Hans Hellmut Kirst Farkasok
MAGVETŐ KIADÓ BUDAPEST A mű eredeti címe DIE WÖLFE ©Verlag Kurt Desch GmbH München-Wien-Basel Fordította GERGELY ERZSÉBET A fordítást az eredetivel egybevetette DETRE JÓZSEFNÉ
Első rész A FARKASOK ÓRÁJA -33 Aki együtt üvölt a farkasokkal, annak nincs veszélyben az élete. Mazuriai közmondás Ez a történet egy bizonyos Alfons Materna nevű emberről szól, és a Föld egyik isten háta mögötti zugában játszódik, ott, ahol szinte megállt az idő: Mazuriában. Pontosabban: egy Maulen nevű faluban, Kelet-Poroszország déli részén, mocsarak, erdők és tavak között. A történet 1932-33-ban kezdődött, s a rákövetkező tizenkét esztendő alatt zajlott le. Azokban az években feldúlták, lerombolták a világot – mint amikor vaddisznók törnek rá egy kertre. Mielőtt ez a tragédia bekövetkezett volna, Mazuriában olyan természetes volt a nemzés és a halál, akár az eső meg a napsütés. A föld ágy volt és halotti lepel, s az emberi szenvedélyek – természeti törvények. És sokan voltak, akik tegeződtek Istennel. Alfons Materna egyszerűen élni akart – semmi mást. És ezért igen nagy árat kellett fizetnie. Közben egyre-másra pusztultak az emberek. Csakhogy Mazuriában akkoriban még a hullák is nevetést tudtak fakasztani. Sok lúd disznót győz. Csakhogy a disznó olyan szapora jószág, hogy a ludak minden erőfeszítése hasztalan. – Halál ellen nincs orvosság – mondta Alfons Materna, amikor fia halálát hírül hozták neki. Széttárta a karját, elhárító és egyben megadó mozdulattal. Közben lehajtotta a fejét, hogy senki se olvashasson a szeméből. Arca tökéletesen kifejezéstelen maradt. – A halál – hallotta tulajdon hangját – része az életünknek. Ez volt a meggyőződése. Az emberre születése pillanatától kezdve mindenütt ott leselkedett a vég. Csecsemők fulladtak meg, kisgyerekek vesztek a tóba; lovak tapostak halálra embereket, leterítette őket a hőguta, a túlzott alkoholfogyasztás oltotta ki életüket. – Nem kérdezem, miért kellett meghalnia… erre a kérdésre senki sem tudja a feleletet. Hanem egyvalamit tudni akarok: mi okozta a halálát? – Én csak azt láttam, hogy ott fekszik előttem – bizonygatta Moritz, a hírhozó. Materna fölvetette a fejét, akár az állat, mikor szimatot kap. Tekintete a hírhozó kezére vetődött, amely egy kék ellenzős sapka szélét gyűrögette.
– Te ismersz engem, Moritz! Előttem nem kell elhallgatnod az igazat, el tudom viselni. – Nemsokára idehozzák – tért ki a felelet elől Moritz. – Már útban vannak. – Valami gazság történt? – kérdezte Materna.
– Én nem mondtam semmi ilyesmit! – jelentette ki sietve Moritz, és közben hátrált, mintha zuhanó fa elől akarna kitérni. – Én nem tudok semmiről… én csak azt tudom, hogy meghalt. Körülöttük feketésszürke falak, akár a sziklák, melyeken nyomot hagyott a tábortüzek füstje. Materna nagyszobája olyan volt, mint valami barlang, tele éles peremű bútorokkal. Székek és szekrények – mintha valamennyit kőből faragták volna. – Ki küldött ide? Alfons Materna nem volt éppenséggel magas termetű, de göcsörtösnek látszott, akár a fa gyökere, szívós, akár a törpék, mozgékony, akár a vadászkutya, tekintete, mint a rókáé. Még csak most lépte át a negyvenet, barnásszürke arcát már redők sűrű hálója borította – mintha egész életében mindig csak nevetett volna. De most homályos volt a tekintete. – Hogy ki küldött ide? Azt hiszem, Johannes Eichler bízott meg… – Akkor – szólalt meg alig hallhatóan Materna – bizonyos, hogy gazság történt. Én tudtam, hogy baj lesz… de azt nem gondoltam, hogy ilyen nagy baj. Szorosan összekulcsolta két kezét. Jobb alsó szemhéja megremegett. Testét veríték lepte el, s olyan volt az arca, mintha nedves itatóspapírból gyúrták volna. – Ne izgasd föl magad – mondta aggodalmaskodva Moritz. – Hiszen megesik az ilyesmi. És ki tudhatja, mi történt valójában. Az ember nem tudhatja, csakis az Úristen. – Az ember – mondta Materna – nem sokat tud. De egyvalamit mégiscsak tud, Isten gondoskodott róla. Tudja, hogy minden ősszel lehullanak a levelek, és hogy mindenkinek meg kell halnia. Csakhogy vannak, akik más keze által pusztulnak el. És ez gyilkosság. Moritz, a hírhozó azt hitte, hogy jól ismeri Maternát. Arra számított, hogy Materna elnémul, megdermed és félrefordul a halálhír hallatán. Végtére is mazuri ember, bármit hozzon is a sors: csak a gyengék árulják el, mi történik bennük ott, legbelül, csak a vénasszonyok siránkoznak. Maternát azonban lobogó felindulás kerítette hatalmába: elhangzott Johannes Eichler neve, olyan hatása volt, mintha száraz szalmakötegre tűzcsóvát dobtak volna. – Isten irgalmazzon nekik, ha megölték a fiamat! – mondta Alfons Materna. – Mert akkor én félelmetes és iszonyatos igazságot teszek. Közben felismerte a közeledő szekeret: Johannes Eichleré volt – az elébe fogott két ló is. Az a férfi, aki olyan lomhán ült a bakon, mintha liszteszsákokat vagy krumplit fuvarozna, Eugen Eis volt, Eichler úgynevezett jobb keze. Materna szemében pedig Eichler mindenre képes kreatúrája. Eugen Eis üdvözlésképpen fölemelte karját, amelyben az ostort tartotta. – Itt fekszik – mondta Maternának, és a szekérderékban fekvő alakra mutatott. – Ki gondolta volna… ugye? Minden múlandó… ez már csak így van! Alfons Materna a szekér felé indult. Halott fia láttán úgy érezte, mintha hatalmas erő sújtana rá, ahogyan a mazuri favágók sújtanak le – olyankor a fa koronája megremeg az első csapástól. Eugen Eis bólintott. – Hát ez csakugyan nem valami épületes látvány! A kocsideszka csupa mocsok. Node majd csak eltüntetem a vért. Ott feküdt Alfons Materna fia, egy csomó csont, hús- és rongycafat. Arca formátlan tömegére sűrű vér tapadt. Mellkasán tátongó lyuk, mintha hegyes kapával többször belevágtak volna. – Hogyan történhetett ez? – kérdezte Materna. Eugen Eis készségesen felvilágosította: – Véletlen szerencsétlenség! A lővonalban tartózkodott. Materna csak nézte ezt a szétroncsolt testet. Verdunnél látott ilyen holttesteket – Maulenben még
soha. A mazuri halál mindig szolidabb munkát végzett.
– Riadógyakorlatot tartottunk – magyarázta Eugen Eis. – Már-minthogy mi, a honvédelmisek. Mint általában, a mauleni mocsár volt a terep. Kézigránátdobást gyakoroltunk – éspedig élestöltéssel. Szóval az emberek előrementek és hajigálták a kézigránátokat. Hát igen… és aztán megtörtént a baj. – Gyilkosság volt – jelentette ki tompa hangon Materna. – Csak lassan a testtel – intette le Eugen Eis. – Nem kell elhamarkodni a dolgot! Van talán valami kifogásod a honvédelmünk ellen? – Van – mondta Materna. – Ha kiderül az egyletről, hogy gyilkosok bandája, akkor van! – Ostobaság! – mondta Eugen Eis, és közben éreztette, hogy a türelme nagy, de nem határtalan. – Az embereink dobálták a kézigránátokat. Nem sejthették, hogy Alfred ott fekszik a magas fűben, éppen ott, ahova a gránátokat hajigálták. Hogyan is juthat eszébe egy épeszű embernek, hogy fogja magát, és lefeküdjék a fűbe? Materna hátralépett. Nem bírta már elviselni a látványt. Mintegy segítséget keresve, fölnézett az égre. Mazuria fölött olyan volt az ég, akár valami acélkék, feszesre simított terítő. Belesajdult a szeme. Védekezőn eltakarta a kezével. – Nekem elhiheted – figyelmeztette Eugen Eis –, szerencsétlenség történt! Hidd el, a magad érdekében! Mert abban a csoportban, amelyik előrenyomult a laposban, az idősebbik fiad, a Hermann is ott volt. – Hermann ott volt? – Tiszta sor… hisz ő a legjobb embereink közé tartozik. Nekünk nincsenek előítéleteink, mi nem vagyunk haragtartók… mi nem. Mi mindenkit szívesen látunk, aki velünk tart. – Addig idomítottátok, amíg a saját testvére gyilkosa lett? – Nevezd, ahogy akarod… amíg egy harmadik meg nem hallja. Tény, hogy három embert szereltünk föl éles kézigránáttal… s köztük volt Hermann is. Sajnos, hogy éppen oda dobták a gránátokat, ahol Alfred feküdt, így történt! Alfons Materna megfordult, és gépiesen elindult. A domb felé tartott, fel, a vörösbükkhöz, amelyet vérbükknek is neveznek. Még apja ültette, negyvenkét évvel ezelőtt; azon a napon, amelyen ő született. Durván összeácsolt pad állt a fa alatt. Alfons Materna rázuhant. Előtte a völgy szelíd hajlatában ott terült el a faluja, Maulen. De ő nem látta. Szemét elfátyolozták a könnyek. * – Hát ezt alaposan fejbe kólintotta a dolog – állapította meg szenvtelenül Eugen Eis. – Hisz ebben az emberben valódi érzés lakik. Ki gondolta volna? – Igen, szomorú eset – bólogatott Moritz. – Segíthetek valamiben? – Segíthetnél leszedni – mondta Eugen. De mielőtt a halottat a házba vihették volna, megjelent Margarete, Materna felesége. Merev méltósággal lépkedett a kocsihoz. Arca falfehér volt, szeme meg se rebbent. – Az asszony tudja, hogy és mint illik – suttogta elismerő hangon Moritz. – Egészen más, mint az ura. – Máig se tudom felfogni – suttogta Eugen Eis –, hogy is mehetett hozzá ehhez a Maternához. – Sokat szenvedett? – kérdezte Margarete Materna. – Szemernyit se! – bizonygatta Eugen Eis. – Egyszeriben odaát volt. – Legalább ennyi vigasz – mondta Margarete.
– És most hova vigyük? – A nagyszobába. Az asszony hangja nem tört meg, tisztán, határozottan csengett. Moritznak eszébe jutott, hogy a halott nem édesfia Margaretének; a három Materna-gyerek közül csak a leány az övé. Azért így is tisztelettel nézett utána, ahogy ment vissza – szálegyenesen – a házba. – Mondok én neked valamit – szólalt meg Eugen Eis, miközben levették a holttestet a szekérről. – Ez a Materna szörnyen rabiátus egy alak… én ennek, ahogy mondani szokták, nem sok jót jósolok. Node épp ezért legfőbb ideje, hogy nálunk… ugye, a nagy jövő érdekében! És közben biztos fogásokkal tevékenykedett. – Ez a Materna-fiú csak lopta a napot, meg élte a világát, nem törődött ez semmivel. Akár az apja! Csakhogy az ilyesmi nem mehet a végtelenségig, nálunk nem. Moritz megragadta a sátorponyvába burkolt holttest lábát. – Átkozottul nehéz! Mi ketten hajszoljuk magunkat, Materna meg csak üldögél a padján, és bámulja a vidéket. Ki tudja, mit forgat a fejében. Eugen Eis a halottra összpontosította figyelmét. Letették a nagyszoba asztalára. Ezzel ő el is intézte a feladatát. Kezét óvatosan a ponyvába törölte. Aztán kijelentette: – Nem kéne sokáig itthagyni ezt a szerencsétlent; nemsokára bűzleni fog. * – Senkit nem akarok látni – mondta Alfons Materna. – És engem se lásson senki. Még most is ott gubbasztott a padon, a vérbükk alatt. – Vissza kellene jönnöd a házba, Alfons. Szükség lesz ott rád. A szülei halála után már csak egyvalaki hívta Alfonsnak az egész világon: Jacob Jablonski, egyetlen barátja és első bérese. A gyerekei „apámnak” hívták. Hárman voltak: Hermann, az idősebb fiú, aki kézigránátot dobott a testvéröccsére, aztán Alfred, a fiatalabbik, aki most már halott és Brigitte, a lánya. Margarete, akit első felesége korai halála után vett el, Maternának szólította – gyakran olyan hangon, mintha valamelyik cselédjéhez beszélne. – Nem bújhatsz itt el, Alfons. – Mit tegyek, Jacob? Materna csak ennek az egyetlen embernek a jelenlétében mondta ki, amit gondolt. És Jacob Jablonski volt az egyetlen, aki látta, hogy Alfons Maternának is vannak könnyei. Háromszor esett ez meg vele kemény, rideg életében. Először anyja halálakor. Másodszor, amikor egy Hilde nevű leányt holtan húztak ki a vízből. És most harmadszor is megérte Jacob, hogy sírni látja a gazdáját. – Ne ríj már, hallod-e! – förmedt rá Jablonski. – Más dolgod van most neked. Mert a fiad halála még nem minden, ami megeshet veled ebben a nyomorúságos életedben. – Eredj a fenébe! – mondta Materna. – Nélküled? – kérdezte Jablonski, és közben ravasz szeme mintha nevetett volna. Amióta csak eszüket tudták, ismerték egymást. Egyazon évben születtek – Alfons, a gazdasszony fia és Jacob, egy cselédlány gyereke. Az sem lehetetlen, hogy világrajöttükért ugyanaz a férfi volt felelős – és az érezte is felelősségét: úgy nőttek fel, akár a testvérek, és minél idősebbek lettek, annál inkább kívánták, hogy hasonlatosak legyenek egymáshoz a maguk és a világ szemében. Hanem ők ketten még sokkal jobban összetartoztak, mint általában az egy húsból és vérből való emberek. – Úgy érzem magam, mint egy elhagyatott, nyomorúságos kisgyerek: gyönge vagyok és gyámoltalan.
– Nálad hamar elmúlik az ilyesmi – vélekedett Jablonski. – Kivált, ha éppen Eichler spekulál a gyengeségedre. Alfons Materna kiegyenesedett.
– Miért beszélsz most erről az alakról? – Mert Johannes Eichler jelenleg épp a házadban van. Materna már indult is, mintha valaki megtaszította volna. – Még sose láttam ilyennek – dünnyögte Jacob. Magában beszélt, ez elég gyakran megesett vele. Mazuriában, úgy mondják, mindenkinek saját maga a legjobb beszélgetőtársa. – De ha Alfons nem vigyáz, Johannes Eichler alaposan rászedi… elég nagy gyakorlata van az ilyesmiben. * Johannes Eichler igen óvatosan közeledett Alfons Materna portájához. A kapu előtt percekig egy helyben topogott testes alakja. Aztán mégis szinte fölényesen lépett be. Látta ugyanis, hogy Materna jótékony messzeségben ül fenn a dombtetőn a vérbükk alatt. – Merre vannak a gyászoló hátramaradottak? – kiáltotta hangos szívélyességgel. Sehol senki. Eichler felhasználta a kedvező alkalmat, és körülnézett; hosszú évek óta nem volt lehetősége arra, hogy ezt a gazdaságot – amely állítólag a legjövedelmezőbb egész Mazuriában – szemügyre vegye. Amit látott, mégsem késztette különösebb ámulatra: egyszerű, otromba kényelem; hintaszékek, cigányosan tarka terítők. Sőt, még könyvek is. Eichler hangulata egyre derűsebb lett. Harsogva kiáltotta: – Hát nincs itt senki, akinek kifejezhetném részvétemet? Megjelent Margarete Materna, fejét kissé lehajtva, láthatóan szomorúan, de méltósággal. Johannes Eichler súlyos léptekkel elébe ment. – Ki gondolta volna, hogy ez megtörténhet? – mondta. – Köszönöm, hogy eljöttél, és kifejezed részvétedet. Néhány szóvirág következett, a legszebb a következő volt: – A sors ellen senki sem hadakozhat! – Mélyen egymás szemébe néztek, és megragadták egymás kezét. Az asszony szigorúan elválasztott, még mindig fényes, szőke hajának súlyos tömege a férfi felé hajolt. – Margarete, bárcsak ki tudnám mondani, amit érzek. Aligha volt szükséges kimondania. Margarete valamikor Eichlerné is lehetett volna. Annak idején mindkét férfi udvarolt neki. És döntését fiatalos könnyelműségnek vagy gyámoltalan belenyugvásnak is lehetett volna nevezni. De bárhogyan is volt: végül nem Eichlert, hanem Maternát választotta férjül. – Micsoda szomorúság – mondta az asszony a fiú halálára. Johannes Eichler a falu déli pereménél elterülő úgynevezett „Kutyarét”-re gondolt, arra a földre, amely Margarete hozománya volt, hiszen csak ezért sikerülhetett Maternának – erről meg volt győződve Eichler –, hogy a legeredményesebben gazdálkodjék széles e vidéken. – Bizony – mondta –, és mégis bele kell törődni. Margaretének jólesett, hogy Johannes Eichler mellette van ebben a nehéz órában. És nem habozott, ki is mondta ezt. – Szép tőled, hogy nem felejtettél el. – Tudnod kell, hogy mindig számíthatsz rám – felelte Eichler. – Mindig! – Meghatottnak és elfogódottnak látszott. – Hát az urad? Mért nincs melletted ebben a nehéz órában? – Mit számítok én már neki? – mondta halkan az asszony, és telt keble megremegett. Eichler felajzottan nézte. De úgy érezte, most fontosabb, hogy mélyen belenézzen az asszony búzavirágkék szemébe. Gyengéd, védelmező kézmozdulattal kísérte Margaretét az asztalhoz, amelyen a holttest
feküdt. – Ő sohasem értett meg téged – kockáztatta meg a megjegyzést. Az asszony finoman jelezte, hogy egyetért vele – kissé lehajtotta a fejét, Johannes Eichler közben megszemlélhette a nyakát – micsoda üdvözítő látvány! Micsoda nemes vonal! Akár egy jó fajtájú tehén gerincének vonala. Nagy elismerés volt, hogy éppen ez a hasonlat jutott eszébe. – Margarete – szólalt meg komor, érdes hangon –, hogy mindig csak a nehéz órákban ismerjük fel
a valódi értékeket! – Te megértesz engem – mondta az asszony. – Én mindig megértettelek – jelentette ki Johannes Eichler. – Csak ez ideig nemigen volt rá alkalmam, hogy be is bizonyítsam neked. Ekkor azonban vége szakadt az idillnek – megzavarta egy érdes hang, Alfons Materna hangja. A gazda ott állt az ajtóban. Jobb keze feleségére és Johannes Eichlerre mutatott. – Remélem – mondta Eichler, igyekezvén megőrizni méltóságát –, hogy nem érted félre a helyzetet. – Ki innen! – kiáltotta Alfons Materna. – Materna – mondta Eichler figyelmeztető hangon –, azért jöttem, hogy kifejezzem részvétemet. – Szarok a részvétedre – jelentette ki Materna. Margarete segítségkérő tekintettel nézett Eichlerre. De az továbbra is a gazdára meredt. – Gondold meg, mit beszélsz! És ne feledd el, ki áll előtted. – Mintha valaha is elfelejthetném! – felelte Materna ugrásra készen. – Nagyon jól tudom én, ki áll előttem! Egy rohadt disznó! – Nincs magánál – nyögte ki Eichler. – Nem tudja, mit beszél. No persze, érthető. Ez a nagy szerencsétlenség, ami rászakadt… Margarete, akit a tölgyfaasztal és a rajta fekvő bebugyolált holttest választott el a két kakaskodótól, megpróbált beavatkozni: – Eichler úr az én vendégem. Arra kérlek, Materna, tartsd ezt tiszteletben… legalább most az egyszer. Az ilyen mondatokat valami sajátos hangsúllyal tudta kiejteni. Margarete „jó házból” származott, még zongorájuk is volt. A megyei újságot is rendszeresen olvasta, s benne a folytatásos regényt – abból merítette gyakran idegenül hangzó kifejezéseit. – Az én szememben – jelentette ki Materna – ez az ember gyilkos, éspedig a fiam gyilkosa. – Egyre jobban elveted a sulykot – állapította meg keserűen Margarete. Aztán, mintegy engesztelően, Eichlerre nézett, aki mély meghajlással biztosította megértéséről, és kiment a szobából. – Végre magunk között vagyunk – mondta Johannes Eichler, mikor az asszony kiment. Már nem volt olyan olajozott, olyan sima a hangja. – És most beszéljünk egészen őszintén. – Rendben van – mondta Materna. Az asztalhoz lépett, a fia kiterített holttestéhez, föléhajolt, és lehúzta róla a takarót. – Ezért még megfizetsz, Johannes Eichler – mondta. – Úgy látom, te csakugyan nem tudod, mit beszélsz. Vannak ugyanis dolgok, amikben nem ismerek tréfát… Lehetséges, hogy még mindig nem érted? – Azon tanakodom magamban, mi a méltányos ár egy ember haláláért. Egy másik ember élete? Azé, aki a halálát okozta? – Hagyd már abba ezt az őrültséget, Materna. Ha okos vagy – és szerintem az vagy –, akkor úgy veszed ezt a dolgot, mint utolsó figyelmeztetést! – Figyelmeztetést? – Materna élesen ránézett Eichlerre. – Ez kihívás! Rendben van, elfogadom.
– Materna! Mikor a fiad meghalt, a közelében se voltam. De a másik fiad, a Hermann, ott volt azok között, akiknek közvetlen részük van a halálában. Ha mindenáron bűnbakot akarsz keresni… a tulajdon fiadra bukkansz. És az emberek azt mondják majd: az egyik testvér megölte a másikat. Csak nem vagy ilyen ostoba, csak nem akarod, hogy ez a hír terjedjen el? Hallgatni fogsz… és levonod a tanulságot. Más választásod nincs. Belátod, Materna? – Az én szememben – válaszolta Materna – te már halott vagy. * A következő órákban egyedül Margarete asszony serénykedett a Materna-házban. Elfüggönyöztette
a tükröket, és fehér homokkal szóratta fel a halottasszoba padlóját. A szobát virágokkal díszítette fel. Gyertyatartókat állított a halott mellé, és italt meg süteményt tálalt a konyhaasztalra. A halottat fehér lepedővel takarta le – nem volt már vadonatúj, de frissen mosott, tiszta. Moritz segített neki, a falu küldönce és lelki vigasztalója. Ösztönzésére bőséges harapnivalót készítettek – sonkával, májas- és véreshurkával megrakott kenyérszeleteket. – Azt hiszem – mondta Margarete, miközben elégedetten szemlélte a fölhalmozott palackokat és a roskadozó tálakat –, most már jöhetnek a részvétnyilvánítók. És jöttek. Az első vendégek egyike, aki mélységes részvétéről akart bizonyságot tenni, Bachus lelkész volt. A Szentírás szavait idézte, aztán egyesítette a megjelenteket az első közös imában a felravatalozott kedves halott mellett. Bachus lelkész észre sem vette, hogy Materna és Jablonski nincs köztük – minden figyelmét Margarete vigasztalására összpontosította. Azután megerősítette magát kenyérrel és sonkával, arról sem feledkezett el, hogy ez utóbbi kiváló minőségét megdicsérje. És erre volt is oka, hiszen Materna sonkája, amit saját maga füstölt, a legízesebb sonka volt egész Mazuriában. Hamarosan megjelent Klinger, a csendőr is. Ő sem fukarkodott a vigasztaló szavakkal, utána pedig alaposan nekilátott Materna kétszer égetett rozspálinkájának. Tiszta ital volt, akár a forrásvíz, égetett, mint a tűz – ahogy arrafelé mondani szokás –, megfényesedett tőle az emberek szeme, és felhevítette a szíveket. A csendőr, miután felhajtotta a harmadik pohár pálinkát, kihirdette a mélységes figyelmet tanúsító hallgatóság előtt vizsgálatának még nem végleges, de már hivatalosnak tekintendő eredményét. A dolog feltehetőleg a következőképpen történt: a szerencsétlen Alfred Materna, miközben Maulentól északra a lápvidéken sétált, egy robbanótöltetre bukkant. Valószínűleg akna lehetett, még a világháborúból, pontosabban: abból a csatából maradhatott ott, amelyben egykor Hindenburg oly ragyogó győzelmet aratott a Mazuri tavaknál… Egy szó mint száz, végül is baleset történt! A nagy háború kései áldozata. És valószínű, hogy a felrobbant akna orosz volt. Ekkor állított be a halottas házba Ignaz Uschkurat, a polgármester és a parasztszövetség elnöke; Speer építőmester, egyházi elöljáró és több egylet elnöke; továbbá Vetter igazgatótanító, nagy hazafi, orgonista és karvezető. És így tovább, sorra egymás után! Naschinski, Porenski, Sombray, Bembennek és Kochanowski. Meg se járta az eszét senkinek – aki csak valamit is számított a falan –, hogy kibújjon a részvétnyilvánítás alól, no meg az sem, hogy megfossza magát Materna kitűnő pálinkájától. A várakozásnak megfelelően Meta Mischgoreit, az özvegy is megjelent a kellő időben. Összefogva örökös fekete szoknyáját, lihegve ért a halottasházhoz. – Ó, az a drága, jó fiú – sápítozott, és befelé nyomakodott. – Hogy is történhetett ilyesmi! Igaz,
mindig olyan sápadt volt szegény, ó, édes gyerekem! Ott topogtak mindnyájan a fehér homokon; szótlanul álltak a holttest körül; melegen kezet fogtak Margarete Maternával, és haladéktalanul kifordultak a konyhába, ahol Maria, a cselédlány pazarul megvendégelte őket. Mazuriában a halál is ünnep volt. Nyugodjunk bele derűs lélekkel Isten akaratába. Megint elhagyta valaki a földi siralomvölgyet. És a temetés után majd vidám talpalávaló csendül fel, indulókkal és közös énekléssel váltakozva. – De hol van Materna? – kérdezték a vendégek. Hangosan és fesztelenül tették fel a kérdést. A cselédlány jelenlétében nem kellett félniök. Maria ugyanis nem Mazuriában született, Lengyelországból került ide, ráadásul süketnéma volt. – Én tudom, hol van Materna – szólalt meg a csendőr. – A kocsmában. Igen, a kocsmában van.
* – Remélem, nem akarsz bajba keverni, Materna – mondta a kocsmáros. – Tudod, hogy bármikor rendelkezésedre állok… ami az ivást illeti. De hogy éppen ma… – Éppen ma! – mondta Alfons Materna. – Itt nyugalmasabb, mint odahaza. – Materna – jelentette ki intő hangon a kocsmáros –, nekem az égvilágon semmi közöm sincs a fiad halálához. – Persze hogy nincs… te csak italt mértél nekik. Bizonyára közvetlenül előtte! Hogy úgy mondjam, itt tankoltak. A kocsma a főtéren volt. Szemközt a templom. A kettő között az emlékmű: egy haldokló harcos az ég felé emeli a zászlót. Maulen község elesett hőseinek szentelték: 1870-1871; 1914-1918. Felirat: „Emléküket híven őrizzük!” Továbbá: Nevek, nevek és újra csak nevek – alattuk jókora üres hely újabb nevek számára. Ezt a kocsmát egyszerűen csak kocsmának hívták. Csupán a tulajdonos nevét tették hozzá: Scharfke. Az akkori Scharfkénak Christian volt a keresztneve. Hivatása gyakorlásához sem áregyzékre, sem árlistára nem volt szüksége. Scharfke többnyire pálinkát és sört mért. Pálinkából három fajtát tartott: tisztát a férfiaknak, édeset az asszonyoknak és sihedereknek, és borpárlatot vagy égetett szeszt igényesebb, az ünnepélyesebb alkalmakra. Hozzá üveges sört a köznapi forgalomra; csapolt sört, ha népesebb társaság verődött össze. Egy pohár pálinka tíz, egy pohár sör tizenöt, egy üveg sör húsz pfennigbe került. Az ínyencek számára mindig kéznél volt egy fazék sózott uborka, s a vendégek éhségét olajos szardíniával, Bismarck-heringgel, hideg karajjal és hamis nyúlpecsenyével csillapították. Ennél többet nem is kívántak. – Egy üveg bort – mondta Alfons Materna. Christian Scharfke persze borral is szolgálhatott. Néhány tucat borospalack rejtőzött pincéje hátulsó zugában – címkéjükön a „Fekete macska” és az „Édes boszorkánytej” jelzéssel. Aki megkívánta, csakis magára vethetett. Mert Mazuriában a bor amolyan jobbfajta víznek számított. Márpedig a vizet elsősorban az állatok itatására, a mosáshoz és nem ritkán a tej hígítására használták. Miután Scharfke lement a pincébe, Jacob Jablonski így szólt Maternához: – Itt van, akit keresünk… ott ül hátul a sarokban. A fásláda, a fogas és a mosdó ajtaja között ott kuporgott Hermann – Materna elsőszülött és immár egyetlen fia. Előtte az asztalon söröspalack, mellette csaknem üres pálinkásüveg, Scharfke-módra
készült „fehér”: felettébb közönséges, de annál hatásosabb burgonyapálinka. Hermann-nak már zavaros volt a tekintete. Apját azért még fölismerte, sőt, Jablonskit, apja hűséges barátját és testőrét is. Valami sűrű ködfátyolon keresztül látta, amint feléje közeledtek. – Megérdemlem, hogy megvetéssel nézz rám, apám – szólalt meg Hermann –, és hogy szóra se méltass. Hogy elfordulj tőlem, hogy itt maradjak magamra. – Nem bánnád, ugye – mondta komoran Materna. Hermann erre remegni kezdett, megpróbált felkászálódni, és megállni a lábán, miközben így folytatta: – Köpj szembe, apám… nem érdemlek mást. Üss meg… – Megütöttelek-e valaha is? – Nem, apám. – Hermann lesütötte a szemét. Mozdulata elárulta gondolatát: „Talán azt kellett volna tenned!” – De valamit meg kell mondanom neked, apám: én nem tudtam, igazán nem tudtam, hogy mit teszünk. Nem is sejthettem. Én ártatlan vagyok. De azt elismerem, nyíltan kimondom: ez
nem változtat azon, hogy megöltem a tulajdon öcsémet. – Ülj le! – parancsolta Alfons Materna. – És ne ordibálj itt! Azzal nem támasztod fel. Jablonski Hermannhoz lépett; vállára tette a kezét, és szelíden lenyomta a székre. Hermann engedelmes volt, akár egy gyermek – és voltaképpen az is volt még, huszonegy éve és szinte hatalmas termete ellenére. – Hogy kerültél te egyáltalán ebbe a bandába… ebbe az egyesületbe, amelyik Honvédő Egyletnek nevezi magát? – Apám, hiszen te ezt sose tiltottad meg nekem… és végtére is a hazáról van szó… Alfons Materna éppen eléggé ismerte ennek a Honvédő Egylet nevezetű bandának az úgynevezett „alapelveit”, szerintük sehol sem fenyegette a német hazát akkora veszedelem, mint KeletPoroszországban. A polák, hangzott a magyarázat, szüntelenül nyújtogatja mocskos kezét KeletPoroszország után. És bár az 1920-as nagy népszavazás eredménye fényes és meggyőző bizonyítéka volt annak, hogy a lakosság a németség mellett tett hitet, az ellenség nem nyugodott bele. A beszivárgási kísérlet eredménye az, hogy az idegen munkások lenyomják a kelet-porosz parasztság bérét, propagandafüzeteket csempésznek a házakba, rémhíreket terjesztenek. Az itt-ott még használatos mazuri nyelvet lengyel idiómának akarják nyilvánítani. És az állítólag megfélemlített kisebbségek miatt se vége, se hossza a nemzetközi lamentálásnak… Ezért aztán a hazafias és nemzeti érzelmű férfiak megalapították az úgynevezett Honvédő Egyletet, amely önkéntes harci csoportokból állt, s ezek még a legkisebb falvakban is készséges hívekre leltek, csupa hazafias öntudattól buzgó civilre – igaz, hogy harctéri tapasztalatokkal, sőt kiképzési ismeretekkel rendelkező egykori katonák vezették és irányították őket. Maulenben például Eugen Eis, az egykori szakaszvezető szervezte a hazafias munkát, Johannes Eichler felettes irányítása mellett, aki annak idején őrmesteri rangban szolgált. S bár ez a Honvédő Egylet inkább szimbolikus, mint valóságos harci erőt képviselt, azért megfelelő fegyverekkel is rendelkezett. Ezek a fegyverek titkos raktárakból származtak, amelyek elkerülték a szövetségesek „szimatoló bizottságai”-nak figyelmét. Csak magában Maulen körzetében – a harangtoronyban és az erdőben, közvetlenül a halastónál – két jól felszerelt raktár volt, a következő állománnyal: több tucat puska, a jól bevált 98-as modell; számos láda teli kézigránáttal; továbbá három 08/15 típusú gépfegyver és rengeteg muníció. – Halljam, hogy történt a dolog – kérdezte Materna. Hermann beszámolója félreérthetetlen volt: váratlan riadógyakorlat – négy csoportban: mindegyik egy-egy szakasz. Vezető: Eugen Eis. Közös elvonulás a láp irányába. Ott kiosztották a
kézigránátokat a legjobbaknak: természetesen Hermann-nak is. Csatárlánc-alkotás. Nesztelen előnyomulás! Hirtelen célmeghatározás. – Ki határozta meg? – Eugen Eis. Szorosan mögöttünk állt. Suttogva mondta, hogy a harci helyzet értelmében ellenség tartózkodik a közelben: egy csomó bokor volt előttünk alig negyven méternyire. Megcéloztuk, közben még előrekúsztunk néhány métert észak felé a magas fűben. Hangtalanul – a szabályzatnak megfelelően. Azután elő a kézigránátot! Kibiztosítjuk, fölemelkedünk, elhajítjuk – fedezék! Utána detonáció. Aztán kiáltás – kurta, éles hang, mintha… – Jól van. Ennyi elég. Alfons Materna lehajtotta a fejét. A nyomott kocsmai levegőtől alaposan megfájdult. Odalépett a közeli mosdóajtóhoz, betaszította, nehézkes léptekkel ment, és egész súlyával a meszelt falnak dőlt. – Rosszul van? – kérdezte aggodalmasan Hermann. Végtére is szerette az apját, ez fiúi kötelessége. És Hermann jó fiú volt! Mindenesetre igyekezett, hogy az legyen. – Hisz apám máskor vödörszám bírja az italt. – Amit ma le kellett nyelnie, az még a legerősebb embernek is sok volna.
Jacob Jablonski az óriás termetű legény vállára tette a kezét. – Mit gondol, nagyon haragszik rám? – kérdezte Hermann. – Sose törd rajta a fejed, fiam. Eredj haza, és aludd ki magad. A többit majd elintézi apád, amilyen igaz, hogy Alfons Materna a neve. * – Menjetek ki mindnyájan – mondta Materna a fia holtteste mellett. – Mind! Egyedül akarok maradni halott fiammal. – Ez rám is vonatkozik? – kérdezte Margarete. – Mindenkire – kivétel nélkül! Az asszony elindult, fejét lehajtva, alázatosan, szenvedően. Utána Hermann: súlyos léptekkel, megadóan. Mögötte Brigitte, Materna lánya, kérdő tekintettel, szemrehányás nélkül, szinte kíváncsian nézett apjára. Materna bólintott neki. Azután magára maradt. Fia lepedőbe bugyolált holttestét gyertyák fénye világította meg. Édeskés, nehéz szag terjengett a szobában. Materna kitárta az ablakokat. Ekkor Jacob Jablonski nyitott be. – Tehetek még valamit? – kérdezte. Materna bólintott. – Hozz egy korsó gabonapálinkát… meg két poharat. Jacob bevitte a korsót meg a két poharat. Szótlanul Materna elé tette az asztalra, amelyen a halott feküdt. Aztán összehúzta a függönyt a nyitott ablakok előtt, kiment a konyhába, és leült az egyik sarokban. Szinte észre sem vették. Mert a jelenlevők evés-ivás közben – tehát nem éppen hang, de szó nélkül – a tüllfüggönyös üvegajtóra meredtek, amely a konyhát a „tiszta szobától” elválasztotta. Az ajtón élesen kirajzolódott a gazda alakjának körvonala. Materna fölemelte a poharát, nyilván a halott felé. A szavakat, amiket kilökött magából, odakint eleinte csak homályosan értették. Végül aztán fölemelte a hangját: – A halálra! Szemet szemért, fogat fogért – életet életért! Később több tanú is bizonyította, hogy mindez elhangzott. Mert a családtagokkal együtt a konyhában tartózkodó gyászoló gyülekezet még ekkor is ugyancsak népes volt. Sehogyan sem akaródzott nekik megválniuk a jóféle italoktól, no meg a reményt sem adták fel, hogy a kiszámíthatatlan Materna jókora pletykaanyagot szolgáltat nekik.
– Ez olyan ember ám, aki lesújt, mint fejsze az erdőben, ha éppen úgy tartja kedve – jegyezte meg az egyik vendég merengve. De Meta Mischgoreit, az özvegy, aki már jó néhányszor közreműködött abban, hogy valakit illendően az anyaföldbe segítsenek, megindultan jegyezte meg, hogy ő bizony mindent előre látott, mivel megjelent előtte Topich, Mazuria vízi szelleme. – Kinyújtotta a kezét, és közben azt kiáltotta: Nektek siralom – nekem vigalom! – Ugyan már! – sóhajtott föl Bachus lelkész. – Ez a Topich csak pogány kitalálás. Egy régi monda. – De mikor a saját szememmel láttam! – erősködött az özvegy. – Márpedig valahányszor a vízi szellem megjelenik, meghal valaki a faluban, így szedi az áldozatait! Topich – a piros ruhás, ősöreg apóka, másként Dobniknak is nevezték – a mazuri tavak üveges, sötét mélyén lakott. Időnként annyira elfogta az unalom, hogy társaságra vágyott – ilyenkor lehúzta magához áldozatait. Máskor meg úgy szerezte meg az általa kiszemeltek lelkét, hogy testüket halálba kergette. – Az Alfred esetében is az ő békakeze volt a játékban – vélekedett az özvegy –, nagyon szereti ám a fiatal vért. Bachus lelkésznek nagy nehezen sikerült csak megőriznie nyugalmát. Ugyancsak ingerelte a jelenlevők egy részének helyeslő bólogatása, és ez nem most történt meg első ízben. Sürgető, de
kockázatos parancsnak érezte, hogy prédikáljon az ilyesfajta babonák ellen. Ez a Mazuria igazán nem mondható felvilágosult vidéknek. De ha egyszer ide helyezték, ha egyszer itt kapja a fizetését. Lelkiismereti vívódásától, ami itt, Maulenben újra meg újra elfogta, a kellő pillanatban megszabadult: felbukkant ugyanis egy Grienspan nevezetű ember, akinek Siegfried volt a keresztneve. Ez a Siegfried Grienspan belépett a Materna-ház konyhájába, illedelmesen kalapot emelt, meghajolt, és így szólt buzgón tréfálkozva. – Én már itt volnék… de hol a marha? – Miféle marha? – Hát amelyik áment mondott. S hozzá, még egy nyúzásra megérett gebe. Telefonon értesítettek róla, és nyomatékosan felszólítottak, hogy még ma meg kell kötnünk a vásárt. Noshát, itt vagyok. A jelenlevők úgy meredtek Siegfried Grienspanra, mint borjú az új kapura. Hermannon látszott, hogy hajlandó lenne még ma újabb gyilkosságot elkövetni; Margarete hangosan fölzokogott, Brigitte letette maga mellé az újságot, amit olvasott. Ebben a pillanatban Alfons Materna énekelni kezdett a halottasszobában. Az élet virágáról szólt a dal: minden virág elhervad egyszer. Nincs ezen a világon örökké nyíló virág! Grienspan hirtelen rádöbbent, hogy itt valami különös dolog történt. Nemcsak az ünnepélyes, komor arcok árulkodtak erről, hanem a feléje áradó méltatlankodás is. – Higgyék el, engem csakugyan telefonon hívtak ide – mondta –, mégpedig Jablonski úr. – Hogy én? – Jablonski a fejét rázta. – Az lehetetlen… hisz én még soha az életben nem telefonáltam. – De hát akkor… Siegfried Grienspan zavartan elhallgatott. Lassan felfogta, hogy valaki rossz tréfát űzött vele. És nemcsak ővele. Meredten nézte a feszülten figyelő arcokat – akár a jelzőlámpák, úgy imbolyogtak előtte a telefüstölt helyiségben. Alfons Materna csak énekelt tovább. Siegfried Grienspant mindenütt ismerték a környéken. Marhakereskedő volt. A megyei
székhelyen volt az irodája, onnan járt ki kerékpáron a falukba. A derék germánok körében ugyan felettébb kétes elemnek számított, de azért mindig talált elég vevőt és eladót. Ez a Grienspan, ez csudára ért az üzlethez! Nem csoda, hiszen zsidó, mondogatták róla. Alfons Materna mindig szót értett Grienspannal, amit a mauleniekről éppenséggel nem lehet elmondani. Jacob Jablonski most a sarokba vonta Grienspant, és elmondta neki, mi történt. Az figyelmesen hallgatta, közben egyre mélyebbre horgasztotta a fejét, cingár teste mintha összezsugorodott volna. Elefántcsont színű, szinte áttetsző arca meg se rezzent. Látszott, hogy képtelen megszólalni. – Mindjárt szólok Alfonsnak, hogy itt van – mondta Jablonski. Bement a halottasszobába. Alig néhány pillanatig maradt odabenn. Azután megjelent Alfons Materna is. Egy üveget lóbált a kezében, és szívélyes, invitáló mozdulattal intett Grienspannak. – Magát az ég küldte hozzám, Grienspan – mondta –, jöjjön közelebb. Azt hiszem, a sátán telefonálta ide az Úristen megbízásából. – Nagyon szomorú vagyok – szólalt meg halkan Grienspan. – Tudom: a halál nemcsak egy életet zár le, mások életét is megváltoztatja. Nagyon szerette ezt a fiát, ugye? – Mi mindent nem szeret az ember ebben az életben – felelte Alfons Materna. – Azt mesélték, hogy kétéves koromban nagyon szerettem egy falovat… aztán valaki bedobta a tűzbe. Nyolcéves koromban egy kutyát szerettem… elkapta a kaszálógép, meg kellett ölni. Aztán néhány asszony következett; végül a magam asszonya, az első, utána a második. Az egyik megajándékozott két
fiúval, a másik egy leánnyal… és lassanként sikerült megölnie az érzéseimet. Szinte mindennap meghal valami körülöttünk és bennünk. Lassan megszokhatná már az ember. – Alfred hasonlított gazduramhoz, ugye? – Meglehet, Grienspan. Az én számomra talán a fiatalságomat jelentette. Talán a be nem vallott gyöngéimet láttam benne, rejtett szenvedélyeimet, titkos vágyaimat – egy fiatal élet minden bolondságát és nagyszerűségét. Később pedig, ahogy öregedtem, azt kívántam, bár Alfrednak része lehetne minden jóban, ami nekem nem adatott meg fiatal koromban. És most halott. Alfons Materna két széket húzott oda, és kérte Grienspant, hogy üljön mellé. Gondosan becsukta az ablakokat, és elreteszelte az ajtót. Aztán elővette a korsót, megtöltötte a két poharat, és az egyiket Siegfried Grienspannak nyújtotta. Koccintottak. – Micsoda szörnyű baleset – szólalt meg Grienspan. – Nem baleset volt – jelentette ki Materna. – Alfredot szándékosan ölték meg! És a gyilkos a másik fiamat, Hermannt használta föl eszközül. De eltalálni engem akartak! Mert aki itt néhány embernek igen kényelmetlen, az én vagyok. Gyűlölnek, mert zavarom a kisded játékaikat. Siegfried Grienspan felhajtotta a pálinkáját. Barázdákkal teleszántott arca gondterheltnek látszott, törékeny alakján remegő nyugtalanság ömlött el. Egyik kezét testvéri-csillapító mozdulattal Materna karjára tette. – Én zsidó vagyok – mondta. – Csak ne hencegjen vele – mondta bosszúsan Materna. – Ha én azt mondom, hogy zsidó vagyok – magyarázta zavartalanul Grienspan –, akkor azt akarom vele mondani: én ennek a földnek az egyik legrégibb népéhez tartozom. Ahhoz a néphez, amely már fenékig ürítette a szenvedés poharát. Mi érhet még bennünket? Éppen ezért, hadd adjak magának egy tanácsot, Materna: viselje el az életet, türelemmel, nagylelkűen és annak tudatában, hogy maga ér többet! Kerülje el a jövőben ellenségeit. Élje az életét úgy, mint eddig… a maga ízlése szerint, csakis úgy. Mi lehet énnel szebb? – Megkaphatja a szürkefogatomat, Grienspan… mindig fájt rá a foga. Kétezer márkáért odaadom.
– Nem fogadom el – mondta méltatlankodva Grienspan. – Legalábbis ennyiért nem. Legkevesebb kétezerötszázat ér. – Kétezer elég lesz – készpénzre van szükségem, minél előbb. – Kölcsönadom magának a kétezer márkát, kamat nélkül, minden kötelezettség nélkül. De mire kell ennyi pénz, és mért ilyen sürgős? – Be akarok vásárolni – mégpedig állítólagos meggyőződéseket és érzelmeket. – És olcsóbban nem kaphatók? – Arra gondol, hogy úgyse érnek sokat? Meglehet. De néhány csepp víz is aranyat ér, kivált a sivatagban. Siegfried Grienspan a fejét csóválta. A szeme fáradtnak látszott. – Nem értem magát, Materna. A bosszú gonosz szó. Minden, ami azzal összefügg, értelmetlen – csak veszíthet rajta az ember. És tapasztalatom szerint mindig az ártatlanok adják meg az árát, mert a bosszú vak. Materna mosolygott, és megfontoltan így szólt: – Ismeri azt a régi történetet a kivert kutyáról? Nem volt más választása, mint hogy együtt üvöltsön a farkasokkal. Muszáj volt velük üvöltenie, mert életben akart maradni. Csakhogy mindjárt olyan rettenetes erővel kezdett üvölteni, hogy a farkasok elnémultak és elmenekültek, így aztán nemcsak túlélte őket, élt is! Élte az életét! – Materna… mi történt magával? – Semmi, Grienspan. Csak tudja, a mi farkasainknak is elég nagy a hangja. De mért ne sikerülhetne, hogy túlüvöltsük őket? Vagy tud valami más módszert, hogy elhallgassanak?
Szürkületkor összegyűlnek a farkasok, de mikor feldereng a hajnal, énekelni kezdenek a madarak. Alfred Materna temetése rendkívüli eseménynek ígérkezett. Úgy látszott, a szomszédos, sőt: a távolabbi falvakból is részt akarnak venni rajta az érdeklődők. Csakhogy Alfons Materna kiadta a jelszót: Részvétnyilvánítások mellőzését kérjük! Ezután saját kezűleg egy táblát szögezett a kapura, rajta a következő szöveg: „Vigyázz, a kutya harap!” És eloldotta Tyrast a láncáról. Igaz, hogy a harapós juhászkutya tüstént eltűnt a csűrben, hogy leheveredjék a szalmába, de az óvatosság mégis ajánlatosnak látszott. Elég lenne, hogy Alfons Materna vagy Jacob Jablonski egyet füttyentsen, és Tyras nyomban vérebbé változna. Ráadásul a derék Jablonski haladéktalanul fölfegyverkezett egy tölgyfahusánggal. Ettől még evés közben sem vált meg, elérhető távolságban az asztalra helyezte maga elé; Jablonski ugyanis kapuőrséget állt. A zárólánc kulcsa egy madzagon lógott a nyakában. Ha valaki meg merte húzni a csengő zsinórját, Jablonski előbb alaposan megvárakoztatta – csak aztán csoszogott ki a kapuhoz, vállán a tölgyfahusánggal. Ott elkiáltotta magát: – A kutyaúristenit… gyászban vagyunk! Még Bachus lelkészt is ezzel fogadta. De mikor a lelkész enyhe méltatlankodással rápillantott, Jablonski valami mentegetőzésfélét motyogott, és a „kutyaúristenit” helyett azt mondta, „édes istenem”. Bachus lelkész békeszerető ember volt. Felőle bárki üdvözülhetett a maga módján, feltéve persze,
ha betartotta a templom alapszabályait. Ez pedig – úgy vélte – senkinek sem eshet nehezére, hiszen ez az egyetlen templom volt a környéken. – Nem fogadunk senkit – mondta Jablonski. – És mindenkit arra kérünk, hogy tartózkodjék a további részvétlátogatásoktól. Bachus türelme azonban rendíthetetlennek bizonyult. – Hálás lennék magának, kedves Jablonski úr, ha lenne olyan kedves, és közölné Materna úrral, hogy beszélni óhajtok vele. Közben megemlíthetné, hogy szándékomban áll néhány elkerülhetetlen részletet – a temetésre vonatkozólag – megtárgyalni vele. Jablonski elismerően bólintott. Bachus ékesszólása mindig tisztelettel töltötte el. Barátságosan vonult vissza, és még tölgyfahusángját is elfelejtette visszatenni a vállára. Alfons Materna mindjárt meg is jelent, magához hívta Tyrast, és megkötözte. A kutya elnyúlt a földön, és szélesre tátotta a száját: hatalmasat ásított. – Isten áldása legyen gazduramon! – szólalt meg a pap. – Az bizony elkelne – mondta Alfons Materna. Előrement, és betessékelte Bachust a halottasszobába. A holttest még ott feküdt, fehér lepedőkbe burkolva, így aztán a lelkész kurtán, hangtalanul imádkozott. Utána, szinte minden átmenet nélkül, így szólt: – Felajánlanék Alfred számára egy különösen szép helyet a temetőben… ha kívánja, Materna úr. – Az úgynevezett szép hely mindig drága hely is… ugye? Bachus lelkész kissé megütközött. – Hát nem ér meg annyit a kedves fia? Node az ilyesmi nem is olyan drága. Az első sorban, a főbejáratnál, extra széles és dupla hosszúságú hely – utóbbi a márványszegély és az esetleg felállítandó emlékmű miatt – mintegy százhúsz márkába kerülne. Materna vigyázott, nehogy túl hamar beleegyezzen. Mazuriában szokásos volt az alku. Ezért óvatosan így szólt: – Tiszteletes uram, én szerény ember vagyok… no meg éppenséggel nem is az a fajta, akit az egyház jámbor fiának szokás nevezni.
– Tudom, tudom! – intette le nagystílűen a lelkész. – Olykor bizony nélkülöztem jelenlétét az ájtatosságon, igen, tulajdonképpen a legtöbbször. Node egyszer mindnyájunk életében elérkezik a megvilágosodás órája. És ez az óra, Materna uram, magánál talán éppen most érkezik el. – Már el is érkezett – helyeselt szerényen Materna. De még mielőtt Bachus lelkésznek ideje lett volna némileg megindult hangon a tékozló fiú megtéréséről példálóznia, Materna már le is szögezte a megállapodást, a következő pontokban: Először: a sírhely, mint előbb megbeszéltük, a legelőnyösebb helyen – fizetendő érte a megbeszélt összeg, plusz harminc márka adomány. Másodszor: a halott fölravatalozása a templomban a temetést megelőző huszonnégy órán keresztül; a templom közben zárva tartandó, minek következtében: illetékteleneknek tilos a bemenet! Hogy ki tekintendő illetékesnek, azt egyedül ő, Materna határozza meg. Ezért száz, azaz egyszáz márka különadomány. Végezetül, harmadszor: ünnepélyes temetés az előre kiszemelt helyen; de csak a legeslegszűkebb körben. Kizárólag meghívott gyászoló gyülekezet! És természetesen Materna azt a jogot is magának tartja fenn, hogy eldöntse, kit lát szívesen, és kit nem. Ezért újabb egyszáz márka! Továbbá: pótlólag még ötven márka, amennyiben Materna kívánságait pontosan teljesítik, valamint az esetleg még felmerülő apróbb kívánságokat. Összesen tehát négyszáz márka. Ez az összeg készpénzben fizetendő, közvetlenül a temetés után. Ezenkívül még egy darab százmárkás
bankjegy kilátásba helyezve – jótékony célokra. – Nagyon szép, nagyon jó – jegyezte meg Bachus lelkész nem minden elismerés nélkül. De látszott a tekintetén, hogy még valamiről meg akarja győzni Maternát. – Azért szeretném, ha egyvalamin még elgondolkodna, gazduram: azon, hogy a lakosság részt vehessen a temetésen! Gondoljon az emberek részvétére! Ez most különös erővel nyilvánul meg. Polgártársaink jó része búcsút akar venni az elhunyttól. Tiltsuk meg nekik? – Négyszáz márka – mondta zavartalanul Materna –, ha minden az én akaratom szerint történik, sőt, talán ötszáz. Ez megállapodás – és én ragaszkodom hozzá, hogy be is tartsák. – Majd csak megegyezünk valahogyan – jelentette ki Bachus. – És ünnepélyes végtisztesség lesz… ebben nem kételkedem. * – Végtére is Alfred a mi halottunk – mondta Johannes Eichler. – Ezt tudtára kell adni a nyilvánosságnak. Ez a legkevesebb, amivel tartozunk a bajtársunknak. – Számtalan kérdéssel fordultak hozzánk a környékbeliek – jelentette Eugen Eis. – Részt akarnak venni a temetésen. Úgy érzik, hozzánk tartoznak. Hát csak nem kólinthatjuk fejbe ezeket az embereket, a bajtársainkat? – Nem mi kólintjuk fejbe őket – mondta Johannes Eichler. – Csak ez a Materna. – Sok baj van vele – helyeselt Ignaz Uschkurat, a polgármester és parasztvezér. – Amióta az eszemet tudom, mindig baj volt vele. – De hát végtére is tiszteletben kell tartanunk a nézeteit – jelentette ki mindnyájuk meglepetésére Gottlieb Speer, kőművesmester és presbiter. – Végül is megfizeti az Egyháznak. És az Egyháznak jól jön a pénz, a templomra sürgősen új tető kell. – És ezt a tetőt – állapította meg Eugen Eis – feltehetőleg te fogod felrakni. – Valakinek csak meg kell csinálni! – Gottlieb Speer kissé kihúzta magát, és szigorú tekintetet vetett a többiekre. – És én véletlenül kőműves vagyok, azonkívül tetőfedő és ács… akár építési vállalkozónak is nevezhetnek. Talán szemrehányás jár érte? – Szóval nem átallod, hogy egy Materna megfizessen? – Eugen Eis harcias kedvében volt; Johannes Eichler hatalmazta fel erre a magatartásra. Ha a közösséget veszély fenyegette,
Maulenban elvi okokból élesre töltötték a fegyvereket, és az ujjak a ravaszra simultak. Hiszen ez valóságos árulás az igaz ügy ellen! – Kikérem magamnak az ilyesféle gyanúsításokat! – kiáltotta izgatottan Speer. Azt a vádat, hogy pénzt fogad el Maternától – bár csak közvetve – még csak elviselte volna. De hogy képes volna az igaz ügyet elárulni, hát ez már mégiscsak sok. – Ha megcsinálom a tetőt, hát csakis az Egyháznak teszem. Az Egyház fizet érte. Persze, előnyös árat számítok. – Csak semmi elhamarkodott gyanúsítás! – szólalt meg Ignaz Uschkurat. – Esze ágába se jut itt senkinek, hogy bárkit gyanúsítson – mondta csillapító hangon Johannes Eichler. Békülékeny mozdulattal kinyújtotta a kezet – az egyiket Speer. a másikat Uschkurat karjára tette. Mindkettő érezhetően ingerült volt, Eugen Eis elérte hát a kívánt hatást. – De hiszen mindnyájan tudjuk, hogy megbízhatunk bennetek, drága barátaim. Johannes Eichler az úgynevezett „irodájában” ült Eugen Eisszel meg azokkal, akiket „drága barátaim”-nak nevezett. A helyiség Eichler malmának új szárnyépületében volt. Mellette a lakószobák meg a konyha és a pince; meghitt beszélgetések alkalmával felettébb praktikusnak
bizonyult. Eichler gazdasszonya olyasféleképpen szolgálta ki a jelenlevőket, mintha lovakat kellett volna itatnia. – Nekünk, ugyebár, megvannak a kötelezettségeink – mondta Johannes Eichler –, és nem vonhatjuk ki magunkat alóluk. Ez kötelességünk a nyilvánossággal, a közösséggel, a hazával szemben. Eichler volt az egész falu legtevékenyebb személyisége. Igaz, hogy csak a felesége korai halála óta. Az asszony tragikusnak nevezhető körülmények között halt meg: belefulladt egy tejeskádba abban a tejgazdaságban, amelyet ő hozott a házasságba. Johannes Eichler egy ideig gyászolta hitvesét, azután minden energiájával a hazafias munkába vetette magát. És hamarosan a falu népi-nacionalista erőinek vezére lett. No meg nagyvonalú adakozóként is tevékenykedett. Nemcsak különböző kölcsönöket adott és közvetített, hanem például a Frontharcos- és Hadastyán-egylet és más hasonló szervezetek megalapításában is közreműködött. Az elesett hősök nagy hatású, művészi emlékműve is az ő ösztönzésének volt köszönhető. – Mindenki tudja, hogy nem tartozom Materna barátai közé – szólalt meg Uschkurat: hatalmas koponya, bernáthegyi-tekintet, cséplődob-termet. – Nekem ő túlságosan nyakas. Nem tartja magát a mi szabályainkhoz. Akkor trágyázza a földjét, mikor kedve tartja. Értelmetlenül váltogatja a vetésforgót. Sokszor még az aratásnál se tartja be a régi tapasztalat szerint alkalmas időt. De istenemre mondom, ő a legjobb gazda széles e vidéken. – Magam is becsülöm Alfons Maternát – mondta nagylelkűen Johannes Eichler. – Meg kell adni, érti a dolgát. A legmagasabb árat kapja a gabonájáért. A jószág meg, akár a gomba, úgy szaporodik a keze alatt. Ezt bizony, el kell ismernünk. De gyakran azon tűnődöm: csakugyan ez volna minden, amiben egy német ember jeleskedhet? Eichler közben Eugen Eisre pillantott. Az helyesen értelmezte ezt a pillantást, és így szólt: – Ez az Alfons Materna mindig kívül helyezkedik a közösségünkön. Nem tagja semmiféle egyesületnek. Szarik a hazafias fáradozásainkra. De miért? – Csak valamicskével több közösségi érzés volna benne! – Johannes Eichler tekintete elhomályosult. – Hát olyan nagy kívánság ez? A jelenlevők közül senki sem érzett indíttatást arra, hogy ellenkezzék Eichlerrel. Kinéztek az ablakon: odakünn duzzadó, buja nyár volt – a végtelen gabonaföldek villogtak az arányló fényben. De számukra már nagyon is megszokott volt ez a látvány, a pálinkásbutykos pillanatnyilag jobban
vonzotta őket. – Alfred hős módjára halt meg – kezdte Eugen Eis –, a béke közepette. Áldozatot hozott, lényegtelen, hogy tudatában volt-e ennek vagy sem! Áldozatát méltányolnunk kell, éspedig a legnagyobb nyilvánosság előtt. Ignaz Uschkurat kijelentette, hogy sürgősen szükségre kell mennie. Johannes Eichler vele tartott. Odakint aztán, a sima házfal mellett, teljes egyetértésben végezték el a dolgukat. Johannes Eichler közben, mintegy mellékesen megemlítette Uschkurat tartozását: többek közt az utóbbi négy hónap őrletési díja is esedékes volna. – Aratás után fizetek, mint máskor – ígérte Uschkurat. – De kedves barátom, én ezt természetesen nem figyelmeztetésnek szántam, éppen csak megengedtem magamnak azt, hogy fölfrissítsem kissé az emlékezetét. Ha egyáltalában célozni akartam valamire a megjegyzésemmel, talán csak arra, hogy föl kellene végre ismerni, hogy mindnyájan közös összeesküvés részesei vagyunk. Mivel mindnyájan egy csónakban evezünk. További beható tanácskozás után a megbeszélés a következő eredménnyel zárult: Eugen Eis
utasítást kapott, hogy továbbra is igyekezzék céltudatosan éleszteni a lakosság hazafias öntudatát, népi-nacionalista magatartását. A szorongatott Gottlieb Speer megígérte, hogy igyekszik hasonló értelemben közbenjárni Bachus lelkésznél. Ignaz Uschkurat pedig kijelentette: hajlandó személyesen fölkeresni Alfons Maternát, hogy, amint mondani szokás, „a lelkiismeretére apelláljon”, föltéve persze, hogy van lelkiismerete. – A falunk tekintélyéről van szó – mondotta végezetül Eichler. – Ezt a jogos kívánságunkat még maga Alfons Materna se tagadhatja meg. * Azon a napon két ifjú ember jelent meg Alfons Materna házában. Általában csak „a két sátánfajzat” névvel illették őket – nemcsak Maulenben, hanem a távolabbi környéken is. Pedig a csendőr és a lelkész fiáról volt szó – az egyiket Konrad Klingernek, a másikat Peter Bachusnak hívták. – Meg akarjuk nézni a halottat – mondta Peter Bachus. – És hallani szeretnénk – fűzte hozzá Konrad Klinger –, hogy mi mondanivalója van róla Materna úrnak. A két fiú – egész Maulenból csak ők ketten – az allensteini gimnáziumba járt, ahol éles eszükről és meghökkentő lustaságukról voltak nevezetesek. Némelyik tanárukat kétségbe taszították, némelyiket elragadtatásra késztették. Teljesítményük riasztóan egyenetlen volt. Nem kevésbé volt riasztó falubeli magatartásuk. – Aki nálunk meghal – mondta Peter Bachus –, az többnyire ágyban hal meg. Erre a célra általában a szerény szalmazsákot választják. – De most az egyszer kint, a szabadban ért valakit a halál – fűzte hozzá Konrad Klinger –, határozottan szokatlan körülmények között. Az ilyesmi érdekel bennünket. – Ti aztán jó firmák vagytok, mondhatom! – szólalt meg a kapuban Jablonski. – Ti bezzeg nem riadtok vissza semmitől, igaz-e? „A két sátánfajzat” elégedetten hallgatott. Büszkék voltak rossz hírükre, és egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy újra meg újra bizonyságot tegyenek róla, sem a gimnáziumban, sem odahaza. Márpedig minden hét végén hazajártak, sőt a vakációt is otthon töltötték, és az éppen most kezdődött. Kerek négy hét alatt kitombolhatják magukat, ahogy kedvük tartja, márpedig kedvben nem volt náluk hiány. Alfons Materna nem vonakodott, tüstént beengedte őket. „A két sátánfajzat” egyenesen a konyhába tartott, és ott hideg sülttel meg kolbásszal erősítették meg magukat – az étvágyuk határtalan volt. Azután ott álltak Alfred Materna holtteste előtt. Alig néhány évvel volt csak idősebb náluk. De az
a néhány év elég volt ahhoz, hogy messze kerüljenek egymástól. A fiúk mindazonáltal jól ismerték Alfredot – tudták, ő lett volna a legalkalmasabb közéjük harmadiknak, és bizony gyakran elkelt volna az ilyenfajta erősítés. – Miért is kellett a fűbe harapnia? – kérdezte Peter Bachus. – Egyszer mindnyájunknak a fűbe kell harapnunk – jelentette ki Alfons Materna. – Előbb vagy utóbb! – De én eddig úgy gondoltam – mondta tűnődve Konrad Klinger –, hogy inkább utóbb. Ha éppen nincs háború, nem olyan sürgős a dolog. – Talán mindig van háború – felelte Alfons Materna. – Csak nem tudunk róla. A két fiú a holttest fölé hajolt. Materna növekvő érdeklődéssel nézte őket. – Milyen furcsa – mondta Peter Bachus. – Az ember éli az életét, lefekszik a fűbe, nem gondol
semmire – és egyszercsak: peng! És kész. – De a legfurcsábbak azok a fickók – mondta Konrad Klinger elgondolkodva –, akik itt sündörögnek a határban, és kézigránátokat hajigálnak. Vajon tudják-e, hogy mit érezhet az, akinek az orra előtt robban föl egy kézigránát? – Nem is rossz ötlet! – Peter Bachus a barátjára hunyorított. – Úgy látom, nagy szükség van itt a felvilágosításra. – Fantáziátok, az van – jelentette ki Alfons Materna elgondolkozva. – De a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az ilyesmi nem éppen veszélytelen. – Materna bácsi, ismeri azt a dombot az északi mocsárnál? Az úgynevezett hadvezéri dombot? – kérdezte Peter Bachus. Materna bólintott. – Szinte az egész lapost be lehet látni onnan. – Úgy van – helyeselt Peter Bachus. – És ezt Johannes Eichler is megtehette. Mikor a kézigránátok fölrobbantak, ott állt… hegyezte a fülét, akár a nyúl. Figyeltük. – Elég világos? – kérdezte Konrad Klinger. – Túlságosan is – felelte elhárítóan Materna. * Mazuria fölött sugárzó kéken ragyogott az ég. A meleg, fiatal föld olyan szagot árasztott, akár a frissen fürösztött csecsemő. A falu teljesen kihaltnak látszott. – Micsoda nap – sóhajtozott Ignaz Uschkurat –, a kutyának is kilóg a nyelve. Ezt úgy értette, hogy forró és száraz a levegő. Az ilyen napokon a falu lakossága kimerülten hevert az árnyékban, vagy a kocsmában üldögélt. De neki, gondolta szomorúan, neki most magányosan végig kell ügetnie az utcákon, méghozzá igen kényes küldetésben. Először persze Scharfke kocsmájához vezetett az útja. Speer építőmester és templomgondnok már ott ült, ők ketten sorstársak voltak, minthogy Speer is hasonló kényes küldetésben járt. Megértően bólintottak egymásnak, és sörrel meg gabonapálinkával frissítették fel magukat. Egyikük sem érezte magát valami jól a saját bőrében. Csak sikerüljön a dolog, gondolták. – Mindent tudok – jelentette ki a kocsmáros, és leült közéjük. – Hallottam, hogy vadszamarat mentek szelídíteni, mindkettőtök a maga módján. Scharfke mindig mindenről tájékozva volt, éspedig Eugen Eis révén. Az egész falu tudta, hogy ennek mi az oka. A szép Eugen ugyanis gyakran megfordult a kocsmában – a Scharfke-lány körül legyeskedett. Úgy látszott, még házasság is lehet a dologból; Christine Scharfke olyan lány volt, akit errefelé kemény húsú fehérnépnek neveznek, no meg tudvalevően egyszer majd a kocsmát is örökölni fogja. Scharfke jóindulatát viszont mindenféle bizalmas közlésekkel nyerte meg Eis, mindent elmondott neki a falu belügyeiről, és ez elég gyakran kifizetődőnek bizonyult. – A mi falunkban még nem volt rá példa – vélekedett a kocsmáros –, hogy valakit, hogy így
fejezzem ki magamat, a nyilvánosság kizárásával temettek volna el. Minél többen vesznek részt a végtisztességen, annál nagyobb megtiszteltetés ez a megboldogult, illetve a hátramaradottak számára. Nem volt kétséges, mit akar ezzel mondani Scharfke: másoknak talán csak élvezet az ilyen temetés – de neki üzlet is, kivált, ha egy Materna a gyászoló apa. Ő aztán igazán megengedhetne magának egy tisztességes halotti tort – disznótorossal, kisüstivel és rezesbandával. Ez volt a szokás. És a tort általában a kocsmában tartották. Speer és Uschkurat szótlanul gondolataikba merültek. Scharfke bátorítóan rájuk kacsintott.
– Majdcsak megbirkóztok vele. Ne hagyjátok, hogy mindenféle ostoba beszéddel levegyenek benneteket a lábatokról. – Miféle beszéddel? Hallod? – Nem szóltam semmit! – hárította el a kérdést Scharfke. Újra megtöltötte a poharakat. – Nem is hiszem el, amit néhány pletykás beszél. – Mért, hát mit beszélnek? – Hogy afféle nyimnyám alakok vagytok! Azok ketten meghökkenten bámultak egymásra. Aztán – de most már felháborodva – neveket követeltek. Még mit nem, mondta Scharfke, nem az az ember ő, aki visszaél a bizalommal – nála jó helyen van az, amit hétpecsétes titokként kell kezelni. – Csak ugrat bennünket – mondta Uschkurat, amikor újra kettesben maradt Speerrel az asztalnál. – Vagy fel akar heccelni. Talán Eugen Eis ellen? – A lánya miatt? Vagy Eichler bízta volna meg? Hallod-e, mibe csöppentünk itt bele? És ha már nekünk kell kikaparnunk a gesztenyét – tulajdonképpen kinek a számára? És milyen áron? Egymásra meredtek, fölálltak, ki sem itták a pálinkájukat, csak indultak elgondolkodva kifelé. – Ezt mind ennek a Maternának köszönhetjük – mondta egyikük. * Meta Mischgoreit, az özvegy végigkísértett a falun. Nyugtalanságot szított az asszonyok között. Krumpliarca izgatottan fénylett. – Hogy mért is kellett ennek a derék legénynek meghalni? – sopánkodott szinte igéző hangon. – Teremtő Isten, az a szegény gyerek! – És így surrant házról házra. Ideje volt bőven, és ő értett hozzá, hogy a maga módján hasznosítsa szabad idejét. – A lelki üdvösségünkről van szó – bizonygatta mindenfelé. – A vén varjú csak azt akarja, hogy elengedjük a lakbérhátralékát – vélekedett Johannes Eichler, amikor beszámoltak neki az özvegy tevékenységéről. – Hát majd elengedjük neki, aztán tüstént befogja a száját. Ez a nagylelkű határozat azonban csak némi késéssel jutott az özvegy tudomására – Eugen Eis nem tulajdonított nagy fontosságot a személyének; és ez könnyelműségnek bizonyult. Mert az özvegy közben elképzelhetetlen mértékben gyúrta-gyömöszölte a lelkeket. Elhitette az asszonyokkal, hogy Isten ujjal mutatott Maulenre. – És miért tette? Miért? A fiú halála égi jel! A mauleni asszonyok eleinte kelletlenül, de aztán fokozódó érdeklődéssel hallgatták. Valamennyien odaadóan szerették a férjüket, de ez nem gátolta meg őket abban, hogy némely dolgokban bizalmatlanok ne legyenek irántuk. – Ezek a semmirekellők nem ismerik fel a mélyebb összefüggéseket – jelentette ki az özvegy. – Nem érdekli ezeket más, csak az, hogy megtömjék a bendőjüket, aztán jót hemperegjenek az ágyban, azt is legtöbbször részegen. De mit tudnak ezek a vízi-szellemről! Semmit! Így röpdösött a vén boszorkány házról házra. – Emberek! Megjelent előttem a vízi szellem! És ha a vízi szellem megjelenik valaki előtt, az mindig szerencsétlenséget jelent!
A vízi szellem a halál közellétének jelképe volt. Az asszonyok titokban rózsakoszorút dobtak be neki a tóba, meg frissen sült cipót, sőt, bizonyos esetekben használt fehérneműt is. A férfiak még nagyobb titokban tele pálinkásüvegeket meg papírba csomagolt pecsenyét áldoztak neki. No persze ezt senki nem vallotta be.
Amikor Eis végre rábukkant az özvegyre, és tudtára adta, hogy haladékot kap, az özvegy megvetően fújtatott – most már azt követelte, hogy mentsék fel a lakbérfizetés alól. – A vízi szellem elvisz mindnyájatokat… ha nem lesztek belátással. Szálljatok magatokba, mert ha nem, szörnyű dolgok következnek! – Mától fogva nem fizet lakbért – döntött előrelátóan Johannes Eichler. – Ha még ez se téríti észre, végleg betömjük a pofáját. Ekkor aztán kis időre elhallgatott az özvegy. * Bachus lelkész feltűnő nyájassággal fogadta Gottlieb Speer presbitert. – Miben lehetek segítségére? – kérdezte éneklő hangon, mintha csak a szószékről beszélne. – Sose zavartassa magát… én sok mindent megértek. Ezt megtanulja az ember Maulenben. Gottlieb Speer rájött, hogy megtakaríthatja a körülményes bevezetőt. Megkönnyebbülten hozakodott elő a kívánságával, illetve barátai kívánságával, ahogy kifejezte magát: széleskörű óhaj nyilvánul meg egy ünnepélyes, népes temetés iránt. – Ne mondhassák rólunk, hogy részvétlenül eresztjük le a sírgödörbe halottainkat. – Magam is híve vagyok a népes gyülekezetnek – biztosította a lelkész. – Mélységesen egyetértek tehát a kívánságával… s így barátai, azaz bajtársai kívánságával is. – Hisz akkor minden rendben van – állapította meg Gottlieb Speer. – Ennél többet nem is kívánunk. – Csakhogy – hangzott az elgondolkodtató ellenvetés – még sohasem mulasztottam el, hogy tekintetbe vegyem a legközelebbi hátramaradottak személyes kívánságait, joguk van hozzá. És ami Maternát illeti, ő határozottan ragaszkodik ahhoz, hogy úgynevezett zártkörű, meghitt temetés legyen. – Hát akkor verje ki a fejéből, tiszteletes úr – ajánlotta a derék Gottlieb Speer. – Talán sikerülne is – jelentette ki Bachus. – De én nemcsak Isten igéjének, hanem Isten házának is őrzője vagyok – maga pedig, kedves barátom, presbiter. Maga tudja, hogy az ilyen temetés pénzbe kerül. És Materna hajlandó bámulatos nagylelkűséggel megfizetni. Most tehát gondolja meg a következőket: ha ezt a temetést, amelynek a költségeit Materna nyilvánvalóan pontosan kikalkulálta, még népünnepéllyel is kibővítjük, honnan szereznénk rá pénzt? – Néha áldozatot is kell hozni – mondta Speer –, vagy nem? A gótikus kötésű, barokk lelkületű pap így felelt: – Egyebet se teszek évek óta. Beletörődöm a veszteségekbe. De bevallom: olykor nehezemre esik. Mint például ebben az esetben is. Mert a templomnak sürgősen új tetőre van szüksége, és ezt Materna adománya lehetővé tette volna. Maga csinálta volna, kedves barátom. No de, ha feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy egy röpke népünnepélyt fontosabbnak tekintsünk a nemzedékeket túlélő templomtetőnél… Én mindig tiszteletben tartottam a presbiterek javaslatát. Ezzel aztán Speer kutyaszorítóba került. – És tiszteletes úr nem lát semmi más lehetőséget? Teszem azt, ha lelkére beszélne Maternának? Bachus erre a kérdésre határozott nemmel válaszolt: – Ez a Materna ért a számoláshoz… meg vagyok győződve róla – mondta elismerő hangon. – Néha olyan ez az ember, mint egy sziklatömb… semmi kedvem hozzá, hogy beletörjön a fogam. És magának? *
Alfons Materna nem adott időt Uschkuratnak, hogy kérdéseivel előhozakodjék. Inkább maga kezdte a beszélgetést. – Úgy gondolom, nem azért jöttél, hogy elbeszélgessünk az időjárásról. – Nem – mondta Uschkurat. – Tanácsot akarsz kérni tőlem? – Nem. – Kölcsönt akarsz? Adok, ha kell… a szokásos biztosítékok mellett. – Most nem kell. – Mivel úgy látom, semmit sem akarsz tőlem – jelentette ki barátságosan Materna –, mi mást tehetnék, közlöm hát én is teveled, miszerint én sem akarok tőled semmit, így hát megint csak nincs semmi mondanivalónk egymás számára. Minden jót, megyek gyászolni! – Maradj még, Materna. Beszélni akarok veled, mint férfi a férfival. Vagy ha néked jobban tetszik, mint gazda a gazdával. – Mindig készséggel meghallgatlak, akár mint férfi, akár mint gazda jössz hozzám. De ha esetleg a Johannes Eichler küldötteként jöttél volna, akkor felesleges minden további szó. Ezelőtt nála jártál, Uschkurat? – Mért ne beszélhetnék vele? Az még nem jelenti azt, hogy az ő fullajtárja vagyok! Végtére, veled is barátok vagyunk. – Senki nem lehet egyszerre az én barátom és az Eichler barátja – mondta szinte szelíden és unottan Materna. – Ha az ő követe vagy, sajnálom… de elválnak útjaink. – Ez az utolsó szavad, Materna? – Adok én neked egy jó tanácsot, Uschkurat: törődj inkább a gabonáddal… túl sok közte a dudva. Ezzel faképnél hagyta látogatóját. Uschkurat komoran bámult utána. És újra megvilágosodott előtte: iszonyatosan konok ember ez a Materna! No, persze Uschkuratnak is mazuriai koponyája volt – márpedig azzal, a közmondás szerint, egy tölgyfát is derékba lehet törni. De mi történik akkor, ha két kemény koponya ütközik egymással? * Egy kurta óra múlva Ignaz Uschkurat és Gottlieb Speer újra találkozott a kocsmában. Bólintottak egymásnak, leültek, és eleinte sokatmondóan hallgattak. Azután, mint máskor, sört és pálinkát rendeltek. Christian Scharfke készségesen kiszolgálta őket, majd cinkos vigyorral-leült melléjük, és azt kérdezte: – Nos, hogy áll a csata? – Az ember megteszi, ami tőle telik – felelte Ignaz. – No persze, mi se vagyunk mindenhatóak – mondta Gottlieb. Ebből már tudta Scharfke, amit tudni akart. Szinte részvevő arckifejezéssel emelte poharát a karcot vallott diplomatákra. Aztán fölállt, és fölment a lépcsőn az emeletre, ott volt a lakása. Ahogy fölért, egyenesen a lánya szobájához ment. Óvatosan kopogtatott. Eugen Eis nyitott ajtót – ingben-gatyában. Scharfkét azonban ez a látvány csöppet sem ejtette ámulatba.
– Nem boldogultak vele – jelentette Scharfke. – Seggfejek… mind a ketten – mondta Eugen Eis, és megvetően bólintott. – Ezekkel akarjuk mi
felvirágoztatni az országot? Eugen Eis felöltözött, hogy jelentést tegyen Eichlernek. Vidáman búcsúzott „menyasszonyától”; tréfálkozva rávert feszes ülepére. A Scharfke-lány igyekezett elragadtatottan turbékolni. Eugen Eis a malomba indult. Eichler, finom porfátyolba burkolva, áhítatosan szemlélte a lepergő lisztet. Az ő szemében ez a látvány maga volt a tisztaság, az egészség – és mindez az ő műve. Jó érzés volt, szinte megerősödött tőle. – Csupa tehetetlen alak – jelentette Eugen Eis. Johannes Eichler figyelmesen hallgatta bizalmasát. Közben a lisztet figyelte, ahogy kinyújtott kezére pereg, aztán az orrához emelte a kezét, és megszagolta a porrá őrölt gabonát. – Elsőrangú minőség – mondta. Eugen Eis egyetértőén bólintott. A liszt meg a tej – a két fő táplálék. Johannes Eichler állította elő az egyiket, de ő gondoskodott arról is, hogy a másikból vajat, tejfelt és kvarglit készítsenek. Ebben sem volt versenytársa – a környéken sok-sok ember jóléte függött tőle. – Hálára sohasem számítok – jelentette ki Eichler –, de arra azért számítottam, hogy az emberek néha használják az eszüket. Máskor persze eléggé törik magukat a környékbeliek, ha olyasmiről van szó, amiből előnyük származik. Csakhogy nem akarnak túl sokat kockáztatni. Mi mást tehetnénk hát, kénytelenek leszünk bizonyos személyekre ráerőszakolni a szerencséjüket. – Köztük Maternára is! – Nézd, Eis, én igazán megbízom benned… de ez a Materna átkozottul konok dög ám! Gondolod, hogy csakugyan meg tudod győzni? – Röviden és velősen értésére adom, hogy nálunk németül szokás beszélni és gondolkodni. – Meg vagyok győződve róla, hogy bízhatom benned – állapította meg Eichler. Közben egyre a lisztre pislogott, amely pergett kifelé a csövön, és akár a patyolathó hullott a kádba. – Nekünk mindenből csak a legjobb a jó. – Majd tudtára adom ennek a Maternának – mondotta Eugen Eis. – És ha nem tér észre, úgy ellátom a baját, hogy az eget is nagybőgőnek nézi. * Eugen Eis úgy lépkedett végig a falun azon a forró, nyári napon, mintha egy erődítmény bástyáin tenne ellenőrző körutat. Tettrekészen ért a Materna-porta kapuja elé. A kapuban ott állt Jacob Jablonski a tölgyfadorongjával, és kedélyesen rávigyorgott. – Eddig az út, Eugen… nem tovább! – Ezt a nyomorúságos láncot egy nekifutásra szétszakítom – jelentette ki Eugen Eis. – Hát az lehetséges. De mi jön azután? – Ugyan mi jöhetne? – Mi? Hát a Tyras. Olyan annak a foga, akár a beretva. – Az a koszos dög egyebet se tud, csak ugatni! – mondta Eugen Eis. – Éppen idevaló az udvarotokba! – Hát az is meglehet, a te szemeddel nézve. Csakhogy itt senki se kíváncsi ám rád. Még nevetni se tudunk ezen az ostoba pofádon. Na, fel is út, le is út, barátom! Jablonski faképnél hagyta Eugen Eist, és bement a házhoz. Láthatóan pompásan mulatott. Eugen Eis azonban kihívásnak érezte Jablonski magatartását. Néhány lépésnyi távolságból
nekiveselkedett hát a kapunak. A lánc elszakadt. A két kapuszárny szétpattant. Ebben a pillanatban azonban harsány füttyszó hallatszott. Tyras előrontott, rávetette magát Eugen Eisre, aki teljes erejéből belerúgott, lerázta magáról, a kutya hátrált, újra támadóállásba helyezkedett. Ismét nekiiramodott, megkerülte ellenfelét, és a hátsórésze mögé jutott. Eugen Eis fölkiáltott. Ezzel végképp fölszította Tyras támadókedvét. A kutya vidám buzgalommal lerántotta Eis nadrágját: akár a telihold, úgy világított az ülepe. Tyras azonban nyilván kívánatos
harapnivalónak látta, hirtelen belevájta a fogait. Borostyánsárga szeme elragadtatásról árulkodott. Eugen Eis pedig vad ordítozás közepette futásnak eredt. * A Honvédő Egylet tagjai aznap este összegyűltek Scharfke kocsmájában – éspedig a hátsó szobában. Komolyak voltak, elszántak és határozottak, bár még maguk sem tudták, mire szánták el magukat. Johannes Eichler elnökölt. – Bajtársak – kezdte komor hangsúllyal –, én, most, hogy úgy mondjam, Eugen Eis képviseletében vagyok itt. Mert ő, aki máskor elnökölni szokott, jelenleg, sajnos, nincs abban a helyzetben. Eugen Eis jelenlegi „helyzete” csakugyan igen szokatlan volt. A falu honvédő vezére ugyanis menyasszonya ágyában tartózkodott, éspedig egyedül, hason fekve. Ülepén, amely éppoly tekintélyes volt, mint egyéb testrészei, és amelyet immár dr. Gensfleisch kezelésbe vett, jóddal és kenőccsel festőien átitatott hatalmas kötés éktelenkedett. – A mi kedves Eis bajtársunk – jelentette ki Johannes Eichler – megsebesült. Az orvos véleménye szerint eltart néhány napig, mire ismét rendelkezésünkre állhat. A jelenlevők zöme az ifjúsági korosztályhoz tartozott. Arcuk, mint foszforral bemázolt tök világított a lámpafényben. Vizeskék szemükben – mert a legtöbbnek ilyen volt – kissé zavarosfényű odaadás. Valamennyien – csupa derék, megbízható ifjú – bármikor készek voltak elhinni bármit, amit meggyőződéssel hoztak a tudomásukra. – Tudom, hogy őszintén beszélhetek veletek – harsogta Johannes Eichler. – Éppen ezért teljes bizalommal fel akarlak benneteket világosítani arról, hogy mi is történt valójában. Bajtársunkra, Eugen Eisre, egyben honvédelmi vezérünkre ráuszítottak egy idomított kutyát! – Hallatlan! – kiáltották néhányan. Ez a „hallatlan” egyike volt két leggyakrabban használt közösségi kifejezésüknek. A másik, a pozitív, úgy hangzott: éljen! Ezzel a két szóval azután órák hosszat megvoltak. – Arra vetemedtek tehát, hogy megtámadjanak valakit a mieink közül! – harsogta Johannes Eichler felháborodva, ha nem éppen szörnyülködve. – Az ilyen dolgokon el kell gondolkodni. Mindig így kezdődik. Azután jön a folytatás. És mielőtt észbe kapnánk, mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva ezeknek a vérebeknek. Most hát azt kérdezem tőletek: tűrhetjük ezt? Nem, becsületes ember ilyesmit nem tűrhet! És most már úgy érezték, hogy nemcsak Eugen Eis, hanem az egész Honvédő Egylet ülepébe harapott a kutya. Johannes Eichler rendelt egy rund sört, hozzá mindenkinek dupla pálinkát. Azután arra kérte az igen tisztelt bajtársakat, hogy énekeljék el a „Puffantsd le a vadat a sűrű erdőben” kezdetű kedvenc dalát, és ez meg is történt, méghozzá bensőségesen és a kellő hangerővel. Eichler nagy gyönyörűséggel vette szemügyre daloló bajtársait, miközben a tanult őrmester vizsla tekintetével, sanda oldalpillantásokkal a kocsmárost ellenőrizte. Mert amint a kocsmában a hangulat a tetőfokára hágott, Scharfke újra meg újra megpróbálkozott azzal, hogy hiányosan megtöltött poharakat tegyen vendégei elé.
