Havas Henrik Fencsik Tamás. Apám szép volt Egy heroinista vallomása

Havas Henrik Fencsik Tamás Apám szép volt Egy heroinista vallomása

ELŐSZÓ Ennek a könyvnek is megvan a maga története. Gabkával, a főhőssel egy tévéfelvételen találkoztam. Még ott, a stúdióban megbeszéltük, hogy összehozunk egy könyvet. És ennek már jó másfél éve. Eleinte jól indult minden, hosszú órákat beszélgettünk. Összegyűlt néhány száz oldal nyersanyag. A könyvnek körülbelül egyharmada elkészült, amikor beköszöntött a vissza-visszatérő depressziós időszakom... Gabká-nak megmondtam, hogy a tervezett időpontra, 2010 májusára nem kerül boltokba a könyvünk. Akit nem érint, az nem érti, miként lehet, hogy az első ötven-hatvan oldal összejön, aztán valamiért nem megy az írás.

A véletlen úgy hozta, hogy meghívtam rádióstúdióba az Ozzy Osbourne életrajzi könyvének fordítóját. A felvétel után beszélgettünk, dicsértem a munkáját. Azt mondta, szívesen dolgozna velem. Javasoltam, tegyünk egy próbát, olvassa el, amit eddig írtam, és aztán, ha tudja, folytassa... Tudta és folytatta. Laikus szerintem nem képes eldönteni, melyik bekezdés az enyém és melyik az övé. Szakembernek nyilván feltűnik, hogy ami a központozást illeti, vannak eltérések, de ezek egyáltalán nem zavaróak. 2010 szeptemberében ismét kedvem volt dolgozni. Alig egy hét alatt megszerkesztettem a könyvet. Ügy vélem, jól tagolt és olvasmányos lett.

Gabkának és Tamásnak ez az első könyve, nekem ugyan a sokadik, de együtt örülök velük.

Remélem, az olvasók nem csalódnak. Havas Henrik 3

1. Zűrös voltam a kórházban. Konkrétan megrugdostam a doktornőt, akivel elég jóban vagyok azóta. Pont az történt velem, amit nem akartam, addig csináltam a fesztivált, amíg leszíjaztak. Rettenetes volt! Én egyáltalán nem akartam leszokni, de annyit tudtam, hogy bele vagyok

kényszerítve ebbe a helyzetbe. Aztán valahogy lehoztak a heroinról, csak gyógyszereket szedtem, és így elvállaltak a II-es női klinikán. Meg kellett szülni a gyereket, négy hónapos körül lehetett. Nagyon durva volt, mert se nyugtató, se altató, se semmi. Nem kaptam érzéstelenítőt sem. Föltöltötték a méhem, kijött egy gyerek, láttam is. Utána elkábítottak valamennyire, és azt éreztem, hogy Isztambulban vagyok, hogy ott csinálták nekem ezt a műtétet. A harmadik vagy a negyedik abortuszom volt, de nem volt kedvem leállni ilyen ügyek miatt. Meg a gyerek sem érdekelt, sőt ideges lettem ettől a témától. 2. A bölcsődéből szinte semmi emlékem, az óvodából

valamennyivel több. Például emlékszem az ottani kisszekrényekre. A házikó volt a jelem. Rémlik valami olyan is, hogy egyszer az ovistársaim körbeálltak, rajtam egy csipkeszerű, hosszú szoknya volt, s mindenki azt fogta, és én pörögtem velük, mint egy királylány. Körbe, körbe, körbe... Nevettem. Úgy rémlik, nevettem. Egyébként nagyon fiús kislány voltam, mivel az apám inkább fiúnak nevelt, mint lánynak. Nem lehetett fülbevalóm, tüsi hajam volt, sportolni jártam. Sportoltam 4

egész életemben. Már az óvoda is sportóvoda volt, ahova én kék ruhákban jártam be, amivel simán kilógtam a

sorból, mert nekem nem volt rózsaszín ruhám, ahogyan a többi kislánynak. Anyu családjából néhányan vettek nekem Barbie babákat, de az apám persze rémesen ellenezte, hogy én babázzak. Pedig egy kislánynak igenis kell babáznia. De hát már akkor látszódott, hogy anyu és az apám mennyire ellentétesen gondolkodnak a gyereknevelésről, és ezek az ellentétek végig is kísérték az egész gyerek- és kamaszkoromat. Ha apámra gondolok, vegyes érzések jönnek elő: azaz akad néhány köztük, amiktől esetleg elmosolyodom, de azt akkor sem lehet elvenni tőle, hogy rémes apa volt, és csordultig vagyok a rossz emlékekkel őt illetően. A furcsa persze az az egészben, hogy közben százszázalékosan a szívemben

van. Talán valahol ő az Isten számomra. Ez a kettősség dolgozik bennem. Apámmal kapcsolatban mindig valami kettősség dolgozik. 3. Az egész egy balesettel kezdődött. A Khalid elég agresszív volt a krekktől. Volt olyan, hogy mentünk a Körúton, valaki befékezett előttünk, akkor ő kiszállt, és elkezdte ütni a másik sofőrnek a kocsiját. Két balesetre emlékszem. Az egyikre különösen, mert lefejeltem a szélvédőt. Egy üvegszilánktól felrepedt a szemöldököm, jött a mentő, elvittek a kórházba. Volt CT meg ultrahang, mondták, hogy nagy szerencsém volt, mert nem történt semmi bajom, „de úgy látjuk, maga terhes, gratulálunk hozzá". Hát mondom, ez fasza, ez valóban fantasztikus hír. Mondom a Khalidnak, hogy ez az információ. Ő

5

nagyon akarta a gyereket, de valahogy meggyőzték, hogy a kisasszony nincs olyan állapotban, mert negyven kiló, full heroinfüggő, a krekkpartik után azt sem tudja, hol van, azaz a gyerek nem lenne egészséges. „Oké, menjünk, vetessük el" - mondta. Én kapásból elutasítottam ezt a gyerektémát, szedjék ki egyből, nekem ez semmiféleképpen sem kell. Egy kórház sem vállalt, annyira függő voltam, hogy nem merték az altatást bevállalni. Én meg már három hónapos elmúltam, de nem érzékeltem, hogy terhes vagyok. Nekem nem volt menstruációm, a herointól minden megszűnt. Nem

érdekelt, örültem, hogy az sincs, hogy össze-vissza vérezgessek. Megpróbáltam a Funk dokihoz bejutni, megnéztem az osztályát, mondtam, hogy ide nem jövök, itt még Depridolt sem adnak, akkor mentem a Jánoskórházba, azok elvállaltak azzal, hogy lehoznak a heroinról és úgy megyek az abortuszra. Ez így történt, lehoztak. 4. Apám zavaróan szigorú volt velem. Már a születésemtől fogva. Sosem adott zsebpénzt, ő egyszerűen ellenezte, hogy pénzt adjon a gyerekeinek. Megmásíthatatlan szabályokat fektetett le. Például mindig én voltam a felelős a kisebb gyerekekért, akik persze nagyon rosszak voltak. Most leginkább az idősebb öcsémről, Bencéről van szó, aki két évvel fiatalabb nálam. Gyerekkorától elég

deviáns módon viselkedett. Apám új házasságából született. Nagyon gyönyörű gyerek volt: barna haj, zöld szemek, nagy, vastag száj, szép fogak. De hiába volt gyönyörű, a neveltetésének köszönhetően kezdett 6

eltorzulni. Ő az apámmal lakott, így neki az apámat kellett elviselnie hétfőtől vasárnapig. Akkoriban a nevelőanyám egyáltalán nem szólt bele a gyereknevelésbe, de olyan szinten, hogy konkrétan mindent átengedett az apámnak. Az apám meg nagyon agresszív volt az öcsémmel. Néha úgy elverte, hogy az valami rémes, szegény gyerek akkora monoklival ment be az iskolába, hogy azt kellett hazudja,

eltalálta egy teniszlabda. Pedig az apám csapta arcon. De nem felpofozta, ahogy a gyerekeket néha szokás, hanem rendesen bevert neki. Ököllel. Lövésem nincsen, hogy az én családom hogyan tudta ezt végignézni és miért nem szóltak rá apámra. Szegény Bence..., állandóan szét volt verve, az ütéseknek köszönhetően meg persze eldurvult. Ezt nem úgy kell érteni, hogy ő is állandóan verekedett, hanem szimplán egy rossz, hazug gyerek lett. Például ellopkodta otthonról a videokazettákat, és eladta őket. Egyértelmű, hogy ő volt a tettes, azonban folyamatosan azt hazudta, neki semmi köze a dologhoz, szóval ő ezt a sztorit nem vállalta fel, hogy otthonról lopott. De igazából miért ne lopott volna? Az apám ugye soha nem adott pénzt

a kezünkbe, miközben körülöttünk minden gyerek kapott pénzt a szüleitől. Ez mindig, mindennel így volt: az összes gyereknek megengedtek mindent, nekünk meg semmit. Konkrétan soha, és konkrétan semmit. Az öcsém ettől összezavarodott, és rémesen undorító dolgokat csinált: elmentünk kutyát sétáltatni, kivette a szájából a rágót, eldobta, és utána visszavette a szájába. Még akkor is, ha az éppen a kutyaszarban landolt előtte. Mondhatnánk azt is, hogy furcsa dolgai voltak, de ez inkább undorító. Engem állandóan kikészített, amitől én is agresszív lettem, és néha a póráz fémrészével ütöttem azt a szerencsétlen gyereket. 7

Mert ugye mindenért én voltam a felelős. A kutya amúgy egy német vizsla volt, a Dani. Az Andrássy útra hordtuk sétálni. A Bence a Kodály köröndön feldobta egy fára a pórázt. Persze ezért is engem szúrtak le, mert venni kellett egy másik pórázt, és az ugye pénzbe kerül. Pedig nem én dobtam fel oda azt az átkozott pórázt. De akkor is én voltam a felelős, hogy a Bence már megint mit csinált. A cipőjét is össze-vissza dobálta, rugdosta az Andrássy úton, egyszer egyenest bedobta az orosz nagykövetségre. Nem volt egyszerű menet kihozni... Borzasztó gyerek volt. Nyáron néha ruhástul ugrált be a vízbe, de volt, hogy csak

a cipőjét dobta be. Persze akkor is ki volt a felelős? Nyilván én. Merthogy a gyerek elhagyta a cipőjét. Bence mindig próbált többnek látszani, mint ami valójában volt, folyamatosan szerepeket játszott. Szörnyű! Ezen kívül rémesen evett, szinte undorító módon. Csak úgy fordult ki a szájából mindig a kaja. Most úgy tűnik, mintha csak rosszat mondanék róla, vagy hogy ne lett volna benne semmi jó. Pedig volt. Bence rengeteget olvasott, szó szerint falta a könyveket, amitől persze kisebbségi érzésem lett, mert én nem nagyon olvastam. De hát ő ugye az apámékkal nőtt fel, ott nem volt nehéz megszeretni a könyveket, hiszen mindenki állandóan olvasott. Csak engem néztek le folyamatosan, amiért nincs hat könyv

egyszerre a kezemben, illetve mert én nem vagyok olyan igazi, értelmiségi típus, akinek tele van tömve a feje tudással. A Bence nem csak olvasott, hanem írt is, és elég jól fogalmazott. De ő is tele volt önértékelési problémákkal, csak pont fordítva, mint én. Ő többnek képzelte magát, én meg kevesebbnek. Hogy mi ennek az oka? Nyilván az apámmal való kapcsolata. Na meg ő is be 8

volt oltva állandóan, többször is mondta, hogy az én anyám milyen ronda nő, pedig egyáltalán nem az. Nagyon furcsa most a Bencéről beszélni, merthogy mégiscsak sokáig az életem része volt, a hétvégéket együtt töltöttük, na meg a telken is együtt voltunk nyaranta egy

egész hónapot. 1999-ben láttam őt utoljára. Az iskolában nem tudtak a Bencével bánni. Mindenhonnan kirúgták, az egyáltalán nem érdekelte a tanárokat, hogy mennyire értelmes fiú. Már nem is tudom, hányadik kirúgásnál döntött úgy apám, hogy kiküldi Izraelbe. Akkor kezdett megszakadni a kapcsolatunk. Mondjuk nemcsak azért, mert a Bence külföldre ment. Bőven benne volt a pakliban, hogy akkor én már ugye rendes heroinista voltam, azaz nem túl sűrűn kerestem a társaságát, mivel az anyagon kívül nem sok minden érdekelt. Izraelből a Bence Barcelonába ment, mert szerelmes lett. Komlóra pedig írt nekem levelet, de erről majd később beszélünk. Egyébként

Izraelben egy kicsit lezüllött, állandóan szívott. Füvet. Ezt a húgomtól tudom, aki szintén tanult kint, és hát ugye ott ők néhányszor találkoztak. 5. Egyszer egy vagy két hétre befogadott az anyukám és a nevelőapám, hogy majd le fogok állni. Annyira sikerült, hogy amint kiléptem az utcára, indultam megkeresni az egyik csecsen fiút. Kurvákkal foglalkozott, futtatta őket. Halálosan szerelmes voltam belé. Nem tudtam, hogy mi történik, én csak szálltam, mint egy pillangó, nagyon tetszett az a fiú. Az Oktogonnál volt egy presszó, már gimnazistaként jártam oda, volt, hogy ott szexeltünk a helyiség közepén. Nem számított. Ezt a fiút nagyon 9

kedveltem, pedig megbízhatatlan volt és heroinozott is néha. Egyszer jött egy dagadt ukrán nő, aki szintén szerelmes volt a csecsen fiúba, úgyhogy óriási ordibálás lett, mire a srác előkapott egy pisztolyt és a nő fejéhez nyomta. Mondjuk ettől az ukrán nőtől mindig tartottam, akár meg is ölt volna. Kértem egyszer attól a csecsentől, hogy szerezzen heroint, mert rosszul vagyok, a dílerem eltűnt. Megígérte, hogy segít. Mondta, hogy van egy barátja, aki nagyon egyedül van és nagyon szomorú, s be fog neki mutatni. Ő volt Khalid. A presszóban találkoztunk, mondta, hogy menjünk fel hozzá. Azt állította, hogy ő félig arab, félig zsidó. Nem tudom, honnan vette, de közölte, hogy félig én is zsidó vagyok. Fölmentünk a lakására, azonnal elővette a termékeket, óriási zacskó heroin, óriási zacskó kokain,

egyből jól beszívtam. Egyébként sokáig orrba szívtam a heroint, kéznél voltak a kis dolgaim: a melltartóban van egy kis rés, ahol berakják a szivacsot, nekem mindig ott volt a heroin meg a szívószál. Khaliddal mindig pénzzel szívtam. Készségesen szedte elő a valutákat. Már az első alkalommal lefeküdtem vele, de semmire sem emlékszem, teljesen kiütöttem magam. Azt viszont már tudtam, hogy nekem ott jó helyem lesz. Aztán hazavitt, otthon pedig bejelentettem, hogy elköltözöm. Úgy is volt, Mátyásföldre mentem, egy elvarázsolt lakásba. Igazából csak a nappalira emlékszem, abból is csupán az asztalra, amin mindig volt heroin. Szóval odaköltöztem ehhez a Khalidhoz. Akkor még nem

volt meg az érettségim, húzódott, mert negyedikben mindig megbuktam. Egy csomó esti iskolába jártam, de soha nem sikerült leérettségiznem. Khalid mellett is jártam 10

iskolába. Volt olyan is, hogy ő vitt a suliba, vagy nem is tudom, hogy ő vitt-e. Vagy már megvolt az érettségim? Nem! Még nem volt meg. Az iskolában nem sok minden történt. Általában a vécében kötöttem ki, alig vártam, hogy mehessek a vécébe, ott szívtam a heroint meg a kokaint. Ez az egyetlen, amire emlékszem az iskolából. Amikor a Khaliddal összejöttünk, rögtön tripperes lettem. Tudtam, hogy nem tőlem kapta el, hanem én kaptam el

tőle. A lánykák folyamatosan járkáltak fel a lakásba, mind kis-bundában és jól öltözötten jöttek, de ugyanolyan heroinisták voltak, mint én. Szinte minden nőre fölnéztem, még a kurvákra is, akik legalább csinálnak valamit, nem úgy, mint én. Az is egy munka. Elmegy a bárba, felszedi az embereket, vagy jönnek hozzá, mindennap van munka vele. Én meg csupán egy igazi léhűtő voltam, aki egész nap csak feküdt. Egyedül tök jól elvoltam. Kapcsolgattam a tévét, heroint szívtam és gyógyszert ettem. Ez volt az össz tevékenységem. Emlékszem, milyen rettenetes volt, hogy nem tudtam aludni és reggel négykor csak halak voltak a tévében. Ez ment hónapokig. A Khalid próbált kivinni a lakásból, de én mindig be voltam állva, folyt a

nyálam. Mégis kellettem neki. Kiegészítettük egymást. Feküdtem az ágyban, hozta az aranyakat, akasztotta rám, én meg úgy néztem ki, mint a karácsonyfa, és csak feküdtem tovább. Semmiről sem tudtam. A lakásból csak a nagyszobát tudom leírni. O rendezte be, mindenféle giccses bútorral. Aranyszélű dolgok, üvegasztalka, leopárdos szőnyeg, több méteres állatok, tigris, leopárd, óriási medve és ehhez még óriási növények, főleg jukka, tisztára dzsungelben éreztem magam. Feküdtem a dzsungelben és ez tetszett neki. Úgy 11

érezte, hogy otthont teremtett nekem, mindent megvett, a tartozásaimat

kifizette, próbált törődni velem, gondoskodott rólam. Sokkal betegebb volt nálam. Egy igazi társfüggő. 6. Apám nem vett nekünk ajándékokat. De nem azért, mert nem tehette meg, hanem egyszerűen úgy gondolta, hogy nem. Ha nekem megtetszett egy ruha, várnom kellett a szülinapomig vagy karácsonyig, és akkor talán megkaptam. Ebédnél, vacsoránál is állandóan azt hajtogatta, hogy mindent meg kell enni, ami előttünk van. Mindig csak az történhetett, amit ő akart, nem volt

ellenvetés, meg sem hallotta azt a szót, hogy nem. Szigorú volt, de közben néha mégis kaptam tőle gyengédséget. Vagy valami olyasmit, amit talán annak nevezhetünk. Bár ő kemény volt, tőlem azért kikövetelte a szeretetet. Örökké azt hajtogatta: „Engem szeress a legjobban, ne az anyádat! Csak engem szerethetsz, érted?!" Ezért az anyut nem is mertem szeretni, már egészen kicsi koromtól kezdve. Pedig vele laktam, ő nevelt, de mindenáron az apámat kellett szeretnem, aki megmondta, hogy őt szeressem a legjobban. Kész-passz. Csakhogy miközben ezt akarta, agresszív volt velem. Ennek köszönhette, hogy szó szerint rettegtem tőle. 7.

Tisztára olyan voltam, mint egy élőhalott. Moziba vagy étterembe sosem mentünk. Khalid volt az, aki sokat mászkált. Én nem. Aztán mellette sikerült lerakni az 12

érettségit. Többször is megbuktam. Tisztán emlékszem, hogy az érettségin elsőre megbuktam történelemből, egy számot sem bírok megjegyezni. Kész csoda, hogy sikerült. Minden kettes lett, de meglett, mindez a Khalid mellett. Az iskola nevére már nem emlékszem, nem tudom, hova jártam. Néha elmentünk élelmiszert vásárolni, kizárólag arab üzletekbe. Lehet, hogy mentünk a Tescóba is? Nem tudom. Sehova nem volt kedvem menni. Eleinte segítettem neki pakettokat csinálni, mentem vele árulni.

Rengeteg gyógyszert szedtem, óriási mennyiségben öntöttem magamba az altatókat, a kedélyjavítókat. Éjszaka egy óra, három óra körül felkeltem, elmentem vécére, ami csak pisilést jelentett, mert egy heroinista nem tud kakilni. Egész nap kínlódtam, hogy szedjem ki magamból a kakit. Elég gusztustalan, de ez volt az egész programom. Egyszerűen nem jött ki. Ricinusolajat ittam keserű sóval, töménytelen kúpot tettem fel, a kádban próbálkoztam a beöntéssel, de semmi nem használt. Gyakran a végén már pisilni sem tudtam, annyira elzáródott minden, hogy se pisi, se kaki, a Khalid meg vitt a kórházba. Egyből meg akartak műteni, de aztán katéter, beöntések, és nagy

nehezen kiszedték a kakit. 8. Pályaválasztáskor összegyűlt a család: apám letiltott a művészeti és a sportiskoláról. Több helyre felvételiztem, mindenhova felvettek: a Teleki Blanka Gimnáziumba francia-magyar szakra, a Szinyei Merse Pálba biológianémet szakra. Minden érdekelt, ami a gyógyításhoz kötődik. Bejött a képbe egy alapítványi iskola, a 13

Terézvárosi Kéttannyelvű Altalános Iskola és Gimnázium, végül oda kerültem. Mi voltunk az első és az egyetlen osztály. A zuglói zárt életet felváltotta a belváros. A suli a Liszt Ferenc tér mögött volt, a Hegedű utcában, egy régi

épület első emeletén, egy körfolyosó vezetett a teremhez, amihez két új vécé tartozott. Akkor még nagyon szeppent kislány voltam, még azt is fel kellett írnom, hogyan jutok el Zuglóból a suliba: először 82-es trolival kell menni, utána a piros metróval a Blaha Lujza térig, onnan pedig 4es 6-os villamossal a Király utcáig, aztán gyalog. Nyolcadik után még eléggé fiús voltam, a hajamat is csak akkor kezdtem növeszteni. Az osztályomnak az volt a különlegessége, hogy vagy bukottak, vagy nagyon jól tanuló gyerekek jártak oda. Eleinte tanultam én is, megírtam a leckét. De csak eleinte. Az idősebbek érdekeltek, hiszen fejlettebbek voltak, többet éltek nálam,

én meg nagy naivan néztem rájuk, miközben az uzsonnám szépen be volt csomagolva a táskámba, és helyes kis tolltartót hordtam magamnál. Volt egy Győző nevű osztálytársam, nagyon helyes fiú volt. Együtt utaztunk, ő Mátyásföldön lakott. Meg ott volt az Edina. Ő lett a legjobb gimnáziumi barátnőm. Idősebb lány volt, hatalmas mellekkel, nagyon érett gondolkodással. Nem tudom, hány pasija volt már, de azt tudom, hogy elég sok fiúval lefeküdt. Felnéztem rá, hogy milyen nőies, hogy sminkeli magát. Ráadásul elég jól beszélt angolul is. Rendezett családja volt, a Blaha Lujza téren laktak egy nagypolgári lakásban, a nagymama is velük élt. Sokat voltam ott, náluk

otthon éreztem magam: leültünk, ettünk, és mondták a szülők, hogy igyunk egy pohár bort, mert az jó a vacsorához, és jót tesz az emésztésnek. Furcsa volt, hogy 14

felnőttnek kezelnek, beszélgetnek velem. A nagymamának állandóan beköszöntem, én mindig nagyon kedves voltam az öregekkel, mindig szépen beszéltem velük, és mindig segítőkész voltam. Az Edina szobája hatalmas volt, telerakva fényképekkel meg egy csomó ruhával. Néha elengedtek hozzá, ott aludtam. Azt itt tudni kell, hogy engem sehova nem engedtek el. Egy idő után viszont az Edinához igen. Vele pedig mentünk ide-oda. Volt még a gimiben a Ritus. Hát ő nem olyan volt, mint az

Edina, inkább művészi beállítottságú, alternatív lány. Edina imádta a ruhákat, márkásakat hordott, a Ritust viszont egyáltalán nem izgatta, hogy mi van rajta. Szerettem vele lenni. Persze ő is idősebb volt nálam, és kövér volt, de biztonságban éreztem magam vele. Bölcsnek tűnt. Ritus és Edina mellett volt még két barátnőm: a Melinda és a Zsuzsa, akinek az anyja lakásában laktam később. Zsuzsa nagyon különleges lány volt, persze ő is idősebb volt nálam. Nagyon szegény családból jött, elváltak a szülei. Az apja pszichológus volt, aki újranősült, az anyja meg franciatanárnő, de mániás depressziós, ráadásul első generációs mák- és fűhasználó. Az anyuka, a Kati segélyekből élt, egész nap otthon ült, ivott és gyógyszert

szedett. Mindenféle művészlelkek jártak hozzá vedelni. Nick Cave-et, Beatlest, Rolling Stonest hallgattak. Na meg Trabantot, Balatont és Neuroticot. Zsuzsa ezt hozta magával, engem pedig magával ragadott. Szerettem ezt a depresszív világot. „Ez a ház is ledőlhet, ellopta az időmet, szemem sarka megremeg, nekem aztán egyre megy." Ilyen számok voltak. Meg a Mániákus depresszió. „Ott torony volt, fekete tenger, bent a vízben rengeteg ember, hol lehet 15

most, nem találom, biztos megjön, itt megvárom, mintaképpen, mint azelőtt, négykor ott lesz a bolt előtt." Zsuzsát a legtöbben cikizték ebben az osztályban, mert

szakadt ruhákban járt, és nem volt túl nőies típus, pedig jó nagy mellei voltak. A gazdag ficsúr gyerekek állandóan szívatták. A Melinda is ilyen underground figura volt, vele is állandóan alternatív zenéket hallgattunk. A Zsuzsa és a Melinda sokat jártak koncertre. 9. Khalidba soha nem voltam szerelmes. Ma már nem is tudom, hogyan tudtam vele és hozzá hasonló emberekkel csókolózni. Egyszer hazaértem, nem találtam, kerestem, és mikor benéztem a fürdőbe, ott dugott valami ukrán nőt hátulról. Ő meg annyit mondott, mindjárt jövök. Engem nem nagyon érdekelt, elővettem a zacskót és kivettem magamnak az adagomat. Khalid mindig befogadott

valakit. Először egy bolgár fiú lakott velünk, aki árult neki, aztán meg egy albánt fogadott be. Mai napig nem tudom, hogy palikkal lefeküdt-e vagy sem, de mindig az volt az érzésem, hogy ő félig buzi. Khalid családja talán Jordániában él. A felesége talán meghalt, az viszont biztos, hogy volt egy lánya, akit az anyukája nevelt. Nekik rendszeresen küldött arany ékszert. Amikor leállt a heroin árusításával, szép lassan ellopkodtam az anyukájának meg a lányának gyűjtögetett arany karkötőket. Pillanatok alatt eladtam mindet. Aztán amikor magyarázkodnom kellett, azt mondtam, hogy biztos azok loptak, akiket beenged a lakásba. Kijelentettem, hogy én normális vagyok, ilyet nem csinálok. Amúgy mindig gondoskodott rólam. Állandóan

16

főzött, mosott, mindent megcsinált. Én nem akartam semmit sem csinálni! Csak négyféle ételt voltam hajlandó megenni. Egy heroinos nem nagyon eszik, de ha eszik, akkor édességet kíván. Nekem a mézes-mogyorós Corn Flakes volt a kedvenc, a meggyes Danone ivójoghurt, a Carte d'Or diós fagyi és a Milky Way karamellás tejital. Khalid beíratott egy KRESZ-tanfolyamra, autósiskolába, mert mindig rengeteg autója volt. Mindennap más kocsival érkezett. Amikor elkezdett vezetni tanítani, egy aranyszínű Mercedesbe ültetett, azt mondta, ez az enyém. Én meg felháborodtam, hogyan képzeli, hogy én majd vezetek, mert engem csak sofőr vihet. Az autósiskolában voltak

elméleti órák, amik azzal kezdődtek, hogy ültem a padban, a fejem kezdett egyre lejjebb lógni, míg le nem fejeltem a padot. Ezt hívják sztondulásnak, az az állapot, amikor az ember az ópiátszármazéktól kiakad, megkövül. Ennyire emlékszem a KRESZ-órákról. Khalid kivitt a Keleti pályaudvarra. Azt mondta, hogy egy nagyon szép autóm lesz. Megjött a barátja, átültünk a másik autóba, ők írtak valami papírt, aztán az új kocsival hazavitt a haverja. Megköszöntem a kocsit, Khalid mondta, hogy nem igazán kell megköszönni, frissen lopták egy külfölditől. Azt mondták, hogy ez a megoldás a legegyszerűbb. 10. A gimnázium elején még lelkes tanuló voltam, dietetikus

akartam lenni. De senki nem választotta ezt a suliban, így ez a szak nem indult, helyette lett az újságírás. Japánul is tanultam, ami abból állt, hogy egész nap röhögtünk, és ettük a szárított moszatot. Napról napra csapódtam a hülyeség felé. Tesiórákon furcsa volt nekem a lányok 17

nyafogása. Állandóan nyavalyogtak, hogy ők nem tornáznak, mert menstruálnak. Egyszerűen nem értettem. Addig az egyetlen öröm az életemben a sportolás volt, itt meg mindenki el akarta lógni. Cikinek éreztem, hogy vártam a tornaórát. Idővel persze abbamaradt a lelkesedésem, és az iskolai kosárlabdaedzéseket is

hanyagoltam. Ugyanígy voltam a színházas szakkörrel is. Az osztályfőnökünk, az Ági néni biológus volt. Folyamatosan aláztuk, kihasználtuk őt, pedig egy áldott jó szívű, rendes ember volt. Megpróbálta leadni az órákat, de nem jött neki össze, mert hangosak voltunk, társasoztunk, dumáltunk. Elloptuk a naplót is, átjavítottuk benne a jegyeket. Az osztályteremben állt egy csontváz, annak a szájába tömtük a rohadt szőlőt, a rohadt almát, kalapot, nyakkendőt adtunk rá, cigarettát dugtunk a szájába. A fiúk almákkal dobálóztak a teremben, ettől az egész úgy nézett ki, mint egy csatatér. Lövésem nincsen, hogy a kis eminensek hogyan tudtak tanulni. Másodiktól már egyáltalán nem tartoztam közéjük.

Az igazgatónő volt a magyartanárom. Az Anci néni. Különleges nő volt, szeretett engem. A kevés haját mindig szépen befésülte, és volt elöl egy fehér tincse. Az volt a szexepilje. A korához illően csinosan öltözött. Alig járt be órákra, és ha megjelent, akkor is biztosan késett. Néha egyben tartott meg három órát. Nála mindig csönd volt. Csehovot olvasott fel, meg Gogolt, amiket ő szeretett. A görög mitológiát például nem tanította. Előfordult, hogy bejött, és látta, a 30-as létszámból vannak 10-en. Magától mondta: „Ja, biztos tegnap a Totál Carban voltak a gyerekek." Pénteken volt magyaróra, és csütörtökön este az egyik fiú, a Konrád játszott a Totál Carban, ő volt ott a 18

DJ Titokban szerelmes voltam belé. Szóval csütörtökönként mindenki a Totál Carba ment bulizni, azaz péntek reggel senki nem ment iskolába. Az igazgatónő laza volt, be sem írta ilyenkor a hiányzást. Még egy ilyen tanárunk volt: az Eszti néni, ő matematikát tanított. Azt mondta, hogy relaxáljunk óra előtt. Nagyon rossz voltam matekból, mégis szerettem az Eszti néni óráit. A tesitanárunk pedig szerelmes volt a barátnőmbe, az Edinába. Szerintem csókolóztak is. Iskola után összejött

a csapat. Volt egy csaj, aki nagyon nagy Michael Jacksonrajongó volt. Gazdag családból jött. Mindig a legújabb Mercedesszel hozták-vitték. Nem érdekelte a tanulás. Az a csaj összejött az egyik fiúval, aki nagyon szépnek képzelte magát, és mikor már nőnek néztem ki, engem is fel akart szedni. Ez a fiú mindig félig levetkőzött, és mutogatta az alakját. Nagyon gáz volt. Na ezeket fikáztuk, hogy milyen szarok. Egyre inkább az egyik kemény magba tartoztam. Ez a kemény mag jelentette a Konrádot, a titkos szerelmemet. Ő is jó családból származott, bár elváltak a szülei. Az apja híres orvos volt. Soha nem mondtam meg

neki, hogy szerelmes vagyok belé, csak követtem őt, és magamban ábrándoztam róla. Konrád másodikban jött hozzánk. Az eggyel alattunk lévő gimnáziumi osztályba pedig jött az öccse. A Konrád két évvel volt idősebb nálam, már két helyről kirúgták. Márkás ruhákban járkált, hátrafésülte a haját. Felnéztem rá, pedig ő képviselte a sznob világot. De hát ilyesmit én nem láttam Zuglóban, nem járkáltam Budára, nem voltam ilyen környezetben. Szóval az egyik kemény mag a Konrádhoz tartozott, a másik meg a Szásához, aki nagydarab metálos volt: hosszú, göndör haj, bőrdzseki, felvarrók. O volt az Edina 19

pasija. Ezzel a brigáddal délutánonként a Fantom nevű

sörözőbe járkáltunk az Oktogonra. Melegszendvicset ettünk, cappucinót ittunk, dohányoztunk, röhögcséltünk, hangoskodtunk. A Konrád fizette mindig a számlát, mert tele volt pénzzel. Nekem viszont sosem volt pénzem. Ha camembert sajtot akartam enni, elloptam a közértből. Valahogy mindent megszereztem, amit akartam, és büszkén mutogattam, hogy milyen ügyesen el tudtam lopni. Azt hittem, hogy jó fej vagyok. Pedig már akkor kezdtek a dolgok eltorzulni. Az iskolából nem lehetett kimenni cigizni, úgyhogy a vécére jártunk a Melindával, a Zsuzsával meg a Dórával. Ezek tök jó emlékek. Az Edina nem dohányzott. Ültünk a vécéajtók előtt a kövön, és dohányoztunk. Néha nem mentünk be órára, és ott hülyültünk a cigifüstben. A cigivel kezdődött a

szerhasználat. Ezt persze már megelőzték a kényszeres dolgaim: a citrom, a gumicukor, apámmal a társfüggés. 11. Nagy ritkán magával vitt a Khalid. Két évet voltunk együtt. Eleinte jöttem-mentem vele, ami két-három helyszínt jelentett. Kimentünk a Keleti pályaudvarra, a bódék meg a játéktermek környékén vegyültünk az arabokkal. Khalid csak külföldieknek, főleg albánoknak árulta a heroint. Volt olyan, hogy ültem a kocsiban, teljesen be voltam állva. Jött megint az a bizonyos sztondulás, lefejeltem a szélvédőt, és két telefont loptak el mellőlem. A Keleti után néha elmentünk a Ferenciek terénél lévő bárba. Oda főként arabok jártak, akiket egyébként a Khalid nem igazán szeretett. Jut eszembe, egyszer jártam egy kokainárus arab lakásában. Ukrán

20

felesége volt, aki nem volt függő, mert ragyogó tiszta volt a lakás és volt ott egy kutya is. Ha már a tisztaságnál tartunk, hát azzal nem álltam valami jól. A fürdést nem erőltettem, bár Khalid mellett valamennyire kellett volna, de én mégsem erőltettem, ahogy a fogmosást sem. Borzasztóan néztem ki. A ruházatom a következőkből állt: óriás bunda, miniszoknya, óriás talpú cipő, hozzá hidrogénszőke haj, egy kiló szemspirál, nagyon nagy smink. Ebben az időszakban egész napos programom és feladatom volt, hogy kisminkeljek arra az esetre, ha Khaliddal ki kell lépnem az utcára. Egy alkalommal valami öreg török palival találkoztunk,

elég nagy mennyiséggel indultunk haza. A Keletiben volt két nagyon korrupt rendőr, két dromedár. Mindenről tudtak, és durvábbak voltak, mint az arabok. Követtek minket, és mikor megálltunk a ház mellett egy külső parkolóban, el is csípték a Khalidot. Aztán felmentünk a lakásra, a Khalid elkezdett telefonálgatni, a vége az lett, hogy feljött egy csomó arab, fizettek kétmilliót a rendőröknek, akik el is mentek. Így működött akkoriban a rendőrség. Khalid fontosnak tartotta a biztonságot, két rács is védte a bejárati ajtót. Egy alkalommal jött haza, de valamit megérezhettem, mert csöngetett, kinéztem, láttam, hogy mögötte állnak a rendőrök. Berohantam a szobába, és a hatodikról a bokrok közé dobtam a cuccot. Sietnem kellett, mert az

üvegasztalra ki volt készítve a csík. Gyorsan lesöpörtem, bele a szőnyegbe. De egy hibát azért elkövettem. Állandóan mondta a Khalid, hogy ne hagyjak elő szívószálat, mert abban mindig marad a heroinból. Úgyhogy, amikor végeztem és kinyitottam az ajtót, 21

bejöttek a rendőrök, ellepték a lakást, a kutyájuk pedig mint egy őrült rám ugrott. Féltem, hogy van valami a kabátomban, de szerencsére csak egy marék tökmagra kapott szagot a kutya. Az lett a vége, hogy egy szívószálat találtak, és bevittek minket a Dózsa György úti rendőrségre. Természetesen pisilni kellett, de nem zavart, mert mindig pozitív volt a tesztem, hiszen függő voltam.

Mit tudnak csinálni? Semmit. Ki is engedtek. A poén az, hogy hazafelé Khalid megkérdezte, hova lett a heroin. Mondtam, hogy kidobtam. Meg is találtuk az egészet. Azt hiszem, ez az eset kellett ahhoz, hogy Khalid észhez térjen és abbahagyja az árusítást. 12. 15 éves kor környékén elkezdtem nőiesedni: megnőtt a hajam, a mellem, feszülős pólókat hordtam meg nyakláncokat, kiszedettem a szemöldököm, leborotváltam a hónaljam. Bár azt a nevelőapám csinálta, én nem mertem. A fiúk elkezdtek udvarolni, de én ezzel nem tudtam mit kezdeni. Lenéztem őket, nekem egyedül a Konrád tetszett, akiről úgy éreztem, hogy soha nem kaphatom meg, mert neki mindig más lányok tetszettek.

Persze minden nőügyét elmondta nekem, mert nagyon jó barátok lettünk. így legalább sokat lóghattam vele. Igazából rémes stílusa volt: nem érdekelte semmi, csak bulizott. A pénzt leszarta, mert az apja mindent megvett neki, és azt hitte, hogy minél több pénze van, annál királyabb lesz. Elkezdtem görkorizni a Hősök terén. Ott is volt egy kemény brigád, én pedig szépen hozzájuk csapódtam. Vad figurák voltak. Ők is a Totál Carba jártak bulizni, ott pedig 22

nagyon kemény zene szólt. Csak a Fekete Lyuk és a Totál Car volt olyan hely, ahol elvadult, kitetovált, fülbevalós arcok járkáltak. Mindenki baseballsapkát és katonai

nadrágot hordott. Ez kirívó volt akkoriban, mert a fiatalok alapvetően nem így öltöztek. A Totál Carba egy teljesen elvadult, elfajzott réteg járt. A Konrádtól hallottam, hogy van még a Fortuna meg a Moment, és én oda is el akartam menni. A szüleim persze nem engedtek el. A Moment leégett, a Fortunába pedig később jutottam el. Leragadtam a Totál Cárnál. Elkezdődött az ivászat. Emlékszem, a piától totálisan ki tudtam bontakozni, úgyhogy egy csomó hülyeséget csináltam: vadultam, az acélbetétes Martens bakancsommal rugdostam a telefonokat, hogy adják ki az aprópénzt. Úgy táncoltam, mint aki megőrült. Csak ittam,

ittam, ittam, és sosem volt elég, és soha nem tudtam, hol a határ, és persze nem is érdekelt, hogy hol van. Egyszer rosszul voltam, és lehánytam a bokámat, s úgy ébredtem föl a Totál Carban a padlón, hogy a saját hányásomban fetrengek. Nem volt kontroll. Csak úgy tudtam elmenni mulatni, hogy otthon azt mondtam, az Edinánál alszom. De én nem aludtam ott semmit. Éjszaka buliztam, másnap meg nyolc, kilenc vagy tíz órakor odamentem, átöltöztem, és hazamentem anyuékhoz. Reggel hatig a Totál Carban voltam, és vedeltem. Általában gint ittam. Vagy gint tonikkal. De inkább tisztán. Megvettem a kétdekásat az éjjel-nappaliban, arra ráittam egy másik kétdekás rumpuncsot vagy kevertet. Kétszáz forint lehetett. Bent meg a palik meghívtak pezsgőre. Nyakaltam a pezsgőt.

A görkorisok közül megtetszett egy szőke, hosszú hajú fiú, a Győző. Egyszer jöttünk be a Hősök teréről az Oktogon felé görkorikkal, és volt ott valami kirakodóvásár. Ahogy 23

mentünk, simán benyúltunk az asztalokra, és ellopkodtunk mindent. Mentünk le a Nyugati aluljáróba, ahol azzal szórakoztunk, hogy ki tud több lépcsőt leugrani. Hét lépcső, három lépcső, tizenkét lépcső. Akkor én ezzel a fiúval csókolózgattam. De nem feküdtünk le. A Totál Carban viszont összeszedtem egy Tim nevű pasit, ő is kint lakott Zuglóban. Vele is csókolózgattam. Nem rémlik, hogy egy fiúval elmentem volna moziba, színházba, vagy

normálisan randevúzni. Ez a Tim egyszer beteg lett, lázas volt, én pedig meglátogattam. Tizenhét éves lehettem, és akkor először megtörtént, hogy lefeküdtem egy fiúval. Odalett a szüzességem. Csakhogy én erre nem nagyon emlékszem, mert nagyon berúgtam előtte. Ez volt a nagy szerelem, meg az első alkalom. Éljen! A Győző meg a Tim tudtak egymásról. Csak én nem tudtam, hogy kivel vagyok. Közben megtetszett egy Simon nevű fiú, aki szintén a Totál Carba járt. Hát fölszedtem. Bárkit megkaptam, aki tetszett, akit kinéztem, azt megszereztem. A Simon barna hajú, idősebb fiú volt. Többször jártam a lakásán, és vele sokat szexeltem. Na persze ezt nem mondtam el otthon, hogy én már ezen is túl vagyok. A

Simont egy hónap alatt meguntam, úgyhogy kidobtam. Az iskola egyre kevésbé érdekelt, kimaradtam. A Konráddal lógtam, sokat voltunk nála a budai lakásban, ami egy félszuterén volt, az apjáék alatt. Nagyon komoly zenéi voltak, a legfrissebb cédé-ket kapta meg Amerikából. Nála inni is lehetett. Akkoriban már hét közben is ittam, nem csak hétvégenként. Azt hittem, attól leszek menő, hogy iszom. Kihívtak felelni, ott álltam részegen, és egyáltalán nem érdekelt. Két ellenőrzőm volt. Az egyik egy hamisított, azt mutogattam otthon, a másikat magamnál 24

tartottam. A Gabka kettős életet élt. Az egyik otthon zajlott, és a megfelelésről szólt, a másik pedig rólam,

abban ment a bulizás. Apám és anyu sem tudta, hogy bulizni járok, ők azt hitték, az Edinánál alszom. De néha még oda is nehéz volt elkéredzkednem. Szarul éreztem magam attól, hogy mindenkit elengednek mindenhova, engem meg szinte sehova. Na persze ettől egyre több volt otthon a balhé, és állandóan azt mondták, hogy azért nem mehetek sehova, mert tanulnom kell, különben utcaseprő leszek. De leszartam. Csak a buli, a cigi, a pia érdekelt. Mindenfajta neveltetést elfelejtve sodródtam az utamon. Úri hölgy? Na, az végképp nem voltam. 13. Khalidnak mindig volt csicskása. Mindegyik heroinfüggő volt. Bármire kaphatóak szerencsétlenek. Ez az albán egy

vékony, semmilyen kinézetű pasas volt. Szerintem egész életében nem foglalkozott semmivel. Nem tudom, hogyan keveredett hozzánk, de megpróbált beépülni. A krekkezéshez hozzátartozott a pornó is. Ugyanaz a film ment egész nap, sőt volt úgy, hogy három napig. Egy ilyen partit úgy kell elképzelni, hogy semmit nem tudsz abbahagyni. Szívod a krekket, és még, még, még, nem lehet abbahagyni. Vége egy filmnek, az elejére tekersz, és újraindítod. Minden ismétlődik, minden újrakezdődik. Én heroinistaként soha semmilyen szexuális késztetést nem éreztem. Azt sem vettem észre, ha lefeküdtem valakivel. A

heroin elnyomja az érzéseket, a vágyakat. A heroinista fiú nem tud elélvezni, sőt fel sem áll neki. A lánynak egyszerűbb, csak fekszik és történik valami. Kábé annyi, mint egy élőhalottal. 25

A krekkpartin viszont nagy a szex, Khalid rendelt hozzá kurvákat is. A krekknél olyan vágyak kerülnek elő, és olyan kényszeres tomboló energiák törnek fel, hogy őrület. Hosszú-hosszú őrület. Napokig ugyanazt a pornófilmet látod, miközben Khalid félmeztelenül komplett őrülten rohangál a lakásban, és csak csináljuk, gyártjuk, égetjük a cigiket, mert hamu folyamatosan kell. Volt, hogy három

hamutálon egyszerre nyolc cigi füstölt és égett hamuvá. A vége a legrosszabb. Négykézláb mászkálsz a lakásban, hátha egy kicsi szemcsét találsz, abból a fehér kőből. Pici fehér pontokat kerestünk, szörnyű szétcsúszott állapotban. Napokig nem alszol, a pornófilmet bámulod. Aztán amikor már nem volt több és vége, akkor annyira bekattantam, hogy mindentől rettegtem. Legjobban attól, hogy jön a nagydarab ukrán nő, aki futtatja a lányokat, és lelő. Egyszer annyira bekattantam, hogy félelmemben éjszaka bekopogtam az anyuékhoz, hogy hadd aludjak náluk. Ők azonban érezték, hogy valami komoly zűr van, és az mondták, hogy nem. Visszamentem Khalidhoz, ültem az ágyon, magam elé szorítottam egy marha nagy

plüssmacit, gondoltam, ha lőnek, akkor majd a maci megvéd. Aztán láttam, hogy jönnek a kommandósok. Féltem, hogy elkapnak és lelőnek, de aztán eltűntek, s hiába kerestem őket a frizsiderben meg a tányérok alatt, sehol se voltak. Rettenetes volt. Ebben az állapotban heroinra és még több heroinra volt szükségem. 14. Gimnáziumban évente legalább hat cseretanuló jött Amerikából. Nagyon vágytam Amerikába. Ahogy ők jöttek Budapestre, én is ki akartam menni egy évre tanulni. 26

Edináék befogadtak egy amerikait, és utána az Edina ment ki hozzájuk. Akkor változtam meg, amikor ő kint volt.

