Hazám, hazám te mindenem Hétköznapi hazaszeretet

„Hazám, hazám te mindenem…” Hétköznapi hazaszeretet

Tanár: Csog Orsolya

Győrfy Hajnalka Baróti Szabó Dávid Műszaki Líceum XI. osztály

1

Életkor:17 év 2. kategória: „Hazám, hazám te mindenem…” – Hétköznapi hazaszeretet Lakcím: Barót, Str.Trandafirilor, Nr.9 Bl.1, Scara 4, Etaj 2, Apartament 36. Település: Barót E-mail:[email protected] Oktató gyorspostája: [email protected]

2

“Állítsuk fel a szegény betegek hajlékát, s az utókor hálával fogja neveit mindazoknak említeni, akik e szentély felépítéséhez hozzájárultak! Ügyünk nemes, célunk magasztos! S ezeknek a nehézségeken győzedelmeskedni kell! Úgy legyen!” Mórik Lajos Barót, 1892 Édes őszi illat lengi be a dimbes-dombos Erdővidéket. Aranyló napsütésre ébredt a város. Házainak csillogó ablakszemei kíváncsian lesték a jeles nap eseményeit. Ünneplőbe öltözött emberek népesítették be az utcákat. Láthatatlan mágnes vonzotta őket a kórház udvarára, ahol már kisebb-nagyobb csoportokban gyülekeztek az ismerőseik. Száz éves fennállását ünnepelte Erdővidék egyetlen kórháza! Rendszerváltásokon és két világháborún túl, átvészelve a modern demokrácia kórház-bezárási hullámait, fehér kőépülete biztos jelként áll a város végén, segítséget, enyhülést, vigaszt nyújtva az ott ápoltaknak. Kezdetei az 1800-as évekre vezetnek vissza, amikor pár lelkes polgár felvállalta, hogy megteremti a szegény emberek hajlékát, azt az intézményt, ahol Barót és a környező települések többnyire szegény betegei megtalálják a gyógyulásukat. Szállóigévé vált, a „Legyen Erdővidéknek Baróton kórháza” felhívás. Rendre adományoztak az akkori polgárok, ki-ki lehetőségei szerint. Minden év március 15-én, a Kórházalapítvány beszámolt addigi gyűjtéseiről, és 1913-ban több mint 100.000 koronából megépült a kórház. Tervrajz szerint a Sárvári kórház hasonmása, lélekben viszont Erdővidék apraja-nagyjának szíve csücske. Az 1848-as forradalmi eszmék szellemében a lelkesedést fokozta, hogy 1894-ben, Fülei Szilágyi Sándor verssel köszöntötte a kezdeményezést: „Szent hely! lehet-e szólanom? Szent nap! szabad-e mondanom, Mit honfi-keblemben érzek én Márczius tizenötödikén. Hadúr! hol van oltárod, Melyen lóval áldozánk? S ez áldozat árában Adád dicső hazánk.

Hol a berek, a szent berek, Hol téged imádtunk, Hogy győzelemre segítsed Szabadságszerető karunk? 3

Hol a trón, a egyetlen, Melyhez fohászkodánk, Ha veszélyben forgott A mi dicső hazánk?

Itt van az a hely, Hol oltárod most is áll, Melyen igaz szeretettel Ím ma is imádkozánk.

Itt van a szent berek, Ahol sorakozánk; Nagy Isten, hallgasd meg, Mit ma imádkozánk! Engedd czélhoz jutni, Mit annyian várunk: Mielőbb lehessen Baróton kórházunk, Mely hirdesse utókornak A jelen korszakát, S egyesülésre buzdítsa Hazánk minden fiát. Amint őseink a harczra Kürtszóra kivonultak: Itt vagyunk áldozni A legmagasztosabbra. Hisz van-e magasztosabb Cselekmény ím annál, Mint szenvedő embertársunkon Segítni betegágyánál? 4

Jer hát,akit sorsod Megáldott vagyonnal: Tégy jót a szent czélra Legjobb buzgalommal. Kettős a czél s annál szentebb, Kettővel tész jót egyszerre: Mert ápoló és ápolt Csak úgy változik szerre. És te, kinek nincs vagyonod, Jöjj kézi munkáddal; Ki tudja, nem-e téged Fogad először egy ággyal! S aki sem így, sem úgy, Sehogy sem segíthetsz: Imádkozzál Istenedhez, Segedelmet nyerhetsz.

Segedelmet a nagyoknak, Akik itt elől haladnak, Hogy álljon mielőbb az oltár, Melyre mindnyájan áldozánk.

