Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. november
Hazaszeretet ma – Hazaszeretet? Ma?! „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, oh magyar…” – verset mond a III.B, tizenkilencedszerre hangzanak el a jól ismert sorok. Mindenki elmondja a verset (előbb-utóbb legalábbis, mert addig úgyse lesz nyugta), több-kevesebb átéléssel. De nem hiszem, hogy abból, ki mennyire vette komolyan a tanulást, illetve az előadásmódból meg lehetne ítélni, kinek jelentenek valamit ezek a szavak, ki az, aki egyetért, és ki, aki legszívesebben ellenkezne. Egyszóval: kinek mennyire fontos a hazája, illetve mennyire szereti. Ez egyébként is nehéz kérdés ma Magyarországon. Szerintem szomorú, hogy ha ma valaki kokárdát, nemzeti színű karkötőt vagy bármi hasonlót visel az utcán, bizonyos pártok szeretetét, támogatását asszociálják hozzá az emberek. Másrészt pedig divat is lett a politikai nézetet ezen a módon kifejezni. Sok tizenegynéhány éves fiatal rohangál nagymagyarországos övcsattal, vagy „100% magyar” feliratú pólóban. Abba most inkább nem akarok belemenni, ki és mitől számít teljes egészében magyarnak, viszont egy kérdés felmerül bennem: Ez lenne az igazi hazaszeretet? Mert szerintem e mögött a viselkedés mögött sokszor pont annyi a tartalom, mint (ha már a fogalmazás elején szóba került, maradok ennél a példánál) a Szózat mögött, ha valaki szinte szavanként, szenvedve nyökögi el. Valaki azt mondta neki, meggyőzte, hogy ezt kell csinálnia. Legyen az a tanár, aki addig írja az elégteleneket, amíg végül összejön a vers; a szülők, akiknek a viselkedését másolja a fiatal, vagy éppen ellenkezőleg, lázadni akar ellenük. Ha ezek a fiatalok mind komolyan gondolnák, hogy nekik fontos Magyarország, nem lenne semmi baj. Nem lehetne rendszeresen arról hallani, hogy elfogynak az orvosok itthon, hogy a külföld számára tanítják a magyar egyetemek a diákokat; mert akkor nem akarnának a friss diplomások mindenáron külföldre menni. Igaz, hogy itt ugyanazzal a tudással, ugyanannyi vagy több munkával a kinti pénz töredékét keresné meg; hogy minden nap lehangolt munkatársak vennék körül; hogy a nála idősebb, alacsonyabb végzettségű emberek irigyek rá, és a saját munkájukat láthatóan utálkozva és csak muszájból végzik. De ezt mind el kell viselnie, ha valóban szereti a hazáját. Hiszen ha szereti, akkor ezzel együtt szereti, mivel ez a valós helyzet. Mit is kellene szeretni? Nem tudom, én nem látom. Persze biztos csak nem keresem eléggé intenzíven a jót. És én egyébként se szólhatok semmit, mert én olyan kis sznob vagyok, akinek még a magyar oktatás se jó; mert nekem különcködnöm kell, és osztrák iskolába járni. Hogy én legalább mindenkinek áradozom az iskolámról, nem azt kell tőlem folyamatosan 9
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. november
hallgatni, hogy mennyire hülyék, igazságtalanok, fegyelmezni és tanítani képtelenek a tanáraim; hogy x év nyelvoktatás után valóban meg is tudok szólalni egy-egy nyelven; hogy nem érzem kínszenvedésnek minden egyes iskolában eltöltött napom? Az nem fontos. Én el vagyok rontva, ezen már nem lehet segíteni, és a szüleim a hibásak. Amiért nekik ide kellett adniuk, amiért sokat utazunk külföldre, néha már azért is, hogy nem pörköltön meg kolbászon élünk otthon. Legalábbis ezt mondják azok, akik megpróbálnak hazafiassá („hazalányossá” – olyan van?) tenni. De ha felteszem nekik a fentebb említett kérdést, hogy egészen konkrétan, mégis, mit kellene szeretni, arra sosem kapok választ. Csak azt, hogy „Mert ez a hazád!”