarra fordítva: vagyis lényegében nem változott semmi! Erről a kiábrándító „fordulatról” hitték úgy a Bem-téren, hogy „ha a helyükön hagyjuk őket, akkor hálából a tenyerünkből fognak csipegetni!” S ez a naivitás – ha ugyan nem más jelzővel kellene illetni --, a következmények fényében sokkal nevetségesebbnek (valójában szánalmasabbnak) tűnik, mintha a kabaréban hangzott volna el. * „Összességében tehát elmondható, hogy a bankok operatív felsõ vezetésének kiválasztásában a szakértelem fontos szerephez jutott. A magyarországi viszonylatban jónak mondható szakmai felkészültség azonban nem jelenti egyben azt, hogy a bankvezetõk mindegyike vagy akár többsége valóban jó bankár lett volna. Egyrészt azért nem, mert ez olyan szakma, amelyet igazán csak a gyakorlatban lehet megtanulni, amire eddig kevés embernek volt módja.”

226

Hát ez az! Hogy is lehetett volna „a bankvezetők mindegyike, vagy akár a többsége valóban jó bankár”? Hisz nem mindegyikük tartozott a megfelelő törzsszövetséghez! Ha tisztelt Olvasó netán vette a fáradságot, s részleteiben is utánanézett az idézett szerző „szakmai” rokonszenvének, szemernyi kétsége sem maradhatott e felől. Hogy ne menjünk messzire, például az én főnökömről majdhogynem lenézően nyilatkozik. Lényegében ablaküvegnek tekinti nem úgy, mint amikor pénzt kellett kunyerálnia tőle ahhoz, hogy Dr. Medgyessy le ne fújhassa a porondról társaival egyetemben! A rivális nagybank – médiában – agyonsztárolt vezetőjéhez képest mindenképpen leninősíti. Igaz, neki – mármint főnökömnek --, az államosításig még megadatott „igazi bankban is” gyakorolnia a szakmát, de mi ez a született zsenik tehetségéhez képest? Akik jó nagyokat tudnak puffogtatni a levegőbe, s ráadásul még jó a keresztapjuk is? Ez utóbbi adottság persze az olyan emelkedett elemzőket lenyűgözheti, akik írni ugyan írhatnak a bankokról, de nemigen érthetnek hozzá a gyakorlatban. Hogyan is érthetnének, ha – Várhegyi lenéző stílusát kölcsön véve --, fél évszázadig nemhogy a kapitalista bankászatot, de még a róla szóló tanulmányirást is csak szocialista kutatóintézetekben gyakorolhatták? Vagy netán hülyék lennének a privatizáció utáni új tulajdonosok, akik a megvásárolt két nagybank közül nem a “zseni” bankjába olvasztották bele a lesajnált másikat, hanem éppenséggel fordítva? Mert értvén a bankhoz, pontos érzékkel megállapíthatták: az utóbbi a jobban szervezett a banküzem tekintetében, mégha kevesebb fellengzős frázis és felhajtás kísérte is ténykedését. Ki merem jelenteni: mindenki jobban járt volna -- különösen a nemzetgazdaság --, ha azok a bizonyos „jobb szakemberek” valami más tevékenységbe fogtak volna. Mondjuk, elmennek követ törni. Normális igazságszolgáltatás mellett – a “kreatív” ténykedésük nyomán –, a jogalap sem hiányozna hozzá. Nélkülük a társadalom egészen bizonyosan jóval kisebb veszteséggel úszhatta volna meg például a bankkonszolidációt. A nemzeti érdekű és értékű társadalomfejlődés jobb esélyéről nem is szólva. Persze, ez esetben a társadalomnak nélkülöznie kellett volna a Fekete-istálló pejcsikóit. Merthogy velük a magyarság csöbörből-vödörbe került: a rendszerváltással sem jutott normális finanszírozáshoz. A magyarországi bankrendszer a maga -- Várhegyi-értelemben -- „szakszerű” ténykedésével nemhogy Magyarországot juttatta volna bővűlő pénzszolgáltatáshoz, egyenesen a magyar erőforrások külföldre szivattyúzásában alkotott maradandót! Mert, ha netán eddig kétségei lettek volna az Olvasónak, akkor most ráébresztem: bizonybizony, éppenséggel ezek a bizonyos „legjobb szakemberek” váltak a legkészségesebb csicskásokká, szivattyúügyi helytartókká (s némelyikük ezt még csak észre sem vette)!

227

Itt kell megemlékeznem arról, hogy az én főnökömet akkor és azért rúgták ki alig több mint másfél évi önálló regnálása után – jóllehet egyedül ő állíthatta magáról, hogy már a kommunizmus előtt is bankár volt --, amikor, és amiért éppenséggel a szigorúan vett szakmaiságot kívánta magasabb fokozatra állítani! Pontosan Ő volt az, aki már 1986-ban kijelentette: „nem érdekli, ki volt ott a Téli Palota ostrománál, s ki nem, neki szakemberek kellenek!” Miközben mindenhova máshova özönlöttek a még mindig, vagy csak frissiben kiugrott kommunista párttagok és munkásőrök. Némi lelkifurdalással mondom, ha annak idején ő sem minket (például Sanyi barátomat és engem) választ maga mellé, hanem „őket”, a „fiúkat”, bizonyára még most is a helyén ülhetne. Ahogyan Fekete János is vagy kilencven éves koráig kavarhatta a kását háboritatlanul. Igaz, az Ő környezetében nemigen akadt az MSZMP-n és a proletármilícián kívűli bankszakember. * „Az operatív vezetõk és a vezetõtestületek papírforma szerinti szakmai alkalmassága nem jelenti egyúttal azt, hogy csökkent volna a bankok politikafüggõsége. Ez ugyanis nem feltétlenül a megválasztott személyek minõsége, hanem a kiválasztás metódusa alapján ítélhetõ meg.„ Úgy bizony! Tényleg nem csökkent a bankok politikafüggősége, s az valóban “a kiválasztás metodusa” alapján ítélhető meg, még ha félek, más következtetésekre jutok is, mint az idézet szerzője. Nos, ami a kiválasztás metodusát illeti, nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá. Merthogy most dokumentumokkal kellene szolgálnom mondandómhoz. S szívem szerint mit sem tennék nagyobb örömmel, ám ilyenjeim (bizonyítékaim) nincsenek. Merthogy nem is lehetnek, hisz ma már mindenkit megilletnek a személyiséghez fűződő jogok. Így például 1990-ben jómagam is kézhez vehettem a pályafutásom során a személyzeti dossziémban évtizedek alatt rólam felhalmozott dokumentumokat!46 Mely gesztusról sokáig azt hittem, engem óhajt végre kivonni a „Nagy Testvér” figyelő tekintete alól, mígnem rá kellett döbbennem, hogy az „igazán jó szakemberek” árulkodó pöttyeinek (párttagság, ávósság, pufajkásság, munkásőrség, felmenők, egyebek) eltüntetése sem lehetett utolsó szempont. Feltételezem, kézhezvétel után az érdekeltek rögvest tűzre hányták az indiszkrét papírokat. Így hát az Olvasó is kénytelen az emlékeimre hagyatkozni, belenyugodni, hogy a szájhagyomány még mostanság is történelmünk átmentésének nélkülözhetetlen formája. Így őrizhetjük meg annak emlékét is --, még, ha ennek nem is örül mindenki felhőtlenül --, hogy az, amit utóbb mindenáron titkolni szeretnének, korábban még dicsőségnek számított, aminek tudatában kidüllesztett kebellel és fensőbbséggel lehetett grasszálni az egyszerű halandók között. S nem utolsósorban különféle előnyöket élvezni a többiekkel szemben.

228

46

Talán emlékszik az Olvasó: többek között azt a kérdőívet is, amelyben apám 1945 előtti foglalkozása, valamint vagyoni helyzete iránt érdeklődtek melegen.

229

* „Nem dokumentálható, de köztudott, hogy a bankok és a politika kölcsönös függõsége is fennmaradt, ha a módszer változott is. A rendszerváltás elõtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy "letelefonálásokkal" hogyan lehetett politikailag fontos nagyvállalatok hiteleit egyengetni. A rendszerváltás után sok szempontból megváltoz(hat)ott a helyzet. Egyrészt kibõvült a tét: nemcsak a vállalatok, hanem közvetlenül a pártok is megjelentek támogatásért a bankoknál. Másrészt változhatott a módszer is: koalíciós kormányok esetében elképzelhetõ, hogy a bankok is felosztásra kerülnek a koalíciós pártok között.” Irigylem e mondatok szerzőjét, amiért mindenáron valamiféle egyensúly kimutatására törekszik! Belülről nézvést azonban az általa felvázolt kép kissé másképpen látszott. Nemes egyszerűséggel csak azt mondhatom, szinte mindegy is volt melyik kormány képviselői ülnek a bankokban, mert tökéletesen úgy tűnt, mintha mindegyiküket az MSZP-SZDSZ küldte volna! Eltekintve persze a fecsegő felszíntől, a retorikától. Nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy a nyitottszemű ember rájöhessen: magasabb szempontok is léteznek a világon, mint a politikai érdekek. Ilyen érdek például az egyéni törekvések kölcsönös elfogadás és tisztelete. Pártállástól függetlenül nagy-nagy megértéssel vette szinte mindenki, hogy a másik éppúgy hordja be a hóna alatt a „bankjába” a „jobbnál jobb” -- természetesen kivétel nélkül “a nemzetgazdaság érdekét szolgáló” – protezsált hitelkérelmeket, akárcsak maga. Annyiban viszont talán tényleg változott valamelyest a módszer, hogy esetleg önmagában kevésnek bizonyult a korábbi „letelefonálás”, s egy kicsit személyesen is sündörögni kellett az ügy érdekében. Mindenesetre legény volt a talpán, aki huzamosabb ideig, ismétlődően ellent tudott és merészelt állni az ilyen megkereséseknek. E sorok írója is emlékszik olyan esetekre, amikor úgy üvöltöttek vele (vagy kollégáival) telefonon, mint a fába szorult féreg. (Például Gerbovits Jenő FM-államtitkár, vagy Káró Tamás a Bankfelügyeleti Tanács tagja, vagy Martonyi János külkereskedelmi miniszterhelyettes, privatizálási kormánybiztos titkárnője, vagy Csepi Lajos az ÁVÜ elnöke, mely esetekre remélem, a későbbiekben nem feledkezek meg visszatérni.) Azt, hogy a bankok a legkevésbé sem zavartatták magukat attól, hogy éppen ki van kormányon, semmivel nem szemléltethetem ékesebben, mint azzal, hogy a Magyarok Világszövetségében történtekre emlékeztetem. Kiváltképpen arra az árulkodó körülményre, miszerint, ha a legcsekélyebb ráhatása is lett volna a bankokra, akkor Antall József nyilván nem fordul az MVSZ-hez egy kis informális segítségért valamiféle lojális bank világrasegítése érdekében! Meg azt a bizonyos kulisszák mögötti röhögést sem árt felidézni, amellyel a Bem-rakparti – kezdeti -- MDF-es keménykedést fogadták a „bankárok” a rendszerváltás hajnalán. Vagy: az MDF még azt sem tudta elérni, hogy kedvezőbb futamidejű hitelt kaphasson a székháza alá, mely körülmény végül is a felmorzsolódásához vezetett. 230