S hogy hirdesse századokon A szó legszentebbikét: -Melyen az intézet alapultMárczius tizenötödikét! ” 5

Ahogyan az egykori alapítvány titkára, Mórik Lajos monográfiájából is olvashatjuk, a kórházépítést anyagilag támogatták a tehetősebb polgárok, de akinek más módja nem volt, építőanyagot fuvarozott, vagy a kórházépítés javára adományozott házilag vetett téglát. Fillér fillér mellé került a perselyekbe, kőről kőre épült a kórház, mely az akkori nehéz gazdasági helyzetben lehetővé tette, hogy a vidék emberei ne kelljen szekérrel az 50-60 km távolságra levő brassói vagy székelyudvarhelyi kórházakba jussanak, gyógyulásukat keresve. Az első világháború, a térség Romániához való csatolása, majd a második világháború mindmind megpróbáltatásokat jelentettek az intézmény életében. Lelkes orvosok vállalták fel a nagy egyetemi központoktól távol a betegek ápolását. Hálás volt munkájukért az erdővidéki lakosság, olyannyira, hogy az 1946-ben Ilyés Antal néprajzkutató lejegyezte a Kórház balladáját is.

A baróti kórház-utca kavicsos, Azon sétál Kádár doktor főorvos. A kalapját mindég jobbra viseli, Ritka beteg, kinek meg nem emeli. Veszek lovat tizenkettőt, feketét, Felszántatom a közkórház elejét. Vetek belé csokros liljom-rezedát Kit szagoljon minden beteg egyformán. Már a kakas kukorékol hajnalra, Barna kislány a vaságyán hallgatja. -Kelj fel, kislány, szedd essze a resztungot Kilenc óra, jön a vizitre az orvos. Egy ablakja van a műtő szobának, Melyben minden beteget operálnak. Kedves nővér készíti a szereket, Péter Laji az altató üveget. 6

Mikor vége van az operálásnak, Kádár doktor csenget Bede Pistának. -Hozzátok a hordágyat a számára, Vigyétek a beteget az ágyába. Bé sem vitték a nyugvó ágyába Rögtön ott volt a főorvos nyomába. -Vigyázzatok az operált betegre, Nehogy szegény elaludjék örökre. Isten hozzád, te közkórház,elmegyek, Mert én többet a lakosod nem leszek. Ettem-ittam a zupádat eleget, A jó Isten húzza reád az eget. Elbúcsúzom fütől, fától, virágtól Legutaján, kedves nővér, magától! A kórház gyereknek és időseknek gyógyulást, enyhülést nyújtó emberbaráti intézménnyé vált. Lelkesen dolgoztak itt fiatal ápolónők és tapasztalt bábaasszonyok, a kommunista években pedig új épülettel és a gyerekosztállyal is gazdagodott. Az ötvenedik évfordulóra már közel húsz orvos felügyelete alatt folyt a gyógyító munka. Kedves emlékek az első mentő, a közmunkában végzett fahasogatás, a gazdasági épületek kurta farkú malackái, a karbantartási munkálatok, melyeket megörökítettek az elsárgult fényképek. Ezeket mutatták meg az ünneplő vendégeknek egy kis kórház-múzeum keretén belül a szervezők. Évről-évre gyarapodva, majd a rendszerváltás utáni években fennmaradási gondokkal küszködve, de mai napig is szolgálatra kész személyzettel, patyolat tiszta falaival fogadja betegeit az öreg kórház. A lehetőségek nyitott világában, amikor szabadon lehet szárnyalni jobban fizetett, elismert állások felé, Erdővidék központjában még lüktet a kórház szíve. Nyugdíjas orvosainak megbékélt tekintete fürkészi a fiatalabb nemzedékeket. Öröm és bizalom olvasható mindenki arcán. Öröm, mert nem mindennapos esemény egy kórház száz éves évfordulója, és bizalom, hogy a kötelességtudat, az anyaföldhöz való ragaszkodás még nem halt ki a fiatal nemzedék szívéből, és felvállalták az itthoni betegápolást, ha kevesebb 7

