Dr. Diósi Imréné, Fodor Magdolna
visszaemlékezése
Hát én mégiscsak a sárga csillaggal kezdeném. A zsidókat gazdaságilag és erkölcsileg is sújtó zsidó törvények az embereket anyagilag és lelkileg mélyen érintették. A sárga csillag bevezetése viszont már majdnem elvisel hetetlen volt. A gyulai zsidók elsősorban magyarnak tartották magukat és csak másodsorban zsidónak, ül. izraelita felekezetűnek. Hiszen egy ekkora városban mindenki tudta mindenkiről, hogy k i a zsidó. De azért azt nagyon sok ember nem tudta megtenni, hogy egy 10 cm-es átmérőjű sárga csillag gal menjen k i az utcára. Volt olyan, aki nem is ment k i . 1944. május 9-én, a gettóba szállítás idején már nagyon kevés férfi volt itthon, mert jórészüket már korábban munkaszolgálatra vitték. A nagyob b i k gettó a zsidó templom udvarában, az ún. zsidó udvarban volt, amely magában foglalta a kántorlakot, a különböző egyházi funkcionáriusok lakásait, az iskolát, az imatermet. A gettó k i volt bővítve az utcai fronton lévő épülettel, amely egészen a gimnáziumig terjedt. Innen kiköltöztették a keresztény lakosokat. A z utcai ablakokat bemeszelték. Megkezdték a zsidó családok folyamatos beszállítását. N e m t u d o m megmondani, hogy egy nap hányat. Honnan eredhet az, hogy 40 kg-os csomagot vihettek magukkal a gettóba az emberek? Ez a gyakorlatban nem így volt, mert elsősorban fekhelyet kellett v i n n i magával mindenkinek. Ahhoz az ágyneműt, ruha neműt, felszerelést, mondjam azt, hogy még vizeskannát is vittünk ma gunkkal. Egy szobában nyolc fekhelyet lehetett elhelyezni. A m i szobánk ban három család volt. A gettóból k i lehetett járü munkára, dolgozni, de hát csak egy-két személy volt, akik egy ideig kijártak. A m i k o r már bizonyos létszám benn volt a gettóban, akkor már az ott lévő embereket igénybe vették a még kint lévő zsidók beszállításához. De hát erre olyan túl sok erő nem állt rendelkezésre, mert csak idősebb férfiak voltak, akiket n e m vittek el munkaszolgálatra. Ezek segédkeztek a beszállításnál. A gettóban lakó népség önellátásra volt utalva. Emlékezetem szerint nem adtak be élelmet. Személyes emlékemet azonban elmesélem. Egy ismerősünk a Románvárosból - nevét is megmondom: Kora Mariska - a katonakúthoz jött egy vizeskannával. A katonakút a mostani Kossuth téren volt, ott, ahová az első tömbházakat építették. M i v e l szemben volt a laktanya, hát úgy hívták, hogy katonakút. Nagy, kör alakú, cement kifolyós kút volt. Azzal szemben volt tulajdonképpen a gettó kapuja, ahol m i kijártunk vízért. A gettó deszkával volt teljesen körbevéve. Kilátni, belátni nem lehetett. És hát mentünk k i a kútra. Az ismerősünk ott állt kannával,
benne tej. A rendőr, aki a kapunál állt, egyáltalán nem ellenőrzött, nem nézett meg, szóval abszolút humánusan viselkedett. A nevét is meg t u d o m mondani: Fülöp János. Mivel a víz kinn volt, el lehet képzelni, hogy a tisztálkodás milyen nagy problémát jelentett. A fészerben fürödtünk, kondérban, amiben éppen adódott. N e m emlékszem rá, hogy kimentünk volna a piacra. Egyáltalán nem emlékszem arra, hogy élelmet behoztak volna. A m i t magunkkal vittünk a beszállításkor, abból éltünk. Megmondom őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy még egy gettó v a n a városban. És nem is hiányoztak, akiket nem láttam. Lehet, hogy mások is ilyen letargikus állapotba kerültek, hogy nem foglalkoztak azzal, itt van-e mindenki. Egy szál rendőr őrködött a kapunál. Ha jól emlékszem, még cigarettát is adott. Ez valami fantasztikus, hogy nagy részünk, amikor megtudtuk, hogy a nagyváradiakat elvitték, még mindig abban a hiede lemben voltunk, hogy velünk ez nem történhet meg, m i itt az anyaország ban vagyunk. Egyébként semmi tájékoztatást nem kaptunk. Csak mielőtt Csabára átszállítottak bennünket, súgta meg a rendőr, hogy készüljünk el, mert hajnalban szállítanak. És akkor kijöttek a rendőrségtől, ha jól emlék szem június 16-án. Szóval több nyomozó. Korán hajnalban fellármáztak bennünket. Csomagolás, egy hátizsák. Azzal mindenki fel volt szerelve. A hátizsákok a földön voltak. Minden zsákot átnéztek. A hálóingemet kiszed ték: „Erre nem lesz szüksége." Elvették a jegygyűrűt, az összes okmányt, születési bizonyítványt, iskolai bizonyítványt, szóval minden hivatalos iratot. Talán volt is, aki ott összetépte. Közvetlenül az indulás előtt Lovas Miklós fogalmazó úr a következő szónoklatot intézte hozzánk: „Semmi okuk a pánikra. Innen Csabára mennek, onnan Németországba szállítják magukat. Rövidebb-hosszabb ott-tartózkodás után mint foglyok lesznek kicserélve. A hajuk szála sem fog meggörbülni. Ide vissza többé nem jönnek!" Arról, hogy milyen foglyokkal leszünk kicserélve, egyáltalán semmi szó sem esett. Mások mit gondolhattak...? Csak hallgattam és nem értettem, hogy m i ez? A z elszállításunkhoz kocsikat rendeltek k i . Először úgy volt, hogy a fiatalok gyalog mennek, de aztán mégis sikerült a járművekre felkerülni. Itt már csak a hátizsákok voltak velünk, de fekhelyek és minden egyéb a gettóban maradt. Élelmet és ruhaneműt vihettünk magunkkal. A békéscsa bai dohánybeváltóba kerültünk. Csak a csupasz padló volt. M i v e l nem volt megfelelő W C a nagy létszámhoz, ástak egy hatalmas mély árkot, lefektet tek egy pallót. Egymás előtt kellett elvégezni szükségleteinket. Volt, aki beleesett a latrinába. (Például a békéscsabai volt hittantanárom, a tisztelen dő úr. Én mosdattam le.) Paprikás krumplit kaptunk és hozzá kissé penészes kenyeret. Felhívták a figyelmet arra, hogy nem számít, hogy a