. Hát köszönöm. Ha itt születtem, az a sorsom, hogy szemet hunyjak minden baj fölött, és itt is haljak meg? Én bizakodva látom a jövőm. Talán már ebben is különbözöm a mai fiatalok egy részétől. De nem itt! Ez nem csak olyan dolog, ami rám jött, vagy fázis, amit majd kinövök. Nagyjából 8 éves korom óta külföldön képzeltem el magam felnőttként. Arról még sejtelmem sem volt, mit akarok csinálni (megjegyzem, most se vagyok benne biztos), arról se, pontosan hová vágyom. Csak abban voltam biztos, hogy nyugatabbra innen. Akkor még nem tudtam megmondani, miért, csak körülírni: „Mert ott az emberek nem veszekednek… és minden olyan nyugodt… és tiszta!” Tudom, hogy ott sem minden fenékig tejföl, valamint hogy ott sincs kolbászból a kerítés (hopp, már megint a kolbász J). De én úgy érzem, ott jobb lesz nekem. „Itt élned, halnod kell.” – harmincnyolcadszorra is elhangzott az ismerős sor. Rendben, esetleg majd hazajövök meghalni. De élni? Kizárt… Szabó Fruzsina
Az általános emberi cél: egy ideális társadalom Mi a dolgunk? Elérni céljainkat, melyeket kitűztünk magunk elé... Olykor a világ megmentői vagy csupán fejlődésünk elősegítői szeretnénk lenni, esetleg a boldogságot (ami talán nem is létezik és csak egy tévesen megítélt helyzet a tökéletes lelki állapot) szeretnénk elérni? Nem számít, hisz mindent a magunk érdekében akarunk: aki segít, ünnepelt hős, és talán többet kap vissza, mint amennyit adott (nem csak materiális értelemben). Ezért sem szabad semmit egyértelműnek venni és kell megköszönni. Aki önzetlenül segít, nem mintha sokan lennének, eltér az átlagembertől, talán egy jobb kor hírnöke, nincs célja, vagy esetleg azt a célt tűzte ki maga elé, hogy jobbá teszi a világot. A nincs célja úgy értendő, hogy a saját életével nincsen, mivel valamiért nem tud előrébb jutni. Ezért az a vágya, hogy a magafajtákon, akik esetleg szegényebbek is nála, segítsen, hogy azoknak könnyebb legyen célt érni. Ezzel egy érdekes társadalmi 10
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. november
folyamatot is támogatnak ezek az emberek: amennyiben a szegényebb rétegek fel tudnak kapaszkodni (ahogy ez már megtörtént a történelemben, az pedig ismétli önmagát), azzal segíthetik az egész társadalmat. Megfigyelhetjük ugyanis, hogy míg a gazdagabb rétegekben nincs igazi összetartás, a szegényebbek egymást próbálják segíteni. Tehát ha az alsó két réteg (hármat véve alapul) felcserélődik, talán az alább került réteg tagjai megtanulhatnak összetartani, és így szép lassan egységessé fejlődhet a társadalom. Hozzátenném ugyanakkor azt is, hogy nem az azonos vagyoni helyzet elérése a cél, hisz az nem működhet rendesen, mert valakinek „rosszul kell járnia”, az meg igazságtalan lenne, főleg hogy a cél egy jobb rend létrehozása (meg ezzel a módszerrel már próbálkoztak, és tudjuk, milyen eredménnyel járt...). Az igazi cél az ellenségeskedés megszüntetése és az emberek közti összetartás elérése. Egy új társadalmi rend kialakulásának alapja tehát egymás segítése vagy önzetlenül, vagy úgy, hogy mindenki jól járjon. Most lépjünk kicsit előre: megalapítottuk az új társadalmunkat és felszámoltuk