pénzért és csekélyebb szakmai csillogásért is, mint a hírneves gyógyító központokban. Az ünnepélyen a vidék és megye elöljárói ékes beszédekben méltatták a múltat. Költőien megvillantották, hogy az épület minden kövéhez orvosok tudása és fáradságos munkája és a betegek reményei fűződnek. A modern világban való megmaradásnak alapfeltétele az összefogás ápolók és ápoltak közt, a közös cél érdekében. Van, aki tehetősebb és egyszerű bajaival is megyei szintű kórházat keres meg. Van, akinek még a faluról Barótra való bejutás is nagy anyagi megterhelés, így ez az egyetlen esélye a gyógyulásra. Voltak viszont fiatal orvosok, nővérek, akik kihasználták a kórházat a kiképzésük idejére, majd korszerűbb intézmények, jobban jövedelmező állások miatt lemondtak az itteni nehézségekről. Megmaradt viszont egy maroknyi ember, akik olyanokká váltak, mind kenyérben a kovász. Őrzik az elődöktől megtanultakat, lépést tartanak a kor vívmányaival, és időnként elmennek tapasztalatcserékre,szorgos hétköznapjaikat pedig az itteni betegek gyógyítására fordítják.Többet is jelentenek a betegek számára, mint a nagy városokban, mert kis helyen, ahol mindenki szinte mindenkit ismer, a beteget nem a hármas kórterem 1-nek, hanem Józsi bácsinak vagy Marika néninek szólítanak. Lelki szemekkel is követik a gyógyulásukat, lépten-nyomon találkoznak a hozzátartozókkal, családiasabbá, bizalmat keltővé téve a szakmai kötelességeket. Ezáltal ők éltetik az alapítók gondolatait, hogy a munkásember vagy asszonya a családjához közel, szülőföldjén találja meg a gyógyulását, ne kelljen elszakadnia a szeretteitől még a legnehezebb betegség napjaiban sem. Javában folyt az ünnepség, mikor sürgés-forgás látszott a szülészet épülete előtt. Fiatal nővérek fogadták, biztatták az épp megérkezett szülőnőt, hogy sebaj, minden rendben lesz. Még hangzottak a beszédek, a meghívottak méltatták a múltat és vázolták a jövőt, még keresték az ismerős arcokat a régi fényképeken és rácsodálkoztak a múzeumi szekrényekben tisztelettel őrzött patinás orvosi kellékekre. A padlásról lekerült és újjávarázsolt gólya mintha kacsintott volna: életerős gyereksírás kapcsolódott be az ünnepi hangzavarba. A 100 éves kórházban a 2013-as év 100. kisbabája, egy erélyes hangú székely legény jelezte, hogy lesz itt folytatás! Az idő fonalán kedves ékszer marad a százéves ünnepély, melyet dolgos hétköznapok és a jövőt szavatoló szülések, gyógyítások követnek. Az orvostanhallgatók, a gyógyítás nemes, de nehéz útjaira készülődő fiatalok, a volt és jövőbeli páciensek lelkében is különösen csengett az esemény: élet jelzi a kórház második évszázadába való belépést! A székelykékben tündöklő égbolt a kórházért mindenkor jó gondolatokkal élők üzenetét sugározta. Tiszta, reményteli a jövő, ha az élet sarjad, ha szerető szívek ápolják továbbra is a múlt hagyatékát. Lassan elcsendesedett az ünnep hangja. Az egykori dolgozók 8

és ápoltjaik a múlt felelevenítésének édes gondolatával távoztak. Az öreg gólyát visszaköltöztették a szülészet folyósójára, az épp világra jött kisbaba bátyjának legnagyobb örömére: megjött a gólya, és neki kistestvért hozott! Egy székely család újabb élettel gyarapodott. A kórházban folytatódik az alapítók által megálmodott emberbaráti- gyógyítói munka. Újabb várandós kismamák, betegségeikkel küszködő, szenvedő betegek, balesetek vagy ki tudja, milyen orvosi sürgősségek fordulnak majd be a száz éves kórház kapuján. A tovatűnt események árnyékában, a lelki összetartozás által nyújtott reménnyel bízhatunk, hogy sokáig a „fő” majd az egészség a régi kórházi konyhán. Ködbe burkolózik majd a táj, és jöhetnek még zord idők, de nincs az a vihar, mely elsöpörné Erdővidék legnagyobb kincsét: a szeretetet, mellyel nem tüntetnek, de alkalomadtán időtálló vállalkozásokkal bizonyítanak. A múlt értékeinek megőrzése, önzetlen és mély szeretete kísérte a kórház eddigi létezését. A születés csodája, a gyógyult betegek mosolya, a baljós kimenetelű történetek gyásza mind-mind hozzátartoznak a kórház múltjához, jelenéhez és jövőképéhez. Ha megmaradnak az értékek, az anyaföld iránti szeretet, mely bölcsőtől a sírunkig kísér, lesz erő a hétköznapok harcainak megvívásához és az ünnepi pillanatok emelkedett lelki szárnyalásához. Ezáltal marad majd örökérvényű az elődök szállóigéje, és biztosan Lesz Erdővidéknek Baróton kórháza.

9