A honvédelem lázában égő dalnokok tovább bőgtek a vadászat nemes szenvedélyéről. Ezekben az emelkedett pillanatokban valamennyien büszke vadásznak érezték magukat. Hanem amikor – minden esztendőben – elérkezett a késő őszi vadászat ideje, sajnálatos módon csak hajtónak használták őket. A baklövés a helybeli vezéregyéniségek előjoga volt. De most, mialatt énekeltek, övék volt az egész világ s benne a mazuriai erdőségek is. A honvédők mélységes átérzéssel fejezték be a dalt – az utolsó hangot elhúzták, akár a rágógumit. Utána Eichler felemelkedett. – Kedves bajtársaim – kezdte, és azok, akik különösen mély érzésűek voltak, még a szíve – forró német szíve – dobogását is hallani vélték.
Pedig amit valójában hallottak, az hirtelen üvegcsörömpölés volt: az egyik ablak üvege pozdorjává zúzódott, és valami hosszúkás tárgy röpült be rajta – dübörögve a hosszú asztalra esett, ide-oda ugrált a poharak között, aztán megállt. És már röpült is be a második, az elsőhöz hasonló tárgy. A bajtársak az előttük lévő tárgyra meredtek. Nagyságra és alakra olyasféle volt, mint egy közepes nagyságú kávésibrik: hosszú, vastag nyele is volt – körülbelül harminccentiméteres. Éles sziszegéssel sűrű, zsíros, sötétkék füstgomolyag áradt ebből a fura tárgyból. – Kézigránát! – kiáltotta valaki rémülten. A bajtársak a földre vetették magukat, az ivó négy sarkába iszkoltak, megrohamozták az ajtót, ablakot. Egymás hegyén hátán tolongtak, sápadtan, eltorzult arccal. Letiporták egymást, csak hogy biztonságba kerüljenek. Egymás testét próbálták fedezékül használni. Összevissza csapkodtak, hadonásztak: a tele poharak darabokra törtek, az ital arcukra freccsent – elkeveredve vérrel, verejtékkel. Az ivóban iszonyú csatornabűz terjengett. Ekkor durrant el a két kézigránát. Utána csöndesen, ártalmatlanul hevertek az asztalon. Nem robbantak fel, nem is robbanhattak, mert nem voltak megtöltve. Még egy utolsó sistergő hangot hallattak – akár az égő szivar, ha vízbe hajítják. Aztán nyomasztó csend. Néhányan megpróbáltak felemelkedni. Először óvatosan, fürkészve, térden kúsztak előre. Sápadt arcukon előbb csodálkozás, majd megkönnyebbülés tükröződött; végül görcsös nevetésben törtek ki. Azután egyikükből harsogva tört fel a kiáltás – Uschkurat egyik fia volt –, aki ettől kezdve lélekjelenlétéről és elszántságáról volt híres: „Riadó!” És már rohant is ki, hanyatt-homlok. Néhányan követték, akár a megvadult bikák. A tettest keresték, aki arra kényszerítette őket, hogy a kocsma mocskában fetrengjenek. Fáradozásuk azonban hasztalannak bizonyult. A tettes, illetve a tettesek – mert ketten voltak – ugyancsak elgyönyörködtek az általuk rendezett látványban, utána azonban villámgyorsan biztonságba helyezték magukat. Eközben Johannes Eichlernek is sikerült kiverekednie magát a bajtársak nyüzsgő tömkelege alól. – Ki tette ezt? – kérdezte tüstént, elfúló lélegzettel. Ám ugyanabban a pillanatban maga adta meg a súlyos következményekkel járó feleletet: – El tudom képzelni, ki az, aki képes erre! Csakhogy velünk senki sem packázhat büntetlenül! Most aztán vége a türelmemnek! Mától kezdve nem ismerek pardont – hiszen az egyenlő volna az öngyilkossággal. Most majd személyesen lépek a tettek mezejére. Aznap este Alfons Materna elindult otthonról, miután kijelentette: – Valami fontos dolgot kell még elintéznem. Lassú, kényelmes léptekkel ballagott lefelé a Lódomb oldalán, át a Kutyaréten, a falu irányába. Tiszta, csillagfényes éjszaka volt. A fák és a mélyre ereszkedő mennybolt mintha gyengéden érintették volna egymást. A hold kényelmesen vitorlázott az imbolygó felhőfoszlányok között. Materna belépett Klinger csendőr házába. Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Scharfke
kocsmájában a két ártalmatlan kézigránát az ivó legtávolabbi szegleteibe űzte a honvédők gyülekezetét. – Bizony későre jár már – mondta Materna –, ha pontos az órám, kilenc óra múlt tíz perccel, így van? A csendőr kurta pillantást vetett a faliórára, bólintott, azután mintegy magától értetődően kijelentette: – Nálam nem számít, akármilyen késő. Én mindenkor rendelkezésére állok bárkinek. – Maga nem ebben az országban született – mondta elnézően Materna. – De itt teljesítek szolgálatot! Klinger, a hivatása magaslatán álló csendőr meglehetősen korlátolt értelmi képességekkel
rendelkezett, de elszánt derekasságát semmiféle helyzetben nem lehetett kétségbe vonni. Maga volt a rend született őre. – Lezárta már a jelentést a fiam haláláról? – kérdezte Materna. – Természetesen! – felelte Klinger. – Minden részlet világos! Materna néhány pillanatig szinte részvétet érzett iránta. Ez a derék csendőr ugyanis nem felelt meg a vidék különleges követelményeinek. A szeme kék volt, akár az ég. Zöld mundérja kopott, de kínosan tiszta. – És mit állapított meg a vizsgálatai során? – kérdezte Materna. – Számos tanú tökéletesen egybehangzó vallomása alapján – kezdte Klinger – a következő eseményt tekinthetjük bizonyítottnak: Gazduram fia, Alfred, miközben a mauleni láposon sétált, a világháborúból itt maradt aknára vagy fel nem robbant lövedékre lépett. Nevezett tárgy felrobbanása nevezett egyén halálát okozta. – És maga ezt komolyan gondolja? – Materna úr – mondta Klinger –, hogy én mit gondolok, mit gyanítok és mit tartok lehetségesnek, az egyáltalán nem fontos, Én kizárólag a vizsgálataim eredményéhez tartom magam, a tanúvallomások alapján, annak alapján, amit eskü alatt vallanak. – És ha én bebizonyítom magának, hogy tévedett? Klingert nyugtalanság fogta el. Föl-alá járt szolgálati szobájában. A falon három térkép: az egyiken Poroszország, a másikon Kelet-Poroszország, a harmadikon Maulen és környéke. – Materna úr – kérdezte Klinger –, mi a szándéka az ilyesféle célzásokkal? Mit akar tőlem? – Semmi esetre sem akarom kimozdítani a hivatalából. Mert magában van valami igazságérzet. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy esetleges utódja is ilyen fejlett igazságérzetről tenne bizonyságot. Klinger nehezen lélegzett, mintha erős ellenszélben járna. – A zárójelentésem teljesen szabályszerű. – Csak éppen nem igaz. Ha akarom, bizonyítani tudom a következőt: a fiam, Alfred Materna a Honvédő Egylet illegális gyakorlatozása közben halálosan megsebesült. Éspedig három kézigránáttól. Aki az egyiket elhajította – mint mondtam: ha akarom! –, hajlandó tanúvallomást tenni: a fiamról, Hermannról van szó, ő ugyanis jelen volt. – A saját fia – mondta Klinger. – Hisz ez rettenetes! – Rettenetes, de kinek? Magának? Nekem? Ennek a hazafias kisdedóvónak? Vagy annak, amit igazságnak neveznek? Vagy a záró jelentésének? – Ha igaz, amit mond – ismerte el Klinger –, ha valóban bizonyítani tudja, akkor – én most benne vagyok a pácban. – Benne bizony – mondta Materna. – És Materna úr mit vár tőlem? – kérdezte sürgető hangon a csendőr.
– Gondolja csak át szép nyugodtan a dolgot. Semmit ne hamarkodjon el! Holnap délutánra elvárom… jegyzőkönyvfelvételre vagy egy pohárka pálinkára és beszélgetésre. Baráti beszélgetésre… ha úgy akarja. * – Emberek, nektek csak az a dolgotok, hogy engem fedezzetek – rendelkezett Johannes Eichler. – Két fő hallótávolságban készenlétben áll az utcán. Két fő elfoglalja a kaput Két fő őrjáratot tart az udvar körül. Határozott parancsom nélkül csak semmi akció! Ehhez ragaszkodom! Senki ne ugorjon be könnyelműen valami provokációnak! Ezzel Johannes Eichler – nadrágzsebében katonai pisztollyal – belépett a Materna-porta kapuján. Senki nem állta útját. Mert Tyras csak füttyszóra vagy kiáltásra mozdult. És Jacob Jablonski, Materna felszólítására, ez időben éppen egy korsó gabonapálinkának szentelte magát. Johannes Eichler belépett a házba, és lábát szétvetve megállt.
– Materna – kiáltotta kihívó hangon. – Nincs itt – szólalt meg egy szelíd hang. Margarete volt. Eichler elbűvölten nézett rá. Meghatottan, szenvedélyes örömmel lépett hozzá. – Azelőtt évekig nem láthattuk egymást – kiáltotta –, most meg egyre-másra találkozunk. – Úgy gondolom – mondta tartózkodóan Margarete –, ez szerencse a szerencsétlenségben. Nekem sokat jelent. – Nem többet, mint nekem – biztosította Eichler, miközben megragadta az asszony bizalommal feléje nyújtott kezét – Ha látlak, gyötrelmesen világossá válik előttem, hogy mit szalasztottam el. Annak idején, több mint tizenöt évvel ezelőtt Margarete Maternát választotta. Elfogadta két anyátlanul maradt fiával, korán kiütköző különcségeivel együtt. Meg volt győződve arról, hogy Materna és Mazuria elválaszthatatlanul összetartozik. De Materna csődöt mondott az ő szemében, felületes örömöknek hódolt, megvetette a közösséget. Johannes Eichler egyre inkább túlszárnyalta. – Egyedül vagy? – kérdezte a férfi. – Brigitte, a lányunk még alszik. Hermann is fekszik a szobájában. Maria, a cselédlány, úgy látszik, elbújt valahol. Jablonski meg valószínűleg tökrészegen gubbaszt egy sarokban. Ebben a házban mindennapos az ilyesmi. El tudod képzelni, Johannes, menynyire szenvedek én ettől? – És Materna? – A faluban kószál. Nem mondta meg, hova megy. Sohase mondja meg. – Ez igen fontos felvilágosítás – jelentette ki élénken Eichler. – Meg tudnád mondani, mikor ment le a faluba? – Valamivel kilenc előtt. – Hát ez elgondolkodtató. De mégsem tudom elképzelni, hogy Materna valami könnyelmű ostobaságot követett volna el. – Miért, mi történt? – Egy igen kellemetlen közjáték… szerencsére, minden következmény nélkül. És noha bizonyos tények erre utalnak, nem biztos, hogy összefügg Maternával. – Johannes – szólalt meg halkan az asszony –, mért kellett mindennek úgy történnie, ahogy történt? Annyit gondolkodtam rajta… de nem tudom felfogni. – Magam is úgy vagyok vele – vallotta be Eichler. Nem volt megáldva különösebben gazdag képzelőerővel, de Maulenben ennyi is elegendő volt. Még most is az egykori sugárzóan szőke, hiszékeny fiatal lányt látta Margaretében. Kívánatos teltségében semmi paraszti jelleg. – Eichler
szemében valódi dáma, előkelő hölgy, akire felnéz az ember, no persze akkor, ha nem Alfons Materna az illető. – Arról sejtelme sincs senkinek – vallotta be Margarete –, hogy én mit szenvedtem. Ha nem vagyok ilyen erős, belepusztultam volna. Johannes Eichler megragadta az asszony kezét az asztal felett. – Margarete – mondta ünnepélyesen –, nekem az a véleményem, hogy Alfred, akit úgy szerettél, mintha édes fiad lett volna, megérdemel egy díszes temetést. És én hajlandó vagyok erről gondoskodni. Tudom, hogy a te szellemedben cselekszem. Margarete, segítened kell. – Számíthatsz rám, Johannes… mert tudom, hogy én is számíthatok rád. * Alfons Materna a háza felé közeledett. Már hozzákezdett a csapdák felállításához. De még hosszú időbe telhet, mire a farkasok beleesnek. Mélyen beszívta a jóllakott földből áradó kellemesen meleg, éjszakai illatot, olyan volt az, akár a friss kenyér szaga. A gabona megérett az aratásra. Materna fölnézett az égre. A kapu előtt kissé imbolygó léptekkel Jablonski sietett elébe. – Eichler benn van a házban – jelentette fojtott hangon. – Fogja a feleséged kezét, és mindenfélét
beszél neki. Csak nem tűröd ezt? – Halljam a részleteket – mondta Materna. – Megragadta Jacob karját, és a Lódomb felé húzta, oda, ahol a vérbükk állt: göcsörtös-tiszta rajzú sziluett az éjkék mennybolton. – Ezt nem tűrheted – mondta Jablonski. – Akkor jött, amikor senki nem őrizte a házat; Tyras aludt, én meg felöntöttem a garatra. De azért hallottam a lépteit. Kimásztam az ablakon a kertbe, megkerültem a házat, és benéztem a konyhába. Ott ült. És mellette Margarete. Turbékoltak, mint a galambok. – Miről beszéltek? – Természetesen rólad! És nem éppen hízelgően. – Érdekes – mondta Materna. – Mintha megrendelésre jött volna. És ez minden? – Talán nem elég neked? – Nem egészen – mondta tűnődve Materna. Fölnézett a holdra, és mély lélegzetet vett. Látszott, hogy élvezi a nehéz illatú éjszakát. – Margarete úgy nézett rá, mint egy áldozati bárány – mondta megvetően Jablonski. – És téged ez nem izgat? – Nem – felelte higgadtan Materna. – Inkább örülök neki. Jacob, a béres, barátja karjára tette a kezét. – Azt hiszem, túl sok volt neked, amit az utóbbi napokban és órákban átéltél. Ne búsulj, Alfons, majd elmúlik. – Talán inkább újra kezdődik – mondta Materna. – Még nem vagyok tisztában az összes lehetőséggel. Hanem egyet máris tudok: erre alaposan rá lehet fizetni! De miért éppen én legyek az, aki ráfizet? Aki sírgödröt ás, koszorút is akar látni. Ám ne igyék senki
előre a medve bőrére. Azon a napon, amelyre Alfred Materna temetését kitűzték, párás felhőbe burkolva kelt fel a sápadtvörös nap. De hamarosan megszabadult a lomha hajnali nedvességtől, mohó, vad fénnyel izzott fel, és száraz forrósággal árasztotta el a környéket. És a föld szinte porlott a szárazságtól. A sírásó már kora reggel munkához látott. Készenlétben álltak a házilag kötött koszorúk. Alfred felravatalozva feküdt a templomban. Mostohaanyja és testvérei egész éjszaka mellette virrasztottak. A honvédők is őrséget álltak, kétóránként váltották egymást; de kívül maradtak a templom kapuján. Alfons Materna aludt. Scharfke kocsmáros nem tudott aludni. Részint a lánya szobájából kihallatszó lárma miatt – Eugen Eis nyögésétől, amely ezúttal harapástól származó sebének volt a következménye. Scharfkét azonban elsősorban az nyugtalanította, hogy Materna még mindig nem rendelte meg a halotti tort. Johannes Eichlert is elkerülte az álom. Késő éjszakáig talpon volt, és a hajnali órákban már újra serénykedett. Eugen Eis „sebesülése” miatt minden felelősség az ő vállára nehezedett. Eichler szervezte meg a honvédők őrségváltását, telefonbeszélgetéseket bonyolított le a szomszéd falvak egyesületeivel és szövetségeivel, tárgyalt a parasztok vezetőjével, a presbiterrel, a pappal. – A saját halottunkról van szó! – bizonygatta. – Nem hagyhatjuk cserben a megboldogultat. Valóban, ezt senki sem akarta. Csakhogy a döntés egyedül Maternán múlott, őt pedig senki sem merte zavarni. Hanem mialatt Materna aludt, Jablonski akcióba lépett helyette. Elment Klingerhez, és amit ott előadott, azzal alaposan összekuszálta az amúgy is kényes mauleni helyzetet. Jacob Jablonski ugyanis – a csendőr 08.20 órakor történt szolgálati bejegyzése szerint – a következő jelentést tette: Tyras, a házőrző kutya kimúlt, feltehetően megmérgezték. A tettes ismeretlen. Viszont az előző éjszaka Johannes Eichler, legalább négy férfi kíséretében, a Maternaporta
területén tartózkodott. A csendőr tudomásul vette a jelentést, és helyszíni szemlére indult. Ténymegállapítása a tett színhelyén: a kutya kétségtelenül kimúlt; tisztázatlan, hogy mi okozta halálát, egy harmadik személy közbelépése vagy valami belső kár. Mindazonáltal: beható vizsgálat folyamatba tételét kell biztosítani. A csendőr ezek után – lásd szolgálati napló, 09.10 – nyomozás céljából Johannes Eichlerhez indult. Ez utóbbi minden gyanút elhárított magáról és embereiről. Sőt, ő maga is feljelentést tett, éspedig ugyancsak ismeretlen tettes ellen. Tényállás: Két nyeles kézigránát bedobása csukott ablakon keresztül, gyanútlanul söröző férfiak közé. – Remélem – mondta óvatosan a csendőr –, jól megfontolta ezt a följelentést. – Ezt inkább Maternától kérdezze – felelte Eichler. – Hiszen ő kezdte ezt a módszert, egy döglött kutya miatt! Én csak a bőrömet védem. Vagy rá akar beszélni, hogy vonjam vissza a följelentést? – Semmi esetre. Csak azt mondom, hogy gondolja meg. – Maga tudja, Klinger úr, hogy én nem vagyok gyáva pacifista! Nekem nem dobhat kesztyűt senki büntetlenül… mert én keményen visszaütök ám. A csendőr vállat vont, és elővette a tolltartóját. Felcsapta a tintatartó fedelét, bemártotta a tollat, és közben csöndesen dünnyögte: – Mi lesz még ebből? * – Szégyellhetned magad, Materna! – kiáltotta harciasán Margarete asszony.
– Isten dicsőségére – mondta barátságosan Alfons Materna, és nagyot ásított. – És miért kellene szégyellnem magam? Nem öltem meg senkit… én nem. Még eddig nem. – Szégyellhetned magad – ismételte az asszony. – Szégyenteljesen viselkedsz! – Te aztán ugyancsak jókedvedben vagy – állapította meg Materna. – Ez reményt kelt bennem arra nézve, hogy hamarosan reggelizhetünk! – Egész éjjel virrasztottam, Materna! És te, mit csináltál? – Aludtam – jelentette ki a férfi. – És, hogy jól aludjak, előtte ittam egy kis pálinkát… lehetett úgy egy liter. Most aztán ugyancsak elkelne egy jó, kiadós reggeli. Mondjuk, hat tojás, hozzá nyers sonka… mégpedig két szelet, de ujjnyi vastag legyen. – Hallod-e, Materna – mondta Margarete –, én ragaszkodom ahhoz, hogy a fiunknak méltó temetése legyen. – Éhhez magam is ragaszkodom – mondta Materna. – Csak attól tartok, hogy mind a ketten mást értünk a méltó temetésen. – Az emberek meg akarják adni a tiszteletet Alfrednak, és meg is érdemli! Azt mondják, az egész falu részt akar venni a temetésen, sőt a környékről is számos egyesület jelentkezett. – Az egész falu meg az egész környék kinyalhatja a seggemet! – És ha én kérlek rá, Materna? – Hát az mindenesetre újdonság lenne. Még azt se mondom, hogy nincs bennem hajlandóság a különös kéréseid teljesítésére… bizonyos feltételek mellett. – Mit kívánsz tőlem? – Először is reggelit. Aztán érdekelne még valami apróság – mégpedig a Kutyarét. Te hoztad ugyan azt a földet a házasságba, de nem feledkeztél meg arról, hogy külön szerződéssel biztosítsd magadnak, így aztán ezzel a területtel mind ez ideig csak a te hozzájárulásoddal rendelkezhettem. Bevallom, hogy ez sose volt ínyemre. – Ez a feltételed? – No nem… ez csak javaslat. De ha egyszer te különleges kívánságokkal állsz elő, mért ne lehetne nekem is valami kívánságom.
A Kutyarét legalább harmincötezer négyzetméter kiterjedésű volt. Különös értéke abban állt, hogy közel volt a falu központjához… csak az iskola választotta el tőle. Csábítóan beépítetlen, alig kihasznált, sík terület. Mögötte húzódtak a kisparasztok telkei, azután meg Materna tekintélyes birtoka, amely egészen a szomszédos falu határáig nyúlt el – túl az erdőn, túl a déli láposon, a tóig. – Hajlandó vagyok lemondani a javadra a Kutyarét rendelkezési jogáról. Egyetlen kikötéssel: sem el nem adhatod, sem át nem írathatod a telekkönyvben mint saját tulajdonodat. – Rendben van – mondta Materna. – És Alfrednak meglesz a fényes temetése? – Meglesz. Föltételezem, hogy hajlandó vagy írásban is megerősíteni iménti ígéretedet. – Hajlandó vagyok. – Akkor áll az alku. Gondoskodom róla, hogy a közjegyző még ma eljöjjön… még idejében, a temetés előtt. * Alfons Materna még reggelizett, mikor megjelent Konrad és Peter, a két sátánfajzat. Várakozással eltelve, vigyorgó ábrázattal nyomakodtak be a konyhába, és álltak meg Materna előtt. – Nos – kérdezte kíváncsian Peter Bachus –, mit szól mindenhez, Materna bátyám?
– Most reggelizem – jelentette ki Materna. Konrad Klinger bizalmasan előrehajolt: – Hallotta már, mi történt tegnap este a kocsmában? – Persze hogy hallottam – mondta Materna, miközben gondosan apró darabokra vágta az utolsó sonkaszeletet. – Az ilyesminek gyorsan híre jár. – No és? – kíváncsiskodott a két sátánfajzat. Úgy álltak ott, kissé előrehajolva, mint két kérdőjel. – Nem tartom különösebben fontosnak – mondta megfontoltan Materna –, hogy én itt valamiféle bizonyítványokat osztogassak. De ha mindenáron tudni akarjátok a véleményemet… éppenséggel nem volt valami stílusos dolog. – De hatásos volt! – Konrad Klinger szentül hitte, hogy Maternánál lelkes megértésre találnak. – Úgy szétugrottak azok a nagy hősök, akár a vaddisznók a sörétdurrogástól. Szinte összeragadtak ott egymás hegyen-hátán, akár egy rakás szar, és úgy sipítoztak, mint patkányok a csapdában. Fogadni mernék, hogy volt köztük, aki a nadrágjába csinált. Alfons Materna kimérten megjegyezte: – Nem kétséges, igen élénk a fantáziátok. Mert azt természetesen föl se tételezem, hogy ott voltatok… az ugyanis veszélyes volna. – Kire nézve? – kérdezte Peter Bachus. – Hát elsősorban a tettesekre nézve. – Alfons Materna határozott mozdulattal eltolta maga elől a tányért. – Vagy tán azt hiszitek, hogy ezek a meggyőződéses honvédelmezők készségesen eltűrik, hogy vaddisznókká meg patkányokká változtassák őket? – Csalódtunk magában, Materna bátyám – mondta bánatosan Konrad Klinger. – Nem ezt érdemeltük. – Atyaúristen, hogy ti milyen zöldfülűek vagytok! – mondta Materna, és megcsóválta keskeny, tiszta rajzú fejét. – Egyvalami legalább biztos: csudára élveztük a dolgot! – Hát ez mindenesetre érv. Csakhogy addig a rendkívül egyszerű, de döntő felismerésig, úgy látom, még nem jutottatok el, fiatal barátaim, hogy ezt a dolgot nem ússzuk meg! És mi lesz akkor, ha esetleg rajtam próbálják behajtani a ti számlátokat… hm? – Higgye el, Materna úr, mi nem akartunk magának kellemetlenséget okozni – bizonygatta Konrad Klinger. És Peter Bachus hozzátette: – Azt hiszem, jobb, ha most elmegyünk.
– De mért csak két kézigránát volt? – kérdezte hirtelen Alfons Materna. – Alfredot három ölte meg. A két fiú megtorpant, mintha falnak ütköztek volna. – A magyarázat egészen egyszerű – kezdte Konrad Klinger. – Csak kettőt tudtunk szerezni. – És mit gondoltok, mit tudnak rátok bizonyítani? – Miránk? – nevetett Peter Bachus. – Semmit! – Én nem volnék ennyire biztos a helyetekben – mondta figyelmeztető hangon Materna. – Eichler ugyanis már följelentést tett… egyelőre ismeretlen tettes ellen. Föltételezem hogy ezzel rám céloz. De az is lehet, hogy titeket püfölnek el. – Hát aztán! – kiáltotta harciasan Konrad Klinger. – Mi majd visszaütünk. – Én például tudok három tányéraknáról – jelentette ki a vállalkozó kedvű Peter Bachus. – Az egész kocsmát levegőbe röpíthetnénk vele… és hozzá az egész községházát… ha akarnánk. – Ostobaság! – szólt határozottan Materna. – Most hazamentek, és egyelőre otthon maradtok.
Közben majd megpróbálom elintézni, hogy ne kerüljetek börtönbe. Mert voltaképpen ott volna a helyetek… a tulajdon butaságtok miatt. Házakat akartok levegőbe röpíteni! Ráadásul szakember irányítása nélkül! – Mi nagyon hálásak vagyunk minden jó tanácsért! – biztosította Konrad. – Mars ki! – kiáltotta nevetve Materna. – Fedezékbe vonulni! Ez az én tanácsom… de ha nem fogadjátok meg, ez lesz az utolsó tanács, amit tőlem kaptok. * – Most már csak előre szüntelen – jelentette ki elszánt hangon Johannes Eichler. – Mivel vissza már nem vonulhatunk – mondta Eugen Eis, aki félig feküdt, félig ült karosszékében az ablak mellett, ám e pillanatban nem is érezte a megboldogult Tyras harapásának nyomát. – Azt hiszed, Materna engedni fog? Hiszen ő is, meg Jablonski is mindjárt erőszakhoz folyamodik… én vagyok rá a bizonyíték. Azoktól kitelik ám, hogy husánggal kergetnek ki mindenkit a temetőből. Johannes Eichler a kocsmában ütötte fel főhadiszállását. Nem utolsósorban azért, hogy a mozgásképtelen Eugen Eis is részt vehessen a szervezésben. Erre a célra egy elsőemeleti szobát foglaltak le – onnan jól láthatták a falu főterét. – Materna a láthatáron! – kiáltotta Eugen Eis megfigyelőüléséből. – Hát megjött, ördög tudja, mit forral ez megint. Alfons Maternának számos bámulója akadt, ahogy köznapi munkaruhájában átvágott a főtéren. Vigyorogva baktatott el az ünneplőbe öltözött emberek mellett, akik már a temetésre jelentek meg. – Eltűnt a csendőr házában – állapította meg Eugen Eis. – Talán rendőri őrizetet kér a temetésre… és lehetséges, hogy ez a Klinger eltűri, hogy Materna a bolondját járassa vele. Johannes Eichler percekig meg se szólalt. Eugen Eis élvezte, bár csak óvatosan, hogy kenyéradója nehéz helyzetbe került. Az ünnepi lázban égő gyászoló gyülekezet lármája már felcsapott a Scharfke-kocsma ivójából. – A községi tanács egyetért velem – latolgatta az esélyeket Eichler. – A bajtársak többsége is hűségesen követni fog. A lelkész nem avatkozik a dologba. A csendőrrel viszont még beszélnem kell. És Materna… lehetséges, hogy húsz emberrel összerúgja a patkót, de kétszázzal nem. Ekkor Scharfke állított be a szobába. – Ez disznóság – jelentette ki. – A gyászoló gyülekezetnek kiszárad a torka. Csak Uschkurat iszik, mint a kefekötő, persze, a saját számlájára… közben mindenféle zagyvaságot beszél. – De hát miket? – Ugyancsak fura dolgokat – jelentette Scharfke. Sehogyan sem volt elégedett a hangulattal. Kevés vidám arc, sok száraz torok. – Valami agyvelőkről beszél… hogy annyit föltörhet az ember, amennyit csak akar: semmi más nem jön ki belőle, csak valami folyadék. Akár a víz, amit kiereszt
magából, ha túl sok sört ivott. Hát mondja meg maga, Eichler úr, …ki tud ilyesmit üres gyomorral végighallgatni. Johannes Eichler belátta, hogy a kocsmárosnak igaza van. – Sört és pálinkát mindenkinek – rendelkezett. – Az én számlámra. – Materna a csendőrrel átmegy a főtéren – jelentette az ablakból Eugen Eis. – Most elválnak egymástól… kezet se fognak. Materna továbbmegy, a parókia felé. A csendőr meg egyenesen idetart. – Korsó sört és dupla pálinkát mindenkinek – helyesbítette utasítását Eichler. Scharfke arcán széles vigyor jelent meg. Eugen Eis várakozásteljesen ült fel párnái között. – Közeledünk a döntéshez!
* – Kedves Klinger uram – mondta hízelgő és egyben figyelmeztető hangon Johannes Eichler –, saját szememmel láttam. Mármint a két kézigránátot. – Csakhogy nem voltak élesre töltve. – De lehettek volna! Talán várjam meg, míg felfordulok? A csendőr erősen verejtékezett vastag egyenruhájában. Eichler úgy érezte, egy segítségre szoruló ember áll előtte. Azt is tudni vélte, hol szorítja a csendőrt a csizma. Valószínűleg a tulajdon fia is részt vett a kézigránátdobálásban. Ha így történt, kezében tartja Klingert. Eichler nem volt kicsinyes, elhatározta, hogy aranyhidat épít a csendőr számára, feltéve, hogy az hajlandó a bizalmas együttműködésre – ami természetesen így értendő: ezentúl Eichler határozza meg, miféle összhang is uralkodjék kettőjük között. – Sajnos – kezdte a csendőr –, ez ideig még nincs semmiféle kézzel fogható támpontom a tettes vagy a tettesek kilétére nézve. – Csakugyan nincs? – nevetett udvariasan Eichler. – Pedig azt hiszem, nem is kell túlságosan messze keresnie. Hát nem merültek fel bizonyos gyanús mozzanatok? – A gyanú nem elég… bizonyítékra van szükségem. És hogy bizonyítékot szerezzek, ahhoz módszeresen kell eljárnom. Ami gyakorlatilag azt jelenti: ahhoz, hogy kétségtelenül megállapíthassam, ki vagy kik dobták be a kézigránátokat, előbb meg kell állapítanom, hogy honnan származott az a két kézigránát. – Hallja-e – mondta meglepetten Eichler –, hogy jutott ez eszébe? – A tárgy, amellyel a tettet elkövetik – magyarázta a csendőr –, többnyire a legjobb támpont a tettesek kilétére nézve. Nekem tehát föl kell tennem magamnak a kérdést: honnan származnak a kézigránátok? Hogyan kerültek a tettesek kezébe? – Annyi szent – szólalt meg egy idő múltán hangsúlytalanul Eichler –, hogy ezt nem maga sütötte ki! A csendőr ismerte az összefüggéseket – bár hivatalosan még nem vett tudomást róluk. Tudott a fegyverraktárakról is. Mind ez ideig azonban úgy tett, mintha nem tudna a nagy idők kézzel fogható emlékeiről. – A fegyverviselés, valamint fegyverek és lőszerek elraktározása – vágta ki nagy merészen –, büntetendő cselekmény. – No nem, ilyesmit maga képtelen egymagában kiagyalni – ismételte Eichler. – Ebben valakinek segítenie kellett, és én már gondolom is, ki volt az. Ki más, mint Materna! A csendőr nem tagadta, de el sem ismerte. Csak annyit mondott, csökönyösen, akár egy mazuriai szamár: – Vagy minden, vagy semmi – félmunkát nem végzek. * A következő órában Eichler igyekezett meggyőzni a csendőrt. Eleinte még csak nemzeti érzésére
apellált, végül már fenyegetéshez folyamodott: elképzelhetetlen, hogy Klinger, az egykori vitéz katona az öntudatos, népi közösség ellen forduljon. A csendőr verejtékezett, de kitartott. – Én itt csak a kötelességemet teljesítem – mondta –, nem lehetek tekintettel senkinek a személyére, a magaméra sem! Ebben a pillanatban megjelent Bachus lelkész. Szinte fiatalosan rontott be az ajtón, és így szólt:
– Jó hírt hozok! Johannes Eichler bizalmatlanul nézett rá. – Ez a Materna talán a tiszteletes úrnál is leganajozott? – Így is mondhatja – felelte nagyvonalúan Bachus. – Nekünk, parasztembereknek igen becses a trágyaféle. – Lábikrájáig érő csizmát viselt – a csizma földes volt, Bachus egyenest valamelyik földjéről jöhetett. A Biblia-olvasás után ugyanis mindjárt káposztaföldjének megművelése következett, és hatalmas káposztái sokszor meggyőzőbben hatottak a mauleni hívekre, mint a Bibliamagyarázatok. – Ugyan, mi jó származhatna Maternától? Bachus összekulcsolta nagy lapátkezét, amely e pillanatban nem volt éppen a legtisztább. – Szinte elfog a kísértés – bizonygatta –, hogy hirtelen megvilágosodásnak nevezzem, ami történt. – Bizony olykor megesik az ilyesmi – helyeselt jóindulatú semlegességgel a csendőr. – Nos hát – jelentette ki ünnepélyesen a lelkész –, Alfons Materna hozzájárult, hogy nagyszabású, közös temetést rendezzünk Alfred fiának. És mindenkit szívesen lát, aki részt akar venni… senkinek nem tiltja meg. Nyomatékosan így mondta: „senkinek”. – Éljen! – kiáltott fel visszafogott, de megkönnyebbült hangon a csendőr. Eichler bizalmatlanul nézett a papra. Úgy érezte, ő jobban ismeri Maternát. De a pap buzgón folytatta: – Kezet adott rá. Nem akar ő semmi mást, csak méltó temetést a fiának, hiszen annyira szerette. Talán tagadjuk meg tőle? – A világért sem! – vágta rá Eichler. – De Isten legyen hozzá irgalmas, ha megpróbál csapdába ejteni bennünket! Mert akkor kettős temetés lesz! * Egy órával a temetés időpontja előtt megjelent Siegfried Grienspan. Ünneplő ruhájában görnyedt a kerékpárján, sovány volt és fekete, akár a holló… Jacob Jablonski nyitott kaput neki. Alfons Materna kilépett a ház elé. – Isten hozta – mondta. – Nem is tudtam, hogy ennyire hajszolja az élvezeteket, Grienspan. – Csak véletlenül jártam erre – jelentette ki Grienspan. – És merő véletlenségből éppen a fekete öltönyét vette föl. Csudára tetszhet a marháknak. Átfogta Siegfried Grienspan vállát, és magával vitte a házba. És ahogy ott álltak kettesben a tisztaszobában, így szólt Materna: – Köszönöm. – Mást nem is mondott. Grienspan leült. Kimerültnek látszott. Nagyon megerőltető lehetett neki a kerékpározás ebben a rekkenő hőségben. Előhúzta a zsebkendőjét, és a homlokát törülgette. – Kedves barátom – mondta –, mindenesetre úgy látom, összeszedte magát. Ennek igazán örülök. – Ha alaposabban szemügyre vesz, azt is észreveheti, hogy valósággal vidám kedvemben vagyok. – Így van ez rendjén – mondta Siegfried –, hiszen tudjuk, hogy a halál csak átmenet… egy másik, feltehetően jobb világba. – Akkor hát azok, akik másokat átsegítenek a túlvilágra, valósággal jótét lelkek, igaz-e? – Materna – kérdezte aggodalmaskodva Grienspan –, hova vezetnek az ilyenfajta gondolatok? – Egyenest a mennyországba. Grienspan nyugtalanul felállt, és ide-oda kezdett járkálni a szobában. Közben egymáshoz dörzsölte a két tenyerét. Aztán hirtelen megállt, és így szólt:
– Nekem volt egy fivérem. Maga nem ismerte, bizonyára nem is hallott róla. Azt mondták,
másfajta, mint én… és ezt elismerésnek szánták. Hát ő agyonverette magát Berlinben, tizenkilenc tavaszán… vállalta, hogy agyonverjék azért, amit meggyőződésnek nevezett. Érti, Materna úr? Ott állt, és hagyta, hogy agyonverjék! – Ilyesmi megesik olykor, Grienspan. És ez igen tiszteletre méltó… ha nem is mindig az elképzelhető legjobb megoldás. – Ezt csak úgy mondja, Materna! Mért, maga mit csinál? Szinte ugyanazt, amit ő! Alfons Materna mosolygott. – A mai napon, ezen az egyetlen napon három olyan dolgot és három olyan embert is láttam, hogy átmelegedett tőlük a szívem. A három dolog a következő volt: az ablakom előtt kivirágzó rózsa, a kristálytiszta víz, ahogy a tehenek számára a vályúba folyt, meg egy fa, amely mintha kettéosztotta volna az ólmosan súlyos mennyboltozatot. És a három ember: először is Jablonski, aki velem egy vérből való: azután Maria, a süketnéma cselédem, aki egyetlen kézmozdulattal érzékeltetni tudja a földkerekség teljességét, és minden áldott nap a tudomásomra hozza, hogy minden lélegzetvételemmel élek; és végül maga, Grienspan, mert ha magát látom, ráébredek, hogy mégiscsak van barátság az életben. – Hogy maga milyen konok – mondta szomorúan Grienspan. – Maga örökké vágyálmokat kerget. Sőt: hegyeket akar elmozdítani a helyükről, és folyókat akar eltéríteni a medrükből! – Mindkettő lehetséges. – És az embereket is meg lehet változtatni? – Nemcsak hogy lehet, kell is… legalábbis meg kell próbálnunk. Siegfried Grienspan a fejét csóválta. – Nem fél – kérdezte töprengve –, hogy túlbecsüli önmagát? Vagy talán én nem értem meg egészen. – Senki sem érti meg a másikat! – Materna vidámnak látszott. De egérszürke szeme szomorúan nézett Grienspanra. – Ebbe bele kell nyugodnunk. – Elmenjek… hogy ne zavarja senki? – kérdezte Grienspan. Alfons Materna alig hallhatóan nevetett. – Semmiképp ne mulassza el azt a cirkuszt, amire rászántam magam. – Materna… maga megbolondult! – Csak semmi előlegezett babérkoszorú! – mondta Materna. – Hiszen még azt se tudom, beválik-e a számításom. De azért szinte biztosra veszem, hogy menni fog a dolog. Az emberi ostobaságnak vastörvényei vannak. * Alfred Materna temetésének ünnepélyes szertartása az előre kitűzött időben kezdődött. A pontosság a falu lakóinak erényei közé tartozott; legalábbis, amíg józanok voltak. Megkondult a lélekharang, akár egy ősrégi, megbízható óra. – Akkor hát kezdjük – mondta Bachus lelkész, és belebújt talárjába. A koporsó – a fedél már rá volt csavarozva – az oltár előtt állt. Elborították a virágok, elsősorban a rózsák, ebben az évszakban töménytelen sok volt a rózsa. A koporsó mellett jobbról-balról hatalmas gyertyatartók és dézsákban babérfák. Előtte sötétkék futószőnyeg, aranynak szánt sárga jelképekkel: keresztekkel, halakkal, koronákkal. – Ó, ez a derék, aranyos gyerek – szólalt meg a lakbérfizetés alól mentesített özvegy, miközben állhatatosan furakodott előre.
– Bizonyára akkor is szelíd mosoly játszadozott az arcán, mikor a jóságos mennyei atya magához szólította. – Bolond beszéd! – mondta Jacob Jablonski. – Olyan a feje, akár az összeragadt kása. Nem hinném, hogy az ilyesmi mosolyogni tud. – Isten irgalmazzon árva lelkének! – szólalt meg nyomatékos hangon Uschkurat. Már túljutott első mámorán – az igazi mazuri ember, mint mondták, hármat is kibírt naponta. Sóhajtozva törülgette homlokáról a verejtéket. – Halottakról vagy jót, vagy semmit. – Erről a halottról aztán csak jót mondhat az ember – jelentette ki ünnepélyesen a mellette álló Gottlieb Speer. – Hiszen valósággal hősi halált halt. – A sors! A végzet! – sziszegte az özvegy. – De kérem szépen! – mondta a templomszolga halkan, de érthetően. – A templomban csak a tiszteletes úr beszélhet! A többiek imádkoznak vagy énekelnek, ha jelt adunk rá. Az emberek lehajtották a fejüket. Uschkurat egy padhoz tántorgott, Speer gondosan támogatta. Az özvegy a padsorok közötti járatban térdepelt. A koporsó körül a legközelebbi hozzátartozók álltak: a gyászba borult Margarete Materna a lehető legközelebb helyezkedett el; fekete selyemfátyol lengedezett sápadt arca körül. Közvetlenül mellette az elhunyt testvérei: Hermann, a kézigránátvető komolyan, példás tartásban nézett maga elé. Mellette a húga, Brigitte, zsebkendője fölött – néha fel-felzokogva – szemlélte az egyre sűrűbb tömeggé duzzadó gyülekezetet, de azért az sem kerülte el a figyelmét, hogy jó néhány férfi rajta legelteti a tekintetét. Jóval később jelent csak meg Alfons Materna. Arca teljesen kifejezéstelen volt. Megállt, oldalt, a koporsó mellett, és ott is maradt, mozdulatlanul, mint valami kődarab. – Imádkozzunk! – hangzott a lelkész szava. A harmadik és negyedik sorban helyezkedtek el a Materna-ház hűséges szolgái. Maria, a cselédlány a földre szegezte tekintetét. Jacob Jablonski lehunyta szemét, mint aki eltűnődött valamin. Mozdulatlanul álltak mögöttük a fejőgulyások, a napszámosok, a lovászfiú és a teheneslány. – Hajtsunk alázatosan fejet a halál fensége előtt – kezdte Bachus lelkész. A jelenlevők készséggel engedelmeskedtek. De valamennyiükben nyugtalanság mocorgott. Mert Johannes Eichler még nem jelent meg. És a gyászoló gyülekezet szinte valamennyi tagját az a kérdés foglalkoztatta: mi lesz, ha megérkezik Eichler? Annyit azonban már most is megállapíthattak, hogy ehhez fogható temetést még nem láttak Maulenban. A tömeg alig fért el a templomban: egészen a kórusig zsúfolásig megtelt férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel. Maulenből s a közeli és távolabbi környékről egyesületek, szövetségek és szervezetek népes küldöttségei jelentek meg. Köztük a gross-griebeni frontharcos egylet küldöttsége is, akiknek híres, történelmi zászlaját egykor von Hindenburg und Beneckendorf tábornagy győztes keze tartotta, hogy fekete-fehér-vörös szalaggal ékesíthesse. Ez a fénylő lobogó most a koporsó felé mutatott. Megjelent továbbá a Mazuria-szerte ismert siegwaldei vegyeskar, a „Daloló Hon” elnevezésű kórusverseny kétszeres győztese. Címerén a gyönyörű jelmondat: „A dal felszabadít!” A kórus mellett sorakoztak a seebergeni lövészegylet tagjai. Az általuk rendezett nyári ünnepségek közkedveltségnek örvendtek. Mottójuk a következő volt: „Biztos kézzel a hazáért!” Mögöttük a veteránszövetségek, tűzoltóegyletek, sport- és spór-egyletek küldöttségei szorongtak. Váll váll mellett, összezsúfolva. Iskolásgyerekek vonultak fel osztályonként, zárt rendben, hogy szemléltető oktatásban részesüljenek a honi szokásokról és a nemzeti öntudat fűtötte ünnepségek rendezéséről.
A helybeli Honvédő Egylet engedélyt kért, hogy a halott bajtárs koporsóját az ő tagjai vihessék a
templomból a temetőbe, és ott leereszthessék a sírba. Materna ezt a nyomatékos udvariassággal előterjesztett kérést nem utasította el, teljesítette kívánságukat. De ki vezényli majd a Honvédőket, most, hogy Eugen Eis nem lehet jelen? – forgatták agyukban számosan a kérdést. A honvédőket maga Johannes Eichler vezényelte! Válogatott emberei élén vonult be a templomba – a honvédők csapata csizmában, csukaszürke viharkabátban, egy ütemre menetelt. Elszánt léptekkel masíroztak előre az oltárhoz, a koporsóhoz, Alfons Maternához. A bevezető zsoltár – Mint a szép híves patakra… – abban a pillanatban ért véget. Az orgona még egyszer felzúgott, aztán elnémult. A templomban néma csend. Johannes Eichler mereven, sápadtan vonult tovább, mintha megállíthatatlan futószalag vinné előre. Aztán, háromméternyire a koporsótól, hirtelen megállt. Maternára nézett, közben hátranyújtotta jobbját: valaki kezébe nyomott egy tölgyfalomb koszorút. A fekete-fehér-vörös szalagon a következő felirat: A felejthetetlen bajtársnak – hűséges bajtársai. Alfons Materna a leghátsó oszlop felé pillantott, ahol Siegfried Grienspan állt. És ekkor elmosolyodott – mindenki láthatta. Olyan látvány volt ez, amitől, mint később kijelentették, minden jelenlevőnek „lúdbőrös lett a háta”. A legrosszabbra, valami képtelenre nagyon felkészült mindenki, aki ebben az órában a mauleni templomban tartózkodott. És ez a képtelenség be is következett! Abban a pillanatban következett be, amikor Bachus lelkész könyörgő és intő hangon felszólította a híveket: – Őrizzük kegyelettel és tisztelettel az elhunyt emlékét! Alfons Materna ekkor megindult – lassan, gépiesen, mint valami dróton rángatott bábu. Háromnégy végtelennek tetsző lépést tett Johannes Eichler felé. Aztán megállt előtte, rászegezte tekintetét. És így állt néhány gyötrelmesen kínos pillanatig. Akkor aztán előrenyújtotta a karját, nyitott tenyerű jobbját, Johannes Eichler felé. És emelt hangon, hogy mindenki hallhatta, így szólt Alfons Materna: – Örülök, hogy eljöttél. – Kötelességem volt – nyögte ki nagy keservesen Johannes Eichler. Úgy érezte magát, mint az olyan ember, aki jégesőre, villámlásra és mennydörgésre számított, és most ott áll a szelíd nyári esőben. – Részvétedet – mondta Alfons Materna olyan hangon, hogy a templom minden zugába elhallatszott – a magam részéről megfelelőképpen méltányolni fogom. Erről kezeskedem. – Köszönöm – mondta nehézkesen Eichler. Megragadta és megszorította a feléje nyújtott kezet – más választása nem volt, hiszen több száz tekintet meredt rá. Közben mélyen meghajolt – talán, hogy ne lássák, mennyire zavarban van. – Akárcsak Hindenburg és a császár – sóhajtott fel az özvegy. – Szakasztott olyanok, mint azon a képen, amelyik ott függött a megboldogult uram ágya fölött. De ekkor már fel is csendült Bachus lelkész harsány hangja: – Dicsérjük az Urat, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek! * Ezen a napon és ezekben a percekben – a jelenlevők valamennyien egyetértettek ebben – Bachus lelkész felülmúlta önmagát. Hangja vetekedett az orgona hangjával. Karját szélesre tárva igyekezett egész Maulent atyai szívére ölelni – beleértve Eichlert és Maternát is. – Ami most itt történt – harsogta –, az felemelő és példamutató. Az isteni akarat
megnyilatkozásának lehettünk tanúi. Meta, az özvegy üdvözülten felzokogott. Uschkurat a szájára tapasztotta kezét, felállt, és imbolygó léptekkel, sietve indult kifelé. Speer bajtárs a nyomában, segítségre készen. Materna és Eichler úgy állt egymás mellett a gyászolók első sorában, akár két frissen sült vekni a
polcon. Mintha valami sűrű, kocsonyás egyetértés burkolta volna be az egykori ellenfeleket. Az orgonista valamennyi regisztert megzendítette. – Milyen felemelő látvány – jegyezte meg tűnődve Konrad Klinger. – Itt állnak Alfred koporsója előtt… az egyik, aki a világra, s a másik, aki a másvilágra segítette. – Micsoda marhák – …egytől egyig – jelentette ki Peter Bachus – de a legnagyobb, úgy látom, Materna! – Tényleg marha volna? – kérdezte Konrad Klinger, de a kérdést nem Peter barátjához, hanem egy közelükben álló férfihoz intézte, aki elgyöngülten támaszkodott egy oszlopnak. Siegfried Grienspan volt ez az ember. Grienspan nem felelt. Tekintete elhomályosult. Elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. A mauleniak azonban elkönyvelték, hogy a falu két legtekintélyesebb embere békét kötött egymással. Mert amikor a honvédők erős vállukra emelték a koporsót, az első sorban együtt indult el: Eichler és Materna. Csak utánuk következett Margarete és a többi közeli hátramaradott. Mögöttük a mauleniak és a környékbeliek áradata. A temetőben már volt elég hely mindnyájuk számára. És ekkor érkezett el ennek a felejthetetlen napnak újabb csúcspontja. Az úgynevezett általános gyászbeszédek következtek – ezeket Bachus lelkész elnézően „világi prédikációk”-nak nevezte. Az első szónok a Honvédő Egylet egyik tagja volt. Röviden, de velősen, ennyit mondott: – Soha el nem felejtünk, Alfred! Aztán letette a koszorúját. Utána a többi szónok következett. Szerencsére egyik sem szaporította a szót. A mazuri ember nem a szavak embere – inkább a tetteké. – Jó utat, Alfred barátom! – mondta elfúló hangon a bajtársak egyik képviselője. Egy másik így szólt: – Hűségért hűség! Egy harmadik: – A szülőföldért, a népért, a hazáért – szakadatlan! A messze földön híres siegwaldei vegyeskar is rázendített a dalra, amellyel országos győztesek lettek: Szép zöld menőben járni volna kedvem, és hallgatnám pacsirta énekét; Ó, lovagolnék csalitban-berekben, Hol röpke pillék könnyű szárnya lebben, S virágkehelyben csillog édes méz. Miután az általános megindultság hullámai némiképpen elültek, utolsóként, ő maga legalábbis azt hitte, Johannes Eichler lépett a nyitott sírhoz – előtte természetesen bajtársi hangon, udvariasan Alfons Maternához fordult: „Ugye megengeded?” – Mire Materna így szólt: – „Kérlek alássan!” És a körülöttük állók megnyugvással vették tudomásul párbeszédüket. Johannes Eichler percekig mély megindultsággal nézett a sírgödörbe. Azután felvetette a fejét, ajka megnyílt, úgy is maradt – úgy látszott, képtelen megszólalni. Materna valósággal aggódva
nézett rá. De aztán mégiscsak rákezdte: – Tisztelt Alfons Materna és családja! Kedves barátaim! Bajtársak! Itt állunk, hogy elhantoljuk ifjú bajtársunkat. Egyike volt ő a legjobbaknak! Mindig tisztelettel gondolunk rá, s örökre megőrizzük emlékét. Alfred Materna felismerte az idők jelét. Az elsők között volt, akik eljöttek abba a közösségbe, amely irányt mutat nekünk. Alfred Materna tudta, mi a hazaszeretet. Tudta, hogy a hazának nem ábrándos lelkekre, hanem olyan emberekre van szüksége, akik készek életüket is feláldozni érte. És Alfred Materna feláldozta életét.
Ha mindenki olyan volna, mint ő, nem kellene aggódnom népünk jövőjéért, így hát Alfred Materna egyszerre intő példa és példakép. Legyen mindnyájunk leghőbb vágya, hogy az ő nyomdokába lépjünk. Nehéz, de magasztos érzésekkel eltelt szívvel veszünk hát búcsút tőled, Alfred bajtársunk… és egy emberként kiáltjuk néked: nyugodj békében! Körös-körül néma csend. Johannes Eichler odalép Alfons Maternához, és feléje nyújtja a kezét. Materna elfogadja. Meta Mischgoreit megtántorodik a nagy meghatottságtól, de Jacob Jablonski erős karjával visszarántja. Grienspan aggódva nézte a két sátánfajzatot, akik most sietve távoztak. Közben megvetően prüszköltek. Egyikük valami furcsa, recsegő hangot hallatott. A Mauleni Önkéntes Tűzoltók fúvószenekarának karmestere fölemelte a pálcáját. A napfényben vakítóan csillogó tizennyolc rézfúvós rázendített az Imára bajtársak kezdetű dalra… a trombiták harsogó hangja elnyomott minden más zajt. Amikor a pompás zeneszám utolsó akkordja is elhalt, Bachus lelkész elő akart lépni, hogy elmondja a záróimát. Alfons Materna azonban visszatartotta, és ő maga lépett a sírhoz. Szinte kíváncsian tekintett a csodálkozva rámeredő arcokra. – Ez nem volt a tervben – suttogta Eichler aggodalmasan a lelkésznek. – Feltűnhet az embereknek. – Ha mindenáron beszélni akar – sóhajtott fel Bachus –, nem akadályozhatjuk meg. Enyhe, szelíd szél támadt, megrezdítette a fák koronáit, és szinte gyengéden játszott a koszorúkra kötött szalagokkal. Margarete fején meglebbent a gyászfátyol – és meglegyintette Johannes Eichler merev arcát –, mintha csak el akarná rejteni. És ekkor megszólalt Alfons Materna: – Ugyan, mi az ember élete? Aki él, annak meg is kell halnia. Ezen a földön mindenütt meghalnak az emberek – a Távol-Keleten és a messzi délen. Itt, nálunk, Maulenban is. No persze a kínaiak halála nem rendít meg bennünket, sem a bantunégereké. Az ember csak akkor gondolkodik el, ha tajdon bőrére megy a dolog – elgondolkodunk, ha csak arra a néhány pillanatra is, amíg elföldeljük halottunkat. És ilyenkor általában azt szokták mondani: az embernek áldozatot kell hoznia. És mégis fölmerül bennünk a kérdés: miért és mivégre hozzunk áldozatot? Azt mondják, olyan világban élünk, amelyben mindnyájunk által elfogadott rend uralkodik, amelyben értelmetlen dolgok nem történnek. Akkor hát az áldozatoknak is meg kell hogy legyen a maguk felismerhető értelme. Én apa vagyok, aki elvesztette az egyik fiát – ebben még nincs semmi különös. Egy ember távozása a földi létből, önmagában hétköznapi eset. Nem szükségszerű, hogy jogot és igazságot emlegessünk egy ilyen eset kapcsán. De ha mégis – mi történik akkor? Az ilyen felismerésekből le kell vonni a tanulságot, és ezalól én sem vonhatom ki magam. Erre ígéretet teszek a fiamnak. Gondoskodni fogok róla, hogy békében nyugodhassak. – Úristen – suttogta Siegfried Grienspan, aki ott állt a háttérben –, remélem, senki sem érti meg. Ettől csakugyan nem kellett félnie. Mindenki azt értette ki Materna szavaiból, amit érteni akart.
Johannes Eichler látható megkönnyebbüléssel és hatásos mozdulattal újra kinyújtotta a kezét; Materna ismét megragadta. A tömeg már-már tapsolni kezdett. Ekkor Bachus lelkész elmondta a záróimát: – Az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében! A rezesbanda ezután eljátszotta az „Öreg bajtárs”-at, s a tömeg ennek hangjai mellett csoportokba verődött, és zárt alakulatokban igyekezett a kocsma irányába. Ott már hatalmas vödrökben várta őket a hűtött ital. Mindössze néhány perc telt el – és Alfred Materna sírja magányos halom volt a többi száz között.
De maradt még elég hely a mauleni temetőben. Előbb cikázik fel a villám, s csak ezután következik a mennydörgés. Utána gyakran elered a mindent megtermékenyítő eső. – Az ember – mondta gondolataiba mélyedve Johannes Eichler – a szokások rabja. De nem helyes, ha az is marad, mert úgy semmi értelme az életének. Mindig bizonyos tökéletességre kell törekednie. Eugen Eishez intézte e szavakat, aki látszólag áhítatos figyelemmel hallgatta. Magában viszont úgy vélekedett, hogy Johannes Eichler az utóbbi időben túlságosan sokat bölcselkedik. A gyakorlatban ezzel nem sokra megy az ember. Tettekre van itt szükség, ha fel akarjuk virágoztatni a falunkat! – Szerintem az egyetlen értelmes dolog – jelentette ki Eis –, hogy végleg elintézzük ezt a Maternát! Az alkalom a lehető legkedvezőbb. – Döglött gebén a majom se lovagol – mondta Johannes Eichler, és közben hátradőlt a karosszékben, amely íróasztala mögött állt. Hasa kidomborodott, mint a léggömb, ha lassan megtöltik levegővel. – Materna erkölcsi hulla. De engem egészen más dolgok foglalkoztatnak, hogy úgy mondjam, a belső értékek, a legmélyebb érzések, és ezek bizony nem éppen egyszerű dolgok. – Kellemetlenséged volt a gazdasszonyoddal? – kérdezte Eugen Eis, és közben rákacsintott. – Vagy valamelyik cselédlánnyal? – Nekem nem szokott az ilyenekkel kellemetlenségem lenni… és ha mégis, legfeljebb egyetlenegyszer. – Johannes Eichler szeme felvillant, mint valami figyelmeztető fényjel. De aztán gyorsan cinkos, bajtársi mosoly jelent meg az arcán. – Tudod, én mindig elégedetlen vagyok. Ennek az az oka, hogy olyan sokat adok a minőségre. – Magam is úgy vagyok vele – mondta Eugen Eis. – Elsősorban a derék Christine Scharfkénál. No nem mondom, ő aztán mindent belead… de hát tökéletességről azért beszélni se lehet. – Eugen – mondta Johannes Eichler –, nálam nem az alantas élvezetekről van szó. Eis jóindulatú, szinte már olvadozó tekintettel nézett rá: – Hisz tudom… te mindig a magasztos dolgokra törekszel! – Így van! – állapította meg halálos komolyan Eichler. Az utóbbi időben többször is megrohanták ezek a súlyos gondolatok, még a kocsmában is megesett vele, vidám italozás közben. – Magasztos és fennkölt dolgokra törekedni – ez némethez méltó tulajdonság, Eugen. – Lehetséges – helyeselt készségesen Eis –, de mit akarsz még? Hiszen már egész Maulen a tenyeredből zabál… hiszen győztél minden vonalon.
– De azért nem lettem öntelt. – Johannes Eichler tetszelegve, de kissé bánatosan mosolygott. Arra célzott, hogy valami még hiányzik a boldogsághoz. Felállt, és így szólt: – Azt hiszem, kissé megmozgatom a lábamat. – Óhajtod, hogy elkísérjelek? – kérdezte készségesen Eis. – Köszönöm – hárította el barátságosan Eichler. – Egyedül szeretnék maradni egy kicsit… Isten szabad ege alatt. – Azt beszélik, Materna két harapós kutyát nevel – figyelmeztette Eis. – No, meg azt is megfigyelték, hogy Jablonski kést élesített. És ne feledd el, hogy Fischer bejelentette: az elmúlt héten eltűnt két puskája… a hozzávaló lőszerrel együtt. – Materna, ha csak messziről is meglát, kalapot emel. – Eichler fölényesen mosolygott. – És ha csak teheti, nagy ívben kitér az utamból. * – Talán félsz tőle? – kérdezte szomorúan Jablonski.
Materna fölvetette a fejét. – Hát az a látszat? – Az ám! – Akkor jó – mondta Materna. – Ennek örülök. De még jobban örülnék annak, ha nem annyira velem törődnél, mint inkább a két új juhászkutyával. Jablonski kifújta az orrát, az alsóbb néposztályok szokása szerint csak úgy, a földre. Aztán nadrágjába törülte a kezét. – Legjobb lesz, ha megtanítom őket arra, hogy amint Johannes Eichler nevét meghallják, álljanak két lábra, és szolgáljanak. – Akárcsak a gazdájuk… igaz? – Materna mosolygott, és közben összehúzta a szemét, mintha valami távoli célpontot mért volna be: – Talán nem igaz, hogy madarat tolláról…? Vagy nem vagy már a barátom? – Megyek a kutyákhoz – mondta kelletlenül Jablonski. – Az ostoba kérdéseidre még ostoba választ se adok, de nem ám! Ha így folytatod, tán még eljön a nap, mikor majd urazni foglak. Ezzel faképnél hagyta Maternát. A gazda csak ült a ház előtt a padon, és nézte az alkonyodó tájat. A mennybolt rózsaszínbe öltözött, a nap hirtelen lebukott a látóhatár mögé. Kékesfekete pára kúszott a fák fölé. Megint múlóban volt egy nap az életéből. Materna lehunyta a szemét. Mire újra kinyitotta, ott állt előtte Maria. Arcáról leolvashatta a kérdést – újra meg újra egyazon kérdést intézte hozzá a tekintete: Mit tehetnék? Materna magához intette a lányt. Nekilátott, hogy lehúzza a csizmáját – nehéz volt a rátapadt földtől. Maria letérdelt, és segített neki. Mozdulataiban biztonság volt, és még ezt is kecsesen csinálta. Mindig úgy mozgott, mintha táncolna – kévekötés, trágyaszórás közben is –, Materna titokban sokszor elgyönyörködött a mozdulataiban. – A te szemedben is kutya vagyok, amelyik szolgál? – kérdezte Materna. Maria a fejét rázta. Hosszú, egyenes szálú, dús haja arcába hullott. Úgy látszott, megértette, mire célzott a gazdája – noha süket volt és néma. Mindent le tudott olvasni Materna ajkáról – minden egyes szavát. – Ugye, te elhiszed nekem, hogy nem vagyok állat, hogy nem akarok az lenni, soha, bármi történjék is? Maria bólintott. Izzott az arca, ez a gömbölyded, sima, szinte gyerekes, de már éretten édes körvonalú arc. Nyakának gyengéd szépségű vonala melle szelíd halmához vezetett, amelyet a
durvaszövésű, redőzött vászonruha sem rejthetett el. Hirtelen elfordította a fejét, mert valaki hangosan kiszólt az ajtóból: – Maria, azonnal bemégy a házba! Margarete hangja volt, Maria azt is megértette. Fogta Materna csizmáját, magához szorította, és sietett be a házba. – Mért nem bánsz vele jobban – mondta békésen Materna –, megérdemelné. – Nem maradhat ebben a házban – jelentette ki Margarete. – Ez így nem mehet tovább. – Itt marad – mondta higgadtan Materna. Elnézte a feleségét, ahogy ott állt előtte, s zihálva lélegzett. Margarete követelőző volt, és Maternának gyakorlata volt már abban, hogy elutasítsa követeléseit. – Ez a ház még az enyém. – Ez a lány szerelmes beléd! – mondta vádló hangon az asszony. – Mindenki látja, akinek szeme van! – Számomra ez csak megtiszteltetés – mondta Materna, és kicsit nyögött hozzá, mert közben lehajolt, hogy megigazítsa a harisnyáját. – Bizony, ritka dolog, hogy az egyik ember igazán szereti a másikat… önzetlenül, minden követelőzés nélkül. Ez semmi esetre sem ok a felmondásra. – Milyen keveset jelenthetek én neked! – mondta Margarete. – Soha nem éreztem még ezt ennyire
megszégyenítően, ennyire világosan, mint éppen mostanában. Azok a mauleniak, akik azt hitték, jól ismerik Alfons Maternát, azt mondogatták: Maternát soha nem volt könnyű megérteni, és ennek többnyire ő maga az oka. Materna mindig a kétes elemeket kedvelte. Úgy hírlett, hogy fiatal korában úgy beszélt az állatokkal, mint az emberekkel. Kisfiú volt még, mikor gondosan ápolt egy körözött csavargót, aki betegen feküdt egy pajtában. Tízéves korában pálinkát lopott hazulról egy haldokló öregasszonynak. És a világháború idején megbüntették, mert – többszöri figyelmeztetés ellenére – a hadifoglyokkal barátkozott. Nem is jutott előbbre a legalsó rendfokozatnál. Jablonskit is mindig megvédte, még a jogos támadásoktól is. Az iskolában tüntetőleg megfelezte vele tízóraiját, segített neki a házi feladat megírásában, és újra meg újra megverekedett érte. Ily módon aztán – hangzott a szóbeszéd – hűséges rabszolgát nevelt belőle. Még ennél is aggasztóbb volt – a falubeliek szerint – Maria, a süketnéma lengyel lány fölbukkanása. No persze, ebben a játékban Grienspan keze is benne volt. Egy szép napon, az 1922es esztendő nyarán elindultak kettesben Maternával, hogy a határon túl lengyel libákat meg disznókat vásároljanak. Erről az útjukról hozták magukkal Mariát. A kislány tízéves volt és árva. Alfons Materna az apja, anyja, testvére és Isten tudja még, mije nem lett! De nem is volt senki olyan odaadó – néhányan úgy mondták: áhítatos – híve Maternának, mint ez a néma, idegen kislány. – Én viszont – szólalt meg ismét az asszony – határozottan tiltakozom ellene, hogy itt maradjon. – Jól felbiztattak, ugye? – Alfons Materna hunyorogva nézett a feleségére. – Azt hiszed, hogy most egész kicsi lettem, azt hiszed, eltörték a gerincemet? – Szilárd elhatározásom, hogy nem tűrök tovább bizonyos dolgokat. – Hát akkor légy szíves, figyelj rám. Ha Maria szeret engem, az az ő dolga. Ha ez téged zavar, az a te dolgod. És ha esetleg én is szeretni találnám Mariát, az meg az én dolgom. – Végtére is a férjem vagy! – Ezt én sose felejtettem el, Margarete. De azt is megmondom neked őszintén: sokszor nem volt éppen könnyű dolog. Ekkor észrevették, hogy rohamléptekkel közeledik feléjük Jablonski. Két kezét magasra emelte,
mintha támadást akarna elhárítani. És a kiáltása úgy hangzott, mint valami harci riadó! – Johannes Eichler errefelé masírozik! Alfons Materna erre felállt, és nyájas hangon kijelentette: – Én most szükségre megyek. Lehet, hogy sokáig tart. Addig a kedves feleségem szenteli magát tisztelt vendégünknek. – Ez már megint mit jelent? – kérdezte nyugtalanul az asszony. – Mit vársz tőlem? – Mindig csak a legjobbat! – mondta Materna, és szinte vidáman ügetett az udvar végében álló háromajtós faházikó felé. De mielőtt kinyitotta volna az ő számára fenntartott, bal oldali fülke ajtaját, odaszólt még a dermedten utánabámuló asszonynak: – Nem is tudod, mennyire megbízom benned. Remélem, hogy nem ér majd csalódás. * – Micsoda kellemes véletlen, hogy itt talállak – bizonygatta Johannes Eichler. – Voltaképpen az uraddal akartam beszélni. – Materna most el van foglalva – mondta Margarete. – Addig velem kell beérned. Eichler erre azt felelte, amit hasonló helyzetben általában szokás: – Nem is tudod, milyen örömmel! Hízelgően mosolygott, és megragadta az asszony kezét, fehér volt az a kéz, sima és csupa túláradó
szívélyesség. – Nagyszerű asszony vagy te – mondta. – Talán te vagy– az egyetlen, aki így vélekedik – mondta örvendező mosollyal az asszony. Hogy ő az egyetlen! De nem folytathatta a társalgást, mert Jablonski lépett a szobába. Vigyorgó képpel, leplezetlen kíváncsisággal vette szemügyre őket. Szinte fülig húzódott a szája. – Hol van Materna? – kérdezte tőle Eichler. – Gondolom, az erdőben – felelte készségesen Jablonski. – Elment hazulról… a mauleni tó felé indult. – Akkor megkeresem. – A puskáját is magával vitte – vetette oda csak úgy mellékesen Jablonski. – Nevetséges – mondta Eichler. – Engem ilyesmivel nem lehet elriasztani! – Az asszonyra nézett, semmiképp nem akart az ő jelenlétében gyengének látszani. – Máris indulok! – Elkísérlek, ha megengeded – mondta az asszony. – Jót tesz nekem is egy kis séta… az utóbbi években alig léptem ki a házból. – Az óvatosság semmi esetre sem árt – dünnyögte Jablonski. – Materna alakcéltáblákra lövöldöz az erdőben. Felállított vagy tizenkettőt. Nem ajánlatos a lővonalba kerülni. Johannes Eichler férfiasan mosolygott. Fölényének tudata egyre nagyobbra nőtt benne, ahogy a papírsárkány emelkedik az őszi szélben. Megindult, hosszú, súlyos léptekkel, és hívogatóan nyitotta ki az ajtót Margarete előtt. Kimentek az udvarból, és elindultak Materna földjein keresztül, az érett rozskalászok között – az egész környéken nem volt ilyen gazdag termés. Olyan volt ez a számtalan kalász, akár az éhség ellen felsorakozott hadosztály katonái. Materna földjén ezidén is gazdagabb aratás lesz, mint bármelyik mazuriai gazdánál, állapította meg nem minden irigység nélkül Eichler. De Margarete jelenléte kellemesen más irányba terelte a figyelmét. – Emlékszel még? – kérdezte, ahogy közeledtek az erdőhöz. Az asszony bólintott. Még tudta, mire céloz Eichler. Mert egyszer már keresztülmentek ezen az
erdőn kettesben, akárcsak ma, azokban a régi, felejthetetlen napokban. Eichler akkor, a sűrű fenyvesben a Vaddisznórét mellett Margarete kezét kereste, és ezt most, ugyanazon a helyen megismételte. – Margarete – mondta Johannes. – Johannes – mondta Margarete. És ezzel szinte mindent el is mondtak egymásnak – már csak a cselekvés volt hátra. A fák, mint annak idején, most is tetőt alkottak felettük, és a föld puha volt, akár a vetett ágy. – Üljünk le – mondta Johannes Eichler. Annak idején – ebben a döntő pillanatban – megjelent Alfons Materna. Mintha ott leselkedett volna a közeli füvesben. Szívélyesen üdvözölte őket, ahogy ott feküdtek előtte, és zavartalanul leült melléjük. Johannes, akkoriban még érzékenyebb lévén, azonnal távozott. Materna viszont szemérmetlenül és alaposan kihasználta az alkalmat. És akkor megesett a dolog, ami Margarete életét – mind a mai napig – meghatározta. Alfons Materna most is a közelben tartózkodott – ezúttal, puskával kezében, egy égerbokor mögött állt. Nem messze tőle, egy tölgyfahusánggal felfegyverkezve, Jacob Jablonski. Mindketten figyelmesen szemlélték a szemük előtt lejátszódó jelenetet – Jacob dühös indulattal, Alfons szenvtelen mosollyal. Materna arcára azonban hamarosan ráfagyott a mosoly, amikor két másik alakot is megpillantott. – A puha mohás talajon lopakodva közeledett a két sátánfajzat – vidám szünidei szórakozás reményében. – Éppen ezek hiányoztak – suttogta aggodalmaskodva Materna. – Elriasztják a legértékesebb vadamat.
Johannes Eichler az asszony fölé hajolt. Gyönyörűséggel szívta magába a feléje áradó illatot. Micsoda fehérnép! Még ma is. Méltó hozzá! Ezúttal azonban nem harsant fel Materna hangja, mikor összeborultak. Egy másik hang riasztotta széjjel őket, de ez a hang is olyan tisztán és olyan fiatalosan csengett, mint annak idején Maternáé. – Vigyázat! Vigyázat! – hangzott a kiáltás. – Hangyaboly! A hangyák mindenhova bemásznak. Csuda nehéz ám megszabadulni tőlük. Konrad és Peter már ott is állt a szerelmesek előtt. Látszólag mérsékelt érdeklődéssel szemlélték az idillikus jelenetet. Arcukon ártatlan gyerekmosoly. – Segíthetünk valamiben? – kérdezte Konrad Klinger. Johannes Eichler feltápászkodott. Felháborodva förmedt rájuk: – Az ördög vigyen el benneteket! Mit akartok? Mi keresnivalótok itt? – Sétálunk – mondta békés hangon Peter Bachus. – És csukott szemmel nem lehet sétálni. – Most aztán vége! – kiáltotta Eichler. – Folyton megzavarjátok a falu nyugalmát. Ezt nem fogjuk sokáig tűrni! – Tessék?… Hogy zavarunk? – kérdezte Konrad Klinger. – Talán most is? – Nagyon is jól értem a célzást! – jelentette ki fenyegető hangon Eichler. – El tudom képzelni, ki sugalmazta. Jól van, majd annak megfelelően cselekszem. * – Hé, vadorzók, mit kerestek az én vadászterületemen – szólalt meg Alfons Materna, mikor rábukkant a fiúkra az erdőben. – Nem szeretem az ilyesmit.
– Talán csak segíteni akartunk egy kicsit a hajtóvadászatban – jelentette ki udvariasan Konrad. Materna tekintete elnéző volt és türelmes. – Minden hajtóvadászatot meg kell szervezni… minél alaposabb az előkészítés, annál nagyobb a siker. – Azt hiszem, értem – mondta Peter Bachus, és a barátjára kacsintott. – Örülünk, hogy felvilágosít bennünket, Materna úr. És ha bármilyen különös kívánsága volna, csak szóljon. – Nekem csak egy kívánságom van – mondta Materna –, és az a következő: legyetek szívesek, és ne avatkozzatok a dolgaimba! Konrad a fejét csóválta. – Ez nem ilyen egyszerű, Materna úr. Mivelhogy nekünk ugyanazok az ábrázatok nem tetszenek, mint magának – Na… és talán nem volt parádés előadás, amit ennek az Eichlernek rendeztünk? – Akármi volt is, igen kellemetlen következményekkel járhat rátok nézve. Eichlernek vajmi kevés érzéke van a humoros előadásokhoz, így aztán csak egyvalamit tehettek: elhitetitek vele, hogy félreértés volt, merő jószándék vezetett benneteket, csak éppen megint félreértették az indítékaitokat. Próbáljátok meggyőzni erről azokat, akik számítanak valamit a faluban. – Így lesz! – kiáltotta Konrad. Tüstént felfogta, hogy Materna valami különleges szerepre szemelte ki őket. – Majd mi elhíreszteljük, úgyhogy általános derültség és arcpirulás lesz belőle. A két fiú tüstént indult is vissza a faluba. A főtéren leültek az elesett hősök emlékművének lépcsős talapzatára, és haditanácsot tartottak. Utána Peter Bachus elindult, hogy megkeresse az apját. Meg is találta a templomban. A lelkész éppen Speer presbiterrel és Vetter igazgatótanítóval beszélgetett – ez utóbbi mint orgonista jelent meg. Arról beszéltek, hogy Materna nagystílű temetési adományát a lehető legésszerűbben kell felhasználni: tetőépítésre vagy a karzat és a falak mázolására, illetve festésére, ezt kellett eldönteni. – Zavarhatok egy kicsit, édesapám? – kérdezte Peter. – Nos, halljam – mondta elnézően a lelkész –, miről van szó? Peter örömmel teljesítette a felszólítást. Az evangélikus-lutheránus kereszténység helybeli
ügyeinek három őrizője eleinte nem túlságos érdeklődéssel hallgatta a beszámolót, először úgy látszott, egyszerű, ártatlan dologról van szó: Peter a mauleni tó felé sétálgatott a barátjával, hogy ott különböző mohafajtákat határozzanak meg – hiszen vagy százféle van errefelé. – Ez igazán örvendetes – mondta türelmetlenül a lelkész. – Ennyiféle fajta nemigen akad egyrakáson más vidéken. De térjünk a tárgyra! – Már rátértem – jegyezte meg Peter. – A nagy égerbokrok közelében hirtelen észrevettük, hogy ott fekszenek. – Kik? – kérdezte derűs ábrázattal Uschkurat. – Ki az, aki nálunk fényes nappal ilyesmit csinál? Az igazgatótanító rosszallóan csóválta a fejét. – Eddig Maulenben az volt szokás, hogy nappal dolgoztak az emberek! – Hát azért nem kell mindjárt rosszra gondolni, ha két ember egymás mellett fekszik a fűben. Vagy igen? – kérdezte Peter valósággal mesteri naivitással. Uschkurat érdesen fölnevetett, Bachus lelkész meg – ismerte ő a híveit! – megadóan kulcsolta össze a kezét. – Kik voltak hát? – kérdezte Uschkurat. – Margarete Materna és Johannes Eichler. E kijelentésnek frenetikus hatása volt. Az igazgatótanító egyszeriben abbahagyta a fejcsóválást – ámulatában eltátotta a száját. Uschkurat ajkán elhalt a nevetés. A lelkész viszont a magasba emelte összekulcsolt kezét.
– Pfuj! – mondta. – Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem tudom elhinni. Szó szerint ezt mondta – szinte ugyanakkor – Klinger, a csendőr. De ő még azt is hozzátette: – Undorító! A csendőrt a kocsmában találta meg a csemetéje – csak egy pohár sörre tért be. Mellette ült – hasonlóképpen csak egy pohár sör mellett – Scharfke, Fischer és két gazda. Eleinte ők is jót mulattak a hallottakon – mindaddig, amíg Margarete Materna és Johannes Eichler neve el nem hangzott. – Ostobaság! – szólalt meg határozott hangon a csendőr, nem sokkal azután, hogy azt mondta: „Pfuj, de undorító!” Felhajtotta a sörét, és kért még egy pohárral, hozzá pálinkát – ez utóbbit mazuri, azaz háromemeletes pohárban. – Biztosan rosszul láttad – mondta erélyesen. – Nem hinném – jelentette ki derűs állhatatossággal Konrad. -A barátom, Peter is látta. – Akkor mind a ketten tévedtetek – vélekedett a csendőr. – Végtére ártatlan beszélgetés is lehetett. – Hát persze! – Konrad készségesen helyeselt, mivel meg volt győződve arról, hogy senki sem hisz már a dolog ártatlan voltában. – Hiszen csak feküdtek ott a fűben. Ilyesmi ugye, mindenkivel előfordul néha, nem? A természet meg hasonlók! – Az volt hát, ártatlan dolog – dünnyögte a csendőr. – Az hát – visszhangozták a többiek. – Csak azt nem értem – mondta Konrad Klinger –, ha így volt, miért izgatta föl magát annyira Eichler úr, amikor a közelükbe értünk. Legorombított bennünket, és azt mondta, takarodjunk az erdőből, pedig nem is az övé az az erdő. Mért volt olyan dühös tulajdonképpen? – Még egy rundot! – kiáltotta a csendőr, aztán feddő hangon a fiához fordult: – Te ezt nem érted! Még túl fiatal vagy hozzá! Bízd csak ránk a dolgot! * – Ez így nem mehet tovább – jelentette ki harciasan Johannes Eichler. – Tudni akarom végre, hányadán állok ezzel a Maternával. – Nem elég, ha azt tudod, hányadán állsz a feleségével? – kérdezte Eugen Eis. Eichler erre nem felelt. Úgy járkált az irodájában, akár a ketrecbe zárt oroszlán – méltóságteljesen, de titkolt nyugtalansággal. Aztán megállt bizalmas híve előtt.
– Ha ez a Materna – jelentette ki – még most sem nyugszik, ha újabb aknamunkával próbálkozik, akkor nekem is aszerint kell elbánnom vele. Eugen Eis bólintott. Kényelmesen elterpeszkedett egy karosszékben, a seb már majdnem begyógyult az ülepén. – Intézzük el azt a fickót! De hogyan fogjunk hozzá? Johannes Eichlernek megvolt a maga terve – hiszen nagy tervező volt. És ez a terv arra irányult, hogy kipuhatolja, vajon hajlandó volna-e Materna az együttműködésre. Ha nemet mond, ki lehet kiáltani a néptől idegen, sőt a néppel ellenséges elemnek. – Akkor pedig meghurcoljuk a nyilvánosság előtt. – Bízd csak rám, boldogan elintézem – biztosította Eis, és zsebre vágott egy pisztolyt. Ahogy a Materna-portához ért, döngetni kezdte a kaput. Meg is jelent tüstént a két új juhászkutya. Eis a nadrágzsebébe nyúlt, oda, ahol a pisztoly lapult. De közben felbukkant Jablonski is, kétszer, röviden füttyentett, mire a két kutya elkotródott. – Még nem tanult eleget ez a két derék jószág – magyarázta Jablonski. – De azért értik már a csíziót. Egy szempillantás alatt cafattá tépnek egy zsákot. Akarod, hogy bemutassam? – Maternával van beszélnivalóm.
– Csak tessék, tessék! – Jablonski kinyitotta a kaput. – Isten hozott! Eugen Eis megtorpant. Csapdát szimatolt – de nem látott sehol. Megragadta zsebében a pisztolyt. – Csak nem félsz? – kérdezte Jablonski. – Gyere csak be nyugodtan… nem bánt senki. Ma nem. Maternát kint találod a gyümölcsösben, ott fekszik a nagy körtefa alatt. Csakugyan ott feküdt. Kényelmesen elnyúlva, hanyatt, két karja a feje alatt, és az ágak meg levelek között hunyorogva nézett föl a napfényes égre. El se fordította a fejét, csak odaszólt: – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Eugen Eis megállt, lábát szétterpesztette, úgy nézett lefelé a fűben heverő férfira. – Egy megbízás miatt jöttem! – Mindjárt gondoltam, különben aligha lennél itt – mondta nevetve Materna. – Halljam, ezúttal mit remél, vagy mit vár tőlem az én Eichler barátom? – Vasárnap – kezdte Eis, kissé ingerülten Materna nevetésétől –, éspedig délelőtt tizenegy órakor istentisztelet lesz a hősök emlékére, amelyen minden hazafias érzületű férfi… – Ám legyen, nagyon szívesen elmegyek – mondta Materna. – Csak nem utasítom vissza ezt a szívélyes meghívást. Halljam, mi van még? – Másodszor – mondta Eugen Eis –, ugyancsak vasárnap lesz az önkéntes tűzoltóegylet alapító ünnepsége. Úgy terveztük, hogy egy jelentősebb pénzadományból kiegészítjük és fölfrissítjük a fölszerelést. Netalán ki akarsz maradni az ilyen ügyekből? – Éppen ellenkezőleg… részt akarok venni. Alapítok egy huszonöt méter hosszú csövet dupla csatlakozással. Van még valami kívánságotok? – Harmadszor – folytatta Eugen Eis –, kénytelenek voltunk megállapítani, hogy Honvédő Egyletünknek nincs elég mozgási szabadsága. Folyton az északi laposban gyakorlatozni, ez sokáig… – Halljam, mi kell hát? – kérdezte Materna ingerlően szívélyes hangon. – Az erdőm? Vagy a Kyarét? – Az erdőre gondoltunk – mondta hitetlenkedve Eugen Eis. – Ugyan, mért csak az erdőre? Csak semmi szerénység, amikor ilyen nagy dolog érdekében kell az a szabadság! Természetesen a Kutyarét is a honvédők rendelkezésére áll. Meg a tóparti földem is. Ennyi az egész? – Ennyi – felelt csaknem dadogva Eis. – Nagyszerű. Akkor most már megkímélsz a jelenlétedtől, ugye? Eugen Eis elindult, szemmel láthatóan lesújtotta Materna kihívóan készséges magatartása.