paprikás krumpliban lévő k r u m p l i mennyire van meghámozva, és hogy a kenyér penészes - a penészes részt nem kell megenni - de a többit igen. Emellett amennyit csak lehet pihenjünk, mert az energiára szükségünk lesz. Én igyekeztem ezt a tanácsot betartani és a leglehetetlenebb ételeket is próbáltam megenni. Aztán megérkeztek Békéscsabára a környékbeli szállítmányok is. A gyulai elmeosztályról egy vagonnyi elmebeteg érkezett. Mennyien voltak a kocsiban, nem tudom. A dohánybeváltó felső szintjén helyezték el őket. Onnan föntről aztán csorgott le ránk minden. N e m lehetett t u d n i mikor víz, mikor más. Rettenetes zajjal voltak, rohangáltak, dobogtak. Emlékszem arra is, hogy vidéki szerelvényből öngyilkosokat szedtek k i . Talán orosháziak voltak. Egy kisgyerekes gyógyszerész házaspár is érkezett velük. A z apa azonnal meghalt, a gyerek többnapi kínlódás után, az anya pedig életben maradt. Június 26-án vagy 27-én vittek bennünket tovább Békéscsabáról. Ott láttam először csendőröket, amikor a csomagjainkat átnézték. N e m emlék szem különösebb inzultusra. Egy vagonba 93-an kerültünk a csomagjaink kal együtt. M i n d e n k i kuporgott a hátizsákján. A szükségletek elvégzésére egy vödröt tettek be. A vagonokat lecsukták. A vagon kisablaka annyira be volt rácsozva, hogy amikor a vödör megtelt, füles bögrével öntögették k i a tartalmát. Megmondom őszintén, nagy probléma volt abban a feszültség ben és tömegben a szükséglet elvégzése. Egyszer nyitották k i a vagont, hogy a dolgunkat elvégezzük, de akkor sem lehetett lemenni a töltésről, a vasúti kocsi tövébe kuporodtunk le. Fogalmam sincs, hogy melyik tájon álltunk meg. Három nap utazás után, június 29-én érkeztünk meg Auschwitzba, Ül. Birkenauba. Kinyitották a vagonokat. A z első utasítás az volt, hogy az orvosok táskáikkal szálljanak le. M i volt a célja ennek, nem t u d o m . A z a két orvos, aki a m i vagonunkban volt, nem került haza. Talán az orvosi táskáikra volt szükség. Csomagjainkat a vagonban kellett hagyni, nekünk k i kellett szállni. Külön választották a nőket és a férfiakat. A z t mondták, majd este találkozunk. Aztán elindították a nőket az orvos Mengele felé, aki válogatta az embereket. Fogalmunk sem volt róla, hogy m i ez, egyik erre, másik arra. Szinte fel sem fogtuk azt, amit érzékelhettünk volna tulajdonképpen, hogy az öregek és a gyerekek általában azonos oldalara kerültek. De küldtek oda fiatalokat is. A karon ülő gyerekes anyáktól vagy elvették a kicsit és odaadták egy idősnek, akkor az anya a másik oldalra került, vagy gyerekestől együtt az öregek oldalára küldték. Rajtam egy meleg kabát volt, mert arra gondoltam, hogy a m i rajtam van, az legalább megmarad. Mengele a kabátom ujjánál fogva húzott k i . A húgom is arra az oldalra került. Anyám jött utánunk. Visszahúzták. Vagy háromszor próbálkozott még, hogy a m i oldalunkra kerüljön. Úgy látszik
az SS-eknek gyanús lett, hogy ez t u d valamit. Megkérdezték tőle németül, miért akarsz odamenni? Mert a lányaim ott vannak, felelte az anyám. Erre azt mondták neki, „nem mehetsz oda, mert azok fiatalok. N e m vagyok még öreg, 40 éves vagyok, csak a hajam ősz." Két évet tagadott le, mert 42 éves volt. A két német tiszt összenézett, mosolyogtak, mintha számukra vicces lett volna ez a helyzet és legyintettek. így került anyám velünk egy oldalra. Aztán elindítottak bennünket az úton. Amerre a szem ellátott, szögesdrótok voltak. M i v e l ez a tábor nem egy szögesdróttal körülvett terület volt, hanem minden táborrész sűrű szögesdróttal volt körülvéve köztük magasfigyelő őrtornyokkal. Ahogy megyünk az úton, az egyik drótkerítés mögött kopasz, rongyokba csavart figurák, nők álldogáltak. „Dugjatok zsebkendőt a cipőtök orrába!" - kiabáltak felénk. Anyám azt mondta, figyeljetek már, ezek valamit mondanak. Látva a kiabálók külse jét, azt mondtam, ugyan, ne hallgassunk rájuk! Hát nem látjátok, hogy ezek nem normálisak? (Nemsokára m i is éppen így néztünk ki.) Megérkeztünk egy bizonyos táborrészre, ahol mindenkinek fölírták a nevét. Ott aztán mindenki olyan nevet mondhatott, amilyet