Havas Henrik. A Sztár, A Lúzer És Aki Az Anyját Kereste

Havas Henrik A Sztár , A Lúzer És Aki Az Anyját Kereste

1. Tízre ígértem, hogy nála leszek, de végül negyedórát késtem. Nem emlékeztem, hogy van-e a környéken fizetős parkoló, így aztán nem meglepő, hogy nem is találtam. Aprópénz nem volt nálam. Feltelefonáltam, a sofőrjével küldött le pénzt. Egy darabig eltartott, amíg végre le tudtunk ülni, mert ő teát főzött, azt hiszem zöld teát, én pedig megkevertem magamnak a második adag lúgosító italomat. Ő persze megjegyezte, hogy a hétvégén azt olvasta valahol, hogy ez az egész lúgosítás egy faszság, de ez különösebben nem érdekelt. Az az igazság, hogy amióta iszom, azóta fogytam is. Mutattam is a farmeremen, hogy amikor megvettem maximum combközépig tudtam felhúzni, most pedig mintha rám öntötték volna. Jellemző rám, hogy általában próba nélkül szoktam vásárolni. A hétvégén a barátnőmmel arról beszélgettünk, mire vágyunk igazán. Én például egy 2001-es Mustangot szeretnék. Hatmillió. Pénzem az persze nincs, de azért szeretnék egy Mustangot. Ha bárkinek azt mondom, hogy szeretnék egy Mustangot, rögtön azt mondják, hogy sokat fogyaszt. Na és! Legfeljebb kevesebbet ennék. Őszerinte, a seggemhez nagyon jól menne a Mustang. Amerikában ilyen típusú nők szállnak ki a Mustangból. Azt mondja, hogy főleg Kaliforniában szállnak ki a Mustangból olyan típusú nők, mint én, Floridában kevés van belőlük, New Yorkban meg egyáltalán nincsenek. Én még nem voltam se

Kaliforniában, se Floridában, de még New Yorkban sem, pedig már többször el akartam indulni. Mindig vonzott valami Amerikába. Azon sose gondolkodtam, hogy igazából mit csinálnék Amerikában. Miután nem kaptam vízumot egyszer se, így aztán teljesen lényegtelen, hogy volt-e valamilyen tervem, vagy nem volt. A hétvégén arról is beszéltünk a barátnőmmel, hogy jó volna elmenni egy wellness szállóba. Jó volna, de ahogy a Mustangra nincs pénzem, úgy a wellness szállóra sincs. Egyébként voltam én már wellness szállóban, egy egészen kicsi faluban. Ember a környéken sehol, csak a szállóban. Egy barátommal voltam, aki tulajdonképpen a saját neméhez vonzódik. Csak egy éjszakára mentünk, de kettő lett belőle, mert a barátomnak megtetszett a recepciós fiú, aki viszont kurvára nem érdeklődött a srác iránt. Ez egyáltalán nem lepett meg, mert a recepciós nős volt. A barátom két napig illegette magát a srác előtt, hátha sikerül meggyőznie. Nem sikerült. Na, most ezért voltunk százezerért két éjszakát wellness szállóban. Nem emlékszem, hogy mondtam volna, a hétvégén háromféle vágyat fogalmaztam meg magamban, de ő megkérdezte, melyik a harmadik, és hozzátette, nyilván egy pasas lenne az. Mondtam neki, hogy mi a fasznak egy pasas a Mustangba, ha úgy is én vezetek, mert az én Mustangomat nem vezetheti senki. Mondtam neki, hogy a 2001-es Mustangnak jobban örülnék. Megkérdezte, miért éppen a 2001-es Mustangba vagyok szerelmes, amikor 2008-ban is gyártanak Mustangot. A 2008-as

Mustang nem az igazi, mert a kasznija eltér a 2001esétől. A hétvégén sok mindenről beszéltünk a barátnőmmel, de a pasasokról nem. A pénzről elég sokat. Nekem is van hitelem. Az idén vettem fel tizenkétmilliót, azt jó volna visszafizetni. Szóval akkor az tizenkétmillió, hatmillió a Mustang, az tizennyolc, a wellness az aprópénz, igazából jó volna évente, mondjuk, nem is tudom hány milliót keresni. Nem érdemes számolgatni, elég volna annyi, amennyiből évente meg tudnék venni egy Mustangot. Abból már nyugodtan eléldegélnék. Azt a tizenkétmilliót muszáj volt felvenni! Ez a pénz a házra kellett. Erről egyébként a múltkor már beszélgettem vele, és azt vettem észre, mire a végére értem, teljesen lelombozódott. Aki nem élte meg, az nem tudja, mit jelent egy olyan házban felnőni, amiben nincs víz. Nyolc-kilenc éves koromban az anyám vödörrel küldött az utcai nyomóskúthoz, és tíz már elmúltam, amikor bevezették a vizet a házba. Vécénk se volt, csak budi az udvarban. Életem egyik legnagyobb élménye az volt, amikor először engedtem meleg vizet a kádba. Ennek a tizenkétmilliós hitelnek köszönhetően már derékszögben találkoznak a ház falai. Azt hiszem, hogy ő ezt nem is egészen értette. Mi az, hogy egy ház falai nem derékszögben találkoznak? Most azért találkoznak derékszögben, mert normálisan bevakolták a házat. Az volt az álmom, hogy legyen bevakolva a ház, legyen rendbe téve az udvar. Neki egyébként van kandallója. Nekem is van kandallóm, csak nincs hozzá kémény. Azt hitte viccelek, mert amikor ezt meséltem neki, még rihegtem-röhögtem is hozzá egy kicsit, de

tényleg nincs a kandallóhoz kémény. Az előző hatmilliós hitel a ház megosztására ment el. A mi házunknál nagyon lassan mennek a dolgok. Sokáig attól szenvedtem, hogy nem hívhatok magamhoz fiút, mert nem tudott volna lezuhanyozni. A hatmillióból leválhattam az anyámról, ő pedig rólam. Ez azt jelenti, hogy van egy külön bejáratú, saját lakásom. Ez nem jelent sokat, egy amolyan előszoba-féle, ahol főzni lehet, a bejárati ajtóval szemben egy hálószoba, az alapterülete éppen csak nagyobb egy franciaágyénál, de azért pár hete már van benne egy új szekrény is, a régi már nagyon szar volt, most már legalább egybe látom a ruháimat. Aztán van még egy pincém, ott van a kandalló, aminek nincs kéménye. Ez a kurva kandalló pont olyan, mint egy Mustang kormány nélkül. Az lesz a vége, hogy lebontatom ezt a kandallót, pedig borzasztóan vágytam rá. Most már csak ülök lenn a pincében, és rögtön dühbe gurulok, ha csak ránézek. Őszintén! Mi a fasznak egy kandalló, ha nem lehet begyújtani? Amikor erről a kandallóról meséltem neki, megkérdezte, miért nincs a kandallónak kéménye. Azért, bassza meg, mert az háromszázezerbe kerülne, és még sose volt fölösleges háromszázezrem egy kéményre. A hétvégén viszont azon gondolkodtunk a barátnőmmel, hogy ideje lenne pozitívan állni a dolgokhoz, és ha sikerülne, akkor jövőre megoldódnának az anyagi problémáink. Arra persze rövid volt a hétvége, hogy rájöjjünk, mit kellene csinálni ahhoz, hogy anyagilag rendbe jöjjünk, de mégis jókedvünk lett attól, hogy végre pozitívan állunk a dolgokhoz.

2. Pénzügyek után kevertem magamnak még egy liter lúgosító vizet. Na most, ahhoz képest, hogy ő a hétvégén arról olvasott valahol, hogy ez az egész lúgosítás egy faszság, azért a hűtőszekrény mellett ott állt egy tízliteres kannában az ő lúgosító vize. Azt mondta, hogy már egy hónapja ott áll, de csak egyszer ivott belőle egy decit. Nem is értem, minek annak lúgosító víz, aki nem is issza. Megkérdeztem, hogy elvehetek-e egy Szentkirályit, úgyhogy végül azzal kevertem meg a vizemet. Azt hiszem, jó üzlet ez a lúgosító víz, legalább olyan jó üzlet, mint az Aloe Vera volt a kezdetekkor. Azt mondta, hogy egy-két éve őt is megkeresték. A Kossuth téren valaki leszólította azzal, hogy ő egy amerikai üzletember, találkoztak is, de nem volt üzlet, mert ő ilyesmivel nem foglalkozik. Jó volna kitalálni, hogy én mivel foglalkozzak. „Menj el dolgozni!” Úristen! Hányszor hallottam már ezt a dumát. Menjek el havi százhúszezerért, és tűrjem el, hogy valami faszfej ugráltasson, az emberek meg azon röhögjenek, hogy idáig süllyedtem? Hát, nem megyek! A hétvégén a barátnőmmel abban maradtunk, hogy valami vállalkozásba kellene kezdeni. A vállalkozáshoz két dolog kell: ötlet és pénz. Mind a kettő hiánycikk. Az viszont jó, hogy lassan kijövök a pánikbetegségből. Ebből a szempontból tényleg jó volt ez a hétvége. Meg az is, hogy volt kivel megbeszélni a dolgokat. A könyv elején az idézet Bukowskitól sokat jelent nekem. Tőle kaptam Bukowski, Posta című könyvét, legalábbis ő úgy emlékszik, hogy tőle kaptam, de az igazság az, hogy telefonon beszéltünk, és akkor mondta,

hogy vegyem meg. A címét persze nem tudta. Ő azt állítja, hogy teljesen felesleges a könyvek címét megjegyezni, a lényeg a könyvekben az élmény. Mindegy, az interneten megnéztem a Bukowskit, aztán telefonáltam a legközelebbi könyvesboltba, hogy megvan-e, és akkor megvettem a Postát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másik Bukowski könyvet, a Tótumfaktumot, azt már tényleg tőle kaptam, az viszont igaz, hogy azóta már visszakérte. Szóval, amikor elolvastam a Postát, rögtön fölhívtam, és mondtam neki, hogy zseniális ez a könyv. Egy ültömben elolvastam, és számomra az utolsó három mondat a legfontosabb. Bukowski arra gondolt, hogy ír egy regényt, aztán megírta. Emlékszem, hogy ő egyből rávágta, írjon maga is egy regényt. Azt mondtam, hogy írok. 3. Azt írja az újság, hogy az elmúlt napok viharai kisöpörték a mocskot a Kárpát-medencéből. Most kellene felmenni a Gellérthegy tetejére, megszemlélni a várost a sok külföldivel. Azt hiszem, fel kellene költöznöm a Gellérthegyre, mert a japánok, az amerikaiak, vagy éppen az oroszok nem bámulnak a pofámba. Valami nagyon nagy szélre, viharra, de inkább hurrikánra, vagy tájfunra volna szükség, hogy a szmog után a szennylapokat is kitakarítsa ebből az országból. A bulvárlap papírból készül, és ha felhasználták, szemét lesz belőle. Az egész egy óriási körforgás. A begyűjtött szemetet feldolgozzák, és ismét újság lesz belőle. Időnként arról álmodom, hogy megyek az utcán, amely kihalt, aztán bekanyarodok egy sarkon, és

szembetalálom magam egy óriási tömeggel. Nem látom az arcokat, csak a tágra nyílt szemeket, és a szemekben a gyűlöletet. Vannak férfiak, akik azt hiszik, hogy a szívemhez a kutyáimon keresztül vezet az út, pedig nem. Nem kell szeretni a kutyáimat, mint ahogy engem se kell. Azt hiszem, tíz emberen kívül én sem szeretek senkit. Magamat szeretném szeretni, de nagyon nem megy. Azért nem, mert nem vagyok szeretetreméltó. Ezt egyrészt érzem, mert éppen eleget foglalkozom magammal, másrészt ezt le is írják, és ki is mondják. Egyszerűen képtelen vagyok leszoktatni az anyámat arról, hogy a kávéscsésze mellé ne kihajtogatott újságot tegyen. Leülök az asztal mellé, belekortyolnék a kávémba, és abban a pillanatban az anyám már bök is az ujjával a fotómra. Számtalanszor mondtam már neki, hogy gyűlölöm így kezdeni a napot, mégse lehet leszoktatni arról, hogy széthajtogassa azokat a rohadt újságokat. Egyáltalán nem sürgős megtudnom, hogy éppen mi történt velem előző nap. Elhagytak, vagy éppen elhagytam valakit, láttak valahol, vagy éppen nem láttak ott, ahol látniuk kellett volna, eszem, iszom, vásárolok, táncolok és magamba roskadva ülök valahol. 4. Ma este tíz órakor választ kell adnom egy férfinek arra, hogy igénylem-e a támogatását. Támogatásra kétség kívül szükségem lenne. Olvastam, hogy a barátnőmmel valahova a karibi térségbe mennénk úgy két hétre, ezért rövid időn belül össze kell gyűjtenem legalább egymillió forintot. Négyezer forintos csizmát hordok, a házunk tetejét megrongálta a vihar, amúgy is át kellett

volna már építeni, de a kihívott mester azt mondta, hogy egymillió alatt nem ússzuk meg, és akkor ott van még az apám, aki a prágai nyugdíjas létből szeretne menekülni, de az ő ötmilliója még egy lakótelepi lakáshoz is kevés. Azon kívül jó volna kimenni Amerikába, mert úgy érzem, hogy belefulladok a szemétbe és a bűzbe. Márpedig szeretnék végre élni! Ami most van, az valamiféle köztes állapot, lebegés, valóság és álom között. Mióta kijöttem a villából egyre gyakrabban gondolok arra, hogy igazából nem lettem szabad. Most természetesen senki sem szabja meg, hogy mit tegyek, vagy ne tegyek, nincsenek szabályok, feltételek, jutalmak és büntetések, mégis befészkelte az agyamba magát a gondolat, hogy figyelnek, irányítanak, manipulálnak. Minden problémádat megoldom – mondta a férfi, aki este tízre választ várt az ajánlatára. 5. Huszonhárom évesen akartam először öngyilkos lenni. Ervinnel az éjszakában találkoztam. Lehet, hogy hihetetlen, de másfél évig tartott, amíg engedtem a csábításnak. Tizenhét évvel volt nálam idősebb. Amikor először lefeküdtem vele, akkor töltöttem be a huszonkettőt. Elsőre semmi vonzót nem láttam benne, hozzáteszem, később se nagyon. Eleve mit keres egy negyvenes pasas az éjszakában? Otthon várja a felesége, meg a két gyerek. Imádta előadni magát. Mondta volna ő is, hogy hú, de nagyon sikeres, de inkább mindenkitől kikövetelte, hogy magától, csak úgy spontán dicsérje meg. Ellentmondásos figura volt. Ez például megnyilvánult abban, ahogy öltözött. Farmer, hozzá

nagyon finom, nagyon elegáns bőrcipő, öltöny, ing. Szóval, az a „hú de laza csávó” típus, aki azért szereti tudatni, hogy ő kifejezetten valaki. És tényleg volt „valaki”. Közgazdász volt az eredeti szakmája, de ingatlanban utazott. Körülbelül minden második alkalommal fontosnak tartotta felsorolni, hogy ki mindenkivel üzletel. Nekem persze nem sokat mondtak a nevek. Ki nem szarja le, hogy az egyik polgármester, a másik valamelyik párt alelnöke! Mondom, másfél évig tartott, amíg becserkészett. Hogy mekkora a különbség Pomáz és a Rózsadomb között, azt akkor tudtam meg, amikor a Rózsadomb aljában bérelt nekem egy lakást. Leheletnyi különbség van a szentendrei hév, és egy Ford Mustang között. Igen, két kulcsot kaptam tőle, egyet a lakáshoz, és egyet a 95-ös Ford Mustanghoz. A hévről átültem a cabrioba, a kádból a jakuzziba. Az égvilágon semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy várjak rá. Ez nagyon szar. Ülsz a kanapén, nézed a tévét, és amikor már második órája meredsz a képernyőre, akkor jössz rá, hogy nem is látsz semmit. Tisztára olyan, mint egy diszkó hajnali négykor. Sokat ittál, és fogalmad sincs, hol vagy. Szerintem nincs különbség a pörgés, meg a semmittevés között. Egyformán szar mind a kettő, és nincs belőlük menekülés. Nem is lehet, mert azért pörögsz, hogy menekülj, és azért merevedsz le, mert éppen menekülőben vagy. Nem tudnám megmondani, hogy igazából mi volt a bajom az Ervinnel. Ha valaki megismerkedik vele, azt veszi le, hogy egy magas, ápolt, középkorú férfi, holtbiztos egzisztenciával, megfelelő modorral, és mindezekhez óriási energia

társul. Igazából az energiáját sokalltam. Rángatott. Miért kellett nekünk két héten belül Barcelonába repülni, és Bécsben a Práterben ebédelni? Tuti, hogy nem a kedvemért csinált programot, és az is biztos, hogy nem is saját magának. Egyszerűen az az ember, aki pusztán azért vesz magának, mondjuk egy márkás órát, hogy válogathasson, aztán fizethessen, hordani viszont nem igazán van kedve. Ő nem azért akart megszerezni engem, hogy aztán nagyokat keféljen egy bomba csajjal, hanem azért, hogy meg legyen az a tudat, hogyha akarna, nagyokat kefélhetne egy bomba csajjal. Nem arról van szó, hogy nem volt szex, mert volt, de annyira jelentéktelen, hogy tíz év után szinte semmire sem emlékszem. Ebben a kapcsolatban egyszerre volt jelen az unalom és az idegesség. A rengeteg unalmas délelőtt és délután, a magányosan töltött ünnepek, nyaranta legalább egy hónap, amíg a családot elvitte nyaralni. Unalom, unalom, unalom! Ugyanakkor imádott kockáztatni. Ha a felesége a gyerekekkel kimozdult otthonról, azonnal az ágyba rángatott. Az még hagyján, hogy én ideges voltam, de ő is. Izzadt és reszketett, a frász törte ki, hogy mikor hívja fel a felesége. Ugyanez volt a helyzet akkor, amikor a nyaralójukban töltöttük a hétvégét. Papíron ilyenkor persze valamilyen üzleti úton volt, ilyen-olyan konferencián, de mindig rettegett, hogy a felesége gondol egyet, és leugrik a nyaralóba a gyerekekkel. Gyakran óránként telefonált a feleségének, mert fosott, hátha elindultak. 6.

Életemben először 2001-ben feküdtem kés alá. Tudni kell, hogy bár most már nem látszik meg rajtam, de világéletemben sportoltam, és a sportnak köszönhetően, a gyárilag viszonylag nagy melleim eltűntek. 2001-ben a modellkedéssel már kerestem annyit, amennyi fedezett egy mellműtétet. Emlékszem, egy hajfesték reklámban szerepeltem, és annak a gázsijából fizettem ki azt a műtétet, amiről már legalább öt éve álmodoztam. Valaki ajánlott egy nagyon szimpatikus plasztikai sebészt, és egy másfél órás konzultáció után megállapodtunk abban, hogy implantátum kerül a melleimbe. Roppant megnyerő volt, nemcsak azért, mert komoly referenciával rendelkezett, de emberként is bejött nekem, ami borzasztóan fontos egy orvos-páciens kapcsolatban. Kitűztük az időpontot, és őszintén szólva, vártam is, meg rettegtem is, mert addig még nem voltam kórházban, nem voltam altatva. Viszont borzasztóan elszánt voltam, így aztán minden félelmemet legyőztem, és azt mondtam, hogy hajrá, irány a magánrendelő, irány a műtő. Kora reggel, éhgyomorra kellett megjelenni a klinikán. Az öltözőben kaptam egy műtős-zöld tunikaszerűséget, aztán már bent a műtőben, az orvos alkoholos filccel berajzolgatta a vágás helyeit. Megállapodtunk abban is, hogy a mellbimbó körül lesz a bemetszés, mert ott szebben gyógyul. Mivel mindig is érdekelt az orvoslás, megkérdeztem a doktortól, hogy nem lehetne-e helyi érzéstelenítéssel csinálni úgy, hogy végignézhessem a műtétet. Annyira komolytalannak tartotta a kérést, hogy nem is válaszolt, a kolléganőjének szólt oda, hogy na, altassa kérem a kisasszonyt. Pedig én abszolút

komolyan gondoltam, de most már mindegy. Ami ezután következett, arra már alig-alig emlékszem. Rémlik, hogy leszíjazták a kezemet, aztán megszúrták a kézfejemen az eret, és elkezdett csöpögni belém az altatófolyadék. Szóval, beszélgettünk, beszélgettünk, és már csak arra emlékszem, hogy fekszem a lábadozó szobában az ágyban, és baromira szorítja a mellkasomat egy kötés. A többi már kiesett az emlékezetemből. Ébredés után meglátogatott az orvos. Mondtam neki, szerintem túl szorosra kötötték a gézt a mellkasomon, szedjék le, mert nem kapok levegőt. Azt mondta, hogy ennek egy napig rajtam kell lenni, de hogy miért, azt már nem mondta meg. Mivel reggel volt a műtét, délután már haza is engedtek, egy barátnőm jött értem kocsival. Azzal engedtek el, hogy másnap leveszik rólam a kötést. A klinikához viszonylag közel volt a bérelt lakás, a távolság nem lehetett több tíz kilométernél, de borzasztó soknak tűnt, mert minden huppanó, bukkanó, fekvőrendőr maga volt a rémálom, mert rettenetesen fájtak a melleim, és baromira szorított a kötés. Tudni kell, hogy nálam izmot is vágtak a műtétnél, ami nem szükségszerű, de dönthet így is az orvos, a jobb eredmény érdekében. A barátnőm azt mondta, velem marad egész éjszaka, és másnap visszavisz, amikor a kötést végre felcserélik egy sport-melltartóval. Kókadozva, bágyadtan ültem a nappaliban a kanapén, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a bal mellemen a kötés átvérzett, és gyakorlatilag csurog a friss vér a hasamra. Felhívtam az orvost, hogy ez normális

dolog-e. Mondta, hogy kurvára nem normális, azonnal menjek vissza. Úgyhogy a következő tíz kilométert hasonló fájdalmakkal éltem át, mint amikor hazahoztak. A klinikán rögtön levágták rólam a szoros kötést, kiderült, hogy teljesen bevérzett a bal mellem, mert nem húzódott vissza egy ér, amelyiknek normális esetben vissza kellett volna magától húzódnia. Mondták, bent kell maradnom éjszakára, de mellettem lesz egy ápolónő, aki komplikáció esetén értesíti az orvost. Megijedtem, mert ha nem áll el a vérzés, akkor fel kell nyitni a mellemet, hogy összevarrják a vérző eret. Éjjel alig aludtam, nagyon fájtak a melleim, egymás után vettem be a fájdalomcsillapítókat. Már hajnal volt, amikor nagy nehezen elaludtam. Reggel bejött az orvos, megnézte a mellemet. Hála istennek elállt a vérzés, úgyhogy nem kellet újra felnyitni. A következő egy hétben úgy járkáltam, mint akit hasba rúgtak. Ez azért volt, mert izmot vágtak, és így nem tudtam erőt kifejteni, sem a karjaimban, sem a mellkasban. Rettenetesen fájt a hasam, emiatt görnyedten közlekedtem. Két hétig lényegében lábadoztam, a legtöbb időt az ágyban töltöttem. Három hét múlva szedték ki a varratokat, utána pedig az utókezelések következtek, amit sok nő elfelejt végigcsinálni. Elég macerás, mert masszírozni kell a mellet, ápolgatni kell a sebet, és ezt minden nap csinálni kell. Fontos a sport-melltartó viselése, mert ilyenkor az implantátum könnyen elmozdul. Szerintem nem annyira kibírhatatlan a fájdalom, mint amennyire általában terjeszteni szokták azok, akik átestek már ilyen műtéten. Egyébként, abszolút érthető a nők részéről a hiszti, mert

egy mellműtét legalább annyira fájdalmas, mint a férfiaknak egy tökön rúgás, csak tovább tart. Sokan kérdezték már, hogy érdemes-e egy mellműtétbe belevágni, és én mindig azt mondom, hogy igen, feltéve, hogy valaki hajlandó a szépségért áldozatot hozni. Két fájdalmas hetet kell csak kibírni, ráadásul fájdalomcsillapítókkal. 7. Ervinnel már másfél éve tartott a kapcsolat, és ebből a másfél évből volt egy jó félév, amikor keményen ittam. A lakásban volt egy bárpult, állandóan feltöltve Camparival, Jägermeisterrel, viszkivel, vodkával és így tovább, és így tovább. Napi minimum fél üveg tömény, és még hozzá egy kis pezsgő, meg bor. Ervint ez marhára nem zavarta, szerintem észre se vette. Beszélgetni keveset beszélgettünk, és egy idő után már nem is csókolóztunk. Benyitott, ledobta a ruháját, zuhanyozott, egy kicsit szopatott, aztán négykézlábra állított, és úgy megkefélt, hogy negyedóra múlva már nem is emlékeztem rá. Aztán megint zuhanyozott, felöltözött és elment. Javára írom, hogy sohasem kellett pénzt kémem, megbízhatóan és diszkréten adta a kezembe a havi kétszázezret. A piának akkor lett vége, amikor megismertem Tomit, a zenészt. Vele csaltam Ervint. Őt már korábbról ismertem, valahol az éjszakában futottunk össze, aztán felbukkant és szerelmes lettem belé. Lehet, hogy furcsa, de mégis igaz, Ervinen kívül soha egyetlen barátomat se csaltam meg. Mondom, beleszerettem Tomiba annak ellenére, hogy benne volt egy több mint tízéves kapcsolatban. A szex vele is felejthető volt, nyolc-tíz

perc piszmogás, aztán jó napot, de ő legalább érdeklődött irántam. Gyakran kérdezett, és még a válaszom is érdekelte. A vele töltött idő volt számomra egyedül hasznos. Olvasni nem olvastam, színházba, moziba nem jártam, a tévét néztem, de nem láttam, viszont Pomáz helyett a Rózsadombon laktam, és a szentendrei hévről átültem a Mustangba. Egyáltalán nem éreztem lelkiismeret-furdalást azért, mert szeretőt tartottam a barátom mellett. Én is szerető voltam. Ha nincs Tamás, már biztosan megszöktem volna. Így utólag borzasztó hálás vagyok, hogy sikerült letennem a poharat. Tomi megfenyegetett, hogyha nem fejezem be az ivást, őt többé nem látom. Tulajdonképpen nem is volt nehéz befejezni. Vicces, hogy éppen egy zenész tetette le velem a poharat, amikor köztudott, hogy minden hétvégén úgy bebasznak, mint az állatok. Ez alól Tomi se volt kivétel. Szerelmes voltam Tomiba, mert szerelmes akartam lenni. Ervin semmit nem vett észre, részint mert nem érdeklődött irántam, másrészt ideje sem volt, hogy bármit is észrevegyen. 8. Nem tudom, meddig tartott volna a kapcsolatom Ervinnel és Tamással, ha nem jelenik meg George. Egy régi barátnőm hívott fel egy éjszaka, valamivel éjfél után, azt mondta, egy társasággal bulizik a Dokkban. Vágjam magam taxiba, mert valaki nagyon látni akar. Ő volt George! Huszonvalahány évesen egy nejlonszatyorral a kezében érkezett meg Londonba valamikor a nyolcvanas években. Nem tudom, hogy ő volt-e az első, aki Indiában kezdett ruhákat varratni, de

az biztos, hogy milliomos lett nagyon hamar, egész Európában vannak üzletei. Pár éve nem láttam, lehet, hogy már meghódította Észak-Amerikát is. George nagyon csúnya! Langaléta, vézna, kopaszodó, ötven körüli férfi, aki persze zsidó. Van otthon feleség is, meg gyerekek. George imádja a magyarokat. Valahogy hozzájuk keveredett egy magyar lány, a gyerekek mellett babysitterkedett, és George szeretője lett. Bár George elhalmozta mindennel, egy idő után nyilván megunta a jólétet, mert lelépett, hazajött Magyarországra. George azért jött Budapestre, hogy találjon magának egy új magyar lányt. Kereken megkérdezte a barátaitól és az ismerőseitől, hogy tudnak-e egy olyan lányt, aki csinos is, és megbízható is. George-nak a világon mindenütt vannak barátai és ismerősei. Valahogy megéreztem, hogy érdemes éjfélkor is felkerekednem, és nem tévedtem. Hamarosan George mellett ültem, Camparit szürcsöltem, és azt súgtam a férfi fülébe, hogy boldogtalan vagyok. Elég szarul beszéltem angolul, de azért megértettük egymást. George megkérdezte, mitől vagyok boldogtalan, mondtam neki, hogy belekerültem egy reménytelen kapcsolatba, és nem tudok szabadulni. Havonta jutok egy bizonyos összeghez, amiből félretenni nem tudok, viszont a kellemes élethez éppen elég. George azt mondta, hogy éppen ilyen típusú lányra van szüksége, menjek vele Amerikába. A taxiban a kezembe számolt háromezer dollárt, és azt mondta, hogy ezért nem kér semmit, csak annyit, hogy intézzem a vízumomat. Másnap reggel, amikor felébredtem, megszámoltam a pénzt, ami tíz évvel ezelőtt, akkori árfolyamon,

majdnem egymilliót ért. Soha életemben nem láttam egyszerre ennyi pénzt, és soha annyira optimista nem voltam, mint akkor. Ebédidőben megjött Ervin. Amikor vetkőzni kezdett megállítottam azzal, hogy bocs, de ennek vége, új életet akarok kezdeni. Mondta, hogy semmi baj, és elkérte a kocsi kulcsot. A lakásban még maradhattam két hónapig, addig volt kifizetve. Aztán az történt, hogy nem kaptam meg a vízumot, és mennem kellett a Rózsadombról. Egyébként George az a férfi, aki mindent megadna nekem, ha kizárólag az övé lehetnék. 9. A háromezer dollárból, amit az amerikaitól kaptam, vettem egy régi Hondát, aztán lecseréltem egy kis Polskira. Leültünk az anyámmal, és megbeszéltük, hogy baromi jó lenne továbbra is megtartani a szabadságunkat és a függetlenségünket. Én akkor már huszonhat éves voltam, az anyám meg pont akkor lépett ki egy kilencéves kapcsolatából. Ő is egyedüllétre vágyott, meg én is. Elkezdtünk osztani, szorozni. Borzasztó körülmények között éltünk. Egy igazi ócska parasztház, téglalapalakú, hosszú, falakkal leválasztott két szoba, egy fürdőszoba, egy konyha, az udvar romhalmaz, tele szeméttel, az évek során felhalmozódott építési törmelékkel. Vakolás nem volt, a tető roskadozott, és ehhez még volt egy garázsként szolgáló putri. Megmondtam az anyámnak, hogy találjunk valami megoldást, képtelenség, hogy mi egy fürdőszobát használunk, hiszen nem hívhatok ide senkit, meg kerülgetni kell egymást. Akkor jutottunk arra a bátor elhatározásra, hogy fölveszünk bankhitelt és

átépítjük a házat. Azt akartuk, hogy külön fürdőszobánk, és külön konyhánk legyen. Így is lett. Arra viszont már nem futotta, hogy külsőleg is kipofozzuk, maradt olyan ronda, mint volt. Volt viszont külön fürdőszobánk, konyhánk. Jó, nem egy luxusdolog, de én azt mondom, ezért is hálásnak kell lennem. Az anyám pontosan tudta, hogy engem másfél évig kitartottak. Nagyon reálisan gondolkodik, mindig azt mondja, hogy ha ő újra kezdhetné, akkor biztosan kihasználná a szépségét, nem pedig huszonkét évesen megszülni az első gyereket, és hozzámenni az első férfihoz. Szerintem ő tényleg szeretné újrakezdeni az életét, mert élvezhetné a fiatalságát. Az anyám egyébként azt vallja, hogy az emberek baromira álszentek. Ami a Villával kapcsolatban történt, az pontosan az ő véleményét erősíti meg. A Villában a fődíj, kiszámolva körülbelül ötvenmillió forint értékű volt. Anyám olvasta az összes levelet, amit kaptam. Nagyon sokan lekurváztak, és meg voltak győződve arról, hogy biztos összefeküdtem az RTL vezetőségével. A levelek szerint, én keféltem mindenkivel, boldoggal, boldogtalannal, és azért fogom megnyerni a játékot, mert én egy szemétláda kurva vagyok. Anyámnak erről az volt a véleménye, hogyha föladnánk egy hirdetést, hogy ötvenmillió forintért jöjjön ide az, aki engedi magát megkefélni, akkor a kapunktól Pécsig kígyózna a sor. Szóval, az anyámnak tök jó gondolatai vannak, abszolút vágja, hogy az emberek milyen álszentek. Megmondta, hogy ötvenmillió forintért, még ő is... 10.

Anyu egy nagyon okos, nagyon művelt nő. Rengeteget olvasott életében, és én mindig csodáltam ezért, meg persze szégyelltem magam, mert ő mindig nyomkodta a kezembe a könyveket, amiket aztán én soha nem olvastam el. Ő egyébként érettségi után végzett valamilyen kétéves közgazdasági kiegészítőt. Ahogy ismerem, tovább is tanult volna, de a körülmények miatt nem tehette. Engem huszonhét évesen szült, a bátyámat öt évvel előttem. Hároméves voltam, amikor az apám elment. Az anyám mesélte, hogy még egészen kicsi voltam, amikor egyszer az apám hazalátogatott, és aztán, amikor megint elment, két napig dadogtam. Azt se tudom, mit jelent az a szó, hogy apa. Azt viszont pontosan tudom, hogy mit jelent az, hogy anya. Anyu pontosan olyan típusú nő, mint amilyen én vagyok. Szereti, ha szeretik, szereti, ha nőként kezelik, így aztán nem csoda, hogy amikor fiatalon magára maradt két kisgyerekkel, elég gyorsan társat keresett magának. Erről a társról nem szeretnék beszélni, mert tekintettel kell lennem az anyámra. Róla elég annyit, hogy soha nem néztem rá idegenként, gyakorlatilag vele nőttem fel, de soha nem alakult ki bennem valamiféle apa iránti érzés. Ő volt a család legjobb barátja. 11. Soha nem éltünk jól. Arra emlékszem, hogy zeneiskolába akartam menni, zongorázni akartam tanulni, de ahhoz, hogy valaki bármilyen hangszeren tanuljon, az kell, hogy otthon is legyen hangszer, amin gyakorol. Mondta anyám, hogy zongorázni nem mehetek, mert nincs rá pénz. Ezért íratott be hegedű

szakra, amit kurvára utáltam. A hegedű mellett választhattam volna a furulyát is, mert erre a két dologra volt anyámnak pénze. Aztán megvettük a hegedűt, és baszottul szégyelltem a hegedülést. Úgy mentem a zeneiskolába, hogy a kabátom alá dugtam a hegedűt, nehogy lássák a többiek. Volt olyan, hogy anyám hozta utánam a hegedűt, két méterrel utánam, hogy nehogy nekem kelljen vinni. Végül is kijártam a zenei általánost, de az égvilágon semmit nem éreztem a hangszer iránt. Betegesen vágytam arra, hogy zongorázzak, hogy nekem legyen egy zongorám. Aztán az anyu barátja kifestett egy lakást, ahol volt egy zongora. Nem egy falhoz állítható kis szar, hanem egy rendes, nagy zongora. Az egyik nap úgy jött haza, hogy ledolgozta ennek a zongorának az árát. Sokra nem mentem vele, mert a hat osztályból addigra már kijártam hármat vagy négyet, és a hegedű mellett sok lett volna újrakezdeni egy másik tantárgyat, illetve egy másik hangszert. Kitaláltam, hogy majd otthon zongorázok, megtanulok magamtól. Amíg egy valódi zongora megszerzése csak álom volt, baromira zongoraművész szerettem volna lenni, amikor meg itt volt, leszartam. Ugyanez volt az iskolába járással is. Ha messze lett volna, nem késtem volna el, de mivel itt van velünk szemben, az utca másik oldalán, minden nap elkéstem. A lelkesedésem alábbhagyott, egy idő után a zongorán tartottam a könyveimet, meg a ruháimat. Egy-két évig kerülgettük, a végén eladtuk. 12. Azt nem állítom, hogy az általános iskolában kitűnő tanuló lettem volna, mert mindig becsúszott egy-két

négyes, mindenesetre jól ment a biológia, ami azért fontos, mert nagyon komolyan orvosnak készültem. Kitaláltam, hogy vagy baleseti sebész leszek, vagy mentőorvos. Az anyám mindig racionálisabban gondolkodik nálam, ő azt mondta, hogy a plasztikai sebészeté a jövő, és nem is tévedett. Az általános iskola után az anyám kitalálta, hogy egy olyan neves gimnáziumba irat be, amiről köztudott, hogy erős, és ahonnan biztosan fölvesznek az egyetemre. Én viszont Szentendrére, a Móriczba akartam járni, mert azt hallottam, hogy ott az órákon még kötögetni is lehet, annyira laza. Az anyám ragaszkodott a szigorú gimnáziumhoz, én viszont tudtam, hogy ez egy nagyon rossz döntés, mert ismertem magam. Az óbudai Martos Flóra Gimnáziumban egy olyan osztályba kerültem, amelyikbe a kitűnő tanulókat válogatták össze, és persze nekünk jutottak a legszigorúbb tanárok is. Tanévkezdéskor még az orvosi egyetem lebegett a szemem előtt, aztán minden összeomlott. A tanárok többsége terrorizált minket, óra előtt az egész osztály gyomorgörccsel várta a pszichopata, szemétláda tanárnőt. Ráadásul, akkor én már magas, vékony, szép lány voltam, és mai fejjel már értem, miért pikkeltek rám az idős tanárnők. Hiába tanultam orrba-szájba, jó osztályzatot én nem kaphattam. Egy idő után azt mondtam, hogy a büdös kurva anyátokat fogok én itt szenvedni, ha hármasnál nem kapok jobbat! Egyszerre történt, hogy megutáltam az iskolát, és egyre gyakrabban mondogatták, hogy egy ilyen csinos lány miért nem iratkozik be egy modelltanfolyamra. Egyre többen duruzsoltak, és az igazság az, hogy a pomázi,

meg a környékbeli diszkókban tizenhat-tizenhét évesen már igencsak megnéztek. Már akkor is ilyen magas voltam, mint most, csak éppen húsz kilóval kevesebb. Addig-addig kóstolgattak, amíg elmentem egy kezdőknek szervezett modelltanfolyamra. Közöttünk már keresték a tehetségeket, engem például átirányítottak Náray Tamás tanfolyamára, ott együtt végeztem például a Jaksity Katával. Nem volt nehéz a választás, az iskola meg a modellkedés között. Az előbbit utáltam, a másik viszont maga volt a csillogás, a színpad, meg a fény. Azt mondtam az anyámnak, hogy ha jót akar, írasson át Szentendrére, ott jobbak lesznek a jegyeim. Azt mondta, hogy nem. Úgyhogy attól kezdve leszartam, hogy hányas vagyok, és feladtam az orvosi álmaimat. Azt mondtam, hogy nem fogok a gimiben szopni négy évet, aztán még ötöt az egyetemen, plusz még két év, amíg szakorvos leszek, úgyhogy osztottam, szoroztam, és föladtam minden ezzel kapcsolatos álmomat. 13. Ami a diszkót illeti, én 1990 és 1994 között jártam gimnáziumba. Abban az időben nem volt még divat a kábítószer, és a pia se vonzott. Egyszer elszívtam egy füves cigit, de halál közeli élményeim voltak, és azt mondtam, hogy soha többet a büdös életbe. Érdekes, az anyám soha nem tiltott a kábítószertől, azt mondta, hogy rám bízza, az életemet úgy alakítom, ahogy akarom. És mivel nem tiltott, nem is érdekelt soha ez a téma. Egyre többet jártam Pestre a Globe Diszkóba. Mit mondjak, nem volt egyszerű megközelíteni. Este fölrántottam a diszkó szerkót, és aztán nyomtam tíztől

reggeli fél négyig. Fél négykor az első hévvel haza. A pomázi állomástól szépen hazasétáltam a magas sarkú cipőmben. Bevállaltam a hajnali battyogást nyakig mini szoknyában meg tűsarkúban, egy héten kétszer, pénteken és szombaton. Az viszont rohadtul zavart, hogy az anyám minden reggel várt az ablakban. Egy alkalommal, mikor elmentem a Globe Diszkóba, összejöttem egy szentendrei fiúval, akit úgy hívtak, hogy András. Egy jól menő vállalkozó fia volt. Összebarátkoztunk, összemelegedtünk, aztán a találkozás után, egy vagy két napra megállt a ház előtt András, egy akkor csodaszámba menő Opel Kadettel, mellette ült az öccse, és emlékszem, rommá égett a pofám, ahogy megálltak a ház előtt. Mondom, baszd meg! Ilyen nincs! Látják ezt a lerobbant, vakolatlan házat! Nagyon szar érzés volt. Mondta az András, hogy mivel nem beszéltünk meg randit, meg semmit, ezért eljött Pomázra, és kinyomozta, hol lakom. Ebből lett egy kétéves kapcsolat. Az első, normális, rendes szex Andrással volt, aki egy jó pár centivel alacsonyabb volt nálam. Abban az időben vékony voltam, csinos, jó csaj, ő pedig imádta, hogy magas vagyok, imádta a vékony lábaimat, imádta, hogy tűsarkúban járok-kelek éjjelnappal, pedig amikor tűsarkú volt rajtam, akkor az András egy fejjel kisebb volt nálam. Ez se őt, se engem nem zavart. Őt kifejezetten spanolta, hogy minél magasabb legyen a csaja, minél feltűnőbb, minél szebb, minél hosszabb lábú. András mellett állandóan kikenve, kifenve kellett járnom, tűsarkúban, amit kurvára utáltam. Másrészről meg gimnazista voltam, talán harmadikos lehettem, Andrással kinyílt nekem a világ.

Aztán eltelt két év, és a gimiben megtetszett egy fiú, egy nálam fiatalabb fiú. Kis nyikhaj, pelyhes hónaljú kis fasz. Nem is értettem magam, most se értem, hogy cserélhettem le Andrásomat az Andriskára, mert az is Andris volt. Igazából nekem lelkiismeret-furdalást okozott, hogy az Andrással vagyok együtt, közben pedig a suliban alig várom, hogy meglássam a pelyhedző állú kisfiút. Baszott rosszfiú volt, talán ez tetszett benne. Betörhetetlennek tűnt. Amikor észbe kaptam, hogy András mellett másik fiú tetszik, világossá vált, hogy a kapcsolatnak nincs jövője, ezért elhagytam. Andriskával egyszer dugtunk. Nagyon rossz volt. Előtte közölte velem, hogy ő már ötször volt nővel, gondoltam, akkor nagy buli lesz. Hát, olyan is volt. Dobtam Andriskát, ahogy jött, olyan gyorsan távozott is az életemből. 14. Életem első nagy szerelmére úgy hat évet vártam. A fiú az általánosban kettővel fölöttem járt. Egy pomázi, nagyon jól menő vállalkozó fia volt, ami azért elég gáz egy olyan lánynak, aki turkálóból öltözik és vályogházban lakik. Zoli tudomást se vett rólam, pedig sürögtem-forogtam körülötte, hátha olyan szerencsém lesz, hogy rám néz. Nemhogy nem volt szerencsém, de Zoli az iskola kedvenc lányával kezdett járni, neki udvarolt, persze annak a lánynak is jól menő vállalkozó volt az apja. Amikor Zoli elballagott a suliból, az nagyon nagy dráma volt nekem. Mindenesetre kitartóan vártam rá. Eltelt jó néhány év, én már a gimnázium negyedik osztályába jártam, amikor végre összejöttünk.

Átmentem Szentendrére a diszkóba egyedül, és ott volt Zoli. Onnantól kezdve elkezdtünk járni. 1500-as kocka Ladája volt, azzal járt értem. Zolit nem érdekelte, milyen ruhákban járok, meg az sem, milyen házban lakom, nagyon belém szeretett. Amikor beültem mellé a kocsiba, azt éreztem, hogy az álmom megvalósult, beteljesedett azzal, hogy megkaptam ezt a fiút. Csodálatos szerelem volt. Egy olyan érzés, amivel azóta sem találkoztam, soha nem tudtam megismételni az életemben, és félek, hogy ez így is marad. Nagyon egyszerű, nagyon tiszta kapcsolat volt a miénk, mély érzelmeken alapult. Én akkor érettségiztem le, és akkor mentem el Szentendrére dolgozni. Zoli minden reggel ötkor vitt a munkahelyemre, szombatonként pedig odaadta a kocsiját, amikor ő nem dolgozott. Jött értem minden nap. Tényleg nagyon szép szerelem volt! Egyszer késett a menstruációm három napot. Gyógyszert szedtem, de mégis késett. Úgy tizennyolc éves lehettem akkor. Mondtam a Zolinak, hogy szerintem terhes vagyok. Mind a ketten boldogok voltunk. Fantasztikus érzés volt, pedig baromira megijedtem, hogy ilyen fiatalon gyerekem lesz. Aki már volt szerelmes, az tudja, hogy az ember minden pillanatban sírni tudna, annyira jó. Hosszú-hosszú hónapokon keresztül így volt. Aztán kiderült, hogy nem vagyok terhes, viszont a Zolitól kaptam egy gyűrűt. Tizennyolc éves fejjel úgy éreztem, hogy ő a végállomás, és ez nagyon jó volt. Egy évig és nyolc hónapig voltunk együtt. Én rúgtam ki a végén. Hat évig róla ábrándoztam, beleképzeltem minden szépet és jót, és tényleg jó volt vele, de miről

szólt az életünk? Pomázról. Mind a ketten ott éltük az életünket, ő ott dolgozott, a pomázi csapatban focizott, és kezdtem érezni, hogy minden egyre szűkebb körülöttem. Na és persze ott volt még a munka. Szentendrén dolgoztam egy tejdiszkontban. Ez egy nagykereskedés volt, hajnali ötre jártam, vertem a számítógépet, írtam a számlákat a Trappista sajtról, meg a tartós tejről. Na, ebből a körből akartam kitörni! 15. Egy idő után kezdtem érezni, hogy egy kicsit beszűkült az életem. Pomáz és Szentendre között ingáztam, erről szólt minden. Egy ismerősömtől hallottam, hogy az ötödik kerületben, a Hold utcában embert keresnek egy boltba. Olaszországból importált hajápoló termékeket, fodrászkellékeket árulnak. Elmentem a főnökhöz egy beszélgetésre, egyből fölvett. Már nem kellett ötre járnom, elég volt reggel kilencre beérni. Jártam szorgalmasan dolgozni, télen, nyáron, esőben, hóban, fagyban, hévvel a Hold utcába. Nyolcvanezer forintos fizetést kaptam, ami abban az időben, 1995-96 környékén, kurva jó volt. Az volt a baj, hogy Zoli féltékeny lett, nem szerette, hogy bekerültem a városba, még kevésbé azt, hogy későn jártam haza, mert hatig tartott a munkaidő. Persze nem nézte jó szemmel azt se, hogy az üzletben jöttek-mentek az olaszok. Ezek a tulaj haverjai voltak, mindegyiknek volt valamilyen vállalkozása Pesten. Egyszer bejött a főnöknek egy barátja, ő huszonhét éves volt, én meg húsz. Tehát ott állt előttem egy két méter magas isten! Egy olyan alakú pasi, akitől a nők lefordulnak a székről. Iszonyatosan jó pali volt! Hullámos, nyakig érő haj, rekedt hang,

fantasztikus test, helyes arc, sőt, hat nyelven beszélt. Ráadásul gazdag is, több étterme volt. Eleinte hinni se mertem, hogy miattam látogatja egyre sűrűbben a főnökömet, de észrevettem, hogy nagyon sasolgat. Egyszer csak odajött hozzám, és megkérdezte, hogy hazavihet-e. Tél volt, rohadt hideg, neki meg volt egy 5ös BMW-je. Mondtam, hogy hazavihet, de nekem van egy barátom. Nem baj, mondta, azért hazavisz. Eddig tartott Zolival a kapcsolat, mert én teljesen meghülyültem. Kiszálltam az 1500-as Ladából, a beszűkült pomázi életből, amiben ugyan nagyon nagy volt a szerelem, meg minden, de hát baszhatom a szerelmet, hogyha mellette nincs más. Ott volt az olasz fiú, egy rohadt jó pasi, és azt mondtam, hogy nem, nem akarok én itt beszűkülni, nem akarom Zoli mellett leélni az életemet, mert még semmit se láttam a világból. Aztán amikor az olasz srác hazafuvarozott, annyit mondott, hogy három hét múlva lesz a velencei karnevál, és megkérdezte, hogy elmennék-e vele, elkísérném-e. Tudni kell, hogy a fizetésemből nem futotta normális ruhára, pénzem se volt. Mondtam neki, hogy hát, nem tudom. Akkor már tudtam, hogy Zolit kirúgom, és ki is rúgtam. Zoli ott zokogott a Ladában a ház előtt. Anyám szívinfarktust kapott, amikor közöltem vele, hogy megismerkedtem egy pasival tegnap, és három hét múlva megyek vele Velencébe. Az olasznak persze azt mondtam, hogy egyáltalán nem biztos, hogy el tudok menni. Kérdezte, hogy miért? Nem mertem neki megmondani, hogy nincs ruhám, nincs pénzem. Azt mondtam, hogy nem biztos, hogy elengednek a

munkából. Azt mondta, hogy ugyan már, hülyéskedsz? A legjobb haveromé az üzlet, persze, hogy eljöhetsz. Végül muszáj volt kiböknöm, hogy nekem erre nincs pénzem. Ő meg szabályosan kiröhögött. Az 1500-as Lada után honnan tudhattam volna, hogy mennek ezek a dolgok? Borzasztóan paráztam a házunk miatt, hogy mit szól hozzá, de semmit. Mindennap fuvarozott, bejárkált hozzám a munkahelyre, az összes kolléganő meg akart halni az irigységtől. Luigi a Rózsadombon lakott, ott bérelt egy lakást a haverjával. Háromszintes kégli, semmi extra. Alul volt egy nappali konyhával, a középső színt a haverjáé volt, meg annak a csajáé, ő pedig legfelül lakott egy beépített tetőtérben. Igazából semmi másból nem állt csak egy fürdőszobából, meg egy franciaágyból, de jó volt. Ami a szexet illeti, azt gondoltam, hogy húha, lesz majd őrület, a nagy latin csődör majd megmutatja nekem, hogy mi a „latinok istene”. Semmi. Nem volt különb, mint előtte, ami a Zolival volt. Lehet, hogy rosszul hozott össze minket a sors, mert az tény ugyan, hogy keménytökű legény volt, de ennyi. Semmi különleges. Én meg azt hittem, hogy majd fejen pörgés lesz. Emlékszem, kitalálta, hogy vegyük föl a szexünket. Baszott nagy videó kamerával leforgattuk a dugásunkat, aztán amikor visszanéztem, nem tetszettem magamnak. Nem is értettem mi különlegeset látott bennem. Aztán a kazettát félretettük a polcra. Néha eszembe jut, hogy valahol biztosan megvan még. Többször is hívtak pornózni. A Kovi azt mondta, hogy sztár gázsit fizetne, csak menjek. Megmondtam, hogy én képtelen vagyok kamera előtt úgy viselkedni, ahogy

négy fal között szoktam, biztosan nem felelnék meg az igényeinek. Azt mondta, nyugodjak meg, még csak pasival se kéne együtt lennem. Tehát, még csak azt se. A nővel való együttlét viszont, hát... egymillió forintért se. Sose voltam nővel, nem tudom, mit kellene velük kezdeni, pedig a mai világban nagy divat. Sőt, van egy baráti pár, állandóan meg akarnak engem győzni arról, hogy csináljuk hármasban. A lány biszex, a fiú meg állandóan dugni akar velem. Megmondom őszintén, furi ez a világ! Tőlem épp a múltkor kérdezték, hogy voltam-e már nővel. Mondom, nem. Nem?! Hogyhogy nem? Mondom, tényleg nem voltam. Hát, hülye vagy? Hol élsz te?! Mondom, miért, baszd meg? Hát, mert ez alap. Minden nő volt nővel. Mondom, menj te a picsába! Esküszöm! Úgy fel voltak háborodva, amikor azt mondtam, hogy nem. Ami az olaszt illeti, elmentünk Velencébe úgy, hogy találkoztunk a bátyjával, meg annak a feleségével. Összeszedtem a legjobb ruháimat, bele se merek gondolni, hogy milyenek voltak. Arra emlékszem, hogy borzasztó hideg volt akkor Velencében. Egy kötött pulcsi volt rajtam, a derekam is kilógott belőle, meg az ujja is rövid volt, mert ahogy kimostam összement, de nem volt másik, abba kellett menni. Velencében aztán találkoztunk a bátyjáékkal, akikről lerítt, hogy nagyon gazdagok, és úgy is voltak öltözve. Egyébként jó fej volt mindenki, nem mutatták ki felém, hogy milyen gáz ez a kiscsaj. Vacsoráztunk, szépeket mosolyogtunk egymásra, és másnap a szerelmem azt mondta, hogy akkor most elmegyünk vásárolni. Úgyhogy elmentünk Velencében vásárolni, és ez számomra teljesen új

távlatokat nyitott meg. Márkás butikokban próbálgattam a ruhákat, egymás után adogatta őket a próbafülkébe, amiben csak az volt a rossz, hogy nem azt adogatott rám, amit én szerettem volna, ő a saját ízlésének megfelelően öltöztetett fel. Igazán megkérdezhette volna, hogy nekem melyik tetszik, de bánta a faszom – már bocsánat -, hogy tetszik-e nekem a ruha, vagy nem, mert ahhoz képest, ami volt, ahhoz képest mindegyik csoda volt. Nem is tudom mennyi pénzt költött rám. Vett egy bőrdzsekit, ami otthon úgy körülbelül nyolcvanezer forintba került, és az akkor nekem a havi fizetésem volt. Teljesen elvarázsolt, az az igazság. Márkás illatszereket, sminkeket vett nekem. Őszintén szólva, a mai napig nem tudom, hogy valójában a fiút szerettem-e meg, vagy azt az új életet, amit ő nekem mutatott. Velence után dolgoztam még egy darabig az olasz cégnél, de aztán Luigi megunta, hogy mindennap este hatkor végzek, és így alig marad egymásra időnk. Azzal is tele volt a töke, hogy mindennap ideges vagyok, és a munkahelyi problémákat is hazaviszem. Azt mondta, hogy számára a kapcsolatunk fontosabb annál, hogy az én nyolcvanezer forintos fizetésemért tönkremenjen. Ő ugyan nem erőlteti, hogy kilépjek a munkahelyről, de azt szeretné, hogy ne dolgozzak, inkább tanuljak, és hát persze legyek vele a lehető legtöbbet. Ezt megbeszéltem anyámmal. Ő azt mondta, hogy hülye lennél lányom, ha nem fogadnád el ezt az ajánlatot. Amikor már lehetett látni, hogy működőképes a kapcsolatunk, anyámnak is bemutattam, és ő az első pillanatban belészeretett. Nagyon megszerette, hogy milyen intelligens, hogy

milyen gazdag, milyen jóképű. Szerinte gyönyörűek, szépek voltunk együtt. Egyébként valóban azok voltunk. Úgyhogy emiatt jöttem el arról a munkahelyről, mert én is beláttam azt, hogy... beláttam, egy faszt! Baszott kényelmes volt, hogy van egy gazdag fiúm, kurvára nem akarja, hogy dolgozzak, én meg kurvára nem akartam dolgozni. Akkor pedig mi a kérdés? Semmi. Persze, hogy eljöttem. A seggem alá rakott egy autót, egy 2-es Golfot, ami abban az időben középkategóriájú, de jó autónak számított. Igazából együtt is éltünk, meg nem is. Szinte minden nap nála aludtam, aztán vagy hazamentem, vagy otthon megvártam. Nem volt semmi dolgom az égvilágon. Arról persze szó se volt, amit ő szeretett volna, hogy tanuljak, és amit ő egyébként fizetett is volna, mert akkor az már nekem terhes lett volna. Abban a pillanatban, olyan kényelmes hülye picsa lettem, hogy öröm volt nézni! Na, most ez nem azt jelenti, hogy én kurvának tartottam magam, én egy kurva kényelmes, szerelmes nő voltam, akinek nem kell dolgoznia. Ennyi. Ez az állapot tartott két évig. Ami a tanulást illeti, igazából nem találtam olyat, amit szívesen tanulnék. Mi a fasznak menjek el virágkötőnek tanulni, ha nem akarok virágkötő lenni? Olyat akarok tanulni, amit szeretnék csinálni! A helyzet azonban az volt, hogy semmit se szerettem volna csinálni. A napom azzal ment el, hogy kocsikáztam föle, telefonálgattam, barátnőztem és vártam a pasit, hogy hazajön az étterméből. Tőlem szinte semmit sem várt el, én voltam a barátnője, és kész. Jó társai voltunk mi egymásnak! Jöttünk-mentünk, ha nem is sokat. Voltunk Svájcban az édesapjánál, meg Torinóban az anyukájánál. Ők úgy

könyveltek el, hogy na, ez egy aranyos kislány. Egészen jól beszéltem olaszul, egész könnyen rám ragadt. Igazából elmehettem volna idegenvezetőnek, de marhára nem akartam idegeneket vezetni, buszban ülni, és hatszázhuszonnegyedszer megmutatni a Parlamentet. Lehet, hogy furcsa, de akkortájt nem éreztem, hogy unatkozom. Baromira élveztem a szabad életet, hogy nem kell dolgoznom a telefonszámláért, meg a kocsiba tankolt benzinért se. Huszonkét-huszonhárom éves korban szerintem ez normális. A kapcsolatunkat egyetlen dolog zavarta, mégpedig az, hogy emellett az olasz mellett nem igazán tudtam nő lenni. Neki takarítónője volt, pedig én nem akartam, hogy takarítónője legyen, szerettem volna én takarítani, szerettem volna én főzni rá, szerettem volna én ellátni, szerettem volna én vasalni az ingeit. Ő ezt nem engedte, mert neki volt takarítónője, és különben is az ő barátnője ne vasaljon. Mondtam neki, hogy ez így nem lesz jó, mert én szívesen kiszolgálnám, amennyire csak tudom. Kezdtem pedzegetni, hogy mi lenne, ha hetente nem négyszer-ötször aludnánk együtt, hanem együtt élnénk. Az azért egy kicsit kényelmetlen volt, hogy napközben kint vagyok Pomázon, és akkor ő hajnali egykor felhív telefonon, hogy most azonnal látni szeretne, és azonnal induljak el hozzá. Akkor már egy sokkal nagyobb lakása volt, amiben egyedül élt. Mondtam neki, miért nem élünk együtt, miért nem próbáljuk meg? Másfél év után ne áruljunk zsákbamacskát, próbáljuk meg az együttélést, hogy egyáltalán működik-e. Ő teljesen elzárkózott ettől. Azt mondta, van nekünk egy csomó

időnk, meg minek elsietni. Én viszont úgy voltam ezzel, hogy el lehet járogatni a másikkal évekig, évtizedekig is akár, aztán amikor az ember összeköltözik, akkor derül ki, hogy nem megy az együttélés. Mondom, ő elzárkózott ettől az egésztől, én pedig zokon vettem ezt. Azon gondolkodtam, hogy már biztosan nem szeret, talán meg is csal. Az is volt a baj, hogy túl sok időm volt gondolkodni. Az unatkozó nőkkel az a probléma, hogy kibaszott sok idejük van, és mindent túlmagyaráznak, mindent túlgondolkodnak. A gondokat csak tetézte, hogy abban az időben eszméletlenül féltékeny is voltam. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, ha csak ránézett a tévében egy táncos lányra. Ahhoz képest, hogy az általánosban még arról álmodoztam, hogy egyszer orvos legyek, szép lassan mentek el az évek, én viszont abban az időben pont leszartam az összes embert, aki egyetemre járt. Az egész életre szartam! Baszott kényelmes életem volt, semmivel nem volt problémám, akkor mi a fasznak vettem volna a nyakamba egy problémát? A pénzzel sose volt gond, annál ő sokkal intelligensebb volt, hogy könyörögni kellett volna a pénzért. Ő vett ki a munkából, és ezt pontosan tudta. Aztán vége lett. Úgy, hogy én egyre csak pedzegettem neki az összeköltözést, amitől ő baromira elzárkózott. És mivel én nem tudtam az időmmel mit kezdeni, csak gondolkodtam és gondolkodtam, hogy vajon ennek mi lehet az oka. Soha nem bukott le, mégis bedumáltam magamnak, hogy biztosan kurvázik. Néhány hónap után megint felhoztam a témát, kérdeztem, nem gondoltad-e meg magad, hogy összeköltözzünk, hogy megpróbáljuk

együtt? Jött a régi dumával, hogy nem, meg izé, ne firtassam ezt a témát, ráérünk még arra. Elképzelhető, ha én akkor dolgozom, vagy tanulok, tehát lekötöm magam, akkor a mai napig együtt vagyunk. Én viszont túlgondolkodtam az egészet, és a végén úgy döntöttem, hogy jó, én tovább nem kérek a zsákbamacskából. Azt mondtam magamban, hogy én nem tudom, milyen lehet ezzel a fiúval együtt élni, ő nem akar velem összeköltözni, nekem viszont nincs időm várni. Aztán egyszer telefonon annyit kérdeztem, hogy... Szia! Összeköltözünk? Nem? Na, akkor szia! Nagyjából ilyen könnyen zajlott le. Mondtam, hogy a kocsit természetesen visszaadom, de azt mondta, hogy nincs szüksége a kocsira, ne adjam vissza. Ha ezzel nekem segíteni tud, fogadjam el tőle. Teljesen korrekt volt. Azt mondta, ennyit tud felajánlani a jövőmhöz. Eltelt két hét, váratlanul kijött Pomázra, mondta, hogy neki nem megy nélkülem, ő nagyon szeret. Megkérdeztem, összeköltözünk? Nem. Akkor menj haza. Ezután kezdődtek a Dokkos éveim, ott ismerkedtem meg Ervinnel. 16. Amikor kirúgtam az olaszt, akkor dafke, hogy bosszantsam, elmentem dolgozni. Tudni kell, hogy amikor együtt voltam vele, mondtam neki, nagyon szeretnék az éttermében dolgozni, lehetnék pincérnő, vagy pultos, bármi. Mondta, hogy hülye vagyok, nekem nem kell dolgozni, és egyáltalán, miért akarok én pincérnőként dolgozni, amikor ő az én pasim. Mondtam, hogy nem a pénz miatt, hanem azért, hogy segítsek neki, meg hogy csináljak valamit. Persze nem engedte. Na

szóval, amikor kirúgtam, elmentem dolgozni Hidegkútra egy étterembe. Hatvanezer forintért mentem el, és nagyon büszke voltam magamra. Az olasznál azt éreztem, hogy hiába vesz nekem drága ruhákat, meg hiába ken a pofámra márkás sminkeket, én már nem tudok semminek sem örülni, én már nem értékelek semmit, mert az a legtermészetesebb, hogy mindent megkapok. Amikor elmentem dolgozni, akkor kurva jó volt a saját fizetésemből megvenni az első farmergatyát, ami igaz, hogy nem volt drága, de mégis a saját pénzemből volt. Baromira elkezdtem újra élvezni az életet, ráéreztem annak az ízére, milyen az, amikor én magamnak dolgozom meg a holmikért, és nincs a seggem alá tolva minden. Egyből elkezdtem értékelni a dolgokat. Elkezdtem vigyázni a holmijaimra. Az olasztól kapott Golffal jártam dolgozni, Pomázról a hegyeken át Hidegkútra. Talán egy évet húztam le az étteremben. Megmondom őszintén, gyűlöltem a vendéglátást, és a mai napig gyűlölöm. Az viszont baszott jó érzés volt, hogy magamnak teremtettem meg mindent. Eldolgozgattam, közben megismertem a pesti alvilágot. Odajártak a legveszélyesebb figurák, törzsvendégek voltak, mindenki vigyázzállásban állt, amikor megérkeztek. Én meg nem tudtam senkiről semmit. Fingom nem volt kik azok a maffiózók, csak azt láttam, hogy az összes kollégám be van szarva, mikor egy-egy ember belép az ajtón. Még a legelején bejött egy romagyerek, és azt mondta, hogy négy hot dogot kér elvitelre. Mondtam, hogy jó. Azt mondta, mindjárt visszajön, úgy tizenöt perc múlva. Én elértettem, mert egy hot dogot kértem. Megcsinálták,

jött vissza, a kezébe nyomtam a hot dogot. Azt mondja, négyet kértem! Hát, mondom, akkor félrehallottam, de nem kell hisztizni, mindjárt csináltatok még hármat. Azt mondta, nincs neki arra ideje, és kifizette azt az egyet. Amikor elment, akkor vettem észre, hogy a többiek fehér arccal néznek. Kérdeztem, mi van! Mondták, hogy ez a gyerek a legnagyobb maffiózó. Én általában a gengsztereknél mindig belefutottam ezekbe a félreértésekbe. Járt hozzánk például egy fickó, én magamban csak gyilkosnak hívtam. Rendszeres vendég volt, ő volt az, aki negyven fekvőtámaszt csináltatott az összes pincérrel, ha petrezselymet raktak a levesébe, meg akkor is negyven fekvőtámaszt, ha nem raktak. A hülyegyerekek meg nyomták a fekvőtámaszokat, mert be voltak szarva. Ez a fickó kiszúrt magának. Azzal nyitott, hogy leült a pulthoz, és mondta, mit kér. Mondtam, nincs. Hogyhogy nincs? Mondom úgy, hogy nincs. Akkor kért almaiét. Nem volt. Mondtam, hogy igyon kajszit. A többiek, szokás szerint elfehéredtek körülöttem, hogy mi lesz ebből. Közben meg éppen azért kedvelt meg engem az az ember, mert mertem neki nemet mondani. Eszem ágában sem volt átfutni a közértbe, hogy jaj, ha nincs almaié, akkor majd hozok neked. Ha nincsen, akkor nincsen. Szerintem éppen emiatt kedvelt meg, és elkezdte nyomni, hogy miért nem leszek a csaja. Mondtam neki, azért, mert nem akarok. Az volt a válasz, hogy én addig ne mondjam azt, hogy nem akarok, amíg nincs az ujjamon egy hatalmas nagy gyémánt, és nem a tűzpiros cabrio Ferrarival húzom le a picsámat a Balatonra, amit ő ad

alám. Mondtam, a gyémántot nem szeretem, mert még arra se jó, hogy kitöröljem vele a seggem, mert karcol. A Ferrarival meg az a baj, hogy amikor az ember ül benne, az olyan, mint amikor a seggét az aszfalton húzza. Egyik dolog se izgat fel különösebben. Akkor azt mondta, hogy a virágot minden nő szereti. Erre én: ezzel se fogsz tudni labdába rúgni, mert én nem! Tőled még azt sem! A többiek nagyon megijedtek, és nagyon féltettek, attól tartottak, hogy rossz vége lesz ezeknek a beszélgetéseknek. Tulajdonképpen az lett a vége, hogy a pasi föladta, hála a jóistennek. Egyébként egy apróka ember volt, kis gizda, nagy orra volt, kopaszodott, olyan volt, mint egy kiskakas. 17. Ha így utólag össze kellene foglalnom a történet lényegét, azt kell mondanom, hogy bassza meg a kurva anyját az összes pasi! Hiába próbáltam ezt szebben megfogalmazni, nem megy. Már nem megy. A románc befejeződött. A sztori időtartama egy hét. A barátnőimmel elmentünk egy szórakozóhelyre. Én! Szórakozóhelyre! A pánikbetegségem miatt, meg az emberundorom miatt nem tettem be a lábam egy egész évig szórakozóhelyre, de egyszer úgy éreztem, hogy nekem azonnal menni kell. Este fél kilenckor felhívtam a barátnőmet, hogy most, azonnal indulok érted, és menjünk, mert ott a helyünk. Odamentünk. Úgy éreztem magam, mint egy hollywoodi sztár. Halálosan élveztem. Igazából nem a szórakozóhely volt nekem fontos, hanem az, hogy ott tartották az éppen futó tehetségkutató versenynek, a Megasztárnak a buliját. Persze mire leértünk, már vége volt a koncertnek.