A posztkommunista erők döntő befolyása a bankrendszerre egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges, teljesen függetlenül attól, hogy éppen ki volt kormányon! Mégpedig azért nem, mert lényegében jottányit sem változott a bankok meghatározó személyi állománya. Attól függetlenül, hogy valaki esetleg ki is írta a mellére, hogy ő immár független szakember, a szíve a régi gazdájához húzta. Ám a legtöbbje ebből még csak titkot sem csinált. Vagyis szó nem lehetett a függőség kölcsönösségéről, amint az idézet megkísérli elhitetni az utókorral. Nagyon is egyenirányított rendszerről beszélhettünk! * Végül: „Illúziót kergettek azok, akik a gazdaság Antall-kormány idején tapasztalt túlpolitizáltságát az állami tulajdon radikális csökkenése nélkül is mérsékelhetõnek hitték vagy hirdették.” Akkor megkérdem: és az „állami tulajdon radikális csökkenése” után mérséklődött a bankokhoz fűződő viszony „túlpolitizáltsága”? Midőn jóformán már nyomelemekben sem mutatható ki az állami jelenlét a bankokban, már nem politizálnak a bankokkal? S maguk a bankok sem politizálnak? Nem a fészkes fenét! Vagy azt az irtóhadjárattal felérő hecckampányt, ami mostanában folyik a nemzeti kormány ellen Európa-szerte -- amit itthonról gerjesztenek, s látnak el munícióval --, minek kell tekintenünk? Nem nem független politizálásnak? És egy “külföldi bank” magyar vezérigazgatójának nyilvános hivalkodását a munkásőrségéről? * Maradt-e kétség a tekintetben, hogy egyáltalán nem mellékes az a körülmény, hogy kikből lettek, lehettek (maradhattak) bankvezetők „hajnalhasadáskor”? Ha igen, akkor élesítsük a képet, most már minden különösebb kommentár nélkül! Minek is szaporítanánk a szót, hiszen teljesen nyilvánvaló: mintha létezne valamiféle mágikus erő, ami mint valami bravúrkarmester, összhangzatban vezényli a bankrendszert. Formális tulajdon ide, formális tulajdon oda. Csak éppenséggel Magyarország érdekeinek szolgálatát nehéz felfedezni benne. Bankvezetők „betájolása” következik, a teljesség igényét, és bármiféle fontossági rangsort, továbbá neveket mellőzve, csak úgy, ahogy különösebb erőfeszítés nélkül előtolakodnak emlékezetemből két évtized múltán is. Vezérigazgatókról, vezérigazgatóhelyettesekről, ügyvezető igazgatókról, főosztályvezetőkről, fiókvezetőkről lesz szó. Köreikben hemzsegtek a munkásőrök, ezért ezt a vonásukat külön nem is említem. A Várhegyi Éva szerinti “pragmatikusok” sorában tehát bőven láthattunk példát: 231

- tanácsköztársasági népbiztosok, - moszkvai emigránsok, - meghatározó MDP, illetve MSZMP-politikusok, - Rákosi Mátyás testőrsége, - az ÁVO majd ÁVH irányítói, - ávós, illetve ávéhás főtisztek és tisztek, - 1956. október 25.-én az FM tetejéről tüzelő tömeggyilkosok, - az 1956-os forradalom megtorlását irányító miniszterek, - az 1956-os forradalom megtorlásában résztvevő pufajkások, munkásőrök, ügyészek, vérbírók leszármazóira és rokonaira; továbbá: -az MSZMP Politikai Bizottsága, illetve Központi Bizottsága tagjainak csiskásaira (vadászatszervezőkre, kártyapartnerekre); - az MSZMP központi, megyei, és helyi pártbizottságai munkatársaira; - munkahelyi MSZMP-szervezetek vezető testületeinek tagjaira; - országos munkaszervezetek függetlenített párt-, és KISZ-titkáraira; - MSZMP- miniszterek személyi titkáraira; - a Fekete János-istálló csődöreire; valamint az illusztris körbe számító további protezsáltakra. Nagyhirtelen ennyi telt ki tőlem, sajnos nem tudok mindenkiről megemlékezni, de hát ez nem is fontos. A tájképen sem kell minden egyes fűszálat külön-külön megfesteni, ahhoz, hogy a panoráma teljes legyen. (Gondolom nem sértődnek meg, akiket esetleg kifelejtettem.) Jól tudom, és el is fogadom, hogy a leszármazók személy szerint nem tehetnek semmiről, és nem felelősek semmiért. Ám a felsorolás még is csak elgondolkodtató: bizonyára nem vagyok egyedül, akinek úgy tünik, mintha határozott rendszer tűnne elő mögüle. (A közvéleménykutatók ehhez képest töredék arányú mintából vonnak le jellemző következtetéseket!) Úgy tartják, kivétel erősíti a szabályt. Ha ez igaz, akkor nekem nagyon erős szabállyal lehetett dolgom. Merthogy ott voltam én is. Én, az egykori „rohadt, hülye, fasiszta, nyilas, sváb kölyök”. Igaz, szinte csak pillanatokig! S most már magam is csodálkozom ezen. Ha nincs dr. Kis Pál, a maga minden esendősége ellenére a környezetéből -- ha csak viszonylagosan is, de mégis csak -- minden tekintetben kimagasló szakember, valószínűleg a “főelőadó kettőig” sem vihettem volna! Aki „természetesen” nem volt olyan jó szakember, mint azok a „jó szakemberek”, akik ugyan maguk nem hoztak létre semmit, de a készbe nagynagy tehetséggel ültek bele. Hogyan tűrhettek meg ilyen sokáig? Jó kérdés. Talán mert a diktatúra idején a pedigrém miatt fel sem merülhetett, hogy bárkinek is vetélytársa lehetnék. S miként tűrhettem meg magamat közöttük én?

232

Csak is azért, mert évtizedekig nem lehettünk tisztában a konkrét hátterükkel. Mert, ha ismerem azt, még pillanatokig sem maradok a közelükben! Ennyit még is csak kaptam a rendszerváltástól. Tudniilik, hogy valamelyest fellebbent a fátyol, még ha kissé sután is, nem annyira, mint ahogy egy tisztességes rendszerváltozáshoz illenék! Még soha nem éreztem ennyire találónak a közhelyt: „mutasd meg honnan jösz, s megmondom hová mész”! Ők a hatalomból a hatalomba, én a semmiből a semmibe.

6. Aki mer, az nyer! 1988. szeptember 1.-jén Várhelyi Éva „pragmatikus fiainak” egyike megjelent köreinkben, hogy útilaput kössön főnököm talpa alá. Még a környékbeli fákon csiripelő verebek is meglepetéssel vették, hogy kedvenc főnökünk mégsem az egész életében áhított, ám csak nagy nehezen és későn elért bűvös székében fogja megérni a matuzsálemi kort. Pedig mintha erre számított volna. Mások az ő korában már nyugdíjasként a semmit múlatták naphosszat lázasan, amikor Ő még mindig megszállottan űzte-hajtotta magát a fronton. S ha már a kezeügyében tüsténtkedtünk a szebb jövőért, bennünket is. Ennek ellenére a haladás ütemét egyetlen percre sem érezte kielégítőnek, s azt hiszem, sajnálta, hogy a kancsuka már kiment a divatból. Panaszkodott is úton-útfélen: szűkkeblű környezete nem képes követni őt széles egy igyekezetében. Igencsak zokon is vettük tőle, hogy saját becses személyét kiemelendő, még a közvetlen környezete renoméját sem átallotta sárba tiporni! Úton-útfélen azt hangoztatta, hogy munkatársai másra sem jók, mint, hogy „miután jól kialudták magukat, megpaskolván titkárnőjük fenekét, elszürcsöljék a kis kávéjukat.” Miközben a lecsepültek lélegzetvételhez sem jutottak, gyakorta az Ő esetenként teljességgel feleslegesnek tűnő megrendelései miatt. Például engem – s így munkatársaimat is --, csaknem halálra kínozott mindenféle iparági tanulmányokra vonatkozó elvárásaival, amikről Ő azt hitte, hogy ez az ámokfutás maga a piackutatás, ami a bank hitelezési tevékenységét szilárd alapokra helyezheti. E mániája valójában a korábbi kvázi ágazati hitelminisztériumi szemléletmód túlélését jelentette a hiper-szorgalmas agyában. Ami már a maga idején sem ért semmit, nemhogy az új világban. Mint már korábban is céloztam rá, ilyetén habitusa, a mindenek feletti teljesítmény-kényszerével és megfelelni akarásával függött össze, illetve a pótolhatatlanságáról dédelgetett önképét volt hivatott újra és újra igazolni. Ezért kellett folyton zakatolnia. Ő pontosan az az ember volt, akiről nem csekély malíciával jegyezhetnénk meg: sokkal nagyobb hasznára lehetett volna az emberiségnek, ha kevesebb szorgalom buzog benne! 233