Nagyon hiányzott, mintha kiszakították volna az egyik felemet belőlem. Sajnáltam magamat, hogy apám engem nem engedett ki Amerikába, azt viszont kitalálta, egy évre fogadjunk be egy gyereket. Ehhez viszont oda kellett volna költöznöm hozzá, ahol ugye a nevelőanyám is volt. Apám írt egy levelet, hogy költözzek hozzá, mert át szeretné venni a nevelésemet, mivel segghülye leszek, ha az anyummal maradok. Dönteni kellett: az anyuéknál maradok vagy az apámékhoz költözöm-e. Semmiképpen sem akartam apámhoz költözni, könyörögtem anyuéknak, hogy ezt ne hagyják, mert megőrülök ott. Féltem az ottani légkörtől, a terrortól, a veszekedésektől, a jéghideg nevelőanyámtól. Szerencsére maradtam anyuéknál. Az

apámnak ez óriási csapás volt. Világéletemben óriási Amerika-mámorban voltam. Az általános iskolában arról ábrándoztam, hogy szupersztár vagyok: New Yorkban, Los Angelesben és Miamiban élek. Csak azt nem tudtam, hogy miért fedeztek fel: táncolok, énekelek, esetleg színésznő vagyok? Mindegy is. Folyamatosan ez járt a fejemben. De még annak a lehetősége is ugrott, hogy befogadjak valakit, és legalább jól megtanuljak angolul. Egyre inkább nem érdekelt semmi. 15. A krekkparti leginkább arról szól, hogy körülötted rengeteg hamutál van, és folyamatosan égnek a cigik. A krekk elég macerás dolog. De nekem olyan eufóriát adott,

mint semmi más. Alapvetően heroinista vagyok, tehát 27

ópiátos. A pörgető szerek nekem nem jöttek be, tehát nem érdekelt a speed, nem érdekelt a kokain sem, bár azt azért szívogattam néha. Ahogy szívja az ember a krekket és megy le a füst, úgy jön be a krekk. Az nagyon durva. Az én személyiségemhez éppen ez illett, lenyugtatott, egy álomvilágba vitt el. Amikor beszívtam, összeszorítottam a szemem, bizsergett az agyam, bekábultam. Khalid mindig azt várta, hogy hátradőljek, mert ilyenkor meg tudott dugni valakit. Volt egyszer egy dagadt, copfos, semmilyen

német nő, mentem volna a hálószobába, hogy hátradőljek, de a nálunk lakó albán fiú mondta, „most ne menjél, most ne menjél". Khalid nyílván ezt az öreg német spinét dugta. Ahogy a kokain, a krekk is feléleszti a szexuális dolgokat. 16. Megnyitott az első presszó a Liszt Ferenc téren, az lett a törzshelyünk. Attól a pillanattól kezdve tulajdonképpen nem jártunk be az iskolába. Még füzetem se volt. Aztán egy Andrássy úti presszóba szoktunk át. A Totál Carban megismerkedtem egy lánnyal, úgy hívták, Vera, és úgy nézett ki, mint egy topmodell, csak óriási mellekkel. Rajongtak érte a pasik, de mindig bevonzotta a leghülyébbeket. Nagyon tudtunk inni. Többször úgy volt,

hogy náluk alszom, ők fönt laktak a XII. kerületben egy nagy házban, de persze alvás helyett mentünk együtt bulizni. Csakhogy ő sosem ért haza, állandóan berúgott, és fölment ehhez meg ahhoz. Mentem reggel hozzájuk, és tőlem kérdezték a szülők, hogy hol a Vera? Nála talán még én is normálisabb voltam. Érdekes. Akkor még jártam suliba, a szülőknek pedig állati jól elő tudtam adni, hogy mennyire jó tanuló vagyok, meg okos, és hogy mennyire 28

tudok másra és magamra vigyázni. A Verára felnéztem, olyan akartam lenni, mint ő, olyan ruhákat akartam, amilyenekben ő járt. Minden fiút az ujja köré csavart, nagyon szexi volt. Csak két évvel volt több nálam, de

jóval érettebbnek tűnt, mint én. Az Andrássy úti presszóba is ő vitt le. Iskola helyett reggel odamentem, ittam a cappucinómat, rágyújtottam, újságot olvastam. Népszabadsággal a kezemben megpróbáltam előadni, hogy mennyire okos vagyok. A barátnőim odajöttek suli után, de néha csak egyedül üldögéltem ott, és összeismerkedtem mindenféle kétes külföldiekkel, akiknek ez volt a törzshelyük. Kiderült, hogy ezek szerb bűnözők. Előfordult, amikor fizetni akartam, és a pincér

rámutatott egyre, hogy az úr már kifizette a számlát. A faszi integetett felém. Én meg visszaintegettem. Örültem, hogy ez történik. Az összes barátnőmet odahívtam, hogy jöjjenek, mert fizetnek a szerbek. Jöttek is. A szerbek pedig fizettek. Dumáltam velük, de az túlzás lenne, hogy barátkoztunk. Közben egyre nőiesebb lettem: szőkére festettem a hajamat, fodrászhoz jártam, egyre szűkebb ruhákat hordtam. A Totál Carban már rég kurvának könyveltek el, de nem érdekelt. Ha megtetszett valaki, azt megcsókoltam, lefeküdtem vele, miközben semmit nem tudtam a védekezésről, óvszert használni konkrétan eszembe sem jutott. A Totál Carban egyébként egyre húzósabb haverjaim lettek. Kiderült, hogy nem csak a pia

van, hanem például a gyógyszerek. Azt ki is próbáltam. Loptam apámtól Andaxint, és arra ittam. De akkoriban már ment a fű, az extasy meg a speed is. Azt mondták, hogy az a király, aki anyagozik, az alkohol már kisstílű. Nekem viszont nem volt bajom vele. Egyszer-kétszer 29

ugyan hánytam az elején, de aztán hozzászoktam. Annyit ihattam, amennyit akartam. Egy bajom volt csak: ha este ittam, akkor már reggel is akartam inni. Állandóan inni akartam. Innen nézve ez elég nagy baj. De a pia megnyugtatott. Semminek és senkinek éreztem magam, azzal töltekeztem, hogy elcsábítottam a fiúkat. Bekerültem a deszkások közé, iszonyatosan felnéztem rájuk, mivel

versenyeket nyertek, utazgattak. Szerettem volna hozzájuk tartozni. Az egyikbe beleszerettem. Lefeküdtünk. Ő lett a pasim. Egyik nap ennek a fiúnak a barátjánál voltunk bulizni. Minek szépíteni? Reggel ketten feküdtek mellettem. Nagyon be voltam rúgva az este, engem semmi nem érdekelt. Ezek a sztorik állandóan megismétlődtek. Egyszerűen így jött. Soha nem gondolkoztam, soha nem voltam képben, egyszerűen be voltam rúgva, és kész. Csak a Konráddal nem sikerült ágyba bújni, pedig ő nagyon tetszett. Illetve lehet, hogy sikerült. Nekem ő egy álomszerelem volt. Imádtam a kezét, ahogy mozgatta az ujjait, szerettem, ahogy beszélt, és azt is, amiket mondott. Néztem, ahogy simogatja a barátnői arcát. Aztán egyszer

lejött a Totál Carba, és aznap ott aludtam nála. Lehet, hogy lefeküdtem vele, és lehet, hogy jó volt, de nem emlékszem pontosan. Egyébként nem tudom, hogy mi lett vele, akkor én már rendesen eltávolodtam a gimnáziumi osztálytársaimtól. A Totál Car-os arcok közül néhányan már dolgoztak, ők keményebben nyomták a dolgokat. 17. A Khalid nagyon adott a biztonságra. Az ajtónkat például két rács védte. A lakás a folyosó végén volt, így egy rács az ajtó előtt kábé két méterrel lett felszerelve, egy meg 30

közvetlenül az ajtó elé. Hol volt kulcsom, hol nem. Egyszer egyedül hagyott a lakásban, elvonásom volt,

rosszul voltam. Kétségbeesésemben felhívtam a barátomat, a Szabolcsot. Mondtam neki, hogy nem tudok kijutni az utcára. Találjon ki valamit. A heroint egy cédébe dugta, és elküldte nekem egy taxissal. Azt nem tudom, hogyan kaptam meg. Lehet, hogy mégis volt kulcsom? Annyira egyedül voltam és annyira kilátástalan volt a helyzetem, hogy agyonnyomott a depresszió. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a rengeteg lenyelt gyógyszert négykézláb hánytam ki. Nem tudtam felállni. Négykézláb

csúsztam-másztam, vonaglottam. Minden forgott körülöttem. Szétettem magam a gyógyszerrel, hogy dögöljek már végre meg. Mivel hosszú ideig egyedül voltam, elfelejtettem kommunikálni. Elbutultam, de olyan szinten, hogy már magyarul sem tudtam beszélni, elfelejtettem a magyar szavakat. Arabul tudtam egy-két szót, de az nem érdekes. Mondtam Khalidnak, hogy nagyon egyedül vagyok, szeretnék magam mellé egy kutyát. Kaptam tőle egy bolognesét, Antonio Montana lett a neve. Vele laktam, de az utcára nem vittem, ott pisilt, kakilt körülöttem. Khalid takarított, főzött, mosott..., én azt sem tudtam, hogyan kell bekapcsolni a mosógépet, a

mosogatás szóba se került. Én csak feküdtem és a kutyát simogattam. Már nem tudom, mi volt az oka, de Khalid egyszer idegességében szétverte a lakást, megfogta a kutyát és nekivágta a falnak. Megölte azt az egyetlen valakit, akit szerettem és aki állandóan mellettem volt. Khalid nekivágta a falnak az egyetlen családtagomat, az egyetlen reménységemet, és ezzel megszűnt az az egyetlen dolog, amiért érdemes volt élnem. A kiskutyát aztán 31

kidobta a kukába, és én teljesen kikészültem. Azt éreztem, hogy ebből nincs menekvés. Egy olyan helyzetbe vagyok belekényszerítve, ahol nem lehet megfordulni. A függőség

rabja voltam. Képtelen voltam kezelni önmagamat. Khalid érzékelte az elkeseredésemet, és annyira felbuzdult, hogy két ugyanilyen kutyát vett. Az egyik Gina Lollobrigida volt, a másik talán ismét Montana. Onnantól két kutyával feküdtem az ágyban. Azt hiszem, egyszer, nem túl hosszú időre kivittem őket az utcára. Sétálni nem sétáltunk, de rengeteget tévéztünk. Volt két dvd-m, azokat néztük felváltva. Az egyik a Bronxi mese volt, a másik a Forrest Gump. Kívülről tudtam mindkettőnek a szövegét. Azért volt jó tévézni, mert így tovább tudtam álmodni az álmaimat, és nagyon jó volt tartósan lebegni. 18. Először a gimnáziumban szívtam füvet, amit a Zsuzsa

hozott az anyukájától. A vécében szívtuk el, matekdolgozat előtt. A Zsuzsa rám szólt, hogy „úúú Gabi ne, Gabi ne, ne csináld". Iszonyatos röhögőgörcsöm lett matekdolgozat közben, de nem érdekelt. Össze-vissza forgolódtam és röhögtem. A matektanárnak fogalma nem volt róla, hogy mi van. Persze egyest írtam. És? Párszor még spangliztam a gördeszkás csapattal, köztük volt olyan figura is, aki egész nap szívott. Egyébként a fű nekem abszolút nem jött be. A Zsuzsáék LSD-t akartak. Tudtam, hogy az hallucinogén cucc, és féltem, hogy vízióim lesznek, aztán öngyilkos leszek. Végül bevettem a számba, de kiköptem. Egyszer szívtam speedet is. De hogy hol és

hogyan, arra nem emlékszem. A Margit-szigeten volt egy szórakozóhely, ott elektronikus zene szólt, és ott bekaptam 32

egy dupla dolláros extasyt. Szerintem nagy bátorság kellett hozzá. Jól éreztem magam. Táncoltam, és a villogó fényektől mintha átléptem volna egy álomvilágba. A korisok közül sokan szedtek ilyen szereket. Például a Lea. Ő volt a legjobb koris, simán ugrotta a 12 lépcsőt a Nyugatiban. De meghalt. Be volt anyagozva, és elütötte egy autó. Teljesen ledöbbentem, mert ő egy éber, izmos, ügyes lány volt. Nem értettem az egészet. Tegnap még együtt koriztunk, másnap meg nem volt ott. Közben az Edinával is megszakadt a kapcsolatom. Összejött egy

rendőrrel, én meg úgy éreztem, hogy elhanyagol, megcsal engem. A társfüggés jelei mutatkoztak rajtam. Volt még a Juci barátnőm is, vele cserélgettük a ruháinkat. Nem is emlékszem, akkoriban honnan volt ruhám. Talán az anyuék vették? Nem tudom. És pénzem honnan volt? Azt sem tudom. Apám egy fillért sem adott nekem. Talán spóroltam? Anyuék néha adtak egy kis pénzt. A Juci magas, szép, nagy mellű lány volt. Mindig szép lányok voltak körülöttem. Hasonlított rám, és sokan azt hitték, testvérek vagyunk. Ot is többre értékeltem magamnál, pedig két évvel fiatalabb volt nálam. A Jucival a Totál Carba és a Fortunába is mászkáltam. Ambivalens. Lejártam a leges legszennyesebb, legdurvább helyre, azaz

a Totál Carba, miközben a legsznobabb szórakozóhelyre is fölmentem, a Fortunába. Pedig aki lejárt az egyikbe, az a másikba biztosan nem ment. Két külön társaság, akik gyűlölték egymást. De hát én nagy átváltozóművész voltam, két társadalmi réteg között kószáltam. A kettősség mindig megmutatkozott az életemben, már gyerekkoromban is, ha például a két családomra gondolok. Vagy a két ellenőrzőmre. Az iskolában egyre nagyobb 33

gondot okozott, hogy nem járok be. Féltem, hogy felhívják a szüleimet, de azért annyira nem izgultam. A korisokkal és a deszkásokkal lófráltam, és mindenkit érdekesnek találtam, aki valami olyanról tudott beszélni, amiről nekem lövésem nem volt. A korisok füveztek, és azt tárgyalták, hol gyártották az anyagot. Titokzatosak voltak. De hát ez vonzott. Minél vadabb, minél durvább zene szólt annál jobban éreztem magam, és minél depressziósabb volt valaki, annál jobb fejnek tűnt. Ha altis volt vagy művészi, akkor végképp király volt. Totál Car, gin, kétdekás, pasik. Erre emlékszem, és passz. Aztán semmi. 19. Eljött az a pont az életemben, amikor irányíthatatlanná

váltak a dolgok, bezárultak a kapuk. Össze voltam zárva egy heroin-, kokainárus arab férfival, akinek apránként az összes aranyát, ékszerét elloptam. A helyzetet súlyosbította, hogy ő kénytelen volt leállni az árusítással, túl nagy volt rajta a rendőrségi nyomás. Éreztem, hogy nagyon gáz a helyzet, előbb-utóbb kiderülnek az ügyeim. Khalid magamra hagyott egy egész hónapra, vagy talán három hétre, nem emlékszem. Az biztos, hogy Németországba ment. Azzal hagyott ott, hogy én már leléptem a heroinról. Közben szedtem le a számlájáról a pénzt és vettem az anyagot. Arra emlékszem, hogy feküdtem az ágyban, úgy, ahogy egyébként szoktam, de betakartam magam. A karjaimon lealapoztam a kék-lila foltokat, mert már készültem, úristen, jön haza! Az első

mondata az volt: „Úristen, hogy nézel ki?" Felkészültem a legrosszabbra, amúgy is agresszív volt, de néha megőrült. Volt, hogy az utcán is megütött. Emlékszem, egyszer egy 34

szép kis ruhácska volt rajtam. A Khalid rájött, hogy egy arabtól Depridolt próbáltam szerezni, orrba vert, és folyt a vér a fejemből a szép kis ruhácskámra. Leléptem. Egy szál ruhában, ami rajtam volt: kis fekete bunda, fekete bakancs..., elindultam a lakásból. Nagyon rosszul nézhettem ki, egy negyvenkilós hidrogénszőke csaj, aki az intravénás szúrásoktól alig tudja használni a kék-zöld foltos karjait. A két kutyát otthagytam az

arabnak, és elmentem ahhoz a fiúhoz, aki az egyetlen magyar barátom volt. Ő még a mákteás generációhoz tartozott, de árult heroint is. 20. Körülbelül egyéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Az első pár évben egy hetet anyukámnál laktam és egy hetet apámnál. Az apám nagyon akart engem, egyáltalán nem akart anyuhoz engedni, folyamatosan azért küzdött, hogy maradjak vele. Óriási tragédiaként élte meg, hogy az anyu elhagyta, de hát apám állandóan csajozott, agresszív és kezelhetetlen volt. Semmi furcsa nincs abban, hogy anyu egyszer csak úgy döntött, nélküle könnyebb lesz az élete. Egyébként mind a két szülőm gyönyörű ember volt.

Apámnak óriás barna szemei voltak, sűrű, barna haja, nagyon jó nézett ki, anyumnak hosszú szőke haja, kék szeme. Szépen mutattak együtt. Az apám büszkén mutogatta kiskoromban az ágyát: „Tessék! Te itt, ezen készültél." Az óvodában egy házikó volt a jelem. Tök jó. Pedig soha az életben nem találtam rá az otthonomra. Mindig vágytam egy saját otthonra, ami az enyém, aminek minden szegletét ismerem, ahol nem kell megfelelnem senkinek, még a családomnak sem, ahol csak saját magam 35

lehetek. Nyugalomban. Már tizenöt évesen állandóan ezen agyaltam, és azt akartam, hogy az apu vegyen egy lakást

nekem. Na de ez nem jött össze. Mert ugye az apu öngyilkos lett. Zuglóban egy sportóvodába jártam. Ezzel semmi baj nincs, mert eléggé élénk, sportos voltam. De tényleg: a sportban nem volt ellenfelem, egyszerűen mindenkinél jobb voltam. Az élénkségem ellenére kifejezetten jó gyerek voltam, szépen viselkedtem, nem verekedtem, nem utálkoztam, mert én tényleg jól meg voltam nevelve. Mondjuk kétségtelen, hogy ezt az anyunak és az ő családjának köszönhetem. Ők tanítottak meg arra, hogyan egyek, hogyan üljek, és én erre odafigyeltem, sőt büszke voltam rá, hogy szépen viselkedem. De az apuék ezt leszarták, náluk ez mind nem számított, csak az anyunál. Ők könyvet raktak a hónom alá, és úgy kellett megennem az ebédet. Kábé annyiban egyezett meg apám és anyu véleménye, hogy ne legyek

finnyás, egyek meg szépen mindent, amit elém tesznek. Ettől én még elég finnyás voltam, de ez nem tartott sokáig. 21. Szóval elindultam, az egy szál semmiben, egy fillér nélkül. Nagyon kiszolgáltatott helyzet volt ez, nem volt hova mennem... Azt nem mondhatom, hogy nem volt pénzem, mert örököltem az apámtól, aki öngyilkos lett. Szóval volt valahogy pénzem, de lehet, hogy még nem volt nálam az a pénz, mert nem adták oda, úgyhogy inkább mondhatjuk azt, hogy nem volt pénzem. Végül Szabolcshoz mentem. Öt mondhattam barátnak, valami mélyebb szálak fűztek hozzá, spirituálisán kötődtünk egymáshoz. Nem feküdtem le vele, de nagyon szerettem. 36

Szabolcs jó családból való, filozófus apuka, ő is művészlélek. A lakása Budán volt, az apja vette neki. Ez egy igazi junkie pecó volt. Egy olyan lakást kell elképzelni, ahol minden ablak be van csukva, függönyök elhúzva, senki sem takarít. Mindenhol fekszik valaki, mindenki cigit szív, valaki mindig rosszul van, folyamatosan jönnek a vásárlók... Na ehhez jöttem még én. Szabolccsal egy külön szobában laktam, és mindenkivel szemben elsőbbséget élveztem. Ahogy megérkeztem, azonnal éreztettem a többiekkel, hogy felettük állok. Gyakorlatilag nem álltam szóba senkivel. A Szabolcs pedig adta a heroint. Nagyon szar időszakot éltem. Egyrészt nem voltam egy nagy szúróbajnok,

valakinek mindig segítenie kellett, másrészt hiába szúrtam a heroint, már nem éreztem semmit, már nem adott semmit. Maximum nem voltam rosszul. Szenvedés volt ez az egész. Valahonnan előkerült egy lány, aki egy szemészetről lopta a kokaint. A Szabolcs kitalált egy mixet, kokaint, heroint, Seduxent együtt szúrtuk, és tényleg bejött. Nekem legalábbis, mert a fiúk többsége, a régi generáció kitartott a máktea mellett. Ők nyitottak voltak a kultúrára, a Balaton együttes meg a Neurotic kitöltötte a napunkat. A heroinos társaság teljesen más. Lopjunk, üssünk, verjünk át mindenkit, semmi sem számít. Ez már keményen a bűnözés kategóriája, és én ehhez a körhöz tartoztam igazából. A fiúkra nagyon nagy szükségem volt, mert már nem volt hova szúrni, lassan

már a combomon sem maradt hely. Mondtam, hogy amíg a lakásába be nem költöztem, nem volt szexuális kapcsolatom a Szabolccsal, de aztán már igen, hiszen egész nap együtt voltunk, és a kokain igencsak feléleszti a 37

szexuális vágyakat. Szexeltünk és tévét néztünk. Egyetlen filmre emlékszem, pontosabban a címe már nem jut eszembe, de engem nagyon elvarázsolt, a legkisebb Baldwin testvér játszott benne valakit, aki túladagolásban hal meg. Feküdtem az ágyon, néztem a tévét, tudtam, hogy ébren vagyok, és ez volt a legszarabb, hogy bár akartam, nem tudtam felülni. Feküdtem, és nem tudtam felülni, és

ez ment hónapokig. Kritikus helyzetbe kerültem, mert megkérdeztem magamtól, hogy mégis meddig fogják ingyen adni nekem a heroint. Ráadásul nem nagyon tudtam elmászkálni, mert féltem, hogy megtalálnak az arabok, az albánok. Egyre inkább azt éreztem, hogy valamit vissza kell adnom a Szabolcséknak, akik engem ingyen anyagoztatnak. Játszottam persze azt a figurát, aki ha valahol megjelenik, annak igenis adni kell, mert neki kapcsolatai vannak az alvilággal. Közben ez már nem volt igaz, nem mehettem már sehova. A Khalid jóban volt az albánokkal, az ukránokkal meg az arabokkal is. Legjobban azért még mindig attól az ukrán csajtól tartottam, aki a kurvákat futtatta, és aki már többször meg akart verni. 22.

Kislányként rövid, barnás hajam volt, sokáig hordtam frufrut is. Mindig a magasak közé tartoztam, a tornasor végén álltam. Volt egy szerelmem, a Miki. Talán róla álmodoztam életemben először. Ő volt a herceg, fehér lovon... Persze a Mikivel sohasem csókolóztunk, óvodában az nem szokás még. De azért róla álmodoztam. Volt egy barátnőm is, a Juli. Vele lehet, hogy az óvodában is együtt jártam, de az általános iskolában már biztos. Szemüveges, szőke hajú lány volt, állandóan nevetgéltünk 38

és görkoriztunk Zuglóban, ami egy zárt és nagyon naiv világnak tűnt. Nem tudtam semmit az életről, de elvoltam

szépen. Persze apu mindig bevitt a városba, mert ők meg a belvárosban laktak. Vele jártunk koncertre, színházba. Az István, a királyt többször is előadtuk otthon. Ez még óvodában volt. Aztán jött az iskola. 23. A Várban rengeteg olyan ház van, amelynek a földszinti lakásának ablakából könnyeden ki lehet mászni az utcára. Volt egy nagy bundám, amit még az arab vett, abban indultam el a város irányába. Bementem az üzletekbe és mindent elloptam, amit láttam, mert a bundába minden befért, még egy Pick szalámi is. Amit tudtam, vittem a junkieknak: cigit, piát, kávét, csokoládét, és örültem, hogy valamit én is adhatok nekik. Előkerült egy fiú, fogalmam

sincs, ki volt és honnan jött. Azzal nagyon egymásra találtunk, és folyamatosan szexeltünk a fürdőben meg a vécében. Talán volt még egy fiú, de nem tudom, hogy került a képbe. Egyre gyakrabban fordultak elő rossz időszakok, amikor nem jött anyag. Mindenki rosszul volt, vergődött, szenvedés volt az egész. Az a fiú, akivel szexeltem, állandóan azt mondta, hogy amikor a folyosón alszik összekuporodva, akkor ő igazából béka. Ráadásul ott volt a fejünkben a para, hogy ránk töri az ajtót a rendőrség. Meg jöttek a hírek, hogy most ezt nyomták föl, most azt, ki halt meg, hol halt meg. Eljött az a pont, amikor éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem. 39

24. Furcsa ránézni az elsős osztályképemre. Ritka durcás fejet vágok rajta. Ez a '77-es évjárat, jó sokan voltunk. A tesitanárnak a fejét ceruzával kilukasztottam valamiért. Pedig úgy emlékszem, hogy a Laci bácsi jó fej volt. Magas és kopasz. Valamiért a tesitanárok mindig is erotikusaknak tűntek nekem. Jé, itt a Juli! A barátnőm. Szegény, a szemüvege egyik része le van tapasztva. Olyan érdekes, hogy pont őt választottam ki magamnak, hogy pont vele lettem jóban. A legszebbekkel nem barátkoztam. Általános iskolát egyszer sem váltottam, elsőtől nyolcadikig ugyanoda jártam, ugyanabba az osztályba. És oroszul tanultam. Volt egy lány, akit végig istenítettem, hogy

milyen szép, és én mindig olyan akartam lenni, mint ő. De én soha nem lettem olyan. Teljesen más karakterek voltunk. Az első osztályban ez még nem mutatkozott meg. Ahogy az óvoda, úgy ez az osztály is testnevelés tagozatos volt, ami azt jelentette, hogy egy héten öt testnevelésóránk volt, azaz mindennap egy, és ezen kívül mindenkinek kötelező volt valamilyen sportot űzni. Én kosárlabdáztam, és közben állandóan részt vettem az atlétikaversenyeken is. Mindig beválasztottak a csapatba, mert nagyon jól futottam, én voltam a leggyorsabb. Konkrétan szarrá vertem mindenkit, még akkor is, ha távolugrásról vagy magasugrásról volt szó. Egyedül a gimnasztikához nem volt semmi közöm, mivel nem voltam hajlékony, az

aerobikot meg a táncot, azaz az ilyen nőies sportokat teljesen elutasítottam, egyáltalán nem érdekeltek. Csak a kemény dolgok kötöttek le, csak az olyan sportok, amikben izzadni, küzdeni kellett. Ez így is maradt végig az általános iskolában. Rengeteg érmem van. Az atlétikai 40

versenyeket évszakonként rendezték. Mindig nagyon, de nagyon izgultam. Most is dobog a szívem, ha eszembe jut, ahogy állok a startvonalnál, és eldördül a pisztoly, s indulni, szaladni kell, amíg célba nem érek. Már-már állati módon hajtott a hév, hogy mindig a legjobbnak kell lennem. Az atlétikai versenyeken kívül voltak még BMX-

versenyek. De azokat utáltam. Egyszer elmentünk az erdőbe, ahol valami olasz cég BMX-versenyén szerepeltünk, és a főnyeremény természetesen egy bicikli volt. Nem tudom már, hogy mi történt, talán elestem, ennek köszönhetően csak második lettem. Teljesen összetörtem. Merthogy nem én nyertem meg a biciklit, hanem egy másik csaj az osztályomból. Kiborultam, hisztiztem, igazságtalannak éreztem az egészet. Én akartam azt a biciklit, és harcoltam érte keményen. A mai napig szörnyű emlék, hogy nem tudtam megnyerni azt a BMX-biciklit. A görkorit is elég komolyan vettem, a Hősök terére jártam ki. A Juli, a barátnőm sokat jött át hozzánk. Abból az időből van egy csomó kép, amik akkor készültek, amikor a Juli

átjött. Múltkor a kezembe került egy, talán másodikosok voltunk rajta. A születésnapomat ünnepeljük, és így visszagondolva furcsa, hogy több lányt is meghívtam. Az egyiket, a Szilvit fel is ismerem, bár vele nem voltam túl jóban. Szőke hajú, copfos kislány. És az Ildi is rajta van. Pedig ő sem volt a kedvencem. Együtt jártunk kosárlabdázni, és egy fokkal ügyesebb volt, mint én. Na most, az van, hogy aki nálam egy kicsit vagy éppen egy hajszálnyit ügyesebb volt, arra én betegesen féltékeny voltam. Sokszor ezért nem tudtam átlagos kislányként kapcsolatokat létesíteni. Az Ildi jobb volt, és én nem 41

akartam, hogy még véletlenül is jobb legyen nálam. De nemcsak ő, hanem bárki, akárki..., leginkább senki, mert

nekem kellett tündökölnöm. Képtelen lennék megfogalmazni, honnan jön ez a hihetetlen vágy, hogy nekem kell a legjobbnak lennem, nekem egyszerűen ki kell tűnnöm a többiek közül. Rémesen nehéz munka mindig az elsőnek lenni. Ha látom ezt a képet, és rajta az Ildit, akkor nem tudok rá úgy visszagondolni, hogy milyen jó barátnőm volt, mert nem érzek szeretetet a szívemben, ha meglátom. Ő volt az a lány, aki ügyesebb volt nálam kosárlabdában. 25.

Egyszer lent voltam a Totál Carban, és mesélték, hogy van egy nagyon kemény csávó, a Norbert, aki most jött ki a börtönből, szénné van varrva, és súlyos heroinista. Dílerkedés miatt ült. Mondtam, hogy meg kell ismernem ezt a fiút, mert tetszik, mert nagyon érdekel, hogy ki lehet ez. Hiszen minél keményebb valaki, annál jobb. Egy haverommal elmentünk a Kálvin térre, ott találkoztunk vele. Sötétszőke haja volt, lefelé lógott a feje. Állt, de lefelé lógott a feje, és amikor felnézett, akkor megláttam, hogy milyen hideg, kék szeme van. Az arca fehér volt, ehhez képest világítottak a szemei. Tűhegynyi méretűek voltak a pupillái. A herointól összeszűkül a pupilla. Szóval rám nézett, és én gyönyörűnek találtam. Volt vagy 50 kiló,

mindehhez 185 centi magas. Nagyon megtetszett. Kellett nekem. Megbeszéltük, hogy majd valamikor találkozunk a Totál Carban. Lejött. Összejöttünk. Nyilván be voltam rúgva. Találkozgatni kezdtünk, és mondta nekem, hogy ez így nem pálya, ő hét évvel idősebb nálam, nem akar 42

randevúzgatni, inkább költözzem hozzá. Úgyhogy egyik nap elindultam az iskolába, és utána nem mentem haza. A Norberthez mentem, de semmit nem vittem magammal. 17 évesen leléptem otthonról. Iskolába sem mentem többet. Senki sem tudta, hol vagyok, az anyuék és az apu is kerestettek a rendőrséggel. Végül valamelyik barátnőm

megtalált, és szólt, hogy hívjam már fel az anyuékat, úgyhogy bejelentkeztem náluk, és persze óriási balhé lett abból, hogy eljöttem otthonról, mert ezt ők még túl korainak találták. De hát én maradtam a Norberttel, akinek a karja tele volt hegekkel és szúrásnyomokkal. Imádtam őt, odáig voltam érte. Betörni járt a haverjaival, vagy éppen árulta a tippet, hogy melyik lakást érdemes felnyomni, s pörgették a pénzt, és magyarázta, ő és a haverjai mekkora királyok. Elszállt, nagyzolós dumát nyomott, de én pont ezért voltam szerelmes belé. Nem érdekelt, hogy heroinozott. Nem tudtam én akkor még erről semmit. A Kosztolányinál laktunk, az apja lakásában. A szülei elváltak, az anyja alkoholista lett, és Ürömön élt

egy másik alkoholistával, az apja meg a barátnőjével lakott. Ez egy nagy lakás volt, de egy öt négyzetméteres kis lyukban éltünk, az volt a szobája. Volt ott egy ágy, egy kisszekrény, és ennyi. Ha jött az apja, nekem ott kellett maradnom. Hallottam, ahogy a faterja üvölt vele: „Idehoztad a babádat, mi? A két semmittevő!" Merthogy ugye a Norbert sem dolgozott. A lakás tele volt antik holmikkal. Persze nem sokáig. A Norbert mindent eladott. Egyszer anyuék eljöttek ebbe a lakásba. Éppen nem voltam ott, de a Norbert apja ott volt, és elmondta nekik, hogy a fia heroinfüggő. Akkor a Norbert anyjánál voltunk Ürömön, egy lepukkant házban. Mi, és a két alkesz. Két 43

napra mentünk ki. Mindenki üvöltött mindenkivel. Anyuék odakeveredtek, és közölték, hogy hazavisznek. Anyu húzta az egyik kezemet, a másikat a Norbert. Széthúztak. De a Norbertet választottam. Képtelen voltam anyuékkal együtt élni, nem akartam velük folytatni az életemet. Hirtelen nagyon magányos lettem, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Csak a Norbert volt nekem, ő meg heroinista volt, amiről az apuék akkor még egyáltalán nem tudtak. Apu egyszer szólt, hogy menjünk fel hozzá a Dohány utcai lakásba, mutassam be neki a Norbertet. Felmentünk. És miután eljöttünk, kiderült, hogy eltűnt mindenki útlevele, mert a Norbert ellopta azokat. Persze letagadta az egészet, azt hazudta, hogy nem ő volt.

26. Ezen a fotón valami farsangon lehettünk. Az én fejem elég vagányul néz ki, nincs vele semmi gond. Az új Adidas tornacipőm van rajtam. Az a régi rendszerben nagyon nagy szám volt. Már akkor szerettem öltözködni, és ez a mai napig nem változott. Mindig külföldről szereztük a ruhákat. Már az anyu, mert ő mindent megvett nekem, még a legújabb Adidas melegítőt és tornacipőt is. Néha még a dollárboltból is kaptam dolgokat. Néha még az apu is hozott pár cuccot, többnyire Svájcból. A krokodilos pólókat. Arról álmodoztam, hogy egyszer minden színben lesz ilyen krokodilos pólóm. Fogalmam sem volt, milyen márka, csak azt tudtam, hogy jó, és hogy nekem nagyon

tetszik, mert sportos. Visszatérve a Julira, az ő esetében is annyira furcsa, hogy nem érzek semmit, ha ránézek erre a fotóra. Ez nagyon durva. Jó, azzal persze nincs gond, hogy megszakadt a kapcsolatunk, de hát barátnők voltunk, és én 44

mégsem érzek szinte semmit sem iránta. Az anyu néha szokott vele találkozni, és mond róla ezt-azt, de különösebben nem köt le. Szinte hallani sem akarom, hogy mi van vele. Annyira furcsa ez az érzés. De hát valahol hozzá is kapcsolódik egy csomó rossz emlék: megkapott egy görkorit, amit én is nagyon meg szerettem volna kapni. 0 kapta meg. És akkor ez nekem

óriási problémát jelentett. Ez most kicsinyesnek hangzik? Nyilván. El lehet képzelni, mekkora gond volt ez nekem, ha még most is rossz szájízzel emlékezem rá. 27. Norberttel arról szóltak a napjaink, hogy ő rosszul volt, és menni kellett anyagért. Általában elkísértem a Blahára, ahol az albánoktól vette a cuccot. A Burger Kingnél vagy a McDonald'snál vártam rá, ő meg bement valakikkel. Volt a Szonja, meg a punk Robi, meg még egy halom junkie. Ha meglett a cucc, már mentek is a McDonald's vécéjébe belőni magukat. A maradékot pedig vitte magával. Otthon azt néztem, hogyan próbálja beszúrni magának a cuccot, de elég nehezen ment, mivel ép vénái

alig voltak már. Egyszer a Blahán, a Burger Kingben vártam rá. Mondta, hogy bemegy a vécébe, és benyomja magát, mert nagyon szarul van. Vártam, vártam, vártam, de semmi. Túl hosszú ideje nem jött ki a vécéből. Fogtam magam, lementem a vécébe, és elkezdtem hívogatni, de semmi reakció nem jött. Üvöltöttem a nevét: „Norbert, Norbert!" Egy zárt ajtót láttam bent, felfeszítettem, kinyitottam, és szörnyű látvány fogadott. A Norbert ott feküdt, hátracsuklott fejjel, teljesen kifehéredve, felakadt szemekkel, eszméletlen állapotban. Megmozdítottam, erre 45

rám zuhant. Jött egy srác, szóltam neki, hogy segíteni kellene. Lehívta a Burger King menedzserét, aki kihívta a

mentőt és a rendőrséget. Ettől persze megijedtem, és leléptem. Szemből, egy irodaházból néztem végig, ahogy elviszi a Norbertet a mentő. A Burger Kingben megkérdeztem, hova vitték a gyereket, és mondták, hogy a Korányiba. Rémesen elhagyatottnak éreztem magam. Elmentem a Korányiba, a Norbert ki volt szíjazva az ágyon, a lábai szét voltak húzva, tök meztelenül feküdt, csak egy lepedő takarta. A szájában volt egy lélegeztetőkészülék. Sírtam. Kikészültem. Értesítettem az apját. Ő is bejött. Biztos voltam benne, hogy a Norbert meghal, de pár nap alatt kitisztult, és hazajött. Akkor volt az, hogy nem bírtam tovább, túl sok sokkhatás ért, és kipróbáltam a heroint. A Norbert berakta a tűt a

vénámba, kiszívott egy kevés vért, én meg mondtam, hogy nem akarom, úgyhogy kivette, és beadta magának. Másnap egy kis piros csík indult el fölfelé a karomon. Elmentünk orvoshoz, és mondtam neki, hogy belenyúltam egy rajzszögbe. Vérmérgezést kaptam. Szerintem egy anyagos sem kapott még az életében vérmérgezést, nekem meg sikerült elsőre. A Norbert akkor éppen fenntartó kezelést kapott, azaz a kórházból folyamatosan kapta a Depridolt. Napi tíz szemet kellett volna bevennie, általában előre felírtak neki egy heti adagot. De ő simán árulta a Depridolt az anyagosoknak, mivel sokan le akartak állni. A pénzből persze heroint vett. Leszarta a Depridolt, nem akart leszokni. A junkie-k folyamatosan jöttek hozzánk, köztük egy partiszervező srác, aki a

Depridolért cserébe heroint adott. Csakhogy akkoriban a pia mellett én is rákaptam a Depridolra. Egyszer még egy 46

levél Xanaxra is ittam, de attól elaludtam a Totál Carban. Mindegy volt. Mivel nem laktam otthon, vagánynak és szabadnak éreztem magam. 28. Ez itt a második osztályos tabló. Itt van ez az Ildi, aki kosaras volt, és itt ez a Szilvi. Már nem is tudom, hogy hívtuk pontosan, de ez így 2010-ben úgyis mindegy. Na, őt végképp nem kedveltem. Az apja nagy kommunista volt, és állandóan kommunista dalokat kellett énekelni vele. Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat... Felmentünk hozzájuk házibuliba, és ilyeneket kellett

énekelni. Nem igazán gyerekeknek való szórakozás. A Szilvinek egyébként meghalt az anyukája, a nagymamája és az apukája volt csak neki. A Julit is egyedül nevelte az anyukája. Nem is tudom, valaha látta-e az apukáját. Az viszont tény, hogy a mamája nagyon szép nő volt, bár ettől én még utáltam. Merthogy attól féltem, hogy a nevelőapám szerelmes lesz belé, és miatta elhagyja az anyukámat. Állandóan ilyen negatív dolgok jártak a fejemben, ez párosult az általános félelmeimmel. Szerintem már akkor is rettegtem, amikor megszülettem, akárcsak az apám. Nyilvánvaló, hogy ő is rettegett. A rettegés hozadéka az örökös féltékenység, meg hogy nekem kell az elsőnek lenni, a legjobbnak, a tökéletesnek.

Komlón, a rehabon is ezt éreztem. Ez mind-mind a félelmeimből következik, egyszerűen attól tartok, hogy engem nem lehet elfogadni. Csakhogy ebben semmi tudatosság nem volt. Szépen lassan, magától épült fel bennem az évek során. Az általános iskolai osztályba járt egy eminens tanuló, az Ágnes. Na hát én az Ágnesre is 47

hasonlítani akartam. De nem azért, mert vagány lány volt. Hanem mert olyan higgadt és okos volt. Nyilván attól volt higgadt, hogy mindent tudott. Egyébként én sem tanultam rosszul. Négyesekkel és ötösökkel volt tele a bizonyítványom, leszámítva a matekot. Abból egy idő

után kettesre romlottam. Lettek is súlyos következményei... 29. A Norbert lakásában nem sok holmim volt. Egy bőrdzsekim és egy walkmanem, amit a nevelőapámtól kaptam. Mindkettő eltűnt, és a Norbert azt mondta, hogy az egyik junkie lopta el, pedig ő cserélte be heroinra. Soha nem vállalta fel, hogy lopott tőlem, és én is csak akkor vágtam ezeket a sztorikat a fejéhez, amikor már sokat

veszekedtünk. A belvárosban lakott a nagyanyja, oda néha feljártunk. Bár az előszobánál tovább sosem jutottam, mert a néni ott ült egyedül a totál sötétben, és állandóan dohányzott. Tök jó fej öreglány volt, de a Norbert csak azért ment fel, hogy legombolja pénzzel. A nagymama végül vett egy lakást a Norbertnek a Gellérthegy lábánál. Állandóan ki voltam borulva a családom miatt. A Norbert pedig egyszer adott nekem heroint, hogy szívjam fel orrba. Hát jó, legyen, felszívom. Rémesen beálltam, hányingerem lett, el is mentem hányni. De lenyugodtam,

lebegtem a cucctól. Ott volt a Szonja is, tél volt, és elmentünk hármasban a Várba. Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, ahogy ott sétáltunk, és én lebegtem a herointól. Annyira könnyű volt minden, semmi gondom nem volt. Egy álomvilágban jártam. Arra nem is emlékszem, hogy beszélgettünk-e, de szerintem én nem is 48

tudtam beszélni a hányingertől. Nem zavart. A hányingert elnyomta a nyugalom, amit éreztem. Tompulva, lelassulva mászkáltunk, mint egy film lassított felvételének a szereplői. Csak egy picit szippantottam föl, nem kellett nekem sok. Ezek után mindig kértem egy picit az orromba. Idővel abbahagytam, elegem lett. Feküdtem a Norberttel a nappaliban, ment a tévé, ültünk az ágyon, és egyszer csak arra eszméltem, hogy a fejemnél van egy pisztoly, és vagy tizennyolc fekete ruhás kommandós van a lakásban és ordítanak: „Le a földre, ne mozduljon, maradjon nyugton, maga jöjjön ide!" A Norbertet átrakták egy másik szobába, hátrabilincselték a kezét, és elkezdtek kutakodni a lakásban. Kérdeztem,

lehet-e beszélni, de mondták, hogy nem, maradjak csöndben. Csipkedtem magam, hátha csak álmodom, és felébredek. De az a valóság volt, egy kész rémálom. Mit keresek én itt? Mi történik velem? Ez nem az én életem, ez valami más lehet. Szóval átkutatták a lakást, miközben a Norberttel úgy beszéltek, mint egy darab szarral: „Te köcsög kis anyagos, hol van a cucc, mivel foglalkozol?" Pár darab fecskendőn kívül nem találtak semmit. Bevittek minket a rendőrségre, engem is beraktak a fogdára, majd rám zárták az ajtót. Sötét volt, és a fal tele volt karistolva mindenféle feliratokkal. Az egyik őr hozott nekem egy pokrócot, mert hogy mégiscsak egy szőke kis tizenhét éves lány voltam. Furcsa vendég egy ilyen helyen. Ez volt

az első élményem a rendőrséggel. Mivel kiskorú voltam, kihívták az anyuékat, és a nevelőapám vitt el onnan. Hazamentem vele, és akkor alá akartak íratni velem egy papírt, hogy jelentkezzek ki a lakásukból. Megrémültem. Összeomlott minden, összekuszálódtak az érzelmeim, 49

elnyomott a problémák súlya. Gyerek vagyok? Vagy felnőtt? Ott álltam tizenhét évesen, és nem volt hova mennem. 30. Az általános iskolában anyu beíratott művészeti szakkörre, mert nagyon szerettem rajzolni, festeni, gyurmázni. A rajzterem máig tisztán bennem él. Lent volt a földszinten,

hatalmas ablakokkal, tágas asztalokkal. Jó volt bent lenni, jó volt ott rajzolni, festeni. Vagy éppen gyurmázni. Az a terem mindig lenyugtatott, teljesen el tudtam mélyülni abban, amit ott csináltam. Ami a képzőművészettel kapcsolatos, azt én szerettem. Arról álmodoztam, hogy művészeti középiskolába jelentkezem majd, de az apám ezt sem engedte. Kész, annyi, megint összetörtek, pedig bármilyen művészeti suli érdekelt volna. De ezt most hagyjuk, itt ez az osztálykép, rajta a Gergő. Ő volt az én nagy szerelmem az iskolában. A Gergő. Barna hajú, barna szemű, kreol bőrű, nagyon szép fiú volt. És persze elég rosszcsont ahhoz, hogy beleszeressek. Egyébként okos volt, jól tanult. De ő nem belém, hanem a legszebb lányba volt szerelmes, úgyhogy nekem esélyem sem volt nála.

Óriási csalódás. Már megint. Tényleg, semmi esélyem nem volt nála, a többi fiú pedig egyáltalán nem érdekelt. Szóval vele kapcsolatban is csak az álmodozás maradt. Hazamentem, és csak rajta járt a fejem. A harmadik osztályos fényképhez mindössze három lány nem vett fel kisdobos-egyenruhát, az egyik persze én vagyok. Rajtam egy rózsaszín plüss póló, ami akkor a legnagyobb divat volt. A Laura áll mellettem a képen, ő volt az a bizonyos legszebb lány. A Szilvi sem vette föl az egyenruhát. 50

Kilógtunk a sorból. Talán ez az utolsó osztálykép, amin még vidámnak tűnök. Nyilván ez egy jobb időszaka volt az életemnek. Bár a kényszeres dolgok akkor már

előjöttek, és elkezdték átvenni a józanságom felett a hatalmat. Akkortájt a gumicukron voltam rajta és a Cvitaminon, szó szerint zabáltam, tömtem magamba ezeket. A lakótelep közepén volt egy közért, egy gyógyszertár meg egy trafik. Suli után rohantam a trafikba, és az összes zsebpénzemből gumicukrot vettem vagy éppen Cvitamint a patikában. Erre a kettőre voltam rákattanva. Nagyon jó érzés volt gumicukrot enni. Ha nem voltam pénzem, néha elcsentem néhányat a trafikból. Ránéztem a zöld hátú, fehér hasú békákra, és képtelen voltam nekik ellenállni. A kistestvérem -aki hét évvel fiatalabb nálam -, mindig kapott a szülinapjára gumicukrot, s én simán, lelkiismeret-

furdalás nélkül loptam el és zabáltam fel az övét is. Nem volt határ, nem volt mérték, nekem minden egyes nap kellett a gumicukor vagy a C-vitamin. Vártam az iskola végét, a kicsöngetést, hogy mehessek a trafikba és a patikába, beszerezni a napi adagomat. A C-vitaminból a húszdarabosat vettem, ezüst celofánban. Az ugye régen citromsárga volt és cukormázas. Sokkal jobb volt, mint amiket ma csinálnak. Simán befaltam az egész csomagot. Ha rágondolok, most is folyik tőle a nyálam. A Cvitamin és a gumicukor mellett még az ecet ízéért vesztem meg. Úgy tűnik, a savanyú ízeket szerettem. 31. Végül hazamentem a Norberthez, és ott folytatódott minden, ahol abbamaradt. Leszámítva azt, hogy az apám

közölte, kezdjek valamit magammal. Apám nem tudott a 51

heroinról. Szerzett nekem egy segédápolói állást a Lipóton, a neurológiai osztályon. Lelkiismeretesen dolgoztam. A szekrényben egyszer találtam Contramalt, azt az agydaganatos és a gerincproblémás betegnek adják, napi egy-két szemet. Dobozával lopkodtam el, és azt ettem egész nap. Lenyugodtam tőle és fel is pörgetett. Aztán jött a Rivotril. Nem tudom, feltűnt-e valakinek, hogy lopkodok. A nővérek egyébként szerettek, meg hát ugye én voltam a főorvos úr lánya. A Contramalt kedveltem, mert fel tudtam tőle kelni reggel, éjszaka meg be tudtam

menni. Apám jött értem néha, és ő vitt be a Lipótra. Előtte általában elmentünk együtt reggelizni. Hozzám másképp viszonyultak, egyáltalán nem olyan voltam, mint egy átlagos dolgozó. A munkát viszont sokszor szörnyűnek találtam. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy nap mint nap szembesüljek a halállal meg pelenkázzam az embereket, úgyhogy az apám átrakott ügyintézőnek az ápolási igazgatónő és a gazdasági igazgatónő mellé. Semmit nem kellett csinálni. Nagyjából annyi volt a meló, hogy elmentünk együtt bort venni valami rendezvényre. Mellette kezdtem el az esti gimnáziumot, de csak egy osztálytársamra emlékszem, aki befutott modell volt már akkor. Satírozva volt a haja. Apám egyszer elvitt a Zsidróhoz, és nekem is megcsinálták csíkosra a hajamat.