akart, hiszen semmiféle papí runk sem volt. Édesanyánknak már itt Gyulán az volt az ötlete, hogy legyek én ismét Fodor Magda, így mindhárman F betűsek leszünk. Ehhez azt kell t u d n i , hogy én akkor Nagy Tiborné voltam, de már özvegy, munkaszolgá latos özvegye. Tehát fölírták a nevünket. Aztán bekerültünk egy barakkba, amelyen látszott, hogy szinte teljesen új. Nagy ablakai olyan alacsonyak voltak, hogy a farkaskutya be tudta dugni a pofáját. Egy barakkban 1300an voltunk. A n n y i helyünk volt, hogy felhúzott lábbal t u d t u n k ülni és éjszaka egymásra dőlve tudtunk aludni. Na, a lényeg az, hogy ebben az ún. B/III-as lágerben 13 000 magyar nőt helyeztek el. Ezt a lágert részletesen szeretném bemutatni, mert ez nincs benne a köztudatban. A turistáknak is csak azokat a barakkokat mutatják, ahol priccsek vannak. A B/III-as táborrészt nem hagyták meg a németek, teljesen lebontották. Miután víz nem volt, tisztálkodási lehetőség egyáltalán nem adódott. A németek féltek a betegségtől, fertőzéstől, ezért hetente egyszer vagy talán sűrűbben is vittek bennünket fürödni. Állítólag a gázosító helyiségek is ugyanúgy néztek k i , mint a fürdők. Ezek hatalmas nagy helyiségek voltak, zuhanyok kal. Előttük vetkőző, ahol minden ruhát le kellett vetni, csak a cipőt lehetett megtartani. Tehát ezért kiabálták azok a nők, hogy dugjunk zsebkendőt a cipőnk orrába. De hát m i nem tettük ezt, mert nem tartottuk őket normá lisnak. Kupacokba raktuk le a ruháinkat. Nekem olyan furcsa volt - az első fürösztésnél -, hogyan találom meg újra ebben a rengeteg ruhaneműben a sajátomat? Nahát ez aztán nem jelentett gondot, mert a zuhanyozás után a másik ajtón mentünk k i , ahol aztán válogatás nélkül dobáltak mindenféle granedinruhákat, selyemruhákat, szövetszoknyákat. N e m számított, hogy
k i milyet kapott, nem vették figyelembe a nők termetét. Anyám ott kapta az első pofont, mert kicsi blúzt dobtak neki és ez ellen tiltakozni próbált. A z első fürösztésnél megtörtént a szőrtelenítés is. Mindenhonnan lenyírták, ahol az ember testén szőr van. Minden fürdés után fertőtlenítettek minket egy pumpás szerkezettel. Egy SS katona csinálta ezt. Előre kellett hajolni, akkor hátulról spriccelt, majd elölről és végül a hónaljat. A kopaszítás után egyszerűen nem ismertünk egymásra. Auschwitzban nem is nőtt k i a hajunk, nem kellett még egyszer nyírni. A „Záhlappel"-hez, a létszámelle nőrzéshez ötös sorokba állítottak bennünket. Fünf, zehn, fünfzehn... így számlálták a foglyokat. Ugyanebben a felállásban történt az étkeztetés is. Ez pedig úgy zajlott le, hogy az első személynek a kezébe nyomtak egy lábast. A méretet teljesen figyelmen kívül hagyták, tehát lehetett az ötlite res, háromliteres vagy egyliteres. A napi főétkezés az volt, hogy ebbe belemertek valami teljesen megállapíthatatlan összetételű, világosszürkés híg masszát. Miután semmiféle evőeszközt nem adtak, úgy fogyasztottuk el, hogy kiittuk a lábosból. M i v e l egyformán kellett jutnia mindenkinek hiszen az életünk függött ettől -, a gyakorlat az volt, hogy az első ivott egy kortyot, hátraadta az ötödikig, aztán elölről újra. Ez addig tartott, míg el nem fogyott belőle minden étel. Étkezés után az edényeket összeszedték. Reggel egy k i tudja miből készült teát adtak, de hát abból egy-egy korty jutott. Öt személyre egy decinyit öntöttek a lábasba. Este egy szelet w u r s t vagy egy darabka margarin, az az itteni pici vajnak a fele volt. N e m emlékszem, hány deka volt a napi kenyéradagunk. Hosszú, téglalap alakú kenyeret kaptunk, illetve abból 2-3 ujjnyi vastag szeletet. Sárgás színű, fűrészporszerű, ízetlen valami volt. Kora hajnalban, ütlegelések közepette ébresztettek bennünket. A barakk végében egy igen kicsi ajtó volt, úgyhogy ugrált is k i az ablakokon, a k i csak tudott. A z ütlegelők nagyobb része szlovák volt, akik már jóval korábban idekerültek. Jórészük tudott magyarul és rettenetesen szidtak minket, hogy m i még Pesten jól éltünk, amikor ők már építették a tábort és nekik se szüleik, se családjuk, senkijük sincs. Elégették a hozzátartozóikat, a mieinket is elégetik, ott száll a füstjük. Nagyon durvák és kegyetlenek voltak azok hatására, ami keresztül mentek. Szemük láttára égették el szüleiket, hiszen akkor még nem működött a krematóriumrendszer. Persze azért nem bocsátható meg nekik az, ahogyan velünk bántak. Egyik szlovák felügyelőnő (Blokova) - minden ok nélkül - pofon ütötte az anyámat. N e k i akartam menni, de társaim visszafogtak, mondván, hogy csak az anyámnak okozok szenvedést, ha - amint arra már volt példa - retorzióként kezem, lábam összekötve, a földre lökve megkorbácsolnak. Ettől kezdve teljesen passzív lettem, nem törődtem a dolgokkal, egy cél volt előttem: túlélni, hazamenni Gyulára, ahol együtt lesz a család - apám is.