Mivel se adhatnám vissza e képet róla hívebben, mint a hétvégi „közjátékokkal”, melyek során – a napi nyomásból kiszabadulván – a következő heti teendőkre készült fel. Ilyenkor, miközben normális emberek az üdülőikben relaxáltak, Ő képes volt egy teljes A4-es méretű, ujjnyi vastag regiszteres spirálfüzetet sűrűn teleróni világmegváltó terveivel. Hétről-hétre! Egyetlen alkalmat ki nem hagyott volna, a világ minden kincséért sem. Ezek a füzetek képezték a hétfőnkénti ügyvezetőségi (igazgatósági) ülések forgatókönyvét. Szegény Sanyi barátom -- akit azzal vert meg a sors, hogy eme szeánszokat „Emlékeztetőben” rögzítse az utókor, valamint a számonkérőszék számára --, már ebbe is majd belerokkant. S akkor hol voltak még a sokszor sértegetésig fajuló kemény egyeztetések az istenverte spirálfüzetek és az Emlékeztetők összhangjának ellenőrzésére? Némi túlzással eme feljegyzések és emlékeztetők puszta végigolvasása is elegendő erőfeszítést igényelt a hét hátralévő napjaira, nemhogy a bennefoglaltak megvalósítása. Vajon csodálkozna a tisztelt publikum, ha azt állítanám, ezekben a silabuszokban benne hemzsegtek az én teendőim is? Most, hogy így visszamerengek, meg kell állapítanom, hogy főnökünk engem alighanem összetévesztett valamiféle varázslóval. Tőlem mintha mindig csodát várt volna. S alighanem tényleg a fiának tekinthetett, ugyanis senki mással nem morgott annyit, és olyan méltánytalanul, mint éppen énvelem. Ugyanakkor tartozom neki és az igazságnak azzal, hogy azért a nagy hajszának látszata is volt: számos tekintetben az MNB-ből kivált két másik bank is a mi megoldásainkat alkalmazta (átmenetileg). Első hallásra ez ugyan kissé életszerűtlennek tűnhet, de még sem az, hisz mint korábban is említettem, az önálló létre készülődés során elkerülhetetlenül adódtak szervezési és felügyeleti érintkezési felületek, valamint személyi átfedések. Például, a mi Ügyvezetésünkből többen is a rivális bankok különféle szintű vezetői lettek, vagyis tág tere nyílt az „adaptációnak”. Mi több, főnökünk, akiben magas fokon izzott a honfiúi hevület, súlyt helyezett arra, hogy leendő versenytársaink is jól és szakszerűen működhessenek, ezért maga is adott/adatott át nekik „alapanyagokat”. Mindezt azért ecseteltem ily kimerítően, hogy jelezhessem: egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az ember valaha is visszavonuljon, átadván helyét akárkinek is. Igaz, nem is akárki lépett az örökébe. Ám, hogy az utód olyasvalaki legyen, aki minden épeszű lény számára elképzelhetetlennek tűnt volna – nos, az nem csekély döbbenetet okozott. Ha előzetes közvélemény-kutatást tartanak -- ami persze csak fikció --, nem hiszem, hogy az illető akár csak egyetlen tippre is számíthatott volna. Lóversenyen az ilyen esélyre adnának ezerszeres oddsot. Persze csak is azok, akik nem ismerik az “ügető” belső világát. 234

Az igazsághoz tartozik, hogy főnökünk derekasan fűrészelte is maga alatt az ágat, anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is tudatában lett volna ennek. Ő egyszerűen csak hitte, hogy miként legendás szorgalmával, akként véleményalkotásaival is a haza üdvét tartozik előbbre mozdítani, minden körülmények között. S e nemes buzgalmában nem átallott egyszerre két titánt is kioktatni gazdaságpolitikából. Előbb Grósz Károlyt, majd Dr. Medgyessy Pétert!47 Utóbbi akcióban magam sem voltam ártatlan. Történt pedig, hogy Tímár Mátyás, a Magyar Nemzeti Bank elnöke 1987. december 16.-án igencsak kiábrándító levelet intézett a január 1.-jével az MNBből kivált, s éppen szárnyalni készülő kereskedelmi bankok vezetőihez. Feltehetőleg karácsonyi ajándéknak szánta nekik. Említettem, hogy a leendő bankok már az előkészületek során is mekkora hangsúlyt fektettek arra, hogy minél nagyobbnak látszódjanak a külvilág szemében. Olyannyira, hogy monumentalitásukat már névválasztásukkal is igyekeztek kifejezni. Kézenfekvő hát a megrökönyödés a levél tartalmán! Ebben nem kevesebbet olvashattunk, mint, hogy az MNB drasztikusan visszavágja a tojáshéjból épphogy kibújt bankok úgynevezett refinanszírozási hitelkeretét. Azt a forrást, ami akkor tevékenységük terjedelmét döntő mértékben határozta meg. A mi bankunkét harmincmilliárd48 forinttal csökkentette! A jegybanki forrás korábbi mértékéhez képest ez mintegy egynegyednyi csonkolást jelentett. Elképzelhető, mekkora ribilliót idézett elő a levél becsapódása! S ha még csak az önképünkbe vetett illúziónkat rombolta volna szét! Azzal még csak-csak meg lehetett volna békélni, annál is inkább, mert a bankok egymásközti versenyhelyzetét nem érintette, hisz mindannyiukat egyaránt sújtotta. Az igazi kellemetlenségek abból adódtak, hogy vissza kellett somfordálni az immár nagy hangon üzleti partnereknek kikiáltott vállalatokhoz, ugyan lennének szívesek tüstént visszafizetni a nekik nyújtott hiteleket (tartalmazzanak bármit is az érvényes hitlszerződések), merthogy a bank forráshelyzetében bekövetkezett rendkívűli változás nem teszi lehetővé további fenntartásukat! Tessék csak meggondolni: a bankreform jegyében önálló létre kelt nagy kereskedelmi bankok azzal kezdték meg a várva-várt, fennhangon beharangozott „piaci” tevékenységüket, hogy a kétoldalú szerződésekbe foglalt kölcsönöket egyoldalúan visszaszipkázták üzletfeleiktől! Vélelmezem, a magyar nyelv zengzetes cikornyáit megjelenítő reakciókat nem szükséges részleteznem. A megszorító akciót még is szinte könnyedén „végigvertük” az érintetteken. Magam is elálmélkodtam, hogy a körülményekhez képest mennyire simán. A világ normális részén ekkora léptékű gazdaságpolitikai atrocitás láttán bízvást forradalom tört volna ki!

47 48

r=-209 Mai értéken ez mintegy háromszázmilliárd forintot jelentene.

235

A „békességes” (beletörődő) reakció a „piac” részéről nyilván azzal magyarázható, hogy a kommunizmus évizedei alatt a magyar állampolgár vállalati alattvalói minőségében is megszokhatta, lényegében azt tehetnek vele, amit csak akarnak. Ráadásul, ha a szereplők – mindkét oldalon – egyaránt az állampárt tagjai voltak, s e szituációt nyugodt lelkiismerettel általánosnak tekinthetjük, eleve tudatában lehettek, mit követel tőlük a pártfegyelem. A többiek, a pártonkívüliek pedig már bőségesen megízlelhették, mi történik akkor, ha berzenkedni merészelnek, vagyis szembeszegülnek a „haladással”. Merthogy a progresszió akkor éppen azt követelte meg a vállalatoktól, hogy adják vissza a hiteleiket iziben. Persze “odalent”, a fiókjainknál, azért korántsem lehetett ennyire rózsás a hangulat, tekintve, hogy a nagy hitelrestrikciót testközelből nekik kellett megejteniük. Visszatekintve az akkor történtekre, úgy vélem, ez a fajta MNB-diktálta „vásárlóerő-szabályozás” lehetett az első megrendítő (kényszer)lépés a magyar gazdaság csődbe menetelésében. Az MSZMP nem tudott szembe nézni a valósággal, amivel pedig rajta kívűl már a legostobább „független” gondolkodó is tisztában volt ekkor. Nevezetesen: nem merte, tudta, akarta elismerni a nyilvánvalót, miszerint éppenséggel maga áll a magyar egyensúly és a kibontakozás útjában. S kerül, amibe kerül, inkább a saját mindenáron való túlélésére tette a tétet! S erre a legkecsegtetőbbnek azt a tévutat találta, miszerint a vállalati szférától elvett forrásokból kísérli meg fenntartani a düledező életszínvonalat, vagyis a lakossági fogyasztást. Ami a tespedő garnizonban a „gulyáskommunizmus” tartópillérének számított. Azt hiszem, még a hülye is megítélheti: ezzel viszont a jövője számára ásott egy hatalmas gödröt. Ha nem született ateistákról beszélnénk, azt mondanám, legjobbjaik abban bíztak, hogy aki időt nyer, életet nyer, aztán a Jóisten majd csak megsegíti őket! Mit is mondott Dr. Medgyessy még majd harminc évvel később is? Idézem: „Azt gondoltam, hogy a szocializmus megjavítható.” Az én mindig tettrekész, naiv főnököm, a maga puritán közgazdasági lelkiismeretével, elkövette azt az óvatlan gesztust, miszerint megkísérelte elmagyarázni Grósz Károlynak, mit is cselekszenek éppen. E nevezetes aktusra Szekszárdon, egy konferencián kerített sort, amelyen – milyen okból, már nem emlékszem --, részt vett az akkori miniszterelnök49 is.