Az egész esti gimiből még annyi van meg, hogy járok ki a vécére, felszívok egy kis heroint, esetleg beveszek egy Contramalt vagy Rivotrilt. Ennyi. Ki is buktam elég gyorsan. 52

32. Negyedik osztályban lett egy új barátnőm. A Julival akkor már nem annyira barátkoztunk. Emlékszem, valahogy akkortájt az unokatesóm kapott egy citromsárga cipőt, és persze olyan nekem is kellett. Helyette rózsaszín, tépőzáras Adidas cipőt kaptam. Engem az ilyen dolgok tettek boldoggá. Negyedik osztályban már voltak úttörők,

de akadt, aki kisdobos maradt. Én kisdobos voltam, és ez is megviselt, hogy nem lehetek úttörő, mint a többiek. Merthogy az úttörőknek már piros kendőjük volt, én még kékkel ülök a fényképen. De valahogy a fényképezést élvezhettem, mert egész lelkes a fejem. Negyedikben új tanárokat kaptunk. Az Irén néni volt a napközistanár. Ez az Irén néni egy nagyon elegáns és nagyon szigorú nő volt. Mindig féltem minden tanártól, mindig a megfelelést hozták ki belőlem, de az Irén néni talán mindenkin túltett. Alig mertem megszólalni délutánonként. Ötödikben kaptuk Bea nénit, az orosztanárt. Laza nő volt, de azért úgy tudott ordítani velünk, hogy rengett a fal. Vele jóban voltam. Szóval lehet, hogy féltem a tanároktól,

de nem volt gondom velük, mert jól viselkedtem. Ötödikben a lányok már elkezdtek nőiesedni, nekem pedig a Dóri lett a barátnőm. Ő volt a legmagasabb és a leghangosabb lány. Aztán lett még egy osztálytársunk, a Kati. Vele is barátkoztam, de a Dóri fontosabb volt. Közel lakott hozzánk, de ő nem panelban, nekik kertes házuk volt. Viszont ő is csonka családban élt, bár arra nem emlékszem, hogy a mamája vagy a papája halt-e meg, az viszont biztos, hogy valamelyik nagymama ott élt velük. A Dórinak még egy nyula is volt, akit mindig lehetett simogatni. Szerettem odajárni. Valahogy akkortájt 53

kezdtem először azt érezni, hogy jobban szeretek másoknál lenni, mint otthon, ezért iskola után egyenesen mentem hozzájuk. Imádtam abban a házban, hogy hatalmas ablakok voltak körben, és hogy nem kocka alakú volt a nappali, hanem köríves, és az egész tele volt virágokkal, és szép, antik képek voltak a falon, meg gyönyörű antik bútorokkal rendezték be az egészet. Ez olyan meghatóan szép volt! A bútoron kívül egyébként a Dóriéknak mindenből a legújabb volt. Tévé, videó, műszaki cikkek..., nagyon jómódúak voltak. Akkoriban már éreztem, hogy ahol én lakom, az nem annyira jó. Eszelősen nagy New Kids on The Block-rajongók voltunk. A Dórival és a Katával alapítottunk is egy zenekart, ez volt a Girls on The Floor. Állandóan New Kids on The

Block-számokat énekeltünk, meg Madonnákat is, és gyűjtöttük a képeket, a posztereket, a Popcornt, illetve akkor jött be az MTV is, amire nagyon rákattantunk. Egyfolytában azt néztük. Talán hatodikos lehettem már akkoriban. És hát abban az évben lettem először kettes matematikából. Apám erre annyit mondott, menjek el kosáredzésre, és mondjam meg az edzőnek, hogy lemondok a csapatkapitányi pozíciómról, mert az a feladat sok nekem, ugyanis tanulnom kell. De apámnak ez végül nem volt elég. Később azt akarta, hogy hagyjam abba a kosárlabdázást, mert neki hétvégenként amúgy sincs kedve velem meccsekre járni, és nekem most már tanulni kell, nincs mese, a sportra nincs időm, amíg kettes vagyok matekból.

Hát abba is hagytam. A sportot pedig leváltotta a New Kids on The Block és Madonna, akinek állandóan utánoztuk a mozgását. Csakhogy én totálisan fiús voltam, 54

semmi közöm nem volt a nőiességhez, semmi mellem nem volt. A Dóri meg a Kata viszont már elkezdtek testileg fejlődni. Arról álmodoztunk, leginkább én, hogy világsztárok leszünk a Girls on the Floorral, és fellépünk a legmenőbb helyeken. Ez töltötte ki az életünket, úgyhogy begyakoroltuk a mozgásokat, és énekeltünk, és azt felvettük kazettára. Csak ezzel bírtam foglalkozni, egyébként fogalmam nem volt róla, hogy mi zajlik

körülöttem. Persze bejártam az iskolába, meg minden, de az álmaimban éltem, ami arról szólt, hogy világsztár leszek. Anyu beíratott modelliskolába, de az apám persze azt sem engedte. Pedig tetszett. Ezt leszámítva nem tudom, hogy szép voltam-e vagy sem. Csak azt tudom, hogy hetedik osztálytól kezdve kifejezetten undorítónak találtam magam. Még most is ezt gondolom, ahogy a képeket nézem. Hatodikban még egy aranyos kislány bámul a kamerába, de hetediktől olyan fura a fejem. Gyereknek még tényleg szép voltam, de utána már nem. Talán onnantól, hogy abba kellett hagynom a kosárlabdát. Akkor mintha elszállt volna mindentől a bátorságom, alig mertem megszólalni, még a családi rendezvényeken sem

mertem kiállni a többiek elé, pedig előtte szerepeltem szívesen. Aztán, ahogy a barátnőim fejlődtek, néhány dolog ciki lett. Talán hetedik osztályban kaptam egy Barbie táskát. Nagyon szép, rózsaszínes volt, és én annyira örültem neki. De hát akkor már egy picit cikis volt egy Barbie táska. Persze táska ide-oda, mi folyamatosan azon voltunk, hogy összerakjunk néhány számot, és terveztük a fellépőruhákat, és ráénekeltünk a kazettákra. Talán ez volt a hobbim. Hetedikes koromban kezdtem el járni a térre. Azaz a tízemeletes házak között volt egy játszótér, és hát 55

esténként ott gyülekeztek a vagány gyerekek. Lementem

közéjük, de sok mindenre nem emlékszem, én csak néztem ezeket a lányokat és a fiúkat, akik közül néhányan már cigarettáztak. Talán ittak is, nem tudom. Egy embert sem vagyok képes ezek közül mondani, de még csak felidézni sem. Nyilván nem ez az életemnek a legfontosabb időszaka, de azért ebből a térre járásból volt balhé otthon. Anyuék az apámat vádolták - és jogosan -, mert az apám kivett mindenhonnan a matematikajegyem miatt, és így ugye nem járhattam kosarazni, nem csináltam semmit délután, úgyhogy egyértelmű volt, hogy a térre járok a hülyékhez. Akkor kezdődtek velem a problémák. Emlékszem a Dórira abból az időből, hogy ő menynyivel magabiztosabb volt nálam. Tudta, mit akar, megfontolt,

nőies, kiegyensúlyozott volt. Nekem pedig fogalmam nem volt róla akkor sem, hogy mi van. Egyszerűen kerestem a megnyugvást, az otthont, amit ugye még mindig nem találtam meg. Talán azért jártam állandóan másokhoz, mert azt hittem, hogy ott megtalálom. A Dóriéknái jól éreztem magam, ott béke volt, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ott lakni náluk. Dóriban megbíztak a szülei, ő jött-ment mindenhova, sokkal önállóbb volt, mint én. Mind-mind egy-egy ok, hogy felnézzek rá. És ő volt a legjobb barátnőm. Ja, és akkor már ott volt a Ritus is, akinek rajztanár volt az apukája. Ok is Zuglóban laktak, és ők is kertes házban, akárcsak a Dóriék. Ritus fekete, rettenetesen göndör hajú lány volt, és az övék egy ilyen

igazi alternatív család volt. Ez pedig nagyon tetszett nekem. Ritust szabadjára engedték, ő mehetett mindenhova, és ment is, én meg ugye konkrétan nem mentem sehova. Mert engem nem engedtek el. 56

33. Folytatódott a kettős élet. Az apám nem tudta, hogy a Norberttel mi van, pedig a Norbert járt föl a Lipótra a Depridoljáért. Ezt persze titokban kellett tartani, nehogy véletlen találkozzanak. A szabadidőnkben mentünk a cuccért és találkoztunk a többiekkel vagy otthon fetrengtünk. Az egyik csaj leszokóban volt, állandóan elvonási tünetekkel küzdött. Feljött hozzánk, és csinált tejberizst. Ez tetszett nekem. Meg is tanultam tőle, hogyan

kell csinálni. Utána főztem néhányszor tejberizst, de sosem ettük meg. Addig állt kint a tűzhelyen, amíg meg nem savanyodott. Minden háztartási tevékenységet gyűlöltem. Megint jött egy olyan éjjel, hogy ránk törték az ajtót, és megjelent két zsaru. Hátrabilincseltek mindkettőnket, és üvöltöztek: „Rohadt geci anyagosok, mit képzeltek, hülye köcsögök?" Mezítláb voltam, és a pasas közölte, hogy bemegyünk a kapitányságra, szedjem össze magam. De hát nem tudtam fölvenni a cipőmet, mert hátra voltam bilincselve. Röhögtek rajtam.

A kapitányságon vizeletmintát vettek, és persze pozitív lett. Átvittek minket a Gyorskocsiba, és külön-külön faggattak. Egy nyomozónő tépkedte a hajamat, és üvöltött, hogy valljam be, kitől van a heroin. De hát akkor én még nem ismertem dílereket, csak kísérgettem a Norbertet. A nyomozó még a szék karfáját is letörte, és azt mondta, hogy szétüti az arcom, ha nem vallok. Nem tudtam semmit. Ez volt a legnagyobb szerencsém. Hogy a Norberttel mit csináltak, azt nem tudom. A vallatás után kiengedtek, aztán a Norbertet is kiengedték végül. Engem viszont beraktak egy autóba, és mondták, hogy mielőtt hazavisznek, mutassak nekik egy-két helyet, ahol 57

anyagosok laknak. De hát én nem tudtam semmit. Elrettentésképpen három embert a szemem láttára szintén elkaptak... Ebből a három emberből egyébként már kettő nem él. Az egyik fiú és a lány. Mindketten túladagolásban haltak meg. A zsaruk anyuéknak is megmutatták a teszteket. Akkor jött el a pillanat, hogy anyuék azt akarták, jelentkezzek ki tőlük. Kilátástalanná vált minden, azaz egyenes út vitt a heroinhoz. A Norbert mellett lassan függővé váltam, pedig sosem akartam az lenni. De nem érdekelt. A Norberttel kitaláltuk, hogy ezt a két rendőrt fel kéne jelenteni kényszervallatásért. Csináltunk egy zöld foltot a combomra, mert sem a fenyegetőzésnek, sem a

hajtépésnek nem voltak látványos jelei. Utána vetettünk látleletet a combomról, és elkezdtem járni a katonai főügyészségre, ahol elmeséltem, hogyan rugdosott meg a csaj. Gyűlöltem ezt a játékot, és végül nem is csináltam végig. A heroin érdekelt, teljesen belegabalyodtam a cuccba, megismertem egy-két dílert. Talán a Rashidot is akkor láttam életemben először. Teljesen eltávolodtam a világtól, bár dolgozni még bejártam, mert kellett valamit az apám felé mutatni. De nem bírtam már sokáig. Apám viszont megtudta, hogy a Norbert heroinista, amiből persze óriási balhé lett. A Norbert egyszer fent ült a Lipóton, apám meglátta őt, a kezében lévő infúziós palackot pedig odavágta a feje mellé, és elkezdett vele üvölteni, hogy egy köcsög kis narkós. De akkor kijött egy

kollégája, és mondta neki, hogy hagyja békén, ez az ő betege. Próbáltak lebeszélni róla, de a Norbert engem akkor is érdekelt. Alig jártam haza, semmilyen családi ünnepség nem érdekelt. A junkie-kkal meg a Norberttel lógtam, és nem mentünk sehova, csak anyagért. 58

Szórakozni csak ritkán. A heroin az nem egy ilyen szórakozós szer, azzal nem lehet ugrálni, nem lehet táncolni, nem lehet csinálni vele semmit. Az ember néz ki a fejéből, ül, mered előre, és sztondul. Ennyi. Nem több. Megvoltak a rítusok. Levágtam egy darabot egy szívószálból, beraktam a melltartómba a pakettel együtt. Beosztottam az anyagot. Még most is érzem, ahogy fölszívtam, és ahogy az orromban hátul folyt le az a keserű

íz, és én csak tompulok, tompulok, tompulok, tompulok és tompulok. A Norbertnek akkor már elég furcsa ügyletei voltak. Fölnyomta az albánokat, fölnyomott mindenkit, vamzer lett. Dolgozott a rendőrségnek, azok heroint meg Depridolt adtak neki cserébe. Régen elég korrupt volt ez az egész. A Norbert mindenkit felnyomott, a rendőröket is fölnyomta a katonai főügyészségen. Nem is igazán tudtam követni, hogy mi történik körülötte. Mindenki utálta, iszonyatosan nagy vamzer lett. Senki nem akart szóba állni vele. 34. A nyolcadik osztályos fényképen minden tanár rajta van:

Ibi néni, az osztályfőnök, az orosz tanár, aki nagyon jól öltözött volt, de üvöltött néha, mint a sakál. Valami diplomata férje volt. Másképpen esélye nem lett volna megvenni ezeket a drága, csinos ruhákat. Ezen a képen már nem mosolygok, teljesen negatív az arcom... Mint aki semminek nem képes örülni. Annak ellenére, hogy már majdnem tizennégy éves voltam, még mindig inkább úgy néztem ki, mint egy kisfiú. Például akkor történt, hogy az iskolában megkérdezték, kinek mikor jött meg a 59

menstruációja. Egyedüli lány voltam, aki akkor erre a kérdésre még nem tudott válaszolni, merthogy még egyáltalán nem jött meg. Szinte azt sem tudtam, hogy mi

az. Csak később jött meg, és nagyon örültem az első vérzésnek. Az anyuval megvettük a legszebb intimbetétet, és felnőttnek éreztem magam, hogy ilyeneket kell használnom. Na jó, a betét már igazából megvolt, csak azt kellett kivárni, hogy használjam is. Rózsaszín, virágos csomagolópapírban volt. Mondjuk a havi vérzésemtől nem lettem nőiesebb. Emlékszem, hogy tornaóra előtt az öltözőben még az is előfordult, hogy cikiztek, mert nem volt mellem. Ott viszont én úgy néztem a többiekre, mint egy fiú. Bámultam az osztálytársnőimet, hogy hozzám képest milyen nőiesek, milyen szépek, miközben én egy nyakigláb, nyurga gyerek vagyok rövid hajjal, fülbevaló nélkül. Nem is beszéltem velük, elvoltam magamban,

miközben szerelmes voltam a Gergőbe, aki ugye a legszebb lánnyal járt, akire én mindig féltékeny voltam. Szerettem volna, ha barátkoznak velem, de nem, ők nem. Volt még egy srác, a Marci, aki akkor már jól nézett ki. Az osztálytermünk a folyosó legvégén volt, tűzött be a nap, a terem mellett volt egy kis öltöző. Oda kulccsal lehetett bemenni, ott voltak a cuccaink. Egyszer bementünk a Marcival, és ott csókolóztam vele először. Talán nyolcadikban lehetett. Aztán van egy olyan képem valahol, hogy náluk voltam fent, az ő lakásukban. Nem hinném, hogy történt köztünk bármi, szerintem csak simán csókolóztunk. Hiszen azt sem tudtam, mit kell csinálni. Még azt sem, hogy be kell dugnom a nyelvem a másik szájába. Én csak próbáltam követni az eseményeket. A

Marci egyébként elég vagány srác volt, akkori értékkel jó 60

pasinak számított, és ő is abban a brigádban volt, amelyikben a Gergő és a barátnője. Ők hárman jóban voltak. A szép lányhoz sokszor mentünk fel. Sokkal jobb lakásuk volt, mint nekünk. Az a lány az anyjával lakott együtt. Az apja kamionozott, ezért szinte soha nem volt otthon. Viszont amikor megjött, egy csomó márkás ruhát hozott a lányának. Ráadásként gyönyörű fehér bútorok voltak a szobájában. Irigykedtem rá. Öt is elengedték mindenhova, sokkal felnőttesebb volt, mint én, óriási mellei voltak, mindenki udvarolt neki. Ég és föld, ha

kettőnket nézzük. Ha ő akkor tizennégy évesnek nézett ki, akkor én kábé nyolcnak. Azaz egy kis senki voltam hozzá képest. Nyolcadikban már túl sok célom nem volt. Edzeni sem jártam. Csak befejeztem az iskolát és kész. És akkor leült a családom megbeszélni, hogy mi legyen velem. Elfelejtettem említeni, hogy időközben elköltöztünk az anyuval a tízemeletes házból egy négyemeletes, sátortetősbe. Talán hatodikos lehettem akkor. Külön szobám, külön ágyam volt. Anyu és a nevelőapám a mai napig ott laknak. Akkor ez egy nagyon jó lakásnak számított, bár panel volt ez is. Amikor belépünk az ajtón, ott volt egy linóleumos folyosó, abból balra nyílt a nagyszoba. Az anyuéknak egyszerű, modern stílusú

bútoraik voltak. Bent volt egy könyvespolc, egy tévé meg egy zöld kanapé. Egyáltalán nem volt hivalkodó. Egyetlen egy kép volt a falon, amit a nagybátyám festett. Egy gyerek volt rajta, egy magzat az anyja hasában. Elég nagy méretű kép. A folyosón ezután az én szobám jött. Sima padlószőnyeg, egy zöld ágy, egy virág, egy íróasztal, egy könyvespolc, és még egy polc a ruháimnak. Tehát semmi extra. Vagy inkább szörnyű unalmas? Egyszer szereztem 61

egy fonott szekrényt, ami nagyon tetszett. Azon tároltam a plüss állataimat, amiket kiskoromtól gyűjtöttem. És azon

volt a tévé, amin folyamatosan a zenei csatornát bámultam. Vagy a Fashion TV-t. Szóval a szoba unalmas volt, de szerettem ott lenni. Állandóan önkielégítettem. Pedig akkor még nem tudtam, hogy az micsoda. Csak mozgolódtam, le sem vetkőztem hozzá. Nagyon jó érzés volt, nem is tudtam abbahagyni, és azonnal rákezdtem, amikor hazaértem. Tanulás helyett is csak mocorogtam. Ültem az íróasztalnál, és mindig mozgolódtam, és sosem volt vége, és sosem volt elég. Akárcsak a gumicukor, akárcsak a citrom, akárcsak a C-vitamin. Zöld ágyam volt, és zöld függöny lógott az ablak előtt. Az ágy kényelmetlen volt, kemény, és egy idő után rövid, úgyhogy lelógott róla a lábam. Annyira megnőttem, hogy

nem fértem el rajta. Ezt a zöld sötétítő függönyt esténként annyira be kellett húzni, hogy a két függönyrész között ne legyen rés. Ugyanis attól féltem, hogy bejön a sátán, ha netán maradna ott egy kevéske hely. Nem tudom, az agyam melyik szegletéből indult ez a rémálom. Volt akkoriban valami ilyen hír, hogy valaki lemészárolta a családját, mert a sátán azt mondta neki, hogy meg kell tennie. Ennek hatására én attól féltem, illetve dehogy féltem, inkább szó szerint rettegtem, hogy eljön az este, és megölöm a családomat. Úgyhogy sírtam, bőgtem, mert én nem akartam bántani az anyukámat, a nevelőapámat, és az öcsémet sem. De a sátán be tud jönni a zöld függönyök közti résen. És ha bejön, akkor meg fogom ölni a

családomat. De én a Zolit, a kistesómat nem akarom megölni! Milyen érdekes, illetve inkább ijesztő, hogy ilyen gondolatok keringtek a fejemben. Az egész 62

gyerekkoromat körüllengte egy csomó furcsa félelem, de a mai napig nem tisztázódott, hogy ez miből adódhatott. Egyszer például hallottam, hogy valaki félrenyelt egy falat ételt, és meghalt. Elkezdtem félni, hogy félrenyelek, és meg fogok halni, ezért sokáig egyszerűen nem bírtam enni. Egyébként mindig azt ettem, amit nagyon szerettem. Szóval leginkább rántott sajtot, pedig kicsiként nem is ettem meg a sajtot. Az apámék viszont egyszer átvágtak, azt mondták, hogy hús. Nekem pedig ez lett a kedvencem,

az a furcsa hús, ami közben rántott sajt volt. Folyamatosan rántott sajtot akartam enni. Apuval étteremről étteremre jártunk, volt egy kedvencünk itt Pesten, egy pincében, de nem jut eszembe a neve. Óriási evések mentek ott. A berendezést is szerettem: fabútorok voltak, nagy boxok, de a lényeg akkor is az volt, hogy óriási adagokat hoztak ki rántott sajtból, amit én különösen bírtam. A köretet egyébként soha nem ettem meg, nem érdekelt a rizs, a krumpli, és a főzelékek sem. Aztán rákattantam a Jókai bablevesre. A bableves után pedig ettem egy Cordon Bleut, és mivel nem voltam édesszájú, desszertnek kértem még egy Jókai bablevest. Mindet megettem, és büszkén ültem ott, hogy mennyit bírok enni, a büszkeség pedig jó

érzéssel telített el. Apámon is látszott, hogy büszke rám. Mégsem kellett a gyereknek könyörögni, hogy egyen, magától megevett mindent, amit kért, vagy amit eléraktak. 35. A Norberttel egy földszinti lakásban laktunk. Akkortájt már dugdostam előle a heroint. Nekem a heroin volt a legfontosabb, nem érdekelt semmi más, csak hogy hozzon cuccot. És én még akkor sem adtam neki, ha nekem volt, 63

de neki már nem. Eldugtam előle. Egyre többet veszekedtünk, egyre kevésbé jöttünk ki egymással, úgyhogy fogtam magam és elköltöztem. Gimnáziumban volt barátnőm a Zsuzsa, akinek az anyukája depressziós

volt, és mindig otthon ült. Az ő lakásába költöztem, a II. kerületbe, a legelitebb környékre. A szomszédban egy gyönyörű nő lakott, Mercedesszel jött-ment, és nagyon gazdagnak látszott. Zsuzsa anyukájának, a Katinak a lakása úgy volt, hogy ebben a meredek utcában bementünk a kapun, és ott lementünk egy kis lépcsőn. Oda egy faajtón keresztül lehetett bemenni, amit ha kinyitottam, akkor a plafonra fölakasztott csörgőféleség csilingelt. Általában nyitva volt az ajtó. Az előtér jobb oldalán ablakok voltak, és végig volt rakva az egész üres üvegekkel. Egy nagyon lerobbant lakást kell elképzelni: szürke fal, szürke ajtók, lógó kilincs. Baloldalt ezen a folyosón akasztók voltak, ahova föl lehetett tenni a kabátokat: körülbelül százéves kabátok lógtak ott, és

innen, a folyosóról nyílott balra egy kis szobácska, aminek nyikorgó ajtaja volt. Nahát az volt az enyém. Ez nem négyzet alakú volt, ennek mintha le lettek volna kerekítve a sarkai, és volt egy nagy ablak is, ami a kertre nyílt, de le volt teljesen függönyözve, és totál sötét volt bent. Nagyjából három-négy négyzetméter lehetett ez a kis szoba: volt egy ágyam, egy éjjeliszekrénykém, és néhány régebbi polc, valami ócskapiacról összeválogatva. Nem emlékszem, hogy ruhásszekrény lett volna bent. Az éjjeliszekrénykén voltak a cuccaim, már amim volt akkoriban. Általában nem húztam el a függönyt, hacsak nem volt éppen virágom. Akkor egy kicsit más hangulata lett a szobának, mint a lakás többi pontjának. Ha

64

kimentem a szobámból, onnan lehetett bemenni a nappaliba, ahol ilyen régi mákteás meg alkesz arcok feküdtek, beszarva meg behugyozva. Innen nyílt a Kati szobája. Ő egész nap az ágyon ült, a cipőjének az orrát meg a tévét nézte. Semmi mást nem csinált, csak ezt. Meg dohányzott. Max a vécéig ment ki, és vissza, néha az utcára is, de onnan rögtön visszajött. Folyamatosan mászkáltak hozzá ezek az arcok, előfordult olyan, hogy mikor hazamentem, valaki feküdt az ágyamban. Hogy is hívták? Híres színész, már meghalt ő is. Anyagos volt. Ja nem, a magyar hangja... Nagyon jó faszi volt. Talán volt is köztünk valami, de nem emlékszem pontosan a dologra.

Szóval hazamentem, és ott feküdt az én ágyamban, amit elvileg én béreltem, de ez ugye nem számított. A fürdőszoba meg a vécé volt a leglehangolóbb. Állandóan szarszagot lehetett érezni, mert előfordult, hogy le sem húzták. A kád is tök dzsuvás volt. Minden rohadt. Zsuzsa és a nővére már nem laktak ott, csak én. Fizettem valamennyi pénzt, hogy ott lehessek, valami minimálisát. Az apámék is tudták, hogy ott lakom, mert akkor még a Lipóton próbáltam segíteni. 36. Az általános iskolai időszakban az életem egyik meghatározó része volt a kosárlabda. Minden hétköznap jártam edzésre. Alapvetően idősebb korosztályos csapatban játszottam, néhány nagy név is kikerült

közülünk. Mivel két-három évvel is idősebb lányokkal edzettem, öltöztem, nyilván felnéztem rájuk. Tetszett, hogy már nőiesek voltak, nőtt a mellük, és hát olyan dolgokról beszéltek, hogy hát..., amikről nekem akkor még 65

fogalmam sem volt. Volt a Dóra és a Melinda, és együtt futottunk a Népligetben meg annak a környékén, ahol soksok eldobált kotongumi hevert a földön, ők meg olyan vagányan dumáltak erről. Tapasztaltaknak tűntek. Tőlük hallottam először azt a két szót is, hogy szatír meg hogy mutogatós bácsi..., szóval ők vagányak voltak, én pedig csak szendén figyeltem rájuk. Ott én voltam a kislány, azaz alapvetően szótlan voltam az edzéseken, de tettem a

dolgomat: nyújtottam, futottam, labdáztam a piros-kék edződresszemben, és a legújabb, magas szárú Adidas tornacipőmben. Mindenem Adidas volt. Egy embert, de tényleg, egy darab embert sem tudok mondani a csapatból, akivel beszélgettem volna, pedig évekig egy egyesületbe jártam velük. A kezdőcsapatból egyébként kihagytak, mindig később állítottak be. Ahogy a többiek bekerültek a gimibe, engem sajnos visszatettek a minibe, a korosztályomhoz. Ott már a versenyek nem csak abból álltak, hogy kosaraztunk, hanem volt benne úszás és futás is. Na most, én elég jól úsztam az atlétikai iskola miatt, úgyhogy itt aztán végképp leúsztam mindenkit. A végén már azt hittem, hogy én vagyok az Egerszegi Krisztina. Már tizenegy éves koromtól ment ez, amikor ő olimpiai

bajnok lett, hogy kijöttem a vízből, és mondtam, én vagyok az Egerszegi Krisztina, az Egérke. Még a hajam is olyan hasonlóan rövid volt, mint az övé. Még egy álomvilág az életemből. Gyűlöltem, amikor visszatettek a minibe, mert ők nagyon bénák voltak hozzám képest, össze sem lehetett hasonlítani a játékunkat. Kineveztek csapatkapitánynak, de ez nem volt meglepő. Hozzátenném, szerintem az edző is rémesen béna volt, gyenge volt az egész az addigi színvonalhoz képest. Van

66

erről a csapatról egy videofelvétel, amin rajta van, ahogy kikövetelem magamnak az ötös számot, mert az volt az Melindáé, akivel együtt futottam a Népligetben. És nekem csak ez kellett. Az ötös. Ezt hagyta ott, mielőtt leigazolt a felnőtt csapatba. Ez a mez volt az egyetlen öröm, merthogy a csapat nem adott túl sokat. Ha eldobtam a labdát, nem tudták elkapni. Kész szenvedés volt, de így is csináltam, mert az edzésekre szükségem volt. Persze apám nem fogta föl, hogy nekem ez kell. Kivett onnan a francba a matekjegyem miatt. Egyébként rémesen nyakigláb

voltam, és nagyon merev. A nyújtásoknál például sohasem értem el a lábam végét. Ez mára sem változott. Irreálisan hosszú a lábam. Mint egy zsiráfnak. De erről nem tehettem. A frizurámról viszont igen: a kornak és a kosárlabdának megfelelő legmodernebb hajviseletem volt, azaz igazi kosarasfrizurát hordtam, ami annyit jelent, hogy elöl rövid, hátul hosszú. Pont olyan, mint a focistafrizura. Anyunak volt egy mesterfodrásza, de hát az olyan hajakat vágott nekem, hogy néha alig mertem levenni a sapkát az iskolában. Elöl volt pár hosszú szál, mögötte tök rövid, leszámítva a pajeszt, aztán körbe volt nyírva, legfölül, a fejbúbomnál pedig hosszabbra volt hagyva, mintha egy

sapka lett volna a fejemen. Hátul is fel volt nyírva. Nagyon durván, szó szerint rémesen nézett ki. Sapkában üldögéltem a rajzórán. Az osztálytársaim viszont szerették simogatni a tarkómat, mert nekem nagyon sok hajam van, és nekik nagyon fincsi érzés volt, ahogy beletúrtak. 37. A Marczibányi téren volt a Vox kávézó, ahol megismerkedtem a Simonnal. Ő egy elég jól szituált, 67

sötétszőke, nagyon helyes arcú, normális fickó volt. Kocsival járkált, valami új Nissanja volt. Amúgy egy autószalonban dolgozott, nagyon jó családból jött, egy hatalmas házban laktak az erdő közepén, valahol Budaörs

környékén. Összejöttem vele. Tudta, hogy beteg vagyok vagy legalábbis vannak gondjaim, de abban az időszakban le akartam állni, és jártam fel a Lipótra, hogy a Rigó írja fel nekem a Depridolt. Papírom volt róla, hogy szedem, mert ha a rendőrökkel lett volna valami gondom, és bevisznek, azzal a papírral tudtam igazolni, miért van ópiát a vizeletemben. A Simonnal tök jól elvoltunk. Megismerte a volt pasimat is, a Norbertet. A Norbert megkérte a Simont, hogy vigye el heroint venni, be a VI. kerületbe, az arabokhoz. A Simon pedig mindig elvitte őt, aminek az lett a vége, hogy egyszer jött, és láttam, be van állva. Hozzá kell tenni, a Simonnak volt nehezebb időszaka: kokszozott meg extasyzott, azaz diszkódrogokat

szedett egy ideig, de aztán abbahagyta. Kiszállt ebből a társaságból, és elkezdett heroinozni. Én ezen teljesen meglepődtem, hogy mégis ezt hogyan gondolta. Mondta, hogy csak kipróbálja, meg mit tudom én, és a végén már hárman jártunk heroinért. Megismertem a dílereket, kezdtem feltérképezni a terepet, ott ültem én is a kocsiban, együtt mentünk, együtt anyagoztunk. Nagyon érdekes helyzet. A volt pasim, a jelenlegi pasim, meg én. Közben pedig a Vox kávézóban megismerkedtem egy fickóval, aki szemben lakott velem. Valami ügyvéd gyerek. Nagyon tetszett, és össze is jöttem vele. Gyönyörű lakásuk volt, antik bútorokkal. Erre az egyre emlékszem, pedig nagyon be voltam állva akkor is. Azt se tudom, hogy lefeküdtünk-

e vagy nem, csak azt tudom, hogy voltam nála, meg volt 68

valami köztünk. Ábrándoztam róla, ahogy mindig szoktam, de aztán elmúlt ez a történet. A Simonnal pedig közben haladtak előre a dolgok. Egyre többet használta a heroint, ha pedig mindketten beálltunk, tök jól elvoltunk. Persze a családja nem tudott semmiről, ahogyan az enyém sem. A Kati tudta, hogy heroinozunk, nem örült, mert ez veszélyesebb, mint a máktea. A mákosokat manapság leszarják a rendőrök. Akkoriban sem érdekelt ez túlzottan senkit. Most jut eszembe, hogy a szobám mellett be volt szorítva egy kábé két négyzetméteres konyha. Annyira

volt széles, hogy befért egy tűzhely és egy sor szekrény. De ott is rohadt minden. Jöttek a teások, főzték a teát, egyértelmű volt, hogy ittam abból is. Szóval itt laktunk a Simonnal. A Simon sokszor aludt nálam, pedig ő más környezetből jött. Nem is értem, hogy nem ment haza. Tök furcsa, hogy akkor mennyire másképpen gondolkoztam: egyáltalán nem szégyelltem, hogy egy ilyen rohadt koszos, rohadt lepattant, gusztustalan helyen lakom. Ez volt az én otthonom. És eszembe sem jutott, hogy szégyelljem. A szüleim nem voltak ott soha. Az anyuékkal nem nagyon beszéltem akkoriban. Lehet, hogy ismerték a Simont. 38. A Mikulás-ünnepségek a nagyanyónál és a nagyapónál

voltak, ennek köszönhetően évente egyszer biztosan összegyűlt a család. A mai napig is így van, ez egy fontos ünnepség. Nagyapó beöltözik Mikulásnak, leül egy kis székre a nagyszoba közepén, egy óriási asztal van előtte, ami tele van nagy Mikulás-csokikkal és különféle játékokkal. Sorban jönnek az unokák egymás után, és mindenkinek készülnie kell valamivel, mert a Mikulás 69

csak akkor ad ajándékot, ha előadunk valamit. Kislányként nagyon szerettem szerepelni. A többi unoka viszont hozzám képest kevésbé, sokkal visszahúzódóbbak voltak, mint én. A Mikulás-ünnepségeknek volt még egy lényeges

pontjuk. A szülők külön-külön beszámoltak, hogy melyik gyerek hogyan szerepel az iskolában, és kivel éppen mi van. A Mikulás-ünnepség jó volt. Leszámítva azt, ha az apám éppen csinálta a fesztivált. Előfordult, hogy ordított valakivel, pedig a nagyapónál veszekedésnek és ivásnak nem volt helye. Az egy alkoholmentes lakás a mai napig. Az apám viszont rendszeresen ivott, a Mikulásünnepségről is lelépett néha egy gyors felesre a sarki kocsmába. Akkor mindig Finlandiát ivott. A nagyanyó meghalt rákban, az apám írta meg levélben. A többi unokatesóm nem tudta, hogy a nagyanyó meg fog halni, de nekünk az apám elmondta. Az apám számára óriási tragédia volt ez, hogy az anyukája elég fiatalon elhunyt, és mint orvos nem tudott rajta segíteni. A

nagyanyó pedig rákosan, fájdalmak között ment el, szó sincs arról, hogy csak elaludt volna szépen. Persze a nagyapó is összeomlott a halálától. Hatalmas szerelem volt az övék, egy gyönyörű, romantikus történet. Ilyeneket nem is lehet hallani. A mai napig érezni, hogy a nagyapó mennyire szerette a nagyanyót, hogy milyen óriási szerelem dúlt köztük. Teljesen megváltozik a hangja, ha róla beszél. Ez olyan örökkön-örökké. A nagyapónak van egy könyve. Tulajdonképpen az unokáinak írta Auschwitzról és a családunkról..., hogy mindenről tudjunk, ne maradjon előttünk semmiféle rejtély. Mi zsinagógába sem jártunk. Na persze ez annyira nem furcsa. Hiszen apám tagadta, hogy zsidó. De akkor 70

vajon miért örült annak, amikor a Dohány utcába költöztünk? Ezt nem értem. Én teljesen mértékben vállalom a származásomat, a családomat. Ehhez képest olyan furcsa még mindig, hogy a családi összejövetelekre a mai napig nehéz elmennem. Mivel annyira kilógok a sorból, mint senki. Még most is, amikor már sokan ott sincsenek azok közül, akikkel valaha mentem. Se az öcsém, se a húgom, sem a nevelőanyám. Csak én képviselem az apám családját. Elnézem a többieket, és néha olyan rossz, mert én vagyok köztük az egyetlen, akinek nincs szűkebb családja. Ennek köszönhetően még a nagyapó szokásos heti köréből is kiesem, hiszen ő minden

héten meglátogatja az összes külön családot, a dédunokáit, és szorosan tartja a kapcsolatot mindenkivel. Már majdnem az összes unokatestvéremnek van gyereke, a nagyapó már többszörös dédapó is. Egyébként ő a mai napig aktív: pingpongozik, internetezik... Abszolút intenzíven él. Olyan, akitől lehet tanulni. Most is voltam nála, és annyira jó volt. Nagyapónál és a nagyanyónál mindig azt éreztem, hogy otthon vagyok, náluk mindig a szeretet vett körül. Nagyon szerettem volna örökre odaköltözni. Az apám viszont még azt sem hagyta, hogy túl sokat ott legyek, mert ő engem mindig magának akart mindenben. 39. Próbáltam dolgozgatni a Lipóton, de hát ügyintézőként általában semmi dolgom nem volt: össze-vissza mentem

ilyen-olyan igazgatókkal a Duna Plazától kezdve a Budagyöngyéig vásárolgatni. Tehát semmit nem csináltam. Emlékszem, egyszer az igazgató, a Veér András 71

már nem volt bent, és azt nem tudom, hogyan kerültem a szobájába, de azt tudom, hogy besztondultam az íróasztala alá, és úgy találtak rám. Mindenki takargatott az apám elől. Az apám konkrétan nem tudta, hogy ilyen problémáim vannak. A gazdasági igazgatónővel nagyon jóban voltam, mindig próbált nekem segíteni: például amikor költözködtem, lerakhattam a pincéjükbe az összes cuccomat. A mai napig ott van minden: festmények,

miegymás. Érdemes lenne őt megtalálni, rengeteg cuccom van nála. Később az ő lánya baráti köre által ismertem meg egy fiút, aki nagyon udvarolt nekem. Alkoholista volt. Egyébként ez a nő sem tudta annyira, hogy velem ilyen nagyon nagy probléma van, mert mindig próbáltam takarni. Ha bent voltam a Lipóton, azt kamuztam, hogy bevettem valami nyugtatót, és attól vagyok fáradt, aluszékony, vagy bármi. Szerintem persze mindenki vágta a dolgot, csak hátat fordítottak ennek a történetnek. 40. A Lipóton dolgoztam, és függő voltam. Egyre többet loptam: egyszer egy betegtől lenyúltam az óráját. Nagyon értékes darab volt, több százezer forintot ért. De nem volt

lelkiismeret-furdalásom. Elloptam, ennyi, és nagyon örültem magamnak, hogy ilyen ügyes vagyok. Hordtam az órát, nem adtam el. Imádtam a jó és divatos dolgokat, de annyira nem követtem a divatot. Nem is tudom, hogy a ruháimat honnan szereztem. A Csaba pénzes volt, vett egy csomó mindent: nagy talpú cipőt, amit én is akartam, mert akkoriban mindenki olyanban járt. Holdjárónak hívták. Ezért vannak azok a viccek a naplómban: „Hogyan lesz egy mai lány öngyilkos? Kiugrik a cipőjéből." Mert ilyen 72

óriás talpú cipőkön jártunk. A Csaba idővel megismerte a dílereket, ketten jártunk hozzájuk a VI. kerület sötét kis

utcáiba. A Norbertet kihagytuk a buliból. Volt egy úgymond sztárdíler, egy nagyon magas, vékony fiú, tőle vásároltunk rendszeresen. A Csaba törzsvásárlónak számított, mert volt pénze. Mindent meg tudott venni, még félretett pénze is volt a kocsibizniszekből. Sokszor mentünk ki az anyjáékhoz, ahol volt egy gyönyörű szobája. A ház is gyönyörű volt. Meg a fürdőszoba is. Szóval kimentünk, és rajtam jobban látszott, mint rajta, hogy van valami baj, de mondtuk, a családom miatt vagyok ilyen, nyugtatót szedek, és néha rosszabbul bírom s azért vagyok ilyen álmos, aluszékony. A herointól sokszor besztondultam. Idővel a Csabán is látták, hogy fáradt, de ráfogta a munkára. Egyébként nagyon szépen beépültem a családba: úgy emlékszem, hogy szerettek a szülei, az anyukája és az apukája is. Persze előadtam

magam, hogy orvoscsaládból jövök... Mindig elő tudtam magam adni, és olyan arcot mutatni, amire szükség van, vagy ami ahhoz kell, hogy jó benyomást keltsek másokban. Az átváltozás jól ment. Egyik helyen ezt mutattam, a másik helyen azt. Egyre többet járkáltunk a dílerekhez, és jóba lettünk velük. Az egyik néha megkérte a Csabát, hogy vigye ide, vigye oda, és elkezdett furikázni a kocsiján. így kezdődött az egész. A Csaba elvesztette a munkahelyét, mert állandóan be volt sztondulva, és folyamatosan szerelmes leveleket írt nekem. Talán ilyeneket írt, hogy én hideg vagyok, és megbántottam őt, de ő így is szeret és ragaszkodik hozzám. Igazi társfüggő volt. Közben a Norberttel is lefeküdtem párszor, és ugyan arra nem emlékszem, de

73

talán volt abortuszom abban az időszakban is. Igen, volt. Ez a gyerek nem is a Csabától lett volna, hanem a Norberttől. A Margit-kórházba mentem be, ott gyorsan elintézték az egészet. Amikor a Norberttel voltam, akkor is volt abortuszom. Akkor meg a II-es női klinikán csinálták meg. Az első abortuszom után, amikor az altatás véget ért, nagyon jól éreztem magam. Annyira jó volt felébredni: fölültem az ágyra, és vissza, és felültem, és vissza, és felültem, és vissza, és hullámzott minden, meg flasheltem. Tök jó érzés volt. De aztán mondták, hogy ne nagyon

mozogjak. A második abortuszra nem emlékszem, és azt sem tudom, hogy a szüleim tudtak-e róla. Az ápolási igazgatónő - aki pótmamámként szerepelt -, és a gazdasági igazgatónő viszont tudtak róla. 41. Bánkon sokat fociztunk apámmal, tulajdonképpen ő tanított meg focizni, együtt néztük a meccseket is. A fényképeit is sűrűn mutogatta. Ezek az emlékeim Bánkról. Na meg az, hogy állandóan csinálta a fesztivált, merthogy mindig neki kellett a középpontba lenni. Csak akkor bírta ki, hogy nem rá figyel mindenki, ha olyan részeg volt, hogy már meg sem bírt szólalni. Ilyenkor volt csak csöndben. Egyébként nem volt nála hangosabb, nem volt

nála okosabb, és persze nem volt nála bátrabb, lazább figura sem. Egyszer a telken ruhástul állt a teraszon. „Fogadjunk, hogy be merek pisilni" - mondta a nevelőanyámnak. „Dehogy mersz!" - válaszolt a nevelőanyám. Aztán az apám bepisilt a ruhájába. Ilyen dolgokat csinált. Lementünk a tóra, és beugrott ruhástul a vízbe. Csoda, hogy a Bence is ezt a vonalat követte? 74

Apám állandóan ki akart lógni a sorból. Étteremben például szokása volt olyat rendelni, ami nem volt az étlapon. Állandóan arra hivatkozott, hogy fáj a gyomra, ezért neki külön főzzenek. Gombafejek rántva. Meg juhtúró. Ez kellett neki. Meg a spontaneitás. Kitalálta, hogy most leugrunk, veszünk egy hűtőszekrényt, vagy

leugrunk Siófokra, a szállodába, ott leszünk három-négy napot a Balatonon. A Bence, ő meg én. Magyarországon belül sokfelé mentünk, és ilyenkor szállodában laktunk. Egyszer kirándulás közben belekavarodtunk egy hajtóvadászatba. Hát nekem a taknyom-nyálam összefolyt a félelemtől. Rettegve, reszketve feküdtünk, miközben a vaddisznók ott futkároztak körülöttünk. A schönbrunni kastélyból például a mókusokra emlékszem. Ott szaladgáltak mindenfelé a kertben. Egyszer úgy tűnt, hogy az apám megint valami hirtelen ötlettől vezérelve beültet minket az autóba, de akkor elmentünk vele egy teljesen ismeretlen helyre, egy teljesen ismeretlen lakásba. Ott volt az összes gyerek, a nevelőanyám, és egy öreg néni, aki

kinyitotta az ajtót, s ott volt egy pap is, és mi egyáltalán nem értettük, hogy mi van. Apu beállított minket egy sorba, és mondta, hogy csináljuk azt, amit mondanak. Hát beálltunk egy sorba. A pap közölte, hogy mondjuk el az imát. „Milyen imát?" - kérdeztem, mert sohasem imádkoztam. A pap elmondta, és mi utánamondtuk, aztán megismételtük. Egyikünk sem jegyezte meg, én máig sem tudom elmondani. Ez egy keresztelő volt. Az apám annyira rettegett, hogy jönnek a fasiszták, hogy keresztlevelet csináltatott nekünk, meg magának is. Szóval én meg vagyok keresztelve, valahol van egy keresztlevelem. Délutánonként apu elvitt minket sétálni. 75

Az első megálló általában a sarki kocsma volt. Ott itta a cseresznyét. A második helyszín a pizzéria volt. Ott pezsgőzött. Aztán volt egy söröző, ahol szintén minden egyes sétánál megálltunk. Ott egy deci vodkát gurított le. Miközben folyamatosan ivott, arra állati büszke volt, hogy a lakásban egyáltalán nincsen semmi pia. Ezeken a helyeken sokszor mindenféle csajokkal találkoztunk, és kiderült, hogy mindegyik a barátnője volt. Emlékszem egy szőke lányra, aki a Lipóton dolgozott ápolóként. Nem értettem ezeket a nőket, hogy miért vannak az apámmal. Merthogy akkoriban én őt egyáltalán nem láttam szépnek. Csak most merem kijelenteni, hogy szép ember volt. Minden nő odavolt érte, és én ezt tudtam. A nőinek

általában egyengette az útját, ezt a szőke lányt például beíratta iskolába. Alig volt idősebb nálam. Egyszer voltunk apámmal egy doktornőnél, aki adott nekem egy követ. Az a nő is a szeretője volt. De én akkor, abban a pillanatban valahogy együttéreztem a nevelőanyámmal, és fogtam azt a követ, s ledobtam a liftaknába, mert az nekem nem kellett. Később hallottam, hogy ez a nő öngyilkos lett az apám miatt, mert terhes lett, az apám meg nem vált el a gyerek miatt. Bonyolult történetek ezek. így is van egy másik doktornőtől egy húgom, aki tizennyolc évvel fiatalabb nálam. Az apám mindig olyanokat mondott, hogy ő szeretne unokát meg gyereket egyszerre, úgyhogy igyekezzek, szedjem össze magam, és szüljek

mihamarabb. Ez azért furcsa, mert lövésem nincsen, hogyan fogadott volna el el egy férfit mellettem. A Norbertet, az első heroinista barátomat látta. De tőle ő is kikészült. Bár tőle konkrétan mindenki kikészült. 76

42. A Simon nagyon depressziós típus volt. Állandóan írogatott, nagyon kötődött hozzám, sokszor felhívott. Persze helyes volt, de én heroinista voltam. Nyilván jó volt, hogy van mellettem valaki, és még segíti is az én anyagozásomat, de érzelmileg nem tudom, milyen szinteket üthettem meg. Szerintem nem túl magasat. Szóval elkezdett szállítani egy csávót, akinek egyszer elfogyott a cucca, és mondta, hogy vigyük el Óbudára valami pizzériába. Bementünk vele, ott ültek az albán

fejesek. A Simon leült valamelyikkel beszélgetni, engem meg közben kiszúrt az egyik jóképű, fiatal fiú. De a Simon nagyon sasolt. A srác odajött, és odacsúsztatott egy papírt a telefonszámával, s benne volt a papírban egy pakett heroin is. Na mondom, ez jó. Tehát, ha valami jó, akkor ez az. Intettem a fejemmel, hogy oké, vágom az adást. Titokban csúsztatta oda, hogy a Simon ne lássa. Végeztünk, és amikor kiraktuk a kocsiból az ismerősünket, mondtam a Simonnak, hogy „figyelj már, ez a csávó odaadta a számát és némi heroint, úgyhogy le kéne rántani". Felhívtam, valamennyit tudott magyarul, és mondta,

hogy találkozzunk. Találkoztam vele, dumálgattunk, és akkor is adott egy-két pakett heroint. Láttam rajta, hogy tetszem neki, de akkor még a Simonnal ment a susmus. A Simon megismerkedett egy bolgárral, aki ajánlotta, hogy kezdjen el ő is árulni. Erre én mondtam, hogy ne, csak ezt ne csinálja, ne kezdjen el heroint árulni, mert semmi értelme, ezt én ellenzem. De nem fogadta meg a tanácsomat, nem érdekelte, hogy mit beszélek, és elkezdte árulni a heroint. Nem tudom, hogyan csinálta. Akkor már nem volt munkahelye, egész nap jött77

ment egy új kocsival, mivel a régit el kellett adni, mert elfogyott a pénze. És akkor lecserélte valami dzsipre, amit összetört, mert be volt sztondulva. Egyre inkább csúszott lefelé. Egyszer kitalálták a bolgárok, hogy vigyem el őket szórakozni. Volt egy diszkó a Kolosy téren, oda mentünk. Kábultan mentem, soha nem táncoltam, csak néztem ki a fejemből. A vége az lett, hogy nem tudom miért, de hirtelen el kellett menekülni erről a helyről. Láttam, ahogy az egyik ember kergeti a másikat, meg pisztoly kerül elő... Kiderült, hogy ez ukrán terület, és a bolgárokat kitiltották. Óriási botrány lett. Mindenkinek menekülni kellett.