Útközben megpróbálta megemberelni magát. Rövid pihenőre betért a kocsmába, csak azután merészkedett be az oroszlánbarlangba. Ott aztán nagy hangon kijelentette: – Alaposan elintéztem az ipsét. Olyan lett, akár a kezesbárány – semmi kikötése nem volt. Sőt, úgy viselkedett, mint egy csúszó-mászó. – Erről ráismerek – mondta megvetően Eichler. – Tudod, én csak azt a nagyszerű, kedves asszonyt sajnálom… ő más embert érdemelne. Valami rendkívüli férfiút. * – Egy pohár vizet – mondta Siegfried Grienspan, és kimerülten leereszkedett egy székre az ajtó közelében. Falfehér volt az arca. – Csak nem öntött fel a garatra? – kérdezte Materna, de közben félredobta az újságját, felállt, és aggódva vendégéhez lépett. – Mi történt magával?
Grienspan levette a sapkáját. Halványpiros vér folyt le keskeny csíkban a fejéről, végig a homlokán, az arcán, a szája szögletéig. Péntek este volt – a rákövetkező vasárnapra tűzték ki a tűzoltó-egylet ünnepségét tábori istentisztelettel, a fölszerelés felszentelésével, no meg táncmulatsággal egybekötve a kocsma nagytermében és kertjében. Már napok óta örömteli várakozás uralkodott faluszerre. A legkitartóbbak már gyakorolni kezdték az ivást. Egy-egy alkalmi verekedés is az előkészületekhez tartozott, általában nem volt különösebb jelentősége az ilyesminek. Grienspan nagy erőfeszítéssel tréfára akarta fordítani a dolgot. – Véletlenül éppen ott ültem a közelükben, hát egy kicsit odasózott az egyik… Megesik az ilyesmi. – No de milyen minőségben ült köztük, Grienspan… mint kocsmai vendég, mint marhakereskedő, vagy mint zsidó? – Materna Grienspan fölé hajolt, és határozott mozdulattal szabaddá tette a sebet. – Hallja-e, úgy látszik, maga elég szívós fickó, a maga helyében a legtöbb már moccanni se tudna. Materna odavitt egy langyos vízzel teli mosdótálat meg egy törülközőt. Maria segíteni akart, de Materna nem engedte. A feleségét nem kellett visszautasítania, mert nem volt otthon. Jablonski meg valószínűleg árnyékul szegődött az asszony mellé. – Nem is fáj – mondta Grienspan. – Csak kellemetlen… azt hiszem, magának is, Materna úr. – Ostobaságokat beszél! Úgy látszik, megsérült az agya. – Materna gondosan rendbe hozta Grienspan vérző fejét. A seb három-négy centiméter hosszú volt, de szerencsére, nem mély. – Sörösüveg lehetett. Ki vágta fejbe? – Nem tudom. Valaki. – Szóval, hátulról támadták meg? – Nem mindegy az? – Grienspan mindent elkövetett, hogy Materna növekvő érdeklődését elhárítsa. – Egészen mindegy, hogy ki volt. Lehet, hogy én magam provokáltam ki, mit tudom én, mivel. Talán a puszta jelenlétemmel. Vagy a magatartásommal. Azzal, hogy nem voltam hajlandó sört vagy pálinkát rendelni; Scharfke nem kezeli elég tisztán az italt. Különben is arról beszéltem a kocsmában, hogy esni fog a sertés ára. – És ez ok arra, hogy fejbe vágjanak valakit? – Azt is mondtam, hogy az áresés nem véletlen, hanem a hebe-hurgya mezőgazdasági politika következménye. És hogy ebben a politikában maguk a parasztok és a szövetségeik is vétkesek. – No akkor elég ártalmatlan dolog volt ez a fejbe vágás ehhez a sok igazsághoz képest. Siegfried Grienspan mosolyogni próbált. – Látszott, hogy fájdalmat okoz neki, de azért mosolygott. Materna óvatosan a díványhoz vezette vendégét. Ekkor a távolból kürtszó harsant. A hátborzongatóan gyötrelmes hangok végigkúsztak a falu felett, nagy keservesen leereszkedtek a földekre, és fennakadtak a fák lombozatán. – A tűzoltókürt – mondta Materna. – Bizonyára gyakorlatoznak.
– Magának nem kell odamennie, Materna úr? – Inkább az ablakot is becsukom. Különben is valami baj van a hallásommal, ha akarom. Bizonyos hangok előtt becsukódik a fülem. És amíg nem valódi tűzről van szó, szívesen átengedem másoknak, hogy bevetésre készen szüntelen a hülyék mezején tolongjanak. * A tűzoltókürt először a falu keleti részén harsant fel – a kocsma közelében, alig valamivel mögötte. Ez már önmagában is feltűnő lehetett egyesek számára. Mert a gyülekezőre hívó kürtszó általában a falu központjában, tehát a hősi emlékműnél hangzott fel. Ezúttal azonban távolabbról hangzott –
sőt, néhány másodpercre el is némult, s utána a falu déli részén, a tejgazdaság és a Kutyarét között ismét felharsant. A helyi riadószokásoktól való ilyetén eltérések azonban mit sem változtattak azon a tényen, hogy a mauleni férfiak mentem felpattantak, és indultak kötelességük teljesítésére. Akik a kocsmában üldögéltek, azoknak még volt idejük arra, hogy kiürítsék poharukat. Iskolásgyerekek is beállítottak a tűzoltószertárba, mivel mindkét tanító részt vett az oltásban, és a gyerekek nem akartak lemondani a szórakozásról. A tanyasi gazdák is szép számmal hagyták ott jószágukat, feleségüket vagy cselédjüket, és siettek be a faluba. – Riadó! – kiáltozták egymásnak. – Riadó! Meglehetősen vidáman hangzott ez a kiáltás – hiszen tűznek nyoma sem volt: tudta mindenki, hogy gyakorlatozás lesz – ami feltehetőleg már az ünnepség bevezetője. Az ilyesféle gyakorlatozás azonban rendszerint a kocsmában végződött, méghozzá az állam kontójára: ilyenkor ingyensört mértek, amit a „tűzvész leküzdéséhez szükséges anyagok” rovatába könyveltek el. Hirtelen a falu délnyugati szélén harsant fel a tűzoltókürt, a templom és a temető mögött elterülő réten. Az érezhetően nagy erőfeszítéssel kipréselt hang sértette az érzékenyebb füleket. – Ilyen cefetül még sose fújta Wilhelm – jegyezte meg bíráló hangon az igazgatótanító. Wilhelm az egyházfi volt, de a sírásó és az Önkéntes Tűzoltóegylet első kürtösének tisztét is ő töltötte be. Nélküle nem volt riadó – eddig még nem! De most ott állt a főtéren, a köréje gyűlt férfiak gyűrűjében, szorosan Vetter igazgatótanító mellett. És sértődötten magyarázta: – De hisz nem is fújom! – Éppen azért! – kiáltották a gyülekező férfiak. – De hát akkor ki fújja? – kérdezte Vetter, és izgatottan magyarázni kezdett valamit Wilhelmnek. Az egyházfi azonban csak bizonykodott – nem, becsületszavára nem tud semmiről! És a tűzoltókürtje otthon van, a hálószobában, a kettős ágy fölött lóg, két órával ezelőtt legalábbis még ott látta. A férfiak összetorlódtak a tűzoltószertár előtt, türelmetlenül toporogtak, és várakozóan meredtek a csukott kapura. És csak most döbbentek rá: a kapunak már régen nyitva kellene lennie! Hiszen már vagy tíz-tizenöt perc eltelt a riadó óta: drága percek, ha valódi tűzről van szó. A kürtszó azonban csak harsogott tovább, hátborzongatóan – de most a falu északi részén, a malom mögött. Az emberek bosszúsan morogtak. – Micsoda szar szervezés – mondta az egyik. – Itt bűzlik valami! – jegyezte meg az igazgatótanító. – Hol a tűzmester? A tűzmesteri tisztet akkoriban Gottlieb Speer töltötte be, ő volt továbbá az Önkéntes Tűzoltóegylet elnöke is. Lihegve közeledett, futtában igyekezett begombolni a zubbonyát. Mindig tükörfényes sisakja ragyogott a szelíd holdfényben, de ferdén ült a fején, minden pillanatban leeshetett. Nadrágja gyűrötten, rendetlenül lógott a csizmájára. Nem valami épületes látvány ilyen illetlen öltözékben – állapították meg a régi bajtársak. – Mit jelent ez… mi történt itt? – kérdezte lihegve Gottlieb Speer. – Na… mit gondolsz, mi? – A jelenlevők köréje sereglettek. – Riadó!
A tűzmester gyámoltalanul körülnézett. – Hogyhogy riadó? Én nem adtam rá utasítást. – Hát akkor ki? – kérdezte inkvizítori hangon Vetter. – Végtére is te vagy itt a tűzmester! – De a főtűzmester nem én vagyok! – állapította meg szinte vádló hangon Speer. Rádöbbent, hogy nem valami nyalka jelenség e pillanatban. Többen meg is állapították magukban, hogy megérett már a leváltásra, persze bőségesen kínálkozott volna utóda. Speerben nőttön nőtt a felháborodás! – Disznóság! – kiáltotta. – Riadóztatni, a tudtom nélkül! –
De mindjárt csillapítóan hozzátette: – Ez ellenkezik a szabályokkal. – Tökmindegy, hogy ki volt! – mondta az egyik önkéntes tűzoltó. A Honvédő Egylet neveltje volt, tehát tettre és támadásra kész. – Most a tűzoltószertár kulcsa a legfontosabb. Hol a nyavalyában lehet? – Nálam nincs – ismerte be a tűzmester. – Mindenütt kerestem, de úgy látszik, eltűnt valahogy. Csak azt tudom, hogy két órával ezelőtt még megvolt odahaza, a kulcstartón. – Törjétek be a kaput – kiáltott fel néhány mindenre elszánt férfiú. – Végtére is a riadó, az riadó! Gottlieb Speer remegő kézzel helyrebillentette fején a fénylő sisakot, aztán kihúzta magát, és védőállásba helyezkedett a tűzoltószertár előtt. A szertár erős kapuja ugyanis az ő műve volt: órák hosszat dolgozott nagy buzgalommal, saját költségén, mire elkészült ez az erős, megbízható kapu. Most reszketve nézte, hogy néhányan már készenlétbe helyezik tűzoltószekercéjüket, mások meg már neki is iramodnak a faltörővel. – Utat! – kiáltották az ostromlók. – Majd mi elintézzük! – Hórukk! – kiáltotta a gyerekek lelkendező kórusa. Vetter igazgatótanító úgy érezte, elérkezett az ideje, hogy ő is a tettek mezejére lépjen – mint az egészséges, pedagógiailag művelt emberi értelem legfőbb helyi képviselője. Úgy érezte, elérkezett élete legnagyobb pillanata. Karját szélesen kitárva, a kaput védelmező Speer és az előnyomuló faltörők közé állt. – Bajtársak! – kiáltotta. – Gondolkozzunk csak logikusan! Felállt a tűzoltószertár előtt lévő szemétládára, és fölemelte kiművelt pedagógushangját. Ez a hang sok iskolaköteles ripőköt észretérített már. Márpedig a felnőtt férfiak – a tapasztalat szerint – sokkal engedelmesebbek a kiskorúaknál. El is hallgattak azon nyomban. Vetter először is a következő kérdést intézte hozzájuk: Vajon ki rendelhette el a riadót? A kérdésre mindjárt meg is felelt: Vagy a tűzmester, azaz Speer, vagy a fő- és tiszteletbeli tűzmester, azaz Eichler. Minthogy azonban Speer nem fújatott riadót, nem lehetett más, mint Eichler. – Világos? – kérdezte. Végezetül pedig kijelentette: – Van itt valaki, aki netán ellene akar szegülni a főtűzmester rendelkezésének? Nahát! Akkor várjuk meg szépen, amíg Eichler ideér. A többit majd meglátjuk. Nem kellett sokáig várniuk, Johannes Eichler hamarosan felbukkant. Az erdő felől közeledett, no persze, nem egyedül volt az erdőszélen. Mazuria földje már jól átmelegedett, s a hold mintha mosolygott volna. A riadókürt hangja ugyancsak megzavarta Eichlert. Dühösen tört magának utat az izgatott tömegen keresztül, és tüstént rátámadt Speerre: – Micsoda ötlet ez? Elment az eszed? – Az enyém? – kérdezte kihívóan a tűzmester. – Mért éppen az enyém? Nem én adtam parancsot a riadóra! Úgy álltak ott egymással szemben, dühösen fújtatva, mint két viaskodó kakas. A körülöttük állók alapos botrányt szimatoltak – még egy lépés, és az egész Önkéntes Tűzoltóegylet füstbe megy, és a lángok martalékává lesz. Johannes Eichler azonban idejében felismerte, hogy itt valami nincs rendjén. Lihegve kérdezte: – Csakugyan nem te fújattál riadót? Mert én sem! De akkor ki volt? A jelenlevő, bátor, tettrekész férfiak kihívónak és megszégyenítőnek érezték ezt a helyzetet. Talán
vessék magukat áldozatul valami alattomos csalásnak? Rendkívüli férfiúi méltóságuk ezt nem viselné el! Maulen népi lelke buzogni kezdett! – A kutyaúristenit! – ordították. – Mivelünk nem lehet így elbánni! – Bajtársak! – kiáltotta szuggesztív hangon Eichler. – őrizzétek meg a méltóságtokat!
Természetesen nem tűrjük el ezt a gyalázatosságot! – Márcsak azért sem, mert olyan randán fújták! – jelentette ki Wilhelm, a kürtös. – Micsoda szégyen! – Megtaláljuk a bűnöst vagy a bűnösöket – ígérte Eichler. – Nem nehéz elképzelni, hogy ki az, aki ilyen disznóságra képes – mondta az egyik férfi. A hold nem világította meg az arcát, a tűzoltószertár árnyékában állt. – Nem is kell kimondanom Materna nevét. – Attól a zsidótól is kitelik ilyesmi! – kiáltotta heves szenvedéllyel egy másik. – Akár mind a kettő is lehetett! – Hagyjuk az elhamarkodott föltevéseket – jelentette ki Eichler. – Bennünk nem bosszúvágy ég, hanem igazságszeretet. Egyelőre csak annyit tudunk: aki ezt elkövette, az holta napjáig megemlegeti! De most, kedves bajtársak, induljunk a kocsmába, s tartsunk haditanácsot. Az én kontómra. * – Szívesen látnak bennünket? – kérdezte a két sátánfajzat. Jacob Jablonski a tisztaszobába vezette őket. Ott álltak kócosan, feltűnően mocskos cipőben. Kissé kimerültnek látszottak. – Csak jó estét akarunk kívánni – bizonygatta Konrad Klinger. Mivel ez csakugyan jó este… jobban mondva: sikerült este. – Úgy néz ki ez a két ifjú futóbajnok, mintha az egész falut kör-beszáguldottak volna. És közben rendületlen fújták volna a kürtöt – állapította meg Jablonski vidáman. Alfons Materna Siegfried Grienspanhoz fordult: – Ismeri ezt a két zöldfülűt? Mondhatom, igen különös példányok! Ezután bólintott Jablonski felé, mire az kiment az udvarra, és füttyentett a kutyáknak. A hirtelen felbukkanó ellenség megtámadását gyakoroltatta velük a holdfényben. Az ellenséget egy homokzsák testesítette meg – kötéllel volt a kapufélfához erősítve, és ide-oda lengett az enyhe szélben. A kutyák cafatokra tépték a zsákot. Odabenn a házban eközben Alfons Materna hellyel kínálta a fiúkat, és két korsót meg két poharat tett elébük – az egyik korsóban tej volt, a másikban málnaszörp. – Nem hinném ugyan, hogy különösen jól érzitek itt magatokat, de hát a magatok jószántából jöttetek ide. Mit akartok? – Hát ugye, vannak helyek, ahol az embernek az a kellemes és sokszor nem is lényegtelen gondolata támad, hogy milyen gyorsan is múlik az idő – mondta Konrad. – Úgy bizony – helyeselt Peter Bachus. – Mikor ideértünk, alig néhány perccel múlt nyolc óra. Most meg már a tízet is elütötte. – Hát erről van szó? – horkant fel Materna. – Kérdezze csak meg Jablonskit – ajánlotta Konrad Klinger. – Azt hiszem, neki jó az időérzéke. Alfons Materna tanácsosnak vélte, hogy még egyszer behívja a házba Jablonskit. A két kutya keservesen vonított az ajtó előtt. Jablonski meghallgatta Materna kérdését, és így felelt: – Ha kell, én tanúsíthatom a dolgot. Persze, már emlékszem is, hogy elég sokáig elbeszélgettem ezzel a két legénnyel odakinn, az udvaron… úgy bizony, jó sokáig elbeszélgettünk. – Hát erről van szó – mondta elgondolkodva Materna. – Erről bizony, mindig erről van szó – jegyezte meg elnézően Grienspan. – Az embernek csak
megvannak a maga barátai – akár akarja, akár nem. – Hát rendben van – fordult a fiúkhoz Materna. – Egész este itt beszélgettünk. Siegfried Grienspan töprengve kulcsolta össze a kezét. Sötét szeme boldogan sugárzott. – Bár én is olyan gondtalan lehetnék még valaha, mint fiatal barátaink. – Olyan gondtalanok ezek, akár két kölyökkutya! – mondta Materna. – Az élet… az igazi élet… meg se érintette őket! De most az a kérdés: Mit kezdjünk velük? – Azért néha mi is körülnézünk – mondta Konrad –, és észreveszünk bizonyos dolgokat. Például egy férfit meg egy nőt, amint az erdő szélén heverésznek. Peter bólintott, és hozzátette: – Ha esetleg tanúkra volna szüksége, Materna úr… – Még csak az kéne! – tiltakozott Materna. – De mi igazán nemcsak ezért riasztottuk a tűzoltókat – ismerte el Konrad. – Már régóta tervezzük ezt a riadót. Tudtuk, hogy hol tartják a szertár kulcsát meg a tűzoltókürtöt. Csak kedvező alkalomra vártunk… – Egy szót se halljak erről! – kiáltotta Materna. – Egyáltalában nem óhajtok részt venni a mulatságtokban. Én csak annyit tudok, hogy egész este itt beszélgettünk. Mondjuk: a vadászatról. – A vadászatról meg a szerelemről – javasolta Konrad. – Végtére is Mazuriában ez a két legkedvesebb szórakozás. – A szerelemről nem szokás beszélgetni – vélte Materna. – Azt cselekszi az ember. – A más feleségével is? Alfons Materna mosolygott, nem volt zavarban. – Ti most bizonyára azt hiszitek, hogy én iszonyúan ostoba vagyok. Csakugyan ez a látszat? – A legjobb akarattal sem tudok mást mondani – jelentette ki Konrad Klinger –, csak azt, hogy ez az egész nem látszik valami különösebben erkölcsös elképzelésnek. – Az lehet, de célravezető – jelentette ki vidáman Materna. – Hadd kapja meg minden asszony, ami jár neki. * – Illetéktelen elemek – jelentette Hermann, Materna immár egyetlen fia – riadóztatták az Önkéntes Tűzoltóegyletet. A szertárkulcs és a riadókürt eltulajdonításának gyanúja is fennáll. A feljelentés már megtörtént. Lesz elég dolga a csendőrnek. Hermann éjféltájban lépett be a tisztaszobába. A két fiú már nem volt ott. Materna a mennyezetről lecsüngő petróleumlámpa alatt gubbasztott, előtte a Dáma-tábla, szemben vele a partnere: Siegfried Grienspan. Hermann ügyet sem vetett Grienspanra – sem kézfogásra, sem egyetlen pillantásra nem méltatta. Leült oldalvást egy székre, és így szólt: – Nem tehetek róla, de itt fokhagymaszag van. Alfons Materna látható meglepetéssel nézett a fiára. Szinte feszült várakozással kérdezte: – Mit mondtál? – Hogy fokhagymaszag van. Ez bizony új hang volt – legalábbis a Materna-házban. Hermannra láthatólag minden ráragadt, amit bizonyos bajtársaktól hallott. És úgy látszik, ezúttal egészen újfajta harci lobogókat bontottak ki. Siegfried Grienspan elsápadt. Keze mozdulatlanul pihent a játéktábla mellett. De Materna
szelíden rátette a maga hűvös kezét, és békülékeny hangon így szólt:
– Úgy látszik, fel akar vidítani bennünket ez a fiú. – Komolyan mondtam – jelentette ki konokul Hermann. – És vállalom a meggyőződésemet! Materna tudta – de még nála is jobban Grienspan –, hogy mit jelent ez az ostoba célozgatás a fokhagymára. A zsidó! Mert a zsidó ilyen volt: lúdtalpas, görbe orrú és fokhagymazabáló. És akinek finom, vagyis árja orra volt, az megérezte a zsidót, mert a zsidó büdös volt – fokhagymaszagú. – Érdekes – mondta csodálkozva Materna, és meglepően szelíden folytatta: – Te, Hermann, adok én neked egy jó tanácsot: ha nem bírod ezt a levegőt, eredj át szépen a saját szobádba. – Megyek is – mondta Hermann. Félig-meddig katonásan köszönt az apjának, de csak neki. Grienspant egyetlen tekintetre se méltatta! Daliás léptekkel vonult ki a szobából. Alfons Materna Grienspanra hunyorított. Szinte vidám volt a hangja, mikor megszólalt: – Az emberi ostobaság kisded játékainak se szeri, se száma, és némelyik bizony ugyancsak veszedelmes… de én azért nem engedem, hogy elrontsák a kedvemet. – Félek – mondta csendesen Grienspan. – Magát is féltem, Materna. Mert én egyre csak azon töprengek, hogy mibe keveredik bele? És mi lesz ennek a vége? – Tudom – mondta Materna –, hogy a farkasok nem kedvelik a tréfát. De nekem semmi kedvem, hogy gyáva vagy hülye módjára viselkedjem. Akkor élni sem volna kedvem tovább. Márpedig bevallom, hogy szeretek élni! * Az Önkéntes Tűzoltóegylet úgynevezett alapítási ünnepségét minden esztendőben augusztus első vasárnapján tartották. Egész Maulen talpon volt. Egy lélek sem akadt a környéken, aki ne akarta volna kivenni a részét a szórakozásból, és ezúttal mindenki arra törekedett, hogy megtalálja a számítását. Johannes Eichler, már sötét ünnepi öltözetben, még egy utolsó tájékoztató beszélgetésen fogadta hűséges hívét, Eugen Eist. Először is tisztázták, hogy mennyit ad az egyesület kasszája – ettől függött ugyanis az ingyensör mennyisége. Utána megbeszélték a gépesített járőr készenlétbe helyezését. – Felesleges – vélekedett Eugen Eis. – Ha valamelyik túl nagyra találja nyitni a pofáját, hát majd saját kezűleg tömöm be. Számomra ez csak élvezet. – Maternára persze különösen kell ügyelnünk – ha ugyan eljön. Szerintem nem valószínű. Végül is gyászban van. Így aztán szabad terünk lesz. – Ha eljön, talán a lányát, Brigittét is magával hozza. – Eis a kezét dörzsölte. – Egész szépen kikupálódott a kicsike az utóbbi években. – Felőlem. – Eichler nagylelkű kézmozdulata mintha azt mondta volna: Neked adom! – Bánom is én, szórakozz, ahogy kedved tartja… nekem csak egy feltételem van: ügyelsz, hogy Materna ne pöffeszkedjen túlságosan. – Minden rendben lesz – biztosította Eis. – A fejem rá, hogy minden rendben lesz. * Ezalatt a pap meg a csendőr, a két elgyötört apa igyekezett megfékezni a fiúk buzgó tettvágyát. Közvetlenül az istentisztelet után megbeszélték egymással a szükséges intézkedéseket. Ebben teljes egyetértés uralkodott köztük.
– Rövid pórázra kell fogni ezeket a kölyköket – mondta Klinger. – Alaposan meg kell zaboláznunk őket! – Nem vagyok ugyan barátja a radikális intézkedéseknek – jelentette ki a lelkész –, de ebben az esetben helyeslem a javaslatát. Nem szabad könnyelműen kísértésbe vinnünk őket. – A legszívesebben bezárnám őket. – No, azért elég lesz, ha megnyirbáljuk a szárnyukat.
Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a fiúk mindössze egy-egy márka zsebpénzt kapnak. Fél márka maga a belépődíj – a maradékkal nem ugrálhatnak különösebben. Konrad és Peter egykedvűen fogadta a felajánlott márkát, azután elindultak az ünnepségre. A kocsma hátsó frontján, az ablakon keresztül bemásztak a ruhatárba. Onnan már könnyűszerrel bejottak a nagyterembe. Végigmentek a helyiségen, és megálltak a söntés előtt. – Tíz fehéret – mondta Konrad Klinger, és letette az egymárkást a pultra. – Nekem is ugyanazt – mondta Peter Bachus. – Be kell gerjesztenünk magunkat, hadd legyen valami élet ebben a csehóban. Negyedóra alatt megitták a tíz-tíz kupica pálinkát. Utána lendületes, bár kissé imbolygó léptekkel indultak befelé a terembe – szemükben csak úgy szikrázott a vállalkozó kedv. Végtére is tettek már némi előkészületet. * – Tisztelt uraságok – fordult Alfons Materna köréje gyűlt háza népéhez –, természetesen senkit sem akarok kényszeríteni, hogy elkísérjen az ünnepségre. De úgy látom, nem mindennapi élvezetben lesz részünk, a magam részéről nem szeretném elmulasztani. – Én hajlandó vagyok elmenni – jelentette ki Jacob Jablonski. Margarete szigorú pillantást vetett rájuk. – Hát már nem gyászolunk? – Gyásza voltaképpen mindig akad az embernek – felelte Materna, és vállat vont. – Te mit gondolsz, Hermann? Hermann hiúságának hízelgett, hogy apja őt kérdezi. Mert ez ideig még sohasem volt kíváncsi a véleményére. Boldogan mosolygott hát, és buzgó bólogatások közt helyeselt: – Én a magam részéről mindenesetre szeretnék ezen a napon a bajtársaim közt lenni. – Gyakorlati szempontból is ez a helyes – állapította meg Materna. – Mert aki jelen van, az elkerüli, hogy bármi rosszat mondjanak róla. Sőt, inkább maga szólhat meg másokat, amivel aztán növelheti a tekintélyét. Brigitte arca szelíden ragyogott – kerek volt és pirospozsgás, akár egy alma. Eddig még nemigen volt alkalma, hogy emberek közé menjen, valósággal ki volt már éhezve a társaságra. – Én nem maradok ki belőle… semmi esetre sem! Materna némi gyanakvással nézte a lányát, de azért rámosolygott. Azután lassan Margaretére vetette a tekintetét. – Nos… azt akarod tán, hogy nélküled menjünk el? – Nem tehetem, a gyerekek miatt – jelentette ki az asszony, és közben elnézett az ura fölött. – Nagyszerű – mondta elégedetten Materna. – Különben is már jó előre foglaltattam asztalt… elöl, mindjárt a Johannes Eichler asztala mellett. – Ej, de kíváncsi vagyok, milyen ostoba képet vág majd, ha megérkezünk – kiáltotta örömmel Jablonski. Szinte ünnepélyesen indultak a faluba: a menet élén Alfons Materna, hátvédként Jacob Jablonski,
mint valami két lábon járó fa. Mellette, mintegy a védelmében, Maria, a lengyel lány. – Arra kérem a tisztelt társaságot, rendezzünk egy kis színjátékot! – mondta jókedvűen Alfons Materna. – Hadd higgye a falu, hogy olyanok vagyunk, mint Tell Vilmos és családja. És Hermannnak el kell hitetnie, hogy le fogom lőni a fejéről az almát. – Fogalmam sincs ugyan, hogy miről beszélsz – mondta bizalommal Hermann –, de énrám mindig számíthatsz, apám. – Tudom – mondta huncut mosollyal az apja –, és ezzel számolok is. * Pompásan sikerült az ünnepség! Már verőfényes délután volt, és még mindig nem támadt kétely senkiben. És özvegy Mischgoreitné mindenkivel közölte, aki nem tudott kitérni az útjából:
– Ha ezt az én drága uram megélhette volna… tudom, kibújt volna a bőréből örömében a szegény megboldogult! Bizony, Maulen apraja-nagyja részt vett ebben a nagy közös szórakozásban. Mindenfelé örömtől sugárzó arcok, szívélyes-hangos bajtársi-tűzoltó hangok, kristálytiszta asszonyi kacaj. Amikor aztán Materna is megjelent kíséretével, kitört az általános éljenzés. – Jó, hogy eljött, Materna úr – biztosította vigyorogva a két sátánfajzat –, különben elmulasztott volna egyet-mást. Johannes Eichlernek sikerült hamar úrrá lennie meglepetésén, felállt, és nyájasan-udvariasan meghajolt – Margarete Materna felé. Alfons Materna intett neki, a jelenlevők élénk figyelemmel kísérték. Közben a rezesbanda veszettül fújta a sok nótát, nem is maradt el a siker, sőt, a népi indulókat; mint például A hegycsúcson béke honol kezdetűt, többször is meg kellett ismételni. Vidám, családias hangulat uralkodott, bent, a teremben és künn, a kertben. A Scharfke-féle italok kifogástalanok voltak – legalábbis ez ideig. „Felejtsük el” és „béküljünk ki” – ez volt a két uralkodó jelszó. Először Materna emelte Eichlerre a poharát, azután Eichler Maternára. Körös-körül viharos tapssal köszöntötték ezt a váratlan baráti megnyilvánulást. Végül – a Kék Duna keringő hangjaira – Eichler táncra kérte Margaretét. Eugen Eis a Maternalányt forgatta, miközben Hermann, a söntésnél, bajtársai körében, gyanútlanul dicshimnuszt zengett apjáról: – Újabban olyan megértő az apám! Hiszem, hogy még sokat várhatunk tőle. És valóban úgy látszott, hogy Alfons Materna tökéletesen alkalmazkodik az uralkodó szokásokhoz. Sört fizetett a bandának, vidáman elbeszélgetett a bajtársakkal, és több tiszteletkört írt le a teremben. Még a kisöbű puskalövésben is részt vett odakinn, a kertben – a tizenkettes céltáblán öt lövéssel a hatvan körből ötvennyolcat eltalált. Nem is vitathatta el tőle senkifia az elsőséget. Közben leszállt az alkony. A tapasztaltabb ivók most már a sör és pálinka mellett májashurkával, citromszeletekkel, erős kávéval és mustárral is töltekeztek. Mert nemcsak tiszta fehéret vettek magukhoz, hanem mindenféle kedvükre való kevertet is – már-minthogy szeszesitalok és különböző tartósított ennivalók keverékét, mint például a „gyömöszkölt labdacs husánggal”, a „töltött Mikás” vagy „medvecsapda belészorult mancsokkal”. – Megette a fene az egészet – szólalt meg gondterhelten Peter Bachus. – Eddig még nem jött ki a lépés! – Még nem érkezett el a mi óránk – mondta csillapítóan Konrad Klinger.
* A két sátánfajzat órája abban a pillanatban érkezett el, amikor a zenekar hatalmas tust húzott. Az emelvény hirtelen megingott, de nem dőlt össze. Peter Bachus csalódottan nézett körül. Lehet, hogy nem váltak be a számításaik? – Türelem – vigasztalta Konrad Klinger. – Mindjárt kezdődik a cirkusz! Ebben a pillanatban Vetter igazgatótanító – minden nembéli és nemtelen kultúra illetékes helybeli képviselője – lépett az emelvényre. Az úgynevezett kulturális szórakozások is az ő hatáskörébe tartoztak, sőt még a tombola is. Ezen a tombolán ugyanis egy könyvnyeremény is volt, a címe: Hősök a nyílt tengeren. Újabb erőteljes tus. Az emelvény még állta a vihart. És Vetter harsány hangon bejelentette: – Most pedig kisorsoljuk a nyereménytárgyakat! Erre négy tűzoltóegyenruhás férfi ünnepélyesen odacipelte az asztalt a nyereményekkel: pohár, váza, ing, hamutartó, szappan, falióra, levélpapír, hálósipka, porcelánfigurák, cigarettatárcák – és
köztük: egy könyv. Akik erre a látványra, vagy magára a nyereményre vágyakoztak, az asztal közelébe nyomakodtak. Közben Speer kislánya is föllépett Vetter mellé az emelvényre. Almazöld ruha, hajszalag, bársonyos-szelíd tekintet. Ez a bájos leányka játszotta a szerencse istennőcskéje szerepét, azaz, ő húzta ki a számokat – végtére az ő apukája volt az Önkéntes Tűzoltóegylet tűzmestere. – Lássuk az elsőt! – harsogta az igazgatótanító. Valaki magasba emelte az első nyereménytárgyat – a falióra volt. A kislány kihúzott egy cédulát, kivágott egy pukkedlit, és átnyújtotta a cédulát Vettetnek, aki felolvasta – nem: kinyilatkozatta – a rajta lévő számot: – Huszonhárom! Ketten is jelentkeztek egyszerre – egy gazda meg a postás felesége. Mindketten előléptek, és átnyújtották a cédulájukat. Mind a kettőn a 23-as szám állt. Vetter arcára ráfagyott a nagylelkű adakozó mosoly. Összeráncolta a homlokát, úgy vette szemügyre a tombolajegyeket. Azután gyorsan kijelentette: – Sajnálatos véletlen. Nyilvánvaló, hogy nem lehet két azonos számú tombolajegy. No, ezt a dolgot majd később tisztázzuk. Most menjünk tovább. Konrad és Peter érdeklődéssel szemlélte a nyugtalanná vált tömeget. Materna alig leplezett jókedvvel figyelte őket. Vetter kikiáltotta a következő számot. Megint két nyertes jelentkezett. Még egy szám: megint két nyertes. Még egy szám: ezúttal már hárman jelentkeztek. – Hiszen ez csalás! – harsogott végig a termen egy tiszta, fiatalos hang. – Csalás! Csalás! – kiáltoztak tüstént többen is. És futótűzként morajlott végig a termen: Csalás! Csalás! A zúgó moraj kicsapott a teremből, ki, a kertbe, egészen a főtérig hangzott. És a felháborodott tömeg – mindazok, akik tombolajegyet vettek – összetömörült, előrenyomult az emelvényhez, és az emelvény újra inogni kezdett. Vetter izgatottan hadonászott, de képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Megpróbálta bátor kiabálással elnyomni a lármát, ám a felháborodás hullámverése közepette szavainak csak egy-egy töredékét lehetett hallani: – …majd kiderül… csak tévedés lehet… ha viszont… akkor…
A tomboló viharban csak a rezesbanda állt a helyzet magaslatán. A karmester intésére egy emberként álltak fel, mintha dróton rángatták volna őket. És mikor a karmester újra intett, valamennyien feszes vigyázzállásba merevedtek, fújásra készen! A harmadikra lendületesen szájukhoz emelték hangszereiket. És ekkor, ebben a pillanatban összedőlt alattuk az emelvény. – Végre – mondta Peter Bachus. Általános üvöltözés, hatalmas porfelhő! Az üvöltözés hamarosan görcsös, majd harsány nevetésben oldódott fel. És a zenészek sorra előkúsztak a porfelhőből. Sérülés nem történt, hiszen az emelvény mindössze nyolcvan centiméter magas volt. A basszuskürt azonban teljesen elformátlanodott, s az üstdob keretébe két muzsikus szorult – alig tudták lehántani magukról. Ezzel aztán véget is ért a tombola. A muzsika pedig lényegesen szelídebb lett, minthogy a két leghatásosabb hangszer használhatatlanná vált. A kedélyek már kezdtek megnyugodni, amikor kialudt a villany. Mélységes sötétség borult a teremre. És megint felhangzott egy lazító, tiszta, fiatalos hang: – Csak ne nyúljon senki a nyereménytárgyakhoz! – Pfuj! – kiáltotta felháborodva egy női hang. – Vegye el a mancsát… maga disznó! – Ejnye, ejnye! – szólalt meg egy öblös férfihang. – Összetévesztettem a kedves lányával. – Nyugalom! – kiáltotta Scharfke, mint valami riadót jelző sziréna. Szörnyen féltette ugyanis –
nem éppen alaptalanul – a leltárát. – Az áramhibát hamarosan kijavítjuk. Addig gyertyával világítunk. Az ünnepség egyelőre a kertben folytatódik – lampionfénynél! A kert nem volt különösebben tágas. Azt a néhány asztalt, amely rendelkezésükre állt, azonnal szabaddá tették az előkelőség számára. És a kocsmáros még hárommal megtoldotta a már felakasztott öt lampiont. Némi jóakarattal, márpedig ebben Maulenben sohasem volt hiány, szinte romantikusnak lehetett nevezni a dolgot. – Most pedig – fordult a barátjához Konrad Klinger – szépen kipuhatolhatjuk, hogy ki, kivel! Ez mulatságos lesz, no meg tanulságos is. Az alkalom csakugyan kedvező volt. Az alkoholfogyasztás felserkentette a vágyakat az egyéb élvezetek iránt, s a félhomály csak kedvezett az ilyenfajta törekvéseknek. A nagy zűrzavarban egyébként sem lehetett már áttekinteni a helyzetet. A kocsma kertjét csak egy lépés választotta el a csábító sötétségtől. És azt a lépést sokan megtették. Mert ez a perzselő, nyári éjszaka forró volt, akár a szauna. A beavatottak jól ismerték a megfelelő helyeket. Akinek különösen sietős volt a dolog, annak csak a pajta hátsó faláig kellett eljutnia – számos szénaboglya volt ott ebben az évszakban. De a hősök emlékművének kerítése és a templom fala is közkedveltségnek örvendett, ez utóbbi a temetőkerítés falában folytatódott. Hosszabb, körülményesebb utakra csak néhányan vállalkoztak – például északra, a lapos felé vagy délre, be az erdőbe. Végtére is csupán két tánc közötti szünetről volt szó. Materna pontos utasításokkal látta el Jablonskit, Jacob nem helyeselte ugyan a dolgot, de engedelmeskedett. Ezen az éjszakán árnyékként kellett követnie Eichlert. Ott állt hát, egy fának támaszkodva, és kihallgatta, mit mond Eichler Margaretének, és mit felel rá az asszony. Beszélgetésük izgalmat, pontosabban: undort keltett benne. De azért nem mozdult leshelyéről, míg csak el nem némult a beszélgetés. Utána előlépett a fa mögül. Illedelmesen meghajolt, s a hangja ugyancsak barátságosan csengett. – Materna úr szépen tisztelteti az uraságokat – kezdte –, és azt üzeni, ne zavartassák magukat azzal, hogy rá gondolnak. Tiszta szívből kíván kellemes szórakozást. Minthogy Jacobnak nem volt megbízása arra, hogy válaszra várjon, visszahúzódott a sötétbe, és
eltávozott. Ahogy ballagott vissza, a kocsma fele, találkozott a két legénykével. Határtalan kíváncsisággal állták el az útját. – No, még csak éppen ti hiányoztatok – mondta vigyorogva Jablonski. – Csakhogy én nem vagyok holmi dobogó, engem nem lehet elfűrészelni. – Hogyhogy elfűrészelni! – mondta felháborodva Peter Bachus. – Csak nem gondolja, hogy ilyen primitív módszerekkel dolgozunk. Nem csináltunk mi semmi mást, csak kihúztunk néhány szöget, meglazítottunk néhány deszkát, és máshova helyeztünk néhány tartógerendát. Az eredmény mindenesetre szédületes volt! Konrad Klingert azonban más gondok foglalkoztatták. – Azonnal értesítenie kell Alfons Maternát. Mondja meg neki, hogy siessen az iskolaudvarhoz! A kerítésnél, mindjárt a kapunál, van egy pad. Azon ül Eugen Eis meg Brigitte, a lánya. Jablonski nekiiramodott. Materna várt rá, közvetlenül a kocsma előtt. Jacob lihegve beszámolt a történtekről, és Materna a következő megjegyzést fűzte a Margaretéről és Eichlerről szóló beszámolóhoz: – Pompás! És amikor Jablonski Eugen Eisről és Brigittéről is beszámolt neki, megint csak annyit mondott: – Pompás! De már indult is, szapora léptekkel. Fürgén keresztülsietett a főtéren, el a tűzoltószertár mellett, ment egyenest az iskolához. Brigittét és Eugen Eist ott találta a jelzett helyen: ott ültek a padon
édeskettesben. Alfons Materna megállt előttük, és nyájasan kérdezte: – Na, gyerekek… jól szórakoztok? A fiatalok elhúzódtak egymástól, Brigitte szégyenkezve magába roskadt. Eugen Eis azonban teljes hosszában fölemelkedett – olyan magas volt, hogy le kellett néznie Maternára. – Csak belemerültünk a beszélgetésbe – magyarázkodott. – Természetesen, a tisztesség keretei között. Az ilyesmi nem tilos, ugye? – Éppen ellenkezőleg – biztosította készségesen Materna. – Mi lehet gyümölcsözőbb az elmélyült beszélgetésnél? Egyszer nekünk kettőnknek is ezt kellene tennünk, Eis. Talán már holnap… délután… egy kis pálinka mellett. Nos, mit szólsz hozzá? – Úgy látszik, értelmesebb vagy, mint gondoltam – állapította meg Eis. – Talán csakugyan nem ártana, ha néhány meghitt szót suttognánk egymás fülébe. Talán érdemes volna. – Mindkettőnk számára – mondta buzdító hangon Materna. – Mert bizonyos célok elérésére különböző lehetőségek vannak… és olykor a kerülőút a leggyorsabb. * – Azt hiszem, nem ártana, ha jó kiadósan elbeszélgetnénk egymással… mint férfi a férfival. E szavakat Johannes Eichler intézte az előtte álló Alfons Maternához. A kocsma bejáratánál függő ívlámpa alatt ütköztek egymásba. A lámpa már újra világított, a vezetéket kijavították. Eichler mellett ott állt Margarete is. – Micsoda szép, harmonikus látvány! – szólalt meg Materna, s cseppnyi gúny sem volt a hangjában. – El kell ismernem, hogy Margarete sokkal jobban illik hozzád, mint énhozzám. Már csak a magassági viszonyok miatt is. – Materna – szólalt meg az asszony –, ismerd el végre, hogy ami történt, annak te magad vagy az
oka. – Ez bizony lehetséges – hangzott a készséges válasz. – Csak azt remélem, hogy Eichler valóban olyan becsületes ember, amilyennek kiadja magát. – Talán kételkedik benne valaki? – Kérlek, légy óvatos, Johannes – tanácsolta Margarete. – Én ismerem Maternát… érti a módját, hogy olyasmit mondasson ki, amit később magad is megbánsz. Szavakkal nem lehet Maternát legyőzni! – Mindig ezt hallom: szavak, szavak! – vigyorgott Materna. – De amit közben cselekedtetek, azt legalább három tanú bizonyíthatja. Johannes Eichler előrelépett, mint aki egész terjedelmével el akarja takarni az asszonyt. – Materna – mondta figyelmeztető hangon –, nem tűröm, hogy itt most botrányt rendezz. Ne merészelj meghurcolni a falu előtt. – Mit heveskedsz itt, Eichler? Tudom, hogy elkövettem bizonyos hibákat. És hajlandó vagyok levonni belőle a tanulságot. Nem illetlek szemrehányással semmiért. Nem érzem magam feljogosítva erre. – Ne higgy neki! – kiáltotta aggodalmaskodva Margarete. – Akkor mi bajod? – kérdezte nyugtalanul Eichler. – Elő a farbával! Mit akarsz a nyakunkba varrni? – Belenyugszom – ennyi az egész –, mondta Materna, és lehunyta a szemét, hogy a másik kettő bele ne nézhessen. – Meghajlok a tények előtt. – Komolyan mondod? – Bele kell nyugodnom, mi mást tehetnék – jelentette ki Materna. – Be kell látnom, hogy nem érdemlek meg olyan asszonyt, mint Margarete. Te sokkal méltóbb vagy rá. Egy szó, mint száz, legyetek boldogok egymással! Áldásom rátok!
* – Most tehát – szólott Gottlieb Speer, az Önkéntes Tűzoltóegylet elnöke és tűzmestere – rátérünk a díjak kiosztására! A tűzoltóünnepségen és az egész faluban ismét helyreállt a rend: a villany égett, és az emelvényt ideiglenesen rendbe hozták. Az ünnepség a teremben folytatódott. Behozták a kisöbű lövészet első három díját: egy ezüstözött kelyhet, egy bronztálat meg egy ónkupát. Mindhárom tárgyon a szép mondás: „Lendülj kar, dobbanj szív – előre, hazád hív!” Alatta, a helységnév és a dátum mellett két egymáson keresztbe fektetett szekerce – a tűzvész ellen folytatott elszánt küzdelem jelképe. – Most pedig átadom a szót – jelentette be Gottlieb Speer – tiszteletbeli elnökünknek, Johannes Eichlernek. A bejelentésből hiányzott az ilyenkor szokásos szívélyes-bajtársias lendület. Ennek oka feltehetőleg az a csöppet sem örvendetes civakodás volt, amely a hamis riadó alkalmából lefolyt közöttük. Speer még most is sértve érezte magát. Akik közelebbről ismerték, tudták róla, hogy haragtartó. Ráadásul ezekben a percekben Eichlerben sem volt elég hév, elég szenvedély. Szinte szórakozottnak látszott, mintha valami fontos dolgon töprengene. No de annyira még most is ura volt a helyzetnek, hogy mikor az első díjat átnyújtotta, szavaiban megcsillant némi irónia: – A mai vetélkedés győztese: Alfons Materna! Materna előlépett, átvette a győzelmi serlegét, és a tömeg ujjongása közepette a magasba emelte.
Ekkor azonban merőben váratlan dolog történt: Alfons Materna beszélni kezdett. Ebben senki nem akadályozhatta meg. Csak úgy áradt belőle a szerénység – szinte elfogódottan mosolygott. – Kedves hazámfiai – kezdte szívélyes hangon. – Bizonyára nem vagyok olyan kitűnő szónok, mint Johannes Eichler, aki az élet számos helyzetében megállta már a helyét. Én csak egyszerű paraszt vagyok, mint a legtöbben közülünk. Mi, a többiek, megműveljük a földünket, káposztát, krumplit és gabonát termesztünk. A nép vezetését meg azokra bízzuk, akik hivatottnak érzik erre magukat – mint például a mi köztiszteletben álló Eichler barátunk. – Őrizkedj tőle! – suttogta Margarete. Johannes Eichler azonban azt hitte: most végképp befellegzett Maternának! Hiszen nemcsak a fiát veszítette el, a feleségéről is lemondott – és vele együtt az értékes Kutyarétről, Margarete örökségéről. S hogy mindezért egy ezüstözött serleget nyújt most át neki, mi más ez, ha nem mélységes irónia. – Hagyd csak, hadd beszéljen – mondta. – Ez már csak ugat, nem harap. – Magam is barátja vagyok a nagyszerű, alkotó erőknek – jelentette ki Materna, a derék polgár az emelvényről. – Éppen ezért úgy vélem, hogy mind ez ideig túl keveset tettünk azokért az elszánt és bátor férfiakért, akik, fecskendővel a kezükben hajlandók bármikor önzetlenül és önként megvédeni javainkat és életünket. – Éljen! – kiáltotta Gottlieb Speer. Materna a szívéből beszélt. Végre akadt valaki, aki kellőképpen méltatja az Önkéntes Tűzoltóegyletet – Eichler ezt ugyanis ez alkalommal elmulasztotta. – A szónoklat fontos, szükséges dolog – folytatta Materna, és vidáman hunyorgott. – Hanem a tett, az mégiscsak fontosabb! Ennek okáért először is alapítványként fölajánlom ezt a serleget az önkéntes tűzoltó-utánpótlás számára! Általános örömujjongás. A serleg ugyan nem ért többet huszonöt márkánál, viszont a győzelem jelképe volt, tehát megfizethetetlen. A tűzvész ellenségeinek ifjú serege mélységesen megtisztelve érezte magát. – Mint talán tudjátok – közölte Materna a gyanútlan lelkes tömeggel –, önkéntes tűzoltóságunk
számára egy huszonöt méter hosszú fecskendőt adományoztam. De még ez is túl kevés a szervezet hatalmas teljesítményeihez és mérhetetlen fontosságához képest. Ezért most pótlólag adományozok egy ultramodern fecskendőt! – Éljen – kiáltották kórusban a jelenlevők. – Éljen Materna! – Hogy mennyire félreismerték ezt a Maternát! – Éljen sokáig Materna! – És – folytatta emelt hangon a szónok –, ha mindenki egyetért ezzel, viselje ez a tűzoltófecskendő megboldogult fiam, Alfred nevét. Hogy örökké emlékezzünk rá. Mert nekem az a véleményem, hogy vannak dolgok, amelyeket soha nem szabad elfelejtenünk! A legsötétebb éjszakára is eljön a hajnal. És minden kakas úr a maga szemétdombján. – Igazán sajnálatra méltó – mondták a mauleniek, és ezzel Alfons Maternára céloztak. – Nincs is nála sajnálatra méltóbb ember. De ugyanakkor azt is mondogatták: – Micsoda szerencséje van! – És ezzel Johannes Eichlerre céloztak. – No persze, mindig a derék embernek van szerencséje, és
nincs is nála derekabb ember. A mauleniek ugyanis értesültek arról, hogy Margarete Materna válni akar az urától. Ilyesmi emberemlékezet óta nem esett meg a környéken. Alfons Materna több ízben is kijelentette a nyilvánosság előtt: nem szándékozik akadályt gördíteni felesége útjába. – Az ember akarata az ő mennyei birodalma. – Azért nagyon rendes tőle – vélekedett az igazgatótanító felesége. – Lehet, hogy rendes – mondta Vetter –, de mifelénk nem szokás az ilyesmi. Nem, Maulenben inkább az volt a szokás, hogy aki hűtlenkedésen érte a feleségét, az egyszerűen a térdére fektette, és egy bikacsökkel alaposan megpuhította az asszonyt. Válásra Mazuriában nem egykönnyen gondoltak az emberek. – Lám csak, most megint kiderült – fejtegette Fritz Fischer, a halász –, hogy senki sem kerülheti el a büntetését… mégiscsak van igazság a Földön! A halászról mindenki tudta, hogy esküdt ellensége Maternának. Materna ugyanis állhatatosan megtagadta, hogy a tó partjának egy tetemes részét – amely az ő tulajdona volt – a halász rendelkezésére bocsássa. Éspedig – legalábbis a halász ezt hitte – merő gonoszságból. – Micsoda tartás van ebben a Maternában – állapította meg a csendőr. – Nem jajgat, nem siránkozik. – Pedig nagyon is szenved, bánkódik – jelentette ki Bachus lelkész. – Bármilyen elégedett is látszólag. Johannes Eichlert általános rokonszenv övezte. Megint tudja, mit akar, mondogatták. Elérte, hogy teljesedjék leghőbb kívánsága – megkapta az asszonyt, akit már fiatal korában szeretett. És vele együtt a földet is. – Fogadd őszinte jókívánságaimat – mondta Eugen Eis. – És mikor lesz a lakodalom? – Előbb még el kell válniuk – felelte Johannes Eichler, miközben összekulcsolta kezét a hasán. – De akörül nem lesz semmi baj. Utána aztán olyan lagzit csapunk, hogy még a gyerekeink és az unokáink is megemlegetik. Ebben nem is tévedett Johannes Eichler. Egy kis pálinka mellett – hatvanöt fokos volt, feketeborssal ízesítve és hasas orvosságosüvegből töltötte – egyéb részletekről is értesült tőle Eugen Eis: Margarete asszony, hogy kissé összeszedje magát, a nővérénél tartózkodik, Lötzenben, a tó partján. Ott várja be a jövendőbeli Eichlerné, sóvárgó vággyal eltelve, élete legszebb napját. – Materna, úgy látszik, semmi mást nem akar, csak az irháját menteni – mondta Eichler. – Meghagyjuk neki? – kérdezte Eis.
Eichler fölemelte a poharát. Mélységes elégedettség ült ki arcára. – A megkopasztott kakas már nem hágja meg a tyúkokat! – mondta nagy vidáman. – A Kutyarét szépen az ölembe pottyan, akár az érett gyümölcs. De Eugen Eis fortélyos fickó volt, azt kérdezte hát: – És ez írásba van foglalva? – Közjegyzőileg hitelesítve! Materna rendelkezik ugyan a Kutyaréttel, de nem adhatja el, és a maga nevére sem írathatja. És a jövendőbeli feleségem arra kért, hogy kezeljem a tulajdonát. – Hát akkor Isten éltessen, Eichler – mondta elismerő hangon Eugen Eis. – De szerintem ez a Materna mégiscsak ravasz, vén róka, nem pedig tyúk, hogy másoknak tojjon aranytojást. Vagy tévedek talán? * – Materna – mondta kelletlenül Grienspan –, kereken kimondom: Én nem kötök többé üzletet
magával! – Csak nem ilyen fortélyosan akarja lenyomni az árakat? – kérdezte vidáman Materna. Siegfried Grienspan bánatosan fölemelte a karját, és szomorúan nézett Maternára. – Ugyan, dehogy, csak nem tudom már nézni, hogy teszi tönkre magát. Nemrégiben eladott nekem két értékes fejőstehenet, csak azért, hogy megvehessen az árából egy fölösleges tűzoltófecskendőt. És most mit kíván tőlem? Szemben álltak egymással, Materna istállójában. Körülöttük harminchat tehén, négy bika, tizenkét ló és vagy hetven-nyolcvan sertés. Valamennyi kitűnő állapotban. – Mi ér többet – kérdezte Materna. – Egy szarvasmarha vagy egy emberélet? Karon fogta Grienspant, és végigmentek az istállón. Az állatokból áradó, erőteljes, meleg pára elvegyült a friss tej és a disznótrágya csípős-édeskés szagával. – Nézzen csak körül. Ez az én művem. Kicsiben kezdtem, no de azért nem muszáj okvetlenül nagyban abbahagynom. Mondja csak, Grienspan, marhakereskedő minőségében nem szimatol itt most valami nagy üzletet? Grienspan a fejét csóválta. – Persze hogy szeretek jó vásárt csinálni, ez a foglalkozásom. De nem ilyenfajtát. Hát csakugyan föl akarja oszlatni a jószágállományát – egy asszony miatt? Egy ilyen asszony miatt! – Kedves Grienspan barátom – mondta mosolyogva Materna. – Az első házasságomat ifjonti szenvedélyből kötöttem. A másodikba már beleszólt valamelyes számítás – Margarete a legjobb partinak számított széles e vidéken. Akkoriban végtelenül becsvágyó voltam, aztán igen nagy árat fizettem érte. – Most pedig a jószágát is hajlandó elkótyavetyélni… csak azért, hogy helyrehozza egy-két tévedését? – Ostobaság! – kiáltotta Materna. – Hisz csak a sánta lovaimat, a rusnya fejősteheneimet meg a vágásra érett disznaimat kínálom magának. Nos, halljam az ajánlatát. Grienspan jó ideig hallgatott – látszott, hogy rendezgeti, rakosgatja agyában a gondolatait, akár az építőkockákat. Végül így szólt: – Ha az a szándéka, amire én gondolok, Materna barátom, akkor ide a fölösleges jószággal! Megadom a legmagasabb árat. * – Bajtársak – mondta Gottlieb Speer –, kellemes közlendőm van! Ezért is hívtam össze ezt a rendkívüli vezetőségi ülést. Az új tűzoltófecskendőről van szó. Ugyanis most már biztos a dolog. – És ezért trombitáltál össze bennünket? – kérdezte Fritz Fischer, a halász, és vádló tekintetet vetett rá. – Hiszen Materna megígérte, méghozzá az egész falu színe előtt, hogy fedezi a fecskendő költségeit. Most már nem bújhat ki alóla.
– De hiszen nem is akar – mondta csillapító hangon Gottlieb Speer. – Elébe tettem a fecskendőárjegyzéket, abból választhatott volna kisebb fecskendőt is, ha azt akart volna. De Materna nem a kicsit választotta. – Mivel egy kis fecskendőre nem pingálhatná rá elég nagy betűkkel a fia nevét! – acsarkodott a halász. – Én a kisujjamat se tenném tűzbe ezért a Maternáért! A vezetőségi ülés résztvevői töprengve hallgattak, néhányan kinéztek az ablakon. Odakünn két nem hivatalos résztvevő ült egy padon, éberen fülelve minden szóra. Konrad Klinger és Peter Bachus volt. Közben elmúlt már a kellemes vakáció, de a két fiú minden hét végén megjelent Maulenben.
– Azt hiszem – suttogta Konrad –, ez a Fischer jókora darabot le akar vágni magának Materna pecsenyéjéből. Hidd el, ez a halász nem olyan ember, mint amilyennek ismerik, ez egy ronda, harapós dög. – Igen tisztelt elnökség, kedves bajtársak – fuvolázta Speer tűzmester –, amikor nagy dolgokról van szó, az egyéni szempontokat háttérbe kell szorítani! – Csakhogy nekem nem a tűzoltófecskendő a nagy dolog, hanem például a haza! – kiáltotta a halász. – No persze – helyeselt a tűzmester. – Ebben senki sem kételkedik. Csakhogy a mai napirenden kizárólag a fecskendő szerepel, és ezzel kapcsolatban ne tagadjuk meg, nem is tagadhatjuk meg az elismerésünket Maternától. – Még csak az kéne – morogta a halász –, hogy kinevezzük ezt a fickót tiszteletbeli tagnak. – Kitűnő javaslat – vágta rá Speer. – A magam részéről elfogadom! – Baromság! – jelentette ki a halász. – Röhög a bögyöm! Hát még Eichler hogy fog örülni, ha ezt meghallja… no, az majd jól fenéken billent benneteket! – Természetesen – szólalt meg tartózkodóan Speer – szívesen meghallgatjuk Johannes Eichler véleményét… mármint, ha közölni óhajtja velünk. Mert eddig még nem közölte. Annyi bizonyos, hogy az Önkéntes Tűzoltóegylet számára jelenleg Materna a legbecsesebb személy. Kötelességünk, hogy illendően kifejezzük néki hálánkat és elismerésünket. – No lám – gúnyolódott a halász –, ez amolyan visszavágásféle részedről… mivel Eichler az egész legénység előtt megleckéztetett a hamis riadó miatt, és mert nem dicsért agyba-főbe az alapítási ünnepségen? Gottlieb Speer felháborodva nézett a halászra. – Ha a tűzmesteri posztra pályázol… parancsolj. – Most még nem – mondta vigyorogva a halász. – Akkor hát lemondunk a fecskendőről, a további pénzadományokról, a fecskendő-szentelésről, merthogy azt is Materna fedezte volna. – Speer bosszút állt a rajta esett sérelemért. – Tudatni fogom a határozatot a bajtársakkal. Ekkor végre Uschkurat is tiltakozni kezdett, ő sem vállalta a felelősséget. – Határozottan tiltakozom! – mondta, és kifejtette, hogy – bár nem könnyű szívvel, de bizonyos megszorításokkal – Speer javaslatára szavaz: meg kell adni a tiszteletet Maternának. – Én pedig határozottan ellenzem – jelentette ki a halász. – Sok víznek kell lefolyni a Mazuri tavakból, míg én egy Materna mellett szavazok. Merthogy én nem hiszek a Materna jóindulatában, ameddig személyesen meg nem győződtem róla. De örömmel adok alkalmat, hogy bebizonyítsa. Ezt megmondhatjátok neki. De akkor azt is mondjátok meg neki, hogy Fritz Fischer nem akárki – a partmenti földjéről elkergethet, de a kunyhómból soha! Odakint a padon hunyorogva nézett egymásra a két sátánfajzat. Az imént valami alaposan felbirizgálta a fantáziájukat. Szótlanul felálltak, és elindultak a sötét éjszakában – a tó felé.
Jóval később a halász, ahogy hazafelé tartott, elbotlott egy kötélben, amely keresztbe volt feszítve az utcán. Iszonyatos szitkozódásban tört ki. Hanem aztán, ahogy a háza elé ért, valami sötét, hosszúkás tárgynak ütközött: egyik halászcsónakja feküdt keresztben az ajtó előtt. Az ajtó be volt szögezve. A halász bemászott az egyik ablakon – miután betörte az üvegét. Odabenn szanaszét hevertek a halkeltető ládák, az ágy körül sűrű hálók voltak kifeszítve. – A kutyaistenit! – átkozódott a halász. – Mi ez? – Az első figyelmeztetés! – harsogta két félelmetes hang a betört ablakon keresztül.
* Az 1932-es esztendőben kábítóan szép volt az ősz. Villogó fénnyel árasztotta el egész Mazuriát. A nap tékozlóan ontotta utolsó nyárias erejét. – Megint betakarítottunk egy évi termést – szólalt meg Alfons Materna, ahogy Hermann fiával végigmentek a letarolt földeken. Hermann figyelmesen ügetett apja mellett. – Mondd, fiam, aztán mi jár az eszedben, mikor így magad előtt látod ezeket a csupasz földeket? – Hát – kezdte tanácstalanul Hermann –, sok mindenre gondolhat az ember… például az őszi hadgyakorlatra vagy a vadászatra. – Én nem rendezek vadászatot. Én – elvből – csak a ragadozó vadat veszem puskavégre, Hermann. Egyszerű kijelentés volt csupán, Hermann mégis úgy érezte, hogy megleckéztették. Hallgatott. Súlyos léptekkel gázolt keresztül a krumpliföldön. A táj szelíd halmok végtelennek tetsző láncában tárult ki előttük. A látóhatár egybeolvadt a fakókék éggel. – Ilyenkor ősszel minden esztendőben végigsétálok a földjeimen – mondta Materna. – Már gyerekkoromban is magával vitt az apám. És én ilyenkor többnyire arra gondolok: vajon milyen lesz ez a föld a jövő esztendőben? Hermann jámbor favágóképe kissé elvörösödött. Hosszan hallgatott. De apja nem vesztette el a türelmét. Végül aztán mégiscsak megszólalt a fiú: – Azt hiszem, én nem vagyok igazi parasztfajta, inkább harcos természetű vagyok. – Bizonyára arra is szükség van, Hermann – mondta változatlanul nyájasan Materna. Leereszkedett egy krumpliszsák nagyságú kőre, és intett a fiának, hogy üljön le ő is. Azután így folytatta: – Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogy mit is kezdjek veled. Úgy értem, hogy tudni szeretném, mihez volna leginkább kedved. Hermann csupán egy-két pillanatig habozott. Közben készségesen megragadta a lapos kulacsot, amit apja feléje nyújtott, és jókorát húzott a szíverősítőből. Azután megszólalt: – A gazdaságot magad is ellátod az emberekkel. Amilyen jó erőben vagy, eltartana vagy tíz-húsz évig, mire átvehetném. – Meglehet – mondta Materna, miközben a kezét nézegette. Feltűnően kicsi volt a keze, de kemény és izmos, könnyűszerrel kásává nyomorított egy jókora burgonyát. – De addig, mit szeretnél addig csinálni? – Hát… mondjuk: szervezni. Ahhoz van tehetségem. – Nem volna kedved például jószággal kereskedni? Grienspan valószínűleg felvenne az üzletébe, ha megkérném rá. – Hát annyi bizonyos, hogy alaposan föllendíteném a boltját! – jelentette ki meggyőződéssel Hermann. – Az ilyesmi nekem való volna… de végül is Grienspan… – …zsidó – egészítette ki Materna. – És ez zavar téged. – Nekem megvannak az elveim, apám! – jelentette ki Hermann ünnepélyes hangon. – Én
öntudatos hazafi vagyok, és az én hazaszeretetem… – Rendben van – mondta Alfons Materna. – Ha jól értem, Hermann, azt szeretnéd, hogy ezentúl még inkább részt vehess az úgynevezett népi életben, mint eddig. – Jól érted, apám. – És Hermann ekkor bevallotta, hogy legszívesebben polgármester lenne
Maulenben, vagy legalábbis tűzmester vagy valami hasonló. – Ott vannak a bajtársaim… és én hozzájuk tartozom. – Na, jól van – mondta szelíden Materna –, ha neked ez a mennyei birodalom… én nem ellenzem. – Akkor sem, apám, ha ezeknek a bajtársaimnak Johannes Eichler a vezetője? – Akkor se, fiam. – De hát ez átkozottul rendes dolog! – kiáltott fel meghatottan Hermann. Úgy látszik, mégiscsak rosszul ismerte az apját, hiszen az nemcsak a jószághoz ért, a fiának is a szíve mélyére lát. Hiszen ez valóságos germán nagylelkűség. – Ezt sose felejtem el, apám! – Remélem is. Alfons Materna elszánt mozdulattal felállt. Úgy érezte, most már tudja, miként művelje meg a földjeit – legalábbis a következő esztendőre. Jókora léptekkel elindult – már látta maga előtt a sarjadó, új vetést. * Az esztendő utolsó napsugaras napjainak egyikén találkoztak az erdei tónál. A tavat a GrossGrieben felé vezető útról könnyen el lehetett érni: csillogó, éjkék víztükör, akkora, mint egy ókori cirkusz arénája, körülötte mohazöld pázsit meg sötétszürke fenyőkoszorú. – Örülök, hogy eljöttél – lelkendezett Eugen Eis. – De mindjárt vissza kell mennem – mondta Brigitte. – Voltaképpen csak azért jöttem, hogy megmondjam neked: nem érek rá. – Ezt már ismerjük! – mosolygott fölényesen Eis. Mert Eugen Eis világfi volt – ha ugyan Maulen egyenlő volt a nagyvilággal. Megragadta a lány kezét, és magához húzta. Az erdei tó volt a mauleni és környékbeli szerelmesek legkedvesebb találkozóhelye. Ezt a tavat ugyanis számos, többnyire rejtett úton meg lehetett közelíteni. No meg bizonyos célokra el sem lehetett képzelni ennél kellemesebb és alkalmasabb helyet. Olyan volt itt az erdő, akár egy fal; a fák hallgattak, ház meg nem volt a közelben, így aztán – és nem is ok nélkül – általánossá vált az a nézet, hogy a lakosság tetemes részének e világi léte itt vette kezdetét. – Talán félsz? – kérdezte a lánytól Eugen Eis. – Ugyan kitől félnék? – Brigitte igyekezett fölényesnek és határozottnak látszani. A hangja azonban szorongásról árulkodott. Még nem volt gyakorlata az ilyen dolgokban, de ügyelt, hogy a férfi észre ne vegye tapasztalatlanságát. Végtére tudta már mások elbeszéléséből, hogy Eugen Eis a legvonzóbb férfi az egész környéken. Semmiképp sem akart hát előtte tapasztalatlan, buta libának látszani. – Bízhatom benned, Eugen? – De mennyire. Bármikor próbára tehetsz. Nem volt különösebb jelentősége, hogy tegezték egymást, errefelé ez volt a szokás, így aztán könnyebben is ment némely dolog. No meg ha esetleg összetűztek egymással, a tegeződés akkor is kapóra jött. Eugen Eis levetette kabátját, a fűre dobta, és ráheveredett. Azután hívogató mozdulattal felajánlotta Brigittének maga mellett a helyet. De a lány még habozott. Eugen Eis nevetett. Tudta, hogyan kell bánni az emberekkel – elsősorban a lányokkal: csak kétségbe kell vonni a bátorságukat, és máris hajlandók minden könnyelműségre. – Tehát mégis félsz? De kitől? Talán apádtól? – Mért kellene félnem apámtól? Nagyon jól tudja, hogy hol vagyok, és kivel találkozom.
Eugen Eis hirtelen felegyenesedett. Körülnézett, de nem látott mást, csak vizet, füvet meg fákat,
no meg a lányt. És Brigitte csábítóan szép volt, csakhogy a támadás most veszélyesnek látszott. – Apád tudja, hogy itt vagy? És mit szólt? – Hogy kellemes szórakozást kíván, de ne vigyem túlzásba! Mert van olyan lány – ezt is mondta –, aki bizonyos fajta szórakozást csak egyszer enged meg magának. – Ez rá vall! Eugen Eisben újra fölengedett a feszültség, és hátradőlt a fűben. Ha Materna nem tartja vissza erélyesen a lányát, ez már szinte apai áldásnak számít. Nekem csak jó, gondolta. Brigitte úgy ült le mellé, mint aki karót nyelt. A férfi magától értetődő mozdulattal ölelte át a lány vállát. – Kényelmes így? – kérdezte aztán. A lány nem tudta, mit feleljen, mivel nemigen tudta, hogy ez a helyzet kényelmes-e vagy sem. Jóformán nem is érezte a vállán Eugen kezét, sem azt, hogy lassan lefelé csúszik a mellére. Csak vérének harsogó zúgását vélte hallani. De amit valójában hallott, az erős, rekedt, dühös csaholás volt. Eugen Eis szinte megdermedt, aztán oldalra vetette magát, és a lány melle mintha sziklatömbtől szabadult volna. A sűrű fenyvesből két kutya tört elő. A kutyák nyomában Jacob Jablonski jelent meg, vigyorgó képpel, hosszú pórázon tartva a két vadul csaholó állatot. – Csak semmi ijedelem! – kiáltotta. – Csak gyakorlatozunk egy kicsit. Alig bírom megfékezni ezeket a dögöket! – A rosseb egye meg! – kiáltotta felháborodva Eugen. – Éppen itt kell velük gyakorlatoznod? – Valahol csak kell – felelte barátságosan Jablonski. Kurtábbra fogta a pórázt, és már ott állt közvetlenül előttük. – Téged Materna küldött ide – jelentette ki Eugen. – Engem senki nem küld sehova – mondta Jablonski. – Én mindig oda megyek, ahová kedvem tartja. És most úgy tartja kedvem, hogy itt maradjak. Ezzel már le is telepedett – némi távolságra a fiataloktól – a tó partján, és úgy tett, mintha nagy buzgalommal a kutyákkal foglalatoskodna. A két állat boldogan lefetyelte a vizet, ügyet sem vetettek – sem ők, sem gazdájuk – a fiatal párra, szinte beleolvadtak az erdőbe, szinte eggyéváltak vele. Eugen Eis meg rádöbbent: bárhova menne is a Materna-lánnyal, ez a Jablonski mindenhová követné a kutyáival. No persze, nyilvánvalóan utasítást kapott Maternától, hogy ne ártsa magát közvetlenül a kettőjük dolgába. Ebből viszont megint csak azt a reményteljes következtetést lehet levonni, hogy Materna lényegében nem ellenzi a dolgot! – Mi ketten – szólalt meg lefogott hangon Eugen, és közben megragadta Brigitte kezét – egész takaros pár vagyunk, igaz-e? Brigitte elhúzta a kezét, és felegyenesedett. Aztán kimondta, ami már napok óta kikívánkozott belőle: – Eugen, nem tudsz rászedni, Eugen! Tudom, hogy minden lánynak csapod a szelet! Én csak egy vagyok a sok közül! Eugen Eis keserűen elmosolyodott. Azt akarta érzékeltetni, hogy nem ő a csapodár, nem ő a kezdeményező, hát tehet ő arról, hogy minden fehérnép ráveti magát, akár a sátán a nyomorú lelkekre. – Istenem, ha tudnád, mennyire terhes ez nekem! – És mégsem hagysz föl vele!
– Talán kétségbeesésből teszem – mondta Eugen –, talán unalomból. És talán azért is, mert eddig hasztalan kerestem olyan lányt, aki megértene. Pedig ha akarná, mesélte, beházasodhatna például a Scharfke kocsmájába, Christine Scharfke csudára bomlik érte. De hát megfelelő asszony volna Christine, olyan, akivel leélhetné az életét? Meg aztán világéletében sört csapoljon és pálinkát mérjen, meg a mások mocskát takarítsa? Nem, Eugen Eis erre túl jó! – Hanem Maternához – folytatta, miután erőteljesen markolászó kezével némi közjátékot rendezett – mostanában igencsak vonzódom… amióta tudom, milyen pompás lánya van. Miért ne lehetnék éppen én az a lány, aki végre megadná Eugennek az annyira kívánt biztonságot, töprengett magában Brigitte. És elég erősnek érezte magát hozzá. – Igazán komolyan gondolod? – Esküszöm – mondta habozás nélkül Eugen. Zihálva lélegzett – mesterségesen és hatásosan. És kezét közben a lány combjára tette. Ekkor azonban, nem is túl messziről, lövés hallatszott. És mindjárt utána még egy. Jablonski kyái felpattantak, és izgatottan füleltek. Brigitte gyorsan lesimította szoknyáját, Eugen visszahúzta a kezét. – Nem vadászfegyver… inkább karabiner – hangzott Jablonski szakszerű magyarázata. – Körülbelül kétszáz méter a távolság pontosan a tó irányából. Úgy látszik, megint gyakorlatoznak. Ekkor kiáltozás hallatszott, egyre közelebbről. Mintha sebesült szarvas tört volna ki a bozótból, de csak Fritz Fischer, a halász csörtetett elő a fenyvesből. – Rám lőttek! – üvöltötte. Eugen Eis felugrott, és barátságtalanul szemügyre vette az alkalmatlankodó, üvöltöző halászt. Jablonski is kíváncsian ment oda a két kutyával. – Csakugyan rád lőttek volna… de hiszen nem találtak el! – Ott ülök gyanútlanul egy ladikban a partnál – hangzott a halász sietős beszámolója – és rendezgetem a hálóimat. Egyszer csak golyó süvít el mellettem! Első becsapódás tőlem balra – gyorsan fedezékbe ugrom! Második becsapódás jobbról – megint fedezékbe ugrom, méghozzá olyan lendülettel, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és beleestem a tóba! – Szóval, megfürödtél? – kérdezte vigyorogva Jablonski. – Ez gyilkossági kísérlet volt! – kiáltotta a halász. – Márpedig én csak egy embert ismerek, aki az életemre akar törni, és az Alfons Materna! – Jobban tennéd, ha nem nyitnád ekkorára a pofádat – ajánlotta Jablonski. – Még meg találsz fázni. Különben is megvadítod a kutyáimat. – Törvény elé állítom ezt a Maternát! – ordította a halász. – Nevetséges! – jelentette ki Jablonski. – Annyi szent, hogy nem Materna lőtt. Mert az el is találja, akit célba vesz! – Márpedig Materna volt… ki más lehetett volna? – Nem hiszem, hogy apám volt! – mondta Brigitte. Eugen csillapítóan bólintott a lány felé. Lenézett a halászra, és hangsúlyozott kedélyességgel így szólt: – Csak semmi elhamarkodott kijelentés! Abból, amit itt összezagyváltál, arra következtetek, hogy nem is láthattad, ki lőtt rád. Hallottad már hírét eltévedt golyónak? – Micsoda? Hogy beszélsz? – förmedt szenvedélyesen Eugenre a halász. – Még te is ellenem vagy? Csak nem állsz újabban éppen Materna pártjára? Csak azért, mert a lányával… – Eredj a fenébe! – felelte Eugen Eis.
– Hát ez már mindennek a teteje! – A halász felháborodva nézett körül. – Hallod-e, Eugen, amit most művelsz, az aztán nem Johannes Eichler szellemében történik! – Hallod-e, Fritz Fischer, hagyj engem békében! – Eis magán érezte Brigitte lelkes tekintetét, s ez újabb szellemességre ösztönözte. – Lehet, hogy neked tele van a nadrágod, de attól nekem még helyén van az eszem! Tudod-e, mit csinálunk az olyanokkal, akik rögtön behúzzák a farkukat, ha elsüvít a közelükben egy golyó? Egyszerűen leírjuk őket, hallod? Azt akarod, hogy téged is leírjunk? * Johannes Eichler hatalmának teljes tudatában vette tudomásul a fenti eseményeket. Amióta azt hitte, hogy korlátlan ura a helyzetnek Maulenben, ha valami nem volt ínyére, egyszerűen parancsot adott a fölszámolására. Ezúttal Ignaz Uschkuratnak adott parancsot, nem parasztvezéri, hanem polgármesteri minőségben. – Kedves komám – mondta neki szinte hanyagul odavetve Johannes Eichler –, azt hallom, valaki éles tölténnyel megcélozta Fischer bajtársunkat. Nincs ínyemre ez a dolog. – Nekem sincs, Eichler komám… föltéve, hogy igaz. – Mért ne lenne igaz? – kérdezte Eichler mindentudó mosollyal. – A két lövést Materna erdejében adták le. És Fischert éppenséggel nem fűzi valami nagy barátság Maternához. Ebből a tényből kell kiindulnunk. Szívesen elintézném magam is a dolgot, csakhogy pillanatnyilag bokros teendőim vannak. De hiszen magad is tudod, mit kell tenned. Ignaz Uschkurat lapos, szögletes, sötét parasztarcára kiült a szomorúság. Szinte rimánkodva kérdezte: – Muszáj éppen nekem? Eichler döbbenten nézett rá. – Legalább három embert ismerek, aki szívesen vállalná helyetted a polgármesterséget. – Jól van, no – mondta Uschkurat. Fölállt, felrántotta nadrágját, és elindult, görnyedten, mint aki súlyos terhet cipel. Johannes Eichler még sokáig nézett töprengve maga elé. Közben még tulajdon esküvőjének egyre közeledő napjáról is megfeledkezett – no persze az már megy szépen a maga útján. Sokkal jobban izgatta az, hogy odakünn, a nagyvilágban egyre sűrűsödnek a viharfelhők. Johannes Eichler ugyanis nagy buzgalmában nemcsak a gondjaira bízott emberekkel törődött, hanem régi frontharcos bajtársaival is szoros kapcsolatot tartott fenn – egyikük Osterodéban, a másik Allensteinben, a harmadik Lötzenben lakott. És ezek szinte egy időben, tehát a kellő időben ismerték fel, hogy nagy változások közelednek: egy új, egy nagyszerű kor előjelei bontakoztak ki szemük előtt. Johannes Eichler igyekezett tehát „felmérni a helyzetet”. És a felmérés során megtudta, hogy osterodei, valamint allensteini és lötzeni bajtársai és elvbarátai elhatározták, hogy megalapítják a Nemzetiszocialista Párt úgynevezett helyi csoportját, továbbá a velük együttműködő rohamosztagokat – ez utóbbiak szervezetét röviden csak SA-nak nevezték. Eichler újabban brosúrákat és újságokat is olvasott, köztük a Völkischer Beobachter-t, a Stürmer-t és az Angriff-et. Sőt, egy könyvet is meghozatott magának, a címe: Mein Kampf volt. No nem mintha elolvasta volna, elég volt, hogy megvette. Ilyen körültekintően fürkészte Eichler az új idők jeleit; csak beható felderítő munka után ismertette meg mauleni híveinek legszűkebb körét az úttörő jelentőségű szellemi javakkal. Óvatos bevezetőként a következőket mondta:
– Ártani nem árthat, ha foglalkozunk vele. Sőt, bizonyos körülmények között még hasznára is válhat a falunak. Feltéve persze, hogy a helyes eszmék megfelelő kezekbe kerülnek. Ignaz Uschkurat közben csaknem összeroppant a belehelyezett bizalom súlya alatt. Napokig
tartott, míg rászánta magát arra, hogy meglátogassa Maternát. Uschkuratnak tetemes mennyiségű szíverősítőre volt szüksége, mielőtt útnak indult. Annál meglepőbb volt számára, hogy Materna szívélyes istenhozott-tal fogadta. Nem minden remény nélkül kezdte hát Uschkurat a beszélgetést: – Nekem személy szerint… ezt tudnod kell… semmi bajom veled. – Mért is lenne! – mondta Materna, és várakozásteljesen szivarra gyújtott. – Végtére is nem vagyok én kellemetlen hitelező… még sose sürgettem… legalábbis ez ideig… hogy add meg a tartozásod. És te most mégis meg akarod próbálni, hogy felsőbb parancsra kitekerd a nyakamat? Ignaz Uschkurat fölemelte a kezét – olyan volt a két keze, akár egy kotrógép markolója. – Tán azt várod tőlem, hogy feláldozzam magam a kedvedért? – Azt hiszem, értelek. – Materna tudta jól, kit hol szorít a csizma Maulenben. – Te meg akarod tartani a polgármesterséget, én meg hajlandó vagyok segíteni ebben. Csak azt kell tisztáznunk, hogyan és miként segíthetek a leghatásosabban. – Aki hivatalban akar maradni, annak eredményeket kell felmutatnia. – Uschkurat a kezét tördelte, mintha hatalmas agyagtömböket gyúrna. – Az én tisztem az, hogy fenntartsam a faluban a rendet és a nyugalmat. Nem tűrhetem például, hogy egyes polgártársainkat életveszélyesen megfenyegessék. – No, ez aztán merőben új dolog – jegyezte meg keserű gúnnyal Materna. – Én ugyanis tudok egy esetről, amikor ennek a falunak egyik lakosát szitává lőtték. De hagyjuk ezt, legalábbis egyelőre. Szóval azért jöttél, hogy a vesztőhelyre vigyél. Csak az a baj, hogy az a jó szíved tiltakozik ellene. És most bármiféle kiútnak örvendeznél. – Így van, csakugyan – ismerte el Uschkurat. Alfons Materna felállt, szinte táncléptekkel ment végig a szobán. – Lehetséges, hogy én éppen abban segíthetek, ami neked a legfontosabb. Mit szólnál ahhoz, ha minden idők legnagyobb mauleni polgármesterévé tennélek? – Hogyhogy? – kérdezte mohón Uschkurat. – Olyasmit ajánlok fel Maulen községnek, amivel tetemesen gyarapíthatja a tulajdonában lévő földeket! Fölajánlom a Kutyarétet! Ignaz Uschkurat arca színt váltott. Hogy mit jelent a Kutyarét, mindenki tudta a faluban: a legjobb földet, eszményi építkezési helyet, továbbá az elképzelhető legszebb területet különböző ünnepségek rendezésére. Egyszerűen megfizethetetlen! – Materna! – nyögött fel ámulva Uschkurat. – Komolyan beszélsz? Megteszed? Csakugyan megteszed? – Merő barátságból – gúnyolódott szelíden Materna. – Hanem, csak ne izgasd fel magad, neked csak annyit kell tudnod, hogy hajlandó vagyok átadni a községnek ezt a földet… minden anyagi követelés, minden hivatalos ellenszolgáltatás, bármiféle írásbeli megkötés nélkül. Egyszerűen: ajándékképpen. Adományozás… így szól a hivatalos elnevezés. No, Uschkurat? – Materna… ha én most ezzel a hírrel térek vissza, ezek a tenyeremből fognak zabálni. – Én meg szívesen elterjesztem, hogy valósággal kicsikartad tőlem a földet. Azt fogom mondani: az a fickó lyukat beszélt a hasamba. Így aztán az egész a te érdemed lesz. Jó lesz így? – Köszönöm – mondta meghatottan Uschkurat. – Sose felejtem el neked! Finom ember vagy, Materna… ezentúl nem tűröm, hogy rosszat mondjanak rólad! – Már látta magát, amint bevonul Maulen történelmébe, már hallotta, amint úton-útfélen így beszélnek róla: „Ez az az ember, aki a
község vagyonát megduplázta, vagy talán meg is triplázta!” – Ezentúl mindig számíthatsz rám, Materna. – Remélem is… legalábbis átmenetileg megkívánom. – Alfons Materna összekulcsolta a kezét, mintha imádkozni készülne. – De egyelőre még maradjon köztünk a dolog. Előbb még közjegyző előtt írásba foglalunk mindent… és hogy mikor lepem meg vele a barátaimat, azt én döntöm el!