Találkoztunk egy ismerőssel, álltunk a pultnál, szívtam a cigit, ittam az ásványvizet, nagy buli volt. Aztán jöttek oda az emberkék, jöttek bemutatkozni a mostani kis tehetségek, beszélgettünk, ácsorogtunk. Az átlagéletkor olyan tizenöt év körül lehetett, ezért is tűnt fel egy harminc év körüli fiú, az éppen most kiesett kis tehetség. Tőlem úgy öt méterre állt, nézegetett, sasolgatott. Amikor belenéztem az arcába, mintha megvetést láttam volna rajta. Hm, mondtam, jól van, akkor ezzel ma nem fogok barátkozni. Egyáltalán nem foglalkoztam vele, különösebben nem is tetszett, nem is érdekelt. Beszélgettünk a csajokkal, röhögcséltünk, pacsiztunk egy-két újonnan felfedezett sztárocskával. Közhelyek röpködtek jobbra, balra, hogy vagy, hogy érzed magad, milyen sztárnak lenni, meg ilyenek. Ezzel el is telt úgy háromnegyed óra, mondtam a barátnőmnek, hogy na, húzzunk el innen a picsába. Itt a tizenöt évesek között nem nagyon fogunk mi vadászni, meg egyáltalán, kisztároltuk mi már magunkat, úgyhogy elindultunk kifelé. Amikor elhaladtam a már említett harmincéves mellett, felém kapta a fejét, rám nézett. Én odaköszöntem, mert ez így természetes azok között, akik a tévéből ismerik egymást. Akkor is köszön egyik a másiknak, ha korábban még nem találkoztak. Na most, az illető annyira friss sztár volt, hogy nem tudta az illemet, meg hát egyébként is, na mindegy. A lényeg az, hogy baszott visszaköszönni. Mondtam, hogy hát istenem, van ilyen, láttam már ennél bunkóbbat is, de mindegy. Jókedvűen elhagytuk a helyet, beültünk a kocsiba, jókat röhögcséltünk ezen az egész helyzeten, főleg a bevonuláson.

Az éjszakai „vad” tivornya után bekapcsoltam a számítógépemet, kinyitottam a többször használatos barátkereső oldalt. Kaptam egy levelet. A feladó nem volt más, mint a bunkócska, aki baszott visszaköszönni, amikor elhaladtam mellette. Azt írta, reméli, hogy én valóban én vagyok, és nem valaki más, aki visszaél a nevemmel. Akkor hiszi el, hogy én, én vagyok, ez az én oldalam, én kezelem ezt az oldalt, hogyha meg tudom mondani, hol találkoztunk. Visszaírtam neki, hogy itt és itt, ekkor meg ekkor. Erre megeredt a nyelve. Azt írta, hogy az életet nem a lélegzetvételek száma határozza meg, hanem azok a pillanatok, amikor elakad az ember lélegzete, és hát, ilyen volt az a pillanat, amikor ő engem meglátott. Meg még azt is írta, hogyha minden álma olyan szép lenne, mint amilyen én vagyok, akkor nem is biztos, hogy fel akarna ébredni. Aztán azzal folytatta a levelet, hogy ő csupán azt akarja nekem megírni, hogy beragyogta a helyet az ottlétem, és a kisugárzásom, és gratulált az egész megjelenésemhez. Végül kifejtette, hogy ő még kezdő sztárocska, ezért azt gondolta, hogy mind igaz, amit rólam leírnak, és rájött, hogy a hírekkel ellentétben nem is vagyok olyan nagyon szottyant, meg nem is nézek ki olyan szarul, meg talán nem is érzem magam olyan nagyon szarul, mint ahogy gondolják, mert én erre mind rácáfoltam ott a buliban. Úgyhogy gratulál az egészhez, és ezzel befejezte a levelet. Én visszaírtam, hogy nagyon aranyos, nagyon köszönöm, hogy ilyet írt. És elindult a levelezés, ami gyakorlatilag odáig fajult, hogy elküldte a telefonszámát azzal, hogy most neki le kell lépni a világhálóról, de SMS-ben nyugodtan

zaklathatom. Gondoltam, zaklasson téged a faszom SMS-ben, mert az internet még ingyen van, de az SMS már pénzbe kerül. Rákövetkező nap bedobtak hozzám egy macskát az udvarra. Macskamentő akcióba lendültem, rá is ment az egész napom. Másnap egy levél fogadott tőle, hogy mi van velem, meg mi a véleményem, hogy tetszett a szombat esti műsor. Visszaírtam, hogy jól szét van esve már a TV2, meg a stáb sem állt a helyzet magaslatán, többször volt hanghiba, sokszor beszart a technika. A véleményemen kívül még megírtam, hogy egy macskát dobtak be hozzám az udvarra. A telefonomról küldtem neki egy képet. Erre írt egy levelet, hogy nagyon megtisztelő számára, hogy én kiadtam a telefonszámomat neki. Szegény gyerek! Ha tudná, hogy kétezren tudják körülbelül a telefonszámomat, sőt, az interneten is fenn van, tehát annyira nem titkos. Szóval, nagyon köszönte, hogy megtiszteltem őt a bizalmammal, és ígérte, hogy nem fog visszaélni a telefonszámommal. Na, bumm, gondoltam magamban. Aztán mobilon folytatgattuk az írogatást, mert egyikünk sem volt gépközeiben. A srác nagyon udvarolgatott, a levelezgetés, meg az SMS-ezgetés egyre inkább kezdett elcsúszni szexuális irányba. Az igazság az, hogy adtam alá a lovat, visszadobáltam a labdákat, meg lecsapkodtam az ő labdáit, úgyhogy gyakorlatilag már ott tartottunk, hogy nincs mese, mi ütközni fogunk, és ennek az ütközésnek majd az lesz az eredménye, hogy mi szépen össze fogunk gabalyodni. Gondoltam, végül is mit veszíthetek? Alapjában egy helyes, normálisnak tűnő fiú, és végül is gyakorlatilag férfit képen láttam

utoljára, hónapokkal ezelőtt. Úgy voltam vele, hogy nagy bajom nem lehet, ha ebbe belemegyek. Napokon keresztül ment ez az SMS-ezés, aminek az volt a lényege, hogy ő éppen egy klippet forgat, az utóbbi napokban, sőt, még ma is, és ezért nem jött össze a találkozónk. Tulajdonképpen azt beszéltük meg, hogy valamelyik nap, amikor vége a forgatásnak, valamikor éjjel majd rám csörög, és majd érte megyek. Ezt már megszoktam, mert megfogadtam a barátnőim tanácsát, miszerint Anikó, add lejjebb az igényeidet, úgyhogy mostanában én járkálok a pasikért, mert egyiknek sincs autója. Szóval, úgy voltam vele, hogy bassza kutya, nem te vagy az első, akiért el kell mennem. Jó, akkor majd elmegyek érted, semmi gond. Megállás nélkül ment az SMS-ezés, gyakorlatilag már majdhogynem feleségül is vett. Aztán az lett az egésznek a végkimenetele, hogy küldött egy SMS-t, amiben leírta, hogy tulajdonképpen ő már annyi nőt megdugott, hogy velem kapcsolatban igazából már nem is ez motiválja, hanem az, hogy mi barátkozzunk, tehát ismerkedjünk, meg minden. Én meg mondtam, hogy jó, végre lesz egy olyan kapcsolat, ami nem arról szól, hogy összefekszünk, és utána meg mindenki elmegy, ki jobbra, ki balra, hanem ez egy tényleg komoly, erős kapcsolattá alakulhat. Visszaírtam, hogy ez tök jó, de akkor mikor találkozzunk. Azt válaszolta, hogy tulajdonképpen ma este, hogyha nekem jó, találkozhatunk, mert éjfél körül végez a forgatással. Mondtam, hogy semmi gond, majd megvárom, akkor csörögjön, amikor végzett, és akkor majd megbeszéljük, hogy nem vagyunk-e még nagyon

fáradtak, meg hogy találkozzunk-e. Ha igen, én persze elmegyek érte. Gondoltam, kihozom majd ide magamhoz, és akkor majd kieszi, kiissza a hűtőmet, de hát szarok rá! Ennyi áldozatot már nekem is kell hozni. Aztán eljött az éjfél. Kaptam tőle egy SMS-t, hogy körülbelül fél óra múlva végez, de most kurva fáradt, bocs. Hát, mondtam, jól van, ha te fáradt vagy, akkor én is fáradt vagyok. Erre megint elkezdett szexuális töltetű SMS-eket írogatni. Ez egészen hajnali háromnegyed kettőig ment, mikor is elköszöntünk egymástól, hogy na jó, ma már nem fogunk ölelkezni, meg semmit se fogunk csinálni, úgyhogy akkor napoljuk el ezt a kérdést. Jó éjszakát. Aztán másnap reggel, jelezvén, hogy élek, írtam neki, hogy „Szia.” Hat órácskával később jött egy válasz, hogy „Szia! Mizu?” Na most ez a „mizu”, azok után, hogy előző este már majdhogynem túl voltunk a nászéjszakán, igazán furcsa volt. Tudtam, hogy valami gáz van. Visszaírtam, hogy „Minden nagyon fasza. Veled?” Mire ő: „Mi a baj?” Akkor már levágtam, hogy megint adtam a szarnak egy pofont. Már a finisben voltunk, már csak az időpontot kellett volna kitalálnunk, hogy mikor jövünk össze, erre azt írja, hogy ő egy állat, igazából ő nem akarna engem bántani, de úgy érzi, hogy nem tudna eléggé megbecsülni. Vadászkutya legyek, hogyha meg tudom a férfiakat fejteni. 18. Évekkel ezelőtt kaptam egy üzenetet az interneten, és rögtön tudtam, kiről van szó. Ismert sportoló. Megmondom őszintén, nem tetszett a fiú, nem láttam benne semmit, úgyhogy nem reagáltam a levelére.

Aztán eltelt úgy másfél év, és megint küldött egy levelet. Részletesen leírta, mit tud rólam, sőt, azt is, hol és hányszor futottunk össze. Értékeltem, mennyire követi az életemet, nem hagyott hidegen az érdeklődése, és mert éppen facér voltam, azt mondtam, hogy na jó, ha ilyen érdeklődést mutat irántam, érdemes lenne beszélgetni vele, megtudni, hogy végül is mit akar. Tudtam ugyan, hogy kicsoda, de a sportága egyáltalán nem érdekelt. Elkezdtünk levelezni, aminek az lett a vége, hogy találkozzunk. Így is lett. Átautózott hozzám Pomázra. A házba nem hívtam be, kimentem, beültem a kocsijába. Helló! Szia! Te vagy az? Igen. Én is én vagyok. Jól van akkor, tök jó, hogy találkoztunk. Beszélgessünk! Végignéztem a srácon, és jó benyomást keltett. Igényesen nézett ki, az arca is kedves volt, a hangja is tetszett. Piros edzőcipőt húzott a farmerhez, tényleg nagyon sportosan nézett ki. Beszélgettünk, aztán elmentünk egy McDrive-ba. Az autóban ettünk, közben dumáltunk, aztán kocsikáztunk egy kicsit, és megbeszéltük, hogyha még lesz kedvem, találkozunk. Telefonszámot cseréltünk, SMS-ezgettünk egymással, hívtuk egymást, szóval barátkoztunk. Nem volt egyszerű megszervezni a kapcsolatunkat, hiszen ő egy ismert, a tévében gyakran szereplő sportoló, és hát már én is egy ismert ember voltam, úgyhogy óvatosan kellett bánni a nyilvános parádézással. Mindenesetre találkozgattunk, de nem volt köztünk semmi. Ő udvarolt nekem, de akkor még nem adtam be a derekamat. Közben a barátnőmmel megbeszéltük, hogy elmegyünk Horvátországba, aztán ha visszajöttünk, kb. egy hét múlva, akkor majd találkozhatunk. Mondta, hogy ő is

jön velünk, én meg poénból rávágtam, hogy hát, ha akarsz, gyere. Mondta, hogy nem tudunk együtt utazni, de két-három nap múlva utánunk jön. Kérdezte, hol fogunk nyaralni. Mondtam, hogy Orebicsen, 1200 kilométerre Budapesttől. Mondta, hogy nem baj, majd beül a kocsijába, és utánunk jön. Gondoltam ez a fiú vagy nem normális, vagy tényleg szerelmes. Indulás előtti este a szokásos ingyenes telefonbeszélgetésben voltunk a barátnőmmel. Halálra röhögtük magunkat, mire nagy nehezen elkezdtünk bepakolni. Önellátó nyaralásra készültünk, ezért egy sajtreszelő volt az első, ami bekerült a bőröndbe. Azt követte a fürdőruha, a törülköző, meg egy-két nyári ruha. Megállás nélkül telefonáltunk egymásnak, találgattuk, milyen idő lesz. Megfordult a fejünkben, hogy viszünk sílécet is, meg egy hűtőt a biztonság kedvéért. Mivel vizuálisak vagyunk, mind a ketten elképzeltük, hogy a barátnőm piros Renault Twingójának a tetejére oda drótozva egy hűtőgép, én meg kilógatom a síléceket az anyósülés felőli oldalon. Szóval, halálra röhögtük magunkat, és ment szépen az idő, úgyhogy az indulást eltoltuk hajnali négyre. Igen ám, csak közben mind a ketten kaptunk egy-egy telefonhívást, ő egy régi barátjától, én egy régi szeretőmtől. Az lett a vége, hogy mielőtt még elindultunk volna Horvátországba, mind a ketten dugtunk egyet, majdnem egyszerre hívtuk egymást, hogy muszáj csúsztatnunk egy pár órával az indulást. Mikor már túl voltunk a kefélésen, alvás nélkül indultunk útnak. Közben felhívott a sportoló, hogy na, mi van velünk. Mondtam, hogy már úton vagyunk.

Kérdezte, hogy jól vagyunk-e, merre járunk, mit ettünk, mit ittunk. Tényleg nagyon kedvesen érdeklődött, és ez jól is esett. Mind az 1200 kilométert a barátnőm vezette le, ő is olyan, mint én, nem szereti az autóját másra bízni. Szerintem az az apartman, amit a rádió ingyenesen biztosított számunkra, az a lehető legtávolabbi horvát apartman Budapesttől. Isten bizony, nincs ennél távolabbi apartman Horvátországban! A rádió tehát merő jóságból Horvátország legeslegutolsó apartmanjába száműzött minket. Azt mondta a barátnőm, hogy élete legszebb pillanata az lesz, amikor meglátja a táblán a feliratot, hogy Orebics. Meg is láttuk, csak volt alatta egy olyan felirat, hogy 99 kilométer. Akkor már teljesen a végünket jártuk, a seggünket nem éreztük, a lábaink görcsbe voltak, már nagyon tele volt a faszunk az utazással. Negyven fokban, légkondi nélkül a még hátralévő 99 kilométer egy örökkévalóságnak tűnt. Ráadásul ez az utolsó szakasz egy merő szerpentinből állt, kanyarok, sziklák jobbra-balra, hozzá egy másfél sávos út, amin épp, hogy elfért a szemben jövő autó. Aztán nagy nehezen megérkeztünk Orebicsre, nagy nehezen megtaláltuk a szállásunkat, és akkor azt mondtuk, hogy na, most alvás. Előtte azért megnyugtattam a sportolónkat, hogy minden rendben, megérkeztünk, de nagyon fárasztó az út. Azt mondta, hogy nem érdekes, három nap múlva indul utánunk, merthogy ő velünk szeretne nyaralni. Az internet szerint az a félsziget, ahol tartózkodtunk, a szörfösök paradicsoma, a szórakozási lehetőségek tömegével, úgyhogy már azon agyaltunk, hogy talán nem is jó ötlet, hogy ez a sportoló utánunk jön, mert ha

ez a szörfösök paradicsoma, akkor tele lesz jobbnál jobb pasival, mi pedig, naná, hogy bulizunk. Nem kell, hogy idejöjjön ez a pasi. Próbáltam lebeszélni, hogy nem is olyan nagy szám ez az egész, de ő mindenképpen jönni akart. Jó, mindegy, akkor gyere. Mint mondtam, elképzeltünk egy mini Hawaiit, ahol kigyúrt testű, szőke, hosszú hajú, csapzott, borostás szörfös fiúk járkálnak napszám föl-le a parton. Másnap felöltöztünk csinosan, fürdőruhába, kis kendő a fenekünk körül, kis papucska, törülköző a vállunkon, és elindultunk a szörfösök paradicsoma felé, le a partra. Hát! A homokos tengerpart az úgy nézett ki, hogy a víz és egy keskeny betonjárda közt olyan másfél méter széles partszakasz terült el, tele éles kővel, ami egy perc alatt szétvágja az ember lábát, aztán jön a víz, ami se kék, se zöld, valamilyen seszínű tengerszerű víz volt. Sósnak sós volt, az tény. Nemhogy szörfösöket nem láttunk, de még csak egy szörfdeszkát se a környéken. Összenéztünk a barátnőmmel, és mondtuk, hogy biztosan ebédelnek. Nem, nem ebédeltek, mert egy hétig nem láttunk egyetlen szörföst sem. Ennyit a szörfösök paradicsomáról. Mindegy. Úgy voltunk vele, hogy nem indulunk vissza, mert egyrészt jöttünk 1200 kilométert, másrészt ingyen van, és három nap múlva érkezik a sportoló. Aztán elindultunk a köves partszakaszon, kerestünk egy olyan helyet, ahol legalább a törülközőnket le tudjuk teríteni úgy, hogy nem szaggatja szét valamilyen kis szikladarab. Találtunk is egy viszonylag nagy felületű követ, egy jó nagy fal aljában helyezkedtünk el. Külön örültünk annak, hogy ez a fal elválaszt minket a turistáktól, mert így toplessben

tudunk napozni. Alig negyedórája olajoztuk be magunkat, amikor közvetlenül a fejünk fölött megszólalt a harang. Kiderült, hogy nem véletlenül üres ez a hely, úgyhogy gyorsan felöltöztünk, és elsomfordáltunk, nehogy a hatóságok hetvenkét órára bevigyenek minket egy szimpatikus horvát börtönbe. Elkezdtünk keresni egy helyet, de kurvára nehéz volt, mert szétvágta a lábunkat a sok éles szikla, és egész odáig szenvedtünk, amíg nem vettünk magunknak egy sziklajáró strandcipőt. Teltek a napok. Napközben még úgy ahogy elvoltunk, pancsikoltunk, napozgattunk, főzőcskéztünk, úgyhogy valahogy elvoltunk. Közben a sportolótól folyamatosan jöttek az SMS-ek. Úgy tűnt, hogy komolyan gondolja a látogatást, mert még azt is megkérdezte, hogy hozhat-e magával egy baráti házaspárt. Előre sajnáltuk, hogy milyen út vár rá, de úgy voltunk vele, hogyha ennyire erőszakos, és ennyire jönni akar, hát jöjjön. Aztán elérkezett a nagy nap. Megírta, hogy nemsokára indul, de előtte még bevásárol, és írjuk meg, mire van szükségünk. Visszaírtuk neki, hogy hozzál piát és soksok csokit. Kérdezte, hogy milyen csokit hozzon, mi írtuk, hogy mindenfélét. Jó. Milyen piát hozzon? Mondtuk, hogy tök mindegy, rábízzuk. A telefonhívásokból kiderült, hogy nincs mese, ez a fiú mindent komolyan gondol. Bepakolta a házaspárt a kocsijába és elindultak hozzánk, hogy majd együtt unatkozzunk. Aztán egyre másra jöttek az üzenetek, hogy itt és itt vagyunk, mennyi van még hátra. Mi meg mindig azt válaszoltuk, hogy még nagyon sok, még nagyon sok. Aztán nagy nehezen megérkezett a három

kifacsart arc. Közben lefoglaltunk nekik két apartmant abban a házban, ahol laktunk. Ők teljesen elégedettek voltak a szállással, és a tulaj is boldog volt, mert ők már fizetős vendégek voltak. Miután mindenki elfoglalta a helyét, mondta a kis sportolónk, hogy segítsünk, rámoljuk ki a kocsiját, hordjuk föl, amit nekünk hozott. Én még ennyi piát életemben nem láttam. Annyi piát hozott a hátralevő négy napra, hogy az egész falut meg tudtuk volna vendégelni. Óriási volt a választék. A könnyű női löttyöktől, az ütős pálinkáig volt minden. Hozott egy jó nagy zacskó csokoládét is. Kérdezte, hogy jók-e a csokik. Mondtuk, hogy persze. Erre ő azt mondta, hozott másfajta csokit is, csak nem tudja, hogy behozza-e a kocsiból. Kérdeztük, milyen csokit. Hát, azt mondta, másfajta csokit. Kérdeztük, milyen másfajta csokit, hiszen a csoki az csoki. Erre visszakérdezett, hogy lányok, ti nem tudjátok, hogy mi az a csoki? Kiderült, hogy ez a kis idióta, amikor kértük, hogy csokit hozzon, jó sokat, egyből két dologra gondolt. Ehetős csokira, meg kábítószerre. Amikor ez kiderült, azt mondtam, hogy te nem vagy normális! Két határon keresztül csempészted a kábítószert, te biztosan nem vagy normális! De hát ő annyira ki akart tenni magáért, és annyira a kedvünkbe akart járni, meg hát ő nem is tudta, mi milyen csokira gondolunk. Mondtam neki, hogy figyelj, dobd ki a picsába az egészet, nehogy még ránk hozd a bajt. Nagyon lebasztuk, pedig szegény csak jót akart. Az a lényeg, hogy nem került elő a másik, a csoki kettő. Világosan elmondtam neki, hogy tőlem nagyon távol áll a kábítószeres történet, eddig se

szívtam és ezután se fogok, és hogy nekem a csoki továbbra is legfeljebb mogyorós. Az első este úgy alakult, hogy baromira berúgtunk a teraszon, mert sehova se lehetett menni, minden zárva volt. Egy olyan üdülőhelyre kerültünk, ahol az a mottó, hogy ha jól akarod érezni magad, akkor te gondoskodj a szórakozásodról. Szerencsére volt egy jó nagy teraszunk, ott tudtunk csendháborítani a hátralévő három estén keresztül. A barátnőmmel vittünk egy társasjátékot, egy Scrabble-t. Azt játszottunk öten. Benne volt a játékban a nagyon szimpatikus, nagyon kedves negyven körüli házaspár is, akiket a sportoló hozott magával. Szóval, ittunk, játszottunk, elvoltunk. A sportoló fiú egyre inkább közeledett felém. Meg is értettem, nem azért autózott 1200 kilométert, hogy aztán estéről estére berúgjon, meg jópofa szavakat rakjunk ki, formás kis betűkből. Ennél nyilván többet akart. Akkor már én is úgy voltam, hogy ez a fiú elég bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy komoly a szándéka, nem is titkolta, hogy vágyik rám. Mellém ült, átkarolt, puszilgatott. Nagyon aranyos volt, nagyon normálisan közeledett, végül a barátnőm mondta, hogy szerinte nyugodtan megkockáztathatom a dolgot. Egyszerűen átköltöztem az apartmanjába, és nála aludtam. Minden tökéletes volt, legalábbis így rémlett, mert az igazság az, hogy jócskán be voltunk rúgva, amikor először együtt voltunk. Nem különösebben zavart, hogy piásan lettünk egymásé, úgy voltam vele, hogyha neki nem tetszik, ott az autója, átcuccolhat egy másik szállásra. Aztán kiderült, hogy nemcsak én éreztem jól magam vele, de ő

is velem. Onnantól kezdve már egy párként kezdtünk el üzemelni. Jól telt a hátralevő néhány nap, bár ők egy nappal hamarabb elindultak vissza, mert a fiúnak meg kellett jelennie az edzésen. Gyakorlatilag minden nap egyformán telt, egy kis tengerpart, egy kis séta, egy kis otthoni főzés, ivászat, társasjáték. Az egyik nap olyasmi történt, amin a barátnőm máig röhög. Fényes nappal sétáltunk a parton, amikor szembe jött velünk egy magyar család. A családfő a sportoló kezébe nyomta a fényképezőgépét és megkérte, hogy fotózzon le engem vele. Az én drágám feje vörös lett, és azt mondta, hogy szó se lehet arról, hogy minket ő lefényképezzen. Nevetséges és kellemetlen volt a szituáció, mert mégiscsak egy világbajnok kezébe nyomták a fényképezőgépet, hogy fotózzon le egy ismeretlen magyart azzal a lánnyal, aki egy valóság show-n kívül az égvilágon semmit se tett le az asztalra. A barátnőm a mai napig szakad a röhögéstől, hogy ez a fiú hogyan reagálta le a történetet. Aztán csak eltelt az a két-három nap, amit együtt töltöttünk. A fiú, meg a házaspár elbúcsúzott, hazautaztak, és azzal váltunk el, hogy ha hazaértem, azonnal menjek fel hozzá. Otthon aztán helyreállt a rend, én rádióztam, ő meg járt az edzésekre. Egyszer csak elém állt, hogy szeretne engem elvinni nyaralni, szeretne velem kettesben lenni. Kérdezte, hova vágyom, mondtam, hogy a kedvenc városom Róma, és nagyon szeretem Mallorcát is. Elrepültünk Rómába, onnan két nap után átrepültünk Barcelonába, ahonnan tengerjáró hajóval mentünk Mallorcára, és ott töltöttünk el egy hetet. A fiú tehát egy tíznapos nyaralással lepett meg,

aminek a horvátországi nyüglődés után nagyon örültem, a rádióban a főnököm kevésbé. Nagyon-nagyon jól telt el ez a tíz nap, tele romantikával, szerelemmel, szenvedéllyel, bár kissé rontott a dolgon, hogy a fiú végig telefonált és SMS-ezett. Aztán hazajöttünk, és fogadott egy e-mail, amiben a volt barátnője leírta, hogy ezt a nyaralást a srác tulajdonképpen neki szánta békülésképpen, és hogy a nyaralást már jó régen ő szervezte meg, úgyhogy ne nagyon éljem bele magam ebbe a dologba, mert át lettem verve. Persze számon kértem a srácon, aki azt mondta, hogy ez egy óriási nagy hazugság, hiszen ő óriási nagy melóval néhány nap alatt szervezte meg az egészet, mármint a körutat. Rómát, Mallorcát, meg a hajóutat. Hazugság az egész. Mit mondjak, megingott a bizalmam, mert igaz, hogy jól éreztem magam vele, de az azért nem esett jól, hogy velem pótolta az ex-ét, aki valamiért nem akart vele menni. Aztán úgy voltam vele, hogy leszarom, mert végül is én voltam ott, nem az ex-e, én éreztem jól magam, nem az ex-e, úgyhogy tojok rá, ki szervezte le ezt a nyaralást. Ráadásul bemutatott a családjának is, ami számomra megint csak azt bizonyította, hogy valóban komolyan gondolja velem a kapcsolatot. Aztán két hónap múlva egy újságcikk betette nekem a kaput. Amíg ugye azon problémáztam, hogy most akkor ki hazudik, a fiú vagy a volt csaja, az egyik újság arról kezdett írni, hogy az én pasim bőszen udvarol egy lánynak, aki nem én vagyok, SMS-ekkel bombázza, állandóan hívogatja. Kiderült, hogy ez tényleg így van. Azokon a napokon, amikor nem nála aludtam, a srác

rögtön kihasználta az alkalmat, és felhívta magához ezt a lányt. Igaz, hogy az nem adta be a derekát állítólag, de én úgy voltam vele, hogy az idegeimen ne táncoljon se az exbarátnő, se egy másik nő, és ha nincs már meg a bizalom, akkor jobb szakítani. Így is történt. 19. A lányok nevére nem emlékszem. Hétvégeken együtt mentünk bulizni, de különösebb kapcsolat nem volt köztünk. A bulizás igazán nem állt sokból: táncoltunk, piáltunk, berúgtunk, aztán hazamentünk. Pasizásról nem nagyon volt szó. Tényleg elit helyekre jártunk, és aki visszaemlékszik a kilencvenes évek közepére, végére, az nagyjából tudhatja, milyen fazonok mozogtak az éjszakában. Festett hajú, pénzes, kiélt fejű gazdagok, meg pár alak az alvilágból. Mondom, pasizásról szó se volt. Berúgni se volt nehéz, általában vagy meghívtak minket egy italra, vagy a ház állta. 1999-ben gyakran megfordultam a Római parton. Az egyik helyet különösen kedveltem, mert a tulaj az egyik csajnak volt a pasija, és ott tényleg majdhogynem otthon érezhettük magunkat. Egy kifejezetten elegáns helyről volt szó, igazi mediterrán hangulatot adott a környezet, az ülőgarnitúrától a speciális bejáratig. Azt hiszem, nem túlzás, hogy tényleg jól néztem ki abban az időben. Magas lány, vállig érő barna hajjal, tényleg jó lábak, a cici is rendben volt, és bár pénzem akkor se volt, de volt egy pár ruhám, amit azért fel tudtam venni. Jött egy telefon, hogy hétvégén össze kellene hozni egy rendes társaságot, mert valamilyen hivatalos ügyben Budapesten tartózkodik Albert, monacói herceg, és a súlyos, megerőltető tárgyalások után bulizni akar. A

tulaj azt mondta, hogy szeretné, hogy normális és „szép” emberek társaságában töltse az időt. Emlékszem, hogy fekete minit vettem fel, persze magas sarkú cipőt, és nem kellett a kis Polskimat se beindítani, mert értem jött az egyik barátom. A Rómain már jó sokan voltak, de a herceg nem kapkodott. Éjfél már elmúlt, amikor a tömeg fölmorajlott, mert megérkezett maga Albert. Én a társaságommal elég jó helyen ültem, közel a bárpulthoz, nem messze a hercegnek lefoglalt VIP saroktól. A hercegben nem sok hercegi volt. Olyan tízfős sleppel jött, elsőre alig ismertem fel. Annyit lehetett látni, hogy sokan körbe vesznek egy öltönyös, kopaszodó embert, aztán amikor közelebb ért, akkor már tényleg fel lehetett ismerni. Mit mondjak, nem egy nagy szám. Tisztára olyan, mint egy könyvelő. A legtöbb, amit el tudok róla mondani az az, hogy szép szemei vannak, de hát a hercegi családban mindenkinek szép szeme van. A Caroline és a Stephanie szemei is gyönyörűek. Megjegyzem, Albert már az érkezése előtt jócskán ihatott, ez látszott rajta. Egy darabig az asztalánál ült és ivott, aztán elment táncolni. Eszméletlenül nyomultak rá a lányok, lehet, hogy azt hitték, hogy holnapra már hercegnék lesznek. Az Albert tényleg laza volt, ledobta a zakóját, a nyakkendőjét, kigombolta az ingét és próbált mulatni. Én az egyik zenészbarátommal olyan hat-hét méteres távolságból figyeltem, nem volt semmi, ahogy nyomult Albertre az a rengeteg csaj. Éppen jókat röhögtünk, amikor a haverom azt mondta, hogy te, a herceg téged néz! Á, mondtam, ez hülyeség, de tényleg engem nézett. Aztán odajött hozzám, ami már önmagában is zavarba hozza az embert, a haverom

gyorsan lelépett. Albert bemutatkozott és megkérdezte, hogy megyek-e táncolni. Úgy összeszartam magam, hogy zavaromban egyből rávágtam, hogy nem. Aztán persze csak-csak elmentem vele táncolni. Máig emlékszem, hogy Lou Bega, Mambo No.5 című számára táncoltunk. Azóta CD-n is megvettem. Néha hallom a rádióban is, és jókat vigyorgok, mert azért mégiscsak erre a számra táncoltam a monacói herceggel. A szám után mondtam, hogy szeretnék leülni, így aztán helyet foglaltunk abban a bizonyos VIP sarokban. Kérés nélkül is hordták a pincérek a koktélokat, és az én hercegem ivott is rendesen. Tulajdonképpen az a leghelyesebb kifejezés, ha azt mondom, hogy szeretetre méltó volt. Olyan kis helyes. Mint pasi egyébként egyáltalán nem érdekelt, de értékeltem, hogy udvarias volt, és az akkori, még a mainál is szarabb angolom se zavarta. Lassan már éjjel kettő volt, amikor mondtam neki, hogy van egy kis baj. A helyzet ugyanis az volt, hogy aki engem kocsival hozott, az megígérte ugyan, hogy hazavisz, de időközben lelépett, gondolta majd az Alberttel megoldom a problémát. Még egy nyavalyás táskát se hoztam magammal, pénzem általában sem szokott lenni, de aznap este tényleg egyetlen forint se volt nálam. Ismerős nem volt, taxira nem tellett, úgyhogy amikor az Albert megkérdezte, hogy mi a baj, elmondtam neki, hogy nekem valahogy haza kellene jutni. Addigra viszont már neki is volt egy terve, ami nagyjából egészében abból állt, hogy felmegyek vele a Hiltonba, és ott aztán egy jó nagyot kefélünk. Kereken meg is mondta, hogy most megyünk a Hiltonba, mire én azt

mondtam, hogy nem, mert én Pomázra kell, hogy menjek. Láttam az arcán, hogy csodálkozik. Nyilván elég ritkán hallja azt a szót, hogy nem. Mondtam neki, hogy nekem minél előbb ágyba kell kerülnöm, méghozzá otthon, mert másnap egy szépségverseny válogatásán kell részt vennem, ahhoz pedig rendbe kell, hogy szedjem magam, ruhát kell váltanom otthon, stb., stb. Lassan megértette, hogy nem lesz semmi a dugásból a Hiltonban, ennek ellenére teljesen nyugodt hangon közölte, hogy no problem, és elindult megszervezni az utazást Pomázra. Számítottam egy taxira, vagy valamilyen hivatalos autóra, de nem így történt. Albert kézen fogott, és szép lassan elindultunk egy mocskosul nagy fekete Limuzin felé. A tömeg szétvált, és isten bizony olyan volt a jelenet, mint a filmekben. A herceg elvonul a választottjával, az alattvalók pedig... hát az alattvalók többségében azokból a csajokból álltak, akik tényleg voltak olyan hülyék, hogy azt higgyék, valamelyikük másnap reggelre hercegné lesz. Nem túlzás, de képesek lettek volna megölni. Amikor Albert mellett szürcsölgettem a koktélokat, már akkor gondoltam arra, hogy ha nem muszáj, nem megyek ki pisilni, mert ezek a csajok engem megtépnek. A Limuzinban Albert fogta a kezem, miközben a sofőr – persze angolul – az útirány iránt érdeklődött. Elég röhejes volt bediktálni, hogy Pomáz, ilyen-olyan Street. Aztán az volt még felemelő, amikor a Limuzin elé kanyarodott egy rendőrautó, villogó lámpákkal. A sofőr CB-n dumált a zsarukkal, akkor derült ki, hogy magyar. Kérdeztem is tőle, hogy maga tényleg magyar? Azt válaszolta, hogy mégis mi

lenne, ha nem magyar. Aztán lassacskán elindultunk Pomázra, együtt Albert monacói herceggel. A herceg egy idő után meglepő és mulatságos tettre szánta el magát, szépen hátra hanyatlott a feje és tátott szájjal hortyogni kezdett. Nem azért, mert egy hercegről van szó, de szerintem bármelyik férfitól kiábrándító, amikor úgy nyaklik hátra a feje, mint Mr. Bean macijának. Azt is szerencsém volt látni, milyen a hercegi nyál, amely kicsit lassan, de biztosan csordogált kifelé őfelsége ajkának sarkából, megcélozva az inget. Ha lett volna nyakkendő, akkor az lett volna a célpont. Egyébként a hercegi horkolás nem sokban különbözik egy átlag férfi horkolásától, a kérdés persze az, hogy miről álmodik ilyenkor a herceg. Már útközben tudtam, hogy nem feltétlenül akarok a házunk előtt kiszállni a Limuzinból, egy vakolatlan ház roskatag kerítése kissé illúzióromboló. A gond az volt, hogy a Limuzinban ott volt, mármint előttünk ült az Albert titkára, és ő meg a sofőr erősködött, hogy márpedig a ház kapujáig kell engem kísérni, mert így szólt a parancs. Mondtam, hogy erről szó sincs, én majd kiszállok a főúton. Gond egy szál se, Albert alszik, mint a bunda. Megérkeztünk, kiszálltam, a sofőr kinyitotta az ajtót, és a monacói herceg abban a pillanatban fel is ébredt. Körülnézett, pillanatok alatt tájékozódott, kiszállt, odajött hozzám, és nemes egyszerűséggel szájon csókolt. Még az asztalnál a Rómain elkérte a telefonszámomat, és búcsúzóul megismételte, hogy délután háromkor hívni fog, mert bár nagyon be van

táblázva az ideje, másnap este mindenképpen szeretne velem találkozni. Rendőrautó és Limuzin el, én meg battyogtam a tűsarkú cipőben fölfelé, a házunk irányába. Rohadtul fájt a lábam, de már alig vártam, hogy elmeséljem az anyámnak, hogy Albert monacói herceg hozott haza. Felébredt, mondtam neki, hogy „Anya, képzeld el, hogy az Albert monacói herceg hozott haza!” Mire ásított egyet, és mondta, hogy persze, holnap majd megbeszéljük. Aludtam valamennyit, aztán reggel nyolckor összekaptam magam, és a kis Polskimmal elkocogtam a Kongresszusi Központ parkolójáig. A szépségversenyre jelentkező lányokat onnan busszal vitték föl a Normafához egy szállodába. El lehet képzelni, milyen a hangulat egy válogatás előtt. A csajok úgy csinálnak, mintha imádnák egymást, miközben mindegyikük meg tudná fojtani a másikat egy kanál vízben. Borzasztóan nyomasztó tud lenni, amikor az ember szíve szerint mindenkinek úgy külön-külön elmesélné, hogy előző nap este Albert monacói herceg fuvarozta haza Pomázra. De ilyet nem lehet elmesélni, és ez szörnyű! A válogatáson továbbjutottam, fél háromkor már túl is voltam az egészen, de hát időbe telik, amíg minden lány összeszedi magát, és elindulhat végre a busz. Ültem a buszon, néztem az órámat, és tudtam, hogy mindjárt csörög a mobilom, és úgy is történt. Albert azt mondta, hogy „Hi!”. Én is azt mondtam, hogy „Hi!”. Albert megkérdezte, hogy sikerült a válogatás. Mondtam neki, hogy jól, mert továbbjutottam, erre a herceg azt mondta, hogy gratulál. Aztán még azt is mondta, hogy nagyon szoros a programja, pont annyira szoros, mint ahogy

tegnap mondta, de este azért még telefonál. Aztán este lett, néztem az órámat és azon gondolkodtam, hogyha három óra nulla-nulla perckor csörgött a mobilom, ahogy megígérte, akkor most este is csörögni fog. Aztán nem csörgött. Azóta se láttam Albert monacói herceget, akiről egyébként azt hallottam valamikor a rákövetkező napokban, hogy egy Andrássy úti mulatóban szórakozott egy luxuskurvával, aki megjegyzem tényleg nagyon csinos volt akkoriban. 20. Alig egy hónappal Albert herceg távozása után, ugyanarra a helyre hívtak bulizni, ahol őfelségével megismerkedtem. A szórakozóhely tulajdonosa azt mondta, hogy most is egy prominens személyiség érkezik kishazánkba, mégpedig egy készülő film kapcsán. Az illető kilátogat a Hungaroringre, mint lehetséges forgatási helyszínre, aztán a helyszíni szemle után náluk fog bulizni. Kicsit titokzatoskodott, de aztán kinyögte, hogy a stáb tagja Sylvester Stallone is, és jó volna, ha én is benne lennék abban a válogatott kis társaságban, amelyik szórakoztatni hivatott a világsztárt, meg a csapatát. Úgy különösebben nem volt kedvem bulizni, de elfogadtam a meghívást, meg különben is kíváncsi voltam a palira, mégiscsak egy tök jó pasiról van szó. Szóval, elmentem, méghozzá ugyanazokkal a lányokkal, akikkel az Albert herceg buliján voltam. Jut eszembe! Addigra már a szépségverseny lecsengett, nem nyertem semmit, már arra sem emlékszem hányadik helyezett voltam... talán hatodik? Annyi változás azért történt, hogy az Albert herceges barna hajat átfestettem szőkére, mert bennfentesek azt

mondták, hogy a szépségversenyeken a szőke a nyerő. Tehát vállig érő szőke hajam volt, fölvettem egy fehér, egyszerű szabású nyári mini ruhát, egy fehér magas sarkú szandállal, és így, mint egy egyszerű fehér ruhába öltözött szőke lány mentem el arra a bizonyos szórakozóhelyre. Iszogattunk a barátnőkkel. Éppenséggel volt pénzem taxira, tehát nem voltam beszarva attól, hogy nem fogok tudni hazajutni. Érkezés után nem sokkal odajött hozzám egy emberke, akit még az Albert herceg buliján ismertem meg, egy olasz fotós pasi. Átölelte a vállamat, és azt mondta, hogy jaj, de jó, hugica, hogy látlak, gyere, bemutatlak téged egy-két embernek. Mondtam, jó, menjünk, mutassál be egy-két embernek. Én már érkezéskor forgattam a fejem, de nem láttam se Stallonét, se senkit az ismert arcok közül. Egy-két idősödő fószert láttam öltönyben, le-föl mászkáltak, rájuk volt írva, hogy ma még mindenképpen dugni akarnak. Ezek a fickók egyáltalán nem hoztak izgalomba, az viszont, hogy Stallonét nem láttam, egy kicsit bosszantott, mert szívesen megnéztem volna élőben, meg izgatott egy kicsit az is, hogy tényleg olyan alacsony-e, mint ahogy pletykálják. Valljuk be, egy sztárt élőben látni, az mégiscsak egy tök jó élmény. Szóval, odajött a fotós faszi, nagyon örült nekem, nagyon megdicsért. Hú, de szép vagy, gyere, bemutatlak egy-két embernek. Mit ad isten, azokhoz az idősödő, korosodó kéjenc fickókhoz vitt, akiket már korábban megnéztem. Öten álltak egymás mellett, pohárral a kezükben, öltönyben, kigombolt ingben. Na, mondtam magamban, nem vagyok én luxuskurva, gyorsan

bemutatkozom, aztán húzok a picsába, megyek vissza a csajokhoz. Megtörtént a bemutatkozás, de én rájuk se néztem. Ötször egymás után elmondtam, hogy „nice to meet you”, aztán visszamentem a barátnőimhez. Kérdezi az egyik, „Te, hol voltál?” Mondtam, annál az öt vén kéjenc faszkalapnál, akiknek a fotós mutatott be. Azt mondja „Baszd meg! Hát a Stallone az egyik!” Mondom „Ne basszál ki velem! Kicsoda?” Visszafordultam, és akkor láttam, hogy középen áll a Stallone, valóban ő volt. Amikor bemutatkoztam nekik, borzasztó szarul éreztem magam, mintha prédaként dobtak volna az öt ember elé, hogy na, ez az, akire ma este vadászni lehet. Ezért volt az, hogy rájuk se néztem, gyors kézfogás, és már húztam is el. Aztán kiderült, hogy a Stallone mellett Ecclestone állt, és a másik három is valami nagyon komoly Forma 1-es csóka volt. Ettől még nem szartam össze magam. Hát, mondtam, mindegy, bemutatkoztam nekik, ez van, menjünk, mulassunk! Szórakoztunk, eltelt talán egy óra. A barátnőkkel a táncparkett szélén lötyögtünk, kezünkben a kis koktélokkal, és azt láttam, hogy tőlünk úgy másfél méterre a Stallone támaszkodik egy oszlopnak, kezében egy Coronita sörrel nézelődik. Ott ácsorgott egyedül, nézelődött, egyszer-kétszer rám is pillantott. Néha odament hozzá egy-egy hullarészeg kurva, akiket nagyon szépen, udvariasan lekezelt. Egy-két faszi is odament hozzá gratulálni, ki tudja, mihez. Szóval láttam, ahogy a Stallone támaszkodik az oszlophoz, és életemben nem fogom elfelejteni, milyen kurva jól nézett ki. Olyan száznyolcvan centi magas körülinek

tűnt, a farmeréhez világos bézs, angóra pulóvert húzott, és ugyancsak bézsszínű volt a velúrcipője. Nagyon egyszerűen volt felöltözve, de hát mégiscsak ő volt a Sylvester Stallone, és ezzel, azt hiszem, sok mindent elárultam. Mondom, kurva jól nézett ki! Nézett, nézegetett, bámulta a tömeget, mi meg a csajokkal csak úgy lötykölődtünk, zötykölődtünk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy odakeveredtünk az oszlophoz. Szerintem nem volt szándékos, hogy odavergődjünk, bár lehet, hogy a tudatalattim lökdösött arrafelé, a franc tudja. Mindenesetre megálltam Stallone mellett, rám nézett, köszönt, megint bemutatkoztunk egymásnak és elkezdtünk beszélgetni. Ő kezdeményezte a beszélgetést, kérdezte, mit csinálok itt, ki vagyok, mi vagyok, hol élek. Mondtam, hogy inkább ő meséljen arról, mit keres itt, mert az, hogy én itt vagyok, abban semmi furcsa sincs, hiszen itt élek, és magyar vagyok, az viszont annyira már nem nyilvánvaló, hogy ő miként került ide. Mondta, hogy a Hungaroringet jöttek megnézni, helyszínt keresnek egy filmhez, ami Ayrton Sennáról szól. Azt mondta, másnap hazautaznak, aztán helyesbített, hogy nem, ne aggódjak, csak két-három nap múlva mennek el. Én egy pillanatig se aggódtam, de ő azt mondta, hogy „Don’t worry, I’ll come back”, úgy három hét múlva pedig mindenképpen visszajön. Lehet, hogy három hónapot mondott, erre már nem emlékszem. Mondtam neki, hogy én nem vagyok worry, egyáltalán nem izgulok, mert hát mi most beszélgetünk úgy öt perce, mi a faszért izgulnék. Kérdeztem, hogy van a családja. Kissé elkomorult a feje, nem nagyon akart erről beszélni. Tudtam, hogy van

egy beteg kislánya, kérdeztem, hogy a gyereke jól vane. Annyit mondott, köszöni szépen, jól van, de láttam, itt pontot is tett a téma végére. Nyilvánvaló volt, hogy erről a témáról nem akar beszélni. Kérdeztem, jön-e táncolni. Azt mondta, hogy ő a büdös életben nem táncolt, nem is táncol, és nem is fog táncolni. Pláne nem egy nyilvános szórakozóhelyen. Tehát nem. Kategorikusan kijelentette, hogy nem. Én meg mondtam neki, hogy de, meg na, meg lécci! Mondta, hogy ne haragudjak, de ha erőszakoskodok, attól csak ideges lesz, tehát nem, nem táncol. Akkor én úgy néztem rá, ahogy csak tudtam, és kérdeztem tőle, hogy biztos? Azt mondta, biztos. Tovább beszélgettünk, illetve inkább feszengtünk, nem nagyon volt közös témánk. Aztán kiszúrtam az ujján egy pecsétgyűrűt, és kérdeztem, az mi. Mondta, hogy a Rocky című filmért kapta emlékül. Ez egy aranygyűrű volt, egy fekete kővel, amibe valamilyen szöveget is belevéstek. Csak arra emlékszem, hogy a bajnok szó szerepelt benne. Egy csomó emlék már elmosódott bennem, de azt kell, hogy mondjam, hogy a pali az életben is olyan kurvára vonzó és sármos, mint a filmekben. Ugyanaz a félreálló, lebiggyesztett száj, ugyanazok a kis lefelé konyuló szemek. Nagyon jó, mély, karakteres hangja van. Tehát egy nagyon-nagyon jó pasi, akit én kifejezetten tisztelettel néztem, eszembe nem jutott mi volna, ha berángatna az ágyába, meg milyen jó lenne, ha dugnánk egy nagyot. Abszolút nem erről szólt ez a beszélgetés, inkább arról, hogy ámultam-bámultam, hogy ott áll mellettem az az ember, akit addig csak a Rambo és a

Rocky című filmekben láttam. Olyan misztikus volt az egész! Ácsorgás közben körbe se mertem nézni, abszolút a fejemben volt, hogy egy hónappal ezelőtt, ugyanezen a helyen, az Albert herceg miatt egyszer már majdnem meg akartak ölni. Nem mertem az emberek szemébe nézni. Azt mondtam magamban, hogy baszd meg! Ezer százalék, ha bárkinek a szemébe nézek, az egy köpőcsővel fog homlokon lőni, hogy biztos megdögöljek. Vécére egyáltalán nem mertem kimenni. Úgy voltam vele, hogy a beszélgetés után egyből lelépek, mert most már komoly életveszélyben vagyok. Mindegy. Beszélgettünk, beszélgettünk, aztán jött az egyik kedvenc dalom, valami nagyon jó szám, és kérdeztem, nem jössz táncolni? Biztos? A legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy jön. Hú, mondom, baszd meg! Hogyha most nem késeinek meg a táncparkett közepén, akkor sehol, soha a büdös életben, nagyon sokáig fogok élni. Elmentünk táncolni, az ő kezében a Coronita, az én kezemben egy koktélos pohár. Egy jó kis diszkó számra táncoltunk. A mozgása körülbelül olyan volt, mint az enyém. Mit mondjak, egyikünk se egy Fred Astaire, de mindegy, leszartuk. Körülbelül öt percig táncoltunk, aztán mondta, hogy neki ebből elég, üljünk le és beszélgessünk. A VIP-részleghez lépcsőkön kell felmenni, mi az egyik lépcsőre ültünk le. Ott ültünk, ültünk, dumáltunk, majd megfogta a kezemet, és azt mondta, hogy gyere egy picit. Behívott a kasszához, kért tollat, papírt, és azt mondta, hogy légy szíves, írd fel a telefonszámodat, hogy fel tudjalak hívni. Mondtam

neki, rendben. Persze, felírtam a számot, odaadtam neki a cetlit, zsebre tette. Visszamentem a helyünkre, ahol ültünk, és egyszer csak annyit mondott, hogy szia, én elmentem. Én csak annyit láttam, hogy az ember felpattan, és egyetlen lendülettel kiviharzik. Feltűnésmentesen hagyott ott, mintha csak vécére menne. Nyilván azért, hogy ne kövesse senki. Ami a telefonszámot illeti, azzal úgy voltam, hogy nem jelent semmit, egy kedves gesztus volt a részéről. Ha már megtáncoltattam, legalább annyival tartozik, hogy elkéri a telefonszámomat. Ő elment, én maradtam még egy órácskát, aztán hazamentem, és le is zártam a sztorit. Az emlékeimben elraktároztam a látványát azzal, hogy ez egy tök jó fej faszi, egy teljesen egyszerű ember, egy sármos férfi, aki mellesleg hollywoodi sztár. Teljesen odavoltam, meg vissza, hogy láthattam, és abszolút kellemesen csalódtam benne. Eljött a másnap, és én egy picit másnapos is voltam. Előző nap nem voltam hullarészeg, de baromi fáradt, az igen. Szombat volt, és eszem ágában se volt elmenni bárhova is, főleg nem szórakozni. Délután csörgött a telefonom. Egy férfi hívott, aki annyit mondott, Molnár Anikót keresi, mert ő a Sylvester Stallone úrnak a magyarországi szervezője, titkára, vagy nem tudom kije, vagy talán a személyi asszisztense, és hogy ő egy üzenetet szeretne átadni. A Stallone úr arra kér, hogy este nagyon szeretné, ha elmennék egy fogadásra, amit a Marriott Hotel lábánál álló hajón tartanak. Mondtam a férfinak, hogy nagyon kedves, meg minden, de higgye el,

hulla fáradt vagyok. Tegnap este egy picivel többet ittam, mint kellett volna, nem tudom, hogy elmegyek-e. Úgy voltam vele, hogy tökmindegy megyek-e vagy sem, nem voltam olyan hülye, hogy hiú ábrándokat kergessek, hogy én ezt a pasit majd föl fogom szedni, meg hogy én leszek a barátnője. Ilyesmi meg se fordult a fejemben. Szóval felhívtak, hogy Stallone úr vár, én meg vergődtem, osztottam-szoroztam, hogy bassza meg, tényleg semmi kedvem otthonról elmenni, meg úgyse lesz ebből semmi. Azt se akartam, hogy ő azt gondolja, hogy én egy könnyen kapható kis kurva vagyok, aki csak úgy pattan, ha hívják. Száz nőből kilencvennyolc szerintem rögtön széttette volna a lábát a Stallonénak, de esküszöm, nekem eszembe se jutott, hogy vele keféljek. A barátnőim máig mondják, hogy nem vagyok normális, igazi lúzer vagyok, miért nem használtam ki a lehetőséget. Szoktam mondani, hogy Stallonénak sincs aranyból a farka. Azon viszont tényleg elgondolkodtam a hívás után, hogy ha most nem megyek bele ebbe a kalandba, akkor még van esély arra, hogyha bármikor az életben még egyszer találkozunk, megismer és köszön. Ha viszont belemegyek a buliba, akkor egy leszek a sok kurvája közül, akit megkefélt, és ha ne adj isten, megint találkoznánk egy társaságban, biztos, hogy elfordítaná a fejét. Tényleg erre gondoltam, annak ellenére, hogy tudtam, mi soha többet az életben nem fogunk találkozni. Na, mindegy. Vergődtem, vergődtem magamban, hogy menjek, ne menjek, aztán azt mondtam, hogy végül is egyszer élek, elmegyek, ha már annyi fáradtságot vett, hogy felhívatott, és megkért,

hogy tegyem tiszteletemet az ő tiszteletére rendezett fogadáson. Úgy gondoltam, hogy ezek után nem lehetek olyan bunkó, hogy itthon maradjak. Szívem szerint maradtam volna pedig, mert nagyon-nagyon fáradt voltam. Felöltöztem, nagyon egyszerűen, sima farmergatya, vastag pulóver, térdig érő bőrkabát egy normális cipővel. Minimális smink, egyáltalán nem akartam úgy kinézni, mint, aki partizni megy. Gondoltam odamegyek, üdvözlöm, megköszönöm, hogy meghívott és eljövök. Kocsival mentem, tehát nem akartam inni sem. Mire odaértem, a hajón már jókora tömeg nyüzsgött, rengeteg luxuskurva, meg egy-két Forma 1es pilóta. A Coulthardra például emlékszem. Már a partról láttam, hogy egy olyan tízfős társaság veszi körül a Stallonét, mit mondjak, legalább öt luxuskurva nyomult rá. Amikor beléptem a hajóra, a Stallone fölkapta a fejét, rám nézett, otthagyta a társaságát, puszival üdvözölt. Megköszönte, hogy eljöttem, hogy itt vagyok, és mondta, hogy érezzem jól magam. Aztán otthagyott, én meg leültem egy asztalhoz, ami nem volt a legjobb ötlet, mert a társaság egytől-egyig luxuskurvákból állt. Mindegy. Úgy voltam vele, hogy tíz percet azért csak-csak maradok, így aztán ott maradtam a lányokkal. Az egyikük rögtön megkérdezte, volt-e valami köztem és a Stallone között, mert látták, milyen szívélyesen üdvözölt. Mondtam neki, hogy idefigyelj drágám, hogyha lett volna, akkor biztos, hogy nem jön ide hozzám, és nem köszön nekem. Tehát ebből gondolhatod, hogy nem volt köztünk semmi. Erre a lány azt mondta, hogy ja, pedig én azt hittem, hogy volt, mert

annyira örült neked. Én mondtam, hogy figyelj drága, ha elgondolkodsz azon, hogyha valaki megkefél egy kurvát, megcsalja a feleségét, akkor másnap egy társaságban valószínűleg nem fogja tárt karokkal üdvözölni. Tényleg biztos voltam benne, hogy jó volt a gondolatom. Amennyiben történt volna bármi is köztünk, akkor ő soha többet nem ismert volna meg engem. Aztán ücsörögtem, ücsörögtem. Odajött egyszer, odajött kétszer, megkérdezte, hogy érzem magam, és mondtam, hogy nagyon fáradtan. Egyszer csak azt láttam, hogy odamegy ugyanahhoz a lányhoz, akivel helyettem szórakozott az Albert herceg. Stallone tehát elkezdett sutyorogni azzal a lánnyal, aki nagyon szép volt ugyan, de mégiscsak egy luxus prosti. Sutyorogtak, sutyorogtak, aztán pár perc múlva azt láttam, hogy Stallone távozik a hajóról, és nemsokára a lány is követi. Ennyi volna az én kis történetem Stallonéval. Tényleg a jó emlékeim között van, mert büszke vagyok arra, hogy találkoztam vele, arra is büszke vagyok, hogy nem keféltem vele, arra is büszke vagyok, hogy másnap sok ember előtt, a tömegből kilépve odajött hozzám, és puszival üdvözölt, és tök jó, hogy ez így történt. Biztos vagyok benne, hogyha bármi történt is volna köztünk, akkor se lennék több mint most. Megjegyzem, hogy az a luxus prosti, akit Stallone magával vitt, állítólag másnap azt mesélgette, hogy nagyon-nagyon szar volt Stallone az ágyban, ráadásul nagyon pici a farka. Mindenesetre nem hagyom az illúziómat összetörni, bennem Stallonéról egy olyan kép maradt, hogy igazi férfias

férfi, ezért megőrzöm az igazi hollywoodi világsztárhoz fűződő viszonyomat, azaz ő bizony egy igazi férfi! Továbbra is imádom, és bármikor látom, előjön ez a régi jó emlék. 21. Február 15-én, vasárnap, délután négy óra körül, túl vagyok a tegnapi remek hangulatú és vidám Valentin Napon. Most ünnepélyesen fogadalmat teszek, hogy soha többet nem fogadok meg semmit. Mégpedig azért nem, mert mostanáig minden évben megfogadtam, na, jövőre már másképp telik a karácsony, más lesz a Valentin Nap, és hát ez soha nem jött be. Az idén pláne nem. A tegnapi Valentin Napot legszívesebben végig hánytam volna. Már reggel úgy keltem fel, hogy nem volt kedvem kibújni a pizsamából, egész nap egy tréninggatyában voltam. Most is abban vagyok. A melegítőt is csak azért húztam fel, mert az anyámhoz átmentem ebédelni, ide a szomszédba. Ebéd után visszajöttem a szobámba, megsimogattam a kutyámat, befeküdtem az ágyamba. A kutyám utánam jött, ami nem is lett volna baj, ha kinn az udvaron nem lépett volna bele a saját szarába. Úgyhogy ágyat húztam, aztán bekapcsoltam a számítógépet. Tényleg remekül éreztem magam. Anyám kitalálta, hogy menjünk el vásárolni. Oda is melegítőgatyában mentem, csak a pizsamanadrágot cseréltem le bugyira..., ez is milyen hülyeség..., mi a fenének jut az ember eszébe, hogy hátha történik valami. Mégse vigyenek be úgy a kórházba, hogy még egy bugyi sincs rajtam. Na, mindegy.

Szóval az anyámmal elugrottunk néhány kiló almáért a Sparba, aztán húszezres számla lett a vége. Mondtam is, hogy elég drága volt az alma. Nekünk nem szabad kettesben vásárolni, mert azonnal rájövünk, mi minden hiányzik a háztartásból, ami egyébként nem igaz, mert nem hiányzik semmi. De hát két egyedülálló nő..., hogy is fogalmazzak? Talán kényszeres vásárlók vagyunk? Azt hiszem, mi tényleg kényszeres vásárlók vagyunk, aminek persze van magyarázata, mert nyilván kell légfrissítő, vécépapír, meg sampon a lakásba, csakhogy amikor hazaérünk és kipakolunk, mindig rájövünk, hogy el lennénk mi ezek nélkül a cuccok nélkül is, amik aztán persze szép lassan elfogynak. Szóval így telt a Valentin napom. Nagyon fasza volt látni a virágboltok kirakatában, meg még a Sparban is az ilyen-olyan szívecskés bonbonokat, a virágkompozíciókat, miközben egy nyamvadt szál száraz rózsát sem kaptam, nemhogy virágkompozíciót. Megmondom őszintén, azért ültem otthon és a vásárláson kívül nem mozdultam ki a házból, mert nem akartam látni az andalgó szerelmespárokat, mert így is az volt az agyamban, hogy a tavalyi hasonló szar Valentin napon megfogadtam, hogy az idei nagyon jó lesz. Hát, nem lett. Nincs mese, a könyvből nem hiányozhat a Való Világ. Igazából – legalábbis így utólag – azt kell, hogy mondjam, nekem se a Való Világ, se a Nagy Ő nem hiányzott az életemből. Jobb lett volna, ha meg sem történnek, bár talán türelmet tanultam mindkettőből, és alkalmam volt szembesülni egy csomó hazugsággal. Szembesültem azzal, hogyan használják ki az emberek a másikat, és milyen az, amikor valaki képes mindent, de

mindent felhasználni a saját érdekében. Azt mondják a bölcsek, hogy nem szabad semmit megbánni abból, ami velünk történik az életben, mert mindenből lehet tanulni. Lehet, hogy ez igaz, de én nap mint nap azon gondolkodom, mit is tanultam én ebből a két műsorból. Mindig odajutok, hogy az egész nem hozott semmi mást, mint hírnevet... de ez nem igaz. Úgy pontosabb, hogy celeb lettem. Azt mondják celeb vagyok, csakhogy gyakorlatilag fogalmam sincs, mit jelent az, hogy valaki celeb. Azt jelenti, hogy meghívják partikra, ahol mondjuk, vacsorázhat egyet a svédasztalról, meg elrakhat a táskájába Fornetti süteményeket? Azt hiszem, ezekért az óriási előnyökért nem érdemes celebnek lenni. Na, mindegy. Hát, akkor nézzünk szembe a Való Világgal, ami ugye négy és fél hónapos, pontosan százharminchét napos elzárást jelentett a külvilágtól. Már milliószor megkérdőjelezték, hogy valódi elzárásról volt-e szó... „ugye az csak kamu volt, hogy el voltatok zárva, hogy nem beszélhettetek senkivel, ugye ez az egész csak meg volt rendezve”. Egyszer s mindenkorra tisztázzuk, hogy én százharminchét napig tényleg el voltam zárva a külvilágtól, és ez alatt az idő alatt fogalmam se volt arról, mi történik kint, nem is érzékeltem, hogyan változik az életünk. Egyetlenegyszer, amikor már csak egy hónap volt hátra, kivittek minket a nagyközönség elé, előtte és utána hermetikusan elzártak minket a külvilágtól. Az a rövidke szabadulás kellett ahhoz, hogy fölfogjuk, tudtunkon kívül valami nagyon megváltozott körülöttünk. Irdatlan mennyiségű embertömeggel

találkoztunk, vidékről, a környező országokból azért utaztak Budapestre, hogy minket láthassanak. Egy művész, mondjuk egy színész, majdhogynem naponta átéli a sikert, érzékeli a rajongást, de én akkor sem megérteni, sem értékelni nem tudtam, mi ez az egész, érteni pedig végképp nem értettem. Meg voltam zavarodva, meg voltam illetődve. Spontán nevetni kezdtem, mert valami azt súgta, hogy ezek az emberek boldognak szeretnének látni. Az is igaz, hogy túlságosan nem volt nehéz boldognak mutatni magam, mert valahol azért a lelke legmélyén minden ember vágyik a sztárságra, arra, hogy ismert legyen. Ezt onnan gondolom, hogy sok ember irigy arra, aki valamilyen módon hírnevet szerez magának. Mi, akkor, ott, amikor kijöttünk a villából, tényleg sztárnak éreztük magunkat és tényleg őszinte mosoly volt az arcomon, sőt – bár nem nagyon vették észre – őszinték voltak a könnyeim is. Hogy miért könnyeztem? Azért, mert borzasztóan sajnáltam azokat az embereket, akik értünk, a senkikért, a semmiért rajongtak. Méltatlannak tartottam az egészet, és őszintén sajnáltam őket, hogy ennyire képesek rajongani a semmiért. Arra gondoltam, talán saját magukat látják bennünk, és azért vagyunk példaképek, mert úgy lettünk valakik, hogy az égvilágon semmit nem tettünk érte. Ott voltak velünk szemben a gyerekek, meg a felnőttek, akik azt sugallták, hogy minket többre tartanak saját maguknál, én pedig úgy éreztem, hogy ők érdemelnének igazából megbecsülést. Nagyon-nagyon ellentmondásos érzések keringtek bennem, mert én azért a Fészek Klubból ismertem valódi sztárokat, és tudtam, hogy ők rengeteget güriztek

azért, rengeteget tettek le az asztalra azért, hogy vigyék valamire. Az igazi művészek adnak valamit az embereknek saját magukból, már csak ezért is éreztem méltatlannak azt, hogy minket a villalakókat tömegek ünnepelnek. Ami engem illet mindössze annyit tettem, hogy éltem egy olyan helyen, ahol meg voltak a műszaki feltételei annak, hogy a közönség belelásson az életembe. A műsor magyarított címe ugyebár az, hogy valóság show. Ebből a show talán igaz, de a valóság már nem, mert az egész egy óriási hazugság. A valódi valóság show az volna, ha az én lakásomat kameráznák be, és a manipulálatlan életemet mutatnák meg a nagyközönségnek. Az igen! Az a valóság. A villa nem volt más, mint egy megszerkesztett művilág, már csak azért is, mert eleve álságos helyzet az, hogy az embert kiszakítják a családjából és belökik ismeretlenek közé. Mesterséges környezetben egyetlen ember sem képes önmagát adni. Két végletre van esély, vagy mindent eltúlzol, vagy mindent elfojtasz. Azt hiszem, hogy én visszafojtottam önmagam, mégpedig azért, mert az a típus vagyok, amelyik ha, mondjuk egy társaságban, nem érzi jól magát, hazamegy. Én nem éreztem jól magam, de nem mehettem el. Ott, a villában megerőszakoltam magam. Olyanok büntettek, akikkel a hétköznapi életben soha nem ültem volna le egy asztalhoz, és talán a szavaimmal olyanokat büntettem, akik pedig velem nem ültek volna le egy asztalhoz. Nyelnem kellett, nyelnünk kellett. Hogy mi volt a legrosszabb? Az, hogy nem lehettem egyedül. Nem volt könyv, amit olvashatok, nem volt tévé, amit nézhetek, lényegében nem volt semmi, amit csinálhatok. Voltak

persze feladatok, idióta, hülye feladatok, mert hát azért ne feledkezzünk meg arról, hogy mi egy show-ba szerződtünk el, márpedig a show attól show, hogy a szerkesztők igyekeznek a lehető leghülyébb feladatokat kitalálni. Szenvedtem attól, hogy nem tudok a családomról semmit. Igaz, azt mondták, ha bármi baj van, akkor értesítenek, de azért..., így évekkel később is nagyon nehéz erről fájdalom nélkül beszélni. Még most is fáj, ha visszagondolok arra, mennyire magányos voltam a villában, pedig mégiscsak egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, ami kevés embernek adatik meg. Nem túl gyakori, hogy valakit a nap huszonnégy órájában megnézhetnek az emberek. Ez persze nem nagy érdem, mert pontosan tudom, hogy az a szerep, amit én eljátszottam, az a médiának a legalja. Viszont ezt kajálta a nép, és mi lettünk azok a celebek, akiket nyugodtan lehet pocskondiázni. Mi vagyunk azok, akikkel a valódi művészek nem hajlandók az újságban egy oldalon szerepelni, mi vagyunk azok, akikkel bizonyos távolságot tartanak normális emberek, nehogy együtt fényképezzenek le minket. Megértem a valódi sztárokat, a művészeket, de azért jó volna, ha nem felejtenék el, hogy a mienké pünkösdi királyság, nekik viszont hosszú éveken át, akár halálukig tart az elismerés. Minket sose fognak művésznőnek, vagy művészúrnak szólítani, mert az csak nekik jár ki, és azért azt se felejtse el senki, hogy ezt a hisztériát nem mi gerjesztettük, ezt a hisztériát a nézők gerjesztették, meg persze a média, amelyik pontosan tudja, mit igényel a nép. Volt, hogy két és félmillióan nézték a Való Világot, és ez a szám

azért figyelemre méltó, mert mi kurvára nem minőséget produkáltunk. Az igazság az, hogy a nép azt kapta, amit kívánt, és talán megérdemelt. Nem az én dolgom elemezni, miért volt sikeres a Való Világ, és miért sikeres most, mondjuk, a Barátok Közt, gondolkozzon ezen a szakember. Mindenesetre az igazság az, hogy a közönség kajálta a Való Világot, és kajálja most a Barátok Köztöt is. Mi csak végigjátszottunk egy játékot, és azt tudom mondani, hogy mi, hibázni nem hibáztunk. Mondhatják persze, milyen dolog az, hogy meztelenül tusol valaki a kamerák előtt. Nem azért mondom, de százharminchét napig, ha akarnék, se tudnék ruhában tusolni. Azt is gondolom, hogy olyan nagy szégyellni való nincs a meztelen emberi testen, és annyit még hozzátennék, hogy láttam én már Szabó Győzőt színpadon egy szál faszban egy darabban, és megszámlálhatatlanul sok színészt, és színésznőt láttunk már meztelenül, filmekben. A színészeket valahogy nem szólják meg, hogy jaj, milyen magamutogató, hogy meztelenkedik a színpadon, engem viszont megszóltak, pusztán azért, mert egy teljesen normális, életszerű szituációban meztelenül álltam a zuhany alatt. Igazából azt gondolom, hogy nagyon-nagyon sok prűd és álszent ember él körülöttem, és azt kell, hogy mondjam, hogy szarok a véleményükre. Számomra az a bűn, ha valaki embert öl, és állatot kínoz. Az, hogy én a kamera előtt meztelenül tusoltam, szerintem nem bűn. Tudom, hogy sztorikat kellene mondani a villából, de bajban vagyok, mert a java törlődött az agyamból,

másrészt, meg visszagondolva, halál unalmas százharminchét nap volt. Szinte nem is tudok visszaemlékezni olyan feladatra, ami, hú de érdekes lett volna. Őszintén! Kit érdekel, hogy korcsolyáztunk, meg hogy gyufából építettük fel a Lánchidat. Ez kit érdekel? Ezek faszságok, lényegtelen dolgok. Ami igazán érdekes, az talán az a fajta manipuláció, amivel mi ott bent nem szembesültünk, kint viszont a közönség annál inkább. Az az igazán tanulságos, hogyan manipulálták a velünk kapcsolatos híreket, hogyan ferdítették el a nézettség érdekében a benti történéseket. Igazából a villalakók közt kialakult kapcsolatokat is kintről manipulálták, mert mindent a nézettségért tettek. Kreálták az újabb és újabb híreket, kirobbantották az újabb és újabb botrányokat. Egyetlen példán, saját példámon próbálom bemutatni, miről van szó. Nekem bent a villában Gábor volt a legjobb barátom. Valóban csak a barátom volt, soha egyikünk fejében nem fordult meg az, hogy szorosabbra kéne fűzni a kapcsolatunkat. Állítom, igenis létezik barátság férfi és nő között. Gábor volt az, akibe kapaszkodhattam. Ez egyáltalán nem volt bűn, annak ellenére sem, hogy neki kint mennyasszonya volt, mert én ezt szigorúan tiszteletben tartottam. Igen ám, de egy műsorban mi érdekes van abban, hogyha egy fiú és egy lány között nincsen semmi? A szerkesztők próbálták úgy alakítani a helyzetet, hogy legyen köztünk végre valami, amivel botrányt lehet kirobbantani. Sikerült is. Azzal kezdődött, hogy tudatosították a közönségben, hogy Gábornak mennyasszonya van, sőt, később kiszivárogtatták, hogy a lány babát vár. Kreáltak egy olyan szituációt, amiben én játszottam el azt a

büdös kurvát, aki elszedi a Gábort a terhes menyasszonyától. Az a szörnyű, hogy én csak utólag szembesültem a rólam megjelent újságcikkekkel, fotókkal, az egész manipulációval. Meg kell mondjam, rafináltan csinálták. Szituációs feladatokat játszattak velünk, elég gyakran. Például, párokra osztottak fel minket, és természetesen én a Gábort kaptam. Aztán jött a feladat, hogy játsszuk el, mintha a többiek in flagranti értek volna minket. Ez vetésforgóban ment, hol mi nyitottunk rá a másik párra, hol a többiek miránk. Minket a Gáborral egy szaunába küldtek, és ugye ott kellett, hogy rajtakapjanak minket a többiek. Én fölvettem egy kétrészes fürdőruhát, a Gáboron fürdőgatya volt, plusz a dereka köré csavart egy törülközőt. A forgatókönyv szerint el kellett játszanunk, mintha szerelmeskednénk a szaunában, aztán amikor a többiek ránk nyitják az ajtók, mi rémülten odakapjuk a fejünket, és nagyon, de nagyon megijedünk. Természetesen a szaunában volt kamera, és amikor túl voltunk a jeleneten, amit borzasztó élethűen csináltunk meg, óriásit röhögtünk mind a ketten. Mondanom se kell, hogy nem került le rólunk semmi, nemhogy kefélésről, de még egy csókról sem volt szó, az égvilágon semmi nem történt azon kívül, amit a szerkesztők kértek. Aztán amikor kikerültem a villából, akkor szembesültem a Blikk címlapjával, és totál kikészültem. Rólam lemontírozták a fürdőruhám felsőrészét, és úgy montírozták a képet, mintha valóban tetten értek volna minket a szaunában. Nyilván együttműködött a stáb a bulvárral, a nagyérdemű pedig elkönyvelte, hogy én mekkora nagy kurva vagyok.