49

Róla talán csak annyit érdemes megjegyeznie az utókornak, hogy egy évvel később, egy hírhedté vált Sportcsarnokbeli beszédében a küszöbönálló „fehérterror” rémét festette fel elvtársainak, az ellenzéki erők éledezésében rejlő „veszélyekre” utalva vele.

236

Feltételezem, sokan hallottak már a gabonatermelési rendszerekről. Aki még nem, annak legalább annyit tudnia érdemes róluk, hogy egy az 1970-es évtizedben meghonosodott, majd rohamosan elterjedt termelési módot képviseltek, amelyben a korszak (világszinten) „legkorszerűbb” intenzív termelési elveit, módszereit, és eszközeit foglalták egységes, összehangolt rendszerbe.50 Az együttműködésben minden csatlakozó megtartotta önállóságát, a centrumában álló gesztor csupán szervezési funkciókat látott el. Most nem tudom, mi a helyzet velük, de fénykorában a négy meghatározó termelési rendszer egyenként is százas nagyságrendű partnerrel rendelkezett. Működésük leginkább az ún. franchise rendszerekkel állítható párhuzamba. Annak megítélésére, hogy e képződmények mit jelenthettek az adott korban, talán elegendő megemlíteni, hogy ténykedésük nyomán a gabona termésmennyisége egyetlen évtized leforgása alatt a duplájára nőtt, s csúcspontján elérte a tizenhatmillió51 tonnát. (Csak érdekességként említem meg, hogy egyes időszakokban még az USA is Magyarországtól vásárolta meg a Szovjetunóba szánt kivitele teljesítéséhez szükséges gabona egy részét, mert így a szomszédból szállíthatott.) Nos, főnököm, a balga, az említett konferencián megejtett felszólalásában megkísérelte megértetni Grósz Károllyal, hogy az MNB durva akciója nyomán amit nyilván nem produkálhatott a saját szakállára, mert ne feledjük, még a pártállam idejét éltük! -, egycsapásra a semmibe enyészhet a magyar gabonatermelés. Márpedig a gabona nemcsak az életszínvonal, az élelmiszerellátás, hanem a fizetési mérleg szempontjából is kiemelkedő jelentőségűnek számitott. Talán emlékszik még az Olvasó arra a szent révületre, amellyel a kommunista redszer a konvertibilis devizák iránt viseltetett, tekintettel a mindig szűkös voltukra. Mi több, szegény feje - aki a maga legendás munka-megszállottságával arra számíthatott, hogy a haza sorsáért viselt aggodalmáért még tán barackot is kaphat a búbjára -, nem mulasztotta el megemlíteni azt az apróságot sem, hogy az MNB akciója még a Párt saját külgazdasági határozatával is szembemegy! Ugyanis 1979-től, az úgynevezett „új külgazdasági stratégia” meghirdetése óta, mindenki, aki csak élt és mozgott széles e tájékon, az export növelését tartozott előmozdítani. Lévén hogy a többévtizedes töretlen szocialista fejlődésnek „hála”, a magyar gazdaság a külső fizetésképtelenség szélén tántorgott. S a lejáró külföldi hiteleit már akkor is csak az újabb és újabb hitelekből tudta törleszteni, mert már javában benne vergődtünk a hitel-, és kamatcsapdában. Éppen az említett külgazdasági stratégia megalapozására az MNB egy speciális, „konvertálható export árualapok növelésére szolgáló hitelkeretet” is létre hívott. Amitől kezdve lényegében csak az juthatott beruházási hitelhez, aki “fővesztés terhe mellett” hitelszerződésében - közvetlenül vagy közvetve -, exporttöbblet teljesítésére vállalt kötelezettséget. 50

A járulékos hatásokkal (például talajleromlás, stb.) nem nagyon törődtek.

237

51

Manapság ennek felére is csak vágyakozással tekinthetünk.

238

S akkor az 1987. december 16.-i MNB levél értelmében ilyen célú hitelszerződéseket is felmondani kényszerültünk. Továbbá nem köthettünk újakat a korábbi terjedelemben. S e ponton érkeztünk el a lényeghez. Főnököm Magyarország gabonatermelési potenciáljának csúcsra futtatását a saját gyermekének tekintette. Mitagadás, elévülhetetlen érdemeket szerzett is benne. Ezt magam is tanúsíthatom, bár megesett, hogy éles nézetkülönbségre jutottunk egymással. Én túlhajszolt, bizonyos vonatkozásokban (különösen a forrásokkal való tartós megalapozottságát illetően) túlhajszolt, presztizsszempontokat sem nélkülöző kirakat-attrakciónak tartottam, az Ő elhívatott meggyőződését azonban semmi sem rendithette meg. Számtalan csatába is belebonyolódott a számára szent ügy érdekében. Végül is komoly bántódása emiatt nem esett: a Párt is rájöhetett, ha tele a bendője, a jónép csendben kérődzik és kussol, s ezt az idilli állapotot végül is még az akadékoskodó elvtársak kedvéért sem veszélyeztette volna. Egészen 1987. december 16.-ig, amikor is az ominózus levélben előírt hitelrestrikció nyomán kiderült, a gabonatermelés kulcselemét képező „tőkés relációjú gépimport” biztonsága is egycsapásra a ködbe tűnhet! S pontosan ez a riasztó kilátás ugrasztotta talpra főnökömet azon a bizonyos szekszárdi értekezleten. De nem csak ezért emelte fel szavát. Csak a vak nem láthatta, hogy, ha a bankrendszer felhasználásával drasztikusan visszafogják a gazdaság befektetéseit, az előbb-utóbb mély visszaeséshez vezet, aminek végállomása pontosan az lesz, amit a legjobban szeretnének elkerülni: felgyorsuló infláció, fogyasztáscsökkenés, életszínvonalromlás. Ám, ha még itt megálltunk volna! De nem álltunk meg. Dr. Medgyessy Péternek írtunk egy szívhezszóló tízoldalas levelet. Ebben már kissé általánosabb síkon vázoltuk fel a “reformok”, valamint a gazdaságpolitika, illetve a gazdasági és pénzügyi szabályozás koherenciazavarait. S részletesen szóltunk a frissen útnak indított új bankrendszer működését érintő következetlenségekről is. Hogy csak egyetlen példát említsek: annak ellenére, hogy a bankok jóformán nem rendelkeztek tartós forrásokkal, súlyosan megadóztatták az ügyfeleik tartós (éven túl lekötött) betéteit, hibernálva ezzel az amúgy sem túl rózsás aktivitási képességeiket. Azért emlékszem erre ilyen élénken, merthogy én írtam a levelet, s így nem csak attól kellett tartanom, mit szólnak majd hozzá a félistenek, de főnököm reakciójában sem lehettem biztos. Mindenesetre szó nélkül aláírta és elküldte a címzettnek. Azzal együtt is, hogy ekkorra már napról-napra hamuszürkébb ábrázattal járt-kelt a világban. Nyilván a Grósz Károllyal folytatott légyottja emléke kezdett elhatalmasodni rajta. 239

A fentiek fényében csodálható-e, ha az istenek úgy döntöttek, rátermettebb bankvezető után kell nézniük? „Körültekintő kutatás” után meg is találták a nagybank élére való, a “magasabb elvárásokkal” kompatibilis delikvenst, aki bizonyosan nem borítja a haladó kompánia fejére a bilit. A gyöngyszemre természetesen a Fekete-istálló környékén leltek rá, akiről egyszeriben kiderült, különleges adottságokat kapott hozományba. Az egyszerűség kedvéért nevezzük is immár Táltoscsődörnek. Itt akár abba is hagyhatnánk a kiválasztás boncolgatását, még mielőtt belelendülnénk. A Fekete márkanév ugyanis önmagában szentesíthette az új fiú kinevezését. Hisz láthattuk: még Kádár János is leborult a híres-nevezetes bankpotentát betegágyánál, imígyen fohászkodván: „az Isten áldja Fekete elvtárs, itt ne hagyjon bennünket, pont most, amikor annyira szükségünk van magára!” S, ha már így festett a dolog, akkor az istenek miért is ne választhattak volna az ő nemes istállójából való csődört a vágyaik szerinti vérfrissítésre érett „megfáradt” ménes élére? Hiszen beköszöntött az aratás dandárja: a privatizáció küszöbére érkeztünk! Az államosítással félévszázadra zárolt vagyon magántulajdonkénti elvontatására pediglen kétségtelenül jóféle zabon táplált, fénylő szőrű arabs paripákra várt a haza. Nehogy még a végén rosszul süljön el a nyertes/vesztes derbi! S ezzel az én főnököm el is méne nyugdíjba. Természetesen „egészségügyi okokból”. Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, még a szívét is megműttette, nehogy a világ szemében rossz fényben tűnjenek fel kiebrudalói. De nem állíthatom ezt, mert a műtétjére csak jóval később került sor. Ám, hogy a kikészítésében, vagyis a szívbetegségéhez vezető útja kikövezésében az irányváltásra készülődő élcsapat nem ártatlan, arra mérget lehet venni! Pedig, ha létezik egykori kommunista, aki – legalább is a többiekre tekintve – megérdemelte volna, hogy a megszokott székében élhesse meg a rendszerváltás formális aktusát, akkor az Ő! Táltoscsődörnek persze születni kell! -- nem teremhet minden bokorban. Csak is törzstenyészetekben. Az OKHB Rt. – és a haladó emberiség -- legnagyobb szerencséjére, a tulajdonos pártállam rátalált a csodaménre.