az eddigi államformákat. Vagyis inkább összekevertük őket és megalkottunk egy új rendet. Egyet viszont már most leszögeznék: a világot nem irányíthatja egyetlen hatalom, hisz mindenki a saját nyelvét/kultúráját tartja előbbre, és ezért a más nemzetiségű vezető által kormányzott ország lakossága félne, hogy egy bizonyos időn belül elveszíti hagyományait, történelmét, sőt akár a nyelvét is. A kulcsszó tehát a félelem: aki fél, összehúzza magát, de a méreg csak gyűlik benne, mert a félelem agressziót szül; A látszatnyugalom, aminek feszült helyzetben bármi véget vethet, forradalomhoz vezet. A megoldás erre a problémára, hogy minden vezetőnek az általa irányított országból kell származnia, és ismernie kell annak kultúráját. Az új rend fontos kérdése továbbá a vallás: az emberek szabadon gyakorolhatnak bármilyen vallást, és mivel nyugalom uralkodik az országban, ezért a fennálló rendre veszélyt jelentő fanatizmus nem alakulhat ki. Az országnak azonban függetlennek kell maradnia minden vallástól (= azok képviselői nem szólhatnak bele sem a választásokba, sem az irányításba, és nem foglalhatnak el állami pozíciókat, így biztosítva a függetlenséget), az ugyanis mindenkinek a magánügye és nem egy politikai szervezeté, mint például Magyarországon a kereszténység. (Senkit nem szeretnék megsérteni, ez a saját véleményem. Amúgy meg vagyok keresztelve, de nem hiszek benne, mert főleg a képviselői csalódást okoztak.) A templomokban az adományozás szinte kötelező, az emberek attól félnek, hogy lenézik őket, ha keveset, esetleg semmit sem raknak a perselybe, és mivel ezt az egyház is tudja, mindenhol bevezette a nyitott perselyt, hogy az emberekben fokozottan meglegyen ez az érzés. Arra is kíváncsi lennék, miként lehetséges az, hogy annak ellenére, hogy a keresztény vallási vezetők arról prédikálnak, hogy 11
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. november
segítsünk a szegényeken (= osszuk meg vagyonunkat), a Vatikán a leggazdagabb országok között van. És a nagy segítség az, hogy milliárdokból utazik a pápa. A kereszténység jelenleg leginkább egy politikai szervezetre hasonlít (bizonyos pártok felhasználják kampányukban, régebbről: keresztes háborúk, beleszóltak a királyválasztásokba stb.). Persze itt a képviselőivel és nem magával a vallással van a gond. Ha viszont mindenki szabadon választhat bármilyen vallást (és az életkörülményei miatt nem kényszerül rá egyikre sem), és az ország is független, megelőzhető a nagy befolyással rendelkező szervezetek kialakulása, amelyek esetleg az ország érdekeivel ellentétes célokra fordíthatnák hatalmukat. A legnagyobb – és talán leküzdhetetlen – gond azonban a világ kezdete óta jelen van bennünk és az összes többi élőlényben: a hatalomvágy, ami végül is nem más, mint túlélési ösztön; csak a legerősebb maradhat életben. Ezzel akkor van gond, amikor valaki tisztességtelenül, esetleg mások kihasználásával akar előrébb jutni (még akkor is, ha ő nem direkt tesz így). Az általános cél tehát egyértelmű: az ideális rend elérése, ami nem is olyan nehezen kivitelezhető, ha sikerül leküzdeni ezen akadályokat; az egyéni/a személyes pedig mindenkinél és minden időszakban más. Ami igazán fontos, hogy mindig önmagunk legyünk és próbáljuk magunkat jobbá/hasznosabbá tenni, és akkor talán már nem is fog olyan hülyén hangzani a világbéke szó. Tihanyi Ádám