* – Tudomásul vettem a bejelentését – mondta hivatalos hangon a csendőr. – Ennyi az egész? – kiáltott fel izgatottan a halász. Már leesett az első hó. A fagy lassan megdermesztette a talajt. Megkezdődött a hosszú mazuri téli álom. Mazuriában a halász ellen elkövetett állítólagos gyilkossági kísérlet is álmos közönybe fulladt. – Engem nem szükséges a kötelességemre figyelmeztetni – jelentette ki hűvösen a csendőr. – Inkább mérsékelje magát, legyen szíves. – Miért, velem szemben ki tanúsít mérsékletet? – kiáltotta ingerülten a halász. – Először elkerítik a házamat, aztán rám lőnek, s az éjszaka a nagy halasládámat is kirabolták… majdnem huszonöt kiló angolna volt benne! – Be volt zárva az a halasláda? – Hogyhogy bezárva? Miféle ravaszkodás ez? A teteje rá volt csapva… ennyi elég. És ha most nincsenek benne a halak, hát akkor ellopta őket valaki! – Ez csak állítás… nem bizonyíték. – Pusztítsa már el végre ezt a viperafészket, Klinger… tanítsa móresre ezt a Maternát. – Nem tanácsos neveket említeni – jegyezte meg rendreutasítóan a csendőr –, amíg nincs semmiféle bizonyíték, és nem forog fenn alapos gyanú. A halász úgy érezte, hogy elárulták és eladták. Uramisten, mi lett ebből a faluból! Hiszen már hetek óta a bolondját járatják vele. És nincs senki, aki tettrekészen és bajtársi módon a segítségére sietne. Máskor megbízható cimborái most nyomorúságosán lapulnak. Még a csendőr is csak akadékoskodik. – Úgy látom, magának semmi kedve, hogy megtalálja a tetteseket?! – Én ismerem az előírást… és ahhoz tartom magamat. A halász alig hallhatóan káromkodott. Hátat fordított a csendőrnek, és dühösen kilépett a házból. A kerékpárjához rohant – ott állt a temetőfalnak támasztva. És a kerékpár mellett ott állt Siegfried Grienspan. – Úgy látom, defektet kapott – mondta barátságosan Grienspan. – Éppen erre jártam, láttam, hogy… – Rohadt disznók! – üvöltött fel a halász. Az idegei nem voltak éppen a legjobb állapotban. Egyetlen pillantással fölmérte, mi történt a kerékpárjával: mindkét kerékből kieresztették a levegőt. – Maga piszkálta közben a gépemet? – förmedt Grienspanra. – Ugyan kérem – mondta ijedten Grienspan. – Hogy képzel ilyet? Én csak segíteni akartam. – Segíteni? Kinek? Talán a drágalátos barátjának, Maternának? Azzal, hogy leereszti nekem a gumit, mi? Ez rátok vall, disznók! Ki akartok készíteni… közös erővel! Csakhogy énvelem nem fogtok kibabrálni! Ismerem én az ilyen zsidó machinációkat! – Szégyellje magát – mondta Grienspan bátran és igen tartózkodóan, minthogy ő maga is szégyellte magát. – Hogy mondhat ilyet? Azután elindult, görnyedten és mégis méltósággal; félénk mosolyába gyámoltalan szomorúság
vegyült. A halász tágra meredt, diadalmas tekintettel nézett utána: no, ennek alaposan megadta! Legalább akadt egyetlenegy ember, akinek megadhatta! Eközben persze nem vette észre a két sátánfajzatot. Ott kuporogtak, alig húsz méternyire tőle, a temetőfalon. Meg se moccantak, olyanok voltak, mint két villogó szemű kőszobor. A halász betért a kocsmába, ott jó adag szíverősítőt szívott magába, majd szitkozódva hazafelé tolta a kerékpárját. Ahogy imbolygó léptekkel közeledett a tóparti viskójához, egyszerre olyan látvány tárult elébe, hogy nem akart hinni a szemének: a viskó frissen volt mázolva – olyan volt,
mint egy zebra, de nemcsak fekete-fehér csíkok éktelenkedtek rajta, hanem rikító pirosak is. Szinte kihívóan pompázott a napsütésben. – Uramisten! – kiáltotta elképedve a halász. És csak állt, szinte földbe gyökerezett a lába. Aztán a házikóhoz sietett. És odabent is észvesztő látvány tárult a halász szeme elé: a szoba teljesen üres volt, csak egy árva, döglött hal hevert a közepén. A halász úgy érezte, hogy mindez nem lehet igaz. Percek múltak el, mire valamelyest felfogta a dolgot. És akkor hirtelen két árnyékot pillantott meg. Az ajtótól egészen a döglött halig ért el ez a két árnyék. Ahogy a halász fölpillantott, Peter Bachust és Konrad Klingert látta maga előtt. Figyelmesen nézték. Fritz Fischer elgyengülve horgasztotta le a fejét. Nem tudta, hogyan viselkedjék ezzel a két sátánfajzattal, hallgatott hát. – Ejnye de furcsa… ez az egész – szólalt meg nyájasan Konrad Klinger. – Olyan a viskója, mintha valami modern művész festette volna ki. Nem is tudtam, hogy maga ehhez is ért. – Mindenesetre ötletes dolog – fűzte hozzá nem kevésbé nyájasan Peter Bachus. – Hogy valaki fekete-fehér-piros csíkokat pingáljon a házára… nem hinném, hogy akad még valaki ezen a környéken, akinek ilyesmi eszébe jutna. – Eredjetek a pokolba – mondta gyönge hangon a halász. Aztán hirtelen üvöltve hozzátette: – Mit vétettem én nektek? – Tulajdonképpen igen egyszerű a dolog – jelentette ki Konrad. – Aki békességet akar, annak igyekeznie kell, hogy békességben éljen a szomszédaival. Nem kell hozzá más, csak egy kis jóakarat. Peter Bachus pedig a természet sajátos reakcióinak megvilágításába bocsátkozott. Különös tekintettel a vizek megfertőzésére. Az ilyesmi, magyarázta, lehet például a gyárak és cserzőműhelyek szennyvizének vagy bizonyos vegyi anyagoknak a következménye. – Azt mondják, egy cseppnyi sav tíz köbméter vizet mérgez meg. Néhány üveg az egész mauleni tóhoz elég volna. Az egész kitelne huszonöt kiló angolna árából. Nem ártana ezen elgondolkodni. No, nem mintha sürgős volna a dolog, csak szép kényelmesen… persze, azért ne tartson egy örökkévalóságig. * Ez a tél úgy csapott le Mazuriára, mint sas a mezei egérre. Hótakaró borította a földet, a tó vize már december elején befagyott. Az emberek behúzódtak házaikba, füstoszlop szállt fel a kéményekből. Meta Mischgoreit, az özvegy azonban felvette vastag, gubancos báránybőr bundáját, és szorgalmasan járt házról házra. – Micsoda farkasordító hideg van odakünn! – sopánkodott mindenütt. – Az ember még hugyozni se tud, az is menten odafagy. Évtizedek óta nem volt ilyen cudar tél. Ez nem Istentől való idő! – Be kellene már tömni végre ennek a vénasszonynak a száját – ajánlotta Eugen Eis. – Folyton
nyugtalanságot szít a faluban. Még a férfiak közt is. Johannes Eichler csak nevetett. Éppen a grogját itta, mint ilyenkor mindenki Mazuriában. A jól bevált recept szerint készült: rum, az legyen benne, cukor is, de víz egy csöpp se. Egyébként pedig, ahogy mondani szokták, elüldögéltek a mazuriak, és gondolkodtak a világ folyásán, és ha már mindent végiggondoltak, hát csak üldögéltek. A karácsony jó hangulatban – zavartalanul telt el. Johannes Eichler Lötzenben, „menyasszonyánál” töltötte az ünnepeket, Eugen Eis meg három napig részeg volt. Bachus lelkész újra élvezhette hatalmát Maulen felett: Krisztus születésének napján óriási ünnepet ültek. A templomban még az állóhelynek is szűkében voltak. Szilveszterkor és Újév napján Scharfke kocsmájában évek óta nem volt ekkora bevétel, mint ebben az esztendőben. Tompa kedélyesség terjengett kívül-belül. Két gazda a hóban töltötte az
éjszakát, de nem történt bajuk, s mindenki jót nevetett a histórián. Január 5-én – mínusz 22 fokot mutatott a hőmérő – különös élményt tartogatott a sors a mauleniek számára. Johannisburgból ugyanis azt jelentették, hogy egy farkas betört a mazuri erdőségbe, feltehetőleg Lengyelország felől, és lehetséges, hogy éppen a Grieben-Siegwalde-Maulen térségben tartózkodik. A fenevad megpróbál behatolni a baromfiólba, széttépi a rőtvadat, megtámadja a kutyákat, sőt az emberek életét is veszélyezteti. „Kéretik a lehető leghamarabb leteríteni.” Ez a hír a járási főnöktől jutott el a hivatalfőnökhöz, attól a polgármesterhez, aki viszont értesítette Johannes Eichlert, mire az tüstént riadót fújatott. – Erről nem mondhatunk le – végre valami változatosság! No, ennek a farkasnak alaposan megpörköljük a bundáját! Az ilyesmit persze meg kellett szervezni – itt aztán elemében volt Johannes Eichler! Eugen Eisszel nagy hirtelen összedoboltatott minden férfit, aki csak számított a faluban, és azok, buzgalommal és vadászszenvedéllyel eltelve csakhamar meg is jelentek. Eichler csataterve hamarosan hatalmas méreteket öltött – azt tervezte, hogy az ő vezetésével az egész környék részt vesz a farkasvadászaton. – Az akció valamennyi szála az én kezemben fut össze – adta tudtára a járási főnöknek. Mire az kijelentette: – Szerencsés vadászatot! Ez a bizalom eredményes munkára kötelezte őket. Johannes Eichler – olyasféleképpen, mint a néhai Hindenburg a tannenbergi csatában – „ragyogó stratégiai teljesítményt” nyújtott: mindenesetre ez volt az általános vélemény. Eichler akciókörzetekre osztotta a környéket – és minden körzethez egy hajtócsapatot rendelt. – Koncentrált előretörés, súlypont Maulen. – És a lövészek élén ő maga, Johannes Eichler. – Ez lesz ám az igazi ünnep! – ígérte magabiztosan. Egy nap és fél éjszaka telt el az előkészületekkel. Főhadiszállás: a Scharfke-kocsma, ahol mosóüstben főzték a grogot. A nagy hajtóvadászat kezdetét másnap reggelre tűzték ki – pontosan öt órára, és egyszerre öt helyen. Előtte: szíverősítők kimérése, tele kulacsok kiosztása a főhajtók számára; külön forró virsliadag – 250 gramm fejenként – az aktív résztvevőknek. Mindez a honvédők külön pénzalapjának terhére. Vidáman, nagy várakozással eltelve készültek a mauleniek a nagy népünnepélyre. Összehordtak minden fellelhető báránybőrbundát, nemezcsizmák taposták a havat; lelkesítő szónoklatok töltötték be a tiszta, fagyos reggelt. Wilhelm, a sekrestyés, sírásó és az Önkéntes Tűzoltóegylet kürtöse is készen állt a riadófúvásra – azt tervezte, hogy valódi vadász-halihó zendül majd fel hangszerén. Johannes Eichler vastag bundába burkolózva jelent meg. Legfőbb ékessége, a fűzöld vadászkalap
általános csodálat tárgya volt. A puskáját Eugen Eis cipelte. A beosztott főhajtók jelentést tettek kötelékeikről; a lövészek tisztelegtek. Eichler a győzelem biztos tudatában mondott köszönetet. Aztán órájára nézett – még néhány perc, és megkezdődhet a nagy vadászat. Eichler elhatározta, hogy ezt az időt okosan használja fel. – Bajtársak, alkossatok félkört körülöttem! – rendelkezett. És mialatt hívei köréje sereglettek, a távolból száncsengő tiszta, vidám hangja csendült fel. Eichler bosszúsan kapta fel a fejét: hiszen ő határozottan megtiltotta, hogy a vadászat kezdetéig bárminemű zajt csapjanak. Feddően tekintett Eugen Eisre, de az csak ennyit tudott mondani: – Biztosan már megint az a Materna! A száncsengő hangja sebesen közeledett – hamarosan fel is bukkant a száguldó alkotmány, Materna két legjobb lova volt elébe fogva. A bakon azonban csak Jablonski ült egymagában, vigyorgó ábrázattal. Egyenest belehajtott az ünnepi gyülekezet kellős közepébe, aztán megállította a
fogatát. – Ez meg miféle ostobaság? – kérdezte komoran Johannes Eichler. – Ezt kérdezem én is! – kurjantotta vidáman Jablonski. Aztán hátranyúlt, a bak mögé, és egy jókora szürke állat tetemét húzta elő. Lehajította a tömeg közé – éppen Johannes Eichler prémes csizmája elé huppant. A farkas. Alfons Materna terítette le az éjszaka. Egyetlen lövéssel eltalálta: a farkas élettelenül terült el, azt se mondta, befellegzett. És ez a lövés Johannes Eichlert is szíven találta. * A halász csak déltájban tért haza a meghiúsult hajtóvadászatról – groggal és kavargó gondolatokkal telítve. Bármennyi volt is az ingyen szesz, mindenki látta, hogy Eichler vereséget szenvedett. El is csendesedett Johannes Eichler, egy szó nem sok, annyi se jött ki a száján. A járási főnöknek ugyan elküldte a jelentést: „Farkas Maulenben elejtve. Tetem útban.” Mire a járási főnök azt üzente: „Elismerés és köszönet.” Ám Eichlert még ez se vidította fel. A halász agyában – és nemcsak az övében – kritikus gondolatok ébredtek az Eichler-korszakot illetően. Az emberek hosszasan forgatták magukban ezeket a gondolatokat. A halász például hazafelé menet végig ezen gondolkodott, míg csak fel nem ocsúdott arra, hogy ég a viskója. A házikót sűrű füstfelhő borította. Fischer rémülten nekiiramodott, de ahogy a háza elé ért, megkönnyebbülten állapította meg, hogy csak a kéményt tömte el valaki egy fenyőfával. A fenyőfán egy tábla, a következő felirattal: „Materna erdejéből lopva. Szemtanúk rendelkezésre állnak.” Odabenn, a kályhában kátrányos rongycsomó égett. A viskóban pokoli bűz volt. Az asztalon egy cédulát talált a halász, rajta nyomtatott betűkkel a következő: Lejárt a gondolkozást idő! Ez az utolsó figyelmeztetés! A halász csak állt, döbbenten, mozdulatlanul, mint akit fejbe vertek. Azután nagy hirtelen elindult – azzal a szilárd elhatározással, hogy ezúttal nem végez félmunkát. Először a csendőrhöz állított be, és nagy sietve kijelentette: ha netán valaha följelentést tett volna ismeretlen tettes vagy akár Materna ellen, följelentését ezennel ünnepélyesen visszavonja. Tévedés volt. Klinger tudomásul vette elhatározását – örül, mondta, hogy a halász belátta tévedését. A csendőrtől Speerhez, majd Uschkurathoz vitt az útja. Mindkettőjüket biztosította teljes egyetértéséről: abban is egyetért velük, hogy Maternát az Önkéntes Tűzoltóegylet tiszteletbeli tagjának javasolták. Bölcs felismeréséhez mindketten gratuláltak.
– Úgy látszik, rátértél a helyes útra! – mondogatták. – Rá bizony! – felelte a halász, és sietve indult a Materna-ház felé. – Azért jöttem – kezdte nagyszerényen –, mert szeretnék őszintén beszélni veled. – Semmi kifogásom ellene. De talán jobb lenne, ha előbb megkövetnéd a vendégemet – mondta Materna, és Siegfried Grienspanra mutatott, aki az ablaknál állt. – Ugyan – mondta nyugtalanul és elfogódottan Grienspan –, mi szükség erre. Nekem nem fontos. – Ne haragudjon – jelentette ki azon nyomban a halász. – Megfeledkeztem az illendőségről, szívből sajnálom. Nem úgy gondoltam én azt, Grienspan úr. No, szent a béke? – Hát persze, természetesen – biztosította sietve Grienspan. – Én nem vagyok haragtartó. Fischer hosszú magyarázkodásba fogott. Az ember, mondta, bizony könnyen téved, és hamar kész a félreértés. – Végtére szomszédok volnánk… és ugyebár, aszerint is kellene viselkednünk. – Meglep ez a békülékenység – mondta Alfons Materna. – Ne hidd, hogy bármit is rád akarok kényszeríteni… nekem arra semmi szükségem. Fritz Fischer erre buzgó nyájassággal kijelentette:
– Nézd, Materna, te, ugye, gazdálkodó vagy, én meg a halászmesterségből élek. Nekünk ugyebár, nem ütköznek az érdekeink. – Pontyszeme valósággal átszellemülten meredt Maternára – mintha friss vajban sült volna. – Tudom én jól, hogy mit szeretnél. Hogy kiterjeszthesd a halászati jogodat egészen az én partrészemig. Noshát nem mondom, bizonyos feltételek mellett bele is egyeznék. – Aztán mifélék lennének azok a feltételek? – Ha csakugyan úgy viselkedsz, amint jó szomszédhoz illik, akivel kellemes egymás mellett lakni, akkor rendelkezésedre bocsátom a partrészemet. – Mondhatom, nyitott kapukat döngetsz, Materna – buzgólkodott a halász. – Én mindent megteszek a mesterségemért. És csak annyit mondok, hogy ne legyen Fritz Fischer a nevem, ha a jövőben bármi is megzavarja békés együttműködésünket. – Tudod, olykor ugyancsak furcsán alakulnak a dolgok – mondta Materna. – Azért ne hagyjuk ki ezt se a számításból. * Johannes Eichler – a dolgok állása alapján – ajánlatosnak vélte, hogy maga köré gyűjtse zászlóvivőit, és hűségnyilatkozatra kényszerítse őket. Így azután „bizalmas megbeszélésre” hívta őket a Scharfke-kocsma hátsó szobájába. A parancsnak megfelelően Eugen Eis jelent meg elsőnek a porondon. Az ő kötelessége volt, hogy gondoskodjék a szokásos előkészületekről: Meleg szoba. Hideg pálinka. Hűtött sör. Magas támlájú szék Eichlernek, középmagas támlájú Eisnek – a többiek majd a kerti székeken ülnek. Hermann Materna, az utánpótlás, súlyos, elszánt léptekkel jött be, bár voltaképpen nem tudta, hogy miért. Megragadta Eugen Eis kezét, és erőteljesen megszorította. – Miről lesz szó ma? – kérdezte. – Te tudod, Eis? – Persze hogy tudom – jelentette ki Eugen Eis. Pedig nem tudta. Node egy igazi vezértípus nem köti ám az ilyesmit alárendeltjei orrára. – Csakhogy bizalmasan közölték velem. Eközben Scharfke is Eugen Eis mellé sompolygott, félrehúzta, és a fülébe súgta: – Attól félek, bajok lesznek. – Akkor majd elhárítod a bajokat, Scharfke; mert ma úgy kell hogy menjen minden, mint a
karikacsapás. Azt hiszem, Eichler valami nagy dologra készül. – Lehetséges – mondta Scharfke –, csakhogy én tehetetlen vagyok a fehérnép lelki életével szemben. A lányom ugyanis nem akar kiszolgálni benneteket… mégpedig éppen temiattad, Eugen. Azt mondja, újabban azzal a Materna-lánnyal kószálsz… hogy éppen azzal. Még egy villát se hajlandó rátenni arra az asztalra, amelyiknél te ülsz. – Micsoda ostobaság! – kiáltott fel ingerülten Eis. – Hiszen itt titkos szolgálati megbízatásról van szó. – Én elhiszem neked – biztosította Scharfke. – De azért próbáld meg Christinével is tisztázni a dolgot. – Arra most nincs időm… majd te elintézed helyettem. Christine szolgáljon fel, és tartsa a csőrét. Majd később, ha már vége lesz ennek a nagy felfordulásnak, személyesen is megmagyarázom neki. Közben megérkeztek az első meghívottak: Uschkurat, Speer és Fischer. Együtt jöttek, bár ez általában nem fordult elő. Úgy léptek be, mintha temetésre jöttek volna. Mindjárt utánuk Johannes Eichler is megjelent. Láthatóan remek hangulatban volt, vidáman kiáltott oda a jelenlevőknek: – Nagy– dolgok vetítik előre árnyékukat! Csodálkozni fogtok, barátaim! Ittak és hallgattak. Jól bevált szokás volt ez: először csak hadd melegedjek fel a hangulat. – És a mi Hermann bajtársunk – folytatta aztán szívélyes hangon Eichler – majd elhárítja a kéretlen vendégeket és hallgatózókat.
– Igenis – mondta készségesen Hermann. – Gondoskodom az elhárításról! Hermannt nem érte váratlanul ez az utasítás. Ha Maulenben Johannes Eichler és Eugen amolyan vezérkari főnökféle volt, akkor újabban ő, Hermann töltötte be a segédtiszt szerepét. Éber tekintettel foglalta hát el őrhelyét az előtérben. – Kedves bajtársaim – kezdte Johannes Eichler –, térjünk azonnal a tárgyra. – Hívei buzgón bólogattak, akár a lovak a jászol előtt. De közben nem néztek vezérükre, és ő ezt elmulasztotta észrevételezni. – Mindnyájan tudjuk – folytatta magabiztosan Eichler –, ki az, aki folyton bajt kever a faluban, tudjuk, hogy a becsületünk forog veszélyben, ha továbbra is hallgatólagosan eltűrjük az ilyen dolgokat. Remélem, hogy ebben a kérdésben mindnyájan egyetértünk. Csakhogy ezúttal nem egészen ez volt a helyzet. A jelenlevők ugyanis éppen csak bólintottak, nem éppen hevesen. Közönyös magatartásuk csak most tűnt fel Eichlernek. Egyre mélyebb bizalmatlanság töltötte el, szinte türelmetlenül kérdezte: – Vagy tán nem értünk egyet? Ha nincs köztünk egység, azzal csak ellenségeink helyzetét erősítjük …ezt pedig senki nem akarhatja! Hallgatás volt a felelet – gyanús, szinte fenyegető csend. Eichler nyugtalanul vette tudomásul ezt a csendet. Most azután a szinte mindig bevált módszerhez, a közvetlen megszólításhoz folyamodott. – Neked mi a véleményed, Fischer? A halász elfordult, szinte oldalra tekeredett, akár az angolna, de csak rövid időre – aztán visszasiklott Eichler vizeire. – Az a helyzet, hogy ez a Materna valósággal sündörög körülöttem… szinte erőszakkal felkínál mindenfélét. Node, engem ez nem ingat meg. Én nem bízom ebben a Maternában. – Jól van – mondta Johannes Eichler. – Ez világos beszéd. Hát nálad mi a helyzet, Speer? – Hát ugye, mégiscsak neki köszönhetjük, hogy helyreállíthatjuk a templomot, meg hát új tűzoltófecskendőt is adományozott… szóval én úgy vélem, hogy az ilyesmi valahogy kötelez.
– Valahogy… no persze. – Eichler nagyvonalúan eltekintett az ilyesfajta meggondolásoktól – mármint olyankor, amikor akadályozták terveiben. Látszólag nyugodtan folytatta: – Végtére is egy frissen mázolt templom meg egy fecskendő még nem pótolja a megfelelő világnézetet. De most rajtad a sor, Uschkurat. Halljuk, hogy ítéled meg a helyzetet? – Hát ugyebár – kezdte a polgármester –, azért vannak érdemei ennek a Maternának… – Mi a fene? – kérdezte látszólag szelíd gúnnyal Eichler. – Materna a községnek ajándékozza a Kutyarétet! Minden feltétel nélkül! Úgy ám! – Nem! – kiáltotta Johannes Eichler. – Ez lehetetlen! Nem tudom elhinni. – Márpedig ez tény és való! – jelentette ki kurtán Uschkurat. – Sőt, már közjegyző előtt is lerögzítették. Jogilag kifogástalan! – Hiszen ez a legnagyobb aljasság, amit valaha is elkövettek ellenem! – kiáltotta Eichler, és reszketett dühében. – Csakhogy énvelem nem lehet így elbánni, de nem ám! Mert ennek olyan következményei lesznek, hogy egész Maulen megemlegeti! * Ezeken a január végi napokon Meta Mischgoreit, az özvegy fojtott izgalommal járta be az egész falut. – Láttam a vízi szellemet, mikor át akartam kelni a tó jegén. Egy lékből ugrott föl, a szemem előtt. A vörös sapkája is a fején volt, a szeme meg majd kigúvadt, ahogy rám nézett. – Mondja, nem iszik maga mostanában? – kérdezte tőle Bachus lelkész, és közben a homlokát ráncolta. – Én csak egy szegény öregasszony vagyok – mondta hamis mosollyal az özvegy. – A
magamfajta szegény özvegynek nincs pincéje, hogy ott őrizhetné az Úrvacsorából megmaradt bort. A lelkész döbbenten visszavonult. Értesítette a csendőrt, az meg így szólt: – Lehetséges, hogy az ilyesféle fecsegés veszélyes a közösségre… de hivatalosan mégse tehetünk ellene semmit. Vetter, az igazgatótanító megpróbálta felvilágosítani a gyerekeket: vízi szellemek pedig nincsenek! De legnagyobb megdöbbenésére azt kellett tapasztalnia, hogy a gyerekek nem hisznek neki. Ezért aztán Eugen Eishez fordult segítségért. Eis elővette az özvegyet, és megfenyegette: – Hallod-e, ha nem hagyod abba tüstént ezt az ostoba fecsegést, megint fizetned kell a kamrádért. – Nemsokára senki sem fizet majd lakbért… mert eljön az utolsó ítélet órája! – kiáltotta tántoríthatatlanul az özvegy. Olyan volt, mint valami megszállott. És napról napra hevesebben csinálta. Lomposan, kócosan, cikázott ide-oda. Még a kocsmába is beállított, és alaposan legorombította a jelenlevőket. – Nemsokára mindnyájan felfordultok! – rikácsolta. – Nyomorultul elpusztultok hamarosan! – Honnan tudod? A vízi szellemed mondta? Az özvegy a békésen iszogatókra meredt. – Előbb isznak, aztán elnyeli őket a víz! Megjövendölte a vízi szellem. Véreső hullik majd az égből! Gondoljatok a vízi szellem szavaira, nyomorult bűnösök! És már el is surrant. Alámerült, eltűnt a sűrű hófergetegben. Csak három nap múlva – január 29-én – találtak rá. A lékben feküdt, belefulladt a tóba. Két keze görcsösen bal oldalára tapadt – a szíve tájékára. És Maulenben szájról szájra járt a pusmogás: „Elvitte a vízi szellem!” S akadtak, akik
megjósolták: „Ha a vízi szellem felbukkan a mélyből, sötét, véres idők következnek. Az sohasem éri be egyetlen áldozattal.” * – Mit csinál a kutya, ha üldözik és megtámadják? – kérdezte Alfons Materna. – Kénytelen védekezni… nincs más választása. Magam is csak ezt teszem. – Engedje meg, de én kételkedem ebben… mindazok után, ami mostanában történt. – Siegfried Grienspan a poharát nézegette. Arca meg se rebbent, csak a szeme csillogott. – Nem kellene megkísérelnünk, hogy türelmesebbek legyünk egy kicsit? – A legtürelmesebbek – szólalt meg komoran Materna – a holtak. Mert azok valami igen fontos dologban már megelőztek bennünket: nekik már nem kell meghalni. Késő éjszaka volt. Gyertyafény világította meg a két férfi arcát. Poharaikban vörös bor csillogott. Materna hallgatott. Jablonski, távol a fénytől, egy sarokban kuporgott, lábánál ott hevert a két kya. – Maga igen bátor ember, Materna barátom. – Sajnos, nem mondhatnám – felelt mosolyogva Materna. – Azt hiszem, inkább aljas, alattomos és haragtartó vagyok. Képtelen vagyok arra, hogy feltétel nélkül meghátráljak egy Johannes Eichler elől. – Maga valósággal kierőszakolja belőle az ellenséges magatartást! – Itt már nincs mit kierőszakolni – mondta Materna, és hátradőlt székében. – Már minden megtörtént, amit ki lehetne erőszakolni belőle. – Most nem igazságos, Materna… meg hálátlan is. – Szemmel láthatóan nehezére esett ezt kimondania Grienspannak. – Hiszen egyáltalában nem lehetetlen, hogy őszinte érzések fűzik egymáshoz a feleségét és Eichlert. Egyszóval az, amit szerelemnek neveznek. – Ez hamarosan kiderül. – Materna – kiáltotta figyelmeztető hangon Grienspan –, azt a dolgot a Kutyaréttel, azt nem lett volna szabad megtennie! Eichler sose bocsátja meg magának.
– Ugyan… most már házasodnia kell, minden körülmények között, hacsak nem akarja, hogy az egész falu nyomorúságos hozományvadásznak és hitvány szószegőnek tartsa. Egy szó, mint száz: csapdába csaltam Johannes Eichlert! * – Hogy lehet ez? – kérdezte Johannes Eichler. – Hogyan történhetett ilyesmi, anélkül hogy idejében tudomást szereztünk volna róla? – Ilyenek ezek a disznók – felelte Eugen Eis. – Aki kedvezőbb ajánlatot tesz ezeknek a tökfejeknek, annak nyalják ki a fenekét. – És mi a helyzet veled, Eugen? Te nem környékezted meg Maternát? – Csak a lányát… és ez nagy különbség. – Istenem, miféle alakokkal vagyok körülvéve! – nyöszörgött Johannes Eichler. Azután behatóan végigmérte Eugen Eist. – Te tudtál róla… márminthogy mi a helyzet a Kutyaréttel? – Nem, dehogyis tudtam… akár meg is esküdhetek rá! És a kis Materna-lányt ugyancsak megdolgoztam, istenemre mondom: olyan kezes lett az a lány, hogy akár a tenyeremből etethettem volna! Hanem a Kutyarétről ő se tudott, azt a dolgot egyesegyedül Materna főzte ki a legnagyobb titokban. Johannes Eichlert szörnyen megrendítette a dolog. A szívéhez kapott, mint aki azt akarja
mondani: kígyót melengettem a keblemen! Hanem amikor megszólalt, nagyon is józan kérdést intézett Eugen Eishez: – Most mit tegyünk? Eugen vállat vont. Ezt a csatát már elvesztették. Nincs más választásuk, össze kell toborozni a megmaradt harcosokat… mi mást tehetne egy harcos természetű ember? Össze is hívták őket, és újra szívükbe vésték kötelességüket. A beszélgetés végén Eugen Eis kijelentette: – Nehezemre esik, hogy éppen most hozzam szóba a tejgazdaságot, aminek már évek óta én vagyok a vezetője… meglehetősen önállóan és gondolom, kifogástalanul végzem a munkámat. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy rám mindig lehetett számítani. No, hiszen nem várom én azt, hogy tüstént a nevemre írassátok az egészet… de nem titkolom, hogy szívből örvendenék, ha biztosítanátok nekem bizonyos részt, mondjuk egyharmadot a jövedelemből. Most döbbent csak rá Eichler, milyen mélypontra jutott. Hogy az igaz és tiszta ügy megint sötét erők hatalmába került. És egyre csak azon tűnődött: mivel érdemeltem én ezt meg… éppen én? * És e mozgalmas éjszaka után lassan felvirradt 1933. január harmincadika – az úgynevezett hatalomátvétel napja. Tavasszal a legöregebb bak is új erőre kap. És aki vaktában lövöldöz, olykor célba is talál. A Maulen szó nem a Maul szóból eredt – amint némely gonoszkodók állították –, hanem többszörös hangeltolódás révén a Mühlen szóból. Mazuriában három ilyen nevű falu is volt: Nagy-Maulen, Kis-Maulen és egyszerűen csak Maulen. A falu neve már a 16. század eleji krónikákban felbukkant, szám szerint kettőben. Egy Leberecht nevű molnár agyonütötte a feleséget, továbbá annak szeretőjét és anyját, aki mellesleg kerítőnő volt. A tettest felmentették. A második történet abból az időből való, amikor Napóleon serege visszavonult Oroszországból, és Maulen falu közelében megtámadtak és kifosztottak egy francia szolgálatban álló dél-németországi zsoldoscsapatot. A mauleni nép sajátos jellemvonásai, a becsületérzés és a harci kedv tehát már akkor kialakultak.
A 19. század derekán – pontosan 1852 tavaszán – a mauleni láposban, a mai Hadvezér domb közelében, felfedezték egy Fekete Frigyes nevű lovag sírját – sötét páncéljáról nevezték el így. Ezzel bizonyítást nyert, hogy már a lovagrend tagjai is – 1410-ben, az istentelen lengyelekkel vívott harcok idején – vérükkel öntözték Maulen földjét. -ban Maulen nagyszabású hadgyakorlat színhelye volt, amikor – úgymond – éleslövészetet is gyakoroltak. Dennwitz-Pleiderer tábornok a vezérkar tagjaival együtt a Scharfke kocsmában töltötte az éjszakát, a faluba pedig egy egész zászlóaljat kvártélyoztak be. A következő esztendőben hirtelen tizenöt százalékkal megnőtt a falu lakosainak száma. És Maulent attól kezdve, felettébb találóan, „Katonafalvának” hívták. Az 1904-es esztendőben Maulennek három csendőre is volt – igaz, hogy egymást követően. Uschkurat, a vadorzó ugyanis – akit sem sógorság, sem komaság nem fűzött a későbbi
polgármesterhez – sorra lepuffantotta őket az erdőben. 1914-ben aztán éjnek évadján maga Hindenburg tábornagy vonult át a falun. Győzelmét egy jókora orosz temető hirdette a Siegwalde felé vezető út mentén. A világháborúban tizennyolc mauleni apa és fiú áldozta életét a hazáért. Az 1920 júliusában megtartott nagy népszavazáson az egész lakosság Németországhoz tartozónak vallotta magát – tizenhét ember kivételével. Ezeknek azután hamarosan alkalmat adtak, hogy elhagyják azt az országot, amelyet nem kívántak németnek látni. Ebben az időben kezdte meg tevékenységét a Johannes Eichler alapította Honvédő Egylet is. Ez az érdemes férfiú már 1923-ban megkezdte közéleti szereplését. És 1927-ben, a Tűzoltóegylet, Sportegyesület és Dalkör után ugyancsak Eichler hívta életre az „Acélsisak Frontharcos Szövetség” helyi szervezetét. A mauleniek szinte egytől egyig evangélikus vallásúak és hangsúlyozottan népi-nemzeti meggyőződésűek voltak. Mintegy 1930-ig a lakosság kilencven százaléka a Német Nemzeti Pártra szavazott, mindössze tizenketten szavaztak a Centrumpártra, a szociáldemokraták öt, s a kommunisták egy szavazatot kaptak. Utána nagy buzgalommal, ámde eredménytelenül igyekeztek felfedni ennek az egyetlen kommunistának – a falu szégyenfoltjának – kilétét. után megváltozott a helyzet. Ekkor jelentek meg a porondon a nemzetiszocialisták, és egyre több szavazatot kaptak – 1932-ben a szavazatok harmincegy százalékát. Johannes Eichler a nemzetiszocialista mozgalom ügyében a türelem – előbb a hallgatólagos türelem – álláspontjára helyezkedett. Ebben az időben teremtettek szoros kapcsolatot az allensteini, lötzeni és osterodei frontharcos bajtársakkal, és alapították meg a német nemzetiszocialista párt helyi csoportjait. A hatalomátvétel napja Maulenben is új idők kezdetét jelentette. És ki más lehetett volna az új idők legfőbb képviselője Maulenben és a falu környékén, mint Johannes Eichler. * Amikor ismeretessé vált, hogy bizonyos Adolf Hitler nevű ember lett a birodalmi kancellár, Johannes Eichler mintha nyomasztó, kínzó álomból ébredt volna. Tüstént felismerte, hogy eljött az igazi zászlóbontás ideje. Németország egén új – minden eddiginél fényesebb – hajnalpír jelent meg. – Fáklyásmenetet rendezünk! – jelentette ki Eichler. – Csak az a baj, hogy nincs fáklyánk – mondta Eugen Eis aki még nem ismerte fel elég világosan az új idők jelét, és némileg bizonytalankodott. – De ha volna is… ugyan ki vonulna fel fáklyával a kezében? – Mindenki, aki német módon gondolkodik. Az ilyen és hasonló érvek elől már nem zárkózhatott el Eugen Eis. Hiszen ő is hallgatta a rádiót, a „hatalomátvétel” kifejezés őt is elbűvölte – ő is ki akarta venni belőle a részét. – Mondok valamit – fordult Eichlerhez. – Rendezzünk Német Napot! Az ünnepség csúcspontja: az emlékezés és figyelmeztetés órája a hősök emlékművénél! Csakhogy Eichler nem érte be ennyivel. Ha már fáklyásmenet nem lehet, legalább gyújtsanak örömtüzet.
– Egy rakás fa az emlékmű előtt, a tetejébe egy kanna petróleum, és kész a varázslat! Csak meg kell szervezni – mondta. Eugen Eis hallotta, amint Eichler egy óra hosszat telefonál – az osterodei, lötzeni és allensteini elvbarátoknak: nagy hangerővel és növekvő örömmel. – Felhívást intéztünk az egész lakossághoz – jelentette ki végül Eichler –, mármint azokhoz, akik úgy érzik, hogy elkötelezett hívei a mi Németországunknak. *
Mialatt Eichler és Eis német gondolatokba merült, Vettert, az igazgatótanítót némi nyugtalanság fogta el, meghallván a nagy trombita hangját. Amint tudomást szerzett arról, hogy megalakult a „kabinet a nemzeti erők összefogására”, hogy Hindenburg rövid, de velős szónoklatban szólította fel a népet a józan megfontolásra, hogy Johannes Eichler meghirdette a népi német emléknapot örömtűzzel, menten útnak indult. Kíváncsi volt, vajon honnan és merre fúj a szél. Először Bachus lelkészt látogatta meg. A lelkész éppen a krumplivermet ásta ki nagy buzgalommal. – Mit szól a politikai eseményekhez, tiszteletes úr? A lelkész legömbölyített végű, négyágú vasvillájára támaszkodott. – Mi közöm nekem a politikához? Nem vagyok én politikus. – Tiszteletes úr nem aggódik? – Csakis a burgonyámért… úgy látszik, megcsípte a fagy. Mi másért aggódnék? Én még sohasem támogattam nemzetellenes törekvéseket, és nem is szavaztam a szociáldemokratákra. Vetter döbbenten elvonult. Végtére ő is nemzeti érzelmű férfiú – világéletében az volt. És ha valaha a szociáldemokrata pártra szavazott – bár ezt ma már aligha lehetne bebizonyítani –, azt is jóhiszeműen tette. A hazájához mindig hű volt, az kétségtelen. Nagy sietve fölkereste Klingert, a csendőrőrmestert. Ott találta hivatali szobájában. – Hallotta már? – kérdezte Vetter. – Hitler lett a birodalmi kancellár. – Annak is kell lennie valakinek – felelte Klinger. – Node, hogy éppen ez a Hitler… magát nem nyugtalanítja a dolog? – Engem semmi a világon nem nyugtalanít – jelentette ki a csendőr. – Nézze, végtére is én tisztviselő vagyok, éppúgy, mint a tanító úr. És nekünk, tisztviselőknek megvannak a magunk kötelességei… nekem az igazságszolgáltatás keretei között, magának meg a kultuszminisztérium irányvonala szerint. Ettől semmi sem tántoríthat el bennünket? Mi mindig lojálisak vagyunk! Vetter szedte a lábát, fölkapott kerékpárjára, és kikarikázott Gross-Görchenbe: négy kilométerre Maulentől. Amint odaért, bejelentette, hogy beszélni óhajt von Schwernitz-Weibel „őrnagy úrral”, az uradalom tulajdonosával. – Őrnagy úr – kezdte mélységes tisztelettel –, a jelenlegi általános politikai helyzet miatt jöttem. – Szarok rá! – mondta von Schwernitz-Weibel, aki a rusztikus életforma híve volt. Az a hír járta felőle, hogy egyszer egy fárasztó vadászaton egy császári hercegnő jelenlétében a bokrok közt végezte el szükségletét, e szavak kíséretében: „Császári fenség, önnek meg kell ismernie az életet a maga valóságában.” Ez a von Schwernitz-Weibel egyébként különc, bogaras ember volt, az ilyesmi nem ment ritkaságszámba Mazuriában. – Kedves főtanító uram! – harsogta. – Nem jósolok többet néhány hétnél ezeknek a kakabarna fickóknak, aztán bemondják az unalmast! – Báró úr talán lebecsüli ezeket az embereket – jegyezte meg félénken Vetter. – Nos, jól van… legyen hát néhány hónap, legföljebb egy esztendő! És addig nem beszélünk, csak egymásra kacsintunk, kíméljük az idegeinket, és elhelyezkedünk a magaslesen… a legjobb
szarvasbikáimra sokszor napokig kellett várnom. De aztán, öregem, de aztán! A legjobb a lapockalövés! Vetter elköszönt a maga szabta törvények alapján ítélkező őrnagytól. Nem érezte, hogy különösebben megnyugodott volna. Úgy látszik, ez a junker is azt hiszi róla, hogy titokban
szociáldemokrata. Gondolataiba mélyedve karikázott vissza Maulenbe. Közben Goethénél időztek a gondolatai. És Németországnál. A kettő, gondolta, örökre elválaszthatatlan egymástól. Erre kell építeni. Odahaza összehívta az első és második osztályos növendékeit. – Kedves gyermekeim – mondta –, ma este emlékünnepélyt tartunk a hősök emlékművénél. Örvendeztessük meg a jelenlevőket egy szép dallal… Tizenötször elénekeltette a gyerekekkel a dalt. Végül maga is elérzékenyült, hogy milyen szépen hangzik. * Meghatottan álltak az esti emlékünnepély résztvevői is a hősök emlékműve körül. Soha nem énekeltek még az iskolás gyerekek ilyen bensőségesen – és ilyen harsányan és ilyen hamisan. – A mi ifjúságunk! – mondta elismerően két strófa között Johannes Eichler. – A mi ifjúságunkra építeni lehet! Nemcsak Eichler élvezte e jelentős óra ünnepélyes hangulatát. A hold sugárzó fénye és a frissen hullott hó varázsos csillogásban egyesült. Mindent beragyogott ez a titokzatos fény: a falu egyszerű, tiszta körvonalait és lakóinak jámbor ábrázatát. Úgyszólván az egész falu követte a felhívást – alig néhányan merészeltek csak otthon maradni. Még Materna is megjelent hívei körében. Alfons Materna elnézte az odaadóan kántáló gyerekeket, és közben odasúgta Jablonskinak: – Annyira ordítanak ezek a kölykök, hogy beleszakad a tüdejük. Ennek még tüdőgyulladás lesz a vége. Vetter nagy lendülettel vezényelt – harminc száj nyílt és csukódott egyszerre. Úgy látszott, soha nem ér véget ez a himnusz. A közönség nyugtalankodni kezdett. Ezen a történelmi estén ugyanis hideg volt. Átkozottul hideg. Johannes Eichler, aki már jéggé dermedt, rádöbbent, hogy ez a buzgó kántálás ebben a metsző hidegben veszélyezteti a forró hangulatot. Az emberek a hazafias dal ritmusára dobogtak, hogy fölmelegítsék fagyos tagjaikat. És a fiatalok közül néhányan közbekiáltoztak: – Lássuk a tüzet! Tüzet akarunk! Eichler magatartása fejlett gyakorlati érzékről tanúskodott. Alighogy Vetter növendékei befejezték az éneket, előrelépett. Szinte pergő szavakkal kezdte: – E naptól fogva új idő köszönt Németországra. És mi elmondhatjuk magunkról, hogy ott voltunk ez új idő bölcsőjénél. Erre a napra gyermekeink és unokáink is emlékezni fognak. – Hát ez bizony nagyon is lehetséges – mondta Materna a körülötte lévőknek. Eichler azonban, tudván, hogy honfitársainak forró ugyan a szíve, de hideg a lába, tüstént elkiáltotta magát: – Tüzet gyújts! Mert a tűz meleget árasztott, a melegre pedig sürgős szükségük volt. Eugen Eis meggyújtotta a kissé oldalt felhalmozott rőzse-köteget. Villódzó lángnyelvek kaptak a recsegő vékony ágakba s a hatalmas farakásba. Ezt a máglyát késő délután rakatta Eugen Eis ügyesen, nagy szakértelemmel: előbb a rőzse, aztán száraz fenyőgally, arra vérbükk-törzsek, végül tölgyfaágak. Minden feltétel adva volt tehát, hogy magasra csapjanak a lángok – fel az égig! És mégsem lobogtak fel. Lassan, nagy keservesen fogott csak tüzet a máglya. És közben sűrű,
sárgás füst terjengett.
– Milyen bűz van! – állapította meg Konrad Klinger, és előrenyomakodott a tömegen Peter Bachus kíséretében. Most már ott álltak Materna mellett. – Hogy csináltátok? – kérdezte Alfons Materna. – Rongyokkal! – felelte Konrad. – Nedves rongyokat csúsztattunk a fa közé. Hozzá néhány vödör trágyát – ennyi elég is volt! Elég bizony. Az enyhe szellő maga előtt kergette a sűrű füstöt, a máglya körül állók szemébeorrába. A tömeg hátrálni kezdett, aztán kitört a köhögés – az emberek köpködtek, levegő után kapkodtak. – Nyavalyás kontármunka! – morogta Eichler, és vádló tekintetet vetett Eisre. Eugen Eis rádöbbent: a nemzeti emlékünnep ezennel füstbe ment. Elfújta a szél. Az egyik asszonyt, aki már fulladozni kezdett, el kellett vitetni. Vetter is biztonságba helyezte növendékeit. – Valami bűzlik Dániában! – mondta alig palástolt lelkesedéssel Peter Bachus. – Ez a kis incidens nem zavarhat meg bennünket! – harsogta Johannes Eichler. Igyekezett menteni a helyzetet: – Fel, a kocsmába, barátaim! Mindnyájunknak jót tesz most egy pohár sör… természetesen az én kontómra. – Meg az enyémre – kiáltotta öntudatosan Alfons Materna. – Minden tősgyökeres német férfinak három tisztát és minden ízig-vérig német nőnek egy édeset – mármint kezdetnek. A továbbiakat a szükséglet szerint. * Aznap este, 1933. január 3o-án Johannes Eichler – és ez neki magának is szent meggyőződése volt – életének talán a legfontosabb felvilágosító munkáját végezte el. Mindez a kocsmában történt, a falu apraja-nagyja színe előtt. Eichler utasította Eugen Eist, hogy intse nyugalomra a népet, azután felállt az egyik székre. – A mai nappal eldőlt szeretett hazánk sorsa. Vezérünk, Adolf Hitler átvette a hatalmat. És a tiszteletre méltó agg tábornagy és államelnök áldását adta rá. – Éljen. – A mai naptól kezdve hivatalosan működik nálunk az NSDAP – a Német Nemzetiszocialista Párt – helyi szervezete. A vezetője én vagyok. – Éljen! Éljen! És a sörcsapok szüntelenül és sziszegve ontották a habzó italt. * – A munka nemesít – szólott Materna szemét összecsippentve övéihez. – Lássatok hozzá alaposan, hogy megismerjétek a gyönyörűséget, amit munkamorálnak neveznek. De Materna nemcsak a többieket biztatta, maga sem takarékoskodott soha az erejével. Főként, ha valami különösen nehéz vagy különösen piszkos munkáról volt szó – mint például a minden évben esedékes trágyázás. Materna földjein ez már február derekán megtörtént. – Ennek a Maternának nincs ki a négy kereke – mondogatták ilyenkor az emberek, de nem minden ámuló elismerés nélkül. Mert Materna földje adta a legjobb termést, noha már télen megtrágyázták. Materna céltudatosan szervezte meg ezt a nem éppen kellemes munkát: Brigitte és Hermann kimerte a gödörből, Maria és Jablonski kocsira rakta, maga Materna pedig személyesen hintette szét a földjén a trágyát. Ismert jól minden talpalatnyi helyet, tudta, melyik kíván többet vagy kevesebbet.
– Tartok egy kis szünetet – mondta fintorogva Hermann. Szilárd meggyőződése volt, hogy ez a
munka méltóságán aluli, de fiúi kötelessége azt parancsolta, hogy mégis elvégezze. No meg apja példája is hatott rá: Materna egymagában csaknem annyit végzett, mint a többiek együttesen. Most éppen Brigittéhez fordult, aki a lajtos szekérbe öntötte be a trágyát: – No, kislányom, hogy állunk a gyengéd érzésekkel? – kérdezte nyájasan. – Ha Eugen Eisre gondolsz – mondta Brigitte –, hát az a véleményem, hogy az egész környéken nem akad párja. – Ebben igazad lehet. – És ha netalán arra akarsz kilyukadni… még semmi döntő dolog nem történt. Materna alig tudta palástolni növekvő jókedvét. – No persze …most, télen. De hamarosan kitavaszodik… és akkor? – Végtére is a te lányod vagyok – felelte Brigitte. – Hiszen éppen ezért félek – mondta Materna. – És ugyanakkor tökéletesen megértem a vágyaidat. Széles e határban nem ismerek senkit, aki ennyire hozzád való volna. Ilyen ember kell neked. – Az a döntő, hogy Eugennek mi kell: ő olyan asszonyt akar, aki fenntartás nélkül szereti. Nem gyönyörű feladat ez? Alfons Materna annyira elámult, hogy kiejtette kezéből a nagy maricskét – s a trágyalé a képébe fröccsent. Brigitte mogorván folytatta munkáját. A lajtos szekér hamarosan megtelt. Nem sokkal ezután ismét megjelent Hermann. Szemmel láthatóan újult erővel csapott a lovak közé, és kifuvarozta a trágyát a földekre. Alfons Materna is vele tartott. Hermann túlságosan kemény és erélyes mozdulatokkal irányította a lovakat. Úgy bánt velük, mintha gépek lettek volna. Maternát látható aggodalom fogta el. – Hát ez nem éppen neked való munka, igaz-e, fiam? Ahogy én téged ismerlek, sokkal szívesebben lennél a bajtársaid között, kivált most, hogy nagy dolgok vannak készülőben. – Jól ismersz, apám! – Kedves fiam – mondta Materna, miután kiürítették a lajtos kocsit –, fáj a szívem, ha látom, hogy ilyen nem neked való munkát végzel. Hiszen benned is Materna-vér folyik. Nekünk a félmunka nem munka… igaz-e? – Mi százszázalékosak vagyunk, apám! – Akkor hát mától fogva semmi gátlás, Hermann. A jövőben a meggyőződésednek kell élned! És ha ehhez netán egyenruhára volna szükséged… máris hozzájárulok. Ha egy egész rohamosztagot akarsz beöltöztetni… abban is szívesen segítek. Értjük egymást? – Tökéletesen! – jelentette ki mit sem sejtve Hermann. – No, akkor lássunk munkához! – mondta Materna, és összedörzsölte a kezét. * – A nemzetiszocialista párt helyi csoportját – jelentette ki ünnepélyes hangon Johannes Eichler – én alapítottam meg. Én vagyok tehát az új birodalom helyi képviselője. Most már csak a legfőbb, a legfontosabb munkatársakat kell kiválasztanom. A körülötte álló férfiak bólintottak, és megint csak életük legfőbb foglalatosságát gyakorolták: meghajoltak a hatalom előtt, és rászavaztak. No persze, ők maguk legalábbis úgy gondolták, hogy mélységes meggyőződéssel. – Ezentúl – jelentette ki harsány hangon Johannes Eichler – a párt dönt majd a falu életének
minden dolgában… mint ahogy egész Németország életében is. És a mi pártunk tárt karokkal fogad be minden jóakaratú embert. De azokat, akik megrögzött ellenségei Németországnak, ugyanolyan következetességgel taszítja el magától, és semmisíti meg őket. Ama történelminek nevezhető ülésen – 1933. február 12-én tartották meg a Scharfke-kocsmában – születtek meg az első intézkedések az úgynevezett „bujtogató, alattomos és népellenes” elemek
ellen. Eichler határozottan hadat üzent nekik. Ehhez fegyvertársakat keresett, és könnyűszerrel meg is találta őket. Senki sem habozott a jelenlevők közül, hogy benyújtsa felvételi kérelmét a pártba. És eközben kiderült, hogy némelyek már előrelátóan akcióba léptek, így például Eis és Fischer. No meg Vetter is. Pénzt adományoztak, röpiratokat szereztek be, nemzetiszocialista újságokra fizettek elő. És Hermann Materna már „agilis tagja” volt az SS-nek – igaz, hogy ezt senki sem tudta ebben a körben –, apja tanácsolta így. – Örülök – mondta elismerő hangon, elégedetten Eichler. – Ezt nevezem kezdeményezésnek… márpedig nálunk ezt a szót a jövőben csupa nagybetűvel írják. A jelenlevők bólintottak. Akár a császár iránti hűség, akár nacionalizmus, akár nemzetiszocializmus: ők mindig szívvel-lélekkel egyetértettek, ha Németországról, a szülőföldjükről és a falujukról volt szó. Büszkék voltak rá, hogy azt csinálják, amit a többiek. Johannes Eichler valódi vezéregyéniségnek bizonyult. Nemcsak a feltörekvő párttagokat gyűjtötte maga köré, hanem önhatalmúlag feloszlatott minden szűklátókörű egyesületet, amely akadályt jelenthetett az útjukban, így azokat is, amelyek a szociálisat a nemzeti keretben nem tudták fenntartás nélkül elfogadni. Köztük az Acélsisak Frontharcos Szövetséget is. Erre Eichler volt az elképzelhető legalkalmasabb ember – hisz végeredményben ő volt az, aki életre hívta Maulenben az „Acélsisakot”. Következő tette a Honvédő Egylet egységesítése volt. Ehhez Eugen Eis adta meg a hivatalos indítást. Ő kérte ugyanis, hogy „a bátor és megbízható bajtársakat fogadják be a mozgalom kebelébe”. És Eichler kijelentette: – A honvédelem a hon védelmét jelenti. Ez azonban az SA, a most megalakítandó rohamzászlóaljnak is feladata. – Az ilyen feladatok alól – biztosította az egyik jelenlevő – természetesen senki sem vonhatja ki magát. És egy másik így szólt: – A mi feltétlen közreműködésünkre bizton számíthatnak, amennyiben meggyőzően méltányolják azt. Johannes Eichler a várakozásnak megfelelően most rátért a konkrét ajánlatokra. A helyi szervezet fel- és kiépítéséhez a következő funkciókat javasolta: Vetter igazgatótanító legyen a szervező-és propagandafőnök; súlypontok: nevelés, népművelés és művészet. Ignaz Uschkuratnak felajánlották, hogy ő legyen a nemzeti-szocialista parasztvezér, továbbá a mező- és erdőgazdasági szekció teljhatalmú vezetője. Gottlieb Speer legyen az iparosok vezetője, vagyis érvényesítse befolyását a falu ipari és kereskedelmi életében – ehhez tartozott még a jóléti és a társadalombiztosítási ügyek vezetése. Fritz Fischerre a következő területeket bízták: útépítés, halgazdálkodás és nemzeti koncentráció s az általános kapcsolatok kiépítése: továbbá a házak, udvarok s az egész falu kicsinosítása. És Christian Scharfke, a kocsmáros kapta a kincstárnoki funkciót. Az egybegyűltek lelkes érdeklődéssel fogadták az alaposan megfontolt javaslatokat – s valamennyien rendkívüli határozottságról tettek tanúságot. „Kötelességünk részt venni benne”, ez volt a jelszó. Egyelőre azonban egy bizonyos terület gazdátlan maradt – mégpedig éppen a legfontosabb: az SA
vezetése. S hogy Johannes Eichler éppen ebben a kérdésben követi el élete legsúlyosabb tévedését – ezt akkor még nem ismerhette fel. Végtére ő sem volt jós! – Természetesen nem akarom rátok erőszakolni magam – mondta bizalmas hangon Eugen Eis –, de az SA vezetése ugyancsak kedvemre volna. – Magam sem tudok elképzelni senkit – biztosította Eichler –, aki erre alkalmasabb lenne. Hanem azért ne hamarkodjuk el a dolgot.
Ezután Johannes Eichler az egyik sarokba vonta Hermann Maternát. – Meg kell mondanom, nagyon örülök, hogy itt vagy köztünk, tehát közénk tartozol – és jobbját fiatal barátja karjára tette. – Beszéljünk hát egészen nyíltan… van-e valami különös kívánságod? Volt. És ez a kívánság előrelátó apja sugallatára támadt Hermann Maternában. – Én azzal is beérem, ha csak veletek tarthatok. De ha SA-bajtársaim parancsnoka lehetnék, azt különös megtiszteltetésnek tekinteném. – Érthető – helyeselt azon nyomban Johannes Eichler. – Hisz téged az Isten is arra teremtett, kedves Hermann. Az én támogatásomban biztos lehetsz… node, ne hamarkodjuk el a dolgot. Eichler most Eugen Eis társaságában vonult a bal oldali ablakhoz, a sarokba. Már éjfélre járt az idő. A levegőben sűrű füst gomolygott. A hangulat emelkedett volt, az emberek fennhangon kedélyeskedtek: az eljövendő idők túláradó örömmel töltötték el őket. Eichler azt magyarázta Eisnek, hogy ezekben a percekben nem kíván parancsolgatni, felszólítani vagy követelni – ő most csak a kölcsönös megértésre számít. A helyzet ugyanis a következő: Hermann Materna bejelentette, hogy igényt tart az SA-vezető posztjára. Ö, Eichler természetesen alkalmasabbnak tartja Eugen Eist de talán okosabb és előnyösebb, ha bizonyos elemeket jó előre kordában tartanak. – Különben sem büntethetjük a fiút az apa vétkeiért… ez pedig nagyon úgy festene. – Akkor hát egyetértünk – jelentette ki Eugen Eis némi vívódás után. Arra számított, hogy Hermann esetleg a sógora lesz, nem árt tehát jóba lenni vele. Most már aztán közhírré tette Johannes Eichler: – Rohamosztagunk parancsnoki tisztét kedves fiatal barátunkra és párttestvérünkre, Hermann Maternára bízom. Hiszem, hogy méltónak bizonyul erre a megtiszteltetésre. Hűséges, kipróbált harcostársamat, Eugen Eist pedig ezennel kinevezem helyettesemmé… egyben tehát a helyi csoport helyettes vezetőjévé. – Éljen! Éljen! – kiáltották a jelenlevők. De hamarosan rádöbbentek, hogy nem jó kifejezést használtak. Mert ilyen alkalmakra az utóbbi időben mást használtak. Sietve helyesbítettek hát – és a mauleni kocsmán végigdübörgött az első háromszoros „Sieg Heil!”. Scharfke macskája rémülten ugrott le a söntéspultról, és közben számos poharat levert. Egy mit sem sejtő paraszt gégéjében cigányútra tévedt az ital. És Christine, Scharfke lánya kijelentette: – Ez csontja velejéig átjárja az embert! – Mától kezdve – jelentette ki mélységes elégedettséggel Johannes Eichler – itt fű nem terem szeretett német hazánk ellenségei számára. Én csak annyit mondok: rendkívüli időknek nézünk elébe! – Isten adja! – mondta meggyőződéssel Speer. De aztán gyorsan helyesbített: – A Führer adja! * A nemzetiszocialista párt helyi csoportjának megalakulása után hamarosan megtartották Johannes Eichler és Margarete asszony, született Majewski, azelőtt Materna esküvőjét. A házasságkötés
napját 1933. március 5-ére tűzték ki, s úgy tervezték, hogy ez lesz a legnagyobb, a legszebb és legelőkelőbb esküvő, amit Maulen valaha is látott. Az ünnepség a templomi szertartással kezdődött. Ez alól még a pártvezér-vőlegény sem vonta ki magát, noha az utóbbi időben bizonyos feszültség jelei mutatkoztak a párt és az egyház között. No persze, nem Maulenben. Úgy látszott, Bachus lelkész nem idegenkedik attól, hogy megadja a korszellemnek, ami azt megilleti. A lelkész nem habozott tehát, hogy prédikációja szövegét előre megbeszélje Johannes Eichlerrel. Arra ugyan nem vetemedett, hogy Jézust kikiáltsa a zsidók által meggyilkolt nemzetiszocialista reformernek – amint némely kollégája már megtette –, de arra hajlandó volt, hogy a vezér és
birodalmi kancellár nevét a záróimában jóindulatúan megemlítse. A két sátánfajzat is részt vett az esküvőn – semmi közvetlen jogcím nem volt arra, hogy kitiltsák őket. Eichler meghívta az apákat, számítania kellett hát a fiúkra is. És azok eleinte ugyancsak illemtudóan viselkedtek. A templomban szörnyen pompázatos – és a mauleniek számára újmódi – kép fogadta a látványosságra vágyó közönséget. Az élemedett korú vőlegény ugyanis mélybarna bársonymezbe volt burkolva: szakasztott olyan egyenruhát viselt, mint a Führer. És a menyasszony puha, hófehér selyemruhája hatásos ellentétet alkotott a führeri színekkel. Alfons Materna azon kevesek közé tartozott, akik nem szerepeltek a meghívottak között. Ennek következtében Jacob Jablonski is távol maradt az ünnepségről – nemúgy Hermann és Brigitte. Hiszen őket meghívták az esküvőre, és megjelenésükkel Alfons Materna is teljes mértékben egyetértett. Hermann megjelenésének persze elsősorban az volt az oka, hogy az SA-t – tulajdon rohamosztagát – vezényelte. A rohamosztagosok legtöbbje már egyenruhában jelent meg, hogy díszkíséretül szolgáljon az ifjú párnak. Némelyiken a derék– és vállszíj is ott ragyogott – Hermann pedig merő egy ragyogás volt aranybarna báránybőrcsizmájától ezüstözött sasos jelvényéig. Alfons Materna semmi költséget nem sajnált, hogy fiát ilyen káprázatosán kistafírozza. – Kéretik a beosztásnak megfelelően párosával elhagyni a templomot – kiáltotta buzgó hangon Vetter, miután az esketési szertartás véget ért. Mert ennek az ünnepségnek voltaképpeni megszervezése az ő feladata volt – végtére is most ő itt a szervezési felelős. – Kéretik igyekezni… az előre megbeszélt párosodásnak haladéktalanul meg kell történnie. – Máris? – kérdezte Peter Bachus. Nem kapott feleletet. Még csak megsemmisítő pillantásra sem méltatta senki – hiszen ekkor következett a helyi SA-szervezet első nagy pillanata. Hermann ugató hangon elharsogta a vezényszót, mire huszonnégy jobb emelkedett rézsútosan a magasba, szemmagasság fölé, szinte tetőt alkotva az új pár felett. Johannes Eichlert és újdonsült nejét magasztos büszkeséggel töltötte el, hogy ellépdelhetnek alatta. A tekintélyes, rendezett nászmenet kivonult a templomból, átszelte a főteret, balra kanyarodott – Eichler malma felé, ahol ezen az ünnepi napon szünetelt a munka. A tágas csarnokban hosszú asztalok voltak felállítva: bakra helyezett deszkalapok, abrosszal leterítve. Mellettük egyszerű, de erős padok – a kocsmából és az iskolából kölcsönözték őket. A négytagú zenekar – hegedű, klarinét, nagybőgő és dob – Wagner-zenét játszott: A vendégek bevonulásá-t, minden varázsától megfosztva. Johannes Eichler neje alá tolta az ezüstfenyő-koszorúval díszített széket, minden mozdulata tökéletes falusi gavallérra vallott. Margarete asszony, immár Margarete Eichler, leereszkedett a székre, és hálás mosollyal nézett fel délceg hitvesére. Vetter, a nagy szervező kerülte a szokásos megoldásokat: nem házaspárokat ültetett egymás mellé, ahogy szokás volt, hanem például a lelkész feleségét a csendőr mellé, a csendőr nejét viszont a
halász mellé ültette. A halász nővére, aki olykor rendbe tette a házát. Uschkurat mellé került, Uschkuratnénak Speer, Speerné asszonynak a lelkész jutott asztalszomszédul. Hanem Eugen Eis mégiscsak Brigitte mellé került – Hermann Maternának pedig Christine Scharfke mellett volt a helye. – Boldog vagyok – szólalt meg Hermann, és valami kézcsókfélét cuppantott a lány kezére. Amióta ő volt a mauleni SA-Führer, amolyan tisztfélének érezte magát. – Nahát, Hermann – mondta örvendezve Christine –, olyan vagy, mint egy kakas… de vajon annyit is bírsz? Vetter, a szervezési felelős nagy buzgalommal igazgatta helyre a padokat, buzdította a zenészeket,
sört csapoltatott, pálinkát töltetett, beszimatolt a konyhába, s az arra szoruló gyerekeket idejében a közös illemhelyre irányította. Közben a két sátánfajzatról sem feledkezett meg – ám azok ugyancsak örvendetes látványt nyújtottak: szép szerényen megültek az asztal végén, az ajtó közelében. Mindenki izgatottan várta a pompás lakodalmi ebédet. Az ételek elkészítésére Audehmnét, a bábaasszonyt fogadták fel. És jobban nem is választhattak volna, mivel a bába a sütés-főzés minden mazuriai titkát ismerte. Meg is kapott mindent, amit kért: öt malacot, hét libát, kilenc kacsát és tizenkét tyúkot, továbbá tíz tál kocsonyához, húsz tál angolnához és harminc tál sült heringhez való nyersanyagot. Ital hordószám állt a rendelkezésére. – Kedves barátaim! – kezdte Johannes Eichler. – Takarékoskodjunk ezúttal a nagy szavakkal, térjünk tüstént a tárgyra. Vigadjunk együtt szívből mindnyájan! Erre nem kellett biztatni a jelenlevőket. – A „Régi bajtársak”-at! – kiáltotta Eugen Eis a zenészeknek. Ezzel a művészet dolgaiban való jártasságát is bizonyította: számos zenemű címét ismerte. A zenekar azonban mégsem zendített rá a kívánt dalra. Peter és Konrad ugyanis közben mégsem maradt veszteg. Először a zenekarnak szentelték figyelmüket: a zenészek sörének szesztartalmát tiszta szesszel alaposan megnövelték. A bor pedig, amit a zenészek ittak, alig hígított borpárlat volt. Mindennek következtében – még mielőtt az ünnepi ebédhez hozzáláttak volna – a dobos beleesett a nagydobba. A klarinétos négykézláb kereste hangszerét, de sehol sem találta. A hegedűs pedig tökrészegen ráült a hegedűjére. Csak a nagybőgős állt rendíthetetlenül,– mint a kőszikla – csakhogy egyszálmagában mégsem szolgáltathatott szórakoztató muzsikát. – A szivattyú alá vitetem ezeket a tökrészeg fickókat – mondta Eugen Eis. – Még ha jégcsappá dermednek is! Legkésőbb egy óra múlva folytatják a muzsikálást! No persze, muzsikaszó nélkül is emelkedett volt a hangulat: kezdték ugyanis felhordani a pecsenyéstálakat. Csábító illat töltötte be a levegőt. Bachus lelkész felállt, és – mint a ház barátja – hosszabb beszédbe fogott. Amikor egy pillanatra kénytelen volt abbahagyni, hogy lélegzetet vegyen, Eichler kihasználta az alkalmat, és közbevágott: – Jó étvágyat hát, kedves barátaim… lássunk hozzá! Könnyű volt ezt mondani. A gőzölgő tálak ugyan ott álltak az asztalon, és a vendégsereg leghőbb vágya volt, hogy végre magába tömhesse a malac-, liba-, kacsa- és tyúkpecsenyét, meg ami még előttük tornyosult – ha ez nem ütközött volna gyakorlati akadályba. Mivelhogy se villa, se kanál, se kés nem volt a kezük ügyében. És már meg is jelent az ajtóban a rémülten sivalkodó bába: – Valaki ellopta az eszcájgot! Mögötte, mint valami denevér, a szervezési felelős csapdosott. Elfúló lélegzettel közölte: – Eltűnt az evőeszközös láda! – Ez már több a soknál – jelentette ki sápadtan Eichler. – Ez szabotázs.
Ebben a pillanatban kialudt a fény. Rövidzárlat. Kínos sötétség borult a vendégseregre. Csend volt, csupán egy női hang sivított fel kéjesen, pedig még korán volt az ilyen féktelenkedésekre. – Eugen! – kiáltotta Eichler parancsoló hangon a sötétbe. – Már csinálom! – hangzott a felelet. Ekkor azonban iszonyatos füst kezdett kiáradni a henger alakú vaskályhákból. Kegyetlenül csípte a vendégek szemét, szaga elnyomta a sültek illatát. A bábaasszonyt ájulás környékezte – ám előbb még metsző kiáltás tört fel belőle. – A hétszentségit! – kiáltotta felháborodva az egyik vendég. – Meg akarom inni a papramorgómat, és mit nyelek? Vizet! Tiszta vizet! – Nem találom a tartalék biztosítékot! – kiáltotta az ajtóból Eugen Eis. – Úgy látszik, azt is
ellopták. Átkozott disznók! Ekkor megszólalt Johannes Eichler, fenyegetően halk, de érthető hangon: – Mérhetetlen pimaszság! De én megfizetek annak, aki bemocskolta életem legszebb napját! Most aztán már nincs kegyelem! * – Nem gondolja, Materna uram, hogy meg kellene fontolnia ezt a dolgot? Hiszen lehet, hogy nemcsak a vagyonát veszti el, hanem sokkal többet annál – talán a gyerekeit is Siegfried Grienspan, mint mondotta, „merő véletlenségből” állított be ezen a napon Alfons Maternához. Most ott ült vele, Mariával meg Jablonskival a kályha körül. Forralt bort ittak, a férfiak holland szivart szívtak. Egyik unokafivére küldte rendszeresen Grienspannak, ő pedig megosztotta Maternával. Így kétszeres élvezetet szerzett magának. – Micsoda fura ember maga, Grienspan. Előbb megajándékoz ezzel a pompás szivarral, aztán meg fel akarja dúlni a lelkiismeretemet. – Jól van, no. Tudom én, hogy csak egy öreg zsidó vagyok! – mondta Grienspan, de közben mosolygott. – Maga is csak az apja fia. – Sajnos, ami a bátorságot illeti, nem vagyok az… apám megkapta az elsőosztályú vaskeresztet. – Nagyszerű! Az apja azért a Németországért harcolt, amelyik most a fia életére tör! – Van abban valami igazság, amit Grienspan mond – szólt közbe Jablonski aggodalmasan. – Csakugyan jobban kell vigyáznod, különben lemondhatsz Brigittéről meg Hermannról is. – Ugyan, mi az, hogy apák és gyerekek! Ismerek én olyan derék, bátor férfiakat, akiknek a fiai derék gyilkosok lettek. És nekem még az se sikerült, hogy jó gazdát neveljek a fiamból. Az én fiam harcos lett. Hát nem fura dolog ez? – Ez ellen semmit sem tehetünk – mondta Jablonski, miközben a vállát vonogatta, és Grienspanra kacsintott. – ö ugyanis évtizedekben gondolkodik. – Hát persze! – kiáltott fel szenvedélyesen Materna. – Tulajdonképpen ősrégi parasztbölcsesség ez. Az ember mindig a jövő évi aratásra műveli meg a földjét. A jószággal is, amit fölnevel, évekkel előre gondol. Ha pedig erdőt ültet az ember, egész nemzedékkel kell számolnia. Mit számít az, hogy Hermann jelenleg hősi babérokra pályázik? És ha Brigittét elfogja a fenenagy szenvedély – ugyan miért sajnálnám tőle? – Irigylem a derűs természetét – mondta Grienspan. Materna kiürítette a poharát, aztán a kályhához hajította. Arcáról eleven életöröm sugárzott de a tekintete homályos volt. Magához húzta az előtte kuporgó Mariát, mintha keresne valakit, akihez tartozhat. Közben azt kérdezte:
– Siegfried, tulajdonképpen elmondtam én már magának, hogyan halt meg az apám? – Elmondaná? – kérdezte Grienspan. – Azt mondják, holtra nevette magát! – Úgy tetszett, Maternát szinte boldoggá teszi ez a gondolat. – Mégpedig a mazuri tavaknál lezajlott csata alkalmából. Akkoriban a harcok folytán három tábornok is tartózkodott itt, a tanyán. Az egyik belenézett egy őrszem fegyverének csövébe – a fegyver elsült, s egy generálissal kevesebb lett. A másik megbotlott a pincelépcsőn, egy vörösboros üvegben, és kitörte a nyakát. A harmadik meg beleesett a pöcegödörbe, tüdőgyulladást kapott, és meghalt, így azután, legalábbis akkoriban azt beszélték, megnyerték a csatát. Apám, aki mindezt átélte, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy megállt a szíve. – Te is így szeretnéd végezni egyszer, mi? – kérdezte Jablonski. – De nem fogod! Ilyen körülmények között nem – kivált, ha Eugen Eis lesz a vejed! – Mindnyájan arra vagyunk kárhoztatva – mondta Materna –, hogy hibákat kövessünk el. Egyébként Brigitte nem tudatlan kislány… titokban nagyon is mohón vágyik az életre. Én magam is
ilyen voltam valamikor, csakhogy az eszem mindig megfékezett. – No ennek igazán örülhet a leendő vejed! – Jacob Jablonski nem is leplezte felháborodását. – Nemcsak elsőrangú partit csinál, de az élvezet is garantálva van! Alfons Maternát ez a megjegyzés csöppet sem befolyásolta. – A medve sem tud mézet szívni az üres méhkasból – mondta. – Vagy úgy… kezdem már érteni! – kiáltott fel Jablonski vigyorogva. – Brigittétől nem sajnálsz semmi örömet, de Eugen Eisnek egy lyukas garast se szánsz a vagyonodból. – Hát így valahogy – jelentette ki barátságosan Materna. – Végtére még nem vagyok öregember, no meg el is váltam, önhibámon kívül. Ki akadályozhatna meg benne, hogy újra megházasodjam? Ha pedig megházasodom, miért ne nemzhetnék újabb örökösöket? Materna levette jobbját Maria válláról – és odanyújtotta a lány fele. Maria mosolyogva fogta meg a feléje nyújtott kezet. Úgy látszott, mindent hallott és mindent értett. Fejét gyengéd mozdulattal Materna térdére hajtotta. – Íme, a megoldás! – kiáltotta lelkesen Jablonski. – No, ez aztán rád vall, mondhatom! – Ma szájról szájra jár a faluban – mondta Materna –, hogy ez a nap egy pompás menyegző napja. És ez igaz is. Csak éppen azt nem tudják az emberek, hogy miről beszélnek. Esőben a róka is megázik. De ha kisüt a nap, minden bunda megszárad. Maulen felett horogkeresztes zászló lengedezett. És alatta hívei körében ott állt Johannes Eichler. Egyenesen, mozdulatlanul álltak valamennyien, mintha a messzi jövőbe tekintenének. Fotografálták őket. Ez a csoportfelvétel a mauleni pártház alapkőletétele alkalmából készült. A telket Eichler bocsátotta rendelkezésükre – ingyen. Hogy gyakorlatilag az ő házához ragasztottak egy toldaléképületet, ez, úgy látszik, senkinek sem tűnt fel. – Ez csak a szerény kezdet! Az 1933-35 esztendő első hetei és hónapjai mindenkit magukkal ragadtak; senki sem akart kimaradni az eseményekből. Még az úgynevezett „második garnitúra” – Naschinski, Poreski, Sombray és Kochanowski is – kérte felvételét a pártba. Sőt állítólag még Klinger is együtt énekelte
velük fennhangon és érthetően a Horst Wessel-dalt. És mikor Bachus lelkész keresztet vetett, olyan volt, mintha horogkeresztet rajzolt volna. Uschkurat egy sasos felségjelvényt szögeztetett fel a polgármesteri hivatalban, a szobájában pedig Hitler képe lógott. Speer gondoskodott arról, hogy az önkéntes tűzoltók szinte egyemberként felajánlják szolgálataikat az SA-nak. Az igazgatótanító szívből örvendett az iskolaépület példás fellobogózásán, és a halász támogatásával mindent megszervezett, ami csak megszervezhető volt – márpedig ez nem volt kevés. Eugen Eis meg csak lefekvés előtt vetette le az egyenruháját. Buzgalom dolgában legfeljebb Hermann Materna múlta felül. Eichler nemcsak parancsokat osztogatott, készségesen segített is mindenütt, ahol szükség volt rá. Meglátogatta a falu legszegényebbjeit, és nemcsak vigasztaló szavakban, adományokban is részesítette őket. A Sämigkeit nevezetű hadirokkantnak új műlábat ajándékozott, özvegy Quäslaunénak, számos hősi halott anyjának virágot vitt meg babkávét. A falu szervezett fiatalsága pedig, még mielőtt Hitler nevében felléphetett volna, új futball-labdát és két lobogót kapott. Különösen érdekes volt a Grabowski-eset – ez azonban később sajnálatos balfogásnak bizonyult. Ez a Grabowski – nem utolsósorban Eichler közbelépésére – a legelsők között volt, akik az első amnesztia alkalmával kiszabadultak a fegyházból – gyújtogatás miatt ült, ám ennek a gyújtogatásnak némi politikai háttere is volt. Grabowski ugyanis a korrupt weimari köztársaság elleni tiltakozásképpen gyújtotta fel a pajtáját – amint egyesek gondolták –, nem pedig a várható
biztosítási összeg reményében. A hatalomátvétel után tehát hamarosan kiengedték, de Grabowski nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem bizonyult az új Németország jelképének. Bizonyos visszahatásokat a ragyogó sikerek ellenére sem lehetett teljesen elkerülni. Ezek az 1933 márciusában megtartott „nagy szabadsággyűlésen” jelentkeztek első ízben, de nem vették eléggé figyelembe őket. Csak a bennfentesek mondták ki egymás közt a feltevést: Materna megpróbált alattomos módon akcióba lépni. Abban azonban messzemenően egyetértettek, hogy egy Maternának aligha sikerülhet visszaforgatni a világtörténelem kerekét. Mindenesetre – megpróbált valamicskét fordítani rajta. Azon a „nagy szabadsággyűlésen” – hivatalos rendező: a mauleni Nemzetiszocialista Párt helyi csoportja – a fő téma ez volt: Létünk német lét – ebben senki meg nem akadályozhat bennünket! Az ünnepi est első számú szónoka: Johannes Eichler. A bevezető énekek, magvas mondások, a Mein Kampf-ból való felolvasás és a befejező „Német ima” felelőse Vetter volt, mint a mozgalom szervező- és propagandafőnöke. Vetter mindent elkövetett a siker érdekében, ami – az Eichler-lagzin bekövetkezett balsiker után – ajánlatos is volt. Különös gonddal intézkedett a spontán-hazafias közbekiáltások ügyében: természetesen ezt is a bevált német alapossággal kellett megszerveznie. Vetter a következőket gyűjtötte maga köré: Kern mészárost é; Baumannt, a postást – mindkettő elismert párthonfi volt. Hozzájuk csatlakozott Grabowski, a becsületben elbocsátott fegyháztöltelék; tőle aztán joggal elvárhatták, hogy bármire hajlandó legyen a szent ügy érdekében. – Te – fordult Vetter a postáshoz – azt kiáltod majd: „Szégyen, gyalázat”… semmi egyebet, csak annyit, hogy „szégyen, gyalázat:” – Meglesz – mondta készségesen a postás. – De mikor? – A kellő pillanatban! – Aha! – mondta Baumann, és hűséges tekintetű birkaképéről félreismerhetetlen jóindulat áradt. – Te pedig – fordult most Vetter a hentesmesterhez – egyszerűen azt kiáltod, hogy „igazságot”. – Kiáltom én – de még mennyire! – mondta Kern, és közben rendkívüli vállalkozókedv csillant meg a szemében. – Mert nekem az igazság úgyszólván mindennél fontosabb… no, nemcsak ami a húsárakat illeti.
Vetter közelebbi felvilágosításokkal is szolgált: Ha a szónok hangja nyilvánvaló felháborodásról tanúskodik, nyomban hangozzék fel a kiáltás: „Szégyen, gyalázat!” Ha viszont a szónokot aggodalom fogja el, mármint Németországért és Maulenért, akkor esedékes az „igazság” követelése. Jobb kar mellmagasságba: „Szégyen, gyalázat!” Bal kéz a szív tájékára: „Igazságot!” – És én? – kérdezte türelmetlenül Grabowski. – Hát én mit csináljak? – Számodra – jelentette ki Vetter – valami egészen különös feladatot tűztünk ki. Te akkor lépsz akcióba, amikor én megfogom a fejemet. Vetter büszkén mosolygott. Az imént lerögzítettnek vélt pontot ugyanis különös alapossággal tervelte ki. Eichler, amikor tájékoztatta felőle, lelkesen beleegyezett. Alapelve a következő volt: Tartsd mindig szemmel az ellenséget! Csakhogy ez Maulenben nem is volt olyan egyszerű, mivel itt nem sok kifejezetten népellenes elem akadt, így például közel s távol mindössze egyetlen zsidó volt – Siegfried Grienspan személyében. Márpedig ellenzéknek – vagy inkább ellenségnek – feltétlenül lennie kell! És Vetter meg is oldotta ezt az alapkérdést: a valódi ellenség a határon leskelődik, alig néhány kilométerre Maulentől. Készen a támadásra. Mélységes gyűlölettel eltelve minden iránt, ami törzsökös német. A lengyelek! Vetter ehhez egy különös dokumentumot fedezett fel: egy katona „emlékiratait”. A katonát Coignet-nek hívták, és egykor Napóleon császári gárdájának tagja volt – ennél hívebb tanút aligha
találhatott volna. Eichler idézni fogja szónoklatában – éspedig a lengyelekre vonatkozó kitételeket: „Ez egy embertelen fajta. Ha egy katona bekopogtatott volna az ajtajukon, hagyták volna, hogy elpusztuljon. Nincs ezeknek semmi dicséretre méltó tulajdonságuk. Folyton elhagyják a házukat. A németek soha. A német nép maga a megtestesült emberiesség.” – A te jelszavad egészen egyszerű lesz, Grabowski: „Ki a lengyelekkel!” – Ki a lengyelekkel! – ismételte szinte ünnepélyesen Grabowski, mintha esküt mondana. – Jól hangzik. De mit érek vele? Annyira kiszáradt a torkom, hogy egy szó nem sok, annyit se tudok majd kinyögni. Vetter tudta: ez a Grabowski mostanában iszik, mint a kefekötő. A földjét a felesége műveli meg egy béressel, sőt, a béres olykor még az ágyban is helyettesíti Grabowskit – helyszűke miatt, így mondják. Bizonyára ezért is iszik ilyen gátlástalanul. Ráfér hát egy kis bajtársi adomány. – Mindnyájunknak teljesítenünk kell feladatunkat – jelentette ki Vetter: Egykettőre kiszámította: egy liter pálinkát megszavazhat saját különalapjából. – Az én döntő közbekiáltásom így hangzik: „Vágtassunk Keletre!” – Hova vágtassunk? – kérdezte elhűlve a postás. – Keletre! – Mért ne? – mondta alkoholra sóvárgó szemmel Grabowski. – Csak vágtassunk! Fő, hogy bőséges legyen az ellátmány. * – A faluban nagy szabadságünnepély lesz – mondta apjának Hermann Materna. – Az egész lakosságot meghívták. Én magam a teremvédelmet biztosítom SA-bajtársaimmal együtt. Érdekel a dolog, apám? Alfons Materna hátradőlt karosszékében. Mostanában különös gyönyörűséggel teljes pillanatokat szerzett neki Hermann fia. Olyan volt, akár egy páva a mauleni tyúkfarmon. – Alig várom már, hogy lássalak szolgálati tevékenységed közben.
– Nagyszerű… akkor hát velünk tartasz! Odanyújtotta kezét apjának, mintha ezzel elkötelezte volna az SA-nak. – Csodálkozni fogsz, milyen pompásan működik a csapatom. Alfons Materna megragadta fiának szívélyesen feléje nyújtott kezét, alaposan szemügyre vette, és így szólt: – Gondosabban megtisztíthatnád a körmödet, fiam… hisz mostanában folyton előre kell tartanod a kezed. Hermann nevetett. Már csak ilyen az öreg! Néha szúr, akár a sündisznó… de alapjában véve mégiscsak jóindulatú. Hiszen példásan beöltöztette az egész helyi SA-alakulatot, és azt mondta: „De ez egyelőre még köztünk marad, ha szabad kérnem. Végtére nem kell mindjárt mindenkinek megtudnia, hogy én aranyozom a sírásók szerszámát.” Hermann – már pompázatos SA-uniformisban – német üdvözlésre lendítette karját. Meggyőződése volt, hogy ezzel örömet szerez apjának. Nem tudhatta, hogy inkább mulattatja vele. Alighogy a fia megfosztotta Alfons Maternát az önmaga nyújtotta pompás látványtól, a gazda magához hívta Jablonskit. – Ma újra a nép közé vegyülünk – közölte vele. – Jól van – mondta Jablonski. – Vegyem magamhoz a mordályomat? – Még a zsebkésedet sem! – Mi az, tán életunt vagy? – Nem, csak kíváncsi… hisz tudod, ez az én legnagyobb átkom. – Ezek csak arra várnak, hogy kolbászt csináljanak belőled, Alfons. – Csakhogy én majd megnehezítem a dolgukat. Nem bánom azt se, ha gyávának tartanak. Vigyük magunkkal Mariát meg Brigittét is.