240

E jövőre nézvést voltak már meglehetősen korai jelek, csak ezeket a maguk idején még nem értékelhettük valós értékükön. Így az sem számíthatott feltűnőnek, hogy az 1970-es évek elején az előzőekben megemlített „konvertálható hitelekkel” összefüggő tárgyalásokra érkeztében rendszerint a szóbanforgó potenciális csodamén csóválta a farkát Farkas Mihály unokahúgának kiküldöttje, Landler Jenő unokája nyomában. Merthogy a „természetes” munkamegosztás szerint, miután mi – karöltve a fiókhálózattal -- elvégeztük a hitelezéssel kapcsolatos kulimunkát, ők határozták meg nagy kegyesen, végül is meddig terpeszkedhetünk szorgoskodtunkban. Vagyis a Fekete-részleg notabilitásai (lányai-fiai) dönthették el, kaphatunk-e „hitelkeretet” az általunk kihelyezni szándékozott hitelekhez! Ráadásul nem ám globálisan, hanem ügyenként, szálanként! Vagyis pofára. Ezt a fajta együttműködést úgy képzelheti el az Olvasó, miként valamiféle kubikosbrigád, valamint a kamáslis, csokornyakkendős művezetője kapcsolatát. S itt most ne a konkrét öltözékre tessék gondolni, hanem az előkelőség fokozatainak érzékeltetésére. Igaz is, más kubikolni, és megint más bankot uralni. Talán ezért is nem kubikost kaptunk a nyakunkba. Igaz is, kubikosnak miként telhetne ki tehetségéből vagy százhúsz milliárd forint52 meglovasítandó hitelt világra segíteni? Az ilyesmit sokkal jobb hozzáértőkre bízni. De miket beszélek itt össze? Mi az, hogy elveszett hitel, miközben már magam is malíciával illettem e fogalmat? Hisz ami az egyiknek veszteség, az a másiknak nyereség, csak jól kell megválasztani, ki lehet egyik, és ki másik! Meg azt, hogy kit kenünk fel bankvezérnek, s kit még véletlenül sem. „Rossz” választás esetén ugyanis miként meditálhatna a jónép, vajon honnan származhatnak az első milliók (aztán a milliárdok)? Végül persze a leghitványabb mozzanat is elnyeri értelmét, mégha az netán meglehetősen furcsának tűnik is kezdetben. Táltoscsődör betoppanásával is egyszeriben megvilágosodott minden korábbi homály. Mint amikor felkapcsolják a villanyt. Élt hajdanán egy Burgert Róbert nevű ember, aki ugyan tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának, de mégsem ezt tekinthettük legnevezetesebb vonásának, hanem azt, hogy az ő nevéhez fűződött az amerikai ihletésű gabonatermelési szisztéma meghonosítása Magyarországon. Az adott korra tekintve talán nem meglepő, hogy mérvadó körökben nyomban vehemens viták lángoltak fel körülötte, azon aggódván: vajon ez a metodus “összeegyeztethető-e a szocialista eszmeiséggel”? A mai ember nyilván körülröhögné az effajta megközelítést, de akkoriban ez a „nagyhorderejű” kérdés még meglehetősen felizgatta a kompetens pártberkeket. Az újfajta termelési kultúra támogatóit heves támadások érték, s ezek szerves részévé váltak az általam korábban Biszku-féle balfordulatnak nevezett belhatalmi csatározások szövevényének is. 52

Mai árszínvonalon 1200 milliárd forint.

241

S ebben a miliőben a Népszabadság nevű pártállami monopolszócső címoldalán egyszercsak megjelent egy Burgert Róbert és követői elleni kirohanás. Majdhogynem úgy, miként hajdanán a pócspetri katolikus pap ellen. Ez a cikk meglehetősen felajzotta környezetemet, hiszen kimondatlanul benne voltunk mi is. Nélkülünk, pontosabban főnökünk vehemens támogatása nélkül ugyanis a Burgert-féle kezdeményezésből (ami a tizenhatmillió tonnás magyarországi ganonatermelésben kulminált), nem lehetett volna semmi, lévén annyi hitelt öntöttünk a termelési rendszerekbe, hogy nem lett volna meglepő, ha betakarításkor hitel zúdul ki a csövön gabona helyett. Nem tartott sokáig beazonosítanunk a kirohanás szerzőjét, egy MNB-beli ifjú kolléga személyében. A delikvens huszonhárom-huszonnégy éves lehetett ekkor, s Landler Jenő unokájának táskahordozóját ismerhettük fel benne. S csak most sajnálom igazán, hogy a ma emberének már halvány fogalma sem lehet a kommunista hatalom természetéről, bármennyit olvas is össze róla. Azt ugyanis érezni kellett! Így hiába is magyaráznám, mit is jelentett akkoriban a Népszabadság címoldalán megszólal(hat)ni, különösen a Biszku-féle „fejlődési szakaszban”. Ehhez nem akárkinek kellett lennie a kitüntetett személyiségnek: ilyesmi csak kegyenceknek dukált! A kommunista istenek már akkor sem patronáltak ám akárkit (akárcsak mostanában)! Ezek után mit kellett látnunk másfél évtizeddel később, a rendszerváltást betetőző célegyenes előtti kanyarban? Pontosabban, kinek a bölcsességeit olvashattuk a sajtóban megint, nem is akárki társaságában? Valamikor 1988 tavaszán, a korszak vezető gazdasági hetilapjában, a Figyelőben, legnagyobb ámulatomra egy páros interjúban megint az imént bemutatott egykori ifjút, a későbbi Táltoscsődört láthattuk, most Dr. Medgyessy Péter53 társaságában megnyilatkozni. Miről olvashattunk a nevezetes interjúban? Megvallom, már fogalmam sincs róla, de ez nem is lényeges. A riport vélelmezhetően nem is azzal az indittatással íródott, hogy mondjon valamit bárkinek is, vagy, hogy megjegyezzék, sokkal inkább a végett, hogy egy ejtőernyős akcióra kiszemelt deszantost jó előre bedobjon a köztudatba. Hadd forogjon és érlelődjön a neve, szokjon hozzá a nagyvilág! Azt, hogy az iker-interjúalany, vagyis a nevezetes „főrendi” személyiség utóbb napvilágra került duális foglalkozása, valamint a szépreményű táltosfiú felhozatala között akár a legcsekélyebb közvetlen összefüggés is fennállna, persze nem bizonyíthatom. Találkozásuk az újsághasábokon elvileg lehetett a véletlen műve is. Ez esetben viszont igen erősen el kellene gondolkodnom azon, hogy végül is miért nem egy éppen arrajáró keveredett be Medgyessy mellé az interjúba a szemközti járdáról? Merthogy a véletlen hozhatta volna ezt is. Ha majd magyarázatot találok e talányra, tudatom az Olvasóval.

53

r=-209

242

Addig azonban maradjunk szigorúan a látszatnál, miszerint egy régóta előre megfontolt szándékkal dédelgetett zsenit ültettek főnököm helyébe. Akit nem csak úgy, a semmiből kaptak elő oly sebtiben, hogy még csak a verebek sem tudhattak róla előzetesen. (Munkásőrzubbonya emlegetését most mellőzném, tekintve, hogy önmagában ez egyáltalán nem jelenthetett számára semmiféle versenyelőnyt, hiszen a legtöbb potenciális potentát maga is rendelkezett eme fontos jellemvonással.) Mondhatnánk: Táltoscsődör végül is a helyére került! Éppen idejében ahhoz, hogy előmozdíthassa a „progresszív erők” pénzügyi pozícionálását a rendszerváltás körüli években. (Nem tudom miért, de most megint felötlenek bennem 1989-ből az utolsó III/III-as főcsoportfőnök búcsúszavai beosztottjaihoz. A sajtóban valami ilyesmit lehett olvasni erről: „mostantól más eszközökkel folytatjuk munkánkat”.) Az új dirigens tehát 1988. szeptember 1.-jén debütált bankunkban. A direkt e célból összehívott rendkívűli közgyűlésen a régi maestro még előadta utolsó beszámolóját, amelynek kottáját megint csak nekem volt szerencsém megírnom számára, aztán egyszer s mindenkorra végetértek ilyen irányú gyötrelmeim. Meghalt a Király! - Éljen a Király! Amióta világ a világ, így történik az örségváltás. S még csak azt sem mondhatnám, hogy az eszközök és módszerek aljasságában egyik a másikat felűlmúlná. Nincs új a Nap alatt. Főnököm eme végső fellépésére készültében gyónta meg nekem teljesen váratlanul: „Tudod, én sosem voltam bolsevik. Én Vas Zoltánnal szimpatizáltam”. Számomra meg maradt az örök talány: vajon megértett-e ez az ember valamit is abból a közegből, amely előbb felkapta a semmiből, majd miután kifacsarta, mint a rongyot, visszahajította ugyanoda? S a közbenső évtizedekből? A mát már meg sem merem kérdezni. Ettől az eseménytől számítva midössze másfél hónapig tartott a további pályafutásom abban a bankban, amelynek létrehozásában és útnak indításában megadatott részt vennem. S talán nem is csak statisztaként. Mi tagadás, dermesztőbb hidegzuhany már csak akkor ért, amikor rádöbbentem: a rendszerváltással még sem ment végbe történelmi korrekció (s az óta sem). Mintha a Jóisten is teljességgel természetesnek tartaná, hogy a tegnapi kommunisták -- immár önkinyilatkoztatott demokrataként – minden vétkük ellenére töretlenül állhassanak a vártán. Mintha a Mindenható is elfogadná, hogy jóformán csak annyi történt, hogy beleegyeztek, már nem éneklik fennhangon: „hej, te bunkócska te drága…” (legfeljebb egymásközt).