Rettentő szélsőséges időjárású területen feküdt a tábor. Hajnalban olyan hideg volt, hogy mint a birkák, bújtunk össze. Az egész tömeg állva imbolygott az álmosságtól, hidegtől. Aztán jött a sorakozó, az a bizonyos „Záhlappel", ahol megszámoltak bennünket. Ha nem stimmelt a létszám, újrakezdték. Ez naponta többször megismétlődött. Napközben nem me hettünk be a barakkba még szakadó esőben sem. Bármüyen volt az időjárás, k i n n kellett maradnunk. A talaj ingoványos volt, mintha g u m i n lépked tünk volna. Délután viszont nagyon korán bezavartak lefeküdni, pedig akkor talán jobb lett volna még kinn lenni. A k i - és bekergetések m i n d i g verések közepette zajlottak le. Éjszaka nagy problémát jelentett a szükség let elvégzése, mert be voltunk zárva. Két barakk között képeztek latrinát, oly módon, hogy ládákat helyeztek egymás mellé. Tetejükön kerek l y u k volt, belsejükben egy-egy vödör. Klórmeszet bőségesen használtak, arra nagyon ügyeltek. Mivel kevés volt a vödör a nagy létszámhoz képest, így aztán odaállt a sor végére az is, akinek akkor éppen nem kellett. Ha teli lett a vödör, annak kellett kiemelni, elcipelni és beleönteni a gyűjtőbe, a k i éppen használta. A gyűjtő tartalmáért időnként férfiak jöttek át a férfilá gerből, négykerekű, fedett szekérrel. A férfifoglyok drótnál fogva húz ták a szekeret, amelyből ki-kiloccsant a tartalma. Ez általában a késő délutáni órákban zajlott le. A kordét húzók között néha felismertem gyulai férfiakat. Éjszakára bezártak bennünket. Azok a bizonyos lábasok, amelyekből étkeztünk, ott voltak a barakk végében, egy kisebb, elkülönített helyi ségben. A barakk másik végében laktak a kapók, Blockáltesték. M i v e l az edényekhez hozzá lehetett férni, bizony előfordult, hogy éjszaka ab ba végezték el egyesek szükségletüket. Aztán másnap volt, aki abból evett. A harmadik és negyedik barakk között csordogált egy kicsi ér, pataknak nem lehetett nevezni. Nagyon kevés víz volt az alján. Nos hát, ha azt alkalmunk volt megközelíteni, akkor egy fazékkal szedtünk onnan vizet, a latrináról loptunk klórmeszet. Öten is megfürödtünk abban a fazék vízben, a szabadban. Ivóvizünk egyáltalán nem volt. Általában naponta jött egy lajtoskocsi, amelyet egy rettentő kegyetlen SS sofőr hozott. Az egyik barakk mellett volt egy nyitott, rozsdás medence, ahová beengedték a vizet. Ezt a vizet tulajdonképpen az edények az edények mosogatására szánták. K i volt jelölve, k i mossa el az edényeket a „ sűrű ételek" után. Ha tea volt, talán nem is kellett mosogatni. A medence fölé kiírták: tífusszal fertőzött, nem iható. Ezzel aztán senki sem törődött. Amikor a sofőr kezdte a vizet a tartályba engedni, megindult a harc. Edényünk nem volt, hiszen azokat elzárták, így aztán marokkal, kézzel, fejjel, k i hogy tudta, mint a kutyák lefetyeltünk. Hatalmas tolongás, tulakodás volt, bele is estek néhányan a
vízbe. Elindult visszafelé a kocsi, de még hátul csöpögött a víz. Mentek utána a szomjas nők és próbáltak még néhány cseppet felfogni. A sofőr mellett volt még valaki, az levette a halálfejes derékszíját és azzal ütötte a néhány vízcseppre sóvárgó nőket. Fizikailag nagyon sokan legyengültünk. Skarlátjárványra emlékszem, főként a fiatalok között terjedt. Mert néhány 14-15 éves, a fejlettebbek, idekerültek. Például a Diósi Julcsi lánya, Hanni, Schlésinger Hanni. Ő is skarlátos lett, elvitték, de meggyógyult és haza is jött. Teljesen kifürkész hetetlen volt, hogy kit gyógyítottak meg és kit pusztítottak el. Egy barakk volt kijelölve kórháznak, reveirnek nevezték. Inkább gyengélkedő volt, nem zajlott le különösebb orvosi kezelés. Azok a foglyok kerültek oda, akik már a Zahlappelnál sem tudtak állni. Mert bizony voltak olyanok, akik képtelenek voltak megenni a kosztot. A k i pedig nem evett, menthetetlen volt, többnyire elpusztult. Ezt a bizonyos gyengélkedő barakkot időnként kiürítették. Ún. Blockspárre volt, ami azt jelentette, hogy mindenkinek be kellett menni a barakkjába, bezártak bennünket. Jött egy teherautó, amely re a hullákat, haldoklókat felrakták meztelenül, és vitték a gázba. Semmi egyéb más táplálékhoz nem lehetett j u t n i azonkívül, amit adtak. Még fű sem volt. Semmi gyökér, vagy bármi rágcsálható. Csak úgy lehetett plusz élelemhez j u t n i , ha a mások által meghagyottat ettük meg. A k i életben akart maradni, annak ezt kellett tennie. Rettenetes finnyásságom ellenére - bár eleinte megnéztem, k i hagyta ott - megettem a maradékokat. Csak azok maradtak életben, akik ezt megtették. Éhen halt, aki képtelen volt elfogyasztani azt a borzalmas ízű és halmazállapotú, undorító valamit, amelyet szívni kellett, hogy a szájunkba kerüljön. Evőeszközünk n e m volt, de még egy darab fát sem lehetett találni, amiből kanalat eszkábálhattunk volna. A rajtunk viselt ruhán kívül semmi egyebünk n e m volt, de n e m is lehetett. Fehérneműnek kaptunk egy gatyát madzaggal, egy vászonkombinét, meg egy ruhát. Néhányan a kombinéjukból letéptek zsebkendőnek való darabot. Elvették. M i n d i g voltak kutatások, ellenőrzések, egy darab rongy sem lehetett nálunk. Megkérdezheti, hogy a nők... Állítólag n e m adtak semmit, hanem az életmód miatt szűnt meg a menstruáció. A k i n e k véletlenül megjött, az bizony kínlódott. A m i k o r visszajöttünk, újra rende ződött minden. Bár én úgy gondolom, csak adhattak valamit az ételben. Terhes nők nem voltak a barakkban. A z Auschwitzba deportált és a válogatásnál életben hagyott gyulai nők m i n d ide kerültek. A z internálta kat, p l . Glanzberger Terézt, Lebovitsnét, aki internálás után került a táborba másik táborrészbe, priccses, mondjuk úgy, hogy komfortosabb helyre irányították. Auschwitzban m i nem dolgoztunk. Még a nyár folyamán elkerültünk innen. Időnként azért sorakoztatták az embereket, hogy munkára válogas-