„Az igazi műalkotás megrendít, élményt nyújt, örömet szerez”, avagy amikor én is átéltem a katarzist Nos, kezdjük azzal, hogy mi is az a katarzis! Ezt a szót először Arisztotelész használta még a Krisztus előtti években. Akkoriban „katarszisz” formában megtisztulást, öntisztítást jelentett. A mai világban rengeteg olyan esemény történik, amitől az ember egy kicsit „kiszáll” a mindennapi, unalmas dolgokból, szinte „Istennek érzi magát”. Hogy mi mindenben lehet érezni ezt a felszabadultságot? A válasz: mindenben. Vegyünk néhány példát! Ha egy meccsen az utolsó pillanatokban te rúgod/dobod a gólt, és úgy nyeri meg a csapatod a mérkőzést; vagy akár ha megtámadják az utcán a közeledben lévő embert és segítesz rajta, hálás neked. Egy szimpla zene is okozhat katarzist, amikor egy koncerten vagy és te kapod el az énekes gitárpengetőjét, ruháját, vagy éppen amit kidob a közönség közé. Szerencsére a művészetekben is lehet ilyet érezni, át lehet ilyet élni. Kiskoromban, 10-11 évesen, nagyjából megtanultam zongorázni és elküldtek egy versenyre hasonló korúak „ellen”. Mindenki jól tudott játszani, 12
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. november
de az eredményhirdetéskor engem hoztak ki győztesnek. Igaz, egy egyszerű mű segítségével ugyan, de akkor is átéltem ezt az érzést. Kirázott a hideg és szinte lebegtem… Vagy amikor elvitt apukám az első horgászatomra és kifogtam egy halat, ugyanúgy „felemelt” a boldogság. Mostanában is éreztem hasonlót, de „kicsi” dolgokban, mint például amikor a buszon átadtam a helyemet egy idős bácsinak, aki megköszönte és kezet fogott velem. A különböző kemény, pörgős zenékben is átéltem már ilyet: elképzelem, hogy én állok valamelyik zenész helyében és őrjöng értem a közönség… A sorozatok közül „A szökés” címűt szoktam nézni, az összes részét láttam, nekem nagyon tetszik. Igaz, hogy sokan kritizálják, hogy börtönből ki-be jutás van benne, de akkor is mindig bele tudnak tenni lenyűgöző fordulatokat. Mint ahogy a tankönyv is megemlíti, lehet a katarzis rossz élmény is. Példának ebből a sorozatból említenék meg egyet. A főszereplő barátnőjét elrabolják és megölik, de ő ezt nem hiszi el, ezért bizonyítékként berakják a fejét egy dobozba és elküldik neki, megtalálja és összeesik, ezért elhatározza, hogy bosszút áll barátnője halála miatt és elkapja a gyilkosokat. Amikor megtalálja azt, aki kioltotta szerelme életét, az bevallja neki, hogy nem is ölte meg a nőt, elmondja, hol van. Végül is megtalálja azt a helyet, ahol tartózkodik a lány, benyit az ajtón és majd’ két hónap után újra meglátják egymást. Gondoljunk bele, ilyenkor mit érzett a két szereplő! Ez is katarzis volt, vagy csak szimpla öröm? Szerintem az előbbi… Nos, remélem, ha Tanár úr kiosztja ezt a lapot, nekem is lesz egy boldog katarzisom… Sipos Ferenc