43. Az albán fiút amúgy Nikolajnak hívták. Nagyon szerelmes lettem belé. Abban az időben a sötétszőke, kék szemű, hideg tekintetű, vékony fiúk tetszettek, és ő is ilyen volt. A Simon is sötétszőke volt, és a Norbert is sötétszőke volt. Mindig a Nikolaj járt a fejemben, még akkor is, ha a Simonnal voltam. Bár vele nem sűrűn szexeltem, mert a heroinnal nem működik semmi. Egyszer felhívtam a Nikolajt, és mondta, hogy menjek át hozzá. Küldött értem egy taxit, bementem az apartmanházba, a portán megmondták, hogy hányadik emelet, melyik szoba. Hatalmas ágy volt bent meg tévé, és tele volt heroinnal az egész, és ott volt a Nikolaj, és hát egy csomót szexeltünk.

Szerintem ő nem heroinozott, mert nála működtek a dolgok. Sosem felejtem el ezt a sztorit: nagyon beálltam, mert nagyon jó cuccot hozott, szóval végiganyagoztam azt az éjszakát. Persze a többi éjszakát is végiganyagoztam, de itt mértéktelen mennyiségben állt a heroin. Négy pakettet kaptam tőle, amiből semmit nem adtam a Simonnak. 78

Reggel hazamentem, és valamit kamuztam, mivel eszem ágában nem volt elmondani neki, hogy megcsaltam. Hulla szerelmes voltam egy heroinárusba. Másnap hívtam a Nikolajt, de semmi válasz, nem vette fel a telefont. Aztán

ki volt kapcsolva. Nyomozni kezdtem, és kiderült, hogy bebukott. Egyből bebukott. Én mondtam: akit megismerek, az előbb-utóbb biztosan a börtönben végzi. Na persze ez akkor is furcsa helyzet volt, mivel egy fejes bukott be. Jó, nem ő volt a főfejes, de nem is egy piti dílerről beszélünk. A Simonnal néha nálam aludtunk, néha Budaörsön. Egyik este kint voltunk náluk, teljesen beállva feküdtünk a paplan alatt. Egyszer csak arra keltem, hogy elemlámpával világítanak a fejembe. Ott volt a kommandó, kint az anyjáéknál. Nagyon durva helyzet. A szülők sokkot kaptak, hiszen ők nem tudtak semmiről, nem vágtak semmit. A rendőr meglátott, a szemembe világított, és azt

kérdezte: „Gabriella, maga mindenhol ott van?" Ezt nehéz lenne kiverni a fejemből. A Simont hátrabilincselték, az anyjáék meg ki voltak készülve, és kérdezték a rendőröket, hogy mégis mi történik itt, hova viszik a gyerekeket? A rendőr mondta, hogy kérdezze a Gabriellát, ő már úgyis tudja. Mielőtt bevittek volna, megálltunk a rendőrautóval, és emlékszem, hogy alsógatyában, hátrabilincselve, a hóban hoztak ki egy házból még egy bolgárt. Jött velünk. A Simon egyébként nem abban az autóban ült, amelyikben én. A kapitányság folyosóján még találkoztunk, és mondtam neki, hogy semmi baj, ne mondjál semmit, mert nem tudsz semmit... De nagyon el volt keseredve, és nagyon ki volt készülve. Akárcsak én. Tudtam, hogy jön

az elvonás, megint bebukott valaki, bla, bla... Nem igazán 79

tudtam, hogy mi történik. Bevittek egy nyomozóhoz, aki ma már magas beosztású rendőr. Tök jó fej volt. Ez nem ordítozott, hogy köcsög drogos, ahogy a többiek szoktak, hanem megkérdezte, hogy függő vagyok-e? „Igen, függő vagyok, de hát maga tudja azt, hiszen volt vizeletvétel" mondtam. Lefoglalták a naplómat, lapozgatták, megkérdezték, kit ismerek, de mondtam, hogy senkit, és

hogy azt sem tudom, mi történik... Mindig ez volt a szövegem. De itt már gyilkosságról is szó volt: kiderült, hogy a bolgárok levágták valakinek a fejét. Persze mi közöm nekem ehhez? Én csak egy heroinfüggő voltam, gyilkosságokról nem tudtam semmit. „Kit ismer?" kérdezték megint, de mondtam, hogy senkit nem ismerek. Az akkori naplómban egyébként benne volt, hogy bolgárul tanulok, a nyomozó pedig azt lapozgatta: hogy nem vette észre vagy nem akarta észrevenni, azt nem tudom. Másnap kiengedtek, mehettem vissza a bérelt szobámba. A Simont bent tartották, ott is maradt előzetesben nyolc vagy kilenc hónapig, de lehet, hogy egy évig is. Nem tudom, hogy

mennyit ült. Pedig én mondtam a rendőröknek, hogy ő nem árul. 44. Van egy abszolút fixen jó emlékem az apámról. Azt az egy pillanatot szerettem, amikor feküdtem a szőrős mellkasán, és ő olvasott az ágyban. Akkor oda tudtam bújni. Persze mindig mondta: „Adhatod a puszit nekem." Mindig puszit akart. Meg mindig azt kérdezte, hogy: „Ugye, engem szeretsz a legjobban? Ugye, engem jobban szeretsz, mint az anyádat? Ugye, engem szeretsz jobban?" Az apu meg az anyu szóba sem álltak egymással. Egyetlen 80

egy emlékem van arról, hogy ők normálisan egymáshoz

szólnak, és még mosolyognak is. Már jóval nagyobb voltam, amikor apu jött értem hétvégén, és anyu lejött a kocsihoz, és akkor ott beszélgettek, és valamin nevettek is. Jóízűen nevettek. Én meg ott álltam, és arra gondoltam, hogy de jó lenne, ha ez mindig így lenne és mi egy család lennénk. Állandóan erről ábrándoztam. Hogy milyen jó lenne, ha az anyu meg az apu együtt lenne. Boldogok lennénk. Aztán lelkiismeret-furdalásom lett. Mert akkor nem születtek volna meg a testvéreim. És ez így már inkább gonosz és önző gondolatnak tűnt. Alapjában véve úgy érzem, hogy mind külsőleg és mind belsőleg az apámra ütök. Szélsőséges, szenvedélyes és hangos vagyok, képtelen vagyok egy helyben ülni, izgekmozgok,

mindig kitalálok valamit, szeretek csinos lenni, szeretek irányítani. Persze az anyagos időszak alatt nem így volt, ez az egész a felépülésem közben alakult ki, mert én így tudom kezelni a függőségem, ezzel együtt jár a felépülésem. Régen nagyon koppintottam az apámat. Ha ő kárörvendő meg lenéző volt az emberekkel, akkor én is, mert azt hittem, hogy úgy a jó. Aztán az öngyilkosságtéma. Ha ő is azt csinálta, akkor én is azt csináltam, és megpróbáltam megölni magam. Na meg, ha ő össze-vissza evett mindent, akkor én is, és ha megcsalta a partnerét, szóval naná, hogy akkor én is. Utánoztam őt. De egy része a dolgoknak ösztönösen jött, ez nem feltétlenül tudatos gondolkodás alapján működött.

Egyszerre hasonlítottam rá és persze majmoltam is őt. Nem biztos, hogy józan lennék, ha ő élne. 81

45. Amikor hazamentem a szobámba, kiderült, hogy ott is jártak a rendőrök, és átkutatatták az egész lakást. Ott találták meg a budaörsi címet. A Kati nagyon kiborult a zsaruk miatt, úgyhogy kirúgott, mert nem akarta, hogy odajárjanak a rendőrök. Újfent magamra maradtam, már megint nem volt hova mennem. A rendőrök persze nem csak otthon, hanem a munkahelyemen is kerestek, ennek köszönhetően az ápolási meg a gazdasági igazgatónő is megtudták, hogy heroinista vagyok. Mondtam, hogy a Rigó a kezelőorvosom. A Rigó meg mondta, el kell

mondanom az apámnak, és hogy itt az ideje valamit kezdeni ezzel az üggyel. Behívtak a Rigó irodájába, ott ült az apám, és a Rigó elmondta neki, hogy a lánya heroinista, és hogy el kéne mennie rehabilitációra, vagy valamilyen kezelésre, hogy hozzák le az anyagról, mert ez így nem mehet tovább. Rémes volt látni az apámat, amint szembesült azzal, hogy a lánya súlyos drogfüggő, de a kezébe vette az ügyet, és szólt az ápolási meg a gazdasági igazgatónak, találjanak ki nekem valamit. Hívogatták a rehabokat, szerintem Komlót is hívták, de Komló akkor még nem fogadott. Először a szegedi kórházban voltam. Az apám vitt le kocsival. Szegeden talán adtak Depridolt, így nem volt olyan gáz az egész. Csak egy pingpongasztalra emlékszem, másra nem nagyon. Két

hetet voltam ott. Azt sem tudom, hogy ki látogatott meg, de gondolom, nem sokan. Aztán átvittek Balassagyarmatra, egy híres pszichiátriai osztályára. Apám vitt le oda is a piros Audijával. Fekete ruhában ültem a hátsó ülésen, ő pedig ordított, hogy egy szar vagyok, és ököllel csapkodott hátra. Rettenetesen féltem. 82

Akkoriban rajta voltam a Rivotrilon, ami kész őrület a

rengeteg gyógyszer mellett. Az ópiátról lehoztak, már csak a gyógyszereket zabáltam, és elég szép mennyiséget tudtam kiharcolni magamnak. Balassagyarmaton az apám közölte a dokikkal, hogy szedjenek le a Rivotrilról is, ne adjanak nekem ilyen szarokat. Na most, az van, hogy a rivónak elég szar az elvonása. Cudarul éreztem magam. Szeged és Balassagyarmat között egy hetet Pesten voltam. Akkor laktam a gazdasági igazgatónőnél, akinek elég sok időt töltöttem a lányával, és akkor ismerkedtem meg a Lacival, aki alkoholista volt, és belém szeretett. Nagyon a szívén viselte a sorsomat. Azon a héten nem nagyon balhéztam. Bár gondolom, inni ittam rendesen. Letelt a hét, és elvittek Dunaharasztiba, a rehabra. Ez

valami vallásos, szektás, nem tudom, milyen felekezetnek a rehabilitációs otthona volt csak lányoknak, a kertje pedig tele volt ültetve paradicsommal meg mindenféle zöldségekkel. Azokat kellett egész nap szedegetni. Volt ott valami fóliaház is, de nem emlékszem rá, hogy abban mit termesztettek. Na meg volt egy központi épület is, de azt tatarozták, amikor odakerültem. Abban az épületben volt az ebédlő, onnan nyíltak a szobák - de akkor még nem voltak készen -, a függők egy különálló kis házban laktak. Összesen hárman voltunk a terápián: egy alkesz, egy anyagos és én. Dunaharasztiban fogadhattunk látogatókat.

A Laci, az alkesz fiú mindig jött, állandóan meglátogatott, és mindig hozott két szatyor gumicukrot. Szarrá ettem magam, és meghíztam, de mindegy volt: örültem, hogy egyáltalán tudok enni. A paradicsomot is két marékkal zabáltam. Az egyik segítőnk egy nagyon nagy mellű, szőke hajú nő volt, és rémesen kirívó ruhákban járt. Ő is a 83

felekezet tagja volt, hirdette az igét, mondta az imákat, de én egy szavát sem hittem el. Szerintem szimplán egy ribanc volt. Az intézet vezetője sem volt jobb. Iszonyatosan féltünk tőlük, éjszakánként szellemeket idéztek, meg furcsa hangokat adtak ki, és lepelben mozogtak. Rettenetes élmények. Először az alkesz csaj

mondta, hogy ő itt tovább egy percet nem marad, és lelépett. Aztán a másik csaj is dobbantott. Megint egyedül maradtam, de beköltözhettem a nagy házba, és megkaptam a legszebb szobát. Teljesen hülyék voltak, ezek nem értettek semmihez: a zárat belülről szereltettem föl, azaz belülről volt zárható a szobám, az ablakon viszont ki tudtam mászni. Mondtam a Lacinak, hogy olyan jó volna kiszökni, és amikor ezek lefeküdtek aludni, fogtam magam és kiszöktem az ablakon. A Laci már várt a Ladával, és elmentünk rallyzgatni Rashidhoz, egy nagyon dagadt dílerhez - de kit izgat a külseje? -, és a Laci vett tőle anyagot. Aztán lementünk a Crazy Caféba, ahol a Laci szarrá itta magát, én meg be voltam állva, mint a

disznó, és így tök jól elvoltunk egymással. Rendszeresen ezt játszottuk. A segítők meg nézték reggelente, hogy mitől vagyok ilyen álmos. Nyilván attól, hogy be voltam állva, mint az atom. Nem is emlékszem, hogy menynyi időt töltöttem Dunaharasztiban: egy, kettő vagy három hónapot? Tényleg nem tudom. Csak azt éreztem, hogy el kell onnan jönnöm, úgyhogy bemagyaráztam a szüleimnek, hogy részemről vége a terápiának, tök jól vagyok és nincsen semmi bajom. Ez ennyi volt, köszöntem szépen. 84

46. Van még ugye a nagyapó meg a nagyanyó. Ök apám

szülei, akik megjárták Auschwitzot, a Szeretetkórházban ismerkedtek meg, amikor tbc-vel feküdtek ott. Egymásba szerettek, összeházasodtak, és ebből született négy fiú. A legelső volt az apám, és van még három öccse. Tudtunk róla, hogy zsidók vagyunk, és ismertük a nagyapó történetét, de apám a munkahelyén nem vállalta fel a zsidóságát. Egész életében attól rettegett, hogy jönnek a fasiszták. Néha annyira elmerült ebben, hogy a térképen nézegette, hova fogunk majd vészhelyzetben menekülni. Mutatta Ausztráliát meg még jó néhány országot. Én pedig állandóan arra vártam, arról álmodoztam, hogy megyünk majd Ausztráliába, a koalamacikhoz, meg a dzsungelbe, meg ilyen vadregényes helyekre. Felépítettem magamban

egy álomvilágot, és arra vártam, hogy oda menekülünk, ha majd jönnek a fasiszták, és ki akarnak nyírni mindenkit. A nagyapó nem ilyen volt, ő maga a megtestesült megbocsátás. Az apám olyanokat mondott: „Ha idejön a Lipótra a Csurka, azt fejbe lövöm." Mindentől, mindenkitől rettegett. Közben pedig állandóan eljátszotta, hogy ő mennyire erős ember. Orvosként, a szakmájában valóban zseniális volt, és erre hivatkozva mindenkit irányítani tudott. De belül félt. Nagyon félt. 47. Dunaharaszti után a nagyapó fogadott be a Szent István körúti lakásába. Imádtam ott lenni. Mondtam neki, hogy keresek munkát, és elmegyek iskolába. Valahova talán be

is iratkoztam, de nem emlékszem. Felvettek a Pólus 85

Centerben egy bőrösüzletbe, ott dolgoztam egy ideig. Még a Totál Cárból ismertem egy herkás csávót, ő hozta nekem az anyagot. Elég hamar feltűnt mindenkinek, hogy miket művelek: állandóan a vécén voltam vagy aludtam, alkalmatlan voltam mindenre, és nem is érdekelt az egész. Hamar kirúgtak. Ráadásként pedig nagyapó szólt, hogy költözzek el tőle, mert az apám őt bántja azért, hogy én ott vagyok. Pedig a nagyapónál úgy éreztem, hogy végre van otthonom. De nem tartott sokáig ez a nyugalom. Megint egyedül maradtam.

Az egyetlen menekülőút a Laci volt. Ő jól élt, külföldön vendéglátózott, és tök jó pénzeket hozott össze. Lakást bérelt nekem egy XII. kerületi lakóparkban, ahol még fitneszterem is volt, bár én az életben nem voltam benne. A Laci havonta fizette a bérleti díjat, még akkor is, amikor elment külföldre melózni. Eljártam anyagért, és sikerült még jobban összebarátkoznom az arab árussal, Rashiddal. A pasas Budaörsön lakott, volt egy fehér Opelja, amivel minden egyes nap felvett a lakásomnál, én meg mentem le vele egy VI. kerületi parkolóba. A telken volt egy bódé, benne egy parkolóőr, az üzlet meg úgy ment, hogy a bódénál megálltak a fazonok, beszóltak, hogy mennyi kell

nekik, és odaadták a pénzt. A bódéba nem jöhettek be. A Rashid szólt nekik, hogy álljanak meg valahol kint, kiállt az Opellel a parkolóból, utánuk ment, és kidobta nekik a cuccot az utcára. Én többnyire a bódéban ültem totálisan beállva, merthogy a Rashid abban a pillanatban, hogy találkoztunk, már adta is a heroint. Együtt szívtunk, ő is orrba nyomta, ahogy én. A Rashid dagadt volt és kancsal, nagy, gülü szemekkel, fekete zsíros haja volt, a kisujján pedig megnövesztette a körmét, merthogy azzal pakettolta 86

az anyagot. Rém gusztustalan figura. Szar joggingokban járkált, állati rosszul nézett ki. De jóban voltunk, szeretett

engem. Nyilván boldog volt, hogy velem mutatkozhat, a nádszálvékony, szőke csajjal, aki fekete miniszoknyában meg bundában lófrál. Csakis feketében. Fekete, fekete, fekete, fekete, fekete, csak és kizárólag fekete. A Rashiddal néha elmentünk a piacra vásárolni, vagy hozott nekem a Szerájból gyrost. Így ment vagy háromnegyed évig: ő jött értem, én meg mentem vele, este hazavitt, és adott anyagot. Előfordult, hogy kiszálltam az Oktogonnál, és benéztem az albánokhoz. Akkoriban találkozgattam egy csecsen fiúval, szerelmes voltam belé. Nagy kék szemek, fekete haj. Többször is előfordult, hogy mocskos módon bebaszva és beanyagozva feljött hozzám éjjel, és akkor nálam aludt. Norbertnek volt két haverja, akik testvérek

voltak. Az egyik elég durván nyomta, a másik meg csak röhögött, és el sem tudta képzelni, hogyan lehet ezt csinálni. De aztán persze ő is rákapott. Állandóan hívtak: „Gabika, szerezz cuccot, Gabika, szerezzél Depridolt." Én meg segítettem mindenkinek anyagot szerezni, fontos emberré váltam az anyagosok körében. Nekik is a Rashidtól hoztam. Mindenki azt hitte, hogy az ő kurvája vagyok, de egyáltalán nem érdekelt. Az összes szexuális kapcsolatunk annyi volt, hogy egyszer adtam neki egy puszit. Ő pedig még akkor is szeretett velem mutatkozni, amikor annyira be voltam állva, hogy taknyom-nyálam összefolyt. Rajta keresztül egyébként egyre több arabot megismertem. A Hársfa utcában is volt egy haverja, egyszer nála ébredtem fel. Néha csak céltalanul

mászkáltam az utcán - nem volt kedvem hazamenni -, és találkoztam ukránokkal, akik fogalmam sincs, mivel 87

foglalkoztak, és azt sem tudom, kik voltak. Odamentem hozzájuk, és náluk kötöttem ki. Elkanászodtam, senkim sem volt. 48. Volt egy telkünk Bánkon, ahol minden nyáron együtt nyaraltunk egy hónapot. A Bánki-tó akkor még nem volt ennyire felkapott, és mi imádtunk oda járni. Volt egy focipálya és egy nagy domb, egyszóval fantasztikus hely. Hogy ma milyen lehet, arról fogalmam sincs, mert legalább tíz éve nem jártam ott. Amikor anyagoztam,

akkor azért nem, utána meg azért nem, mert öngyilkos lett az apukám, és a nevelőanyámé lett az a ház, aki nem áll szóba velem. Apám egyből újranősült, amikor anyu elhagyta, az öcsém pedig két évvel később megszületett. Apámmal rendszeresen mentünk múzeumba, színházba és moziba. Amikor volt már videó, akkor pedig együtt videóztunk. A Volt egyszer egy vadnyugatot néztük, meg a Keresztapa összes részét, szóval én ezeken nőttem fel, és máig ezek a filmek a kedvenceim. A családban több festőművész is van, és apám, annak ellenére, hogy belgyógyászként, orvosként dolgozott, abszolút nyitott volt a művészetekre. Az öcsém falta a könyveket, én viszont nem olvastam annyit, mint ő, de hát ugye ő apám

mellett nőtt fel, egy teljesen más közegben, mint én, az anyunál. Apám pedig folyamatosan osztott, hogy én hülye vagyok, meg buta vagyok, mert én az anyummal élek, nem mellette nevelkedem. Sem az anyu, sem a nevelőapám nem végzett egyetemet. Ezért az apám állandóan szidta őket, hogy ők mennyire gázos alakok. Na most, én egy kislány voltam, honnan kellett volna tudnom, hogy melyik 88

mintát kövessem ebből a rémes káoszból? Miközben egyik helyen sem voltam otthon. Zuglóban egy hatodik emeleti panelben éltünk. Az apám szombatonként reggel fél nyolcra jött értem autóval. Megállt a ház előtt, és várt. Már

lefelé menet összeszorult a gyomrom, annyira rettegtem tőle, mert ugye agresszív volt, és verekedett. Mindenkit megvert. Mindenkit. Még engem is. És mindig. Az öcsémet is. És a saját feleségét is. Még a saját anyját is. Ha valami nem tetszett neki, ütött. Ha nem tudtam egy ország fővárosát, durr, egy pofon, hogy milyen hülye vagy. Hát nem csoda, hogy az anyu otthagyta. Olyan sztorik is kiderültek, hogy az apám az anyum anyjának a kertjében késsel mászkált, és azt mondogatta, hogy ott, helyben felakasztja magát. Többször volt öngyilkossági kísérlete. 49. Egyik éjszaka megismerkedtem pár ukrán kurvával. A Béke Szállóban dolgoztak, mindig be voltak állva. A

kuncsaftok persze kérdezték, hogy mi van velük, de azt mondták, csak be vannak szívva, pedig a herointól sztondultak. Tök szép lányok voltak: magas, szőke csajok, akárcsak én. Csakhogy ők megdolgoztak a pénzükért, nekik nem jutott ingyen anyag, komoly lóvét fizettek az áruért. Egyszer a Béke Szállóban el akart vinni valami pasi, de közöltem, hogy nem dolgozom. Egy fiatal amerikaival viszont összeismerkedtem, és egész nap mászkáltunk. Tudni kell rólam, hogy én soha nem védekeztem. Óvszert soha az életben nem bontottam ki, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy az micsoda. Eszembe sem jutott, hogy bármikor is használni kéne. Kalandok pedig akadtak mindenfelé, mivel egyedül mászkáltam az 89

éjszakában. A régi barátok teljesen eltűntek. Nem rémlik, hogy bárkivel is tartottam volna a kapcsolatot a gimnáziumból vagy a Totál Carból. Arabokkal, albánokkal, bolgárokkal, ukránokkal jöttem-mentem, tébláboltam. Néha tele lett a lakásom anyagosokkal, hogy szerezzek nekik cuccot. Ilyenkor állati fontosnak éreztem magam. Ekkortájt ismertem meg a Szabolcsot, aki tulajdonképpen az egyetlen barátom lett. A Szabolcs akkor még leginkább teázott meg ivott, és én is teáztam vele, de persze részemről főként a heroin ment. A lakás akkor még emberien nézett ki. Sötétnek sötét volt, de legalább

rendezett. Később meg ugye junkie pecó lett az egész, és rendesen lepukkant. Szerintem a Szabolcs akkor még nem árult, mert úgy rémlik, hogy én segítettem neki cuccot szerezni. Persze amint rákapott a heroinra, már árulta is. Csakhogy nekem ingyen adta. Egy anyagos odaköltözött hozzá, aztán egy csaj is, majd az anyagos csávó csaja is. Mint két modell, úgy néztek ki. De függők voltak, ahogyan én, állandóan együtt drogoztunk. Aztán egyik reggel felkeltem, majdnem lenyeltem a fogam. Leesett az első fogam. 50. Apámnak volt egy sárga Daciája, amiben mindig hátul ültem, de nem, nem a vezető, hanem az anyósülés mögött.

Mindig ott utaztam. Szerettem apuval utazni. Előfordult, hogy beültünk a kocsiba, és csak mentünk, mentünk, hallgattuk a zenét. Ezt az érzést a mai napig imádom: ha valahova megyek, hátra ülök az autóban, és csak nézem a tájat, és szól a zene. Apám viszont, ha bedurvult vagy felhúzta magát valamin, akkor hátracsapott a kezével. 90

Valami okot mindig talált rá, hogy üthessen. Leginkább a tanulás miatt kaptam tőle. Bár egy ideig jól tanultam, később előjöttek a gondok az iskolában, a matematika például nem volt az erősségem. Kettes voltam matekból általános iskolában. Erre pedig még nem volt példa ebben a családban, hogy a matek kettes. Csak négyest vagy ötöst

kaphattam. De a négyes is rossz. Ez az egész család, az apai vonal úgy állt hozzá, hogy jól kell tanulni, sokat kell tanulni. A családi Mikuláson mindenki elmondja, ki, hol, merre tanul, kinek hány diplomája van, meg a gyerekeinek is hány van, és hogy milyen ügyes az unoka, aki fuvolázik, és számtalan helyre hívják fellépni. 51. Egy valamit elfelejtettem mondani, még a Simonnal töltött időből. A Katiéknál laktam, és egyedül voltam otthon. Kopogtak az ablakon, kinéztem, ott állt két rendőr, közölték, engem keresnek, és hogy be kell mennem velük a kapitányságra, mert láttak valakitől négy gramm cuccot

venni. A Kati akkor nem volt otthon. A rendőrök kutakodtak a szobámban, én meg lobogtattam nekik a papíromat, hogy „helló, gyerekek, én Depridolon vagyok, itt a papír, nincs miről beszélni, én függő vagyok és kész". A rendőrök találtak néhány befőttesüveget a lakásban, és kérdezték, hogy az micsoda. Nem is tudom, mit mondtam, talán azt, hogy tea. De nem biztos. Az én szobámban azért volt egy csomó befőttesüveg, mert azokba pisiltem. Napokig ott álltak az üvegek. A hülye rendőr meg majdnem beleivott a pisába. Nagyon vicces volt. Szóval bevittek a kapitányságra, és elkezdtek magyarázni, hogy láttak engem a Rómer Flóris utcában cuccot venni. Persze

91

mondtam, hogy azt sem tudom, az merre van, nemhogy ott vettem volna bármit. A rendőr közölte, hogy van egy szemtanú, egy csaj. Közben volt vizeletvétel, ami persze pozitív lett. Kiraktak a folyosóra, és pont akkor hoztak le ott valami csajszit. Üvöltözni kezdtem vele: „Figyelj már ide, te láttál engem a Rómerban venni? Azt sem tudom, hogy ki vagy, meg hogy miről beszélsz!" A csaj is mondta, hogy fogalma nincs róla, hogy én ki vagyok, őt is most hozták be. A zsaruk végignézték ezt az ordítozást, aztán kiengedtek. Sosem vittek be utcáról vagy a rehbaról, csak lakásról, ha házkutatásra jöttek ki. De sosem tudtak

semmit rám bizonyítani. 52. Gyerekkoromban versenyszerűen úsztam, a sportban nagyon jó voltam. Számtalan érmem volt, de a nevelőanyám közben azt szajkózta az apámnak, hogy semmit sem érek és hogy az öcsém mindenben tehetségesebb. „Nézd, milyen szépen úszik a Bence, a Gabi pedig milyen béna!" - ilyeneket mondott. Folyamatosan ellenem hangolta az apámat, és ebből persze akadtak rendesen nézeteltérések, amikor nagyobb lettem. Apám nem értette, hogy miért nem vagyunk képesek jóban lenni. Na most, annak ellenére, hogy én voltam a gyerek, az én feladatom volt, hogy béküljek a Violával. Tulajdonképpen dolgoznom kellett a bocsánatáért, a

kegyeiért. Miközben pszichológus volt, nekem kellett elé állnom békülni. Tízévesen! Félelmetes! Most ugyan felépülésben vagyok, de az ilyen dolgokat egy életen át viseli az ember. Mert amit tőle kaptam, az rémesen szar, az összetipor. Ő volt a pszichológus doktor, neki kellett 92

volna tudnia, hogy mit csinál. De nem tudta. Biztos, hogy féltékeny volt az anyumra, mert az anyum egy gyönyörű nő volt, ellenben ő..., hát nem igazán. Pont az ellentéte. 53. Amikor ott laktam a XII. kerületben, rémesen szétcsúsztak a dolgok: csak a heroin számított. Elmentem anyagért, és ennyi, semmi más nem történt. Egyszer viszont a Rashid

nem jött értem. Nem tudom, mi történhetett. Szarul voltam, más dílereket kellett keresni. Kiderült, hogy a Rashid bebukott. Évekig falaztak neki a rendőrök, mégis bebukott. Cucc nélkül maradtam megint, és akkor összeismerkedtem az albánokkal. Illetve ismertem már őket, csak akkor összejöttem az egyikkel, aki épp akkor jött ki a börtönből, és nagyon gázul nézett ki: csupa fekély volt a lába, mert régen szarrá nyomta magát anyaggal. Szúrt és árult is. Összejöttem vele, egy presszó vécéjében történt egy s más. Attól kezdve minden egyes nap hozta az anyagot, ő lett az én párom. Alacsony, sötét alak volt: sötét szem, sötét bőr, sötét haj. Elgondolkoztam rajta, lehet, hogy AIDS-es, mert ott volt ez a sok folt rajta, de

túlzottan nem izgathatott, ha még így is kavartam vele. A lakást már nem tudtam fizetni, mert a pénzt, amit a Laci küldött, egyből anyagra költöttem. Kirúgtak, és nem volt hova mennem. Kiderült, hogy a Norbert külföldre ment valami rehabra, így odaköltözhettem az ő lakásába. Megállapodtam az apjával egy minimális lakbérben, amit az elején még fizettem rendesen, mivel a Laci küldött pénzt. Aztán a Laci hazajött, és látta rajtam, hogy mennyire szarul vagyok, de nem tudott velem mit csinálni. Továbbra is jártunk a Crazy Caféba, és annyi. Egyszer 93

csókolóztam vele. Nagyon szeretett volna lefeküdni velem, de engem ő mint férfi egyáltalán nem érdekelt.

54. Apám egyszer előhúzott egy régi, nagy, barna, kopott bőröndöt a gardróbból, ami tele volt szerelmeslevelekkel. A nevelőanyám persze nem volt otthon. Szóval ezeket a leveleket mutogatta nekem, és felolvasott belőle. Iszonyatosan szerette, hogy rajonganak érte a nők, szerintem ebből töltekezett. Egyébként volt egy nagy szerelme, akinél én is voltam. Engem elvitt a csajaihoz, amikor már nagyobb voltam, és úgy mutatott be minket másoknak, hogy „itt a lányom és az ő barátnője". De hát az az ő barátnője volt, nem az enyém. Ha az utcán találkoztunk volna valakivel, akkor ezt kellett volna mondanom. 55. Norbert lakása necces hely volt. A Norbertet mindenki

kereste: a katonai ügyészség és a külföldiek is, akiket fölnyomott. Én meg ott laktam a Zakóval, ezzel a koszovói albánnal. A galérián szexeltünk. A Norbert egyszer feltűnt, és valamiért még mindig szerelmes volt belém. Ott akart aludni a Városmajor utcában, de mondtam, hogy nem kéne, mert én ugye a Zakóval éltem. De csak feljött. A Zakó feküdt középen az ágyon, az egyik szélén a Norbert, a másikon meg én. A Zakó hátulról ügyködött nálam, miközben a szerencsétlen Norbert ott feküdt. Éljen! Persze ez sem érdekelt. A Zakó hozta nekem a heroint, és ez volt a legfontosabb. Egyszer elvitt 94

egy szerb étterembe, és bemutatott a többi albánnak,

akikkel együtt lopkodtak táskákat a külföldiektől. Beültünk egy kávéházba, ahol kinéztek egy pasit, aki letette a földre maga mellé az aktatáskáját. A Zakó fogta magát, felemelte és elmentünk. Volt velünk még egy albán, már a nevét sem tudom, de ő is anyagos volt. Amikor kijöttünk a kávéházból, rohanni kezdtem, de rám szólt, hogy azt nem szabad. Izgalmas játék volt ez, mivel sosem kellett lopnom azért, hogy legyen anyag, nekem mindig a pasik hozták a heroint. Amikor hazaértünk, kinyitottuk az aktatáskát. Egy doboz Rama margarin volt benne és egy fésű: egy régi típusú, kicsi, műanyag fésű olyan embereknek, akiknek nincs semmi hajuk, de még azt is meg szokták igazítani. Szétröhögtem magam. A Zakó

akkor már nem anyagozott, de hozta nekem a heroint. Egyszer viszont marihuánával jött haza, én meg „mindegy, kit érdekel" alapon beszívtam vele. Meglepő módon tök jól esett. A szex is jó volt úgy. De ebből nem csináltam rendszert. Reggelente felébredtem, ott volt az ágy mellett a cucc meg a szívószál, és ahogy kinyílt a szemem, már szívtam is föl az anyagot. Bejött ez a rítus. Meg a vécére járás. Bárhova mentünk szórakozni, én kijártam a vécébe szívni. Nem emlékszem, hogy ebben az időszakban beszéltem volna az anyuékkal vagy az apámmal. A Rigóhoz is titokban jártam fel Depridolért, mert nem akartam találkozni az apámmal. Totálisan érzelemmentes időszak volt ez. Az albánokkal jól elvoltam, mondhatni ők

voltak a családom addig a pillanatig, míg a Zakó elment dolgozni - azaz lopni -, majd felhívott egy rendőr, hogy a Zakó bebukott. Ennyi. Ismét egyedül maradtam. 95

56. Apám gyerekkorától gyógyszerre piált, de nem látszott rajta. Hosszú évtizedekig lehet inni és gyógyszerezni úgy, hogy az ember tartja a formáját. Aztán persze úgyis kicsúszik a kezéből az irányítás. A pia lassan tesz tönkre. Nem olyan, mint a heroin, ami hamar tönkrevág. A pszichológus nevelőanyám viszont

látta ezt, végigasszisztálta, hogy apám iszik. Merthogy ő meg társfüggő. Az is egy durva betegség, hiszen együtt tudott élni egy olyan emberrel, aki teljesen másképpen gondolkozott, mint ő. Ráadásul az apám egy másik univerzumban élt, mivel totál be volt baszva meg gyógyszerezve. Minden délután le kellett feküdnie, mert addigra kilőtte magát. Egyébként nagyon sok orvos iszik már reggelente. De ezt nem lehet örökké csinálni. Apámnak is romokban hevert az élete, mielőtt öngyilkos lett. Elhagyta a nevelőanyám, mert kiderült, hogy apunak van még egy gyereke, a Fanni, akit az a nála tizennyolc évvel fiatalabb doktornő szült neki. Szóval született még

egy húgom. Amikor lelépett nevelőanyám az apámtól, akkor az apám közölte, hogy ha el meri őt hagyni, akkor öngyilkos lesz. Az öcsém éppen kint volt Izraelben, apám őt is fölhívta, hogy jöjjön haza, mert különben megöli magát. De nem jött haza. Apám halálával kapcsolatban annyit tudok, hogy teljesen összeborult benne minden, kilátástalan lett a helyzete. Eljött az a pont, hogy vagy meghal, vagy felépül. Én is próbáltam meghalni, de nekem nem sikerült. Apám bekerült egy pszichiátriai osztályra, Kecskemétre. Ez milyen már? A kórházigazgató főorvost egy kórházban, egy pszichiátrián! Fejest ugrott az első emeletről és belehalt. Állandóan azt hajtogatta, hogy ő 96

nem áll be a sorba, és ezért például nem volt hajlandó a betegekkel enni. De azon a napon, amikor véget vetett az életének, együtt evett a többi beteggel. Először abban a pár napban, amit ott töltött. 57. Ismertem már akkor a Bahirt? Vagy nem? Mindegy. A Bahir a Zakó barátja volt, egy albán pasas. Tetszett nekem, jó embernek tűnt, ráadásul jól nézett ki: sötétszőke haj, kigyúrt test, és tök jó hangja volt. Imádtam az albán nyelvet, meg ahogy az albánok beszéltek: mélyen, férfiasan. Biztonságban éreztem magam közöttük. A Bahir nem olyan volt, mint a Zakó, hanem az kihasználós típus, mint én. Neki is rohadt a lába, mert annyira szétszúrta

magát. Súlyos heroinista volt, mindennap ment, és lopkodott. Egy ideig a Norbert lakásában voltunk, de elegünk lett belőle, hogy a Norbertet állandóan ott keresték, és átköltöztem hozzá a VI. kerületi Nagymező utcába. Egy tök jó fej nővel meg a lányával élt együtt. Hatalmas fürdőszoba volt a lakásban. A Bahir szobájához a nappalin kellett átmenni, és én ettől iszonyatosan zavarban voltam, merthogy ott ült a család. Néha ki sem mertem jönni a szobából, ott csücsültem egész nap. A Bahir délutánonként ment dolgozni. Amikor felkelt, állandóan izzadt és szarul volt, már reggel jelentkeztek rajta az elvonási tünetek. A lába szörnyen fekélyes volt, mindig be kellett kötni. A néni is tudta, hogy heroinos, és próbált valamennyire gondoskodni róla, de közben balhézott, hogy miért csinálja ezt. A Bahir azért mindig

hozott neki valami ajándékot: vagy a táskát, amit lopott, vagy ami a táskában volt. Nekem is mindig hozott valamit. 97

Egyszer lenyúlt egy japán csajtól egy táskát, amiben volt egy nagyon komoly sminkcucc. Sokáig azt használtam. A Bahirnak már nem volt egy vénája sem, képtelen volt szúrni, és elkezdett ő is orrba szívni. A szobában volt egy hatalmas franciaágy, próbáltunk szexelni, de mindketten heroinosok voltunk, nem nagyon ment a dolog. Egyébként állandóan össze voltunk fonódva, idővel nagyon megszerettem őt, tényleg kötődtünk egymáshoz. Egyszer

egy délután nem jött időben vissza, én pedig szarul voltam, úgyhogy elindultam a városba csavarogni, kerestem valami kontaktot. De ő előbb talált meg engem, iszonyatosan ideges lett, elővette a kését, és megkérdezte, hogy miért csinálom ezt, merthogy nekem senkivel nem kell beszélnem. Birtokolni akart. Adott egy pillangókést, hogy ha bárki megtámadna, vegyem elő, és szúrjam le. Hallgattam rá, és a késsel járkáltam. Aztán egyik nap jött a hívás, hogy többet nem jön haza, mert bebukott. Ő is bebukott. Megint egyedül maradtam. Egyszer elaludtam egy kukán a városban. A Norbert talált meg. Teljesen kikészült, hogy mi lett belőlem. De hát én nagyon szomorú voltam, mert a végére beleszerettem a Bahirba.

Folyamatosan írtam neki a leveleket a börtönbe, miközben azt sem tudtam, milyen néven van bent, mert vagy három útlevele volt. Talán beszélőn is voltam nála. Féltettem, hogy bele fog halni az elvonásba, mert annyira függő volt, hogy az már tényleg hihetetlen. Miután a Bahir bebukott, el kellett jönnöm a Nagymező utcából. Felhívtam az anyuékat, hogy hadd menjek haza, mert nem tudok hova menni, és rosszul vagyok, beteg vagyok. Beszéltünk valami orvossal, aki felírt nekem valamilyen

gyógyszereket, és mondta, hogy otthon kezdjem el az 98

elvonást. Az anyuék csak egy-két hétre fogadtak vissza. Elkezdtem az elvonást. Dideregtem, ment a hasam, nagyon rosszul voltam. Az anyuék persze nem engedtek sehova, de amikor egy picit jobban lettem, akkor valamit kamuztam, és elmentem otthonról. Találkoztam egy csecsen fiúval, és mondtam neki, hogy jó lenne valami cucc, mert szarul vagyok. Bemutatott egy barátjának, a Khalidnak. 58. Iszonyatosan furcsa, hogy miközben apámra gondolok, akkor nagyon közelinek érzem őt, a személyiségét.

Nyilván azért, mert ő is függő volt. Na meg azért is, mert mégiscsak az apám. Amikor kicsi voltam, mentünk a Lipóton, és én annyira biztonságban éreztem magam mellette. Apámnak jellegzetes, erőteljes mozgása volt. Teljesen megsemmisültem mellette, merthogy én csak az ő, azaz a Gy. Gábor lánya voltam. Szóval nem, nem a Gy. Gabriella, hanem a Gy. Gábor lánya. És ez nagyon fontos. Én mint különálló ember nem léteztem. Én az ő lánya voltam. A Lipót gyerekfejjel olyan volt, mint egy kastély. Illetve, mint egy mesebeli kastély. Főleg esténként. Mentünk át apuval a nagy ajtókon, egy óriási kulcscsomó volt nála, amin rengeteg kulcs lógott, és ahogy mentünk, abban volt valami varázslatos, pedig egy kicsit féltem,

mert ugye ott mégiscsak beteg emberek voltak. Az aput nagyon tisztelték a betegek és a kollégái is, mert zseniális orvos volt, neki a hivatása volt a legfontosabb. Csakhogy a tisztelet mellett mindenkiben ott lakozott némi félelem is. Apu az egyetemet csillagos ötösre végezte. Alapvetően belgyógyász volt, meg pszichiáter, és pszichoszomatikus 99

osztálya volt. Nagyon fiatalon lett osztályvezető főorvos. És nagyon fiatalon lett igazgató. Az összes beteg nevét kívülről fújta, az összes adatot, az összes laboreredményt, egyszerűen mindent. Közvetlen volt a betegekkel, mintha

ők lettek volna az elsők a számára. Reggel fél hatkor már bent volt az osztályon, és verte az asztalt, hogy hol van a jelentő. A kórház volt a mindene. Ha nyáron elutaztunk, akkor napjában többször, adott időpontokban hívták bentről, bediktáltak neki egy csomó mindent, pedig minden héten bement egy napot. Beautózott Bánkról. Ha kellett, többször is. Merthogy a Lipót volt az élete: eggyé vált azzal, hogy ő orvos. Úgy járkált bent, mintha az övé lenne a ház. Magabiztosan, határozottan. Nem csoda, hogy körberajongták a nők, hogy beleszerettek. De ő tett is ezért. Sportolt, adott magára. Imádta hallani, hogy őt dicsérgetik, hogy istenként néznek fel rá, hogy kacéran azt

mondják: „jaj, főorvos úr"... Udvaroltak neki folyamatosan. Előttem is. Pedig én gyűlöltem ezt, utáltam hallgatni, és egyáltalán nem szerettem, hogy az apu belemegy a játékba. Féltékeny voltam, amit ő többször meg is említett nekem, állítása szerint nem egyszerűen, hanem betegesen féltékeny voltam. Ezt meg is jegyeztem: betegesen féltékeny. Szerintem most is előfordul velem, hogy betegesen féltékeny vagyok. Ha valakit szeretek, akkor..., akkor hirtelen robban a bomba. Mert ha én szeretek valakit, akkor azt akarom, hogy csak engem

szeressen. Karácsonykor apám a kisöcsémmel együtt bevitt minket az osztályra, és az volt a feladatunk, hogy énekeljünk a betegeknek vagy mondjunk fel egy verset. Nem volt mese, menni kellett, az apu ezt nagyon szigorúan vette. Viszont 100

határozottan élveztem az egészet, bármennyire is izgultam előtte, mert a betegek nagyon örültek neki. Mindig izgultam, de ezekkel a karácsonyi dolgokkal kapcsolatban jók az emlékeim: egy nagy karácsonyfát látok magam előtt, ami az étkezőrészben volt felállítva. Az apu nagyon ügyelt rá, hogy minden rendben legyen. Ő mindenre

odafigyelt. Például, hogy ki legyenek festve a falak, mert a csúnya fal elrontja a hangulatot. Apámnak a rendelője is viszonylag nyugodt volt: rengeteg könyv volt szanaszét a polcokon. A fiókjában pedig mindig ott volt a Seduxen, az Andaxin, meg egy doboz cigi, miközben ő nem is dohányzott, csak ha nagyon ideges volt. Én persze láttam őt bepipulva, úgyhogy láttam dohányozni is. A fiókjaban egyébként mindig volt néhány ajándék is, többnyire tollak. Néha adott egyet-egyet. Számtalanszor előfordult, hogy rettegve ültem a szobája előtt, hogy mit talál majd ki, miért fog leteremteni. Merthogy mindig talált valami okot. Ambivalens érzés,

nagyon nehéz megfogalmazni: valahol imádom az apukámat, valahol pedig gyűlölöm azért, amit tett, amiért rettenetesen rossz apa volt. Amikor a nővérkék jöttek a szobájába, akkor engem mindig kiküldött. Mindig le kellett vetkőzniük félmeztelenre. 59. Két nap sem kellett, és odaköltöztem a Khalidhoz. Mintha akkor lettem volna elvonón is a János-kórházban. Egy, kettő vagy három hétig. A Khalid járt be, hozott nekem kaját meg turmixokat. De hát ez a leállás sem jött be. Utána is jártam folyamatosan a Rigóhoz a Depridolomért. 101

Be akartam feküdni a Nyírőbe, aztán megnéztem a Funk doktor osztályát is, de hát az maga volt a halál, csak a száraz elvonás ment. Nem bírtam volna Depridol nélkül. Na meg feküdtem én az Erzsébet krízisintervenciós osztályán is egy masszív krekkparti után. Ott is Depridollal próbáltak lehozni, folyamatosan csökkentették az adagot. Akkor már tényleg le akartam állni. A Khalid oda is hordta be nekem a házi turmixokat. Mindenféle furcsaságok voltak benne, de elvették tőlem, hogy bevizsgálják, mert azt gondolták, biztos van abban valami cucc, miközben nem volt benne semmi. Volt egy csaj az osztályon, akivel valamin nagyon összevesztünk. Zenét hallgattam, és talán nem tetszett neki, hogy hangos, úgyhogy fejbe rúgott. Ebből persze óriási veszekedés lett.