sanak h o l 200-at, h o l 50-et. N e m lehetett t u d n i , kit miért, hová visznek el. Általában az egészségeseket vitték el. „Húzza fel a szoknyáját, mutassa a térdét!" - ilyen és ehhez hasonló vizsgálatok zajlottak le. M i hárman, a család, hosszú ideig bujkáltunk, hogy ne vigyenek el bennünket. Attól is féltünk, hogy minket ahúgommal esetleg elvisznek, de anyánkat már nem választják k i , mert ő mégiscsak idősebb volt, Aztán láttuk, hogy rosszabb kondíciójúak maradnak ott, fogy az egészségesebbje. Úgy döntöttünk, hogy jobb lesz innen elkerülni. Odaálltunkmi is és kiválasztottak bennün ket. Mengele vagy a helyettese, illetve másSS-vezetők válogattak. Kihoztak bennünket abból a lágerrészből, ahol addig voltunk, és egy épületbe tereltek, amely talán fürdő volt. Nagy tömeget zsúfoltak ide be, aztán jól befűtötték. Nyár volt. Olyan szorosan össze voltunk zsúfolva, hogy moz d u l n i sem tudtunk. Saját izzadtságunk tócsájában álltunk. Hajnalban aztán el kezdett esni az eső. A k k o r kinyitották az ajtót, és k i z a v a r t a k mindannyiónkat. Utána fürdőben mentünk és egyenruhát kaptunk. Eddig - m i n t már említettem - mindenféle szedett-vedett holmiban jártunk. Vagonokba kerültünk augusztus 14-én, de nem 93-an, hanem csak 50-en egybe. Felszálláskor mindenki kapott egy darab-felvágottat. Feladtak egy vödör teát is. Úgy nézett k i , most úri módon utazunk. N e m emlékszem, mennyi ideig mentünk. Gyönyörű, erdős részen, nyílt pályán állt meg a vonat, ott kiszálltunk. Nagyon szép erdei úton haladtunk, mígnem egy zöld vaskapuhoz értünk. A kapu kinyílt és m i máris egy lágerben voltunk, Ravensbrückben. Ott aztán adtak enni egy tálban főtt rizst, burizst, vagy árpát, nem emlékszem. Éjszakára viszont kint hagytak bennünket az udvaron. Ásattak velünk egy gödröt, oda végeztük el a dolgunkat. A földre kellett lefeküdnünk, amely csupa szénpor volt. Ha valaki nem tette le a fejét, rákoppintottak. Reggelre úgy néztünk k i , mint a kéményseprők. Nagyon csúnya éjszaka volt. Ha megmozdultunk, ütöttek. Egyszerűen nem t u d t u k elképzelni, miért tartanak k i n n bennünket éjszakára. Másnap reggel aztán fürdőbe mentünk. De előzőleg végigcsináltatták ezt velünk egy olyan lágerben, ahol angol W C , zuhanyozó, priccses ágyak voltak. Emlékszem a szalmazsákok huzatára is. Fürdés után a barakkokba kerül tünk, ahol meg azt tiltották meg, hogy az ágyakról leszálljunk. Még az ennivalót is feladták. Néhány napig elég jól tápláltak minket. A k k o r aztán csíkos egyenruhát kaptunk, tűt, cérnát, meg egy számot, amelyet fel kellett varrni a ruha ujjára. Majd nyolcszázunkat bevagoníroztak és Berlin egyik gyárváros részébe, külvárosába, Reinickendorfba szállítottak augusztus 25-én. M i k o r megérkeztünk, el voltunk ragadtatva, mert egy olyan m u n káslágerbe kerültünk, ahol hármas emeletes ágyak voltak, rendes mosdó, külön épületben egy sor angol WC. Láttuk a kazánt is, reménykedtünk, hogy lesz meleg víz is. Ez a reményünk azonban hamar szertefoszlott, mert
nem lett meleg víz. A stílus ugyanolyan volt, mint Auschwitzban. Csak a munkahelyünkön éreztük jól magunkat. A gyárból három mérnök jött k i és kiválasztott ötven embert, ilyen alacsonyabbakat, mint amüyenek m i vagyunk. Később jöttem rá, hogy ez nem volt véletlen. Jóindulatúak voltak, mert bennünket nem tettek gépre. A többiek elég magas gépeken dolgoz tak. A fúrókat magasan kellett betenni és szabályozni. Egy Árgus nevű repülőgép-alkatrész gyárban dolgoztunk, amely a m i lágerünktől 10 perc n y i járásra volt. A műszak 12 órás volt, egyik héten éjjel, másik héten nappal. Tavasszal már szinte minden éjjel bombázták Berlint és a környé két. Légiriadó-jelzésre sorakozás és fegyveres kísérettel rohanás a lágerbe, mert számunkra ott volt óvóhelynek nevezett valami. A bombáktól nem féltünk, úgy véltük, minél több h u l l i k , annál hama rabb lesz vége a háborúnak. Számoltuk is a becsapódásokat. A riadó lefújása után vissza a gyárba, dolgozni tovább. Előfordult, hogy egy éj szaka kétszer is volt légitámadás. A lágerbeli tartózkodás borzalmas volt. A z idő nagy részét sorakozással és meneteléssel töltöttük. A z egyik sarkon az egyik SS-nő vezényelt, hogy links, rechts, a másik a következő sarkon, de éppen fordítva. M i persze belezavarodtunk, így aztán volt o k u k szidni minket: verfluchter H u n d , Schwein. N e m tudjuk melyik lábunk a jobb, melyik a bal. Megesett az is, hogy éjszakai munka után reggel 6-kor hazaérkeztünk és utána 3 óra hosszat álltunk k i n n a hóban, esőben, egyszál ruhában, kopasz fejjel. A z eső a hátgerincünkön csurgott végig. A z SS-nő pedig gyönyörű csizmájában vállgallérral, kapucnival a fején sétált előt tünk, és ette a hatalmas nagy almát. Azért se kapunk tüdőgyulladást, m o n d t u k magunkban, azért se kapunk. Volt ott egy pici nő. Zsidó volt ő is, de a németek kiválasztottja, aki