Maradjunk még a Blikknél. Az újságban hozták le a nézők által beküldött SMS-eket. Ezt az oldalt minden nap beadták nekünk, és mi nagyon vártuk, mert ez volt az egyetlen, a külvilág felől érkező visszajelzés, ebből próbáltuk kitalálni, mi mehet odakint. Halálosan komolyan vettük ezeknek az SMS-eknek minden szavát. Csak utólag jöttem rá, hogy ezekkel az SMS-ekkel éppen a szerkesztők próbálták manipulálni a lelkünket, mert ha mondjuk valakinek túl jó kedve volt, akkor írtak a szerkesztők egy gusztustalan SMS-t, hogy visszavegyenek abból, ha valakinek meg rosszkedve volt, akkor egy-két dicsérő SMS-sel javítottak rajta. Főleg a kiszavazások előtt manipuláltak az SMS-ekkel, nehogy az illetők el tudják dönteni, hogy esélyesek-e vagy sem. Egy ilyen SMS-sel aggatták rám az NDK úszónő titulust, azóta is ezzel poénkodik Nacsa Olivér. Szerintem 2008 végén már nem volt ez egy nagy poén tőle. Meggyőződésem, hogy mi, villalakók, mindannyian tisztességesen, és a tőlünk telhető legnagyobb erőbedobással, illetve kitartással csináltuk végig ezt a műsort. Aztán amikor kijöttünk, kaptunk egy óriási pofont, amikor szembesültünk azzal, hogy bizonybizony át lettünk mi baszva. Én ugye bekerültem a fináléba, a Lacival ketten vártuk a játék végeredményét. Nagyon szerettem volna nyerni, mert a nyeremény segített volna a családon, rajtam, és talán a jövőmet is megalapozta volna. Nem sikerült nyernem. Laci, az utolsó pillanatokban kapott szavazatokkal nyert. Nemcsak civilek, de még ügyvédek is megkerestek

azzal, hogy szerintük manipulált volt a szavazás. Igen sokkal vezettem a Laci előtt, aztán „véletlenül” felvillantottak két fantomképet, és érdekes módon, a végén változott a helyzet, és a Laci vitt mindent. Mit mondjak, csalódtam, mert ott ült a családom a nézőtéren, és én baromira értük csináltam az egészet, az ő jobb életükért. Valamiért nem nyerhettem. Van egy sejtésem, miért nem. Erről soha nem beszéltem, de most igen. A lelkiismeretem tiszta. A történethez tudni kell, hogy egyetlenegy tévés emberrel, se vezérigazgatóval, se szerkesztővel, se producerrel nem feküdtem le, akinek köze volt ehhez a műsorhoz. Árpa Attilával se feküdtem le. Mondom, senkivel. Sokáig nyüglődtem, hogy bekerüljön-e ez a történet a könyvbe, és nagy nehezen úgy döntöttem, hogy igen. Szóval: volt egy fiú, akivel a bekerülésem előtt ismerkedtem meg, körülbelül egy hónappal. Egy ismert emberről van szó. Ott volt ő is a ház körül, de nem volt semmi olyan pozícióban, ami befolyásolhatta a szereplésemet. Az a lényeg, hogy én a bekerülésem előtt egy hónappal összeakadtam vele egy plázában. Szó szerint megakadt egymáson a szemünk. Nekem ez a fiú ismerős volt, ő pedig úgy nézett rám, ahogy egy nőre szoktak nézni, ha megtetszik egy férfinak. Beszélgettünk, telefonszámot cseréltünk, és néhány hét alatt nagyon nagy szerelem lett az egészből. Egy vidéki fiúról van szó, aki fölkerült Pestre, és egy kicsit elveszettnek érezte magát a nagyvárosban. Ő dolgozott abban az időben, én pedig már vártam a beszavazást. Egyáltalán nem örült annak, hogy be akarok kerülni a műsorba, sőt, nagyon szomorú volt. Ő

már tudta mi vár rám odabent, de annyira még nem fejlődött ki a kapcsolatunk, hogy megtilthatta volna a szereplést. Úgy voltunk az egésszel, hogy élvezzük ki azokat a napokat, amik még vannak, aztán ha kijövök, folytatjuk a kapcsolatunkat. Nagyon-nagyon mély szerelem alakult ki köztünk, de aztán vége lett, amíg bent voltam a villában, mert ő nem bírta kivárni a végét. Így utólag tudom, ha megvárt volna, akkor se tartott volna sokáig a kapcsolatunk, mert mind a ketten nagyon megváltoztunk. A lényeg az, hogy volt ez a nagy szerelem a „bevonulásom” előtt, és amikor bekerültem a villába, el kellett válnom attól, akit szerettem. Emlékszem, hogy ő ott volt a beszavazásomon, és amikor kimondták a nevemet, egymásra néztünk, és rettenetesen fájt, hogy nem mehetek oda hozzá, nem ölelhetem meg, nem kérhetem meg arra, hogy várjon meg, és ugyanezt a fájdalmat láttam az ő szemében is. Bevonultam a villába, és akkor még nem tudtam, hogy ezzel pontot tettem a kapcsolatunk végére. Bonyolította a helyzetet, hogy ezt a fiút szereplőként beküldték a villába. Ez azért volt zavaró, mert az RTLnél mindenki tudott a kapcsolatunkról, és a gyártók, meg a szerkesztők borzasztóan féltek attól, hogy lebuktatjuk magunkat, merthogy mi tényleg nagyon szerettük egymást. Az igazság az, én tényleg abban a tudatban voltam, hogy ő engem még szeret, de ma már tudom, hogy ő már nem szeretett. Mindegy. Bejött hozzánk néhány napra, ami számomra rémálom volt, mert úgy kellett tennem, mintha nem ismerném. Ő is úgy tett, mintha frissen ismerkedtünk volna meg. A

beszólásaival, folyamatosan gázolt a lelkembe. Nem volt túl kellemes azt hallgatni, hogy ő a Sziszi seggénél szebbet még soha nem látott, és nem véletlenül mondta éppen előttem. Nehéz volt, nagyon nehéz volt az a négy nap. Vagy három? Nem emlékszem. Annak nagyon örültem, amikor végre kiment a villából, nem kellett tovább szenvednem. Aztán visszajött, mert kiderült, valami dolga volt, amit el kellett intézni. A hálószobában az éjjellátó kamerák folyamatosan pásztáztak minket, vaksötét volt, de mind a ketten tudtuk, hogy egymást nézzük a sötétben. Ő a mellettem lévő ágyon aludt, és nem tehettünk semmit, még csak egy félreérthető mozdulatot sem tehettünk, vagy egy félreérthető szót sem mondhattunk egymásnak. Azt hiszem, hogy ő akkor már igazán nem vágyott rám, én viszont annál jobban kívántam őt, szinte fuldokoltam miatta. Arról szó sem lehetett, hogy felfedjük a kapcsolatunkat. Ki hitte volna el, hogy a villa előtt tök véletlenül találkoztunk ott a plázában. Nyilván mindenki azt hitte volna, hogy direkt így lett kitalálva az egész, pedig nem. Ez a sors fintora volt. Tehát én szenvedtem emiatt a fiú miatt, és szenvedett az RTL vezetősége is, nehogy kiderüljön a kettőnk kapcsolata, mert akkor kezdődhetne a nagy magyarázkodás, aminek a végén senki se hinné el, hogy nem emiatt a fiú miatt kerültem be a villába. Mindenesetre, amikor végleg elhagyta a házat, borzasztóan szenvedtem. Aztán amikor kijöttem, és találkoztunk, elmondta, hogy amíg bent voltam, megismerkedett egy lánnyal, akibe beleszeretett, úgyhogy a mi kettőnk kapcsolatának sajnálatos módon

vége. Nem volt könnyű ezt megemészteni, mert én négy és fél hónapig szenvedtem a hiánya miatt, és mert úgy éreztem, hogy őszintén szeret, joggal bíztam benne, hogy megvár. Igazi csalódás volt, hogy becsajozott, és bár talán nem szerencsés ez a szó, de mégiscsak megcsalt. Azt azért a javára írom, hogy ő nagyon nem akarta, hogy bekerüljek, érezte, hogy ezzel véget vetünk a szerelmünknek. Talán ismerte magát, és tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy megvárjon. Maradjon titok, hogy kiről van szó, tényleg nem akarok neki kellemetlenséget okozni. Most aztán lehet találgatni, hogy melyik operatőrről, vagy riporterről, műsorvezetőről lehet szó. Megismétlem, amit már mondtam. A világ legunalmasabb négy és fél hónapját éltem végig a villában, és bár az anyám felvette az összes adást ötvenhárommillió kazettára, az elmúlt hat évben eszembe se jutott egyet is megnézni, annyira nem érdekel, hogy a tévénézők számára mit vágtak össze. Ha visszagondolok a mérhetetlen unalomra, csak felidegesíteném magam azzal, mit gányoltak össze a nézőknek. Érdekes, hogy anno milyen hisztéria volt a show körül, most meg már kiröhögik az emberek az egykori szereplőket. Ebből is látszik egyébként, mennyire képmutatóak az emberek, mennyire befolyásolhatók. A nép ostoba, és csordaként üzemel. Egy biztos: a Való Világról, meg a Big Brotherről beszélni ma már nemhogy ciki, hanem ultragáz. Amikor végre kiszabadultam, és szembesültem azzal, hogy vége a szerelemnek, az volt a mázlim, hogy

rengeteg dolgom volt. Hurcoltak, mint a véres kardot körbe-körbe az országban, engem és a győztest, Lacit, egy cég képviseletében. Gyakorlatilag aludni se volt időm. Az én lakásom kétszintes, csakhogy nem fölfelé, hanem lefelé, azaz a nappalim lényegében egy pincehelyiség. Tizenhét lépcső vezet oda. Na, most, a szabadulás után három hétig nem sikerült lejönnöm azon a tizenhét lépcsőn. Fárasztó volt a sok szereplés, és volt még egy körülmény, amiről beszélni kell. Mellém csapódott egy elsőszériás játékos, ami azért volt furcsa, mert számomra nem volt igazán hihető, hogy ő kiszemelt magának. Az volt a benyomásom, hogy „rám küldték”. Olyan nagyon azért nem volt időm ezen gondolkodni, mert csőstől jöttek az emberek, a rajongók, komplett óvodák és iskolai osztályok álltak a házunk előtt, úgyhogy nem volt időm azon spekulálni, miért keresi a társaságomat ez a fiú. Ma már tudom, hogy egy PR-fogásról volt szó, pár címlapot megtöltöttek azzal, hogy na, Anikó összejött az elsőszériás sráccal. Az egész történet három hét alatt zajlott le. Viszonylag rövid időn belül megtudtam, hogy van egy barátnője, úgyhogy kifejezetten megkönnyebbültem, amikor eltűnt, mint a kámfor. Mindenesetre megviselt a villa utáni szerelmi csalódás, és az se tett jót nekem, hogy mellém rendeltek egy fiút csak azért, hogy fenntartsák az érdeklődést a show iránt. Elég szar volt szembesülni azzal, hogy a média kurvára tesz az emberi érzelmekre, vagy, ahogy mondják, a személyiségi jogokra. Egyetlen dolog fontos: az ütős címlap sztori!

2003. január 17-én vonultam be a Villába, és 2003. június 1-jén jöttem ki. Az ezt követő négy-öt hónap nagyon húzós volt, egyik közönségtalálkozó követte a másikat. Azon a nyáron húszezer kinyomtatott dedikáló kártyát írtam alá, de beírtam a nevemet személyi igazolványba, ráírtam zsebkendőre, papírpénzre, trikóra, még alsógatyára is. Őrült pörgést kellett túlélnem, és minden este azzal feküdtem le, hogy istenem, hadd pihenjek végre, és hadd kapjam vissza a régi életem nyugalmát. 22. Igazából nem akarok emlékezni, jó volna az egészet elfelejteni. Úgy találkoztunk, hogy amikor kijöttem a Villából, a Blikk címlapon hozta a fantasztikus hírt, hogy Anikó meg akarja nagyobbíttatni a melleit. Eltelt két nap, jött a másik Nagy Ő-től egy SMS, de már tényleg nem emlékszem, mi volt benne. Ha pisztolyt szorítanak a halántékomhoz, akkor se tudom megmondani, mit üzent. Az SMS-ezés után fölhívott, hogy ő most otthon van, nagyon beteg, nem is megy be dolgozni, mert torokgyulladása van, meg náthás. Poénból megkérdeztem, vigyek-e neked Neocitrant? Azt mondta, hozzál. Mondom, most? Azt mondja, most. Mondom, jó. Kurvára késő volt, gyógyszertár se volt már nyitva, nem is vittem neki semmit, de elindultam. Akkor egy Opel Corsám volt, huszonvalahány éves autó, nagyon be voltam szarva, hogy nem jutok el Budapest határáig se. Nagy nehezen eljutottam hozzá. Egy benzinkútnál várt, mert azt mondta a telefonba, borzasztó bonyolult volna elmagyarázni, hogyan jutok el a házához. Még hozzá is tette, hogy az arany nyíllal

lesz, mármint a Volvójával. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, ha biciklivel jön, akkor is megismerem. Mindegy. Követtem az autóját, így kerültem föl hozzá. Nagyon lazán, görcs nélkül beszélgettünk, valami koncert zenére is emlékszem, DVD-ről ment. Tényleg hangulatos volt. Ültünk a nappalijában, ami szép, mert egyszerű. Jó két órát dumáltunk, borzasztóan egy hullámhosszon voltunk. Mindenféléről beszélgettünk, a villáról, az életről, saját magáról is mesélt, de tényleg őszintén érdeklődött irántam, mindenről tudni akart. Annyira jót beszélgettünk, mintha már ezer éve ismernénk egymást, mintha már hónapok óta udvarolna. Ez azért érdekes, mert arról ugyan tudtam, hogy létezik ez az ember, de a tévében nem nagyon néztem meg. Szóval tudtam róla, de aztán pont. Úgy alakult, hogy bár nem szokásom az azonnali kefélés, de elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy én ma anélkül nem megyek haza. Ez teljesen egyértelmű volt, pedig belegondoltam, hogyha ebbe én most belemegyek, akkor ő nyilván azt könyveli el magában, hogy na, ezért a nőért se kellett túl sokat tenni. Nem volt ez egy egyszerű helyzet, mert nem akartam, hogy a kétórás beszélgetés, meg a dugás legyen az egyetlen közös emlékünk, másrészt viszont annyira természetes volt, hogy ennek most meg kell történnie. Vergődtem magamban, hogy most mi legyen, aztán a szituáció úgy magával szívott, hogy a lehető legspontánabb módon megtörtént. Már nem foglalkoztam azzal, hogy nahát, Anikó, lehet, hogy ezt az embert soha többé nem látod, de elfogadtam, hogy van egy kellemes estém, és kész, ennyi. Ő is kipipálva,

aztán már csak haza kell jutni valahogy a rozoga Corsámmal. Az előbb már említettem, hogy kurvára nem tudtam semmit róla, ezért aztán meglepett, milyen nagyon jól sikerült az együttlét, neki is, meg nekem is. Erről elég annyi, hogy olyan kerek volt az egész történet. Tisztára azt éreztem, mintha már száz éve együttlennénk, mint bejáratott szeretők. A szex után azt mondta, hogy maradjak nála. Én viszont akkor megint azon viaskodtam magamban, hogy ezzel a keféléssel elbasztam-e a dolgot, vagy nem. Igazából égett a pofámról a bőr, szívem szerint menekültem volna, meg nem is. Egyre erősebben azt éreztem, hogy ezt a dolgot elrontottam. Azt éreztem, hogy esetleg lesz még egy visszavágó, aztán kész, vége. Amikor hazaindultam, igazából azt éreztem, hogy jó volna, ha nem lenne folytatás. Azt mondtam, hogy tényleg kurva jó volt ez az éjszaka, épp ezért kár volna elrontani a folytatást. Aztán úgy alakult, hogy baromira nem lett vége. Egymást váltották az SMS-eink, rengeteget telefonáltunk, és egyszer csak rákérdeztem, hogy akkor én most nagyon elbasztam-e ezt az egészet, mire azt mondta, hogy nem, egyáltalán nem. Aztán megint találkoztunk, és az megint nagyon jó volt, és akkor már nála is aludtam. Rögtön az elején megbeszéltük, hogy mi nem mehetünk emberek közé, mert annak rögtön visszhangja lenne a sajtóban, így aztán kénytelenek leszünk négy fal között találkozgatni, mert máshogy nem lehet. Egyikünk se tudta hová fejlődik a dolog, de mind a ketten megelégedtünk azzal, hogy hetente egyszer találkozunk,

kefélünk egyet, aztán mindenki megy a dolgára. Sose kértünk egymáson számon semmit, tényleg jól mentek a dolgok. Részemről legfeljebb annyi változás volt, hogy ha szerepelt a tévében, megnéztem, mert jó volt látni, jó volt hallani a hangját. Viszont úgy voltam azzal, hogy én vagyok a Sztár szeretője, hogy na, bumm! És ez így ment hónapokig. Öt hónapig bujkáltunk. Nem volt egyszerű. Úgy közlekedtem a háza környékén, mint aki szökésben van, nehogy meglássanak a szomszédok. Voltak azért persze keresztbefonódások is. A Villa 2003. június 1-jén ért véget, november környékén felhívott a Radnai, aki akkor még a TV2-nél volt szerkesztő, ő csinálta a Noszály-féle „Nagy Ő”-t. Az Óbudacenterben találkoztunk, azt mondta, hogy van több jelölt... Na, mindegy. Megkérdezte, hogy elvállalnám-e ezt a játékot, kérdezte, hogy van-e pasim. Őszintén válaszoltam, hogy nincs, mert őt csak szeretőként tartottam számon. Szóval, azt mondtam, hogy technikai akadálya nincs a dolognak, de azért kérek egy kis gondolkodási időt, legalább egy napot. Aznap találkoztam vele, elmondtam neki ezt az ajánlatot, és nagyon őszintén megmondtam neki, hogy tőle függ, hogy elvállalom-e, mert a szerződésben benne van, hogy nekem nem lehet pasim, azaz társam. Mondtam, hogy adok neki időt, de mondja meg őszintén, hogy érez. Mondtam, hogy ha elvállalom a „Nagy Ő”-t, akkor részemről vége ennek a szeretősdinek is, viszont ha nem vállalom be a műsort, akkor vállaljon fel, akár a nyilvánosság előtt is. Igazából hezitált. Mondtam neki, hogy akkor most vállaljam, vagy ne vállaljam? Végül

azt mondta, hogy vállaljam el nyugodtan. Ez abban a pillanatban szarul esett. Aztán némi hezitálás után meg azt mondta, hogy vállaljam, azaz lényegében azt mondta ki, hogy nem tekint többnek, mint egy szeretőt, és leszarja, hogy elmegyek huszonöt palival randizni vagy sem. Titokban abban bíztam, hogy azt fogja mondani, hogy ne vállald el, mert te az én csajom vagy, és ne udvaroljon körül téged senki! Erre meg azt mondta, hogy vállaljam el! Mondtam neki, hogy rendben van, oké, elvállalom, de köztünk ennyi volt, nincs tovább. Ő azt mondta, hogy ez faszság, ő jól el lesz a háttérben és különben is, nincs többről szó, mint egy műsorról. Erre én azt mondtam, hogy nekem ez nem megy, nincs kedvem hazudozni az egész országnak, a szerkesztőknek, meg a fiúknak se, és egyáltalán senkinek. Nem tudok, és nem akarok ilyen hazugságban élni. Elvállalom, de akkor köztünk ennyi volt. Úgy mentem haza, hogy na, akkor ennek vége, volt egy szeretőm, de már nincs. Nem volt ugyan nagy szakítás, de tiszta a képlet, vele egyszer és mindenkorra végeztem. Az is jól jött, hogy ő rögtön ezután elutazott három hétre Thaiföldre, egyedül, a barátaihoz. Ebből azt vettem le, hogy kurvára nem vagyok a csaja, mert ha az volnék, magával vinne. Azután ahogy elutazott, történt velem egy, s más. A Fészek Klubban összefutottam egy zenész barátommal, aki bemutatott egy elég fura pasinak. Az illető félig indián, tök egzotikus fejjel, a tipikus indián karvalyorral, és hozzá még hosszú copfos haj. Kiderült, hogy Johnnak hívják, New Yorkból jött, ő a producere a zenész barátom új lemezének. Helyes, harminc-

harmincöt körüli pasi volt. A Fészek Klubból egy egész társasággal tovább mentünk kajálni a Nyugatihoz, a Don Pepébe, ahol érdekesen alakult a helyzet. Velünk volt egy ismerős csaj, aki piszkosul nyomult Johnra, fogdosta a kezét, tök odavolt érte, engem hidegen hagyott, mert úgy voltam vele, hogy hagyom őket, meg különben is, nehogy ezen múljon már a barátságunk. Különben se akartam harcolni azért a pasiért, aki két nap múlva hazamegy. Aztán egyértelművé vált, hogy az indián rám szavazott, és amikor felmentünk a Mammutba, akkor már csak velem foglalkozott. Nem mintha fontos volna, de az a lány azóta szóba sem áll velem. Nem is ez a lényeg, elvoltunk, elszórakozgattunk, utána mindenki ment haza a dolgára. Aztán másnap felhívott, találkoztunk. Megjegyzem, a másik Nagy Ő hívogatott néha, úgy látszik, nem zárta még le magában a kapcsolatunkat, én viszont már igen. Az a lényeg, hogy én ezzel a Johnnal egész jól összemelegedtem, és elkezdtünk járni. Igazából tényleg csak két napról volt szó, nem volt nagy ügy. Szeretkeztünk is, de nem volt nagy szám. Nem tudta, hogyan kell bánni egy nővel. Baszott kedves pasi volt, mosolygós, egzotikus, ráadásul ő volt az a producer, aki dolgozott a Peter Gabriellel, meg a Britney Spears-szel. Őszintén szólva, sok volt vele az a két nap. Imádta a szakmáját, csinálta teljes gőzzel, mellette ivott, mint az állat. Sorra rendelte a dupla Jägereket. A szex, az szar volt vele. Tisztára az a típus, amelyik azt mondja, hogy gyere, feküdj ide, aztán kezdjél magaddal valamit. Mindegy, érdekes volt vele lenni, mert egy másik világból jött, New Yorkból, egy

misztikus valaki, akire az ember büszke lehet, pusztán azért, mert szóba állt vele. Aztán elutazott. Röpködtek az e-mailek, meg az SMS-ek, hogy így hiányzol, úgy hiányzol. Igazából ma sem tudom, hogy hiányzott-e vagy nem. Valahogy a távolság kijavít egy csomó dolgot. Szerintem létezik olyan, hogy plátói szerelem, főleg akkor, ha a másik baszott messze van, és nem érintheted meg. Ilyenkor az ember szerelmesebb, mint egyébként. Az én kirúgott szerelmem hazaérkezett Thaiföldről, és hívogatott. Hozott nekem nyakláncot, tudta, hogy az a kedvencem. Kimentem hozzá, de megmondtam, hogy már nem vagyok a csajod, mert elvállaltam a műsort, és nincs már köztünk semmi. Ráadásul tudtam, hogy John visszajön hozzám a jövő héten, méghozzá nem két napra, hanem három egész hétre. Ő ebben a három hétben meghülyült, egyszerűen nem bírta elviselni, hogy nem veszem komolyan. Miért vettem volna komolyan? Komoly ember az, aki azt mondja, hogy menj nyugodtan egy társkereső műsorba, de azért gyere időnként a lefüggönyözött házamba? Elkezdtem félvállról kezelni őt. Megjött John, és három hétig egyfolytában vele voltam. Nem akarta a zenész barátomat terhelni, ezért a Meridien Hotelben vett ki magának szobát, három hétre körülbelül egymillió forintért. Felvetettem ugyan, hogy lakhatna Pomázon a vakolatlan házban, de azt mondta, hogy őt Pesthez köti a munkája, csinálják a lemezt a barátommal. Arra a három hétre gyakorlatilag beköltöztem a szállodai szobájába. Egy hét után már

nagyon kivoltam, baszottul fárasztott, hogy minden este menni kellett valahová. Hol a Dokk Caféban basztuk a rezet, hol a Fészekben stricheltünk... mindig valahol kellett lennie ennek az embernek, és ez kurvára fárasztott. Minden este ivott, néha próbáltam hatni rá, hogy mi volna, ha nem a pultot támasztaná, hanem sétálnánk egyet a Margitszigeten. Egyre jobban csalódtam benne, és hát a szex továbbra is szar volt vele. Kezdett darabokra tömi bennem a nagy illúzió, hogy hű, itt van a nagy producer New Yorkból. Szerintem nem véletlenül mondják azt, hogy a zenészek mind bolondok. Egyszóval, szar volt, na! Meneteltem vele, mint egy hülye. Nagyon ciki volt, hogy a való világos Anikó kísérgette a félig indián részeg producert New Yorkból. Pont úgy jött ki, hogy a karácsony és a szilveszter beleesett az ő látogatásába, úgyhogy a szentestét nálam töltötte Pomázon. A New York-i producer tök szerencsétlenül ült ott a szobában, szemben az anyámmal. Piszkosul nem tudott beszélgetni senkivel, és én is úgy ültem ott, mint egy fasz, de mit tehettem? Mégse hagyhattam ezt a szerencsétlent egyedül a Meridienben, a hallban, a karácsonyfa alatt. Megjegyzem, az azért elég szar volt, hogy nekem se volt egy árva forintom, a zenész barátomnak se volt, ez a fickó viszont körülbelül egymillióért lakott a Meridienben. Így aztán elég nehéz volt kitalálnunk mit vegyünk Johnnak karácsonyra. Vettünk valamilyen ötezer forintos bőrdzsekit, ezt átadtuk neki ketten, közösen, erre futotta. Ő hozott nekem New Yorkból egy fekete, féldrágakő, gyönyörű szép nagy nyakláncot,

valami régi perzsa királynő nyakláncának a másolatát. Még mindig megvan, sohase hordtam. A nyakláncon kívül még szép dolgokat kaptam tőle, például egy kínai szappantartót, fából. Mi meg odaadtuk neki az ötezer forintos bőrdzsekit. Mindegy, örült neki. Legalábbis úgy csinált. Érdekes, hogy jártuk a várost az indiánnal, mindenkivel találkoztunk, és érthetetlen módon egyetlen újság se hozta le. Aztán mondtam Johnnak, hogy fel kell függesztenünk a kapcsolatunkat, mert nemsokára, februárban indul a műsorom. Nem vitatkozott, megértette. Miközben én Johnnal voltam, a másik Nagy Ő egyfolytában hívogatott. Nagyon nem akartam vele találkozni, de végül kimentem hozzá, és elmondtam neki, hogy mivel én lezártam a kapcsolatunkat, továbbléptem, és van egy pasim. Kérdezte, hogy ki az, mire mondtam neki, hogy New York, meg producer, meg Britney Spears. Na, ettől kikészült. Ha egy egyszerű valaki kefélt volna, azt leszarja, na de egy New York-i producer! Az kurvára bántotta az egóját. Most, hogy a faszba harcoljon ő egy ilyen palival? Kiérződött a hangjából, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen. Megmagyaráztam neki, hogy én nem csaltam meg, meg nem szórakozom vele, egyszerűen az van, hogy én lezártam a kapcsolatunkat, kész, vége, ennyi volt. Mindenáron rá akart venni, hogy menjek vissza hozzá. Erre azt mondtam, hogy jó, ha te felvállalsz, és befejezzük a bujkálást, akkor visszamondom a műsort, és elhagyom Johnt, rendben van, akkor majd együtt leszünk. Ő azt mondta, hogy ne kelljen nekem a New York-i pasi, viszont vállaljam el a műsort, ami pedig a

mi kapcsolatunkat illeti, azt nem kell fölvállalni, mert nem tartozik senkire. Kurvára meg akarta nyerni a háborút, mindenképpen nyertesként akart belőle kijönni. Így utólag már tudom, hogy ő egy nagyon nagy harcos, ő mindig a legjobb akar lenni, mindig a leghíresebb nőt akarja maga mellett tudni. Mármint a híres nőt. Ha már nem híres, akkor már nem is érdekes. Egyébként Kos a csillagjegye. A vége az lett, hogy Johnt nem hagytam el, a másik Nagy Ő-nek pedig megmondtam, hogy John van, mi pedig ne basztassuk már egymást, hagyjuk egymást békén a picsába. Lépjünk túl mind a ketten ezen az egészen. Aztán John hazautazott. Már csak egy-két hét volt a műsor kezdéséig, és már egy csomó promót felvettünk. Jól benne voltam a munkában, a „Nagy Ő”-ben. John hívogatott, küldözgette az SMS-eket, de már nem volt kedvem tartani vele a kapcsolatot. Egyrészt azért, mert napi húsz órát dolgoztam, másrészt teher volt már nekem ez az egész John-téma. Úgyhogy nem válaszoltam az üzeneteire, de nemcsak az övére nem, a másik Nagy Ő üzeneteire sem. Onnantól kezdve, ahogy elkezdtem dolgozni a „Nagy Ő”-ben, ezt a két pasit kizártam az életemből. John volt olyan intelligens, hogy ezt tudomásul vette, a másik viszont nem. Ő nyomult tovább, mert győzni akart. Aztán elindult a „Nagy Ő”. A másik Nagy Ő egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni az új helyzetet. Rájött, hogy életében nem volt még olyan szerelmes, mint most belém, nem akar engem elveszíteni, sírva könyörgött, hogy vegyem föl a telefonjait, hogy ne csináljam ezt vele, hogy tönkre fog

ebbe menni, hogy én vagyok élete szerelme. Egyfolytában telefonált, én meg egyfolytában kinyomtam a telefont. Igazából nem volt kiábrándító a viselkedése, mert valahol minden nő arra vágyik, hogy így harcoljon érte egy faszi. Igazából naiv voltam. Nem tettem fel magamnak azt a kérdést, hogyha a műsor előtt öt hónapig nem akart engem fölvállalni, akkor vajon most, amikor ki vagyok plakátolva a Moszkva tér kellős közepén, egy kétszáz négyzetméteres falon, akkor vajon miért akar hirtelen nyilvánosan szeretni? Egyáltalán nem néztem szembe azzal a kérdéssel, miért éppen most lett ennyire szenvedélyes, és szerelmes? Egy jó hónapig nem reagáltam az SMS-eire, nem vettem föl a telefonjait, többször megüzentem, hagyjon békén, ne írogasson, felejtsen el, és most már az a helyzet, hogy én nem vállalhatom fel őt. Közben persze ment a munka. Napi húsz órát dolgoztam, volt, hogy végkimerülésig. Három hét után annyira kimerültem, hogy orvost kellett hívni hozzám. Nemcsak a munka, de a zaklatás is kimerített, nem lehetett nem tudomást venni arról, hogy megállás nélkül keres. Őszintén szólva, valahol szerettem őt, mert öt hónapot nem lehet csak úgy kizárni az ember életéből, de ha benne vagy egy társkereső műsorban, akkor egy háttérben levő híres szerető, meg az ígéret, a szerződés, igencsak ütik egymást. Egyrészt próbáltam becsületes lenni, másrészt féltem a szerződésszegéstől is. Volt akkoriban egy barátnőm, aki énekesnőnek tanult. Javában ment a forgatás, amikor feljött a tévé által bérelt lakásba, és azt mondta, nagyon komolyan akar

velem beszélni. Elmondta, hogy a másik Nagy Ő megkereste őt, a nyakába borulva zokogott és könyörgött, hogy beszéljen velem, merthogy ő ebbe bele fog halni, hogyha én nem békülök ki vele. Azt mondta a barátnőm, hogy ő nagyon sok mindent látott már az életben, nagyon sok pasija volt, de ő ilyen szerelmes férfit még életében nem látott. Elmesélte, hogyan zokogott neki ez a férfi, és arra kért, legalább egyszer beszéljek vele, tegyek már meg ennyit, mert ez a pasi tönkre fog menni. Megígértem, hogyha hív, akkor majd felveszem a telefont. Így is történt. Még aznap felhívott, és egy jó másfél, két órát beszélgettünk. Elmondta, hogy most jött arra rá, hogy engem elveszíthet, és hogy ő abba belehal, hogy életében még ilyet nem érzett nő iránt, hogy nő még nem ért úgy hozzá, mint ahogy én, és az egyszerűen nem megy, hogy én már nem vagyok neki. Közben a műsorban az már kiderült, hogy igazi potenciális pasi ott nincs, miközben az is világos volt, hogyha visszafogadom, akkor nagyon nehezen fogom tudni végigcsinálni a műsort. Viszont azt is éreztem, hogyha nem fogadom vissza, akkor tényleg belehal. Az egész nagyon szar volt. Aztán mondtam neki, hogy jó, annyit megígérek, hogyha vége a műsornak, akkor újra találkozhatunk. Mondta, hogy azt nem bírja ki, nem tud addig várni, mert már most belehal. Ne húzzam az időt, mert ő teljesen biztos magában, gyerünk, folytassuk. Kérdeztem tőle, hogy ha mi most újra együtt lennénk, akkor hogyan csináljam végig a műsort? Azt mondta, hogy nem érdekli, próbáljam meg tisztességesen végigdolgozni a hátralévő időt, aztán ha

vége, akkor ő engem már teljes egészében felvállal mindenki előtt. Ő akkor lesz a legboldogabb, ha felvállalhatja, hogy én vagyok a barátnője. Végül azt mondtam, hogy jó, rendben, de be kell vallanom, hogy nagyon-nagyon megviselt ez az egész lelkileg. Tovább kellett randizgatni a fiúkkal, jópofát kellett vágni, közben tudtam, hogy ő ott van a háttérben. Éppen, hogy túl voltunk a műsor felén, hátra volt még másfél hónap. Gyakorlatilag napi 18-20 órát forgattunk, négy órám lett volna alvásra, de abból minimum egyet, de inkább kettőt végigtelefonáltunk. Kiszöktem hozzá egy párszor, amit persze a Radnai is sejtett, de sokat nem tehetett, mert azért a szökéseket eléggé megszerveztem. Volt akkoriban egy nagyon jó barátom, akinek a kaszinó volt a mániája. A Radnaitól elkéredzkedtem, hogy megyek ezzel a sráccal egy kicsikét kaszinózni, kikapcsolódni, aztán persze kikötöttem az ágyban. A srác kaszinózott, aztán visszavitt. Radnai az ilyen kimaradások alkalmával állandóan telefonált, a másik Nagy Ő meg őrjöngött, hogy mi a faszért hívogatnak engem. Azt mondta, hogy ha nem ismerné a szerződésemet, és nem tudná hány millió forintos kötbért kell fizetnem, ha megszegem a megállapodást, akkor azt mondaná, hogy hagyjam abba az egészet a picsába, mert ő azt nem bírja elviselni, hogy más pasik koslatnak utánam. Iszonyú kesze-kusza volt az egész! Életemben nem vágytam semmire úgy, mint arra, hogy legyen már vége ennek a műsornak. Aztán az egyik kiszökésem alkalmával ott ültem nála, az ő szép kanapéján, amikor leült mellém, elővett a zsebéből egy dobozt, és megkérte a kezem. Azt mondta, hogy

egyetlen dologra vágyik az életben, ez pedig az, hogy legyek a felesége. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, volt nagy sírás-rívás, és én halál boldogan igent mondtam. Kaptam tőle egy gyönyörű zafír gyűrűt, aztán visszamentem a forgatásra úgy, hogy közben már eljegyeztek. Borzasztó volt az egész helyzet, mert miközben özönlöttek a szerelmes üzenetek, a Radnai állandóan baszogatott, hogy legalább négy-öt fiúval kellene párhuzamosan flörtölnöm. Közben tudtam, hogyha ebbe belemegyek, a másik Nagy Ő öngyilkos lesz. Közben történt még valami! Mi mindig sokat beszélgettünk az autókról. A vágyam, az ugye egy Mustang volt, de a reális álmom mégiscsak egy 206-os Peugeot Cabrio volt. Egyszer csak, még a forgatás befejezése előtt jött egy SMS, hogy van egy új autód. Visszahívtam, hogy milyen autóról beszél, erre azt mondta, hogy gyere, szökjél ki este, és majd megkapod. Átmentem hozzá, és ott állt egy bordó Peugeot 206-os Cabrio. Odaadta a kulcsokat, a nevemre íratott forgalmit, és azt mondta, hogy ez az ő ajándéka. Igazából akkor vettem őt komolyan, mert egy gyűrűt lehet kapni mondjuk százezerért, de ez a Cabrio, ez már jó néhány millió forint. Ez az autó annak a bizonyítéka, hogy komolyan gondolja. A Corsát odaadtam a barátnőmnek, annak a lánynak, akit a másik Nagy Ő küldött hozzám, mondván, úgyse tudok két autót használni egyszerre. Érdekes, hogy senki se kezdte firtatni, hogyan váltottam át egy százéves Corsából, egy vadonatúj Peugeot-ba. Onnantól kezdve már semmi

mást nem vártam, csakhogy legyen vége a műsornak. Vártam, hogy vége legyen, pedig életemben annyi pénzt még nem kerestem. Igyekeztem tisztességesen dolgozni, nyögve, nyelve, de csináltam, miközben mentem volna már hozzá, kezdtem volna az új életemet. A jövő, az úgy körvonalazódott, és ebben mind a ketten egyetértettünk, ha vége a forgatásnak, leteszem a lantot, és már nem Pomázra megyek haza, hanem hozzáköltözöm. Akkor én már a mennyasszonya voltam, és az esküvőről kezdtünk beszélgetni. Amilyen gyorsan csak lehet, el fog venni feleségül, sőt! Emlékszem, ő otthon volt, én a „Nagy Ő” lakásban, telefon a fülünkön, ünnepélyesen bevettem az utolsó fogamzásgátló tablettámat, és mind a ketten elbőgtük magunkat, mert azzal, hogy abbahagytam a gyógyszerszedést, már a gyerekünkről álmodoztunk. Nagyon, nagyon romantikus volt! Borzasztó jó átélni a szerelmet! Pláne egy olyan procedúra után, hogy két ember gyakorlatilag már elvesztette egymást, aztán minden rendbe jön. Nagyon szépen elterveztük az életünket, az esküvőt, meg hogy gyerekünk lesz. Mással nem is foglalkoztunk, úgy voltunk vele, hogy majd alakulnak a dolgok. Arról végképp nem beszéltünk, hogy velem mi lesz, mivel foglalkozom majd, mert ő azt mondta, hogy nekem egy dolgom van, hogy a felesége legyek, és hogy a gyereket neveljem. Azt is mondta, hogyha valamihez van kedvem, akkor azt csinálhatom, de nem ragaszkodik ahhoz, hogy én bármit is csináljak. Tényleg ideális kép alakult ki bennem a jövőnkről. Egy harmincéves nő pontosan arra vágyik, hogy megtalálja élete párját, hogy

az feleségül vegye, és hogy aztán szüljön neki egy gyereket. Egyáltalán nem érdekelt, hogy a házasságon kívül hogy alakul a jövőm. Amikor ő megkérte a kezem, én nem voltam más, mint egy médiasztár. Egyáltalán nem foglalkoztatott a sorsom, mert az összefonódott az övével. Azt azért felfogtam, hogy ő nem nagyon szeretné, hogy én ezt a fajta sztárságot tovább folytassam. Ő azt szerette volna, hogy evickéljek vissza a hétköznapi szürke életbe, és hagyjam a médiát a francba. Azt mondta, hogy egyáltalán nem vagyunk rászorulva, hogy én továbbra is benne legyek a köztudatban. Közben lassacskán véget ért a műsor, eljött az utolsó forgatási nap, ami borzasztóan nagy gáz volt. A finálé ugye arról szólt, hogy két fiú maradt a versenyben, és én átadom a győztesnek a rózsát, ami azt jelenti, hogy én őt választottam. Kurvára féltem ettől a naptól, mert hát ugye világos volt, hogy én igazából egyiket se választom, mert ott van nekem a harmadik, akinek a gyűrűje az ujjamon van, és akinek az autójával járok. Igen ám, de pontosan ezen az utolsó forgatási napon, az egyik bulvárlap címlapján az állt, hogy Molnár Anikó, azaz a „Nagy Ő” választottja a másik Nagy Ő. Szerintem az egészet a csatorna, a TV2 irányította a háttérből. Így utólag az a véleményem, hogy rajtam kívül mindenki be volt ebbe avatva, beleértve a másik Nagy Ő-t is. A stúdióban megfagyott a levegő, mindenki, az öltöztető, a sminkes, mindenki a stábból, rajtam szánakozott. Kibaszott ciki volt a műsorra nézve, hogy kiderült ez a kapcsolat. Én akkor azt mondtam, hogy engem biztos a Hősök terén fognak kivégezni

vagy a felvétel alatt lőnek fejbe ott a stúdióban, mert úgy jött le az egész, hogy szórakoztam az egész TV2vel, és átbasztam huszonöt fiút, átbasztam a Radnait, hogy én mindenkit átbasztam. Aztán az öltözőből felhívtam az egyik fiút a huszonötből, és megkértem, hogy hívja egyenként külön félre a fiúkat, és mondja el nekik, ha még nem tudnák, mi jelent meg a bulvárban. Ne az adásban szembesüljenek vele, amikor a kamerák forognak. A srác azt mondta, hogy jól van, ne izguljak, nem lesz semmi gáz, de hát én kurva ideges voltam. Állítom, hogy a TV2 arra utazott, hogy lesz egy jó nagy balhé, ami jól jön a csatornának. Na, nem volt mese, be kellett mennem a szép Dior ruhában a stúdióba, ott voltak a fiúk, meg a szüleik, szembe velem a két kiválasztott, mellettük a Szarvas Laci, a műsorvezető, a háttérben az Árpa Attila, meg a Radnai Péter, én meg úgy mentem be, mint a boszorkány, akit a máglyához cipelnek. Gondoltam, hogy én innen élve nem kerülök ki. Elkezdődött a felvétel. A Szarvas Laci szépen felmutatta a címlapot és megkérdezte, igaz-e, hogy neked már van pasid? Szóval, föltette a kérdést, hogy igaz-e. Azt hittem, elájulok. Radnai a baloldalon, Árpa a jobboldalon, szemben a fiúk. Most mi a faszt válaszolhattam volna? Azt mondtam, hogy igaz. Elmondtam, hogy én a huszonöt fiú közül gyakorlatilag egyiktől se akartam semmit, az illető pedig a közelmúltban került a képbe. Hála istennek a fiúk szemrebbenés nélkül hallgatták végig az egészet. A Szarvas Laci megkérdezte, hogy ti, fiúk, ehhez mit szóltok? Az egyikük azt mondta, hogy ugyan mit

szólnék, nekem menyasszonyom van, a másik meg bevallotta, hogy három hete jár a Noszály Sanyi huszonöt lánya közül az egyikkel. Kurva jó fejek voltak, mind mellém álltak. Volt, amelyik azt mondta, hogy á, az Anikó nem is az esetem, a másik azt mondta, hogy csak azért jött, mert nem volt pénze, tök jó, hogy pár hónapig ingyen etette-itatta a TV2. Lényegében a fiúk azt mondták, hogy mindegy volt számukra, hogy ki a „Nagy Ő”, mert csak a lóvé érdekelte őket. A végén ott állt előttem az Ákos, meg a Vili, és hát ugye dönteni kellett, hogy melyiküknek adom a rózsát. Nekem tök mindegy volt. Végül a Vilinek adtam, mondtam, vigyed. Tudtam, hogy ő üzletember, neki jól jön, ha mondhatja, hogy na, megnyertem. Odaadtam neki a rózsát, nagyon örült, és elmondta, hogy az Anikó tulajdonképpen nem az esete, de tök jó barátok vagyunk, és ez a fontos. És tényleg, jó barátaim voltak ezek a srácok, és állandóan el akartam mondani nekik a másik Nagy Ő-t, de soha nem mertem. Hülyeség, mert tulajdonképpen elmondhattam volna, de most már mindegy. Szóval, vége lett az egésznek, és alig vártam, hogy levegyem azt a kibaszott Dior ruhát, és elhúzzak a faszba. Ez volt az egyetlen vágyam. Vége lett a felvételnek, és rögtön telefonáltam. Ő azt mondta, hogy most, azonnal bebizonyítja, mennyire komolyan gondolta, hogy engem felvállal, ezért találkozzunk a műjégpályánál, mert ő odahívta a Story Magazin újságíróját és fotósát. Ott aztán elmondta, hogy ő a világ legbüszkébb vőlegénye. A műsor után tényleg átköltöztem hozzá. Jött a kurva nagy boldogság, fű, de rózsaszín minden, fú, de kurva jó nekünk, fú, de szépek vagyunk együtt, fú, de kurvára

férjhez megyek, és hú, de gyerekünk lesz, meg minden! Abszolút komolyan gondoltuk, ő is, meg én is. Gyakorlatilag már aznaptól terveztük az esküvőt, hol lesz, mint lesz. Mondtam, hogy nekem olyan menyasszonyi ruhám lesz, mint a Guns’N’Roses klippjében a csajnak. Az a mini ruha, ami elől rövid, hátul hosszú, és kilóg belőle a harisnyatartó. Szóval, elterveztük, hogy nekem ilyen lesz a ruhám, meg neki is valami nagyon lazát gondoltunk. Kigombolt ing, bőrgatya... a fasz se tudja már a részleteket. Elkezdtük nézegetni a kastélyokat katalógusból, hol legyen az esküvő. Elindultunk mindenfelé az országban, kerestük a megfelelő helyszínt. Ez ezért nem tetszett neki, az azért nem tetszett. Mielőbb bementünk volna egy kastélyba, mindig megkérdezte, voltam-e én itt a „Nagy Ő”-vel. Igazából annyi helyen voltunk a stábbal, hogy fejből már nem is tudtam, hol, merre jártam. Volt egyszer, hogy elindultunk valahová „Bivalybasznádra”. Na, ott megkérdezte, hogy voltam-e itt a „Nagy Ő”-vel. Néztem a kastélyt, akkor már tudtam, hogy na, baszd meg, itt voltunk. Mondtam, nézd, fogalmam sincs, de nem rémlik. Bementünk. A recepciós nő kapásból mondta, hogy jó napot Anikó. Nahát! Ő köszönés nélkül sarkon fordult és kirohant, én meg utána. Szerintem semmi jelentősége nem volt, hogy forgattunk-e abban a rohadt kastélyban vagy nem, de neki ez se fért bele, annyira rossz emlék volt neki az a három és fél hónap. Szóval, futottam utána a kocsihoz. Mondtam, hogy mi van? Értsd már meg, hogy nem emlékeztem! Hazudtál, baszd meg! Meg takarodjunk innen a picsába! Aztán mentegetőztem két órán keresztül, hogy értsd meg te

hülye, hogy nem történt semmi... na, mindegy. Elmentünk onnan, és keresgettük a helyeket. Otthon stócban álltak a különböző esküvővel kapcsolatos katalógusok. Interneten kerestünk jegygyűrűt is, kinéztem a Bulgari-t. Neki is tetszett, megrendelte, megvette, betette a széfbe, hogy majd akkor fogjuk elővenni, ha az esküvőnk lesz. Közben ő persze dolgozott rendületlenül. Munka után rendesen hazajött, én közben otthon voltam. Akkoriban gyakran hívogattak az újságírók, eljárkáltam fotózásra, felvételre. Azt mondta, hogy ne vállaljak el mindent, fölösleges, maradjak ki az egészből, nincs nekünk erre szükségünk, ne engedjem, hogy tönkretegyenek. Egy picit azt éreztem, hogy nemcsak engem féltett, de volt benne egyfajta féltékenység is, nem szerette, hogy engem hívogatnak, rólam érdeklődnek. Nagyon nem akarta, hogy én celebként éljek mellette. Mondom, volt egy ilyen érzésem. Egyre gyakrabban szóltak arról a vitáink, hogy mi a fasznak állok szóba ezzel, meg azzal, meg úgy általában mindenkivel. Közben jártuk az országot, kerestük a helyeket, de neki semmi se tetszett. Ez ment úgy másfél hónapig, és ebben az időben tényleg minden jó volt. Természetesen tök jó volt a szex is. Voltak azért problémáink is. Néha belefutottam egyegy olyan telefonhívásba, ami valamelyik volt barátnőjétől jött. Nekem az az elvem, hogyha egy kapcsolatnak vége, akkor ne hívogassuk a másikat, tiszteljük meg ezzel a következő kapcsolatunkat. Kész, lezárom, volt, elmúlt, pont. Hozzá meg ugye rendszeresen érkeztek a telefonok innen-onnan. Az is bosszantott, hogy nem vállalta fel nyíltan ezeket a

hívásokat, mert ha azt mondja, hogy figyelj ide, nekem tök jó barátnőm maradt a mit tudom én ki, az rendben van, előttem is intézhette volna a telefonbeszélgetést, de nem. Ő ilyenkor, ha felvette a telefont, azt mondta, hogy jaj, most nem vagyok egyedül, majd visszahívlak. Ha megkérdeztem ki volt az, azt válaszolta, jaj, nem mindegy? Lényegtelen! Ha aztán visszakérdeztem, mégis, ki hívott, akkor mondjuk azt mondta, hogy ez vagy az. Mondom, hogy baszd meg, mi közöd van neked még mindig ahhoz a csajhoz, miért hívogat? Neked semmi közöd hozzá, ez volt a válasz. Nem értettem, miért kéri ki magának azt, érdekel, mikor kivel beszél, ha egyszer én vagyok a menyasszonya és tervezzük az esküvőt. Szerintem, ilyenkor az embernek már nem lehetnek titkai a másik előtt. Elég gyakran fordultak elő ezek a szituációk. Ha hazaértem, és éppen telefonált, abban a pillanatban befejezte. Mondtam, hogy ha nincs titkolnivalód, miért nem beszélsz velük előttem is? Erre mindig ugyanazt mondta, azért, mert nekem ahhoz semmi közöm. Olyan két hónap után annyira megromlott a hangulat, hogy már hiába feküdtünk le minden este egymás mellé, hiába ébredtünk minden reggel ugyanabban az ágyban, a szex megszűnt létezni kettőnk között. Az első alkalmakkor még azt mondta, aludjunk, mert fáradt, aztán amikor már egy hete nem volt köztünk semmi, akkor egyszer csak megszűnt téma lenni az esküvő. Gyanakodtam persze, hogy összejött valamelyik régi barátnőjével, de nem, mert rendesen hazajárt, és ha egyszer-egyszer azt mondta, hogy elmegy vacsorázni a haverjaival, akkor úgy is volt,

mert gyakran megkért, hogy én menjek érte kocsival. Valóban érte mentem, és valóban, ott ültek az étteremben, és valóban túl voltak egy vacsorán, én pedig leültem közéjük, aztán együtt hazamentünk. Nem voltak olyan órái, amiről ne tudott volna elszámolni. Összefoglalva, másfél hónapos rendszeres szex után eleinte megritkultak az együttléteink, aztán odajutottunk, hogy a hátra lévő fél évben, talán ha háromszor voltunk együtt. Amikor számon kértem a régi barátnők telefonjait, elkezdett engem baszogatni, hogy én túl féltékeny vagyok, hogy ő megfullad, szóval egyre rosszabbodott a helyzet. Az esküvőről már nem beszéltünk, a jegygyűrű a széfben már bepókhálósodott, és csak telt, múlt az idő. Tudott azért meglepetéssel is szolgálni! Amikor jött a születésnapom, akkor meglepett egy londoni hosszú hétvégével. Ő is örült az útnak, és aztán Londonban még szex is volt. Az volt az egyik utolsó nagy kitörés. Aztán decemberben elmentünk egy hétre Thaiföldre, és tényleg boldog volt, hogy utazunk. Első osztályon foglalt a repülőn helyet, a legjobb szállodában bérelt lakosztályt, láttam rajta, jól esik neki, hogy ilyen élményekkel ajándékoz meg. Aztán egy hét alatt egyszer dugtunk. Én persze arra számítottam, hogy na, végre otthagyja a munkáját, de jó lesz, csak egymáséi leszünk, nem kell másra figyelni, csak a másikra, és majd helyreáll a rend. És ott se állt helyre a rend. Az önbizalmam lassan a nullára csökkent. A másodikharmadik hónaptól kezdve éreztem, hogy már nem úgy néz rám, mint egy nőre. Egyfolytában magamban kerestem a hibát, hogy mi lehet a baj, már biztosan nem

tetszem neki, meg hiba volt az is, hogy állandóan rajta akartam kapni, kivel és hol szexei. Hisz igazából soha semmin nem kaptam rajta, nem mintha ez jelentene valamit. Aztán azt se volt könnyű megemészteni, hogy bejelentette, vesz magának egy lakást, mondván jó lesz az a lakás másodiknak, mert ha mondjuk, Pesten vagyunk és iszunk, akkor ne kelljen hazamenni, lesz hol aludnunk. Aztán amikor megvolt a lakás, kértem, hogy mutassa meg. Azt mondta, mit mutasson rajta, az csak egy üres lakás, nincs azon mit nézni. Szóval ő vett magának egy lakást, és ahhoz nekem semmi közöm se volt. Kurvára szarul esett, mert ugyanaz történt, mint a telefonhívásoknál szokott, hogy nekem ahhoz semmi közöm. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve. Egyszerűen nem értettem, hogyan süllyedhettünk le néhány hónap alatt idáig. Aztán úgy féléve voltam már nála, amikor összepakoltam, mondtam neki, hogy semmi értelme ennek az egésznek, ez az egész el van baszva. Mondtam, hogy hagyjuk egymást a picsába! Összepakoltam és hazamentem Pomázra. Akkor két napig egyfolytában hívogatott, hogy ugye ezt én se gondolom komolyan, meg hogy mindent meg lehet oldani, mindent meg lehet beszélni. Megint előjöttek a zokogós kitörései. Nem értettem ezt az embert! Nincs dugás, nincs szó esküvőről, szar az együtt töltött idő, minek kellek én neki egyáltalán? Mit keresek én nála? Elengedni viszont nem akart. Kétnapi könyörgés után visszamentem, hogy na, majd most megint milyen fasza lesz, aztán minden ugyanott folytatódott, ahol abbahagytuk. Semmivel se lett jobb

semmi! Rákérdeztem az esküvőre, és mondta, hogy addig, amíg én ilyen féltékeny vagyok az ő múltjára, addig ne is beszéljünk erről, meg van még nekünk erre időnk. Megint eltelt egy hónap, gyakorlatilag semmi nem változott, nemhogy nem lett rendszeres a szex, de még csak nem is volt. Az önbizalmam romokban hevert, a jövőképem megsemmisült, világossá vált, hogy nem leszek a felesége, és gyereket se csinálunk. Mégis ott voltam nála, és lógtam a levegőben. Aztán kezdtek előjönni a legérthetetlenebb megnyilvánulásai. Egyet mondok példának. Megfőztem a vacsorát, megterítettem, megvacsoráztunk, utána elmosogattam, összerámoltam a konyhát, leültünk a nappaliban, bort töltöttünk, beszélgettünk. Közben nem is figyelt rám száz százalékig, mert állandóan a laptopját basztatta, internetezett egyfolytában. Mindegy, én próbáltam kedves lenni. Akkor ő kiment egy újabb üveg borért a hűtőhöz. Jött be. A kezében egy ilyen félkisujjkörömnyi valami vacak volt, és kérdezte, látod ezt? Tudod, hogy mi ez? Mondom, nem tudom. Ez egy fokhagymahéj. Mondom, ne bassz! És? Tudod, hol volt? Mondom, nem. Leült, és elmagyarázta nekem, hogy reméli, tisztában vagyok azzal, hogy ez a ház az övé, és ha már itt lakom, akkor lehetőleg vigyázzak a rendre, és ezt a fokhagymahéjat ő a konyhában találta a földön. Miután megfőztem, megvacsoráztattam, elmosogattam, összepakoltam, boroztunk, akkor közölte velem, hogy ő ezt a fokhagymahéjat a konyhában találta, és legyek olyan kedves ne tegyem tönkre a másik tulajdonát, és

figyeljek a tisztaságra, és reméli, tudatában vagyok annak, hogy ez az ő háza. Mondtam, hogy rendben. Akkor jött egy elég nagy kiborulás, zokogtam, és azt mondtam, hogy így az életemnek semmi értelme. Fölment az emeletre a hálószobába, lefeküdt aludni. Én lent ültem a nappaliban, bennem volt egy jó üveg bor, gondoltam, most beülök a Peugeot-jába, és odabaszom magam egy falhoz. Ki is mentem a sötét garázsba, beültem a kocsiba, zokogtam, mint az állat, fölhangosítottam a zenét, és mondtam, hogy én most odabaszom magam valahová. Spicces is voltam, el is voltam kurvára keseredve. Olyan szinten szívta ki az összes energiámat és tett tönkre, mint nőt, hogy azt tanítani kellene. Hogy miért csinálta, azt nem értettem. Miért jó ez neki? Az volt az egyetlen szerencsém, hogy nyitottam a garázskaput, és amikor kinyílt, akkor láttam, hogy mögöttem áll a Volvója. Ha az nem állja el az utamat, akkor szerintem én már nem vagyok. Abban az állapotban halál komolyan gondoltam, hogy odabaszom magam egy falhoz vagy egy oszlophoz. Akkor kiszálltam a kocsiból, bementem a házba, lefeküdtem a nappaliban a kanapén, és nagy nehezen elaludtam. Aztán az éjszaka kellős közepén lejött, elkezdett könyörögni, hogy ne csináljam ezt, meg nyugodjak meg. Pedig nem is tudott arról, hogy én éppen öngyilkos akartam lenni, előtte egy pár órával. Én erről egy szót se ejtettem. Ennek ellenére lejött, könyörgött, kérte, hogy menjek föl hozzá, aludjunk együtt, ne csináljuk a cirkuszt fölöslegesen. Ő semmit nem értett az egészből, én meg teljesen romokban voltam. Másnap aztán próbáltam jópofát vágni az egészhez, gondoltam

biztosan sajnálja, hogy egész éjszaka zokogtam, és majd a fejéhez kap. De nem! Gyakorlatilag minden ugyanúgy ment tovább. Akkor már világos volt számomra, hogy neki egyetlenegy dolog volt fontos velem kapcsolatban, mégpedig az, hogy győzzön. Hogy akkor is vissza tudjon engem szerezni, amikor én azt nem akarom. Egó harcot vívott magában, azért volt kedves, gáláns, úriember és hősszerelmes, hogy bebizonyítsa magának, hogy őt csak úgy nem lehet dobni. Aztán amikor már megszerzett, akkor már nem voltam érdekes. Akkor értékelt, amikor tartottam magam, és nem hagytam magam. A fokhagymahéjas eset után egy-két héttel másodjára is összepakoltam, azt mondtam, hogy most aztán tényleg megyek, mert ennek semmi értelme. Saját magamat tönkreteszem, őt is idegesítem, inkább hazamegyek. Eltelt egy nap, és nem jelentkezett. Nem értettem, hogy a faszba lehet az, hogy nem jön könyörögni, hogy menjek vissza, mint ahogy először. Két nap múlva én írtam egy SMS-t, hogy akkor most ez így marad, ez így jó? Azt válaszolta, hogyha így döntöttél, akkor legyen így. Ez engem kurvára elkezdett idegesíteni, mi az, hogy ilyen könnyen elenged, ilyen könnyen tudomásul veszi, hogy elhagytam. Elkezdtünk arról SMS-ezni, ami nekem volt a fontos, tehát az, hogy vissza tudjuk-e csinálni az egészet olyanra, amilyen a kezdetekkor volt. Ő állandóan azzal érvelt, hogy mindent én teszek tönkre a féltékenységemmel. Na, most ha egy pasi két hónapig nem nyúl a nőjéhez, akkor szerintem jogos a kérdés, hogy akkor mégis hol kefél, ha otthon nem? Na, mindegy. Én voltam a hülye, mert csak visszamentem hozzá a második hazaköltözés után.

Akkor már ő diktált, közölte, hogy ne féltékenykedjek, mert annak rossz vége lesz, abszolút nem érdekelte, hogy én szeretném magam nőnek érezni, márpedig ehhez ő is kell. Szóval, megint abban reménykedtem, hogyha visszamegyek, talán javul a helyzet, de megint belefutottam a volt nőivel való telefonbeszélgetésekbe, megint csak nem vállalta őket fel. Egy alkalommal lazán odavetette nekem, hogy márpedig ő akkor is emailezik a volt nőivel, ha az nekem nem tetszik. Aztán eljött február tizenegyedike. Emlékszem, Valentin nap előtt volt, és nekiálltam megint összeszedni a cuccaimat. Elment otthonról, azt mondta, nem akarja végignézni. Mondtam neki, hogy vedd ki a széfből a gyűrűt, elhordom divatgyűrűnek, már csak azért is, hogy ne add oda egy másik kurvának. A kezembe nyomta, meg még adott egy kazettát, ami egy amerikai sztárról szól, azt mondta, hogy nézzem meg, és akkor majd megértem, milyen ember ő. Akkor végleg eljöttem. Otthon leültem a kanapémra, és akkor éreztem először, hogy kurvára megkönnyebbültem, mert végre megszabadultam ettől az embertől. 23. Most pedig az előzményekről. Abban a pillanatban, hogy beköltöztem a Nagy Ő című műsor házába, vagy lakásába, abban a pillanatban befejeztem az egymással párhuzamosan futó két kapcsolatomat. Én szabadon, szabad szívvel kezdtem a játékot. Nem volt nehéz dolgom, könnyű volt elengedni a két férfit, mert meg akartam felelni a szerződésemben foglalt feltételeknek, és igazából egyik férfiben sem láttam a jövőt. Egyikük sem volt potenciális férj, vagy apajelölt. Az egyik nem

akart felvállalni, a másik pedig a föld túlsó oldalán lakott. A telefonom az gyakorlatilag egyfolytában csörgött, napi tizenöt-húsz telefonhívást, meg legalább ugyanannyi SMS-t regisztrált. Egy idő után nagyon idegesített, hogy a két pasi hívogat. Úgy látszik, ez piszkálja a férfiak egóját, mert egyre intenzívebben hívogattak, és küldözgették az SMS-eket. Én teljes erőmmel koncentráltam a műsorra, még akkor is, ha már az első adás után éreztem, hogy na, ebből a huszonöt fiúból biztosan nem kerül ki az igazi. Egyébként majdnem kikerült, és ez az, amiről soha nem beszéltem senkinek. Tulajdonképpen két fiúról van szó. Szerintem ennek a könyvnek az elolvasása után értik majd meg, miért döntöttem annak idején úgy, ahogy döntöttem. Tudtam, hogy nehéz lesz ez a munka, de nem sejtettem, mennyire. Beszélgettem a Noszály Sanyival is, aki az első szériát végigcsinálta. Mondta, hogy nagyon-nagyon kemény meló ez, minden elismerése, hogy bevállaltam. Akkor arra gondoltam, ugyan, miről beszél, utazgatunk, beszélgetünk a fiúkkal, aztán persze kiderült, hogy a Sanyinak teljesen igaza volt. Azt kell, hogy mondjam, életem legkeményebb munkája a Nagy Ő volt, mert ha rövid ideig is, de dolgoztam a vendéglátóiparban napi tizenhét órát úgy, hogy én mostam el a teltházas étterem összes üvegpoharát, volt úgy, hogy hidegvízben, de ez sokkal keményebb volt. Nem volt egyszerű már a műsor kezdete sem. A TV2-től Radnai Péter keresett meg, hogy Noszály Sanyinak én volnék az utódja. Igen ám, de engem az RTL-hez kötött egy ötéves szerződés, és abból csak igen magas, ötmillió

forintos kötbér fejében tudtam volna kilépni. Az is igaz, hogy az RTL Klubnak volt ugyan szerződése, de munkát nem adott nekem, így aztán nyilvánvaló volt ugyan, hogy az RTL perelni fog, de azt mondtam, lesz, ami lesz, átmegyek a TV2-höz. Komoly egyeztetések voltak az ügyvédekkel, és végül úgy oldódott meg a probléma, hogy a TV2 írásban vállalta az esetleges perből következő költségeket, tehát kártérítést, kötbért, stb. Jogilag tehát bebiztosítottam magam, másrészt – gondolom ez ma már nem titok – havi egymilliót kaptam ezért a műsorért, ami eltartott majdnem négy hónapig. Jól éreztem magam, végre kaptam munkát, szembenéztem egy új kihívással, alig vártam, hogy elkezdődjön a forgatás. Én, mint Nagy Ő, a Rózsadomb lábánál, egy viszonylag nagy, tágas lakást kaptam, és kellékként járt hozzá egy leányzó is, aki felügyelőként folyamatosan a nyomomban volt, követte minden lépésemet. Mondhatnám azt is, hogy ő az én jobb kezem volt, ő volt az, aki kiadta az utasításokat, megmondta, hogy másnap, vagy a következő napokban mi a dolgom, mikor utazok és mit csomagoljak. A munka a fotó- meg a tévéstúdióban kezdődött, sorra készültek a promófelvételek, a reklámfotók, az óriásplakátok. Volt, ami nem tetszett. Így utólag is az a véleményem, hogy a TV2-től óriási hiba volt engem kihagyni a fiúk castingjából, azaz válogatásából. Ha már egyszer a műsor arról szól, hogy a főszereplő párt keres magának, akkor érdemes lett volna figyelembe venni a főszereplő igényeit, azt, hogy milyen karaktereket kedvel, melyik fiú tetszik neki, és melyik nem. Biztosan lett volna srác, akire azt mondom, na, igen, ezt szívesen megismerném,

és lett volna olyan, akire egyből azt mondtam volna, hogy kurvára nem érdekel. A fiúk kiválasztásában tehát egyáltalán nem az én ízlésem érvénysült. Kaptam például egy tizennyolc éves egyetemistát, mellé egy tizenkilenc éves enyhén elhízott mókamestert alakító, fárasztó és rossz poénokat dobáló fiút, meg egy csomó srácot, akikre azért egyáltalán nem mondanám, hogy rossz fejek voltak. Voltak köztük nagyon jólelkűek, vonzóak és lazák, de küllemre huszonötből kettő volt olyan, akit én magam beválogattam volna a csapatba. Ennek ellenére mind a huszonöttel végig kellett csinálnom a móka-kacagást, a randikat, az utazásokat, a vacsorákat, a beszélgetéseket. Na, a beszélgetések voltak a legnehezebbek, mert nincs annál szarabb, mint olyan emberrel eltölteni az időt, akihez azért nincs egyetlenegy kérdése sem az embernek, mert már a lehetséges válasza sem érdekel. Ő persze elmondja, honnan jött, mivel foglalkoznak a szülei, mit csinál, te meg azon görcsölsz, hogy ne üljön ki az arcodra a totális unalom. Talán, ha én vagyok a világ legnagyobb színésznője, akkor megoldom, de lássuk be, nem én vagyok a világ legnagyobb színésznője... Már említettem, hogy volt azért két fiú, aki izgatta a fantáziámat, és hát létezett az úgynevezett haveri kategória, abba tartoztak azok a fiúk, akikkel jókat beszélgettünk, jókat röhögtünk és tehettük ezt annak tudatában, hogy nem akarunk egymástól semmit, ők se tőlem, én se tőlük. Végeredményben ezeknek a haveroknak köszönhető, hogy jó hangulatban mentek le a forgatások, nyilván, mert tudtuk, hogy tét nélküli a dolog. Nyilvánvaló volt, hogy habzsi, dőzsi,

mulatozunk, eszünk, iszunk és senki sem harcol az én kegyeimért, és senkinek sem akarok én sem a kegyeibe férkőzni. A világ leghülyébb kérdése, hogy mi lett volna, ha...? Fene se tudja mi lett volna, ha nincs egy erőszakos partnerem, és tartom magam ahhoz, amit az induláskor elhatároztam, mármint hogy leszámoltam az előzményekkel. Beszélni kell arról a két fiúról, akiről már beszéltem. Így utólag biztos vagyok benne, hogy ha a másik Nagy Ő nem kavar bele a dologba, akkor egy happy end-del végződő műsorunk van, mert biztosan kiválasztottam volna egy fiút. Két fiúról volt szó, de én már az elején tudtam, hogy melyik kell nekem. Szóval, elkezdődött a forgatás, játszottuk a jópofát, napi tizenöt-húsz órát dolgoztunk. Úgy néztem ki, mint egy agárkutya, mondhatnám azt is, hogy gebévé fogytam, a lélek is hálni járt belém. A harmadik hét végére nagyonnagyon legyengültem. Kértem, hogy hozzanak orvost, és még én mondtam, hogy vegyenek tőlem vért, mert valami nagyon nem stimmel. A húszórás forgatás mellett két-három órát aludtam, ezért – lehet, hogy szakmailag nem pontos – de besűrűsödött a vérem. Kiderült, hogy mindenképpen pihenésre van szükségem. Ezt viszont a műsor tempója, és menete nem engedte, így aztán tovább kellett dolgoznom, ami enyhén szólva is frusztrált. Már a két fiú se érdekelt. Egyszerűen szabadulni akartam, vártam a műsor végét, és beláttam, hogy Noszálynak teljesen igaza volt, ezt a tempót fizikailag, szellemileg nem lehet sokáig bírni. Visszatérve a két fiúra, mind a kettő nagyon helyes volt, igyekeztem jól megismerni őket.