„Kinyíratlak, a gecibe, ha még egyszer megpróbálod" üvöltöttem vele. Velem nem lehetett szarakodni, menő csaj voltam, aki ismeri az összes külföldi bűnözőt. A balhé után volt egy vizeletvizsgálat, ami pozitív lett heroinra és kokainra, ezért kirúgtak. Két hete voltam bent, azt sem értem, hogy tudott volna kiürülni a szervezetem. Ennyi. Ez az elvonó sem jött be. Egyszer a Kútvölgyiben is feküdtem, azt még a Szabolcs ajánlotta, mert ott volt egy tök jó orvos. A Depridol járt. A Khalid meg az anyu is bejött. „Az általános pszichológia" című könyvet olvasgattam. Kitaláltam, hogy mennyire intelligens vagyok, a könyvbe beleírtam a gyógyszereim

nevét, és készítettem egy táblázatot is. Skizofrénekkel meg mániás depressziósokkal barátkoztam, elég jól kijöttem velük. Az egyik lánynak is a Balaton volt a kedvence, és mivel én állandóan walkmaneztem, ő adott nekem kölcsön 102

Balaton- és Neurotic-kazettákat. Nagyon-nagyon jó volt. De hát itt sem jutottunk előrébb. 60. Emlékszem, a Lipóton a bejárattal szemben volt egy folyosó, jobbra volt a lift és volt benne egy liftes bácsi, s csak vele lehetett fölmenni meg lejönni is, és az apu mindig beszélgetett ezzel a bácsival. Az apu mindig nagyon kedves volt ezekkel a bácsikkal, meg adott nekik

pénzt is. Ha nem a lifttel mentünk, akkor tovább a folyosón, és ott volt egy büfé, ahol az apu vett nekem egy csomó finomságot. Néha bármit megvett, amit akartam. A büfé jó volt, szerettem vele odamenni, és állandóan találkoztunk valami „rajongóval" közben, aki persze nem tudott ellenállni az apámnak. A Lipótmezőre a főkapun át mentünk be a kocsival, aztán át a kerten. Volt egy beálló, és mindig ott állt a kocsi valahol középen. Lehetett tudni, hogy a főorvos úr bent van-e vagy éppen házon kívül tartózkodik. Kinéztek az emberek és látták, hogy ott van-e a kocsija. Azaz vagy rettegni kezdtek, vagy nagyon örültek annak, hogy elment. Körülövezte apámat a rettegés, mert állandóan kiosztott

valakit. Káromkodott is rendesen. Például az orvosokkal: „Hogy lehetsz ilyen fasz, ezt nem tudtad?" Nem bírta a tudatlanságot, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy ő eltervezte. Ha bementem hozzá, rendszeresen kiugrottunk, felmentünk mondjuk a hegyre, és akkor ivott egy felest valahol. Az Origó presszóba járt, ami viszonylag közel van a Lipóthoz. Meg volt még egy hely, egészen fent Budán, aminek a nevére nem emlékszem. Útközben nagyon jó zenéket hallgattunk, és ez tök jó érzés volt, így 103

visszagondolva. Ha éppen rendben volt minden. De általában nem volt rendben minden. Vagy inkább semmi sem volt rendben. Mert ő is rettegett folyamatosan.

61. Az anyu nem egy beszédes típus. Többet tudok róla a nagyanyámtól, mint tőle. Valamiért nagyon zárkózott, azaz belsőleg pont az én ellentétem. A külsőségeket tekintve ő is szőke, kék a szeme, de szerintem nem sportolt soha, nincs fülbevalója sem, szóval összességében visszafogott típus. Amikor telefonon beszélgetünk, tulajdonképpen én beszélek, miközben ő szinte semmit sem mond magáról. „Hogy vagy?" „Jól." Ennél tovább nem jutok nála. Többször is próbáltam már beszélgetni vele a régebbi dolgokról, de nagyon nehéz, alig nyílik meg, szinte semmit sem mond el ezzel kapcsolatban. Mintha szégyellné a múltat. Tisztában vagyok azzal, hogy az apám őt is megverte meg minden, de erről nem hajlandó

beszélni. Anyu nyilván foglalkozott velem gyerekkoromban, de halványnak, gyengének tűnik ez az anyai vonal. Amennyire erősek és intenzívek az érzések apámmal kapcsolatban, annyira nem tudok az anyuról beszélni. Arra emlékszem, hogy sokszor megvigasztalt, mert ő tudta, mennyire rettegek az apámtól, hogy mennem kell hozzá. Előfordult, hogy mielőtt mentem, napokig nem tudtam vécézni, szorulásom volt a stressztől. De az is megesett, annyira ideges voltam, hogy nem tudtam enni, mert attól féltem, megfulladok vagy félrenyelek, és akkor kampec. Tele voltam szorongással. A kényszeres dolgaim első 104

megnyilvánulásai voltak ezek. Anyuval néha lehetett

beszélni, csakhogy ott volt a nevelőapám, és én kezdtem eltávolodni tőle. Egyszer a zuglói lakásban összevesztek, és én az anyummal elmenekültem. Bár sokkolt a helyzet, arra emlékszem, annak nagyon örültem, hogy az anyu mellettem van. Aztán visszaköltöztünk, és anyu mindig a nevelőapám mellett állt ki. Az anyum az esti gimnáziumban ismerte meg a nevelőapámat, a Jánost, akihez később az apámtól menekült. 62. Fölhívtam az anyukámat vagy bementem a munkahelyére, de ez szörnyűség lehetett, mert csupa vér volt a kézfejem.

De nem érdekelt semmi. Bementem a munkahelyére, nem emlékszem a reakciójára, de az biztos, hogy segítséget kértem tőle. Nem nagyon tudott reagálni a helyzetre, azt mondta, hogy hívjam föl a Rigó főorvos urat, ő volt a kezelőorvosom a Lipóton. Na most, a Lipót volt az a kórház, amelyikről tudtam, hogy oda soha nem fogok befeküdni, mert amíg apám élt, ott volt főorvos, igazgató. Felhívtam a Rigó doktort, aki szintén valahogy többet jelentett nekem, mint a többi orvos. Azt tudom mondani, hogy valamiféle spirituális kapcsolat volt köztünk. Azt mondta, hogy fölvesz az osztályára, menjek be. Így is történt. Anya többször is meglátogatott. Rigó doktor nem a zárt részre, hanem egy nyitott osztályra rakott. Ki tudtam

mászkálni, ki is mászkáltam. Minden este kiszöktem, elmentem anyagozni, nem bírtam ki anyag nélkül. Régen Depridolnak, akkortájt Metadonnak hívták azt a heroint helyettesítő gyógyszert, amellyel enyhíteni lehet az 105

elvonási tüneteket. A Lipóton fokról fokra, egy-egy szemmel csökkentették az adagomat. Kaptam még egy rakás antidepresszánst, csak „A" betűsből föl tudnék sorolni vagy ötfélét és akkor még ott van az ábécé többi betűje. Úgy éreztem, hogy a Lipóton hazaérkeztem. Attól függetlenül, hogy ki kellett mászkálnom, mégiscsak beépültem a kórházba. Volt egy belakott szobám, és mert nem volt hova mennem, nem volt senkim, nem volt

családom, nem volt lakásom, nem volt semmim, azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem a pszichiátrián. Nem csak az apám dolgozott annak idején a Lipóton, de a nevelőanyám is. Ő klinikai szakpszichológus. Egy nap valamilyen belső számról fölhívtam, elkezdtem vele üvöltözni, ő meg lecsapta a telefont. Nem tudtam vele megtárgyalni semmit. Egy éjszaka megkerestem azt az ajtót, amire ki volt rakva a neve, a névtáblát levágtam és kidobtam a kukába. Amikor az apám meghalt, fölmentem a lakásba. Azt mondta a nevelőanyám, hogy az apám személyes dolgai közül azt vihetek el, amit akarok. Én csak a gyógyszert akartam. Tudtam, hogy az apám lakásában zsákokban vannak a gyógyszerek. Azt mondtam, hogy adjon ide minden gyógyszert, más nekem nem kell. Azóta nem

láttam. Fél évig, amíg ott voltam a Lipóton, ő is ott volt minden héten öt napot, de soha nem látogatott meg. Skizofrének között éltem. A Péter bácsi nevű skizofrént azért szerettem, mert mindenféle matricát tudtam ragasztani a fejére. Volt egy másik pasas, nagyon tetszett, mert bottal járt. Ha csökkentik a heroint, illetve az azt pótló gyógyszert, a Depridolt, akkor az ember kezd 106

kényszeres lenni. Belülről jön valami megmagyarázhatatlan érzés, hogy valamit be kell venni,

jön valami bizsergés, hogy valamit találni kell. Nekem a szex jött be mint pótszer. Annyira, hogy huszonnégy órán át kell csinálni, sosem elég. Állandóan kiszöktem a kórházból, mentem a fiúkhoz. Volt egy fiú, mentős, ő fel is járkált hozzám. Szerintem bedumálta magának, hogy én vagyok a barátnője. Engem ez abszolút nem érdekelt, az volt a fontos, hogy szexeijen, hozzon gyógyszert, ennivalót vagy pénzt. A botos skizofrénnal mindenhol lefeküdtem. Leggyakrabban állva szexeltünk a zuhanyozóban. Aztán hoztak egy albánt is, az nagyon

tetszett. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy csináljuk, de azt nagyon. A tűszúrás helye könnyen elfekélyesedhet, ennek az albán fiúnak szó szerint rohadt a lába. Az sem zavart, hogy az ápolók szeme láttára feküdtem le az ápoltakkal. Ilyenkor a szerek elnyomják az önutálatot, pedig az aztán óriási mennyiségben volt bennem. Valahogy elfelejtettem említeni, hogy amikor még a junkie fiúkkal laktam, megpróbáltam felvágni az ereimet, de nem sikerült. A fiúk mondták, hogy menjek kórházba. Viszont mindenki függő volt és azoknak a szava egy másik függő számára nem sokat ér. A Lipóton megint próbáltam öngyilkos lenni, gyógyszerrel meg vagdosással, de megint nem sikerült. Nem tudtam mit kezdeni

magammal, mentem vissza a fiúkhoz, de akkor már egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi van velem. Egy nagy senki voltam, nem egy szupersztár. Mégis mentem, hogy adjanak heroint és persze ingyen. Nem akartak adni, még a mentős fiú se. Nem adott a Szabolcs se, ő egyébként másfél éve halt meg túladagolásban. Végül a 107

mentős srác kijött az ajtón, ledobta elém a földre a heroint, hogy tessék fasztarisznya. Erre nagyon emlékszem, ez nagyon durva volt. Hónapokig vergődtem a pszichiátrián, egyszerűen kutattam a lehetőségeimet, de nem találtam. Legyek mákteás? Hiába ópiumos származék, nem hat úgy,

mint a heroin. Felmerült, hogy megkapom az apám örökségét, lenne tőkém ahhoz, hogy heroint áruljak. De hát elromlott a kapcsolatom az alvilággal, úgyhogy ebből a nagyszerű ötletből sem lett semmi. Bejött a képbe egy fiú, ő mákteás volt. Nagyon szerelmes volt belém, mindig csókolóztunk, ő hozta nekem az akkoriban slágernek számító Codeint meg Noxyront. Volt egy orvos, ő írta fel ezeket a mákteásoknak. Nagyon bejött nekik. Emlékszem, gyakran lejártam a Csernus osztályára. Elvileg nem mehettem volna, de voltak anyagosok, én meg elvettem a pénzüket, lehúztam őket is. Állt a fesztivál, a Csernus kitiltott arról a szintről, a Rigó meg lerakott a zártosztályra. De olyan zártosztályra, hogy onnan se ki, se be. Ez volt a tízes. Annak idején az

apámnak a bel intenzív osztálya a másodikon volt, a kilences pszichiátria mellett. Javarészt ott töltöttem a gyerekkoromat. Gyakran énekeltem a betegeknek. Rigó kénytelen volt az öngyilkossági kísérleteim miatt a zártosztályra rakni, és oda is rakott. A tízes osztályon összebarátkoztam az alkoholistákkal. Egyetlen egy lehetőségem maradt, az alkohol, az ivászat. Összebarátkoztam egy öreg, sánta pasassal, azt mindig kiengedték a levegőre, így be tudta hozni a kétdekás rumot. Mert én csak azt ittam meg, a kétszáz forintos

puncsrumot. Nem tudom, most mennyibe kerül, de akkor annyi volt. Amint behozta, már öntöttem is magamba. 108

Közben nagy mennyiségben ettem a Rivotrilt, egy üveg maximum két napra volt elég. Addig öntöttem magamba, amíg teljesen be nem tompultam. Amikor elkezdték elvonni a Rivotrilt, hát az kegyetlen volt. Jöttek az epilepsziás rohamok, úgyhogy a végén egy éjszaka átkerültem az intenzívre. Az az orvos volt az ügyeletes akkor éjszaka, aki az apámnál tanult, és aki annyira jól nézett ki, hogy hulla szerelmes voltam belé. Nagyon jól emlékszem, hogy ezt az orvost hívták hozzám. Mit mondjak, a legrosszabb állapotban voltam. Behugyozva, beszarva feküdtem,

szerintem ruha sem volt rajtam. Egy idő után az orvosom lehozott a Depridolról. Az ópiát szintem lement nullára. Az már nem volt bennem, legfeljebb a gyógyszerek, meg az alkohol. Rigó doktor visszarakott a kilences osztályra, ami nyitott volt. Az első az volt, hogy heroinért megyek, azonnal kiszöktem. Természetesen szereztem heroint, viszont életemben először túladagoltam magam. Ez volt az egyetlen ilyen alkalom. Aki keményen függő, normál esetben nem tudja túllőni magát, mert a szervezetének a toleranciaszintje olyan magas, hogy nincs az a mennyiség, ami ezt meghaladná. Engem viszont levittek nullára, és én ezt figyelmen kívül hagyva a szokásos adagomat adtam be magamnak. Ebbe szoktak belehalni. Visszamentem a

kilences szintre, és ott lettem rosszul, az osztályon. Mentővel vittek át a Korányiba, a Zacher Gáborhoz. Sok mindenre nem emlékszem. Csak az van meg bennem, hogy a folyosón fetrengek és jönnek az orvosok. Nagyon megragadt bennem egy csaj, nővér volt, de orvosnak tanult. Borzasztóan kedves meg szimpatikus volt. 109

Megmentettek, de amikor már túlvoltam a legnehezebbjén, nagyon elkezdtem félni, hogy a Rigó nem vesz vissza az osztályra, és akkor nincs hová menjek, és ott vagyok egy szál ruhában és semmim sincs. Végül is megkaptam a lehetőséget, hogy visszamehetek a

pszichiátriára, a kilences osztályra, ami akkor az én otthonom volt. Berendeztem a szobámat, az ágyamat. A Lipóton gyakoriak voltak a vásárok, egy ilyenen loptam az ágygarnitúrámat. A hold meg a csillagok voltak rajta. Rengeteg mindent összelopkodtam, mindig voltak virágjaim. Amúgy nem voltam egyedül a szobában, volt társam is, de a magam részét függönnyel leválasztottam. Van valami bizsergés bennem, Hogy valamit magamhoz kell vennem. Gyerekkoromban is éreztem ezt, hogy valamire szükségem van, hogy jobban legyek. Ez kényszeresség, de ezt csak most tudom, akkor nem tudtam. Azt nem lehet rám sütni, hogy gyerekkoromban elhatalmasodott volna rajtam a depresszió, de az tény, hogy mindent magamba fojtottam, és alig beszéltem. Talán ezért voltam kényszeres. Ott van a gumicukor.

Imádtam enni. Enni? Dehogy enni! Konkrétan zabáltam a gumicukrot, amíg volt otthon. Ha az enyém elfogyott, akkor loptam a boltból, vagy ha nem onnan, akkor még rosszabb: egyenesen az öcsém adagját loptam el és faltam fel. Nem volt mérték, nem volt határ, nem létezett az a mennyiség, amire azt mondtam volna, hogy jó, elég, többet nem eszem. Pontosan ugyanezt éltem meg a citrommal is. A citrom egy nagyon erős, nagyon intenzív érzést okozó anyag, illetve gyümölcs. Ha eszem, vagy ha csak rágondolok, máris összefolyik a nyál a számban. Ugyanaz volt a helyzet, mint a gumicukorral. Egyszer csak 110

azt éreztem, hogy nekem citromot kell ennem, és ha nem kapok vagy nem jutok hozzá, akkor egyszerűen megőrülök. A citromfüggőség az olyan szinten ment, hogy nem ízesítettem vele a dolgokat, hanem nyersen ettem. Ettől persze a fogaim már gyerekkoromban szétmentek, és átlátszóak lettek. A citromzabálás tönkretette a fogzománcot. Merthogy szanaszét ettem magam citrommal, abban sem volt leállás. Az apáméknál például képes voltam egy liter citromlevet csak úgy üresen, magában meginni. A nevelőanyám meg állandóan kikészült, hogy elfogy a citromlé. Sosem voltam elégedett. Tornaórán imádtam kötelet vagy rudat mászni. Merthogy

felizgatott, vagy legalábbis valami egyszerű, kellemes érzéssel töltött el ott alul, a puncimban. De kiderült, hogy minden lány így van ezzel. Csakhogy mások abba bírták hagyni, én viszont ezt is kényszeresen csináltam. Másztam fel-alá, órákon nem bírtam rendesen a seggemen ülni, össze-vissza mocorogtam, hogy meglegyen ez az érzés ott alul. Az osztályfőnök írt is a szüleimnek, hogy nem érti, mi van velem. Kukacos vagyok vagy valami ilyesmi? Otthon ugyanez folytatódott, tanulás közben is izegtemmozogtam, mivel állandóan ott volt a kielégítetlenség érzése, és ahelyett, hogy elmúlt volna, egyre inkább fokozódott. Persze most, visszatekintve tudom, hogy mindez a bennem lakó óriási feszültség és a szorongás levezetése volt mindez. Hiszen én nem beszéltem a

körülöttem lévő emberekkel, főleg nem magamról, ezáltal nem tudtam semmit magamról, és csak a kényszeres cselekedeteim maradtak. Gumicukor, citrom, később a heroin, na meg az örök álmodozás. Merthogy arról sosem fogok leszokni. 111

64. A Rigó doktor unszolására kerültem le Komlóra, a Leo Amici Alapítványhoz. Hajthatatlan volt: azt mondta, csak oda mehetek. Az utazásra nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy anyu vitt le egy kollegájával. Izgultam, hogy mi lesz, fogalmam sem volt róla, mit keresek én ott. Körül sem néztem, hova kerültem, rosszul voltam mindentől.

Egy barakk elé gördültünk be a kocsival. Emlékszem, egy domboldalon kellett felmenni, aztán legurulni a völgybe, és ott volt Komló. A bejáratnál ott álltak a terápiás gyerekek. Beléptem az épületbe: volt egy nagy, központi tér, az ablakoknál asztalok álltak sorban egymás mellett. Ott lehetett enni, oda lehetett leülni. Jobbra volt egy kandalló. Az anyagosok jöttek-mentek fel-alá, és néztek rám furcsán, mert nekem reggel kellett volna megérkeznem, és nagyjából vacsoraidőben jelentem meg. Utólag elmondták, hogy rengeteg cuccom volt. A ruháimat végigrakták az étkezőasztalon, ahol legalább negyven ember fért el egymás mellett. Kombidressztől kezdve a magas sarkúig

volt nálam mindenféle ideális öltözet egy komlói kecskefejéshez. De hát én nem tudtam, hogy hova érkezem, meg hogy mit kell ott csinálni. Ebből a központi térből nyílt egy folyosó, és balra volt egy pici konyha, ahol mindössze két ember tudott tevékenykedni. Onnan nyílt a segítőszoba is, ahol le kellett ülnöm beszélgetni Mihivel Mihaldinecz Csabával - intézet- és programvezetővel. Már nem emlékszem, hogy miről beszéltünk, de a ruháim nagy részét visszaküldette, amitől én nagyon ideges lettem. Tovább a folyosón, jobb oldalon volt egy fiúszoba, a végén pedig két ajtó nyílt. A bal oldaliban szintén fiúk 112

voltak, a másik a lányoké volt. Csak két lány lakott bent, én pedig mind a kettőtől rögtön rosszul lettem, abszolút nem voltak szimpatikusak. Az egyik ugyan fiatal volt, de már öreg terápiásnak számított. A másik nagydarab volt, jóval idősebb nálam, Szegedről jött. Megláttam a szobában a vaságyakat, mondom, ezen fogok aludni? Két darab emeletes ágy volt berakva egy kicsi szobába, meg egy tükör, és néhány szekrény. Megmutatták a tusolót is, de majdnem behánytam, annyira undorító volt. Aztán a vécé is. Nem volt rajta ülőke. Mondom, ezt mégis hogy? Erre közölték, hogy higiéniai okokból nincs ülőke. Kész voltam, hogy hová kerültem. Elküldtek fürdeni, de nekem

nem annyira kenyerem a fürdés. Bementem a zuhanyzóba, de csak megengedtem a vizet, és azt hazudtam, hogy megfürödtem. Valahogy így kezdődött Komló. Rémes volt. A fiatalabb, rövid hajú csaj elég fiús volt, egyáltalán nem az én stílusom, ahogy a szegedi a vörös sem volt szimpatikus. Nekem persze akkortájt senki sem volt szimpatikus. Féltem tőlük. A közös étkezések rettenetesek voltak. Együtt kellett megennünk, ami ki volt rakva. Macisajt, paradicsom, kenyér, vaj meg ilyesmi. Be volt osztva, hogy ebből csak ennyit lehet enni, abból meg annyit. Lehangoló volt az egész. Volt egy kis vékony, szőke hajú mákteás fiú, meg egy idősebb anyagos gyerek. Az még talán szimpatikus volt, pedig alig volt foga. Rajta

tényleg látszott, hogy anyagozott. Ott volt a Bajzi is, a Szabolcs legjobb barátja, de ő már öreg terápiás volt, azaz kimászkálhatott meg felmehetett Pestre. Csinálta a jogosítványt is. Ő volt az egyetlen reménységem, hogy vele legalább tudok beszélgetni. Mindig arra vártam, hogy jöjjön már vissza Pestről. 113

65. Anyukám anyukája még mindig él. A férje már nem, mostanában halt meg. Azért mondom, hogy a férje, mert ő nem az igazi a nagyapám, az igazit sosem láttam, az én időm előtt meghalt. Úgy tudom, hogy horvát volt. A nagymamám sváb származású. Ok soha nem vigyáztak

rám, nem is emlékszem olyanra, hogy ott aludtam volna náluk, vagy ott töltöttem volna egy délutánt. Csak az anyuval voltam ott, egyedül sosem. A nagymamámnak nagyon szép háza van Zuglóban. Az ajtón van egy rács, amin hat zár van, mert már többször betörtek hozzá. A házban van egy hosszú folyosó, tele szekrényekkel, utána még egy ajtó, ahol szintén van egy zár, és abból nyílik az előszoba, abból pedig egy hatalmas nappali, ami félkör alakú, óriási ablakokkal, gyönyörű képekkel a falon. A lakásban csakis antik bútorok vannak, és herendi porcelán, és díszkanapék, és rojtos szőnyegek, és egy zongora. Fényűzően rendezték be. Gyerekkoromban oda kellett figyelni, nehogy úgy lépjek, hogy elrontsam a rojtokat a szőnyegen, mert akkor mindenki mérges lett. Ez ugye elüt

az otthoni körülményektől. Az anyu lakása teljesen letisztult, az apámé meg egy harmadik kategória, az a tipikus értelmiségi lakás. A nagymamánál minden szép, minden a helyén van, a porcelánfigurák sem mozdulnak el évek óta, az ezüsttál is mindig ugyanott van, és a nagyinak régi típusú telefonja van. A hallban van a tévé, és egy különleges falióra, ami nagyon jellegzetes hangon üt. A mai napig szeretem azt a házat. Gyerekkoromban csak akkor mentünk oda, ha valamilyen családi ünnep volt, úgyhogy nekem ez az egész környezet az ünnepléshez kötődik. Mintha az is ünnep lett volna, hogy odamehettem. 114

A nagyinál mindig rendesen kellett viselkedni, mindig

szépen kellett enni. Azaz mindenre oda kellett figyelni, amire az apunál sosem. A nagyi hálójában talán ha kétszer voltam bent, az „tiltott" zóna volt. Állt bent egy nagy szekrény, és én nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet benne. A nagyi imádott öltözködni, egy csomó bundája volt, és nyilván még van is. Ebből a szempontból rá ütök. Már nem a bundák számát értve, hanem hogy sokat foglalkozom a külsőmmel, hogy szeretem a ruhákat, hogy imádok öltözködni. A nagyi nagyon pedáns volt, mindent élére vasalva tárolt, kikeményítette az ágyneműket is. A konyha emléke él bennem a legerősebben. Nem volt túl nagy, de mindig itt ült le a család, amikor karácsonyi, vagy születésnapi ebéd volt.

66. A fiúk között ott volt a Pulyesz, akibe szerelmes lettem. Magas, vékony, fehér fiú, a kis herceget láttam benne: fürtös haj, helyes pofi. Volt egy szemüveges szegedi fiú is, az állandóan futott és gyúrt, konkrétan szétgyúrta magát, csak önmagával volt elfoglalva. Nagyon furcsa gyerek volt. Lórinak hívták. De bírtam, hogy olyan magának való. Aztán volt még egy árva fiú, aki össze-vissza járkált Pest és Komló között, és még egy srác, aki sokat segített a sportolásban. O kopasz volt, nagyon tehetségesen táncolt, és tök jól dobolt, jó volt a ritmusérzéke. Volt valami vadság abban, ahogy a kék szemeivel nézte az embereket.

Komló legelejéről nem sok mindenre emlékszem. Százféle levélpapírt vittem, és folyamatosan leveleket írogattam. Akkor még lehetett írni onnan, most már nem. Eleinte nem tudtam aludni, egyedül éreztem magam, nagyon hiányzott 115

a Khalid meg a kiskutyák. Vissza akartam menni hozzá, hogy majd biztosan megbocsát nekem, és akár heroint is árulok, ha akarja, de az biztos, nekem nem kéne itt lennem. Rettenetesen szigorú szabályok voltak. Reggel hétkor föl kellett kelni, be kellett ágyazni. Ilyet én soha nem csináltam. Rendben kellett tartani a cuccaimat. Ilyet sem. Fél nyolckor közös séta volt, nyolckor meg közös reggeli. Az elején azért ettem, mert más örömforrásom

nem volt, csak a kaja. Nyolctól fél kilencig tartott a reggeli, utána napindító csoport. Mindenkinek el kellett mondani, hogy mit csinál aznap. Délelőtt munka, aztán közös ebéd. Az ebédet mindig a terápiások főzték. Aztán közös éneklés. Volt egy segítő, aki gitározott, és volt egy énekeskönyv, amiből közösen énekeltünk. Aztán megint munka négyig. Négy után sportterápia, általában fociztunk. A fiúk néha erősítettek, és előfordult, hogy pingpongoztunk. Hétkor volt a vacsora. Fél nyolcig. Aztán a konyhások rendet raktak, majd esti csoport fél kilenctől. Ez volt az egész terápia lényege. Előfordult, hogy csak éjjel egykor kerültünk ágyba. Mindennap ez ment, kivéve

vasárnap. Aznap nem hétkor keltünk, hanem nyolckor. Az volt az alvós nap. Mindennek megvolt a helye, mindennek megvolt a felelőse: munkafelelős, mosásfelelős, konyhafőnök, állatfelelős... A fociszerelésekre is vigyázott valaki és a videokazettákra is. De a programoknak is volt felelősük. Minden be volt szabályozva, minden szigorú keretek közt ment. Tévét nem lehetett nézni, csak hétvégén, és akkor is csak este, és akkor is csak kötött időponttól, és persze közösen kellett kiválasztani, hogy milyen adást.

116

67. Karácsonykor mindig egy gyönyörűen díszített tányérkészletből ettünk, ezüst evőeszközökkel. Tökéletesen fel volt díszítve az asztal is, mert a nagyi kínosan ügyelt a küllemre. Húslevessel kezdtünk, a második fogás pedig rántott ponty volt. A nappaliban állt a

karácsonyfa. Arra sajnos már nem emlékszem, hogy miket kaptam ajándékba. A konyhából egyébként ki lehetett menni a hátsó kertbe, amiért nem voltam oda, ugyanis le volt betonozva ahelyett, hogy fűvel ültették volna be. Régen tele volt oszlopra felfuttatott rózsákkal. A nagyinak volt egy német juhász kutyája is, a Cézár. Amikor a Cézár meghalt, akkor lett egy másik német juhász, és azt is Cézárnak nevezték el. Féltem mindegyiktől, mert amikor kicsi voltam, az egyik megharapott. Egyébként igazi hűséges, házőrző ebek voltak. A kertben volt egy külön garázs is, amiben ott állt a BMW, és ez a múlt rendszerben elég menőnek számított. De hát a nagyiéknak jól ment, autósüzletük volt a férjével. Mindig utaztak, kijártak

Ausztriába, és Jugoszláviába is sűrűn mentek, legtöbbször a tengerpartra. Állandóan Adidas melegítőt hozattam velük. Meg gumicukrot és Kinder tojást. Ők pedig hoztak. Olyan furcsa ez az egész, mert abból kifolyólag, hogy állandóan, mindenre oda kellett náluk figyelnem és nem játszhattam kedvemre, érzelmileg nem igazán kötődtem hozzájuk, és ez talán látszódott is rajtam. Ők mégis hoztak nekem mindent. Ha kérdeztek, válaszoltam, de amúgy nem nagyon beszéltem. A születésnapomon egyébként előfordult, hogy nem mi mentünk hozzájuk, hanem ők hozzánk, és ilyenkor a nagyi sütött nekem egy speciális vaníliatortát. Nagyon szerettem azt a tortát, pedig nem 117

vagyok édesszájú, a csokit sem túlzottan szeretem. A vaníliatortát viszont nagyon. Ma is megenném, ha árulnának ilyet valahol, de hát nem árulnak, ilyet csak a nagyi tud sütni. Ezt sütötte nekem. Ölelkezés, puszilkodás nem volt. Illetve talán a köszönésnél. A torta viszont mindig ott volt. A nagyival egyébként telefonon sem nagyon beszéltem, tényleg csak az ünnepekkor találkoztunk, leszámítva, hogy néha voltunk a telkükön, Agárdon. Ott mindig vajas-kolbászos szendvicset ettem paprikával, és piros pettyes bögréből ittam a teát. Mindig teát. Merthogy akkor még a kakaót és a tejet is nagyon utáltam. Agárdon először egy kis ház volt, aztán vettek egy nagyobbat, valami fogorvostól. Háromszobás nyaraló volt ez, dupla telekkel. Ma is megvan. Kőépítésű ház,

nagy terasszal, matyó stílusban berendezve. Egyáltalán nem olyan volt, mint a pesti ház. Nem is tetszett annyira. Volt egy ágy a nappaliban, ott volt a tévé is meg a nagyiék ágya. Középen egy fonott szék, és volt ott még egy ágy, amit szúrós takaróval takartak le. Utáltam ráülni. Szerintem ilyen szúrós takaros élménye minden gyereknek van. Agárdon tele volt a ház pókokkal, úgyhogy a tesómmal alig mertünk esténként elaludni, mert féltünk tőlük. Nagyon pici kis szobácskánk volt, két ágy volt bent, semmi több. Ez a hálószobából nyílt. Agárdra ugyan nyaralni jártunk, de az apám feladatot adott nekem. Naplót kellett vezetnem, illetve levelet írnom neki arról, hogy mit

csinálok ott. Be kellett számolnom mindenről. Még arról is, hogy hoztunk-e biciklit vagy nem, és ha igen, mennyit bringáztam. Bringa, úszás, kosár..., ezek éltettek engem igazán. Pedig mindent egyedül csináltam, nem voltak barátaim Agárdon sem. Kiszúrtam magamnak egy fiút, aki 118

a szomszédban lakott, de egyszer megláttam, hogy valami csajjal csókolózott. Még akkor is tetszett, egyáltalán nem zavart, hogy mással csókolózott. Vagány fiú volt. Almát evett, és kiköpte. Ettől megvesztem. Erotikusnak és szexinek találtam, ahogy kiköpte az almát, mert nem ocsmány módon köpködött, hanem szépen. De hát ő is egy

elérhetetlen álom volt, ahogy szinte minden az életemben. Még a nevét sem tudtam, csak a házat ismertem, ahol lakott. El is tekertem napjában vagy harmincszor arra biciklivel, hátha észrevesz. De nem vett észre egyszer sem. Ha meg igen, akkor biztos azon nevetett, ahogy én a magam szótlan módján koslatok utána. 68. A terápia elején állandóan rosszul voltam, folyamatosan vécére kellett járnom, és nem tudtam aludni. A Rigó lehozott a Depridolról, mielőtt lekerültem, szóval elvileg nullán voltam. Leszámítva a gyógyszerelvonást. Komlón semmilyen gyógyszert nem adnak. Csak egy gyógyszer van. Illetve kettő. A kamillatea és a szeretet. Ezekkel kell

kezdeni valamit. Mosni abszolút képtelen voltam, a koszos bugyikat begyűrtem a párna alá. Rettegtem, mert néha jöttek a szobába ellenőrizni a szekrényeket, és ha szétszedték volna az ágyat, akkor megtalálják a koszos bugyikat. De megúsztam. Idővel persze kimostam őket. A konyhára két hónapig nem mehettem. Mások egyből ott kezdik, de én veszélyesnek tűntem, hogy talán fölgyújtok valamit vagy mit tudom én, mit csinálok. Mivel beszámíthatatlan voltam, némileg kivételeztek velem. Például, amikor először mondták, hogy takarítsak föl. Kikészültem, hogy itt aláznak engem, mert mégis miért 119

kéne nekem takarítani mások után. Tök ciki. De végül

csak elkezdtem takarítani. Másnak egyébként ez fél óra volt, nekem egy egész délelőtt ment rá. Kitakarítottam a lányszobát, az előteret, a központi teret. Annak idején még lehetett rádiót hallgatni napközben. Szólt a rádió, a diszkózene, és én elkezdtem magam produkálni. Az előtér a konyhára nyílt, bent főzött két terápiás, és nézték, ahogy én hempergek a földön a partvissal. Miközben csináltam a műsort, begördült a Mihi. A terápiások megrémültek, mert ordított a zene, én meg ugye a földön fetrengtem. Azon röhögtem, hogy úgy takarítok, hogy a ruhámmal szedem fel a koszt a földről. Belépett a Mihi, és meglátta, hogy mit csinálok, majd elkezdett ő is táncolni meg fetrengeni a

földön. Tök jó volt. Akkor először tűnt jónak ez a hely. Elkezdtem beépülni, de hozzátenném, hogy még akkor sem volt senki szimpatikus, lenéztem őket. 69. Egyszer anyuékkal elmentünk Agárdon egy Eddakoncertre. A zene amúgy is állandóan oda hallatszott a házhoz, és én mindig ott akartam lenni, ahonnan jött. Persze egyedül soha nem engedtek el koncertre, mert senki nem bízott meg bennem annak ellenére, hogy egyszer sem adtam rá okot. Talán inkább arról volt szó, hogy gyerekes voltam és naiv. Agárdról igazán a már említett szendvics van meg, illetve, hogy a tóban imádtam a víz alatt úszni. Kivittük a strandra a pokrócokat, rátelepedtünk, ettünk, ittunk, fürödtünk... Jó

volt. Már az öcsém is megvolt. Amikor nagyobb lettem, akkor még délben, negyven fokban is képes voltam tornacipőben meg pólóban a betonon kosarazni a 120

többiekkel vagy éppen egyedül. Egyszer voltak ott valami külföldiek, és nyilván nem beszéltek magyarul, úgyhogy egyből odamentem hozzájuk, és makogtam valamit. Nagyon vonzottak a külföldiek. Vágytam külföldre. Például voltak rokonaink Svédországban, és állandóan arra vártam, hogy jöjjenek. A nagyit meg irigyeltem, hogy mindig külföldre mennek a férjével. Ausztráliából is jöttek rokonok. Ausztrália, az milyen jó - gondoltam. A koalamacikhoz mennénk, ott tudnánk lakni, ott lenne csak

igazán jó élni. Álmok, álmok, álmok... Különleges és megfoghatatlan dolgok. Ami ismeretlen, az vonzó. 70. Komlón a programzárók mindig nagy események voltak, mivel megjelentek a józanok, akik már befejezték a programot. Tény, hogy rühelltem mindenkit, de amikor meghallottam, hogy józanok jönnek, azokra azért felkaptam a fejem. Nagyon érdekeltek. Meséltek egy lányról, a Magdiról, aki nagyon zűrös volt, amikor Komlóra került. Három évet töltött terápián, 6 volt a rekorder. Mondták nekem, hogy jól nézzem meg: kocsit vezet és józan. Ez nekem álomszerű volt: valaki heroinozott, és utána tök szép ruhákban jár, és dolgozik, meg kocsit vezet. Nem is tudtam elképzelni, hogy ilyen lehetséges. Izgultam, hogy mikor láthatom. A

programzárón bevontak a zeneterápiára, valamit kellett énekelnem, de nagyon nem mertem, mivel ott volt egy csomó ember: a józanok, zárósok családtagjai, minisztériumi emberek... Száz-kétszáz ember. Túlzottan sokkolt a tömeg. Viszont tényleg tátva maradt a szám, amikor megláttam a Magdit tök vagány módon befarolni a 121

kocsijával. Gyönyörű volt: hosszú, barna, csillogó haj, ragyogó arc. Úristen, ezt akarom én is! De mikor? Akkor még azt hittem, hogy képtelen vagyok a józan életre. Bizonytalan voltam. Az egyik segítőnek mondtam, hogy én ezt nem bírom, elmegyek, befejezem a terápiát, nekem dolgom van, az ügyeimet kell intéznem. Mihi közölte,

hogy oké, menjél. Kikészültem, hogyan lehet engem csak így elengedni, én azt hittem, hogy ott nagyon fontos ember vagyok, én vagyok ott a szupersztár, és közöltem, hogy engem nem lehet csak így elengedni! Az járt a fejemben, hogy visszajövök, és fölrobbantom az egész helyet. De valami bekattant. Ott maradtam, bármennyire is rosszul éreztem magam. Ahogy elkezdtem józanodni, nagyon rossz érzések kerülgettek. Kényszeresen be akartam venni valamit. De egy ilyen helyen csak az evés meg az önkielégítés maradt. Bejártam a vécére, és magamhoz nyúltam. Valami kemény ürességet éreztem, ami belülről bizsergetett. Aztán rászoktam a zabálásra. A szalonnától

kezdve a csirkecombokig mindent dugdostam a zsebembe, és befaltam. A kakaóra is rákattantam, pedig attól egész életemben hánytam. Akkora lettem, mint egy ház, bevizesedtem, legalább 70-80 kilóig fölhíztam. De nem érdekelt. Kényszeresen zabáltam. Egyszer jött egy fiú, Viktornak hívták, ő sajnos már nem él, nem fejezte be a programot. Általában az ő kajáját is megettem. 71. Apukámmal először a Szondi utcában laktunk, a VI. kerületben. Még egy verset is írtam erről, egy gyerekverset, amit feladtam postán: „Postás bácsi siess, / e 122

levelet vigyed, / Szondi utca 45-47, / második emeletre lépj."

A folytatásra nem emlékszem, de aranyos versike volt. A Szondiban volt egy kert a ház közepén, egyébként minden le volt betonozva az udvarban. Alattunk egy parlamenti képviselő lakott a családjával. A Szondi utcai egy igazi régies, nagypolgári lakás volt, óriási belmagassággal. Ha beléptünk, jobbra volt a konyha. Nehéz lenne elfelejteni, mert én ott nagyon sok finomságot ettem, ugyanis a nevelőanyám fantasztikusan főzött. Tulajdonképpen az egyetlen kapocs köztünk annyi volt, hogy segíthettem neki főzni. Aranyosan odatipegtem hozzá, és együtt főztünk. Csináltunk Mariska sütit, ami linzertésztából készült. Kerek süti volt, a középen lekvárral. Isteni finom illat lengte be az egész lakást, miközben ez sült, még mindig

benne van az orromban, ha eszembe jut. Apám persze a konyhában is remekelt, reggelente előadta, hogy szupersztár szakács, és milyen tehetségesen főz. Pár percig magyarázta, hogy ő mekkora séf, aztán nekiállt rántottát csinálni. Ennél többet nem tudott. Persze én még ezért is felnéztem rá, hogy ő egyáltalán rántottát tud csinálni. Összeütötte a tojást, miközben nekünk parádézott. 72. Egyszer az Andi, az idősebb lány közölte velem, hogy én egy mísz picsa vagyok, csak játszom az agyam, és nehogy azt gondoljam egy percig is, hogy én vagyok itt a királylány, és egyébként sem tetszem mindenkinek. Hogy segítő szándékkal tette, vagy nem, azt már nem tudom, de

tény, hogy jót tett velem, mert én egyáltalán nem voltam képben magammal. Fogalmam sem volt, ki vagyok, mit 123

akarok, mi ez az élet egyáltalán, és hogy azt miként kéne működtetni. Eleinte minden ellen lázadtam, folyamatosan megsértődtem, csináltam a fesztivált. Tele voltam rossz érzéssel, kezelhetetlenné váltam, és azt akartam, hogy mindenki velem foglalkozzon. Mindenáron kiharcoltam, hogy a középpontban legyek. Egyszer például eltűntem. Elemlámpával keresett a Mihi meg az Andi. Az Andi egyébként idővel a pótmamám lett. A Mihit pedig utáltam és imádtam egyszerre. Terápiás órán nem szerettem, mert mondta a hülyeségeit. De persze csak rá hallgattam.

Éjszakánként hallucináltam: attól féltem, hogy az erdőből szörnyek támadnak rám, és leszúrnak. Néha kényszeresen nevettem: mindenen nevettem, és mindenkit kinevettem. Este is, amikor aludni kellett volna. De nem tudtam aludni, mert nevettem, úgy, hogy az emeletes ágy is beleremegett. Persze nem azért nevettem, mert annyira boldog voltam, hanem azért, mert valami nagyon fájt belül. 73. A régi típusú házakban sok nagy lakásban van cselédszoba, a Szondi utcában ez közvetlen a konyhából nyílt. Ebben állt egy íróasztal, merthogy ez volt a nevelőanyám dolgozószobája. Pszichológus. Néha a betegek személyesen jöttek hozzá, de néha csak ült bent,

és a páciensek leveleire válaszolt. Az íróasztalon kívül még egy ágy és egy könyvespolc is volt bent. Az ágyat a nevelőanyám egy piros takaróval takarta le. Az apám állandóan berángatott ebbe a szobába, és azt magyarázta, hogy én ott készültem. Imádta ezt előadni, úgyhogy folyamatosan ezt kellett hallgatnom. Egyébként ebben a lakásban még az anyu is lakott, az apuval együtt rendezték 124

be, többnyire a nagyszülőktől kapott bútorokkal. A cselédszobába imádtam bekukkantani, sokszor be is mentem, de általában kiszaladtam onnan. Titokban benéztem a szekrényekbe, amikor nem voltak otthon. Apu egyszer innen szedte elő azt a régi, óriási bőröndöt, ami

telis-tele volt szerelmeslevéllel. Nem mindegyik volt szép köztük. Az egyikben például azt írta egy lány: „Már bánom, hogy neked adtam a szüzességemet." 74. Az első melónál a Filip volt a segítőm, ő alkoholistaként került Komlóra. Furnérlapokat fűrészeltünk, illetve inkább csak beszélgettünk, mivel nekem annyira nem ment a fűrészelés. Filip sokat segített nekem. Ő csinálta a zeneterápiát is. A felszabadító ünnepen, amit már említettem, a Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazámat kellett énekelnem a Pulyesszel meg a Filippel. Filip néha gitározott, én meg énekeltem a Balatonszámokat. Tudta rólam, hogy nálam elérkezett a világvége. Állandóan az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírom,

öngyilkos leszek, egyszerűen felakasztom magam a kertben. Nem bírtam a reggeleket, nem bírtam, hogy a nap égeti a szememet, rosszul voltam a betáblázott élettől, hogy minden egyes nap ugyanaz történik. Semmilyen pozitív dolgot nem láttam magam előtt. Filip rájött, hogy engem a zenével meg lehet fogni. Csináltunk közösen egy cédét, stúdióban felvettünk néhányat a Maldoror énekeiből. A Maldoror énekeit használtuk a színházterápiához. Kinyitottuk a könyvet, és mindenkinek egyenként ki kellett szedni egy részt, amiről úgy gondolta, róla szól. Egyszer jött egy színházterapeuta 125

Franciaországból. Először azt hittem, hogy egy pedofil

bohóc, és rémesen röhögtem rajta. Nagyon vicces pasas volt, és a színházterápia is kifejezetten vicces volt vele. Előtte a Bálint csinálta a terápiát. Neki harapdáltam a fülét meg puszilgattam a száját. Úgy nézett ki, mint egy kerek bohóc, a színpadon pedig mindig nagyon durva és kemény akciókat csinált. Valaha alkoholista volt, és itt volt Komlón, aztán segítő maradt. Heti kétszer volt színházterápia egy külön épületben, ahol éppen akkor építettek egy elég jó konyhát meg egy étkezőt, és amíg ezek nem készültek el, addig oda jártunk át. Különféle mozgásokat csináltunk. A foglalkozás elején mondta a terapeuta, hogy most mindenki kezdjen el mozogni a legeslegkisebb lépésekben, aztán menjünk a lehető leggyorsabban, mintha sietnénk, aztán nézzünk ki egy

pontot és kövessük, s ha találkozunk valakivel, akkor érintsük meg. Rosszul voltam attól, hogy meg kellett egymást érinteni. A fiúk sokszor félmeztelenül voltak és izzadtak. Undorítónak tartottam, hányingerem volt tőle. Féltem attól is, hogy fölemeljenek, merthogy voltak olyan feladatok, hogy felemeltük a másikat, és vittük. 75. Apu családjával december 26-án ünnepeltük a karácsonyt. Persze ezért is én voltam a felelős, és meg kellett alázkodnom. Pedig nem én tehetek róla, hogy anyuval elváltak. Szenteste és 25-én anyu családjával ünnepeltünk, és 26-án mentem az apuékhoz. A karácsonyi ajándékokat együtt vettük meg. Általában ruhákat kértem magamnak.