– Azt reméled, hogy az ő puszta jelenlétük megvéd a kísértéstől? – Tulajdonképpen ismered te azt a történetet, amit apámról meséltek? Még gyerekkorában történt, hogy elmehetett egyszer a cirkuszba. Közben egy oroszlán kitört a ketrecéből, és az emberek ordítozva nyomakodtak kifelé. Mit csinált erre a kis Materna? Bemászott az üres oroszlánketrecbe, és magára zárta a rácsos ajtót – ennél biztosabb helyre nem is menekülhetett volna. Érted, mit akarok ezzel mondani? Én az ő fia vagyok! * A „nagy szabadsággyűlés” kezdetben rendkívül sikeresnek ígérkezett: Maulen egész lakossága a helyszínre özönlött, az ünnepi terem már negyedórával a hivatalos kezdés előtt szinte zsúfolásig megtelt. Az SA-nak ugyancsak akadt tennivalója. – A szervezés körül minden rendben van – jelentette Vetter. Klinger csendőr irányította a gyűlés színhelye előtt a felvonulást; az SA – Hermann Materna vezérletével – gondoskodott a gyűlés kifogástalan lefolyásáról. Még Bachus lelkész is megjelent, az első sorban ült a falu egyéb notabilitásaival. – Valamennyi megbízható néptársunk pontosan megjelent – állapította meg elégedetten Eugen Eis. Örvendetes volt az is, hogy a két sátánfajzat éppen Allensteinben tartózkodott. Nem kellett tehát álnok rendbontástól tartani, legalábbis az ő részükről nem. – Teljes diadal! – jelentette Vetter, a nagy szervező Eishez és Eichlerhez lépve. – Mindenki eljött, még Materna is! Útban van! – Most mit csináljunk? – kérdezte Eis. – Adjunk utasítást, hogy tartóztassák fel az ajtóban…
esetleg az SA, aminek az ő fia a parancsnoka? Vagy ültessük díszhelyre? Vagy rá se hederítsünk? Eichler az ajtó résén át a kocsma söntésébe pillantott. Már ott ült Materna és kísérete a söntéspult közelében. – Talán elintézi helyettünk Scharfke – vélekedett Eis. Alfons Materna azonban nem rendelt sem sört, se pálinkát, hanem bort! Éspedig mindjárt több üveggel. Ez alaposan átgondolt terv szerint történt. Scharfke ugyanis kísértésbe esett – nagyobb kereseti lehetőséget szimatolt. Ezért aztán nemcsak megtűrte Maternát, hanem rendkívül előzékenyen bánt vele. A vendéglősök már csak ilyenek. – Most aztán benne vagyunk á pácban – mondta Eugen Eis majdhogynem élvezettel. Megállapította, hogy Eichler kissé verejtékezni kezd. – És milyen jámboran mosolyog ez a Materna… mint egy bárány! – De meddig még! – jegyezte meg Eichler. * Az ünnepély megnyitó aktusaként Eugen Eis lépett a szónoki emelvényre. – Nyugalom, emberek! – üvöltötte, majd bejelentette: – A nemzeti ünnepi ülést ezennel megnyitom! És a várakozásteljes templomi csendben felharsant a kórus és a rezesbanda: Isten, hozzád száll imánk, ki a mennyből nézel ránk… – Szédületes – mondta a söntésben Alfons Materna, és felemelte poharát. – Nem is hinné az ember, hogy létezik ekkora hangerő. E tekintetben mérhetetlen fejlődést értünk el Maulenben. Igyunk arra, hogy a sors megkímélt bennünket attól, hogy ezt a mérhetetlen dübörgést közvetlen közelből hallgassuk. Jacob Jablonski vigyorgott, akár egy tuskó – ahogy a mazuriak mondják. Brigitte Eugen Eist kereste a tekintetével. Maria a poharába nézett, de bárhova nézett is, mindenütt Maternát látta. – Ízlik? – kérdezte szolgálatkészen Scharfke. – A legjobb borom. – Ennek ellenére ízlik – mondta Materna.
Ekkor Eugen Eis is megjelent a söntésben. Üdvözölte Maternát és a lányát – de kezet egyiküknek se nyújtott. Bólintani viszont Maria és Jablonski felé is bólintott – nyilvánvaló jóakarattal. – Nincs rád szükség az arénában? – kérdezte Materna, és fejével a nagyterem felé bökött. – Minden meg van szervezve – jelentette ki Eis, és leült. – Miről folyik a szó odabenn? – kíváncsiskodott Materna. – A szokásos dolgokról – felelte Eis. – Megszerezhetem neked Eichler beszédének szövegét, ha kíváncsi vagy rá. Alfons Materna felállt, és a nagyterem ajtaja felé indult. Jablonski, akár az árnyék, követte. Figyelték a kihallatszó szavakat: Eichler szónokolt! De hogy mit mondott, azt nem lehetett érteni. Materna közelebb lépett az ajtóhoz, Jablonski a nyomában. De Materna, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a lányához fordult: – Te itt megvársz bennünket. Azután Mariához fordult: – Te meg gondoskodsz arról, hogy Brigitte itt maradjon. Maria bólintott. – Micsoda élvezet lesz – magyarázta Materna a barátjának. – Megtakaríthatod a szemrehányó pillantásaidat, Jacob… alig várom, hogy részem legyen egy kis gyönyörűségben. Eichler beszéde rendkívül hatásos volt. A legfontosabb részleteket előzőleg többször elpróbálta a
tükör előtt. A megszervezett közbeszólások azonban sehogyan se klappoltak! Valami tévedés történt. Vetter ugyanis szemben állt az előre kiszemelt közbeszólókkal. Igenám, csakhogy ez azt jelentette: ha a jobb kezével adott jelt, azok úgy látták, mintha a bal keze lett volna, így esett, hogy mikor Eichler Németország igazságáról és jogairól beszélt, felhangzott a „szégyen, gyalázat”, amikor viszont példának okáért az alsóbbrendű fajok kiirtását követelte, valaki üvöltve igazságot követelt. Az igazán tragikus fordulat azonban akkor következett be, amikor Alfons Materna, mintegy mágikus vonzás hatására, a szónoki emelvény felé törtetett. Jacob Jablonski megragadta Materna karját – megpróbálta visszatartani barátját. De Materna – szinte akaratlanul – kiszabadította magát a szorításból. – Németországnak – mondta ebben a pillanatban Johannes Eichler – készen kell állnia a harcra létéért és jövőjéért. – A szónoklat csúcspontja felé közeledett. Ennek megfelelően a szónok drámaian lihegett, akár a versenyúszó a finisben. – És a szabadság mindig nagy árat követel. A jelenlevők közül számosan elbűvölten hallgatták – néhányukat valósággal lenyűgözte a beszéd. Materna kihasználta a kedvező alkalmat, és még közelebb nyomult az emelvényhez. – A mi harcunkat – harsogta Eichler – megnemesíti az igaz ügy, amelyért küzdünk. Ezt vegyék tomásul ellenségeink! Aki megtámad bennünket, kősziklába harap! – Ki a lengyelekkel! – üvöltötte rekedten Grabowski. Észrevette ugyanis, hogy Vetter a fejét fogja. És számára ez volt a jel. Sőt, minthogy Vetter még egyre fogta a fejét, Grabowski még egyszer elbődült: – Ki a lengyelekkel! Eichlernek kapóra jött ez a közbekiáltás – egy kis lélegzethez jutott. Felpillantott a fogalmazványából, és megragadta az előtte álló vízzel teli poharat. És eközben ütötte meg a fülét Alfons Materna hangja. – Engedtessék meg nekem, hogy valami kis apróságra felhívjam a figyelmüket – mondta ez a szelíd és érthető hang. – A „ki a lengyelekkel!” közbekiáltás ugyanis nyilvánvalóan tévedésen alapul. Síri csend támadt a teremben. Csak Eichler kapkodott levegő után. Minden tekintet Maternára szegeződött, de ő békés mosollyal jelentette ki, hogy az itt elhangzott kiáltás bizonyára azt akarta jelenteni, hogy ki innen a lengyelekkel – mármint Németországból! Vagy tán be akarjátok hozni őket? – De hiszen ez szőrszálhasogatás! – zihálta Eichler.
– Így legalább hajszálpontos – vélekedett zavartalanul és nyájas mosollyal Materna. – Jól van, jól van! – mondta Eichler. Melege volt. Újra megragadta a poharát, de már az imént fenékig ürítette. És Materna, szinte aggodalmaskodva, a jelenlevők növekvő ámulatára kijelentette: – Ha már beszélünk, beszéljünk pontosan! Különben könnyen félreértés támad. Éppúgy, mint teszem azt, a mozgalmi egyenruha színe körül. Mert ez az egyenruha kekiszínű. Egyesek persze azt hiszik, hogy ez ugyanaz, mint a kakiszínű. – Riadójárőr! – kiáltotta izgatottan Eichler. Két SA-legény kíséretében berontott a terembe Hermann Materna. De apja csak folytatta a mondókáját – a rohamosztagosokra mutogatva. – Nézzük csak meg ezeket a pompás egyenruhákat – hát kakibarna ezeknek a színe? Nem, nem az! Vagy mégis? – Persze hogy nem – mondta az egyik SA-legény, aki provokálva érezte magát. Materna hangja úgy hangzott, mintha alapvető emberi jogokat védelmezne: – Ez nem olyan barna, mint a szar, hiába mondják egyesek! Emberek, ne hagyjátok magatokat
megtéveszteni! Higgyetek nekem! A szarnak más a színe! Általános zűrzavar támadt. Eichler ekkor – de már későn – a betolakodó eltávolítását követelte. Az SA azonban habozott, végtére is Materna nagyvonalúan fedezte felszerelésük költségeit, és fia, Hermann a rohamosztag vezetője. Ráadásul Klinger csendőr meg se próbált beavatkozni, ami elég meglepő volt. Materna közben teljes hangerővel kijelentette, hogy őt a legjobb szándék vezette. Nem tűrheti, hogy az SA-n száradjon, hogy egyenruhájuk színe – amelyet az ő pénzén vettek – a szarhoz hasonlít. Ennél a szónál azután állhatatosan kitartott, percekig el sem hangzott más szó a teremben. Vetter igazgatótanító és szervezési főnök megsemmisülten kuporgott egy sarokban. A falu notabilitásai úgy gubbasztottak székeiken, akár tyúkok a lécen. Klinger csendőr megtette az előkészületeket, hogy Materna elé álljon: semmiféle bűncselekményt nem lehet rábizonyítani. Eichler végül összeszedte maradék erejét, és kihirdette: – Ne hagyjuk magunkat eltéríteni, néptársak! A szabadságtól megittasult vidám hangulat azonban nem tért vissza. Sőt, néhányan ostobán vihogtak. Materna közben teljes nyugalommal benyomult az első sorba, de ott sem maradt sokáig, mert Jablonski odalépett hozzá, és a fülébe súgta: – Brigitte és Maria eltűnt. Materna erre tüstént Scharfkéhoz sietett. – Hol vannak? A kocsmáros vállat vont. – Engem a vendégek csak akkor érdekelnek – felelte –, amikor rendelnek, és amikor fizetnek… hogy ezenkívül mit csinálnak még, ahhoz semmi közöm. Alfons Materna Jablonskira hunyorított. Ez utóbbi megindult, megkerülte a söntéspultot, és megállt a kocsmáros előtt. – Scharfke – szólalt meg Jacob kedélyesen –, te vén, hájas disznó. Jelentsem fel tán azt a fickót, aki a múlt héten lelőtt egy őzet az erdőnkben? – Nem én voltam! – kiáltotta a szorongatott kocsmáros. – Én nem szoktam lőni. – Persze hogy nem… azt másra bízod. – Jablonski a legcsekélyebb bizonyítékkal sem rendelkezett. – Te csak fölvásárlod a vadhúst… ráadásul gyalázatos áron. Úgy látszik, ez a célzás alaposan felfrissítette Scharfke emlékezetét. Körülnézett, aztán bizalmaskodva előrehajolt, és így szólt: – De én nem szóltam semmit! Ebből már tudta Materna, hogy történt valami.
– Mondj el kertelés nélkül mindent, amit tudsz! – mondta keményen. A kocsmáros engedelmeskedett, és elmondta a következőket: miután Materna és Jablonski bement a terembe, Brigitte, Maria és Eugen Eis ott maradtak az asztalnál. Tovább borozgattak együtt. – És láthatólag ízlett nekik – mondta Scharfke. – Semmi kitérő! – morogta Jablonski. Scharfke sietve folytatta a beszámolót: – Brigitte és Eugen Eis egy ideig sugdolóztak egymással. Aztán fölálltak, és elindultak kifelé, Maria megpróbálta megakadályozni őket… megragadta Brigitte karját, de Eugen Eis nem tűrte. – Ez azt jelenti, hogy… megütötte Mariát? – kérdezte Materna. Scharfke sietve nemet intett, és folytatta a beszámolót: – Brigitte és Eugen kiment a kocsmából. Maria először utánuk akart menni, de aztán bement a
terembe. – A gyűlés kellős közepén? – Nem jutott messzire. Mindjárt az ajtóban két SA-tagnak ütközött. A teremben éppen azt kiáltotta valaki, hogy „Ki a lengyelekkel!” Erre az a két bajtárs tüstént kivitte a kocsmából Mariát. Materna és Jablonski faképnél hagyta Scharfkét. Siettek kifelé, hogy megkeressék Mariát. És már sejtették is, hogy hol találhatják meg. Maria egy padon ült a temető- és a templomfal alkotta szegletben, itt szokott várni Maternára az istentisztelet után. – Gyere ide – mondta Alfons Materna. – Gyere ide hozzám! Maria felállt. Apró, fáradt léptekkel indult Materna és Jablonski felé. Karját testéhez szorította, feje szinte előrebillent a válla között. Alfons Materna a lány felé indult, kezét előrenyújtva. Maria ernyedten Materna karjába dőlt. Materna fölemelte a lány fejét, s a szemébe nézett. Maria szeme szelíden ragyogott – de a homlokáról orrcimpáján keresztül mosolygó szájáig csordult a vér. – Nem fáj – mondta gyengéden Materna. – Most már nem fáj. Maria bólintott. De Materna érezte, hogy karja közt remeg a fiatal lány. Türelmesen várt, míg megnyugodott. – Vidd haza Mariát! – fordult azután Jablonskihoz. – Én csak később jövök, dolgom van még a faluban. Ezzel gyors léptekkel megindult a tejgazdaság felé. A széles homlokzati ablakok mögött sötét volt – ezek az ablakok a rámpára néztek, ahol a tejeskannákat ki- és berakják. Az iroda hátrább volt. Keskeny fénysáv csillant elő az elsötétített ablakok mögül. Materna lábujjhegyen ment fel a kurta falépcsőn. Kinyitotta a ház ajtaját, átment egy keskeny folyosón, és megállt az iroda ajtaja előtt. Kissé meggörnyedt, aztán egyetlen lendülettel, nekifutás nélkül, az ajtónak ugrott. Az ajtó szilánkokra pattant. Ez nem jelentett különösebb erőfeszítést Materna számára. Mert a mauleni róka olyan erős volt, mint két ökör – de szívósság dolgában sem maradt el mögöttük. És ezt a faluban majdnem mindenki tudta róla. Most tehát ott állt Materna az irodában. A pokrócokkal letakart vajasdobozokról két alak ugrott fel. Brigitte és Eis meredt szemmel nézett Maternára. Materna, mintha észre se venné zavarukat, a lecsavart petróleumlámpa tompa fényébe tekintett, és így szólt: – Csak zavarni akartam egy kicsit. Eugen Eis gyors mozdulattal helyrerántotta a nadrágját. Igyekezett becsatolni a nadrágszíját. Brigitte meg térdére húzta a szoknyáját, de fekve maradt, szinte görcsbe merevedve. Eugen Eis megpróbálta menteni a helyzetet. Kihúzta magát, közben sikeresen begombolta a nadrágját, és így szólt: – Legjobb, ha tudomásul veszed a tényeket. A lányod meg én – szeretjük egymást!
– Igen… így van – erősítette meg Brigitte akadozó hangon, de buzgó igyekezettel. Materna élénk figyelemmel vette szemügyre a helyiséget. És úgy látszott, már meg is találta, amit keresett: egy palack ribizkebort. Töltött magának egy pohárral, beleszagolt, és a fény felé tartotta. Aztán felhajtotta. Szakértő módjára bólintott, és megjegyezte: – Még nem érett meg egészen… mármint a bor. – Talán célzásnak szántad? – kérdezte nyugtalanul Eis. – Mert itt befejezett tényekről van szó. – Csakugyan? – Materna gyanús nyájassággal mustrálgatta Eugen Eist. – Ha két ember együtt hál, azért még nem kell mindjárt életfogytiglan együtt maradniok. Ha így volna, neked már jó néhányszor meg kellett volna házasodnod.
– De ez most komoly – jelentette ki Eis. És Brigitte: – Mi ketten tökéletesen egyek vagyunk! – Légy szíves, fogd be a szád – mondta Materna. – Ha nem tudnád, Maulenban vagyunk… és itt nem szokás megkérdezni az asszonyokat. Vagy elvesz feleségül… vagy nem. Ez pedig hamarosan kiderül. – Hát ez megint mit jelent? – kérdezte bizalmatlanul Eis. – Az én gazdaságom a legjövedelmezőbb az egész környéken. És nincs feleségem, viszont van két gyermekem: egy lányom, aki itt fekszik, meg egy fiam, aki egész életében katonásdit akar játszani. Örökölni, a dolgok pillanatnyi állása szerint, mindkettő fog… az egyik többet, a másik kevesebbet. Attól függ. – Engem ez nem érdekel! – közölte Eugen Eis. Alfons Materna hangtalanul nevetett, miközben összehúzott szemmel figyelte Eugent. Aztán így szólt: – Maulenben bizonyára híre járt, hogy Hermann fiam nem éppen a megfelelő örökös számomra, így aztán mit is tehetnék egyebet, keresek magamnak egy derék, szorgalmas vőt. – Tévedsz! – kiáltott fel hevesen Brigitte. – Eugen igazán szeret engem! – No, ennek örülök. Megnyugtató tudat számomra, hogy a lányom jó kezekbe került. Az a szándékom ugyanis, hogy hamarosan újra megházasodom. Elveszek valakit, aki szeret, és akit én is szeretek. Eugen Eis azonnal rájött, mit jelent ez. Arca fehér lett, akár a friss túró, és dadogni kezdett: – Ilyen körülmények között… természetesen… – Eugen! – kiáltotta rémülten Brigitte. Felugrott – nem törődött már sem a szoknyájával, sem a blúzával. Olyan volt, mint egy sebtében kibontott vajcsomag. – Érts meg jól, Brigitte – magyarázkodott Eugen Eis. – Az irántad való érzelmeim természetesen mit sem változnak. De apád alattomos viselkedésére nem számíthattam. Alfons Materna felállt, most már nehézkesebbé váltak a mozdulatai. – Gyerünk haza, lányom! – Nem! – kiáltott fel újra Brigitte. Arca vérvörös lett. Szemében fellobbant a Maternák konoksága. – Hiszen már minden eldőlt. Már nem lehet meg nem történtté tenni. Gyerekem lesz! * Maulenben nem uralkodtak túlságosan szigorú erkölcsök. Hallgatólagosan eltűrték például, amit a hentes vagy a postás felesége művelt. És nem ők voltak az egyedüliek. Azt se vették komolyan, ha egy-egy béreslány megtévedt. Ez már csak azért sem számított szerencsétlenségnek, mert hiszen többnyire illendően megfizettek nekik érte. Legalábbis a kelengyéjük gyarapodott ezáltal. Eichler házvezetőnője például, aki hosszú évekig volt nála, végül remek partinak számított. A mazuri tavasz és nyár hatalmas csábító volt. Ezt mindenki meg is értette – és ha nem a nyár
vagy a tavasz, hát akkor a tél volt csábító, a fehér hó, amely ugyancsak felszította az emberek vágyát a meleg ágy s az emberi test nyújtotta gyönyörök iránt. Végtére ezt is meg kellett értenie mindenkinek. Ha pedig itt-ott időnek előtte útban volt a gyerek, a mauleniek azt mondták: megesik az ilyesmi. Materna elhatározásán azonban mégis csodálkoztak. Megint csak nem tudtak rajta eligazodni a
falubeliek. – Hogy éppen ez a Maria! – hüledeztek. Igaz, a faluban senkinek sem kerülte el a figyelmét, hogy mennyire isteníti ez a lány Maternát. Nem is sajnálták egyiküktől sem az ebből eredő esetleges előnyöket. De hogy Materna el akarja venni ezt a perszónát! Ez a hír részint mulatságot, részint meg felháborodást keltett a faluban és a környéken. Nem azért, mert Maria lengyel volt. Az is csak csekély mértékben számított gátló körülménynek, hogy a lány süket és néma. Hanem ez a Maria mégiscsak egy közönséges cselédlány! Ráadásul majdnem húsz évvel fiatalabb is Maternánál. Nyilvánvaló tehát, hogy csakis azért akarja feleségül venni, hogy Brigittét és Hermann-t elüsse az örökségtől. – Ez a Materna, úgy látszik, mindenre képes – mondogatták a mauleniek. – Mi lesz még ebből? * – Ezt nem fogja megtenni! – mondta Brigitte Materna. – Nem is ajánlanám – jelentette ki fenyegető hangon Eugen Eis. – Az az érzésem, hogy csak játszik velünk. Alapjában véve nagylelkű ember az apám. Próbára akar tenni bennünket… ismerem őt. – Brigitte Eugenhez simult, az meg átkarolta. – Talán csak anyámat akarja bosszantani. Anyám meg én mindig megértettük egymást. – Nagyon helyes – mondta Eugen, mert gondolatai a jelenlegi Eichlernénál jártak. – Apám mindenesetre nagyon önfejű… ezt tudomásul kell vennünk. – Néha azt hiszem, nincs ki mind a négy kereke – jegyezte meg tűnődve Eugen. – De ha ügyesen kihasználjuk, ennek is meglehet a maga haszna… a mi számunkra. A szerelmünk számára. Több mint félmillióra becsülik a vagyonát. – Szeretsz? – kérdezte izzó szenvedéllyel Brigitte. – Hát persze hogy szeretlek – felelte Eugen. – Csak apád adja ránk az áldását. Méghozzá bőségesen! Különben semmi értelme az egésznek. Az ostobák nem halnak ki, az okosak nem akarnak meghalni. De a halált senki sem kerülheti el. – Ilyesmi nem fordulhat elő még egyszer! – kiáltotta Johannes Eichler. – Én mindig számolok bizonyos gyengeségekkel, de aki teljesen csődöt mond, arra nincs szükségem. Mozdulatlanul, akár a kilométerkövek, a helyi pártszervezet néhány élharcosa állt Johannes Eichler előtt: Eugen Eis, Hermann Materna és Vetter. Látszott, hogy nem érzik magukat valami jól a bőrükben. – Node mit is kívánok én? – Johannes Eichler olyan pózba vágta magát, mint egy húsz centivel megtoldott Napóleon. – Nem várok semmi mást, csak azt, hogy mindenki megtegye a kötelességét. Az előtte állók biztosra vették, hogy hozzáfűzi: És ez kutyakötelessége mindenkinek! De Eichler nyilvánvalóan megfeledkezett erről, és dühösen folytatta: – Itt Maulenben én képviselem a legfelsőbb vezetést! És ezért nem tűrhetem, hogy a pártot s vele együtt engem is, nevetségessé tegyenek. Hermann Materna mozdulatlanul állt vigyázzban – szilárdan eltökélte, hogy bármi jöjjön is, ő példás tartással fogadja. Eugen Eis viszont föllélegzett, mivel ő már rájött, kire céloz Eichler:
Vetterre.Ő lesz az áldozat. És ezt láthatóan már ő maga is sejtette. De az igazgatótanító azért még megkockáztatta a magyarázatot: – Ami azt a sajnálatosan szerencsétlen kimenetelű jelszót illeti: – Ki a lengyelekkel! – hát az tajdonképpen Eistől származik. Csakugyan Eistől származott az ötlet, hozzá viszont Eichlertől került. Ám Eis szenvtelenül kijelentette: – Hát ez nevetséges! Hogy ilyesmit az én nyakamba próbáljon varrni! – Szégyellhetned magad! – Eichler hangja porig sújtotta az igazgatótanítót. – Miféle szemét alak az, aki másra akarja kenni a hibáját! Hermann bólintott. Ő is szégyenletesnek tartotta Vetter magatartását – nincs semmi méltóság ebben az emberben! És egy ilyen alaktól reszkettek valaha az iskolában. És Eichler ekkor rámérte Vetterre a döntő csapást. – Ettől a perctől fogva nem vagy szervezési- és propagandafőnök. A pártból való kizárásod ügyében megindítottuk az eljárást. És megkereséssel fordultunk az illetékes tanügyi hatósághoz, hogy minél előbb intézkedjék áthelyezésed ügyében. Az ilyen alkalmatlan elemekre, mint te, nincs szükség Maulenben. Ki innen! Vetter kitámolygott. Eichler semmisítette meg. Eichler? Nem Materna? – Elkerülhetetlen volt! – szólalt meg csaknem szelíden Johannes Eichler. Most aztán átütő erejű példát statuált! A dolog híre hamarosan széles körben elterjed, és meghozza gyümölcsét. – Egyébként őszinte részvétem. Mert Materna döntése, hogy feleségül veszi a cselédlányt, mindkettőtöket gyászba borít – nem? Ez az ember nyilvánvalóan megpróbál kiforgatni benneteket az örökségből. – Engem a magasabb rendű értékek érdekelnek – biztosította Hermann. – Ebben a dologban – jelentette ki megfontoltan Eis – még nem hangzott el az utolsó szó. – Szívből remélem – mondta Eichler, és pálinkát töltött magának meg a vendégeinek. A további örömteljes együttműködésükre ittak. Aztán búcsút vettek egymástól: német köszöntéssel. Eugen Eis és Hermann Materna teljes egyetértésben a falu főtere, a vendéglő felé tartott. Hermannt a teltidomú Christine Scharfke vonzotta. Eugen meg a kedélyét lehűtő sörnek örvendezett. – Ezt a Vettert alaposan kikészítette Eichler – jegyezte meg nem minden elismerés nélkül Hermann. – És ki lesz a következő? Talán kettőnk közül valamelyik? – Ugyan, mi bajunk eshet nekünk, ha továbbra is olyan derekasan helytállunk, mint eddig?! – Helytállhatsz, öregem, ahogy akarsz; hogy elegendő-e, azt egyedül Eichler dönti el. – Eugen Eis a vállát vonogatta. – És éppen ez az, ami nem tetszik nekem. Ez az ember úgy bánik velünk, mintha a kutyái lennénk! – Végtére is ő itt a vezér! – Ez se szentírás – mondta Eugen Eis, és közben Hermannra hunyorított. De Hermann Materna nem értette meg a célzást. – Ne törődjünk az ilyen távoli dolgokkal! – mondta szívélyes hangon. – Foglalkozzunk inkább azzal, ami elérhető – fűzte hozzá, és bizonyára Christine Scharfke lebegett a szeme előtt. – Én csak annyit tudok – fejtette ki Eugen Eis –, ha innen megint kilőnek valakit… az nem én leszek! Én aztán nem! Nekem is megvan a vadászlistám. *
– A közös meggyőződés, úgy látszik, barátságot szül – jelentette Jacob Jablonski. – Nemsokára kart
karba öltve sétálnak majd végig a falun – a fiad meg a vőd. Berúgni már jó néhányszor berúgtak együtt. Alfons Materna Grienspannal állt a lóistállóban. Egy mindenórás kancát nézegettek. Jablonski megjegyzései láthatóan nemigen érdekelték őket. – Nehéz szülés lesz – mondta Siegfried Grienspan, miközben biztos mozdulatokkal tapogatta végig a nyugtalan állat testét. – De hallottam valami új módszerről, hogy a nehéz szülés lefolyását különleges masszázzsal meg lehet gyorsítani. Persze ez azzal a veszéllyel jár, hogy a kanca rámehet… csak a csikót lehet valamennyire biztosan megmenteni. Jablonski a közelükbe sündörgött. – Olyanok már szinte, mint egy kettősfogat – ez a te Hermannod meg Eugen Eis. Akár egy segg két fele. És az Eichler hangja szól belőlük, ha ugyan azt beszédnek lehet nevezni – mondta vigyorogva. Materna elnézően mosolygott. Siegfried Grienspan félrenézett, egy rakás lótrágyára. – Szép idők járnak az én kedves Hermann fiamra – mondta türelmesen Materna. – Most, hogy engedelmeskedhet, kommandírozhat és szervezhet, igen boldognak érzi magát. Alfons a kanca fejére tette a kezét, és magához húzta. Az állat készségesen átadta magát gazdája szorításának, orrával mintha helyet keresett volna magának Materna arcán. – Ami Brigittével történt, mindenesetre szégyen, gyalázat – jelentette ki Jablonski. Materna a fejét rázta. – Semmi sem olyan kiszámíthatatlan, mint az, amit szerelemnek neveznek. Ha Brigitte mindenáron ragaszkodik ehhez az Eishez, ám legyen. – Ha ezt eltűröd, egyszerűen hatökör vagy az én szememben. – Van még valami? – kérdezte vidáman Materna. Jablonski kiment az istállóból. Materna fölemelte a kanca fejét, mint aki bele akar nézni az állat szemébe. – Természetesen igaza van… a tisztességes embernek mindig igaza van. Csak éppen nem mindenki ilyen ezen a világon. Mert aki ezen a világon él, az olyan, mint egy figura vagy inkább csak mint egy óriási szőnyeg egyetlen szála – szorosan és felbonthatatlanul össze van kötve száz és ezer másik figurával és másik szállal. – Alfons – szólalt meg csendesen Grienspan. Jablonski mellett ő volt a másik, aki a keresztnevén szólíthatta Maternát; a harmadik persze Maria lett volna, csakhogy ő nem tudott beszélni. – Szép summa megtakarított pénzem van. Elmehetnénk vele valahová – talán Lengyelországba. Tudok egy kisebbfajta eladó birtokot Krakkótól délre, felkínálták, hogy vegyem meg. – Arrafelé jó földek vannak, úgy tudom – vélekedett Materna –, majdnem olyan jók, mint nálunk. A gabona jól fizet. És a sertés-meg baromfitenyésztéshez sem találhatnánk jobb feltételeket. De engem mégsem érdekel a dolog. – Ne hamarkodd el, Alfons… gondolkodj rajta. – Most mondhatnék neked valami szörnyen ünnepélyes dolgot: hogy itt, ezen a tanyán élt apám és nagyapám. Én itt születtem, és itt is akarok meghalni. De ez mind csak üres beszéd volna. – Hát akkor mi az, ami ideköt, Alfons? – Ugyancsak zavarba ejt a kérdésed, Siegfried. – Materna szinte könyörgő tekintettel nézett Grienspanra – de az nem volt hajlandó megtakarítani barátjának a feleletet. – Mert szinte hajszálra ugyanarról van szó, amivel ez az agyalágyult garázda banda minden lehetséges alkalommal
telekürtöli a környéket… én is szeretem ezt az országot. – Igen – vallotta be csendesen Grienspan –, magam is nehezen válnék meg tőle. Ekkor újra megjelent Jacob Jablonski. – Te, Alfons, én alaposan elgondolkoztam ezen a dolgon.
– Az már baj – vélekedett Materna. – És közben eszembe jutott, hogy megesik az néha, hogy a gyerekek elhagyják az apjukat. De hát ezen a világon semmi sem végleges – csak a halál. Akkor meg mért ne térhetnének vissza? Ha kicsit hozzásegítené őket az ember? – Csak nem akarod a Végzet szerepét játszani, Jacob? – Az úgynevezett barátság gyakran nem egyéb valamiféle érdekközösségnél. Ebből kellene kiindulnunk. – Kényes dolog ez – mondta figyelmeztetően Grienspan. De Materna növekvő érdeklődéssel nézett Jablonskira. – Azt akarod tán megkísérelni, hogy felvilágosítsd a fiamat, miszerint állítólagos barátja kétes egyén? Ezzel csakugyan nyernénk valamit. – És ez, a helyzet jelenlegi állása szerint, gyerekjáték – biztosította Jablonski. – Amit egy asszony félkezével el tud takarni, az már jó néhány fickót kibillentett az egyensúlyából. A szerelem egyszerű, hétköznapi dolog volt Maulenben. És az álszemérem jóformán ismeretlen volt Mazuriában. Hermann Materna azonban más volt, mint a többiek: ő a szerelemben is közismerten idealista volt – nála mindennek olyan tisztának kellett lennie, mint a vadonatúj egyenruhája. Szerette Christine Scharfkét, de tisztelte is. – De finom ember vagy te, Hermann – sóhajtotta Christine. – Veled nem is lehet más az ember – jelentette ki nagy komolyan Hermann. Eichler lakodalmán kezdődött a dolog: Christine volt Hermann asztalszomszédja. Akkor hirtelen remegés járta át a fiú testét, és elhomályosult a tekintete. Ez nem lehetett a mértéktelen evés-ivás következménye – csakis szerelemről lehetett szó. – Eh – mondta Christine, valahányszor a fiú ott állt mellette a söntéspultnál –, hiszen itt nem lehet nyugodtan beszélgetni… ne menjünk fel inkább a szobámba? – Azt nem engedhetjük meg magunknak – tiltakozott az erkölcsös Hermann. – Nem akarok ártani a jó hírednek. Ilyen ember volt Hermann! Tiszta német ifjú! És bár nevetett a trágár vicceken – érteni nem értette őket. Csakhát bajtársias dolog volt együtt nevetni a többiekkel. Hermann olyannak látta Christinét, amilyennek látni akarta: szerelmes német nőnek és eljövendő német gyermekek anyjának! Fogta a kezét, és ujjai olykor-olykor keblének közelébe tévedtek! Borzongató volt. De más nem történt. – Hát ezzel az alakkal semmit nem lehet kezdeni – mondta Christine az apjának. – De Materna fia – hangzott az intő apai szó –, és Maternának nemcsak a takarékpénztárban van tekintélyes folyószámlája. Csak maga az állatállománya annyit ér, mint fél Maulen. Remélem, ez kijózanít. Christine Scharfke természettől fogva tüzes teremtés volt, akár a tűzhely lapja, amely alatt örökösen ég a tűz. Így aztán néhányan már élvezhették is a kegyeit: például Eugen Eis, aki ugyancsak belevaló fickó volt. Hermann-nál viszont úgy érezte a lány, hogy elhanyagolja, hogy félreismeri, talán még vissza is utasítja őt. Azokban a napokban a részeges Grabowski órák hosszat a kocsmában üldögélt. Jacob Jablonski
fedezte e szórakozás költségeit. És Grabowski hálásnak mutatkozott – szinte szakadatlanul a lelkére beszélt Christinének – ilyesféleképpen: – A nagy szerelem még nem ok arra, hogy vénlánnyá savanyodjon az ember. Ezt nem is lehetett elvárni Christine Scharfkétól. A lányt heves nyugtalansággal töltötték el az ilyenféle kérdések: – Tulajdonképpen nem akar ez a jóságos Hermann – vagy nem tud?
Christine szemében ezek valósággal becsületbe vágó kérdések voltak. Így aztán naphosszat ingadozott a kötelesség és a szenvedély parancsa között. A részeges Grabowski egyre csak fecsegett, de még a két sátánfajzat is mintha az ő rovására mulatott volna. Mindezek folytán lassan, de biztosan érlelődtek egy felettébb kínos következményekkel járó esemény előfeltételei. Grabowski, aki literszám vedelte az italt, egy szép napon kijelentette: – Az egyik ember olyan, mint én magam is, hogy a torka szomjúságát nem lehet csillapítani, a másik ember meg másra szomjazik. Ilyenek vagyunk mi, emberek! * – Christine – szólalt meg Eugen Eis, miközben a söntéspultnak támaszkodott –, mondd, mit ér ez az egész élet! Kedvelte az ilyesféle mélyértelmű elmélkedéseket, különösen „az életről”, és különösen akkor, ha kapatos volt. – Te mindenesetre eljegyezkedtél – jegyezte meg éles hangon a lány. – Végeredményben te is. – Eugen két kezével eltakarta a homlokát, érzékeltetvén, hogy szenved. – De hát mit jelent az, hogy eljegyzés! Csakugyan – mit is jelentett ez Maulenben? Kivált, mikor a tavasz bontotta már rügyeit, és az alkalom kedvezőnek látszott. Hermann ugyanis messze volt, a Scharfke-fogadó hármas számú szobája pedig közel. Eugen Eis megragadta a poharat, amit a lány eléje tolt. – Csak annyit mondok neked, hogy nem vagyok boldog. – De a menyasszonyodnak gyereke lesz. – A sorssal – mondta komoran Eis – nem szállhatunk szembe. – Velem nem fordulna elő – mondta büszkén Christine –, én tudom, amit tudni kell! – Te csakugyan pompás példány vagy… ezt én is tanúsíthatom. Christine Scharfke, miközben a poharakat fényesítette, körülnézett az ivóban. Szinte üres volt. Az egyik asztalnál Grabowski ült, hülye vigyorral, egykedvűen; még csaknem tele volt előtte az üveg. – A természetével nem szállhat szembe az ember – mondta Eugen Eis. – Felmegyünk? – Te gazember – sziszegte a lány. Megtörülte a kezét, és felszólítás nélkül újra teletöltötte Eugen poharát. – Előremegyek… ne várass sokáig. * Hermann Materna ezekben a percekben a tűzoltószertárban tartózkodott. Az SA-legényeket okította, éspedig az alparancsnokokat. A téma a következő volt: Csoportgyakorlatozás – a szabadban. – A legfőbb – magyarázta Hermann – a pontos vezényszó. A parancsot mindig hangosan,
érthetően és hatásosan kell közölnünk. Az SA-alparancsnokok, szám szerint hárman, bólintottak. Mindhármuknak erőteljes hangja volt. Nem utolsósorban ez tette őket alkalmassá tisztük betöltésére. – Hermann Materna itt van? – kérdezte az ajtóból egy magas hang. Peter Bachus hangja volt. – Jelen! – mondta Hermann, mindenkor bevetésre készen. – Telefon… odaát a paplakban. – Tűzszünet! – kiáltotta Hermann az alparancsnokoknak. Ezzel a paplakba sietett. Ott leakasztva találta a hallgatót a készülék mellett, felvette, és beleszólt: – Itt Hermann Materna. Meg volt győződve arról, hogy Johannes Eichler hangját hallja – később esküdni mert volna rá. És ez a hang, ahogy átkínlódta magát a formátlan telefonkasztnin, ez a nikotinos, köpködő, recsegő
hang így szólt: – Bizalmas törzsmegbeszélés. Azonnal. A fogadóban – hármas számú szoba. – Igenis! – kiáltotta szolgálatkészen Hermann. Letette a hallgatót, és sietve megindult – a fogadóba. Ott tüstént felment az emeletre, kopogott a megadott szoba ajtaján, és így szólt: – Parancsára megjelentem! Most aztán elkerülhetetlen volt a botrány. Hermann, még mindig gyanútlanul, dörömbölni kezdett az ajtón. Bosszantotta, hogy nem kap választ – végtére is iderendelték. Megpróbált hát behatolni. De most már meg is hallotta szeretett Christinéje hangját is – a lány kikérte magának, hogy zavarják. Hermannban csak ekkor támadt némi gyanakvás. Döbbenten állt és töprengett. Végül olyan erővel kezdett dörömbölni, mintha az afrikai őserdőben dobolna riadót. Hamarosan meg is jelent néhány érdeklődő néző. Megtörtént hát a tragikus eset: Hermann Materna rajtakapta menyasszonyával a barátját és pártbeli bajtársát, Eugen Eist. Ha most fegyver volna nála – menten kirántaná. A tettlegességről azonban lemondott, nem akarta bemocskolni a kezét. Ott álltak hát szemtől szembe egymással: az SA-parancsnok és a helyi pártvezér-helyettes. A pártot szakadás fenyegette! Hermann Maternának eleinte szava is elállt a megdöbbenéstől, de aztán legyőzte némaságát, és így szólt harsány hangon: – Disznó alak! Szemét! – sőt: – Ganéj! – mindezt Eugennek mondta. Továbbá: – Mocskos kurva! Csatornatöltelék! – és: – Szarházi! – s ezzel Christine is megkapta a magáét. És ezzel ki is merült Hermann szótárának idevonatkozó készlete. Dühöngve tört magának utat a bámészkodó vendégek között. – Itt büdös van! – kiáltotta közben, és kirohant a szabadba. Büszkén, de magányosan vágott át a Kutyaréten, fel a Lódombra. Apja odafent állt – mellette Jacob Jablonski. Mintha várták volna. Barátságosan néztek rá. – Apám – mondta Hermann –, rajtakaptam Christinét, méghozzá Eugen Eisszel. Mit csináljak? – Azt neked kell tudnod – felelte higgadtan az apja. – Természetesen levonom a konzekvenciákat. De mi az? – Hermann – szólalt meg őszinte hangon Alfons Materna –, most tulajdonképpen dörzsölhetném a kezemet, és azt mondhatnám: ez szomorú, de hasznos. Te megszabadultál attól a nőszemélytől, a lányom pedig rájön, hogy milyen embert választott. Eugen Eis, hogy úgy mondjam, nem végzett félmunkát az ágyban. – De én még összetöröm a csontját! – kiáltotta Hermann. – Miszlikbe vágom azt a bakkecskét!
– Mindig ezek a nagy ígéretek! – Jablonski Maternára vigyorgott. – Úgy látszik, ez most nálunk a legújabb sport: telebeszélik egymás fejét. * Eugen Eis készen állt, hogy levonja a konzekvenciákat – más választása nem volt. Először azonban tetőtől talpig felöltözött. Azután nyomban Johannes Eichlerhez indult. A mauleni fővezért a malomban találta. Eichler az őrlés menetét szemlélte – időszerű jelképet látott benne: a számtalan különálló, jelentéktelen, összezsugorodott mag hófehér, tiszta tömeggé vált hatalmas erő és a céltudatos zúzás hatására. Az értékek átformálása; megnemesítés; táplálék az emberiség számára. A német emberiség számára! – Az ilyesmitől meghatódom – mondta jelentőségteljesen. – Mert a liszt kenyér, és a kenyér élet. Ehhez bizonyára Eugen Eisnek is lett volna némi mondanivalója, végtére is az „élet” egyike volt kedvelt jelszavainak. De nem tétovázhatott tovább: most valami döntő dolognak kellett történnie. – Noshát… ahogy az élet zajlik – kezdte, és úgy érezte, pompás átmenetet talált. Azután a
„kellemetlen véletlenek láncolatáról” beszélt, nem éppen ügyetlen megfogalmazás, gondolta. Ám Eichler csak annyit mondott: – De most aztán elő a farbával! Halljam, hol szorít a csizma? Erre aztán következett a beszámoló. Eugen Eis kijelentette, hogy elcsábították. Christine „hálóba csalta”. Legyintett, és így folytatta: – És mielőtt észbe kaptam volna, már ott feküdtem az ágyában. – Eugen – kérdezte izgatottan Eichler –, közvetlen tettenérésről van szó? – Igenis! – És ki kapott rajta? Tán csak nem Hermann Materna? – Sajnos, ő – vallotta be szemét lesütve Eugen. – Valaki fölheccelhette. Olyan volt, mint egy vaddisznó. Egyszerűen nem volt alkalmam meggyőzni róla, hogy tulajdonképpen erőszak és fondorlat áldozata lettem… – Disznóság! – mondta felháborodva Eichler. Ezek után módszeresen kezdte meg a munkát. Tájékozódott, tanúkat hallgatott ki személyesen, és a lelkükre beszélt. – Nem engedhetem, hogy a mozgalomban zavart keltsen egy nőszemély, aki bárkivel lefekszik. Ilyen és hasonló előkészületek után „bizalmas fegyelmi tárgyalást” tartottak a pártban, éspedig még aznap. Eichler szeretett mindent azon melegében elintézni – ez elvei közé tartozott. Megidézte a „kakasokat, akik egy tyúkért viaskodtak”. Eleinte fagyos volt a légkör. Hermann egyetlen pillantásra sem méltatta Eugent. De mindenesetre eljött, nem akart nemet mondani a helyi szervezet vezetőjének felszólítására. Mereven ült, mint aki nyársat nyelt. Johannes Eichler mindjárt az elején kijelentette, hogy egyik féllel szemben sincs benne elfogultság. Őt csakis az igazság érdekli. Azután megállapította: – Semmi nem olyan veszélyes és méltatlan dolog, mint a bizalmatlanság bajtársak között – ellenségeink csak arra várnak. Ezek a szavak megtették a maguk hatását Hermann Maternára. Johannes Eichler reménykedve tekintett SA-vezérére. – Egyvalamiről nyomatékosan szeretnélek biztosítani: ha Eugen Eisről kiderül, hogy bűnös, meg vannak számlálva a napjai Maulenben. Eugen Eist nyugtalanság fogta el. Könyörgő és egyben figyelmeztető tekintettel nézett Eichlerre. De az Hermannra összpontosította minden figyelmét. És Hermann Maternát elöntötte az öröm
hulláma, mert a legfőbb hatalom napja rávetette sugarát. Bizalom töltötte el pártvezetője iránt. – Ha valóban igaz, aminek híre a fülembe jutott – mondta keményen és látható nyugalommal Eichler –, akkor majd megmutatom, ki vagyok! Node… igaz volna, csakugyan? Eugen Eistől kérdezem! – Nem – biztosította sietve Eis. Felismerte, hogy mentőövet dobtak feléje, és tüstént megragadta. – Természetesen nem igaz… hogy is lenne igaz. Hermann felháborodva kihúzta magát. Karja úgy mozgott, akár a cséphadaró. – Amit láttam, azt láttam! Eichler egyetértően bólintott. De úgy vélte: – Mindenesetre a látszat néha csal; nem ez volna az első eset. – Eichler az asztalra könyökölt. A mauleni oroszlán hatásos pózba helyezkedett. – Beszéljünk egymással, mint férfi a férfival, mint párttag a párttaggal. És most így kérdem tőled, Eugen Eis: bűnösnek érzed-e magad? – Nem! – vágta rá a kérdezett. – De én rajtakaptam! – kiáltotta Hermann. – Tanúk vannak rá. Johannes Eichler előrehajolt. – Nem lehet, hogy csak beszélgetett Christinével? – És közben levetette az ingét?
– Eugen Eis – szólalt meg szigorúan Eichler – erre magyarázatot kérek! A magyarázat készen állt, Eis közben átgondolta a dolgot: – Az a helyzet, hogy az én alakom körülbelül olyan, mint Hermann Maternáé. És Christine hálóinget akart neki varrni. Meglepetésnek szánta. Ezért kellett rólam méretet vennie. – Nos – vélekedett megfontoltan Eichler –, ilyesmi előfordul. Előzetesen megkérdeztem Christine Scharfkét –, ő is megerősítette Eis vallomását. Attól félek, szörnyű igazságtalanságot követtél el a lánnyal szemben, Hermann. Még jó ideig eltartott ez a megbeszélés. Végül azonban siker koronázta. Eugen Eis elismerte, hogy bizonyos, bár ártalmatlannak tekintendő, hibát követett el, és bocsánatot kért érte. Hermann Materna rendkívüli lelki nagyságról tett bizonyságot – amit meg is követeltek tőle –, mert kijelentette: – A látszat ugyan ellene szól – de a bajtársam ünnepélyesen biztosított, hogy nem történt semmi, és nekem ez elég. A bajtársak kezet fogtak egymással. Lehet, hogy maradtak bennük bizonyos sebek, egy dolog azonban kétségtelen volt: Eichler megmentette a párt egységét, a falu nyugalmát. És ez rendkívül fontos volt, ha tekintetbe vesszük a közeledő eseményeket: elsősorban a már bejelentett nagy népszavazást. * Azon a napon, amelyre a nagy népszavazást kitűzték, fényesen sütött le a nap Maulenre, és az ég, mint valami selymesfényű vitorla, terült a falu fölé. Istentisztelet és Úrvacsora, népi hitvallás és ingyensör, örömünnep és táncmulatság, mindez biztosítva volt. – Ez az Úr napja – mondta Bachus lelkész, ahogy kipihenten hunyorgott a reggeli napfényben. – A tojásrakás napja – mondogatták a mauleniek. – Az embernek viszket a feneke, no meg a gigája is! Gyerünk, mulassunk, ünnepeljünk! Alfons Materna kijelentette: – Ha bekövetkezik, amit lehetségesnek tartok, csakugyan emlékezetes lesz ez a nap. A harangok megkondultak. Scharfke csapra verte az első hordót. Az SA tagjai a tűzoltószertár
előtt gyülekeztek. Johannes Eichler már kora délelőtt magához kérette a náci párt helyi vezetőit. – Előbb vegyünk magunkhoz egy kis szíverősítőt! – szólította fel a pártvezéreket. Azok cseppet se kérették magukat. Az utóbbi időben ragyogóan tiszta, mészfehérre meszelt irodában – ez már Margarete műve volt! – sorakoztak a jóféle harapni valókkal megrakott tálak: két sonka, az egyik főtt, a másik nyers, mellette vastag véres és májas hurka, nyáriszalámi és szárazkolbász, levesestálakban füstölt és sült hering meg egy hatalmas darab tilsiti sajt. Mindezt elsőrangú papramorgóval öblítették le. – Nehéz nap vár ránk – mondta Eichler. – De ez a nap számunkra dicsőséges nap lesz. Kijelentését a jelenlevők egyike sem merte kétségbe vonni. Hatalmas darabokat hasítottak le és tömtek magukba az előttük álló húsfélékből, aztán leöblítették a pálinkával. A hangulat ragyogó volt. Ezen a napon Bachus lelkész úrvacsorát osztott híveinek, amit azok most különösen készséggel fogadtak, hiszen a választás kezdetétől befejezéséig érvényben volt a szesztilalom. * Úgy látszott, hogy a rendezőség figyelmét semmi nem kerülte el. Teljes gőzzel folyt az Eichler-féle szervezés, már napok, sőt hetek óta: ordító plakátok – személyes látogatások – írásbeli felhívások és a rábeszélő tehetség egyéb művészi teljesítményei, íme, Eichler idevágó hivatalos megjegyzése: – Győzni fogunk, és győznünk kell! Majd a nemhivatalos megjegyzése Eugen Eisnek:
– Ezeket a seggfejeket könnyen elintézzük… gyerekjáték az egész! A szavazócédulán így hangzott a döntő kérdés: „Híve vagy-e Adolf Hitler pártjának? Igen vagy nem?” A feleletre két kör volt megjelölve a szavazócédulán – egy nagyobb az Igen-nek, és egy kisebb a Nem-nek. Kétséges lehetett-e ezek után a választás – egy igazi német számára? – Ebbe – mondta bizakodóan Johannes Eichler – még Materna se tud belerondítani. Százszázalékosan együtt kell működnie velünk, hacsak bele nem fáradt még a földi létbe. A szervezés mindenkire kiterjedt – a Maulen északi részén lakó Eichler-bérlőktől kezdve a déli halastavakig, a falu nyugati szélén lakó Uschkurat-nemzetségtől a kemény keleti földeken sínylődő nyomorúságos zsellérekig. Nem kímélt senkit – a gyerekeket és aggokat sem. Dobokkal fölszerelt iskolásfiúk járták a falu utcáit, hogy a „legfélreesőbb zugokból” is kiűzzék a fáradtakat vagy határozatlanokat. Ezeket a gyerekeket Kniese tanító – aki már Vetter utódának tekintette magát – válogatta ki, és tanította be. A kis kölykök megálltak valahol, lábukat szétvetve, odaadóan belevágtak a borjúbőrdobba, és elharsogták a Kniese költötte strófákat: Gyertek, gyertek, kicsik, nagyok, A Führerre szavazzatok, Gyertek, gyertek, sorjába, Szavazzatok a Pártra. Ki nem szavaz a Pártra, Keservesen megbánja. A lárma hangjai Alfons Materna fülébe is eljutottak. A Gross-Grieben felé vezető út ugyanis a Materna-tanya közelében húzódott. A magas kerítés vajmi kevés védelmet nyújtott, így maga a gazda sem menekült meg a gyerekhad üvöltésétől. Ebéd után odakint üldögélt egy padon a ház előtt – almával és különböző jóféle füvekkel töltött
libapecsenye volt ebédre. Maria megint kiváló szakácsnőnek bizonyult. Egyáltalán ennek a fiatal lánynak sok-sok jótulajdonsága került már napvilágra, Materna öregedő szívének nagy gyönyörűségére. Materna csendesen, mosolyogva ült, még akkor is mosolygott, amikor Hermann – a pompás tollazatú pávamadár – megállt előtte. – Érted jöttem, apám. – Úgy beszélsz, mint a Halál az iskolai előadásokon, vagy tán a párt nyelve is ilyen? – Azért jöttem, apám, hogy felkérjelek, gyere be a választásra, senki nem maradhat ki belőle. – Tudod, fiam, ilyen választást többször is tartanak még, de olyan pompás libapecsenyét, mint amilyen ma délben volt, már évek óta nem ettem. És nekem a jó emésztés fontosabb és vidámabb dolog, mint ez az úgynevezett választás. – De most Németországról van szó, apám! És én arra kérlek – nem mint rohamosztag vezető, hanem mint a fiad, hogy állj ki mellette fenntartás nélkül. – Fenntartás nélkül? Németország mellett? – Ahogy illendő! – Jól van, legyen hát! – Alfons Materna felállt. – Ha neked annyira fontos, hát akkor most tesz valamit az apád Németországért. Fenntartás nélkül! * Hivatalosan bejelentették, hogy délután öt órakor véget ér a szavazás. De Johannes Eichler Eugen Eis társaságában már három órával azelőtt végignézte a listákat. Kereszttel voltak megjelölve azok, akik már szavaztak. És már csak néhány név mellől hiányzott a kereszt. Azoknak a nevét, akikről nyilvánvaló volt, hogy nem túlságosan nagy örömüket lelik a választásban, cédulákra írták fel. És ezek a cédulák tüstént az SA kezébe kerültek. A párt harci csoportja haladéktalanul a helyszínre is cipelt egy fogatlan, dadogó nyugdíjast, aki
már hónapok óta ki se lépett szegényházbeli padlásszobájából; két gyengeelméjű javasasszonyt; egy épphogy választóképes korba lépett fiatal párt, akik mit sem sejtve élvezkedtek a tóparti bozótban; továbbá egy súlyosan beteg öreg parasztot is behurcoltak diadalmasan a szavazóhelyiségbe. Meg is halt mindjárt utána, de legalább abban a meggyőződésben költözött át a másvilágra, hogy teljesítette hazafias kötelességét. Közben a gyerekhad továbbpergette a dobokat, és harsogta a versikéket. Úgy mozogtak, akár a felhúzott játékbabák. Szájukat hatalmasra tátva üvöltötték: Adolf Hitler, te fénylő germán lobogó, Adolf Hitler, a szívünk érted dobog, ó! Adolf Hitler, mi csak érted élünk, Nélküled az élet mit sem ér nekünk. Ki téged nem szeret, gazember, áruló! Ki téged nem követ, közénk az nem való! Egy kurta óra még – és Maulenben megtörtént a választás. Már csak három kereszt hiányzott a listáról – Materna, Jablonski és Grabowski neve mellől. – Ide velük! – kiáltotta Eichler SA-legényeinek. Grabowskit – a közismert iszákost és a régi rendszer sokszor perbe fogott áldozatát – volt a legkönnyebb előteremteni; kedvenc helyén, a temetőfalon kuporgott. És ivott. Nem zavarta, hogy szesztilalom van a választás ideje alatt – neki megvoltak a maga tartalékai.
Most aztán mámorosan vidám hangulatban vonult a választóhelyiségbe, és vihogva kérdezte: – Csak nem késtem el? – Legfőbb ideje, hogy megérkeztél, te borostömlő! – mondta Eugen Eis, aki már az ajtóban várta. – Befelé, mocskos disznó! – Hiszen jöhettem volna én korábban is – harsogta Grabowski –, csak egy kis szíverősítőre volt szükségem. Mert, ugyebár, itt most nagy dolgokról van szó – vagy nem? – Persze, de még mennyire! És mindjárt az életedről lesz szó, ha nem tűnsz el nyomban a szavazóhelyiségben. – Igenis, tűnök! – kiáltotta szinte katonásan Grabowski. Még a bokáját is megpróbálta összevágni. – Én választópolgár vagyok! És most teljesítem választási kötelességem! Én nem hagyom benne a szarban a Führeremet! Éljen a Führer! – Nem vagyunk kíváncsiak a locsogásodra! – Eugen Eist idegesítette ez az ember – no meg lassan már kellemetlen módon feltűnést is keltett. – Mars be, és húzd oda a keresztet! – Micsoda? Keresztet csináljak? – kérdezte Grabowski, és dülledt szeme tágra meredt a csodálkozástól. – Hogy én – keresztet? Mint a templomban? És ez a Führer szellemében történik? – Hallod-e, hülyének tartasz te engem? – Eugen Eis nyugtalankodni kezdett, ez a részeg disznó még nevetség tárgyává teszi. A körülöttük állók már gyanúsan vigyorogtak. – Lódulj be, és rajzolj egy keresztet, oda, ahol egy kört látsz. – Aha! – Grabowski körülnézett – élvezte a feléje irányuló általános érdeklődést. – Csinálok egy keresztet, oda, ahol egy kört látok. Krisztuskereszt legyen, vagy horogkereszt? Eugen Eis végre rájött, mit is akar elérni Grabowski ezzel a bárgyú időhúzással. – Na, jól van – suttogta –, engedélyezek egy fél litert. – Csak felet – egy egész keresztért? – Legyen hát egy liter, de most már tűnj el! – Éljen a Führer! – kiáltotta Grabowski. – Sose felejtem el neki. * Közvetlenül ezután Alfons Materna és Jacob Jablonski is megérkezett, méghozzá SA-kísérettel: két egyenruhás előttük, kettő mögöttük. A szavazóhelyiség előtt összegyűlt nép majdnem tisztelettel
nyitott utat nekik. – Mindent Németországért! – jelentette ki nagy vidáman Materna. Ekkor Johannes Eichler lépett ki az épületből – idejében jelentették neki Materna érkezését. Néhány lépésnyire elébe ment ellenfelének. – Örülök – mondta hangosan, érthetően –, hogy te is eljöttél a kötelességedet teljesíteni. – Tartom szerencsémnek – biztosította Materna. – Biztos vagyok benne – folytatta Eichler követelőzve –, hogy te sem lehetsz a Führer ellen. – Ezt úgy mondta, hogy a távolabb állók is meghallják. De utána inkább bizalmasan és szinte figyelmeztető hangsúllyal, halkan hozzátette: – Nem számítok én arra feltétlenül, hogy tudni fogod, mit kíván az illendőség, Materna, csak fölteszem, hogy nem vagy idióta. – De még ha idióta volnék is – mit változtatna az a mi szeretett Führerünk iránti csodálatomon? – Ez – mondta Eichler, és úgy érezte, most már oka van a megkönnyebbülésre – mindenesetre férfibeszéd. *
Miután Materna és Jablonski is leszavazott, senki sem hiányzott már a listáról. Véget ért hát a mauleni választás – éspedig több mint egy órával a hivatalosan megállapított idő előtt. A példás szervezés meggyőző diadala – mármint Johannes Eichler szervezőtehetségéé. Szerény, de büszke szavakkal táviratozott Eichler a kerületi pártvezetőségnek: Maulen egyemberként tett hitet a Führer és a Párt mellett! Heil Hitler! Eichler s. k. Ezalatt a csendőr közhírré tette a szavazóhelyiség előtt: – Ide figyeljenek, emberek! A szavazás véget ért. A szavazatokat mindjárt megszámlálják. Az eredmény rövidesen várható. Ez fontos közlemény volt, mivel azt jelentette: ha a szavazóhelyiséget bezárják, automatikusan csapra verik a söröshordókat. Scharfke már meg is kezdte, egy deszkabódéban, az ingyensör mérését. A nép a bódé felé özönlött – már akinek nem volt éppen gyülekeznivalója. Az SA tartotta fenn a rendet a csapra vert hordók előtt hosszú sorokban kígyózó tömegben. A tűzoltózenekar tagjai elhelyezkedtek a kocsma előtt – az ő feladatuk az volt, hogy miután kihirdették a választás eredményét, vidám nótákat, azaz indulókat fújjanak. A dobos gyerekhad is – szerencsére utoljára ezen a napon – akcióba lépett. A sok kántálástól jócskán berekedve, a következő strófát harsogták: Csak egy a biztos: hogy győzni fog a Führer, Aki mást mond, az hitvány gazember. De köztünk egy sincs, ki hitvány gazember, Hát annyi szent, hogy győzni fog a Führer. – Nofene – fordult Alfons Materna elragadtatottan a mellette álló csendőrhöz –, ez a nép hangja volna? – Azt hiszem, választási jelszavak – felelte óvatosan a csendőr. – Az pedig engedélyezve van. – De én azt hallottam, hogy „Führer” és „gazember”. Valami mélyebb értelem rejlik talán e mögött az összefüggés mögött? – Nekem ehhez semmi közöm – mondta a csendőr. – Az ilyen árnyalatok a pártra tartoznak. * A szavazatok összeszámlálása alig félórába tellett. Utána szélesre tárták a szavazóhelyiség ajtajait. Elsőnek Eugen Eis lépett ki, és fölemelte a karját; a gyerekhad harsány dobpergésbe kezdett, a rezesbanda háromszoros tust húzott. Ekkor megjelent Johannes Eichler, és belekiáltotta a várakozásteljes csendbe: – Párttestvérek! Bajtársaim és barátaim! Kedves hazámfiai! Ismertetem a szavazás eredményét!
Hatásos szünet következett. Eichler mélységesen élvezte ezt a pillanatot – úgy érezte, a legjelentősebb pillanata ez politikai pályafutásának. És ebben nem is csalódott. – Maulen községben a mai napon kétszáztizennyolc választójoggal rendelkező polgár tartózkodott. Ebből kétszáztizenheten jelentek meg a választáson, ami azt jelenti, hogy senki sem tartózkodott a szavazástól, mivel az az egy hiányzó szavazat Leipski öregbéresé, aki a mai napon a kora reggeli órákban jobblétre szenderült. – A választásra megjelent kétszáztizenhét személy egytől egyig leadta szavazatát. Az érvénytelen szavazatok száma: nulla. Érvényes tehát: kettőszáztizenhét szavazat. A kétszáztizenhét választó közül kettőszáztizenheten Igen-nel szavaztak. Vagyis: a Nem-mel szavazók száma: nulla. És ez mit
jelent: százszázalékos részvétel, százszázalékos igen! – És Eichler nem állhatta meg, hogy spontán megjegyzését hozzá ne fűzze: – Barátaim, ez életem legboldogabb pillanata. – Háromszoros hurrá a mi hőn szeretett Führerünkre – kiáltotta Eugen Eis. De mielőtt a jelenlevők a megkövetelt háromszoros Sieg Heil-ben törhettek volna ki, mielőtt a gyerekhad fülsiketítő dobpergést rendezett volna, mielőtt a készséges fúvósok rázendíthettek volna, megszólalt egy nyugodt, szilárd, tökéletesen érthető hang: – Hát ez sehogy se stimmel. Materna hangja volt. – Mit jelentsen ez? – kérdezte elképedve Johannes Eichler. – Ebben az ünnepélyes órában, amikor a német nép egy emberként emelkedett fel… – Az lehet – mondta Materna. – De egyvalami mégse stimmel. – Mégpedig az eredmény, amit az imént kihirdettél. – Ez a hivatalos eredmény volt! A nép akaratának a megnyilvánulása! – Ez mind lehetséges, Eichler – csupán egy apróság nem: az adataid nem stimmelnek. Fenyegetően, mint egy oroszlán, lépett Maternához Eichler. És a fülüket hegyező, ámuló, heccre vágyó mauleniek előtt kijelentette: – Adok neked egy jó tanácsot, Materna! Gondold meg alaposan, mit beszélsz. Saját érdekedben. – Nekem nincs semmi meggondolnivalóm – mondta háborítatlan nyugalommal Materna. – Mivel legalább egyvalaki Nem-mel szavazott… azt biztosan tudom. – Kétvalaki – szólalt meg ekkor Jablonski, és Materna mellé lépett. – Apám! – kiáltotta rémülten Hermann. – Ez nem lehet igaz! – Gonosz rágalom! – kiáltotta Fischer, a halász. – Itt közbe; kell lépni az SA-nak és a csendőrségnek is! De a csendőr csak áll, és meg se mozdul! – Mindjárt közbelépek! – jelentette ki Klinger. – De hogy ki ellen lépek közbe, az még kiderül. Mert ha itt netán szavazathamisítás esete forogna fenn, az egyértelműen kimeríti a bűncselekmény tényét. Johannes Eichler húsos képe vörös lett, akár a paradicsom. – Aki a Führer ellen van, az a német nemzet ellen van – az kívülhelyezkedik minden társadalmon. Az a nép ellensége! Szóval te a Führer ellen vagy, Materna? – Micsoda kérdés! – Akkor hát te is Igen-nel szavaztál? – Nem. Úgy látszott, Johannes Eichler bölcsessége végképp kimerült. Szinte rimánkodva kereste Eugen Eist a tekintetével, de az elmélyülten szemlélte a körmeit. A máskor oly megbízható párttestvérek is lesütötték a szemüket. Hermann SA-csapata mozdulatlanul vigyázzban állt. A mauleni nép pedig szánalmasan bárgyú képet vágott. Ekkor azonban megszólalt Materna: – Úgy vélem, nem elég keresztet rajzolni valamiféle Igen alá. A dolog nem ilyen egyszerű.
– Jó, jó… szóval a Führer mellett vagy. – Én szeretem a Führert – jelentette ki Alfons Materna. – De ez a szavazócédula csak azt kívánja tőlünk, hogy egy pártra igent mondjunk – semmi többet. Mintha egy közönséges pártról lenne szó, mint teszem azt, a kommunisták. Csak nyomorúságos bürokraták tudnak ilyen ostobaságot kitalálni. De én azt mondom, hogy a mi Führerünk nem holmi áru, amit venni és eladni lehet. Ezért rajzoltam a Nem-hez a keresztemet.
– Én is – mondta Jablonski. – Három nemleges szavazat! – károgta Grabowski. Erre megszavaztak neki még egy litert – csakhogy ezúttal Materna. – De én csak az irányt tévesztettem el. Nem volt már elég biztos a kezem. Túl keveset ittam. – Ez aljas aknamunka! – nyögte ki nagy nehezen Johannes Eichler. – A választás lefolyása ettől a perctől fogva rendőri vizsgálat tárgya – kiáltotta elszánt hangon a csendőr. – Ezennel lefoglalok minden választási dokumentumot. Közben újabb négy mauleni polgár jelentkezett – köztük a pártbéli hivatalából elmozdított Vetter –, és kijelentették, hogy ők is Nem-mel szavaztak. Éspedig ugyanabból az okból, mint Alfons Materna. ők is azt állították, hogy szeretik a Führert – de nem tudták volna elviselni, hogy egy ilyen néptől idegen választási formula megfossza az őt megillető méltóságától. – Ez a vég – nyöszörögte kimerülten Johannes Eichler. – Kié? – kérdezte kegyetlenül Eugen Eis. A halál nemcsak oldja, olykor szorosabbra is fűzi a kötelékeket. A legtöbben azonban nem akarnak mást, csak életben maradni. A mauleni választások eseményeivel kapcsolatban sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó vélemény kapott szárnyra. Egyesek azt mondták: sajnálatos tévedés történt. Vagy éppenséggel: rágalom. De akadtak jó néhányan, akik csalásról suttogtak, s ezt hárman nyíltan ki is mondták. Mert még mielőtt kihirdették volna a végeredményt, Eichler már távirati úton közhírré is tétette: a königsbergi birodalmi rádió több ízben világgá kürtölte, sőt a Deutschlandsender is átvette. A mauleni pártszervezethez még aznap számos mértékadó és befolyásos párttag jókívánsága futott be. A csendőr eközben bőszen teljesítette hivatali kötelességét. De bárkit vett elő, mindenki azt állította, hogy ő teljesen ártatlan, hogy a Führer elvei szerint, jóhiszeműen, csak parancsot teljesített. Eichler parancsát. A birodalmi vezetőség felszólította a kelet-poroszországi körzetet, hogy foglaljon állást a dologban. Erre elővették az illetékes kerületi vezetőséget. Azok pedig a mauleni helyi csoporthoz fordultak, azzal az utasítással, hogy a bűnöst meg kell találni. * – Sürgősen beszélnem kell veled – mondta Eis a Materna-porta kapujában. Alfons Materna a nadrágtartóját huzigálta. Arca mintha enyhén fintorgott volna. – Föl akarsz heccelni – Eichler ellen? Eugen Eis képtelen volt leplezni meghökkenését; ez a Materna mindent előre kitalált. – Azt hiszem, Eis, meg kell próbálnod rábeszélni engem, hogy meghiúsítsam a följelentést a választás meghamisítása miatt. – Materna, beszélhetnénk egészen nyíltan egymással? – Hát most nem úgy beszélünk? Eugen óvatosan körülnézett. – Végtére is – kockáztatta meg a kijelentést –, bennünket bizonyos családi kapcsolatok kötnek össze… mi legalábbis azt tervezzük.
– Én nem – mondta Alfons Materna. – Most már aligha kerülhetjük el! A lányod gyerekének apa kell… az pedig én vagyok. Úgy gondolom, legjobb lesz, ha a jövőben együttműködünk. – Kinek lesz a legjobb? Én csak annyit tudok, hogy Eichler nyakig benne van a pácban. És saját magának köszönheti. Én kihúzhatnám belőle, egyetlen, az eskü érvényével bíró nyilatkozattal. De neked ez nem volna ínyedre, Eis. Mert a párt vályújánál te vagy a következő. Ha Eichlernek vége, akkor eljön a te órád. – Te csak örülhetnél ennek, Materna. – Szó sincs róla. Mert Johannes Eichler mégiscsak oroszlán vagy legalábbis farkas, ahogy vesszük – de te csak sakál vagy, Eugen Eis. Egy dögkeselyű. Okádhatnékom van tőled. – Csak lassan a testtel, Materna, csak lassan! – Eugen Eist nem lehetett egykönnyen megsérteni. – Gondolj inkább a lányod boldogságára – születendő fiam anyjának a boldogságára. Az unokád anyjának a boldogságára. – Jacob – kiáltott át az udvaron Materna –, a kutyákat! * Eugen Eis szaporán szedte a lábát, sietett egyenesen Johannes Eichlerhez. Amint odaért, kijelentette: – Minden elképzelhetőt megpróbáltam, a lelkiismeretére hivatkoztam, különböző ajánlatokat tettem neki, de hajthatatlan maradt. – Ez rá vall – nyögte ki nagy keservesen Eichler. Nehezen viselte el a csalódást. Mert most már számítania kellett arra, hogy pártfegyelmit, sőt beláthatatlan következményekkel járó bírósági eljárást indítanak ellene, s így arra is, hogy elmozdítják helyi pártvezetői tisztségéből. És mindez azért, mert ez a Materna ég a bosszúvágytól. – Nem átallott sakáloknak és dögkeselyűknek nevezni bennünket. – Istenem, milyen undorító mindez! – Voltaképpen rokoni érzelmeket kellene táplálnom iránta, de ilyen helyzetben képtelen vagyok rá. Oda fogom juttatni ezt az embert, ahova való. Eis, noha nem kínálta senki, kiszolgálta magát Eichler pálinkájából. Biztos mozdulattal a legjobb palackot választotta ki – magas alkoholtartalmú rozspálinka volt, aranysárga akácmézzel vegyítve, amit Kelet-Poroszországban „medvecsapdának” neveznek. Felhajtott két teli pohárral. – Most az Egészről van szó. Mától fogva százszázalékos intézkedésekre van szükség, különben bajba kerülünk. Johannes Eichler rádöbbent, hogy a helyzete felettébb kényes. De esze ágában sem volt, hogy beletörődjék. A mauleni oroszlánnak még üvölteni volt kedve. Először is leváltotta Hermann Maternát SA-parancsnoki tisztségéről. A derék fiú láthatóan nagyon szenvedett ettől. Először leitta magát a sárga földig, s közben sértő szavak törtek ki belőle a párt és a helyi vezetőség ellen. Nem sokkal ezután Hermann Materna eltűnt a faluból. Hamarosan Lötzenben bukkant fel. És ott belépett Siegfried Grienspan üzletébe – eleinte amolyan gyakornokfélének. De hála Materna anyagi támogatásának, hamarosan résztulajdonosa lett a vállalkozásnak. És tüstént hozzáfogott, hogy megszervezze a jószágkereskedést, mint egykor harci csoportját. És lám, az üzlet egyszerre virágzásnak indult! Eugen Eist kinevezték helyi SA-parancsnoknak. Ez a tény, no meg az, hogy a pártvezetőnek is helyettese volt, tetemesen megnövelte a tekintélyét. De latba is vetette, amikor ütött a döntő óra.
– Most már mindenki tudja, hogy Materna a nép ellensége, sikerült lelepleznünk – mondta, és
még egyszer, utoljára Eichler áldását kérte minden további akciójára. – Akkor most mindenben szabad kezet adsz nekem? – Ami elkerülhetetlen – mondta Eichler –, annak meg kell történnie. * Eugen Eis még aznap este találkozott a menyasszonyával, Brigittével. A találkozást Fritz Fischer szervezte meg, akit kineveztek SA-parancsnokhelyettesnek. És csakis azért vállalkozott kerítői tevékenységre, mert annyira széles látókörű volt a politikában. – Ne hidd el soha, amit az emberek beszélnek – mondta Eugen Eis, miközben szájával megérintette Brigitte jobb fülét. – Csak bennem higgy, senki másban. – Látod, eljöttem – mondta meggyőző egyszerűséggel a lány. Beszálltak az egyik csónakba. Körülöttük alkonyi fénybe borult a szárazföld. Mintha az erdő a tó mélyére süllyedt volna. A kékesfekete víz magába szívta az eget. – Apád bizonyára nem tudja, de meg kell mondanom: én kedvelem őt – mondta Eugen, megragadta a lány kezét, és magához húzta, le a csónak fenekébe. Brigitte odaadóan a vállára omlott. – Végtére apád is ember, bizonyára neki is megvannak a gyengéi. – Ne beszéljünk róla – mondta lihegve a lány. Nem beszéltek róla – jó negyedóra hosszat semmiről sem beszéltek. Feküdtek a csónak alján, érezték a ragadós kátrány, az édeskés víz és a forró veríték szagát. És a csónak hevesen ingott alattuk. Aztán szétváltak. Percekig mozdulatlanul, zihálva feküdtek. – De hiszen ő is volt egyszer fiatal – szólalt meg végül óvatosan Eugen. – Az ő életében is akadtak nyilván pillanatok, amikor… És így ment tovább – félig kimondott célzások, nyájasan-szuggesztív kérdések, gyengéd vallomások. Eugen megpróbálta észrevétlenül bekeríteni célpontját. Látszólag szeretetteljesen leste Brigitte ajkáról a szót: tréfálkozott, igyekezett biztatást kicsikarni a lányból, és közben állhatatosan visszatért a témájához: végtére egy Maternának is kell hogy… Brigittének végül eszébe jutott egy név: Amália Amrein. Margarete asszony említette ezt a nevet a válás alkalmával, ilyesféleképpen: „Velem nem művelhetsz olyasmit, mint azzal az Amrein Amáliával.” Eugen keze most megint fölfelé csúszott, a lány térdére s onnan a combjára. Brigitte megint újra hátradőlt, zihálva, és a férfi hangja, mintha rózsaszín vattarétegen keresztül szólt volna: – Mi volt az a név? – Amrein Amália – rebegte Brigitte odaadóan. * – Te rám bíztad a fiadat – mondta mosolyogva Siegfried Grienspan. – Csakhogy én mostanáig nem tudtam, milyen fáradságos néha a barátság. Alfons Materna igen mulatságosnak találta a helyzetet: hogy éppen Hermann társult be Grienspan üzletébe. – El kellett terelnem a figyelmét. Ez a szegény fiú úgy szenved attól, hogy megfosztották a tisztségétől, mint egy derék kurva, akit kikergetnek a kuplerájból, mert nem volt elég szorgalmas.
Ez a becsületébe vág. – Nos hát… közben nagy keservesen megértettem vele, hogy a jószágkereskedőnek is lehet becsülete. Hermann azonban úgy véli, csakis akkor, ha szín árja! – Nézd, Siegfried, ha túl sok nehézséged van vele, egyszerűen dobd ki! – Az sajnos, lehetetlen, Alfons… merthogy közben ő dobott ki engem. Materna megint nevetni kezdett, hogy a könnye is kicsordult
– Ez a világ napról napra nevetségesebb lesz! – Micsoda? Kiszorít az üzletből, és te ezt eltűröd? – Mi mást tehettem volna? Nem akart együtt dolgozni velem. Nem maradt hát más választásom, hagyom, hogy egyedül dolgozik, persze nekem. – És te mit csinálsz közben? – Együtt ünnepelek a barátaimmal – felelte Grienspan, és Maternára, Jablonskira és Mariára emelte poharát, no meg Peterre és Konradra is, akik mohó kíváncsisággal szintén beállítottak. – A lakodalomra – ígérte Materna, miközben Maria vállára tette a karját – pezsgőt hozatok. És mindnyájan hivatalosak vagytok, de csak ti, senki más. És az a nap olyan lesz majd, mintha magát az Úristent látnánk vendégül Mazuriában. A jelenlevők vidáman néztek Maternára, ő meg Mariára mosolygott. A lány azonban hirtelen izgatottan felugrott – az ablakra meredt. És a következő pillanatban már darabokra tört az ablaküveg, és a szilánkokkal együtt öklömnyi kődarab vágódott a szobába. Néhány pillanat múlva nyers, tompa és gonosz hangok hallatszottak kívülről, otromba ütemre: – Mars ki, zsidó! Mars ki, zsidó! Mars ki, zsidó! Jacob Jablonski ugrott elsőnek az ajtóhoz. Utána Materna és a két fiú. Grienspan Mariához lépett; rámosolygott, és gyengéden leültette. Maga is leült mellé, ránézett és bólintott. Odakint megkezdődött a vadászat. A zsidózók már eltűntek a sötétben – sietős, dübörgő lépteiket azonban messziről is hallani lehetett, a falu irányába futottak, egyenesen az országútra. A két fiú tigris módjára száguldott, de nem valami nagy kitartással. A versenyt végül Jablonski házőrző kutyái nyerték meg – el is kapták az egyik ordítozó alakot. Fiatal volt, sajtszínű, és remegett a hangja. Öklendezett, és egész testében reszketett. – Ijedtében összecsinálta magát – állapította meg Jablonski, rövid szimatolás után. – Gyakran megesik ez az ilyen nagypofájúakkal. Úgy látszik, valami összefüggés lehet a két dolog között. Materna zseblámpája a fiatalember arcába világított – otromba, puha arc volt. És ez az arc az egyik Uschkurat-fiúhoz tartozott. – Mit csinálunk ezzel a nyavalyással? – kérdezte Jablonski. – Alaposan elfenekeljük! – kiáltotta a két fiú. – Az túl kevés – mondta Materna. – Sokkal nagyobb büntetést mérünk ki rá, éspedig azt, hogy tisztességesen bánunk vele. * Bevezették hát az Uschkurat-sarjat a Materna-ház nagyszobájába. Alfons Materna széket tolt elé. – Talán megszomjazott – mondta Grienspannak Materna. – Az ordítozástól mindig megszomjazik az ember. – Grienspan, némi habozás után, vörös bort töltött egy pohárba, és kínáló mozdulattal a rémült fajvédő elé tette. A fiú sápadtan, bambán a cipőjére szegezte tekintetét. Szörnyen bosszantotta, ami vele történt. – Kedves egészségedre! – szólalt meg barátságosan Materna. A két sátánfajzat eközben sietve a faluba indult. Konrad apjához ment, Peter meg Uschkuratot
katta fel. Mindkettővel közölték, hogy Materna szívesen látja őket egy pohár borra, no meg valami fontos ügyben beszélni is akar velük. Nem is habozott egyikük sem, tüstént útnak indultak. Uschkurat, a polgármester és parasztvezér, megrökönyödve pillantotta meg a fiát Materna házában. – No, nézd csak… hát ez meg mit keres itt? – A vendégem – jelentette ki Materna. A csendőr megjátszotta, hogy ő már semmin sem csodálkozik. Mintha csak látogatóba jött volna Maternához. Közben úgy tett, mintha észre sem venné a megtört Uschkurat-fiút s a bezúzott ablakot – a vörös bort viszont annál inkább. Élvezettel szagolt bele az eléje tett pohárba. Miután ittak, Materna azt kérdezte:
– Klinger úr, kérhetek magától valamiféle felvilágosítást? – Természetesen – felelte előzékenyen a csendőr. – Tegyük fel – kezdte mintegy csevegő hangon Materna –, hogy a következő történt: itt ülök a barátaimmal. Egyszer csak öklömnyi kődarab vágódik be az ablakomon. Utána kiabálást hallani. „Mars ki, zsidó!” Hogyan vélekedne erről, Klinger úr? – Hát ebben az esetben, ugye – mondta a csendőr –, a következő volna a tényállás: erőszakos behatolás az udvarába – ez kimeríti a magánlaksértés tényét. Azután: kőhajítás az ablakon keresztül – ez fenyegetés és ugyanakkor dologrongálás. Továbbá: a „Mars ki, zsidó!” – hát, ez felér a kényszer alkalmazásának szándékával, azonkívül éjszakai nyugalmat megzavaró lárma. Mindez együttvéve – csak valamennyire is igazságos bírói ítéletet feltételezve –, néhány hónapi fogház. Materna fölemelte, és fenékig ürítette a poharát. Hálásan nézett a csendőrre. Aztán Uschkuratra tekintett, aki paradicsomvörös lett dühében. – Ha följelentést tennék azért, amit az imént elmondtam – kérdezte Materna –, mi történne? – Akkor – felelte a csendőr – átvenném a feljelentést, feldolgoznám, és továbbküldeném. Materna erre egy szót se szólt, Uschkurat nyögve felállt, odament a fiához, megállt előtte, és megmarkolta az ingét. Aztán lassan, mintha csak daruval emelné, felhúzta a székről. És az arcába vágott a fiának – előbb jobbról, aztán balról. Utána még egyszer – ezúttal azonban előbb balról, aztán jobbról vágta pofon. Végül odacsapta a székhez, mint egy forró krumplit. – Nincs följelentés – szólalt meg ekkor Materna. – A dolog magától elintéződött. * – A kutyaúristenit! – kiáltotta Eugen Eis, és megvetően mérte végig az SA-riadójárőr maradványát. – Egyszerűen hagyjátok, hogy elcsípjenek benneteket! A fajvédők ott álltak előtte – mélyen átérezve, hogy csődöt mondott a tudományuk. Pedig ők csak a parancsot igyekeztek teljesíteni. – Vagy nem is parancs volt, csupán ösztönzés? Ezt már maguk sem tudták. – Az ilyen magatartás – kiáltotta az SA-vezér – szégyen az egész mozgalomra! Az ilyen magatartás káros a pártra. Hagyjátok, hogy rajtakapjanak benneteket! Eugen Eis haladéktalanul közölte a kellemetlen hírt Johannes Eichlerrel. És Eichler felismerte: alárendeltjeinek siralmas kudarca még jobban aláássa a pozícióját. Minden erejét megfeszítve gondolkodott a megfelelő megoldáson. A megoldást csak órák múlva találta meg – éspedig saját erejéből, mert Eis tanácstalan volt, és Eichlert leste. – Ezt az ügyetlen flótást, ezt a fiatal Uschkuratot könyörtelenül eltávolítjuk az SA-ból. Mától fogva sem a pártnak, sem a párthoz tartozó fegyveres testületnek nem tagja. Semmi dolgunk vele.