Nem volt könnyű a helyzetem, mert külön figyelmet nem mertem rájuk fordítani, mert ha csak egyetlenegy fiú több figyelmet kap, mint a többi, akkor minden összedől, mert a többiek bedobják a törülközőt, kiszállnak a műsorból, nem csinálják végig. A férfiak nem harcos típusúak, ők feladják. Voltak az úgynevezett rózsaceremóniák, amikor nekem választanom kellett, hogy kik maradhatnak tovább a játékban, ilyenkor nekik is joguk volt visszaadni a rózsát. Óvatosan kellett bánnom ezzel a két fiúval, mert ha a többiek berágnak rájuk, gyakorlatilag hárman csinálhatjuk végig a műsort. Márpedig a műsort végig kellett játszani, rendes létszámú kiszavazásokkal, szerkesztett műsormenettel, tehát ezzel nem lehetett szórakozni. Máig nem értem a szerkesztőket, hogy gondolták azt, hogy a férfiak csordában képesek harcolni egy darab nőért, amikor könnyen kiderülhet, hogy a nő már döntött, választott. Baromi nehéz helyzetbe hoztak, ráadásul a telefonos ostrom ezekben a napokban tetőzött. Én arra számítottam, hogy a két fiú közül majd beleszerelmesedek az egyikbe, és ez ment meg engem. Megismétlem, hogy a két fiú nagyon tetszett, pedig nagyon különböző karakterűek voltak. Az egyik magas, fekete, rövid hajú, szemüveges, jó kiállású, értelmes, intelligens fiú, gyönyörű fogakkal, nagyon szép mosollyal. A másik nála alacsonyabb, körülbelül egy magas velem, az az igazi szőke, az a nagyon sármos pasi, akinek kevés nő mondana nemet. Imádtam velük utazni! Amikor a többiekkel voltam az számomra olyan

volt, mintha túlélő túrán vennék részt. Ilyenkor csak egyre vágysz, arra, hogy legyen már végre vége. Lehet, hogy szégyellni kellene magam... de nem szégyellem magam. Nem, nem! Nem szégyenkezem, mert választanom kellett, ezért mind a két fiút közelebb engedtem magamhoz, mint ahogy illett volna... ez is egy nagy faszság, mert akkor már hónapok óta össze voltunk zárva. Nem feküdtem le mind a kettővel, de az egyikkel igen, a másikkal pedig csókolóztam. Azt kell, hogy mondjam, hogy az a srác, amelyikkel lefeküdtem, az legalább akkora élmény volt, mint amilyen élmény volt a másikkal a csókolózás. Ez a „csak csókolózás” lelkileg többet adott, mint amikor a másik sráccal több hónapnyi szextől való megvonás után dugtunk egy nagyot. Így utólag nyilván a hormonok vezéreltek minket, mert akkor már gyakorlatilag két hónapja nem voltam én sem senkivel, meg ő sem. Maga a szex jó volt. A másik fiú, a csókolózós sokkal türelmesebb volt, és nem tudta min estünk át a másik sráccal. Az egyik wellness szállóban egy zuhanykabinban tusoltam, amikor a srác utánam jött, elhúzta a függönyt, a falnak szorított, és elkezdtünk csókolózni. Iszonyatosan izgató volt az egész, folyt ránk a meleg víz, csókolóztunk, miközben tudtuk, hogy csak egyetlenegy zuhanyfüggöny választ el minket a külvilágtól, és egy másodperc alatt lebukhatunk. A szex nem ment végig, csak csókolóztunk, az viszont olyan volt, amilyen a nagykönyvben meg van írva. A két sráccal tehát megtörtént, ami megtörtént és ekkor került elő a barátnőm, aki azt mondta, hogy engedjem magamhoz a „másik Nagy Ő”-t, mert ő még férfit nem

látott így, ennyire szeretni, így még senki nem zokogott egy nő után. Én meg ott álltam meglőve, hogy na, most mi legyen? A három közül melyik mellett döntsek? Az a srác, akivel lefeküdtem időközben teljesen megváltozott. Rettenetesen féltékeny lett a többiekre, zokon vette, hogy a többiekkel is programokat csinálok végig, ami azért volt egyszerre vicces és bosszantó, mert hát mégiscsak egy tévéműsor szereplői voltunk. Egyszer félrehívott és számon kérte, hogy azok után, ami köztünk történt, miért állok szóba a többi fiúval, miért randizok velük, és akkor esett le nálam a tantusz, hogy na, ő az, akivel nem kellene közös jövőről álmodozni, fejben mennyasszonyi ruhákat válogatni, közös gyerekről és együttélésről elmélkedni. A fiú ezzel a kérdésével elárulta azt, hogy betegesen féltékeny, meg azt, hogy olyan gyerekes, hogy nem tudja felfogni, hogy benne vagyunk egy produkcióban, amit nem lehet félidőben leállítani. Onnantól kezdve ezzel a sráccal nagyon hidegen és ridegen viselkedtem, és megmondom őszintén, hogy nem esett nehezemre, mert ott volt a másik, aki lelkileg sokkal közelebb került hozzám. Akkor én már döntöttem, kiválasztottam magamnak ezt a fiút. Nem túlzok, szerelmes lettem belé. Tetszett, hogy türelmes, tetszett, hogy nem akart azonnal lefektetni, nagyon-nagyon jól éreztem magam a társaságában. Az előző kapcsolatom egyáltalán nem érdekelt, nem akartam békülni. Nem! Engem akkor ez a fiú érdekelt, és mondtam is a szerkesztőknek, hogy döntöttem, én ehhez a fiúhoz a műsor végén akár még feleségül is megyek. Ők persze borzasztóan örültek, mégis az a műsor az igazi, ami a valódi érzelmeken alapul.

Beszélni kell még a haverokról. Az igazi jó barátokról, akiket a műsor kapcsán megismertem. Egyikük már nem él, isten nyugosztalja. Motorbalesetben halt meg. Ő volt az első, aki odajött hozzám, hogy nagyon vigyázzak ezzel a fiúval, mert mennyasszonya van odahaza. Csakhogy világos legyen, arról a srácról van szó, akivel csókolóztam, és akibe beleszerettem. Aztán más srácok is szóltak, hogy ezt a fiút otthon várja a mennyasszonya, és ő csak azért jött ide, hogy a cégének egy kis reklámot szerezzen. Nyerni akar, hogy ezzel a kis életét megalapozza. Akkora pofont kaptam, hogy a fejem majdnem leszakadt! Nem volt kérdés, hogy a fiúk hazudnak-e vagy sem, mert tőlem, mint nőtől nem akartak semmit, mindössze megkedveltek, és jót akartak nekem. Nem volt mese, ettől a fiútól is elfordultam. A problémát nem tudtuk kibeszélni, mert sose voltunk egyedül, állandóan forgott a kamera, meg egyébként is tagadott volna. Mindenesetre nagyon fájt, ami történt, alig akartam elhinni, hogy valaki a háta mögött egy mennyasszonnyal képes legyen a nyilvánosság előtt eljátszani azt, amiről ő azt gondolta, hogy nyerő lehet. Ő persze észrevette, hogy valami történt, valami eltört bennem. Azt gondolta persze, hogy a másik srác a befutó, holott a másik srác már régen nem volt befutó. Ennek a fiúnak nem tudtam a szemébe nézni, mert tudtam, hogy hazudott. Elhidegültem, megsértődtem, és ennek az lett az eredménye, hogy a következő ceremónián ez a fiú visszaadta nekem a rózsát. Aztán a másik srác, akivel lefeküdtem, ugyancsak visszaadta nekem a rózsát. A két fiú tehát magától visszalépett, én pedig megkönnyebbültem, mert a barátaimmal

maradtam együtt, azokkal, akikkel végig tudom csinálni a műsort. És ekkor volt az, hogy lélekben visszafogadtam a „másik Nagy Őt”. A műsor hátralevő része nem szólt másról, mint görcsös utazásokról, erőltetett vacsorákról. A szerkesztők persze próbálkoztak, erőlködtek a fiúknál, hogy legalább próbáljanak úgy csinálni, mintha udvarolnának nekem. Tiszta kínszenvedés volt a forgatás vége. Azt hiszem, ez a képernyőről is lejött. Akkor már találkozgattam a „másik Nagy Ő”-vel, kiszöktem hozzá párszor éjszaka. Megzavarodtam, mert azt éreztem, hogy valóban őszinte az ő szerelme. Én pedig a két fiú okozta csalódás után úgy voltam, hogy adok neki még egy esélyt, mert hiszen a műsorban sem találtam meg azt az embert, aki nála jobb lett volna. Illetve találtam egyet, de az nem volt hozzám őszinte. Azt, hogy miként zajlott le a finálé, azt már elmeséltem. Így utólag sajnálom, ami történt. Ha az a srác, akivel olyan nagyon nagyot csókolóztam, őszinte hozzám, akkor a játék tisztességesen fejeződik be. Számomra a Nagy Ő nem az utazásokról, a programokról szólt, hanem a vívódásaimról, a lelki problémáimról, és végül a kurva nagy csalódásról. Azzal, hogy a fél ország hazugnak nevezett, egyáltalán nem törődtem, mert úgy éreztem, hogy mellém állt az, aki igazán szeret, és akit én is megszerettem. 24. Egyáltalán nem könnyű felidézni azokat az emberkéket, akikhez volt valami közöm. A legtöbbjük az a típus, amelyikre két nap múlva már nem is emlékszem. Sok ilyen volt. Vannak persze olyanok, akiket szeretnék

elfelejteni. Én olyan vagyok, hogy amikor szakítok egy pasival, a továbbiakban egyszerűen nem vagyok rá kíváncsi. Nem. Nem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szarok rá, hogy mi van vele, szarok rá, hogy jól van-e, szarok rá, hogy boldog-e. Egyáltalán nem érdekel, hol él, mint él, mit csinál. Egyszerűen nem érdekel. Addig, amíg közös az életünk, amíg közösen oldunk meg dolgokat, amíg közösen evezünk ugyanabban a hajóban, addig a legtermészetesebb, hogy az embert foglalkoztatja, mi van a másikkal, de ha vége, lehetett az akármilyen nagy szerelem, egyszerűen leszarom. Soha nem értettem azokat a nőket és pasikat, akik állandóan a volt nőjük, vagy a volt palijuk után kérdezősködnek, meg hívogatják egymást telefonon, meg érdeklődnek, hogy jaj, hogy vagy, remélem boldog vagy... remélem, a lófaszt! Szerintem még soha senki nem gondolta komolyan azt a szakításkor, hogy ugye, azért barátok maradunk? Egyáltalán nem őszinte ez a kérdés. Én még olyannal nem találkoztam, aki őszintén örült volna annak, hogy a másik boldog az új kapcsolatában. Valahol a lelke legmélyén az emberek többségében ott motoszkál a kérdés, hogy hát... hát igen, azelőtt engem szeretett, most meg ezt a másikat, hát mit tudhat a másik, amit én nem tudok? Mi az, ami miatt a másikkal boldogabb, mint velem volt? Ez főleg akkor súlyos, ha mondjuk azt a másikat feleségül vagy férjül vette, ne adj isten, az új kapcsolatból gyerek is lett. Na, emiatt nem tartom a kapcsolatot egyetlen volt pasasommal se! A továbbiakban azért sem, mert nem szeretem a hazugságokat, azonkívül, miért kínozzam magam? Miért törjem én a fejem azon, hogyan szexeit velem, és

most hogyan szexei a másikkal? Szerintem senki sem közömbös a volt társa iránt, nyilván én sem, ezért úgy menekülök, hogy nem teszek fel hülye kérdéseket, és én tényleg felszámolok minden szálat, mindent, ami összeköt azzal, akivel szakítottam. A fekete fiú egyike azoknak, akiknek az emlékét szeretném jó mélyre eltemetni. Ezt a kapcsolatot akkor se bántam, és utólag se bánom. Óriási közhely, de minden azért történt, mert meg kellett történnie, és abszolút nem érdekel, ki mit gondol erről a kapcsolatról. Folytatva a közhelyeket, számomra nincs olyan, hogy rossz, meg jó dolog. Minden dolognak üzenete van, minden dologból valamit tanulni kell, minden dolog előrébb visz. Ez még akkor is igaz, hogy a jó dolgok természetesen örömet szereznek, a rosszak pedig nem. Igen ám, de az életben nemcsak jó dolgok történnek, hanem rosszak is, és talán ezért vagyunk képesek tanulni, előre lépni. Vannak problémák, amelyekre a választ nem találod meg, sem a magazinokban, sem a lexikonokban. Túl vagyok már egy rakás párkapcsolaton, mindegyik tönkrement, vagy miattam, vagy a másik miatt, vagy már akkor tönkrement, amikor még el se kezdődött. Ezekből én megpróbálok tanulni. A gond az – és gondolom ez az eddigiekből már kiderült – hogy rengetegen leléptek tőlem anélkül, hogy magyarázatot adtak volna. Na, ez az, amit a legjobban utálok! Tök jó lenne, ha a pasik legalább annyival megtisztelnének, hogy elmondják, hogy „figyelj, te hülye picsa, ezért, meg ezért lécelek le”, de nem! Küldenek egy SMS-t, meg a postaládába dobják a kulcsot. Isten bizony tanultam

abból, ami eddig velem történt. Most egy olyan új időszakot kezdek, ami nem arról szól, hogy férjhez megyek, meg gyereket szülök, hanem arról szól, hogy megpróbálom magamat megtalálni, hogy elkezdjem végre járni a saját utamat. Semmi nem szól amellett, hogy feltételek nélkül, önmagamat megint kiadva, elkezdjek rohangálni egy új kapcsolat reményében. Nyilván, hogyha szembe jönne velem a kurva nagy szerelem, akkor azt mondanám, hogy jó, itt vagyok, de aztán nem kapkodnék. Kivárnék néhány évet, amíg azt mondhatom, hogy na, emellett az ember mellett érdemes megmaradni. Túlságosan sokszor erőltettem a hirtelen, gyors összeköltözést, túlságosan sok időt akartam együtt tölteni a másikkal. Ezen most változtatni fogok. Visszatérek a fekete fiúra. Nem szeretem azt a szót, hogy néger, mert az valamilyen megkülönböztetést sugall, és én nem szeretem az embereket megkülönböztetni. A bőrszín semmit nem jelent, szarni bele, hogy ki barna, ki sárga, ki fekete, ki fehér, ki szőke, ki vörös hajú, magas, alacsony, kövér, vékony, kisfarkú, nagyfarkú! Egyszerűen nem érdekelnek ezek a dolgok. Mondhatnám úgy is, hogy nem érdekelnek az emberekkel kapcsolatos jelzők. A külső jegyekkel egyszerűen nem foglalkozom. Egy néger fiúból soha nem lesz fehér fiú, de ez nem lényeges. Az a lényeg, hogy belül mi van. Mi van annak az embernek a két szemében, aki rám néz. Engem az érdekel, hogy süt-e belőle az ostobaság, vagy az érzelem, az intelligencia, a melegség. Egyáltalán, van-e benne tűz? Egész életemben nem kerestem mást, mint egy szempárt. Sose

érdekelt, hogy az a szempár milyen külsőbe van csomagolva, a szempárban minden benne van. Idő kellett persze ahhoz, hogy minderre rájöjjek. Volt ilyen palim, volt olyan palim. Volt szépfiú, volt csúnya fiú. Volt időszakom, amikor csak a külsőségek érdekeltek, hogy jaj, ő legyen a legszebb az iskolában, jaj, irigykedjen minden barátnőm. Hú, ilyen kocsija legyen, meg hú, olyan ruhája legyen. Aztán amikor a sokadik pasi, akinek ilyen hú kocsija, meg hú ruhája volt, adott egy kurva nagy pofont, akkor megvakartam a fejem, és azt mondtam, baszd meg, ennyire ostoba nem lehetek... nekem tényleg ez számít? Hogy szép legyen és szopasson? Alázzon meg? Nem! Ez kurvára nem hiányzik nekem! Volt olyan hapsim, aki szép volt, állandóan gyúrt, a külsőségekre adott, aztán amikor defektet kaptam a kis Polskimmal, le se szart, taxit kellet hívni, hogy kicserélje a kerekemet. Szóval, baszhatjuk a szépfiúkat, hogyha kurvára nincsenek mellettünk. Na de most már tényleg visszatérek a fekete fiúra. Az eset nagyon egyszerű volt, jött, látott és győzött. Pár éve, karácsony előtti napokban rendeztek egy Kimaradás Gála nevű műsort, és azon belül egy chippendale versenyt. Lényegében egy kis esti műsorról volt szó, két részben. Először volt a lányoknak egy szépségversenye, amit a Jáksó Laci vezetett, aztán jöttek a chippendale-es fiúk, az én közreműködésemmel. Odamentem, megérkeztem. Hátramentem a színfalak mögé, és szembe találtam magam egy rakás tizenhét éves, ostoba kis pipivel. Egy szál tangában sminkelték magukat, bodorították a hajukat. Én rendesen

kiöltöztem. Mit mondjak, fárasztott a sok ostoba picsa, ráadásul ki kellett vámom, amíg a szépségverseny után én is sorra kerülök. Vártam, vártam, hogy kezdődjön a móka, arccal a gázsi felé, aztán tiplizek haza, ahogy csak lehet. Ténferegtem, ténferegtem. Olyan tizenöthúsz méter hosszú volt a folyosó, tele kiscsajokkal, meg fiúkkal, és egyszer csak azt láttam, hogy a folyosó végén ott áll egy két méter magas, hát... nem is tudom, hogy jellemezhetném..., egy szál törölközőben..., egy fehér törölköző volt a derekára tekerve..., szóval, ott állt egy két méter magas, gyönyörű, tökéletesen megalkotott, kifaragott szobor. A lábaim a földbe gyökereztek, és azon gondolkodtam, hogy ez most álom vagy valóság? Azt hittem káprázik a szemem, meg biztosan kurvára fáradt vagyok, mert már ott voltam órák óta, és még nem láttam ezt a fiút. Na, mindegy. Úgy elviharzott a srác mellettem, hogy még pislogni sem volt időm. Beszaladtam a sminkes szobába, és mondtam a csajoknak, hogy... hú, figyeljetek már! Láttátok ezt a fiút? Kérdezik: Melyiket? Azt a feketét? Mondom, igen. Láttuk! Szólalt meg egy kis buzi a sarokból, fodrász lehetett, vagy sminkes, vagy a faszom tudja. Azt mondja, láttam, de stipistopi! Hm. Mondtam neki, hogy figyelj fiam, győzzön a jobbik. Szerintem ehhez a fekete srácnak is lesz egy-két szava. Aztán mondtam nekik, hogy gyerekek, elmegyek, körbe kell néznem, meg kell róla győződnöm, hogy igaz-e, amit láttam. Mondták, hogy jól van, de megszólalt az egyik sminkes lány, hogy a másik az övé. Kiderült, hogy két fekete fiú van. Az egyik az én istenem, a másikat később mutatták meg. Ilyen kis gilisztatestű, félvér fiú

volt. Na, mondom, ezt vihetitek, de a másik az enyém. Szóval, a kis gilisztát lebartereztem a buzi gyerekkel. Mondtam neki, hogy már olyan régóta magányos vagyok, meg olyan rég láttam már férfit, hogy legyen már ennyire korrekt velem. Végül lefixáltuk, hogy döntse el a fekete srác, hogy melyikünket akarja. Mindenesetre nem akartam feltűnést kelteni, nehogy már észrevegyék, hogy folyik a nyálam, meg lecsúszott rólam a bugyi! Meghúztam magam a háttérben, messziről figyelgettem a kis fiúkát, hogy mit produkál. Azt láttam, hogy sürög-forog, jön-megy, de igazából senkivel nem állt szóba. Megkerestem persze a szervezőt, hogy ki ez a fiú, honnan került ide, honnan kukázták ki. Kiderült, hogy ez egy portugál táncos fiú, Bécsben dolgozik, onnan hívták át fellépni, ő is benne van a versenyben. Ma jött, holnap megy. Elkönyveltem, hogy ez az én szerencsém, de hát végül is itt van ez az este, sok minden történhet még. Igazából azért azzal zártam le magamban a dolgot, hogy messze lakik, nem beszél magyarul, táncos, éjszakázik, biztos kurvázik..., most legeltetem rajta a szemem, aztán jó napot kívánok! Azért odaszóltam a szervezőnek, hogyha esetleg egy mód van rá, akkor... ugye, mivel chippendale bemutatóról van szó, miden fiú felvisz egy-egy lányt a színpadra, és a lánynak vetkőzik le... szóval, azt mondtam a szervezőnek, hogy én ugyan még nem szerepeltem chippendale showban, de bassza kutya, nagyon örülnék neki, hogyha ez a fiú engem fölcibálna a színpadra, úgyhogy please, please! Nem kellett öt perc, jött vissza a szervező, hogy minden oké, semmi akadálya, Anikó, téged fog fölvinni a színpadra.

Nahát! Onnantól kezdve aztán baszottul be voltam szarva, hogy mi lesz, hogy konkrétan hülyét csinálok magamból, nem tudom hány száz ember előtt. Ráadásul ott volt a média is, meg minden. Én hülye fasz! Ahelyett, hogy beszélgetnék vele, fölvontatom magam a színpadra. Szóval, abszolút meg volt magamról a véleményem. Aztán csináltam a dolgomat, fölkonferáltam a fiúkat a színpadra, sorra bemutatták a produkcióikat úgy öt-tíz percben. Ha jól emlékszem, a tizenhetedik fellépő volt az én kis csoki istenem. Fölkonferáltam a színpadra, mondtam a közönségnek, hogy senki ne mozduljon, mert most olyan látványban lesz mindenkinek része, ami szerintem maradandó, amit senki soha nem látott, és nem is fog többet. Na, a fiú elkezdte a produkciót, aztán kilépett hátra a színfalak mögé, kézen fogott, és leültetett egy székre. Körbetáncolt, vette le az ingét, tolta le a gatyáját, tette rá a hasára, meg a seggére a kezemet. Én meg ott ültem, szégyenemben majdnem elsüllyedtem. Ó, baszd meg! Az a lényeg, hogy túléltem. Aztán, amikor vége lett, a döbbenettől alig tudtam beszélni, nagy nehezen felkonferáltam a következő fellépőt, és valahogy, majdnem négykézláb csúsztam-másztam le a színpadról. A műsor végén a fekete fiú odajött hozzám, hogy nagyon örül, hogy megcsináltuk ezt a műsort, és gratulál. Nyilván mindenkinek ezt a szöveget szokta előadni, mindenesetre elkezdtem kérdezgetni, nehogy abbamaradjon a beszélgetés, mert akkor egy életre elbuktam ezt az embert. Óvatosan tudakoltam, hogy mit csinál itt Budapesten, és meddig marad, és látta-e már a

várost? Azt mondta, ma délután érkeztem, két napja nem aludtam, nagyon-nagyon fáradt vagyok, holnap megyek vissza, így igazából nem láttam még a városból semmit, mert hangsúlyozom, ma délután érkeztem. Mondtam neki, hogyha esetleg szeretne várost nézni, illetve szüksége lenne egy idegenvezetőre, akkor szóljon, mert nagyon szívesen segítek. Erre ő azt mondta, hogy nagyon szépen köszöni, és hát, itt a névjegykártyája, ha tehetem, akkor másnap hívjam őt fel. Hát, mondtam, hogy baszd meg! Én hívogassalak? Na, mindegy. Elvettem a névjegykártyáját, amin egy olyan telefonszám volt, amiről fogalmam sem volt, hogy kell hívni. Azt se tudtam, milyen ország, milyen körzet, szóval semmit. Már indultam volna, amikor a fekete fiú odajött hozzám egy magyar ismerősével, aki mondta, hogy elviszi a srácot egy kis iccakai körútra, van-e kedvem velük menni. Mondtam, hogy eszem ágában sincs, mindjárt elájulok, hat órája itt vagyok, még egy picit levezetek, aztán húzok haza aludni. Mondták, hogy jó, lehet, hogy ők még később visszajönnek, és ha még itt vagyok, akkor találkozhatunk. Mondtam, hogy rendben. Ők elmentek, én még tíz percet bírtam azon a helyen lenni, mert tényleg, majdnem elájultam az álmosságtól. Hazamentem és aludtam egyet. Másnap fölkeltem, és láttam a konyhaasztalra dobva a névjegykártyát. Gondoltam, ezzel mi a faszt csináljak? Ez a fiú itt lesz még pár órát, ráadásul aznapra egy születésnapi ebéd volt szervezve, mégpedig Esztergomban. Kávé közben mérlegeltem, hogy jó, én ezt a palit buktam, de nem is baj, mert ugye fekete, és

ha én az utcára kimegyek vele, valaki rögtön felnyom engem a bulvárnak. Nem hiányzik, hogy baszogassanak, hogy Anikó egy fekete fiúval így, meg úgy... kell a fenének ez a tortúra. Úgyhogy mire a kávét megittam, már le is mondtam a srácról. Félkettőre megvolt az ebéd Esztergomban, aztán félnégy tájt az anyámmal egy szupermarketben vásárolgattunk. Gondoltam, hogy dobok a telefonszámra egy SMS-t, mindössze annyit, hogy jól van-e, meg jó utat kívánok neki, végül is, ha már megadta a telefonszámát, ennyit igazán megtehetek. Rá két percre csörög a telefon, ismeretlen magyar szám, fölveszem. A fekete fiú egyik magyar haverja volt, mondta, hogy Pesten vannak, vásárolgatnak, ráérek-e találkozni velük, elmehetnénk moziba. Kérdeztem, hogy hogyan mehetnénk moziba, amikor azt mondta, hogy délután öt-hat körül megy a vonata Bécsbe. Hát, igen, mondta a magyar srác, a fekete fiú még szívesen maradna egy napot, csakhogy elmenjünk valahová... jó, mondtam, összefuthatunk, de mit csináljunk, hová menjünk? Majd meglátjuk. Mondta a fiú, hogy jó, ő hozza a barátnőjét, és akkor majd négyesben kitalálunk valamit. Na, mondom, fasza! Olyan nagyon nincs előre megszervezve a történet. Hazajöttem, gyorsan felöltöztem, beültem a kocsiba és elindultam. Egyszerűen voltam felöltözve, farmer, bőrkabát, szóval sima, mozizós ruha. Megérkeztem a MOM Parkba. Magam se tudtam, mit keresek ott, mi lesz, ha meglátnak vele, jaj, mi lesz? Meg úristen! Meg fekete! Engem ugyan nem érdekel a bőszín, azt viszont tudtam, hogy a külvilágnak ez nem annyira egyértelmű, mint nekem. Ott vártak engem a

mozi előtt, ő, a fekete isten, a nála két-három fejjel alacsonyabb barátja, és annak a barátnője, aki hát... hogy is mondjam, finoman fogalmazva, picit túl volt öltözve a mozihoz. Mindegy, gondoltam, le van szarva, én nem a barátnőhöz jöttem, engem a fiú hívott meg a moziba. Az Eragon című filmet néztük meg, amiben a bátyám kiemelt statisztaként szerepelt. A fekete fiú leült mellém, a másik oldalán a már említett pár ült. Elkezdődött a film. Én baromira a szék másik végébe húzódtam, mert rettegtem attól, hogy ne adj isten, ott a moziban bepróbálkozik, megfogja a kezem..., pfú, atyaúristen! Tele volt a mozi, forgolódtak felém az emberek, észrevettek, felismertek..., és ott ült mellettem a fekete srác. Ó, baszd meg, mi lesz itt! Én az egész film alatt úgy ültem, nehogy véletlenül bármilyen testi kontaktus jöjjön létre köztünk, mert úgy voltam vele, hogy alakuljon bárhogy, azt kurva nagy titokban kell tartani. Borzasztóan nem hiányzott, hogy már az első nap lebukjunk. A film közben azért néha a számba nyomott egy-egy popcornt. Baszd meg, mondom, miért kell itt etetni engem a mozi kellős közepén? Ráadásul nem is az utolsó sorban ültünk, mögöttünk még voltak egy csomóan. Feszült voltam, és ezt ő is észrevette. Miután a mozinak vége lett, kimentünk a kocsikhoz, merthogy ők is autóval jöttek, meg én is, és ott álltunk egymással szemben négyen, hogy most akkor mi legyen. Mondtam, hogy nem tudom gyerekek, nekem haza kéne menni, én nagyon álmos vagyok. Gondolom, a fekete fiúnak ez úgy jött le, hogy fogalma sincs, hogy most mit gondoljon. Ugye eljöttem velük moziba, most meg pihizni akarok. Mondták, hogy a srác még marad

egy napot, csak másnap megy haza. A fekete srác kérdezte, hogy elmennék-e velük várost nézni, én viszont már nem akartam az estét folytatni, haza akartam menni. Előző nap délutántól késő éjszakáig ment a hercehurca a műsorban, most még a mozi is betett, úgyhogy fáradt voltam. Kész, haza akartam menni. Az ő haverja meg elkezdett engem győzködni arról, hogy jaj, Anikó, igazából ő most nálunk lakik, de hát nem nagyon van ott neki hely. Na mondom, baszd meg! Ez arra céloz, hogy én ezt a fiút ismeretlenül, egyetlenegy közös színpadi három perc után, meg egyetlenegy mozifilm után vigyem haza a lakásomba, adjak neki egy ágyat, hogy ott aludjon, aztán másnap reggel a velem lakó anyám, amikor szembetalálná magát ezzel a faszival a folyosón, akkor biztos, hogy szívinfarktust kapna. Így lepergett magam előtt a film, hogy másnap reggel az anyám ott áll a két méter magas feka sráccal szemben, és azt mondja magában..., úristen! A lányomat megdugta egy néger! Szóval ezek így leperegtek előttem. Mondtam a srácnak, hogy nagyon kedves vagy, meg aranyos, hogy rám akarod sózni, de én most azért mégsem vihetem haza. Bocsánat, de én most hazamennék, aztán majd lesz valami. A fekete srác szegény nem tudta, hogy mi az isten van, csak azt vette le, hogy én vitatkozom az ő haverjával. A hangsúlyból azért értette, hogy igazából én vagyok az, aki ellenáll valamiért, és egyértelműen magára vette a dolgot. Aztán beültünk egy pizzériába, ahol jórészt magyarul beszélgettünk, és szegény fiú azt se tudta, hogy mi a picsáról van szó. Pizzázgatás után

elbúcsúztunk, és borzasztóan zavart volt mindenki. Főleg én, mert az emberek bámultak, és nem tudtam, hogy mi az istent keresek én ott, mert a fiú szimpatikus ugyan, de mégiscsak ki tudja, honnan jött, meg mit csinál. Aztán abba maradtunk, hogy másnap felhívjuk egymást, illetve én majd hívom az ő magyar haverját, és akkor majd megbeszéljük, mi lesz. Eljött a másnap. Ők valamikor dél körül hívtak engem. Azt mondta a magyar fiú, hogy ők valahol kint laknak Dél-Pesten, találkozzunk félúton. A srác hozza magával a holmiját, és annyit kér, hogy vigyem el őt ebédelni, vagy valahova várost nézni, utána pedig vigyem ki a Keleti pályaudvarra, mert megy a vonata délután öt körül. Meg is beszéltük, hogy a Lurdy Ház parkolójában találkozunk. Én direkt mondtam, hogy ne bent a Lurdyban találkozzunk, mert az nekem maga a halál lenne, ha ott mindenki előtt kapnék bőröndöstől egy két méteres néger faszit. Úgyhogy mondtam a srácnak, hogy kint a parkolóban találkozzunk, ezzel és ezzel a kocsival leszek. Meg is érkeztek valamikor félkettő körül. Mondta a magyar srác, hogy na, jó, meghoztam neked az Angelot, így már tudtam a nevét is. Szóval meghoztam neked Angelot, úgyhogy akkor most átadom, és csinálj vele, amit akarsz, érezzétek jól magatokat. Ott maradtam egy szabadtéri parkoló kellős közepén, a kis Suzukim mellett állva, egy két méteres istennel szemben, akinek egy utazótáska van a kezében. Most mi a faszt csináljak? Megkérdeztem, mikor megy a vonat, mondta, úgy öt óra körül. Mondom ez kurva jó, mert délután félkettő van, ez azt jelenti, hogy három

órát el kell vele valahol töltenem, de a Váci utcában nyilván nem fogok vele sétálgatni, meg bevásárló központokba se viszem el, és moziba sincs kedvem vele kettesben beülni. Nekem – és ez teljesen világos volt – nem volt szükségem huzavonára, szarkeverésre és baszogatásra, főleg arra nem, hogy viszontlássam magam egy mobiltelefonos fotón, mellette a lábjegyzet, hogy Molnár Anikó egy két méteres fekával andalgott a Hősök terén. Ott vergődtem, ráadásul hozzáteszem, hogy ez karácsony előtt volt egy héttel, és hát ugye nem kell bemutatnom a fővárost, hogy ilyenkor hányan vannak az utcán. Budapestre ilyenkor nem az atomtámadás utáni kihaltság jellemző, mert gyakorlatilag minden magyar, aki él és mozgásképes, az itt nyomul a fővárosban. Mikor kapjam meg ezt a fiút megőrzésre, ha nem most? Tököltem, hogy mi legyen, hogy oldjam meg ezt a három órácskát. Közben szimpatikus volt a fiú, mert olyan kis szerény volt, szép volt, különleges volt, izgalmas volt. Akkor eszembe jutott, hogy végül is van három óránk, egy óra Esztergom oda, egy óra Budapest vissza, és akkor még a Dunakanyart is megmutatom neki. Hú, de kurva jó ötlet, mert ott legalább nem fog minket látni senki. Hozzáteszem, hogy baszott hideg volt, de azt mondtam, hogy inkább bevállalom azt, hogy szétfagyok, minthogy jöjjön a hercehurca, hogy kivel andalgott Anikó a Váci utcában. Mondtam a srácnak, hogy akkor most elmegyünk, kocsikázunk egyet. Egy kicsit messze megyünk, de majd egy szép helyet fog látni. Mondta, hogy jaj, de jó,

jaj de fasza! Fogalma nem volt hova megyünk, de pont leszarta, hová viszem. Elmentünk Esztergomba. Az úton beszélgettünk mindenféle semmiről, a családjáról, Portugáliáról, Ausztriáról, hogy miért ott dolgozik, mit dolgozik. Kiderült, hogy egy night klubban táncol, plusz konzumál. Ez mondjuk annyira nem volt szimpatikus, bár hozzáteszem, hogy a bátyám is chippendale táncos, és dolgozott már night klubban, de mondjuk ő nem konzumált. Tehát tőlem nem volt annyira idegen ez a közeg, bár jobban örültem volna, ha nem egy lokáltáncos fiúval autókázom az esztergomi bazilika felé. Megérkeztünk Esztergomba. Kiszálltunk a kocsiból, és szétfagytam. Mondtam neki, hogy nézd meg milyen szép itt minden. Ez a Bazilika, az a Duna, a túlsó oldalon meg már Szlovákia. Álltunk ott a kilátónál, láttam a srácon, hogy szívesen tenne egy lépést felém, de hát én csak álltam ott. Szegény nem tudta eldönteni, hogy na, most mi van. Nagyon felemás képet mutathattam, pozitív is voltam, meg negatív is, akartam is, meg nem is. Ilyen kettős érzések voltak bennem, de úgy igazából nem tudtam mi legyen. Nem nagyon hagyta, hogy túlgondolkodjam ezt a dolgot, mert egyszer csak ott termett velem szemben, megfogta az arcomat, és szájon csókolt. Mindez megtörtént a mínusz tíz fokban, a Bazilika mögött, háttérben a szlovák szoci lakótelepekkel. Nekem lefagyott az orrom, lefagyott a fülem, de ami a lényeg, talán ha három ember jött velünk szembe. Végképp össze voltam zavarodva. Mondtam neki, hogy szerintem húzzunk innen el, mert nagyon hideg van. Üljünk be a kocsiba, ott legalább

nem fagy be a valagam, aztán el kell indulni visszafelé a városba, mert mindjárt megy a vonat. Mire ő azt mondta, hogy a vonat az megy ötkor is, hétkor, nyolckor, kilenckor, tehát nem feltétlen muszáj neki elérni az ötórást, mert így se, úgy se tud már bemenni dolgozni ma este, úgyhogy nyugodtan ráér a későbbivel menni. Mondtam neki, hogy jó, de a sétálgatást dobjuk mára, mert kurvára hideg van. Mondtam, hogy Esztergom és Budapest között lakom, végül is mehetünk hozzám. Természetesen előtte fölhívom az anyámat, leültetem egy székre, és megmondom neki, hogy anyu, félórán belül megérkezem valakivel, aki így és így néz ki. Mondta a srác, hogy ez nagyon jó ötlet, hogyha elmegyünk hozzám, mert valóban nagyon hideg van a sétálgatáshoz, és nagyon szeretne együtt lenni velem, nyugodt körülmények között beszélgetni, stb. Közben persze elmagyaráztam neki, hogy engem itt, ebben az országban ismernek, és nyíltan csak olyan dolgokat tudok csinálni, amit aztán bármikor szívesen fel is vállalok. Nem feltétlenül kellene holnap megjelennünk valamilyen újságban, egy tízezer forintos jutalomért beküldött mobiltelefonnal készített fotón. Ebben maradtunk és elmentünk hozzám. Ő bejött a lakásba, körülnézett, nagyon tetszett neki. Aztán lementünk a pincémbe. Ott van a nappali, amit nevezhetünk tévészobának, vagy nem is tudom, minek. Elkezdtünk beszélgetni. Hogy is mondjam... tudtam, hogy már csak néhány óránk van hátra, éppen ezért, amikor vadul elkezdtünk csókolózni, és elkezdte fogdosni a melleimet, akkor azt mondtam, hogy jó, tulajdonképpen már csak néhány óránk van, játszhatom

itt a szűzlányt, de néhány óra múlva hazautazik, úgyhogy gyakorlatilag most vagy soha. Belementem a dologba, keféltünk egy nagyot, ami neki is nagyon jó volt, meg nekem is. Itt és most eloszlatnék egy-két félreértést. Rengeteg olyan támadást kaptam, miért kellett nekem ez a „néger fasz”, merthogy az milyen nagy, meg mit tudom én. Megnyugtatom az összes irigyemet, hogy gyakorlatilag nincs különbség egy egészséges fehér farok, és egy egészséges néger farok között. Láttam én már fehérben az övénél nagyobbat. Dühítő, hogy éppen egy teljesen átlagos, normális, egészséges, kemény farok miatt ért engem rengeteg támadás, pusztán csak azért, mert egy fekete srácé. Igazából nem volna szabad csodálkoznom, mert a sok baszatlan picsa nyilván irigy erre. Mindenesetre nagyon kellemes pár órát töltöttünk együtt, aminek a végén azt mondta, hogy tulajdonképpen lehet, hogy nem is kéne neki ma hazamennie, mert ma már így se, úgy se fog dolgozni menni. Ő éjszaka dolgozik, este nyolc-kilenctől, reggel négyig, ötig. Mondtam neki, hogyha nem sietsz, akkor maradj, töltsük el kellemesen ezt az estét, holnap majd búcsút veszünk egymástól, és lesz, ami lesz. Aztán még egy napot ráhúzott erre a kis egynapos kiruccanásra, így lett egyből három. Anyámnak persze szóltam, mert amúgy is csekkolt a szomszédból. Nagyon, nagyon jól éreztük magunkat együtt. Nem szeretném külön kiemelni a szexet, de az is teljesen rendben volt. Ezt ő is kimondta, meg én is. Mindenesetre tudtuk, hogy másnap ő visszamegy, és mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ez ennyi volt.

Amikor kivittem a Keleti pályaudvarra, az nagyon szar volt. Az volt a baj, hogy túl jól éreztük magunkat egymással, mert egyébként könnyebb elengedni a másikat, köztünk meg gyakorlatilag tökéletesre sikerült minden, és egy tökéleteset elengedni... hát, azért az úgy betyáros. A Keleti pályaudvaron hosszas csókolózás után elbúcsúztunk egymástól. Mondta, hogy végül is a telefonszámunkat tudjuk, majd jelentkezni fog, meg én is jelentkezzek nála, meg mit tudom én. Mondtam, hogy jó. De akkor már úgy éreztem, mint amikor egy gombostűvel szurkálják az embernek a szívét. Baszd meg! A kurva életbe, ez nagyon fáj! Tehát ezt éreztem, aztán gyorsan elbúcsúztunk egymástól. Mind a ketten éreztük, hogy ez gáz. Elbúcsúztunk egymástól, és ő kisétált az életemből. Én ott ültem a kocsimban megsemmisülve, teljesen romokban, görnyedt háttal, ráborulva a kormányra, és egyszerűen csak azt éreztem, hogy kitör belőlem a zokogás..., aztán mindenféle érvet felhoztam magamnak, hogy ez az egész úgyis halálra van ítélve, mert a fél ország elítélne, lenéznének, megvetnének, és én ebbe beledöglenék, nem hiányzik ez már nekem, így a legjobb. Minél jobban mondogattam magamnak, hogy nem kell ez már nekem, annál jobban bőgtem, mint egy kis óvodás. Bőgtem. Persze, hogy bőgtem. Régen szólt hozzám férfi úgy, ahogy ő, régen érintett meg férfi úgy, ahogy ő. Nem tudok erre mit mondani, nehéz volt őt elengedni. Aztán hazafelé a kocsiban végigzokogtam az utat, aztán hogy még meg is forgassam a tőrt magamban, beraktam valami Bee Geest, és rommá zokogtam a Hungária körutat. Este volt már, tél, délután fél hatkor sötét, és napszemüvegben

vezettem a Hungária kőrúton, hogy ne lássák az emberek, hogy zokogok, mint az állat. Azon gondolkodtam, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Hazaérkeztem, nem döglöttem meg a könnyeim között a 11-es úton. Hazaértem, és tovább zokogtam. Felraktam egy-két dalt, amitől még jobban szétfacsartam a szívemet. Mindegy. Úgy voltam vele, hogy jól kibőgöm magam, aztán el is felejtem. Hazafelé a kocsiban – amilyen hülye vagyok – dobtam neki egy SMS-t, hogy már most hiányzol. Ezzel is odabasztam egyet saját magamnak, mert válasz nem jött. Borzasztó kínokat éltem át, gyakorlatilag úgy mentem fürdeni, hogy az egyik kezemben a telefon volt. Csak nem jött válasz. Egyre biztosabb voltam benne, hogy nem is válaszol. Amikor egy nő szerelmes, és nagyon várja az SMS-t a palitól, és az nem jön, akkor azért az nagyon cefet dolog tud ám lenni! Na, azért érkezett három óra múlva egy válasz azzal, hogy végigaludta az utat. Addigra már rommá zokogtam magam, és azt gondoltam, hogy csak én lehetek ekkora lúzer ezen a földön. Aztán megérkezett a válasz, hogy neki is nagyon hiányzom. Elindult a lavina. Jöttek-mentek a szerelmesnél szerelmesebb SMS-ek, majdnem minden este felhívott, aztán csak két-háromnaponta, mert drága volt a telefon. Ez ment két hétig, majd úgy döntöttünk, hogy na, jó, találkoznunk kell még egyszer, mert valami nagyon elindult, és tisztázni kellene, hogy csak amiatt az együtt töltött kurva jó éjszaka miatt van bennünk ez az egész, vagy pedig annál többről van szó.

Úgy döntöttünk nem ő jön Budapestre, mert itt bujkálnunk kell, inkább én megyek Bécsbe, mert ott szabadabban tudunk föl-le járkálni, és ott nem kell a négy fal között ülni. Meg is beszéltük, hogy január közepén kimegyek hozzá vonattal. Macerás lett volna autóval, télen, Bécsbe menni. Csúszik, parkolókat kell fizetni, macera. Megbeszéltük, hogy megpróbál szabadságot kivenni, és együtt töltünk két-három napot. Indulás előtti nap készülődtem, és egyre jobban paráztam. Furcsa volt vonatra ülni, ráadásul azt se tudtam, hol lakik Bécsben. Arra felkészített, hogy valamilyen tömegszálláson lakik. A kuplerájtól a táncosok valamilyen munkásszállásszerű lakást kaptak, saját szoba, viszont közös a fürdőszoba, konyha, meg a vécé. Gondoltam, valahogy majd csak túlélem. Sokkal nagyobb volt bennem a vágy, minthogy lemondjak emiatt erről a fiúról, és azért a kíváncsiságom is hajtott. Készülődtem, és közben az agyára mentem a barátnőmnek. Képeket küldtem neki, külön a nadrágról, külön a fölsőről, külön a cipőről, külön az utazótáskáról. Azzal basztattam, hogy szerinte jó lesz-e ez a színösszeállítás, jó-e ez a kombináció, fölvegyem-e a szőrös kabátomat, vagy ne, és szerinte tetszeni fogok-e neki, vagy inkább valami más stílust válasszak. Gyakorlatilag olyan hetven darab MMS-t küldtem a barátnőmnek, és ugyanennyi kérdést tettem föl neki. Nagyon nem volt mindegy nekem, milyen ruhában utazom a Keletiből Bécsbe. A barátnőm azt mondta, hogy tök jó minden, amit kiválasztottam, és nem lesz baj.

Másnap az első reggeli vonattal elindultam, de előtte még elmentem a barátnőmhöz, hogy lecsekkoltassam vele a ruhámat, hogy jó leszek-e így. Kifestettem magam, a hajamat belőttem, lakkoztam. Gyakorlatilag huszonnégy órán keresztül készültem az útra. A barátnőm kivitt a Keletibe, fölszálltam a vonatra és elindultam Bécsbe. A vonaton végig olvastam, meg azon agyaltam, mi lesz. Úristen! Biztos nagyon vár, biztos tök jó lesz! De mi van, hogyha mégse vár? Mi van, hogyha mégse lesz ott az állomáson? Aztán fékezett a vonat Bécs keleti pályaudvarán, Süd Bahnhofon. Én, mint a filmekben, megkoreografálva szálltam le a vonatról, kezemben táska, szőrös gallér föl, nagykabáton az öv meghúzva. Tisztára úgy szálltam le, mintha kamera venné a jelenetet. Elképzeltem, hogy majd szembe jön velem az én szerelmem, gyönyörű szépen felöltözve, kisimulva, boldogan, egy szál virággal a kezében. Na, most jobbra néztem, balra néztem, kurvára nem volt ott senki. Együtt gyalogoltam a tömeggel, közben nyújtogattam a nyakamat hátha meglátom, de nem láttam meg. Na, mondom, baszd meg! Mi van? Végül mégiscsak az lesz, amitől féltem, hogy nem fog idejönni... hú! Ez aztán kurva nagy égés! Gyalogoltam, gyalogoltam, nyújtogattam a nyakam, és egyszer csak megláttam, hogy szemben, tőlem olyan ötven méterre már közeledik, és igencsak szedi a lábát. Rohadt nagy csalódás volt, ahogy kinézett. Sima, zsebes gatya, szar dzseki, egy sál, egy ujja vége levágott motoros kesztyű, meg egy sporttáska. Borzasztó csalódás volt, hogy úgy néz ki, mint aki munkából jön. Már tizenegy óra volt, ő

pedig csak hajnali négyig dolgozik. Ránéztem. Mondom, hát te, edzésen voltál? Nem, nem! Munkából jövök. Most? Most végeztél? Furcsa volt a tekintete, nagyon furcsa volt. Az egész ember valahogy zavartnak tűnt, és mondom, furcsák voltak a szemei. Azt mondta, munka után már nem akart lefeküdni, mert várt, és ezért elment bulizni. Aha! Kérdeztem: Ittál? Mert olyan furcsán keresztbe állnak a szemeid. Hát igen, mondta, iszogattunk. Elindultunk a mozgólépcső felé, le a metróhoz. Iszonyú nagy csalódás volt, hogy reggel négyig ivott a munkahelyén, utána elment bulizni és még tovább ivott, jól bebaszott, aztán büdösen, koszosan, izzadtan, munkacuccával a sporttáskájában jön ki értem a pályaudvarra, és én erre készültem huszonnégy órán keresztül, csináltam a hajam, küldözgettem a képeket a ruhámról a barátnőmnek, izgultam, vártam, remegtem, agyaltam. Úgyhogy mentünk le a mozgólépcsőn, és azon gondolkodtam, hogy mit keresek én itt? Ránéztem, és azt láttam a szemében, hogy bassza meg, ez a gyerek, ez nem ivott! Kérdeztem tőle, hogy te, hol buliztatok? Hát, ott a munkahelyétől, a kuplerájtól nem messze van egy diszkó, oda szoktak átmenni, most is ott volt. Kérdem, miből áll nálatok ez a buli? Hát, semmi különös, ülünk, táncolunk, iszogatunk. És szívtok is? Elfordította a tekintetét, és azt mondta, hát igen, de nem sokat. Most is szívtál, kábítószereztél? Azt mondta, hát, egy picit. Akkor azt éreztem, hogy rám rogy az ég! Az nem létezik, hogy engem ez a szétcsapott, szétszívott, büdös pasi várjon! Bassza meg! Miféle illúziókat kergettem én ezzel a fickóval kapcsolatban? Mi a redves pináért

jöttem ide ki? Ez annyira sem tisztel, hogy legalább letusoljon, és józanul, drogok nélkül várjon. Ehelyett elment bulizni, mert számára egyáltalán nem volt tétje annak, hogy bulizik vagy nem. Közben elkezdte magyarázni, hogy munka után általában, de különösen hétvégén, rendszeresen buliznak. Meg aztán úgy volt ezzel az egésszel, hogy biztosan nem is jövök, és igazából csak kíváncsiságból jött, ezért is késett. Egyáltalán nem bízott abban, hogy kijövök hozzá. Mondom, te hülye vagy! Azt persze nem említettem, hogy az elmúlt huszonnégy órában mást se csináltam, csak öltöztem a kedvéért. Na, mindegy. Metróval elmentünk az Ottakringer megállóig, ő ott lakott. A munkásszállás egy egészen normális kinézetű bérház legalsó szintjén volt, egy hosszú folyosóval, ahonnan szobák nyíltak. A folyosó egyik végén volt a klotyó, a másik végén egy dupla zuhanyozó, mosógéppel. A folyosón, asztalon volt egy kis rezsó, mellette egy hűtő. Ebből állt az egész. Nem igazán nevezném barátságosnak ezt a környezetet. A legutolsó szoba volt az övé, a vécé mellett. Beléptem, aztán csak álltam, döbbenten néztem, hogy baszd meg, így élnek az éjszakai táncosok? Mondom, atyaúristen! Két összetolt heverő volt a franciaágya, az ablakon vastag sötétítőfüggöny. Ez nyilván fontos, mert éjjel dolgoznak, és nappal alszanak, megpróbálnak védekezni a napsütés, vagy egyáltalán a fény ellen. A szomszéd szobában láttam, hogy szigszalaggal, vastag kartonpapírokkal ragasztották be az ablaküveget. Az én szerelmem összes ruhája egy egyszerű szekrényben volt, nem is kellett hozzá gardrobe,

mindene elfért egy kicsinyke bőröndben. Volt egy picike tévéje, egy minimalizált DVD-lejátszója, valamint egy asztala, meg két hokedlije. Szóval, én álltam leforrázva, megdöbbenve, a huszonnégy óra alatt kiválogatott legjobb ruháimban, és teljesen világossá vált számomra, hogy jöhettem volna akár mackógatyában is, mert abban legalább beleolvadnék a környezetbe. Az én fekete istenem kezdte összeszedni a szétdobált törölközőket, a köntöst, az egymástól igencsak távol dekkoló papucsait, és azt mondta, hogy érezzem magam otthon. Megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, meg hogy mit szeretnék. Mondtam neki, hogy figyelj, éhesnek éhes vagyok, de mivel tudom, hogy te gyakorlatilag huszonnégy órája ébren vagy, ha nem régebb óta, ittál, szívtál, nem aludtál, buliztál, ezért azt gondolom, hogy én nem mennék el veled kajálni. Úgyhogy bármennyire szeretnék is mondjuk sétálgatni, meg jól érezni magam, inkább aludjál vagy aludjunk. Továbbra is ott álltam az ajtóban és azon meditáltam, hogy most elszaladjak vagy mi a faszt csináljak? A fiú amúgy szimpatikus volt, de eszméletlenül csalódtam benne, mert nem úgy várt, ahogy én őt. Toporogtam még egy darabig, aztán azt mondtam, bassza kutya, akkor inkább aludjunk, mert én is korán keltem. Ő legalább kialussza magát, délutánra talán a kábítószer is kimegy a szemeiből. Ideges voltam. Aztán lefeküdtünk aludni, aminek az lett a vége, hogy meg akartuk tudni mind a ketten, véletlenül volt-e annyira jó a múltkori együtt töltött éjszaka, vagy nem. Hát, sajnos nagyon jó volt a folytatás is, pedig én már abszolút azt éreztem,

hogy egy éjszakázó, romlott emberrel vagyok együtt. Na most, az, hogy romlott, azt nem úgy kell érteni, hogy a lelkében lett volna romlott, hanem az életkörülményeiben. Láttam rajta, hogy jó ember, nagyon nagy lelke van, és valahol megszólalt bennem Teréz anya, hogy ennek a fiúnak segíteni kell, kirángatni ebből a közegből, mert hogyha így folytatja, akkor nagyon-nagyon el fog zülleni, amit pedig nem kellene engedni, mert annál szerintem sokkal, de sokkal értelmesebb. Azon gondolkodtam, hogy most menjek innen haza, vagy mondjam neki azt, hogy figyelj, nem három napig maradok, csak egy napig, mert holnap dolgom van, és vissza kell utaznom. Úgy voltam vele, hogy adok neki egy délutánt és egy együtt töltött estét, mert tudtam, hogy aznap nem megy dolgozni, miattam kért szabadságot. Egy nap elég ahhoz, hogy jóvátegye a hibáit, vagy ha nem, akkor tiplizek haza, és felejtem ezt az egész kis kiruccanást. A szerelmeskedés után aludtunk egy nagyot, és amikor délután fölébredtünk, a fiún gyakorlatilag semmi nem látszott, teljesen egyben volt, kitisztult a tekintete, halál szerelmesen nézett rám, és azt mondta, akkor most menjünk kajálni. Tőle nem messze volt egy „Faloda”-szerű valami. Borzasztó kis helyiségben sütötték az oldalast, azt ettem, sült krumplival, és tényleg jó volt. Kicsit sétálgattunk a környéken, aztán elmentünk bevásárolni, mert mondta, hogy nincsen otthon semmi. Vettünk üdítőket, vizet, ezt, azt. Aztán amikor hazamentünk, elkaptam egy kicsit, és mondtam neki, hogy figyelj, nekem nagy csalódás volt, hogy te így vártál, stb., stb. Elmondtam neki a szívfájdalmamat, ő pedig bocsánatot

kért, és azt mondta, hogy ne haragudjak, de ő tényleg azt gondolta, hogy engem soha többet nem lát, hogy én csak szívatom, és nem is fogok kimenni hozzá Bécsbe. Most, hogy látja, itt vagyok, ezer bocsánat, ez soha többé nem fog előfordulni, és soha többet nem fog kábítószerhez nyúlni. Ezt értem teszi meg. Mondtam, hogy én baromira lenézem azokat, akik kábítószereznek, illetve nem is lenézem, hanem inkább rettenetesen sajnálom őket, mert ezek az emberek tönkreteszik magukat. Mondtam neki azt is, hogy ehhez a fajta éjszakai élethez ő túlságosan fiatal, és túl értékes. Igazából attól voltam szomorú, hogy ez a nagyonnagyon jó ember mennyire kiszolgáltatott, és mennyire rászorulna a segítségemre. Ezért maradtam mégiscsak három napig, és ez a három nap nagyon-nagyon jól sikerült. Beszélgettünk, kézen fogva sétálgattunk, az emberek nem forgolódtak utánam, úgy tűnt, hogy Bécs számomra ideális hely. Aztán kiderült, hogy nem egészen így van. Az én fiúm nem abban a világban él, amit én elképzeltem. Utálom feszegetni a rasszizmus kérdését, de muszáj. Bennem az élt, hogy a feketéket a fehérek verik, ha egyáltalán verik. Na, most, ő azt mondta, hogy – legalábbis Bécsben – a „négernek a néger” sokkal nagyobb ellensége, mint a fehér. A metrón például rendszeresen feketék kötnek bele. Nem egyszer fültanúja volt annak, amikor egy fekete fickó, a fekete lányt simán le niggerkurvázza. Azután, ahogy ezt elmondta, továbbsétáltam vele Bécs utcáin, de valahol bennem volt a félelem. Attól tartottam, hogy talán éppen egy magas szőke csaj miatt kötnek bele a fekete srácba. Mondom, nem a fehérek, éppen a feketék. Az azért

nagyon jó volt, hogy senki nem szólt utánam, hogy hé, Anikó! Szépen eltelt ez a három nap, és nagyon-nagyon rossz volt megint elbúcsúzni. Illetve a harmadik nap már úgy telt el, hogy neki dolgozni kellett menni, így aztán az utolsó este egyedül maradtam a szálláson. Olvastam, aztán elaludtam. Ő valamikor hajnalban rohant haza hozzám. Addigra már kitisztult a kép, hogy mi együtt nagyon jól megvagyunk, már ő is hitt abban, hogy ez egy jól működő kapcsolat lehet, de hát ugye létezett az a probléma, hogy ő Bécsben, én Magyarországon. Ő onnan nem tud szabadulni, én meg innen nem tudok szabadulni. Az utolsó nap rákérdeztem, hogy valóban ezt az életet akarja élni, amiben most benne van, vagy esetleg képes lenne kilépni az éjszakából. Azt mondta, hogy ő tulajdonképpen nem szereti a munkáját, csakhogy gondok vannak a családi kapcsolatokkal. A szülei mélyen vallásosak, és amikor ő otthon, Portugáliában elkezdett modellkedni, diszkókban gogo táncosként dolgozni, az rengeteg súrlódást okozott. Ráadásul adósságokat hagyott otthon, hitelre vett egy autót, amit aztán összetört. A kocsija használhatatlan, pénze nincs, hogy megcsináltassa, eladni nem tudja, mert hitelből vette. Lényegében ezért jött el otthonról, és próbált szerencsét külföldön. Ausztriába jött táncolni, és erősen hitt abban, hogy összeszedi magát anyagilag, rendezi az adósságait, és addig sincs a szülei szeme előtt. Mondtam neki, hogy ez nagyon nem jó út. Azt mondta, hogy ezt ő is érzi, de nincsenek elképzelései. Hozzáteszem, hogy nyolc évvel volt nálam fiatalabb, tehát alig túl a húszon, ennek ellenére úgy tűnt, hogy

hatni tudok rá. Hajlott rá, hogy kiszálljon, és ami a legfontosabb, ígéretet tett arra, hogy nem kábítószerezik. Nagyon nyíltan megmondtam neki, ha én ezt már akkor tudom, amikor találkoztunk, szóba se jöhetett volna, hogy összejöjjünk. Azzal váltunk el, hogy megpróbáljuk fenntartani a kapcsolatunkat. Két-három hetente ingázunk, jövünk, megyünk, látogatjuk egymást, aztán alakul a jövőnk, vagy így, vagy úgy. Ahogy eljöttem tőle, két hétre rá már jött is. Hétköznap látogatott meg, mert ha egy hétvégét kihagy, az neki nagyon nagy veszteség. Jött, látott, győzött, de igazán mégiscsak ott, és akkor buktunk le, amikor ő jött... hogy is volt? Valahogy úgy, hogy mind a ketten nagyon szarul álltunk anyagilag. Találkoztam egy műsorszervezővel, aki éjszakai lokálokba, diszkókba, klubokba, leánybúcsúkra, ide-oda szervezget embereket. Mondtam neki, hogy van egy fekete párom, nagyon kéne neki a pénz, tudna-e segíteni? Nem sokára visszaszólt, hogy egy bár nyitópartijára kéne a fiú, mert lányok bőven vannak, de a fiú általában hiánycikk. Lefixáltam a munkát, megbeszéltem, hogy ennyi és ennyi pénzért megyünk. Gondoltam magamban, hogy majd azt fogom hazudni, hogy nekem semmi közöm hozzá, csak szervezem a fellépéseit, úgymond a menedzserét helyettesítem. Valami ilyen hülye faszságot találtam ki. Aztán persze Óbudán, a nyitópartin nem kis feltűnést keltettünk. Mi a lófaszt keres az Anikó egy ilyen két méteres fekete sráccal? Mindenkinek mondtam, hogy én csak fuvarozom őt, nincs hozzá semmi közöm, próbáltam elkerülni a hercehurcát. Voltak persze ott újságírók,

akik hamar levették, hogy az Anikó talán nem is fuvarosa ennek a fickónak, és készült egy-két közös fotó is. Kénytelen kelletlen odaálltam mellé, mert ha nagyon ellenkezek, akkor jön az a duma, hogy nem zörög a haraszt... Mindegy, a műsort megcsinálta, megpróbáltam közömbös arccal kivonulni. Aztán amikor a fotósok, meg az újságírók nyomulni kezdtek, hogy na, mi van köztünk, akkor gyakorlatilag a pénz felvétele után elmenekültünk. Aztán minden úgy folytatódott, ahogy korábban működött, jöttünk, mentünk úgy három hónapon keresztül. Az állandó vonatozástól besokalltunk, és föltettük egymásnak azt a kérdést, hogy mi lenne, ha befejeznénk az utazgatást, és mi lenne, ha kitalálnánk valami mást. Mondtam, hogy nagyon aranyos vagy, de én nem beszélem a német nyelvet, és meg se akarom tanulni, mert utálom. Ő viszont azt kérdezte, hogy akkor ő meg Magyarországon mit csináljon? Jogos volt a kérdés, hiszen ő meg magyarul nem beszélt. Egyszer csak fölhívott, és azt mondta, hogy van egy olyan lehetőség, ami mindkettőnk számára esélyt jelent. Bécsben találkozott egy fiúval, aki Görögországban dolgozott a barátnőjével, közös műsort csináltak. Sima sztriptízről volt szó, semmi pornó. Egy fiú és egy lány egymást vetkőzteti a színpadon, sőt, a fiúról alig kerül le ruha. A fiú maximum a lány fenekét fogja meg, illetve a melleit simogatja, ennél többől szó sincs. Na mármost, ez a fiú, meg a barátnője már egy éve lép fel ezzel a számmal, és baromi jó pénzük van benne. Mi volna, ha megpróbálkoznánk ezzel mi is, ez jó lehetőség lenne mind a kettőnknek? Mondtam neki, hogy hát nem

képzeled! Hogy én, egy éjszakai lokálban sztriptíztáncosnőként dolgozzak? Ennél sokkal többre tartom magam. Megmondtam, hogy nem, és nem, ne is feszegesse tovább ezt a témát. Aztán tovább vergődtünk, hogyan oldjuk meg a jövőnket. Végül már azt is fölajánlotta, menjünk ki együtt Görögországba, és azon a helyen, ahol ő majd táncol, szerez nekem pultos munkát. Megmondtam neki, világéletemben gyűlöltem az éjszakai közeget, persze nem a táncosokat, mert ebben a világban ők a legkevésbé támadhatók, hiszen ők azok, akik dolgoznak. Az viszont nekem nem pálya, hogy egy éjszakai bárban a viszki, meg a vodka mellé fegyverkereskedőknek, striciknek, maffiózóknak nyomjam a kokaint. Na, erről szó sem lehet! Ráadásul, ha nekem bármelyik faszkalap bepróbálkozik, akkor ütök-vágok. Mondtam neki, hogy már csak azért sem lehet szó arról, hogy együtt dolgozzunk az éjszakában, mert kurvára nem bírnám elviselni, ahogy a csajokkal jópofizik. Végül osztottam, szoroztam, és az jött ki, hogy bassza meg, Magyarországon semmi fix munkám nincs. Ha lenne is valami állandó munkám, havi százezerből akkor se tudnék megélni. Egyre többet foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy mégiscsak meg kellene próbálni valami közös produkciót, azzal a kikötéssel, hogy nem konzumálok, mert nem is tudnék, és nem is akarnék. Abból viszont, hogyha együtt csinálnánk egy műsort, abból mi bajom lehetne? Megnyugtattam magam, hogy a műsort a szerelmemmel csinálnám, bántani nem bánthat senki, mert nem mutatok többet magamból, mint amit mondjuk a három Playboy címlapon

mutattam. Arra jutottam, hogy próbáljuk meg. Felhívtam, mondtam neki, hogy jó, próbálj beszélni azzal a sráccal, aki a barátnőjével Görögországban dolgozott, hogy próbáljon beajánlani minket. Bele is éltem magam, hogy Athénban fogunk élni, hú, de jó lesz, keresünk egy csomó pénzt, amit tudunk a jövő érdekében félreteszünk, és közben éljük az életünket. Nem csináljuk tovább, mint egy, maximum két év, aztán mire összeszedtük magunkat, már dobbantunk is ebből a közegből. Igen ám, de kiderült, hogy én Görögországban csak úgy dolgozhatok vele, ha mellette konzumálok is. Minden borult, mert megmondtam, hogy arra nem vagyok hajlandó, ráadásul kezdtem beleélni magam, hogy táncosnő leszek a pasim oldalán. Mivel muszáj, lejön majd a melltartóm meg a bugyi, de a lapjaimat azért nem teregetem ki. Úgy voltam vele, hogy a közös cél érdekében elmegyek a határig, és ha már belevágok, akkor Magyarországon csinálom, és nem Görögországban, nehogy már onnan jöjjenek a hírek, hogy Anikó kurválkodik. Semmi kedvem bujkálni, meg rettegni. Ezt fel kell vállalni itthon, a nyilvánosság előtt. Reménykedtem abban is, hogy Magyarországon ki tudom használni a népszerűségemet, az ismertségemet. Biztos egy csomó pénzünk lesz, dőlnek majd a felkérések, stb., stb. Elmondtam a szerelmemnek ezt a verziót. Mondtam, hogy hagyja a picsába Ausztriát, jöjjön ide hozzám Magyarországra. Azt mondta, hogy neki tök mindegy, hogy Bécsben, Magyarországon vagy Görögországban csinálja ezt a munkát, úgyhogy szívesen jön, egy hét múlva ő már itt is van.