állítólag azért pofozott bennünket, mert ha nem tette volna, akkor őt ütötték. A lágerben nem hagyták a foglyokat élni. Állandó motozások voltak, itt sem tűrtek meg semmit. Egy darab rongyot sem. A tábornak két kapuja volt. A fegyveres őr a külsőnél állt, mert betartották, hogy a tábor területén fegyvert nem hordtak. Pofozni, ütni azonban puska nélkül is tudtak. Ahogy bejöttünk a kapun, azonnal meg motoztak és ha csak egy géprongyot találtak nálunk, elvették és minden nek lehordtak bennünket. El fogunk tetvesedni, mondták. Itt is egy korcos gatyánk volt, egy ingünk és egy ruhánk. Férfi munkásnadrágokat is kiosztottak közöttünk, de azokat nem volt szabad bármikor fölvenni. Néha megtiltották, hogy sorakozónál abban legyünk. A z a nadrág olyan volt, hogy spárgával kellett körbekötni. Valami kabátot is adtak. Anyám azt mondta a kabátra, amit kapott, hogy seide, hát ez selyem, és akkor kapott egy pofont. Nagyon silány kosztot kaptunk a napi 12 órai m u n k a után. Vízben főtt marharépát, tököt adtak, annak örültem, ha sótlan volt, mert akkor hama-
rabb éreztem a jóllakottságot. így aztán nem csoda, hogy a munkát követő 2-3 óra hosszányi sorbanállás után, amikor los-t vezényeltek, az egész társaság megrohanta a konyhát, a pucolót és megpróbált szerezni valami ehetőt. Pillanatokon belül ott voltak az SS-nők meg a kápó. Nagy öröm volt, ha egy nyers krumplit megszereztünk, a sárgarépáról nem is beszélve. A büntetés itt az újrakopaszítás volt. Bármit találtak valakinél, kopaszra nyírták. A m i sorunkban már csak nekem volt hajam. Már majdnem szégyelltem magam, de nem sokáig. Elmentem ugyanis a szemétdombra krumplihéjat enni. A z ételben nagyon kevés krumplit találtunk. A konyha viszont - a konyhasók közülünk kerültek k i - igyekezett az SS gárdának kedvezni és finomabbnál finomabb ételeket készítettek nekik. Krumplihéj volt bőven. Sajnos tetten ért egy 180 cm magas, 80 kg-os SS-nő, akitől kaptam egy jó nagy pofont, és elrendelte a hajnyírást. Úgyhogy én is kopasz lettem megint. A gyárban is velünk voltak az SS-nők, Aufseherinek, a gépsorok között sétáltak, de nem bántottak. A WC-re kéredzkedni kellett. Nagyon kevés német munkás dolgozott velünk, néhány gépmester, a többi férfi a hitleristák által elhurcolt francia, cseh és más nemzetiségű fiatal szakember volt. Velük nagyon szívesen beszélgettünk volna, mert ők ún. szabad foglyok voltak, híreket hoztak és más körülmények között éltek. De ha szóba álltunk velük, szörnyű büntetést kaptunk. A z egyik fogolytársunk kará csonykor kezet fogott egy némettel, kellemes ünnepet kívánva. A m i k o r hazaértünk a lágerbe, beállították egy hordóba és két vödör hideg vizet öntöttek rá. Szerencsére nem lett semmi baja. Visszatérnék még egyszer a ruházatunkra. Mondtam már, hogy egy garnitúránk volt, mégpedig az, ami rajtunk volt. Ezt m i n d i g ellenőrizték, hogy piszkos-e? A gyárban próbáltuk a gépvízben úgy-ahogy kimosni, amikor az SS felügyelőnő a hosszú csarnok túloldalán tartózkodott. A z alkatrészeket szárító kemencében szárítgattuk meg. A z ebédet a gyárban kaptuk meg. Fehér fajansz tálunk és kanalunk is volt. Ha éjszaka dolgoz t u n k , n e m kaptunk semmit. A gyárban nem volt különösebb problémánk, bár dolgozni keményen kellett, így aztán előfordult, hogy összeesett valaki. Egy nőnek a fúró ment keresztül a fülén. A férfifoglyok - baloldali franciák, szlovákok, csehek - úgy próbáltak segíteni a kimerült nőkön, hogy elron tották a gépet és aztán 1-2 óra hosszáig javították. Ez azonban elég ritkán fordult elő, mert nagyon szigorú volt az ellenőrzés. M i k e t k i nem találtak! Eltűnt egy kenyér a kamrából. K i tudott oda bemenni! Egy napi kenyérelvonás büntetést kaptunk. A z oroszok már nagyon közel voltak. A m i részlegünk utoljára állt le, március 15-én vagy 16-án. Elvittek bennünket tankcsapdát és lövészárkot ásni. A gyeptéglázást én végeztem, mert azt nagyon ügyesen csináltam. 8
km-re kellett gyalogolnunk, a szerszámokat - ásót, lapátot, csákányt félúton vettük fel. Az ebédet oda is kihozták utánunk. Jöttek a repülőgépek, többször volt riadó, a németek rettenetesen féltek. Dugjuk el a fehér tálakat, mert az látszik. Ott fordult elő, hogy egyik, nagyon rossz állapotban lévő fogolytársünk, akit benn kellett volna hagyni a lágerben, n e m t u d o t t már menni, úgyhogy v i n n i kellett. Két oldalról fogták, támogatták. A z SS bement a sorba és megrugdosta. Kinn a sáncon aztán eldobta a sapkáját és mondta ennek a szerencsétlennek, hogy hozza vissza. Lelőtte. A hullát vittük haza. Egyszer aztán nem kellett kimenni sehová. N a g y o n gyanús volt. Ültünk a láger sarkában a földön. Talán elvisznek innen máshová bennünket. A tábor két magasvasút kereszteződésénél feküdt. Emberek siettek kisbőröndökkel. Na, gondoltam magamban, itt valami nagy dolog következik, nagy változás. Hát valóban. Talán két nap telt el és akkor április 20-án vagy 21-én este megetettek minket. Úgy vágytunk már a k r u m p l i r a ! Nagy ritkán, ha adtak, 4-5 mogyorónyi szemet kaptunk. Most főtt k r u m p l i t és kenyérből készült levest adtak. A leves rettenetesen meg volt cukrozva. M i n d e n k i jól teleette magát. Nekem az volt a szerencsém, hogy m i n d e n kijött belőlem. A sorakozóra már üres gyomorral jöttem a WC-ből. Este, sötét volt már. Elindítottak bennünket és azt mondták, lelövik, a k i vissza néz. A menet elindult. Majdnem mindenkinek hasmenése volt. A z első éjszakát egy erdő tisztásán töltöttük. Megmondták, hogy a dolgunkat csak középen lehet elvégezni. Másnap korán reggel továbbindultunk, az oranienburgi (sachsenhauseni) törzstáborba. Egy teremtett lelket sem talál t u n k , azt már teljesen kiürítették. Fél napot töltöttünk ott és új SS-keretet kaptunk. A régiek lemaradtak, az újak hajtottak tovább minket. 