243

Némelyek azért már a rendkívűli közgyűlés előtt is felvették a kapcsolatot Táltoscsődörrel! Gyanítom, régi fönökünk bízta meg őket a közeledéssel. A személyiségébe ugyanis bőven belefért, hogy a joggal „gyermekének” érzett Bank utógondozójaként segítse utódja képbe hozását. Minden gyarlósága ellenére ugyanis korrekt embernek számított a mezőnyben. Annál mindenképpen jellemesebbnek, mint azok, akik elbántak vele. Elsőként a Bank főjogásza kereste fel Táltoscsődört. A hölggyel igen jó munkakapcsolatot ápoltunk, a bankszékház azonos szintjén szomszédok is voltunk, mármint főosztályaink. Remélem, a jogász-szakma nem kövez meg érte, de pályafutásom során jóformán az egyetlennek tekinthettem közülük, aki nem azt kereste mindenáron, mit lehetne megakadályozni, hanem, hogy miként segítheti a megvalósítást. Nálam ez kitüntetett szempontnak számított, mert miután főnökünk valamiféle rejtélyes okból bűvésznek tekintett engem, folyton valami újdonságon kellett kotlanom, hátha kikél belőle valami. S azt hiszem, Ő sem táplált ellenérzéseket irántam. Így aztán jól megvoltunk egymással, aminek hátterében a kölcsönös szakmai tisztelet állt. Még is alaposan meglepődtem, midőn egyszer csak azzal állított be hozzám: -- Képzelje Tóni, Táltoscsődör magát akarja vezérigazgató-helyettesnek! Így volt-e vagy sem, nem tudhatom. Megerősíteni nem áll módomban, de ki sem zárhatom. Egyszer sem kérdeztem rá. S ha netán Táltoscsődör visszakozott is kezdeti szándékában, semmiképpen sem rovom meg érte. Mégpedig azért nem, mert híre jött, hogy Jágó is együtt ebédelt vele. S nevezettet minden fenntartás nélkül képesnek tartottam arra, hogy „jó hírét” keltvén bárkitől elriasszon bárkit. Hozzám pediglen ez az úr különösképpen „vonzódott”.

244

Jágó ellenszenvének több oka is lehetett, ám mindegyiket a féltékenység motiválhatta. Még zöldfülű koromban – amikor én még csak főelőadó, Ő viszont már főosztályvezető helyettes volt --, megnyertem ellenében egy fogadást. Ez akkoriban lehetett, amikor a beosztásához valahol negyven és ötven között diplomát szerzett a levelezőn. A tétet a magyar mezőgazdaság év végére várható nyereségének megítélése képezte, szeptemberben. Erről a Magyar Nemzeti Banknak minden évben előrejelzést és értékelést kellett kiadnia. Ennek érdekében kampányszerűen halálra dolgoztatták a teljes fiókhálózatot. Jószerivel még a fűszálak számát is egyenként leltárba vetették, nehogy véletlenül tévedjenek. A téma önjelölt központi atyamesterének, vagyis Jágónak, fogadást ajánlottam: én a hagyományos módszer szerinti felmérésnél pontosabb eredményre jutok, anélkül, hogy a hálózattól külön felgyűjtött prognózis-adatokból egyetlen egyet is felhasználnék. Főnököm valamelyik tankönyvébe beledolgozván ugyanis a múltbeli adatokat böngészvén igen érdekes összefüggésre jöttem rá. Mégpedig arra, hogy a mezőgazdaság és az élelmiszeripar együttes rövidlejáratú hitelmozgásai az idő függvényében szinte tökéletes harang-görbét írnak le, ami egy nevezetes valószínűségi eloszlás. Ennek segítségével pedig meglehetősen szoros kapcsolat ragadható meg az évközi hiteligényesség és az éves nyereség viszonyában. Végül is utólag, a tények ismeretében kiderült: Jágó kétmilliárd, én húszmillió forintot tévedtem a becslésben. Ráadásul abban az évben – talán éppen ezért --, főnökünk engem bízott meg, hogy a Figyelőben tájékoztassam erről a világ közvéleményét. Ugyanabban a pirosfejléces Figyelőben, amely révén pár évvel később, de még jóval a rendszerváltás előtt, az igazán figyelmes olvasó már gyaníthatta volna, hogy dr. Medgyessy Péter54 aszisztenciájával új fenomén, egy fénylősörényű Táltoscsődör készülődik a versenypályára. Ettől az esettől fogva Jágó egyre nagyobb gyanakvással figyelte, mint indul növekedésnek főnökünk szemében ázsióm. Ö -- aki már az „OSZH”55 idején is bankárnak mondhatta magát, míg én csak hátulgombolósnak, s midőn ránk köszöntött a bankreform, ezt nem is győzte úton-útfélen hangoztatni, hadd tudja meg mindenki, ki itt valójában az igazi bankszakember --, ezt nem nézhette jó szemmel. Pláne miután kiderült, valójában mi is az aranyfedezete az ő nagy-nagy bankáröntudatának: az OSZH-ból – talán az Olvasó is emlékszik még eme pénzintézetre apám történetéből --, rendszerint Őt szalajtották át az MNB-be viszontleszámítoltatni a váltókat.

54

r=-209 Az 1947-ben megalakult Országos Szövetkezeti Hitelintézet. Mielőtt szétverték, ide kényszerítették bele a több évtizedes múltra visszatekintő Nagymaros-Visegrád és Vidéke Takarékpénztárt is (amivel persze korántsem állt egymagában). 55

245

Jágó amúgy alighanem a földkerekség legjobb svádájú bankosának tekinthette magát. Bárki minden további nélkül elképzelhette volna akár Jávor Pál szerepeiben is. Tudom, az utókor olvasójának ezzel nem mondtam valami sokat, hiszen a két világháború közötti idők neves filmsztárját én is csak felújított, ám úgy is nehezen élvezhető filmekben láthattam. Mindenesetre az a benyomása támadhat az utókor gyermekének, hogy film akkoriban nemigen létezhetett nélküle. Hogy némi közelebbi támponttal szolgáljak: Jágó természetes, napi élethelyzetében jelenítette meg ugyanazt a karaktert, mint Jávor Pál az alakításaiban. A megnyerő modorú és mosolyú, mindig kézcsókra kész, hajlongó, bajuszpödrő, bokacsattogtató sármos gentlemen alakját. Továbbá a mátészalkai huszárhelyőrség nyalka főstrázsamesterének figuráját. Mindenesetre az effajta szakértelmét korántsem lehetett lebecsülni. Főnökünkre éppen eme adottságaival gyakorolt rendkívűli befolyást, vagyis a megjelenéséből fakadó magabiztos fellépésével, amit -- azt hiszem --, titkon kicsit irigyelt is tőle. Szóval, ez az úriember ebédelt együtt Táltoscsődörrel, így az én kedves főjogász kolléganőm lelkendezéséből nem is lett semmi. Egészen mást hoztak a fejlemények. -Tónikám, kellene ide a Bankba egy jó Közgazdasági Főosztályvezető, nem tudsz valakit? – lepett meg egy-két hét múltán Táltoscsődör. Ha netán az Olvasó figyelmét elkerülte volna, aktuálisan én vezettem a Közgazdasági Főosztályt (valamint a szervezésem alatt álló Lakossági és Kisvállalkozási Főosztályt), ügyvezető igazgatói rangban. Nem emlékszem, mit válaszoltam Táltoscsődör felvetésére. Lehet, hogy semmit, mert talán el sem jutott a tudatomig a maga teljes valójában. Az Október 6. utcában baktattunk éppen visszafelé a Hild-tér magasságában, miután kiléptünk a Pénzügyminisztérium épületéből. Még túlságosan bennem élt az iménti élmény, még a körül jártak gondolataim. Alig pár perccel korábban még egy Kollarik nevű pénzügyminiszter helyettes asztalát ültük körül néhányan, aki azt firtatta, mit lehetne kezdeni az OTP kezelhetetlenné vált lakáshitel-állományával. Ahhoz, hogy e kérdés jelentőségét mindenki felfoghassa, megint el kell kalandozni szakösszefüggésekben, de csak éppen annyira, amennyire feltétlenül szükséges.