Így is történt. Beültem a kis Suzukimba, kimentem érte, bepakoltuk a kis tévéjét, a kis DVD-jét, a három darab ruháját, hazajöttünk Magyarországra, és elkezdődött a közös életünk. A részleteket elsősorban a bátyámmal beszéltem meg. Ő lett a koreográfusunk, ő hozott össze minket egy szervezővel, aki azt mondta, hogy ez milyen nagy ötlet, ennyi és ennyi pénzért minket el lehet adni, és gyerünk, csináljuk. Találtunk ruhatervezőt is, minden kereknek tűnt, de akkor még nem volt felvállalva a külvilág felé, hogy Anikó mivel fog foglalkozni. Boldog voltam! Eltöltött a közös élet reménye, a közös munka, a közös cél. Pomázon éltünk. Anyám is kezdte őt megkedvelni, látta, hogy egy nagyon kedves fiú. Annak ellenére kedvelte, hogy nem értette, amit mond, mert érzékelte a kisugárzását, értékelte a mosolygós arcát, a segítőkészségét. Nagyon szépen elkezdődött a mi kis közös életünk, nagyon boldogok voltunk együtt. A bátyám betanított nekünk egy számot, amire azt mondtam, hogy ez tulajdonképpen semmi. A világ legegyszerűbb dolga egy fiúval, meg egy lánnyal, akiknek közük van egymáshoz, összehozni egy erotikus show-műsort. Alig kell hozzá valami. Jó ruha, jó zene, látványos show elemek, mindegy micsoda. A szervező azt mondta, hogy rengeteg sok pénzt fogunk mi ezzel keresni, aztán mikor elkezdett minket kiajánlgatni, a legnagyobb megdöbbenésünkre, annyira nem kapkodtak utánunk. Aztán kiderült, hogy a szervező elszámolta magát, a szokásos ár négyszereséért akart minket eladni. A gazdasági helyzet akkor se volt rózsás, egyre kevesebb fellépést és műsort tudtak a különféle szórakozóhelyek és diszkók megfizetni, márpedig miért

fizetnének nekünk négyszer annyit, mint másnak, ha nem hozunk be négyszer több vendéget? Menetközben persze az újságok már megírták, hogy mi mivel is foglalkozunk, és fel is vállaltuk a nyilvánosság előtt. A Claudia Showban mutattuk be először a műsorunkat. Ezt ugyanúgy bevállaltam, mint a Való Világot, vagy az aktfotózást, sőt, ez a show azért volt nagyon jó, mert ott volt mellettem a szerelmem, a párom, a támaszom, aki maximális biztonságot garantált nekem. Én tehát jól éreztem magam, viszont kivágtam a biztosítékot az ország nagy részében. A legjellemzőbb az volt, hogy na, hova süllyedt ez a lány? Ez engem kurvára nem érdekelt, ettől én még csináltam volna, ha lett volna felkérés, csakhogy abból nagyon kevés volt. Ezáltal aztán pénzünk se volt, és a pénzhiány miatt egyre inkább kezdtünk egymástól eltávolodni, mert egyre kilátástalanabbá vált a helyzetünk. Végül azt mondtam neki, hogy hívja föl a görög emberkét, kérdezze meg, hogy kint lenne-e számára munka. Belementem, hogy megint ingázik, de azt kértem, hogy szólóban táncoljon, egy másik nőről szó se lehet. Erre ő azt mondta, hogy jó, rendben van, és megígértük egymásnak, hogy se ő, se én nem fogunk másik emberrel ilyen, tehát erotikus műsort csinálni. Görögországban persze kaptak az ajánlatán. Jó mozgású, szép testű, helyes fekete fiú nincs túl sok a szakmában, úgyhogy meghívták, kiment, háromhétig kint volt, aztán hazajött. Egy fillért nem hozott haza, mert kint az összes pénzét elköltötte. Ez persze nem tetszett, hiszen arról volt szó, hogy miattunk megy ki, a pénzhiányt próbálja pótolni vagy rendbe tenni. Szóval

három hét után hazajött egy fillér nélkül. Itthon megint nem volt munka, pedig azt hittük, hogy karácsony és szilveszter között biztosan lesz. Mondtam neki, hogy figyelj, szerintem menjél vissza! Úgyhogy visszament. A történetünk gyakorlatilag itt fejeződött be. Tönkretette, megmérgezte a pénztelenség, a munka hiánya, a tehetetlenség. Visszaküldtem azért is, mert közben kiderült, hogy ő bizony egy másik nővel pontosan azt a munkát csinálja a színpadon, amilyet velem itt Magyarországon. Ezt pedig nem tudtam neki megbocsátani. 25. Az aktfotózás tapasztalataim szerint nagyon megosztja a közvéleményt. A többség lenézi azt a nőt, aki levetkőzik egy férfimagazinnak, mondván árulja a testét. Más nevében nem tudok nyilatkozni, de szerintem az esetek száz százalékában elsőre a pénz dominál, amikor egy nő ledobja a ruháját. Aztán működni kezd a nőkben az a vágy, hogy tetsszen a férfiaknak, és ez annál inkább igaz, minél idősebb egy nő. Aki elvállalja az aktfotózást, az abban bízik, hogy olyan eredmény születik, amire aztán méltán lehet büszke. Nagyonnagyon jót tesz egy nő önbecsülésének, amikor egy jó adag retusálás után meglátja a végeredményt, és aztán jönnek a visszajelzések, kapja a bókokat. Én hétszer vetkőztem le különféle férfimagazinoknak, ebből három volt a nyuszis, négy pedig kisebb férfimagazin. Ami engem illet, a fotózásoknál mindig a pénz játszotta a döntő szerepet, de azért a második helyen az szerepelt, hogy az önbizalmamnak szüksége van egy kis megerősítésre, és erre a képek nagyon is megfelelnek.

Az én esetemben kifejezetten álszent lett volna, ha nem vállalok aktfotózást, hiszen az ország engem abban a Való Világban ismert meg, ahol a nap huszonnégy órájában kukkolható voltam, hiszen ötvenvalahány kamera követte minden lépésemet. Láthattak ott engem az emberek ruha nélkül elölről, hátulról, oldalról, mindenhogyan, tényleg nevetséges lett volna nemet mondani egy aktfotózásról szóló felkérésre. Meg azért se mondtam nemet, mert tudtam, hogy annál, amit a Való Világban láttak belőlem, csak sokkal jobb jöhet. Nyilvánvaló, hogy egy nő tusolás közben, vagy otthon a lakásában egészen másképp mutat, mint a stúdióban készített, gondosan megkomponált, és utómunkával szépen kiretusált, megcsinált fotókon. Azt azért sejtettem, és be is bizonyosodott, hogy nem annyira egyszerű egy ismeretlen férfi, vagyis a fotós előtt pucérkodni, különféle pózokat előadni. Először a nyuszis magazinnak vetkőztem le, még akkor, amikor a Nagy Ő című műsor ment. Megkönnyítette a dolgomat, hogy ismertem a fotóst, az pedig még inkább, hogy a stylist a fotós felesége volt, akit szintén ismertem. A gond az volt, hogy nagyon, de nagyon fáradt voltam a műsor miatt, és időm sem volt a fotózásra felkészülni. Gyakorlatilag három centis lenövéses szőke hajkoronával kellett a kamera elé állnom hullafáradtan, és a munkára alig volt néhány óránk. Maga a munka nem ment nehezen, mert nem kellett összeismerkednünk a fotóssal, hogy aztán a végén bizalmat szavazzak neki. Maga az aktfotózás azzal kezdődik, hogy megérkezel a stúdióba, és rögtön tök pucérra kell vetkőznöd, hogy a

fotókon ne lehessen látni a bugyi, a melltartó, meg egyáltalán a ruházat benyomódásait a bőrön. Gyakorlatilag tök meztelenül, egy köntösben sminkelnek, csinálják a hajadat. Közben beállítják a fényeket, tologatják a díszleteket, egészen addig, amíg a hölgyecske kiglancolva, egy szál tűsarkúban be nem tipeg a stúdióba. Akinek nincs rutinja, az könnyen begörcsöl, és képtelen magát elengedni. Ezen általában egy-egy feles szokott segíteni. Nekem mondjuk erre nem volt szükségem, mert a Való Világban már pucérkodtam éppen eleget. Megjegyzem, mindig egyetlenegy kikötésem volt, mégpedig az, hogy szemben terpeszbe nem fogok ülni egyetlenegy kamera előtt sem. Ez egyszer sem okozott problémát, mert azoknál a magazinoknál, ahol megfordultam, ez nem is volt követelmény. Visszatérve a munkához, az egész egy jókora pepecseléssel kezdődik. Csinálnak próbaképeket, hogy lássák jók-e a fények, rendben van-e a smink, ha nem, akkor állítgatnak, javítgatnak. Rengeteg múlik a styliston. Az ő dolga kiválasztani, és fölrakni a kiegészítőket, fülbevalókat, nyakláncot, ékszereket, de ő dönt a díszletekről is, legyen szó fotelről vagy heverőről vagy akár virágról. Aztán végig jelen van még a sminkes és a fodrász, és vannak még stábtagok is, akiket a legkülönbözőbb feladattal bíznak meg. Van, aki mondjuk egy vizes fotózásnál, nem csinál mást, minthogy nézi a hőmérőt, nehogy kihűljön a víz. Egy Playboy fotózás általában tizenkét, tizennégy óra munka, és gyakorlatilag egy óriási pörgés az egész. Olyan meg nincs, hogy leállunk, bájcsevegünk, meg jaj,

szívjunk el egy cigit! Erről szó se lehet, már csak azért sem, mert vigyázni kell a sminkre, meg a hajra is. Baromi fárasztó tizenvalahány órát pózolni behúzott hassal, kitolt mellel, ráadásul mosolygó arccal. Egy ilyen munka után annyira elfárad az ember, hogy alig lát. Örül, hogy hazaér, hogy valahogy eljut az ágyáig. Én halálosan élveztem a Playboy fotózásokat, náluk mindig nagyon profi a stáb. Figyelnek a minőségre, és biztos lehet benne az ember, hogy a fotós nem ad ki olyan munkát a kezéből, amelyik nem tökéletes. Totálisan bízni kell egyébként a fotósban. Gyakran előfordul, hogy a modell nem tudja, mi értelme van valamilyen kifacsart póznak, a fotós viszont a kameráján keresztül pontosan látja, mi a cél. A modellek gyakran kiborulnak, és ez velem is előfordult. Egy medencében, jéghideg vízben kellett órákig térdelnem, egy valódi patak helyett. Nem tudom hányadik órája térdeltem már, amikor azt mondtam, hogy gyerekek, elszakadt a cérna, begörcsöl a térdem, szétfagytak az ízületeim, belehalok, nem bírom tovább. Az aktfotózás tehát nem egy könnyű munka. Szerintem mindenkinek meg kell hagyni a döntés szabadságát, senkinek sem áll jogában más embert megítélni, mindenki saját maga határozza meg az erkölcsi határait. Én, ameddig csak alkalmas leszek rá, biztos, hogy el fogom vállalni az aktfotózásokat. Soha nem fogom azt mondani, hogy na, ez volt az utolsó, mert azért, amikor túl vagy a harmincharmadik életéveden, akkor az már igencsak nagy bók, megtiszteltetés, hogy még mindig elférek egy férfimagazin címlapján, és ezért még fizetnek is.

Egy idő után, mondjuk harminc fölött szerintem minden nő tart attól, hogy egyre rosszabbul néz ki, egyre kevésbé csábító, egyre kevésbé érdekes a férfiak számára. Aztán, amikor az ember fotózásra kap felkérést, az tulajdonképpen egy csodálatos visszajelzés, hogy igenis tud még hódítani, tud csábító lenni, tud érzéki lenni, tud szexi lenni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne érteném meg azokat a nőket, akiket már sokszor megkértek, és mégsem vetkőztek le. Sok oka lehet annak, hogy nem vállalják. Például, azért nem, mert az erkölcsi értékrendjük nem engedi. Nyilván vannak olyanok, akiknek nincs szükségük a pénzre, amit a magazin fizet, vagy olyan párkapcsolatban élnek, ahol a partnerük nem engedi, és nem akarnak emiatt otthon cirkuszt, vagy esetleg szakítást. Meg lássuk be, hogy két férfi típus létezik: van, aki borzasztóan büszke tud lenni a csajára, és van olyan, aki baromira félti a nőjét, nehogy már másnak is tessen. Én ezeket is megértem. 26. Ha már az aktfotózásnál tartunk, azt hiszem, témába vág az erotikus műsorunk, amit annak idején portugál szerelmemmel, Angeloval csináltunk, és ami nagyonnagyon sok embernél kibaszta a biztosítékot. Igencsak hosszú lelkizés után döntöttem úgy, hogy bevállalom. Előrebocsátom, hogy nem szex vagy pornóműsorról volt szó, hanem egy erotikus show-ról, aminek az a lényege, hogy a nézőnek úgy tűnik, mintha történne valami, de nem történik. Ezt úgy nevezik, hogy..., elég hülye kifejezés, de tényleg ezt használják, hogy vágykeltés, ami tulajdonképpen nem más, mint a

fantázia beindítása. Ez még akkor is működik, hogyha az égvilágon nem történik semmi, hozzá se érünk egymás nemi szervéhez. A lényeg az, hogy „úgy tűnjön”. Az tény, hogy a nőnek meztelenre kell vetkőznie ilyenkor, de az is tény, hogy szóba se került, hogy Angeloról lekerüljön az alsónadrág. Amikor az egyik újság megírta, mire készülök, az igen nagy visszhangot keltett, sokan azt gondolták, teljesen elment az eszem, pedig nem ment el, nagyon is tudtam, mit csinálok. A bátyám és Angelo is erősíteni próbált lelkileg, hogy kibírjam a várható támadásokat. Az RTL keresett meg először, szerettek volna forgatni a próbákról. Azt azért nem szerettem volna, hogy otthon a pincémben forgassanak, így aztán kibéreltünk egy normális próbatermet. Ott forgatott aztán a Fókusz stábja. A nyilvánosság előtt még be se mutattuk a műsort, amikor bejelentkezett a TV2-től az akkor még futó Claudia Show szerkesztője. Azt szerették volna, hogy az ő műsorukban legyen a premier. Eleinte ellenálltam, mert azt gondoltam, hogy mi nem az átlag tévénézőnek akarjuk eladni a műsort, hanem a diszkóknak, meg a bároknak. Aztán rájöttem, szükségünk van a reklámra, így hát bevállaltuk a Claudia Show-t. Borzasztóan lámpalázas voltam. Mégiscsak életemben először szerepeltem egy erotikus műsorban. A csatorna teljesítette a kérésemet, és a műsor előtt kiküldték a közönséget a stúdióból. Maradtak viszont a tévések, lehettek vagy harmincan, csupa olyan, akivel már dolgoztam együtt, jó lett volna, ha ők is kimennek, de ezt azért mégsem kérhettem. Így utólag is azt mondom,

hogy rendesen meg volt csinálva a produkció, ott volt füst, ahol kellett, és tényleg szépek voltak a fények. Amikor túlestünk a felvételen, nem érkezett semmi reakció, pedig jól esett volna legalább egy jó szó a stábtól. Aztán amikor már sóhajtottam egy nagyot, hogy mindegy, túl vagyok rajta, akkor jött Kovács Kristóf producer, hogy valamelyik kamerával probléma volt, ezért újra fel kell venni. Másodszorra már sokkal felszabadultabb voltam, majdnem tökéletesre sikerült a produkció. Aztán rohantunk az öltözőbe tisztálkodni, mert rémesen néztünk ki, a beolajozott testünkre ragadt a kosz. Mindenesetre hátra volt még az interjú, össze kellett szednünk magunkat. Elég viccesen nézhettem ki, én lettem Dorothy az Óz a csodák csodájából, merthogy az összekuszálódott hajamba belenyomtak egy nevetséges haj pántot. Azt már az Angeloról szóló fejezetben említettem, hogy ezt követően a szervezőnk elkezdett minket reklámozni, de alig-alig volt érdeklődés. Volt egy-két vidéki felkérésünk, ahova azért elmentünk. Mit mondjak? Elég hervasztó élményeink voltak. Volt olyan színpad, amelyen a műsor előtt ötven ember táncolt. El lehet képzelni, milyen azon a deszkán hemperegni, amin szétfolyt a sör, amibe sáros cipővel taposták bele a csikket. Szerintem kár részletezni, hogy néztem ki egy fellépés után. Ennél nagyobb baj volt az, hogy az apró színpadot semmi sem választotta el a szórakozóhely túlnyomó többségében illuminált közönségétől, gyakorlatilag bárki, bárhol megérinthetett minket. Legjobban a műsor végétől tartottam, mert akkor már lekerül rólam a bugyi, és borzasztóan

figyelnem kellett, nehogy premier planban belefotózzanak a seggembe. Erre figyeltem, de azért próbáltam átadni magam a műsornak, mert ha már meghívtak és fizetnek, akkor illik rendesen teljesíteni. A műsor alatt villogtak a vakuk, fotóztak, videóztak minket, és nem túlzás, de volt tapsvihar is. Amikor Angelo ledobta magáról a ruháit, a lányokról rendesen hullottak a bugyik. Nem vitás, Angelo a maga beolajozott testével nagyon bejött a lányoknak. Néhány kellemetlenségtől eltekintve elég jól fogadtak minket a vidéki diszkó tulajdonosok. Megkérdezték, kérünk-e valamit inni, lehetőséget adtak arra, hogy bemelegítsünk, átöltözzünk, előkészítsük a kellékeket. Mindennek meg volt a maga helye, a fáklyának, az öngyújtónak, a csillámpornak, meg persze a babaolajnak, amivel kenegettük egymást. Általában mindenütt ügyeltek a részletekre, egy szoros koreográfia megköveteli, hogy minden kellék pontosan a helyén legyen. Maga a műsor úgy kezdődik, hogy én egyedül lépek a színpadra, egy elemlámpával. Egy szőke, halálra rémült nő, aki elveszett a dzsungelben. Elemlámpával keresi az utat, közben egyre jobban megrémül, mert bombázzák a dzsungel hangjai, az elefánt trombitálása, meg a tigris ordítása. Én egyre jobban kétségbe esem, borzasztóan meg vagyok rémülve, zokogok, és ekkor megjelenik a hátam mögött Angelo, két fáklyát a magasba emelve. Nagyon megijedek, próbálok tőle elmenekülni, de ő nem enged, a fáklyával ijesztget, és rituális táncot jár körülöttem. Én reszketek, remegek, egy kicsit viaskodunk a színpadon. A lábával a földhöz szögez,

majd előkapja a csillámporos zacskót, amely kábító hatású, és azzal fújja tele a testemet. Amíg kábultan fekszem, addig Angelo vadnővé öltöztet át, ugyanolyan cucc kerül rám, mint amiben ő van. Leopárdmintás, kétrészes fürdőruha lábszárvédővel. A végén rám adja a nyakláncát, amin egy tigrisfog díszeleg. Aztán jön egy óriási durranás. Ez az effekt az, ami jelzi, hogy magamhoz tértem. Kinyitom a szemem, nem értem, hol vagyok. Rémülten végignézek saját magamon és látom, hogy már nem az a nő vagyok, aki voltam, és végül teljesen bevadulva járom körbe Angelot. Akkor már minden nézőnek leesik, hogy én lettem a vadférfi mellett a vadnő, ott a dzsungelben. Ő meg is ölhetett volna, de nem ölt meg, mert megtetszettem neki, ami nem csoda, hiszen ő egy vad férfi, aki teljesen odavan a dzsungelben turistaruhában kolbászoló európai nőért. Na, a vadnőnek is tetszik a vadférfi, és onnantól kezdve beindul a totál erotika. Elkezdjük egymást olajozni, rólam lekerül a melltartó, sőt az utolsó két percben a bugyi is. Végignyaljuk egymás testét, az erogén zónák persze nem jönnek szóba. Megismétlem, hogy Angeloról soha nem került le az alsónadrág. Annak ellenére, hogy mi a magánéletben egy párt alkottunk, ott fönt a színpadon munkaként fogtuk fel, amit egymással művelünk. Miután lejöttünk a színpadról, adtunk egymásnak egy puszit, vagy azt mondtuk, hogy hú, ez nagyon jó volt, vagy azt mondtuk, hogy jó volt, de valamelyikünk valamit elnézett, elfelejtett. Annak persze örültünk, hogy nagy volt a taps, de a legnagyobb öröm az volt, hogy zuhany, öltözés, utána pucolás az autóhoz, na meg persze fölvenni a pénzt. Az

ismerőseink túlnyomó többsége azt mondta, hogy borzasztóan élethű volt a műsor a színpadon. Mindenki azt hitte, hogy benn az öltözőben, óriási kefélésbe torkollott a produkció. Az igazság az, hogy az öltözőben kilihegtük magunkat, és alig vártuk, hogy hazaérjünk. 27. Kaptunk egy meghívást egy nagy erotika kiállításra, valahova Észak-Olaszországba, de már meg nem tudnám mondani, melyik városba vagy faluba. Viszonylag jó pénzt kínáltak, egy háromnapos rendezvényről volt szó. Több mint egy tucat magyar résztvevőt hozott össze a szervező, és azt akarta, hogy együtt, egy busszal utazzunk. Mondtam, hogy mi Angeloval saját kocsival szeretnénk menni, mert utána még átmegyünk Velencébe, mivel akkor még azt hittük, hogy a célállomás közel esik a lagúnák városához. Végül hárman indultunk el az én autómmal, mert jött velünk egy sztriptízes lány is, a szervező kérte, hogy vigyük magunkkal. Jól telerámoltuk a kocsit a fellépő ruhákkal, kellékekkel. Mit mondjak? Már maguk a fáklyák is rengeteg helyet foglaltak el. Végig én vezettem, mert, ahogy mondani szokták, autót és pasit nem adunk kölcsön, meg igazság szerint halálosan idegesít, ha más vezeti a kocsimat. Megérkeztünk Olaszországba, valami furcsa pici kis településre. Elkalauzoltak minket egy kétszintes épülethez, ahol majd azt a nagyon nagy Erotika Kiállítást rendezik. Megérkeztünk, kiszálltunk az autóból, sehol egy lélek. Tisztára szocreál épületről volt szó, ugyanúgy lehetett volna egy TESCO diszkont, vagy lovarda, de nem, mert találtunk egy apró pici plakátot,

ami arról szólt, hogy bizony-bizony itt lesz a nagy Erotika Kiállítás, illetve Erotika Show. Toporogtunk, toporogtunk, aztán találtunk egy ajtót, bementünk. Középen volt egy rúd, meg egy kis színpad, körben bokszok, meg asztalok. Nem nagyon értettük mi ez az egész, hiszen este itt már megkezdődik a nagy Erotika Kiállítás, meg show. Egyszer csak megjelent egy pasi, susogós melegítőben, csoszogós, nagyon gagyi sportcipőben, fuksszal a nyakában, és kibaszott nagyképűen. Néztem a kezét, hogy melyikben van a kulcs, mert azt hittem, ő a gondnok. Egy büdös szót nem szólt hozzánk, abszolút nem érdekelte, kik vagyunk, mik vagyunk. Végül odament hozzá Angelo és kérdezte, elnézést, a főnököt keressük. Akkor mondta, hogy én vagyok az. Egy baromi rosszarcú csávó volt. Eléggé meglepett minket a látvány, mert egy nagyon nagyszabású kiállítás és show főnökének nem ilyen típust képzel el az ember. Nem szóltam semmit, mert gondoltam, hogy attól még lehet éppen normális is. Körbevezetett minket az épületben. Kiderült, a diszkó az valójában az épület túlsó oldalán van. Hosszú, kifutó szerű, T-alakú színpada volt, a végén egy ráccsal, hogy a fellépő ne zuhanjon be a közönség közé. Az emelvény végén volt egy jakuzzi is, fogalmam sincs, mi a faszt keresett ott. Szóval, körbevezetett minket a pali, és mondta, hogy itt minden hétvégén diszkót rendeznek, ihaj-csuhaj, borzasztóan dübörög a dolog. A második szint tulajdonképpen egy galéria volt, kis büfével, ott adták a hamburgert, meg a hot dogot. Aztán lerázott minket a pasi azzal, hogy

nemsokára jönnek a többiek, és elkísérnek minket a szállásra. Mondtuk, hogy jó. Budapesten fölléptünk mi már Angeloval erotika kiállításon, volt ott ezer stand, meg millió ember, óriási felhajtás. Itt még egy kurva asztalt se láttunk kirakva. Furcsa volt az egész, de úgy voltunk vele, hogy mindegy, arccal a gázsi felé, letudjuk ezt a három napot, aztán húzunk a picsába. Megérkeztek a többiek. Egymást kérdezgettük, hogy tulajdonképpen mi is lesz itt. Ti is úgy tudjátok, hogy ez egy Erotika Kiállítás? Igen, mi is azt tudjuk. Hm. Jó. Mindegy, menjünk el a szállásra, aztán majd kiderül, hogy mi lesz itt este. Hogy az olasz logikát, meg empátiát érzékeltessem, ötünknek kellett két szobán osztozkodni. Mi ugye az Angeloval egy pár voltunk, és rajtunk kívül volt még három lány. Az olaszok eldöntötték, hogy Angeloval, meg egy lánnyal mi megyünk a háromágyas szobába, a kétágyasba pedig a maradék két lány. Egyórás vitába került, hogy végül mi kapjuk a kétágyas szobát. Ez viszonylag normális szoba volt, semmi különös, kis fürdőszobával, viszont hideg volt kurvára. Külön kellett szólni, hogy fűtsenek, mert befagy a valagunk. Aztán szóltak, hogy este indulás van, busz jön értünk, mindenki vigye magával a fellépő ruháját. Nem laktunk vészesen messze az erotika kiállítástól, olyan tíz kilométerre. A megbeszélt időben bepakoltunk az autómba, a többiekért egy nagy busz jött, egy csomó matricával, ami azt bizonyította, hogy itt mégiscsak lesz egy nagy-nagy erotika show és kiállítás. Megérkeztünk a már említett kétszintes csodapalotába, amiről a mai napig nem tudom megfejteni, hogy mi,

illetve van egy sanda gyanúm, de erről majd később. Olyan húszan lehettünk fellépők. Kijött a főnök és mondta, akkor bekísér bennünket az öltözőbe. Be is kísért minket egy körülbelül tíz négyzetméteres helyiségbe, ahol volt három darab szék, egy asztal, és egy ajtó mögött vécé. Erre a tíz négyzetméterre voltunk húszan, ami azért elmebeteg dolog, merthogy mindenkinek elég bonyolult a ruházata, még a sztriptízes lányoknak is többrétegű a jelmeze, hogy legyen mit levenni. Úgy álltunk egymás mellett, mint a hal a szardíniásdobozban, miközben még be is kellett volna melegíteni, de hát nem lehetett. Az meg külön kiakasztott minket, magyarokat, hogy hoztak lányokat Ukrajnából is, és hát azért senki sem nyugtatta magát azzal, hogy semmi baj, minden értékünket nyugodtan ott lehet hagyni az öltözőben, mert hát mégiscsak idegenekről volt szó. Nagy nehezen elintéztük, hogy az ukrán lányokat átvigyék egy másik helyiségbe. Igazából azt se tudtuk, mit csinálnak majd az ukránok, fellépneke, vagy más lesz a dolguk. Ücsörögtünk a szardíniásdobozban, de azért néha kidugtuk a fejünket. Egy erotika kiállításra az jellemző, hogy egymásba érnek a különböző cégek standjai, vagonszám kapható az ezerfajta vibrátor, a különböző latex szado-mazo cucc, pornófilm dömping van, szóval, mindenki nyomul, versenyez, és ehhez jön még az irdatlan nagy tömeg. A nyitás meghirdetett időpontjában sehol egy lélek, volt viszont egy négylábú asztal, olyan kettő méterszer egyméteres és azon volt nagyjából öt vibrátor, és néhány necc nejlonharisnya. Ennyi volt az árudömping, ennyi volt a kínálat. Akkor még azt hittük,

hogy majd jönnek még cégek, de három napig ez az egy asztal volt a vásári kínálat. Jöttek viszont a vendégek. Kint kígyózó sorok álltak, úgyhogy szóltak, menjünk vissza az öltözőbe, és kezdjünk el készülődni. Mi mondtuk, hogy tizenheten vagyunk fellépők, mindenki szeretné tudni, hányadiknak kerül sorra. Nyilván fontos ezt tudni, mert nem mindegy, mikor kezd az ember öltözködni, sminkelni. Nagy nehezen találtunk egy olasz fickót, valami konferansziét, aki nem igazán volt a helyzet magaslatán. Egy papírra kezdte felírogatni, hogy ki hányadik fellépő, kezdte összeszedni a CD-ket, hogy azokat a DJ helyes sorrendbe tudja elindítani. Az első nap majdnem mi voltunk a legutolsók. Egyből kiderült, hogyha fellépőkként húsz perccel számolunk, meg egy kis szünettel, délután hattól, akár hajnalig várhatunk, amíg sorra kerülünk. Nem értettük, miért kell hulla fáradtan fellépni, ha nyugodtan pihenhetnénk addig a szobánkban. Bejött a susogós melegítős góré, és mondta nekünk, hogy a lányok nyugodtan felöltözhetnek a fellépő ruhába, és akinek van kedve, felmehet a második emeletre „Lapdance-elni”, azaz asztalon táncolni. Ez enyhén szólva meglepett minket. Mégiscsak furcsa, hogy fellépni jöttünk, aztán fokhegyről odavetik, hogy aki akar egy kis plusz pénzt keresni, az menjen lapdance-eljen. Összenéztünk a csajokkal, és mondtuk, hogy lapdance-eljen a te kurva anyád! Nem azért jöttünk, hogy lapdance-eljünk, mi nem ribancok, mi fellépők vagyunk, és egyáltalán, miért kellett mindenkit idehívni kurva korán, amikor csak hajnalban fogunk

sorra kerülni. A pasi akkor közölte, hogy mindenki adja le a CD-jét, és mindenkitől harminc perces műsort vár. Mondtuk, hogy azért ácsi, mert mindenkinek megvan a fix, összevágott zenéje, ami általában tizenkettő-tizenöt perces, kivételesen előfordul, hogy húszperces. Harminc perces műsorról szó se lehet, merthogy nincs hozzá zene, meg koreográfia. Egy óra is kevés volt ahhoz, hogy megértse a bunkó olasz, hogy nem jön össze tizenöt perc zenéből a harminc perces műsor. Váltig hőzöngött, hogy márpedig neki harmincperces műsor kell. Mondtuk, hogy nem, ez nem megy. Nem egy live show-ról van szó, ahol kefélnek a színpadon orrbaszájba, ott elképzelhető, hogy az harminc percig tart, de a mienké egy erotika show, ami tizenkét percre van kalibrálva, a koreográfia úgy van összerakva, hogy a műsor nem lehet egy másodperccel se hosszabb, mert egyszerűen vége a zenének. A susogós tovább hőzöngött, hogy mit képzelünk magunkról, nemcsak mi, hanem mindenki! Meg mi az, hogy rövidebbek a műsorok, ő megmondta, hogy ilyen és ilyen hosszú műsorokra van szüksége. Azt mondta, hogyha nem változtatunk az álláspontunkon, akkor ő csak a fele pénzt fogja kifizetni. Na, erre mondtuk, hogy jó, akkor távozunk innen. Meg kell mondanom, nagyon sikeres és befutott pornó-sztárok is voltak velünk, és ugyanúgy, mint mi, ők is megfogták a táskájukat, hogy na, akkor köszönjük szépen, mi megyünk, még akkor is, ha bukjuk az útiköltséget. A pasi erre kétségbeesett, hogy akkor most mi lesz az ő erotika kiállításával. Végül azt mondta, maradjunk, csináljuk azt a műsort, amit hoztunk magunkkal. A hangulatunk addigra már nagyon

el lett baszva. Nem erre a susogós melegítős faszkalapra számítottunk, akinek fogalma se volt arról, hogy a munkánk miről szól. Mire a vita véget ért, már gyülekeztek az emberek. Elindultunk körbenézni, mert kiszámoltuk, hogy hajnali kettő és három között kerülünk csak színpadra. Amikor az első fellépő már színpadon volt, nagy nehezen szereztünk egy kajajegyet, ami feljogosított minket a büfében egy sült krumplira, meg egy hamburgerre, de az üdítőért már fizetnünk kellett. Ténferegtünk, csámborogtunk, egyszer csak találtunk egy üvegajtót és benyitottunk. Mit mondjak? A látványtól beleroskadtunk az első fotelbe, rögtön az ajtó mellett. Az egész teremben mi hatan voltunk csajok, mármint a vendégek között, mert a három-négy bárpult tetején, épphogy melltartós, necc harisnyás cicababák topogtak egy szál tangabugyiban, a kolléganőik meg keményen dörgölőztek a susogós melegítős olasz csávók ölében. Az egész a bugyi pénzre, meg a kamupiára ment ki, és amikor láttuk, hogy a lányok kezdenek átszállingózni a szomszédos helyiségekbe, akkor már világos volt, hogy a legálisan behirdetett erotika kiállítás, az valójában egy illegális kupleráj. Mi, a fellépők, illetve a műsorunk ahhoz kellett, hogy legalizálják a rendezvényt, erre használták az alsó szintet, a felső szinten pedig igen intenzíven folyt a kurválkodás, az itatás és a konzumálás. Egyetlen kérdés várt válaszra, mégpedig az, mi a faszt keresünk mi itt? Az egyik lány rögtön pánikrohamot kapott. Most nyilván van, aki azt mondja, mi se vagyunk különbek, mert a földszinti színpadon meztelenül

ugrabugrálunk, de hát azért mégiscsak óriási különbség van a tizenkét perces erotikus műsorszám és a kurválkodás között. Jó félórát bámultuk ezt a szánalmas kuplerájosdit, és már akkor szerettünk volna lelépni. Viszont, addigra már kiharcoltuk, hogy harminc perc helyett a saját műsorunkat csinálhatjuk, és megkapjuk a teljes gázsit. Úgyhogy feltűnés nélkül visszakúsztunk az öltözőbe, és azt mondtuk, hogy úristen, jobb, ha inkább ki se mozdulunk innen. El lehet képzelni, hogyan nyomorgott húsz ember tíz négyzetméteren úgy, hogy mindenki jó nagy bőrönddel érkezett. Ráadásként bejött hozzánk az ukrán lányok szervezője, aki rommá volt szívva, és be volt baszva, mint az állat. Az emeletről sétált be hozzánk, és halálosan jól érezte magát közöttünk. Na, ez volt az a csávó, aki tökéletesen tönkre tudta tenni a hangulatunkat. Öt, hat, hét, nyolc órácskát nyomorogtunk a lyukban, de nem mertünk kimozdulni az öltözőből, nehogy véletlenül ránk csatoljanak egy húszcentis tűsarkút üvegtalpakkal, és felzavarjanak minket az emeletre asztaltáncolni. Nem kifejezetten felemelő érzés fedezni egy illegálisan működő kuplerájt. Úgy vártuk a fellépést, mint a messiást! Talán hajnali három körül vánszorogtunk föl a színpadra, és megcsináltuk a műsorunkat. Volt bőven néző, csupa kéjenc, gusztustalan ember..., nem volt más ez az egész, mintegy óriási hányinger. Letudtuk a műsort, gyorsan lejöttünk a színpadról, visszaöltöztünk az utcai ruhánkba, bevágtuk magunkat az autóba, és húztunk vissza a szállásra, hogy megpróbáljuk kialudni magunkat. Ugyanúgy zajlott le a második, aztán a harmadik nap is, illetve a harmadik nap Angelo úgy

belelendült a színpadon, hogy mind a ketten leestünk az emelvényről. Volt nagy riadalom, de hála istennek viszonylag könnyebb sérülésekkel megúsztuk. Abszolút nem érdekelt minket a baleset, az volt a fontos, hogy végre befejeződött ez a lidércnyomásos túra, és porzó kerekekkel húzhatunk haza Budapestre. Ami a gázsit illeti, annak a kifizetéséhez kellett egy-két telefon Magyarországról, egy-két otthonról érkező fenyegetés, de végül a susogós csak-csak fizetett. Soha többet hasonlót! 28. 2007-ben került sor a második mellműtétemre. Az eltelt évek alatt följött rám, úgy tíz kiló, így aztán az implantátum már kicsi volt a jóval nagyobb testhez. A mellem sem volt már szép feszes, egy kicsit megereszkedett. Hosszú hónapokig gondolkodtam, hogy belevágjak-e egy újabb műtétbe, aztán már nem tudtam kitérni előle. Naponta hívtak a bulvártól, hogy van-e valami újság, készülök-e valamire. Egy ilyen alkalommal kicsúszott a számon, hogy valószínűleg belevágok egy újabb mellműtétbe. Az egyik hetilapnál dolgozó barátom felhívott, hogy neki nagyon jó ötletei vannak erre a dologra. Ajánlott egy orvost, cserébe megígértette, hogy nekik adok elsőnek interjút. Magyarország egyik legismertebb magánklinikájának az orvosgárdájához kerültem Kaposvárra, és ennek baromira örültem. Már az első műtétnél szerettem volna végignézni a beavatkozást, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy kitaláltam, filmre kellene vetetni a plasztikai műtétet. Több okból is jó ötletnek találtam. Az egyik az, hogy tényleg izgatott, hogyan zajlik le a

beavatkozás, másrészt az évek alatt rengeteg nőtől kaptam levelet azzal a kérdéssel, mit tanácsolok, belevágjanak-e vagy sem. Eldöntöttem, hogy vállalom a nyilvánosságot, hadd tudják meg a nők, milyen út vezet az első konzultációtól, a teljes gyógyulásig. A tévében soha nem hagyom ki azokat az ismeretterjesztő műsorokat, amelyek az orvoslással foglalkoznak, legyen szó zsírleszívásról vagy agyműtétről. Vannak aztán olyan nők is, akik nem az elkerülhetetlen fájdalomtól félnek, hanem attól, hogy nem ébrednek fel az altatásból. Nekik akár fontos is lehet az a műsor, amelyik tisztázza a lehetséges kockázatokat. Sokan azt sem tudják, hogy a műtétet sok minden megelőzi. Az első konzultációt követi a vérvétel, az ultrahang, ami azért fontos, hogy kizárják például azt a melldaganatot, amiről a páciens még nem is tud. Aztán, nagyon őszintén kell kitölteni a kérdőívet, mert ha valaki nem vallja be, hogy kábítószer fogyasztó, vagy alkoholista, akkor tényleg rizikós lehet az altatás. Az RTL Fókusz című műsorával vettem fel a kapcsolatot. Nagyon tetszett nekik az ötlet, azt mondták, hogy a kezdetektől dokumentálják az egész folyamatot, és vágatlanul átadják nekem a nyersanyagot. Az volt a célom, hogy az egészet felteszem az internetre, de sajnos mostanáig nem volt időm arra, hogy feldolgozzam a rengeteg felvételt. Hála istennek, teljesen egészségesnek bizonyultam, így nem volt akadálya a műtétnek. A beavatkozást megelőző három hétben szigorú diétára fogtak. Erre azért volt szükség, hogy ne a műtét után kezdjek koplalni, mert akkor sanszos, hogy megereszkedik a

mellem. Sikerült is pár kilótól megszabadulnom, úgyhogy bevonulhattam a klinikára. Mindenki nagyon kedvesen fogadott, képzettek és aranyosak az orvosok, meg az ápolónők. Megnyugtattak, hogy Közép-Európa legmodernebb műtőjébe kerülök, bármi komplikáció fellépne, rendelkezésre állnak a legmodernebb műszerek, amikkel megmentik az életemet. Gyakorlatilag az ismétlődött meg, mint az első műtétnél, ugyanúgy a kézfejembe vezették be az infúziót, amivel elaltattak. Jó másfél, vagy két órán keresztül tartott a műtét, amit végig rögzített egy kamera. Ebben az esetben a mellem alatt metszették a bőrömet, és nem a mellbimbó körül vágták. Arra ébredtem, hogy szólongatnak, és rettenetesen fázom, remegek, de minden rendben volt. Most is kaptam egy szorítókötést, viszont a két mellemből kivezettek egyegy csövet, azon keresztül távozott a felgyülemlett vér. Két órával az ébredésem után, már annyira jól voltam, hogy lábra álltam, jöttem, mentem, és bár nem lett volna szabad, megfűztem az ápolónőt, rendeljünk egy pizzát, mert baromi éhes vagyok. Azt hiszem, egy cigit is elszívtam, sok vizet ittam, és bár volt rá esély, de nem volt hányingerem se. A Fókusz stábja végig forgatott, másnap, amikor elengedtek, hazáig kísértek. A lábadozásom alatt csináltam egy videónaplót, abban mondtam el, hogy az első két nap kicsit fájdalmas, de a harmadiktól már nem olyan veszélyes. A harmadik nap már annyira erős voltam, hogy az ágyneműt is magam cseréltem ki. Az orvos azt mondta, hogy tényleg vasból vagyok, mert azért a harmadik napon a nők még nem szoktak ágyneműt húzni.

Az első mellműtét jobban fájt, mint a második, nyilván azért, mert másodszor már tudtam, mire számítsak. Egészen gyorsan gyógyultam. A lábadozásom alatt az anyám és a barátnőm volt a segítségemre. Szentestére aztán egyedül maradtam. Az aktuális barátom előző nap elutazott, még fát se volt kedvem állítani. A sógornőm megsajnált, adott egy egészen pici, apró fácskát, ami fel volt díszítve, és volt rajta tíz kicsi égő. December 27-én vagy 28-án adta át, mit mondjak, fantasztikus karácsonyom volt. Lehet hőbörögni, hogy kit érdekel az Anikó mellműtétje, de azért a tény az, hogy két és félmillióan nézték végig a Fókuszban. Isten bizony nem értem az embereket! Nem arról volt szó, hogy az Anikó mellműtétje, hanem egy mellműtét, ami így és így zajlik. Hát, nem érdekes végignézni azt, amiről csak hallottunk? Szerintem egy mellműtétnél tök mindegy, ki kapja az implantátumot, Anikó vagy Gipsz Janka, ha a nézőt tényleg a plasztikai sebészet érdekli. Ettől függetlenül, rengetegen támadtak azzal, hogy na, az Anikó eladta a mellműtétjét, és biztosan nagyon sok pénzt kapott érte. Na most, én ezt a pénzt bárkinek szívesen odaadtam volna, mert egy fillért se kaptam az egészért. Lehet, hogy hülye vagyok, de tényleg nem kértem pénzt. Lett két szép mellem, ami egy nőnek az igazi éke. Örültem annak is, hogy a tulajdonomban van egy hatórás felvétel, ami az egészet dokumentálja, ez egy örök emlék számomra, és bárki, bármit gondol, magasról leszarom. Tudom, hogy a plasztikai sebészet az egyik legfelkapottabb „iparág” manapság, és azt is tudom,

hogy legalább minden második nő vágyik arra, hogy megcsináltassa a melleit, hogy szebb legyen. Álszent dolognak tartom, ha a Fókusz riport miatt támadnak, mert ingyen és bérmentve, segítő szándékkal csináltam végig az egészet, és nem értem miért nem hihető az, ha valaki önzetlenül csinál valamit? Tudom, nem buli elhinni, mert az túl egyszerűnek tűnik. Sokkal könnyebb kötözködni, mintsem azt mondani, hogy na, ez egy bátor csaj, bevállalta a műtétet, ország-világ előtt. Akit meg nem érdekel, az nyilván nem nézi meg a műsort. A mellműtét után, amikor már meggyógyultam, pontosan úgy, ahogy sejtettem, felhívott Radnai Péter a Playboytól. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a nagyobb mellek izgalomba hozzák az olvasókat. Sokan persze azzal vádoltak, hogy azért csináltattam meg a melleimet, hogy a Playboyban szerepeljek. Ez egy nagy faszság. Akkor már én kétszer szerepeltem a Playboyban, tehát nem azért csináltattam meg. Mindenesetre harmadik alkalommal is bekerültem a Playboyba, és jó volt újra megmutatni magam. Igazából újjászülettem, és ezt nem érti meg más, csak az, aki ezt átéli. Nyilván vannak a plasztikai sebészetnek is határai. Virsli szájat például önszántából csináltatni, az a legnagyobb baromság. Amire vállalkoznék, az még a zsírleszívás. A mellemhez egy jó darabig nem kell nyúlni, és az arcomhoz se szeretnék hozzányúlni. A magam részéről abszolút támogatom a plasztikai sebészetet, hiszen vannak dolgok, amiket nem lehet megoldani szike nélkül. Egy elálló fülhöz, egy lógó mellhez műtő kell, és nem csodakenőcs, meg masszázs. Ahhoz viszont, hogy az ember kés alá feküdjön,

bátorság kell, és nagyon remélem, hogy a Fókusz riporttal segítettem azoknak a nőknek, aki bizonytalanok. 29. Azt azért nem állítanám, hogy az internetes kapcsolatok nekem bejönnek. Na, nézzük csak! Volt a srác, egy egész hónapig. A kedvemért kiszakadt az otthoni kisszobából, és beköltözött hozzám. Amikor az alsógatyáját bebaszta a szennyes tartómba, rögtön tudtam, hogy otthon elkényeztették, és én vagyok az új anyja. Megvakartam a fejem, de jött aztán a póló, meg a zokni is. Annyira rendszerető volt, hogy órát lehetett volna hozzá igazítani! Tőlem ment munkába, hozzám jött munka után, és spórolt a drága. Havi kétszázötvenezerért dolgozott, és borzasztóan örült annak, hogy nem kellett leadni mamának meg papának a rezsire. Mivel nem vagyok paraszt, mindig megkérdezem azt, aki nálam tanyázik, nem éhes. Na, most ez a srác, ez mindennap éhes volt, mindennap kurvára éhes volt, plusz egyetlenegyszer se mondta, hogy gyere, bevásárolunk, és veszünk, mondjuk fél kiló Trappista sajtot. Már egy hét után azt éreztem, hogy ül a nyakamon és megfojt. Kezdett idegesíteni, hogy én belehalok abba, hogy előteremtsem a havi rezsire valót, ez meg vígan élvezkedik minden áldott nap, mindennap van szex is, meg meleg víz is. Na, úgy a negyedik hét vége felé, odaállt a hűtő elé, kinyitotta, és azt mondta, hogy... kóla nincs? Akkor azt gondoltam, hogy baszd meg te a jó kurva anyádat, de van kóla! El kell menni érte, és meg kell venni! Mondani azt mondtam, na, most aztán lehet innen odébb hemperegni, de gyorsan.

A srác elment, aztán jött egy újabb rémálom. Természetesen megint az interneten jelölt be valaki. Ettől a fiútól 2005-ben kaptam már egy levelet, de nem foglalkoztam vele, mert nem tetszett. Azt láttam, hogy egy futballista fiú, valaha válogatott is volt, de már nem az, mert kibaszták a csapatból, mert nem bírt viselkedni. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy jó pasi, mert magas, szőke, hosszú hajú, igazi kis herceg, de valamiért nem tetszett. Már elsőre láttam rajta valamit, nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit, de valami olyasmit vettem le, hogy ez a fickó sunyi. Szóval, nem volt egyértelmű a fiú. Mindegy. Évekkel ezelőtt egyszer bejelölt, de nem foglalkoztam vele. Mindenesetre azután, hogy a kis kólaivót kivágtam, a focista került képbe. Megjegyzem, a legrosszabb csajozós szöveget küldte emailben, miszerint nagyon szeretne engem megismerni, mert borzasztóan izgatja, milyen is vagyok én valójában. Ennél rosszabb dumát, mint hogy milyen vagyok valójában, én még nem hallottam. Kiráz a hideg, ha valaki ezzel nyomul nálam! Mert milyen vagyok valójában? Hát, olyan, amilyennek látszom. Ha valaki azt akarja kideríteni, milyen világban élek, hát rajta, az majd kiderül. Mint, ahogy kiderül az is, hogy kurvára szeretne tizenöt perc hírnevet. A legegyszerűbb azzal bejelentkezni, hogy jó napot kívánok, meg akarlak ismerni. Ennyi doszt elég. Azt úgyse teszi hozzá, hogy meg akarlak dugni, legalább egyszer. Falra tudok mászni, amikor már elsőre nyomják a szöveget, hogy ők nem a médiás Anikóra kíváncsiak, hanem a valódi Anikóra. Jézusmária! Basszák meg! Na, mindegy.

Szóval kaptam egy ilyen levelet, és mert éppen elegem volt a nálam alvós, gatyát nálam mosatós, ingyenélő emberkékből, úgy voltam vele, mivel a következő napokban nem akarok feltétlenül férjhez menni, és mert ez a futballista két éve már keresett, és ha már ennyire kitartó, meg ha „annyira meg akarlak ismerni, hogy milyen is vagy valójában”, szóval visszaírtam neki. Gondoltam, megmutatom, milyen is vagyok valójában. Szót se érdemel, hogy mit levelezgettünk oda-vissza, a lényeg az, hogy találkoztunk. Teljesen normális emberi időben, éjfélkor, a békásmegyeri McDonald’s parkolójában, ugyanis nem tudtunk más időpontot egyeztetni, és ő azonnal, hirtelen látni akart engem. Úgyhogy találkoztunk. Hullafáradt voltam, egész nap dolgoztam, már nem tudom mit, talán forgattam. Beszélgettünk a parkolóban, aztán... isten az atyám nem emlékszem..., aznap jött-e ki hozzám, vagy másnap. Ha megölnének, akkor se tudnám megmondani. Látszik, mennyire felizgatott ez a gyönyörű, két méter magas, szőke, hosszú hajú futballista. Az ellenérzéseim persze megvoltak, mert azért annyira nem volt ő sem tökéletes, mindenesetre úgy voltam vele, hogy sunyinak sunyi, de pasinak nem rossz. Mert azt azért nem lehetett mondani, hogy rossz lett volna. Maradjunk abban, hogy egy kis középkategóriás szőke hercegnek elment. Na, mindegy. Eljött az én kis pomázi lakásomba, és elvoltunk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem is látom sunyinak, sőt! Azt mondtam magamban, mennyire szimpatikus fiú, kis aranyos, szerény, csöndes, kedves sportoló. Meg hogy Jézusmária, milyen magas, meg

mennyire szőke! Addig úgy voltam az élsportolókkal, hogy mind szemétláda geci, nagyképű fasz, erre itt ül mellettem egy volt válogatott futballista, aki olyan szeretettel beszélt a családjáról, az anyukájáról, hogy majdnem együtt sírtunk. Elmondta, hogy ő vidékről jött föl, és hát igen, ő volt válogatott... na, ettől a szövegtől minden nőnek lecsúszik a bugyija. Nagyjából ezek az érzések jöttek elő, bár egy kicsit azért gyanakodtam, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de végül is abban maradtam magamban, hogy megadom neki az esélyt, nem szép tőlem, hogy pusztán azért, mert focista, nem kéne általánosítanom. Miért ne lehetne a földön legalább egy normális ember? Lényeg, ami lényeg, belementem a játékba, és ahogy visszaemlékszem, nem is volt rossz, de azt se tudnám megmondani, mi volt benne a jó. Maradjunk abban, hogy jó, de feledhető dugásokról volt szó. Egy hónapon keresztül mindennap találkoztunk. Ez alatt az idő alatt talán egyszer ment haza vidékre, de onnan is felhívott, meg küldött SMSeket. Sőt! Megnyugtatott, hogyha akarom, bármikor hívhatom. Szinte biztos voltam benne, hogy nem egy nőnél van. Sose kérdeztem, magától mondta, hogy volt egy barátnője, egy hosszú kapcsolata, de szakítottak már. Meg mertem volna esküdni, hogy ez a világ legjobb, legmegbízhatóbb palija. Nagyon jókor jöttünk egymásnak, neki sincs senkije, nekem sincs senkim... hát, akkor végül is mi bajunk lehet? Ez az egy hónap úgy zajlott, hogy edzésről ide hozzám, edzésre innen tőlem, mindennapossá váltak az együttléteink. És egyáltalán nem esett nehezemre

mindennap főzni, meg bevásárolni, mert a focista valahogy más volt, mint a kólás srác. Az előző olyan szánalmas, teszetosza volt. Ha valahova menni akartam a lakásban, az biztos, hogy nekiütköztem, és odébb kellett lökni. Isten bizony, úgy totyorgott a szobában, mint a szaró galamb! Tényleg! Állt és lehetett látni, hogy borzasztó erősen gondolkodik, hogy jobbra lépjen, vagy balra. Ha csak rágondolok, már ideges vagyok! Próbálják elképzelni azt a faszit, aki hogyha akart magának venni egy cipőt, az egy egynapos project volt, mert ellátogatott az összes létező boltba, az összes eladót a halál közeli élményig idegesítette. Aztán hazajött cipő nélkül, mert neki egyik se tetszett. Az egyik itt nyomta a lábát, a másik meg ott szúrta a sarkát. Egyszer majdnem megkértem, hogy fúrjon fel a falra egy IKEA-polcot, de aztán megijedtem, hogy összedönti a házat. Na, mindegy. Ez maga volt a rémálom, de most térjünk vissza futballistámhoz. Ő kevésbé idegesített. Egyrészt azért, mert elég sokat volt edzésen, másrészt pedig vagányabb fiú volt, olyan jó fej, kedves, aranyos, bújós. Együtt DVD-ztünk egy csomót, elhívott a meccseire is. Azt hiszem kétszer el is mentem. Én meg úgy éreztem, hogy ez egy komoly kapcsolattá fejlődhet, kezdtem beleélni magam, hogy talán valami jó történik velem. Jó volt vele megjelenni, jó volt vele elmenni Dunabogdányba pisztrángozni, jó volt a társaságában lenni. Még a szex is jó volt, legalábbis úgy rémlik. Adtam neki egy lakáskulcsot. Mondtam, hogyha esetleg edzésről jönne, és pont nem vagyok otthon, akkor be tudjon jönni a lakásba. Adtam neki a kapuhoz is egy távirányítót.

Baromira örült neki. Kettő napig? Vagy egy hétig? Már nem is tudom. A lényeg az, hogy tényleg nem azért adtam neki kulcsot, hogy hozzám költözzön, hanem az előbb említett praktikus okokból. Szó se volt arról, hogy jaj, költözz hozzám, vegyél feleségül, mindössze arról, hogy ne parkoljon kinn az utcán a kocsijával, meg ne stricheljen a kapu előtt, várva, hogy hazaérjek. Aztán egy nap, talán péntek volt, azt mondta, hogy elmegy edzésre, de még nem tudja, hogy visszajön-e, vagy elmegy haza vidékre. Mondtam neki, hogy jó, döntsd el, semmi gond, ha hazamész, csak akkor szóljál. Na, most, az az igazság, hogy elfelejtett szólni három hétig. Persze írtam neki SMS-t, meg hívtam is, de nem vette föl, és nem válaszolt. Mindez azok után történt, hogy egy hónapig, nap, mint nap nálam aludt, és tőlem járt edzésre. Természetes, hogy kiborultam, mert nem tudtam, mi van vele. Azt tudtam, hogy él, csak azt nem, hol van. Ezt utálom legjobban a pasikban, amikor magyarázat nélkül, inkorrekt, szarházi stílusban letipliznek. Mondja azt, hogy figyelj, ez van, nem kell nekem a kötöttség, nem akarok kapcsolatot, nem szeretlek, meguntalak, akármit, de mondjon valamit. Adja vissza a kulcsomat, és húzzon a picsába, de ne én barchobázzak, találgassam, hogy most mi a kurva anyja van, hogy akkor most jön vagy nem jön. És hát három hét azért nem kevés idő! Az a lényeg, hogy három hétig fingom nem volt arról, mi van ezzel az emberrel, csak annyit tudtam, valami gáz van. Én hülye! Annyira gáz volt, hogy kaptam tőle egy SMS-t, hogy kulcs a postaládában. Amikor megkaptam az SMS-t, és a kulcs tényleg ott volt a postaládában, és világossá vált, hogy

nálam járt, az azért engem földhöz baszott. Ez az igazság. Zokogtam jó két napig. Mert azért haza tudja vágni az embert, ha egy csomó faszkalap után végre találkozik egy normálisnak tűnő emberrel, akibe még bele is habarodik, az meg egyetlen szó nélkül lelécel! Szerintem semmi különös nincs abban, hogy én ezt a futballistát egy hónap alatt megszerettem. Szóval, zokogtam mint egy fasz, két napig, aztán azt mondtam magamban zárjuk le ezt a történetet azzal, hogy volt, nincs, eltűnt ez az inkorrekt paraszt. Az azért fúrta az oldalamat, hogy egy hónap után miért tűnt el egyetlen szó nélkül. Sose fogom megtudni, de mit tehetek. Pisztolyt mégse nyomhatok a halántékához, hogy valljon, hogy elmondja, mitől lett elege, mi nem tetszett neki. Azon azért elspekuláltam, hogy nyilvánvalóan én vagyok egy hülye, nyilván az én túlzott gondoskodásom, a túlzott szeretetem volt sok neki. De ez se lehet igaz, mert én nem lógtam a nyakán! Sose zaklattam, sose ellenőriztem. Aztán azon gondolkodtam, hogyha van egy egyedülálló nő, aki már közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz, és nincs senkije, még nincs túl egy váláson, és gyereke sincs, akkor, ha ez a nő elkezd gondoskodni egy pasiról, az a pasi azt mondja, hogy te úristen! Ez a nő főz rám, ez a nő szívesen kimossa a gatyáimat, akkor az játszódik le az agyában, hogy bassza meg, innen menekülni kell, mert ez a nő el akarja vetetni magát feleségül. Na most, én kurvára nem azért főzök a pasikra, baromira nem azért szolgálom ki őket, nyalom ki a seggüket, mert el akarom magam vetetni. Akarja a fasz elvetetni magát! Minek menjek férjhez? Minek? Annyi más dolog van

még az életben! Engem ne egy borsóleves miatt vegyen el valaki feleségül! A faszomat! Ha elvesz feleségül, akkor magam miatt vegyen el, akkor is, ha kurvára nem tudok főzni, és baszott lusta vagyok! Szerintem a focista totálisan félreérthetett engem, félreérthette a gondoskodásomat, pedig én ezt tényleg szívből csináltam, minden elvárás nélkül. Tehát a kulcs visszakerült a postaládába, Anikó megzakkant. Két napig sírtam, mint már említettem. Az összes barátnőmet kikészítettem, mert gyakorlatilag egész nap arról faggattam őket, vajon miért ment el, visszajön-e, meg, hogy szerinted fog még írni? Hát honnan tudták volna, hogy fog-e nekem még írni? Persze, mondták, hogy biztos, mert nincs ez még lejátszva, meg á, meg nem tudjuk, mi baja van, lehet, hogy így, lehet, hogy úgy... szóval minden lehetséges verziót felsoroltak a barátnőim. Aztán, amikor már túl voltam az eltűnés harmadik hetén, egyszer csak kaptam egy üzenetet a focistától, borzasztó poénosat. Arról szólt, hogy csinálnék-e neki tepsis csülköt. Tudni kell, hogy a tepsis csülök volt a kedvence, csináltam is neki kétszer-háromszor. Három-heti csönd után jött ez a borzasztó poénos üzenet. Már-már kezdtem felállni az idegösszeomlásból, kezdtem túltenni magam az eltűnésén, erre újra előkerült a legnagyobb szerencsétlenségemre. Naná, hogy egyből arra gondoltam, hogy ez a három hét arra kellett neki, hogy végiggondoljon mindent, és nyilván rájött arra, hogy én vagyok az igazi. Szóval, megörültem, és azt mondtam, hogy persze drágám, csinálok neked tepsis csülköt. Hát, igen! Hát, hogyne! De mégis, azért mi történt itt a

három hétben? Elkezdte magyarázgatni, hogy semmi, az égvilágon semmi nem történt. Járt edzésre, meg minden, legfeljebb egy kicsit gondolkodott, hogyan tovább... én meg mondtam, hogy Welcome, örülök, hogy visszajöttél. Tepsis csülök elkészült. Újra összemelegedtünk, és három nap után újra a kezébe adtam a kulcsot, meg a kapunyitót, ne kelljen egymáshoz alkalmazkodnunk. Mondtam, ne ijedj meg ettől a kulcstól, ezt tényleg nem azért adom, mert innentől kezdve hivatalosan nálam élsz. Hangsúlyoztam, hogy nem él nálam, de praktikusan jó, ha van kulcsa. A következő két hét úgy telt el, mint előtte az egy hónap. Reggeliztettem, vacsorát főztem, gondoskodtam. Lehet, hogy nem két, hanem három hétig tartott, mindenesetre megint jött egy csodálatos péntek. Azt mondta, úgy néz ki, hogy este elmegy a haverokkal bulizni. Ez már gyanús volt, de mondtam, mindegy, menjél. Elkezdett magyarázkodni, hogy vége van a szezonnak, a csapat ilyenkor összetart, bulizik. Mondtam, hogy ó, persze drágám, csak menjél. Még azt is hozzátette, hogy valószínű, hogy inni fog, valószínű, hogy sokat, ezért arra gondolt, hogy mi lenne, ha a buli végén felhívna engem, és megkérne, hogy menjek el érte. Mondtam neki, hogy természetesen drágám, hát hogyne mennék el érted, minthogy egy valag pénzt költs taxira, vagy ne adj’ isten részegen ülj be a kocsiba. Persze, hogy elmegyek, csak szólj! Na, most azóta szól! Ennek éppen hét hónapja. Mármint, hogy ha befejezte az ivást, azonnal szól. A szokásos SMS-t persze megkaptam, hogy kulcs

a postaládában, mellékelt magyarázat persze megint nem volt. Megint kiborultam, zokogtam két napig, mert ez azért már kurvára sok volt! Legalább annyit mondjon, hogy figyelj, bébi, lehetne-e olyan játékszabályt felállítani, hogy kefélünk, néha itt vagyok nálad, elvagyunk, aztán mindenki megy a dolgára? Mert lehet ilyet is! Velem ezt meg lehet beszélni, velem meg lehet dumálni a dolgokat. Miért ne lehetne egy ilyen játékszabályt lefektetni? Ez a futballista viszont sunyi módon letiplizett, kétszer is. A kulcs másodszor is landolt a postaládában. Nálam gyakorlatilag nem maradt semmije, illetve egy pár cipője, meg a köntöse. Mindent kibasztam a szemétbe azzal, hogy lezártam magamban ezt a történetet. Hozzáteszem, kurvára sajnáltam, mert ez a futballista azért halál jó fiú volt. Végül azért megkaptam a várt magyarázatot, méghozzá a régi barátnőjétől. Egy buliban futottunk össze. Ő is tudta rólam, hogy együtt voltam az egykori barátjával. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy a focista egy elég fontos dolgot elfelejtett velem közölni, miszerint öt éve van barátnője, ott vidéken, abban a városban, ahol a szülei laknak. A barátnője kitart mellette jóban, rosszban, tud az összes budapesti kalandjáról. Úgy van vele, hogy kivárja, amíg benő a feje lágya. A srácnak ott vidéken van lakása, ott várja a kis barátnője. A barátnő vár, a sráca pedig vígan éli az életét, csajozik orrbaszájba. Na, most mindezt elfelejtette velem közölni, magyarázat helyett kulcsokat dobált a postaládába. Aztán attól is kiborultam, hogy a barátnőjét odavitte nyaralni Sharm el-Sheikh-be, ahol én annakidején a rózsás műsorban forgattam, és amiről sokat meséltem,

és ahová vele szerettem volna visszamenni. Azért ez is egy korrekt kis húzás, nem? Nem mintha megtilthatnám, hogy Egyiptomba menjen, mert miért ne mehetne! Na, mindegy. Egyébként egyszer-egyszer kapok tőle egy SMS-t, olyan bepróbálkozóst, hogy mi újság velem mostanában, ha szabad ilyet kérdeznie. Életemben először azt válaszoltam neki, hogy nem szabad ilyet kérdezned! Ne kérdezgessél tőlem ilyeneket, menj a barátnődhöz, kérdezgesd a barátnődet, hogy van, miközben rommá csalod mindenféle nőkkel! Mindenesetre azzal nyugtattam magam, hogy ezek után már csak jobb jöhet, mert ennél azért sokkal jobban szeretnek az égiek. Az biztos, hogy szeretnek az égiek, ezt nem kétlem, na de, hogy a következő pasi, hogy odabaszott, az azért nem volt gyerekjáték! 30. Az eddigi pasijaimat három kategóriába sorolnám: a lúzer, a kevésbé lúzer, meg a nagyon lúzer. És egyszer azt mondtam, hogy na, jól van, ide nekem az oroszlánt, engem már nem érhet meglepetés, most már edzett vagyok. Én mostantól kezdve uralkodni fogok a pasikon. Főzzön nekik az anyukájuk, úgyse értékelik! Vigyenek étterembe! Nem adok senkinek kulcsot! Kényeztessenek, legyek én a királynőjük, és mostantól, már az első jelből rá fogok jönni, ha átbasznak, és ha én vagyok a másodhegedűs egy nő mellett. Újult erővel megráztam magam, és azt mondtam, na jó, akkor nézzük ki a következő. Belevetettem magam az életbe! Ez azt jelentette, hogy ültem itthon, néztem a tévét, fölmentem az internetre, megnéztem a postaládámat, hátha van valami. A

barátnőimmel néha beültünk egy pesti étterembe, ahol dolgozott egy haverom is, és ahol minden pénteken fél áron adták a kaját. Ott bandáztunk egy picit. Így történt, hogy ebben az étteremben kitaláltuk, hogy kurvára elmennénk a Karib-szigetekre, de hát ahhoz kéne körülbelül egymillió forint kettőnknek. Csakhogy, honnan a picsából teremtsük elő azt az egymillió forintot? Kitaláltuk, hogy nyilvánosan bevállaljuk azt, hogy mi egy hónap alatt kétkezi munkával gyűjtünk össze egymillió forintot. Bármit elvállalunk, disznót ganézunk, lovat patkolunk, étteremben felszolgálunk, bármit megteszünk ketten, mert nekünk az a cél, hogy egy hónap alatt összegyűjtsünk egymillió forintot. Na most, ezt szépen lehozták a lapok, volt, aki nagyon díjazta az ötletet, és röhögött rajta, volt, aki kurvára elítélte, de azt pont leszartuk. Kúrás, az nem jöhetett szóba, semmilyen perverz izékbe nem mentünk bele. Viszont csak, és kizárólag olyan ajánlatokat kaptam, hogy mennyi az órabérem, mennyiért szopok, mennyiért kefélek, meg hogy küldjek használt bugyit, használt harisnyát. Szerintem előkerült Magyarország összes perverz, abnormális, szarházi ferdehajlamú faszkalapja! Az összes küldött nekem levelet, könyörgött használt bugyiért, harisnyáért, cipőért. A klasszikus kúráson kívül, hadd verjem ki előtted a farkamat, meg, hogy mit, mennyiért. Volt, aki külön megkérdezte, hogy Limuzinban mennyiért kefélnék. Ezek az elmebetegek csak egy „icipicit” értették félre a pénzgyűjtési akciónkat a barátnőmmel. Na, mindegy. Akkortájt, amikor ez a pénzgyűjtési project még napirenden volt, beültünk a barátnőimmel abba a fent

említett étterembe. Odajött a cimborám, aki ott dolgozott. Kérdezte, mi újság, és én elmondtam neki, hogy pont most gyűjtünk nyaralásra, és megkérdeztem, nem tudnánk-e idejönni egy-két napra dolgozni. Elvállalnánk bármit. Mondta, hogy ő nem tudja, de majd megbeszéli a főnökkel, itt van viszont egy haverja a középiskolából, ott ül egy másik asztalnál. Annyit kell róla tudni, hogy milliomos. Ő majd bemutatja nekem, hátha valamit ki tudunk találni, hátha van valami ötlete. Így is történt. A haverom bemutatott a pasinak, aki a legnagyobb jóindulattal se volt jóképűnek mondható. Enyhén be volt már baszva, állandóan összeakadt a nyelve, de mondta, hogy ő szívesen meghallgat engem, mi az ötletem. Mondtam, hogy nekem nincs ötletem, viszont nyaralni akarok menni a barátnőmmel, és ezért most mi szívesen vállalunk munkát, reklámot, bármit, mert egy hónap alatt össze kell gyűjteni egymillió forintot. Mondtam, hogy a haverod épp azért hozott minket össze, hogy hátha van neked valami ötleted. Azt mondta, jól van, ne is gondolkodjak tovább ezen a projecten, neki egymillió forint semmi, azt ő odaadja. Nyugodtan menjünk el nyaralni, aztán ha majd visszajöttünk, akkor megbeszéljük. Neki vannak hobbi projectjei, azokhoz valami reklámot kitalálunk, és majd így ledolgozom az egymillió forintot. Mondtam neki, rendben. Megadtam a telefonszámomat, ő megadta az övét, és azt mondta, hogy akkor erre térjünk vissza napokon belül, mert ha ő egyszer valamit megígér, azt be is szokta tartani, úgyhogy én ettől ne féljek. Közben azért láttam, hogy elég szépen rendelget. A húszperces beszélgetés alatt benyomott négy duplaviszkit kólával.