Első katartikus élményem A katarzis szó görög eredetű, megtisztulást jelent. Mai értelemben a katarzis olyan különleges, nem mindennapi élmény egy mű befogadásakor (nézésekor, hallgatásakor, olvasásakor), ami kiemel minket a szürke hétköznapokból, és megérteti velünk, hogy a világ jobb is lehet, mint amilyennek tapasztaljuk vagy képzeljük. A katarzis egyfajta lelki megtisztulás, amikor egy időre elfeledjük hétköznapi gondjainkat, bajainkat. Maradandó élményt nyújt, mivel nem mindennap élünk át ilyet. Örömet szerez, mert élménynek számít az emlékezetünkben, amit később jó visszaidézni. Első katartikus élményemet két éve éltem át, amikor karácsonyra megkaptam J.R.R. Tolkien nagysikerű könyvét, pontosabban a Gyűrűk Ura című trilógiát. Rögtön elkezdtem olvasni a vaskos művet, s minél többet olvastam, annál jobban tetszett. Mire véget ért a téli szünet, addigra már szinte le sem tettem a kezemből. Minden egyes szót élveztem, már alig vártam a következő fejezetet, az újabb kalandokat. Suli és különórák után 13
Óperencia
Esszék, tanulmányok, eszmefuttatások
2008. november
egyből olvasni kezdtem otthon, és még lefekvés előtt is. Azelőtt is elég sok időt töltöttem olvasással, a kötelezően választható könyveket egytől egyig elolvastam, de ilyet még egyiknél sem tapasztaltam. Addig-addig olvastam olykor, amíg „ki nem folyt a szemem”. Egyszerűen „kitépett” a hétköznapokból, a stresszből, a gondokból, és itt hagyva azokat szinte lebegtem gondtalanul. Mintha „ledobott” volna Középföldére, s így teljesen bele tudtam élni magamat a történésekbe, a saját fantáziámra hagyatkozva. Tolkien nagyszerű példa arra az irodalomban, hogy a fantázia mennyire számít egy könyv esetében. Sőt lehet építeni csak a fantáziára, arra a nagyszerű és egyedülálló emberi képességre, amivel szinte bármit „elérhetünk”. Persze csak képzeletben, de ez a legtöbbször elég is. S Tolkien ezt nagyszerűen használja fel, igaz, ő is egy álmodozó ember volt. Való igaz, a Gyűrűk Urát tartják a fantasy, magyarra fordítva a „fantasztikus” irányzat első képviselőjének. Manapság már annyira ismert, hogy a világon a Biblia után a Gyűrűk Ura trilógiát ismerik a legtöbben. Nagyon valószerűek benne a történések, a csaták szinte megidéződnek szemeink előtt, és az egész könyv egyben hihető is , meg nem is. Mintha a mi Földünkön játszódna, egy nem létező kontinensen; talán Atlantiszhoz hasonlíthatnám a legjobban. Nemhiába olyan életszerűek a csatajelenetek is, hiszen Tolkien maga is részt vett az első világháborúban még fiatalon, amikor őkörülötte hulltak a katonák az árokba, köztük a legjobb barátai. Nem elég, hogy tizenéves korában meghaltak a szülei, még a barátait is elvesztette, ami nagyon mély nyomott hagyott benne. Keserűségét ennek köszönhetően a regényben is lehet érezni. A könyv igazából úgy született, hogy Tolkien elhatározta, hogy ír egy kerettörténetet az általa megalkotott tünde nyelvek számára, így egyfajta hátteret adva a tünde írásnak és nyelveknek. És ekkor beindult Tolkien csodálatos fantáziája, ami később a trilógiához, majd a Szilmarilokhoz és a Hobbithoz vezetett. Ezek a Gyűrű Ura előtörténeteit mesélik el, s elvezetik az olvasót Középfölde történéseibe. Célszerű előbb ezeket elolvasni, majd csak azután nézni meg a filmet. Peter Jackson – e film alkotója – is remek példa arra, hogy mindenki máshogy képzeli el Középföldét, ám miután az ember megnézi a filmet, az, aki még nem olvasta a könyvet, máris a Jackson által elképzelt világot képzeli tovább. Nekem nagyszerű élmények fűződnek a könyvhöz és Középföldéhez is. Két év alatt ötször olvastam már el a könyvet, s egyszerűen nem tudom megunni. Igazából –szerintem – a katarzist csak úgy lehet átélni, ha teljesen beleképzeljük magunkat a történésekbe, ha alámerülünk a műbe – legyen az zene, kép vagy írott mű. Bárdossy Dávid 14