246

A kérdéses időben Magyarországon szárnyalt az infláció, s a gazdasági szférában bőven harminc százalék fölé szökött a kamatláb. Nem utolsó sorban a miatt is, hogy változatlan forrástömeg közepette immár sokkal több bank versengett saját érdekei szerint a betétesek kegyeiért, mint csak kevéssel korábban. A lakossági szektorban viszont, vagyis az OTP hagyományos felségterületén, még az egy-három százalékra kihelyezett hitelek domináltak, mi több, léteztek olyan hitelfajták is, amelyek kamatlába a betéti kamatlábat sem érte el (sőt, még kamatmentes hitellel is találkoztam). Egyszóval a bankreform közepette enyhén szólva is anakronisztikus helyzet állt elő. Pontosabban az addig dugdosott anakronizmus láthatóvá vált. A nélkül, hogy mélyebb összefüggések taglalásába bonyolódnék, ehelyütt elégedjünk meg annyival, hogy a kialakult szituáció orvoslásért ordított. Még pontosabban: a bankreform egycsapásra felszínre hozta a fejtetőn álló hitelrendszer általános ellentmondásait. Az OTP-t és a Magyar Hitelbankot egy-egy vezérigazgatóhelyettes (K.T. illetve N.G.-né), a mi bankunkat (OKHB) Táltoscsődör s jómagam képviseltük. Én bizonyára azért részesültem a megtiszteltetésben, hogy Táltoscsődörnek ne kelljen egyedül mennie. (Abba, hogy miért nem Jágót küldte el a többi vezérigazgatóhelyettes közé, most nem bonyolódnék bele!) Mindenki böffentett valamit a témában, ám, ha jelentősége lenne is, már akkor sem tudnám visszaadni, hogy mit. Én utolsó előttiként kaptam szót. Legalább is azt hittem, merthogy váratlanul az utolsó lettem. Amikor ugyanis Táltoscsődör álláspontját firtatták, ő nemes egyszerűséggel csak annyit mondott: -- Bankunk véleményét Tóni az imént megfogalmazta, nincs mit hozzátenni. S hogy mit javasoltam? Nagyjából azt, amit két évvel később meg is valósítottak. Mint mondám: teljesen nyilvánvaló, hogy a fennálló hiteltartozásaira a kamatszint -- elvileg megindokolható -- drasztikus felemelését a lakosság nem viselné el, mert a fedezete történelmi okokból nincs benne a munkabérében. A kamatláb egyszerű felemelésének erőltetése ilymódon nem eredményezne mást, mint az OTP könyveiben ugyan kimutatott, viszont soha nem realizálható kamatkövetelést. Magyarán: veszteséget. Ám a szétszakadt duális kamatszint sem tartható fenn büntetlenül sokáig, -- így én. Jobb lenne tehát, ha elébe vágnának a nagyobb bajoknak - folytattam, s indítványoztam, hogy a fennálló lakáshiteleknek végleg engedjék el akkora hányadát (merthogy a magas infláció miatt úgy sem ér jóformán semmit), hogy - a lakosságot terhelő kamattömeg érdemi változása nélkül -- a fennmaradó rész után érvényesíteni lehessen az általános kamatszintet! Ezzel a megoldással a kecske is jóllakik, s a káposzta is megmarad (úgy, ahogy).

247

S mint tömegek emlékezhetnek rá saját tapasztalatukból, később így is történt: a Pénzügyminisztérium nagyjából a fentiek szellemében vezényelte le a faramuci helyzet rendezését. Ekkor én ugyan már az OTP-ben dolgoztam, de az akció konkrét végrehajtásához nem volt semmi közöm, mi több, az érintettek úgy tettek, mintha nem is emlékeznének az előzményre! Pedig legalább egy valaki észben tarthatta volna! Az a vezérigazgatóhelyettes (K. T.), aki egyenesen a kútfőtől halhatta a „licencet” a miniszterhelyettes tanácstermében. Szóval, Táltoscsődör új közgazdasági főosztályvezetőt keresett a helyembe. Utólag nem csodálkozom ezen, hiszen gazdái szemmel láthatólag azzal eresztették útjára, hogy csináljon vissza mindent, amit csak lehetséges. A hamarosan bekövetkező történések kapcsán nemigen gondolhatok másra. Mindenek előtt a nemzeti gazdaságot preferáló banki stratégiánk kiirtására kell utalnom. Ama törekvésünk jégretételére, amely arra irányult, hogy mihamarabb kiépítsük a kis-, és középvállalati szféra (“kkv szektor”) számára hozzáférhető bankszolgálatatásokat, valamint totális újdonságként lerakjuk a lakossági üzletág alapjait. Mire a vezetőcsere megtörtént, már mindkét célkitűzés valóraváltásában jelentős előrehaladást értünk el. Azt, hogy ez a fejlemény miért szúrta bárki szemét, minden kétséget kizáróan nem tudhatom. Ám, ha csak is a szigorú logika mentén kellene érvelnem, arra tippelnék, hogy a nemzeti középosztály kialakulásának és megerősödésének kívántak még idejekorán elébe vágni. Mégpedig a végett, hogy az ne jelenthessen komoly konkurenciát a küszöbönálló túlerőltetett privatizáció során. A privatizációt ugyanis lényegében a külföldi vevők, illetve a nomenklatúra előnyben részesítésének szinonímájaként értelmezték. Ha valaki kételkedne eme állítás igazában, utánanézhet annak, milyen korán indult a privatizáció, s milyen későn a kifejezetten a hazai vevőket széles körben támogató komponense, az ún. Egzisztencia-hitel konstrukció. S hogy utóbbi miként funkcionált, mielőtt rövidke élete a Horn-érában véget ért! Tudom, ezek súlyos megállapítások, de cáfolja meg, aki tudja!

248

Merthogy az én kiszorításom suttogó propaganda útján terjesztett indokát, miszerint rossz szakember lennék, a történelem, és a tények látványosan cáfolták. Ha ugyanis így lett volna, akkor miként eshetett meg, hogy a köztudott kellékhiányaim (párttagság, munkásőrzubbony+dobtáras géppisztoly, pedigré) ellenére még is csak vittem valamire az ellenszélben? Mint -- tán kissé szerénytelenül ecseteltem korábban --, lényegében a Közgazdasági Főosztály élére is a közkívánalom repített, s nem valami kulisszák mögötti osztályharcos születési előjog. Meg aztán nyílt titok, hogy a hasznavehetetleneket és a tökhülyéket csak is az esetben tűrték meg, ha közülük való volt, vagyis, aki zsebrevágta a párttagkönyvüket és magára öltötte a pufajkájukat, illetve rendelkezett legalább egy olyan felmenővel, akire „kellőképpen” büszkék lehettek. Mondjuk egy „tetőmunkással” (vagy ivadékával). Ha én lettem volna a rossz szakember, s nem ők, akkor miért nekem kellett az országban az első igazán jelentős szakmai kihívással szembenéznem, amikor is a Világbankkal eresztettek (kényszerítettek) össze? Majd miért nekem kellett kiképeznem őket, s miért nem fordítva történt mindez? Miért nem akkor sivalkodtak? – ácsi: van nála sokkal alkalmasabb szakember! Például Landler Jenő unokájának díszkisérete. Továbbá, miért nem ők komponálták meg abszolút nulláról a korábbi sóhivatal romjain az első kereskedelmi bankokat, s miért csak akkor jelentek meg a gáton, amikor azok már nagyjából kiépültek? S nem utolsósorban, ott, a Pénzügyminisztériumban, a nekiszegezett, széles áttekintést igénylő kérdésben miért hagyta rám a „nyerő” állásfoglalást? S ami még ennél is fontosabb: miért jártak el a szerint, a helyett, hogy kerestek volna egy az általam javasoltnál jobb megoldást? Vagy netán ott, a Pénzügyminisztériumban döbbent rá, hogy Jágónak alighanem igaza lehet, s tényleg fennál a veszélye, hogy hatalma ugyan lehet, de feltétlen szakmai presztizse aligha, hacsak el nem takarítja a zavaró tényezőket? Elmagyarázhatták neki, hogy bizonyos törekvéseket a jelenlétemben nemigen tudna suttyomban véghezvinni? Mint például a négyévtizedes kommunista uralom alatt kiveszett, de általunk elsőként újólag divatba hozni szándékolt prudens gondolkodásmód likvidálását, ami az éppen mozgásba lendülő kockázatkezelési funkció jégretételében nyilvánult meg. Mely megközelítés részünkről azt lett volna hívatott megakadályozni, hogy a bank forrásaként használatos betéteket a hitelezés során gondatlanul vagy éppenséggel bűnösen elherdálhassák! Mert, ha megelőzzük a hitelezési veszteségeket, akkor, mit lehetett volna „bankkonszolidálni”? S a tisztelt Olvasó a további következtetéseket már vonja le maga!