12 napig vándoroltunk nyugat felé élelmezés nélkül. Letetvesedtünk, gyökereket, füveket eszegettünk, amit k i tudtunk tépni. Április már vége felé járt, az oroszok nagyon közel voltak. Pajtákban pihentünk meg. N a g y o n örültünk, ha csépeletlen gabonát találtunk, mert az elrágcsálhattuk. Általában erdei utakon hajtottak bennünket. Pihenőkor füvet, gyökeret ettünk. A k k o r persze disznók voltunk. Enni természetesen semmit sem adtak. H a vélet lenül falun mentünk keresztül és láttunk egy kutat, mindenki rohant oda. Elzavartak. Néhánynak sikerült inni, de a társaság nagy része szomjas maradt. Borzasztó állapotban menekültünk. Attól a bizonyos cukros vacso rától mindenki nagyon beteg lett. Nekem szerencsém volt. A z erőm is megmaradt. Vékony voltam amikor elvittek, 46-48 kg. A soványabbak jobban bírták. Szegény anyám úgy szenvedett az éhségtől, hogy képes volt, még a munkáslágerben, fafűrészelést vállalt azért, hogy egy tányér szá rított marharépalevest kapjon. Meg kellett neki magyaráznom, hogy több energiát fogyaszt el a munkával, mint amennyi ételt kap érte. I n kább az ágyon kell feküdni. Még a táborban reggelenként azt csináltam,
hogy a 1/2 4-es ébresztő után - 6-ra jártunk dolgozni - kabátban fölfeküd tem az ágyra, bakancsos lábamat az ágy végén lelógatva pihentem, amed dig lehetett. A z a 12 nap szörnyű volt. Nagyon sokan teljesen legyengültek, nem akartak továbbmenni, gorombán kellett velük bánni, lökdösni kellett őket, mert ha finomkodtunk, leültek az út szélére és akkor végük volt, agyonlőt ték őket. Talán a 10. napon történt, hogy reggelre nem találtuk az SS-eket. Néhányan kimerészkedtek és szétszéledtek. Bizony fegyverrel terelték őket vissza az SS-ek. Még 2 napot mentünk. Egyik éjszakát egy falu, Krempendort közepén, valami nagygazda pajtájában töltöttük. A pajta egyik felében telepedhettünk le, a másik felébe tilos volt átmenni. M i k o r reggel felébredtünk, láttuk, hogy eltűntek ismét a kísérőink. Féltünk megmozdulni, m i lesz most? Biztos csak becsaptak bennünket és mindjárt előjönnek. Aztán valahogy mégis előmerészkedtünk. A német gazda asszonytól gyufát kértünk. A hátsó kertből krumplit szereztünk és parázs ban megsütöttük. A betegeknek mondtuk, hogy a szenesét egyék, mert jót tesz a beleknek meg a gyomornak. Még mindig nem mertünk távolabbra menni. Aztán valamelyikünk mégiscsak kimerészkedett és jött vissza azzal, hogy akarunk-e eleven oroszt látni? Egy bögre liszt volt nála, amit az oroszoktól kapott. Mindenki tódult k i az utcára. Az oroszok a kocsikról szalonnát, kolbászt adtak le. M i t tudták ők, hogy nem biztos hogy jót tesznek ezzel. De a jó szándék megvolt bennük. Kenyeret is adtak, csak úgy menet közben nyújtva le. A z elvonulók után ottmaradóknak elmondtuk, hogy k i k is vagyunk m i tulajdonképpen, magyar zsidók, akiket egy éve hurcoltak el. A z t mondták nekünk, költözzünk be német házakba, szedjük rendbe magunkat. Május 2-a volt, még nem ért véget a háború. Némelyi kük be is kísérte társainkat a németek házaiba, de nem volt semmi durva ság. M i egyelőre csak gyűjtögettük az élelmet az udvaron, a kertben. Bementünk a házakba is. A németek nagy része elmenekült, mindent otthagytak, fél disznót, fél oldalast, meg sok minden egyebet. A z oroszok felállítottak egy tábori konyhát és borsófőzeléket főztek hússal. Szétosztot ták közöttünk. M i persze azzal a beteg gyomorral! M i v e l edényünk nem volt, bementünk a német házakba és kértünk. A h o l nem volt senki, onnan elhoztuk. Mentünk az orosz konyhához és azok csak merték bele az ételt. M i n d e n k i nagyon k i volt éhezve, nem nagyon voltunk tekintettel egymás ra, kicsit elembertelenedett a társaság. Aztán természetesen minden rende ződött. M i nyolcan voltunk együtt. Egy mama a lányával, három testvér és m i hárman - ez összesen nyolc. Bementünk egy német házba - óriási gazdasági épületei voltak - ahol két öreg lakott. A fiatalok vagy elbújtak, vagy elmenekültek. Elmondtuk, hogy m i , amilyen hamar csak lehet, haza aka-
runk menni, de egyelőre még nem lehet. Legyenek szívesek adjanak egy szobát, ahová betelepedhetünk és még az a kérésünk - mert láttuk, hogy v a n tehenük -, mindennap adjanak nekünk tejet. A z oroszok hoztak cukrot szalvétában, meg vajat. M i ezekkel az öregekkel nagy békességben meg voltunk, nem is nagyon találkoztunk velük. A tejet mindennap ideadták. A két mama nálunk elég beteg volt - anyám járni sem tudott -, ezért megkértük a háziasszonyt, adjon nekünk egy tyúkot, mert levest szeret nénk főzni. Az én anyámnak 24 órája sem volt. Ha nem érnek bennünket utol az oroszok, neki vége. Nem tudott leülni, mert hús már n e m volt a fenekén, kiállt a farcsontja. A szája vérzett, szóval rettentő rossz állapotban volt. Ő akkor valóban másodszor született meg. A háziasszonyunk meg is főzte a levest. Május nyolcadika volt, amikor - éppen a ház