Eugen Eis bólintott – nem minden elismerés nélkül. Ettől az Eichlertől lehet tanulni! Mert ezzel a döntéssel a párt minden következménytől mentesült – és az Eis vezette SA is. Ha feljelentés érkezik a rendőrséghez, csupán egy magánembert érint. Az pedig nem nagy szerencsétlenség. – A harc tehát folyik tovább – jelentette ki Eugen Eis. – És ezúttal, hogy úgy mondjam, késhegyig menő harc lesz! Legelőször Maternának látjuk el a baját – már tudom is, hogyan fogunk hozzá. * Eugen Eis fölkereste Amrein Amáliát. Maulentól északra, a Siegwalde nevű, szomszéd faluban bukkant rá. Az asszony ott éldegélt a bátyja tanyáján, ő gondozta az aprójószágot meg a veteményeskertet, igaz, hogy kedvetlenül, mert mélységesen meg volt győződve arról, hogy élete legszebb éveit méltatlanra fecsérelte. – Ismeri Alfons Maternát? – kérdezte Eugen Eis. – Ki nem ismeri azt a disznót? – lökte ki magából a szót Amrein Amália. Ez már jólesett Eugennek. Növekvő jóindulattal nézte az előtte álló asszonyt. Mopszliképében
szúrós szempár pislogott, s a lehelete áporodott volt. A hangja azonban olyan tisztán csengett, akár a templomi kórus. – Hogy disznó alak – mondta bizalmas hangon Eis –, abban egyezik a véleményünk. De lehet, hogy ez most előnyös lesz magára nézve, Amrein kisasszony. Amália fölkapta a fejét. A szeme kissé zavartan rebbent ide-oda. Nem kíván ő semmi mást, csak igazságot – igazságot mindazért a szörnyűségért, amit elkövetett ellene. Mármint Materna. – Tönkretette az életemet az a gazember! – Én ezt egy szavára elhiszem magának, Amrein kisasszony! Csakhogy az ilyen kijelentéssel nem sokra megyünk… nekünk bizonyítékokra van szükségünk, tényekre, tanúvallomásokra. – Hát az lesz, ne féljen, amennyi csak kell. Legszívesebben magam látnám el a baját, ezzel a két kezemmel! Eugen Eis ezután a következőkről értesült: Amrein Amália vagy négy-öt évvel ezelőtt Materna szolgálatába lépett, éspedig házvezetőnői minőségben. – Én mindig teljesítettem a kötelességemet… tisztán dolgoztam, szorgalmasan és becsületesen! – Elhiszem – biztosította Eugen. – ő meg, gondolom, gyalázatosán keveset fizetett érte, és szemérmetlenül kihasználta magát. Ez rá vall. Csakhogy a mi céljainkhoz ez nem elegendő. Erre aztán kipakolt Amrein kisasszony: Materna mellett senki nem érezheti magát biztonságban. Egy vagy két alkalommal – igen, legalább kétszer – rávert a fenekére. – Ezzel nem sokra megyünk! – Mazuriában inkább a hódolat jelének, semmint erkölcsi vétségnek számított egy-egy alkalmi fenékreverés. – Kern mészáros feleségével is ugyanígy bánt. Meg Baumannéval, a postás feleségével is. Ha kell, meg is esküszöm rá. Azt mások is megtennék, gondolta Eis. Hisz ezek faluszerte ismert címek. Ha Maternát el akarjuk találni, sokkal nehezebb lövegekkel kell célba vennünk. – És hogyhogy nem teperte le kegyedet? – Nem rajta múlott – de én szilárd maradtam, mint a kőszikla. Különben is a pipihúst szerette, majd megveszett a gyereklányokért. Erre már felfigyelt Eugen Eis. Mint valami ölyv, csapott le a zsákmányra. – Mit mond? Hogy a gyereklányokért? – Úgy bizony! Majd megveszett azért a Mariáért, pedig akkor még kislány volt.
– Pontosan hány éves volt akkor? – Épphogy betöltötte a tizenötöt az a cemende. De Materna annyira sóvárgott utána, akár az éhes kutya a kolbászra. Eugen Eis minden igyekezete arra irányult, hogy társalgásuk ne térjen el ettől a ponttól. Eleinte nem ment könnyen. Amikor azonban a siker esetén tekintélyes jutalmat helyezett kilátásba, Amália emlékezete egyszeriben a kívánt módon kezdett működni. – Száz márka készpénzben – mondta Eis, és arra gondolt, hogy ezt az összeget ki lehet venni a pártkasszából, közvéleménykutatásra fordított kiadások címén. Amrein Amália végül kijelentette, hogy hajlandó tanúsítani és esküvel bizonyítani a következőket: . Több ízben látta, hogy Alfons Materna átölelte Mariát – és közben megérintette a lány mellét. . Ismételten kénytelen volt észrevenni olyan pillantásokat, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy meghitt viszony állt fenn Maria és Alfons Materna között. Ezenkívül a lány szeme körül sötét karikák éktelenkedtek, és fel volt dúlva az ágya. . Rajtakapta Maternát, mikor éjnek idején kilépett a lány szobájából. Azt állította, hogy Mariának láza van – nem nehéz elképzelni, mitől. Materna mindenesetre teljesen kimerültnek látszott. – Ez már föltétlenül elég lesz – mondta Eis. – Hiszen ez kiskorú egyén elcsábítása, fajtalankodás az alárendeltekkel és mit tudom én még, micsoda. Hajlandó erre esküt tenni?
– Hát persze, minden részletére! – Amrein Amália szeme olyan pillantásokat lövellt, mint aki meg akarja semmisíteni ellenségét. – Bárcsak elintézhetném ezt a disznót! * A mauleni SA-szervezet ezekben a hetekben céltudatosan lépett akcióba. Előzőleg hosszú estéken át alapos oktatásban részesültek. A jelszó így hangzott: „Az igazság meggyőződés dolga!” A falu, mintha több százéves álomból ébredezett volna – Eugen Eis legalábbis így látta. – Németország felébredt! – jelentette ki. Az SA tagjait harci csoportokba osztották, és a csoportok kirajzottak feladatuk színhelyére. Csakhogy közben sok helyütt alattomos ellenállásba ütköztek. Úgy látszott, ellentétes meggyőződésű erők léptek működésbe. – Itt valami nem stimmel – állapította meg homlokát ráncolva Eugen Eis. Nyilvánvaló volt, hogy bizonyos erők tervszerűen homokot szórnak az SA-parancsokat végrehajtó gépezet kerekei közé. Számos hamis riadójelzést adtak le. Ez mindig telefonon keresztül érkezett, és az illetékesek mindig azt hitték, Johannes Eichler hangját hallják – vagy Eugen Eisét: kurta, éles, parancsoláshoz szokott hangok voltak. Az ilyesféle riadók után az SA tagjai a tűzoltószertár előtt vagy az emlékműnél vagy esetleg a községháza nagytermében gyűltek össze. Ott álltak bevetésre készen – oldalukon a dísztőr, zsebükben pisztoly. De rájuk se hederített senki. Az ilyesmi persze ugyancsak kedvüket szegte. – Ettől a perctől kezdve megfigyelés alatt kell tartani Maternát! – adta ki a parancsot Eugen Eis. – Ha kell, éjjel, nappal! – De hisz Maternának nincs is telefonja. – Megvannak az emberei, akik telefonálnak helyette. Azokat akarom kézre keríteni! Ettől kezdve egy csapásra megszűntek a telefonon leadott, zavart keltő parancsok. Viszont falzerte akcióba lépett valamiféle mázolócsapat. Ha az SA felírta a temetőfalra, hogy „Mars ki, zsidók!” – másnap már ugyanazzal az írással, ugyanolyan érthetően és ugyanolyan nagyságban ott állt: „Előbb a nácik!” És: „Hitler mindig jó példával jár elöl!” Mindez nemcsak nyugtalanította a lakosságot, hanem még sokkal rosszabb történt: a mauleniek
nevetni kezdtek. És amikor az SA az iskola mellett két tölgyfa között kifeszített egy transzparenst, a következő felirattal: „Németország, ébredj!”, mindjárt utána megjelent egy második transzparens is, amelyre ezt írták: „Hitlerkém, aludj már!” – Ez ellen tennünk kell valamit! – förmedt rá Eugen Eis felháborodva a csendőrre. – Fogja el a tetteseket, ha fontos magának, hogy továbbra is csendőr lehessen Maulenben. – Miféle tetteseket? – kérdezte elutasítóan Klinger. – Hát akik telemázolják a falakat és kerítéseket! – Szóval az SA-t – mondta a csendőr. Úgy állt ott, akár egy sírkő felett a pusztaság közepén. – Ezt még megbánja – mondta fenyegető hangon Eugen Eis. Az ő szemében Klinger néptől idegen elem volt. De Uschkurat harci készsége sem volt kifogástalannak mondható. A polgármester ugyanis nem akarta már tovább halogatni Materna és Maria már hónapokkal azelőtt bejelentett egybekelésének szertartását. Sőt, a pap is vajmi kevés megértést tanúsított a mauleni nemzeti szempontok iránt – nem volt hajlandó állást foglalni a birodalomellenes mázolókkal szemben. – A szószékről aztán semmi esetre se. – Mi a csuda történt ezzel a nyavalyás faluval? – kérdezte indulatosan Eugen Eis. Ezután magához hívatta Materna őrzőit. – Mit csinál az a disznó? – Többnyire a kertjében heverészik hanyatt fekve – jelentették az őrök. – Sütteti a hasát, és azt hiszi, majd csak megsegíti az Úristen. – Ez az alany elsőosztályú népellenes kártevő!
– Lehetséges – jelentették ki az SA-emberek. – De hogy tudnánk rábizonyítani? – Ezennel elrendelem a fokozott riadókészültséget! Erre mindig készen állt az SA. A párt harcosai párosával fölkeresték a péket, a hentest és a fűszerest, no meg a cipészt, a kovácsot és az asztalosmestert. Ledarálták a megfelelő szöveget, aztán átnyújtottak nekik egy-egy sokszorosított cédulát, a következő szöveggel: „Ez törzsökös német és árja cég. Nem szolgálunk ki zsidókat, lengyeleket, sem az erkölcs megrontóit!” – Látható helyre kifüggeszteni! – parancsolták az SA-emberek. Ez meg is történt. Másnap azonban egy papírcsík jelent meg a cédula alatt, a következő kiegészítő szöveggel: „Mi inkább a magunk módján gazdagszunk meg. Mindig abba a fenékbe bújunk bele, amelyik meg van aranyozva.” * Eugen Eis remegett dühében. Az SA túlórázott. Egyik sorakozó a másikat követte. Az ismert, de bizonyítékokkal le nem leplezett ellenség minden sakkhúzására azonnali ellenhúzással kellett válaszolni. Ez időtől fogva őrszem állt minden plakát, minden transzparens, minden falfestmény mellett. Csakhogy ezeknek az őröknek a helyzete nem volt mindig veszélytelen. Az egyiknek például zsákot húztak a fejére. Az ülepét viszont lecsupaszították, és befestették. Logikus módon, sárgásbarnára. Két másik őrszem ugyanígy járt. Már csak a tetemes olajfestékfogyasztás is arra vallott, hogy itt olyasvalakinek a keze van a dologban, aki ezt anyagilag is megengedheti magának. És Materna újabban megint eladott három disznót ennek a Grienspannak. Most már aztán tajtékzott Eugen Eis. – Betelt a mérték! – mondta.
Amikor alaposan átgondolta a helyzetet, a következő feltevések merültek fel benne: először is Hermann Materna! Bizonyára megvetettnek, kitaszítottnak érzi magát; nem lehetetlen, hogy bosszúvágy ég benne. Egyébként is Grienspannak dolgozik, tehát van pénze. Számításba jöhet továbbá Scharfke kocsmáros; az ő bevételét csak növeli ez a nyugtalanság. Ott van a lánya, aki most minden bizonnyal úgy érzi, hogy rászedték, és, mint a nők általában, sok mindenre képes ilyen helyzetben. S a legfőbb veszély: a két sátánfajzat: megint vakációjuk van! Eugen Eis már hívatta is a papot meg a csendőrt. – Ha valamelyikük közvetlenül vagy közvetett módon részt vesz ezekben a disznóságokban, keservesen meg fogja bánni. – Magának elment az esze, úgy látom – jelentette ki a csendőr. – Én türelmes ember vagyok – mondta a lelkész –, de az ilyesféle gyanúsításokat nem fogom szó nélkül zsebre vágni. – Csak semmi mellébeszélés! – morogta Eugen Eis. – Én csak azért teszem felelőssé magukat, amit a fiaik művelnek! – A mi fiaink? – Bachus lelkész ugyancsak ámulva nézett Eisre. – Miért, hát mit csinálnak? Tanulnak! Ülnek a szobájukban, és bújják a könyveket. Hitler Mein Kampf-ját olvassák, sőt, a Völkischer Beobachter-t is láttam náluk. Soha nem használták ki ilyen alaposan a vakációt, mint most. Mint apa, ennek csak örülök. A csendőr is csatlakozott a lelkész megállapításához – hasonlóképpen örült! – Ami pedig az idők úgynevezett jelét illeti, meg vagyok győződve arról, hogy mindketten felismerték! Így is történt. A két fiú tiszta, világos értelemmel, heves szívvel és minimális erőbevetéssel maximális hatást ért el. A csütörtöki nagy SA-találkozót példának okáért egyszerűen kifüstölték: két ködgyertya és egy
könnygáz-ampulla segítségével, amit az illegális honvédők még most is tetemes állományából szereztek be, méghozzá számla ellenében, amelyen nyomtatott nagybetűkkel ez állt: SAszervezetünk részére! Az SA tagjai köhögtek, köpködtek és ordítottak. Egymás hegyén-hátán, könnyezve tülekedtek az ajtóhoz. És legalább néhány percre feloszlott a mauleni SA-szervezet. Aznap este néhány SA-legény megtámadta Jablonskit, aki véletlenül a faluban járt. Alaposan összeverték. Jacob úgy feküdt ott, akár egy zsák, a levágott jószággal. Még ugyanaznap este két részeg SA-tag üldözőbe vette Mariát. Megpróbálták leteperni, és egy árokba vonszolni. De Maria kézzel-lábbal vadul kapálózott, foggal-körömmel hadakozott, és megmenekült, a ruhája viszont ronggyá szakadt. Ugyanaznap este beverték a templom egyik ablakát. És a csendőr íróasztalára öklömnyi kődarab repült. Vetter az elfogatására kivezényelt különítmény elől Materna erdejébe menekült. Ignaz Uschkurat viszont észrevette, hogy ég a pajtája. – Most aztán tabula rasát csinálunk! – üvöltötte Eugen Eis. Úgy érezte, hogy a mindent megbosszuló igazság nevében cselekszik. Mert szerinte az SA-t az elképzelhető legaljasabb módon provokálták; néhány bajtársa orvosi kezelésre is szorult. Ezért kétségtelenül Jablonskit kell felelősségre vonni. Maria viszont ingerlő módon ment keresztül a falun, tehát kézzel fogható bókokat provokált ki, Nem felel meg viszont a valóságnak az, hogy a templom egyik ablakát beverték – az üveg elpattant, ami feltehetően az időjárási körülmények következménye. A csendőr íróasztalán talált öklömnyi kődarabra is könnyű magyarázatot találni – azon az asztalon mindig is hevertek különböző kövek, nehezékül szolgáltak Klinger aktái számára. Ami pedig Uschkurat égő pajtáját
illeti, nos, a pajta biztosítva volt, éspedig jókora összegre. Nem csinált rossz üzletet Uschkurat. Johannes Eichler, úgy látszott, a családi idillbe menekült ezekben a döntő órákban: „Ne nevess korán”-t játszott a feleségével. A többiek ezt rossznéven is vették tőle. „Neves mauleni polgárok” küldöttsége kereste fel Johannes Eichlert Ignaz Uschkurat vezetésével. – Szeretnénk tudni, hogy mindaz, ami mostanában történik, csakugyan a te szellemedben történike? Hajlandó vagy-e vállalni érte a felelősséget? Eichler úgy állt ott, akár a tölgyfa nyári reggelen: lombosan, erőteljesen. Pedig úgy érezte közben, mintha fejszével hasogatnák a törzsét. – Nem – mondta –, mindez nem az én szellememben történik. – De a te nevedben! Az égitestek állása bizonyára kedvezőtlen volt, bár tiszta, csillagos éj borult Maulenre. A házak olyanok voltak, mint megannyi alvó állat. Lehetséges, hogy a tó szélén lesben állt a vízi szellem. Az asszonyok nyugtalanul hánykolódtak ágyaikban – a férjüket várták, de tudták: nem jönnek haza. Állítólag valami magasabbrendű dolog hajtotta őket. – Valami döntő dolognak kell végre történnie! – mondta követelő hangon Uschkurat, mint a küldöttség vezetője. Johannes Eichler tűnődve állt – a küldöttség tagjai tisztelettel, szótlanul nézték. Meg voltak győződve arról, hogy nagy terveket forgat a fejében. És ekkor komor hangon megszólalt: – Úgy látszik, nem lehet elkerülni, nekem magamnak kell a lehető legveszélyesebb útra lépnem. És ez az út Alfons Maternához vezet. * – Materna – kezdte jelentőségteljes, de ugyanakkor kedveskedő hangon Johannes Eichler –, azért jöttem, hogy a lelkiismeretedre apelláljak. – Nincs lelkiismeretem – mondta Alfons Materna. – Legalábbis olyan nincs, amivel te
rendelkezhetnél valamit. Egymással szemben álltak, jóval éjfél után, a Materna-ház nagyszobájában. Eichler pártegyenrában, Materna hálóingben. Megpróbáltak mosolyogni. – Te rongyembernek tartasz engem? – kérdezte Eichler. – Annak – felelte egyszerűen Materna. – Persze, pártos rongyembernek, ha ez megnyugtat. – Materna – nyögte ki nagy keservesen Eichler –, kéréssel jöttem hozzád, és ez nem könnyű nekem. Azt javasolom, hogy kössünk békét egymással. Legalább valami fegyverszünetfélét. Most már aztán nem mosolygott Materna. Arca kifejezéstelen lett. – Mi az, tán kikészültél, Johannes Eichler? Még most sem ismered fel, hogy ki a te igazi sírásód? Nem érzed, hogy az az ember mindent meg akar szerezni, ami a tied – és azt is, ami az enyém? Az az ember tudja, hogy ütött a farkasok órája. Eugen Eisről beszélek. – Nem, az nem lehet, Materna. – Itt, ezen a helyen – pontosan ott, ahol most állsz – tett nekem ajánlatot néhány nappal ezelőtt Eugen Eis, hogy kössünk szövetséget, ellened. Hogy közösen intézzünk el! – Materna – mondta Johannes Eichler –, tudod, hogy nincs olyan rossz, amit ne tudnék elhinni rólad! Ravasz róka vagy te, Alfons Materna! De hazug is lennél? Nem, azt nem hiszem, hogy hazudsz. – Nem hazudok – mondta szinte szomorúan Materna.
Ezzel betelt a mérték, Eichler visszaszáguldott a faluba, mint valami felajzott állat. Mindent vörösnek – vérvörösnek látott maga előtt, és üvöltve kereste Eugen Eist. * – Gazember vagy – kiáltotta Johannes Eichler –, nyomorult, züllött, mocskos gazember! – Barátok vagyunk. – Minden tisztségedből leváltalak! – Nem fogod megtenni. Nem teheted meg… azok után, amit érted tettem. – Tőrt döftél a hátamba – nyöszörgött Johannes Eichler. – Takarítsuk meg magunknak a hiábavaló fecsegést. Hiszen mind a ketten jól tudjuk, miről van szó. – Eugen Eis leereszkedett Eichler karosszékébe, és előrenyújtotta a lábát. – E tekintetben sokat tanultam tőled. – Elpusztítlak, mint egy veszett kutyát! – Úgy látom, átkozottul rossz az emlékezőtehetséged. – Eugen Eis szemét összehúzva sorolta fel Eichler viselt dolgait. – Nem emlékszel már az első feleségedre? Egy tejeskádba fulladt, nálam, a tejüzemben. A te kívánságodnak megfelelően. Vagy emlékeztesselek a Materna-fiúra, akit – és ez is a te kívánságodra történt – eltalált az a három kézigránát? Eichlerből állati kiáltás tört fel. Arca elszürkült, és vörös lázrózsák ütöttek ki rajta. Az asztal szélébe kapaszkodott. Előrehajolt, Eis felé, és így szólt: – Nekem most már minden mindegy – csak egyvalami nem: a helyzetem itt, Maulenben. Felőlem mondhatsz, amit akarsz, Eis. De mielőtt még megpróbálnál valamit rám bizonyítani, halott vagy. Te ismersz engem, Eugen Eis! A döntő pillanatokban nem riadok vissza semmitől. Mint a hatalom helyi képviselője és a párt mauleni szervezetének vezetője ezennel elmozdítlak minden hivatalodból. – Nem! – kiáltotta Eugen Eis, és rángatózó arccal, ugrásra készen előrehajolt. Keze közben a hátsó zsebéhez siklott, ahol a pisztolyát őrizte. – Ezt nem mered megtenni! – Meg merem tenni – mert nincs más választásom. Leváltalak SA-parancsnoki tisztedből. Kitaszítlak a pártból. Megfosztalak minden hatalmadtól. Kidoblak a tejgazdaságomból. Haladéktalanul eltűnsz Maulenből. Egy jól irányzott seggberúgással kipenderítlek innen! És mindez nagy gyönyörűségemre fog szolgálni!
* Ezalatt néhány hűséges pártember állt odakinn Eichler háza előtt. Elvégezték szükségletüket, toporogtak, hogy felfrissüljön fáradt lábuk, és felnéztek a magasba. Az utcai ablakot figyelték. A másikat, amelyik az udvarra nézett, nem láthatták. Később igen fontos lett a tanúvallomásuk. Azt mondták, hogy látták Eichler és Eis árnyékát. Láthatólag mindketten – meggyőző mozdulatok kíséretében – igyekeztek egymás lelkére beszélni. E tanúk egyike Grabowski volt. Minden erejét megfeszítve fülelt, mikor a hangok egyre erősebbé váltak az ablak mögött. De érthetően csak egy-két szót hallott, például Eichler kiáltását, hogy „Utolsó gazember!”, de lehet, hogy azt mondta: „Mocskos gazember!” A „tőrt döftél a hátamba” kifejezést mindenesetre tanúsítani tudták. Ekkor azonban gyors egymásutánban lövések dördültek. Ablaktáblák csörömpöltek, valaki felkiáltott, valami súlyos tárgy zuhant a földre. Lehet, hogy szék volt – a későbbi kihallgatás jegyzőkönyvének tanúsága szerint ezt gondolták a tanúk. Hogy hány lövés hallatszott, senki sem
tudta pontosan, talán hat, talán tíz, de lehet, hogy tizenkettő. A tanúk berontottak a házba. Odabenn rémületes látvány tárult a szemük elé. Eichler holtan borult íróasztalára. Eis a szoba közepén állt, mintegy megdermedve. Homlokából szivárgott a vér. – Valami gazember ránk lőtt! – mondta, és a pozdorjává tört udvari ablakra mutatott. Azután remegve kiáltotta: – Orvul meg akart ölni bennünket! Mindkettőnket. És én már tudom is, ki lehetett. Ennek az éjszakának utolsó órájában Klinger csendőr belépett a Materna-házba. – Nekem éjszakai nyugalomra van szükségem – mondta ásítva Alfons Materna. – Nem szeretem, ha megzavarják az álmomat – ugye, megérti. – Ma nem. – Fáradtnak látszik – mondta Materna. – Hajnal felé az álom mindig közel jár a halálhoz. A legtöbb ember ebben az órában hal meg, már aki beteg vagy sebesült, vagy belefáradt az életbe. – Ez az én órám – mondta a csendőr. Szinte belezuhant egy székbe, és kért egy pohár vizet. Azután kijelentette: nemcsak Maternával akar beszélni, hanem Jablonskival is. Hamarosan mindketten ott álltak előtte. – Mivel töltötték ezt az éjszakát? – kérdezte a csendőr. – Alvással – felelte Alfons Materna. – Szintúgy – felelte Jablonski. – Azazhogy előbb alaposan helybenhagytak. Legalább öten támadtak rám – és ez kettővel több volt a soknál, így aztán én húztam a rövidebbet. – És utána úgy érezte, hogy bosszút kell állnia érte? – kérdezte a csendőr. Jacob Jablonski vigyorogni kezdett. – A legelső kínálkozó alkalommal móresre tanítom azokat a kölyköket. – Klinger úr, bizonyára valami szokatlan dolog történt. – Alfons Materna nyugtalan volt, mint a juhászkutya, mikor farkast szimatol. – Különben nem volna itt – ebben a szokatlan időben. – Szóval maguk aludtak – mondta tűnődve a csendőr. – Mi történt? – Ma éjjel agyonlőtték Johannes Eichlert. Klinger az előtte álló pohár vízért nyúlt, és felhajtotta. Közben Maternát és Jablonskit figyelte. Meghökkenés, talán megdöbbenés vagy csodálkozás látszott rajtuk – csupa olyan reakció, amelyekkel mit sem lehetett kezdeni. Semmi megfogható. Klinger letette a poharát, és látta, amint Materna és Jablonski egymásra néz – óvatosan ugyan, de kérdő tekintettel. Azután észrevette, hogy mindkettőjük szeme komor tűzben ég – megértés és egyetértés villan fel bennük. – Szóval így állunk? – mondta a csendőr. – Egyformán jár az agya mind a kettőnek, igaz-e? Mind
a kettő képesnek tartja a másikat a tett elkövetésére – mi? Node, melyikük volt valójában? – Miért ne lehettem volna én? – kérdezte szinte vidáman Jablonski. – Hiszen engem véresre vertek. Nem elég ok ez arra, hogy lepuffantsam az erőszakos módszerek helyi értelmi szerzőjét? – Az én érveim is legalább ennyire meggyőzőek – jelentette ki Materna. – Végtére is ezek a gazemberek meg akarták erőszakolni Mariát – azt a lányt, akit feleségül akarok venni. – Nagyon is elképzelhető, hogy előrántottam a revolveremet – mondta Jablonski. – Sőt, talán puska volt. – Maternán látszott, hogy hajlandó bármilyen bizonyítékkal szolgálni. – A piszkos munka egyedül az én reszortom. – Jablonski előzékenyen vigyorgott. – Nem akar letartóztatni, őrmester úr? – Tudom, nem bánnátok! – mondta elhárítóan a csendőr.
– De feltételezi rólunk, hogy elkövetünk ilyesmit? – Fel én. Magukról is meg még néhány másikról is a faluban. Hanem egyvalamit nem értek: ha már ilyesmi történt, mért kellett csak Eichlernek a fűbe harapni? Mért nem ment vele Eis is? Vagy éppen: elsősorban ő? – Minden tiszteletem – mondta elismerően Materna. – Hát ez csakugyan fordulópont lett volna a falu életében. De ha ez megnyugtatja magát: én bizonyos vagyok benne, hogy eljön még az idő, amikor ezt Eis maga is elhiszi. – Ez megnyugtató. Én csak azt sajnálom, hogy akkor én már nem leszek itt. – Csak nem akar elhagyni bennünket, Klinger úr? – Kénytelen vagyok elmenni innen. Tegnap óta zsebemben van az áthelyezési parancs. Fölkerülök Allensteinbe. Ezentúl ott rostokolhatok egy íróasztal mellett. – Hiányozni fog – mondta Materna, és kinézett az ablakon – a halványpiros reggeli nap éppen a látóhatár fölé emelkedett. – A kutyaúristenit – kiáltotta Klinger –, átkozottul kopár hely ez –, a legnyomorúságosabb szöglete ennek a cudar világnak. Hanem a fene egye meg, én azért néha igen boldog voltam itt. Boldogabb, mint bárhol másutt! – Kinek mondja ezt? – kérdezte Materna. – De mielőtt elmegyek ebből a faluból, utolsó hivatalos cselekedetem az lesz, hogy figyelmeztetem gazduramat: el ne veszítse a fejét! Azt hiszem, még nagy szüksége lesz rá! Vörös fényben fellobbant a hajnali égbolt. * Johannes Eichler halála egész Maulent és környékét megrendítette. Eugen Eis különösképpen megrendültnek látszott. Már Eichler sírjánál – egyike volt a legpompásabb temetéseknek, amit a falu valaha is látott – megesküdött Eugen Eis, hogy könyörtelenül felkutatja és kiszolgáltatja a törvénynek atyai barátja és jótevője, politikai vezetője és meghitt bajtársa gyilkosát. – Erre becsületszavamat adom, drága Johannes! A vizsgálat azonban sokáig elhúzódott, és végül eredménytelen maradt. Sem az allensteini bűnügyi rendőrség, sem annak königsbergi testvérintézménye nem jutott megnyugtató eredményre. A balsiker Klinger csendőr számláját terhelte. Az ő beható és zavart keltő első vizsgálatának eredményei nemcsak a remélt kibontakozást fékezték – magát a nyomozást is rendkívül veszélyes irányba terelték. A csendőr ugyanis nem átallotta az SA-t gyanúsítani. Végül még két pártfit is sikerült találnia, akik nem rendelkeztek tökéletes alibivel. Maga Eis sem mentesült attól a gyanútól, hogy agyonlőtte Johannes Eichlert. A vizsgálattal megbízott bűnügyi tisztviselők csak tekeregtek összevissza, akár a giliszta. – Nem mondom, van valami a maga bizonyítási eljárásában – mondták a csendőrnek –, de végül
is nem azért vagyunk itt, hogy kígyófészekbe markoljunk. De Klinger hajthatatlan maradt. – Itt nem politikai állattanról, hanem jogról és igazságról van szó. A kiküldött tisztviselők sumákoltak. Nem voltak ugyan kifejezetten nemzetiszocialisták, de tudták, mit kíván annak az államnak érdeke, amelytől a fizetésüket kapták. – Csak semmi túlbuzgóság! – mondták csillapítóan.
– Az én vizsgálati eredményeim kifogástalanok – biztosította őket a csendőr. A gyanúsított Eugen Eis azonban továbbra is megőrizte elszánt harci készségét. – Meg fogom őrizni, és gyarapítani fogom atyai barátom, Johannes Eichler örökségét! – fogadkozott. És ez meg is történt. Azon a napon történt meg, amelyen Eugen Eist – immár a hatalom mauleni képviselőjét és a párt helyi vezetőjét – felszólították, hogy nyújtson segítséget a lötzeni kerületi vezetőségnek. Egy zsidót kellett ugyanis őrizetbe venni. Ez a zsidó sok borsot tört a néptársak orra alá – részint sokatmondó hallgatásával és jelentőségteljes torokköszörülésével, részint meg túlságosan gyakori mosolygásával. Sőt, ez az emberalatti lény végül még azt is megkísérelte, hogy kivonja magát egy önkéntes adományozási akcióból. És ez a zsidó most gyáván megfutamodott. A neve: Siegfried Grienspan. * – Nehéz szülés – mondta Siegfried Grienspan, és megtörölte kezét egy vászontörülközőben. – Még most sem akaródzik kibújni ennek a kisborjúnak. – Ne várjuk meg – mondta Alfons Materna türelmetlenül. – Nem maradhatsz itt tovább. A hátizsákod készen áll. – Előbb lássuk a borjút – mondta Grienspan. – Siegfried – szólalt meg fokozódó nyugtalansággal Materna –, én nemcsak állattenyésztőként élek ezen a világon. Leültek egy bála szalmára. Materna elővett egy lapos kulacsot a farzsebéből, és Grienspannak nyújtotta, de az köszönettel elutasította. Maternának rossz érzése volt – Grienspan miatt, meg a tehén miatt is. Az egyiknek már régen úton kellene lennie, a másiknak meg már órákkal ezelőtt világra kellett volna hoznia a borját. – Ha elkapnak – kérdezte Materna –, mit csinálnak veled? – Honnan tudjam én azt? – Grienspan szelíd mosollyal nézett maga elé. – Talán el akarnak velem beszélgetni – a maguk módján. – Az ilyen időkben – mondta gondolataiba mélyedve Materna –, amikor az égadta világon mindent megszerveznek, nekünk is ki kellene építenünk valamiféle szervezetet. Talán valami postakocsi-láncolatot, mint a középkorban volt. – Nem is rossz ötlet – mondta Grienspan. – És ha esetleg pénzre volna szükséged a vállalkozáshoz, Hermann-nak meghagytam, hogy bármilyen összeget bocsásson rendelkezésedre az üzletemből. Bármennyit – anélkül hogy megkérdezné, mire kell. – Rendben van – mondta Materna –, ezennel megalapítottuk a szállítási vállalatot. És te vagy az első utas, akit – remélem, egy jobb világba – elszállítunk. * Ott térdeltek mindketten az Emmy nevezetű tehén mellett, de az csak nem akart megelleni. A szerencsétlen állat elgyötört, szomorú tekintettel nézett rájuk. Grienspan biztos, simogató mozdulatokkal masszírozta a nyöszörgő tehén remegő oldalát. – Az ilyen állatnak – mondta Alfons Materna – viszonylag egyszerű az élete: eszik, emészt, tejet
ad, és elvégzi a dolgát, no meg alszik – esetleg néhány szülés, aztán jön a halál.
– Akad az emberek közt is, akinek az élete nem sokban különbözik ettől – mondta Grienspan. – Az ilyen ember persze, be is éri az ilyen nyomorúságos léttel. És ha mások felbujtására gyilkol is, neki az is csak jóformán annyi, mintha a szükségét végezné. Materna újra meghúzta a kulacsát, aztán töprengve megszólalt: – Úgy látszik, nem sok kell ahhoz, hogy elpusztítsanak egy embert. – Kivált, ha a gyilkos azt hiszi, hogy jó ügyet szolgál vele. Például az igazság, vagy a haza védelmében teszi. Szörnyűség, hogy mennyi a meggyőző ok a legaljasabb cselekedetekre is. – Azon az éjszakán, amikor Eichlert agyonlőtték – mondta Materna –, a csendőr azt hitte, hogy vagy Jacob vagy én voltam a tettes. És tudod-e, mi történt? Mind a ketten azt hittük, hogy a másik követte el. Ez nyugtalanít engem. Siegfried Grienspan a fejét csóválta. – Vannak idők, amikor a gyilkosság úgy burjánzik, akár a dudva. Csakhogy aki a dudvát ismeri, az ismeri a virágot is. – Valóságos költő lettél, Siegfried – mondta Materna. – Legfőbb ideje, hogy eltűnj innen. Odakünn rázendítettek Jablonski kutyái. Materna felkapta a fejét, aztán Grienspanra nézett. Az lehajtotta a fejét, és gépiesen simogatta az előtte fekvő állatot. Materna becsavarta a kulacsát, és tekintetét az istállóajtóra szegezte. Jablonski ott állt az ajtóban. Arca sápadt volt. – Az SA kivonult, legalább harmincan vannak. Eugen Eis az élükön. Körülvették az udvart. – Elébük megyek – jelentette ki Grienspan. – Szó se lehet róla – mondta Materna, és elszántan felegyenesedett. – Itt most sürgősen szükség lesz rád. Gondoskodj róla, hogy végre kibújjon már az a boci. A többit bízd rám. – A kutyákat Eisre? – kérdezte Jablonski. – A világért sem. Mondd meg neki, hogy kéretem! * Eugen Eis hatalmas, fenyegető alakja ott állt Materna előtt. Úgy nézett le rá, mint kandúr az egérre. – Hallod-e, Materna, engem nem lehet ám átejteni – mondta. – Meg ne próbálj egy zsidót a védőszárnyaid alá venni. – Föltételezed rólam? – kérdezte vigyorgó képpel Materna. – Hogy milyen szilárdan állok a jelenlegi világnézet talaján, arra nézve talán elég bizonyíték, hogy az elismerten legjobb tenyészbikámat Hermann névre kereszteltem – no, nem a fiam után, hanem a mi Göringünk, a Führer elsőszámú lovagja tiszteletére. – Kímélj meg az ilyen olcsó hatáskeltéstől – mondta fölényesen Eugen Eis. – Most aztán végképp csapdába estél. – Csakugyan ennyire ostobának nézel? – Materna mosolygott, mint aki remekül szórakozik. – Hát már elfelejtetted, hogy bizonyos körülmények között a te számodra én aranytojást tojó tyúk vagyok? Vagy már csöppet sem érdekel Brigitte öröksége? Pedig a lányomnak minden lehetősége megvan arra, hogy úgynevezett ragyogó parti legyen – no persze, ha én is úgy akarom. Erre már fölkapta a fejét Eugen Eis. Úgy érezte, sohasem hallotta még ilyen halk húrokat pengetni Maternát. Elnyújtott hangon kérdezte: – Mit jelent az: ha te is úgy akarod? – Tudod te azt nagyon jól. – Ennyire azért nem egyszerű a dolog – mondta izgatottan Eugen. – Itt van ez a Maria, ez a
lengyel némber, ez köztünk áll. El kell tűnnie. Amilyen gyorsan csak lehet. – Rendben van – mondta Materna. Eugen Eis tüstént megpróbálta biztosítani magát. – Szóval hajlandó vagy a lányodat megtenni első számú örökösödnek? És ezáltal a fiunknak is joga lesz az örökségre? Materna beleegyezően bólintott. – Ezt írásba foglalhatjuk, és közjegyzőileg hitelesíthetjük. Brigitte örökli a vagyonom felét. Bizonyos előlegek folyósítására is hajlandó vagyok. Erre szavamat adom. Eugen Eis mélységesen elégedettnek látszott. – Végre észre tértél! No persze, legfőbb ideje volt. Most aztán kezdődhet a szép családi élet, bánom is én. – De remélem, nem gondolod, hogy mindezt csupán irántad való rokonszenvből teszem, Eis? Eugen széles kézmozdulattal hárította el ezt a feltételezést. – Tudom, hogy a te szemedben nem vagyok valami finom ember. – Okádhatnékom van tőled – helyesbített nyájasan Materna. – És mégsem vagyok kicsinyes. A jövőben meglesz a nyugalmad, erről kezeskedem. – Még a túlvilági nyugalmamért is, igaz-e? – Materna összedörzsölte a két kezét. – Tudod, mit, inkább takarítsd meg magadnak az ilyesféle erőfeszítéseket, én nem vagyok Johannes Eichler; én gyorsabban lövök, és mindig találok. – Erre nem fogok neked alkalmat adni. – Várjuk ki a végét – mondta szárazon Materna. – Előbb még mindenesetre figyelmeztetni szeretnélek, hogy semmiféle ajándékot ne várj tőlem. Az örökség, amit megígértem, igen nagy ár – természetes, hogy megfelelő ellenszolgáltatásokat várok érte. Elvárom például, hogy segítségemre légy abban, hogy Mariát biztonságba helyezzem Lengyelországban. – Miért ne? Fő az, hogy innen eltűnjön. – Akkor hát megegyeztünk. Mariát az embereiddel együtt elkíséred a határig. Hisz csak néhány kilométer az egész. – Micsoda? Azt kívánod, hogy én, személyesen…? – Te, és senki más. Te kezeskedsz érte, hogy Maria megérkezik Lengyelországba, anélkül hogy egyetlen haja szála is meggörbülne. És ahogy én téged ismerlek, csöppet sem esik majd nehezedre elhitetni az embereiddel, hogy amit tesznek, voltaképpen hazafias cselekedet. Példának okáért azt mondhatod nekik, hogy faj- és népellenes elemeket toloncoltok át a határon. – Meg tudom oldani a hatáskörömön belül – mondta végül nagy keservesen Eis. – Nem is mondok rá nemet. És mikor bonyolítsuk le az akciót? – Még ma éjjel. – Na, jól van! – mondta Eis, és már nem habozott, hogy megkössék-e az alkut, hiszen egész vagyont remélhetett ettől. – Természetesen nem várhatod tőlem, Eis, hogy minden feltétel nélkül rád bízzam Mariát. Ragaszkodom ahhoz, hogy kísérőt adjak mellé, olyan embert, akiben megbízhatom. – Nem! – Eis azonnal felismerte, mit jelent ez a követelés: nem kevesebbet, mint hogy mellesleg Siegfried Grienspant is átszállítsa a szabadságba. Méghozzá az SA védőkíséretével. – Ezt nem kívánhatod tőlem – ezt nem! – Márpedig nekem ez a feltételem. Megmondtam: Neked semmit nem adok ingyen! – És ha megtagadom?
– Akkor Brigitte egy huncut vasat se örököl tőlem. Biztonságban akarom tudni Mariát és a kísérőjét. Csak azután csinálhatsz gazdag partit. – Hát akkor… rendben van! – kiáltotta felháborodva Eis. – Ma éjjel, legkésőbb három óra múlva,
a határhoz visszük Mariát és kísérőjét. De utána behajtom rajtad az adósságod! * – Megvan a kisborjú – mondta Siegfried Grienspan. – Erős, egészséges kis jószág, és már vidáman ugrándozik. – Köszönöm, Siegfried. – Én tartozom neked köszönettel, Alfons – hallottam a beszélgetésedet Eugen Eisszel. Nem fizetsz túl magas árat? – Nincs olyan ár, ami túl magas egy ember életéért. No, meg különben sem fizetek én itt semmit, ez csak befektetés. Közben a postaállomásunkra is gondolok. Felkészültél a szállításra? – Mit szól majd Maria? – Semmit – mondta nehéz szívvel Alfons Materna. – Nem tud beszélni. De tudom, hogy meg fogja érteni. – Itt az idő, Maria – mondta Materna, és a lány bőröndjére és kézitáskájára mutatott. Már napok óta ott állt mind a kettő Maria szobájában a sarokban. A lány bólintott. A szeme sötét volt, akár az erdei tó vize. De azért mosolygott, mint aki erőt és bátorságot akar a férfiba önteni. Materna a lány felé nyújtotta a kezét – a lány beletette a kezét az övébe. Egymásra néztek – és magukban felidézték azt az órát, amikor először találkoztak: az erős, vidám férfi és a félénk gyereklány, akinek nagy szemében rémület tükröződött – míg Materna föl nem ismerte benne önmagát: az embert, aki szereti az embereket. Maria attól a pillanattól kezdve élni kezdett – a mai napig. Az elmúlt évek alatt sok örömet adott a férfinak – első reggeli mosolya beragyogta az egész napot –, ezer meg ezer napot elárasztott fényével. – Köszönök mindent – mondta csöndesen Materna. Maria minden szót megértett, amit a férfi ajka formált. Ismerte szemének minden rezzenését, szájának legkisebb rándulását is. Ez már akkor is így volt, amikor Materna először ölelte át – kinn, a gyümölcsöskertben, egy forró, lázas nyári éjszakán. De csak évek múltán tette a magáévá – s a lány mosolyogva fogadta ölébe. És akkor ismerték meg a boldogságot. – Menj vissza Lengyelországba – mondta gyengéden Materna. – Élj ott. Tudod, hogy sohasem felejtlek el. Talán hamarosan utánad megyek. Vagy visszahozlak ide. Mert mi ketten összetartozunk. Maria megértette. A férfi homlokához hajtotta a homlokát. Ez volt az egész. – Eljött a búcsú órája – mondta Siegfried Grienspan, és megragadta a hátizsákját. Materna megtöltötte a készenlétben álló poharakat. – Talán már holnap vagy a jövő héten vagy a jövő hónapban nálatok lehetek. De még ha évekig tartana is – ha két ember így egymásra talált, mint mi, többé már nem hagyják el egymást. Maria nyugodtan, mosolyogva állt az ajtóban. – Ezek a mocskos disznók már itt vannak – jelentette Jablonski. Materna bólintott. – Várjanak még néhány percig türelemmel – mondta. Jablonski kiment, és valami sorakozófélét rendezett az udvaron – a teherautóval meg a kíséret tagjaival. Ellenőrizte a jármű világítását,
érdeklődött, mennyi a benzintartalék, és elkérte az iratokat. Eugen Eis fojtott hangon káromkodott. Odabent Materna megragadott két teli poharat, és Mariának meg Siegfriednek nyújtotta. Aztán fölemelte a magáét, és így szólt: – Szerencsés utat! – Miért nem jössz velünk? – kérdezte még egyszer Grienspan. – Meg ne próbáld elrontani a szórakozásomat – mondta Materna, de hasztalan igyekezett vidámnak látszani.
Grienspan kiitta a borát, és így szólt: – Akkor hát én majd megszervezem a határon túl a következő postaállomást. – Igen, az fontos! – mondta Materna, és még egyszer átölelte Mariát. – Mert mindaz, ami most történik, számomra csupán a kezdet. – És hogyan akarod elintézni Eugen Eist meg a bűntársait? – Ugyan, ezek a barmok nem sejtik, miféle terveim vannak még velük! Nagyot néznek majd, annyi szent. Mert amint a szállítmány átjut a határon, ők már bűnös elemeknek számítanak. – Értem – mondta Grienspan. – Amint visszajönnek a határról, a kezedben vannak. Rájuk bizonyíthatod, hogy segítséget nyújtottak zsidók és lengyelek szökésében. És szükség esetén úgy intézed, hogy ők igyák meg a levét az egésznek. – Addig itatom őket, amíg megfulladnak – biztosította Alfons Materna. – De most indulnotok kell! Az én számomra csak azután kezdődik az igazi gyönyörűség. Hadd szórakozzam ki magam végre! * A teherautó elindult. Eugen Eis a vezető mellett ült: meredten nézett maga elé. A kocsi hátsó, lecsapható oldalánál két SA-legény bámult komoran a semmibe – a sötét éjszakába. Kettőjük között egy fehér kendő bukkant fel – Materna tudta, hogy Mariáé. Akár egy galamb, úgy repdesett az erős ellenszélben. – Nem tudom, sajnálnunk vagy irigyelnünk kell-e őket? – kérdezte Jacob Jablonski. Ott állt Materna mellett az udvaron. Mindketten az egyre távolodó teherautó után néztek, míg végül a hátsó lámpák már csak nyári éjszakán megittasultan repkedő szentjánosbogaraknak látszottak. A két kutya ugrásra készen várt a lábuk előtt. – Azt hiszem, hamarosan megtörténik az újabb határátlépés Lengyelországba – mondta Materna –, ha netán aggódnál ezért a nyomorúságos életünkért. – Te, Alfons, én képes vagyok ám akkorát üvölteni, mint egy egész farkascsorda, bár csak egy nyomorult mazuri kutya vagyok. – Annyi farkas nincs is az egész világon, hogy üvöltésük tartósan túlharsogná azoknak a hangját, akik a szabadságért kiáltanak. Jablonski elnézően vigyorgott. Megpaskolta a két kutya fejét. – Mondd, te hiszel is abban, amit beszélsz? – Hinnem kell benne – mondta Materna. – Mert nem akarom feladni – semmi áron. Második rész A FARKASOK ÜNNEPE
-39 A tűz nemcsak pusztít, meleget is áraszt. És akad, aki megfőzi rajta a levesét. – Ég a csűr! – kiáltotta Jacob Jablonski. Berontott a nagyszobába, ahol Materna látható élvezettel újságot olvasott – a Völkiscber Beobachter volt, de ebben a házban mindközönségesen csak vicclapnak nevezték. Materna éppen hogy fölemelte a fejét – Ne ordíts mindjárt olyan veszettül! Nem az SA-nál vagy – mondta kurtán. Jablonski döbbenten csóválta szögletes fejét. – Úgy látszik, nem értetted meg, amit mondtam, Alfons! Ég a csűr! Alfons Materna mosolyogva pillantott elő újságja mögül. – Tudom. Jablonski elképedten bámult barátjára, aki nyugodtan ült tovább a karosszékben.
– Tudod, és csak ülsz tovább a fenekeden? – Mért, mi vagyok én, tűzoltó? – Materna gondosan összehajtogatta az újságot, és a mellette álló székre mutatott. Jablonski leült – igaz, hogy csak félüleppel, ugrásra készen. Megragadta a pálinkásüveget, amelyet Materna eléje tolt, aztán mohón és sokat ivott. – Te, Alfons, én úgy látom, neked elment a józan eszed. Beléd-bújt az ördög, vagy mi az Isten? – Tán inkább én bújtam őbelé, csak még nem tud róla – felelte Materna, és közben pislogva nézett az ablak felé, a felvillanó lángok fényébe. Ezeket a lángokat – ő maga legalábbis így hitte – Jablonski pillantotta meg elsőnek. A faluból jött éppen hazafelé – a csendőr rendelte magához, valami nevetséges apróság miatt: a kerékpárján nem volt hátsó lámpa. Jablonski egyszerűen oldotta meg a dolgot – leszerelte a lámpát a csendőr kerékpárjáról, és föltette a magáéra. Az utóbbi években a mindennapok kedvelt mulatságai közé tartoztak az ilyesféle tréfák. Jacob, mint mindig, most is előre örült, hogy elmesélheti a barátjának – hanem amint a Materna-porta felé közeledett, egyszerre az az érzése támadt, hogy valami megzavarja a jól ismert képet, mintha valami ködféle burkolná be a pajtát. De hogy lehet köd ilyen forró nyáridőben? Megszaporázta a lépteit, és hamarosan felismerte: nem köd, hanem füst gomolyog a csűr felett. Azt hitte, Materna megint azzal foglalkozik, hogy öreg ruhákat, lejárt igazolványokat vagy veszélyes iratokat éget el. Mostanában elég gyakran megesett az ilyesmi – Materna szállítási vállalata, melyben az emberélet volt az áru, valósággal pályaudvarformát öltött. A fekete füstfelhőkbe azonban ezúttal mélyvörös árnyalat vegyült: lángok csaptak fel a csűr padlásáról. – És a vendégeink? – kérdezte Jablonski, miután némi erőre kapott a rozspálinkától. – Biztonságban vannak? – Az egyes számú kitérőtáborban vannak – mondta Materna –, az erdei fedezékben, a jegenyefenyőknél. – Na, hála Istennek! – mondta megkönnyebbülten Jablonski. – Legalább őket nem fenyegeti veszély. És mi van a tűzzel? Alfons Materna egykedvűen nézett
maga elé. – Ideje már, hogy új csűrt építsünk. Jablonski ámulva nézett a gazdára. Az ablak előtt fellobbanó lángok ravaszkásan mosolygó arcot világítottak meg. – Hallod-e – szólalt meg végül Jablonski –, irigylem a nyugalmadat. – Ezt a tüzet – mondta Materna – nem lehet feltartóztatni. – A csűr porig leég, semmit nem lehet megmenteni. De a többi épületet sem szükséges megvédeni, hiszen nincsenek veszélyben – jó messze vannak az égő csűrtől. És most teljes szélcsend van. – Én nem volnék ilyen nyugodt a helyedben, Alfons… tudom, hogy nagy összegre van biztosítva, de épp ezért: kilátszik a lóláb. – Azt hiszed, azt mondják majd, hogy én magam gyújtottam fel a csűrt, hogy bezsebeljem a biztosítási összeget? – Egy bizonyos; hogy beledugják majd az orrukat a hamunkba, aztán kijelentik: itt bűzlik valami! – Engem ez nem nyugtalanít. – És mitől vagy ilyen magabiztos, Alfons? – Attól, amit tudok! Materna félretolta az újságot. Odakünn, az ablak előtt most éles skarlátvörös fénybe borult a világ. – Mindenesetre fogadni mernék, hogy nem magad gyújtottad föl a csűrt.
– Nem tételezed fel rólam, Jacob? – Nem! Mert te abból nem hagynál ki engem. Ez a tűz különben is kontármunka. Mi ketten elsőosztályú tűzijátékot rendeztünk volna. – Félelmetes alak vagy, Jacob, hallod-e. De hidd el: én csöppet se haragszom ezekre a gyújtogatókra. Így legalább hozzáfoghatok végre az építőmunkához. De tudom, ezúttal alaposan megégetik a disznók a szájukat! Jablonski felkapta a fejét. – A tűzoltókürt! Nem adok neki tíz percet, és idemasíroznak a tűz elleni küzdelem önkéntes bajnokai. – Akkor pedig olyan látványban lesz részük, amilyenre számítanak. A világért se szeretnék csalódást okozni nekik. * Mire a mauleni önkéntes tűzoltóság megjelent, már csaknem porig égett Materna csűrje. S hogy ezek a bátor férfiak nem voltak rendkívüli módon fürgék, annak nem hiányos kötelességtudásuk, hanem az a tapasztalatuk volt az oka, hogy egy lángokban álló csűrrel – kivált így nyár derekán – nem sokat lehet kezdeni. – Már megint jókor jöttök! – kiáltotta oda a tűzoltóknak Alfons Materna. – Márminthogy a szomjatok oltására. – Mindenesetre eljöttünk! – állapította meg a soros tűzmester, aki egyike volt a hat Uschkurat fiúnak. A derék Speer ugyanis abban a szerencsében részesült, hogy katonaként szolgálhatta a hazát. Sőt, már magasabb altiszti rang várományosa volt a gyalogságnál. Hamarosan tartalékos tiszt lesz belőle! Maulen pedig igazán szívesen nélkülözi még egy ideig. Az Uschkurat fiú megbízhatóan látta el hivatalát: kigöngyöltette a csöveket, és állásba vitette a fecskendőt. Aztán elharsogta a vezényszót:
– Vizet indíts! Csudamód értett a vezényléshez – a vérében volt. Így aztán mérsékelt erejű vízsugár lövellt sziszegve a beomló zsarátnokra. A szivattyú nyekergett, s a tűzoltók nyájas tekintettel néztek a pálinkásbutykosokkal és vizespoharakkal közeledő Jablonskira. – Vizet elzárni! – vezényelte mély átérzéssel az Uschkurat fiú, majd odalépett Alfons Maternához, aki érdeklődő tekintettel a közelében állt. – Itt már nincs mit tenni. Amikor meghallottam, hogy csak a csűr ég nálatok… – Kitől hallottad? – Valaki azt kiáltotta, hogy „ég a Materna csűrje”! – Ki volt az? Honnan tudta, hogy csak a csűr ég? Az Uschkurat fiú látható erőfeszítéssel elgondolkodott. Nem is sejtette, hogy segít csapdát állítani Maternának. Csak annyit mondott: – Hm. Ez csakugyan érdekes. – Valami látnok lehetett – mondta Materna. – Valaki, akinek hatodik érzéke is van. Vagy valaki, aki itt volt, mikor a csűrömet felgyújtották. – Vizet indíts! – rikoltotta el magát újra Uschkurat. Bonyodalmat szimatolt, és nyilván úgy érezte, hogy ezzel a heves tevékenységgel biztosíthatja magát. Alfons Materna végigmustrálta a jelenlevőket: érdeklődő nézők, izgága hátramozdítók, szüleiktől elszökött gyerekek – a szokásos bámészkodók. Eugen Eis, akit keresett, nem volt köztük. Csak Bruno Buttgereit, a falu legújabb apostola nyomakodott át a tömegen. – Ezáltal is jelt adott az Űr, aki az eget és földet teremtette! – hirdette hangos panaszos szóval. – Mert az Úr, így mondja az írás, tüzet küld a bűnbe esett emberiségre, hogy elveszejtse!
Bruno Buttgereit egyszerű, derék cipészmester volt. Csendesen és szorgalmasan üldögélt a műhelyében – csaknem három évtizeden át. Egyszer azonban – néhány hónappal ezelőtt – megvilágosodott, és azóta szakadatlanul a világ végéről próféciái. És éppen most, amikor kikiáltották az ezeréves birodalmat. – No nézd, a félnótást! – mondta nevetve az egyik tűzoltó. Eszébe se jutott, hogy ő itt most államellenes, bomlasztó beszédet hallgat. – Véssétek eszetekbe, hogy eljön a világ vége! – harsogta a próféta. – És iszonyatos lesz! – Zavarod a tűzoltók tevékenységét! – rivallt rá a tűzmester. – És ebben nem ismerek tréfát! – Vidd be a házba – fordult Materna Jablonskihoz. – Ha már mindenáron locsogni akar, lehetőleg ne az én portámon tegye. – Reszkessetek az Úr haragjától! – kiáltotta Bruno Buttgereit, aztán készségesen tűrte, hogy Jacob elcipelje – minthogy az friss véres- és májashurkát ígért neki. És az ilyesmit Mazuriában még a próféták is nagyra becsülik. Az élvezettel bámészkodók tömege ketté vált – kényelmes tempóban egy ló ügetett át köztük. Ez az almásderes, melyet Maulenben és a környéken mindenki ismert, II. Adolf névre hallgatott, állítólag nemzője, egy burgundiai fedezőcsődör után. Tulajdonosa: Alarich von der Brocken báró – tartalékos lovaskapitány, Klein- és Gross-Siegwalde ura. – Nos, ezúttal kinek fűtötték be a poklot? – kérdezte vidáman a báró. – Az még csak ezután derül ki – felelte Alfons Materna. A báró kinyújtotta mindkét kezét magas lova hátán, mintha melegedni akarna. II. Adolf dühösen fújtatott. A báró megveregette az állat nyakát, és így szólt:
– Itt szörnyű bűz van! – Ne hagyjátok, hogy eltereljék a figyelmeteket, emberek! – kiáltotta a tűzmester. Igyekezett félreérthetetlenül tudtára adni mindenkinek, hogy itt ő a parancsnok. A báró tekintélyes ember volt, de nem tartozott a párt vagy az állam vezető erői közé. Von der Brocken kissé előrehajolt Materna felé, és megjegyezte: – Természetesen biztosítva van, ahogy én magát ismerem. – A legmagasabb összegre – erősítette meg figyelmesen Materna. A báró fölemelte hosszú lóarcát, amely most mintha kissé elpirult volna – pedig csak az utolsó lángok visszfénye hullott rá. II. Adolf eközben élvezettel vizelt a homokra. Úgy látszik, ő is segíteni akart az oltásban. – Maga érdekel engem, Materna úr – mondta a báró. – Hallottam egyet-mást magáról, de én még többet szeretnék tudni. Igazán örülnék, ha meglátogatna valamelyik nap. És eközben „a siegwaldei”, ahogy a bárót röviden nevezték, hunyorogva nézett el a már csak aligalig pislákoló tűz felett. Egy férfi alakja bukkant fel a tűzfészek legkülső peremén. Mint valami nehéz páncélkocsi, lassan nyomakodott előre. Eugen Eis volt. – Heil! – kiáltotta a báró, és megsarkantyúzta II. Adolfot. A szürke kelletlenül felágaskodott, aztán nekiiramodott. Alarich von der Brocken báró, Klein- és Gross-Siegwalde ura igazi junker volt, azaz: valamiféle özönvízelőtti jelenség. Ahogy mondani szokás, áthaladt felette a történelem, ő maga azonban élt – és nem is rosszul. Sőt, újabban meglehetősen feltűnő módon. Éveken keresztül nem tett egyebet, csak jókora birtokát igazgatta, és még mindig tiszteletre méltó vagyonát kezelte. Természetesen különböző jelentős kapcsolatokkal is rendelkezett. Így például tegező viszonyban volt Hindenburg ezredessel, az elhalt birodalmi elnök fiával. Azonkívül tulajdonosa volt a becsületrend nagykeresztjének. Hermann Göring pedig néhány kapitális bakot lőtt a báró vadászterületén. Ismeretes volt továbbá az is, hogy Alarich von der Brocken időnként kijelentette: „Hamarosan
beszélnem kell már telefonon barátommal, a birodalmi véderő miniszterével.” Vagy: „Még ma levelet írok a birpüspnek” – amin a birodalmi püspököt értette. „Kíváncsi vagyok, mit szól ehhez Rudolf.” Rudolf vezetékneve Hess volt. Ebben még semmi rossz nem lett volna, az emberek különcségnek tekintették. Mostanában azonban már „részt vett” a báró a dologban. És minden energiáját Maulenre összpontosította. Lehet, hogy ez merő kényelemszeretetből történt, mivel legnagyobb birtoka, Gross-Siegwalde, alig három kilométernyire terült el a falutól – galoppban tíz perc alatt könnyűszerrel odaért. A mauleniek nem fogadták túlzott lelkesedéssel, mégsem lehetett csak úgy egyszerűen kiiktatni az életükből. Úgy tekintették hát, akár egy nyári zivatart. Materna elnézte, amint a báró elvágtat, és reményteljes gondolatok töltötték el. Jacobhoz fordult, és bizakodó hangon így szólt: – Ezt a bárót mostanáig könnyelműen semmibe vettük, pedig attól tartok, hozzánk tartozik. – Nem lehetetlen – ismerte el Jablonski. – De most jobban tennéd, ha a közelebbi hozzátartozóiddal törődnél. Eugen Eist ide eszi a fene. Eugen Eis vidáman, elégedetten mutatott a tűz utolsó maradványaira. – Jól tennéd, ha elgondolkodnál rajta, mert ez a sors figyelmeztető jele! – Sose izgasd magad annyira – mondta Materna. – Tudom én tűzijáték nélkül is, hogy mit tartsak felőled. Oldalt álltak, az istálló közelében. Eis odadirigálta Maternát, és közben kijelentette:
– Beláthatod végre, hogy a végtelenségig nem járathatod velem büntetlenül a bolondját. Már évek óta szokás volt köztük az ilyesféle célozgatás, amint kettesben maradtak. Eis nem Eichler volt – a szép szó nem volt a kenyere. Brigitte, Materna lánya néhány év óta Eis felesége volt – és a Materna-vagyon ötvenszázalékos örököse. – Feltétlenül esedékes már a döntés – jelentette ki Eis. – Még élek – mondta vidáman Materna. – És amíg élek, senki sem örökölheti a vagyonomat. – Emiatt ki fogod törni a nyakadat – mondta Eis, és jobbjával a parázsmaradványokra mutatott. Materna mosolyogva nézett maga elé. Hiszen Eis valamikor átvitt a határon egy zsidót meg egy lengyel lányt – az SA segítségével. Ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Különben Brigitte nem is várt akkor gyereket, csak azt állította. – Te azt hiszed magadról – folytatta Eis –, hogy szörnyen dörzsölt fickó vagy. A te szemedben az egész nemzetiszocializmus barna pestis, a Führer nagyzási hóbortban szenvedő mázoló, én meg az ő tökkelütött kreatúrája vagyok – mi? – És akkor még nagyon szerényen fejezted ki magadat. – Ha van ezen a vidéken igazi aljas népáruló – akkor az te vagy, Alfons Materna! – Eis összedörzsölte a kezét. – Csakhogy a végén mindig akad ám valahol egy csapda, ami megfogja a rókát – és ezúttal te estél csapdába! Mert senki nem fog kételkedni abban, hogy te magad gyújtottad fel a csűrödet. – Hol vannak már a régi, szép idők – szólalt meg Materna –, mikor Maulennak még volt egy Johannes Eichlere. Az legalább igazi ragadozó volt. De te úgy viselkedsz, mint egy vaddisznó vagy inkább mint egy megvadult házisertés, és ezt én mondom, pedig módfelett kedvelem a disznósültet. – Ne strapáld magad, Materna. Én csak azt mondtam, hogy most kitöröd a nyakadat – a gyújtogatásért ugyanis fegyház jár. – És neked, persze, van alibid? – Na, hallod… én a kocsmában voltam, legalább tíz tanú bizonyíthatja. Materna bólintott. – És mi volna akkor, Eis, ha én meg be tudnám bizonyítani, hogy kik az igazi gyújtogatók?
Eugen Eis fölnevetett, még fölényben érezte magát. – Szeretnéd kiszedni belőlem, mi? Hát abból nem eszel, barátocskám, hamarabb lesz KeletPoroszországból Lengyelország, azt mondom én neked. – Heten vettek részt a gyújtogatásban – mondta szenvtelen hangon Materna. – Ketten falaztak, kettő szállította a gyújtóanyagot, ketten tüzet gyújtottak. És mind a hét gyújtogató tagja az SA-nak. Aki meggyújtotta, az Anton Dermat volt meg Felix Kusche, akit Bubinak neveznek. Az akciót pedig Fritz Fischer irányította. – No nézd csak – mondta rekedten Eugen Eis –, honnan tudod te ezt? – Tudom, és kész. – Materna némileg kíváncsian mérte végig a hatalom láthatóan begyulladt helyi képviselőjét. – No, Eis, még most is az a véleményed, hogy én csücsülök a csapdában? * Eugen Eis a főhadiszállásra indult, ahol a Nemzetiszocialista Párt mauleni szervezetének ügyeit intézték. Az új épületben, amely az itteni körülményekhez képest takarosnak volt mondható, a következő helyiségek sorakoztak: iroda, tanácsterem, szobák az oktatás számára, archívum és népkönyvtár, a párt helyi vezetőjének irodája, előszobával és a voltaképpeni irányító központtal:
Eugen Eis hivatali szobájával. Fritz Fischer, az SA-vezér ott ült a legkényelmesebb karosszékben, egy pohárka italt kortyolgatott, és büszke örömmel nézett a párthatalom helyi megtestesítőjére. – Na, hogy dolgoztunk? – kérdezte, és mindjárt meg is felelt tulajdon kérdésére: – Alapos munkát végeztünk! A vállalkozás mintaszerűen folyt le. Csak úgy ropogott! Ezt próbálja valaki utánunk csinálni! Eugen Eis hivatali karszékébe ereszkedett. A Führer olajban és a győzelem biztos tudatában tekintett le mögötte a falról, méghozzá keleti irányba. Eugen Eis elhúzta a pálinkásflaskát Fischer elöl, hogy ő maga igyék belőle. – Úgy látszik, külön-külön bemutatkoztatok Matetnának, mielőtt nekifogtatok a munkának – förmedt a halászra vádló hangon. – Materna ugyanis tudja, kik voltak ott. Ismeri mind a hét nevet! Fritz Fischer zavartan bámult Eisre, majd beszámolt a történtekről. – Abban az időben, amikorra a megtorló-gyakorlatot kitűztük, egyedül Materna tartózkodott a tanyán, mint kémeink jelentették, senki más nem volt otthon. És ez a Materna egész idő alatt – az előkészületek megkezdésétől a voltaképpeni akció kezdetéig – odabenn ült a nagyszobában. A nyitott ablaknál. Egy lámpa mellett. Nagyon jól lehetett látni. Újságot olvasott. Embereink szüntelenül szemmel tartották! Ő maga viszont nem láthatott semmit. – De tudni tud mindenről! Minden egyes részletről! Elképesztő disznóság, ami itt történt! Eugen Eis üres tekintettel meredt maga elé – szemmel láthatóan a feszült töprengés fárasztó műveletére szánta el magát. Megnyugtató eredményre azonban nem jutott. Végül így szólt: – Ez a Materna most könnyűszerrel a vádlottak padjára juttatja a fél SA-t. – Ez ellen védekezésbe kell lendülnünk! – Ami gyakorlatilag azt jelenti – vélekedett Eugen Eis –, hogy tüstént találnunk kell valakit, akire ráhúzhatjuk a vizeslepedőt. Már tudom is, kiről lehetne szó. – Azt hiszem, mind a ketten ugyanarra gondoltunk – tüsténkedett Fritz Fischer. – És nem szabad haboznunk, bármilyen áldozatról legyen is szó, hiszen a párt tekintélye forog kockán. Van itt egy bizonyos személy, aki úgyis fölösleges. Eis bólintott, aztán tűnődve megjegyezte: – Vajon hogy tudott ez a Materna belelátni a kártyánkba? Ha ezt tudnám, mindjárt jobban érezném magam. * A rejtély megoldása igen egyszerű volt. A Materna-tanya „vendégei” mindent láttak és hallottak. És
akkor éppen a következők voltak a „vendégek”: egy volt kommunista képviselő, aki utoljára szállítómunkásként dolgozott Königsbergben – egy mogorvának látszó, csendes emberke; továbbá az úgynevezett „komoly bibliakutatók” egyik világi prédikátora – szelíd, jóindulatú és istenfélő, de még nem hajlandó arra, hogy elfogassa magát. Végül: Erich Wollnau kormányfőtanácsos, a szociáldemokrata párt tagja, egykor a szakszervezet vezetőségi tagja és különböző társadalmi segélyszervezetek irányítója, még most is eleven, mozgékony, rendíthetetlen optimista. Ezek a „látogatók” most itt, Materna postaállomásán várták, hogy továbbjuttassák őket Lengyelországba. Az indulás másnapra volt kitűzve – ez a nap a szállítási napok sorában immár a -as számot viselte. A „látogatók” mindig az éj leple alatt érkeztek, és az éj leple alatt tűntek el. A nappali órákat többnyire sötétben töltötték. Az egyes számú gyűjtőállomás Materna pajtája volt – abban is egy pinceforma helyiség. A földön
szalma meg egy csomó takaró, egy polcon mindenféle élelmiszer. A pincének két kijárata volt, de semmi fény nem hatolt be. Beszélgetni is csak tompított hangon lehetett. És valaki mindig őrséget állt. Így történt ez azon az estén is, amikor a gyújtogatók közeledtek. A képviselő vette észre őket. Szeme megszokta már a sötétséget, a hallása pedig igen éles volt: a szalma zizegéséről tudta: egér vagy patkány közeledik-e. Óvatosan riasztotta hát sorstársait. Wollnau kormányfőtanácsos hétrét görnyedve Materna közelébe lopózott, és gyakorlott suttogással jelentette neki, hogy mit tapasztaltak – valamikor egy miniszter élvezte választékos hangon elmondott beszámolóit. Materna mozdulatlanul hallgatta végig, azután döntött: – Ne csináljanak semmit, csak figyeljenek meg mindent alaposan, aztán számoljanak be róla. Így is történt. A bibliakutatónak nagy gyakorlata volt abban, hogy jókora részeket tanuljon meg a Szentírásból, minden egyes szót megjegyzett hát, amit a gyújtogatók kiejtettek. Az exképviselő, kitűnő érzéke lévén a szervezéshez, agyába véste az események minden részletét. Erich Wollnau azután összefoglalta társai tapasztalatait, és továbbította Maternának. Alfons Materna tehát, miközben látszólag újságolvasással foglalatoskodva lámpája mellett üldögélt, a következőkről értesült: hét férfi vesz részt az akcióban, egy Maternát figyeli, kettő biztosítja az akciót, kettő a helyszínre cipeli a nyersanyagot, kettő gyújtja a tüzet. Ez utóbbiak neve „Anton” és „Bubi”. A vezérürü viszont a Sturmführer vagy a „Fritz” névre hallgat. Így tehát minden világos volt. – Gratulálok, barátaim – mondta Alfons Materna a „vendégei”-nek, akik az egyes számú kitérőtáborban, a jegenyefenyők nyújtotta fedezékben gyűltek köréje. – Igazán pompásan viselkedtek. – Mi az, itt talán kitüntetéseket is osztogatnak? – morgott a képviselő. – Isten megint rajtunk tartotta a kezét – bizonygatta a bibliakutató. – Én ugyan nem láttam ezt a kezet – jelentette ki a kommunista. – Türelem, uraim! – kiáltotta a kormányfőtanácsos. – Azt hiszem, jobb lesz ebben a helyzetben mindennemű elvi fejtegetésektől tartózkodnunk. Alfons Materna fölnevetett. – No, maguk ugyancsak próbára teszik egymás idegeit, azt hiszem. – Téved! – mondta „a kormányfőtanácsos, megragadta Materna zseblámpáját, és fényét társaira irányította. – Egy pontban ugyanis, a leglényegesebb pontban, mindnyájan egyetértünk! Erre a három férfi, ahány, annyiféle, úgy mosolygott egymásra, mintha testvérek volnának. Materna e rövid közjáték után folytatta mondókáját: – Meg kell gyorsítanunk a csoport átszállítását. Az alkalom kedvezőnek látszik. Most mindenki a kocsmába siet, hogy megtárgyalják a tűzesetet, s a pálinka jó altató. Jablonski készen áll – ő kíséri
magukat a határig. Még a hajnali szürkület előtt Lengyelországban lesznek. – Engem ne számítson, kérem, a csoporthoz – szólalt meg Wollnau. Az egykor tekintélyes állami tisztviselő a földön guggolt, úgy volt felöltözve, mint a mazuri mezőgazdasági munkások: uborka formájú lábbeli sokszorosan megcsomózott fűzővel, gyűrött nadrág, hozzá kiskabát, olyan, mintha kényszerzubbonyból alakították volna át. Alatta viszont hófehér inget viselt – a Maternáéból. – Tán olyan jól érzi itt magát, hogy el se akar menni? – Tudom, hogy képtelenségnek látszik, de arra kérem, hogy továbbra is élvezhessem a vendégszeretetét. – Erich Wollnau úgy beszélt, mintha valami konferencia menetét kellene okos, szelíd szavakkal irányítania. – Nem lehetetlen, Materna úr, hogy itt hamarosan olyan helyzet alakul
ki, hogy még hasznos lehet a jelenlétem. – Hogy képzeli ezt? – kérdezte csodálkozva Materna. – Talán bizony a tanú szerepét akarja itt játszani, vagy csupán tanácsadóként szándékozik működni mellettem? – Vitákra most csakugyan nem érünk rá – szólalt meg nyugtalanul a képviselő. A bibliakutató felállt, és magához vette az irattáskáját. A képviselő felcsatolta a hátizsákját. Materna zseblámpájának fénye továbbra is Wollnaura szegeződött. A kormányfőtanácsos az éles fénybe nézett, és szinte hevesen így szólt: – Gondoljon, amit akar, de én most nem hagyhatom el Németországot. Még nem. – Jól van – döntött hosszas szünet után Materna. – Akkor a vendégem marad. Igaz, egy feltétellel: tudtomon kívül nem foghat semmiféle vállalkozásba. – Ezt megígérem! – biztosította hálásan Wollnau. – Szavamat adom rá! – Remélem, sohasem kell rá emlékeztetnem – mondta nem minden gyanakvástól mentesen Materna. – De most lássunk munkához! Megkérhetem az urakat, akik érthető okokból el akarnak hagyni bennünket, hogy kövessenek? * Másnap déltájban egy kislány jelent meg a Materna-portán. Sabine Gäblernek hívták, az új mauleni csendőr lánya volt. – Látogatód érkezett, Jacob! – szólt be a házba Materna. A padon ült, a ház előtt, térdén egy jegyzettömb – a felső lapja tele volt rajzolva derékszögű ábrákkal. Sabine érdeklődő, éber tekintettel közeledett. Kíváncsi volt, akár egy kölyökkutya. Leült a padra, szorosan a gazda mellé, és figyelmesen szemügyre vette az otromba vázlatokat. – Hát ez meg mi akar lenni? – Amint tudod, leégett a csűröm. – Igen, tegnap, hisz én is itt voltam. De nem akartalak zavarni, és Jacobot sem. Annyi dolgotok volt. A tűzzel meg a vendégekkel. Materna kicsit megijedt. Ez a lófarok frizurás, fitosorrú kölyök mindenütt ott volt, ahol fel lehetett fedezni valamit; fák ága közül és sötét szegletekben leskelődött, és a figyelmét semmi el nem kerülte. – Te nagyon sokat tudsz, igaz-e, Sabine? – Elég sokat – felelte a kislány. – De azt még nem tudom, hogy ezek a rajzok mit jelentenek. – Ez az új csűr első terve! – Materna úgy beszélt Sabinével, mint egy felnőttel, és a kislány ezt nagyra értékelte. – Tudod, most majd minden istencsudáját beleépítek: lesz szérű, raktár, gabonakamra és pince. – Szóval megérte, ugye? – Sabine bizalmasan Maternához simult, hogy jobban láthasson. – Ez a tűz nem Istentől való volt, a papám is azt mondja. Meg Eugen is. Tudod, ez az Eis telebeszélte a papám fejét. Majdnem egy óra hosszat ott ült nála. Meg az a potykaszájú is ott volt, a halász! Materna habozott, hogy kifaggassa-e Sabinét, de aztán megkönnyebbülten látta, hogy Jablonski
közeledik. Nála volt a legjobb kezekben ez az önfejű gyerek. – Kutyuskám! Báránykám! – kiáltotta szívélyes hangon Jablonski. – Hogy vagy, kicsikém? – és széttárta erős karját. Sabine meg már röpült is feléje – a nyakába ugrott, és rácsimpaszkodott. Jablonski a magasba emelte a kislányt. Sabine ujjongott örömében. Materna tűnődve, jóindulattal szemlélte a jelenetet. Amióta az elözvegyült Gäbler csendőr
kislányával a faluba költözött, Sabine lelkes szövetségesük – mármint attól a naptól kezdve, hogy Jacobbal találkozott. * Azon a napon a kislány magányosan és szomorúan üldögélt a hősi emlékmű talapzatának legalsó lépcsőfokán – karjában egy baba, fej nélkül, egy SA-szállítókocsi gázolta el. Jablonski, aki éppen a kocsma felé tartott, felajánlotta a kislánynak, hogy helyreilleszti a baba fejét. Meg is csinálta mindjárt, méghozzá sikeresen. Azóta Jablonski életében is van egy nőnemű lény, aki odaadó szeretettel csüng rajta. – Hadd nézzelek! – kiáltotta Jablonski, és kinyújtott karral, messze eltartotta magától a kislányt. – Látom, csuda szépen megfésülködtél. – Mindig megfésülködöm, mielőtt elindulok hozzád! – Hát a fogad? – Minden este megmosom – ahogy mondtad! – És reggel? – Mondd, igazán muszáj? Hát ha nagyon akarod… Materna tudta, hogy időnként végtelenségig elhúzódik köztük az ilyesféle beszélgetés. Jacob végre kiélhette eddig elfojtott apai ösztönét – azt akarta, hogy Sabine szebb, tisztább, kedvesebb legyen minden más gyereknél. – Érdekes ez a te Sabinéd – jegyezte meg óvatosan Materna. – Már azt is tudja, hogy vendégeink voltak. – Mégpedig három vagy négy – szólalt meg a kislány, miközben Jacobhoz simult. – De nem beszéltem róla senkinek. – És miért nem, Sabine? – Mert semmi közük hozzá. Jacob mosolyogva, tartózkodó büszkeséggel nézett Maternára. De annak gondterhelt arca csak nem akart felderülni. – Olyan ennek a kislánynak a füle, akár a hiúzé – mondta Jablonski. – Jóformán valamennyi madár hangját meg tudja egymástól különböztetni. – Tán azt is hallotta, amit az apja hivatali szobájában beszéltek… amikor Eis volt ott Fischerrel? – Nahát, hogy azok mi mindent összebeszéltek! – kiáltott fel Sabine, és villogni kezdett a szeme, akár a macskáé. – Azt mondták, hogy mindenáron találni kell valakit, akire ráfoghatják a tüzet. És hogy már tudnak is valakit. – Ezt nem kell elmondanod – vágott a szavába Jablonski. Aztán Maternához fordult: – Nem akarom, hogy… – Jól van. De ha mindenáron kikívánkozik a gyerekből – vetette oda Materna –, hát csak mondja el nyugodtan. A magam részéről mindenesetre örömmel hallanám, hogy ki az, akit kiszemeltek. – Hát a Grabowski! – mondta a kislány. – Ki más volna? Bölcs, szinte zseniális ötlet volt Grabowskira hárítani a gyanút. Mivel az a terv, hogy a gyújtogatást Maternára rábizonyítsák, nem sok sikerrel kecsegtette őket, az SA-t viszont semmiféle körülmények között nem volt szabad belekeverni a dologba, Grabowski szinte kínálkozott áldozatul. *
– Csak ő lehetett, senki más – szögezte le Eugen Eis.
Fischer rábólintott. Gäbler pedig készségesen hagyta, hogy meggyőzzék. – Hisz nem ez volna az első gyújtogatás, amit elkövetett. – Grabowski börtönben ült – harciaskodott a halász. – Amerre csak fölbukkant, mindenütt tűz ütött ki! A múltban még csak elnéztük az ilyesmit, de most a nép tulajdonáról van szó! Igaz-e? A csendőr most már – kellőképp tájékoztatva – megindíthatta a vizsgálatot, melynek során a következő eredményre jutott: Grabowski nem tudott alibit felmutatni. Azt állította, hogy a kérdéses időben részeg volt, valószínűleg az utcán fetrengett, valahol a temető és a hősi emlékmű között. – Vannak rá tanúi? – kérdezte a csendőr. – Miért, tán van, aki az ellenkezőjét tanúsíthatja? – vágta rá Grabowski. A csendőr mindenáron az általa remélt igazságot akarta kideríteni. Jegyzetfüzetébe – Fritz Fischer ösztönzésére – beírta két SA-tag nevét, akik mint tanúk számításba jöhettek. Anton Dermatról és a Bubinak nevezett Felix Kuschéről volt szó – mindkettő kipróbált ember, hamarosan előléptetik őket. Anton és Bubi készségesen álltak a csendőr rendelkezésére. – Nos, őrmester úr, mit akar hallani? – kérdezték, majd a következő, teljesen egybehangzó vallomást tették: bármikor hajlandók tanúsítani, hogy látták Grabowskit a kérdéses időben, úgy tízhúsz perccel kilenc óra után. – Aha – mondta a csendőr. – Aztán merre ment? Talán bizony a Materna-porta irányába? – Éppen arra. – Volt nála valamilyen tárgy? Valami benzineskanna formájú? Vagy valami egyéb gyújtóanyag? – Igenis volt! Ezzel – a csendőr számára – tisztázva volt a tényállás. Köszönetet mondott a két tanúnak, kifejezte nekik elismerését, és kijelentette: – Letartóztatom Grabowskit! * A részeges Grabowski a Kutyaréten hevert a magas fűben és horkolt. Ott lelt rá Sabine, és átadta neki az üzenetet: – Materna bácsi vár – már egy korsó pálinkát is előkészített. Sabine azonban kénytelen volt megállapítani, hogy egymagában sehogy sem boldogul ezzel a pálinkásbutykossal. Pedig elég sok tapasztalatot szerzett már ezen a téren – a kocsma környéke volt egyik legkedvesebb tartózkodási helye. A részegeknek sokféle fajtáját ismerte már. Visszasietett hát a Materna-tanyára, és kijelentette: – Úgy fekszik ott, mint egy tuskó. Egyedül nem boldogulok vele. De neked sikerülni fog, Jacob. Jablonski fogott egy vödröt, és sietve elindult. A kislány mellette szökdécselt, ahogy átvágott a réteken. – Ejnye, de jól kiismered magad erre, te kis pöttöm! – mondta kedvesen Jablonski. Grabowski egy fűzfabokor alatt feküdt. Már száz méterre elhallatszott a horkolása, s ebből tetemes alkoholfogyasztásra lehetett következtetni. Sabine a közeli pataknál megtöltötte a vödröt, és odacipelte Jablonskihoz. – Grabowski – szólongatta Jablonski a részeget, miközben lehajolt hozzá –, kelj föl! De Grabowski, akár a sündisznó, behúzta lábát, összegömbölyödött, és az oldalára hengeredett. Jacob fölemelte a vizesvödröt, és tartalmát Grabowski arcába öntötte. Grabowski dühösen prüszkölt, aztán felkiáltott:
– A franc egye meg! – közben ugyanis megízlelte a vizet. Nagy keservesen föltápászkodott, és bárgyú tekintettel körülnézett. – Gyere, Materna vár – jelentette ki Jablonski. – Pálinkát is készített a számodra. – Ezt már szeretem hallani! – mondta lihegve Grabowski. Újra megpróbált föltápászkodni, de visszahuppant. Jablonski letérdelt. Karja úgy dolgozott, akár az emelő. Vállára vetette ezt az emberi roncsot, felállt és elindult. Sabine ámulva követte. – Nahát! – kiáltotta elragadtatva. – Hogy te milyen ügyes vagy! Jablonski, Sabine elismerő pillantásaitól ösztönözve, a Materna-portára vitte a tökrészeg Grabowskit, és letette a konyhaasztalra. Maternának és Jablonskinak csaknem egyórai erőfeszítésébe tellett, mire a legodaadóbb mauleni alkoholista kihallgatásra valamelyest is alkalmas állapotba került. – Tudod-e – kérdezte erélyes hangon Materna –, hogy keresnek… gyújtogatás miatt? – Nevetséges! – Grabowskinak még most is nehezére esett a beszéd. – És ha vannak tanúk – ellened? – Nyavalyás kontárok! Engem aztán nem kell tanítani, hogyan lehet tisztességesen felgyújtani valamit! A te csűrödet igazi kezdők intézték el. Vagyis, én nem lehettem. – De úgy látom, arról tökéletesen megfeledkezel, hogy hol vagy, mármint Maulenben. Itt pedig arról van szó, hogy bűnbakot találjanak. – És most én vagyok a bűnbak? – kérdezte szinte kijózanodva Grabowski. – Úgy látszik. – És ezt ennek az Eisnek köszönhetem? – Lehetséges. – Materna némi aggodalommal szemlélte az izgatott embert. – Én mindenesetre figyelmedbe ajánlom, hogy ne kövess el semmi ostobaságot. – Kitekerem a nyakát annak a disznónak! – Majd én biztonságba helyezlek – mondta határozott hangon Materna. – De én nem engedem, hogy kikezdjék a becsületemet! Kivált ennek a szarzsáknak, ennek az Eugen Eisnek! – Szállítsd el! – rendelkezett Alfons Materna. Jacob Jablonski megragadta a szájaló Grabowskit, és kikísérte – az egyes számú kitérőtáborhoz. Ott találták Erich Wollnaut, a kormányfőtanácsost, aki késznek mutatkozott arra, hogy a megadott irányvonal szellemében cselekedjék. * A következő éjszakán újra tűz ütött ki Maulenben. Ezúttal Eugen Eis tejgazdasága borult lángokba. És bármennyire igyekezett is ezúttal az önkéntes tűzoltóság, jóformán semmit sem tudtak megmenteni. Ez a tűz valódi szakember munkájára vallott: egyszerre két helyen lobbant fel, és látszott, hogy a szél irányát is bölcsen számításba vették. Száraz fa, szúette gerendák, zsírral átitatott papír – mindez égig érő lánggal lobogott. Eugen Eisnek azonban nem volt biztosítása. * Alfons Materna átnyomakodott a sűrű fenyőerdőn, aztán leereszkedett a fedezékbe – előzőleg jelt
adott a megbeszélt kopogással. Az egyes számú kitérőtáborban egyedül Erich Wollnaut találta. – Materna úr – szólalt meg Wollnau komor, fáradt hangon –, maga túlbecsült engem! – Grabowski eltűnt? Wollnau lehorgasztotta a fejét, ő igazán megpróbált a legkülönbözőbb értelmes érvekkel a lelkére beszélni ennek a Grabowskinak. De hasztalan.