Előfordult, hogy októberben megvettünk az apuval mindent, de csak karácsonykor kaptam meg. A 126

gyerekszobában volt egy szekrényem, amiben az aputól kapott ruhák voltak. De én ezeket a ruhákat az anyuhoz nem vihettem haza, csak nála viselhettem. Szóval apám megvette nekem, amit akarok, de csak akkor tudtam felvenni, ha vele voltam. És hét napból öt napot nem voltam vele. Csak hétvégén volt esélyem ezeket a holmikat felvenni, amikor odamentem. Egyszer vetettem magamnak egy zebracsíkos plüsstáskát, és néhány rendhagyó cuccot... A nevelőanyám meglátta, és úgy nézett rám, mint egy ostoba libára, mert nem volt képes felfogni, hogy nekem ruha kell, arra van szükségem és

nem száz darab könyvre. Apám családjában minden, mindig szabályszerűen zajlott. Karácsonykor is. Mindenki berakta az ajándékát a fa alá, és egymás után, sorban bontottuk ki. Ez volt a szabály, az előírás, másképpen nem lehetett. Még a pontos sorrend is megvolt: először a nevelőanyám ment a fához, aztán az öcsém, aztán én. A többiek pedig végignézték, és kattogtatták a fényképezőgépeiket. Annyira rossz volt a légkör, hogy igazából nem is tudtam örülni az ajándékoknak. Én

tényleg megpróbáltam jól érezni magam, de képtelen voltam ebben a feszült családi hangulatban. Pedig óriási karácsonyfánk volt minden évben, nagyon szép, egységes díszekkel. Egyik évben a piros dominált, a másikban az arany. Ez amúgy a nevelőanyámnak köszönhető, volt hozzá érzéke, csak az a kár, hogy a saját maga által díszített fa sem dobta fel őt a közös ünnepléskor. Nem csodálkozom. 127

76. Amikor megjött a francia terapeuta, kitalálták, hogy két hét aktív tréning lesz. Se munka, se színház, csak mozgásterápia. Reggeltől estig a komlói színházban voltunk, csomagolt szendvicseket vittünk magunkkal. A

Bálint sokszor ordított velem, mert állandóan röhögtem. Valaki azt szedte ki a könyvből, hogy a barlangom mélyén ülök, csüggedt fájdalommal és ez nekem annyira vicces volt... Az jutott eszembe, hogy brumm, brumm, macika. És ahogy ezt mondta, én voltam a barlang egyik oldala, mert mi csináltuk a barlangot, emberekből volt a barlang, és a középen ült a srác. Én meg röhögtem. Lehetetlen volt engem koordinálni. Amikor nekem kellett választani, valami rémes szöveget olvastam fel. Talán valami ilyesmi: „mi a neved, te vakmerő szubsztancia..." Aztán az volt a vége: „Isten, veled én indulok." Teljesen agyament szöveg, semmi értelme nem volt, és nem is értette senki, hogy mit jelent. Próbáltam magamban következtetni,

próbáltam kitalálni, hogyan jelenítsük meg ezt színpadon. Csakhogy én iszonyú gátlásos voltam. Talán ezért is röhögtem folyamatosan, ezért nem mertem megszólalni, ezért nem mertem kiengedni a hangom. Mindenki megkomponálta a maga részét, jelmezek nélkül, merthogy ez egy naturális színház, mindenki mezítláb van, a fiúk félmeztelenül, nadrágban, a lányok is mezítláb, egy szál nadrágban és egy fekete pólóban. A lényeg az, hogy a saját érzéseinket kell megjeleníteni. Ha barlangot kérek, akkor a többiek csinálnak egy barlangot. Ha azt mondom, „emeljetek fel", a többiek megcsinálják. De én nem bíztam a többiekben. Ha az én részem jött, sosem voltam képes elmondani a szövegem. Képtelen voltam hat mondatot 128

megtanulni és fejből elmondani. Úgyhogy az én részemet nem is raktuk össze. Kábé tizenketten voltunk terápiások: mindenki megkomponálta a maga részét, mindenki el tudta mondani a szövegét, kivéve a Gabikát. Gabika csak röhögni tudott. Nagyjából egy ötéves gyerek szintjén voltam. De ez őket nem érdekelte. Közölték, hogy ettől függetlenül elmegyünk fellépni egy pszichiátriai konferenciára. Na, ez a hír sokkolt. Nekem meg sem volt a kiemelt szövegrészem! A segítők közben megírták a forgatókönyvet, miszerint Gabka lesz a negyedik. Hogy micsoda? Én nem voltam készen erre. De csak folytatták,

hogy utánam jön az Andi, és a Lóri bekúszik... És jönnek a többiek, és táncolnak, és az Andi lökdösi őket... Mindenkinek össze volt rakva a része, csak az enyém nem. Ennek ellenére elvittek. Izgultam, hasmenésem volt. Mit fogok én csinálni? Én vagyok a negyedik, és nem emlékszem a szövegre, és folyamatosan röhögök. Hogy fogom én kibírni, hogy nem röhögök a színpadon? Elkezdődött az előadás, félkörben ültünk, akinek jött a jelenete, az kiállt középre, és tette a dolgát. Egyszer csak jött a negyedik rész, és akkor valami megmozdult bennem. Fogtam magam, csináltam két vagy három bukfencet, és fölálltam. Elmondtam a részem: hat mondatot

hibátlanul, egybefüggően, majd visszabukfenceztem, és végeztem. A fellegekben jártam. Óriási sikerélmény volt. Annyira, de annyira büszke voltam magamra, hogy életemben először tök egyedül egy ekkora dolgot véghez tudtam vinni. Nagyon megdicsértek. És nem is röhögtem. Valami történt velem. Talán megkomolyodtam. Hihetetlen ereje volt ennek a színháznak. Utána folyamatosan fejlődtem. Ez a francia 129

színházterapeuta félévente jött. Kitalálták, hogy Déry Tibor „Ébredjetek fel!" című darabjából adjunk elő, abból

a könyvből válasszunk részt. Már nem tudom fejből az egészet, de a szövegem vége az volt: „Ébredjetek fel, ez az igazság hazugság!" Addigra annyira belejöttem a színházterápiába, hogy az előadás végén szerepeltem a forgatókönyv szerint. Akkora intenzitással adtam elő, hogy tényleg katartikus élmény volt ez mindenkinek, beleértve magamat is. Komolyan vettem a dolgot. A zene és a színház fogott meg. Ha csak arról szólt volna az egész, hogy szóban elmondják, milyen jó lesz józannak maradni, akkor tuti lelépek. De a színházterápiával teljes egészében fel mertem vállalni magamat: a mozdulataimat, az érzéseimet, a testemet... Egyszerűen mindent. Úgyhogy maradtam. Képtelenség szavakba önteni az egészet.

Gyerekkoromban gátlásos voltam, pedig állandóan volt bennem szereplési vágy. Az önbizalomhiányt a színházterápia oldotta fel. 77. A Szondi utcai lakás ijesztő volt. A gyerekszobában konkrétan egy lókoponya volt az egyik csillár, amiben egy piros lámpa égett. Nehéz lenne elfelejteni, hogy egy lókoponyán keresztül jött éjszaka a fény. Nem csoda, hogy az öcsém sem teljesen normális. Egyébként, ha a lókoponya nem lett volna elég, csak a nappaliba kellett átmenni, ahol meg rendes, emberi koponyák voltak kirakva a falra. Ezek alatt játszottunk. Marokkót, vagy kirakóst. Néha az apuval közösen raktuk ki. Az apu néha elővette mindenféle festők albumait. Ez engem

iszonyatosan érdekelt. Együtt elemeztük Dali képeit, arról 130

beszélgettünk, hogy melyik miről szólhat. Az apu szerette a művészetet. Néha egyik pillanatról a másikra kitalálta, hogy csomagolunk, és már úton is voltunk Salzburgba, és ott aludtunk, és múzeumba mentünk, és megnéztünk egy csomó kiállítást. Az ilyen utakra jólesik visszaemlékezni. 78. A Déry-darabba már mindent beleadtam. Akkor már legalább fél éve ott voltam, vagy talán háromnegyed éve is. Egyre komolyabban gondoltam a dolgokat, tényleg fel akartam épülni. Egyre jobban bíztam a többiekben, már

hagytam magam felemelni. A Lórival tudtam először olyan kapcsolatot kialakítani, hogy már túlléptem azon, hogy csak a szex miatt akarjon hozzám érni. Magamtól vállaltam el, hogy az ő részében benne leszek, pedig abban félmeztelenül, izzadtan fetrengtek a fiúk. Lóri szövege ez volt, a Maldororból: „Mocskos vagyok. Tetvek rágnak. Rám néznek a sertések, és okádnak." Eközben fetrengett a földön, én pedig egy másik lánnyal próbáltam őt szétszedni. Mondta, hogy „...a szívem dobog, de vajon dobogna-e, ha a hullám rothadása és bűzölgése nem táplálná bőségesen? (...) Egy gonosz vipera felfalta a hímvesszőmet és helyébe telepedett: eunuchhá tett az alávaló." Ezelőtt azt hittem, hogy a fiúk csak azért érnek hozzám, mert valamit akarnak. Már hogy szexuálisan.

Ahonnan én jöttem, ott azért értek egymáshoz az emberek, mert szexet akartak. Azt hittem, hogy csak ezért van kapcsolat férfi és nő között, és minden érintés erről szól. Azaz minden mocskos. És én is mocskos vagyok. Az én részem az volt, hogy „elaludtam a tengerparti sziklafalon. (...) Azt álmodtam, hogy belebújtam egy 131

sertés testébe. (...) Bizonyára jutalmul kaptam ezt az álmot, hiszen vágyaim netovábbja teljesült: nem tartoztam az emberi fajhoz! (...) Napközben az új-fajtámbeliekkel verekedtem. (...) Én voltam a legerősebb, mindenkit legyőztem. (...) A föld állatai nem merészkedtek a közelembe, és én ott álltam egyedül, nagyságom tündöklő

fényében. (...) ...átúszván egy folyót, (...) lábam megbénult (...) és éreztem, hogy visszaváltozom emberré. (...) Olyan nagy fájdalmam volt ez nekem, hogy újra föl kell öltenem eredeti alakom, hogy még most is éjszakákat sírok át miatta. (...) O, az óta a csillagos ég alatt, sziklafalon eltöltött éjszaka óta hányszor, de hányszor vegyültem el a disznókondák között, hogy (...) visszaszerezzem megsemmisített sertés-alakomat! Ideje búcsút venni, e diadalmas emlékek láncolatától, amelyek csupán az örök nosztalgia sápadt Tejútját hagyták meg nekem." Már értem, miért ezt választottam. Amikor anyagoztam, úgy gondoltam, hogy én vagyok a világ ura, én vagyok a

középpontja mindennek. Aztán újra emberré kellett változnom, vissza kellett térnem az emberek közé. Ez egy nehéz folyamat. Állandóan nosztalgiáztam, hogy vissza kéne menni, mert olyan jó volt anyagozni. A függőknek sokszor a jó jut eszükbe, és azért sem tudnak leállni. Nem arra emlékeznek, ami rossz volt, meg ami kinyírta őket. Hajlamosak vagyunk arra emlékezni, ami szép volt: én voltam a szőke Gabka, aki heroinnal járkált, és megvolt a helye a világban. Pedig semmilyen realitás sem volt. Erről szólt a színpadi részem. Abban az időben felléptünk a Szkénében. Ötnapos, folyamatos tréning volt, és minden este fellépés. Hatalmasat fejlődtem. A Maldorort és a Déryt is előadtuk. Szárnyakat kaptam, kiengedtem a 132

hangom... De amikor befejeztük az előadást, akkor jött a legnehezebb rész: a nézők bármit kérdezhettek tőlünk. Ha valaki fejlődni akart, érdemes volt megszólalni, de mi nem nagyon mertünk. Úgyhogy a terapeuták ezt feladatba adták nekünk. Az előadás végére már teljes eufóriában éreztem magam, és talán ezért mertem beszélni magamról, az érzéseimről, meg a fájdalmamról... Ez jelentette a régi Gabitól való szabadulást. Új arcot vettem fel egy teljesen idegen és ismeretlen világban, amit józanságnak hívnak. A terápiám vége felé lehetőségem volt még egy részt választani. Állati sok agresszió jött ki belőlem előadás

közben, szó szerint ordibáltam a színpadon. Ennél a résznél már közeledtem a két évhez - ennyit voltam terápián. Ez a rész már nem a szenvedésről, a mocsokról és az anyagozásról, hanem a kirekesztettségről szólt. Megváltoztam. Volt még egy részem a Maldororból. Arról, hogy képtelen vagyok elfogadni a hazugságot. „Én nem tudok nevetni. Sose tudtam nevetni, bár sokszor megpróbáltam. Nagyon nehéz megtanulni nevetni. (...) Nos, én valami sokkal érdekesebbnek voltam tanúja: láttam, hogy egy füge megevett egy szamarat! És mégse nevettem; komolyan mondom, egy arcizmom se rándult. Olyan sírhatnékom támadt, hogy kicsordult a könnyem. (...) Ha valaki azt látja, hogy egy szamár fügét eszik, vagy egy füge szamarat

eszik (...) biztosra vehetitek, hogy két-három percig gondolkodik, hogy eldöntse, miképpen viselkedjen, aztán letér az erény útjáról, és hahotára fakad, mint egy kakas! (...) A kakas nem vedli le kakas voltát, nem mintha képtelen volna rá, inkább büszkeségből. Tanítsd olvasni: fellázad. Nem papagáj ő, hogy örüljön tulajdon tudatlan és 133

megbocsáthatatlan gyöngeségének. Ó, förtelmes lealacsonyodás! hogy hasonlítunk a kecskére, ha nevetünk! Az arcot elhagyja hideg nyugalma, és átadja

helyét két óriási halszemnek, mely (...) fényleni kezd, mint a világítótorony! (...) De hát nem tudom visszatartani a nevetésemet. (...) Nevessetek, de ugyanakkor sírjatok is! Ha nem tudtok a szemetekkel sírni, sírjatok a szátokkal! Én, én nem hagyom, hogy kihozzon a sodromból azoknak az embereknek az idétlen kotkodácsolása és hamisítatlan ökörbőgése, akik mindig megszólják olyan embertársukat, akinek a természete elüt az övéktől. (...) Én meg akarom mutatni erényeimet, de nem vagyok olyan képmutató, hogy palástoljam hibáimat! Az érzékenység és az igazságszeretet mezsgyéi közt felvonul majd a jókedv, a rossz, a dölyf, a téboly, és példájával megdöbbenti az emberiséget: mindenki felismeri majd magát, de nem azt,

hogy milyennek kellene lennie, hanem hogy valójában milyen." Ez volt a szövegem, a mozgásom pedig nagyon profin meg volt komponálva. Olyanokat meg mertem csinálni, hogy belenyúltam a számba és virítottam a fogaimat, amik amúgy nem túlságosan voltak rendben. De hát így tudtam előadni a darabot. Arról szólt, hogy én mindig azt éreztem, kilógok a sorból, és más vagyok, mint a többiek, akik rajtam nevetnek, mert én más vagyok. Az emberek általában cinikusan kinevetik azokat, akik nem olyanok, mint ők. De én soha nem voltam ilyen. Ha valakit meglátok az utcán, aki különlegesen öltözködik, teszem azt, egy nagy kalap van rajta, esetleg egy pink cipő, vagy teljesen eltérő kiegészítők, én soha nem röhögöm ki, hanem inkább érdekes jelenségnek látom.

Olyan jó, hogy ennyire különbözőek vagyunk. Erről is 134

szólt ez a rész. Meg arról a fájdalomról, amit akkor már ilyen szinten ki tudtam adni magamból. Mindig is fájt, hogy kinevetnek az emberek azért, mert más vagyok. Gyűlölöm a képmutatást, és gyűlölöm, ha az emberek megjátsszák magukat. Egyszer úgyis mindenki szembekerül önmagával. A színházterápia fantasztikus módon segített érzelmileg felfejlődni. Tisztába kerültem magammal, megtaláltam a lehetőségeket és a módszert arra, hogy ki tudjam fejezni az érzelmeimet. Két évvel

előtte azt mondták a csoporton: „Gabi, még mindig nem tudja elmondani, ha valami bántja." De ez nagyonnagyon megváltozott. Már el tudtam mondani. 79. A nevelőanyám teljesen kiborult tőle, hogy literszámra ittam a citromlevet. Szükségem volt erre a rémesen maró érzésre, amit a citromlé adott nekem. Szétmart. Intenzíven szétmart. Nem bírtam nélküle. Vedeltem a citromlevet, és zabáltam a citromot, aminek köszönhetően a fogaim totálisan tönkrementek. Még az anyagozás előtt tönkrementek a fogaim, mert a citromsav lemarta a fogaimat. Kamaszon már viszonylag normálisan néztem ki, de alig mertem mosolyogni. A fogaim miatt gyűltek

bennem a gátlások. Napról napra egyre több. Anyuék kitalálták, hogy rakjunk fel koronákat, ami azért elég erős ilyen korban, de hát rosszul néztek ki a fogaim, na! Persze az apám nem engedte, hogy felrakjuk. Miközben a fogaim konkrétan átlátszóak voltak! Végül a Lipóton egy néni ráragasztott valami fogszerűséget. De az sehogy nem nézett ki. Nem bírtam, nem tudtam, nem akartam mosolyogni. Most, hogy már másodszorra is megcsinálták 135

a fogaimat, szépnek érzem. Úgyhogy állandóan nevetek. Majd kilógnak a számból a fogaim! Régen maximum zárt szájjal

mosolyogtam. Vagy még úgy sem. Gyerekkoromban persze az sem tett jót nekik, hogy csattogtattam, kattogtattam, éjszaka pedig csikorgattam őket. Még a Szondi utcában laktak apámék, amikor megszületett a húgom. Arra viszont már nem emlékszem, hogy hova rakták. Talán a gyerekszobában volt még egy gyerekágy? Mindegy, a lényeg, hogy ez már négyüknek kevés volt, hétvégenként pedig velem is számolni kellett. Apám egyik nap hazajött, és közölte, hogy elcseréljük a lakást, és nagyjából másnap már költöztünk. Ha valamit a

fejébe vett, gyorsan cselekedett. Pikkpakk átköltöztünk a Dohány utcába, a zsinagóga mellé. A zsidónegyedbe. Ennek az apu nagyon örült. Abban a házban is egy második emeleti lakásba mentünk, volt vagy 220 négyzetméter, persze óriási belmagassággal. Ahogy beléptünk, volt egy hosszú fedett folyosó, ez volt a télikert. Tele növénnyel. Apámnak mindig voltak növényei, és rendesen gondozta őket, foglalkozott velük. Őket sosem bántotta. 80. Az öcsémről, a Zoliról jóformán még nem is beszéltünk. Ő ugye hét évvel fiatalabb nálam. Gyerekkoromban vele volt a legszorosabb kapcsolatom. Amikor én 17 évesen elmentem, egyedül vele kapcsolatban volt lelkiismeret-

furdalásom. Csakis felé éreztem szeretetet. Mai napig is, ha arra gondolok, hogy a családomból kire számíthatok, akkor a kisebbik öcsém jut eszembe. Érzem, hogy szeret. Nem tudom megmondani, hogy miért, azaz ő engem 136

teljesen önzetlenül szeret, ő azt a Gabit szereti, aki én vagyok. Aki lehet, hogy hangosabb, mint az átlag, és tett, amit tett, és egy teljesen más karakter, mint ő, de mégis szereti. Ez pedig fantasztikus érzés. Zoli most külföldön tanul, de tartjuk a kapcsolatot, kölcsönösen keressük egymást. Gyerekkorunkban nagyon sokat játszottunk, rosszalkodtunk együtt. Ő ilyen kis vasgyúró volt, Dodinak neveztem. Én mentem a görkorival, ő meg jött utánam a

kis műanyag háromkerekű motorral. Mindig rohant utánam. Nagy, sárga bukósisakja volt, elöl két foga hiányzott, és úgy mosolygott. Gyönyörű, tejszőke gyerek volt, csillogó kék szemekkel. Együtt fürödtünk, mikor én már egész nagy voltam, mi még akkor is egy kádban fürödtünk, pancsoltunk. Csak pozitív élmények jutnak róla eszembe. Ő az egyetlen ilyen ember. Szeretem! 81. A kedvenc segítőm, a Mihi, úgy nézett ki, mint egy kobold: fekete haja van és alacsony. Nagyon jól focizik, mert gyors. A kezei kicsik. És a lába sem olyan nagy. Szerintem alacsonyabb nálam. Viszont különleges szemei vannak. És fölállós szemöldöke van. Néha azt hittem,

hogy ő az apám, néha azt, hogy a szerelmem, vagy éppen nem is tudom, mit hittem... Nem tudtam az embereket hova tenni. Sémák voltak a fejemben, más nem nagyon. Volt egy alkoholista segítőm, a Bubu, aki iszonyatosan merev volt és agresszív, állandóan üvöltött velem, én meg röhögtem rajta. Egyébként ő volt a konyhafőnök. Teljesen más közegből jöttünk, máshol nem is álltunk volna szóba egymással. A terápia viszont összehozott minket: ott nem a különbségekre, hanem az azonosságokra koncentrálunk. 137

Bubuval az agresszivitása ellenére jó lett a viszonyunk, a

végén már normálisan tudtunk beszélgetni. Eleinte arra koncentráltam, hogy mik a különbségek. Csak az volt szimpatikus, aki kicsit hasonlított rám. De hát ilyen nagyon nem volt. Kategorizáltam: ez hiteles terápiás, mert ez anyagozott rendesen, a többi meg csíra, mert szerintem fél pakettért rohangáltak egész nap. Egy-két emberről tudtam csak, hogy rendesen nyomták, és azoknak a véleményére mindig hallgattam. Mentem is utánuk. A terápia tele volt buktatókkal, amik közül talán a monotonitás a legkeményebb. Két évig egy helyen éltem, egy miniatűr, szigorúan beszabályozott világban. A hetedik hónapban fogadhattam először telefonhívást. Anyuék hívtak. Ha kaptam levelet, föl kellett olvasni a csoporton, hogy mindenki tudja, mi történik velem. A

terápia lényege az őszinteség. Nem másokat, hanem magunkat csapjuk be, ha nem csináljuk rendesen. Beismertem, hogy tehetetlen vagyok a függőséggel szemben, és az életem irányíthatatlanná vált. Azt az egyet tudtam, hogy semmi nem elég, és soha nem elég. Nem tudok úgy használni semmit, hogy egy nap csak egy adag, mert az nem elég. Egy nem elég, kell még, még, még, és még. Csakhogy ettől soha nem fogom igazából jól érezni magam. Fiatal voltam, egy mindössze huszonhárom éves, mocskos kislány, aki rondának és tehetségtelennek tartja magát, és nulla önbizalma van. Takargattam magam, a lábam, a kezem. Az asztalnál magam elé húztam a hajamat, hogy ne lássák az arcomat. Csoporton szakadt

rólam a víz. A Mihi rám szólt, hogy próbáljak meg smink nélkül élni. Akkoriban még volt olyan, hogy sminkelés. Smink nélkül szégyelltem magam, nem találtam a helyem. 138

Aztán elkezdett hiányozni az apám, aki akkor már négy éve halott volt. Úristen, nincs apám. Ez mekkora gáz! Nincs biztos háttér mögöttem. Mit fogok kezdeni nélküle? Nagyon hiányzott. Csak az apu, csak az apu, pedig én mindig az ő mintáját követtem. De hát meghalt. Akkor volt az, hogy olyan leszel, mint az apád. Amikor a Mihi ezt bemondta, egy buszt toltunk. Pécsett a hegyoldalban kiszállított minket a buszból, hogy gyerünk, toljuk. 82.

A Dohány utcai lakásban súlyosan kiéleződtek a konfliktusok. Apám azt mondta, hogy érezzem magam otthon, miközben a nevelőanyám állandóan megkérdezte, hogy: mi van, nem hoztál ide törülközőt, és csak így idejössz? Szörnyű végletek. Nem tudtam feldolgozni. És persze képtelen voltam jól érezni magamat. Na de hogy tudtam volna jól érezni magam ebben a kettőségben, ahol mindenki az ellenkezőjét mondja nekem? Képtelenség. Bár nem ez volt a legjobb megoldás, de elkezdtem magamat hibáztatni, hogy én tehetek mindenről, mert velem nem lehet barátkozni, mert képtelen vagyok barátságos lenni. Miközben ez nem volt igaz! Nekem volt egy nevelőanyám, aki pszichológus volt, és már kiskoromtól kezdve meg megpróbált kinyírni. És ettől

kikészültem. Meg az apám akaratosságától. Már apám és anyu is kétfelé húzott, aztán apám és a nevelőanyám is. Ebben az új lakásban volt egy szobám. Legalábbis apám így hívta. De ez nem szoba volt, hanem egy galéria az öcsém ágya felett. Idővel berakott oda egy számítógépet, meg bekötötte az internetet. Általában fölmentem az ágyamra és bekucorodtam, elbújtam mindenki elől. 139

Előadtam, hogy alszom. A falra kiraktam mindenféle modellek képeit, ahogy mennek a kifutón. Ezeket mind a divatmagazinokból vágtam ki, és celluxszal ragasztottam a falra. Imádtam a divatot, tetszett a modellszakma. De hát

az csak álom lehet egy olyan lánynak, mint én, ugye? Az én családomban a földön kellett állni kettő, azaz kettő biztos lábbal. „Igen, kislányom, te vagy zenész, vagy jogász leszel" - állandóan ilyeneket mondtak. Egymás után sorolták az unalmasabbnál unalmasabb állásokat. Mindenki a saját képére akart formálni, azt viszont senki nem vette észre, hogy én valójában ki vagyok, azzal pedig végképp nem foglalkoztak, mit akarok. Talán az anyuék. De ők is apám befolyása alatt álltak, úgyhogy nem volt beleszólásuk, és nem is álltak ki értem. Mindenki annyit tudott mondani: „Igen, Gábor..." „Igen, főorvos úr..." „Igenis, főnök úr..." „Ügy lesz, ahogy mondja." Apám talán azzal kompenzált, hogy sok mindent megvett

nekem. Megkaptam a sajtot, a téliszalámit, meg a ruhát, de közben nem kaptam meg a lényeget, azaz egy épkézláb, szerető családot. Emlékszem az apura, ahogy feküdt az ágyon a könyvek között, miközben reggelente ment a Napkelte. Állandóan fent volt már hajnali négykor, és hallgatta a híreket a rádión, meg nézte a tévét. Megvolt a saját világa. Aranyos volt, ahogy a rádióval a kezében, alsógatyában, mezítláb sétált fel-alá, borotvahabbal az arcán. De hát ez csak reggel volt így. Az egyetlen napszak, amikor tényleg normális volt: meglocsolta a virágokat, rendbe szedte magát, és megkérdezett, hogy szerintem mit vegyen fel. 140

83. Aki szerelmes lesz odabent, azzal nem tudnak mit kezdeni: képtelen a programot folytatni. Na meg azt gondolják, hogy akik szerelmesek lesznek, azok visszamennek anyagozni. Elkezdtem szórakozni a Pulyesszel, és a végén iszonyú szerelmes lettem belé. A terápia nagy része arról szólt, hogy minket szétválasszanak. Rögtön megkaptuk a csoporton, hogy túl sokat beszélgettünk egymással.

Megpróbáltunk változtatni: az egyikünk elhidegedett, de akkor a másik elkezdte baszogatni. Szenvedtem. Szerelmes voltam. Kisütött a nap, kinyíltak a virágok, zöldellt az erdő, minden szép volt. Lebegtem az egyébként sivár életem felett. Most már úgy látom, hogy szükség volt erre, mert még nem voltak céljaim, és nem tudtam, mit akarok. Aztán eljött a pillanat, hogy a Pulyesz majdnem befejezte a terápiát, és már csak a programzárója volt hátra. Akkor lefeküdtünk egymással. Egyszerre engedtek haza minket. Pont úgy történt az egész, mint régen, azaz letámadtam. Semmilyen józanság nem volt az egészben. Semmi. Egyéves terápiás voltam akkor, és szexuális kultúra egyáltalán nem volt bennem. Egy sima lépcsőházban esett

meg. Abnormális viselkedés, merthogy ebben nem volt semmi intimitás. Eltitkoltuk a történetet, amikor visszamentünk Komlóra, a titkolózás pedig a felépülés legveszélyesebb része. Végül a Pulyesz elmondta az egyik józannak, aki szerint ezt nem lehetett titokban tartani. Úgyhogy elmondtuk a Mihinek, aki közölte: „Jó, akkor most csomagoljatok, és estére ne legyetek itt." Aztán megkérdezte: „Mit fogtok csinálni?" Mondtam, hogy együtt leszünk, jövünk-megyünk, utazgatunk... Abszolút 141

nem voltam képben. Bár rengeteget fejlődtem addig, még képtelen voltam a normális életre. Rendhagyó dolog történt: ilyenkor tényleg mindenkit elküldenek, de én ott

maradtam a terápián, csakhogy iszonyatos megszorítások között. Visszaraktak nulladik fázisba, azaz újra kellett mindent kezdenem: se telefon, se levél, se hazamenés, se semmi. Ja, és egy Love feliratú pólóban kellett egész nap járnom. Állandóan baszogattak. A Mihi is beszólogatott, hogy „takarodjál innen, nem kell itt kúrni a terápiásokkal"! Ismét egyedül éreztem magam. A Pulyesz akkor már kint volt. Az Andi is elment. Meg a Lóri is. Én meg ott maradtam az újonnan érkezettekkel, akiket abszolút nem ismertem. A felépülés lényege, hogy amit tudunk, azt továbbadjuk. Én annyira adtam tovább a dolgokat a többieknek, hogy még a nevüket sem tudtam. Volt olyan

terápiás, aki ott volt már fél éve, és ha kétszer szóba álltam vele, az már sok volt. Pedig egy helyen laktunk. Először a cselekedeteimben kezdtem felépülni. Például beengedtek a konyhába. Körülbelül fél óra alatt sikerült egy meleg kakaót készítenem, mert be voltam szarva, és nem tudtam, hogyan kell bekapcsolni a gáztűzhelyet, mit kell belerakni, hány liter tejet, milyen cukrot satöbbi... Nagyon féltem. Azt akartam, hogy mindenki szeresse a kakaómat, mert ha mindenkinek jó vagyok, akkor szeretni fognak, ha nem mondok csúnyákat, akkor szeretni fognak, ha azt mondom, amit hallani akarnak, akkor szeretni fognak. Egyszer este hétre tejberizst kellett főznöm, de én már délután háromkor bent voltam a konyhában, és

remegtem, hogy milyen lesz, hogyan fog sikerülni. De nem nevettek ki. Mindenkinek megvoltak a problémái: volt, akinek meg kellett tanulnia, hogyan kell a mosógépet 142

bekapcsolni. A szekrényben is folyamatosan rendet kellett tartani, de az enyémben persze állandóan kupleráj volt. A Mihi mondta, hogy jó lenne, ha tisztelettel lennék a ruháim iránt, és rakjam rendbe őket. Ezt meghallottam, és elkezdtem tisztelettel lenni a ruhák felé. Konkrétan színsorrend lett a szekrényben. Csakhogy ez a másik véglet. Kék, lila, fekete, fehér. Ha új lány érkezett, ugyanezt elvártam tőle, különben kiszórtam az összes holmiját a földre. Nagyon kegyetlen voltam másokkal.

84. A Dohány utcai lakásban apám egyszer megrugdosott a konyhában. A padlón feküdtem, ő pedig rugdosott, nekem pedig iszonyúan fájt ettől a bordám. Amikor abbahagyta a verést, ráadásként még leköpött. Nem emlékszem már, hogy mi volt az ok, hogy miért vert, rugdosott össze. Nyilván valami iskolával kapcsolatos hazugság. Merthogy én sosem mertem bevállalni, ha egyest kaptam, vagy hogy nem mentem be az iskolába. Az anyuék egy idő után már nem is mondták el az apunak, hogy mi van velem. Pedig régen rendesen jelenteniük kellett rólam, én pedig rettegtem, hogy mi lesz, ha hozzá megyek. Nem véletlen

volt nekem állandóan szorulásom a vécén. Nem mertem odamenni. Pedig apámnál néha megestek jó dolgok is. Apuval néha belemásztunk a hűtőbe, kirántottunk fél kiló Pannónia sajtot, levágtunk egy óriási darabot a téliszalámiból, és úgy nyámmogtunk, majszoltunk. Még kenyeret sem ettünk hozzá. Apunak egyébként az volt a szokása, hogy beleevett mások kajájába. Ő nem tudott szépen enni, ahogy az öcsém sem, csak én, mert én ugye az anyutól meg a nagyitól megtanultam. Azóta kicsit 143

változott a helyzet. Bár még mindig szépen eszem, de azért néha-néha előfordul, hogy össze-vissza zabálok. Megint egyfajta kettősség. Ja! És apám soha nem hagyta,

hogy megnézzem a Nagy zabálást. Pedig kíváncsi voltam rá. Ő nagyon szerette azt a filmet. 85. Egyszer jött egy nagyon dekoratív lány, a Gizella. És volt egy fiú, aki szerintem szerelmes volt belé. Ez a lány rendben volt, szerintem nem volt anyagos. Mindent meg tudott főzni, rendben voltak a ruhái, szép volt a haja. Tornázott meg aerobikozott. Rosszul voltam az ilyen lányos dolgoktól. Feszülős nadrágban ment ki a fiúk közé, és ott tette magát. Nyilván volt köztünk konkurenciaharc. De hát nem volt anyagos, úgyhogy nem értettem, hogy mit keresett ott. Állandóan vitatkoztunk. Csoporton középre ültettek és összekötöttek minket egy szíjjal. Az apámmal

húzott engem, és erre nagyon be tudtam pöccenni. De ő csak mondta a magáét, hogy apám öngyilkos lett meg mit tudom én. Fölment bennem a pumpa, agresszív lettem. Miután az érzelmeimet akkor még nem tudtam kimutatni, a feszültség levezetésének egyetlen módját ismertem. Ráüvöltöttem: „Figyelj ide, te köcsög, ha most nem hagyod abba, én úgy fejbe rúglak, hogy attól kódúlsz." Gizella persze sírva rohant aztán a segítőhöz, aki szerelmes volt belé. A csoporton egyből megtaláltak, hogy milyen agresszív vagyok. De aztán visszajött egy régi terápiás fiú, aki elég agresszív volt még terápiásként. Közölte, hogy hát ő bírja a Gabit, mert ő legalább megmondja a frankót, és nincsen semmi baj, így kell ezt csinálni. Meglepődtem, hogy valaki így reagált. Ennek a

144

csajnak egyébként nem volt hosszú karrierje bent. Hétvégére hazaengedték, beszedett egy csomó fogyasztótablettát, és nem jöhetett vissza. Ott volt egy ideig a Bajzi volt csaja is. Szerettem. Mákteás, noxyronos, régi generációs drogos volt. Visszahúzódó csaj volt, könnyen kijöttünk egymással. Már fél éve ott volt, amikor fociztunk, és még mindig nem tudta, hogy melyik oldalon

áll. Nem látta, hogy kivel van, annyira megvolt zavarodva. Sajnos nem csinálta végig a terápiát. Egy fiú szerelmes volt belém. A segítők tudták, hogy engem abszolút nem érdekel, meg én ezt el is mondtam a csoporton. Elég kemény voltam a fiúkkal, és elég sokat konfrontálódtam. Nem tudtak úgy nézni rám, mint egy terápiás társra. Ott nagyon könnyű egymásba szeretni, mert állandóan együtt vagyunk. Az egyik terápiás fiú, aki utánam jött, az a Lipótmezőn az ápolási igazgatónőnek volt a fia. Apám révén tudtunk egymásról. Drogozott, és le kellett jönnie. Nem volt annyira függő, mint én. Reggelente a fiúk mentek kenyérért. Volt a kenyeres, ami azt jelentette, hogy amíg a többiek sétálnak, addig a kenyeres elmegy a boltba

kenyérért. Ezt ki kellett érdemelni. Ez a srác elment kenyerezni, és hozott nekem télifagyit. Iszonyú botrány lett, mert ilyet nem lehet. Nem lehet mást venni a boltban, csak kenyeret. A szabályokat nagyon szigorúan vették. 86. Apunak Bánkon közvetlenül az erdő mellett volt a telke, rajta egy háromszobás faházzal. Nagyon puritán módon volt berendezve. Ágyak, tévé, telefon, videó, egyszerű konyha, egyszerű fürdőszoba. A háznak volt egy hatalmas terasza, nagyon szép panorámával a domboldalra. Apu 145

csinált egy kis létrát és a telek végén azzal lehetett kijutni a rétre, az erdőbe. Viszont ha oda akartunk férni a

létrához, minden évben ki kellett irtanunk a bozótot. Imádtam az erdőben lenni, imádtam a bozótot irtani, szerettem, amikor szétkarcoltak a tüskék. Mintha én lettem volna a dzsungel lánya... Az erdőben gyűjtögettem. Nemcsak gombát, makkot, de békát, siklókat is. Egyáltalán nem tartottam ezeket a dolgokat undorítóaknak, ahogyan egyébként a legtöbb gyerek annak tartja, sőt inkább irtózik tőlük. Az öcsémmel merítőhálóval horgásztunk a tóban, és fogtunk is néhány

keszeget, amiknek ástunk egy kis tavat a kertben. Ezek a keszegek ott úszkáltak ebben az apró tóban, amíg ki nem vettük őket, és pirospaprikás lisztben ki nem sütöttük mindet. Ez lett a sorsuk. A szomszédban lakott egy lány, akit nagyon szerettem, úgyhogy átjártam hozzá. Mindig a szeretetet kerestem. És ahol úgy éreztem, hogy van belőle, oda mentem is sűrűn. Ez a lány a nagymamájával lakott ott. Nagy haja volt és nagy mellei, én meg ugye a rövid hajamnak köszönhetően inkább kisfiúnak tűnő kislány voltam mellette. Nyilván felnéztem rá, mert sokkal inkább nő volt, mint én. A másik szomszéd egy idős házaspár volt, akiknek mindig ott volt

az unokájuk, az Attila. Kicsit szerelmes voltam belé. Az Attiláék kertjében volt egy medence, amiben lehetett úszkálni. Most azt képzelhetnénk, a medence miatt, hogy ők gazdagok voltak, pedig szó sincs erről. Egyszerű kis faházuk volt, csak éppen volt egy medencéjük. Az öcsém már kicsinek is rémesen infantilis volt. Nem sportolt jól, és az iskolából sem éppen a legjobb jegyeket hordta haza. Egyszer, amikor apám felment a Lipótra 146

Bánkról, hárman maradtunk ott a nevelőanyámmal. Az öcsémmel a szomszéd medencéjében úszkáltunk. Én ugye jó úszó voltam, és fejeseket ugráltam, pedig a vízszint elég alacsony volt. Csakhogy én tudtam, hogyan kell abba

ugrálni, az öcsémnek viszont fogalma sem volt róla, és utánozni akart engem. Az első ugrásnál rosszul érkezett, beverte a fejét, és amikor kijött a vízből, ömlött belőle a vér, mivel a becsapódástól szétnyílt a homloka. Sokkot kaptam, mivel ki lett volna a felelős, ha nem én. Hazamentünk, és pont akkor jött meg az apu a piros, kombi Audijával. Mindenki velem üvöltött, majd elrohantak Bencével a váci kórházba. Bitang rosszul éreztem magam. Megint mindenki rám haragudott. Tudtam, hogy a nevelőanyám még jobban fog haragudni rám, ha visszajönnek. Az öcsémnek szerencséje volt, csak össze kellett varrni a fejét. Teljesen megsemmisültem, amíg el voltak. Azt hittem, itt a világ vége, az öcsém meghal, és én leszek a felelős, és nincs mentségem. Semmi mentségem. Kész, végem, annyi.

Bánkról az utolsó emlékem, hogy a nevelőanyám elkezdett vezetni tanulni, és ő vezette az Audit, én pedig ott ültem mellette, amikor majdnem elütött egy embert. Nem értettem, minek neki a jogosítvány. Talán érezte, vagy előre tudta, hogy az apám egyszer meg fogja ölni magát? Talán arra készült, hogy apám már nem lesz. Persze nem biztos, hogy így van. De lehet. Apám néha tartott magának amolyan fitneszheteket. Ilyenkor lerakta a kocsit meg a piát, mindenhova biciklivel járt, és iszonyatosan sok narancslevet ivott. Két hétnél tovább sosem bírta... Szépen visszaállt a normál kerékvágásba. 147

Találtam egy levelet, amit Bánkról írtam az anyuéknak: „Sziasztok, remek időnk van itt Bánkon. Minden délelőtt, egészen délutánig a strandon vagyunk, ahol remek vízi csatákat folytatunk. Van, amikor két órán keresztül a vízben vagyunk. Nap mint nap átússzuk a tavat kétszer, vagy négyszer, persze megállás nélkül. Itt volt két napig a nagyapó, de aztán el kellett mennie. De azért jókat bohóckodtunk. Lent van Bánkon néhány barátunk, és sokat játszunk. Van egy mesélő, aki kitalál egy mesét, és azon a játékosoknak végig kell menniük. Én vagyok a barbár nő, ezt választottam, és én vagyok a legerősebb, és a legjobb, a legjóságosabb. A Zolinak ez biztosan tetszene.

Apa mindennap elmegy Rétságra biciklivel, edzésképpen. És én már kétszer vele mentem. De szörnyű nehéz az út. Ma este tábortűz és sütés lesz. Remélem, ti is jól vagytok. Puszi: Gabi. Jövő hét pénteken megyek fel." Ilyen leveleket írtam az anyuéknak. Bánkon állandóan naplót kellett írni, ahogy Agárdon is. Ez kötelező feladat volt. 87. Komlón nem lehettünk nőiesek. Hosszú nadrágban jártam, még nyáron is. Nem lóghatott ki a melltartó pántja sem a póló alól. A hasunk sem lehetett kint. Ettől függetlenül egymásba szerettek az emberek. Egyszer el kellett mennünk egy fellépésre, ahová normálisan fel kellett öltözni. Nem a terápiás joggingba,

hanem rendes ruhába. Fel akartam venni a ruhámat, és egyszerűen nem fértem bele. Durván meghíztam. Kitaláltam, hogy nem fogok zabálni, és be is tartottam, miközben megszállottan elkezdtem sportolni. Futottam. 148

Állandóan futottam. Ha fél órám volt, akkor fél órát, ha negyed órám, akkor negyed órát. A végén már az volt, hogy egy kis vékony szelet almát sem tudtam megenni, úgyhogy az egyik csoport végén elővettek. Én úgy gondoltam, hogy nagyon jó felépülő vagyok, mert meg tudok csinálni olyan dolgokat, amit előtte soha. Ellen tudok állni annak a kényszeres késztetésnek, hogy egyek. Régen soha nem gondolkodtam, nem szabtam határt ezeknek az érzéseknek. Körbeálltak a csoporton, és

mondták, hogy nagyon durván nézek ki, nagyon lefogytam, beesett az arcom. A Mihi közölte, hogy át kell küldeni engem egy anorexiás intézetbe, mert ezzel nem tudnak mit kezdeni. Rettenetes volt, nem akartam átmenni sehova. Elkezdték adagolni nekem a kaját. Az Andi segített. Minden egyes falattól úgy éreztem, hogy iszonyú dagadt leszek. Pedig nem számított a külső, csak az, hogy engem szeretnek vagy nem szeretnek, vagy hogy én szeretek vagy nem szeretek, illetve, hogy én a közösség tagja akarok-e lenni. A terápia lényege az, hogy ott többen vagyunk együtt, és közösen találunk ki dolgokat, és nem az, hogy én találom ki a saját felépülésemet. Merthogy akkor ugyanazt csinálom, mint régen: az egoista,

énközpontú gondolkodást. Akkor még azt hittem, hogy az odaadó cselekedetek tesznek józanná: ha takarítok, akkor nagyon takarítok. Kábé fogkefével csiszoltam a padlót. Merev és gyakorlatias voltam. Nem az érzelmekben láttam a felépülést. Pedig az lenne a lényeg. Akkor a kapcsolatok még nem érdekeltek, pedig a kapcsolataim működtetése számított igazán. Én pedig sehogy nem működtettem. Volt egy-két ember, akit követtem. A Mihi meg a Pulyesz, és az Andi. Mások véleménye nem számított. Ha ők mondtak 149

valamit, egyből ugrottam. Pedig ők mindig azt mondták,

hogy ne csak egy emberrel barátkozzak. A Magdi, akiről már szó volt, nagyon sokat segített nekem. Ő volt a példaképem, olyan akartam lenni, mint ő. Úgy nézett ki, mint egy barna Barbie baba. Kis vékony lány volt, rengeteget sportolt, külföldre járt, kocsival jöttment. Vágytam rá, hogy olyan legyek, mint ő. Szívtam magamba a szavait, a gondolatait. Leveleztünk. Persze ez is probléma volt, a terápiás társaim szóvá tették, hogy mindig csak vele példálózók. Volt még egy fiú, akivel leveleztem. Rá is hallgattam. Egy idő után betiltották nekem a levelezést, mert arra kellett koncentrálnom, ami ott volt, azokkal kellett kapcsolatba lépnem, akik ott voltak. 88.