lépcsőfeljárójánál könyö költünk - kocsin egy orosz tiszt jött visszafelé, kezében térképpel. „ Vojna k a p u t t " , mondta, mehetünk haza. Igen ám, de hogyan? Nincs erőnk, a két idős még gyalogolni sem tudott. Találtunk egy szekeret, szereztünk egy lovat. Ott csellengett két francia férfifogoly. Gondoltuk, jó lenne férfi is közénk. Ők jöttek hozzánk, kérdezték, van-e kávézaccunk? Spárgával fogtuk be a lovat, a kocsira föltettük a két beteget, meg egy kis cuccot és elindultunk. Be kellett menni egy kb. 10 km-re fekvő városba, ahol az orosz parancsnokság volt, ott adtak eligazítást. Eljutottunk odáig, de n e m egy szerűen. Útközben elkopott a patája a lónak, eladtuk egy kenyérért. Megláttunk egy szép, nagy lovat. Szóltam az orosznak, fogja már meg, mert nekünk kell az a ló. Odahozta, de aztán kiderült, hogy nem megyünk vele semmire, mert nem egészséges, azért nem kellett senkinek. Valaho gyan mégis eljutottunk az eligazítóhelyig. Na, ott volt aztán bábeli zűrza var! Biztos megfordult ott Európa minden nációja! Elhurcoltak, baloldaliak, zsidók. Papírt kaptunk és megnyílt a sorompó előttünk, hogy mehetünk. Kocsit is, lovat is kaptunk. Csatlakozott hozzánk két magyar. Azt mondták, hogy ők jó katonák voltak, rendes emberek. Elhittük nekik. Pritzwalk volt az elosztó neve. Volt velünk egy cseh férfi is. Elhatároztuk, hogy m i n e m szólalunk meg, hagyjuk csak őt beszélni, mert valami miatt a cseheket hamarabb elengedték. így aztán a sorompón szépen átjutottunk. N e m néztük meg, hogy hová irányítottak bennünket, mert a foglyok nagyobb részét feljavító lágerekbe küldték. M i azonban elhatároztuk, hogy egyene sen jövünk haza. Térképet is szereztünk és jöttünk hazafelé légvonalban. Vonat csak Németország felétől közlekedett. Küstrinben volt a vasútállo más, ahová el kellett jutnunk. Már megint lóhiányban szenvedtünk. Erre az egyik férfi azt mondta, hogy hoz ő egyet. így is történt. Nem tudtuk, honnan hozta, csak amikor kiértünk a faluból, elénk ugrik egy asszony nagy jajveszékeléssel. Elloptuk
a lovát, itt van három gyerekkel, elmenekült, de ló nélkül nem t u d majd hazamenni. Minek menekültél el? - gondoltuk magunkban. M i nem mene kültünk, hanem elhurcoltak. Egy orosz teherautó jött éppen arra. Ült benne egy tiszt. A nő leállította és megkezdődött az alkudozás. A z orosz tiszt szerencsére beszélt franciául, így az egyik fogolytársnőnk elmondta neki, hogy k i k vagyunk m i , bennünket a németek hurcoltak ide, nem jószántunkból jöttünk. Két betegünk van, gyalog nem jutunk el velük a vasútig. Az orosz tiszt azt mondta, hogy a gyerekekre való tekintettel adjuk vissza az asszonynak a lovat, minket pedig teherautóval bevisz az állomásra. így is történt. Május 2-án szabadultunk, 28-án pedig már Miskolcon voltunk, ezzel a két járóképtelen beteggel, Az ellátásunkról természetesen magunk nak kellett gondoskodni, sehol sem adtak semmit. Küstrinben felszálltunk a vonatra. Aztán a krakkói állomásra emlékszem. Ott cseréltünk négy párnahuzatot rizsre. Amikor elindultunk a faluból, hoztunk egy kis élel met, meg néhány egyéb dolgot magunkkal. Sajnos a két katonával megjár t u k , megpróbáltak visszaélni helyzetükkel, szerettek volna kifosztani m i n ket. Nagyon be kellett osztani az élelmet. A magyar határon volt nehéz átjönni. MezŐlaborchoz érkeztünk. A k k o r csinálták ott az átkelési síneket. Egy próbamozdony jött át, amelyen nem volt szabad utast szállítani. A d d i g könyörögtünk a vasútállomáson, amíg megengedték, hogy felkuporodjunk a szeneskocsiba. így kerültünk át Magyarországra. Miskolcon már felkészülten várták a hazatérőket a már otthon lévő munkaszolgálatos férfiak. Le lehetett feküdni, tisztálkodhat tunk, ételt is kaptunk. Onnan már táviratoztunk is haza, hogy jövünk. 30án itthon voltunk Gyulán édesanyámmal és húgommal. Apánk nem térhetett vissza, neki Auschwitzban gáz és krematórium lett a sorsa. Férjem a Donnál pusztult el, mint munkaszolgálatos. Elmesélem egyik személyes élményemet. A menetelés során, az utolsó előtti napon, amikor egy pajtában pihentünk meg, valamelyik társunk elment egy 100 m-re lévő krumplisveremhez és hozott is krumplit. Néme tországban rengeteg ilyen verem volt, csak hát m i nem jutottunk hozzá. Anyám sírt az éhségtől. N e m tudtam megállni, hogy el ne menjek. Oda mentem én is a veremhez. Volt már benne egy lyuk. Benyúltam, kivettem a k r u m p l i t , bele a gelebembe. Egyszer csak hallom, hogy kiabál az SS katona - úgy hívtuk, a „ kis gyilkos", hiszen 20 éves sem volt -, ordít, de azért még egyszer belenyúltam a verembe. Akkor már lőtt. Hát ez már nem tréfa, de azért még egyszer belenyúltam. Ő lőtt újra. Indultam visszafelé, ő meg jött felém. Van még ott valaki? - kérdezte. Mondtam, hogy csak egyedül voltam. Először adott egy akkora pofont, hogy többször megpördültem a tengelyem körül, de talpon maradtam. Akkor fogta a puskacsövet, és a
puskatussal alulról hatalmasat ütött a fenekemre. A k r u m p l i egy része elgurult. Pár darab azért csak megmaradt. A térdem összeroskadt és féli guggolva lépegettem vissza. A pajtában nem akartam anyámnak elmondan i , csakhogy nem tudtam leülni. Próbáltam kihúzni magam, majd letérdeltem a boglyába, ahol hevertünk. Anyám rám nézett: Téged megvert a „kis gyilkos"! Ennek aztán örök nyoma maradt, amit tulajdonképpen csak szülés után tudtam meg.