– Ez az ember meg van bélyegezve! Wollnau elmondta, hogy Grabowski eleinte bambán és bizalmatlanul hallgatott. Majdnem egy óra telt el, mire megszólalt. Akkor is csak annyit mondott: „hadd nedvesítsem meg egy kicsit a torkomat – utána talán súgok neked valamit”. Erre Wollnau készségesen odanyújtotta neki a korsót. Grabowski az ajkához emelte, és ivott, mintha víz lett volna benne. – Utána elrohant, mint egy őrült. Mint akit a fúriák kergetnek. – Szerencsétlen flótás – mondta Materna. – Megpróbáltam visszatartani, de úgy hátralökött, hogy a fejemet beütöttem egy fába. – Nem teszek magának szemrehányást – mondta hangsúlytalanul Materna. – Mégis úgy érzem, hogy csődöt mondott a tudományom! – Nyilván nem most először, kormányfőtanácsos úr. Mert ez együtt jár a mai időkkel. Ami pedig Grabowskit illeti, hát annak így is, úgy is vége. * – Isten irgalmazzon árva lelkének – mondta Bachus lelkész, amikor meghallotta, hogy Grabowski a lángok közé vetette magát –, abban a tűzben lelte halálát, amelyet oly avatott kézzel lobbantott lángra. A tűzvész helyén lassan már elszéledtek azok, akik gyönyörködni akartak a látványban. Grabowskit már csak elszenesedett állapotban kaphatta el a csendőr, a tűz elhamvadt – egyéb szórakozásra pedig nem számíthattak. – Most aztán könnyű dolgunk lesz! – suttogta Fritz Fischer a nála jóval kevésbé vidám Eugen Eis fülébe. Megvan a tettes, méghozzá egy halott ember személyében – csakugyan remek megoldás. Eugen Eis csak morgott. Odament Grabowski takaróval leborított holttestéhez. Cipője hegyével fölemelte a takaró csücskét, aztán így szólt, keserű, megvető hangon: – Hogy micsoda emberek vannak! – Ennek már szivacs volt az agya helyén – jegyezte meg Fritz Fischer –, gyerekjáték lehetett bűnös gondolatokkal átitatni. Ebben a pillanatban megjelent Alarich von der Brocken – alapos késéssel. A szürkéjén ügetett a helyszínre, és kijelentette: – Nálatok gyorsabban ég a tűz, mint ahogy én lovagolni tudok, olyan tempót diktáltok, hogy éppen elég hozzáigazodni. Eugen Eis, a károsult szívélyesen üdvözölte a bárót, már csak néhány néptárs volt a színhelyen. Eis kifejtette: ezt a tüzet maga a sátán lobbantotta fel. Egy megszállott, akit sötét hatalmak kényszerítettek erre! – Szinte költőien hangzik – mondta a báró. Kétkedően nézett le magas lováról, a fejét csóválta, aztán elvágtatott. Eis fürkésző tekintettel nézett a messzeségbe. És Materna, akit várt, hamarosan meg is jelent. – Nos? – kérdezte Materna bátorító hangon. – Mi a véleményed… hogy áll a harci helyzet?
– Hogy úgy mondjam, még nem dőlt el, azt hiszem. Legalábbis pillanatnyilag. De lehet, hogy már csak egy-két perc, és megvan az utódom, aki – mivel így egyeztünk meg – az örökösöd lesz. A bába már nekilátott. – Hogy a lányomnak gyereke lesz, azt magam is észrevettem. Csak az a kérdés, ki az apa. – Mit akarsz ezzel mondani? Az apa én vagyok! – Olyan biztos vagy benne? Azok után, amiket Brigitte művelt, joggal támadtak bizonyos kétségeim. Ez ugyebár érthető. Neked tán más a véleményed? – Ez a legnagyobb aljasság – lihegett Eis –, amit valaha is elkövettek ellenem! Nem fogsz kiforgatni a gyerekem örökségéből!
– Próbáld már megszokni – mondta Alfons Materna –, hogy semmit nem kapsz tőlem ingyen. Semmit az égadta világon! A reménység gyakran lobogó láng – csak hamu marad utána. És ha erős szél kerekedik, eltűnik, nyomtalanul. A tűzvészt követő éjszakán Eugen Eis alaposan szemügyre vette a gyereket, akit a felesége szült. – A szeme, akár az enyém – vélekedett Eugen Eis. – A hangja is – biztosította a bábaasszony. – Ordít ez három helyett is. Eugen ezt elismerésnek tekintette. Továbbra is figyelmesen szemlélte az újszülöttet. Végül megjegyezte: – Az orra nem tetszik nekem. Ez az orr csöppet sem hasonlított az övéhez – de az anyáéhoz sem. Eis az újszülött alsó ajkával sem volt kibékülve. Meg az állával sem! Semmi Eis-féle erélyes vonás! Semmi a Maternák céltudatos erejéből! Ugyan kire fajzott ez a kis poronty? – Nem tetszik ez nekem – jelentette ki végül Eugen. Berontott a szobába, ahol Brigitte feküdt. Megállt az ágy mellett, s mint aki észre sem veszi, mennyire sápadt és kimerült az asszony, nyers hangon ráförmedt: – Miféle gyerek ez? – Az én gyerekem – mondta gyenge hangon Brigitte. – Ez mindenesetre biztos. Eugen Eis alig állta meg, hogy fel ne üvöltsön – dühében és szégyenében. Úgy érezte, betelt a mérték! Előbb a tűzkár, most ez a torzszülött – ez több a soknál. Lehetséges, hogy egyetlen éjszaka megsemmisíti egész életművét, beleértve az örökségét is? – Egyszer mindenki megfizeti a tartozását – mondta Brigitte kimerülten, de kemény hangon. Eugent megint csak elfogta a vágy, hogy üvöltsön, hogy a képébe vágjon ennek az asszonynak, hogy lekurvázhassa – már ha csakugyan megcsalta őt, és Eugennek volt oka, hogy ezt feltételezze róla. De nem üvöltött. A bába bizonyára ott hallgatózik az ajtó mögött, és ennek az asszonynak jó füle és hosszú nyelve van. Eugen előrehajolt, és tompított hangon, sziszegve kérdezte: – Ki az apja? Brigitte csaknem elnevette magát. Élvezte, hogy Eugen szinte remeg a nyugtalanságtól és bizonytalanságtól. – Te talán – kezdte ingerlően szelíd hangon – nem is tudnál egy asszonyt megtermékenyíteni. Én
viszont nem vagyok meddő, ezt most bebizonyítottam. Eugen Eis úgy érezte, most óriási önfegyelemről tesz tanúságot. – Ha a feleségem gyereket szül – mondta nagy keservesen –, mégse lehet más az apja, csak én. – De azért nem vagy olyan biztos benne? – Majd máskor beszélünk erről – tért ki a válasz elől Eugen. – Most fáradt vagyok… túl sok baj szakadt rám. * Amikor Alarich von der Brocken báró tajtékzó lován bevágtatott a Materna-tanya udvarába, Hannelore Welser fogadta. A lány a küszöbön állt, és elgyönyörködött ebben a talpig feudális látványban: rozsdavörös nadrág, hófehér mellény, hollófekete zakó – mintha csak egy úrlovaslapból vágták volna ki. – Jó napot, nagyságos kisasszony! – kiáltotta a báró gálánsán, de kellő hangerővel. – Úgy látszik, eltévesztette a címet! – mondta vidáman Hannelore. – Hisz maga úgy néz ki, mintha az angol királynénál akarna vizitelni. A báró mosolygott, mint akit hájjal kenegetnek.
– Ha netán a legújabb divat szerint készült lovaglóöltözékemre célozna, szép gyermekem, hát azt éppen a maga kedvéért vettem fel – mondta, és meglobogtatta bőrsapkáját. Hannelore Welser épphogy betöltötte a huszadik évét, kicsi volt, kecses, de telt idomú, fekete szemű szépség. Sima, selymes haja a vállára omlott – sötét aranykeretként vette körül finom metszésű arcát. Már csaknem egy esztendeje vezette ez a fiatal lány Materna háztartását. Hogy honnan jött, azt senki sem tudta pontosan – csak Materna és Jablonski. Mindenkinek azt mondták, rokona a gazdának, és ennek megfelelően bántak vele. ö maga „kedves bátyám”-nak szólította Maternát. Az meg „kedves gyermekem”-nek nevezte őt. Ha a szükség úgy hozta, ez a törékeny teremtés olyan alaposan nekilátott a munkának, mint bármelyik mauleni fehérnép. Nem is akadt senki a faluban, aki ne lelte volna örömét a látásában. – Ha így elnézem kegyedet, nagyságos kisasszony – harsogta a báró –, menten megdobban öreg vadászszívem! – II. Adolf sűrűn bólogatott. – A múltkor azt reméltem, hogy ott találom a tűzvarázsnál, de bizonyára későn érkeztem. – Nem voltam itthon. El kellett utaznom néhány napra… különben nem mondtam volna le róla, hogy lássam a báró urat. – Jó volna, ha kicsit közelebbről megismerkednénk egymással, szép gyermekem. Házam mindenkor rendelkezésére áll. – Tán csak nem akarja elhódítani a legjobb munkaerőimet, báró úr? – Alfons Materna mosolyogva lépett ki az ajtó elé. – Az ilyesmi büntetendő cselekedet. – Bármilyen büntetést vállalok ezért – jelentette ki széles taglejtéssel a báró. – És most ne jöjjön nekem azzal, Materna úr, hogy akad a házamban elég nőnemű lény – ez tapintatlanság lenne, noha igaz. A háziasszony mindenesetre hiányzik – hiszen még agglegény vagyok. – Ez házassági ajánlat akar lenni? – kérdezte vidáman Hannelore. – De talán magához vehetne egy kis szíverősítőt – mielőtt újabb rohamra szánná el magát. A báró leszállt lováról, II. Adolfot Jablonski gondjaira bízta, aki vigyorgó képpel állt a háttérben, aztán tökéletes kézcsókkal üdvözölte Hannelorét, aki csöppet sem jött ettől zavarba – állapította meg Alarich elismerően. Ez a vidám kis teremtés született úrihölgy! Ő ezt rögtön látta! – Hogy kerül egy ilyen elragadó teremtés erre az isten háta mögötti vidékre? – kérdezte
Maternától, amikor ott ültek egymással szemben a „barlangban”, a nagyszobában: az egyik magas növésű, széles vállú, pompázatos jelenség, a másik zömök, göcsörtös. – Végtére az olyan teremtésnek is otthonra kell lelnie valahol, mint Hannelore – felelte Materna. – Talán nincsenek szülei? – Csak az apja él. De senki sem tudja pontosan, hol tartózkodik e pillanatban. Igaz, csak két lehetőség van: a fegyház vagy a koncentrációs tábor. – Hihetetlen! – mondta megrökönyödve a báró. – Ha ilyesmit hallok, dühroham fog el, vagy hányingerem támad. Most elkelne egy pohárkával a kegyelmed híres pálinkájából. Megkapta, amit kívánt, élvezettel szagolgatta az italt, és elragadtatottan mosolygott. – Ezentúl gyakrabban kell jönnöm – mondta. – Több okból kifolyólag. Példának okáért elég nyugtalanul alszom az utóbbi időben. – Node erre éppen nagyon is kellemes oka lehet a báró úrnak – jelentette ki Materna, és látszott, hogy szórakoztatja a dolog. A báró leintette, de hízelgett neki a megjegyzés. Materna arra célzott, hogy a báró válogatott fehérnépekkel veszi körül magát. Az idő szerint hatan voltak körülötte ebből a fajtából, gyakorlatilag minden hétköznapra egy; vasárnapjait a magányos pihenésre szánta. – Zavarja talán? – Dehogyis, tetszik nekem a dolog – jelentette ki Materna. – Legalábbis elméletileg, úgy látszik,
hogy nagyszerű lehetőségeket rejt magában. No persze, hogy a gyakorlatban milyen lehet, azt már nem merem megítélni. – Ha kedve tartja, Materna úr, folytasson nálam erre vonatkozó tanulmányokat. Sőt, tulajdonképpen azért jöttem, hogy meghívjam kegyelmedet. A gazda növekvő csodálkozással nézte vendégét. – Csak nem akarja valami másról elterelni a figyelmemet, báró úr? – Fogadja csak el nyugodt lélekkel a meghívást! – A báró újra megtöltötte poharát. – Aki ilyen pálinkát főz, annak csak jó ízlése lehet. Akinek a házában jól érzi magát egy ilyen különleges teremtés, mint Welser kisasszony, annak csak jó kisugárzása lehet. Miért veszkődik hát ezzel a nyomorúságos mauleni gyülevészhaddal? Igyék inkább velem! – Alkalomadtán nagyon szívesen, báró úr. De hát az embernek akad ám egész sereg egyéb gyönyörűsége is. – És ha kedvem szottyanna, hogy magam is részt vegyek ezekben? – A báró előrehajolt. – Ne mondja most, hogy nekem elég sok változatosságban van részem. Tudja-e, mire gondoltam a napokban, amikor ott álltam a tűz mellett? Hogy itt, Maulenben évek óta olyan dolgok történnek, amelyekről sejtelmem sem volt. Azóta úgy érzem, átkozottul sokat mulasztottam. Alarich von der Brocken valóságos lovagvárrá alakította birtokát. Élte az életét, a politikát utálta, a falu lakossága nem érdekelte. De aztán lendületes lóorrával Alfons Maternába ütközött. – Szeretnék együttműködni magával, egész életemre – jelentette ki. – Báró úr – szólalt meg elgondolkodva Materna –, mindenki csak annyit veszíthet, amennyije van. Magának sok van. Miért nem akarja megtartani? – Azt akarja ezzel mondani – kérdezte méltatlankodó hangon a báró –, hogy nem fogad el szövetségesének? – Én csak azt tanácsolom a báró úrnak, hogy maradjon ki belőle. Mert ami itt történik, az kemény dolog – nem afféle feudális vadászmulatság. – Az isten áldja meg! – kiáltotta a báró inkább szomorúan, mint haraggal. – Minek tart maga engem tulajdonképpen? – Ezzel felállt, és indulni készült.
* Eugen Eis mélyen belesüppedt a hatalom képviselőjét megillető karosszékbe, mintha el akart volna bújni benne. A tűz édeskés-nehéz szaga mindig körülötte lebegett. Előtte Fritz Fischer állt nyugtalanul, éber figyelemmel. Keze idegesen meg-megrándult. – Csak nem vagy kétségbe esve, Eugen? – Hogy én? Soha! – jelentette ki nem éppen meggyőzően Eis. – Hanem azért kedvem volna odavágni ezt az egész nyavalyát! Én itt lenyúzom a bőrömet, tönkreteszem magam, mindenért tartom a hátamat – és mi a hála? – Én a magam részéről – mondta ünnepélyes hangnemben a halász – igazán méltányolom az érdemeidet! – Akarsz itt a pártvezető lenni, Fritz? Felőlem, tessék! Máris átveheted! Csak egy szavadba kerül! Fischer őrizkedett attól, hogy akár csak célozzon is erre. Egy pillanatra mégis elakadt a szava, csaknem félrenyelt, aztán nagy buzgalommal kijelentette: – Mi ketten, Eugen, mi ketten mégiscsak egy titkos szövetség tagjai vagyunk. – Senki se pótolhatatlan – dünnyögte Eugen Eis –, legfeljebb a Führer. – De mi ketten egy csónakban evezünk. Ha egyikünk a vízbe fullad, magával rántja a másikat. És akkor egy ilyen mocskos tetű, mint ez az Amadeus Neuber nyeri meg a versenyt. – Neuber volt akkor a szervezési felelős. – Azt pedig mindenáron meg kell akadályoznunk. – Micsoda?… talán már meg is tette az első lépéseket, hogy a helyemre kerüljön? Fritz Fischer ügyesen kitért a kérdés elől. Sietve megszólalt:
– Mi közünk ehhez a kullancshoz? Most rólunk, kettőnkről van szó – a te bajod az én bajom is. Tudom, nem vagy biztosítva – ez a te nagy bánatod. De hát ezen még lehet segíteni. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte elképedten Eugen. – Egész egyszerűen gondoskodom arról, hogy meglegyen a biztosításod, bármilyen kívánt összegre. – Ha ezt megteszed, Fritz, örök hálára kötelezel. – Nekem elég, ha kinevezel helyettesednek, hogy én legyek itt a helyettes pártvezető és az összes egyesült mauleni kötelékek parancsnoka. – Miért ne, ha garantálod, hogy bevasalhatok érte egy jó magas biztosítási összeget! * – Most mit kezdjek magával? – kérdezte Alfons Materna ez idő szerint egyetlen „vendégét”, Erich Wollnaut. – Hogy legyen tovább? – Materna úr, csak egy szavába kerül, és már itt sem vagyok. – És hova megy, ha szabad kérdeznem? Át a határon? – Nem tudom. Olyan keserves ez az egész. – Wollnau halkan, mintegy szégyenkezve beszélt. – Úgy érzem magam, mint egy szökött katona. – És jobb szeretne halott katona lenni? Úgy érzi, az becsületesebb dolog? Óvatos, halk léptekkel sétáltak végig a fenyőerdőn. Jacob Jablonski biztosította őket. – Még a magamfajta ember is tud örülni bizonyos dolgoknak. Lehetséges volna, hogy eljuttassak magához valami hírt vagy üzenetet? – Lehetséges, bár elég körülményes. Van egy jól működő fedőcímem Lötzenben. Ott dolgozik az
én kedves Hermann fiam mint a kerületi vezetőség tanácsadója és jószágkereskedő. Szóval, megírhatja a leveleit. De mit akar közben csinálni? Wollnau lehajtotta keskeny diplomatafejét. – Arra gondoltam, hogy most elmegyek innen vagy két hétre. Aztán visszajövök. Ne aggódjék, majdcsak sikerülni fog. Tudta, hogy Mazuria még most is a leggyérebben lakott része Németországnak. Hatalmas, sűrű erdők övezték a magányos tavakat. S köztük, mint megannyi vakondtúrás, az elszórt tanyák. És minthogy már közeledett az ősz, nem volt nehéz táplálékot találni a szabadban – a földeken érett a kalász, a kertekben megnőtt a sárgarépa és káposzta, halból meg annyi volt, hogy némi gyakorlattal puszta kézzel is lehetett fogni. Az éjszakák még melegek voltak, és szénakazal, amelyben aludni lehet, akadt mindenütt elég. – Mit gondolhat rólam? – kérdezte keserűen Materna. Most aztán felélénkült Erich Wollnau. Máskor inkább sápadt arca izzani kezdett. – Amit ön értem és a hozzám hasonlókért tett, azt ma százezer közül ha egy meg meri kockáztatni! Nem lehetek elég hálás érte. De az már felelőtlenség volna, ha továbbra is a terhére lennék, és valószínűleg veszélybe is sodornám. – Maga lebecsül engem, tanácsos úr – mondta Materna –, éspedig az önzésemet becsüli le. Mert én közben elgondolkoztam egy kicsikét magáról. És föltételezem, hogy a tanácsos úr alapos jogi ismeretekkel rendelkezik. – No igen – jelentette ki Wollnau csodálkozva, de öntudatosan. – Egyébként egy ideig a belügyminisztériumban is dolgoztam. – Nagyszerű! Meghozatom az összes idevágó törvénykönyveket, kommentárokat és mindenfajta szakirodalmat, amire csak szüksége van. Az első feladata a következő: feljelentést fogalmaz gyújtogatási ügyben – adja bele minden tudományát. Hajlandó a segítségemre lenni, hogy olyan hálót szőjünk, amelyiken még a kisegér sem tud keresztülbújni?
– De még mennyire! – kiáltotta lelkesen a kormányfőtanácsos. * Eközben közeledett Ignaz Uschkurat – még mindig parasztvezér és polgármester – életének legnehezebb órája. Ez volt az utolsó óra, amelyet mint tekintélyes mauleni polgár töltött el – utána jelentéktelenségbe süllyedt, akár a mocsárba hajított kő. Előbb azonban még gyanútlanul nyájas ábrázattal tekintett Eisre és Fischerre, amint messziről közeledni látta őket. Tudta: mindketten súlyos gondokkal küzdenek! És az csak hízelgett neki, hogy hozzá fordulnak a gondjaikkal. – Sajnálatos… igen sajnálatos az egész – kezdte Uschkurat. – No, hát azért nem olyan veszélyes a dolog – biztosította Eugen Eis. – Végtére is újra föl lehet építeni egy leégett tejgazdaságot. – No persze – vélekedett Uschkurat –, már amennyiben megvan a szükséges összeg. – Hát az szerencsére meglesz – jelentette ki előrenyomulva a halász. – Igazán? – kérdezte kissé csodálkozva Uschkurat. – Ha jól tudom, Eugen nem volt biztosítva. Joggal gondolhatta, hogy tisztában van a helyzettel, hiszen ő nemcsak polgármester és parasztvezér volt, hanem – hála e tisztségeiből adódó kapcsolatainak – helybeli képviselője, azaz „ügynöke” is annak az egyetlen tekintélyes biztosító társaságnak, amelyet a „keletporosz” jelzővel illettek, s amely földbirtokra, kertre és erdőgazdaságra kötött biztosítást. Már évek óta ő szedte be a biztosítási díjakat. – Tévedés lesz, egykomám – szólalt meg hunyorogva a halász. – Mármint az a föltevésed, hogy
Eugen Eis nincs biztosítva. Mivelhogy biztosítva van! – Csakugyan? – Uschkurat elbizonytalanodott. – Hát… örülnék neki. – Akkor csak örülj. – Csak az a baj, hogy nem nálam kötött biztosítást… így aztán most szép kis jutaléktól estem el. – De hisz épp ebben tévedsz, Ignaz. – Fischer hangtalanul ránevetett Eisre. – Eugen nálad, a te társaságodnál van biztosítva, különben jómagam is. – No nem! – Uschkurat szemében nyugtalanság lobbant fel. – Erről csakugyan nem tudok. – Úgy látszik, olyan az agya ennek az Uschkuratnak, akár a rosta lika! – csúfolkodott Fischer. – Hisz épp egy hete lehetett, pontosan a múlt pénteken, hogy vacsora előtt itt jártunk nálad, itt, ebben a szobában, ennél az asztalnál. Még ittunk is egy pohárkával. A biztosításra, amit akkor kötöttünk meg. Tűzre, összkárra. És mindjárt ki is fizettük az első részletet. Na, emlékszel-e már? Uschkurat előhúzott egy szürkéskék mazuri zsebkendőt – beillett volna asztalterítőnek is –, és letörölte vele a homlokát. Csak úgy szakadt róla a veríték. – Én mindenesetre tanú vagyok rá – mondta könyörtelenül Fritz Fischer. – És amit Fischer tanúsíthat, azt jómagam is tanúsíthatom – jelentette ki Eugen Eis olyan hangon, mintha a birodalmi kormány határozatát hirdette volna ki. – Mind a ketten aláírtuk nálad a szerződést, és mindjárt ki is fizettük az első részletet, így aztán hatályba lépett a biztosítási védettség. – Talán bizony kételkedsz benne? – Az SA-vezér félreérthetetlenül tudni akarta: barát-e vagy ellenség?! Ha barát, rendben. Ha ellenség, rövid per. – Csak nem untad meg az életedet, Ignaz? – kérdezte, aztán cinkos nagylelkűséggel hozzáfűzte: – Lehetséges, hogy egész egyszerűen elhánytad valahova a szerződéseket – vagy nem tudtad idejében feladni. Valami zűrzavar volt a postáddal. Túldolgoztad magad… ez nem mehet a te rovásodra. Ignaz Uschkurat – egyébként hatalmas termetű férfiú – kicsire töppedt a székében. – Most mit csináljak? – kérdezte. – Viselkedj értelmesen! – tanácsolta bajtársi hangon a halász. – Gondolj a jutalékodra! – Eugen jóízűen fölnevetett. Megnyerték hát a játszmát. – Neked minden
megkötött szerződés után jutalék jár, igazán nem sajnáljuk tőled. És Eugen Eis leszámolt az asztalra tíz darab százmárkás bankjegyet. – No vedd el, Uschkurat, ha egy csöpp eszed van. Készpénz és a mi bajtársi szeretetünk, neked ez semmi? Uschkurat mély lélegzetet vett. – És mi történik, ha nem vagyok hajlandó együttműködni veletek ebben a játékban? – Itt most valami olyasmiről van szó – magyarázta Eugen Eis –, mint amilyen a szükségállapot. Nekünk szilárdan össze kell tartanunk, ha nem akarunk együtt elpusztulni. Ezt már a Führerünk is megmondta. – Aki pedig szembeszegül a Führerrel – fenyegetőzött Fischer borotvaéles hangon –, nem érdemel mást, csak azt, hogy leradírozzuk. Elég világos beszéd? – Akkor hát… ha másképp nem megy – siránkozott Uschkurat – nyilván meg kell tennem. Csakhogy Uschkurat ezzel meg volt bélyegezve, sorsa megpecsételődött, erkölcsi hulla lett – legalábbis Maulenben. És Uschkurat ezt – ha nem is megadóan, de akarat nélkül – tudomásul vette. Lehorgasztotta a fejét – mintha a bárd alá kellene hajtania. – Nahát akkor! – lélegzett fel megkönnyebbülten Eugen Eis. „A nehezén túl vagyunk”, tette hozzá gondolatban. Ami még hátravan, az már egy dörzsölt ügyvéd dolga, a nagynémet igazságossággal való teljes egyetértésben.
– Nahát akkor! – mondta Fritz Fischer is. Végre, gondolta, a markában tartja hát Eugen Eist is. Most már sokkal többet tud róla, mint amennyi kívánatos Eis számára. A többi már csak gyakorlat dolga. De ezt már nem mondta ki hangosan. * A két sátánfajzat a hét végén – noha már nem rendszeresen – még most is be-beállított Maulenbe. Most mindketten Königsbergben tanultak – Peter Bachus orvosnak, Konrad Klinger jogásznak készült. Közben öt esztendővel ők is öregebbek lettek, de változni alig változtak. Ha megjelentek Maulenben, Bachus lelkész házában szállásolták el magukat, de nem sokáig időztek nála – „élni” Alfons Materna házában szerettek. A leginkább persze Hannelore Welser vonzotta őket. Mind a ketten udvaroltak a lánynak, legyeskedtek körülötte, akár a házőrző kutyák, no persze nemcsak Hannelorét őrizték, hanem egymást is. Materna jóindulattal szemlélte buzgalmukat. – Történt valami különös az elmúlt héten? – Két tűzeset – felelte Hannelore. – Szóval semmi különös – állapította meg Konrad Klinger. – Hisz régebben ez volt az egyik legkedveltebb szombat esti szórakozás Mazuriában. Peter Bachus most előtérbe tolta saját személyét, és ezzel kissé félretolta a barátját. – És egyéb nem történt, Hannelore? A lány mosolygott. – Megkérték a kezemet. – Kicsoda? – kiáltották egyszerre mind a ketten. – Hát… a báró! – Nevetséges! – mondta Peter Bachus. – És elgondolkodtató! – mondta Konrad Klinger. A két barát gondterhelten nézett egymásra. Hannelore villogó szeme nyugtalanította, felzaklatta őket – ez nem most esett meg velük először. Visszavonultak tanácskozni. Peter a barátja fülébe súgta: – Nekem semmiség, hogy kiheréljem ezt a vén bakkecskét. Végtére is nemhiába tanulom az orvostudományt.
– Várd meg, amíg végzek az egyetemen – tanácsolta Konrad. – Hogy védhesselek a bíróságon. Ezen aztán jót nevettek, és egykettőre megegyeztek abban, hogy mindez csak tréfa, és nem is túlságosan ízléses! Aztán visszamentek Hanneloréhoz, aki örömmel várta őket. – A következőkben egyeztünk meg – jelentette ki Konrad Klinger –, Hannelore egyszer biztosan férjhez megy –, mégpedig valamelyikünkhöz kettőnk közül. Másról szó se lehet. De nem sürgős a dolog, még ráérünk. Hannelore a két fiúval együtt megkereste Maternát, és tájékoztatta a helyzetről: – Ezek egyszerűen határoznak a sorsomról! – Megegyezésről van szó – magyarázta Konrad. – És csakis Hannelore érdekében! – jelentette ki Peter. Alfons Materna éppen Jablonskival kártyázott – jókedvűen bólintott tehát. Jablonski viszont némi bizalmatlansággal mustrálgatta a két ifjút. Elmúlt már az az idő, amikor a fiúk számára pompás szórakozást jelentettek az apró mauleni csetepaték. Hasztalan volt minden erőfeszítésük: Maulen napról napra barnább lett – és vele együtt
egész Kelet-Poroszország meg a nagynémet birodalom is. Apjuk együttműködött a barnaingesekkel, anyjuknak nem volt semmi kifogása ez ellen, iskolatársaik egyenruhába bújtak; Németország, így látták a fiúk, hatalmas csordává lett. Konrad és Peter közös albérleti szobában lakott Königsbergben. Apjuk iránt az utóbbi időben már csak részvétet éreztek. Bachus lelkész, egykor a német keresztyén megtestesítője, mostanában már csak ingadozott a hitvalló egyházzal kapcsolatban – azt is többnyire lenn, a pincéjében, ahol az úrvacsorához való bort őrizte. Klinger csendőr Allensteinben teljesített szolgálatot, íróasztala mellől hangolta egybe a rend őrzőinek akcióit. Ez a tevékenység, úgy látszik, nagyon kimerítette: sokat aludt, és keveset beszélt; és őrizkedett tőle, hogy kimondja, amit gondol. Éber mauleni megfigyelők arra a megállapításra jutottak, hogy Hannelore Welser valamiféle csalétek, amelyet Materna tudatosan tűzött horogra. Lám, a két sátánfajzat tüstént ráharapott a csalira, és ezzel Alfons Materna ismét megszerezte két legmozgékonyabb, legéberebb és legcsavarosabb észjárású kopóját. Ráadásul Materna sohasem mulasztotta el, hogy konyhájának pompás ínyencségeivel megvendégelje őket. Az ételeket Hannelore készítette el a Materna-ház régi receptjei szerint. Értette a módját, hogyan kell a tömény mazuri kosztot lengyel módra megfűszerezni, és pikáns, francia ízeket belevegyíteni. Mindennek eredményeképpen a két sátánfajzat némán, boldogan tömte a hasát. Materna csak az egyik ilyen ünnepi lakoma után fordult ifjú barátaihoz: – Te jogász, nem bánnám, ha megnéznél egy írást, ami a gyújtogatás ügyében készült. A medikusnak pedig azt javasolnám, hogy kivételesen foglalkozzék egy kicsit az ágyú hatásával. Jacob majd felvilágosít a részletekről. Konrad Klinger átvette az írást, amelyet Wollnau dolgozott ki Materna számára. Peter Bachus pedig Jablonski társaságában a sarokban telepedett le. Jablonski elmondta neki, hogy Amadeus Neuber, a buzgó pedagógus valamelyik helytörténeti múzeumból elragadott egy régi orosz ágyút, azzal a szándékkal, hogy ünnepélyes keretek között felállítják az iskola előtt. – Ezzel már lehet valamit kezdeni. – Fantasztikus! – kiáltotta Konrad Klinger, miután elolvasta az írást. – Érdemes rajta elgondolkodni? – Nagyszerű! Elsőrangú munka! Ki csinálta? Hisz ez valósággal klasszikus formátum. Legalább egy tucat aktagyártót ki lehet vele ütni a nyeregből! Peter Bachus hasonlóképp lelkesedett:
– Képzeljük csak el – egy ágyú a falu közepén! Az embernek valósággal bizsereg az ujja, hogy elsüsse. – Csakhogy előbb pontosan kell ám célozni – mondta csillapítóan Materna. – Aki lőni akar, annak találnia is kell, csak semmi félmunkát. * Amadeus Neuber, a jelenlegi igazgatótanító és a náci párt szervezési felelőse – mindezek következtében tehát tekintélyes mauleni polgár – szilárdan eltökélte, hogy megszerzett pozícióját megvédi és megerősíti. Céltudatos ember lévén, idejét és energiáját először a népesség ama rétegének szentelte, amelyről akkoriban azt mondták, hogy a jövő záloga – a fiatalságnak. Az ifjúság jelentős része Neuber közvetlen befolyása alatt állt, mert az iskoláskorúak egy része a kiscserkészekhez, másik része a Hitlerjugendhez tartozott.
– Kinek a hívei vagyunk? – A Führeré! – És ki a mi ellenségünk? – Aki a Führer ellensége! A derék csemetéknek a nyelvük is kilógott, annyira igyekeztek bizonyságot tenni a hűségükről. Sabine Gäbler viszont, a csendőr lánya, azt kérdezte: – Soká tart még? – Amíg teljes egyetértésre nem jutunk. – Mi mindig mindenben egyetértünk. – Nagyszerű! – Neuber gyönyörködve legeltette a tekintetét a nemcsak szellemileg koraérett kislányon. Mert Sabinénak telt, szépen ívelt ajka volt, kis, bögyös melle s már szinte nőiesen domborodó csípője. Neuber lelkes érdeklődéssel közeledett a kislányhoz. – Sabine – mondta, miközben bátorítóan megfogta az állát –, ha az apád, no persze ez csak feltevés, valami kijelentést tenne a Führer ellen, mit csinálnál? – Az én apám nem mond olyant, és ha véletlenül mondana, egyszerűen meg se hallanám. Neuber még közelebb lépett a kislányhoz, és a vállára tette a kezét, gyengéd, ámde férfias mozdattal. Közben megállapította, hogy Sabine felgerjesztette fejlett szépérzékét. A klasszikusantik arányok! A görög és az északi! Hellász és Hitler: e kettő között kell hidat verni itt, Mazuriában is. – A világtörténelmet – nyilatkoztatta ki – Németország sugárzó nagysága fogja megvilágítani. A Kelet a feledés sötétségébe merül, ha nem mentjük meg. És most következett az elkerülhetetlen história a refektóriumra leadott ágyúlövésről. Abban a nagyteremben tartották összejöveteleiket a marienburgi német lovagrend tagjai. És ha Maulenben elhangzott a jelszó: „lovagrend”, Neuber tüstént feltette a kérdést: „Miért harcoltak?” A gyerekek gondosan előkészített közös válasza így hangzott: „A német gondolatért!” A következő kérdés: „Ki ellen harcoltak?” A felelet: „A szlávok ellen!”, amin a lengyeleket értették. A marienburgi ebédlőteremben tehát volt egy középső oszlop – s mindenki tudta, hogyha azt eltalálják, a vár összeomlik. És akadt is egy nyomorult áruló, aki a lengyelek számára egy vörös sapkát – „vöröset, kedves gyermekeim!” – akasztott célpontul az ablakba. A lengyelek céloztak. De nem találtak! Hiányos volt a tüzérségi tudás. – És most ennek tudatában tekintsetek arra az ágyúra, amelyet sikerült megszereznem, és amelyet hamarosan felállítunk itt, ünnepélyes keretek között, szeretett Maulenünkben. Amadeus Neuber, miután ilyen alapos oktatásban részesítette a jövőnek az ő gondjaira bízott zálogait, a nagynémet lét másik szilárd fellegvárába indult: az asszonyokhoz, akiket beszerveztek az úgynevezett Nemzetiszocialista Nőegyletbe, és akiket Jacob Jablonski „Hitler-tyúkoknak” nevezett. Elnökük a felejthetetlen emlékezetű Johannes Eichler özvegye volt. Margarete Eichler ugyanis
időközben valóságos nemzetiszocialista intézménnyé alakult. Margarete asszony viselte gondját sajnálatosan korán elköltözött férje örökségének – és ezen nemcsak tekintélyes vagyona értendő. A nemzetiszocialista hős özvegyének szerepe módfelett tetszett neki, hiszen egész Maulen mélységes tiszteletet tanúsított iránta. Neuber azonban még a többieken is túltett a hódolat terén. – Egy ilyen asszonynak, mint kegyed – bizonygatta –, sokkal nagyobb befolyással kellene rendelkeznie. – Aztán fennhangon a többiekhez fordult: – A mi szeretett német asszonyaink megérdemlik, hogy figyelmezzünk a szavukra! A Hitler-tyúkok ott gubbasztottak Neuber körül, aki a kakas szerepében tetszelgett. Úgy érezték,
ez az ember megérti őket. És Neuber tovább kukorékolt: – Nekem az a véleményem, hogy az asszonyok egyetértése nélkül ezentúl semmiféle döntést nem hozhat a mauleni pártcsoport – legalábbis meg kell hallgatnunk a véleményüket. – Ez helyes javaslat – jelentette ki mélységes meggyőződéssel Margarete. Körülötte bólogató fejek. Mintha a csőrükkel csipegették volna fel Neuber szavait. – Hölgyeim, ha tanácsra vagy tettekre van szükség, bármikor rendelkezésükre állok – biztosította őket Amadeus Neuber. – Hiszen most a valódi értékekről van szó, ugyan ki erezné magát ebben illetékesnek, ha nem mi. * Gross-Siegwaldéban a „bárónő” fogadta Alfons Maternát. Elisabeth von der Brocken, noha már negyvenes éveiben járt, még hajadon volt. Magas volt, karcsú és rendkívül kecses – akár a tavaszi szélben hajladozó fiatal nyárfa. – Isten hozta, Materna úr – mondta, és nyájas kíváncsisággal vette szemügyre a vendéget. Siegwalde ugyan csak három kurta kilométernyire volt Maulentól, mégis egy egész világ választotta el tőle. Elisabeth sohasem szokta elhagyni az úgynevezett udvarházat és a parkot – legfeljebb, ha Berlinbe, Marienbadba vagy Nizzába utazott. – A báró úr beszélni akart velem. – A bátyám pillanatnyilag még el van foglalva. Kérem, ne kérdezze, mivel. De ha meginna velem egy csésze teát… – Miért ne… ha egy kis rum is lesz benne. Elisabeth szigorú arcán megkönnyebbülés látszott. – Éppen azon törtem a fejem – mondta mosolyogva –, mivel tudnám megörvendeztetni. – Vagy úgy! – mondta Materna, és zavartalanul helyet foglalt az egyik világoskék huzatú rokokó széken. – Az ilyenfajta látogató, mint én, szokatlan ebben a házban, és most azon töprengett a kisasszony: ugyan mit lehet kezdeni egy ilyen emberrel? – Így van – ismerte el Elisabeth. – De most már azon tűnődöm, meglehetősen gondterhelten, hogy vajon mit akarhat magától a bátyám. Materna kissé kényelmetlen érzéssel vette szemügyre a némileg megkopott pompát. Nemes, de szúette fa, szőnyegek, amelyeken mintha lovascsapat vágtatott volna keresztül, korabeli stílusú, de kissé foszladozó függönyök. – Talán megnyugtatja a kisasszonyt, hogy ha kijelentem, hogy én a magam részéről semmit nem akarok bátyja urától. Semmit a világon. Én nem vagyok úrlovas – én paraszt vagyok. Az ilyesmi is kötelez. Elisabeth kissé oldalra hajtotta keskeny fejét. Materna így profilból láthatta – és csodálatosan szépnek találta. A leheletfinom porcelán sem lehetett törékenyebb. De nem sok ideje maradt a gyönyörködésre, mert Alarich von der Brocken lépett be a szobába. Aranyfényű brokát háziköntöst viselt – olyan volt, mint egy antik római isten, mint egy operahős, mintha egy pompás festményről lépett volna le. A hangja valóságos harsonaként zengett.
– Remélem, kedves Elisabeth, nem riasztottad el a vendégünket. Mert nagy szükségem van rá. – A báró a húgára mosolygott, aki szemrehányó tekintettel nézett rá, aztán átvezette Maternát az egyik mellékszobába. Valami könyvtárféle helyiség volt: a vadászirodalom zöld bőrbe kötve, a történelem kékbe, a filozófia feketébe, az erotika vörösbe. A vörös és zöld volt az uralkodó szín. Alarich azonban itt sem időzött sokáig, továbbkísérte vendégét, egy folyosón át az úgynevezett „kihallgatási terembe”. A helyiség központi részét egy széles heverő foglalta el, a falak mentén
kétszemélyes karosszékek, felettük puttók. Alarich leült, és egy ülőkádhoz hasonló székre mutatott. Materna kíváncsiságtól csillogó szemmel süllyedt el benne. – Először is – kezdte a báró –, szeretném meggyőzni arról, hogy rossz hírem – amire mérhetetlenül büszke vagyok – nem alaptalan. És ahogy én magát ismerem, azt hiszem, nem lesz ellenére, hogy bepillanthasson az úgynevezett háremembe. Sose kéresse magát – szívesen megmutatom. A báró tapsolt, mint valami keleti kényúr. Erre föllebbent egy függöny, és megjelent egy nőnemű lény: fiatal, feszesen gömbölyű, kedvesen érzéki arcú. – Az egész személyzetet kérem, egy, kettő, felvonulni. És már meg is jelent az ámuló Materna előtt hat bűbájos teremtés, és Materna látta a szelíd ívű halmokat, melyeken ugyancsak kellemes lehetett megpihenni, az ingerlően kihívó csípőket és a vidám, de nyugodt tekintetű szemeket. Majdnem tapsolni kezdett erre a látványra. Gross- és KleinSiegwalde ura pedig figyelte elismerő tekintetét. – Mindez tökéletesen meg van szervezve. A báró most egyenként is bemutatta tevékeny hétköznapjai örömforrásait. És Materna megtudta, hogy a hétfői napokon szolgálatot teljesítő leányzót Margónak, a keddit Dorotheának hívják. Szerdánként Maria volt a soros, csütörtökön Dagmar, aztán Felicitas, és végül Susanne következett a sorban. – Ezek az aranyos teremtések minden munkát elvégeznek a ház körül és a kertben. Tisztességesen megfizetem őket, és jól bánok velük. Mondhatnám, nyugdíjra is jogosultak. – A báró feléjük bólintott, majd királyi kézmozdulat kíséretében így szólt: – Köszönöm, kedveseim! – Mire a hat grácia elsuhant. – Mit akarhat ennél többet? – kiáltott fel Materna. A báró elgondolkodva csóválta lófejét. – Kétségtelen – mondta –, hogy sok gyönyörűségben van részem. Csakhogy ez, sajnos, nem tart örökké. Öregszem, Materna úr. – Előrehajolt, és kedveskedő mosollyal magyarázta: – Ha az ember már nem tud úgy játszani a nőkkel, mint azelőtt, egyszer csak az az ötlete támad, hogy a férfiakkal játsszék. – De ne énvelem, báró úr. – Még nem adtam fel a közös vállalkozás gondolatát. Hallgassa meg a javaslatomat: mi lenne, ha közösen kiképeznénk egy kicsi, de ütőképes magánhadsereget? Én adnám hozzá a pénzt, maga gondoskodna mindenről – és közösen vetnénk be őket! No, mi a véleménye? – Az ilyesmi – mondta rövid töprengés után Materna – átkozottul veszélyes. – De hiszen éppen ez a vonzó az ilyen dolgokban, Materna úr! – Az ötlet csábító! De tudja, báró úr, hogy a fejünkkel játszanánk?! – Ha már nem élhetek úgy, hogy örömem teljék benne, bánom is én, inkább forduljak fel! – Ez a kívánsága – mondta Materna – valószínűleg teljesülni fog… Jól van hát, majd gondolkodom az ajánlatán. * Eugen Eis elhatározta, hogy örökösének születését – és egyben, mint gondolta, Materna örököséét is – méltóképpen megünneplik. Csakhogy terveit komoly bonyodalmak akadályozták meg, olyanok is,
amelyekre nem számított előre. Az első nehézséget maga a felesége, Brigitte támasztotta. A kisbabát a mellére szorítva, közeledett Eugenhez:
– Ez a gyerek csakis az enyém – jelentette ki. – Nyilvánvaló – mondta Eis. – Te vagy az anyja, én vagyok az urad – ennek folytán tehát a gyerek apja. Másképp nem is lehet. – És ha én megnehezítem számodra a dolgot? – Brigitte – kezdte szinte szelíden Eis –, én igen sokat adok a becsületre, és ezt mindenki tudja rólam. Nem tanácsolom senkinek, hogy megsértse az erkölcsi érzékemet, mert arra ugyancsak kényes vagyok, az ilyesminek rettenetes következménye lehet. Az ilyen törékeny kis teremtés, mint ez a gyerek, ugyancsak kárát láthatja – a többit a fantáziádra bízom. Brigitte elfordult tőle – védő mozdulattal magához ölelte a gyereket, és kifelé indult a szobából. De Eugen az útjába állt. – Az én fiamnak jó élete lesz – mivel az én fiam. És olyan ünnepséget csapunk a tiszteletére, hogy csak úgy ropog! Ezzel tartozom magamnak meg a jó híremnek. A következő komplikációt Amadeus Neuber okozta – éspedig teljesen váratlanul. Alázatoskodva sompolygott be Eis lakására, és „szívbeli köszönetet” mondott a meghívásért. Természetesen örömmel jön el, bizonyára nagyszerű ünnepség lesz. – Mert annál ugyebár mi sem természetesebb, mint hogy a keresztelő szertartást, amely sajnos még ma is szokásban van, tüntetőén mellőzni fogod. Számodra az egyetlen helyes lehetőség az úgynevezett névadó ünnepség lehet. – No persze – füllentett Eis –, magam is gondoltam rá. De… – Bízd csak rám a dolgot! – mondta Neuber. – Én majd pompásan megszervezem a dolgot a legújabb irányvonal szerint. – Hagyjon engem békén – mondta később Eugen Eis Bachus lelkésznek, aki kissé imbolyogva állt előtte, mivel egyenest a pincéből sietett fel hozzá, Brigitte vészjelére. – Jól hallottam? Maga nem akarja keresztyén módra megkereszteltetni a fiát? – Én nemzetiszocialista vagyok – felelte Eugen. Bachus a nemzeti hagyományra hivatkozott, a nép vallásos érzületére meg arra, hogy az egyház tekintélyes részét mélységes német nemzeti tudat hatja át – miközben rádöbbent, hogy milyen kevés belső kapcsolat fűzi már őt magát is ezekhez a fogalmakhoz és a „német keresztény” gondolathoz. Nos, jól van – ő megértő ember, nem ragaszkodik ahhoz, hogy csak keresztelő legyen, semmi más. De az ellen már határozottan tiltakozik, hogy csupán névadó ünnepséget tartsanak. Ha Eis ragaszkodik ehhez, ő a maga részéről kénytelen lesz levonni a konzekvenciát. – Nekem is megvannak a magam kötelezettségei – jelentette ki Eugen Eis. – De az egyházzal és a feleségével szemben is! – Nem téphetem szét magam! Hosszas huzakodás után végre a következőkben egyeztek meg: a gyereket megkeresztelik, az anyja kedvéért, szűk családi körben – tehát a nyilvánosság kizárásával. Utána megtarthatják a névadó ünnepséget. Eugen beleegyezett, abban a meggyőződésben, hogy bölcs kompromisszumot kötött. Ám harmadszor is viharfelhők gyülekeztek Eugen Eis feje felett. Megjelent Materna, és kijelentette, hogy a lányával akar beszélni. „Négyszemközt!” Meg se várta Eugen Eis engedélyét, bement egyenest Brigitte szobájába. Jó negyedóra is elmúlt, mire kijött, és így szólt vigyorgó ábrázattal: – Ugyancsak helyre kis legény az unokám! – Nemhiába az én fiam! – jelentette ki Eis szuggesztív hangon.
– Csak hidd, hogy te vagy az apja, amíg be nem bizonyítja valaki az ellenkezőjét – mondta
Materna. – De hát nem sürgős a dolog. – És az ígéreted az örökségre vonatkozóan? – Természetesen megtartom – föltéve persze, hogy csakugyan te vagy az apa. – Az egész világ előtt be fogom bizonyítani! Eis emelkedett hangulatban simította el a következő, igaz, rendkívül nevetséges komplikációt. Buttgereit, a falu prófétája bepofátlankodott a házába. És ez az alak, ez a tragikomikus figura megpróbált egy Eugen Eisnek a lelkére beszélni. – Soha nincs késő… amíg él az ember! Eis a prófétát Fritz Fischerhez utasította, aki a szomszédos helyiségben teljes gőzzel dolgozott kedvenc tervének kidolgozásán: valamennyi szövetség és egyesület egybehangolásán a párt zászlaja alatt – gyakorlatilag tehát: Fritz Fischer vezérletével. Amint várható volt, Fritz Fischernek felettébb terhére volt a próféta. Megparancsolta két SAlegénynek, hogy vezessék a lépcsőhöz „ezt a keskeny vágányú Jézuskrisztust”. Ott azután a halász – hogy „példát statuáljon” – rövid nekifutás után alaposan farba rúgta. Buttgereit legurult a lépcsőn, aztán szó nélkül, tompa puffanással elterült a porban. Elég sok időbe telt, mire, vérző sebekkel borítva, feltápászkodott. – Dicsőség Jehovának! – kiáltott utána Fischer. – Megint beteljesedett az akarata! * Úgy látszott, Eugen Eisnek is beteljesedik minden reménye: a „névadó ünnepség” nemzetiszocialista népünnepéllyé terebélyesedett. Egész Maulen – kivéve, mint mindig, Maternát és híveit – talpon volt, igaz, a legtöbbje nem sokáig állt biztosan a talpán. Az ünnepség, ahogy mondani szokás, két sínen futott: a népet kora reggel megvendégelték a kocsmában, míg a vezérek a pártirodában gyűltek össze az ünnepi órára, amelyet Amadeus Neuber oly nagy gonddal készített elő. – Valamiféle mércét mégiscsak fel kell állítani! A helyiség nagyobbik felét a Hitlerjugend és a Nemzetiszocialista Nőegylet tagjai foglalták el. Énekkel és szavalattal emelték az ünnepség fényét – szólóban és csoportosan. Akcióra készen állt továbbá egy furulya-kvartett – álmosító vinnyogása általános félelem tárgya volt. Neuber Sabine Gäblert szemelte ki a birodalmi ifjúsági vezér egyik különösen hangulatos költeményének elszavalására. Sabine azonban nem jelent meg az ünnepség színhelyén – azt állítván, hogy beteg, mégpedig olyan alantas betegségre hivatkozott, amelyet Neubernek nem állt módjában ellenőrizni. Az ünnepség középpontja az újdonsült apa, Eugen Eis volt. Ragyogó, sárgásbarna egyenruhába öltözve karján tartotta a csecsemőt – ehhez ragaszkodott. Úgy tetszett, a közelében álló Brigitte a gyerekre ügyel, semmi más nem érdekli. Rá se nézett a lobogó lánggal égő gyertyákra, amelyek pompás gyertyatartókban álltak az asztalon, sem az asztalt borító horogkeresztes zászlóra. Ügyet sem vetett a Führerre, aki – természetesen olajban – a falon függött, és békés uralkodói tekintettel nézett le a gyülekezetre. A gyülekezet viszont Neuberre szegezte tekintetét, és Neuber jelt adott a kezdésre. Először egy dal hangzott fel, de nem holmi elavult-érzelgős egyházi maszlag, ahogy Neuber nevezte őket, hanem a nagynémet öntudatot fejlesztő győzedelmes harsonaszó, és utána a szöveg: Ma Németország figyel szavunkra – De holnap már az egész világ!
És ez olyan fenyegetően hangzott, mintha csak azt harsogták volna, hogy holnap már az egész világon ők lesznek az urak. A második számú attrakció az első számú szavalókórus volt. Különböző hangok, Neuber vezényletével, áhítatosan gajdolták az ősgermán Edda-dalok korszerű változatát: Életet nemzeni annyi, mint megtartani az életet. Gyermekek nélkül szülők sem élhetnek. Ki a jövőre szavaz, szereti a jelent, Melynek neve Hitler. És így tovább, még öt versszerű képződmény – részben kórusra, részben szólóhangra. Amadeus Neuber láthatóan élvezte a produkciót. Az egybegyűltek közben ünnepélyesen verejtékeztek, a helyiség ugyanis éppenséggel nem volt tágasnak mondható, viszont iszonyúan zsúfolt volt. Maulen színe-java megadóan bóbiskolt. Csak Fritz Fischer meresztette nagyra vidraszemét, az egyik sarokba száműzve. Nem tetszett neki, hogy ez a Neuber ennyire előtérbe tolakszik: hiszen nemcsak szervezett, dirigált is – most meg már szónokolni kezdett. – Tolakodó fickó – suttogta a halász néhány közelében álló SA-bajtársa fülébe. – A nagy fontoskodástól még majd összecsinálja magát! Neuber az ógermán szokások ecsetelésével kezdte ünnepi szónoklatát. Az a hősi nép, amely újra meg újra hatalmas győzelmet aratott az akkori idők dekadens nagyhatalma, a római birodalom felett, szintén rendkívül fejlett erkölcsű volt. És mindezt kereszténység, egyház nélkül! Amíg a szónok az ősgermánoktól eljutott Hölderlinig és Schillerig, bizony jókora idő eltelt. A jelenlévők szeme elhomályosodott. Az újszülött feltűnően csendes volt – Eugen előrelátóan, az anya tudta nélkül, megitatott vele egy kupica pálinkát. Fritz Fischer kelletlenül köszörülte a torkát a sarokban, és tüntetően egyre az órájára nézett. Neuber elértette a célzást, és bár alig tudta leplezni bosszúságát, gyorsan áttért Adolf Hitlerre. Nála azonban nem időzött sokáig. Kissé kifulladva így szólt: – Akkor hát térjünk rá a névadásra! Eugen Eis pedig kijelentette: – Legyen a gyermek neve Adolf Eugen Friedrich Alfons Eis! A jelenlévők általános véleménye szerint ez zseniális teljesítmény volt Eugen Eis részéről. Mert a kisfiút először is fölszentelték a Führer oltárán, másodszor, mint illik, megkapta az apja nevét, harmadszor a nagy porosz királynak is kijutott az őt megillető tiszteletből, végül az utolsónak odabiggyesztett „Alfons” név közvetlenül a Materna-örökségre utalt: elismerő hangok hallatszottak. Ezután a furulya-kvartett elnyekergett egy újmódi német dalt, s közben a gyermek nevét bevezették az anyakönyvbe, természetesen Neuber. Erre még egy szavalókórus következett, Neuber vezényletével: Ma még a bölcsőben szendereg, Holnap már köztünk menetel! Ezután – megint csak Neuber közreműködésével – az avatási okmány, a születési bizonyítvány és a versenytárs nélküli bestseller, a Mein Kampf átadása következett. Végül közös harsogó finálé: a Horst Wessel-dal. – Az ünnepséget ezennel berekesztem! – hirdette ki büszkén Neuber. – Legfőbb ideje! – jegyezte meg Fritz Fischer, fölemelte a zsebóráját, és a tömegen keresztül a nagy szervezőhöz nyomakodott. – Teljes harminc perccel túllépted az idődet!
Amadeus Neuber mélységes sértődöttséggel nézett rá, elismerő szavakat várt, nem pedig azt, hogy a falu bikája megtámadja. Megpróbált védekezni, de a halász túlharsogta motyogását. – Nekem, személy szerint aztán tökmindegy, de az SA embereinek bizonyára nem. Az SA a legnagyobb pontossághoz van szokva. Eugen Eis átadta feleségének a csecsemőt, és odalépett a vitatkozókhoz, anélkül hogy egyetlen
pillantásra méltatta volna őket. Kitárta a karját, magához ölelte Fischert és Neubert, és így szólt: – Gyerünk, igyunk egyet, bajtársak, az majd megnyugtatja a kedélyeket. * Szinte ugyanebben az időben Sabine Gäbler a Materna-portához közeledett. A zárt kapu nem volt számára akadály. Átmászott a kerítésen, leült a földre, és megvakarta a körülötte szimatoló kutyák bundáját. A ház ajtaja is zárva volt – mégpedig belülről; rá volt húzva a retesz. Sabine megragadta az ott sorakozó fapapucsok egyikét, és ütemesen verni kezdte vele az ajtót. Ez volt a megbeszélt jel: három rövid, egy hosszú – kétszer egymás után. Jacob Jablonski tüstént kinyitotta az ajtót. – Te vagy az! – kiáltotta örömmel. Kitárta a karját, és a kislány a nyakába ugrott, akár egy kölyökkutya – játékosan, szertelenül és gyengédségre sóvárogva. – Nem számítottunk ugyan a látogatásodra… de tudod, hogy mindig szívesen látunk. – Tudom – mondta komolyan Sabine. Jacob bekísérte a kislányt Materna barlangjába. A gazda ott ült az asztalnál, egy férfi társaságában, akit Sabine már látott egyszer. Kissé gyanakvóan nézte a kislányt, de azért igyekezett mosolyogni. Jablonski mint „kedves barátnőjét” mutatta be neki Sabinét. – És magát hogy hívják? – kíváncsiskodott a kislány. – Wollnaunak – mondta a kormányfőtanácsos, minthogy Materna közben egyetértően bólintott. Sabine a vendég felé nyújtotta a kezét – de előbb gondosan megtörölte durva szövésű kék vászonból készült ruhájába. – Hogy van? – kérdezte, majd nagy bátran folytatta: – Hát itt mindenesetre sokkal kellemesebb, mint abban az erdei gödörben. – Kislányom – fordult hozzá gyengéden Jablonski –, az ember néha olyan dolgokat lát, amiknek nem is volna szabad létezniök. Érted? – És látva, hogy Sabine hevesen bólogat, így folytatta: – Éppen ezért mi most csak hárman vagyunk itt, te, Alfons meg én. Rajtunk kívül senki. – Hát persze! – mondta Sabine, és leült szorosan Jacob mellé. – Már megtanultam, hogy nem mondhatom el mindenkinek, amit tudok. De neked mindent elmondok, ha akarod. Materna figyelmesen előrehajolt. – Úgy látszik, valami különös élményben volt részed. – Honnan tudod? – Látom rajtad! A kislány elgondolkodott. – Tulajdonképpen meddig ég egy olyan izé? Alfons Materna szeme villogni kezdett. Wollnau ámulva vette szemügyre a kislányt. Jablonski elhárító mozdulattal emelte fel a kezét, ami azt jelentette: „Ezzel a gyerekkel óvatosan kell bánni,
annyit mondok!” – Fölteszem – mondta Materna –, hogy gyertyára gondolsz. Ha így van, két dologtól függ: hogy milyen hosszú és milyen vastag az a gyertya. – Hát egy olyan rendes viaszgyertya – jelentette ki Sabine – talán hét centi hosszú. – Ebben az esetben körülbelül három és fél óráig – magyarázta szakértelemmel Materna. Sabine szemmel láthatóan minden erejét megfeszítve számolt. – Délután – valamivel négy óra előtt gyújtották meg. Szóval akkor úgy fél nyolcra fog leégni. Nincs még fél nyolc? – És hol láttad te azt a gyertyát?
– Fritz Fischernél! A jelenlévők a következőkről értesültek: Sabine, Jablonski tanácsára, megfigyelte Fritz Fischert, és látta, amint száraz szalmát halmozott fel a házával határos istállóban, aztán átitatta petróleummal, majd beleállított egy gyertyát. Utána bement a faluba a névadó cirkuszra. – Ez rettenetes! – mondta döbbenten Wollnau. – A módszer primitív, de eredményes – állapította meg szenvtelen hangon Materna. – Sokszorosan kipróbált módszer itt nálunk, Mazuriában, és szinte halálbiztos. – Ha ez a részeges disznó mindenáron meg akarja pörkölni azt a széles ülepét – jelentette ki dühösen Jablonski –, mért akadályoznánk meg? – Még ha akarnánk is – Materna az órájára pillantott –, most már késő. * A Scharfke-kocsma nagytermében újabb meg újabb csúcspontok következtek. Az ifjúság körtáncot lejtett; az első párok már elkülönültek; vidáman zajongó csoportok vették körül a söntéspultot. Az estét még éppenséggel nem lehetett „öreg”-nek nevezni, amikor néhányan már tökrészegen támolyogtak – és ezt mindenki nagy sikernek könyvelte el. Ennek a páratlan ünnepségnek legnagyszerűbb gyönyörei közé tartozott a „hullaszállítás”! Szerfelett vidám szórakozás volt: a holtrészegeket egy asztallapra fektették, és vidám malacságokat énekelve a ház mögé vitték. A szertartást Fritz Fischer kommandírozta. – Hullát fel! – mire hat SA-bajtárs a vállára vette az asztallapot, s rajta a szeszhullát. – Hullát le! – s az áldozat, akár a nyílt tengeren rendezett temetési szertartáson, lecsúszott az asztallapról a ganédombra, miközben a jelenlévők lelkes, üvöltő nevetésben törtek ki. – Bajtársak, a hetes számnál tartunk! – hirdette ki nagy büszkén Fritz Fischer. A teremben már a dobbantó-táncot járták. Egy férfi, egy nő – mindig így sorjáztak egymás mögött. Aki részt vett a táncban, csak hátsófeleket látott. Az ütemet a nagydob adta. A többi hangszer csak valami egyhangú dallamot nyivákolt, magasan kitartva, meg-megbicsakló hangon. A padlódeszka tompán dübörgött, s a résekből akár a köd, hatalmas porfelhő szállt fel. – Forduló! – kiáltotta Neuber, ezúttal előtáncosi minőségében. A táncosok idétlenül megfordultak, akár a részeg medvék. Kinyújtott karok verejtéktől forró derekakat ragadtak meg. Asszonyok visítottak. Nedvesen fénylő arcokban nyitott szájak tátogtak. – Megint forduló! Az egyik pár elbotlott, és elterült a földön. Két másik pár beléjük botlott. Hamarosan sűrű gomolyag támadt, amelyből lábak meredtek föl, no meg kezek is, de azok gyorsan elmerültek újra a keveredésben. A visítozás vad ordítozássá fokozódott. Az egyik férfi diadalmasan emelt a magasba valami női alsóneműt – meglobogtatta, mint egy zászlót.
– Siker az egész vonalon! – kiáltotta elragadtatással Fritz Fischer. Az egyik ablakon kinézett a tó irányába: a láthatár reményteljesen vöröslött. Eugen Eis szenvtelenül szemlélte ezt a színjátékot. Egész tartása mintha azt mondta volna: Én felette állok az ilyen dolgoknak! Nem érdekelnek honfitársaim alantas élvezetei. No, nem mintha Eugen Eis megöregedett volna – csupán súlyos felismerésekkel lett gazdagabb. A felesége megcsalta, egyszer még megfizet ezért! A Scharfke-lány, akinek feledhetetlen élményeket köszönhet, a megyeszékhelyre költözött. És ha akadtak is asszonyok, akik fölgerjesztették vágyait, csak úgy, a szép szemükért nem adja oda magát. El volt ragadtatva magától. Élvezte megfontoltságát. – Barátaim, tagtársak, bajtársak! – kiáltotta oda Neubernek és Fischernek. – Mi egy titkos szövetség tagjai vagyunk, és azok is maradunk, bármi történjék is… Ám ebben a pillanatban felharsant egy éles hang: – Tűz van!
– Hol? – kérdezte dermedten Eugen Eis. – A tó felé! Fritz Fischer igyekezett minél megdöbbentebb képet vágni. – Tán csak nem nálam? – Úgy látszik, éppen nálad! Eugen Eis lassan levette a karját vazallusai válláról. Sokat sejtve nézett Fischerre. Az kitátotta a száját, de hang nem jött ki rajta – látszott, hogy küszködve keresi a megfelelő szavakat –, gondosan fölkészült erre a pillanatra. – Riadó! – harsogta néhány károgó hang. Gyorsan kiürítették a poharakat, a párok szétváltak. A férfiak szitkozódtak, elhallgatott a muzsika. – Ég a Fischer házal – hangzott most már itt is, ott is. Eugen megragadta a halászt, és a legközelebbi sarokba vonszolta: – Hallod-e – sziszegte –, csak nem merészelted ilyen piszkos módon kihasználni, hogy kényes helyzetbe kerültem? Fischer kirántotta magát a szorításból. – És ha újabban én is biztosítva vagyok, a te segítségeddel… mit bizonyít az? Hát föltételezed rólam… – Föl én! – No… és ha úgy volna is! Elsősorban tőled várnám, hogy megértéssel légy irántam, ha esetleg én is kihasználtam volna a kedvező alkalmat, akárcsak te. – Szemét alak vagy, Fritz Fischer – jelentette ki különösebb meggyőző erő nélkül Eugen Eis. Senki sem tudja, mi az, ami csak neki nyílik. A szemétből is kihajthat a rózsa, de ha túl sok a trágya, elkorhad a virág. Néhány nappal a fenti események után megjelent Maulenben egy ember, akinek igen köznapi neve volt – Willi Meiernek hívták. Középmagas, karcsú, sima, kereskedő képű férfi volt, úgy mozgott, mint egy zsoké, s a hangja, akár a borbélyé, szappanozás közben. A látszat azonban csalt. Mert azon kevesek, akik ismerték, vagy akik kénytelenek voltak
megismerni, egyszerűen, de találóan csak „Hulla-Meiernek” hívták. Egy koporsófekete Mercedesen hajtott be a faluba, két tölgyfakasztni-formájú férfi kíséretében, akik jobbról-balról némán őrizték főnöküket, s aki úgy ült köztük, mint egy sétapálca. A két testőrnek nem kellett gondolkoznia, ezt Meier végezte el helyettük. Neki viszont sohasem kellett bepiszkítania a kezét – ezt a testőrei végezték el helyette. Ily módon eszményi munkaközösséget alkottak. Eis buzgó, ámde mit sem sejtő ábrázattal fogadta a Meier nevű férfiút – annál is inkább, mivel porszívó-ügynöknek nézte. Mindazonáltal: Meier Königsbergből jött – s ezt nem szabad figyelmen „kívül hagyni. Ennek következménye volt félig-meddig barátságos kérdése: – Tehetek valamit az érdekében? – Hát az lehetséges – mondta Meier, és szinte kisfiúsan mosolygott. – A Gauleiter megbízásából jöttem. – Egy iratot húzott elő villámgyorsan, akár egy varázsló. – A meghatalmazásom. Eugen Eis gyanakvóan szemlélte a papírt, ismerte az aláírást, ami rajta volt: Erich Koch, Gauleiter. Nagy nehezen kinyögte: – Minek köszönhetjük a látogatását? – Bizonyos eseményeket szándékszom kivizsgálni – felelte szívélyes hangon Meier. Eugen Eis úgy találta, hogy ennek a Meiernek szeretetre méltó a hangja, és rózsás sima arca tökéletesen ártalmatlannak látszik, föltehetően valami jobbfajta küldöncöt menesztettek ide, Maulenbe.
– Akkor hát hozta isten! A Gauleiter megbízottja biztos lehet abban, hogy részemről minden elképzelhető támogatást megkap. – Jól van – mondta Willi Meier –, adandó alkalommal szívesen visszatérek a felkínált támogatásra. De most beszéljünk az elszállásolásról. Kísérőimnek elég lesz egy-egy szoba a fogadóban. A magam részéről jobban szeretem a jól gondozott magánszállást. Eugen Eis azt hitte, érti. Ez a vidám fickó szereti a kényelmet, a jó ellátást és előzékeny vendéglátást. Semmi akadálya. – Az én házamban… – Rendben van – vágta rá Meier, és közben elmélyülten szemlélte a körmeit. Willi Meier a Gestapo egyik legsikeresebb tisztviselője volt. Külön szakterülete volt az olyan bonyolult és kellemetlen ügyek tisztázása, amelyekről a nyilvánosságnak nem kellett okvetlenül tomást szereznie. – Nem is gondolja, miért vagyok itt? Akkor magának tiszta a lelkiismerete. Rendben van! Térjünk mindjárt a tárgyra. Beszéljünk Maternáról. Mi a véleménye róla? – Hát… az minden hájjal megkent alak! – Mert sikerült elérnie, hogy a maga apósa lehessen? Eugen gyanakvóan nézett Meierre. De hát bizonyára csak tréfál, semmi ok az izgalomra. – Miért, most mire vetemedett ez a disznó? – Följelentést tett – felelte Willi Meier. – Méghozzá olyat, ami az egész körzetben nagy feltűnést keltett. Eugen Eis nagy keservesen fogta csak fel, miről is van szó. – Ez a Materna gonosz bajkeverő… ki akar forgatni az örökségemből. – Ez nem tartozik rám – mondta ingerlően nyájas képpel Meier. – Egyelőre csak azt tudom, hogy ez a Materna olyan levelet írt a tartományi ügyésznek, hogy az menten leesett a székéről. Alig tudta magát összekaparni, úgyhogy szinte négykézláb mászott el a fölötteséhez. Az megint följebb kúszott – a következő fórumhoz. És ez a kúszás-mászás addig
folytatódott, amíg az egész rakás dinamit az én kezembe nem került. És most itt vagyok. – A tűzesetek miatt? – Eugen Eis látta, hogy a sima képű Meier egyetértőén bólint. – Nos… ezzel kapcsolatban minden felvilágosítást megkaphat tőlem. – Talán később! Ne hamarkodjuk el a dolgot. – Értem! – mondta Eis, és megkönnyebbülten fellélegzett. Ismerem én ezt a fajtát, gondolta. Ez a sima borbélymosolyú ember először alaposan ki akar nyújtózni, és megtölteni a bendőjét. – Jöjjön velem! Meier szemügyre vette a felajánlott vendégszobát. Eis házát pártköltségen építették fel, és rendezték be. Ugyancsak takaros ház volt – egyszerű, de tartós, parasztosan divatos, fehér és barna: csak úgy áradt belőle a primitív kényelem. – Remélem – mondta Eugen Eis –, magának is tetszeni fog nálam. Már több körzetvezető járt itt, és mindegyik jól érezte magát. Willi Meier nem látszott elégedetlennek. Természetesen lakott már ennél jobb helyen is – például a königsbergi Park Hotelben, mikor a körzeti megbízott gazdasági és kereskedelmi tevékenységét vizsgálta felül. Munkája eredményeképpen a körzeti megbízott hivatalos felszólításra öngyilkosságot követett el, miután mindent bevallott. – Megfelel így a párna? – kérdezte az ajtóból egy hang, amelyet Meier tüstént „ígéretes” hangnak könyvelt el. Brigitte hangja volt. – Nem mindegy ám, hogy milyen alakú a párna. Jobban szereti a kemény ágybetétet? Azt mondják, azon kellemeset álmodik az ember. – Szeretett hitvesem – mutatta be Brigittét Eugen Eis. – ő gondoskodik majd mindenről, ha nincs
ellene kifogása. – Hogy volna! – mondta Hulla-Meier, és fölemelte a kezét, sápadt, vékony, szinte átlátszó kéz volt, göcsörtös ízületekkel. – Érezze magát jól minálunk. – Minden tekintetben – egészítette ki Brigitte. – Az lényegesen megkönnyíti majd számomra feladatom végrehajtását – biztosította őket elégedetten Meier. * Úgy látszott, Fritz Fischer az utóbbi időben mindenről jó előre értesült. Igaz, hogy az SA tagjait egyúttal „bizalmi férfiakká” is kiképezte. Ezeknek mindenről be kellett számolniuk neki. Ily módon azt is igen hamar megtudta, hogy „nagykutyák” érkeztek a faluba. Felkapott hát motorkerékpárjára – szolgálati jármű volt, BMW. acélkék, 500 kcm –, és mutatós porfelhőket kavarva a pártirodához száguldott. Ott egyenesen bement a pártvezető szobájába, és megállt. – Épp a legjobbkor jössz! – mondta szívélyesen Eugen Eis. – A Gauleiter megbízottja van itt. – Mit akar ez a pasas éppen nálunk? – Vizsgálatot akar tartani, a tűzesetek miatt. Fritz Fischer először leült – Na jó… csak tartson! Kérdezhet, amennyit csak akar… az a lényeg, milyen választ kap rá. Eugen Eis bólintott. – Biztos vagy te abban, hogy nem lesz semmi baj? – Az volna a legegyszerűbb – vélekedett a halász –, ha bevernénk a pofáját ennek a Maternának. Legalább egyszer s mindenkorra nyugtunk lenne tőle. – No igen – helyeselt Eugen Eis, már csak Fischer kedvéért is, annak most nagy szüksége volt a
buzdításra. Nem könnyű feladatot kellett elvégezni. – Nem kétséges, az volna a legjobb megoldás, ha véget vethetnénk a Materna káros tevékenységének. Hanem itt egyet és mást azért még meg kell gondolnunk. Először is Maternának meg kell írnia a végrendeletét; közjegyzőnél hitelesíttetni kell, hogy ki örökli a vagyonát. Addig viszont, kénytelen kelletlen be kell tartani a vadászati tilalmat. Belefojtani a szuszt, amíg csak el nem kezd hápogni – azt igen. Akadályokat gördíteni az útjába, amíg úgy nem érzi, hogy fülig merült a pácba – miért ne? De szerencsés befejezést csak hiteles aláírása hozhat a dologban. – Közben persze különböző óvintézkedéseket foganatosítunk – mondta Eis. – Én megpróbálom lekötni a Gauleiter kiküldöttjét, te meg alaposan megdolgozod a mauleni tökfejeket. Fritz Fischer haladéktalanul akcióba lépett – ez aztán neki való feladat volt. Úgy határozott, hogy azt a módszert alkalmazza, amely már a felejthetetlen Johannes Eichlernél is hatásosnak bizonyult: a közvetlen meggyőzés módszerét. Riadót rendelt el – nagyszabású riadót – az egész SA számára. Az emberek futva igyekeztek a kocsmába, és a nagyteremben gyűltek össze. Következett a rendkívüli sorakozó. Fritz Fischernek jelentették, hogy az SA teljes létszámban – negyven mauleni, illetve környékbeli férfi – felsorakozott, mire Fischer ellépett az arcvonal előtt. Csupa tettre kész, üres ábrázatot látott maga előtt. – SA-bajtársak! – kiáltotta érces hangon. S ezzel meg is mondta a lényeget. Utána így folytatta szónoklatát: – Rólam aztán senki nem mondhatja, hogy nincs humorérzékem. De abban már magam sem ismerek tréfát, ha holmi szarházi alakok azt mondják, hogy a mi SA-szervezetünk – vagyis mi magunk! – holmi gyújtogatók egyesülete. Mit szóltok ehhez, bajtársak? Általános moraj hangzott fel a tiltakozás jeléül. Vádló tekintetek. Hitetlenül a semmibe meredő arcok. Valami recsegő hang, a legmélyebb megvetés jele. Igen, ezt várta tőlük Fritz Fischer. Bölcs előrelátással mégis végigmustrálta az arcokat, hátha talál
valakit, aki nincs kellőképpen felháborodva. Hamarosan meg is találta, Emil Kopetzki személyében. Ez a Kopetzki soha nem játszott különös szerepet a falu életében, nem is volt hozzá semmi hajlandósága. De most ez a mit sem sejtő ember, mondhatni, történelmet csinált Maulenben: csöndesen vigyorgott maga elé. – Mi ez a kaján vigyorgás? – förmedt rá Fritz Fischer. – Hát… csak olyan marha mulatságos az egész! – mondta Kopetzki, és gyermeteg-vidám képpel nézett a dermedten körülötte állókra. – Alapjában véve persze nincs abban semmi, ha valaki fölgyújtja a viskóját. Erre mifelénk megszokott dolog az ilyen kis tüzecske, igaz-e? – Példátlan aljasság! – kiáltotta kitörő dühvel a halász. Erre aztán agyba-főbe verték Kopetzkit. Először az SA-vezér megbízható emberei léptek akcióba, és a többiek önként követték példájukat, így aztán a szokásos módon nyilvánult meg, amit akkoriban népharagnak neveztek, ökölcsapások és rúgások formájában. Valaki le is köpte Kopetzkit. – Elég! – kiáltotta Fritz Fischer, és szemügyre vette az alaposan eltángált Emilt. – Ez a sors vár mindenkire – ha nem még rosszabb! –, aki megpróbálja bemocskolni a becsületünket! * A falu visszhangzott a nevető gyerekek lármájától. Bizalommal eltelt, minden gyanakvástól mentes iskolásgyerekek rajzottak Amadeus Neuber körül. S közöttük egy acélmonstrum: az ágyú. – Ez az ágyú az oroszoké volt, akiket nagy vezérünk, Hindenburg megfutamodásra kényszerített – szónokolt a tanító. – Tudjátok, az a Hindenburg, aki végrendeletében Adolf Hitler, a mi szeretett
Führerünk gondjaira bízta Németországot. Ezúttal mintha nem figyeltek volna a gyerekek erre a magyarázatra. Izgatottan bámulták az acélkolosszust, amely ezentúl az ő iskolájuk dísze lesz. Megtapogatták az öblös fémcsövet, az építőkocka formájú talapzatot, amely a löveget tartotta, az ember nagyságú kerekeket –, ekkora kereke egyetlen szénásszekérnek sem volt az egész környéken. – Ez az ágyú, amelyet most ránk bíztak, hogy híven megőrizzük, tíz egész öttized centiméter kaliberű – magyarázta Neuber. – A világháborúban bármilyen falat keresztül lehetett lőni vele, még a legvastagabbat is. – Most is lehet lőni vele? – kérdezte Sabine, miközben előretolakodott. – Bizonyára, gyermekem! – felelte Amadeus Neuber, és maga mellé húzta Sabinét. Közben, mintegy véletlenül, a kislány nyakszirtjére tette a kezét, és ez olyan megindító és hatásos jelenet volt: a fáradhatatlan pedagógus és a megismerésre szomjazó kislány. Mintha csak Pestalozzi valamelyik könyvéből léptek volna ki! – Természetes, hogy még ma is lehet lőni ezzel az ágyúval – ha van hozzá muníció. – És nekünk van muníciónk? – Néhány lövésre való! A felszentelésre tartogatjuk. No persze nem úgynevezett élestöltésről van szó, csak olyanról, amivel például üdvlövéseket szoktak leadni. – És hol vannak azok a golyók? – Egy ládában – a láda meg a hálószobámban, az ágy alatt. Szeretnéd látni? Sabine szemmel láthatóan elgondolkodott ezen az ajánlaton, de minthogy némi egészséges gyanakvással volt megáldva, elhatározta, hogy előbb megkérdezi Jacobot. Óvatosan visszavonult hát. Amadeus Neuber közben szörnyen élvezte a gyerekek – az ő gyerekei! – tiszta lelkesedését. Az egyik kislányt fölemelte a magasba, és nagy lendülettel ráültette a vastag ágyúcsőre, a szél föllebben-tette a kislány szoknyáját, a többi gyerek élénk derültségére. Neuber kinyitotta, majd visszakattintotta a lövegzárat – kitűnően működött. – A legjobb precíziós munka! – jelentette ki. – Igaz, hogy az oroszoktól zsákmányoltuk, de
Németországban készült, a Krupp-cégnél. Ebből megint csak azt láthatjátok, mennyi mindent köszönhet nekünk a világ. A gyerekek ámuldozásának nem volt se vége se hossza – kivált, mikor Alarich von der Brocken is megjelent II. Adolf hátán. Megállította a lovát, és érdeklődve – ó, régi szép idők és emlékek! – szemügyre vette a hadi monstrumot. – És merre fog nézni ez az ágyú? – érdeklődött a báró. – Az iskola előtt állítjuk fel, mintegy figyelmeztetésül. És mint a szemléltető oktatás tárgyát. A jelképi tartalom természetesen sokkal fontosabb. A bárót azonban nem nyugtatta meg a felelet. – Egy ágyúnak mindig az ellenségre kell irányulnia! Hogy akarja ezt megoldani? Keleten, ahol az ősellenség fészkel, az iskola áll – nyugaton a kocsma. Észak semleges, déllel meg szövetségesek vagyunk. Ez volt aztán a fogas kérdés! A báró kíváncsi mosollyal nézett Amadeus Neuberre. A gyerekek is kérdő tekintettel fordultak nevelőjük felé – szörnyen tetszett nekik az a gondolat, hogy mindig az ellenségre irányuljon az ágyú csöve. Neuber kissé zavartnak látszott. – Hacsak – szólalt meg ismét a báró – a templomot nem tartja megfelelő objektumnak. – Pompás javaslat, báró úr! – helyeselt rögtön Neuber. Most aztán a bárón volt az elképedés sora. Csak nem akarja rászedni ez az együgyű kis náci
iskolamester? A báró kellemetlenül érezte magát, s ezt II. Adolf is átvette – a paripa hevesen prüszkölni kezdett. – Azt már nem, jóember, szó sem volt javaslatról. – Mindenesetre jó ötlet, báró úr… és haladéktalanul megvalósítjuk. És Neuber már meg is kezdte lövegirányzói ténykedését. Odaadóan forgatni kezdte az ágyú csövét: előbb függőleges, majd vízszintes irányba lendítette – a gyerekek élénk részvétele mellett. Alarich és II. Adolf nagy prüszkölés és fújtatás közepette elvágtatott. Igen ám, de Bachus lelkész is ott állt a templom kapujában, és látta, ahogy a fenyegető ágyúcső elmozdul – előbb tapogatózva az égre, azután egyenesen feléje irányul. Szinte belelátott a torkába. Ha most elsütnék ezt a monstrumot – a löveg egyenesen beletrafálna, és bezúzná a kaput is. – Uramisten – sóhajtott fel a lelkész –, mire nem képesek ezek az emberek! Ekkor azonban valamivel följebb lendült az ágyúcső – a pap feje, illetve a kapu fölötti ablakra irányult. Pontosan a középső pillért vette célba, amely a templomtetőt tartotta. Ha egy löveg nekiszabadul, az isten háza összeomlik, ahogy egykor a marienburgi refektóriummal tervezték. Bachus már szaladt is le a pincébe, és reszkető kézzel kinyitott egy palackot. – Ez így nem mehet tovább – nyöszörögte –, így nem! * – Tetszik nekem ez a hely – mondta Willi Meier Brigittének, aki éppen a reggelit vitte be neki. – Egész jól lehet itt élni. Beszívta a kenyér illatát – csak néhány perce szedték ki a kemencéből. Hozzá vaj – szép sárga, csupa tejszín. A mézből meg súlyos hársillat áradt. Meier tekintete szinte fölmérte, megtaksálta Brigittét – álmodozó szemét, húsos, majdnem csasz vállát. – Csak nem akar elcsábítani? – kérdezte mosolyogva. – És ha igen… mit vár ettől? Brigitte visszamosolygott rá. – Végtére is maga nem a saját gyönyörűségére jött ide… magának feladata van itt. – Azzal még ráérek. Az a tapasztalatom, hogy a várakozásnak többnyire kedvező kihatása van. Csak fortyogjanak egy ideig a saját levükben, amíg teljesen meg nem puhulnak. Megragadta Brigitte kezét, és a mellére vonta, hadd érezze a szíve dobogását. Teljesen
szabályosan vert a szíve. – Nos, szépasszony… mit kíván érte? Brigitte kiegyenesedett; a keble hullámzott. – Arról még nem is hallott, ugye, hogy az ilyesmit hátsó gondolatok nélkül is megteheti az ember… mondjuk, szerelemből? – De már hallottam. Csakhogy én gyakorlati ember vagyok. És az a véleményem, hogy minden szolgáltatás ellenszolgáltatást kíván. Te tetszel nekem – és föltételezem, hogy én is tetszem neked. Mire jó ilyen esetben a habozás? Csak azt mondd meg, miféle különleges kívánságod van, amit teljesíthetnék? Talán az uradról van szó? Vagy az apádról? Brigitte Meier lábára pillantott – olyan volt, mint a növésben lévő kamaszé: cingár, inas, jellegtelen. És a magas szárú csizma jóvoltából mégis formásnak látszott. – Igazán nem szép, hogy ilyesmit feltételez rólam – mondta Brigitte. – Úgy látom, maga nem ismeri a nőket valami túlságosan, én talán semmire se vágyom annyira, mint gyöngédségre… még ha csak néhány pillanatra is. Meier átölelte Brigittét.