249

Ha jól meggondolom, még örülhettem, hogy legalább nem indítottak ellenem nacionalistázó nyíltszíni hecckampányt, amiért „nemzeti bankár” akartam lenni. Amint mostanság dívik jobb körökben, ha valakit le akarnak járatni, félre akarnak söpörni. Igaz, akkoriban a rendszer már a végét járta, s ennek megfelelően az elvtársak féltek is a jövőtől, s rajtuk kívűl senki más nem is tudhatta jobban, hogy ez mennyire indokolt. Még nem lehettek teljesen tisztában azzal, hogy mire fut ki a végjáték. Nyilván csak is erre tekintettel tették fel a „hangtompítót”. Amiből viszont nem engedtek: „becsengetéskor”, vagyis a rendszerváltás deklarált pillanatában már a „megfelelő” bankvezetői állománnyal néztek a jövő elébe. Addigra már olyan embereket ültettek pozicíóba, akikről bízvást tudhatták, biztosan az ő malmukra hajtják majd a vizet, bármit hozzon is az új világ. Miközben a retorikát és a szimbólumokat tekintve szinte mindenről lemondtak – s éppen ez a mesteri taktika garantálta a rendszerváltás látszatát! --, a legkeményebb hatalmi őrhelyekből: média, bankok, egyet sem adtak fel! Én voltaképpen sajnáltam Táltoscsődört, hisz az ember nem maradhat közömbös, ha felebarátját szenvedni látja. Merthogy Táltoscsődör kutyául gyötrődött, az holtbiztos. Ordított róla, hogy akkora nagykabátot adtak rá, amelynek súlya alatt szánalmasan rogyadozik. Egyszer tanúja lehettem egy telefonbeszélgetésének, melynek során tetőtől talpig kiverte a veríték. Olyannyira, hogy a ruhája is átázott tőle. Szabó Istvánnal a TOT 56főtitkárával beszélt, akinek még ennél is fontosabb funkciója politikai bizottsági57 tagsága volt. Hogy miről beszéltek nem tudhatom, csak a testnedvek hirtelen felbugyogását tanusíthatom. S ha ez nem lenne elég, talán még kifejezőbb az a körülmény, hogy szikár ember létére is állandóan verejtékben fürdött. Leplezhetetlen csökönyös feszültségére utalt a naponta befalt méretes tálcányi cukrászsütemény is, amit titkátnője szervírozott kezeügyébe. Ezzel persze, nem kifigurázni akarom, csak jelezni, hogy még ma is inkább csak szánom, mintsem haragszom rá. (Tartozom persze az igazságnak és Táltoscsődörnek azzal, hogy azon nem csodálkozom, hogy Szabó Istvántól megrettent. Hiszen az elődje sem mutatott sokkal nagyobb bátorságot a magasságos főelvtárs irányában, amikor is az megkérdezte tőle: hogy is gondoltuk „azt az őrültséget a prudens hitelezéssel?” – ugyanis rögtön viszakoztunk vele. Pedig neki Szabó István – a Politikai Bizottság tagja --, „a Szabópista” volt.) Leváltott főnököm egész pályafutásom során – midőn háborogni merészeltem valamiért –, azt hajtogatta nekem: ne morogj, dolgozz! Aki élen jár, helyzeti előnyben van, s a végén nyertes lesz. Aki mer, az nyer!

56 57

Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa MSZMP Politikai Bizottsága

250

Nos, Táltoscsődör ezt a nyereményt készült kiosztani nekem, amikor a Bank „legfontosabb funkcióját” keresgélte számomra. S némi teketória után – melynek során arról győzködött hasztalan, hogy túrjak ki helyéből egy nyugdíj előtt álló kollégát --, meg is találta a „nekem megfelelőt”. Mégpedig a Tanácsadó Testület munkájának irányításában. Addig nem is tudtam, hogy létezik ilyen. Magyarán azt várta el tőlem, hogy pelenkázzak néhány obsitos tótumfaktumot a környezetében, akiket „múltbeli érdemeikre” tekintettel sóztak a nyakába. Talán azért, mert eltartásuk így olcsóbbnak igérkezett, mint az elfekvőben. Ha kötélnek állok, két legyet üthet egycsapásra: az öregfúk nem liheghetnek a nyakába, s tőlem is megszabadul. Talán nem haszontalan, ha fel is sorolom, ki mindenki munkáját kellett volna „irányítanom”. Rám várt dr. László Andor, az MNB egykori elnöke, Zajdenvarg és Steinsleiger nagy tisztelője, akik az általa elkövetett egyetemi jegyzet majd minden olalán előfordultak az 1960-as évek közepéig. Talán emlékszik rá az Olvasó is: az 1970-es évtizedben az ő nevét ordibálva kíséreltem meg kimenteni kollégámat a rendőrbrigantik karmai közül, egy zalaegerszegi vészterhes éjszakán. Aztán ott volt dr. Páles Gyula, az MNB pár évvel korábbi elnökhelyettese, a virágkertészetek, a vadászat és a szarvaskolbász nagy szerelmese, a Szocialista Hazáért Érdemérem büszke tulajdonosa; valamint dr. Kis Pál, a székéből melegében kipenderített előző elnökvezérigazgató; továbbá Geist Róbert, számomra ismeretlen elvtárs, a Külkereskedelmi Minisztérium volt engedélyezési főosztályvezetője; valamint (a későbbiekben) még Dunai Imre, a Külkereskedelmi Minisztérium leváltott miniszterhelyettese. (Utóbbi hírességet a Horn-érában különféle funkciókban reaktiválták, s nevével az érdeklődő publikum is gyakran találkozhatott a sajtóban. Ha nem tévedek, főként gyanúsnak mondott ügyek kapcsán). S most kérem, tegye fel a kezét az az őszinte ember, aki semmire se vágyna erősebben, minthogy egy ilyen illusztris társaság „munkáját” irányíthassa! Én magam az ötletet legalább annyira röhejesnek, mint felháborítónak találtam. Tessék csak meggondolni: a frissiben eltakarított főnökömet leszámítva ezek az emberek még hírből sem ismerték a munkát. Mármint az általuk végzendő munkát (a „pártmunkától” most vonatkoztassunk el). 1945 után egészen biztosan nem találkoztak vele! Ebből egyenesen következik, hogy az „irányítás” azt jelentette, hogy nekem kellett volna kiszolgálnom őket. Nem is tudom, miért ragozom mindezt ily hosszasan, hiszen a másodperc töredékéig sem állt fenn az esélye, hogy ezt az „ajánlatot” elfogadjam. Hacsak nem azért, hogy ezzel is az ötletgazda nemes jellemére világíthassak rá. Viszonzásként én is ajánlottam Táltoscsődörnek valamit. Valami merőben mást! Majd visszamentem támaszpontomra, s megírtam azonnali felmondásomat.

251

Feltételezhetnénk, egészséges lelkületű ember, ha már mindenáron szabadulna valakitől, kapva kapna az alkalmon. Ám Táltoscsődört nem ilyen fából faragták. Ő adott magára: fenntartotta magának a jogot, hogy még ő érezhesse sértve magát, így egyetlen másodpercet sem engedett el a törvény szerinti háromhavi felmondási időből. (Merthogy mit is kezdett volna nélkülem?) Eközben már javában folytak a hírhedt november 7.-i évforduló alkalmából esedékes jutalomosztás előkészületei. A népnek az évente megejtett ceremóniához idővel épp oly kellemes asszociációi tapadtak, mint kisgyerekkoromban nekem apám „utazásaihoz”, amikor is a beszolgáltatás teljesítése érdekében elszenvedett tortúráiról hazavergődvén, cukorkával lepett meg. Táltoscsődör, aki még csak alig több mint egy hónapja ragyogta be a horizontot, az elmúlt évi munkámat természetesen annyira sem érdemesítette, mint titkárnőmét. Utólag is sietek leszögezni, felhárodásomban maga az összeg semmiféle szerepet nem játszott! Tőle ugyanis semekkora jutalmat nem vettem volna át! Én csak attól tértem ki a hitemből, hogy egyáltalán minősíteni merészelt, a tények ismerete nélkül, csupán bosszúból, a félreérthetetlen megalázás szándékával. Holott részéről az egyetlen elfogadható gesztus az lett volna, ha némán meghajol és kezet csókol, amiért az őt küldő banda képviseletében a kor színvonalán legjobban felkészített bankot ragadhatta ki kezünkből. Még akkor is tisztességesebb maradhatott volna, ha némán tüntetve egyetlen fityinggel sem „ismeri el” érdemeimet! Mivelhogy fogalma sem lehetett róluk. Ezek után mit tettem én? Illedelmes levélben megköszöntem szíves jóindulatát, s megkértem, a nekem szánt összeget juttassa el az örményországi földrengés károsultjainak megsegítésére indult nemzetközi vöröskeresztes segélyakció javára! Azt ugyebár még sem ajálhattam neki nyomtatásban, hogy dugja magának oda, ahova én gondolom, de bíztam benne, hogy kiolvassa belőle. (Nem dugta fel… azazhogy nem küldte el!) 1988. szeptember 1.-jén érkezett meg Táltoscsődör, október 15.-én mondtam fel a munkaviszonyomat, s 1989. január 15.-én léphettem ki a kapun. Persze, nem a főkapun, de erről majd később, amikor a pályafutásom során utamba akadt érdekesebb jellemekből kísérlek meg díszes csokrot kötni. * TARTALOMJEGYZÉK 1. ELŐSZÓ ELŐTT .................................. Hiba! A könyvjelző nem létezik. 2. ELŐSZÓ – KI A POSZTKOMMUNISTA? .......................................... 5 252

3. I. VÉGJÁTÉK A BANKÁRKLUBBAN ............................................... 10 4. II. ELŐFUTAM ...................................................................................... 21 5. III. A RENDSZERVÁLTÁS ................................................................ 23 6. 1. Tetszettek volna forradalmat csinálni! ............................................. 23 7. 2. Különös históriák ................................................................................ 35 8. 3. Háttérben a globalizáció ..................................................................... 85 9. IV. FRONTVONALBAN ....................................................................... 89 10.1. Hogyan kezdődött? A Világbank....................................................... 89 11.1.1. Jön a Világbank! .............................................................................. 91 12.1.2. Itt a Világbank! ................................................................................ 96 13.2. Fogadás a Kínai Nagykövetségen .................................................... 118 14.3. A bankreform .................................................................................... 128 15.4. Bankkonszolidáció - bankprivatizáció ............................................ 183 16.5. Kikből lettek bankvezetők? .............................................................. 221 17.6. Aki mer, az nyer! ............................................................................... 233 18.7. A „301-es parcellában” .................................................................... 252 19.8. Inkább az életedért aggódj!.................................................................... 20.9. További ügyek, jellemek, érdekességek ................................................ 21.UTÓSZÓ ...................................................................................................... 22.FÜGGELÉK ................................................................................................ 1. sz. függelék: A RENDSZERVÁLTÁS POLITIKAI JELENETEI 2. sz.függelék: KÍNÁBAN ................................................................................

253