Homály fedi az egész múltat, hogy az anyu és az apu házassága hogyan ért véget. Persze, hogy emlékeznék bármire is? Mindössze egyéves voltam! Azt viszont tudom, hogy a zűrök már akkor elkezdődtek, amikor az anyu terhes lett. Az apu agresszív volt, verekedett, állandóan hűtlenkedett. Az anyu szerint már akkor a Violával, a későbbi feleségével csalta meg, akinek anyu megtalálta a hajszálait az ágyban. Violának fekete, hosszú haja volt, anyu meg szőke. Viola a Lipóton dolgozott, de akkor még segédápolóként, és munka mellett végezte az egyetemet, pszichológus lett. 1977-ben születtem, az öcsém pedig 1979-ben. De ő már a Violától. Jéghideg nő. Ennyit tudok róla mondani. Életében nem sportolt

rendesen, mindenféle fogyókúrákkal akarta karbantartani magát. Próbált szép lenni, de nem volt az. Az apám barátja 150

szerint sem, aki nem is értette, hogy választhatta az apám pont ezt a nőt az anyu után, aki gyönyörű volt. Pedig rém egyszerűnek tűnik. Az alkoholfüggő bevonzotta magához a legdurvább társfüggőt. Az emberek kiegészítik egymást. Apám és Viola. A nevelőanyám ugyanis lenyelte azokat a dolgokat, amiket az apám csinált vele, és végignézte, ahogyan apám züllik bele az alkoholfüggőségébe. Viola mindig sok ékszert viselt, lakkozta a körmeit, és hosszú

szoknyákat hordott. Nem tetszett az öltözködése. Bár voltak igényes cuccai, képtelen volt őket jól kombinálni. Szóval nem volt valami szexis, erotikus teremtés. Visszahúzódó, intellektuális figurának adta elő magát. Pedig emlékszem, hogy apámmal meztelenül mentek be a szobába szexelni. Rettenetesen kiábrándító volt. Mindemellett csodálatosan főzött. Különleges dolgokat csinált, az ő étkezési stílusa közelebb állt az én ízlésemhez, mint az anyuéké. Apám sosem értette, miért nem vagyok jóban a Violával, és állandóan azzal jött, hogy próbáljak összebarátkozni vele. De hát sem ő nem

akarta, sem én nem akartam ezt igazán. A Viola mindent megbocsátott az apámnak: hogy erőszakos volt, hogy ivott, hogy megcsalta, hogy más nőtől van gyereke. Bár utóbbit nyilván nehéz volt feldolgozni, talán máig nem sikerült neki. Ezt viszont megértem. Gyűlölte ezt az állapotot. Persze minden mindegy, ha az ember társfüggő, és a nevelőanyám ugye súlyosan az volt. Szóval annak rendje és módja szerint végigvitte ezt a történetet, amíg az apám öngyilkos nem lett. Illetve nem teljesen. Előtte egy vagy két hónappal lépett le. Nem tudom pontosan, mert akkor én már durván anyagoztam. Az apám halála után a rehabról írtam a 151

nevelőanyámnak, mert én még akkor is rendbe akartam

hozni a kapcsolatunkat. Nem akartam, hogy a kapcsolatunk csak a gyerekkorról meg a heroinos és a rendőrségi ügyekről szóljon, hogy csak ezek maradjanak az emlékeink. Szóval írtam neki, hogy szívesen találkoznék vele, és szívesen látnám a húgomat is, aki tizenkét évvel fiatalabb nálam. Egyszerűen jólesne, merthogy felépülésben vagyok, rend van körülöttem. Óriási pofon volt a válasza: szóba sem akart velem állni, a húgomról pedig annyit írt, hogy ha a Nati majd elmúlt tizennyolc éves, akkor majd eldöntheti, hogy akar-e engem látni, vagy nem. A Viola volt az egyetlen személy, aki teljesen elutasított, amikor már kezdtem felépülni. Az apám öngyilkossága után ő lezárt engem. Durván tizenkilenc év együttélés után úgy lerakott, mintha soha,

semmilyen kapcsolat nem lett volna köztünk. Nemrégiben véletlenül összefutottam vele az utcán, és ráköszöntem, de ő még arra sem méltatott, hogy visszaköszönjön. Rémesen elutasító. 89. Utánam érkezett még egy lány, a Nóri. Az Andi húzott is vele, hogy valami bombázó jön. Ő tudta, hogy nekem menynyire számít, ki hogyan néz ki, mert én akartam a legszebb lenni, és egyáltalán: én akartam mindenben a legjobb lenni. Tudtam, hogy a lány rövid, fekete hajú, amit én pont utálok. Aztán megjött. Kiderült, hogy ismerjük egymást kintről. A Mikivel kezdett heroinozni, és elég

csúnyán belecsúsztak. Ezzel a sráccal akkor feküdtem le, amikor a Nóri volt a barátnője. Komlón pedig pont én lettem a segítője. Ráadásul a Mikiék hozták a Nórit a 152

terápiára. Nem is tudom, mit éreztem akkor. Mikiéknek nagyon örültem, a Nórival nem foglalkoztam. Hosszú idő telt el, mire elfogadtam. Amikor az Andi fölszabadult, a Nórival ketten maradtunk. Nóri mesélt rólam egy-két sztorit, amikre nem emlékeztem, én meg elmondtam neki, hogy volt ez az afférom a pasijával. Egy idő után jól kijöttünk egymással, de én nagyon kemény voltam vele. Akárcsak saját magammal. Irányítani akartam az embereket, és azt akartam, hogy mindent ugyanúgy

csináljanak, mint én. Azaz, ha én fogkefével kitisztítom a réseket a parketta közül, akkor más is ugyanígy takarítson. Mint az atyaúristen, úgy akartam működni. Sikertelenül. Csak a társfüggők engedték az irányítást. Nem tudtam, hogyan lehet önzetlenül szeretetet adni és kapni. Ezeket elképzelni sem tudtam. Amikor elmentek a régi terápiások, akkor nagyon egyedül éreztem magam, csak a Nóri felé próbáltam megnyílni. Volt egy csoport, amit egy külsős pszichiáter tartott minden héten. Mivel ritkán jött, nehezen fogadtam el. Egyszer hozott valami pszichiáternőt magával, és mindenki kérdezhetett tőle, úgyhogy én megkérdeztem: „Minek kellett idehoznod a csajodat?" Erre én nem emlékeztem. Pedig ez a pasas fantasztikus csoportokat csinált. El is neveztem varázsló

csoportnak: mindig történt valami érdemleges, én például elsírtam magam. Pedig én mások előtt sosem sírtam. 90. Minden nevelőszülő feladata nehéz, azaz nevelőapukának sem könnyű lenni! De én a nevelőapámmal jól kijöttem, számtalan kellemes emlék köt hozzá, alig vannak ellenérzéseim vele kapcsolatban. Nagyon sokat kaptam 153

tőle: megtanított korcsolyázni, úszni... Mindig támogatta, hogy sportoljak. Talán éppen azért, mert ő is sportos családból jött. Hálás vagyok érte, hogy így nevelt, és azért is, mert nagyon szeretett engem. Többször is előfordult, hogy mondták neki: „Hú, mennyire hasonlítotok

egymásra. Látszik, hogy a lányod." Pedig nem is voltam a lánya. Agárdon néha a nyakába vett, és úgy korcsolyáztunk. Néha kosarazni is elmentünk. A gondok akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy az anyu terhes az öcsémmel. Rettegtem, hogy mi lesz, ha ő megszületik. Mert akkor ugye a nevelőapámnak már lesz egy saját gyereke, akit nálam jobban fog szeretni. Hétéves voltam, amikor az öcsém, a Zoli világra jött. És hát a nevelőapám őt tényleg jobban szerette, de közben persze foglalkozott velem is. Így viszont sorsom felett az irányítást teljesen átvette az apu. Az anyu családja tulajdonképpen levette rólam a kezét. Senki sem mert az apámmal

szembeszállni, mert agresszív és kiszámíthatatlan volt. Rémlik valami, hogy az apám még a nevelőapámat is megverte. De ez nem biztos. Talán amikor megtudta, hogy az anyu összejött vele, akkor durvult be. A nevelőapám nagyon magas, majdnem két méteres férfi, de szelíd, visszafogott típus. Nem beszélget nagyon, elvan a maga világában. Régen tán nyitottabb volt a dolgokra, eljárkált otthonról, de már nem. Egyébként tőle kaptam az első Depeche Mode-kazettáimat. Ő még Komlóra, a terápiára is lejött.

Csak az nagyon fájdalmas emlék, amikor 1995- február 3án azt akarták, hogy jelentkezzek ki a lakásból. Nem tudtak mit kezdeni velem és a körülöttem tornyosuló problémákkal. Valahol érdekes, hogy itt volt ez a két 154

család, rengeteg ember körülöttem, de tulajdonképpen senki sem. Mondom: senki! Ha baj volt, akkor magamra számíthattam, és csakis magamra. Kire másra? Volt családom, de igazából mégsem volt. Főleg miután megléptem otthonról. Nem arról van szó, hogy nem támogattak anyagilag - nem is nagyon tudtak volna, nem voltak ők tehetősek -, de azért megnézhették volna, hogy hol lakom, esetleg hozhattak volna egy tál levest. De

amint szóba kerül a múlt, egyből azt mondják: „Figyelj, megvolt a lehetőséged, hogy hazagyere, de nem éltél vele. Akkor elrontottad. Ott volt a lehetőség, hogy tanulj, hogy dolgozz, de közbelépett a függőség." De most már tíz éve józan vagyok! Én! Aki egy percet nem bírt ki semmilyen szer nélkül! Tíz éve józan vagyok! És nekem szükségem van egy támogató családra, és nagyon koncentrálok arra, hogy ne férfiakat találjak, hanem saját magam építsem fel az életemet, és eltartsam magamat. Nálam ez az első. Hogy ne támaszkodjak senkire. Néha egyedül érzem magam. Pedig nem vagyok egyedül, mert van egy felsőbb erő, aki vigyáz rám, és ott vannak a

felépülő társaim, a barátaim, és az aktuális barátom, akik nélkül nem lenne jó. Velük próbálok felépülni, miközben teszem a dolgomat. De például, ha beteg lennék, lövésem nincs, ki segítene rajtam... 91. A terápia a nehézségei mellett tele volt gyönyörű pillanatokkal és érzésekkel. Néhányat szerintem azóta sem kaptam meg. Például a felszabadultság, a könnyedség érzése, amikor foci után leülünk a padra. Sütött ránk a nap, beszélgettünk. Vagy ha segítettem valakinek, ő pedig 155

fejlődött. Ezek jó dolgok voltak. Vagy a női csoport.

Amikor a lányokkal megosztottuk egymással a tapasztalatainkat. Szülinapokra műsorral készültünk. Az enyémen verseket mondtak, meg tortát sütöttek. Én is mindig készültem más születésnapjára, hiszen szerepelni akartam. És féltékeny voltam, ha valaki jobb volt nálam. Nem tudtam örülni más sikereinek. Ebben önző voltam. De már az is haladás volt, hogy felismertem: ilyen vagyok. A családom látogatott, havonta egyszer volt szülőcsoport, amit a külső pszichiáter tartott. Mondták, hogy mindenki tegye a kezét az anyukája vállára, és mondjon valamit. Mindenki megcsinálta ezt a feladatot. Aztán jött az anyu, és elkezdtem beszélni. A pszichiáter odajött, és a kezemet

odarakta az anyu vállára, mert én nem tudtam magamtól az anyut megérinteni. Lehúztam a kezemet. Feltörtek belőlem az érzelmek, és visszakerültem 14-15 éves koromba. Miközben már huszonhárom voltam! Később a nevelőapám is lejött. Nagyapó is látogatott, vele mindig nagyon kedves voltam. Szeretetet kaptam tőle. Aztán jött a többi rokon: a nagynéném, a nevelőapám testvére. Nyolc hónaposan engedtek először haza. Az anyuéknál aludtam. Rettenetes volt otthon lenni. Rémes. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért. Úgy bántak velem, mint egy dedóssal, sehova nem engedtek el. Együtt mentünk a piacra, én meg annyira rosszul lettem a tömegtől, hogy elkezdtem sírni. Nem bírtam a tömeget. Az anyu felé

egyre inkább megnyíltam. Mindent elmeséltem neki, tudta a komlói szenvedéseimet, és azt is tudta, hogy szerelmes vagyok a Pulyeszbe. Az egyik szülőcsoportra meghívták a Gy. családot is. Nagyapó akkor nem tudott eljönni, a nagybátyám viszont 156

igen. Csináltak egy közös csoportot: nagynénik, nagybácsik meg az anyuék. Kábé húsz ember, akik rólam beszélgetnek. A család elment, a segítők pedig közölték: „Gabi, azt be kell ismerni, hogy nagyon sokan vannak körülötted, de tulajdonképpen nincs senki olyan melletted, aki igazából hozzád tartozik." Ezek után engedték meg, hogy a szülőcsoporton a Pulyesz is meglátogasson.

Építették a kapcsolatunkat, ami elég rendhagyó dolog volt. A Pulyeszről tudtam, hogy velem van és szeret, és csak ez számított. Lényegtelen volt, hogy mennyi pénze van. Egy albérletben lakott, segítőként dolgozott. Semmilyen anyagi megfontolása nem volt annak, hogy őt választottam. Szívből jött az egész, a tisztaságot láttam benne. 92. Az apu 1998-ban meghalt, és akkor láttam utoljára Bencét, az öcsémet. Apu 48 éves korában lett öngyilkos, december 29-én, az öcsém szülinapja után kilenc nappal. Akkor még felhívta őt, hogy jöjjön haza Izraelből, de nem jött. Csak a

temetésre. Ott meg úgy viselkedett, mint akinek valami személyiségtorzulása van. Elkezdett magyarázni, hogy most már ő a férfi a családban, és haza fog költözni, Az öcsémet nem láttam azóta sem, és igazából nincsenek különösebb érzelmeim, ha eszembe jut. Talán némi hiányérzetem van. Van egy izraeli fiú, aki az öcsémmel egyidős, és vele mindig azt játszuk, hogy ő az öcsém. Pedig a Bencével jóban voltam, amíg ki nem ment Izraelbe, még akkor is beszéltünk, amikor én már anyagoztam. A Khalidnál is járt, pedig akkor voltam a legelcseszettebb állapotomban. Aztán egyszer írt nekem egy levelet a terápiára. Egyetlen mondatára emlékszem, a 157

csoportnak is felolvastam: „Gabi, ne hazudj magadnak,

apa nagyon rossz apa volt." A levél egyébként arról szólt, hogy neki sem segített soha senki, s hogy most is mennyire egyedül van, és sokat dolgozik. És lehet, hogy az apánk sok mindent adott nekünk, de százszor annyit vett el. Ez számomra tök megható volt, és persze teljesen igaz is. Tényleg a százszorosát visszavette annak, amit adott. Nagyon rossz apa volt. Azt pedig az öcsémnek köszönhetem, hogy erre rájöttem. A levelének. Felnyitotta a szemem. Egyébként a húgom is kint tanult Izraelben, és úgy tudom, hogy ők egy ideig kapcsolatban voltak. Csakhogy az öcsém elég zűrös életet élt, drogot árult meg művelt egy-két furcsa dolgot, de nem tudom pontosan, hogy mit. Amikor teljesen elkallódott, a húgom

megszakította vele a kapcsolatot. Pedig a Bence tehetséges gyerek volt, csak sokat hazudozott. Mindig nagyokat mondott. Amit kérdezett, az sem volt igaz. Hazugság, hazugság, hazugság... Kényszeresen hazudozott. Még saját magának is. 93. Sajnos elég sokan meghaltak azok közül, akikkel együtt voltam terápián. Egy fejbe lőtte magát, kettő meghalt túladagolásban. Az egyik, az a srác, amelyikkel együtt ettem. Egy normál ember másképpen éli meg, ha valakit elveszít maga körül, de hát az anyagozás erről is szól. Egyszer lejött egy öreg junkie, a Tonyó. Egy időben együtt anyagoztam vele. A falamon most is kint van egy festmény, amit ő csinált az egyéves évfordulómra. Azóta ő

is meghalt túladagolásban. Sokan visszaestek, de jó néhányan akadnak, akik józanok maradtak, akik befejezték 158

a terápiát, és azóta gyerekeik vannak, szerelmük vagy kutyájuk van, dolgoznak, és próbálnak felépülni, józanodni. Nekem Komló jelentette az életemet meg az otthonomat. A mai napig is az otthonomnak tekintem. Nagyon sokat visszajárok, nyáron imádok ott lenni. Ha nem vagy terápiás, teljesen más visszamenni, mivel nincsenek szabályok. Ott tanultam meg, hol van a határ álom és valóság között. Ott ismertem meg magamat. Megtanítottak rá, hogy a felépülésnek sosincs vége, és rájöttem, hogy

függő vagyok, és ezt a függőséget kezelni kell. Fiatal voltam, de felismertem a terápián, hogy ha én mondjuk elkezdenék inni, csak annyira, mint egy átlagember, az sem lenne elég soha. Merthogy nem tudnám abbahagyni. Huszonhárom évesen nagy szó ezt felismerni. Merthogy ott van a múlt, tehetetlenség, a kilátástalanság és a magány, meg a rendőrségi megaláztatások... Ezek az emlékek segítettek engem ezen az úton. Hálás vagyok Komlónak. Hogy ilyen csodálatos dolgok történtek ott velem. Hogy talpra álltam. Márpedig én olyan szinten voltam, hogy senki nem gondolta volna, hogy valaha észhez térek. De talpra állítottak. Mihi azt mondta, ne neki hálálkodjak, ő csak egy segítő, ő csak végezte a dolgát. A felépülésemet nekem kell csinálni. Amikor

elkerültem onnan, a Mihinek e-maileket írtam, amiket ő nem vett annyira tudomásul. Valamennyire függtem tőle, de arra kért, hogy próbáljak meg a saját lábamra állni, keressem meg a 12 lépéses csoportot, ahol szintén felépülő függők vannak. Abból merítsek, és az újonnan érkezőknek adjam át a tapasztalataimat. 159

94. A húgom tizenkét évvel fiatalabb, mint én. Vele van valami kapcsolatom. Ő még nagyon kicsi volt, amikor én elmentem, és rászoktam a heroinra. Idő sem volt rá, hogy valami szoros kötelék alakuljon ki köztünk. Szóval ő

1989-ban született, azaz ötéves volt, amikor nálam kezdődtek a zűrök. Édes, virgonc, szöszi kislány - így él bennem. Amikor a terápián voltam, írtunk egy levelet a segítőkkel, hogy szeretném a Natival felvenni a kapcsolatot. De Nati nevében a nevelőanyám írt vissza. Akkor jött ez a levél, hogy majd ha a húgom tizennyolc éves lesz és fel akarja venni velem a kapcsolatot, akkor majd felveszi, de addig nem. Később én kerestem meg őt az egyik közösségi oldalon. Aztán valaki a családomból említette, hogy látta a Natit. Ez azért is érdekes, mert én sosem láttam őt, miközben a Dohány utca környékén laktam, amerre ők is. Azaz pár percre a családomtól. Írtam neki egy levelet, hogy szeretném látni meg tök jó lenne találkozni. Akkor múlt el tizennyolc éves. Visszaírt, hogy

oké. És akkor találkoztunk. Először hosszú-hosszú évek után. Olyan furcsa volt ránézni. Hiszen a szöszi kislányból egy érett nő lett. A Kálvin téren ültünk be egy kávézóba. Izgultam a találkozó miatt, és nagyon készültem rá. Majd kicsattantam a boldogságtól, hogy itt van előttem a lehetőség, amire nagyon vágytam. Mindenkivel megosztottam az örömömet, a 12 lépéses csoporton is elmondtam. Ezt én egy nagyon nagy lehetőségnek tartottam. Maga a találkozás nagyon furcsa volt. Belépett a kávézóba egy vékony, szép arcú, szemüveges leányzó.

Elkábultam. Úristen, ő a húgom! Néhányszor még találkoztunk utána, de nem lett túl mély a kapcsolatunk. 160

Elmentünk egy-egy koncertre, kávézni satöbbi... Aztán leállítottam magam, mert előjöttek rajtam a társfüggőség jelei. A társfüggők pedig elég sokat fektetnek egy kapcsolatba. Néha túl sokat. Márpedig szinte mindig én hívtam a Natit és nem ő engem. Gondolom, a nevelőanyám elintézte, hogy túl sok kötődése ne legyen a Gy. család felé. Nati még a nagyapóhoz sem megy fel. Nekem ez fáj. Merthogy ő aztán tényleg nem tett semmi rosszat ellene, ő csakis szeretettel gondol rá, hiszen az unokája, a fiának a lánya. A nagyapó meghívja őt a családi

összejövetelekre, de ő sosem megy el. 95. Másfél éve voltam Komlón, amikor teljesen leszakadtunk az olasz társintézményről, és egyre inkább elkezdtük használni a 12 lépéses csoportok irodalmát. Nekem ez túl mesterkélt volt. Függőként elsőre elutasítottam, de az nagyon tetszett, hogy hetente egyszer kijártunk Pécsre a gyűlésre, ahova más rehabilitációról is jöttek emberkék. Találkoztam olyanokkal is, akikkel valaha együtt anyagoztam. A csoportokat egyébként irtó depressziósnak találtam: mindenki csak sírt és mondta a bajait. Egyes szám első személyben kellett beszélni, nem szabadott hozzászólni a másik mondandójához. Kezdésként felolvastuk az irodalmat: a 12 lépést, a 12 szabályt. Utána

mindenki öt percben beszélhetett, a foglalkozás pedig maximum egy óra volt. Egy lány egyszer epilepsziás rohamot kapott a csoporton. Kiderült, hogy agydaganata van. Egy hét múlva meghalt. Komló után jártam csoportra, de túlzottan nem érdekelt. Összeköltöztem a Pulyesszel. Nem tudtam, mit akarok: 161

elkezdtem hostesskedni, dolgozgattam. Akkor még volt pénz az örökségemből, abból megcsináltattam a fogaimat. Előfordult, hogy annyira csórók voltunk, hogy egyforintosokat gyűjtöttünk kiflire. Minden munkát elvállaltam. Egy közértben

olívaolajas kenyeret kóstoltattam. 25 éves múltam, és ez volt életemben az első rendes munkahelyem. Csekket akkor fizettem be életemben először. A jogsit is befejeztem Pesten, de megbuktam vagy háromszor, mire meglett. Még társfüggő voltam. Csak a Pulyeszre hallgattam, úgy csináltam a dolgaimat, ahogyan ő mondta. De nem nagyon akartam vele szexelni. Nem is nagyon szexeltünk. Gondoltam, ez így normális, biztos ilyen egy párkapcsolat. Nekem ebben nem volt tapasztalatom. Az anyuék szerették őt, lejártunk az ő családjához is. Egy idő után lenéztem, amiért segítőként dolgozik. Konkrétan nem csinált semmit, csak

pingpongozott egész nap. Nem gondoltam, hogy képes fejlődni. Én meg küzdöttem a nagybetűs életben. Hostesskedtem egy csajjal, aki nagyon szimpatikus lett. Elmeséltem neki a sztorimat, és nem ítélt el, hanem azt mondta, tök jó az egész, és megerősített benne, hogy jó úton járok. Boldog voltam, hogy józanon sétálgatok, és meglepődtem, hogy Pesten már egymás hegyén-hátán állnak a normális szórakozóhelyek. Az én időmben az anyagos, züllött formák járták az éjszakát. Most meg mindenki mulatott. Teljesen más lett a világ. A Pulyesz Szicíliába járt a munkahelyével, de engem soha nem vittek sehova. Elég jó hostess lettem, és felajánlottak néhány jól fizető éjszakai munkát is. Mindet visszautasítottam, mert a Pulyesz nem egyezett bele. Még nagy fülbevalót sem

162

hordhattam, mert az szerinte kurvás volt. A képére akart formálni. Komló tartott minket össze, meg hogy sokat segített a felépülésemben. De végül eljöttem tőle, egy év után elköltöztem, pedig nem volt hova mennem. Közben felvettek a pécsi egészségügyi főiskolára. Mindent megtettem azért, hogy fejlődjek, és normális emberré váljak. Rendszeres munkahelyem nem volt, de jártam hostesskedni, voltak bevételeim, és csináltam a főiskolát, bár a Pulyesztől való elválás miatt megbuktam. Az egyik barátnőmnek volt egy lakása a Váci utcában, olcsón kiadta. A nagybátyám is segített anyagilag. Mintha az

apám lett volna, kifizette több hónapra, előre. A mai napig fordulhatok hozzá, ha valami bajom van. Hálás vagyok neki, hogy akkor segített, és elhitte, nem azért hagyom el a Pulyeszt, mert anyagozni akarok, hanem azért, mert nem vagyok belé szerelmes. A Váci utcai lakásban fölraktam a festményeimet a falra, és belaktam a lakást. Akkor már a Nóri is eljött a terápiáról, túl volt valami szakításon. Sokszor ott aludt nálam. Rendszeresen visszajártam Komlóra. Ott volt a Kristóf, akivel régen együtt anyagoztam. Egyből kiszúrtam magamnak. Úgy éreztem, összeillünk. Szerelmes lettem, jött a rózsaszín köd, kitiltottak Komlóról. A 12 lépéses csoport nem érdekelt, csak Komló, Komló, Komló. De valami felső erő

lezárta ezt az utat. A Mihi is haragudott rám, hogy el akarom csábítani a terápiás fiúkat. Járni kezdtem a 12 lépéses csoportba, összebarátkoztam a felépülő függőkkel, haladtam az önállóság felé. Aztán a Kristóf befejezte a terápiát, hogy eljött vagy elküldték-e, arra már nem emlékszem. Zűrös ügyei voltak, úgyhogy a saját lakása helyett hozzám költözött. Pedig én egyedül akartam lenni. 163

Eleinte bizalmatlan voltam vele, de aztán valahogy elkezdtünk építkezni. Eladta a lakását, vett egy újat, abból csináltunk egy hostelt. Ketten alakítottunk ki mindent, szép lassan fejlődtünk. Én is csináltam az egyetemet, jártam a csoportokra, új munkahelyeket kerestem. A

Kristóf kaszinóban dolgozott, én is dolgoztam ott egy kicsit. Aztán területi képviselő lettem. Egyik helyről ajánlottak a másikra. Végül lediplomáztam. Három, talán három és fél évet voltunk együtt, és tavaly szakítottunk. A józanságban másképpen alakul az ember, gyors a fejlődés, és ez sokszor két embert két teljesen más irányba visz, azaz: ha az egyik nem fejlődik, a másik pedig túl sokat, akkor annak a vége szakítás. 96. Egy felépülőnek nem kötelező, de megvan a lehetősége arra, hogy megkeresse azokat az embereket, akikkel még függőként kapcsolatban állt, akiket bántott, és bocsánatot kérjen tőlük. Jóvátételt nyújtunk mindazoknak, akiknek

valaha kárára voltunk. Az én esetemben volt olyan, hogy amikor már befejeztem a terápiát, és nagyon lelkesen fent voltam egy közösségi oldalon, amit egyébként nagyon viccesnek találtam, akkor megtalált egy lány, és közölte, adjam vissza a százhúszezer forintot, amit elloptam tőle. Nyilván nem egyben, hanem részletben törlesztettem, mert a terápia után nem álltam túl fényesen anyagilag. Megegyeztem a lánnyal, hogy minden hónapban fizetek egy bizonyos összeget. Lehetőséget kaptam a jóvátételre, és éltem vele. Ennél durvább volt, amikor nagyjából két és fél évvel a terápia után találkoztam a Khaliddal. A Móricz Zsigmond 164

körtér közepén futottunk össze. Valaki hátulról megrángatta a ruhámat, hátranéztem, és ő volt az. Majdnem összehugyoztam magam a félelemtől. Mivel fényes nappal volt, és a Móricz Zsigmond kellős közepén álltunk, nem esett semmi bántódásom. „Mi az, félsz?" kérdezte. „Félek." - válaszoltam. Khalid nagyon rosszul nézett ki, szakadt volt és büdös. Én nem így emlékeztem rá. Előttem ugye nem használt heroint, mellettem kezdett el szívni. Attól függetlenül, hogy árulta az anyagot, ő normális, jólszituált ember volt. A Móriczon pedig egy szakadt ember bámult a szemembe. Elváltak az útjaink. „Helló." „Helló." Ennyi. De akkor

valami különös, ismeretlen érzés fogott el, hogy úristen, ez egy ember volt és én mennyire kihasználtam, mennyire tönkretettem, és elvettem az összes pénzét... Nagyon erős lelkiismeret-furdalásom volt. Lementem a csoportra, és megosztottam velük, hogy mi történik velem. Ott nincsen reagálás az elhangzottakra, viszont a csoport végén lehet beszélgetni a társaimmal. Mondtam, hogy nekem jóvátételt kell nyújtanom. Volt egy arany karkötőm tőle, amit nem adtam be a zaciba, és én azt gondoltam, hogy visszaadom neki, megkeresem őt a Keletiben, mert valamit tennem kell ezért az emberért. Mondták a társaim, ebben az esetben nem kéne erőltetni, inkább próbáljam meg elhelyezni magamban ezt a

történetet. Nyilván vannak olyan személyek, akik inkább veszélyeztetik a józanságomat, mint hogy előbbre vinnék a felépülésemet. A Khalid esetében mégiscsak egy heroinárusról beszélünk, akivel nem biztos, hogy célszerű újra felvenni a kapcsolatot még egy óra vagy két óra erejéig sem, mert lehet, hogy aztán sosem lesz vége. 165

Úgyhogy ezt a dolgot elengedtem. Mert ezt kénytelen voltam elengedni. Tíz éve józan vagyok. És nem akarom, hogy ezt bármi is veszélyeztesse... GABKA NAPLÓJA Ez egy zöld napló, amit egy betegtől kaphattam a Lipótmezőn, és rá van írva a nevem: Gabi. Elég

közkedvelt voltam a betegek közt, és mindig kaptam tőlük mindenféle ajándékokat, bár ezt szinte el is vártam. Ragaszkodtam hozzá, hogy a napló elejét az orvosok aláírják. A főorvos, az osztályvezető meg a Rigó. Bele van ragasztva az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetnek a címe, a telefonszáma és a lógója. Meg egy lány is van az elején (rövid barna hajú lány egy kutyával, valamelyik színésznő). Ha egyet lapozok, ott egy rózsaszín kis kabátka van benne, egy lila fölsővel, egy lila cipővel és egy kék kis kardigánnal. Aztán oda van írva, hogy Kezdés. Továbblapozok: rózsaszín cipő, egy rózsaszín kis fölsővel, ing, és egy színesebb fölső. Ezek újságokból vannak szépen, precízen kivágva.

2000. március 1. Ezen a napon kaptam ezt a könyvet tőle (névjegykártya, Nagy Gábor könyvkötő, ez valószínű beteg lehet, aki későbbiekben az intézetben dolgozhatott) ajándékba. Nagyon kedves, nem igaz? Igazából a három hónapos elvonókúra eredménye, hogy most már konkrét elhatározásaim vannak. Lemegyek Komlóra egy és fél évre. Most erösebbnek érzem magam, igazából most múlik el az az iszonyú heroin éhség, ami azóta gyötör, amióta betettem a lábam a Lipótra. Rigó doktor szívből örült, 166

hogy elhatároztam magam és valamilyen szinten készen állok a pszichés gyógyulásra. Én is igazán fel vagyok

dobva, és már várom, hogy ott legyek Komlón. Persze kissé izgulok is, hiszen számomra új emberekkel kell megismerkednem. Sőt! Együtt élnem. Lehet, hogy köztük akad régi drogos „barát" is, de ahogy hallottam, ez ott nem mérvadó. Még rengeteg mondanivalóm lenne, de most hat a leponex, így hát elindulok aludni, jó éjt mindenkinek. Statim, lehet, hogy holnap bejön az anyu.

2000. március 7- kedd. reggel 8.20. Ma reggel megint jól ébredtem. Kiderült tegnap, hogy hétfőn már mehetek Komlóra. Azért tegnap este voltam a Moszkva téren, tudod miért (a Moszkva téren árulták a heroint, tehát simán kimentem), reggel szívtam is egy csíkot. Képzeld, szombaton ugyanezt eljátszottam, csak

olyan rosszul lettem, hogy mentőt kellett hívni, és átvittek a Korányi baleseti bel osztályra a Zacher Gáborékhoz. Kiesett az egész nap. Nem gondoltam volna, hogy ilyen dolog történik velem. (Aki aktívan és nagyon sokat használ, mindennap, annak már annyira magas a heroinküszöbe, hogy igazából már nem lehet túladagolnia magát. Vagy csak óriási mennyiséggel. Velem is azért fordult ez elő, mert itt, a kórházban levitték az adagomat, kaptam a Depridolt, egyre kevesebb ópiát volt a szervezetemben, de nem törődtem vele, és amikor hozzájutottam a heroinhoz, ugyanannyit használtam. Puff, be is tett.) Most még itt maradok a Lipóton hétfőig, mert aznap

utazom Komlóra. Már alig várom. Ugyan fenntartásaim is vannak ezzel kapcsolatban. Például beilleszkedés, de 167

remélem minden zökkenésmentesen fog lezajlani. Ma mondom meg a Rigónak, hogy hétfőn már indulhatok is. Biztosan nagyon fog neki örülni. Ha lent leszek Komlón, akkor gyakran ragadok tollat, és írni fogok a pszichés barátaimnak és persze Rigó papának is. (Rigó a kezelőorvosom, az óriás kedvencem. Mindig volt az életemben óriás kedvenc, istenszerűség az apám után, és ez a Rigó az orvosom volt. Azt tudni kell, hogy én utána Komlón azt hallottam, hogy a Rigó felhívta őket, hogy vigyétek már innen, mert nem bírok vele. Az nem

kétséges, hogy nagyon meg akart szabadulni tőlem. Nem bírt tartani engem, mert olyanokat műveltem, hogy...) Most igazán jól érzem magam, csak kár, hogy így-. (Ez azt jelenti, hogy be vagyok állva megint.) A főorvos úr kíváncsi vagyok, hogy örül-e. Ma befontam a hajam és mindenkinek marhára tetszik. Holnap nőnap van és várom, hogy mit kapok. Reggel mikor felébredek, szeretnék egy csokor virágot látni, nagyon. Tegnap a fogorvos megcsinálta az első fogamat, nem korona, hanem lézeres, ideiglenes. De baromi szép, így hát most szívesen mosolygok. (A fogakkal óriási probléma volt. Ez a „baromi szép" lett azt jelenti, hogy jobban nézett ki, mint

amikor nem volt elöl fogam. A széptől nagyon messze volt, de még mindig sokkal jobb volt annál, mint amikor fogatlanul jártam.) Már csak a hajamat és a szemöldökömet kell megcsinálni. Most nem tudok írni, mert igazán sztondulgatok. Puszi! (Itt már nagyon szétfolyt az írás. Sztondulgatok, ami annyi, hogy beálltam, aztán szevasz.)

2000. március 8. 168

Ma nőnap van. Már kaptam egy szál virágot. Igazán boldog vagyok tőle. Ma is bejátszott a heroin és nagyon klassz. Hát univerzális lettem tőle, kitakarítottam a szobát,

ilyet még nem tettem. Most járt itt a vizit és nagyon megdicsértek. Kész nő lettem. Úgyhogy mindenki meg volt elégedve velem, pedig már három napja rosszalkodom. (A rosszalkodás nem más, mint a heroin használata.) A Krisztina szerint szuper nő lesz belőlem, ha végigcsinálom Komlót. Remélem, igaza lesz. Különben szép rend van nálam, úgyhogy csodájára jártak. (Hogy mi a szép rend nekem? Függönnyel elválasztottam egy részt a Lipóton, amit teljesen berendeztem. A tisztálkodás az anyagos időszakban nem volt az erősségem, ahogy a rendrakás sem. Jött a vizit és próbáltam megfelelni. Szerintem biztos mindenki levágta, hogy be vagyok állva, csak nem lehetett mit kezdeni velem. Mindenki arra várt,

hogy vegyenek fel végre Komlóra, és tűnjek el onnan el, mert kezelhetetlen volt a helyzet.) Tegnap beadtam az aranyamat a zaciba. Húszezer és tizenötezerért vásároltam nyonyót. Este megint beájultam, de a Béla nem köpött be. (A Béla egy ápoló volt.) Ezért semmilyen retorzió nem volt. Ma a Rigó az ügyeletes és én szóltam a Richárdnak, hogy nézzen be ha akar. (Ez a Richárd ott lakott a junkie pecóban, a négy fiú közül az egyik, akire mondtam, hogy elkábított a szemeivel, és nagyon tetszett valamiért. Olyan férfiasnak tűnt számomra.) Jó nem? Remélem, a főorvos úr felveszi. Örülök, hogy egyre többen meg vannak elégedve velem. A nővérkék is

kezdenek megszeretni. Ez olyan klassz érzés számomra. Remélem ez így is marad. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz 169

az ebéd. Please fini legyen. Ugyan még nem reggeliztem, mert attól nem vagyok éhes. (Az „attól" a heroint jelenti.) Legalább egy kicsit lefogyok. Sokan szomorúak, hogy el fogok menni. Persze én is. Folyt köv. (Ide rajzoltam egy szívecskét.) Már teljesen kiment a fejemből a Khalid és a kis bocikák is. („Kis bocikák" - azaz a kutyák.) Azért a kis bocikák azért annyira nem mentek ki a fejemből.

Balhé volt a Szabolcsnál, de mindegy. 18-án is voltam nála, és kaptam aznapra is és vasárnapra is. Jót szexeltem egy Gáborral. 19-én is itt volt az anyu és a nagynéném és felhívtuk Komlót, 30-án mehetek. Ma megmondtam a Rigónak, hogy visszaestem, most reggel. Bocs, délután négy óra és a három darab depridol egész jó. De estére még kérek. Holnap megyek kitetováltatni a számat is meg az aranyaimat vissza. Came back. És felkészülök Komlóra, ez rég egy kész regény. „Hogyan lesz egy mai lány öngyilkos? Kiugrik a cipőjéből" „Két csoki megy a sivatagban. Melyik a fiú? A mogyorós" Mi lesz a szexualitásommal? Antiszex egy és fél évig. Ez

már durva. Akkor most belehúzok. Szoktam a Tibivel, a skizofrénnel szexelni. Muszáj nem? Majdnem minden nap beszélek Komlóval, de nem sokat. A Rigó is be fog feküdni, rendszerfüggő lett. Kíváncsi vagyok. Remélem, befogadnak. Tudod milyen vagyok. Az alvással tuti, hogy probléma lesz, de majd megoldjuk, oké? Amilyen antiszociális vagyok, annyira nem leszek az. Remélem, please. Különben megtalálták a fecsimet a vécében. Na megyek, mert hami mákostészta. A kísértés mák. (Itt be van

170

ragasztva egy fénykép, és az van ideírva, hogy itt capcaráztuk el az ugráló malacot a Rigónak. Egy másik anyagos csajjal.) Na lehet, hogy írok még ma. Most halassz. (Ez arabul annyi, hogy vége.) Puszi: Gabriella

Az Apukám, édesapa emlékére L. A. Búcsúztatója. (Itt van egy levél, amit L. A. írt az apámnak, miután apám öngyilkos lett: In memóriám Gy. Gábor. Gy. Gábor az OPNI osztályvezető főorvosa 98 decemberében véget vetett életének. Tisztelt főorvos úr. Lassan nagyon, nagyon lassan ocsúdva a döbbenetből indul meg tollam. Nem

akartam felfogni, hogy nem látom feltűnni az OPNI kilences osztályán átmenve vagy sehol máshol az intézetben. Vagy bárhol önmagához is kíméletlen mogorva, mackós alakját. Azt is reméltem és sajnos már csak reméltem, hogy nem igaz halálhíre és halálának módjáról hallott információ. Hosszú évek óta hallottam betegeitől, vagy azok hozzátartozóitól lelkesedve, a zord stílus, amit csak forma mögött végzett orvos gyógyító munkájának, ami viszont a tartalom nagyon magas színvonaláról. Ezután egy ideje valami történt, elpattant a húr több mint valószínű önben. Éreztem, láttam, mikor elindult, csúnya a kifejezés, halálmenetének útján. Valószínű eredménytelen lett volna, de meg kellett volna megállítani Önt. Nem történt meg, és ez remélem nem

csak bennem, a döbbenet mellett lelkiismeret furdalást is okoz. Igen, tisztelt Főorvos Úr. Mert megszenvedett véleményem szerint. Az ember átélhető három legrosszabb dolog a betegség a lelkiismeret furdalás és a 171

tehetetlenség és a lehetetlenség kínjával legalábbis megbüntetve ismerőseit. Sejtem, tudom, hogy átcsaptak ön felett bizonyos hullámok. De lett volna remény szerintem. Érték, egyéniség, vesztő korunkban életünkben, mely vágyik az egyéniségekre és ostoba módon ha teheti lehetőségében is megfojtva. Ön egyéniség, mondhatom jelentős egyéniség volt. Nagy érdemekkel, nagy vívókkal.

Már csak abban reménykedem és azt is utólag, én az örök késő, hogy földi életének legutolsó pillanataiban nem szenvedett legalábbis sokat. Emléke, árnya életének bűnös férfias befejezése nagy intelem túlélésért virtustáncot járó korunknak. Örök békességet, csendes és sajnos majdnem nyugodt szomorúsággal. L. A. Gy Gabriellának emlékül szeretettel és együttérzéssel.)

„ Szexszel kelsz és szexszel fekszel. Te a fiúknak és a lányoknak is tetszel." Voltam az anyuval vásárolni a városban. Szegény úgy elfáradt. Komlóra tréning stb. Egy csomó levélpapír. Ma már 22-e. Megyek még egyszer áttetováltatni a szemöldököm. Minden lila, tök jó. (Egy lila

lányfej van berajzolva. És a Zsidrónak a névjegykártyája is ott van.) Apuval is ide jártunk. Most reggel öt óra van. Bejelentkeztem a Szabolcshoz is tegnap Négy óra körül megyek. Tudod a múltkor szexeltem, túlteng bennem a szexuális hormon. 10 és 9 között nagyvizit. Remélem nem fognak velem ordítani. Most még nem voltam rossz. Tudom előre, hogy itt fog nyüzsögni mindenki korán reggel. Plusz ma lesz a kerámia kiállítás, ahol az én csigám és hamutartóm is kint lesz. Jó mi? Millió puszi, Gabriella. 172

Már fél kilenc van és még mindig nincs itt a Rigó. Hol a

depridolom, dom, dom, dom, dom. Most ajánlottam, hogy mindig mindenki koncentráljon több felé, mert ez oké. Énekeltem a Balaton, go baby, go, go, go, go számát, és többen magukra vették. Gyöngyi, Tibi és talán a Gabi is. A Zoci tök jó fej. Legyen a világ lila ködben. Kaptam a Gyöngyitől egy kis ajándékot. Jó éjszakát. Fürdősó. Aranyos nem? A betegek szeretetéből élek. Jó mi? A Tibi, akivel volt egy kis szex, most a másik Gabinak nyomja a dumát. Idegesít. De annyira nem. Mindenhol viagra feliratok vannak. Például a Péter fején. (A Péter skizofrén volt. Szereztem kék viagra matricákat, és mindenhova azt ragasztottam. A Péter fejére is. Szórakoztatott.) Tudod, ma megyek a Moszkva térre, alig várom. Statitn,

statim. Hol a Rigó, hol a depridol. Most a Rádió 1-et hallgatom. FM 100.4 Várom a Maria, Maria számot. „Tudod, a csajom a Moszkva téren lakik, Veszta szűz, de majd kap érte valamit." (Ez a Neurotic egyik számából egy idézet.) Egy jó szám sincs a rádióban. Ja, tegnap azt mondtam a Tibinek, hogy nem akarok tőled semmit, ohne kommunikáció, mert tudathasadásos vagy és menj a gecibe. Ez volt a feszültség levezetése. Mégis csak odaadtam neki magam. De még hiányolni fog, az tuti. Hihi-hi. Ez a kis Gabi meg egy nagy kurva. De az ő dolga, nem ? „ Te egy angyal vagy és én szeretlek." (ez egy idézet volt) Én is szeretem, ha jól belém hatolnak, ahogy a Tibi is ezt tette velem. Halesz. Gyorsabb leszek, mint a gondolat,

nem hosszú idő ez, csak egy pillanat. Ma lesz egy kis szexparti remélem. Oké? Zsoké! Pussz Gabriella Már 173

kilenc óra és nincs meg a Rigó sem a depridol. Telik az idő lassan itt a vizit, be kell viselnem a szemem.

Voltam a Szabolcsnál, jól beszívtam. De mindegy, nekem aztán egyre megy. Itt volt a csaj a kozmetikus, felhozott a Lipótra és megnézte a szobámat, plusz megadta a telefonszámát és címét. (Újabb névjegykártyák vannak beragasztva a naplóba. Annyira be voltam állva, hogy nem tudtam eljönni a tetoválószalonból. Kocsival kellett

felhozni, mert nem tudtam járni. Névjegykártyák vannak ideragasztva. Egy Tünde nevű lány, apu szerelme, egy fogtechnikus, az apu osztálytársa, és egy Dodi nevű pasas. Udvarolt nekem. Meg még egy cetli: kerestelek, este 8kor majd hívlak. Puszi: Dodi) Zaklató pasi non-stop. A lekopás a legjobb ötlet.

Tegnap beszéltem a Csorba Simonnal, akivel az apám írt egy könyvet, de nem jelent meg, mert a nevelőanyámnál van, és a képek is. Vissza akarom szerezni és kiadatni. Statim. A következőket édesapa mondta a telefonba Simonnak a Hogyan című könyvből: „Nyomot hagyni, hagyni merni feleslegesen nagyon. Mert az élet úgyis összetörik. Erre keresi Simon is a választ. De legalább

kipróbálja. Test és lélek, művészet és mozgás. Mozgás és egészség, gyógyulás és mozgás, művészet, vonal, mozgás, iránytű. Gyógyulás, iránytű, egy kreatív gyógyulás esélye lehetőség életesély. Esély az értelmes életben maradáshoz, mert az életben lenni, maradni csak komplexen érdemes. Az iránytű értelmes?" Látod, ez egy új díler száma. Undorító vagyok, nem igaz? 174

Most itt volt két alkoholista pasi és ők írtak bele a naplómba. A Norbert haverja a srác és valami főpacák. Lehet, hogy felmegyek hozzá délután. Most azt hiszem, 25-

e szombat van. Rettentő mérges vagyok, mert tegnap lehúztam két gyereket kétezer forintra és a Szabolcsnál kötöttem ki. Úgy sikerült beheroinoznom, hogy megint a fürdőszobában kötöttem ki a Gáborral. Minden volt csak enjoy nem. Utána bementem a Szabolcshoz és vele is szexeltem, de ott sem volt enjoy. De nagyon kívánt. Iszonyatosan. Közben Gábor kint várt, hogy elkísérjen a Lipótra. De én bent szexeltem. Elég ciki, nem? Elölről, hátulról. Számára is fincsi volt az egész. Remélem nem kaptam egy kevés hepát. Azért jó volt az egész. Utána jött értem a Safi és visszavitt a diliházba. Vele is volt egy kis ez-az. Aztán semmi. Szokás szerint. Mindenesetre fél egyre értem vissza. Az Attila és a Miklós is jót nevettek. (Ők az

ápolók.) Ennek ellenére valaki beszélt. Gáz van. Csütörtökön Komlóra mennék, ennek ellenére valaki alám tett. De este hatkor jön a Miklós és meg tudom kérdezni, hogy mi volt ez az egész. Nagyon bosszantó. Furcsa. A tizennyolcezer forintos parfümöm is ott maradt. Szétüt az ideg miután hívtam a Szabolcsot, de nem hívott vissza. Ma muszáj pedig odamennem. Kell a parfüm. Most mi lesz hétfőn? Utálom ezt a rettegést, az állandó rettegést. Kirúgnak vagy nem. Rúgnak? Ez a kérdés. Legyen már csütörtök. Legyen ennek a félelemnek vége. Élni akarok. Se parfüm, csak szemétség. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a Miklós ezt tette velem. Borzasztó kín. Most megkérdezte a Margó, hogy hol voltam. Hát hol voltam? A

börtönben. Mellesleg tegnap kapott tőlem egy cserepes ibolyát. Ki a spion? Már cigim sincs és tök ideg vagyok, 175

most mi lesz? K.O. vagyok, de már kezd kimenni a hatás vagy csak egy ideje ideges vagyok és közben rá is játszanak erre a feszültségre. Ez a parfüm az életem, kell. Statim, statim. Jön az ideg. Ideg, ideg, ideg. Es holnap pedig az anyu.