Gondoltam, ez az ember nem kispályás. Hozzáteszem, hogy ez még nem is este volt, hanem valamikor koradélután. Azzal intéztem el magamban, hogy biztosan ünnepel valamit, talán születésnapja van. Kérdeztem tőle, mit ünnepel, mondta, hogy semmit. Mondtam, hogy azért egy kicsit erős ez a duplaviszki kólával koradélután, aztán gyorsan hozzátettem, hogy ez persze nem probléma, biztosan szomjas. Azt mondta, hogy ühüm. Eltelt jó néhány nap, nem jelentkezett az ember. A barátnőm baszogatott, hívjam fel, hogy akkor most csináljuk-e tovább ezt a pénzgyűjtési akciót, vagy ha megvan a lóvé, akkor dőljünk hátra, és már csak az utazási irodák prospektusait böngésszük. Fölhívtam. Azt mondta, amit ő megígért, azt tartani fogja, ezen ne izguljak. Szerintem már fogalma sem volta arról, hogy egyébként mit ígért, de mindenesetre azt mondta, hogy napokon belül hívni fog, csak most nagyon sok a munkája. Akkor majd egyeztetünk egy találkozót, és akkor majd, hú, de jó lesz. Pár nap múlva kaptam egy SMS-t, hogy lent van a hajóján... hajóján? Mallorcán láttam jachtokat, Magyarországon még csak motorcsónakkal találkoztam. Éjfélkor jött az SMS, hogy lent vagyok a hajón, gyere ide. Én meg visszaírtam, nem megyek. Mit képzel? Ki vagyok én? Éjfélkor kapok egy embertől egy SMS-t, és akkor majd futok. Azért, mert pénzed van baszd meg, én nem fogok csicskaként ugrabugrálni és rohangálni utánad! Nem is mentem. Aztán pár nap múlva fölhívott megint, hogy akkor találkozzunk, beszéljük meg a részleteket, lent a hajóján. A hajó az kardinális kérdés

volt számára, nyilván kurvára meg akarta mutatni, hogy ő kicsoda, hogy majd én seggre esek, és elájulok az ő hajójától. Mondtam jó, hát találkozzunk, de valami másik helyen. Nem, nem, nem, nem! Ő ragaszkodik ahhoz, hogy ott találkozzunk. Mondtam, hogy jó, oké, találkozzunk ott. Lementem a Balatonra. Ott volt az ember. Ültünk, beszélgettünk és közben ő egyfolytában ivott. Volt valami csicskája, akit állandóan ugráltatott, állandóan küldözgette piáért, pattogtatta, mutatta előttem, hogy ő micsoda faszagyerek. Ez nekem baszottul nem volt szimpatikus. Párszor rá is szóltam, pedig nem is ismertem, hogy beszélsz te ezzel az emberrel, meg a többivel is. Mintha a seggéből rángatta volna ki őket! Azok meg csinálták a dolgukat, mert tőle kapták a pénzt. Rohadtul nem volt szimpatikus a dolog, ráadásul kurvára bebaszott beszélgetés közben. Most nem viszkizett, hanem Jägerezett. Nem volt valami szívderítő látvány, ahogy összeroskadva ült, a szemei keresztbe álltak, összeakadt a nyelve. Amikor a házasságáról kérdeztem, azt mondta, hogy válófélben van. Gondoltam, szegény, biztos azért iszik, mert belebetegedett a válásba, hagyni kell, ha majd túl lesz az egészen, akkor majd leteszi a poharat. Beszélgettünk a házasságáról, de arról abszolút nem, hogy akkor most utazok-e a barátnőmmel, vagy sem, kitalált-e valami reklámot, vagy egyáltalán mi van az ígéretével. Felvetette, menjünk el egy étterembe. Mondtam neki, nem nagyon szeretnék. Egyáltalán mi a fasznak menjek vele egy étterembe, nem vacsorázni jöttem, hanem azért, hogy megbeszéljük, utazok vagy nem utazok. Láttam, hogy

hullarészeg az ember, ezért aztán fel se hoztam az utazást, mint témát, gondoltam elhúzok haza, mert ennek se teteje, se alja. Így is történt. Hazamentem, aztán kezdtek jönni tőle az üzenetek, hogy találkozzunk. Előfordult az is, hogy józan volt. Akkor egy baromi értelmes emberrel álltam szemben, akinek a szavaiból azt vettem ki, hogy félresiklott az élete, mert benne él egy boldogtalan házasságban. Egyből levettem, hogy valami nem stimmel, mert a múltkor még válófélben volt, aztán a következő alkalommal már elvált, most meg a feleségét emlegeti. A barátnőm azt mondta, lehet, hogy elvált, csak a felesége nem tudja, vagy válófélben van, csak a felesége arról se tud. Nem firtattam tovább ezt a témát, úgy voltam vele, hogy ez nem az én dolgom. Azzal viszont tisztában voltam, hogy ez egy boldogtalan ember, aki elég sokat iszik. Hangsúlyozom, fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy valaki alkoholista. Én életemben nem találkoztam alkoholistával! Nekem az alkoholista az elképzeléseimben úgy nézett ki, hogy minimum hajléktalan, felpüffedt arccal, pókhassal, vékony végtagokkal, és össze van hugyozva, össze van szarva. Tehát nekem az alkoholista nagyjából így nézett ki. Na, most ez a pasas nem így nézett ki. Nem volt összeszarva, nem volt összehugyozva, és tele volt pénzzel. Ez a pasi az én szememben egy olyan borzasztó rossz házasságban élő emberke volt, aki kurvára nem tudja, ki miért szereti, vagy ki miért van mellette. Teljesen bizonytalan volt a barátai, meg a nőket illetően. Az volt a mániája, hogy mindenki a pénzét akarja, mindenki kihasználja. Ezért én baromira

elkezdtem őt sajnálni. Én hülye! Bedumáltam magamnak, hogy ennek az embernek egy normális, őszinte társra van szüksége, aki őt őszintén kedveli, szereti. Mondom, amikor józan volt, nagyon jókat lehetett vele beszélgetni. Kezdett elhalmozni az SMS-eivel, ami nagyjából arról szólt, hogy mennyire jókat tudunk mi együtt dumálni, hogy neki pontosan rám van szüksége, mert őt a felesége sohasem szerette igazán. Később is visszatérő téma volt, hogy a felesége soha nem szól rá, mindent ráhagy, én viszont egy erős nő vagyok, aki nem fél kimondani a véleményét, sőt, aki kiveszi a kezéből az italt, aki rá mer szólni. Ez neki olyan újdonság volt, hogy egyre inkább azon gondolkodik, jó volna komolyabbra fordítani a kapcsoltunkat, mert nagyon jól megértjük egymást. Be kell vallanom, hogy belementem a dologba, mert úgy voltam vele, hogy ennek a szerencsétlennek segítségre, és nem baszogatásra van szüksége. Belementem ebbe a történetbe azért is, mert már nagyon elegem volt a szépfiúkból, ez az ember viszont nagyon nem volt szép, viszont józanul borzasztóan intelligens. Be kell vallanom, hogy kezdtük egymást nagyon megszeretni, mert én benne láttam a szeretetre vágyó, elveszett férfit, ő pedig baromira igényelte és értékelte az én szeretetemet. Hízelgő volt számomra az is, hogy van egy ember, aki negyvenévesen mellettem fogja megtalálni a boldogságot, amiről mostanáig azt se tudta, mit jelent. Elkezdtünk randizgatni, viszont kezdett nyomasztani, hogy az esetek nyolcvan százalékában az történt, hogy néhány órányi józan állapot után, hullarészegre itta

magát. Ez egy picivel több, mint ami elfogadható. Elkezdtem őt baszogatni, miért kell innia? Ha velem van, akkor állítólag boldog, mert végre távol vannak tőle az érdekemberek, az állítólagos barátok, sőt még a kiállhatatlan felesége is. Ha pedig így van, akkor miért kell inni? Azt mondta, ha velem van, azért iszik, mert boldog. Ha boldogtalan volt, akkor azért ivott, ha éppen se boldognak, se boldogtalannak nem érezte magát, akkor meg azért, mert fölment a tőzsdén az egyik részvény. Tök mindegy volt neki. Én hülye, naiv picsa megállás nélkül az okokat kerestem, a boldogságon, meg a boldogtalanságon agyaltam ahelyett, hogy elkönyveltem volna, hogy ez a pali egyszerűen azért iszik, mert alkoholista. Ilyen kurva egyszerű. Még egyszer hangsúlyozom, hogy az én képzeletemben egészen más kép létezett az alkoholistákról, ezért intéztem el az egészet azzal, hogy mit csináljunk, szeret inni, és úgy látszik, bírja is, mert még nem fordult fel. Azért néha, amikor nagyon be volt baszva, megkérdeztem, hány éve vagy ennyire boldogtalan? Hány éve nyomod be magadba naponta vagy kétnaponta az egy liter töményt? Azt mondta, húsz éve. Hát, mondom ez gyönyörű! Kérdeztem, nem félsz attól, hogy mondjuk három év múlva megdöglesz? Vagy akár holnap? Hogy nem éred meg az ötvenedik születésnapodat?... Á, nem! Ő nem! Ilyet ne is mondjak, mert ő nem! Aha. Bebaszik, másnap kijózanodik, regenerálódik, aztán megint bebaszik, és ez így megy. Mondtam neki, hogy ez nekem kurvára nem jön be, főleg azért, mert borzasztó cikis, ahogy részegen

viselkedik. Volt olyan, hogy elmentünk kajálni, berúgott az asztalnál, lebuzizta a pincért, átesett egy széken, majdnem fölborította a szomszéd asztalt. De hát ugye én még mindig azt mondogattam, hogy szegény emberen segíteni kell, majd én szépen segítek neki lerakni a piát, mert majd mellettem találja meg a boldogságát, és akkor majd minden nagyon jó lesz. A reménykedésem eltartott egy darabig, aztán egyre többet veszekedtünk. Piszkosul idegesített, hogy mondjuk délutánra megbeszéltünk egy programot, de ő már délben elkezdett inni, aztán annyira bebaszott, hogy végül nem mentünk sehová. Amikor ez már sokadszor fordult elő, azt mondtam, hogy nekem ebből elég volt, vagy lerakod a piát, vagy engem többet nem látsz! A duma mindig az volt, hogy ő megígéri nekem, hogy abban a pillanatban, ahogy rendeződik az életünk, tehát ő eljön otthonról, kibérelünk egy lakást, vagy egy házat, ő abban a pillanatban lerakja a piát. Azt bizonygatta, hogy a lelki huzavona és tortúra miatt kell innia, neki egyszerűen elviselhetetlen az, hogy hazajár, otthon alszik a feleségével, mellette pedig engem szeret. Azt mondta, hogy ő beledöglik ebbe az érzésbe, és hát én, ugye mint egy magányos, szeretetre éhes nő, még be is vettem ezt a dumát. Amikor ilyeneket mondott, nem is nagyon tudtam haragudni rá, mert úgy voltam vele, hogy atyavilág, mennyire szeret engem ez az ember, mennyit szenved miattam, nekem kell őt kirángatnom a boldogtalanságából, mert ő énértem akar megváltozni. Ezért nem tudtam rá igazán haragudni, hiszen mindent úgy fogtam fel, hogy értem történik. Tehát nem ellenem, hanem értem.

Egyszer csak kaptam tőle egy üzenetet, hogy neki három napra ki kell menni Svájcba, és hogy vele tartanék-e. Mondtam, hogy tulajdonképpen lakva ismeri meg egymást az ember. Ez úgy két héttel azután volt, hogy intenzíven SMS-eztünk egymással. Addig nem nagyon tudtunk együtt lenni, mert neki este haza kellett mennie, én pedig a meghívással úgy voltam, hogy örömmel vele tartok. Autóval mentünk Svájcba. Először megálltunk Ausztriában, onnan átmentünk Velencébe, és aztán jött csak Svájc. Végig vezetett, ezért nem ihatott, és iszonyú jókat beszélgettünk. Igazából egy konferenciára kellett mennie, de nem jutott el odáig, mert azt mondta, hogy most kihagyja a munkát, inkább velem próbál kikapcsolódni. Négy napos volt az út, ami nagyon jó volt, mert rengeteget beszélgettünk, lelkiztünk az élet nagy dolgairól, az ő boldogtalanságáról, az esetleges közös jövőnkről. Ebben a pár napban úgy tűnt, teljesen kiismertük egymást. Azt mondtam, ez egy teljesen normális ember, csak az a baja, hogy kurvára boldogtalan, ezért iszik, de hát a világ legegyszerűbb dolga őt ebből kigyógyítani. Gondoltam én. Úgy voltam vele, hogy nekem ezt a célt elérni, az semmi. Ahogy jöttünk haza, akkor már tudtuk, hogy ez a kapcsolat megszilárdult kettőnk között, és hozzáteszem, hogy Svájcban a legjobb oldaláról mutatkozott be. Előfordult, hogy nem volt szállodafoglalásunk, éjfélkor nagy nehezen találtunk egy pazar lakosztályt az egyik hotelben, és azt mondta, hogy leszarja, mennyibe kerül, de most már aludjunk, meg most már legyünk együtt. A lakosztály irreálisan sokba került egyetlen éjszakára, és ettől mind a ketten el

voltunk ájulva. Magamban azért azt mondtam, hogy baszd meg, nekem ez a pénz legalább négy hónapra megoldotta volna az életemet, ehelyett itt aludtam pár órát egy lakosztályban. Végül is baromira mérges voltam, hogy ennyi pénzt kidob az ablakon, ő viszont azt mondta, hogy egyrészt nem akart éjjel kódorogni egy idegen városban, másrészt ne idegesítsem magam, nem az én pénzemről van szó. Ez persze rosszul esett nekem, nem túl szimpatikus engem arra figyelmeztetni, hogy én egy csóró kiscsaj vagyok. Neki meg még tetszett is, hogy nemhogy nem estem hanyatt az ő nagyvonalúságától, de még dühöngtem is. Egyébként azért nem találtunk másik szobát abban a városban, mert ott volt az a konferencia, amin eredetileg ő részt akart venni. Na, szóval emlékezetes az a lakosztály, merthogy annak örömére, hogy sikerült megszerezni, megint eszméletlenül berúgott. Őszintén szólva vele ünnepeltem, bár nem rúgtam be, mert csak Camparit ittam, az nem annyira veszélyes, mint a dupla tömény, illetve a sok dupla tömény. Az egész éjszakát végigröhögcséltük. Hozzáteszem, szex, az nem volt. Az egész négynapos út alatt nem volt szex, mert egyetlen este se volt józan. A pia kétféleképpen hat a férfiakra, az egyik igazi vad csődör, mondhatni musztáng lesz a piától, a másik pedig az, akivel semmit se lehet kezdeni. Tehát szex, az nem volt, de amilyen hülye vagyok, még ezt is megmagyaráztam azzal, hogy na, végre egy férfi, aki még szex nélkül is ennyire szeret! Úgy voltam vele, hogy nem baj, hogy nincs szex, talán még jobb is így. Nem ront ajtóstul a házba, micsoda megbízható ember! Hazajöttünk, és akkor már mind a

ketten tudtuk, hogy ez a kapcsolat, ez működőképes lesz. Egyetlenegy kis bibi volt a történetben, hogy egy pohárkával mindig többet ivott, mint amennyit én szerettem volna, meg mint amennyi még nem lett volna ciki. Na, most az egy pohárkát úgy kell érteni, hogy egyet mindig követ még egy, és így jutunk el, mondjuk tizenegyig. Én még mindenesetre ott tartottam, hogyha meg lesz rá a lehetőségem, biztosan meg tudom állítani. Azután, ahogy hazaértünk, előállt az ötlettel, hogy akkor most milyen fasza, milyen jól megvagyunk, ő egy napot se tud már otthon eltölteni, úgyhogy gőzerővel keressünk egy lakást, vagy egy házat, ahol mi együtt tudunk lenni. Mellém akar minden este lefeküdni, és mellettem akar ébredni. Hozzáteszem, hogy még mindig nem volt szex, legfeljebb egy kis simogatás, de dugás, az nem. Azzal nyugtattam magam, hogy végül is nem lehetek annyira válogatós, hogy még szexre is vágyjak. Istenem, ha nincs szex, hát nincs! Nem volt nekem új ez a helyzet, mert volt már olyan pasim, aki hónapokig nem nyúlt hozzám, közben ő volt az ország csődöre... állítólag. Próbáltam a szex témát félretenni, gondoltam, hogyha már megvan a közös fészkünk, ha már nyugodtan élünk, ha ő már túl van a lelki megpróbáltatásokon, akkor majd lecsillapodik minden körülöttünk, helyre áll a rend, a piát is leteszi, és kurva jó lesz minden. Elkezdtünk keresgélni, főleg házakat, mert ő lakásba nem akar menni, neki kell a tér, ő nem szereti a kis helyeket. Ő a házhoz ragaszkodott, én meg azt mondtam, hogy lakjunk együtt Pomázon, van egy berendezett lakásom, ketten elférünk benne. Ráadásul

ingyen van, minek pénzt fizetni, ha nem muszáj. Azt mondta, hogy neki ez nem felel meg, nagyon messze van, ami azért gond, mert bármikor kaphat egy telefont, és neki olyankor rohannia kell a munkába. Az igazság persze az volt, hogy azért nem akart Pomázra jönni, mert az kurvára messze van a haveroktól, az ivócimboráktól. Megjegyzem, hogy a családjával legalább olyan távol élt Budapesttől, mint amennyire Pomáz van távol, csak éppen a másik irányban. Mindenesetre elfogadtam, amit mondott, bár láttam, hogy nem nagyon jár be dolgozni, hetente egyszer, vagy kétszer fordult elő, és azok a telefonok se jöttek, ami után meg kellett volna mentenie a céget. Gyanús volt nekem az egész, de ragaszkodott ahhoz, hogy költözzünk el valami házba, közel a munkahelyéhez. Mondtam, hogy jó, végül is tényleg te vagy helyhez kötve, én annyira nem. Keresgéltünk, keresgéltünk. Azt mondta, hogy azonnal, már holnapra kell ház. Délpest összes ingatlanirodáját végigjártuk, naphosszat házakat nézegettünk. Ez ezért nem tetszett neki, az azért nem. Volt olyan, ami tetszett volna neki, de nagyon drága volt, és arról én beszéltem le. Végül találtunk Érden egy kurva szép, háromszintes házat. Beléptem a házba, és azt mondtam, hogy atyaúristen! Azonnal otthon éreztem magam. Egyébként nem volt olcsó, de nem is volt irreálisan drága. Amikor mondtam, hogy nekem ez tetszik, abban a pillanatban ki is bérelte, és másnap már oda is költöztünk. A ház gyakorlatilag üres volt, mindössze egy franciaágy, egy étkezőasztal, meg egy ülőgarnitúra volt benne. Sehol egy kép, sehol egy növény. Úgy voltam vele, hogy nem érdekes, időm az

van, én majd otthont varázsolok ebből a házból. Ezekben a napokban Pomáz és Érd között ingáztam, naponta kétszer-háromszor fordultam. A lakásomból hordtam át a ruháimat, meg a kis lakberendezési cuccokat. Igyekeztem, hogy mire ő hazaér a munkából, vagy bárhonnan, akkor egy normális otthon fogadja, ne egy kopár ház. És tényleg! Három-négy nap kőkemény munkával berendeztem mind a három szintet. Ő is eljött velem lakberendezési boltokba, vettünk növényeket, vettünk képeket a falra, beszereztük a legfontosabb dolgokat a konyhába, feltöltöttük a hűtőt, elkezdtük a mi közös életünket. Ő most nemcsak beszélt róla, de ténylegesen elköltözött otthonról, és ez a három-négy nap tényleg örömteli volt. Elhittem, hogy egy csapásra megoldódott minden problémánk, most már nem fog inni, mert nincs is rá oka. Nohát, ez nem így történt! Fogadkozott, hogy leáll, de aztán annyira boldognak érezte magát, hogy végre együtt vagyunk, hogy esténként a kanapén ülve, hullarészegre itta magát. Ettől persze kezdtem besokallni, hogy baszd meg, eddig azért ittál, mert boldogtalan vagy, most meg azért, mert ünnepied a házat, meg a közös életünk kezdetét. Megállás nélkül cirkuszoltam, hogy fejezze be, miért kell állandóan inni, ráadásul ész nélkül. Mert nem az volt, hogy iszogat, kortyolgat, a faszt! Ha ő egyszer elkezdte, akkor nem volt megállás. Nagyokat nyeltem, és kezdtem kurvára ideges lenni, mert nem lehet együtt élni egy olyan emberrel, akivel még beszélgetni se tudsz, mert egyáltalán nem emlékszik arra, hogy előző nap mit csinált, vagy éppen miről beszélt. A józan pillanataiban próbáltam elkapni,

és elmagyarázni, hogy ez így nem lesz jó, engem egyre jobban frusztrál, zavar, hogy többet részeg, mint amennyit józan, és én nem akarok olyan emberrel lenni, akivel nem érzem jól magam. Mindig, mindent megígért, belátta, mekkora hülye, amikor kockáztatja a kapcsolatunkat, és tényleg, volt egy olyan hét, amikor csak egyszer rúgott be. Kár, hogy nem volt a házban dicsőségtábla, biztos fölírtam volna ezt a rendkívüli eseményt. Kezdte mondogatni, hogy tök jó lenne elmenni, elutazni valahova, merthogy ő mennyire szeret utazni, és hogy ő világéletében sokat utazott. Mondta, volt már egy párszor luxushajókon, szívesen elvinne engem is. Mondtam, hogy tök jó, új életet kezdtünk, milyen klassz lesz az első közös nyaralásunk, utazásunk. Kiválasztottunk egy egyhetes tengeri hajóutat. Baromira örültünk neki mind a ketten, hogy hú, de jó, oda fogunk menni. Én még sose voltam ilyen nagy hajón, ő meg már volt, és tudja milyen jó. Lelkendeztünk, milyen fantasztikus lesz az az egy hét a hajón, amelyik minden nap kiköt valamelyik városban, és akkor majd ott várost nézünk, jövünk-megyünk, és jól érezzük magunkat. Megegyeztünk abban, hogy ezzel az úttal tényleg új életet kezdünk, mert ő megfogadta, nem fog többet inni. Be is fizettünk egy ilyen útra. Velencéből indult a hajó. Szépen becsomagoltam magunknak egy-egy bőröndöt, bőven vittünk ruhát, aztán elautóztunk Velencébe, leparkoltunk, becsekkoltunk a hajóra, elfoglaltuk a kabinunkat. Nem volt nagy kabin, viszont volt kis terasza, két székkel, ránézett a nyílt tengerre. Nagyon örültem neki, hogy hú, de jó lesz ez az egy hét. Aztán a

hajó gyakorlatilag el se indult még Velencéből, én azt láttam, hogy ő kint ül a teraszon, és a mini bárból a viszkit issza. Mondtam neki, hogy baszd meg, a hajó még el se indult, te meg már kiiszod a mini bárt. Mondta, hogy jaj, csak egy viszki, és azt is csak azért, mert mennyire örül. Mondtam neki, hogy az kurva jó, hogy ennyire örül, csak azt szeretném tudni, miért kell megállás nélkül inni és inni. Azt felelte, hogy akkor jó, nem iszom. Aztán, amikor azt hitte, hogy nem látom, kivette a második kis üveg viszkit is a mini bárból, kiitta, az üveget meg a tengerbe dobta. Persze észrevettem, mert hülye azért nem vagyok! Na, most az első este úgy folytatódott, hogy gyerünk, nézzünk körül a hajón. Körülnéztünk, majd azt mondta, hogy üljünk le a bárban, és igyunk egy koktélt. A koktélnak volt folytatása, a végeredmény pedig az lett, hogy gyakorlatilag ugyanazon a helyen, ahova leült, hullarészegre itta magát. Folyamatosan rendelte a duplaviszkiket. Én persze berágtam, hogy na jó, akkor én most fölmegyek a kabinba. Akkor elkezdett velem cirkuszolni, hogy maradjak ott, ne menjek sehova, ne hagyjam magára, merthogy ő most milyen szarul van. Mondtam neki, hogy a fasznak kellett innod! A fasznak kell rögtön elrontani az első napot! Mindegy. Nagy nehezen fölcibáltam a kabinba, lefektettem aludni, és szomorú voltam, hogy egyszerűen nem tisztel engem annyira, hogy legalább az első közös nyaralásunkat ne azzal kezdje, hogy rögtön bebaszik az első este. Miközben én bánkódtam, ő elkezdett hőzöngeni. Azt mondta, megmutatja nekem, ő milyen kemény csávó, hogy ő nem fél semmitől, akár be is tudna ugrani a

tengerbe. Ha nem hiszem el, akkor megmutatja, hogy ő belebassza magát a vízbe. Mondtam neki, hogy atyaúristen! Feküdjél már le! A faszt terrorizálsz a hülyeségeiddel?! Nagy nehezen túléltük ezt az estét, nem bizonyította be, mennyire fasza csávó, és nem baszta be magát a vízbe. Másnap, ugye másnapos volt, tehát nem tudott inni. Kikötött a hajó, ő viszont rettentő szarul érezte magát, és azt mondta, harminc fokban nem igazán tud várost nézni. Mindenesetre mondtam neki, ez kurva jó, eljöttünk nyaralni, és itt kell ülnöm, ebben a szájba baszott kabinban, mert megint nem bírtál magaddal, és be kellett, hogy basszál! Mondtam neki, hogy fogadást tudnék kötni arra, hogy ez az egy hét nem szól másról majd, mint az állandó piálásról. Minden másnap be fogsz baszni, a páratlan napokon meg agonizálsz a másnaposságtól, én meg ülök melletted ebben a rohadt, légkondis kabinban. Mondta, hogy jaj, nem, nem, nem! Nem fog már a héten többet inni, mert tényleg faszság, amit művel, és nem akarja elbaszni a nyaralást. Aztán két napig nem ivott, a negyedik napon már nem bírta. Azt mondta, elmegy internetezni, megnézi a céges üzeneteit. Mondtam, hogy jó. Elment, majd eltelt jó két óra, amikor megpróbáltam telefonálni neki. Ki volt kapcsolva a telefonja. Mondom, ez fasza! Kezdett már esteledni, hétkor, nyolckor, már nem emlékszem, indulni kellett volna vacsorázni. Három óra várakozás után elindultam megkeresni. Az internet körül nem láttam, sorra néztem be a bárokba, itt se volt, ott se volt. Akkor ugrott be az a bár, ahol az első este bebaszott. Hát, ugyanazon a helyen, ugyanabban a székben

találtam meg, teljesen szétfolyt, keresztbe álltak a szemei. Az asztalon ott volt a viszkis pohár a kólás pohárral, és körülbelül öt darab már kifizetett számla, mindegyik duplaviszkiről volt kiállítva. Leültem vele szembe, és mondtam, hogy mégis, te ezt, hogy a picsába képzeled, hogy eljöttünk együtt nyaralni, erre lelépsz a kabinból azzal az indokkal, hogy megnézed az üzeneteidet, aztán hullarészegen talállak meg a bárban. Mondtam neki, azonnal gyere föl a kabinba, öltözzünk át, és menjünk vacsorázni. Próbált valamit mondani, de csak motyogni volt képes. Teljesen kész volt! Mondtam neki, hogy na, baszd meg! Én nem megyek veled így vacsorázni, mert nem fogsz te engem lejáratni, meg rommá égetni. Ő persze intett a pincérnek, hogy egy újabb duplaviszkit kér. Azt mondtam neki, hogy úgy emeld a pofádhoz a poharat, hogy kiveszem a kezedből, és rád borítom, itt, mindenki előtt. Az volt a gáz, hogy nem volt nálam pénz, és a kártyámon se volt semmi. Én akkor azt terveztem, hogy leszállok a következő városban, legyen az bárhol, leszállok, és hazamegyek a picsába! Bőröndöstől fölszállok egy repülőre, vagy buszra, vagy stoppolok, vagy a faszom tudja, hogy, de hazamegyek. Nem tudtam megcsinálni, mert nem volt nálam pénz. Ő meg elkezdett hőzöngeni, hogy mi a faszt rinyálok, azért jöttünk el nyaralni, hogy jól érezzük magunkat, márpedig ő a bárban érzi jól magát, akkor, amikor iszogat. Mondom neki, nem iszogatsz baszd meg, hanem hullarészegre iszod magad, és használhatatlan vagy, egy szánalmas fasz! Itt vagy velem ebben a rohadt kabinban, de nem tudunk szexelni, nem tudunk

egymással mit csinálni, és már beszélgetni sincs veled kedvem, mert fölösleges, másnap úgysem emlékszel semmire, meg egyébként is, amikor hullarészegen egy ember beszél, akkor az inkább idegesítő, mint felemelő. Mondtam már, hogy ami a szexet illeti, anélkül jól elvoltam, de egyre nehezebben viseltem el a dumáját, mert fárasztó volt, mert szánalmas volt, mert undorító volt, mert rossz poénokat mondott. Szóval, nagyon felbaszta az agyamat, teljesen ki voltam borulva, hogy fogom túlélni ezt a hátralévő pár napot, hiszen még csak a negyedik napnál tartottunk. Még hogy hajókázunk, és várost nézünk! Egyetlenegy helyen szálltunk ki, Isztambulban, ahol taxival fölmentünk megnézni valami faszom tudja műemléket, de hát gyakorlatilag azt egy óra alatt letudtuk, mert neki melege volt, mert neki minden baja volt. Az ötödik napon egyszer csak csörgött a kabinban a telefon, és egy nagyon kedves hölgy, nagyon kedvesen megkérdezte, hogy elnézést, az XY-nak maga a felesége? Gondoltam magamban, hogy még az baszna be, de inkább azt válaszoltam, hogy igen, miért mi a probléma. Azt mondta, hogy nagyon szépen megkérnek, hogy menjek le a kaszinóba, mert ott van a drága férjem, és finoman szólva eléggé be van rúgva. Mondtam, hogy baszd meg! De ciki! Fölvettem a kis cipőmet, lementem a kaszinóba. Azt láttam, hogy a Black Jack asztalnál hőzöng, dülöngél, összevissza kötözködik a krupiéval, a viszkis üveg a Black Jack asztalon. Odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy most, azonnal gyere föl velem a szobába. Azt mondja,

jaj! Nézzék, itt a feleségem! Elkezdett erőszakoskodni, hogy játsszak vele Black Jacket. Mondom játsszon veled Black Jacket a faszom, neked fogalmad sincs, hogy nézel ki! Teljesen elpöccent az agyam a látványtól. Pontosan azt az ultracikis, szánalmas, hullarészegen tántorgó embert alakította, akitől rögtön hányhatnékja van az embernek. Összeszedtem a telefonját, a szobakártyáját, mert minden szanaszét volt, és kínkeservesen fölrángattam a kabinba. Lefektettem volna aludni, de nem volt álmos, ráadásul elkezdte mondani a nagyon-nagyon rossz poénjait. Iszonyúan fárasztott. Be kellett kapcsolni a számítógépet, valami zenéket kezdett mutogatni, aztán feltette a régi lemezt, hogy ő bármikor ki merne ugrani a kabin ablakán. Az volt a baj, hogy arrogáns, agresszív részeg volt. Nem mertem visszaszólni, mert attól féltem, hogy fog, és kivág a nyolcadik emeletről bele a tengerbe, vagy helyettem a telefonomat dobja a vízbe. Szó szerint rettegtem! Rettegtem, és majdhogynem vigyázzba álltam, nehogy valamit hibázzak, vagy félreértsen egy mozdulatot. Biztos voltam benne, hogy simán képes lenne megölni, és másnap nem emlékezne rá. Aztán az történt, hogy kinyitotta a széfet, kivette az útlevelemet és lapozgatta. Elkezdte kérdezgetni, hogy na, itt egy pecsét, itt kivel voltál. Mondtam neki, hogy fejezze be, és kérdeztem, hogy mi közöd van neked ehhez. Csak folytatta! Mondjad meg baszd meg, hogy itt kivel voltál? A négerrel? Ki a faszommal voltál itt, mond meg! Egy perc alatt leellenőriztetem, hogy itt és itt kivel voltál, baszd meg! Annyira, de annyira abnormálisan viselkedett, és annyira szánalmas volt, és annyira féltem

tőle, hogy egyszerűen nem tudtam, sírjak vagy nevessek kínomban, vagy, hogy helyette én ugorjak bele a vízbe, véget vetve ennek az egésznek, vagy leszúrjam, vagy megfojtsam, vagy mi a faszt csináljak? Azon gondolkodtam, hogy a következő állomáson kiszállok, lesz, ami lesz, pénz nélkül, fölhívok valakit, mondjuk az anyámat, és megkérem, hogy utaljon az egyik bankkártyámra valamennyi pénzt, hogy haza tudjak menni. Még egy pályaudvaron, vagy repülőtéren strichelni is jobb, mint ezt a hullarészeg állatot pesztrálni! Az egész nyaralásom egy rémálom volt. Az, hogy egy percet se élveztem az egészből, az gondolom természetes, de az külön idegesített, hogy volt körülöttünk ott kétezer ember a hajón, ők vihogva, nevetgélve, szerelmesen andalogtak, csókolóztak, halálosan élvezték a hajóutat. A nászutas párok, a kisgyerekes családok, az idős házaspárok, szóval mindenki, rajtam kívül. Nekem egy rémálom volt. Szó szerint, rémálom. Az nem is volt kérdés, hogy ezzel a férfival én befejeztem. Ház ide, ház oda, közös élet ide, közös élet oda, menjen, ahova akar, hagyjon engem békén, mert ezt nem lehet elviselni. Amikor nagy nehezen visszaérkeztünk Velencébe, a kikötőbe, ő természetesen kurvára másnapos volt, tehát közölte velem, hogy nekem kell hazavezetni Velencéből, mert ő teljesen kiütötte magát. Beszálltunk a kocsiba. Három-négyszáz kilométeren keresztül nem szóltam hozzá egy szót sem. Aztán amikor kezdett jobban lenni, megkérdezte, hogy most akkor mi van? Mondtam, hogy az van, baszd meg, hogy én egy alkoholistával nem fogom összekötni az életemet, te

mentehetetlen vagy. Te orvosi eset vagy, neked kezeltetni kéne magad. Én nem áldozom be az életemet arra, hogy öt év múlva egy máj károsodott, alkoholista embert látogassak az intenzívosztályon. Én másfajta párkapcsolatot képzelek el magamnak. Megmondtam, hogy ez a történet nem működik, nekünk már nem lehetnek közös terveink. Mondtam neki, hogy szerintem menjél vissza feleségedhez, mert ő ezt már megszokta, ő ezt tolerálja, ő ezért már nem szól, én viszont nem fogom magam tönkretenni. Azt mondta, hogy teljesen igazam van, nagyon nagy elnézéseket és bocsánatokat kért, aztán megesküdött mindenre, hogy ne költözzek még haza, hanem adjak még egy esélyt. Győzködött, hogy ő képes letenni a piát, és teljesen igazam van, ő lenne a világon a legnagyobb faszkalap, hogyha emiatt egy ilyen pitiáner dolog miatt, elbaszná ezt a kapcsolatot. Hazaértünk. Természetesen nem szóltam hozzá, úgy voltam vele, hogy jó, a következő bebaszást megvárom, aztán végérvényesen tiplizek. Hát, nem kellett sokat vámom erre a bebaszásra, hiszen már másnap dél körül elment dolgozni, legalábbis nekem azt mondta, hogy dolgozni megy, majd délután három óra körül kaptam tőle egy SMS-t, amiből látszott, hogy már be van baszva. Na, akkor összeszedtem a cuccaimat, de mivel egy fuvarral nem lehetett mindent hazavinni, felhívtam egy barátnőmet, hogy üljön a kocsijába, és jöjjön segíteni, mert besokalltam. Aztán felhívott az emberünk hullarészegen, és mondtam neki, hogy figyelj drága, nekem most ez volt az utolsó csepp a pohárban, úgyhogy összepakoltam a cuccaimat, és én megyek haza. Elkezdett fenyegetőzni a telefonba, hogy mi a

faszt képzelek én magamról, őt nem lehet csak úgy elhagyni. Elkezdett fenyegetőzni, én meg kurvára elkezdtem rettegni. Mondtam neki, hogy jön a barátnőm, és hazavisszük a cuccaimat, erre üvöltött, hogy az ő házába senki nem teheti be a lábát, mert idejön és mindenkit agyonver. Ez olyan este kilenc óra körül volt. Zokogtam, és gondoltam, hogy jó, megvárom, hogy hazaérjen, és majd akkor lépek le, ha kijózanodik. Össze voltak pakolva a cuccaim, ültem egy széken, néztem magam elé, amikor éjfél körül fölhívott egy haverja, hogy érte tudok-e menni, mert annyira részeg, hogy már mozgásképtelen. Mondtam neki, hogy nem tudok érte menni, és nem is fogok érte menni, oldja meg, ahogy tudja. Felőlem a barátja ott alszik, ahol akar, útszélén vagy egy hotelben, nekem teljesen mindegy, vagy menjen haza a feleségéhez, csak hagyjon engem békén. Rá félórára valami sofőrök hazahozták, hullarészegen föltántorgott a lépcsőn. Meglátta az összepakolt cuccaimat, és azt mondta, hogy... aha... tehát összepakoltál. Aha! Te ezt, hogy képzeled? Elkezdte fölborogatni a zacskókat, összevissza dobálni kezdte a cuccaimat, és őrjöngve azt hajtogatta, hogy én mi a faszt képzelek. Na, akkor én összeomlottam. Térdre rogytam előtte, zokogva könyörögtem, hogy engedjen el, hagyjuk ezt az egészet. Próbáltam egy hullarészeg embert meggyőzni az igazamról. Hogy ő nem fog változni, hogy neki az élete abban az irányban folytatódik, ahol húsz évvel ezelőtt elkezdte, és az, hogy ő masszívan iszik, az lehet, hogy neki jó, de nekem nem. Teljesen értelmetlen volt győzködni, mert fenyegetőzött, hogyha én elhagyom őt,

akkor felgyújtja a házunkat Pomázon, öröm lesz nézni, ahogy lángol. Aztán azzal folytatta, hogy nekem kell viselni az összes terhet, amit a ház miatt kifizetett, sőt, rám fogja terhelni még a nyaralásnak az árát is, és olyan adósságba fog engem kergetni, hogy abból életem végéig nem fogok tudni kiszállni. Azt kell, hogy mondjam, összeomlottam. Életemben még nem féltem annyira, mint akkor és ott. Tudtam, hogy nem szabad arrogánsan válaszolni, azt a taktikát választottam, hogy szépen szólok hozzá, hátha visszavesz és megnyugszik, mert azt láttam, hogyha nem sikerül lenyugtatni, akkor engem meg fog ölni. Mondtam neki, hogy jó, jó, majd másnap kipakolok, nyugi, most menjünk aludni. Elkezdett gyanakodni, hogy biztos azért akarom őt lefektetni aludni, hogy aztán amikor elalszik, akkor én szépen kipakolok, és elmegyek innen. Mondtam neki, hogy nem, nem, nem, szó sincs erről, próbáljuk meg újra, én hiszek benned. Próbáltam megnyugtatni, nyilván hazugságokkal, mert eszem ágában sem volt ottmaradni, csak azt nem tudtam, hogyan fogok tudni lelépni. Másnap késő délután, amikor valamennyire kijózanodott, mondtam neki, hogy én most elköltözöm, ő pedig beleegyezett, elengedett a házból. Abban a házban egy hónapot éltünk, ebből egy hét jutott a rémálomszerű tengeri útra. Azután, ahogy hazaköltöztem, bombázott az SMS-eivel, hullarészegen hívogatott hajnali kettő-három körül, a telefont persze nem vettem fel. Igyekeztem minden kapcsolatot megszakítani vele, nem fogadtam a hívásait, nem válaszoltam az üzeneteire, de volt egy problémám.

Amikor beköltöztünk az érdi házba, ő vett két nagy plazmatévét. Amikor eljöttem, azt mondta, hogy az egyiket elvihetem, mert nincs rá szüksége, a másikat megtartja. Mondtam neki, hogy én úgy viszem el a tévét, hogy mond egy árat, mert nem akarok függni tőle. Akkor nem mondott semmit, aztán később, amikor már végre tudatosult benne, hogy a történetünknek vége, írt nekem egy SMS-t, hogy jó lenne, ha rendezném a számlámat. Azt válaszoltam, hogy eddig is vártam a számla végösszegét, közölje, mennyit kér a tévéért. Na, annyit kért a tévéért, amennyiért vette. Elkértem a bankszámlaszámát, mert nem mertem megkockáztatni, hogy személyesen találkozzak vele, úgy gondoltam, hogy a banki átutalás a legjobb megoldás. Átutaltam neki a pénzt, és ezzel nagyjából befejeződött a történetünk. Egyszer-egyszer még hívogatott éjszakai órákban, nyilván hullarészegen, másnap viszont nem hívott, mert már nem emlékezett semmire. A félelmem egyébként beigazolódott. Nemrég kaptam tőle egy SMS-t, hogy intenzívosztályon kezelték, hajszálon múlt az élete, mert rosszul lett. Kiderült, hogy visszaköltözött a családjához. Én csak azért imádkozom, hogy ez az intenzívosztályos kis kitérő talán elgondolkodtatta arról, milyen sors vár rá. Azt kell, hogy mondjam, ezt a két hónapot nem szeretném megőrizni semmilyen formában, sem az emlékezetemben, szeretném kitörölni, kiradírozni, mintha nem is történt volna meg. Ennek az embernek én egy dolgot köszönhetek, a pánikbetegségemet, amit soha a büdös életben nem fogok megbocsátani, még akkor se, ha térden állva

csúszna-mászna színjózanul előttem, és esdekelne a bocsánatomért. 31. A történet évekkel ezelőtt kezdődött. Úgy látszik, arra vagyok kárhoztatva, hogy a múltból időnként előkerüljenek olyan pasik, akikhez igazából közöm se volt, és aztán megint nem lesz. Valami nagyon sántít! Nem merem azt mondani, hogy minden pasi buzi, mert azért ez nyilván túlzás lenne, de valami kurva nagy baj van! A fiúcskáról annyit kell tudni, egy pár évvel ezelőtt együtt dolgoztunk egy tévéműsorban, ő stábtag volt, én pedig szereplő. Nagyon tele volt a tököm a produkcióval, szívem szerint menekültem volna, így aztán eszembe se jutott, hogy azt nézegessem, kivel lehet ott összeszűrni a levet. Észrevettem persze a fiúcskát, láttam, hogy helyeske, de úgyse fért volna bele az életembe, se az időmbe, se az agyamba, se a kapacitásomba, semmibe. Szóba se kerülhetett, hogy kikezdjek egy stábtaggal. Különben is, nagyon sokba került volna nekem egy kis légyott, másrészt agyilag se voltam egészen rendben. Ami a fiúcskát illeti, soha nem nézett rám, csinálta a dolgát, elvolt. Amikor a műsornak vége lett, menekültem hanyatt-homlok, akkor ugrottam a „másik Nagy Ő” karjai közé. Augusztus közepén, vagy végén, már nem emlékszem, a neten böngészgettem az ismerőskereső oldalakon. Mondhatnám azt is, hogy ismerősök után kutatgattam, de picit benne volt az is, hogy na, hátha most bukkanok rá életem szerelmére. Nem is igaz, nem ez volt az elsődleges, inkább az, hogy unatkoztam. Pasi nélkül fetrengtem itthon az ágyban, ölemben a laptop, és

végignéztem egy csomó ismerősömnek az ismerőseit, hátha azok között is találok egy-két embert. Találtam is, úgy húsz-harmincat, azokat szépen bejelölgettem, és köztük volt a fiúcska is. Isten bizony, mindenféle hátsó szándék nélkül jelöltem be ismerősömnek, majd rá egy napra, a legnagyobb meglepetésemre, érkezett tőle egy levél. A fiúcska azt írta, hogy... nahát, milyen furcsa az élet, micsoda véletlenek vannak, mert épp rólam beszélt egy barátjával, aztán amikor hazament látta, hogy én bejelöltem őt. Ennyi év után! Hogy micsoda véletlenek vannak! Teljesen odavolt, meg vissza. Na, a levél után jobban megnéztem ezt az emberkét, és rémlett, hogy ő egy nagyon jóképű, helyes fiúcska. Az is világos volt, hogy már nem dolgozunk együtt, a házinyúl státusza megszűnt. Visszaírtam neki, próbáltam nála egy kicsit puhatolózni, hogy vajon ő miért is írt nekem. Egyébként tényleg nagyon tetszett a fiú. Fú! Nagyon szép, gyönyörű szemei vannak! Végre egy olyan ember, akinek ha belenézek a szemébe, még ha csak fotón keresztül is, akkor is azt látom, hogy ennek van lelke. Azt ugye tudjuk, hogy a szem a lélek tükre, és a fiúcska szemében minden benne volt. Tényleg. Minden, amire egy nő vágyik. Gyengédség, érzelmek, tűz, szerelem... minden benne volt abban a szempárban. Na, szépen visszaírtam neki, valami kérdéssel lezártam a levelet, hogy mindenképpen jöjjön tőle válasz. Jött is a válasz, kéthárom nap múlva. Hozzáteszem, ez a két-három nap nem kifejezetten lazán, felhőtlenül telt el. Naponta olyan tíz-tizenötször leellenőriztem a postaládát, két nap

után már picit kezdtem ideges lenni, visszaolvastam a levelemet, hogy hátha valami olyat írtam, ami neki nem tetszett, vagy amitől megijedt. Szerintem nem írtam ilyesmit, de fölhívtam a barátnőimet, beolvastam nekik a levelet a-tól z-ig, hogy szerintük van-e benne valami olyasmi, ami miatt nem válaszol. A lányok mondták, hogy ebben az égvilágon semmi se volt, és csak higgyem el, hogy majd írni fog. Aztán tényleg jött a válasz. Elkezdtünk levelezni. Én minden levélre rögtön, zsigerből válaszoltam, viszont nekem mindig várnom kellett. Volt úgy, hogy két napot, volt, hogy három napot, volt, hogy egy hetet is. Tudni kell, hogy a fiúcska rengeteget dolgozik, legalábbis ő azt mondta, és pont abba az időszakba trafáltunk bele, amikor ő éjjel-nappal el volt foglalva. A fiúcska tisztára olyan volt, mint egy non-stop nyitva tartó üzlet. Ment a levelezés, borzasztó romantikus volt, hogy magázódtunk. A fiúcska tisztára olyannak tűnt, mint egy valódi úriember. Szóval, nagyon kedves volt, meg minden... és aztán nagy nehezen kezdtünk már arról levelezni, hogy nagyon-nagyon régen találkoztunk utoljára, ráadásul akkor se úgy találkoztunk, hogy beszélgettünk volna, mert az utolsó találkozás, az kőkeményen a munkáról szólt... szóval, nagyon jó lenne végre valahára találkozni. Így visszagondolva, én a fiúcskának csak a nevét tudtam, munkaközben soha egy mondatot nem beszéltem vele. Ez azért érdekes, mert azzal a tévéstábbal a fél világot végigutaztam. Nyilván emlékeznek arra a nagyon értelmes műsorra, amelyikben a rózsákat osztogattam.

Leveleztem és vergődtem. Abban az időben minden nap kitakarítottam a lakást, mert úgy voltam vele, hogy biztos egy spontán fiú, és bármikor beléphet az ajtón. A por le volt törölve, kutyaszőr sehol, cipők a helyükön, tehát rendben volt minden. Minden! Illatos volt a lakás, füstölgött a füstölő, illant az illóolaj..., mert biztos, hogy ma majd azt fogja mondani, hogy jön. Merthogy elküldtem neki a telefonszámomat, hogyha esetleg úgy gondolná, hogy valamikor eljönne hozzám, akkor hívjon, mert azért nem biztos, hogy én pont nézegetem a postafiókomat. Ez egyébként nem volt igaz, mert a harmadik levelétől számítva, én naponta nem tízszer néztem a postaládámat, hanem tízpercenként. Érdemes számolni... huszonnégy órából nagyjából nyolcat aludtam, maradt tizenhat órám arra, hogy ne csináljak semmit, csak otthon üljek, és tízpercenként frissítsem az adott oldalt. Abból álltak a napjaim, hogy takarítottam és internetet frissítettem, meg a barátnőimnek panaszkodtam naphosszat, hogy még mindig nem írt, még mindig nem írt, és a két barátnőmnek megállás nélkül olvastam a leveleket, az övéit, meg az enyémeket, és azt kérdezgettem, hogy szerintük ezt miért írta, és amit én írtam, azt vajon hogyan fogadta. Állandóan azon agyaltam, hogy egy-egy szón, kifejezésen mit értenek a férfiak. Így utólag el tudom képzelni, hogy a barátnőim agyára mentem. Szegények, porszívóztak, fürödtek, vagy éppen kakáltak volna, de én állandóan rájuk telefonáltam. Mit tudtak nekem mondani? Anikó, nem tudom! Nem tudom megfejteni, de biztos úgy van, ahogy te gondolod, meg... ne legyél türelmetlen, hagyd dolgozni, biztosan írni fog!

Aztán amikor írt, azokon a napokon minden kurva jó volt. Happy voltam! Ugráltam a lakásban, és tudtam, hogy nem értelmetlen takarítani. Azokon a napokon meg, amikor nem írt, akkor meg azon törtem a fejem, mire ítéljem magam, kötél általi halálra vagy golyó általi halálra? A fiúcska nagyon okos volt, mert nem adta meg a telefonszámát, bár nem tudom, igazából miért nem adta meg. Vajon honnan tudta, hogy nem kéne megadni a telefonszámát? Igazából nem vagyok egy zaklatós típus, de simán elképzelhető, hogyha mondjuk egy fél napig nem ír, akkor én biztosan küldök neki egy SMS-t, annak ellenére, hogy tudom, nem szerencsés, ha egy nő akkor zaklatja a férfit, amikor az dolgozik. Mindegy! Mondogattam magamban, hogy türelem, türelem, kivárom, és majd minden jó lesz. Egy idő után eljutottam odáig, hogy egész nap feküdtem, és tévét néztem. Az ágyon mellettem a laptop, és már nem tízpercenként frissítettem, hanem már ötpercenként. Egyik nap úgy este nyolc körül egyszer csak láttam, hogy jön egy levél. Ez ugye a harmadik hét végén volt, egy igen intenzív levelezőszakasz után. A levélben az állt, hogy úgy néz ki, hogy ma este meg tud látogatni, ha nekem is jó. Ő még javában dolgozik, nem tudja mikor fog végezni, lehet, hogy csak éjfélkor, egykor, vagy kettőkor, nem tudja... de nagyon szeretné, ha tudnánk találkozni, ha csak tíz percre is, de neki az is tökéletesen megfelelne. Pfú! Nahát... tíz percre látni akar... egyértelmű! Biztos gyűrűvel jön, de az a minimum, hogy bőrönddel. Két variáció lehetséges, először a gyűrű, másodszor a

bőrönd. Éreztem, hogy sínen vagyunk. Na, rögtön átnéztem a lakást, gyorsan áttakarítottam... behűtöttem az ásványvizet, hogyha majd jön, akkor minden rendben legyen. Tutira éreztem, hogy itt alszik nálam, mert ilyen levelezés után ez egyértelmű, másképp nem történhet! A biztonság kedvéért elküldtem neki a telefonszámomat azzal, hogyha esetleg már nem lennék fönt az interneten, akkor is el tudjon érni. Még hogy én ne lettem volna fönn az interneten! Éppen arról szólt az életem azokban a napokban! Szóval, átküldtem neki a telefonszámomat azzal, hogyha esetleg a múltkor kitörölte volna, akkor is meglegyen, főleg azért, hogy amikor jön, akkor el tudjam őt navigálni a házunkhoz. Válasz nem jött. Ültem a tévé előtt, a számítógép az ölemben, frissítettem, szerintem, akkor már egypercenként. Néha felálltam, hogy lecsekkoljam a lakást, vécé kipucolva, hűtő beizzítva, minden a helyén volt. Azon gondolkodtam, hogy na jó, vegyük lazára a figurát, nehogy még azt gondolja, hogy ennyire görcsölök rajta. Ugyan már! Ki várja őt annyira? Felvettem egy jó kis trottyos katona nadrágot, valami szűk pólót, egy cipzáras fehér melegítő fölsőt... és végül úgy döntöttem, hogy ki se sminkelem magam. Lásson engem natúr! Ha szeret, így is szeret. És hát elkezdődött a heves szívverés, a visszaszámlálás. Hogy mi a faszra számoltam vissza, azt nem tudom. Nem írta meg, mikor jön, hanem csak azt írta, hogy egyszer majd megérkezik. Úgy éjfél körül, ha jól emlékszem, megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen telefonszám! Ah!

Természetesen éppen vonalban voltam a barátnőmmel a házi vonalason. Egy olyan díjcsomagra fizettem be, amelyik délután négytől, reggel tízig ingyenes. Ez nekem nagyon jó, a barátnőimnek kevésbé. De hát nem baj! Ez is egy szokásos este volt, azt hiszem, olyan két, két és félórája voltam vonalban a barátnőmmel, és azt kérdezgettem tőle, hogy akkor most mi legyen. Véleményt kértem az elképzelésemről, arról, hogy itt vagyok kifestetlenül, a la natúr, ha szeret, így is szeressen, rögtön szembesüljön a legrosszabbal, hogy én így is tudok kinézni... aztán azon meditáltam, hogy mi van, ha megáll a ház előtt, kimegyek a kapuhoz, és mit fogok neki mondani. Mit mondjak? Kérdeztem a barátnőmtől, most mit mondjak. Hát, baszd meg! Azt mondod, amit ilyenkor kell, hogy szia! Jó, de mi a levelezésben magázódtunk, akkor most magázódjak, vagy rögtön letegezzem? Akkor most, hogy legyen? Mondta a barátnőm, hogy nyugodjál le, normálisan beszélj, amikor megérkezik. Tudod! Mint amikor beszélgetsz valakivel, úgy beszélgess! Na, ez ment két és félórán keresztül, beszélni tanított a barátnőm, mert annyira be voltam szarva. Na, szóval csörgött a telefon. Mondtam a barátnőmnek, hogy... jajjaj! Mindjárt itt van! Úristen! Mindjárt visszahívlak. A fiúcska volt a vonalban. Az mondja, na szia, akkor merre menjek? Már beért Pomázra, elmondtam neki, merre jöjjön, hova álljon. Mondta, hogy jó. A barátnőmet gyorsan visszahívtam, és mondtam, hogy itt van! Itt van! Imádkozz, hogy túléljem! Ez így is történt. Ő imádkozott, én meg kimentem a kapuhoz. Életem értelme kiszállt az

autójából, széles mosollyal a különleges szemén, és azt mondta, szia! Én meg azt mondtam neki, szia, menjünk be. Hát, bejöttünk. Beértünk a lakásba, és hála a jóistennek, az én drága szeretett, imádott kutyám segített oldani a feszültséget. Többször ráugrált a fiúcskára, körbeszagolgatta. Én gyorsan magamhoz húztam a kutyát, majdnem megfojtottam szegényt, recsegtek a csontjai. Zavaromban nem tudtam, mit csináljak. Ugye milyen aranyos kutya? – kérdeztem. Azt mondta, hogy aha! Aztán azt mondta, hogy ez a kutya tényleg édi. Vele szemben ültem, és kéthárom órácskát beszélgettünk a múltról. Arról, milyen volt együtt dolgozni. És akkor az történt, hogy az ő őzike szemeivel belenézett az én szemembe, egészen az agyamig belém nézett, és azt mondta, hogy... nekem már akkor is nagyon tetszettél! Én erre megkérdeztem, hogy akkor én ezt miért nem vettem észre? Erre azt mondta, hogy azért, mert hát én az ő szemében mindig egy elérhetetlen nő voltam, egy álom, egy megközelíthetetlen valaki, a sztár, és ő úgy gondolta, hogy ő hogy jön egyáltalán ahhoz... hogy egyáltalán próbálkozzon, ezért aztán tehát úgy döntött, hogy nem. Én megmondtam neki, hogy láttam, észrevettem, de az volt a helyzet, hogy a szerződésemet kockáztattam volna, mert hát igazából mégiscsak a műsor volt a tét. Én egyszerűen nem bonyolíthattam ott az életemet. Úgyhogy szépen megbeszéltük, miért nem alakult ki köztünk akkor semmi, és miért nem mutatott ki érzelmet a másik iránt se ő, se én. Aztán konstatáltuk, hogy tök jól alakult minden, eljött az idő, megadatott nekünk még egy lehetőség. Aztán megfejtettük azt is, micsoda furcsa

véletlenek vannak, hogy ő éppen beszél rólam a barátjával, amikor én őt az interneten bejelölöm. Megállapítottuk, hogy véletlenek márpedig nincsenek, ezt ő is aláírta, én is. Alig harmadik órája beszélgettünk, amikor gyakorlatilag bizonyos voltam abban, hogy számomra eljött a vég. Mármint abban az értelemben, hogy megállapodhatok. Úgy éreztem, hogy feloldódott a feszültségem, nem is volt más dolgom, minthogy néztem a fiút. Számomra gyönyörű volt! A szemein látszott, hogy nagyon fáradt, de még ez is megszépítette, mert tudtam, hogy értem áldozza fel a drága órákat, amikor aludhatna, de ő inkább idejött hozzám. Értékeltem a szituációt, azt, hogy fárasztjuk egymást, hogy nézünk mélyen egymás szemeibe, és nem merünk egymáshoz hozzáérni. Ez volt az a helyzet, amikor az ember biztos abban, hogy megtalálta az igazit, nincs mese, ő az, bejött és kész. Innentől kezdve az életet át kell rendezni, meg kell állapodni, férjhez kell menni, gyereket kell szülni. Szóval, ott ült velem szemben. Töltöttem neki ásványvizet, mert mondta, hogy ő alkoholt nem iszik, mert autóval van. Hoztam neki ásványvizet, kocka alakú üvegben, nagyon ízlett neki. Gyorsan meg is jegyeztem, hogy a fiúcskának ezentúl mindig kocka alakú üveges ásványvizet kell venni, mert ez neki nagyon tetszik. Aztán szépen körbejárta a lakást, megnézte, hol lakom, végül kikötöttünk a tévé előtt. Ott is beszélgettünk még egy kicsit, kérdeztem, nézzünk-e filmet. Mondta, hogy tulajdonképpen nézhetünk, de beszélgethetünk is. Hát, mondtam, klassz. Ez, hogy továbbra is beszélgetni akar, tényleg mindent elárul. Nem akar a filmmel foglalkozni,

nem, ő velem akar foglalkozni. Mégis beraktam valami természetfilmet. Erre ő röhögni kezdett, és megkért, hogy ezt szedjem ki, mert nagyon szar. Mondtam, hogy jó, kiszedem. Heverésztünk egymás mellett a heverőn, szemben a tévével. Én a jobb könyökömre támaszkodtam, ő velem szemben a bal könyökére. Néztük egymást, beszélgettünk. Néztem, és azt mondtam magamban, hogy atyavilág! Ez a fiú igazából most megcsókolna, de oka van, miért nem teszi. Azért nem csókol meg, mert ha megcsókolna, akkor az folytatódna, és nyilván benne van a fejében, hogyha már minden lesz, akkor már nősülni is kell. Tudtam, hogy ez jár a fejében, hogy nem akarja elsietni, mert biztos ugyan a dolgában, de nem akarja elsietni. Néztük egymást, beleképzeltem magamat a menyasszonyi ruhába, őt elképzeltem az öltönyében, milyen jól fog rajta állni. Kilógott a derekam a mackó fölsőből, és ő megsimogatta a derekamat, majd megszólalt, hogy ő még életében ilyen finom bőrt nem érzett. Mondtam neki, hogy ez van, ezzel tudok szolgálni. Bevallom őszintén, hogy közben kétszer is fölfutottam a hűtőhöz, hogy benyomjak egy kis Jägert, mert ha már férjhez megyek, akkor legyek már laza, ilyenkor nem szabad görcsölni. Szóval, heverésztünk a heverőn, néztük egymást, és nagyon közel volt az arcunk egymáshoz... és arra gondoltam, hogy annyira romantikus ez az egész, hogy ezt egy csókkal nem kellene elrontani. Gondoltam én. Aztán mondtam neki, hogy ha gondolja, nyugodtan itt aludhat, most már azért a pár óráért nem érdemes neki hazamenni. Ő mondta, hogy mindenképpen muszáj hazamennie, mert át kell

öltözni. Gondoltam én, hogy na persze, azért kell hazamenni, hogy átöltözzön! Ühüm... Mondtam neki, hogy nyugodtan le is tusolhat, vagy le is fürödhet, engedek egy kád vizet. Kérdezte, hogy beleférünk-e ketten a kádba. Mondtam, hogy nem vagyok egy kis darab, de szerintem egymáson biztos. Jókat röhögcséltünk ezen, hogy majd legközelebb megfürdünk együtt, aztán megbeszéltük, hogyha majd legközelebb jön, akkor úgy jön, hogy már itt is alszik, és akkor inni is fog. Magamban mondtam, hogy persze, nyugodtan hozhatod legközelebb a bőröndödet is! Halál komolyan ezt gondoltam. Aztán hajnaltájt azt mondta, hogy akkor ő elindul haza, mert gyakorlatilag egy órája van, hogy induljon a munkába, és hogy aludni már nem fog. Számomra ebből nyilvánvalóvá vált, hogy ezt az áldozatot azért hozza értem, mert annyira szerelmes, hogy ő alvás nélkül is képes dolgozni, pusztán azért, hogy csak lásson. Eredetileg tízpercre jött, és ebből a tíz percből hat óra lett. Pontban reggel hat órakor elment tőlem, kint már világos volt. Abban azért bíztam, hogy a kapuban lesz egy búcsúcsók, vagy valami. Nem volt. Viszont én a kapuban álltam, és tudtam, hogy menyasszony vagyok, mese nincs. Elment. Dobtam neki egy SMS-t, hogy nagyon örültem volna annak, hogyha megcsókol. Hát, ő szerintem kevésbé, mivel nem jött válasz. Ő hatkor ment el, én félnyolcig vártam a választ, aztán nem bírtam tovább, és elájultam. Aludtam, aztán fölkeltem, és nem volt üzenetem. Gondoltam, hogy dolgozik szegény, hát persze, hogy nem üzenget, hiszen nem tud, természetesen.

Aztán vártam, hogy fölhív, vagy valamit csinál, de semmi. Én ugye, nehogy már az elején elrontsam, se nem írtam SMS-t neki, se nem hívtam fel, mert hát, mégiscsak ha már nősülni fog, akkor meg kell mutatnom neki, hogy én egy olyan menyecske vagyok, aki nem fogja őt zaklatni munka közben. Tehát szépen, ügyesen nem írtam neki, és nem hívtam fel. Aztán jött egy levél, amiben elnézést kért, hogy ennyit dolgozik, de hát sajnos muszáj, és hogy hát szeretne látni, szeretne megint találkozni velem, de nem tudja megígérni, hogy mikor. Folytatódott köztünk a levelezés, ami arról szólt, hogy nagyon szeretne látni, de pont ezt a pár hetet fogtuk ki, amikor rengeteget dolgozik. Én mindenképpen írjak neki, mert ő nagyon szeretne tájékozódni felőlem, és nagyon szeretné tudni, hogy vagyok. Amikor az ember ilyen leveleket kap, akkor a nő tutira biztos lehet abban, hogy ez az ő embere. Onnantól kezdve, hogy ő kilépett az ajtómon, a következő napok és hetek is úgy teltek el, hogy én minden nap kitakarítottam, elmentem ásványvízért abba az egyetlenegy boltba, ahol kapható az a kocka alakú üveges víz, amit ő nagyon szeret. Kartonszámra vettem vizet, hogyha jön, akkor biztos, hogy legyen. Azon kívül, hogy vártam, semmi más dolgom nem volt, legfeljebb a barátnőimmel beszélgettem két-három órákat. Ja! Onnantól kezdve nem fürödtem. Abban az értelemben nem fürödtem, hogy nem vettem ülőfürdőt a kádban, mégpedig azért nem, mert van egy 150 literes villanybojlerem, ami csak éjjel fut fel. Úgy gondolkodtam, hogyha én napközben kifürdöm a vizet,

és ne adj’ isten éppen jelentkezik a drága „vőlegényem”, akkor nehogy már az legyen, hogy nem tudunk együtt fürdeni, mert kifürödtem a vizet. Tehát onnantól kezdve, hogy ő kitette a lábát az ajtómon, naponta olyan három perc alatt oldottam meg a zuhanyozásaimat, hajmosással együtt, hogy minél kevesebb vizet használjak el, hogy minden estére legyen meleg víz a kádba. Voltak olyan napok, amikor egészen biztosra vettem, hogy jön. Ilyenkor átmentem az anyámhoz fürdeni, mert nála gázbojler van. Így teltek a napok, aztán a hetek. Aztán jött egy levél, hogy most csak röviden tud írni, mert még mindig nagyon dolgozik, ezért inkább írjak én neki. Egyébként pedig már nagyon szeretne látni. Én írtam, és megint csak írtam. Hetente egyszer jött tőle egy rövidke üzenet, interneten. Telefonon semmi, föl se hívott. Kezdtem bepöccenni, és azt mondtam, hogy a büdös kurva életbe, ő azt mondta, hogy úgy három hétig van elúszva a munkában, most meg már a hatodik hétnél tartunk. Végül beláttam, nemhogy férjhez nem megyek, de a fiúcskát én soha többet nem látom. Megbüntettem őt. Dühömben töröltem az internetről az ismeretségünket, az összes levelét kitöröltem, az én összes levelemet kitöröltem, és azóta, fürdök nyugodtan. Már nem megyek abba a boltba ásványvizet venni, hanem tök más ásványvizet veszek, és már nem takarítok minden nap. A mai napig nem tudtam meg, miért tűnt el az életemből, de az a gyanúm, hogy soha nem is fogom megtudni. 32.

Pár perccel ezelőtt kaptam egy SMS-t az életemben megfordult legeslegnagyobb lúzertől. A szöveg a következő: „Szia! Ugye már nem álmodsz nyáladzó barlanglakokkal?” Három év után így bír nekem udvarolni! A kapcsolatunk mondhatni szoros volt, bár nem történt köztünk semmi. Szerintem nem is fog. A történet három évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy nagyon kedves baráti pár kirándulni hívott magával, egy tanyára, ahol lovakat is tartanak. Azt mondták, hogy bemutatnak a főnöknek, ritka érdekes ember. Mondtam, hogy hát menjünk. Szereti az állatokat? Igen. Jó, mert én is. Fiatal? Különben is kit nevezünk fiatalnak? Én fiatal vagyok? Harminc körül az ember inkább középkorú. Vajon jóképű? Hm. A barátaim azt mondták, hogy ők csak dzsungelharcosnak hívják. Gondoltam, mindegy, senki sem lehet tökéletes, nézzük meg, mit tud. Momentán van nője? Hát... szerintünk nincs. Még egy jó pont. Egy péntek délután megérkeztünk a tanyára. Tényleg nem volt messze, az egyik autópálya lehajtójától olyan negyedórára egy egész tűrhető földúton. Fogadott minket egy kis copfos, és bemutatkozott. Akkor azt mondtam, hogy bassza meg! Ennek egyetlen porcikája se jó, ez a pasi ez úgy szar, ahogy van. Na, mindegy, nézzünk körül. Körbe mentünk, sétálgattunk, megnéztünk egy rakás állatot, ólt, hodályt, karámot, a faszom se tudja, mi mindent. Négyen voltunk, és csak mentünk, mentünk. Különösebben nem érdekelt a pali, egyetlen dolog viszont megfogott benne, az, hogy olyan lelkesedéssel tudott magyarázni és mesélni az állatokról, hogy nem nagyon hallottam még ilyet életemben. Akkor

azt mondtam, hogy végül is szarul néz ki, egyetlenegy porcikája se tetszik, még a füle se, kicsit ápolatlan is, de hát, na bumm! Majd kikupáljuk. Legalább az állatokat bírja, az állatokat meg én is bírom, legalább lesz egy közös témánk. Sétálgattunk, sétálgattunk, leültünk, eszegettünk, aztán elköszöntünk. Minimum arra számítottam, hogy majd el fog tőlem ájulni, keresni fog orrba-szájba a közös ismerősökön keresztül, de semmi nem történt. Nekem ez nagyon nem tetszett, mert szerettem volna, ha legalább annyit kérdez, hogy érezte magát Anikó? Vagy, hogy... telefonszámot kér, vagy valami hülye dumával bepróbálkozik. De nem! Teltek, múltak a hónapok, talán eltelt egy év is, amikor eszembe jutott ez az emberke. Már nem is tudom, hogy jutott eszembe. Ja! Úgy jutott eszembe, hogy kirándulni indultunk a sógornőmmel és az unokaöcsémmel, de nem nagyon tudtuk, hová menjünk. Akkor jutott eszembe, hogy van egy hely, ahol lehet látni tehenet, szamarat, lovat, kecskét, mangalicát, bodri kutyát, meg egy ápolatlan figurát, aki lassan egy éve baszik engem felhívni. Annak idején elmentettem a számát, gondoltam mit veszthetek, felhívtam, hogy akkor most indulhatnánk-e hozzá. Természetesen igent mondott, én meg azt gondoltam, hogy nahát, biztosan baromira örül, hogy egy év után újra lát. Sajnos kiderült, hogy örülni örül ugyan, de csak azért, mert megint körbevezethet valakit, szakmázhat, és igaz ugyan, hogy kurvára örült, de nem nekem. Profi módon körbevezetett minket a tanyán, ami inkább farm volt, tényleg nagyon ki volt

találva. Tiszta rutinból megmutatta, hogyan nyergelik a lovat, hogyan ganézzák a tehenet, milyen ügyesen ül a tojó a tojáson, és hogyan trónol a kiskakas a szemétdombon. Dekára megmondta, ötven ló és húsz tehén mennyit szarik egy hét alatt, de még azt is, hogy a trágyát milyen mélyre kell beszántani, hogy aztán szép nagyra nőjön a kukorica. Lelkes volt, mi meg mentünk utána. Mosolyogtam jobbra, mosolyogtam balra, továbbra se tetszett a pali, de gondoltam nem baj, mind a ketten szeretjük az állatokat, meg kéne nézni, mit tud ez az emberke, aki olyan békés természetűnek tűnik. Ezzel a jámbortípussal még nem találkoztam, gondoltam nem lehet akkora faszkalap, mint az eddigiek. Szóval, megelőlegeztem neki egyfajta bizalmat. Egyébként nagyon megadta a módját a körbevezetésnek, csak a birkáknál álltunk negyedórát. Fejből megmondta, melyik mikor ellett, és hányat. Az unokaöcsém jót szórakozott, éppen hogy elmúlt egy éves, úgyhogy semmit nem értett az egészből. Én úgy vártam, hogy a lófarkas kicsit közelebb jön hozzám, vagy mellém lép, vagy valamit csinál, de semmi nem történt. Mindegy, vége volt, elköszöntünk, hazamentünk. Vártam. Titkon reménykedtem, hogy na, dzsungelharcos uram csak megszán, vagy kitalál valamit, de semmi. Megint elteltek a hónapok. Egyszer csak ismét eszembe jutott, és aztán az iwiw-en bejelöltem. Szóval, bejelöltem, és megkérdeztem tőle, hogy „Szia! Hogy vagy?” Úgy két-három nap múlva jött is válasz, hogy remekül, minden rendben, köszönöm, hogy bejelöltél. Nincs kedved valamikor kilátogatni a

tanyára? Hát! Gondoltam, na, végre, sínen vagyunk! A pali meghívott egyedül, biztos velem akar sétálgatni, meg, hú, de jó fej, hú, de aranyos. Válaszoltam, hogy dehogynem, remek! Ez volt hétfőn. Megkérdeztem tőle, hogy mégis, neki melyik nap lenne jó, ő visszaírta, hogy csütörtökön. Olyan nagyon nem kapkodott, mert hétfőről csütörtökre ugrott egy nagyot. Mindegy, gondoltam, úgyis vártam rá már két évet, most már az a három nap belefér. Eljött a csütörtök, és nagyon szarul voltam. Remegett kezem, lábam, félig pánikbetegen ültem az autóba. Nem érdekelt. Na, most végre randi lesz! Eltelt két év, azt mondtam, hogy most aztán kettesben fogunk sétálni. Megérkeztem, kiszálltam. Szédültem, pörögtem, minden bajom volt, nem tudtam, hogy hirtelen elájuljak a pánikrohamtól, vagy mit csináljak. Nem baj Anikó! Nagy levegő, kezeld a helyzetet! Régen randiztál az tény, de azért csak nem fogsz elájulni egy lovas kocsi láttán! Na, kijött elém a drága. Első kérdése az volt, hogy egyedül jöttél? Gondoltam, baszd meg a kurva anyádat! Mi az, hogy egyedül jöttem? Persze, hogy egyedül jöttem, kivel jöttem volna? Hát, gondoltam, elhozod a barátnődet is, mondta. Hát, mondtam, istenem az égben, két éve se tudtál velem mit kezdeni, mit akarsz te még a barátnőmtől is! Mondtam neki, hogy egyedül jöttem, mert ráértem, a barátnőim meg nem értek rá. Egyébként meg ki a fasz akarta hívni a barátnőimet? Gyanús volt ez a beszólás, de hát nem foglalkoztam vele, gondoltam, csak udvariasságból kérdezi, vagy jelzi, hogy legközelebb, ha jövök, szívesen lát mást is a tanyáján. Nagy elánnal elindultunk, a fasz tudja, hova. Jött a

szokásos kör, ami már benne van ebbe az emberben, a rutin, na, gyere, körbevezetlek. Sétálgattunk, elmentünk a tehenekhez, a birkákhoz. Megnéztük a kiskakast. Mit mondjak, éppen kefélte az egyik tyúkot. Ez se rendítette meg, olyan egy méterre állt tőlem, és mondta a sztoriját arról, nagyüzemben hogyan termékenyítik meg a tojókat. A mesterséges megtermékenyítést nagyon vágta. Egy idő után mondtam neki, hogy kicsit szédülök, kezdtem elfáradni. Már második órája keringtünk, kezdtem reményvesztett lenni, gondoltam le kéne ülni egy picit. Kérdeztem, nincs-e valahol egy pad, amire leülhetnénk, mert az fel se merült, hogy a házába behívjon. A lóistállóban jártam már néhányszor, de a nappalijában még nem volt szerencsém megfordulni. Mit ad isten, a ház előtt volt egy asztal, körbe padokkal, oda leültünk, és még azt is megkérdezte, nem vagyok-e szomjas. Szomjas voltam, és abból a vízből ittam, amit a saját két kezével húzott a kútból. Ültünk, beszélgettünk. Miről? Az élet kurva nagy dolgairól. Gyakorlatilag semmiről. Amikor az ember a semmiről beszélget, az kurva szar, mert unalmas, semmiről se szól, én meg nem azért voltam ott, hogy a semmiről beszélgessek, hanem azért voltam ott, hogy ezzel a pasival valami két év elteltével elkezdődjön. Vártam, hogy megfogja a kezem, vagy mond valami kedveset, bizalmasat, ami tényleg nekem szól, de nem. Ő statisztikákról beszélt, meg termésátlagokról. Amikor láttam, hogy itt már semmi nem fog történni, megkértem, hogy kísérjen ki a kapuhoz, elbúcsúztam tőle, és megköszöntem a remek vendéglátást.

Beültem a kocsiba, és azt mondtam, valami biztos hibádzik bennem, nyilván. Lehet, hogy nekem kellett volna rámenősnek lenni, de mindegy, majd legközelebb. Hozzá kell tennem, hogy a nagy semmiről való beszélgetésünk közepén mondtam neki, milyen romantikus lenne egyszer éjszaka körbesétálni a tanyán, amikor kettesben van az ember a természettel, senki se ül a traktoron, nem itat tehenet, etet disznót. Szóval, amikor az ember csak úgy szabadon csatangol. Azt mondta, hát igen, az biztosan nagyon jó, egyszer nagyon szívesen körbevezet engem éjszaka is. Na, mondtam, ez már nem lehet más, mint egyértelműen keringőre való felhívás. Tuti, hogy ő már előre eltervezte, miként tesz magáévá. Benne a szénában, köpésnyire a csődöröktől. Gondoltam, ez egy faszagyerek. Nyilván tartogatja a nagyjelenetet a szénában, ezért nem akar most megcsókolni, ezért nem akar most romantikázni, mert ő már eltervezte, hogy iccaka bevisz a lovak közé, és ott majd jól rádönt a szénára. Egy-két hét telt el körülbelül, írtam neki egy SMS-t, hogy nagyon szívesen benne lennék ebben az éjszakai sétában, lehet-e erről szó. Visszaírta, hogy természetesen, sőt, föl is hívott, mikor szeretném. Mondtam neki, bármikor. Bármikor, drágám! Ez most már annyira egyértelmű, hogy mi lesz itt, hogy bármikor, de minél hamarabb – gondoltam magamban. Ő meg még rá is kontrázott a gondolataimra, minél hamarabb kell ezt összehozni, mert most még elég jó az idő éjszakánként, nem kell megvárni, amíg a fagyponthoz közelít a hőmérséklet. Mondtam, hogy természetesen én se akarom azt megvárni, mármint,

hogy befagyjon a seggem az istállóban – gondoltam magamban. Mondtam neki, hogy persze, minél hamarabb, ezzel én is egyetértek. Megbeszéltük, hogy pár napon belül, sötétedéskor vár engem. Együtt leszünk napnyugtától egészen addig, amíg be nem köszönt az éjszakai koromsötét. Nyilvánvaló volt, ahogy végeztünk a mangalicákkal, meg a birkákkal, rögtön a lóistállóban, az első szénakazalnál magáévá fog tenni. Megbeszéltünk, hogy fél hét, hét körül érkezem a tanyához, addigra már távozik a személyzet. Mentem, frissen mosakodva, kényelmes ruhában, hogy tudjak bárhova, bármikor leülni, lefeküdni, fűre, szénára, ólajtóra, bármire, csak gyerünk már. És tényleg nem volt ott senki, csak ő, a copfos dzsungelharcos. Megint körbementünk, a kútnál vizet akart nekem húzni, de azt nem engedtem. Megnéztük a kecskéket, hála istennek már volt gida is. Aztán megkérdezte, hogy van-e kedvem kiscsikót simogatni. Azt mondta, hogyha kinyújtom a kezem, akkor majd elérem. Hú, gondoltam magamban, ez nagyon izgi! Ráhasaltam arra az ajtóra, aminek háttal állt maga a ló, és valahol a hasa körül bóklászik a kiscsikó. Na, szóval hasaltam, toltam ki a seggemet, úgy nyújtózkodtam, összevissza tekeregtem, hogy vegye már észre ez a hülye, miért jöttem ide Pomázról „Bivalybasznádra”, éjszaka, sötétben, amikor három hete is láttam ugyanezeket az állatokat. Mikor esik már végre le neki, mi az istenért vagyok én itt? Szóval, tekeregtem, nyúltam, vakartam, simogattam, csak éppen nem őt, hanem a csikót. Mondta, hogy na jó, szerinte most már menjünk akkor innen. Hű, mondtam, ez nagyon beindult rám, most már aztán csak-csak

kikötünk az ágyában. Elindultunk, mentünk, mentünk. Jól ránk sötétedett. Gondoltam jó volna találni valami nagyon, de nagyon sötét helyet. Elkezdtem terelni a traktorok felé. Ott álltak egy távoli sarokban. Ott állt előttem keresztbe tett lábbal, mint egy életunt idegenvezető, és azt mondta, éjszaka a traktorok nem szépek. Beszarok! Éjszaka a traktorok nem szépek! Mondtam neki, hogy nem ülnénk le az asztalhoz, ott a bejárat előtt? Gondoltam annyival is közelebb jutunk a célhoz. Leültünk. Rágyújtottam egy cigire. Kérdeztem tőle, dohányzol? Á, nem. Nem zavar? Nem. Biztos? Biztos. Jó. Akkor elszívom. Elszívtam egy cigit, ültünk. Jó fél méter volt kettőnk között a padon. Gondoltam előbb-utóbb legalább átveti a vállam fölött a kezét, vagy valami... de semmi. Hm. Jó. Elfogyott a cigi. Gondoltam rágyújtok még egyre, nem sietünk sehova. Rágyújtottam a következő cigimre. Nem zavar? Nem. Biztos? Biztos. Jó. Vártam, hogy legalább terpeszbe rakja a lábát, hozzáérjen a térdemhez, de semmi. Hm. Kurva késő volt már akkor, valami féltizenegy. Atyavilág, baszd meg! Három és félórája itt körözök, mint egy hülye holdkóros, a mangalicától a csődörig, a kecskétől a kerekes kútig, ahelyett, hogy vakarnám otthon a seggem, nézném a tévét, nem csinálnék semmit. Ehelyett itt fagyoskodok, cigizek egy padon, a galambjai meg a vállamra szarnak... merthogy galambokat is tart ez az aranyos, drága fiú. Elszívtam a második cigimet is. Beszélgettünk. Nagyon nyögvenyelős volt ez a beszélgetés, mert már a fasz tudja hányadszor beszéltük meg, hány havonta ellik a malac, és hány havonta vagy évente, a fasz tudja, a ló.

Rágyújtottam egy harmadik cigire is. Nem zavar? Nem. Biztos? Biztos. Jó. Vártam. Lassan szívtam a cigit. Gondoltam, én már nem fogok itt ajánlgatni semmit, megmaradok nőnek. Ez a pasi csak-csak levágja végre, mit akarok, ha meg nem, nagyon sajnálom, többet nem jövök. Egyszer csak az egyik melléképületből kilépett egy hatvan körüli nő, ő főz, mos rá, egy igazán drága, aranyos parasztasszony. Azt mondta, „Jó estét Anikó! Maga nagyon szép ám életben is!” Mondtam, hogy köszönöm szépen, de ezt csak maga vette észre ma este – gondoltam magamban. Aztán elszívtam az utolsó cigimet is, ez még mindig ült mellettem, mint egy rakás szerencsétlenség. Hát, mondtam, ha öt percen belül nem szólal meg, és nem mond valami épkézláb ötletet, akkor fölállok, itt hagyom a picsába, és hazamegyek. Na, eltelt négy és fél perc, majd megkérdezte tőlem, hogy nem vagy éhes? Mondtam, hogy de. Húha – gondoltam. Végre sínen vagyunk, behív a házba, aztán lesz, ami lesz. Azt mondta, hogy tud egy jó kis éttermet a közelben. Mondtam, hogy á, nem, ne menjünk étterembe. Nekem nincs kedvem emberekhez. Különben is ilyen zsúfolt, éjszakai séta után a fasz kíváncsi az emberekre. Mondtam, hogy én nyugalomra vágyom, jó volt ez az este eddig is, inkább menjünk valami romantikus helyre. Gondolkodott, és azt mondta, hogy McDonald’s. Néztem. Ez neki tényleg romantikus. Azt mondta, hogy itt a közelben, Pest határában tud egy Mekit. Mondtam, hogy Meki mindenhol van, úgyhogy felőlem indulhatunk. Azt mondta, hogy jó, de mielőtt elindulnánk, még beszalad a házba a táskájáért, mert

akkor azt hozza magával. Velem jössz? – kérdezte. Hú, mondom, vacsora előtt egy jó szex! Persze, hogy veled megyek! Biztos voltam benne, hogy bent a házban lesz valami. Beléptünk... egy irodába. Azt mondta, hogy itt tényleg nincs más ebben a házban, mint egy iroda, ő ott, a másikban, hátul, a melléképületben alszik. Azzal a parasztasszonnyal osztoznak a házon, akit az előbb bemutatott. Gondoltam, semmi baj, lökj az íróasztalra, meg se próbálok szabadulni. Lökj rá, aztán le se kerülünk róla, amíg nem pirkad! Nem lökött. A táskáját rendezgette. Kérdeztem, pisilni tudok valahol? Rámutatott egy ajtóra, és mondta, hogy ameddig pisilsz, addig én már el is készülök. Ó, mondom, de remek! Így is történt. Lehúztam a vécét, kiálltam a vécé elé, emberünk már ott toporgott az aktatáskájával. Kibaszottul nem volt szó íróasztalról, mert már ment is kifelé, kapcsolta le a villanyt. Kérdeztem, hogy a te autóddal megyünk? Nem, azt mondta, menjünk a tiéddel. Mondtam, jó. Elindultunk, aztán mentünk, mentünk. Néha megkérdezte, hol állunk meg, mondtam neki, hogy most már csak Pesten, de tényleg nem szeretnék sehova se beülni, nem akarok emberek közé menni. Elkeveredtünk Óbudára, a Szentendrei úton bekanyarodtam egy McDrive-ba. Kérdeztem, mit eszel? Elsorolta. Két Big Mac-kel kezdett... pontosan nem emlékszem, de kért pár szendvicset, már nem emlékszem mennyit, de sokat. Hozzám képest legalábbis. Kérdezte, hogy és én mit eszem. Mondom, mit tudom én, baszd meg! A legkisebb gondom nagyobb annál, mit eszem. Éjszaka térdig lejárom a tanyádon a lábaimat, aztán még a vállunk se

ért össze. Mit eszem? Nem mindegy? Kértem valami salátát, meg mit tudom én még mit, aztán ránéztem... ott tökölt, pöcsölt az anyósülésen, nem bírta rávenni magát arra, hogy odanyújtsa nekem a pénzt. Gondoltam, na jól van, én nem fogok itt pénzt kérni, ha annyira fizetni akart volna, már rég a kezembe nyomta volna az ötezrest. Óriási volt, ahogy elindult a keze a zsebe felé, aztán visszarántotta, aztán megint elindult a keze. Abszolút fogalma se volt, hogy akkor most hogyan oldjon meg egy ilyen komoly problémát, mármint, hogy a zabálnivalóért fizetni kell. Úristen! Kivettem a pénztárcámat, határozottan kifizettem háromezer forintot, aztán mondtam neki, na, egészségedre. Jó. Elindultunk. Ölében a mekis zacskó, tele kajával. Kérdezi, hova megyünk? Hol esszük meg? Ugye nem itt az autóban? Mondtam, hogy nem. Na, hol együk meg? Hangsúlyozom, már régen elmúlt tizenegy óra. Na, hol együk meg? Hát... mondom neki, itt hát! Itt a buszmegállóban? Hát... ne a buszmegállóban, valami nyugisabb helyen, olyan romantikusabb helyen – mondja ő. Ó! Na, most kéne megragadni az alkalmat, és kirángatni Pomázra a lakásomba, onnan aztán biztos már nem szabadulna. Meg én se. De á, nem tudom. Egy kicsit úgy összetört bennem valami. Én fizetem a Mekit, meg én szállítom az autómmal ezt a pasit. Olyan férfiatlan, szerencsétlen volt előttem ez az ember. Mondtam jó, menjünk el a Margitszigetre, majd ott eszünk egy padon. A Margitszigeten már arra gondoltam, hogy nem fogok száz métereket gyalogolni, hogy még jobban kopjon a lábam, gondoltam jó lesz az első pad, olyan mindegy. Itt se történik semmi, ott se

történne. Leültünk egy padra. Rutinosan kettőnk közé pakoltuk a cuccokat, elkezdtünk enni, és közben azon röhögtünk, hogy vannak olyan elmebetegek, akik még éjfélkor is futkároznak a Margitszigeten, körbe-körbe. Megettük a kaját, a térdünk se ért össze. Nem volt olyan, hogy jaj, adj egy falatot, és akkor átdugom a szádba, a kisujjamról lenyalja a ketchupot, ilyen jelenetek nem voltak. Ő evett, én is ettem. Én már kezdtem kicsit kurvára ideges lenni, már csak úgy eszegettem, csipegettem, vártam a csodát. Azon gondolkodtam, hogy menthetem meg ezt a helyzetet, egyáltalán akarom-e, vagy mi legyen vagy, hogy legyen. Elkezdtünk filmekről beszélgetni, és az volt a kurva nagy ötletem... hogy felvetettem a filmnézést, meg a piázást. Mondtam, milyen jó dolog a kettőt ötvözni, milyen jó dolog az, amikor valaki otthon van, fekszik a tévé előtt, persze nem egyedül, hanem együtt piázgatnak, és néznek valami jó kis filmet, hogy az mennyire romantikus, és mennyire tök jó. Azt mondta, hogy aha, aha, hevesen bólogatott, és mondta, hogy hát igen, igen, az nagyon jó. Megkérdezte, szeretem-e a horror filmeket. Hát, mondom speciel nem erre gondoltam, mert a horrort... miért szeretném, gondoltam. Van olyan elmebeteg, aki szereti a horrorfilmeket? Mondtam, nem szeretem a horrorfilmeket, de hát miért kérdezi? Hát, azért, merthogy az Ördögűzőt nem láttam? Mondom, nem láttam. Egyébként megvan a film körülbelül tíz éve, vagy nem tudom hány éve, ott van a polcon, de nem vagyok saját magam ellensége, hogy ördögűzőket nézegessek! Minek? Bekapcsolom a híradót, az ugye

eléggé ördögűző. Mondtam, hogy én Jim Carreyfilmeket szeretek nézni, meg úgy általában mindenféle romantikus, meg nevetős filmet szeretek, főleg olyat, ami épít, nem ami rombol. Nekem arra van szükségem, hogy építse a lelkemet, és közben jó nagyokat nevethetek. Nem hagyta annyiban... jaja, de hát azért ez egy örök klasszikus, és hogy azért ezt illene megnézni. Hát, mondtam neki, nem tudom eljön-e az a nap az életemben, amikor megnézem az Ördögűzőt, de szerintem ne nagyon feszegesse ezt a témát, mert már kezdek kurvára bepöccenni erre az Ördögűző mániára. Mondtam, hogy engem ne nagyon győzködjön, mert már harminc éves elmúltam, ha eddig nem néztem meg az Ördögűzőt, akkor most ne próbáljon meggyőzni arról, hogy ez milyen kurvára hiányzik nekem. Eddig se néztem meg, ezek után se fogom. Ő mondta, hogy jaj, hát... de ha mégis csak úgy döntök, akkor semmiképpen ne egyedül nézzem meg. Aha. Na. Tessék. Újabb keringő. Le is csaptam ezt a labdát, mondtam neki, hogy jó, mindenképpen szólni fogok, hogyha szeretném megnézni az Ördögűzőt, és akkor remélem, megnézi velem. Ó, hát mindenképpen. Jó. Mondtam neki, ha nem lenne ilyen kurva késő, és ha nem lenne ennyire naprakész, mint amilyen én vagyok... mert a csávó egyébként naptárból él, ha hétfőn felhívom, hogy mikor találkozunk, akkor azt mondja, megnézem a naptáramat, ha holnap bent leszek az irodában. Abszolút érzékeltem, hogy ő aztán nem a spontaneitás embere, ellentétben velem, ezért én nem fogok meggyőzni valakit, hogy most azonnal Ördögűzőt akarok nézni, pláne úgy, hogy

a Margitszigeten is kettőnk közé rakja a mekis zacskót. Mondtam magamban, hogy kapja be a tökömet, én nem fogok többet ajánlgatni, ajánlkozni! Kimegyek vele éjszakai sétára, elviszem a Mekibe, azt kifizetem, elhozom a Margitszigetre, erre lepakolja kettőnk közé a zacskót. Mondtam neki, hogy na jó, én ezt a mai napot letudtam, ha valami csoda történik, akkor oldja meg a további folytatást, mert én a mai napon már nem teszek érte semmit. Mondtam neki, hogy ha egy kicsit hamarabb eszébe jut, hogy Ördögűzőt szeretne nézni, akkor még akár kimehettünk volna Pomázra is hozzám, de így már nem. Mondta, hogy jó, jó, semmi baj, majd bepótoljuk. Megettük a kaját, ültünk egymás mellett kinyújtott lábbakkal, dobolva a földön, összekulcsolt karokkal, néztük a futkározókat, és jókat nevetgéltünk rajtuk. Én már inkább kínomban. A zacskó közöttünk. Mondta, hogy jaj, de gyorsan folyik a Duna. Mondtam igen, nagyon gyorsan folyik a Duna. Mennyi pénzért mennél bele? Hát, semennyiért, mert már biztos nagyon hideg... tehát ilyeneket beszélgettünk. Gondoltam magamban, hogy erre a pasira aztán most már végképp kíváncsi vagyok. Egyáltalán, férfi ez?! Nem értettem az egészet, de gondoltam most már csak a végére járok ennek a dolognak. Hát, ott himbálóztunk a padon, mint két bolond és vártam azt, hogy bassza meg, mondjon már valami ötletet, vagy valami legyen. Erre azt mondja nekem, hogy nincs kedved meginni valamit? Mondtam neki, hogy nagyon jót kérdezel, hiszen autóval vagyok, tehát ennél jobbat nem is kérdezhetnél. Mondtam, hogy azért persze elmehetünk inni valamit,

illetve én nézem, ahogy te iszol, merthogy nekem még haza kell jutni valahogy, hiszen autóval vagyok. Na, akkor vártam volna valami olyasmit, hogy ugyan már, nálam, vagy valami ilyet, de ilyen nem jött. Nem is jött volna, hiszen mint utólag kiderült az apukájával él. Ez nekem új volt, mert mostanáig azt hittem, hogy ő igazgatja a farmot vagy tanyát, és csak a parasztasszony van körülötte. Erre kiderült, hogy nem, ő csak valami ugribugri az apja körül. Kérdeztem, hogy van-e egyáltalán autója, mert mióta elindultunk fúrta az oldalamat, hogy az rendben van, hogy fuvaroztatja magát, de hogy a jóistenbe kerül haza. Arra azért nem készültem, hogy még haza is fuvarozzam a kerekes kútjához. Kiderült, hogy csak a papának van kocsija, és azt el kell kérni. Hát jó, mondtam, menjünk el, igyunk valamit. Már elmúlt éjfél, van még ilyenkor nyitva valami kocsma? Hát persze, biztos majd találunk valamit. Az én kocsimmal vagyunk, végül is lehet kocsikázni hajnalig is. Aztán elindultam, át az Árpád hídon Buda felé. Kérdezi, hova mész? Hova megyünk? Mondom, honnan tudjam, hát vezetek. Miért? Hova menjek? Hát nem tudja. Hát, mondom, én se. Jó. És te, merre mész majd utána, a kocsma után? Azt válaszolta, nem tudja, de majd megoldja a hazajutást. Nekem már minden mindegy volt, elindultam kifelé a városból, de aztán megkért, hogy forduljak vissza, inkább menjünk a vár irányába. Kurvára untam a határozatlanságát. A Fő utcában hetvenhatszor kérdeztem meg, hogy tudod már, hova megyünk, tudod már, hova fogunk beülni? Mondta, hogy nem, de hát biztos találunk valamit.

Gondoltam persze, végül is, ha jó sokáig megyünk, akkor biztos, hogy találunk valamit, csakhogy kurvára fáradt vagyok már ahhoz, hogy vezessek, meg kurvára nem azért jöttem, hogy kocsikázzak az éjszakában egy hervadt csávóval az anyósülésen. Inkább mennék haza a picsába és aludnék – ezt gondoltam magamban, de aztán mentünk, mentünk. Egyszer csak mondta, hogy itt és itt úgy emlékszik, hogy van egy kocsma, és szerinte az nyitva van, mert oda néhányszor beült már. Jó. Mentünk. Bőven éjfél után voltunk már, de a kocsma nyitva volt, mondtam, hogy hurrá. Bementünk. Épphogy leültünk, elkezdték rakodni föl a székeket. Na, a magyar vendéglátás. Nagy buli lesz itt is. Kérdezte, mit iszom. Hát, mondom mit ihatnék baszd meg, mit? Semmit. Jeges teát. Jó, hát ő megiszik egy Jägert. Mondom nyilván, persze, igyál meg egy Jägert, mulass jól egyedül, mintha itt se lennék. Megivott egy Jägert, közben pakolták föl a székeket, már gyakorlatilag a mellettünk lévőt is fölrakták, de mindegy. Mondtam neki, hogy szerintem innen hamarosan el kéne távoznunk. Kérdeztem, iszol még egy Jägert? Nem, nem, már nem iszik, mert ha én se iszom, akkor ő se. Gyakorlatilag ki lettünk rúgva a kocsmából. Elindultunk az autóm felé. Mondta, hogy ő már nem megy ki a tanyára, van egy barátja, itt lakik kétutcányira, úgyhogy akkor ő innen odasétál. Mondtam neki, hogy ne sétáljál, gyere, most már odaviszlek, és utána húzok haza a picsába, Pomázra. Még egy utolsó esélyt adtam neki, hogy majd, hogyha a kocsiból kiszáll, akkor majd jól szájon csókol, és megköszöni, milyen kurva jó volt ez az este.

Megálltam egy kapu előtt. Teszetoszán, téblábolva kinyitotta az ajtót, visszahúzta az ajtót, kinyitotta az ajtót, visszahúzta az ajtót, egyik lába kint, visszahúzta a lábát. Mondtam neki, hogy jó, akkor majd beszélünk. Aludj jól, vigyázz magadra, csak menj már a picsába a barátodhoz. Alig vártam, hogy szálljon már ki, mert fáradt voltam, és mert messze laktam. Végre kiszállt a kocsiból, kivette a kis bőröndjét, vagy aktatáskáját, vagy mi a lófaszt, és akkor mondta, hogy na jó, akkor Szia! Mondtam neki, hogy szia, de lehet, hogy még felhívlak hazafelé, hogyha nagyon elfáradnék a 11-esen, akkor szóval tartsál, jó? Mondta, hogy ja, jó! Hahaha. Na, szia! Elindultam. Nem értem még ki a 11-esre, de gondoltam, hogy fölhívom. Ja! Csak gondoltam. Fölhívtam, és nem vette föl a telefont. Mondtam, hogy baszd meg! Á, istenem! Szentül meg voltam győződve, hogy ha van benne egy pici férfiasság, akkor ott fog ülni az ágya szélén, kezében a telefonnal, és azt fogja nézni, hogy mikor hívom, vagy inkább fölhív, és azon fog aggodalmaskodni, nehogy véletlenül elaludjak az úton hazafelé. Lófaszt! Föl se vette! Kezdtem kurvára mérges lenni erre a palira, mert azt mondtam, hogy én még az életben ilyennel nem találkoztam. Most már kurvára akarom tudni, hogy mi a faszért sétálgat ez velem órákat, és mi a terve velem, már ha van egyáltalán terve. Rá akartam jönni, hogy ki ez az ember, hogy ő most barátkozik, vagy csak fél, vagy tényleg ennyire egy lúzer, egy puhapöcs. Tehát akartam tudni, hogy mi van, de arra is gondoltam, hogy éppen mosakszik, és nemsokára hívni fog – ezt gondoltam magamban. Na most, azóta is hív vissza.

Egy nőnek nagyon jól esik, hogyha randizik egy palival, utána az a pasi dob neki egy SMS-t, még ha nem történt semmi, akkor is, hogy köszi az estét, vagy jaj, de jól esett ez a kis séta, vagy valami. Valami apróságra gondolok, valami egészen minimálisra, éppen csak annyira, amitől a nő érez valami gondoskodást, még ha csak egy picit is. De semmi! Ettől a pasitól aztán semmi, de semmi visszajelzést nem kaptam, tőle meg is dögölhettem volna hazafelé, leszarta. Eltelt egy hét, és eszembe jutott. Természetesen nem én neki, hanem ő nekem. Megkérdezem, hogy van, meg mi van az Ördögűzővel. Írtam neki egy SMS-t, mi újság, mikor DVD-zünk. Gondoltam jó, lehet, hogy nyilvános helyen fél velem megjelenni, meg az apja tanyáján sem mert rám mozdulni, de ha már filmet fogunk nézni, akkor biztos, hogy valami lesz. Erre visszahívott, azt hiszem két napra rá, hogy ő nagyon szívesen jönne filmet nézni, de mégis mikor jó nekem. Mondtam neki, hogy nekem bármikor jó, gyakorlatilag teljesen spontán emberke vagyok, főleg az estéimet nem szoktam előre betervezni, általában az estéimet itthon töltöm, tehát nekem szinte bármikor jó. Visszakérdeztem, hogy és, neked mikor jó? Erre közölte velem, hogy most nem tudja megmondani, mert késő van, és nincs nála a naptára, de majd holnap, hogyha bemegy az irodájába, akkor előveszi a naptárát és megnézi. Nahát, mondtam, ez remek! Nagyon jó bulinak nézünk megint csak elébe. Rendben. Kössük akkor a naptárhoz a DVD-zést, az Ördögűzőt, bánja a tököm, csak most már legyen valami. Mondta, hogy majd másnap visszahív. Így is

történt, másnap éjfélkor visszahívott, mondván ennyi dolga van, meg annyi dolga van. Jövő hét eleje, mondta ezt nekem, azt hiszem csütörtökön. Hát, végül is vártam már többet is erre a pasira, két és fél évet, most már ez az öt napocska semmit nem oszt, nem szoroz. Megbeszéltük, hogy hétfőn, vagy kedden, de majd még azért vasárnap egyeztetünk. Ördögűző, Ördögűző... jó, legyen Ördögűző, mindegy, csak valami már legyen. Eljött a hétfő, nem hív, nem hív, nem hív. Délután átdobtam egy SMS-t, hogy – na, mi van? Ördögűző? – Visszahívott este, úgy négy óra múlva, hogy csak a másnap jó neki. Mondtam, hogy jó, rendben, legyen a másnap, de az a másnap legyen tuti biztos. Tuti biztos?... Tuti. Lefixálhatjuk?... Lefixálhatjuk... Jó. Megbeszéltük, hogy mivel apukája nem mindig adja oda neki a kocsit, és mert nekem úgyis dolgom van a városban, amikor végzek, felhívom, és elmegyek érte, aztán kijövünk hozzám, mármint Pomázra. Másnap délután hívtam, megbeszéltük, hogy félóra múlva felveszem, és így is történt. Elmentem érte, jött, beült a kocsiba, elindultunk Pomáz felé. Kérdezte, hogy vegyünk-e valamit? Mondtam neki, hogy nem kell semmi, mert tulajdonképpen van otthon egy csomó ital, van Jäger... nem mintha mindig lenne Jäger, de tudni kell a Jägernek az a története, hogy mikor már tudtam, hogy majd egyszer ki fog jönni Pomázra hozzám DVD-zni, akkor elmentem, és vettem két üveg Jägert, és beraktam a mélyhűtőbe. Hogy minden meglegyen, ne ezen múljon a boldogságom, meg a jókedvünk, hogy nincsen Jäger. Jäger volt, bor volt, üdítő volt, minden volt. Mondtam neki, hogyha

esetleg a Jägerhez kólát szeretne, akkor álljunk meg a benzinkútnál, és vegyen kólát, és esetleg egy doboz cigit. Nem zavar, ha cigizek? Nem. Biztos? Biztos. Jó. Hozott egy kólát, meg egy doboz cigit. Kiértünk Pomázra, bementünk a házba. Toporgott, nem érezte, hogy most neki mit szabad itt, meg mit nem. Mondtam, érezd magad nyugodtan otthon. Rögtön töltöttünk italt, én is megittam egy Jägert. Beszélgettünk egy kicsit, aztán megkérdeztem tőle, ragaszkodik-e ehhez az Ördögűzőhöz? Muszáj sokkolnod az agyamat? Azt mondta, miért, nem mered? Mondtam neki, hogy ez nem merés kérdése, csak nem akarok egy hétig lámpafénynél aludni az anyám ágyában, inkább ezt kihagynám, ha nem muszáj, akkor nem erőltetném. Annyi minden másfajta filmem van itt. Mondta, hogy jó, ha annyira nem akarom megnézni az Ördögűzőt, akkor ő benne van más filmben is, látja, tényleg mennyi film van itt. Akkor már ott voltunk az én kis tévészobámban. Kérdezte, hogy akkor most mit nézzünk? Mondtam neki, hogy hát én kérdezem, hogy mit nézzünk, te vagy a vendég, itt van mindenféle. Van háborús, van szerelmes romantikus, van jópofa vígjáték, van mindenféle. Akkor mondta, hogy szerinte most romantikusat nézzünk. Mondtam, hogy jó, akkor megnézzük a Ház a tónál-t? Mondta, hogy nézzük, ő azt még nem látta. Tudtam, hogy az egy jó kis szerelmes film, tök jó választás. A szerelmes film közben biztos, hogy majd valami lesz – gondoltam én. A szerelmes film elkezdődött, én leheveredtem a kihúzott kanapémra, természetesen szigorúan az egyik oldalára,

hogy vegye a lapot. Nem nagyon vette a lapot, elücsörgött a kanapén. Mondtam neki, hogy figyelj, ha nem kényelmes, nyugodtan ledőlhetsz mellém, mellőlem kényelmesen nézheted a filmet. Megjegyzem úgy ült a kanapén, hogy a két talpa párhuzamosan egymás mellett lent volt a földön, a felsőteste szigorúan derékszögben merevedett meg, a két keze pedig a tarkóján volt. Ilyen lazán tudta elengedni magát nálam. Ez a testbeszéd önmagáért beszélt: én nem teszek érted semmit, de te akár nyugodtan le is szophatsz. Na, mindegy. Végignéztük a filmet. Meg se mozdult, öt centit se közeledett. A romantikus film nézése közben minden hiú reményem odaveszett, nem tudtam, mit találjak ki. Ha ennek a csávónak a romantikus film nem jó, akkor lehet, hogy tényleg az Ördögűzőre gerjed, de ha viszont az Ördögűzőre gerjed, akkor kell a fasznak. Mindegy. Gondoltam teszek még egy próbát, lefárasztom valamilyen nagy hülyeséggel. Kérdeztem, akar-e még egy filmet nézni, azt mondta, hogy neki tulajdonképpen elég, ha három órát alszik, úgyhogy belefér még egy film. Az Időszámításunk előtt 10.000 című nagysikerű alkotást választottam, egy hollywoodi produkciót, ami unalmas, mint az állat, és csak azért vettem meg a DVD-t, hogy a nagy tévémen megnézzem milyen a grafikája ennek a digitális faszságnak. Ősemberekről és mamutvadászokról szól, gondoltam, hogy egy ennyire unalmas, szar film alatt csak-csak eszébe jut, hogy kezdjen velem valamit, mert ha nem, akkor ez az ember totál menthetetlen. Nahát, beraktam a filmet és végignézte. Végig tudta nézni ezt a kurva szar filmet

mellettem. Hajnali három órakor vége lett a második filmnek is. Ő, ugyanabban a pózban ülte végig ezt a kurva unalmas két órát. Erre azért egy kicsit bepöccentem. Mondtam neki, hogy akkor most már mégiscsak le kéne feküdni, mert hajnali három óra van. Közölte, hogy jó, lefeküdhetünk, de ő reggel hatkor kel, mert neki hét órakor a fasz tudja hol kell lennie. Na, mondtam, remek! Esti szex nincs, éjszakai szex még talán lesz. Na, nézzük meg, hogy oldjuk meg a lefekvést. Fölmentünk. A hálószoba kellős közepén toporgott, mint a szaró galamb, hogy most mit csináljon. Mondtam neki, hogy drága, választhatsz. Aludhatsz lent is, ha gondolod egyedül, de aludhatsz fent is, ha gondolod, velem. Erre ő rögtön lecsapott az utóbbira, és azt mondta, hogy ha nem zavar és elférünk ketten is az ágyamban, akkor nagyon szívesen alszik az én ágyamban. Mondtam, hogy remek. Azt nem mondom, hogy nagy reményeket fűztem hozzá, de megcsillant a reménysugár, ha már az én ágyamba akar feküdni, akkor valami terve biztos, hogy van. Volt. Terve az volt. Aludni akart, így is történt. Adtam neki egy pólót lefekvés előtt. Kérdeztem, ez jó lesz? Föltartottam a pólót, amit még anno Cannes-ban vettem egy butikban. A póló hátulján volt egy kb. harminc centis női figura, ami erőteljesen felmutatja a középső ujját, hogy baszd meg. Ez volt a hátán, elől pedig ugyanez a nőcike feltartott középső ujjal, csak piciben. Kérdeztem, hogy ez a póló jó lesz? Azt mondta, hogy igen. Mondtam, hogy tessék. Ebben a pólóban befeküdt mellém az ágyba, miután megkérdezte, hogy melyik oldalon

aludhat. Mondtam neki, hogy a baloldalon. Aztán lefeküdt mellém. Nekem sajnos nem egy nagy takaróm van, hanem két kicsi, így aztán össze se tudtunk bújni. Nem mintha lett volna esélyünk összebújni. Miután kikapcsoltam a tévét, és marha sötét lett a szobában, azt mondtam magamban, hogy most, vagy soha. Egyelőre még ott tartunk, hogy soha, ugyanis az emberünk öt perc után, jó éjszakát nélkül úgy bealudt, hogy öröm volt nézni. Hát, azt nem mondom, hogy boldog voltam ettől, de elfogadtam a tényt, mert már csak három órát tud aludni, hiszen reggel megy a dolgára. Én is szépen elfordultam és aludtam. Reggel fölébredtünk. Szerencsére kávét nem kellett neki főzni, egyébként is utálok reggel kávét főzni, olyan embernek pedig pláne utálok, aki nem érdemli meg. Kikelt az ágyból, felrántott gatyát, inget, fogmosás nélkül felöltözött, aztán amikor megérkezett a taxi, elköszönt. Kikísértem és elment. Én meg ültem magamban, és egy jó félórán át vártam, hogy na, csakcsak küld egy SMS-t, hogy köszi az estét, meg hogy tök jó fej vagy... végül is tök jó fej vagyok, mert volt neki behűtve Jäger, behűtött pohár, pólót adtam neki, filmet néztem vele... Ja! Még sajtos tésztát is főztem neki! Bocs! Minden volt. Kaja, pia, film. Minden volt. Hát, nem írt SMS-t, ő nem. Nem írt SMSt, Ancsika visszaaludt. Aztán eltelt egy hét. Nem említettem, hogy amikor végignéztük a második filmet, azt a kurva unalmas szart, akkor észrevette, hogy ott van a polcon a Barlang című horrorfilm, és felsikított örömében, hogy... megvan neked a Barlang!... mondtam neki, hogy

megvan nekem a Barlang, de az mi... mondta, hogy az egy horrorfilm. Mondtam, hogy remek, témánál vagyunk... de ugye most nem kell megnéznem? Azt mondta, hogy nem feltétlenül, de majd egyszer nézzük meg... és azzal folytatta, hogyha az Ördögűzőt nem is akarod megnézni, akkor legközelebb legalább a Barlangot nézzük meg, ha még van kedved velem legközelebb is DVD-zni. Akkor már azt mondtam, hogy bassza a kutya! Romantikusra nem gerjed, unalmasra nem gerjed, lehet, hogy ennek horrorfilm kell. Lehet, hogy a horrorfilmtől begerjed, mondtam, hogy akkor legyen a Barlang. Megígértettem vele, hogy akkor majd megnézzük valamikor. Eltelt egy jó pár nap. Én dobtam neki egy SMS-t, hogy ha esetleg ráérsz, akkor megnézhetjük valamelyik nap a filmet, ha akarod, barlangászhatunk. Gondoltam, hogy érti a poént. Visszaírt, vagy visszahívott, én már nem tudom. Persze nem rögtön, egy fél nap legalább mindig eltelt mire visszahívott, vagy visszaírt. Mindegy. Az volt a lényege, hogy e hét az már nem jó neki, de a jövő hét eleje, az jó lesz. Mondtam, jó, legyen a jövő hét eleje. Úgyis vártam már két év hat hónapot, hát most már az a pár nap igazán belefér. Eljött a jövő hét eleje. Hétfő, nem jelentkezett. Gondoltam bassza meg, én nem fogom őt hívni, nem fogok már jelentkezni, mert elegem van abból, hogy állandóan én, én, én jelentkezem. Nem hiszem el, hogy ő miért nem tud férfi lenni, meg egyébként is, ennyit már igazán megtehet. Eljött a kedd. Hát, mégiscsak dobtam neki egy SMS-t, a picsa várjon most már ennyit... mi van, mikor fogunk újra DVD-zni? Gyorsan

reagált az ember az üzenetemre, már másnap fölhívott, és mondta, hogy ez a hét nem jó már neki sajnos, ne haragudjak. Ő is úgy készült, de hát rengeteg munkája volt. Gondoltam magamban, hogy baszd meg, azért szólhattál volna, hogy ne várjalak! Neki rengeteg munkája van, ez a hét már nem jó neki, de a jövő hét az igen. Jó. Kérdeztem, hogy a jövő héten mégis melyik napra gondoltál, drága, édes, egyetlen szívem. Azt mondta, hogy a hétfő vagy a kedd, de inkább a hétfő. Gondoltam remek, ezek szerint már nem akarja annyira húzni ő sem, mert a két nap közül rögtön a hétfőre ugrott rá. Biztosra vettem, hogy na, ez tuti, ez már valamit akar. Nahát, eljött a jövő hétfő. Abban maradtunk, hogyha a városban végeztem a dolgaimmal, akkor fölhívom, és a klasszikus formának megfelelően érte megyek, és kijövünk Pomázra. Hétfőn este tíz körül egy eléggé fontos megbeszélés közben fölpattantam, hogy na, nekem most mennem kell, mert tudtam, hogyha tovább maradok, akkor ő le fogja mondani, és megint várhatok két-három hetet. Szóval, fölpattantam, mert nem bírtam már idegekkel. Fölhívtam, kérdeztem, hol van, kérdezte, hol legyen. Megbeszéltük, hogy itt és itt. Rendben, mindjárt ott vagyok, ő is, jó. Odamentem, ott várt az út szélén, fölvettem a kis autómmal. Elindultunk Pomáz felé, jött a szokásos kérdés, kell-e valami a benzinkútról? Mondtam, hogyha neked kell, akkor kell. Jó, akkor egy kólát. Cigi? Nem kérek köszönöm. Jó. Megvette a kólát, kiértünk Pomázra. Töltött egy Jägert, már tudta, hol van, be volt hűtve a mélyhűtőben. Ő Jägert ivott, én

töltöttem magamnak egy Camparit. Mondtam, hogy na, akkor nézzük meg a Barlangot. Gyűlölöm, utálom, rühellem, mint a szart az összes horrorfilmet, mert egyszerűen tök fölöslegesnek tartom, de azt mondtam, ha ennek a pasinak horrorfilm kell, akkor megnézem vele a horrorfilmet, meglátjuk, mit vált ki belőle. Beraktam a Barlangot. Elkezdődött a film. Én biztos voltam benne, hogy ő arra számít, hogy én majd ijedezni fogok, és akkor ő majd szépen engem megvéd, átkarol a kis karjaival, és akkor milyen romantikus lesz, hogy ő, a férfi, megvédett engem és... Jaj! Hát, elkezdődött a film, eltelt vagy öt perc, kurvára megijedtem, ugrottam egy nagyot. Rátette a vállamra a kezét és azt mondta... megijedtél? Meg baszd meg! Ne félj! Mondtam, hogy jó, nem félek. Levette a vállamról a kezét. Ment tovább a film. Egyébként nem történt semmi, unalmas volt, szar volt, lényegtelen volt az egész, feledhető és halál gyér. Ő viszont végigkacagta, neki nagyon tetszett. Hát, a póz, mialatt néztük a filmet ugyanaz volt, mint az előző körnél. Kurvára nem bújt hozzám, kurvára nem húzott magához, baszottul úgy ültünk egymás mellett, mint két kollégista. Kollégista?! Hahh! Azok hozzánk képest dúvadak... szóval úgy ültünk egymás mellett, mint két jó barát, mint két haver. Mint két semmi, akik unatkoznak. Unatkozol? Én is! Jó, akkor nézzünk meg egy filmet. Körülbelül ez volt ránk írva. Ha valaki kívülről nézett volna minket, nyilván arra jutott volna, hogy na, az egyikük éppen erre járt, beugrott, és mert nem volt jobb dolguk, hát ezek itten most nézik a tévét. Aztán amikor vége lett a filmnek, azt mondta, hogy ő ma már nem akar több filmet megnézni,

mert a múltkor is egész éjjel DVD-ztünk. Fú, mondom, akkor ez tök jó. Mondtam, hogy én se, és közben arra gondoltam, hogy ez biztos, hogy azért van, hogy minél hamarabb ágyba kerüljünk, de nem olyan hullafáradtan, mint a múltkor, és ha majd az ágyban leszünk... akkor megtörténik végre az, amire már két és fél éve várok. Kikapcsoltam a házimozit, a tévét, fölmentünk. Úgy vetkőzött előttem, mintha a legjobb haverja lennék. Letolta a gatyáját, ott állt előttem egy szál bokszerben. Kezébe nyomtam egy törülközőt, egy fogkefét, az alvópólóját, és ő azt mondta, hogy mindjárt jövök. Mondtam, hogy remek! Bement a fürdőszobába, és azt hallom, hogy a zuhanyból folyik a víz, az ember ott tusol. Fülig ért a szám, és arra gondoltam, hogy na, végre beérett a gyümölcs. Emberünk letusolt, Ancsika megvárta. Emberünk kijött, bebújt az ágyba. Ancsika bement a fürdőszobába, bevitte magával az egyik legszexisebb pizsamáját. Ancsika felvette a legszexisebb pizsamáját, kijött, bekapcsolta a tévét, lekapcsolta az állólámpát, hogy csak a tévé fénye vibráljon. Mire az ember megszólalt: nem kapcsolod ki a tévét? Jaj! Hát dehogynem kapcsolom ki a tévét! Ha sötétben szereti, akkor sötétben szereti! Teljesen jó, rendben van ez így. Lekapcsoltam a tévét, magamra húztam a takarót, ő is a sajátját, majd elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen hülyeség egy ilyen horrorfilm. Legalábbis szerintem. Ő elkezdett engem ijesztgetni a horrorfilmből ismert hangokkal. Mondtam neki, kurva vicces vagy. Majd megkérdeztem tőle, miért nem szereti inkább a Mr. Beant, meg a Jim Carreyt. Megkérdezte, hogy emlékszel Mr. Bean macijára? Mondtam neki,

hogy emlékszem Mr. Bean macijára, mégpedig olyannyira, hogy van is Mr. Bean macim. Hát, azt ő nem hiszi el. Mondtam, márpedig van. Megmutassam? Azt mondta, mutasd. Négykézláb, vaksötétben lemásztam az ágyról, átmentem a szobán, ott ültek a plüss macijaim. Kitapogattam a sötétben Mr. Bean maciját, visszakúsztam az ágyra, kezébe nyomtam, ő megvilágította a macit a telefon fényével, és azt mondta, hogy... jé! Ez tényleg olyan, mint a Mr. Bean macija. Mondtam, hogy tényleg az. Nem hazudtam. Feküdtünk egymás mellett, lerakta a telefont a kezéből. Vaksötét volt, Mr. Bean macija a kezemben. Hm. Majd egyszer csak azt hallottam, hogy egyenletesen veszi a levegőt, szuszog. Magyarul, elaludt. Hah. Csináltam egy ilyet, hogy haaah, szóval ásítottam. Az ásításom keveredett egy kurva nagy lemondó sóhajjal, mire fölriadt, és megkérdezte, mondtál valamit? Hm. Gondoltam magamban, hogy ez az ember, ez nem alszik még, ez arra vár, hogy valami legyen! Mondtam neki, hogy én nem mondtam semmit. Kérdeztem, tudsz aludni? Hát, tulajdonképpen már tudna. Mondtam, hogy remek. Még kétszer eljátszottuk ezt a nagyot sóhajtok, felriadok és megkérdezem, hogy mondtál-e valamit, majd amikor azt láttam, hogy kurvára nem történik semmi, nem is fog, ez az ember ez vagy fél, vagy buzi, vagy impotens, vagy kicsi a farka, én nem tudom, hogy mi van vele. Gondoltam, hogy ha már egyenletesen veszi a levegőt, én már nem sóhajtok föl, mert tök fölösleges, reggelig elsóhajtozhatok, úgyse fog semmi történni.

Amikor már hallottam, hogy egyenletesen szuszog, akkor én is magamra húztam a takarót, elfordultam, és hirtelen azt éreztem, hogy a szívem körülbelül százharmincat ver. Nem tudom, ezt hogy hívják, hogy ez pánikroham, vagy pusztán kurvára felidegesítettem magam azon, hogy tudomásul kellett azt vennem, hogy mellettem szuszog egy pasi, aki másodjára DVD-zik velem éjszakákon keresztül, az én ágyamban alszik, és nem értem, miért. Mit keres itt, mi a fasznak fekszik az én ágyamban egy ember, miért kell nekem eltűrni egy embert, akihez semmi közöm, miért ver az isten engem ilyen lúzerekkel. Az egészet nem értettem, úgy ahogy volt. Nem értettem! Azt éreztem, hogy százharminccal ver a szívem, azt hittem, hogy kiugrik. Hanyatt feküdtem, az is rossz volt, hason feküdtem, még rosszabb volt. Jobbra feküdtem, az is nagyon rossz volt, ha balra feküdtem, az is nagyon rossz volt. Nem tudtam mi zavar, és aztán rájöttem másfélórás forgolódás után, hogy semmi más nem zavar, mint ez az ember. A puszta jelenléte, ahogy itt fekszik, nyugodtan, békésen szundikál, egyenletesen veszi a levegőt az én ágyamban, az én takarómmal, az én párnámon. Azt éreztem, hogy a saját ágyamból ki kell mászni, a saját ágyamból ki kell szállni, és egy másik helyiségbe, nevezetesen a tévészobába át kell mennem, ahol a kihúzható kanapén pokróccal takarózva kell a hátralévő másfél órát – mert reggel nyolckor ébredt – eltöltenem, hátha ott lenyugszik a szívem, hátha nem fog százharmincat verni a pulzusom. Átmentem a tévészobába. Érdekes módon el tudtam egy órácskára aludni, igaz, hogy felszínesen, mert kurvára fáztam, mivel csak egy pokrócom volt, de

éreztem, hogy ott azért egy picit meg vagyok nyugodva. Majd reggel nyolckor láttam, hogy jön le a lépcsőn. Leült a fotelba a kanapé mellé, megkérdezte, hogy hát te, hogyhogy itt vagy? Na, most ezek után reggel nyolckor taxit hívott, összehajtogatta az alvópólóját, lerakta az ágyra, összehajtogatta az ágyneműt, felöltözött, elköszönt. Búcsúzóul annyit mondott, hogy ha még nem ment el tőle a kedvem, akkor legközelebb megnézhetnénk az Ördögűzőt is. Aztán beült a taxiba, és elhajtott. Ezek után küldte nekem a már említett SMS-t: „Szia! Ugye már nem álmodsz nyáladzó barlanglakókkal?” 33. Négy évvel ezelőtt kezdődött. Egy színészről van szó, ami azért érdekes, mert korábban soha nem láttam. Soha nem láttam, viszont tudtam róla, mert rendszeresen szinkronizál. Beleszerettem a hangjába, hiányzott persze az arc, amihez hozzá tudtam volna rendelni. Ha én ezt a hangot meghallottam a tévében, azonnal jókedvem lett, mert borzasztóan szexisnek és nagyon-nagyon vonzónak találtam. Egy alkalommal, amikor már vége volt a filmnek, odaragadtam a tévéhez és a stáblistáról sikerült levennem egy nevet, ami persze az égvilágon semmit nem mondott nekem. Fölmentem az internetre és kaptam egy arcot, ami nem volt se csúnya, se szép, megállt úgy a kettő között, mondhatni egy átlagos fazon. Negyven körülinek, vagy talán egy picit idősebbnek, negyvenkettő-negyvennégy évesnek saccoltam. Úgy különösebben nem izgatott a dolog, úgy voltam vele, hogy épp elég, ha szeretem a hangját, nincs különösebben szükségem arra, hogy megismerjem

magát az embert a teljes valóságában. Mindenesetre, ha ezt a hangot meghallottam, mindig beugrott a gondolat, hogy talán mégis meg kellene ezzel az emberrel ismerkednem. Aztán a végén eljutottam oda, hogy ez az orgánum annyira megfogott, hogy muszáj vele megismerkednem. Törtem az agyam, mihez kezdjek, de sanszot nem nagyon láttam a megismerkedésre. Mert mondjuk, ha elmegyek a színházba, legfeljebb ott ülök porszemként egy rakás ember között. Transzparenst, vagy zászlót nyilván nem vihetek magammal, hogy hé, itt vagyok, vegyél észre! Abban az időben egy rádiónál dolgoztam, délutáni műsort csináltunk, és lehetőségem volt arra, hogy meghívjunk ismert és érdekes embereket vendégnek. Kitaláltam, hogy hívjunk be a műsorba szinkronszínészeket, merthogy nemcsak vezettem, de részben szerkesztettem is az adást. Bedobtam a kedvencem nevét. A többiek mondták, hogy oké, de akkor hívjunk meg egy nőt is, egy másik ismert szinkronhangot. Mondtam, hogy jó, de még jobb volna, ha külön-külön jönnének be. Nem akartam túlságosan erőszakosnak tűnni, tudomásul vettem, hogy a többiek nem díjazzák az ötletet, ezért együtt jön majd a férfi és a női hang. Nem volt könnyű megszervezni a dolgot, mert a szinkronban mindenki sokat dolgozik, így aztán kezdtem idegeskedni. A barátnőm látta, mennyire türelmetlen vagyok, megpróbált segíteni. Kitalálta, hogy nézzük meg ezt az embert. Ki is nézett egy színdarabot, amiben ő játszott, és elmentünk. A tizedik sor környékén ülhettünk, sok esélyem nem volt arra, hogy felfigyeljen rám, de hát,

mint már említettem, én ott tényleg csak egy porszemnek éreztem magam a sok ember között. A barátnőmmel úgy viselkedtünk, mint két óvodás. Időnként hangosan felkuncogtunk, persze azért, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, de persze igyekeztünk alkalmazkodni a darabhoz, ami amúgy tényleg elég vicces volt. Állandóan sugdolóztunk, mondjuk azon rihegtünk-röhögtünk, hogyha hoztunk volna transzparenst, akkor mit írtunk volna rá. Elképzeltük, hogy a tizedik sorban egyszer csak felemelkedik egy transzparens azzal, hogy „Molnár Anikó szeret”. Szóval fuldokoltunk a röhögéstől, alig vártuk, hogy elhangozzon egy poén a színpadon. Aztán ha jött a poén, iszonyú nagyokat röhögtünk, nagyobb részt persze saját magunkon. Vége lett az előadásnak és konstatáltam, hogy igen, ember engem még így nem varázsolt el, azzal a kiegészítéssel, hogy a hangjával. Hozzá kell tennem, hogy a hangon túl maga az ember sem volt ellenszenves, sőt! Összefoglalva egy sármos palinak tűnt. Meg még azt is hozzá kell tennem, hogy amikor az előadás után összegeztem a benyomásaimat, a barátnőm igen furcsán nézett rám, de azt mondta, hogy ez van, ha neked ő tetszik, akkor ő tetszik. Mindenesetre nem örültem annak, hogy elhúzta a száját. Kezdtem magam egyre jobban belelovalni abba, hogy én ezt az embert szeretném megismerni, mert én évek óta ennek az embernek a hanghatása alatt vagyok, és már láttam életben is, és nagyon-nagyon remélem, hogy szóba áll velem. Az igazság az, hogy elég morbidnak tűnt ez a vágy, mármint hogy egy valóság show

szereplője párt alkothat egy színházi színésszel, merthogy nekem ez megtiszteltetés lenne, neki viszont kevésbé. Szóval, elég nehéz volt a helyzetem. Állandóan azon agyaltam, hogy ha nem lettem volna valóság show szereplő, akkor könnyebb lenne a helyzetem, de sajnos az voltam. Ezt már nem tudom magamról levakarni, és úgy se tudom vele elhitetni, hogy én nem az vagyok, akinek hisz, hogy nem én vagyok az a hülye Molnár Anikó. Úgy döntöttem, hogy fondorlatos dolgokat kell bevetnem ahhoz, hogy megismerkedjek vele közelebbről. A rádióban tovább erőltettem, hogy hívjunk már be a műsorunkba legalább egy szinkronszínészt, de ha muszáj, hívjunk be kettőt. Természetesen ragaszkodtam az emberemhez, azt mondtam, hogy gyerekek, ennél jobb szinkronszínész nincs a világon! Ennél jobb hang nincs a világon és ennél viccesebb ember sincs. Szóval, ragaszkodtam a személyéhez, sőt, kijelentettem, hogy ha nem őt hívják, én ott se leszek a stúdióban. A női hangot a kollégák választották, az abszolút nem érdekelt engem. Vártam, vártam, aztán jött a szerkesztő, hogy megvan az időpont, megvan az ember. Minden rendben van, minden le van beszélve. Gyorsan elkértem a mobilszámát, hogy nekem is meglegyen. Nagy nehezen eljött a nagy nap. Műsorkezdés előtt jó két órával már bent voltam. Eszméletlenül be voltam szarva, hogy úristen, ma lesz a napja, hogy találkozom a „szerelmemmel”, a plátói szerelmemmel. Nem bírtam magammal, gondoltam rácsörgök, hogy minden rendben van-e, tud-e jönni. Felhívtam. Nem ő vette föl, hanem a szinkronstúdióban az egyik kollégája. Mondta, hogy

éppen dolgozik, de jönni fog, nagyon reméli, hogy időben végez, és nem késik el. Eltelt kb. öt perc, csörgött a telefonom, és visszahívott. Nyilván tudta kihez jön, mert beazonosított, és nagyon-nagyon kedves volt. Azon a hangon beszélt velem, amitől én el szoktam olvadni, és közölte velem, hogy megpróbál ideérni, de sajnos nagyon el vannak csúszva, és még az is elképzelhető, hogyha nem tudja befejezni, akkor nem fog tudni eljönni, de ne aggódjak, mert mindenképpen bepótoljuk. Én aztán teljesen kiakadtam. Mondtam is, hogy gyerekek, biztos, hogy nem fog jönni! Érthető, hogy udvariasságból visszaszólt, de ez egy nagy bukta. Elkönyveltem, hogy megint várhatok pár napot, esetleg egy hetet, és csak reménykedhetek, hogy mégis jönni fog. A női szinkronhangunk megérkezett, de a férfihangunk sehol nem volt. Ott ültünk a stúdióban, elkezdődött a beszélgetés életem plátói szerelme nélkül. Egyszer csak azt láttam, hogy az üvegajtó túlsó oldalán a műszaki helyiségben vadul integet nekem a szerkesztő. Fülig érő szájjal mutogatott maga mögé. Én egy forgószéken ültem benn a stúdióban, egy kicsit hátra kellett hajolnom, hogy kilássak az ablakon, és hát azt láttam, hogy ott áll maga a hang, teljes életnagyságban, a maga hús-vér valóságában. Ott áll egy ballonkabátban, táskával a kezében mosolyog, és integet, hogy húú, itt vagyok! A megdöbbenéstől kissé megszédültem, egy centin múlt, hogy nem zakóztam el a székemmel. Azonnal felfogtam, hogy itt két lehetőség van, vagy játszott velem egy kicsit, vagy pedig baromira rohant, hogy ideérjen. Onnantól kezdve a pulzusom

kétszázötven volt. Aztán a szerkesztő bekísérte a stúdióba, leültette mellém körülbelül egy méterre, és onnantól kezdve egyszerűen nem tudtam megszólalni. Néztem az embert, a fülesen keresztül hallgattam a hangját, és valami elmondhatatlan gyönyör ömlött szét bennem, és azt mondtam, hogy úristen! Ennek a férfinak mellettem semmi más dolga nem lenne az életben, minthogy egész nap beszéljen. Ha csukott szemmel élnék mellette, akkor is gyönyörködnék az emberben, mert annyira, de annyira tetszik a hangja, hogy végtelen gyönyörrel és örömmel tölt el. Szóval, ott ültem mellette a stúdióban, földbegyökerezett lábbal, megnémulva, megvakulva, egyedül a fülem volt az, ami működött, és egyszerűen ittam a szavait. Nekem ez az egész olyan volt, mintha találkoztam volna... nem is tudom kivel? Mintha ott ült volna mellettem Michael Jackson. Volt bennem valamiféle diadalittas érzés is, hogy na, mégiscsak sikerült megszerveznem, hogy láthassam, hogy itt legyen, sőt, egyre erősebben éreztem azt, hogy nem hagyom őt hidegen, tehát észrevett, mint nőt! Ezt persze ő nagyon óvatosan mutatta ki. Mindegy. Lement a részemről néma egyórás beszélgetés. Hála istennek ott volt a kolléganőm, mert én szinte meg sem tudtam szólalni a döbbenettől, meg a csodálattól. A kolléganőm húzott ki a szarból, pedig annyi kérdésem lett volna ehhez az emberhez! Az volt a baj, hogy a szinkronizálásról, meg a színházról kellett volna őt kérdezni, merthogy egy élő rádióműsorról volt szó, engem viszont az érdekelt, hogy van-e felesége, van-e barátnője. Ezt persze nem kérdezhettem meg, mert nyilván tök hülyének néztek volna, és talán még az

adást is lekeverik. Úgyhogy én megkukulva ültem ott, nagy néha feltettem baromi építő jellegű, értelmes szakmai kérdéseket, például azt, hogy jut valakinek az eszébe, hogy szinkronszínész legyen. Félóra után én már azt vártam, legyen vége az egésznek, szűnjenek meg a kínjaim, hadd kísérjem ki végre, hogy tudjak vele privát beszélgetni úgy, hogy azt senki se hallja. Nagy nehezen, nyögvenyelősen vége lett a műsornak, és én úgy álltam fel, hogy nekem ő egy örök plátói szerelem marad, mert sajnos egy színész, meg egy valóság show szereplő nem passzolnak össze. Nagyon el voltam keseredve, de aztán úgy voltam vele, hogy végül is megpróbálni meg lehet, ki tudja, mit hoz a sors. Alig, hogy lekeverték a műsort, ott a stúdióban fölajánlottam, hogy kikísérem őt a rádió kapujáig. Ő húzta fel a kabátját, én pedig azt láttam a szerkesztő arcán, hogy Anikó, te tök hülye vagy! Ez a pali teljesen gáz. Ilyet láttam a fején, de szemkontaktusban közöltem, hogy én pedig meg vagyok halva érte. Aztán kikísértem a bejáratig, közben megjegyeztem, szeretném őt egyszer megnézni élőben, tehát előadás közben. Azt persze nem mertem bevallani, hogy én már láttam őt a színházban. Azt mondta, hogy itt és itt, ekkor és ekkor, szóljak, mikor szeretnék menni, mert megpróbál jegyet félrerakatni nekem, illetve nekünk, hogyha a barátnőimmel megyek. Mondtam, hogy természetes, naná, hogy megyek, méghozzá az összesre! Meg is kérdeztem, hogy mikor van a legközelebbi előadás. Mondta, hogy mikor, de azt is mondta, hogy arra már szerinte nem fog tudni jegyet

félrerakatni, de a következőre mindenképpen. Megvolt egymás telefonszáma, megbeszéltük, hogy majd felhívom őt, vagy majd írok neki SMS-t, hogy hány jegy kellene, mikor és hogyan. Elköszöntünk egymástól, méghozzá arcra puszival... hát, az őrület volt! A boldogságtól nem láttam, és kurvára elégedett voltam azzal a nappal. Rögtön bementem a szerkesztőmhöz, magunkra zártam az ajtót, mire a szerkesztőmből – aki egy negyvenes nő volt – kitört a röhögés, és azt mondta, hogy te hülye vagy? Ennek ikszlába van, ez egy pocakos, csúnya ember! Én mondtam, hogy nem, ez az ember gyönyörű... és a hangja! És hagyjál engem, ne próbálj meggyőzni. Úristen! Ez a férfi, ez igen! Onnantól kezdve valószínűleg abba a hibába estem, hogy miközben nem is ismertem, kezdtem felruházni őt mindenféle tulajdonsággal, azzal a meggyőződéssel, hogy ő a tökéletes, ő a megfejtés, ő az életemnek a megoldása. A hangjába már beleszerettem, és az volt a legnagyobb álmom és vágyam, hogyha már megismertem magát az embert is, akkor abba is beleszeressek. Megkérdeztem a barátnőimet, hogy eljönnek-e velem a színházba, és mondták, hogy persze. Felhívtam, megkérdeztem, hogy mikor melyik előadásra tud jegyet szerezni. Mondott egy dátumot, ami úgy két hét múlva lett volna. Nekem az a két hét maga volt az örökkévalóság, ráadásul iszonyúan be voltam szarva. Rettegtem, hogy úristen, odamegyünk, mert ugye ezt ő intézi, és megint látni fogom, és majd biztos, hogy észre fog venni a színpadról, és ez már teljesen más lesz, mint az előző, és hú, meg ha, és jaj, de jó lesz! Írtam neki egy SMS-t, hogy nagyon örülök a megismerkedésünknek,

örülök, hogy eljött a rádióba, és nagyon szívesen meghívnám őt egy kávéra, csakhogy beszélgessünk, vagy valami. Jött a válasz ugyan három-négy napra rá, amikor is este, a barátnőmmel éppen az ingyenes előfizetéses vonalas telefonon beszéltem, természetesen róla, és éppen azon nyafogtam, hogy nem válaszolt az SMS-re, és ez milyen ciki, és jaj, most úristen, hogy menjünk el a színházba. Tök gáz, hogy így kiadtam magam, és így tovább, és így tovább. Gyakorlatilag szegény barátnőmet úgy három órán keresztül sikerült zsibbasztanom ezzel a történettel. Tipikusan az az eset volt, amikor az egyik barátnő rinyál, a másik bíztat, aztán megint rinya, és megint bíztatás, szóval ez ment három órán keresztül. És eközben, ezalatt a három óra alatt kaptam egy SMSt. Biztos voltam benne, hogy nem tőle, mert hát miért is kapnék tőle négy nap múlva SMS-t, de tőle jött. Annyit írt, hogy benne van a kávézásban, nagyon örülne neki, majd egyeztetünk, mikor és hol találkozunk. Nahát! Újra indult egy háromórás beszélgetés a barátnőmmel, de az már nem a rinyáról szólt, hanem, hogy jaj, de jó, juhééé! A barátnőm mondta, hogy na ugye, megmondtam. Én meg kontráztam, hogy jaj, te jó isten, mi lesz akkor és hogy, meg hogy pfúú, ezt írta és azt írta! Innentől kezdve én halálosan fel voltam dobódva, és azt mondtam, hogy tök jó, megismerhetem, leül velem kávézni, és ez kurva jó lesz. Teltek múltak a napok, közeledett az előadás napja, amikor is felhívtam, és kérdeztem, hogy lesz-e jegy? Mondta, hogy le lesz rakva a pénztárnál három darab, mert a két barátnőmmel mentem. Mondta, hogy fizetni

kell, mert nem tudott tiszteletjegyet intézni, de nem olyan húzós az összeg, úgyhogy nagyon sok szeretettel vár. Egy pici kamaraszínházról volt szó, de én ezt nem tudtam. Odamentünk, átvettük a jegyet. Hú, de jó! Reszkettem, remegtem, izzadtam, minden bajom volt, hogy akkor én most látni fogom, jaj de jó! Aztán utána biztos elmegyünk kávézni... én már mindent elképzeltem. Bementünk a színházterembe, ami akkora volt, mint körülbelül az én nappalim. Mondom, úristen! Itt közöttünk fognak játszani? A legutolsó sor is körülbelül hét méterre volt a színpadtól, ráadásul mi valahol középen ültünk, tehát kurva közel a színészekhez. Elkezdődött a darab, és érzékeltem, hogy az emberem nem túl feltűnően, de azért pásztázza a közönséget, és aztán észre is vett. A barátnőmmel agyonrúgtuk egymás bokáját, agyonbökdöstük egymás oldalát, hogy jaj úristen! Úristen! Rám nézett láttad? Láttad, hogy rám nézett? Azt mondja, aha, láttam. De tényleg láttad? Aha. Gyakorlatilag ez ment végig, és ő tényleg kurva sokszor odanézett, és baromi sokszor hozott engem zavarba. Kékre-zöldre rúgtam a barátnőm bokáját, hogy már megint néz, jaj, istenem! A csúcspont az volt, hogy az előadás nagymonológját az én drága emberem mondta el a színpad szélén, egyedül kiállva, úgy jó három percben, vagy talán még többen is. Tehát kiállt, teljesen váratlanul egyébként, és keresett egy fix pontot a szemével, és az a fix pont, az én két szemem volt. Elmondta a monológot, végig rezzenéstelen arccal, bele az arcomba, a szemembe, majdnem öt percen keresztül. Én azt hittem, hogy ott ájulok el! Szerintem ő meg direkt szemétkedett, és kihasználta ezt az alkalmat.