27-e, csütörtök Ma hétfő vizit. Kíváncsi vagyok, hogy mit mondanak. A péntekből egyelőre nem lett semmi, sőt szombatra is elengedett a Miklós, heroin + Gábor szex, aki nagyon meg

van sértődve a múltkori miatt. Szexszel kelsz és szexszel fekszel. Tegnap ellopta egy másik Gábor a félrerakott depridolom, amit a heroin miatt nem vettem be. Okosan. De ez a szemét, ha megtalálom, elvágatom a torkát a gecibe. Rohadt buzi. Említettem neki, hogy ez milyen fontos nekem. Azért is capcara. Majd elszámolunk. Szerdán a Miklós jön. Free éjszaka, párosan jössz haza. Háromszor szex, keksz. Kíváncsi vagyok, hogy hogy leszek, ha ohne depi, ha nem lesz depridol. Please ne legyek rosszul. Ma jön a vizit, mindjárt lerakom. Ne basszanak ki velem, az utolsó napokban, jó? Mellesleg lehet, hogy lekopott ez a 41 éves pasi. Idióta. Ma lehet, hogy bejön a Kálmán, (egy másik fiú) Statimra. kíváncsi vagyok (Ez a fiú mindig hozott nekem Codeint, Noxyront.

Nagyon vártam.) Kíváncsi vagyok. Három óra körül felhívtam a nevelőanyámat, de amint kiejtettem az apám nevét, lecsapta. Rohadjon meg. Készülök Komlóra kb. Még a virágomat is ellopták, amit nevelgettem november óta. Viziten semmi nem volt. Szerettek és örültek és azt mondták olyan leszek, mint egy Barbie, ha így folytatom. Hát remélem. Nem akarok enni. Remélem sikerül a szerda. 176

Vettem már két csomag cappucinót is és megpróbálok capcarázni heroinért. Tegnap négyre itt voltam, de nem volt semmi. Kaptam a Zolitól rivotrilt, xanaxot, coaxilt, dormicumot. Ez segít a mai napomon. Kopp, kopp. Szól a Neurtoic. Na milyen lesz Komló? Kezdek izgulni. Nyári

tábor? Ne legyen kriza. Kérem. (Kriza = az albánok mondták ezt az elvonásra.) Please. Neuroticot hallgatok és most egész jól feldob. Más. Tudod a Gabi a szemben lévő, elment, de előtte összejött egy tizenhét és félévessel. Dobta és utána... Tibivel nekem milyen szexuális kapcsolatom volt, erre kifeküdt és oda adta szerintem magát. Úgyhogy elküldtem a primitivistásáért a picsába, nem igaz? Most itt a Tibi és szexuális kisugárzásom még mindig hat. Lehet, hogy elkurvulok, szerintem csak akkor, ha úgy érzem. Igaz. (Valaki beleírta ezt: Be careyourself, Gábor) Miért nem lehet egy nő szép és okos is egyszerre? Mert akkor férfi lenne.

(Telefonszám, Flórián tér)

Ma április elseje van. 30-án jöttem Komlóra, kissé idegesen. Az anyu egy csomó cuccomat elvitt, ami kellett volna. És még nem hívott. Lerakott ide. Hideg van és sok a szabály. Aranyosak, de olyan mint Dunaharaszti, csak terápiák vannak. (Dunaharaszti egy másik rehab, ott is jártam régen.) írtam levelet a Szabolcsnak és a Zsoltinak. Utolsó este Komló előtt fent voltam a Szabolcsnál, ott volt a Gábor és rám fogták, hogy tőlem kaptak valami nemi bajt. Holott semmi bajom. A Zsoltival nagyot szexeltem, remélem nem lesz semmi baja. A Tibinek meg semmi baja sincs. Furcsa mi? Borzasztó flegmák voltak. Alig adtak

cuccot. Mi köze a Gábornak ehhez? Még fel sem 177

szívhattam a lakásban a heroint. Geciség. Fogtam magam és felszívtam a Kakaóbárban. Felszálltam a várbuszra és akkor találkoztam a Zsoltival. Felmentem hozzá és szex. Utána hívtam a Szabolcsot, a Zsoltival mentem oda. Még csak be sem engedtek a Gábor miatt, ő kihozta a cuccot és ledobta a földre. Fasztarisznya, mondta. Hát ilyen féltékeny? Ennek ellenére mégis írtam a Szabolcsnak és a Bajzit is megemlítettem, hogy itt van és nagyon szeretjük. (Szabolcs legjobb barátja a Bajzi, akivel együtt anyagoztak, én is ismertem őt. Annyit tudtam, hogy ő is

Komlón lesz. Tehát ő a legjobb barátom barátja.) Hát ennyi. Remélem ír nekem. Nagyon várom a levelét. Hétvége és a Bajzi vezet, de már nagyon várom, hiszen énekelni és gitározni fogunk. Ma különben ezt tettem, akik felszabadulnak, azok emlékére. Remélem oké a dolog. Jó éjt, millió puszi, Gabriella.

2000. március 2. Hi, kezd kilenni a faszom ezzel a hellyel. Semmivel sem jobb, mint Dunaharaszti. Csak nem bibliaóra, hanem valamilyen faszom terápiák vannak. Már akinek. Ma nem vittek úszni. Nem tudom milyen leállás lesz ebből, csak az anyu miatt vagyok itt. Várom, hogy jöjjön a Bajzi, hátha

megment, vagy itt tart. Nem ilyen körülmények közt nőttem fel. Hiányzik az apu. Édesapa. Utána szeretnék menni. Még mindig. Nincsen apám, se anyám, se Istenem, se hazám. Üdv, Gabriella

Megint itt vagyok. Ma hétfő reggel hétkor takarítás. Felkelés, fél nyolc reggeli. Aztán munka egyig, virágültetés, ebéd, azután munka majd négy órakor fürdés. 178

És utána is tevékenykedni kell, nekem aztán egyre megy. Nem szeretem egyelőre ezt a helyet, csak az embereket, kábé. Mi lesz velem. Pont a Bajzival dumálunk és rengeteget gondolok a Szabolcsra, kis Szabolcska. Hülyítik

a fejét, biztos szegény. Mi lehet a Ricsivel? Ma volt a névnapja. Kíváncsi vagyok, ha Balaton dalokat fogok énekelni mi lesz velem, kell a szerelem. Love, puszi Gabriella.

Ma 4-e van, reggel fűrészeltem. Délután elvittek fellépni egy gimnáziumba, egy csomót röhögtem. Annyira, hogy már fájt az arcom. Komolyan. Ez jó volt. Tetszett. Este társasoztunk. Én a Bajzival voltam, kikaptunk, de mindegy. Most féltizenkettő és fáradt vagyok, és kicsit fáj a fejem, írok a Szabolcsnak megint egy levelet, hátha visszaír. Zsoltinak is írok. Már 5-e van. És még mindig itt vagyok. Már baromira unom. Nem tudok aludni, zsibbad a fejem, hasmenésem

van. Minden. Semmihez sincs kedvem. Már bejelentettem, hogy el akarok menni. Már nem bírom tovább. írtam az anyunak két levelet. Régebben egyet. Fel is fogom adni holnap reggel, mert várom a választ. Most éppen tévézünk és elvagyok. Ki akarok menni és intézni az ügyeimet. Lehet, sőt majdnem biztos, hogy anyagozni fogok. De lehet, hogy fenntartót kérek és normálisan élek? Már nem akarok itt lenni. Ez nem nekem való, az biztos. Félek a reggeltől meg az éjszakától. Na mi lesz? Csók. Ma hat levelet írtam.

Helló, Gabriella ma ismét itt van. Most lett vége a csoportnak és jól kikérdeztek. Az első benyomásokat elég 179

negatívan adtam elő és kurvásan. Na és? Az apám vére folyik bennem. Nem tehetek róla. Kissé más volt a show, mint én, de nem zavar. Csak, hogy tényleg tetszik, az a kiscsávó, de lehet, csak szexelni kéne. Tudod? „Szexszel kelsz és szexszel fekszel. Te a fiúknak és lányoknak is tetszel" Tényleg. Ma írt a Zsolti egy levelet, persze szerelmes. De hát lehet, hogy ő a gyerekem apja? Nagyon aranyos gyerek különben. Hát ez van. Én is írok neki. Azt mondta a Mutu, hogy tök jól nézett ki a felesége a Zsoltinak. Kíváncsi vagyok. Arra is, hogy mikor találkozunk újból. Én is szeretném látni. Csók, Gabriella. (Mutu egy terápiástársam volt. „Tetszik egy kiscsávó" -

volt ott egy Pulyka nevű fiú, róla van szó.)

2000. március 6. vasárnap A szabad...

2000. március 7-e. Kicsit el vagyok tévedve, mert már 10-e van. Zsoltok napja. Köszöntöm az összes létező Zsoltot a földön, de főleg Budapesten. Szombat este valaki meghív egy félfelesre, be van állva és ki van élve és ki van élve. Oh, nagyon merész, elegáns, mint egy cigányzenész. Különben egy csomót gondolok a Khalidra. Jól elrontottam ezt az egészet, ő igazi családom volt, úgy érzem. De szeretett is. De én úgyis hazamegyek a Zsoltihoz. Jó hely mi? A Szabolcstól egy-két házzal arrébb,

esküszöm még ez a napló is olyan, mint egy színdarab. Nem kelek fel, nem megyek el, alszom tovább. Még itt az álom, úgy találom, fárasztó egy reggel, nem kelek fel. Tragikomikus a hangulatom............

Hideg van. Április 10-e. Úgy néz ki csütörtökön megyek, 180

vagy még előbb. Az egésznek vége, vége már. Nem lesz másik, nem lesz új, soha már, soha talán. Hétfőig kérdés, most mi lesz. Statim. „Tudod, elég, elég, elég, elég. Nekein ennyi is elég. Láttam, hogy fogtad a kezét, és ha már a fejét fűzted, biztos a lompost is beküldted. Jut eszembe, jut

eszembe, neki is hátulról teszed be?" (Rés nevű együttes egyik száma. Az még 16 éves koromban maradt meg a fejemben.) Milyen hangulat lehet otthon? Mindjárt hívok egy taxit és go baby go, go, go, go.

március 25-e Jó, hogy itt van ő, is. Tudod? Ez nekem kell. Az érzés és ő. Még mindig nem jött meg. Hu! Pénteken megyünk fellépni. Jó lesz, az utazás. Már nem vagyok olyan deprimált Puszi, Gabriella 2000. április 29-e

Most indultunk vissza Komlóra. Előadtuk a Maldorolt, egész jól sikerült. Mondjuk én nem éreztem igazán jól

magam, a részembe, de állítólag szépen elmondtam. Kész csoda. Kezd visszatérni a kommunikáció készségem. Remélem, nem csak visszatér, hanem tovább is fejlődik. De ennek érdekében természetesen nekem is kell tennem valamit. Magától értetődő, hogy a Maldorol segít ebben nekem. És a többieknek is. Nekik már sokkal jobb, hogy, de, talán... Lesz még egy életem, talán majd újrakezdhetetn. Holnap szülőcsoport, jön az anyu. Csak lesz valami. De hol az apu? Lehet sziget, akkor is ölel az óceán. Mindennek vége, vége már. De nem lesz másik, nem lesz új, soha már, soha talán. 181

2000. május 1. Ma egész jól vagyok. Megint. Lehetsz sziget, akkor is ölel az óceán.

2000. május 15-e Rengeteg teendőm akadt a mai napon. Úúúú, így eléggé fáj a fejem. Én voltam a konyhás az Andival és pulykacomb volt, zöldségkörettel, plusz saláta. Kifejezetten fáradt vagyok, még a hajam is torzonborz, nemsokára jön az esti csoport. Biztos vagyok benne, hogy megkérdezik megírtam -e a levelet a csoportnak. Hát nem. Ez lehet, hogy dacosan hangzik, de ez van. Sokat gondolok a Szabolcsra. Hogy mi a fax lehet vele. Itt is van egy srác,

akit előtérbe helyezek, de tudod e nélkül nem élet az élet. Kell egy kis izgalom. Már rosszul vagyok, hogy ilyen dagi lettem, a nyalcsis korszakomhoz képest. (Nyalcsis = heroinos.) De mindegy, ma nincs valami jó napom. Félek az új Maldorol előadástól is. Még mindig nem tudom a szöveget és nem is érzem magaménak. Az egész életem színjátszáson alapszik. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok, mit akarok, hogy lesz, és mint lesz. Még a körmöm is borzasztóan néz ki. Most mit csináljak? Hiányzik a cucc. Szerelem, szex, család és legfőképpen a hely az életembe az emberek között. Mindig ezek a kérdések. Kérdések, kérdések hátán. Kell valami stabil pont az életemben. De

mikor? Látod már megint az idő. Minden az idő körül forog. Vagy csak nekem nem elég semmi? Miért is vagyok ilyen önző. Megint a levél jár a fejembe. Úgy látszik fontos ez nekem, csak nem akarom még magamnak se bevallani. Ez viszont azt jelenti mások is fontosak nekem, vagy csak a 182

szeretetükből élek és az érzéseikből élek? Szeretettel: Gy. Gabi

2000. december 25-e Útban Pest felé. Már várom, kicsit fáj a gyomrom is. Főleg hogy lehet, hogy megint anti voltam. Kiröhögtem a

Pulykát, mert leszarta egy madár. De olyannyira nevettem, hogy folyt a könnyem, szakadt, ő meg, megsértődött. De már tegnap is. Bajzi persze egyből megkérdezte, hogy miért csináljuk ezt egymással. De mit? Én csak magamat adtam. De lehet, hogy a hét többi napján felelőtlenül szólok hozzá? Mélyítem egyes mozdulataimmal az irántam való érzéseit? Zavar ez az egész, de nem tudok mit kezdeni vele. Nem vagyunk egymáshoz valók. Halálra unnám mellette magam. Azt a fajta egyszerűséget, amit ő képvisel, nagyon nagyra becsülöm, de viszont van, amikor kifejezetten rosszul vagyok tőle. Túl egyszerű. Olyan gyenge. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy szerelmes

vagyok, pedig csak a másik ember olyan tulajdonságait csodálom, amik nincsenek bennem.

2000. december 27-e Még mindig más akarok lenni, mint amilyen vagyok, nem találtam meg a lelki egyensúlyt. Nem vagyok kibékülve magammal, holott idáig pont ellenkezőleg gondoltam. Muszáj végre elfogadnom magam, ilyennek, amilyen vagyok. Küzdök az ösztönös dolgaimmal is. Egyek? Ne egyek? Mennyit? Mennyi amennyi nekem jó? Hol vannak a határok? Menynyire használom ki, hogy nő vagyok? Játszom-e még ezekkel? őszinteség. Nagyon, de nagyon nehezen megy, de szükségem van rá. Talán mindennek ez 183

az alapja nálam. Állandóan visszafojtom a gondolataim, érzéseim, mert félek a retorziótól, attól, hogy nem fognak szeretni olyannak, amilyen igazából vagyok. Bárhogy is terelem a szót, azért még mindig várom, hogy mit kapok karácsonyra. Be vagyok jelentve fodrászhoz, de nem tudom, hogy egyáltalán megéri-e most elmenni. Hiúság. Ez is gáz. Szükségleteim leltára: Fogkrém, tampon, betét, öblítő, tusfürdő, sampon, dezodor, papír zsebkendő, mosópor, testápoló, cigi, rágógumi. (Fölírtam, hogy ezekből mennyi kellett egy hónapban és ez mennyibe kerülhet. Sosem csináltam ilyen számvetést, akkor kezdtem megtanulni.)

2001. február 19-e

Mi nem megy? Konfliktuskezelés. Ne legyek ingerült. Hisztis. Ne vágjak más szavába. Rögtönözni, ha kérdeznek. Elviselni, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy elterveztem. Ha valami nem tökéletes. Türelmesnek lenni. Elviselni az egyhangúságot. Egy helyben maradni sokáig. Elviselni, ha hozzányúlnak a dolgaimhoz. Ha nem nekem mondják el előre a rám vonatkozó véleményüket. Nehéz elfogadni másokat. Ha körzetemben mozognak, rumliznak. Ha nem szeret az, akit én kiválasztottam kedvencemnek, nehéz, hogy mindig válogatok. Nem tudom szeretni magam igazán. Feledékeny vagyok. Bonyolult vagyok, nehéz, ha nem teljes a napom. Mi az ami megy? Gyakorlati dolgok. A takarítás, tisztálkodás, rendrakás és a konyha. Rendszeres sport,

pontosság, lemondás, vagyis, hogy nem követelőzöm. Kedvesség. Koncentrálás, összpontosítás. Figyelmesség. Viselkedés. Csendben levés. Érdeklődés, őszinteség. 184

Leküzdeni a nincs kedvem. Nem vagyok olyan önző már. Beosztás, átgondoltság.

2001. március 19. Evés - külön program - önzőség - kitalálok valamit, ami nekem jó. Sok reggeli, mértékletes ebéd, gyümölcs, vacsorára. Ez nem jó? Mindenből repeta? Önfejűségből lejjebb adni. Vagy nem bírok annyit enni? Mi erősít ebben? Eszem amiből kell, mégha nem is szeretem. Plusz

naponta háromszor meleg kaja. Igazából egész nap ennék, csakis rágcsálnivalót. Már az is egy nagy feladat, hogy megállom, azt hogy ne rágcsáljam halálra magam a konyhán. Mihi mondta kis lépések mennek, nagyok nem. Lehangoló. Nap, mint nap megküzdök magammal, hiszen igazából semmihez sincs kedvem. Nagyon nagyon hangulatember vagyok és önző. Mihi párhuzamot húzott közöttem és a Viktor között. (A Viktor is terápiás volt, de ő meghalt.) Ez valahol tetszik, de tudom, hogy nem jó. Nem tudom mikor jutok haza így? Azt mondta, hogy nem kell látványos dolgokat tenni. Akkor mit? Egyem meg azt amit elém raknak? Még ha utálom is? Sírni lenne kedvem.

Állítólag kötéltáncos vagyok. Ez azt jelenti, bármikor lezuhanhatok? Vagy, hogy játszom mások idegeivel? Elég rendesen megküldtek ahhoz, hogy kicsit alázatosabb váljak. Huh. Gondoltam arra is, hogy lemondhatnák a cigiről, mert ez is egyfajta hangulati dolog nálam. Vagy hogy nem eszem nassolni valót, az is iszonyú kemény lenne tőlem. Állítólag nekem is olyan dolgok kellettek, mint a Viktornak, hogy nem fekhet le például. Kíváncsi vagyok kitalálnak-e erre valamit a többiek. Félek tőle elég rendesen felkavart ez a csoport. Még azt is kérdezte a 185

Mihi, hogy minek vagyok itt. Ne a régi dolgaimat csináljam. Nem tudom, hogy képes leszek-e megcsinálni

ami nekem még nem tetszik. Lassan azt megenni mindazt, amit nem szeretek. (Ekkortájt voltam evészavaros, tulajdonképpen nem ettem semmit.)

(Megint felírtam a szükségleti listát.) Te jó ég 13.000Ft az alap. Ennyi minden hónapban kell. És nem luxus. Nem tudok mindenből gagyit venni, viszont legközelebb jól megnézem az árát mindennek. Ha száz forintos boltban vásárolnék, abban nem tudnék megbízni. Ezért folyik ki a pénz a kezemből, nem tudok mit kezdeni az Andi-val. (Idősebb terápiás lány.) Addig azt hittem, hogy nagyon szeretem és így is viselkedtem, hogy ehhez tartsam magam. De rá kellett jönnöm arra, hogy ez nem

így van és mostanáig hiú ábrándokat kergettem, hiszen soha sem fogok annyira bízni, bizalmamba fogadni, mint amennyire akartam. Szomorú, de így van. Nem az én világom. Csak ne legyen rosszindulatú, mert azt nem bírom. De attól még szeretem. Csak nem nagyon. Gabi

Csoport. Milyen célúak ezek a kérdések? A múltkor mikor Ági volt itt. (Egy lány, aki talpra állt.) Akkor még a kirakatrendezés érdekelt. Akkor ez hogy van? Tette fel az Andi a kérdést, miután elmeséltem sminkes élményeimet. Felesleges a kérdés és kifejezetten rosszindulatú. Ehhez nincs is több hozzáfűzni valóm. Gabka

Önérzetesség. Olyan rosszak az emberek. Folyamatosan bántják egymást. Én nem akarok ilyen lenni. Szeretnék már otthon lenni, valahol. A Hídi (szintén terápiás) egy 186

paraszt. Legaljasabb dolog semmibe venni más munkáját. Ezt mondta. Amióta itt vagy, legalább jó nagy kuffert növesztettél. Nem tudom mi is bánt jobban, de ez a kuffer duma betalált, mert kurva nagy munkám van abba, hogy most így nézzek ki. Tudom, hogy kétszázszor erősebb vagyok nála. Most nincs is kedvem beszélgetni vele. Köszi.

2001. május 14. Éppen utazunk Pestre fellépni. Olyan álmos mindenki, de

miért?

2001. június Csoport. Már egy órája ment a csoport, mikoris a Mihi bejelentette az egyik terápiás társamnak: Anyukád azért telefonált délután, mert apukád tegnap bevágta a fejét, hátraesett és meghalt. Az arca ugyanolyan maradt, hümmögött egyet, míg Mihi folytatta azzal, hogy az ő apja is szintén valahogy így halt meg. Iszonyú morbid és durva helyzet volt és belőlem kitört a röhögés. Nem tudtam megállni. Röhögtem és röhögtem, míg kiküldtek a csoportból, most meg alvásidő van és mindenki szakad a röhögéstől. Jót mulattak, pedig meghalt a Géza apja. Hol

itt a tisztelet? Még nekem mondták, hogy bunkó vagyok? ők mik? Öt percig csöndben vannak, aztán, mint ha misem történt volna. Nagyon durva. Meghal valakinek az apja és annyira nem történik semmi. Mit éreznek az emberek egyáltalán egymás iránt? Én nem mondtam, hogy mindenkinek sírni kéne, de ez nekem olyan mű. Durva. Kész vagyok. Géza besértődött, úgyhogy bocsánatot kell kérni. A többiek nem értik, mi ez a halál, hiszen mindenkinek élnek a szülei kivéve a Viktornak, ő is 187

röhögött. Kíváncsi lennék, a helyzetemben ki hogyan reagálna? Kintről könnyű okosnak lenni. Lehet, hogy bunkó voltam, de nem rosszból, hanem azért, mert ez

nekem még mindig nagyon fáj. Kínomban nevettem és még most is kínlódom, mert jönnek az emlékek. Gabka

2001. július 27. Csoport. Pulyesz azt mondta, hogy vége. Én ezt nem tudtam így kimondani, holott érzem, hogy valahol neki akarok megfelelni és nem a programot végzem. A Mihi azt mondta, csak akkor maradhatunk itt, ha vége a kapcsolatunknak. Nagyon durva. Teljesen kész vagyok. Elmondták előtte stábon, hogy egy helyben vagyok. Nem haladok semmit. Igen. Ebben az ügyben ugyanott tartok. Tényleg ki akartam húzni ezt a rohadt két hónapot, amíg felszabadul. Úristen,

most minden idegesít. Legszívesebben most ordítanék és rohannék. Úristen. Szerintem ők nem tudták, hogy miután lefeküdtünk, sőt mindig is milyen erős volt bennem a kötődés Pulyesz felé. Bőven elég volt, hogy tudtam lélekben velem van. Ez nagyon fontos volt mindig. Első pillanattól fogva ő kellett nekem és megszereztem. Kezdetben kellett valaki, kaland, valami izgalom, akit kisajátíthatok, hogy az az enyém, mert szimpatikus. Tény és való, hogy csak használtam. Később megszerettem, imádtam az egész lényét és úgy ahogy van. ő hozzám tartozik, ez kell. Csak nem lehettem

igazán önmagam, mert ő azt a Gabit szerette meg, amit én akartam neki mutatni. De hol van itt a terápia? Mindenhol mást mutatni ez tiszta káosz, nem jó. Döntöttem. Megpróbálok végre önmagam lenni, lesz ami lesz. Iszonyúan fáj. Ez csak a kezdet. 188

2001. július 29. Szülőcsopi. Nagyon klassz volt, tök jó volt anyuékkal beszélni, nagyon megértő volt. Mondtam, hogy nem tudom, hogy előreláthatólag mikor fogadhatok telefont, levelet stb. meséltem a Pulyesz dolgot, mondtam, hogy le kell zárnom, különben elküldenek, úgyhogy mindent

megteszek, de lehet egy nap hazaállítok. Úristen. Olyan szép a Pulyesz. És szeretem, de döntenem kell. És a biztosat választom, itt maradok. A Mihi egész nap szívatott a Love póló miatt. Kész. Ja tegnap balhé volt a Mihi és köztem. Bejött a terápiás szobába, letépte a fényképét az ágyam mellől, összetépte, rám adott egy love pólót, hogyha maradni akarok, ezt hordjam. Elmondott minden hálátlan szemétnek és mondta, hogy takarodjak innen. Durva volt. Valami véget ért... (Bonanza Banzai) Nagyon dühös vagyok a Mihire, mert mindig bánt engem. Állandóan fenyeget, hogy elküld meg ilyesmi. Miért vagyok ilyen gőgős? - kérdezte. Miért nem hagyom fel a harcot a segítők ellen, sőt a csoport ellen is. Már megint akkora hülyeséget mondott. Azt mondta, hogy én

mintaterápiás vagyok. Talán az enyhe túlzás volt. Inkább arra gondoltam, hogy ilyen terápiásoknak épültek ezek a falak. És főleg ilyeneknek, akiknek szükségük van a helyre, mint nekem. Az bosszant, hogy állandóan megy a baszogatás, ami egy álló víz. A jó dolgok, szinte soha nem hangzanak el. Kevés az olyan információ, amiből tovább lehetne lépni, ami lendítene. Meg vagyok zuhanva. Azért is, mert elmennek a többiek, már csak három hetet leszünk együtt, de akkor sem lesznek itt. Én persze Szkéné fellépés után haza kell, hogy jöjjek a három legújabbal. A többiek 189

mind otthon maradhatnak Pesten. Szar minden. Ja, visszatérve a mintaterápiás dumára, Mihi a fülembe súgta, hogy a mintaterápiások nem szoknak baszni, illetve kúrni a társaikkal. Na hát ez kész. Ezzel már mindig megtalálhat és nem hagy békén. Lehet, hogy nem tud megbocsátani, hogy ilyen helyzetbe hoztam? A szerelem érzése betölti azt az űrt, amit a heroin hiánya okoz. mennyire szükségem van egy érzésre, ami betölt ami kell, ami nélkül nem megy és csak azért, mert ott az üresség. Nagyon szerelmes vagyok és hiányzik a Pulyesz. Andi is hiányzik, sőt még a Lóri is. (Mindannyian befejezték a programot.) Viszont többet adok magamból. Tök jó és

felemelő érzés az nekem, ha elmondhatom tapasztalataimat a többieknek. Erre használom most az időt. Csók Gabka

2001. szeptember 15. Jó volt a csoport és elég jól zártam a napot. Aludtam, elfáradtam. Este van, hiányzik a Pulyesz. Puszi

Egész nap alszom, nem vagyok itt. Andi már reggel hazament. Utána beborultam együtt. Összevesztem a Nórival, olyan hideg mindenki. Távoliak a többiek.

Szükségem van az Andira. Egész nap Pulyeszt kerestem. Dumcsizhatunk, az is egy iszonyú helyzet, most meg elment. (Akik befejezték a programot, visszamehettek, és látogathatták a terápiásokat. Pulyesznek azt is megengedték, hogy hozzátartozóként is látogasson.) Persze tele volt élettel, ami tök jó, most meg elment vissza Pestre. Hiányzik, egyedül vagyok. Hétfőn elintézem azért a telefon dolgot és egyből hívom az Andit, muszáj. Küzdök, 190

harcolok a házért, de egyedül maradok. Egyedül kevés vagyok. Jó lenne segítők segítsége. (Itt már én voltam a legidősebb terápiás.)

2001. szeptember 23. Itthon vagyok, de a családom már nem az igazi. Valami más, idegen és megtalálás. 72kg vagyok, ha nem több. Hát ez elég durva. Két hete egyszer sem futottam. Majd egyszer, ha mehetek. Szomorú vagyok, mélységesen.

Tegnap majdnem itt hagytam ezt a helyet. Egyszerűen az összes fiú ki akar csinálni. Rosszindulat és baszogatás megy. Iszonyú. Elsősorban két személyre gondolok. Azt hiszik, ha másokat baszogatnak, azzal jót tesznek. És ami még szomorúbb a Géza is közéjük állt, mert falnak van vezetve. Azon kívül a Márk (egy segítő) még velem kezd

ordítani. Olyan helyzetet csinált, hogy tiszta ciki. Semmi tekintélyem itt. Én vagyok a legöregebb terápiás. A végén még azt is mondta, hogy minek vagy itt. Menj a Pulykához, úgyis oda mennél. Köcsög. Bizalom az no. Szigorúan két méter távolság. Ami szomorú, hogy pont esett az eső. Négy órát beszéltünk arról, hogy tervezek-e valamit a Pulyesszel. Ez a legdurvább. Elmondok valamit, más meg visszaél vele. Ennyit a Márknak. Ennyi, ha nem lettek volna itt a lányok, már elmentem volna. Minek küzdök itt? Miért? Senki sincs mellettem, sőt. Kerülöm a fiúkat nagy ívbe és a segítőket is. Kész. Ez még durvább. Ha még durvább lesz elmegyek.

2001. szeptember 25. 191

Tegnap volt a felszab. Ki vagyok merülve teljesen. Nagyon szép volt. Hiányoznak. Már belülről valami csavar, facsar.

Már a Pulyesznak szól: Édes drága szerelmem, már egy hete nem írtam neked semmit. Szégyellem még saját magam előtt is magam. Mozgalmas volt a hetem. Két egész csoport elment velem. Az egyiket Kelemen Gábor doktor meg Mihi tartotta, húzós volt. Beültettek a kör közepére és az volt a feladat,

hogy mindenki kérdezzen tőlem valamit. De én semmit se válaszoljak. Iszonyatos helyzet volt és egy csomó olyan kérdést kaptam, amikor is a legszívesebben felpattantam volna, és leköptem volna az illetőt. Intézményfüggő vagy? Ilyen tulajdonságokkal józan tudsz maradni? Most nagy döntés előtt állsz. Oklevél vagy pöcs? Hát ilyen kérdések. Hát ilyesmik voltak én meg szép csöndben ültem. A végén a Gábor bekötötte a szemem és mindenkinek kellett nekem adni valami jó érzést. Borzasztó volt, leizzadtam. A végén meg felemelt a csoport és vittek. Lelkiismeret furdalásom is volt. Talán. Mikor vége lett alig tértem magamhoz. Sokkot kaptam. Tudnak valamit az biztos. Következő

csopira az lett a feladatom, hogy válaszoljak azokra a kérdésekre, amelyekre emlékszem és akarok, meg is tettem. Ez kellett nekem, mert nagyon kívül voltam a csoporton. bezárkóztam teljesen. Magány. Azért tök jó, hogy nem is erőltettem a héten, hogy írjak neked. El voltam foglalva azzal, hogy mit is csináljak még itt. Mellesleg, egész héten vártam a leveled és nem tudom hova tenni azt, hogy még mindig nem válaszoltál. Lusta vagy, vagy nem akarod velem tartani a kapcsolatot? Még arra is gondoltam, hogy a segítők esetleg nem adják oda. Lehet. De, ha nem akkor 192

hogy hogy nem írsz azonnal, ha én olyan fontos vagyok neked? Én egyből fogok válaszolni, de aztán lehet, hogy mégse, nehogy túlzásba essek. Hallottam, hogy te azért nem jössz le a nyitott 12 lépéses csoportba, mert csak miattam jönnél. Ez nagyon jól esett, ez hiányzott. Felhívtam az anyut, ami meglepően jólesett és megkértem arra, hogy csörögjön rád. Kíváncsi vagyok, hogy megteszi-e. Hu. Irtóan hiányzol és kívánlak. Kíváncsi vagyok rá milyen is vagy te ott kint. Mit is csinálsz, hogyan egész nap. Tökre örültem, hogy elmész a megállóba dolgozni. Ez klassz. Ez egy olyan védett környezet, ahonnan majd tovább tudsz lépni. Iskola, stb. nehogy csajozzál. Vigyázz magadra, imádlak és szeretlek. Már ugranék is a nyakadba Össze-vissza kalimpál a

szívem, ha arra gondolok, amikor legközelebb találkozunk. Mit fogunk egymással kezdeni itt? Hu. Lehet, hogy hülye helyzet lesz, sőt, elég valószínű. Most befejezem mert még megnézem a fotóidat, aztán alszom, mert holnap reggel KRESZ.

2001. október 27. Pulyeszka drága nagyon szarul indult a nap. Megint rám ütött a mély depresszió. Egyszerűen fájt ha hozzám szól vagy rám nézett valaki. Ilyenkor borzasztóan meg kell magam erőszakolni, hogy normális legyek. Egyedül szeretnék lenni. A Kreszhez sok kedvem nem volt. De amikor odaértem valamivel jobb lett a közérzetem. Bánatomban össze-vissza vásároltam ennivalókat. De

végül nem ettem meg mindent. A KRESZ jelzőtábláknál bealudtam, de amikor a teszt volt, felébredtem. Káromkodtam, 50%. itt 41% sikerült elsőre. Ez nagyon 193

gáz. utána megcsináltam még egyszer. Akkor már 97 % lett. Ez jó. Este volt a Maki józansági szülinapja. Sokat ettünk. Iszonyúan teli vagyok és nagyon meghíztam. Csupa háj a hasam és a combom. Feszül rajtam ez a gatya is, ami a leglazább volt régen. Tök gáz. képtelen vagyok megerőltetni magam és futni itt a területen. Tök szar az egész, viszont enni meg kell. Ha nem mozgok, akkor meghízok. Várom a leveled. Remélem, hétfőn megkapod, kíváncsi vagyok mit szólsz majd a fényképekhez. Most

egyedül vagyok itt a szobában, de már rettegek attól, hogy valaki bejön. Jó lenne egy kicsit egyedül, egy kicsit mást, lazulni, veled lenni. Hát nem vagyok valami oké. Puszi, Gabka.

Szia, hát nem írtál, így én sem tudok igazán mit írni. Amúgy sem vagyok valami beszédes. Forognak a gondolatok és a kételyek a fejemben. Gabka

Rájöttem, hogy a színház az életem. Imádom. Ezt akarom csinálni. Flash. Vége egy fergeteges előadásnak, ami iszonyúan felizgatott és felpörgetett. Viszont most szinte beszélni sem tudok annyira fáradt vagyok. A legszarabb

az, nem írtál már több mint két hete. Ez durva. Mi van? Ez most nekem nagyon rossz. Gabka

2001. november 16. Kitaláltam, hogy én sem fogok neked írni kb két hétig és kíváncsi leszek, hogy mit szólsz milyen érzés lesz ez neked. Szeretném, ha tudnád, ezáltal nem teszel nekem ezzel jót, csak bizonytalanná válok, ami sosem jó. És nem tudok normálisan koncentrálni a dolgaimra. Én még midig 194

szeretlek és vágyakkal teli csinálom tovább a terápiát ami így még nehezebbnek tűnik. De nem tudlak és nem is

akarlak félre rakni, elhagyni. Téged választottalak, te lettél az, akiben meg találtam és meg tudtam bízni, ami egy hatalmas dolog számomra. Sosem volt egy biztos pont az életemben, de most én a kezedbe tettem az életem és megkaptad a bizalmam. Bízok benned. Szeretlek.

„Bátran légy te magad bárhogy is ráncigálnak, vezérnek lássanak, vagy muzsikus cigánynak. Felemelt tisztelettel a világba, hogy legyűrd a páholyban, a pórban, az vagy ami belül"

„csak az tud a tengerparton homokvárat építeni, aki hisz abban, hogy a hullámok megszelídíthetőek"

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod arcod" „Igaz barát nélkül senkinek sem kedves az élete, még ha minden jóban része van is"

Fúj utálok énekkel fellépni úgy, hogy nem vagyok biztos az énekben. Éppen most megyünk Pestre. Tegnap kiderült, hogy addig nem mehetek haza, amíg nincs meg a KRESZ vizsgám. Tiszta dedó. Kislányom, ha leteszed a KRESZ vizsgát, akkor elmehetsz a nagy Budapestre. Fúj. Az anyuval is elég gázos a kapcsolatom, megint egyre rosszabb. Nincs bizalmam, nem tudom, hogyan vagyok az ő fejében. Amúgy meg egyáltalán nem ismerem. Szeretnék

már egyedül lenni. Jó a zene. A Bajzi küldte, ő tudja mi a jó. Nagyon durva ez a terápia, kegyetlen. 195

2001. december 4. Az ember akkor fedezi fel magát, amikor megmérkőzik az akadállyal. Ha az ember minden napsugarat eltávolítana is, ott van még a hold és a csinos csillagok és a lámpa, a téli estéken. Olyan sok szép fény van a világon. Ha szeretsz, többet látsz a világból, minél többet látsz, annál jobban szeretsz. természetesnek lenni, a legnehezebb póz, amit az ember felvehet.

2004.-es bejegyzés Helló édes naplóm. 2004 van. Ja, és élek. Ki gondolta volna, hogy négy éve, három hónapja tiszta leszek. Teljes absztinencia. Buta vagyok, hogy abbahagytam az írást, de ezen túl újból ráállok. Annyira szuper visszaolvasni saját magam, milyen is voltam régen. Azon kívül bizonyos dolgok megvilágosodnak előttem. Ja és az is tök jó, hogy jelenleg lent van Komlón Nelli, aki szintén a Lipóton feküdt a Rigónál, ugyanabban az ágyban és vele is történtek az idő alatt bizonyos dolgok, ezért mondtam neki, hogy viszem ezt a kis naplót és megmutatom neki. Tuti elnyeri a tetszését, mindaz, amit hallani fog. Majd jót nevetünk. Amúgy úgy gondolom, hasznos ez az írás.

Minden fejezet lehet akár egy erkölcsi leltár is. Jelenleg fordulóponton állok. Egyedül, önállóan szeretnék élni és most először van erre bátorságom. Pulyesz mellett nagyon felerősödtem. Nagyon? De igazából lelki függőség van kettőnk között. Lelki tapadás, támogatás, helyes úton való járás. Azt érzem viszont, hogy mint nő és férfi nem fogadjuk el egymást, ő nagyon szeretné, hogy maradjak és én úgy el tudok gyengülni. Megijedek az előttem álló 196

feladatoktól. Képtelennek látom magam, hogy talpon maradjak. Olyan, mint amikor a terápia végén úton eresztenek, és nem tudom mi is fog következni, hogyan

fogok bizonyítani. Nagyon nehéz a helyzet. Pulyeszhez is odabújnék, de nem akarok visszamenni az odúba, mert már ténylegesen elhatároztam, hogy megyek. Szeretem őt nagyon, de egy párkapcsolattól többet várok. Az valami más lehet. Még én sem tudom milyen egy normális kapcsolat. Pulyesz és én szerelmi kapcsolata inkább egy varázsgömb, ami nem is erre a földre való. Lelki tapadás, összeolvadás. Talán ezért sem fért bele nekem a szex. Szexelni nem tudtam ilyen érzésekkel. Végül is újra felnövés. Kis Pulyesz és kis Gabi. Számomra ők tapadnak, de nem szexelnek. Ez már túl vad, viszont, amióta együtt vagyunk, én változtam. Cseperedni kezdtem, nyitni mások

felé. Már merek szexis lenni, vannak vágyaim, vadulnék, táncolnék meg minden. Igen! Minden, amit sosem csináltam józanul. És szabad vagyok, úgyhogy ezt kialakítom magamnak. Érzem, hogy ezt meg kell lépnem. Nem tudok visszafordulni, nem tudok olyan érzéseket előidézni, amik nincsenek. Nem tudom miért mondom magamnak, azt hogy talán pár év múlva újból összejöhetünk, amikor mind a ketten kipróbáltuk magunkat. Talán így könnyebb nekem. Pulyesz miatt is lelkiismeret furdalásom van. Fáj, hogy jájdalmat okozok neki, de talán, ha lesz új barátnője és miért ne lenne, akkor rájön arra, hogy nem én voltam az igazi. Más karakter való hozzá. De ezt még nem tudja, mert sosem próbálta. Nem azért írom, mert olyan okos vagyok, csak azt érzem és éreztem és mindig. Az egész

párkapcsolatokkal bajban vagyok. Mindig azt csináltam, 197

hogy megszereztem azt, akit akartam, úgy, hogy függjenek tőlem, de közben én is megfeleltem. Én irányítottam, és talán erősebb volt az, hogy megkapjam, amit akartam, mint a szeretet. Ha lesz új kapcsolatom, engedni kell magam. Engednem kell, hogy szerethessek. Egész gyerekkoromban visszatartottam, hogy szeressek, mert féltem, hogy apu vagy anyu megsértődik. Rájöttem, hogy nem is anyu nem szeret engem, hanem én őt. Nem engedtem meg magamnak, azt hogy szeressen, mert akkor apu kész lett volna. Talán az anyunál kell kezdenem az egészet. Elhatároztam, hogy írok neki. Ez az első lépés.

Milyen bonyolult az élet. Várom, hogy menjek(Pécsre?) talán, Csabát is láthatom. Nem akarom megzavarni a terápiáját és nem akarok rányomulni, inkább, ha eljött meg kell ismernem és lehet, hogy akkor megszeretem. Most még nem is ismerem, de ábrándozok róla és jó vele lenni. Hasonlítunk. Nem szabad senkinek sem megfelelni. Neki sem. Ha kellek, ha nem nem. Szar, de el kell fogadnom. A megfelelés nem jó. Kíváncsi vagyok, hogy ő valójában milyen. De ez itt Pesten a hétköznapokban derül ki saját magam számára is. Le kell higgadnom ez ügyben. Le kell higgadnom. Úgy is lesz valahogy, csak józannak kell maradnom, illetve így élni. Lehet, hogy.......? a helyen

fogok dolgozni és az tök jó, szeretnék bekerülni. Kialakulatlan a hely, de mi a Bajzival csinálhatunk egy szuper helyet, csak kreatívnak kell lenni. Már a tánc is eszembe jutott. Ott is táncolhatnánk simán. Jöhetnének a 12 lépéses csoportos lányok. Ezt is megcsináljuk. Csernus is aranyos volt, voltunk nála tegnap. Persze felhozta az apa témát. Szerinte nem zártam le. Lehet, hogy tényleg tudnom kéne mikor halt meg, valóban le kell zárnom. 198

Egész héten szétizgultam magam azon, hogy mikor telefonálnak az Ildi szülei, hogy egyeztessük a lakást, jó lenne, ha összejönne ez a dolog. Nagyon izgulok. Tanulás. Hát az nulla. Semmit sem készültem a vizsgáimra, amik

lesznek. Nem kéne megbukni. Ez van, de süt a nap, ezért megyek napozni. UTÓSZÓ Szeretnek, sokan szeretnek. Biztonságban érzem magam, nem vagyok egyedül. Én, aki gyermekkoromtól a szeretetet kerestem. Most itt van, érzem. Része az életemnek. A szeretetet választottam. Szeretek és szerethető lettem, mert józan vagyok, és ez egy csoda. Mindmáig is minden nap egy csoda. Hálás vagyok mindezért a Felsőbb Erőnek, aki vigyázz rám és velem van. Nem lettem vallásos, sem semmilyen szekta tagja, sokkal inkább hiszek egy saját felfogásom szerinti nálam hatalmasabb erőben. Szükségem van arra, hogy átadjam az irányítást, mert a betegségem, vagyis a

függőség: az egoista énközpontúság gyakran átveszi az uralmat felettem. Folyamatosan fejlődésre van szükségem, ápolnom kell a józanságomat. Hálás felépülő vagyok, boldog, hogy mindazt, ami velem történt, megoszthatom veletek. Hiszen: úgy tarthatjuk meg, amink van, ha továbbadjuk! Ha csak egy embertársamnak segíthettem a könyvemmel, már megérte. Mindaz, amin keresztülmentem, reményt nyújthat, mindazoknak, akik nem látnak utat a függőség útvesztőjéből. Nem kell belehalni a betegségbe! Mindegy, ki honnan jött, mennyit és mit használt, heroin-, szex-, szerelem-, játék-, társ-, kajafüggő-e, talpra lehet állni! 199

Nem vagyunk-vagyok egyedül, sok százezer felépülésben lévő társam él a világ minden táján. Ők is élik a felépülés programját, ugyanúgy, ahogyan én, vannak, akik már több mint negyven éve felépülő függők. Köszönöm az életnek, hogy részese lehetek egy ekkora közösségnek, és újra meg újra átélhetem a csodát. A minap visszamentem Komlóra az alapítványhoz egy pár napra. Fantasztikus érzés volt újra otthon, részt venni a terápiások programjában, együtt lenni velük. Varázslatos ez a hely, olyan teátrális érzéseim voltak újra, mélyen átéltem, ami ott zajlik, még így, több mint 10 év 7 hónap

józanság után. Innen jöttem én is, egyenrangúnak éreztem magam terápiás társaimmal. Ott ültünk egy körben, és érezni lehetett, hogy vannak, akiket szinte simogat a halál keze... Én is így ültem ott tíz évvel ezelőtt... Semmit sem tudtam, semmit sem értettem. Csak fogtam szorosan az ördög kezét. Furcsa visszagondolni arra, hogyan lehetett ennyire tudatlanságban létezni kicsiny gyermekkorom óta. Nem tudtam, nem értettem, nem éreztem, mi és miért történik körülöttem. Csak repültem, mint egy pillangó, hol erre, hol arra. Leginkább a végtelenbe... Álmodoztam. Mígnem az álom szépen lassan rémálommá vált.

„Ébredjetek fel, ez az igazság hazugság!" (Déry Tibor) Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer józan lehetek, hogy barátaim lesznek, hogy autót vezetek, elvégzem az egyetemet. Úgy járok szórakozni, hogy semmilyen tudatmódosító szert nem fogyasztok. Fantasztikus érzés, hogy nekem nem kell használnom, jól tudom magam 200

érezni alkohol és egyéb szerek nélkül! Én aki... Szóval hihetetlen! Ez úton szeretnék köszönetet mondani a Felsőbb Erőnek, sorstársaimnak (mindazoknak, akik még használnak, akik felépülésben vannak és akik már nem lehetnek közöttünk), a komlói Leo Amici drogrehabilitációs közösségnek,

drága Mihinek, Rigó doktornak, hogy segítettek a felépülés útján. Ha ti nem vagytok, már régen nem lennék. Külön köszönet Nagyapómnak, a családomnak, szerelmeimnek, Arzénkának és a felépülő-lányoknak, akiktől a legtöbbet tanulhattam. Ezen felül köszönöm drága és különleges barátnőimnek, akik mindig mellettem állnak: Nóra, Lindu, Ági, Kiwi. És még sokan (fiúk is), akiket nagyon szeretek ! Köszönöm nektek, hogy vagytok, és szeretném hogy kapcsolatunk még sokáig egyenrangú tartalmas és mély legyen!

Tanár úrnak meg egy külön puszi, mert ilyen cuki volt ©

Végezetül szeretném megosztani veletek a legfontosabb felépülő imát, amit mindennap elmondok magamnak:

Istenem, adj lelki békét, hogy elfogadjam, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.