Fogalmam nem volt, miről szól a monológja. A barátnőm combját szorítottam kínomban, és mind a ketten megpróbáltuk visszafojtani magunkba a röhögést, a megdöbbenést. Tudom, hogy közhely, de az az öt perc örökkévalóságnak tűnt. Hát igen, annak tűnt. Miközben alig vártam, hogy vége legyen, tök jó volt nézni bele a szemébe. Az előzményekhez tartozik, hogy amikor megbeszéltük a jegyfoglalást, akkor a lelkemre kötötte, hogy előadás végén várjuk őt meg. Én biztos voltam benne, hogy azért akarja, hogy megvárjuk, mert utána beülünk valahova kávézni, vagy elhív engem szólóban, hogy megejtsük a nagy kávézást, hogy ismerkedjünk, sétáljunk. Vége lett a monológnak, vészesen közeledett az előadás vége. Mondtam a barátnőimnek, hogy nekünk meg kell őt várni, de úristen, nem tudom, hol, meg jaj, meg szörnyű, meg hogyha kivesszük a kabátunkat a ruhatárból, akkor mi lesz. Álljunk ki a színház elé, és ácsorogjunk ott vihogva, mint a strichelő kurvák az útszélén? Mindenesetre megbeszéltem a lányokkal, amint azt látják, hogy ez az ember el akarna hívni valahova, ők abban a pillanatban lépjenek le, hagyjanak minket kettesben, hadd induljanak el a dolgok. Vége lett az előadásnak, kimentünk a ruhatárba. Kurva gyorsan felvettük a kabátunkat, kiálltunk a színház elé, aztán egy perc múlva azt mondtam a csajoknak, én nem állok itt a bejáratnál, csak nem képzelitek! Idegesített, hogy látnak minket az emberek, látják, hogy várakozunk. Biztos a homlokomra van írva, hogy én őt, csak őt várom. Szóval borzasztóan éreztem magam, és

mondtam a csajoknak, hogy sétáljunk el az utca végéig, aztán majd visszanézünk, kijött-e már, így mégse annyira kínos. Épp hogy eljutottunk az utca vége felé, amikor hallom, hogy ordít valaki, hogy... Hé, Anikó! Nem azt beszéltük meg, hogy megvártok? Jézus!... mondtam magamban. Én itt paráztam miatta, ő meg szanaszét kürtöli az utcában, hogy rá várunk. Visszafordultunk, és mondtam neki, hát igen, csak hideg van, és gondoltuk sétálunk, amíg el nem készül, illetve ki nem jön. Amikor megálltunk ott az utcasarkon, akkor kifejezetten megtetszett nekem ez a férfi. Egy farmer volt rajta, meg egy kötött pulóver, és az a hang! Rajongtam ezért az emberért. Ráaggattam mindenféle tulajdonságot, illúziót, hinni akartam abban, hogy ő biztos ilyen, meg olyan, hinni akartam abban, hogy ez lesz, meg az lesz, csupa olyasmit vártam, amiből kiindulhat egy barátság és aztán egy szerelem. Addig a pillanatig ő is abszolút így állt hozzám, teljesen nyitott volt. Mindenesetre ott az utcasarkon ácsorogtunk négyen, mi hárman lányok, meg ő. Kérdezte, milyen volt az előadás, meg hogy ő hogy tetszett. Én megint úgy álltam ott, mint egy kuka. Az egyik barátnőm volt az, a Kriszta, aki próbálta a hangulatot oldani, mert egyre több volt a kínos szünet a beszélgetésben. A két lány a jelre várt, hogy lelépjen, az én plátói szerelmem pedig nem tudta eldönteni, mi legyen, egyszerre három lányt hívjon kávézni, vagy tudassa a többiekkel, hogy velem szeretne maradni. Nyilván nem akart bunkó lenni, hogy egyértelműen kimutassa jó volna, ha a barátnők lelépnének, nekem meg sejtelmem se volt,

hogy az emberem mit akar, hogy most küldjem el a lányokat, vagy ne küldjem? Nagyon kínos volt a szituáció, aztán egy jó tízpereces beszélgetés után úgy döntöttünk, elköszönünk tőle, merthogy hideg van, hogy ő meg ne fázzon, és hogy mindenki menjen a dolgára. Nagyon csalódott voltam. Ez egy kommunikációs csőd volt számomra. Mi a lányokkal hazaindultunk, ő visszament a színházba, nyilván a cuccaiért. Az este nem úgy végződött, ahogy szerettem volna, és ahogy terveztem. Mindenesetre feldobott, hogy beszélgethettem vele privát emberként, hogy láthattam őt, hogy kedves volt, és hallhattam a hangját. Ettől nagyon fel voltam dobódva, csak fogalmam se volt, lesz-e folytatása a dolognak. A folytatás annyi volt, hogy megkérdeztem tőle SMS-ben, mikor lenne aktuális a kávémeghívása, amit ő egyszer már felajánlott. Visszahívott, hitegetett. Az jött le nekem, hogy nem vagyok számára közömbös, tehát bizakodtam. Aztán, mint derült égből villámcsapás, úgy ért egy SMS, amiben leírta, hogy lehet, hogy bánni fogja, és lehet, hogy egy igazi lúzer, de ő fél ettől az egésztől, fél az egész játéktól. Arra gondoltam, hogy talán lehet valamiféle kapcsolata, mert bár elvált, de lehet, hogy fél az esetleges cirkusztól. Mindenesetre ez egy nagyon kedvesen lerázó SMS volt. Nem történt más, minthogy ez az ember megijedt. A mai napig töretlen a rajongásom iránta. A múltkor írtam neki egy rövid kis „Hogy vagy?” levelet az interneten, amire nem válaszolt. Hát, valószínű, hogy őt el kell felejtenem. Azért még bízom abban, hogy egyszer megkeres, hogy bepótoljuk ezt a kávézást, mert a mai napig ő a kedvenc

színészem. A mai napig ő a kedvenc hangom, az a hang, amibe bele tudtam szeretni. 34. Csütörtökön találkoztam egy nagyon kedves ismerősömmel, akit tíz éve nem láttam. Valahogy összeakadtunk az interneten, természetesen fiúról van szó. Kora délután, kettő körül mentem fel a lakására. Azért oda, mert nem akartunk nyilvános helyen mutatkozni. Tudni kell, hogy neki van barátnője. Tehát, kettő körül érkeztem meg hozzá. Ahogy beléptem a lakásba, ott volt az étkezőasztal, leültünk, és este háromnegyed tizenegy körül álltunk fel. Szépen megbeszéltük az elmúlt tíz évet, megtárgyaltuk a jövőt. Ő elmondta, hogy a jelenlegi kapcsolata nem tűnik véglegesnek, mind a ketten bizonytalanok a kapcsolatukat illetően. Az a helyzet, hogy elkezdtem érezni azt a fajta bizsergést, amit tíz évvel ezelőtt már éreztem. Akkor viszont nekem volt barátom, és nem akartam megcsalni. Ő akkor ezt tudomásul vette, de barátkozni nem akart velem, ha már a csaja nem lehettem. A kapcsolatunk ezzel véget is ért, ő ment jobbra, én mentem balra, gyakorlatilag tíz évig nem is kerestük egymást. Tíz évvel ezelőtt abszolút nem voltam bele szerelmes, mert ha az lettem volna, akkor biztos történt volna köztünk valami, de azért elég gyakran eszembe jutott, és most is én voltam az, aki jelentkeztem nála. A majdnem tízórás beszélgetés után megkért, hogy aludjak nála. Nemet mondtam, több okból is. Egyrészt másnap volt egy igen fontos találkozóm, márpedig reggel nem szeretem az előző napi bugyit, meg zoknit felvenni. Nem volt nálam az a

gyógyszer sem, amit reggel be kell vennem, meg aztán nem vette volna jól ki magát, hogy összefutunk, beszélgetünk, és máris nála alszom. Úgy voltam vele, várjunk ezzel még egy kicsit. Amikor elbúcsúztam, szájon csókolt, ami számomra azt jelentette, ennek lesz folytatása. Megbeszéltük, hogy a hétvégén, szombaton vagy vasárnap találkozunk, és akkor ő jön hozzám. Én ezt készpénznek vettem, mert ha valaki valamit megbeszél a másikkal, akkor azt általában készpénznek szokás venni, ha pedig közbejön valami, akkor illik időben lemondani a találkozót. Azt mondta, hogy másnapra kiderül, a szombat vagy a vasárnap jó-e neki, ami nálam azt jelentette, hogy a hétvége az övé, se szombatra, se vasárnapra nem csinálok magamnak programot. Nem mintha akartam volna, mert nem akartam. A hétvégéimet általában otthon töltöm. Mindenesetre nálam az a gyakorlat, hogyha egy pasi bejelentkezik, akkor takarítgatok. Pénteken kurvára nem csörgött a telefonom, pedig péntekre kellett volna kiderülnie, melyik nap a jó. Gondoltam, biztos dolga van, azért nem jelentkezik, de majd szombaton biztos hívni fog. Szombaton tizenegy órakor indultam Pestre, hogy elhozzak száz kiló húst a pomázi kutyamenhelynek. A telepvezető jött velem a csarnokba. Lemértük, kifizettük, bepakoltuk a húst, visszajöttünk Pomázra, kivittük a telepre, porcióztuk, zacskóztuk, mélyhűtő ládába került a hús. Kutyáztam egy sort, jól összesároztam magam. Délután kettő körül értem haza, és nem voltam túl jókedvű, mert arra gondoltam, hogyha szombaton szeretne velem találkozni, akkor már

illett volna küldenie egy SMS-t, hogy mégis, mi lesz a program. Levettem a sáros ruhámat, beraktam a mosógépbe, de ahhoz már nem volt kedvem, hogy be is indítsam. Leültem, vártam, hogy akkor most mi lesz. Várjak, ne várjak, takarítsak, ne takarítsak? Még azt is megbeszéltük, hogy sajtos tésztát fogok neki főzni, pontosan azért, mert az egy gyors kaja. Gondolkodtam, elmenjek-e a boltba tejfölért, sajtért? Á, nem! Még föl se hívott. Spekuláltam, hogy mi legyen, hogy legyen. Érdekelne, hogy a férfiak megértik-e azt, mit él át az a nő, aki képes naphosszat várni egy telefonra. Na, most a szombatom tévézéssel és várakozással telt el. Én nem mertem hívni, féltem, hogy a csajával van. Abban viszont száz százalékig biztos voltam, hogy jelentkezni fog. Este nyolckor elmentem vásárolni, de már nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy előkerül, és azt mondja, hogy na jó bébi, akkor most megyek. Hát, nem is hívott, és nem is jött. Egy dolgot vártam szombaton, a nap végét, meg azt, hogy elálmosodjak, és aludjak egyet, de biztos voltam benne, vasárnap majd tuti találkozunk. Vasárnap reggel első dolgom volt, hogy megnézzem a telefonomat, de semmi. Se üzenet, se nem fogadott hívás. Nem baj, gondoltam, még korán van, még bármi lehet. Mind a három barátnőm telefonon azt mondta, hogy tuti jelentkezni fog, hiszen ő ígérte, ő erőltette, stb., stb. Úgy terveztem, hogy a vasárnap majd azzal telik, hogy szépen összerámolok, kicsit feltakarítgatok, rendet teszek. Lereszelem a sajtot, megveszem a tejfölt, aztán valamikor késő délután, kora este megérkezik, folytatjuk a beszélgetést, megesszük a sajtos tésztát,

megnézünk egy jó filmet, aztán folytatjuk a búcsúcsóktól. Tehát így terveztem el a vasárnapomat. Ebből annyi valósult meg, hogy délelőtt telefonáltam, pakolgattam, játszottam a kutyákkal, és persze a zsebemben volt a telefon. Délután három körül kezdtem vakarni a fülemet. Hm. Három óra van, ami azt jelenti, ha szándékában állt volna jönni, akkor már jött volna. Fogtam magam, kimentem az udvarra a kutyákhoz egy kicsit játszani, aztán a balkezembe fogtam egy üres nejlonszatyrot, a jobb kezemre húztam egy nejlonzacskót, és elkezdtem a kutyaszart szedegetni a kertben. Az járt a fejemben, hogy egy akkora baleknak, mint én, ennyi azért kijár. Szedegettem, szedegettem a kutyaszart, és közben azon agyaltam, hogy attól még, hogy valaki férfiből van, azért mégse teheti meg azt, hogy elbassza valakinek a hétvégéjét. A nejlonszatyor egy idő után megtelt, a tépelődés közben jó négy kiló kutyaszart sikerült összeszednem. A szatyrot kidobtam a kukába, aztán bementem a lakásba, levettem a ruhámat és letusoltam. A hajamat is megmostam, mégse legyen kutyaszar szagú, ha mégis jelentkezne. Délután öt körül még úgy voltam vele, hogy talán-talán, aztán annyi lett, hogy fölvettem az esti pizsamámat, rávettem egy melegítőt, bekapcsoltam a tévét. Kiderült, hogy este a Bridget Jones Naplója lesz a tévében. Értettem a jelzést, fölfogtam, hogy az estém úgy telik majd el, mint Bridget Jonesé, azaz tökmaggal, vagy popcornnal, vagy valamivel ülök a tévé előtt, nézem a filmet vagy a filmeket, amik éppen mennek, de közben nem hangosítom föl túlságosan a tévét, nehogy lemaradjak

egy telefoncsörgésről. Aztán este tíz körül már rájöttem, nyugodtan hallgathatom a tévét hangosabban is. Az idilli hétvégéből nem lett semmi, pedig tíz év után újra találkozott egy fiú meg egy lány, és azt hitték, hogy talán lehet egymáshoz közük. Aztán a románc azzal végződik, hogy a fiú máris átbassza a lányt, aki az idilli hétvégén, délután, kutyaszart szedeget a kertjében, este pedig megnézi a Bridget Jonest. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy vasárnap este SMS-eztem egy másik fiúval, akit ugyancsak évek óta ismerek, és akinek az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nincs semmi önbizalma. Szóval vele SMS-eztem egész este, ötven biztos, hogy ment oda-vissza. Megbeszéltük, hogy találkozunk valamikor. Vele abszolút a nulláról kell kezdeni a kapcsolat kialakítását, mert igazából nem ismerjük egymást. Azt hiszem, vele is lesz egy tízórás beszélgetés, számíthatok majd egy ígéretre, hogy igen, folytatjuk, jövök, aztán mehetek megint kutyaszart szedegetni. De nem baj, legalább megint tiszta lesz az udvar. 35. A Való Világ utáni hetekben történt, hogy teljesen véletlenül otthon voltam, amikor csörgött a telefonom. Ismeretlen szám hívott, egy fiatal férfihang. Azzal nyitott, hogy ajánlata lenne számomra. Kérdeztem, ki ő, mit akar tőlem. Azt válaszolta, ő szervező, rendezvényekre keres modelleket, hostesseket, konzumlányokat. Furcsálltam, hogy ilyen gátlástalanul adja elő az ajánlatát, de mondtam, hogy hallgatlak, fejtsd ki bővebben, hogy tőlem mit akarsz. Azt mondta,

hogy személyesen kellene találkoznunk, és higgyem el, nem járok rosszul. Előre csak annyit, hogy van egy nagyon komoly osztrák üzletember, aki azt a baráti szívességet kérte tőle, hogy hozzon minket össze. Nagyon tetszem ennek az üzletembernek, és már pusztán azért, hogy hajlandó vagyok vele találkozni, szívesen fizet kétezer eurót. Mondtam, hogy egy semmiről se szóló találkozóért nincs az a hülye, aki kifizetne (akkori árfolyamon) félmillió forintot. Erre azt mondta a srác, hogy nyilván lenne benne egy kis szex is, de ezt majd megbeszéljük személyesen. Mondtam, hogy szerintem félretárcsázott, de segítek, adok egy-két olyan telefonszámot, amelynek tulajdonosai földhöz verdesnék a seggüket, ha ilyen ajánlatot kapnának, ami pedig téged, és az osztrák barátodat illeti, jó volna, ha tovább tolnátok a biciklit, mert az ilyen ajánlatokra egyáltalán nem vagyok vevő. Hozzáteszem, hogy félmillió forint akkortájt is soknak számított, de a duplájáért se feküdtem volna le vele, akármilyen gyártulajdonosról is van szó. A fiú tovább erősködött, állandóan hívogatott, győzködött, ha csak öt percre is, de találkozzunk, neki ez borzasztó fontos volna, mert az osztrák barátja nem hagyja békén. Gondoltam, talán abbahagyja, ha letudja a dolgot azzal, hogy igen, sikerült találkoznunk, de nem megy a dolog. Mondtam neki, eleve hamvában holt dolgokért két lépést se teszek, de egye fene, Pomáztól számított tíz kilométeres körzeten belül hajlandó vagyok végighallgatni, bármennyire is fájdalmas ez nekem. Megbeszéltük, hogy a Rómainál egy palacsintázóban, teljesen semleges helyen találkozunk, és gyorsan

lezavarjuk a dolgot. Megmondtam, hogy eleve nemleges a válaszom, úgyhogy tök mindegy, mit mond, de azért meghallgatom, ha már annyira, de annyira erőszakos. Odamentem és megjelent a fiú. Pont az a típus, amelyik annyira el van magától ájulva, hogy járás közben is tükröt keres a szemével, hadd dobjon magának egy puszit. Amire emlékszem, az egy térdig érő bermudagatya, egy póló, napszemüveg, meg egy papucs, amit járás közben csoszogtatott. Egyáltalán nem állítom, hogy rosszképű lett volna, de nekem nagyon nem jön be az a szöveg, hogy hű, milliárdos a haverom, én vagyok az embere, ő a legjobb cimborám, hidd el, nagyon tetszel neki, és hidd el, nagyon jól össze fogtok jönni... szóval ez az a duma, amitől falnak tudnék menni. Leültünk beszélgetni. Rendeltem egy nutellás palacsintát, és mondtam, hogy gyorsan, de nagyon gyorsan mondja el, miről van szó. Elkezdte mondani, hogy hát..., ez egy nagyon gazdag üzletember, valamilyen gyára van neki, és igazából az a mániája vagy a heppje, hogy strigulázza az ismert magyar lányokat. Most, hogy túl voltam a Való Világon, éppenséggel rám esett a választása. Mondta, hogy nem akar neveket mondani, de a magyar celebvilágból nagyon sok lány már igen jól járt ezzel a pasival. Elmesélte, hogy ki, mennyi pénzt kapott, azt is hozzátette, hogy akit az osztrák nagyon megkedvelt, az akár még egy autót is kaphatott a pénz mellé. Azt mondta, hogy egyáltalán nincs szó bonyolult dolgokról, csak arról, ami szokásos. Mondtam neki, hogy abszolút értem a

szitut, tényleg borzasztó egyszerű: bebattyog a lány egy hotelszobába, ahol már várja egy pasi, a lány levetkőzik, leszopja a pasast, aztán jól megkefélik, a végén fogja a pénzt és hazabattyog. Mondtam, hogy nálam ez így nem pálya. Az a pasi, aki pedig, aki a magyar celeblányokat gyűjti..., az menjen a kurva anyjába! Így utólag nem is tudom, miért háborodtam fel annyira, meg egyáltalán miért lepődtem meg. Mindegy. A srác csak mondta, mondta a magáét, hajtogatta, hogy ez egy nagyon jó fej pali, igazából csak egyszer kéne dugni, aztán felcsípni a kettőezer eurót. Ecsetelte, mekkora dolog egy, legfeljebb két óra alatt ennyi pénzt keresni. Többször is elismételte, hogy gondoljam meg, mert ilyen ajánlatot nem mindennap kap az ember. Be kell vallanom, hogy kifejezetten szórakoztatott a srác, mert annyira lelkes volt, és annyira beleélte magát a szerepébe, hogy a végén már kezdett érdekelni ez az egész. Nem mintha árnyalatnyi esély is lett volna arra, hogy elfogadjam az ajánlatot, de maga a szituáció tényleg jópofa volt. Jó háromnegyed órája ücsörögtünk a palacsintázóban, amikor rákérdeztem, hogy a gyakorlatban, hogyan működne a dolog. Azt mondta a srác, mivel nős pasiról van szó, borzasztó diszkréten kell történnie. Ha akarom, én választhatom ki a helyet, megtörténhet a dolog akármelyik hotelban vagy panzióban. Mondtam neki, hogy ezek szerint bemegyek egy panzióba, elhaladok a recepciós előtt, aki pontosan tudja, hogy engem mondjuk a kétszáztizenhetes szobában vár egy pali. Utána egy óra múlva majd kisétálok, mint akit jól megkeféltek, és azt mondom a recepciósnak, viszontlátásra. Így önmagában is

nevetséges már a gondolata is, hogy egy ismert ember ilyesmit felvállaljon. Akkor jöttem ki a Villából, mindenki ismert, még „Bivalybasznádon” a sarki delikáteszes is. Egyre jobban élveztem a helyzetet, mondtam a srácnak, hogy ha még bele is mennék, azon nyomban le is buknék, és senki nem mosná le rólam, hogy panzióba járó kurva vagyok. Ami meg a lakásomat illeti, az se jöhet szóba, mert egyrészt nem kupleráj, másrészt a ház másik felében az anyám lakik. A lényeg az, hogy egyre kíváncsibb lettem, és sikerült rávenni a srácot, hogy megeredjen a nyelve. Nyilván azt gondolta, hogy kezdek érdeklődni a téma iránt. Mondta, hogy nyugodtan használhatok parókát, napszemüveget, nehogy fölismerjenek. Kérdeztem, mi a garancia arra, hogy nem kamerázzák be a szobát, és nem arra megy ki a játék, hogy engem behúzzanak a csőbe, és a végén még viszontlátom magam egy pornófilmben. Azt mondta, hogy épp ezért válasszam meg én a helyszínt, aztán már csak telefonálnom kell, és az osztrák már száguld is oda, ahová csak akarom. Amikor harmadszor is előhozakodott, hogy szerezzek parókát, akkor már éreztem, hogy nyugodtan feszíthetem tovább a húrt. Megérte, mert a strandpapucsos, magától szétesős, csoszogós csávó végül kinyögte, hogy igazából a felállás az volna, hogy ő kefélne meg engem, az osztrák gyártulajdonos pedig egy fotelben ülve verné ki saját magának a farkát. Na, ennél a pontnál megakadt a nutellás palacsinta a torkomon. Végül is mi derült ki? Az, hogy kettőezer euróért, parókában, napszemüvegben kell kefélnem,

amit majd egy harmadik ember végignéz egy fotelból, miközben azon igyekszik, hogy elélvezzen. Kezdett elegem lenni a játékból, mondtam, hogy a válaszom, nem. A csoszogós, bermudás srác verte a vasat, hogy én miért vagyok ilyen prűd, egyébként is gondoljam át, mert ilyen ajánlatot nem fogok kapni minden nap, és ez a pasi őt meg fogja ölni, mert ennek a pasinak én kellek, mert ő látni akarja, ahogy engem megkefélnek. Egyre rosszabbul éreztem magam, gyűlölöm az erőszakos embereket, gondoltam könnyebben szabadulok, ha azt mondom, adjon nekem egy napot, hadd aludjak rá egyet. Így is történt. Kedvesen elbúcsúztunk egymástól. Másnap fölhívott. Mondtam neki, aludtam rá, és ugyanaz a véleményem, mint ami volt, tehát nem. Jobb lesz, ha mind a ketten elfelejtenek, és ez annál is inkább megy könnyen, mert forgalomban van néhány telefonszám, azokat vígan lehet hívni ilyen témákban. A srác teljesen kiakadt, ezt ő, hogy fogja kimagyarázni a haverjánál, és egyáltalán, hű, meg ha. Azzal búcsúztunk el, hogy ő mennyire sajnálja, hogy ilyen mereven elutasítok egy ilyen ajánlatot, de ha nem élek a lehetőséggel, akkor az legyen az én problémám. Mondtam neki, rendben, köszönöm az ajánlatot, további sikereket kívánok. Már nem emlékszem, egy vagy két hét telt el, mindenesetre csörgött a telefonom, a csoszogós hívott és közölte, hogy az osztrák gyártulajdonos fölvitte az árat tízezer euróra. Ennyit lenne hajlandó fizetni egy kis kefélésért, meg a fotelban való faszverésért. Mondtam neki, hogy köszönöm az érdeklődést, már a kétezer euró

is nagyon szép pénz volt, nem is keveselltem, de az a helyzet, hogy elvi alapon a tízezer euró ugyanúgy nem érdekel, mint a kétezer. Akkor volt egy kis csönd a telefonban, és azt mondta, nagyon-nagyon jól gondoljam meg, mert az mégiscsak két és félmillió forint, és az nem kevés pénz. Mondtam, hogy bizony, az nem kevés pénz, lenne is helye, de azért mégis nagyon szépen köszönöm. Még hozzátettem, csak hogy froclizzam, hogy ha netán kifogyott volna a telefonszámokból, biztosan tudok neki segíteni. Egyébként pedig nagyon gyorsan felejtsük el egymást, és ez meg is történt. Az igazság az, hogy ezzel a történettel eléggé bajban vagyok, mert tényleg vannak elmebeteg, aberrált állatok, akiknek megér tízezer eurót egy kis faszverés, de az is lehet, hogy ez a srác pusztán engem akart megkefélni, és a tízezer eurót még csak nem is láttam volna. Mindenki azt gondol, amit akar. Volt, aki azt mondta nekem, hogy jó nagy hülye vagyok, mert azért egy dugástól még nem kopik el az ember, más meg azt mondta, hogy helyesen döntöttem, ő is ezt tette volna. Erről ennyit. 36. Kár lenne tagadni, hogy minden fiatal lány vágyik arra, hogy bekerüljön ismert emberek, leginkább zenészek társaságába. Nekem ez teljesen véletlenül megadatott. Arra már nem emlékszem, hogyan keveredtem le a Fészek Klubba, mindenesetre huszonkét-huszonhárom évesen számomra maga volt a csoda, hogy olyan emberek forognak körülöttem, akiket addig csak a tévében láttam, akikről az újságokban olvashattam. Azt

kell, hogy mondjam, csupa barátságos emberrel találkoztam. A Fészek Klub a művészek, zenészek, színészek számára egy menedék volt. Egy olyan hely, ahol mindenki ugyanabban a cipőben járt, ahol nem kell autogramot osztogatni, ahol nem zaklatják az embert. Nem kémek meg arra, hogy jaj, mesélj a munkádról, nem veregetik a vállad, hogy hú, de csodállak. A Fészek volt az a hely, ahol bárki bátran berúghatott, mert biztos lehetett benne, hogy onnan nem szivárog ki semmi, mert ott igazából mindenki megérti a másikat. Egyre rendszeresebben látogattam a Fészek Klubot, leggyakrabban az aktuális barátnőimmel mentem el. Elvileg ez egy zártkörű klub volt, de azután, ahogy bevitt egy ismert zenész, engem már automatikusan beengedtek. Elkezdődtek a Fészek Klubos éveim. Volt Budapesten egykét szórakozóhely, ahova eljártunk a barátnőimmel, de a végén mindig a Fészekben kötöttünk ki. Fantasztikus volt, hogy ez a közeg minket befogadott. Volt alkalmam beszélgetni jó néhány izgalmas emberrel, és azt tapasztaltam, hogy egyikük sincs elájulva a sikertől. Abban az időben kacérkodtam a színpaddal, eljátszottam a gondolattal, hogy talán énekelhetnék, de szinte kivétel nélkül mindenki azt tanácsolta, hogy ne vágyjak én ebbe a világba, mert ez nem olyan jó, mint amilyennek látszik. A művészkarrier fantasztikus dolog tud lenni, de baromi keménynek és erősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki végigcsinálja. Egy nőnek pláne nehéz. Meghallgattam a tanácsokat, és minél több negatívumot hallottam, annál inkább vágytam rá, hogy a dolgot a saját bőrömön

megtapasztaljam. Nem vágytam görcsösen arra, hogy megismerjen a fél ország, de mégis élt bennem a vágy, hogy híres legyek. A Fészekben elég sok barátom volt, és nem tagadom, hogy voltak futó kalandjaim is. Tényleg nem sok, talán kettő az, amire visszaemlékszem. Mind a ketten zenészek voltak. A kapcsolat ezzel a két emberrel kimerült egy-két találkozásban, tényleg semmi másról nem szólt a dolog, mint arról, hogy én el voltam ájulva a közeledésüktől, attól, hogy egyáltalán szóba álltak velem. Szóba se jöhetett, hogy szorosabb kapcsolatra törekedjek bármelyikükkel is. Átjöttek hozzám, szex, aztán mentek próbálni, intézték a dolgukat. Nem irigylem azokat a nőket, akik ismert embert, főleg zenészt választanak társnak. Bele kell törődniük abba, hogy csupa-csupa magányos hétvégéjük lesz, merthogy a társuk olyankor dolgozik. Én túlságosan ragaszkodom a páromhoz, úgyhogy nem szeretnék magányos lenni egy párkapcsolatban, és ami még rosszabb, nem szeretnék féltékenykedni, így aztán lemondtam a művészekről. Ha autóval vagyok, soha sem iszom. Mivel Pomázról jártam be, ezért a Fészekben sem ittam, illetve ha nagyon ritkán előfordult, akkor pótsofőrt hívtam. Utóbbi talán kétszer fordult elő. Ami emlékezetes alkalomként megmaradt bennem az az, hogy valamilyen születésnapi buli alkalmából talaj részegre ittuk magunkat a barátnőmmel. Igen, már emlékszem, a Fészek Klubnak volt a születésnapi partija, ingyen pia, ingyen kaja, és a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy na, akkor Jägerezünk. Nem voltunk kispályások, úgyhogy

két decis pohárból nyomtuk a piát. A Jägernek meg van az a hülye tulajdonsága, hogy nem hat azonnal, csak úgy félórával később. Na most, az első vizespohárnyi Jäger után azt mondtuk, hogy hú, ez finom, igyunk még. Ittunk, ittunk, ittunk..., mit mondjak, túlittuk magunkat. Nem szívesen nézném vissza azt a videót, amit akkor esetleg készítettek rólam, bár ha nagyon proli, ordenáré lettem volna, akkor azt visszamondták volna. A barátnőm picivel mindig többet töltött a poharába, mint nekem, aztán egyszer csak eltűnt. Elkezdtem keresgélni, mindenkitől kérdeztem, nem látták-e a barátnőmet. Mondták, hogy nem, nem, nem. A pincéből nagy nehezen fölmásztam a földszintre, és a vécé felé vettem az irányt. Azt láttam, hogy térdelve öleli a vécécsészét, és okádik. Annyira rosszul volt, hogy azt se tudta merre van az előre, szerintem a nevével se volt tisztában. Annyit mondott, hogy kérlek, ne mondd el senkinek. Igen ám, de én nagyon megijedtem, mert azt láttam, hogy baromira rosszul van, úgyhogy kénytelen voltam segítséget hívni, márpedig, hogy segíteni tudjanak, be kellett menniük a női vécébe. Szegény barátnőmnek égett a pofájáról a bőr, mondta, de miért szóltál, direkt kértelek, hogy ne mond el, ez most annyira gáz. Nagy nehezen kihozták a vécéből, aztán egy barátnője eljött érte, ő vitte haza. Másnap mesélték, hogy gyakorlatilag végig nyitott ajtóval autóztak hazafelé, mert a barátnőm egészen hazáig hányt. Én pedig hívtam egy pótsofőrt, ami teljesen normális, mert ugyan nem vezettem naplót, de szerintem több mint egy liter Jägert biztosan megittam. Megjött a pótsofőr, beültem az anyósülésre, és olyan ismerősnek tűnt a fiú. Nem nagyon

foglalkoztam vele, én csak két dologra figyeltem, az egyik, hogy gyorsan hazaérjünk, a másik meg, hogy ne okádjak. Erre a két dologra koncentráltam, és közben folyamatosan, és kényszeresen beszélgettem, hogy eltereljem a gondolataimat, egy picit leplezzem a problémáimat. Arról dumáltam, hogy hány lóerős az autóm, mennyire szeretek vele száguldozni, milyen jókat szoktam vele versenyezni a Szentendrei úton. Hazamentünk, beállt az udvarba, én úgy ahogy voltam, ruhástól beledőltem az ágyba. Másnap az a totális se kép, se hang, teljes filmszakadás, másnaposság, hányjak vagy ne hányjak. Borzasztó volt! Két napig regenerálódtam, és megfogadtam, hogy ennyit soha többé nem iszom. A dolog csattanója, hogy a srác, aki a pótsofőr volt, az a bátyám baráti társaságához tartozik, és egyetlenegy dologban bíztam, reménykedtem, hogy nem fogja elmondani a tesóméknak. Rettenetes lett volna, ha elmeséli a családnak, mit hordott össze az Anikó a Fészektől Pomázig. Az óriási piálás után visszafogtuk magunkat a barátnőmmel. Jägerezni, Jägereztünk, de már nem vedeltünk, csak szopogattuk a piát, ahogy a nők szokták. Éjfél körül már éreztem, hogy le kellene állnom, hiszen autóval jöttem. Megmondom őszintén, elég fájdalmas volt hat-hétezer forintot kifizetni a pótsofőrre. Nem álltam valami jól anyagilag, ezért elhatároztam, hogy éjféltől az indulásig, úgy hajnali négyig, ötig már csak ásványvizet iszom, de azt dögivel. Elkezdtem önteni magamba az ásványvizet, és egyre jobban éreztem magam. Olyannyira, hogy két-három óra körül már azt éreztem, hogy ide nekem az oroszlánt

is, annyira józan vagyok, hogy bármire képes vagyok. Sok-sok liter ásványvizet megittam, mert tényleg nem engedhettem meg magamnak a pótsofőrt. Hajnali négykor megráztam magam, és azt mondtam, hogy gyerekek, elköszönök, mindenkitől könnyes búcsút veszek, és indulok haza. Így is történt. Beültem az autómba, minden fasza volt. Tudtam, hol az egyes, tudtam, hol a kuplung, melyik a fék, melyik a gáz. Csont nélkül elindultam. Egy dologért imádkoztam, hogy csak rendőrrel ne találkozzak, mert azért a szonda simán szétdurranna. Megúsztam, nem állított meg rendőr. Jól elvoltam a kocsiban, emlékszem, végig énekeltem az utat a 11-esen, vártam már, hogy hazaérjek, álmos is voltam, mert hát éppen akkor józanodtam ki. Beálltam az udvarra, a kaput becsuktam, bementem, átöltöztem, megmosakodtam, fölvettem a pizsimet, befeküdtem az ágyba, és jól kialudtam magam. Másnap úgy tizenegy óra körül fölkeltem, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy ott áll az autóm az udvarban. Rádöbbentem, hogy éjszaka engem az arkangyalok garmadája kísért haza, mert képtelen voltam visszaemlékezni délelőtt, hogy került a kocsim az udvarba. Miközben maximálisan biztos voltam abban, hogy józanul vezetek, másnap délelőtt már arra se emlékeztem, hogyan álltam be az udvarra. Mindenesetre megfogadtam, hogy soha a büdös életben többet ivás után nem ülök kocsiba, és őszintén szólva nem is olyan nehéz tartani magam a fogadalmamhoz. Végül is borzalmas dolgot csináltam, viszont megmaradtam, nem döglöttem meg a 11-es úton valahol az árokban, nem is öltem meg senkit. Megmaradt

viszont a tanulság, hogy ezt még egyszer biztosan nem ismétlem meg. Ennyi maradt meg nekem a Fészek Klubból. A Való Világ óta nem járok le. Egyszer-kétszer benéztem, de kicserélődött a társaság, a régi barátok vagy helyet váltottak, vagy megkomolyodtak. Nagyon-nagyon jó éveket töltöttem a Fészek Klubban, és így utólag igazat adok mindenkinek, aki annak idején óvott attól, hogy ismert legyek. Jót tanácsoltak nekem, de akkor ezt még nem tudtam. 37. Mozart és a kaméleonok. Tisztára úgy jártam ezzel a könyvvel, mint amikor elkezdtük a munkát, és azt mondta telefonon, hogy azonnal vegyem meg Charles Bukowskitól, amit csak találok. Most Truman Capote lett a mániám, meg a vesztem. Elolvastam a könyvet, aminek a végén van egy öninterjú. Na, most az történt, hogy elhívott magához, és azt mondta, hogy Bukowski után most Capote-tól kell tanulnom. Capote az interjú vége felé írta: „Alkoholista vagyok. Kábítószeres vagyok. Homoszexuális vagyok. Zseni vagyok.” Így, az együttműködés végén, amikor már tulajdonképpen kész van a könyv, megkérdezte, hogy őszintén elmondtam-e mindent. Gondolkodtam, hogy hazudjak-e, aztán arra gondoltam, úgyis látja rajtam, ha hazudok, ezért inkább őszinte leszek. Bekapcsolta a magnót. H.H.: Tudtam, hogy valamit elhallgatott. M.A.: Miért ne lehetne valami olyan az életemben, amiről nem szeretnék beszélni? Miért? Magával nem

történt olyasmi, amiről nemhogy nem szeretne beszélni, de igazából ki akarná törölni az emlékezetéből? H.H.: Van ilyen. Néhányszor majdnem beszéltem róla, de aztán jobbnak láttam nem beszélni róla. A baj csak az, hogy én biztosan nem mentem volna bele abba, hogy kibeszéljem az életemet, és pontosan azért, mert ha arról a bizonyos dologról hallgatnék, akkor szart sem érne az egész. Maga viszont elvállalta, így aztán nincs mese, beszélnie kell. M.A.: Rohadtul nehéz arról a bizonyos dologról beszélni. Főleg azért, mert árthat a könyvnek. Én tudom, hogy óriási kockázatot vállalok, ha elmondom, mi történt velem abban az egy hétben, amit egy hercegségben töltöttem. H.H.: Mégis, mit gondolnának? Azt, hogy maga egy büdös kurva. Slussz. Na, de hát Capote bevállalta, hogy alkoholista, meg kábítószeres, meg buzi. Azt, hogy zseni, teljesen feleslegesen tette hozzá, mert úgyis mindenki tudta. Mi a gond azzal, hogy maga elment egy hétre kurválkodni egy herceghez? M.A.: Az a gond, hogyha én most magának elmondom a frankót, azután az olvasók nemcsak azt gondolják, meg mondják rólam, hogy én egy büdös kurva vagyok, hanem azt is, hogy egy hazudós büdös kurva. Idefigyeljen! Elmondom magának, mi történt, de kössünk egy alkut. Ha maga a végén azt mondja, hogy nem hisz nekem, akkor mind a ketten elbasztunk az életünkből három-négy hónapot, merthogy akkor nem lesz könyv. H.H.: Zsarol?

M.A.: Ugyan már! Magát nem lehet zsarolni. Csakhogy itt most az a tét, hogy tükörbe tudok-e nézni azok után, hogy totálisan kiadtam magam, mert kellett a pénz. H.H.: Megkeresett egyszer egy tanítványom, hogy segítene egy olyan könyv megírásában, ami arról szólna, kik azok a magyar lányok, akik hercegekhez mennek kefélni, irdatlan pénzekért. Gusztustalannak találtam az ötletet, úgyhogy nem is foglalkoztam vele. Emlékszik a Capote könyvből arra az apró részletre, amikor a szerző Marilyn Monroe-val pletykál? Errol Flynn-ről sztoriztak. M.A.: Emlékszem, de ki az az Errol Flynn? H.H.: Egy rohadt jó színész, a harmincas, negyvenes évekből. Na, most az a lényeg, hogy Marilyn arról mesélt Trumannak, hogy Errol nagyon el volt telve a farkával, aztán Truman mesélte el, hogy őt, az Errol tizennyolc éves korában egy partin csípte fel, és nagyon hercig estét töltöttek együtt. Ami viszont a szexet illeti, az olyan jelentéktelen volt, hogy már nem is emlékszik rá. Maga nem zseni, mint Capote, legfeljebb annyira őszinte, mint Bukowski, úgyhogy kezdjük onnan, hogy valaki felhívta. M.A.: Fölhívott egy lány azzal, hogy egy hetet kellene eltöltenem az egyik hercegségben, teljes ellátással, full extrás, ötcsillagos kényelemben. H.H.: Mennyiért? M.A.: Egymillióért. H.H.: Mi volt az ellenszolgáltatás? M.A.: Azt mondta a lány, hogy nekünk, európai lányoknak az a dolgunk, hogy a herceget meg a sleppjét szórakoztassuk, és ez nem jár feltétlenül szexszel, bár az

is benne lehet. A lényeg az, amikor elvállaltam, tudtam, a szex benne lehet a programban. H.H.: Elég sok kurvával beszéltem, amikor a prostitúcióról írtam, úgyhogy tudom, mindenről a pénz tehet. Először azért, mert nincs, később meg azért, mert van, csak rohadt nehéz róla lemondani. M.A.: Egyetlen fillérem se volt, nagyon-nagyon le voltam égve anyagilag, de azt mondtam a lánynak, hogy nem. Nem, mert több dologtól félek. Félek attól, hogy olyan emberrel kell szexelnem, akihez még hozzáérnem is hányinger. Ez az egyik. A másik, hogy én irtózom a kábítószertől, márpedig azt hallottam, a drogok igencsak ott vannak a partikon. Aztán féltem én mindentől, attól is, hogy elrabolnak, attól is, hogy börtönbe kerülök. Szóval, nagyon-nagyon féltem belevágni. H.H.: Tehát, hogy is mondjam? Nem erkölcsi megfontolásból mondott elsőre nemet, hanem azért, mert félt. M.A.: Erkölcsről túlzás beszélni, de azért megfordult a fejemben, hogy utána nem fogok tudni a tükörbe nézni. H.H.: Gondolom, a szervező lány nem hagyta annyiban. M.A.: Mondta, hogy nagyon gyorsan kéne döntenem, mert két nap múlva már utazni kell, és bár van már három lány, de nagyon szeretné, hogy én legyek a negyedik. Azt mondta, gondoljam meg, aludjak rá egyet, beszéljem meg a dolgot azzal, akivel akarom, de másnap határozott döntést kell hoznom. Ja! Még hozzátette, a pénzt akkor is odaadják, ha nincs szex. Tehát ez egy biztos pénz, amit ott kinn megkapunk. Elkezdett győzködni, hogy ő már sok lányt utaztatott, és higgyem el, nagyon sokan úgy jöttek vissza, hogy még

csak meg se lettek kefélve. Szerinte ezek a lányok fülig érő szájjal, nagy élményekkel, sok pénzzel a zsebükben, és keféletlenül jönnek haza. Vannak persze, akik nem ússzák meg, de azért kerestek egy milliót egy hét alatt. H.H.: Na, ez az a helyzet, amikor nyüglődik, vergődik az ember! M.A.: Visszahívtam a lányt, és mondtam, hogy ne haragudjon, de nem. Mert mi van akkor, ha kimegyek azzal a tudattal, hogy na jó, lesz, ami lesz, aztán az utolsó pillanatban lehet, hogy meggondolom magam, akkor viszont ott cirkusz lesz, mert nyilván nem erre számítanak. Erre azt mondta a szervező lány, hogy az illető herceg partiján, tíz pasasra harminc lány jut, a legszebbek Európa különböző országaiból, de a legtöbb KözépEurópából. A herceg, és a sleppje számára baromi másodlagos a kefélés, nekik az a szórakozásuk, hogy gyönyörű lányok legyenek a társaságukban, és bármennyire is hülyén hangzik, de frankón ki akarják kapcsolni magukat. Nekik már az buli, hogy szőke, kékszemű lányokkal szívják a vízipipát. H.H.: Aztán visszahívta a lányt, és azt mondta, na, jó. Milyen mentséget talált magának? M.A.: Azon agyaltam, hogy képes leszek-e felvértezni magamat egy olyan arccal, kisugárzással, hogy majd senki sem mer hozzám érni. H.H.: Ez hülyeség. Szerintem simán elképzelhető, hogy a herceg, vagy valamelyik haverja pont ilyen típusú lányra gerjed. Na, mindegy. A három másik lányról mit lehetett tudni?

M.A.: Az egyikük ugyanolyan újonc volt, mint én, a másik kettő már rutinos. Egyébként az azért megnyugtatott, hogy bárkit kérdeztem, senki sem hallott arról, hogy herceg, vagy szultán, vagy trónörökös, vagy akármilyen főnök olyan pitiáner dolgot követne el, hogy mondjuk, európai lányokat raboljon el. Ezek tele vannak pénzzel, senki se keveri őket össze egy balkáni lánykereskedővel. Lényeg, ami lényeg, belevágtam, és bár borzasztóan fostam az egésztől, de azért csak összecsomagoltam. Aztán pár órával a repülőtéri találkozás előtt felhívtam a lányt, hogy meggondoltam magam. Kurvára kibukott, mondta, hogy most már ne szórakozzak, megvan már a repülőjegy, meg különben is, egy hét alatt nem fogok elkopni. Megnyugtatott, hogyha bármi bajom van, kint van egy embere, aki ha kell, akár idő előtt is hazahoz. H.H.: Mondtam magának, kaptam én már listát azokról a lányokról, akik ebből élnek, méghozzá nagyon jól. Pont olyan celebek mint maga, csak nekik nem gond a tankolás. M.A.: Azalatt az egy hét alatt értettem meg, hogyan lehet úgy élni, ahogy bizonyos emberek élnek, úgy, hogy mellette nem csinálnak semmit, illetve csak hazudnak valamit. Nem ítélem el őket, mert azt mondom, mindenki csinálja azt, amihez gyomra van, mindenki éljen abból, amiből tud. Nincs mese, most már elmondom ennek az egy hétnek a történetét, de higgye el, soha többé nem szeretnék ilyenben részt venni. 38. Több mint tíz éves a sztori. Az akkori pasimnak hazudtam valamit, ami nagyon-nagyon fájdalmas volt,

mert tudtam, azzal, hogy elutazom, vége a kapcsolatunknak. Egy zenész srácról volt szó, aki nem csinált különösebb problémát az elutazásomból. Nem volt köztünk szerelem, nem nagyon érdekelte, hova megyek. Amikor hazajöttem, én nem kerestem őt, és ő se keresett többet engem. Remegő lábakkal, beszarva, halálosan idegesen ültem föl a repülőre. Úgy éreztem, mintha filctollal azt írták volna a homlokomra, „ez egy büdös ribanc”. Az a lány, aki hozzám hasonlóan még szűz volt a témában, velem együtt reszketett, hogy úristen, mire vállalkoztunk. Fogtuk egymás kezét a lánnyal, most már aztán nincs visszaút, maximum gépeltérítéssel tudunk szabadulni, vagy egy műanyagkanállal szíven szúrjuk magunkat. Beismertük, irtózatosan nagy faszok voltunk, hogy belevágtunk ebbe a kalandba, aztán azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy majd próbálunk úgy viselkedni, hogy senkinek eszébe se jussunk. Aztán semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltük. A gép leszállt félúton, és nekünk át kellett volna csekkolni egy másik gépre. Igen ám, de nem volt vízumunk, úgyhogy a minket kísérő szervező hiába rimánkodott, fölraktak minket egy Budapestre induló járatra. Mondtam, hogy pfú, megúsztuk, jól van. Nem volt vége, mert a szervező nem adta fel. Mondta, hogy menjünk haza, másnap jelentkezik, addigra meglesznek a vízumok. Másnap kicsit furcsállottam, hogy nem Ferihegy 2-re visznek minket, hanem az 1esre, de aztán kiderült, hogy ott vár minket a hercegség nyolcszemélyes privát luxusrepülője, saját pilótával, személyzettel. Ettől azért egy kicsit elájultunk. Én nem

láttam még közelről magánrepülőt. Ezzel a kis géppel már leszállás nélkül jutottunk el egy privát repülőtérre, ahol lesötétített ablakú limuzinok vártak minket, hogy elvigyenek egy olyan szállásra, ami nagyjából olyan volt, mint Rózsadombon a legnagyobb villa. Mi azt gondoltuk, hogy ez már a hercegi palota, de kiderült, hogy nem. Ez csak egy viskó, amiben minden szobához jakuzzi tartozik, medencével, meg maláj személyzettel, amelyiknek nincs más dolga, minthogy etessen, itasson minket. Én a másik újonccal kerültem egy szobába. Lassan kezdett összeállni a csapat. Egymás után érkeztek az ukrán, a cseh, meg a lengyel lányok. Szerintem, az én huszonvalahány évemmel messze a legidősebb voltam a társaságban, a többi lány tizenhat, tizenhét, maximum tizennyolc éves lehetett. Egy pasi igazított el minket, hogy körülbelül tudjuk, mi vár ránk. Azt mondta, a herceg társasága úgy tíz emberből áll, és mivel kiszámíthatatlan életet élnek, ezért nekünk, a nap huszonnégy órájában készenlétben kell lenni, mert bármikor értünk jöhetnek, aztán visznek vagy a téli, vagy a nyári palotába. Akkor esett le, hogy mi abszolút nem egy palotában vagyunk, ez csak egy sima szállás, a jakuzzikkal, meg a malájokkal. Egyébként kezdtem lenyugodni, mert azt vettem le, hogy ott tutira a friss húsok lesznek a befutók, mégiscsak hamvasabbak, mint én. Azon kívül az én malmomra hajtotta a vizet, hogy voltak kifejezetten bevállalós csajok, akik arra mentek rá, hogy minél több pasival, minél több extra pénzért szexeljenek. Ráadásul

egyre próbálgattam azt az arckifejezést, ami sugallja, hogy hozzám ne érj, mert megöllek, és még csak eszedbe se jusson, mert szétrúgom a töködet. Jött az első este. Ücsörögtünk a lányokkal, és mert az ukránok semmilyen idegen nyelvet nem beszéltek, a csehek, meg a lengyelek se nagyon, mi négyen magyarok úgy elvoltunk együtt. Beszélgettünk, aztán olyan hajnali négy vagy öt óra körül azt mondta a szervezőnk, most már biztos, hogy nem küldenek értünk, úgyhogy feküdjünk le aludni. Aludtunk délutánig, aztán újra készülődtünk, de megint feleslegesen, mert megint nem jöttek értünk. Harmadnap kopogtattak, és belépett az álombeli herceg, éppen csak a fehér ló hiányzott alóla. Mi, a másik lánnyal hason feküdtünk az ágyon, és keresztrejtvényt fejtettünk, aztán amikor belépett a herceg, gyorsan felpattantunk. A másik lánynak kilógott a hálóingéből az egyik melle. Gyorsan megigazította, de se a herceg, se a két kísérője nem jött zavarba. Aztán kiderült, hogy a herceg nem is a herceg. A mai napig nem tudom ki volt ő, csak annyi derült ki, hogy az igazi herceg sleppjéhez tartozik. Mosolygott, üdvözölt minket, és azt mondta, még találkozunk. Távozott, aztán kiderült, bement minden szobába, hogy üdvözölje a csapatot. A szervező azt mondta, estére biztosan várható akció, de hogy az este kilencet, vagy hajnali hármat jelent, teljesen bizonytalan. Valamikor hajnalban, nagy hangzavar támadt. Indulás lányok, mindenki kifelé, beülni az autóba! Valamilyen mókás elektromos autóba ültünk fel tízen lányok. Mi, a

szobatársammal, akkor már barátnőmmel, egymás mellé, hátra ültünk, és két nap unatkozás után megint elkezdtünk rinyálni. A téli palotáról elég annyi, hogy ha valaki a méretére kíváncsi, akkor szorozza meg a magyar Parlamentet hárommal. Nem tudom kifejezni szavakkal, amit láttam. Minden pazar volt, pompázatos tornyok, csúcsok, díszes ablakok, és az épület körül valami fantasztikus park, tavakkal, csobogókkal, medencékkel. Egyszerűen elakadt a lélegzetem. Azt mondtam, ilyen a világon nincs, ezt biztos álmodom. Bekísértek minket a téli palotába, felmentünk egy lépcsőn. Mindenütt hatalmas, gyönyörű boltívek, óriási faragott faajtók. A belmagasságot olyan tizenöt méterre saccoltam. Aztán beléptünk egy jó háromméteres ajtón, és szembe találtuk magunkat egy kurva nagy ovális medencével, aminek az egyik oldala üvegből volt, és az üvegfal mögötti rész, óriási süllyesztett kanapékkal, valamiféle társalgónak volt berendezve. Magának a teremnek a belmagassága körülbelül harminc méter volt, a mennyezetét úgy alakították ki, hogy az apró égők a csillagos eget mintázzák. A falak nem téglából, hanem gyönyörűen formált szikladarabokból, terméskövekből lettek felépítve, és mindenütt rengeteg volt a növény, a virág. Az ajtótól jobbra, néhány lépcső vezetett föl egy körülbelül harminc négyzetméteres emelvényre, az volt a herceg helye. Azon egy tévéfalat alakítottak ki, ötször öt, tehát összesen huszonöt televízió volt egymás mellé applikálva, mindegyiken ment valamilyen műsor. Aztán, ha a herceg gondolt egyet, akkor a távirányítóval mind a huszonöt

képernyőre ugyanazt a műsort varázsolta. Ámultam és bámultam! A huszonöt tévét nagyjából leszartam, de a medence, az lenyűgözött. Egyáltalán nem volt szabályos formájú, ráadásul itt-ott kis lagúnában végződött, a víz szakadatlanul csorgott a növények közé, mögé. A teremben csak egy-két szolga tartózkodott, mi meg csak lestünk, hogy mi lesz itt, mit kell csinálni, meg úgy egyáltalán. Egyszer csak nyílt az ajtó, bejött körülbelül tizenöt férfi, közülük hárman pár perc múlva elmentek. Akik maradtak, azok leültek, heherészgettek, beszélgettek, igazából ügyet se vetettek ránk, egy fejbiccentés járt ki mindössze nekünk. Nem nagyon vettek minket emberszámba. Aztán megjelent a herceg, egy tizennyolc éves, infantilis, rondácska fiú személyében. Kapásból eldöntöttem, kerülni fogom, amennyire csak lehet, a lányok többsége viszont, mint a legyek tapadtak rá. Ő fapofával konstatálta mindezt. Mint utólag megtudtam, heti turnusokban szállítják neki a lányokat. Mivel nem mi voltunk az elsők az életében, se neki, se az embereinek nem volt olyan nagy újdonság, hogy itt van egy rakás bombázó Európából. Volt a hercegnek egy személyi titkára, olyan negyvennegyvenöt éves, igazán komoly ember. Mindent ő intézett, de igyekezett a háttérben maradni, nem lógott őfelsége nyakán, de mindig tudta, mi a teendője. Láttam, hogy az egész sleppből ő a legértelmesebb, és ő az, aki a leginkább veszélytelen rám nézve. Mondtam a barátnőmnek, menjünk oda hozzá, és próbáljuk kifaggatni, mi a szitu, mire számítsunk. Nagyon-nagyon barátságos volt. Egyből kiderült, hogy a barátnőm

nagyon tetszik neki, de egy újjal sem ért hozzá, annyira szégyenlős volt. Nagyon jókat beszélgettünk, leginkább az épületről. Az, hogy mi történik a lányokkal nem nagyon került szóba. Szerintem évek óta jöttek a „szállítmányok”, és ez már senkit se hozott izgalomba. Az azért még kiderült, hogy miattunk, lányok miatt kell hajnalig fenn lennie, de hát nincs mese, ez a munkája. Jól összebratyiztunk ezzel az emberrel, ami azért is jól jött, mert a többi férfi láthatta, kivel társalgunk, így aztán valahogy védve voltunk. Így utólag azt mondom, nekem tényleg bejött az „eszedbe ne jusson, mert azonnal megfojtalak” című arckifejezésem, mert ha sasolgatni kezdett egy férfi, az arcommal azt üzentem, útálom a férfiakat, baromira szar vagyok az ágyban, válogass inkább a tizenhét-tizennyolc évesek közül. Harminc lány volt tíz emberre, és be kell látni, nem én voltam a favorit. A személyi asszisztenssel vagy titkárral próbáltam haverkodni, ez egy igazán jó trükk volt. Megjelent a szervezőnk, és azt mondta, lányok, akkor most ruhát le, és mindenki ugorjon be a medencébe meztelenül! Amikor elkezdtünk csodálkozni, ránk szólt, hogy kapjuk össze magunkat, mert ezért hoztak minket ide, és ezért fognak fizetni. Ennél megalázóbb szituáció szerintem az életemben nem volt. Erotikus műsor, meg ilyenek? Ugyan már! Sehol sincsenek ehhez! Harminc lánynak kellett levetkőzni, meztelenül úszkálni, miközben az üvegfal mögül férfiak nézegettek minket. Én akkor azt éreztem, legjobb volna a föld alá süllyedni, köddé válni, de még az is elfogadható, ha felakasztanak. Ha a kezembe adtak volna egy pisztolyt, hétszentség,

hogy fejbe lövöm magam. Azt mondtam, te atyaúristen, ha ez a hét, a hátralévő néhány nap erről fog szólni, akkor én biztos öngyilkos leszek. Körülbelül félórát úszkáltunk, közben vízre szállt a herceg is, és egy csomó lány rárepült. Megjelent még néhány emberke, akik hál’ istennek a legfiatalabb lányokat kezdték fűzögetni. Én akkor már elég jól összecimboráltam a herceg titkárával, és megkérdeztem, nem mehetnénk-e ki a vízből. Mondta, hogy jó, persze, gyertek ki. Ahogy telnek az évek, egyre idegesítőbb, hogy öregszik az ember, de ott, akkor, a medencében rohadtul jól jött, hogy néhány évvel idősebb vagyok a többieknél. Aztán amikor kijöttem a vízből, megint a titkárral dumáltam. Ő azt mondta, tudja, hogy kellemetlen ez az egész, de mit csináljunk, ez a herceg mániája. Nagy nehezen eltelt az este. Igyekeztem a titkár társaságában meghúzni magam, nem nagyon követtem az eseményeket. A lányok, meg a herceg haverjai jöttek, mentek. Azt azért észrevettem, hogy egy-két lány eltűnik egy időre. Főleg az ukrán lányok voltak a rámenősek, de a többiek inkább félénknek mutatkoztak. Ugyanazokkal a kis elektromos autókkal vittek minket vissza a palotának hitt panzióba, ami tényleg egy lyuknak tűnt az igazi palotához képest. A negyedik-ötödik napon megint csak nem történt semmi, aminek kifejezetten örültünk. Egész nap olvastunk, a medencénél napozgattunk, és megmondom őszintén, hogy elég szar kaját eszegettünk. Az utolsó előtti napon mondták, hogy ma a nyári palotát látogatjuk meg, ott lesz egy kis buli. Meglepően korán,

este hét-nyolc óra körül jöttek értünk, de most nem a golfpályákról ismert elektromos autókba ültettek minket, hanem rendes, sötétített üvegű dzsipekbe. A nyári palota, valamilyen vöröses agyagtéglákból épített, kupolás, boltíves épület volt. Nem volt akkora, mint a téli, nem is tűnt igazából palotának, olyan volt, mint egy oázis. Kétszintes épület, sok kis utcácskával, mindenütt le lehetett ülni, itt-ott kávézót rendeztek be, egy másik kanyar után pedig társalgóba torkollt az út. Üdítőket szolgáltak fel, meg kínálták a vízipipát. Leültettek minket egy-egy párnácskára. Gyakorlatilag az este arról szólt, hogy beszélgettünk. Mi, magyar lányok kifejezetten értelmes, intelligens férfiakat fogtunk ki, nem is volt semmi problémánk. A herceg ezen az estén nem jelent meg, öt-hat haverja foglalkozott velünk. Életemben először akkor szívtam vízipipát. Teljesen ártalmatlan, vízzel átszűrt dohányfüst jut a tüdőbe, se kátrány, se kábítószer nem jut a szervezetbe. Az este dumával telt, meg azzal, hogy körbe járt a vízipipa. Az igazsághoz hozzátartozik, ha nagyon diszkréten is, de azért egy pár lány lazán besétált egy-egy szobába. Hajnaltájt megköszönték, hogy itt voltunk, és visszavittek minket a szállásunkra. Mondták, a holnapi nap az utolsó, indulunk haza, csomagoljunk össze. Még akkor hajnalban megjelent a szobánkban a herceg titkára. Mesélte, hogy két lányt már ma hazaküldenek, mert valamit hibáztak, valami olyat mondtak, vagy tettek, amit nem lett volna szabad. Minket viszont, a barátnőmmel, személy szerint nagyon megkedvelt, ezért jutalmul nem a turista osztályra vett jegyet, hanem az

első osztályra. Ez még nem volt elég, mert közölte, hogy a pénzünket is megduplázza. Az a meggyőződésem, hogy bár a herceg meg a sleppje pontosan tudta, kik vagyunk, meg mire vállalkoztunk, azért mégiscsak a visszafogott lányok voltak szimpatikusak nekik. Minden lány a felajánlott gázsiját kapta meg, mi kétszer annyit, mint amennyiért mentünk, és egy újjal nem nyúltak hozzánk. Egy hét alatt kétszer találkoztunk a vendéglátóinkkal, és az egyetlen megalázó szituáció, a meztelenül úszkálás volt a medencében. A titkár sok mindent elmesélt. Tíz évvel ezelőtt történt, tehát fogalmam sincs, hogy mennek manapság a dolgok a hercegségben. Mindenestre a titkár elmondta, hogy volt már vendégük az amerikai szépségkirálynő is, és vannak extra lányok, akik egyetlen napért ötezer dollárt kapnak. Az akkori árfolyam szerint az másfélmillió forintnak felelt meg. A titkár azt is mondta, hogy kifejezetten prominens, felkapott, világszerte ismert, gyönyörű nők is megfordulnak a palotában, az alkudozás során a díjazás felmehet a csillagos égig is. Hazafelé, az első osztályon én már halálosan boldog voltam, hogy ezt az utat elvállaltam, mert rengeteg pénzt kaptam, és még csak meg se dugtak. Ugyanakkor tudtam, soha többé nem vállalkozom ilyesmire, mert még egyszer nem tudnék hét napig rettegni, hogy na, ki fog kiszúrni magának, ki akar majd megkefélni. Nemet ugyanis ott nem lehet mondani. A szervezők soha többé nem hívtak, szerintem azért, mert látták, hogy nem utazom a jattra, nem vagyok egy igazán szórakoztató típusú csaj.

39. H.H.: Kinek mesélte el eddig ezt a történetet? M.A.: Az anyámon kívül, senkinek. Nem vagyok rá büszke, hogy bevállaltam, mert ez a dolog elsülhetett volna rosszabbul is. Így tíz év után viszont azt mondom, egyáltalán nem bántam meg, mert soha a büdös életben nem láttam volna olyan csodát, mint amit ott láttam. Egyáltalán nem ajánlom, hogy bárki is menjen, ugyanakkor mindenki csináljon azt, amit akar. Azon azért el lehet gondolkodni, hogyan furikázhatnak fiatal lányok luxusautókban, honnan telik nekik százezres, sőt, milliós értékű ékszerekre, ruhákra. Hozzáteszem, nem ítélem el őket, mindenki éljen úgy, ahogy akar. Ami engem illet, maradok az én kis pomázi, hitelekkel terhelt házamban, és elvagyok a kis Suzukival. Hisz nekem? H.H.: Igen.