– Lehet, hogy szörnyen ravasz nőszemély vagy, de az is lehet, hogy őszintén beszélsz. Én mindenesetre megkívántalak, tubicám. És nálam nem rövid életű ám az ilyen kívánás, főleg, ha ügyesen élesztgetik. Rólad pedig el tudom képzelni, hogy nem vagy ügyetlen az ilyen dolgokban. * Az intő példa, amit Fritz Fischer gyakorlatképpen bemutatott – ”egy aljas becsületsértő spontán megfenyítése a felháborodott SA-bajtársak által” – meghozta kívánt gyümölcsét: ugyan kinek lett volna kedve, hogy hasonló fenyítésben részesüljön. Magáról a delikvensről aztán hamarosan kiderült, hogy jóravaló, becsületes ember, csak éppen félreismerték. A szerencsétlenből csak úgy dőlt a vér, akár a leszúrt kocából, természetes hát, hogy miután bajtársai a víziszivattyú alatt némiképp lehűtötték, készségesen elismerte az egybegyűlt SAtagság előtt, miszerint mélységesen szégyelli magát, mert rongyemberként viselkedett, megbánta, amit tett, és bocsánatukért esedezik. Fritz Fischer nagylelkűen bólintott. És a buzgó áldozat, mint aki nagy kegyben részesült, kijelentette: – Ha most ide találna jönni valaki, és azt állítaná, hogy a mi SA-szervezetünk gyújtogatók egyesülete… hát én annak saját kezemmel vágnék a pofájába! – Nagyon helyes! – kontrázott Fritz Fischer. – Az igazság mindig győz… csak néha hozzá kell egy kicsit segíteni. A halász kihasznált minden pillanatot. A kocsmában tartott cigarettaszünetben Scharfkét dolgozta meg. – Mit tudsz a tűzesetekről? – Semmit. Hogy tűz volt. – És az ok, Scharfke? – Honnan tudjam én azt? – Scharfke meg volt győződve arról, hogy átlát ezen a bajkeverőn, aki mellesleg gyújtogató is. Tudta jól, mit akar hallani. – Mindegyiknek megvolt a maga természetes oka. Vagy azt hiszed, hogy bárki is az ellenkezőjét fogja tanúsítani Maulenben? Fritz Fischer erre faképnél hagyta Scharfkét. Ignaz Uschkurat volt a következő a lajstromán. Az zokszó nélkül aláírta az előre elkészített iratot. Csak őt hagyják békességben – ez volt egyetlen vágya. Ezek után Bachus lelkészt látogatta meg a halász. Odakinn találta a kertben, éppen a rózsaágyakat igyekezett megszabadítani a gyomtól. – Ide figyeljen, tiszteletes úr, maga ezentúl alaposan a lelkére beszél a kívülállóknak, akik még
manapság is a templomokban bújnak meg a mi nagynémet birodalmunkban. A nemzeti öntudatról meg ilyesmiről! Hisz maga ismeri a dörgést. Aki nem a Führerért imádkozik, annak semmi joga Istenhez fohászkodni. Meg hasonlókat ugyanebben a minőségben. Aztán csak szúrja közibe ezt is: aki föltételezi, hogy az SA gyújtogatásra képes, az nem keresztyéni módon gondolkodik. Érti? Mindjárt a legközelebbi prédikációjába vegye bele! – De uram! – kiáltotta fellobbanó haraggal a lelkész. – Mit képzel maga tulajdonképpen énrólam? – Csakis a legjobbakat! Fritz Fischer kivágott egy katonás nagynémet köszöntést, sarkon fordult, és eltávozott. Még Neuberrel is beszélni akart, Neuber azonban kitért előle. – Tudom én jól, mi a kötelességem, én közvetlenül a Führernek tartozom felelősséggel. – Talán bajba akarsz keverni? Neuber élénken tiltakozott. De afelől nem hagyta kétségben a halászt, hogy igyekszik minél
feljebb kerülni a ranglétrán. – Az ilyesmit sokszor félreértik. Pedig ennél semmi sem fontosabb és értékesebb… – Ez bolond – mondta Fischer. Meg volt győződve arról, hogy Neubernek megszámláltattak a napjai Maulenben. Ami pedig Maternát illeti – mert ő volt a következő, akivel foglalkozni akart: itt senki nem mocskolhatja be büntetlenül a tiszta népi véleményt, annyi szent. Sokáig nem! A falu közepén találkozott Maternával, aki üdvözlés helyett kijelentette: – Ha azonnal abba nem hagyod ezt az agitációs cirkuszt, vadeledelt csinálok belőled. – Fenyegetéssel nálam nem mégy semmire – még te se, Materna. Hallod-e, tűnj el innen… vagy összesípolom az egész SA-t. – Ha tudnád, mit tudok rólad – mondta szilárdan Materna –, akkor most úgy fetrengenél kínodban, akár kígyó a gyepűn. Fritz Fischer habozott. Csak nem fogja elismerni, hogy nyugtalanítja Materna vigyorgó ábrázata? – Bökd már ki! – mondta végül. Alfons Materna erre felsorolta, mi minden történt a keresztelő napján. Eszerint Fischer – pontosan délután három óra tíz perckor – házának konyhájában tartózkodott, s az egyik fiókból kivett egy előre elkészített viaszgyertyát. Ezután – három óra tizenöt perckor – kiment a csűrbe. Ott egy tízliteres kannából lelocsolta petróleummal az előre elkészített szalmát, és a közepébe állította az égő gyertyát. – Az ujjadból szoptad az egészet – kiáltotta izgatottan a halász. – Ez a te módszered, Materna. – Tanúm van rá. Fritz Fischert most aztán csakugyan elfogta a félelem: hiszen ezekről a részletekről csak az tudhat, aki mindent pontosan megfigyelt. Most aztán a markában tartja Materna. – Akkor hát egyetértünk – mondta Materna. – Ha mostantól fogva nem viselkedsz tisztességtudóan, rács mögé juttatlak. Fritz Fischer elkeseredetten csikorgatta a fogát, amint egyedül maradt. Elgyöngülve támaszkodott a legközelebbi ház falának. – Nem, erre nem kerülhet sor! – dünnyögte maga elé. Meg kell tudnom, ki az a tanú. Hogy megdolgozhassam! Csak attól félek, nem lesz könnyű munka. * – Nehéz feladat előtt állunk! – közölte bizalmasan a híveivel Fritz Fischer. Öt SA-legény állt körülötte – feszes tartásban, hősi tekintettel, égő tettvággyal. Az élcsapat! – A körzetünkben – magyarázta – egy förtelmes, álnok személy folytatja üzelmeit. – Ki lesz irtva! – biztosította izzó elszántsággal az egyik férfiú. – Meg fogjuk találni azt a gazembert – jelentette ki Fischer rohamosztag vezető. – Még ha egész
Maulent fel kell forgatni miatta, akkor is! Mert itt valaki titokban és alattomosan mindenbe beleüti az orrát. – Tulajdonképpen csakis Buttgereitről lehet szó – vélekedett az öt csatlós egyike, „Bubi” Kusche. – Az a fickó folyton szimatol. Az ember már a korsó sörét se ihatja meg nyugodtan… ez a Buttgereit tüstént megjelenik, és papolni kezd a világvégéről. A bajtársak helyeslően bólintottak. – Még a hálószoba nyitott ablakán is bedugja az orrát – jelentette valamelyik. – Különben is sokszor megfordul Maternánál! Alaposan bezabál, aztán leadja a legfrissebb híreket – nemsokára
már a nadrágját se gombolhatja ki valaki Maulenben, hogy Materna ne tudna róla. – Ide azzal a gazemberrel! – kiáltotta diadalmasan Fischer. Bruno Buttgereitet, a falu prófétáját, előállították, de ő szinte tudomást sem vett Fritz Fischerről meg az embereiről. Valami különös nyugalom ömlött el az arcán, és láttára egy pillanatra mindnyájan elnémultak. – Heil Hitler! – szólalt meg végül kihívóan Fritz Fischer, közben emberei élvezettel vigyorogni kezdtek. – Hallottad, Buttgereit… azt mondtam: Heil Hitler! – Isten legyen velünk – felelte a próféta. Vihogó nevetés tört ki az emberekből. Fischer és öt csatlósa az oldalát fogta neveltében, sőt egyikük a hasához kapott, jelezvén, hogy aligha bírja sokáig. – Te, Buttgereit – kérdezte Fritz Fischer –, mért vagy te a mi ellenségünk? – Nem vagyok az – felelte a kérdezett. – A meggyőződésem azt parancsolja, hogy mindenkit szeressek – még benneteket is. De én nem tudok mindenkit egyformán szeretni. Lehet, hogy ez nagy bűn. Fritz Fischer és társai értetlenül hallgatták – hiszen ez szöges ellentétben állt a halász vallásellenes fecsegésével. Mint valami vizsgálóbíró, azt kérdezte a prófétától: – El tudod képzelni rólam, hogy gyújtogató vagyok? – Igen – mondta halkan Buttgereit. – De Isten neked is megbocsát, mert az ő jósága végtelen. Csend volt – a hangos, erőltetett jókedvet mintha szél fújta volna el. Fischer jelentőségteljesen odabólintott embereinek. Most szinte szomorúan csengett a hangja, csak a szemében villogott valami gonosz szenvedély! – Szóval mi disznók vagyunk… a te szemedben. – Ezt nem mondtam. – De gondoltad! És az még rosszabb! Mert azt bizonyítja, milyen alattomos vagy! Csakhogy mi nem tűrjük ám az ilyesmit. Aki bennünket szidalmaz, az a Führert is szidalmazza – mert a Führer és mi egyek vagyunk, ő maga mondta. Te meg az ő ellensége vagy, Buttgereit! – Ne gatyázzunk már annyit! – kiáltotta valamelyik SA-legény. Fritz Fischert láthatóan heves izgalom fogta el. – Buttgereit! – kiáltotta szinte kérlelve – ha kedves az életed, most utánam mondod, vagyis elismered a következőt: Szarok a zsidó istenemre, és egyedül a Führernek tartozom engedelmességgel! – Szarok a Führeretekre, és hitet teszek az Isten, a mi Urunk mellett! – szólt Bruno Buttgereit érdes hangon. Erre aztán mind a hatan rávetették magukat, és addig ütötték, amíg csak élet volt benne. Amikor már ott hevert a lábuknál a holttest, valami fojtogató érzés fogta el őket. – Magának köszönheti! – mondta bizonytalan hangon az egyik. – Ezt nem akartuk – jelentette ki Fritz Fischer –, de más választásunk nem volt… erkölcsi önvédelemből tettük. – Ez az ember különben is gyöngébb felépítésű, mint sejthettük – jegyezte meg az iskolázott Bubi Kusche, aki nyilvánvalóan megérett már az előléptetésre. – Az a kis verés igazán nem volt olyan
veszélyes. Valószínűleg szívszélhűdés ölte meg. Fritz Fischernek szent meggyőződése volt, hogy azt a veszedelmes szemtanút tették el láb alól, aki látta, mikor felgyújtotta a házát. – Hát az tény, hogy az istene nem segített rajta. Mi meg csak jót tettünk. A Führernek megint eggyel kevesebb az ellensége.
* Alfons Materna éppen kint állt a pajtában, és a szecskavágó gép kését cserélte ki, mikor tudomást szerzett Bruno Buttgereit hirtelen haláláról. – Szívszélhűdés? – kérdezte néhány pillanatnyi töprengés után. – Ami az SA-bajtársak meghitt körében lépett fel – bólintott Jablonski. Materna eléggé felületesen ismerte Bruno Buttgereitet. Imponált neki a „próféta” bátorsága és tisztessége, de vallási nézeteihez nem is konyított. De azt tudta, hogy bármi legyen is, ami boldoggá vagy elégedetté tesz egy embert – tiszteletben kell tartani. Feltéve persze, ha másokat nem kényszerít arra, hogy az ő hite szerint üdvözüljön. – Felvettek már úgynevezett hivatalos látleletet? – Bizonyára – felelte Jablonski. – És megint mindannyian egy véleményen vannak, a csendőr a nyomozásával, az orvos a vizsgálat eredményével és a pártvezető a nyilatkozatával: szívszélhűdés. – És te nem hiszel ebben, Jacob. – Én már elvből sem hiszek ezeknek a fenevadaknak. Alfons Materna végighúzta hüvelykujját az egyik pengén – tompa volt. És közben megszólalt: – Talán jó lenne, ha valamivel többet foglalkoznál a kis barátnőddel, Sabinéval. – Azt hiszed, a kislány tudja, miről van szó? – Ha valaki tudja, az Sabine – mondta meggyőződéssel Materna. Úgy látszott, Maulenban nem okoz különösebb izgalmat Bruno Buttgereit hirtelen halála. Az írnok kijelentette: „Hiszen nem volt normális az a kellemetlen alak.” Uschkurat csak a vállát vonogatta. Bachus lelkész meg így vélekedett: „Eltávolodott az egyháztól – de mi imádkozni fogunk érte.” Eugen Eist látszólag egyáltalán nem érdekelte a dolog, őt most sokkal fontosabb gond emésztette. Willi Meier, a Gauleiter kopója ugyanis már két napja a megyeszékhelyen tartózkodott, éspedig Brigitte társaságában. Állítólag azért, hogy átvizsgáljon bizonyos aktákat. És Eugen Eis most nem tudta, mit tegyen, verést ígérjen-e a feleségének, vagy dicsérje meg, mert ilyen készségesen bevetette magát. Eközben kiderült, hogy Sabine csakugyan mindenről tud, Materna el is várta tőle. A kislány végighallgatta az apja szobájában folyó kihallgatásokat. Sőt, a hivatalos aktákba is belenézett, márpedig Sabinének kiváló emlékezőtehetsége volt. – Te lány! – kiáltotta elismerő hangon Materna. – Hiszen te megbízhatóbb vagy, mint egy gyorsíró a birodalmi gyűlésben! Ez a kijelentés hízelgett Jacobnak, és örömet szerzett Sabinénak. Apja csak az aktáival törődött, a nagynénje, akinek anyját kellett volna helyettesítenie, egyetlen mozdulattal sem tett többet, mint amennyi okvetlenül szükséges volt – egyedül Jablonski törődött a kislánnyal, ő tanította meg horgászni, rózsát metszeni, lovat kantározni, megkülönböztetni egymástól a füvek különböző fajtáit. Sabinénak Jablonski jelentette az egész világot. És amit ő tudott, azt Jablonskinak is tudnia kellett. Márpedig ez most sem volt kevés, így jutott tudomására Maternának, hogy Fritz Fischer és öt embere felelős a szerencsétlen Buttgereit haláláért. Sabine mind az ötöt meg is nevezte. – Ez gyilkosság! – hördült fel a dühtől sápadtan Materna – és nem az első! Buttgereit hitt a maga istenében, és mostanában az ilyesmi életveszélyes. Ne felejtsük el, sem ezt, se a többit, egy napon, ha alkalom kínálkozik, majd visszatérünk rá.
– És te azt hiszed, hogy pillanatnyilag ez minden? Materna szótlanul köszörülni kezdte a gép pengéit.
* Másnap Eugen Eis néhány óra hosszat a falu „első asszonyá”-nál, Margarete Eichlernél, a környék leggazdagabb özvegyénél időzött. – Kedves magától, Eugen, hogy törődik az ilyen öregasszonnyal, mint én. Eis a várakozásnak megfelelően, sőt, annál is hevesebben tiltakozott. – Ugyan, Margarete! Nincs senki a környéken, aki felvehetne a versenyt magával! – Maga mindig olyan figyelmes, Eugen! A férfi elvette a poharat, amit az asszony gyengéd mozdulattal feléje nyújtott – ragadós likőrrel volt teli, márpedig a mazuri férfiak torka ugyancsak berzenkedett az ilyesfajta kotyvalék ellen. Eugen azonban hősiesen beleszagolt az édeskés folyadékba – sikeresen leplezve undorát. Tisztában volt azzal, hogy bármikor megkaphatná ezt az asszonyt, hiszen félreérthetetlenül készségesnek mutatkozott irányában. Nem utolsósorban ezért határozott úgy, hogy csakis fényes nappal látogatja meg. Legalábbis első ízben. Eugen Eis ugyanis egyelőre képtelen volt eldönteni, melyiket válassza: a Materna-örökséget vagy a Margarete hozományát. No persze ez ékes bizonyítéka volt annak, hogy micsoda kiváltságos helyzete is van őneki itt, a faluban: választhat a két jó között! De akár így, akár úgy dönt is – előbb-utóbb az egész falu az övé lesz! – Mondja, Eugen, boldog maga Brigittével? – kíváncsiskodott az özvegy. Eugen elhárító kézmozdulata mintha azt mondta volna: „Ugyan, mit jelent az, hogy boldogság!” És mindjárt utána így szólt: – No igen, Brigitte a maga lánya, csakhogy a Materna lánya is, ezt nem lehet letagadni, és hogy valaha is olyan nagyszerű asszony válnék belőle, mint maga, nos hát abban, enyhén szólva, kételkedem. Nem sokkal ezután Eis hódolatteljes búcsút vett – kezdetnek ennyi elég. Aztán lendületes léptekkel hazafelé sietett. Épp jókor érkezett: Willi Meier fekete Mercedese a kapu előtt állt. De sem a férfi, se Brigitte nem volt látható. Eis ezt kedvező előjelnek tekintette. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, a folyosón lehúzta a cipőjét, és sárgásbarna zoknijában, indián módra – hiszen ő is olvasta Karl May könyveit – osont a vendégszoba ajtajához. Ott megállt, és fülelt. Ahogyan várta is, odabentről meghallotta a felesége hangját: Brigitte csengő hangon fölnevetett – de ez még nem volt az igazi. Eis ismerte már a felesége nevetésének egész skáláját: majd csak akkor fog igazán felvisítani, ha a helyzet elérte csúcspontját. Most még nem tartanak ott. Eugen sem nyugtalan, sem izgatott nem volt. Ami az ajtó mögött történt, emberi szempontból tökéletesen közömbös volt számára – a dolog csakis politikai szempontból érdekelte. – Mi ketten pompásan ülünk egymáshoz, igaz-e? – Ez Meier magabiztos hangja volt. – Mintha csak egymásnak születtünk volna! Eis elismerően bólintott – ez a Brigitte ugyancsak érti a dolgát! Mint feleség amúgy is jóideje meghalt már az ő számára, mialatt ő föláldozta magát a pártért, Brigitte mellékutakon járt. Most megint hallotta az asszony nevetését – egyre élesebb lett. És Eugen nem tévedett: a gyönyörteljes kacaj rövid idő múlva nyögésbe, sóhajtozásba fúlt, s várakozásának megfelelően az ágy is recsegni kezdett. Eugen Eis várt tizenhat-tizenhét másodpercet, aztán akcióba lépett. Lenyomta a kilincset – és megállapította, hogy Brigitte, mint általában, most sem tartotta szükségesnek, hogy bezárja az ajtót. Eis benyitott a szobába, s amint elébe tárult a gondolatban már elképzelt látvány, csak annyit mondott:
– Ó, bocsánat! És már csukta is be újra az ajtót – akár a szállodai vendég, aki eltévesztette a szobaszámot. Ennyi volt az egész. Eis szemmel láthatóan elégedetten távozott, abban a szent meggyőződésben, hogy döntő csatát nyert meg. A legsűrűbb pocsolyában kuruttyolnak legszívesebben a békák. De ezzel odavonzzák a gólyákat. – Gondolkoztam azon, amit mondott – szólalt meg Wollnau kormányfőtanácsos. – Azt hiszem, valóban van valami egészen legális lehetőség, ha egy kis létszámú, de ütőképes magánhadsereget akar alapítani. Materna legyintett. A nagyszobában ült egy sarokban; előtte nyitott könyv hevert, de nem olvasta. Nem látszott rajta különösebb hajlandóság a beszélgetésre sem; amint eszébe jutott Buttgereit halála, azonnal elnémult, márpedig gyakran eszébe jutott. – Eleinte képtelenségnek tartottam az ötletét – folytatta biztatóan Wollnau –, de lassan megvilágosodott előttem, hogy valósággal zseniális gondolat. – Őrültség – szakadt ki Maternából a szó. – Őrültség, mint majdnem minden, amit csinál az ember, hiszen itt nem közönséges bűnözőkkel van dolgunk, hanem tébolyult gyilkosokkal! Wollnau, aki az asztalnál ült, és Materna üzleti könyveivel foglalatoskodott, föl sem pillantott, úgy mondta: – Maga semmiben nem vétkes! – Ugyan! – kiáltott fel szenvedélyesen Materna. – Az mindenesetre bizonyos, hogy ha én akkor nem teszek megjegyzéseket Fritz Fischernek, Buttgereit még most is élne. Wollnau összehasonlított két számlát – igyekezett néhány száz márkát megtakarítani Materna adójából. – Belefáradt talán? Jó ürügyet keres, hogy kiszálljon a dologból? – Tanácsos úr… maga már úgy beszél velem, mint Jablonski! Törődjék inkább a könyvelésemmel! – A maga üzleti elszámolásai miatt én nem aggódom. Engem csak az nyugtalanít, hogy milyen nyomott a hangulata, amióta Buttgereit meghalt. No meg attól is félek, hogy terhére van a jelenlétem. Ha véget akar vetni ennek, amit igazán megértenék… – Itt marad – döntötte el a kérdést Materna. – Legalábbis addig, amíg rendbe nem hozza az üzleti papírjaimat. Holnapután… vagy legkésőbb a rákövetkező éjjel különben is lesz már társasága. – Tehát még nem adja fel? – kérdezte titkolt elégtétellel Wollnau. – Nem is gondol rá…? – Szállítási vállalkozásom a legkedvesebb sport számomra. – Materna nyugtalanul feszengett karosszékében, máshová tette a párnákat, másképp rakta a lábát, s csak azután folytatta: – Szóval… hogy gondolja azzal a legális lehetőséggel? Mit sütött ki? – Az erdő és a tó közötti lápvidék az ön tulajdona, ugye, Materna úr? – Csak részben… egyharmada Gross-Siegwaldéhoz tartozik, vagyis a báróé. Wollnau bólintott. Előhúzott egy vázlatot, amelyet Jablonski segítségével készített, kiteregette az asztalon, és odatolta Materna elé. – Szárítsa ki ezt a lápos területet.
– Az ilyesmi igen sokba kerül! És rengeteg munkaerő kell hozzá. – Hisz éppen erről van szó! Materna elnémult. Szemügyre vette a rajzot, közben egy kicsit nyitva maradt a szája. Végül halkan megkérdezte:
– És azt gondolja, hogy menni fog? – Minden azon múlik, hogy a megfelelő helyre forduljon az ember. Valamikor, amikor még magas hivatalt töltöttem be, lebonyolítottam egyszer egy hasonló ügyletet. – Most meg csak beszél, és lopja a napot! – kiáltotta Materna hirtelen kitörő energiával, olyan volt, mint amikor egy duzzasztógáton repedés támad. – Hát persze… így menni fog! Ugyancsak elcsodálkozik majd a báró. Igen, éppen ilyen tervre van szükségem… de most aztán munkára! * Willi Meier kissé kimerülten, de izgatottan feküdt Brigitte mellett. – A férjed csak annyit mondott, hogy „bocsánat”, semmi mást – töprengett. – Mit jelent ez? Mindig így viselkedik? – Nem, most először láttam ilyennek. – És máskor? Brigitte felült. – Csak nem képzeled, hogy ilyesmi gyakran előfordul? Meier jobbnak látta, ha nem válaszol erre a kérdésre. – Valami konkrét dolgot akar tőlem? – kérdezte sürgető hangon. – Megmondhatod, egészen őszintén… én csuda nagylelkű és előzékeny vagyok az ilyen dolgokban. – Mi közünk hozzá – mondta Brigitte nyílt gátlástalansággal. Willi Meiernek azonban nemcsak az volt a szerencséje, hogy rajongtak érte a nők – jogi ismeretekkel is rendelkezett. És ezek most parancsoló módon előtérbe nyomultak. Miről van tehát szó? Először is: a házasságtörés tényéről. Másodszor: hivatali hatalmával való visszaélésről – no persze kérdés: hogyan értelmezzük. Ha ügyesen játssza ki a dolgot, még előnyére is fordíthatja a helyzetet. Másrészt viszont egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Eugen Eis megpróbálná elgáncsolni. Ilyen könnyen azért nem veszti el az egyensúlyát Willi Meier. – Eugennel mindig óvatosnak kell lenni – mondta Brigitte, de alig lehetett érteni, mert arca a férfi mellére borult. – Amióta nem engedem magamhoz, csak gyűlöletet érez irántam. – Igazán? – kérdezte Meier, és máskor oly sima homlokán két mély, vízszintes redő jelent meg. – És te? – Én megvetem őt! – Szóval így állunk – mondta meglepetten Meier, és azon tűnődött, mibe bonyolódott itt bele. Hiszen eleinte olyan harmonikusnak látszott minden. – Lehet, hogy Eis csak az alkalmat lesi, hogy elintézhessen? – Ahogy én téged ismerlek, Willi, te ezt is megúszod baj nélkül, mégha Eugen nem egyedül lett volna az ajtó előtt, akkor is. Mert tanúja persze, mindig akad tucatszám… ha úgy akarja. De veled hiába próbálkozna… ugye? Willi Meier eltolta magától Brigittét – gyorsan fölkelt, és felhúzta a nadrágját. Legfőbb ideje volt, hogy tegyen már valamit. – No, majd kipuhatolom a szándékát. – Intézd el, Willi – kiáltotta utána bátorító hangon Brigitte. A hét végén – ezúttal már pénteken, a késő délutáni órákban – megjelent Maulenben a két
sátánfajzat. Kis műbőr kofferjukat letették a paplakban, és máris indultak a Materna-portára. Már előre élvezték, hogy vidáman elbeszélgethetnek Hannelore Welserrel. A főtéren azonban útjukat állta a hosszú sörényű, fitosorrú, kékszemű Sabine. – Már megint szörnyen sietős az utatok, ugye? – kérdezte. – Tulajdonképpen ismeritek már az új szerzeményünket? – és az iskola előtt álló ágyúra mutatott. – Egy kiszuperált roncs a hősi időkből – jelentette ki Peter Bachus. – Legfeljebb a kutyáknak jó, ha változatosságképpen nem a fa mellett akarják fölemelni a lábukat. – Hát lőni aligha lehet vele – mondta szakértő hangon Konrad Klinger.
– De igenis, hogy lehet! – jelentette ki Sabine. – Még lőszer is van hozzá. – Mit ért egy kislány az ilyen dolgokhoz! – mondta elnéző mosollyal Peter. – Én nem vagyok kislány! – kiáltotta felháborodva Sabine. – Már majdnem olyan felnőtt vagyok, mint te! Csak sokkal többet tudok nálad! – Igazán? – Konrad kissé félretolta a barátját. – És hol található az a lőszer, Sabine? – Neubernál… egy ládában, az ágy alatt! – jelentette buzgón a kislány, egész figyelmét Konradnak szentelve. – De az csak úgynevezett díszlövésre való, előbb meg kell élesíteni, ha valami komoly dolgot akarnak vele csinálni. – Korához képest igen dús fantáziája van a kicsinek – mondta jóindulattal Peter. – De most csak feltart bennünket… nekünk kellemesebb elfoglaltságunk is akad. – És megpróbálta magával vonszolni a barátját. – Pedig úgy hallottam, hogy valamikor egész ügyes fiúk voltatok – mondta Sabine. – Sajnos, nem vagyunk szakértők az éleslövészetben – jelentette ki Konrad. – Gyáva nyulak vagytok mind a ketten! Talán még be is csináltok a nadrágotokba! – kiáltotta utánuk Sabine a téren keresztül. A két fiatalember igyekezett megszabadulni a kislánytól. – Az ilyesmit Jablonskitól tanulja – mondta Peter. – Az lehet – vélte Konrad –, annak idején mi is sokmindent tanultunk tőle. Eközben már oda is értek a Materna-portához, és egyszeriben fölragyogott a képük – hiszen az ajtóban ott állt Hannelore. – Már vártalak benneteket. – Nagyszerű! – kiáltották egyszerre. – Segíthettek krumplit hámozni! A fiúk nem akadtak fenn ezen a felszólításon. Legalább kedvükre tehetik a szépet Hannelorénak – mégpedig együtt, mind a ketten. Mert azt egyikük sem akarta, hogy a másik akár egy pillanatra is egyedül maradjon a lánnyal. Igaz, mindketten igyekeztek a lehető legkifogástalanabb magatartást tanúsítani, de ez nem zárta ki a nemes vetélkedést – így aztán mindketten dolgoztak, akár az igáslovak, hogy Hannelore jóindulatát kiérdemeljék. Materna el volt bűvölve az eredménytől. – Szép a kezed – mondta például Peter. Mire Konrad hozzátette: – Nemcsak szép, de biztos is. – Soha életemben nem láttam még ilyen szép kezet! – Mert nincs még egy ilyen, annyi szent! Hannelore mosolyogva nézett Jacobra, aki kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, és így szólt: – Ha az ember így elnéz benneteket, szinte azt hihetné, hasznos tagjai vagytok a nagynémet társadalomnak… olyan mulya képet vágtok időnként. A két fiú a krumplihámozásban is igyekezett túltenni egymáson.
– Ne vond el a figyelmünket az ilyen kétértelmű megjegyzésekkel, Jacob – mondta Peter Bachus. – Inkább törődj valamivel többet a kis Sabinéddal. Újabban mindenféle szamárságokat fecseg. – Az lehetetlen! – kiáltotta felháborodva Jacob. – Az a lány mindig épkézláb dolgot beszél. – És amit az ágyúról meg a lőszerről mondott? – Annak a gyereknek nagyszerű ötletei vannak! – biztosította őket Jacob. – Sabinétól még én is tanulhatok egyet s mást. – Lehet – mondta tűnődve Konrad –, de ennél az ágyúhistóriánál nagyon elragadta a fantáziája. Hiszen csak úgy lehetne lőni vele, ha egy szakember rendbe hozná. – Egy robbanóanyag-szakember? – kérdezte elnyújtva Jablonski. – Nos… talán megfelelnék helyette. – Mit értesz te a robbanószerekhez?
– Tulajdonképpen semmit… elismerem. De végtére is megvannak a kapcsolataim. És felhasználhatnám a kapcsolataimat, hogy a kis Sabinének örömet szerezzek. Másnap délelőtt – szombat volt – Alfons Materna Gross-Siegwaldéba indult Grienspan barátja egykori kerékpárján. Elisabeth, a báró húga szívélyes mosollyal fogadta a látogatót, mintha már várta volna. – Mindig szívesen látjuk – mondta. – Majd kiderül – vélekedett Materna. – Valami fontos ügy? Materna bólintott. Érezhető egyetértésben mentek át a szalonon. – Akkor én is szeretnék jelen lenni a tárgyalásuknál – mondta Elisabeth, és közben Materna karjára tette a kezét, mint aki azt akarja kifejezni ezzel a mozdulattal: Kérem, bízzék bennem! Materna leült a mintás selyemmel kárpitozott – rózsák túláradó tömege, téglavörösben és tojássárgában –, hasas díványra. Elisabeth mellette foglalt helyet. Kávét ittak és beszélgettek, mintha már vagy a századik beszélgetésük lett volna. – No, nézd csak! – kiáltott fel a báró, mikor megpillantotta őket. – Hozzám jött… vagy a húgom vendége? – Csak azt próbáltam megértetni Materna úrral, hogy veled kissé nehéz lesz tárgyalni – mondta szelíden Elisabeth –, hogy te nem egykönnyen vállalsz kockázatot. – Ostobaság! – kiáltott fel a báró, aki húga szavait kihívásnak érezte. – Hiszen én sose félek megölelni a forró kályhát, no persze, nem csupasz kézzel. – Leült, szétvetette a lábát, olyan volt, mint az elszántság eleven szobra. – Nos, elő a farbával, kedves barátom! Alfons Materna erre kifejtette a tervét, pontosabban a Wollnauét: . A déli lápvidék lecsapolása – amelynek kétharmada a Materna, egyharmada a báró tulajdona volt. A költségeket is ennek arányában osztanák meg. . A terv benyújtása engedélyezés végett az illetékes hatósághoz. A beadványok már elkészültek. Hogy a tervek valóra válhassanak, a bárónak kell elintéznie kapcsolatai segítségével. . A szükséges munkaerőt Materna verbuválja össze – Lengyelországban. Az ehhez szükséges engedélyhez meg kell gyúrni a hatóságokat, tehát ez is a báró feladata. . Munkásbarakk berendezése a Materna-tanyán. A munkásoknak Jacob Jablonski viselné gondját, minthogy jól beszél lengyelül. Az esetleg szükségessé váló cserét Alfons Materna intézné. . A munkások – kezdetben mintegy tizenkét-tizenöt fő – a szerződést kötő felek bármelyikének kisebb külön-feladatok elvégzésére is rendelkezésére állnak. – Lehetetlen! – tüzelte fel Elisabeth a bátyját – igaz, feleslegesen. – Alarich soha nem vállalkozik
erre! – Ellenkezőleg… nyélbe ütjük a dolgot! Te ne avatkozz bele, kedvesem… nem értesz te az ilyesmihez! A báró szinte kikapta Materna kezéből a feléje nyújtott papírlapot. Elisabeth mosolyogva kiment. A báró csakúgy falta tekintetével a tervezetet. A szeme egyre nagyobbra kerekedett. – Barátom! – kiáltotta egy idő múlva. – Hiszen ez már pompásan elő van készítve… erre úgy ráharapnak a hatóságaink, akár a hal a csalira. Mást nem is tehetnek! Mármint a nagynémet élettér, a rög- és vérvalóság meg az egyéni kezdeményezésből történő területnyerés miatt – és mindez ráadásul még idegen munkások közreműködésével. A végén még kitüntetést kap érte! – Egyelőre beérem a báró úr hozzájárulásával. – Már meg is kapta, Materna úr! – Minden fenntartás nélkül? Nem kíván tőlem semmi részletesebb felvilágosítást?
– Isten őrizz! Én magam is csak azt fogom mondani mindenkinek, hogy le akarjuk csapolni a mocsarat. Ha közben, csak úgy mellékesen, a kezünkbe kaparintunk néhány markos legényt, ráadásul állami engedéllyel, hát ezt már a dolog természete hozza magával. És ha egyszer valami rablóbanda vagy gyilkosok egyesülete – nem azt mondtam, hogy az SA – netán rátámadna az embereinkre, hát az, ugyebár felettébb kínos véletlen volna. – Én is így gondolom – bólintott Materna. Kezet ráztak egymással, utána a báró pezsgőért kiáltott, hogy igyanak egyet az egyezségre. A keddi és csütörtöki leányzó szolgálta ki őket. Koccintottak, azután a báró előrehajolt, szinte rimánkodó tekintettel: – De annyit mondhatok magának: eszébe ne jusson nélkülem katonásdit játszani az emberekkel! Végtére is ez az én ötletem volt – és én ragaszkodom ahhoz, hogy benne legyek a játékban! * – Nos hát… mivel lehetek szolgálatára – kérdezte Eugen Eis hangsúlyozott nyájassággal. – Foglaljon helyet, Meier úr… helyezkedjék kényelembe. Mivel kínálhatom meg? Mi ugyanis, mint tudja, rendkívül vendégszerető emberek vagyunk. A Gauleiter megbízottja leült és hallgatott – kitartóan. Eis szenvtelen mosollyal várt. Meier végül óvatosan azt kérdezte: – Ismeri a megbízatásomat? – Azt gondolom, hogy az a megbízatás időközben ugyancsak jelentéktelennek, sőt feleslegesnek bizonyult Csak azt remélem, hogy azért kellemesen érezte itt magát. Vagy nem? Willi Meier összehúzta a szemét. Hogy itt egyszerűen félre akarják tolni, mint valami rothadó corrépa-rakományt, hát ez mérhetetlenül felháborította. – De hiszen maga nagyon jól tudja, hogy itt bűzlik valami, éspedig alaposan! – Hát bizony, márcsak ilyen az élet, valahol mindig bűzlik valami. – Egyesek eléggé bepiszkították a kezüket ezekkel a tűzesetekkel – ezt gyerekjáték volt kideríteni. És magának is része volt a dologban. De mindenekelőtt az SA-vezérnek, ennek a Fischernek. Csak nem tagadja – vagy igen? – Miért tagadnám – ha egyszer ilyen pontosan tudja. De, hogy az összefüggéseket is ismerje valaki, ahhoz itt, köztünk, Maulenben kell élnie. Én magam például nemcsak a pártot vezetem – hivatalnok is vagyok, földbirtokos, tejgazdaság tulajdonos, malombérlő, meg mit tudom én, még mi minden. És a többi párttag, aki számít valamit, szintén ilyen tevékeny életet él a köz javára.
Csakhogy Maulenben az ilyesmit nem lehet ám fehér kesztyűben csinálni. Maulen nem Königsberg, és Mazuria nem Poroszország. No persze a fő dolog mégiscsak az, hogy magasra tartsuk a párt zászlaját. És abban nincs hiba. És magának, Meier úr, azt gondolom, szintén ez a kötelessége. – Komolyan azt várja tőlem, hogy csak úgy egyszerűen kijelentsem: a dolog el van intézve? – Hát persze… éppen, hogy ezt várom magától! – Eugen Eis erőltetetten fölnevetett. – A népi közösség magasabb érdekében. Hisz maga nem saját gyönyörűségére jött ide, és semmiképp sem azért, hogy a párt ellen dolgozzon. Ilyesmi még nem fordult elő Willi Meierrel. Heves vágy fogta el, hogy kurtán végezzen ezzel a fickóval, aki ilyen otrombán próbálja őt átejteni: hogy belefújjon a sípjába, idehívja a vérebeket, hűvösre tegye az ipsét, ott aztán alaposan megdolgozza, míg annyit tud már csak kinyögni, hogy „igen”, bármit kérdeznek is tőle. De Eis megfékezte heves vágyát. – Nekem a párt mindig mindennél fontosabb – mondta –, mindennél, ezt jól jegyezze meg. És ez alól nincsen kivétel, a saját feleségem sem. Meier ajka vonallá keskenyedett. Megtévesztő gyerekarcára vörös foltok ültek ki. Előrecsúszott a széken, mint aki fel akar ugrani, de ülve maradt.
– Nézze csak, Meier úr – folytatta Eis –, mi még tudjuk, mi az igazi hűség. Az embereim tűzbe mennek értem – no persze csak jelképesen. Megkérdezhet bárkit itt Maulenben – mindenki tanúsítani fogja, hogy igazat beszélek. – Egyszóval tanúk minden mennyiségben, igaz-e? – Minden mennyiségben – és minden tekintetben. De én el se tudom képzelni, hogy maga erre még különösebben súlyt helyezne. Ezt nemcsak azért mondom, mert maga is párttag, hanem mert, és ezt remélem, úriember is. Ez utóbbit a feleségem miatt kívánom. – Elég! – kiáltott fel Meier. – El akar hagyni bennünket? – Amilyen gyorsan csak lehet! – Meier felugrott. – Itt hagyom az egyik emberemet… ő majd elintézi, ami még hátravan. A párt szellemében. Nekem sürgősen levegőváltozásra van szükségem. No, éljen boldogan – csak az a kérdés: meddig? * Mindössze hárman tudtak arról az emberről, aki most Maulenben akcióba lépett. Josef Leitgebernek hívták, fiatal volt, középmagas, hörcsögszerű és feltűnően szófukar. – Persze – felelte Jacob Jablonskinak, aki azt kérdezte tőle, ért-e a robbanóanyagokhoz vagy esetleg a tüzérségi lőszerekhez. Ez az ember Materna fuvarozási vállalatának gondjaira volt bízva, egy katolikus pappal egyetemben. Mindketten Königsbergből jöttek Lötzenen keresztül, egy hízottsertés-szállítmány közé rejtve. Mint Materna legtöbb látogatóját, őket is a csendes szerénység jellemezte. – Tegyük fel – mondta Jacob az erdei fedezékben –, hogy van itt egy ágyú. Tíz egész öttized centiméter kaliberű. És hogy van hozzá úgynevezett díszlövés-muníció, vagyis hüvely és puskapor. Ennélfogva: nem lövedék. Lehetséges az ilyen muníciót éleslövészetre alkalmassá tenni? – Lehetséges – mondta kurtán Leitgeber. Josef Leitgeber, aki erdőmunkás volt a bajor erdőkben, eleinte náciellenes plakátok felragasztásában segített – akkoriban még elsősorban azért, hogy néhány iskolatársának szívességet tegyen. Amikor a Gestapo megjelent a szülei lakásán, illegalitásba vonult Augsburgban. Ott egy gépgyárban dolgozott – napközben. Éjszakánként rádiókészülékeket alakított át rövidhullámú
adókká. Később robbanóanyagokból bombákat gyártott. Az egyetlen fénykép, ami valaha készült róla, egy körözőlevélen volt látható: népellenes tevékenység miatt körözték. – Mire van szükség, kedves Leitgeber úr, hogy ez a muníció éleslövészetre alkalmas legyen? Leitgeber elsorolta: Először is szükség volna úgynevezett golyóra. Fémből is lehet, de megfelelő kődarab is számításba jöhet. Valami különösen nagy átütő erőről természetesen nem kezeskedik, de azért egész tisztességesen oda lehetne sózni vele. Jablonski érintkezésbe lépett Sabinéval. A kislány hamarosan meg is érkezett három tölténytáskával – Neuber hálószobájából szerezte. – Jól van – mondta Josef Leitgeber. Szinte kutya módra szimatolva kutatta át ezután Materna pajtáját. Talált is néhány követ meg egy vasdarabot, amivel a kaszákat szokták kikalapálni, továbbá egy vastag csövet. – Meglátjuk – mondta kurtán. Magához vette a hozzávalókat meg mindenféle szerszámot, és elindult vissza, az erdei fedezékbe. Ott aztán egy teljes fényre csavart petróleumlámpa világánál kalapálni, reszelni, fúrni-faragni kezdett. Közben sorstársa, a pap dünnyögött valamit, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna nyitott breviáriumába: a lassan kialakuló gránátra meredt. Két óra múltán Josef Leitgeber szótlanul átnyújtotta az elkészült lövedéket Jacob Jablonskinak. Az széles mellkasához szorította, és tüstént elindult hazafelé. Amint odaért a Materna-portára, kihívta Konradot és Petert a házból.
– Nézzétek csak, barátaim, mit hoztam! – És előrenyújtotta a kezét, amiben a lövedéket tartotta. – Na… mit szóltok hozzá? – Nem is rossz – mondta Peter. – Majdnem olyan, mintha igazi lenne. Konrad tapogatni kezdte a furcsa tárgyat, és minden oldalát megkopogtatta. – Öregem! – fordult azután Jablonskihoz – úgy látszik, ezzel csakugyan oda lehet sózni! Hol szerezted ezt a dongót? – Nem fontos. Átveszitek? – Ide vele – mondta örömmel Konrad. – Lassan ideje lesz, hogy megint történjen valami. És ha egész Németország nem is ébred fel ettől, ahogy szépen mondani szokták, legalább Maulen dörzsölje ki az álmot a szeméből. * A mauleni vezető férfiak ismét az egységért küzdöttek, de egyelőre sikertelenül. Már péntek volt, de még most sem dőlt el, ki tartja másnap este az ágyúszentelés alkalmából az ünnepi beszédet. És ez nyugtalanította a kedélyeket. A náci élcsapat a kocsma hátsó szobájában gyűlt össze. Valamennyien „vezettek” valamit: az egyik az SA-t, a másik a Hitlerjugendet, egy harmadik a parasztokat, a negyedik a mezőgazdasági munkásokat, s az ötödik azokat, akik a kereskedelemben és az iparban tevékenykedtek. Ők szervezték a pártot, és szedték be a tagdíjakat, ők végezték az úgynevezett népfelvilágosítást, és alakították ki az immár feltartóztathatatlan mozgalom rohamcsapatait. – Itt most egységre van szükség, mindenáron! – mondta Eugen Eis, miközben számtalan szempár meredt rá. – Eljött az ideje! – Az ivászatnak… he? – kérdezte kedélyesen a halász. Ez a tréfa, noha rendkívül sikerültnek tartották, és harsány nevetéssel jutalmazták, a feszültséget alig oldotta fel. Eis most egyszerűen hatalmi szóval kihirdethette volna: „Az ünnepi beszédet pedig én tartom!” Vagy: ez vagy az tartja. De Eis nem mondta ki. Megjátszotta a semlegest. Látszólag szenvtelenül szemlélte a két helyettese
– Fischer és Neuber – között kitörő kakasviadalt. – Még egyszer felhívom a jelenlevők figyelmét – jelentette ki Neuber –, hogy az ágyú az én ötletem volt. És mivel a jelenléte elsősorban jelképes, népünk szellemi irányításának területére tartozik, abban pedig én vagyok az illetékes Maulenben. – Tévedés – helyesbített Fritz Fischer –, hogy azt ne mondjam: ostobaság! Az ágyú, az ágyú! A honvédelmi felkészítés és a honvédelmi nevelés eszköze. Az pedig az SA dolga. Ebben a hangnemben még órák hosszat folyhatott volna a vita. Eisnek kapóra jött az ellentét, mert sarokba szorította az utóbbi időben egyre önteltebb Fritz Fischert; provokálta az egyre törtetőbb Neubert. Eis, a falu diplomatája, most egymás ellen játszotta ki őket. – Az ágyúszentelés vasárnap délután lesz – jelentette ki megfontoltan. – A holnapi napon ünnepet ülünk a háború megindításának tiszteletére. Este ünnepélyt rendezünk, táncmulatsággal, így aztán legalább három beszédet kell tartani. – Vállalom – jelentette ki zavartalanul Amadeus Neuber. – Mint oktatási felelős, én vagyok az illetékes. Fischer válaszolni akart valamit, de abban a pillanatban hatalmas robaj hallatszott közvetlen közelről. A kocsmateremben tombolt az úgynevezett „egyesült és megerősített mauleni fúvószenekar”. Feltehetően gyakoroltak. – Talán te rendezted ezt a zavaró manővert? – förmedt Neuberre a halász. – Ha jól tudom, ez a zajegylet a te hatáskörödbe tartozik! – kiáltotta vissza Neuber. Eugen Eis intésére Fritz Fischer jelt adott egyik emberének, mire az futólépésben indult kifelé. Hamarosan visszatért a következő hírrel: a báróra megint rájött a bolondóra! Ő muzsikáltat! Alarich von der Brocken újabban zenekedvelőnek bizonyult. Ez ellen senkinek sem lehetett
kifogása. Ő fizette a kottákat meg a hangszereket – ráadásul különböző italokkal is nagylelkűen ellátta a zenészeket; nem csoda hát, hogy szívesen muzsikáltak neki. A báró időnként riadóztatta a fúvósait. Olyankor II. Adolf hátán belovagolt a faluba, s a fogadó kertjén át egyenesen a nagyterembe vágtatott. Üdvözlésére rendszerint a Hohenfriedberg induló-t fújták. Ilyenkor aztán leszállt a lováról, odahúzott magának egy széket, kivett a tárcájából egy százmárkás bankjegyet, letette maga elé a padlóra, és így szólt: – Rajta, gyerekek, lágyítsátok meg a szívemet! Erre aztán tüstént felharsantak az érzelmes nóták – a pusztai sírról, a Keleti-tenger hullámairól, az enyhe tavaszi szélben hajladozó nyírfákról. – De miért éppen most?! – kiáltott fel a harcias halász a hátsó szobában. – Hisz már a saját hangját se hallja az ember! – Ami olykor valóságos áldás – üvöltötte Neuber. – Ajánlom, hogy vigyük szavazásra a dolgot – jelentette ki metsző parancsnoki hangon Eugen Eis. – Fischer vagy Neuber. Titkos szavazás, írásban. A javaslatot általános megkönnyebbüléssel fogadták. A jelenlévő pártvezérek máris indultak szavazni. Nem telt bele öt perc, és már megszületett az eredmény: hét szavazatot kapott Fischer – és hetet Neuber. Eugen Eis, aki nem szavazott, alig tudta leplezni, mekkora elégtétel számára ez az eredmény. – Iktassunk be egy kis pisaszünetet – rendelkezett fennhangon. – Ital és füstölnivaló az urak rendelkezésére áll. Most aztán olyasmi következett, amit „korteshadjárat”-nak is nevezhetnénk. Neuber a sarokba húzta a Hitlerjugend vezetőjét, Fischer, gyakorlati ember lévén, Bubi Kuschét intette magához. Bi a
várakozásnak megfelelően viselkedett. – Tiszta sor – mondta –, aki nem úgy táncol, ahogy mi fütyülünk, annak kisuvickoljuk a képes felét. Közben a nagyteremben minden jel szerint alaposan meglágyították Alarich von der Brocken szívét. A báró fölemelte a kezét – a szelíd, szívfacsaró népdalok elhallgattak; a hangulat a Pázsitdomb szüleim sírján című dallal a tetőfokra hágott. A báró most újra előhúzott egy százmárkást, az első mellé tette, és így szólt: – No, gyerekek, most aztán keményítsetek vissza! Már fel is hangzottak az indulók. Először a szokásos: Leterítem a szarvast a sűrű erdőben! Aztán: Az éjen át a fény felé! Végül: A nagy választófejedelem lovassági indulója. Ennek hangjaira II. Adolf barátságosan fölnyerített, és elvégezte szükségét a terem közepén. – Így tovább! – kiáltotta a báró. Bubi Kusche ezalatt a Hitlerjugend vezetőjét dolgozta meg. Mégpedig, rövid szóváltás után, kézzel fogható rábeszélő művészettel: ökle a vezető gyomorszájába fúródott. – Hogy félreértés ne legyen, harcostestvér! Mire a harcostestvér lihegve összecsuklott. A hátsó szobában lezajlott második szavazás eredménye a következő volt: nyolc szavazatot kapott Fischer – hatot Neuber. – Na, ugye… mindjárt ezzel kellett volna kezdeni – kiáltott fel a halász, és öntudatosan nézett körül. Eugen Eis sokatmondóan mosolygott. – Ami késik, nem múlik – dünnyögte maga elé Neuber. * Konrad és Peter óvatosan közeledett a falu főteréhez. A kocsmából harsány induló hangja áradt dübörögve kifelé. Valahol kutyák vonítottak a fakókék éjszakai égre.
– Majdnem olyan, mint a régi időkben… mi? – kérdezte Peter. – Ez a lárma, amit a báró rendez, mindenesetre megfizethetetlen – jelentette ki Konrad. – Akár fákat is kivághatnánk, azt se hallanák meg. A két ifjú ember mégis rendkívül óvatosan látott hozzá éjszakai munkájához. A tűzoltószertár falának támaszkodtak, onnan vették szemügyre a falu főterét: a templom sötét volt, akár egy kripta, az emlékmű úgy állt a holdfényben, mint egy történelmi rom utolsó oszlopa, az iskola sokablakos csűrnek látszott. Előtte mágikus fényben csillogott az ágyú – minthogy pokolian beolajozták. – Akkor hát – rajta! De nem mozdultak el helyükről, mert egyszerre valami fémesen csengő hangot hallottak. Füleltek az éjszakai csendben. És másodszor is meghallották ugyanazt a neszt: mintha kő esett volna valamiféle vasra. – Te, itt már babrál valaki! – suttogta Peter. – Csak nem akar valaki belekontárkodni a dolgunkba? Tömött aktatáskájukat otthagyták a tűzoltószertár mellett, és óvatos léptekkel körüljárták a teret. Előrenyomultak a templom fekete árnyékának védelmében, az iskola oldalfalához értek, és az ágyúhoz osontak. Egy fürge kis alak tevékenykedett az ágyúnál – élesen megvilágította a felhők közül előtörő telihold fénye. Konrad Klinger felemelkedett guggoló helyzetéből, odament az ágyúhoz, és így szólt: – Elment az eszed, Sabine? Mit csinálsz te itt? – Gondolom, amit nektek kéne – felelte a kislány.
– Ilyenkor – förmedt rá bosszúsan Peter – minden gyereknek ágyban a helye. – Nem bánnátok, ugye! – mondta harciasan Sabine. – Megpróbálta tönkretenni a závárzatot! – állapította meg nyugtalanul Peter. Az ágyú mellé térdelt, és megtapogatta. – Köveket szorított bele. Megérdemelnéd, hogy jól elfenekeljünk érte. – Vagy rendesen lőjön ez a micsoda, vagy sehogy! – harciaskodott Sabine. – Vidd a gyereket Jacobhoz! – mondta Konrad. – Gyere! – szólította fel a kislányt erélyesen Peter. – Ha hozzám nyúlsz, úgy sípcsonton rúglak – kiáltotta Sabine –, hogy az eget is nagybőgőnek nézed! – Ez nem sokat teketóriázik – vélekedett Peter, és óvatosan visszahúzódott. – Sabine – mondta Konrad –, talán baj lesz abból, amit most csinálsz. Eredj, kérdezd meg Jablonskit. – Jacob nem mondhat rá semmit, mivel nem tud róla. – Mért nem kérdezed meg, Sabine? – Konrad most gyengéden megfogta a kislány karját. – Becsületszavamra mondom, amit mi csinálunk, az Jacob kívánsága szerint történik. – Ha így van, Konrad – jelentette ki nagy komolyan Sabine –, akkor rendben is lesz. Most elmegyek, mert bízom benned. De ha becsapsz, nagyon megbánod! – Ezzel gyors léptekkel eliramodott. Konrad és Peter végre munkához látott. Kitapogatták a závárzatot, és eltávolították belőle – nem éppen könnyűszerrel – a köveket. Szerencsére úgy látszott, csak jelentéktelen sérülés érte. Az alaposan megolajozott závárzat mindenesetre könnyen járt. – Minőségi német munka – mondta vigyorgó képpel Konrad. Peter odacipelte az aktatáskát, és kivette belőle a lövedéket – aztán gondosan belecsúsztatta a csőbe. Beleillett! Bekattintotta a závárzatot – szorosan zárt! Akár egy páncélszekrény ajtaja. – Hát ez csudára oda fog sózni! – mondták egyszerre. * A következő nap – a vasárnap – ugyancsak vidáman kezdődött. Az iskolában énekeltek a gyerekek – az esti ünnepségre gyakoroltak. És bár Neubernek az esze máshol járt, azért teljesítette a
kötelességét. Kissé fel is engedett benne a feszültség, mikor néhány kislánnyal a helyes lélegzési technikát gyakoroltatta, és közben alaposan magához szorította őket, hogy érezze, jól mozog-e a rekeszizmuk. A csendőr ingujjban állt a háza előtt, és a csizmáját tisztította – fáradhatatlanul, katonás alapossággal. Bachus lelkész az eget kémlelte – no persze, csak az időjárás miatt; örült volna egy kurta, de erőteljes zivatarnak. – A német szívben tűz lobog! – énekelték a gyerekek. A Hitlerjugend és egyéb szervezetek segéderői eközben az ünnepi termet díszítették, Bubi Kusche vezetésével. A felaggatott jelmondatokból a nagy nap – a zsákmányolt ágyú felszentelésének – szelleme áradt. A szónoki emelvény fölött például fehér alapon fekete betűk hirdették, vörös keretben: Űztük az ellent, nem maradtunk veszteg, Mind egy szálig a mocsárba vesztek. – Oda kell majd céloznunk, ahol az „ellen” szó áll – mondta Konrad Klinger, aki mintegy véletlenül
ott ténfergett Peter Bachusszal együtt az ünnepi terem szélesre tárt ablakai előtt. Peter bólintott. – Ha eltaláljuk a keresztgerendát, a fél tető beomlik! Reményteljes hangulatban indultak a Materna-porta felé. A kapuban Jablonskiba ütköztek. – A házba pillanatnyilag nem mehettek be – közölte velük –, Maternának dolga van odabenn. – Csak dolgozzon nyugodtan. Mi Hanneloréhoz megyünk. Jacob oldalra bökött a hüvelykujjával. – A veteményeskertben van. De legjobb lesz, ha mindjárt visztek magatokkal ásót és kapát, legalább megtakaríttok egy utat. Megfogadták Jacob tanácsát, és Hannelore – miután örvendezve köszöntötték egymást – csakugyan fel is szólította őket, hogy tisztítsák meg az ágyások közötti utakat. Ebédig ugyancsak el voltak látva munkával. Alfons Materna közben Wollnauval az utolsó részletet dolgozta ki „A Maulentől délre húzódó lápos lecsapolásának” tervéhez: az allensteini közigazgatási kerület főnökéhez benyújtandó kérvény indokolását. – Nem is mondhat nemet – mondta meggyőződéssel az egykori kormányfőtanácsos –, ha nem akar abba a gyanúba keveredni, hogy elszabotálja a német élettér növelésének nemes feladatát. – A báró hétfő délelőttre bejelentkezett a kerületi főnökhöz. Az összeköttetései majd megteszik a magukét, így aztán nekem már csak az a kötelességem, hogy szívből köszönetet mondjak magának, Wollnau úr. – De, kérem, hiszen ez még csak a kezdet! – Számomra talán az… de a maga számára nem. Mert ma este, mialatt a faluban megtartják a nagy ágyúszentelőt és a hozzá csatlakozó versenyivászatot, elindul a következő szállítmány Lengyelországba. – Bizonyára rendkívül kedvező időpont, Materna úr… de nem az én számomra! – A kormányfőtanácsos elhárító mozdulattal emelte föl mindkét kezét. – Hiszen most nem hagyhatom cserben! Még ha tüstént megkapná is az engedélyt, különböző nehézségekre azért számítani kell. – Hát még most sem akar megválni tőlünk? – Nem. Most aztán már egyáltalán nem. Mert itt most igen nagy szükség lesz rám. – Tehát ragaszkodik ahhoz, hogy az elkövetkező napokat és heteket is a föld alatt, bunkerban töltse? – Ha nincs más megoldás. De szerintem van más lehetőség is. Én folyékonyán beszélek lengyelül. Talán én lehetnék az első segéderő, aki Lengyelországból érkezik. – Átkozottul szívós fickó maga, kormányfőtanácsos úr – mondta elismerő hangon Materna. – Egyelőre nem mondok se igent, se nemet. Megvárom, hogyan alakulnak a dolgok.
* Maulen fölött továbbra is békés, ünnepi hangulat lebegett. A gyerekek most a következő gyönyörű dalra zendítettek: Kéz a kézben bevonulunk A német jövő honába. Ezalatt Eugen Eis – a falu szeme láttára – vonult be Margarete Eichlerrel az ünnepi terembe, és megmutatta neki az ünnepi előkészületeket. – Minden a mi felejthetetlen Johannesünk szellemében történik. – Hogy örülne neki – erősítette meg Margarete.
Eis hálásan mosolygott az asszonyra. – Maulen még nem felejtette el, mire kötelezi az eichleri hagyomány. Ugyanebben az időben Brigitte a hatalom jelképén, férje íróasztalán ült. Az asztal mögött dülledt szemmel, előrehajolva, nehéz leheletét Brigittére fújva a teljhatalmú tisztviselő állt, akit HullaMeier hagyott itt: vérmes, ökör formájú alak, név szerint Friedrich Wilhelm Pampusch. – Változtatni nem tudok a dolgon – mondta nyers hangon Pampusch, és az előtte heverő iratokra mutatott, de közben Brigitte vaskos combjára meredt. – Én csak arra kaptam parancsot, hogy zárjam le ezt a gyújtogatási ügyet. Megérett a papírkosárra. – De hát nem muszáj azt mindjárt… kicsit halogatni is lehet a dolgot. – Miért kellene halogatni? – El se tudja képzelni? Éppenséggel el tudta képzelni. Nyilvánvaló, hogy az ő társaságára vágyik ez a szépasszony. Ez persze hízelgett Pampusch hiúságának. – No, jól van – mondotta. – Az a parancs, hogy intézzem el a dolgot… de, hogy milyen gyorsan, azt nem mondták. Brigitte örvendezve nézett rá. – Egyszerűen csináljon úgy, mintha nem értene mindent világosan… legalább nyugtalanná tesz egyeseket. – A maga kedvéért szívesen megteszem – mondta Pampusch, és megragadta az asszony kezét. – Csak mondja el pontosan, hogyan képzeli. A vendéglőben lakom. Hármas számú szoba. – Jó, majd meglátogatom… úgy nyolc felé; ha már elkezdődött az ünnepség. Ez az ünnepség nyugtalanította Fritz Fischert, bármennyire is lelkesedett érte ragyogó választási sikere után – a beszéde ugyanis még most sem készült el. A meglévő töredékeket felolvasta a megbízható Bubi Kuschénak, s az így kiáltott fel: „Csodálatos!” és: „Ez aztán mellbe vágja az embert!” Fischert azonban még ez a harsány helyeslés se nyugtatta meg, mivel rájött, hogy Bubi mércéje nem mondható eszményinek ebben az esetben. Megpróbált bajtársi tanácsot kérni Eugen Eistől – de ő Margarete Eichlerrel volt elfoglalva. A csendőrről, noha nagynémet gondolkodású volt, szó se lehetett, hiszen az ügyiratok készítésén kívül semmihez sem értett. A halásznak Neuber közreműködéséről is le kellett mondania, pedig ő lett volna a legalkalmasabb bíráló. Azt már nem, még hogy diadalmaskodjék felette ez az alak! Így aztán Fritz Fischer, némi kitérők után, Bachus lelkésznél kötött ki. Bachus éppen a trágyadombot inspiciálta egy vasvillával, és megállapította, hogy kevés a trágya. Nem minden nyugtalanság nélkül nézett a látogatóra – semmi jót nem várt az SA-tól. Fritz Fischerből azonban csak úgy áradt a már-már keresztényi békülékenység. Arca vigyorba torzult, és ezt mérhetetlen szívélyességnek szánta. Először is azt tudakolta, hogy s mint érzi magát a lelkész, azután, hogy jól fizet-e a trágyadomb, majd az időjárási kilátások felől érdeklődött. Bachus nem győzött csodálkozni. A halász végül a lelkész prédikációira terelte a szót, célozgatott arra, hogy milyen nehéz is lehet az ilyesmit megfogalmazni.
Bachus szerényen tiltakozott. De Fischer nem hagyta annyiban a dolgot. – Maga az én emberem! – kiáltotta, és már majdnem bajtársiasan veregette meg a pap vállát. – Amint bizonyára hallotta, ma este én leszek az ünnepi szónok. – És most szélsebesen, akár egy varázsló, előhúzta szivarzsebéből a vázlatot. – Megnézné, tiszteletes úr? Egy-két dolgot bizonyára lehetne még simítani rajta. Én ugyanis sokat adok a tiszteletes úr véleményére. Ez újdonság volt és ugyanakkor lekötelező. Bachus felsóhajtott, és így szólt: – Akkor hát Isten nevében!
A halász még ebbe is belenyugodott. Követte a papot a dolgozószobába, és nem nyugodott, amíg meg nem találták a megfelelő hangzatos, hazafias-lelkes fordulatokat ünnepi beszédéhez. Közben ragaszkodott néhány saját költésű mondatához, melyeket Bachus nem helyeselt; a végén viszont az egész beszéd tele volt tűzdelve olyan szavakkal, mint „gondviselés”, „a Mindenható akarata” és „Isten segedelme” – de hisz időnként maga a Führer sem riad vissza ilyesféle fordulatoktól. Ezen nem múlhat a dolog. – Na jól van! – mondta végezetül Fischer, de köszönetet nem mondott – és erre, mint később kiderült, meg is volt minden oka. – Kezdődhet az ünnepség! Én biztos vagyok abban… hogy néhányan csuda nagy szemeket meresztenek majd. – Lehetséges – mondta a lelkész. * Eugen Eis alsónadrágban állt a nappaliban – az ingére várt, amit Brigitte elfelejtett kivasalni. Ez az asszony egyre többet enged meg magának, amióta nem csodálja a férjét már olyan fenntartás nélkül. – Meddig várjak még? – kiáltotta Eugen. – Amíg el nem készülök! – vágott vissza Brigitte. Eugen a jókora fali tükörhöz lépett, és nézegetni kezdte magát. Úgy találta, hogy így alsóneműben is igen szemrevaló – vagy talán éppen így igazán az. Akad néhány fehérnép, aki ezt lelkesen tanúsíthatja. Annál érthetetlenebb, hogy a tulajdon felesége másfelé keresi az élvezetét. Brigitte a konyhában vasalt, lassú, szenvtelen mozdulatokkal. Nem sietett – hadd várjon csak Eugen. ő maga mindenesetre fel volt már öltözve, feszes, virágmintás selyemruhát viselt. A ruha vörös, kék, fehér színekben pompázott – Mazuria színeiben. Amint a népi rigmus mondja: Rőt az orr a sok ivástól, Kék szem: a duhajkodástól, Fehér haj – kurváktól deres – Mazurok három színe ez. Egy ruháskosárban, a vasalódeszka közelében feküdt a gyerek, akit Eis olyannyira a magáénak követelt, hogy valamiféle kézizáloga legyen a Materna-örökségre. De nagy árat fizet még érte Eugen… ezt Brigitte szilárdan eltökélte. A csecsemő szép csendesen gőgicsélt. Már rég aludnia kellett volna – Brigitte csak akkor mehet el nyugodtan, ha a gyerek már alszik. Gondterhelten nézte a kisbabát. Egy idő múlva aztán a Mazuriában használatos háziszerhez folyamodott, amely biztosította a sivalkodó csecsemők mély és tartós álmát – levette a konyhaszekrényről a pálinkásüveget. Teletöltött egy középnagyságú borospoharat, és megitatta vele a gyereket. Az mohón nyelte a pálinkát, aztán elégedetten nyáladzva lehunyta nagy szemét. Brigitte ekkor fogta a nem éppen tökéletesen kivasalt inget, és bevitte a nappaliba. Hanyagul ledobta egy székre. – Legfőbb ideje! – méltatlankodott Eugen. – Én is megyek. – Micsoda? – kiáltotta dühösen a férfi. – Hát nem megmondtam neked, hogy egyedül akarok elmenni az ünnepélyre?!
– Mehetsz is. Nekem egészen más dolgom van. Találd ki, micsoda. – Leszel szíves itthon maradni! – kiáltotta Eugen. – A kölyköd… az én fiam mellett! – Eugen ugyanis szabadságot adott a fiúcska gondozójának, a bábaasszonynak – az sem akarta elmulasztani
az ünnepséget. Eugen pedagógiai büntetésnek szánta, hogy ily módon ideláncolja Brigittét. – Tüstént vesd le a ruhádat! – Persze, csak nem tüstént. És nem itt. Ezzel sarkon fordult, és kihívó mozdulattal a fenekét mutatta a férjének, azután kiment a szobából. Eugen másodpercekig hitetlenül meredt utána. Aztán utánaeredt, ki a szobából, a konyhán s a folyosón át a szabadba. – Azonnal gyere vissza, te dög! – Még meg találsz fázni, te disznó! Kinn van a bögyörőd! A férfi csak most döbbent rá, hogy még mindig alsóneműben szaladgál. Gyorsan eltakarta magát a kezével, és káromkodva visszament a házba. Csak abban reménykedett, hogy hívei közül senki sem látta meg ebben a kínos helyzetben. Belebújt a hanyagul kivasalt ingbe, aztán felöltötte aranybarna pártegyenruháját. Közben egyremásra átkozódott: az ingről hiányzott egy gomb, uniformisán néhány sörfolt éktelenkedett, s a cipője sem volt tükörfényes. Végül fejébe nyomta aranyozott birodalmi- és pártsassal ékesített sapkáját, és töprengeni kezdett. Mégiscsak sok, amit ez a cafat megenged magának! Neki, Eugen Eisnek, az ünnepségen és az utána következő népünnepélyen természetesen jelen kell lennie – nélküle meg se tartanák. Node: magára hagyhatja-e a fiát? Belenézett a kosárba, amelyben a csecsemő feküdt Szemmel láthatóan mélyen aludt. De a látszat néha csal, ezt már nemegyszer tapasztalta Eis. A kicsi gyakran úgy feküdt kosarában, akár az angyalka a képeskönyvekben – és egy perc múlva már tombolt, akár a kisördög. – Micsoda anyád van neked! – mondta keserűen Eis. Segítséget kérő tekintete ekkor a konyhaszekrényre vetődött – megkönnyebbülten odalépett, és levette róla a pálinkásüveget. Meg egy közepes nagyságú borospoharat. Színültig megtöltötte, aztán a csecsemő fölé hajolt, óvatosan felrázta, fölemelte, és beletöltötte az italt. A kisbaba csak nyelt, és kimerülten nyöszörgött, aztán egészen elnémult. – Még mindig a régi módszerek a legjobbak – mondta elégedetten Eugen. Betakarta a gyereket, és elindult. Néhány perc múlva kezdődhet az ünnepség. * – Jön a pártvezető! Szájról szájra járt a kiáltás, a főutcán álló őrtől azokig, akik a bejárati ajtónál őrködtek, tőlük meg a zsúfolt terembe, s ott Fischer, az SA-vezér magasba lendítette a karját. Felharsantak az egyesült fúvószenekar trombitái, peregtek a dobok, és felhangzott – nem is lehetett volna másként – a Badenweili-induló, a Führer, ennélfogva Eugen Eis kedvenc indulója. – Köszönöm – mondta méltóságteljesen Eugen, elindult a díszhely felé, s – a bámészkodó nép ugyancsak jól láthatta – melegen üdvözölte Maulen első asszonyát, Margarete Eichlert. És a jobbján álló széket ajánlotta föl neki. Eugen Eis kényelmesen elterpeszkedett, aztán Fischerre és Neuberre tekintett. Ezt olyan ügyesen csinálta, hogy mindkettő azt hihette: nekem, csakis nekem szól a tekintete! Amadeus Neuber bizonyult fürgébbnek. Szinte merésznek mondható lendülettel magához ragadta az ünnepség irányítását. A megbeszélt program szerint csupán egy közös éneket terveztek: Ki a Führert szereti, az tudja, mi a hűség. Neuber azonban hirtelen elhatározással megtoldotta a műsort. Alighogy elhangzott a dal, már fel is csendült a szavalókórus – utána egy költemény következett, majd újabb dal, még egy szavalókórus, arra megint egy költemény:
Már sötét fellegek árnya borult édes hazánkra És legjobbjaink hő szívét méla honfibú rágta, Ám felindult ekkor a hős germán hadak árja, S az égig csapott fel a szent szabadság lángja. A költemény szerzője Willibald Adolf Glauke volt – rendszeresen írt a königsbergi Preussische Zeitung-ba és azoknak a nagynémet poétáknak a sorába tartozott, akik jókor felismerték az idők szavát. Meneteljünk és imádkozzunk című verskötete egyetlen iskolai könyvtárból sem hiányozhatott. Fritz Fischer, aki pillanatnyilag nyilvánvalóan nem volt olyan állapotban, hogy e hősi lírát kellőképpen méltányolni tudja, nyugtalanul fészkelődött a széken. Nem volt kétsége afelől, hogy Neuber gátlástalanul előtérbe akar nyomulni. Ez az ember – és ez már bizonyos – az ellensége: egész lénye és minden mesterkedése erről tanúskodik. A fény, mely árad a magasból, hol az igazi nagyság trónol… szavalta egy sugárzó képű legényke élesen csipogó hangon. Azután megakadt – elfelejtette a szöveget. És már nem is jutott el odáig, hogy közölhette volna, ki hát az „igazi nagyság” – természetesen Adolf Hitler – ki is lehetne más? Nem jutott el odáig a legényke, mert Fritz Fischer fürge léptekkel az emelvényhez sietett. Itt az ideje, hogy elmondja ünnepi beszédét, ebben senki és semmi meg nem akadályozhatja. Bármilyen vadul hadonászott is Neuber, Fritz Fischert ez csöppet sem zavarta. Kurtán, szenvedélyesen rásziszegett ellenlábasára. – Mélyen tisztelt Ortsgruppenleiter úr! – harsogta az SA-vezér. Lenyűgözött, mély, bamba csend. Utána súlyos kövekként zúdultak a szavak a terembe, közvetlenül Neuberre irányítva. – Kedves bajtársak! Drága párttestvéreim! Német férfiak, német asszonyok és leányok! Ezzel a titkos szövetségesek teljes névsorát elmondta. Hogy ezek után a jelenlevőket egybecsomagolja és összekösse, mint a postai csomagot szokás – ez már csak rutin dolga volt. Fischer ugató hangját a győzelem biztos tudata hatotta át. – A Gondviselés velünk van. Népünk történelme ezt cáfolhatatlanul bizonyítja. Bármennyire igyekeztek is ellenségeink – és a legutóbbi háborúban szinte az egész világ –, hogy alattomosan lerohanjanak bennünket, mi mindig magunk fölött éreztük Isten segítő kezét, és a Mindenható áldása, némi megpróbáltatások ellenére, mindig velünk maradt. – Hol vagyunk tulajdonképpen, a templomban? – dünnyögte maga elé Neuber halkan, de messziről is érthetően. A falu nemzeti-szocialista elitjének soraiban némi nyugtalanság támadt. – A mi páratlanul nagyszerű népünk – harsogta Fritz Fischer –, amelynek egykoron megadatott, hogy megtörje a római légiók hatalmát, amely évszázadok óta fennállt és túlélte minden ellenségünket, ezt a nagyszerű népet arra szemelte ki az Úr mindenható akarata, hogy kitörölhetetlenül beírja nevét a történelem könyvébe. Lángbetűkkel! Fischer feje felett feszült a transzparens, rajta a bölcs mondás a birodalom ellenségeiről, feketefehérvörös színekben, amint illik. Az egész a tetőt tartó nagy keresztgerendára volt felakasztva, a szónoki emelvény felett. A szalagot vastag, sűrű tölgyfalombfüzér keretezte – német leányok kezemunkája. – A mindnyájunkat kötelező nagynémet hagyományunk, amely Isten segedelmével már a nagy háború csatáiban is – történelmünk e páratlan egyedülálló pillanataiban – félreismerhetetlenül megnyilvánult; a Gondviselés bölcs irányítása, amely előtt alázatosan fejet hajtunk, noha tudatában vagyunk erőnknek és hatalmunknak, elismerve, hogy a Mindenható áldása mindig jelenlevő… mindig jelenlevő… Ekkor hatalmas csattanás hallatszott, mintha óriási pofon csattant volna. Majd kurta, erőteljes
sziszegő hang. Utána száraz, reccsenő becsapódás. Szilánkokra zúzódó deszka recsegése-ropogása! Mintha ezer meg ezer részre szakadt volna szét a tető. És a tölgyfalomb-füzér is lezuhant. Lezuhant, egyenesen Fritz Fischer nyakába, mintegy megkoszorúzva a halászt. Fischer fejét, egészen a füléig faszilánkok borították meg a meszelt mennyezet szürkés, durva szemcséjű maradványai. Az SA-vezér sápadtan, ostobán meredt maga elé, aztán megingott, elveszítve az egyensúlyát. Mindenki felugrott a helyéről, mintha valami erő rántotta volna fel őket. Hatalmasra tátott szájak és éles kiáltás – aztán csend. És ebben a csendben harsant fel Eugen Eis féktelen nevetése, s ez Fritz Fischert is kirántotta kábatából. Odarohant Neuberhez, és ráförmedt: – Ez a te ágyúd volt! – Te főzted ki az egészet – üvöltötte Neuber –, csak ürügynek kellett, hogy kiüthess a nyeregből! Eugen Eis már fulladozott a nevetéstől. Kipirult, lilásvörös lett az arca, és csak nevetett fékevesztetten. Ugyanekkor a felesége azon igyekezett, hogy lerázza magáról Pampuscht, aki magán kívül volt, és mérhetetlen gyönyörűséggel üvöltözte: – Csak egyszer élünk, igaz-e! Ugyanekkor Alfons Materna aláírta a „Maulentől délre húzódó lapos terület lecsapolásáról” szóló javaslatát. És Wollnau ezt mondta: – Ezzel új fejezet kezdődik Maulen életében. Ugyanebben az időben a csecsemő véraláfutásos arccal feküdt párnái között. Apró ujjacskái görcsbe dermedtek. Néhányszor hevesen megrándult egész teste, azután meghalt. Eugen Eis nem tudta abbahagyni a nevetést. – Meg kell szakadni a röhögéstől! – kiáltotta levegő után kapkodva, és szemét elöntötték a könnyek. Hogy a tehén tejet adjon, jól kell lakatni. A tenyészállatért magas árat fizetnek. – Őszinte részvétem – mondta Fritz Fischer. – Köszönöm – mondta szórakozottan Eugen Eis. Odabent állt a tejgazdaságban, és a tengelyes gyúrógépre meredt, amely kitartó szabályossággal elosztotta a vajtömeget, azután újra összetömörítette, megint szétverte, és újra jókora csomókba sűrítette. – Állítólag megfulladt a szegény gyerek – azt mondják. Eis bólintott. – Tragikus baleset. – Csakugyan? – kérdezte vizsla tekintettel Fischer. – Fiam halála fulladás által következett be; az orvos is igazolta. Csecsemőknél gyakran előfordul az ilyesmi – azt mondta. Talán kételkedsz benne? – Isten ments! Szerintem ez tökéletesen hitelesen hangzik. És ha valaki valami mást állítana…? – Kicsoda? – kérdezte éles hangon Eis. – Csak úgy gondolom! – Ha valami gazember megpróbálná, hogy ebben a dologban a nyakamba varrjon valamit… én azt agyonütném! – Eugen ökölbe szorította a kezét, sebesen lélegzett, s kivicsorította egész fogsorát,
mint valami veszett kutya. – Ebben nem ismerek kegyelmet. Megmondhatod mindenkinek, akinek esetleg szüksége van rá. Ismersz ilyen embert? Fischer tiltakozott. – Biztos lehetsz ebben… senki sem akarja megégetni a száját. Még Neuber se, pedig annak semmi se szent.
Eugen a mészporos padlóra tekintett. – Elhiheted… úgy szenvedek, mint egy állat! Én erős lelkű ember vagyok, de ez a dolog most nagyon elővett. Mert bennem sokkal több érzés van, mint ahogy talán sokan gondolják. – És a feleséged? – Ő is szenved! És ez csakugyan igaz volt. Szótlanul álltak mindketten a kis halott mellett. Gyötörte őket a bűntat. Mert mind a kettő azt gondolta, hogy egyedül ő okozta a gyerek halálát – jószándékú, de bűnösen könnyelmű cselekedetével. – Mért hagytad magára? – kérdezte Eugen. – És te mért nem maradtál mellette? – hangzott a felelet. Az orvos, akit elhívtak, dr. Gensfleisch, megnézte a halott csecsemőt, aztán megtapogatta, végül alaposan megvizsgálta. Utána kijelentette: – Fulladás! És mintha csak önmagának beszélne, hozzáfűzte: – Úgy látszik, az itteni tehenek teje sok alkoholt tartalmaz. Ez nyugtalanít… de végül is itt, Mazuriában semmi sem lehetetlen. Eugen Eis összerezzent az óvatos célzás hallatára. De abban a pillanatban észrevette, hogy Brigitte is összerezzen. Ám csak tudomásul vette ezt a tényt, értelmét nem merte kutatni. – A Mindenható rendelése – kockáztatta meg a megjegyzést. És Brigitte megadóan bólintott. Ez a bólintás bizonyos elégtétellel töltötte el Eugent. Mert a felesége, aki újabban oly gátlástalanul átadta magát a mohó életvágynak, most mintha újra visszatért volna a lét forrásaihoz, tehát hozzá, a férjéhez. – Abban a végzetes órában – mondta Eugen Eis gondolataiba mélyedve bizalmasának, Fritz Fischernek – szelíd volt és türelmes, mint a kezesbárány. Mintha megtisztult volna. És ezt csak vigaszként foghatom fel. – Úgy bizony – mondta buzgó készséggel Fischer. – Az ilyesmi örvendetes. A találkozás a halállal… magam is átéltem. Ágyúból tüzeltek rám. – De a lövedék több méterrel elkerült, Fischer. – Mert kontármunka volt! Nem rátermett férfiak csinálták, hanem az ilyen Neuber-féle, minden hájjal megkent egyházi kreatúrák! Az ilyenek ellen teljes szigorral és következetességgel kell eljárnunk… hacsak nem akarjuk, hogy mindnyájunkat sorra lepuffantsanak! – Énrám még senki se lőtt eddig – tiltakozott Eugen Eis. – És hogy rád céloztak volna, az még nincs bizonyítva. Tény, hogy nem találtak el. – Ezzel azt akarod mondani, Eugen, hogy nem szándékozol Neubert felelősségre vonni? – Mutass fel nekem elegendő bizonyítékot… és Neuber kész hullajelölt. De valamiféle kétes gyanúsításokra most nem érek rá. – Hát csakugyan cserbenhagysz? – Gyászban vagyok, a kutyaúristenit! Mi közöm nekem a ti mocskolódásaitokhoz? Csak akkor beszélhetünk tovább a dologról, ha ténybeli bizonyítékok állnak rendelkezésünkre.
* A templomban felbúgott az orgona. Óvatosan lopakodott be Bachus lelkész az Isten házába, gondosan kinyitotta a főkaput, és bedugta rajta a fejét. Zúgva áradtak felé az összes regiszteren megszólaltatott hangok. Az orgonapadon Amadeus Neuber ült! Bachus lábujjhegyen közeledett hozzá. Felment a kórushoz vezető falépcsőn – odafenn újabb meglepetés várta. A fújtatót Friedrich Wilhelm Pampusch, Hulla-Meier hátrahagyott pribékje taposta.
Pampusch elragadtatással hallgatta a muzsikát. Szeme nedvesen csillogott. Úgy látszott, megindultságában tüstént könnyekre fakad. Amint a papot megpillantotta, odaszólt neki: – Micsoda lendület… mi? Bach! A lelkész bólintani is alig mert. Ment tovább, az orgonapadhoz. Amadeus Neuber abbahagyta a muzsikálást. Friedrich Wilhelm Pampusch érdes hangján kijelentette: – Az ilyesmi mindig a lelkem mélyéig átjár! Mintha más ember lennék közben! Magasra emelte fejét, úgy vonult el – szögletes gyilkosképe csak úgy sugárzott a megrendítő élménytől. A zene mindig meghatotta egyébként rendíthetetlen szívét – no meg a nők! Végtére ő is csak ember. – Mit kíván tőlem? – kérdezte csodálkozva a lelkész. – Ajánlatot szeretnék tenni a tiszteletes úrnak – felelt mosolyogva Neuber. – Talán meg is tudunk egyezni. Bachus lelkész gyámoltalan tekintettel nézett körül – a templomban azonban kettőjükön kívül senki sem volt. A falakból hűvösség áradt. Neuber szívósan, kitartóan mosolygott. Azután megszólalt: – Nyitott kártyákkal akarok játszani. Éppen ezért becsületesen elismerem: tévedtem, amikor azt hittem, hogy a tiszteletes úr, illetve az egyháza, ellensége a mozgalomnak. Most már tudom, hogy nem az. – Honnan tudja? – Fritz Fischertől, az SA-parancsnoktól. – Ő mondta magának? – Megértettem a beszédéből… amit csak maga fogalmazhatott, Bachus úr. – És maga olyan biztos ebben? – De még mennyire! Vagy maga fogalmazta az egészet, vagy csak segített benne. De ezért nem teszek magának szemrehányást… inkább örülök neki. Szívből remélem, hogy ezentúl teljes összhangban fogunk együttműködni. És ez, hogy úgy mondjam, valami szövetségféle lehetne a falu szellemi vezetői között. – Ki akar játszani Fischer ellen? – kérdezte megrökönyödve a lelkész. – Nem okvetlenül. Abban az esetben nem, ha biztosít róla, hogy nem lesz mások ütőkártyája ellenem, például a Fischeré. Mert ez nagyon, de nagyon kellemetlen volna számomra. Abból viszont magának lehetne nagyon, de nagyon nagy kellemetlensége. Elég világosan fejeztem ki magam? – Hogyne. – Örülök – mondta Neuber, fölemelte a kezét, és szinte gyengéd mozdulattal a billentyűkre csúsztatta. – Hát akkor, a jó együttműködésünkre, tiszteletes úr! Kezdetnek egy bizalmas közlés:
Maga most elmondja nekem, mennyi része volt Fischer beszédében. De Bachus a fejét rázta. – Nem – mondta rekedt, de szilárd hangon, Neuber legnagyobb megdöbbenésére. – Nem, Neuber úr! A következő napok egyikén két állami kocsi is megjelent Maulenben. Mindkettő hirtelen fékezett. A sötéten csillogó dukkózás ünnepélyes-parancsoló hatását még a vastag porréteg sem tudta csökkenteni. Az utasok közül csak egy szállt ki. Méltóságteljes, de kedélyes férfinak látszott: ingerlő közöny áradt belőle. Az egyik kíváncsian odasiető gyereknél – Sabine volt – a polgármester felől érdeklődött, és miután megkapta a kívánt felvilágosítást, azonnal el is indult. Uschkurat polgármesteri irodájában a jövevény közölte, hogy az allensteini közigazgatási hatóság főfelügyelője, és kéri a mauleni földmérési tervet, valamint a telekkönyvet.
– Miért? – érdeklődött Uschkurat. – Közigazgatási bizottság – közölte jelentőségteljesen a főfelügyelő, és követelő mozdulattal nyújtotta ki a kezét. Miután megkapta a kívánt ügyiratokat, távozott. – Tovább, Gross-Siegwaldéba! – szólt oda az első kocsi sofőrjének. – Közigazgatási bizottság – jelentette Uschkurat telefonon Eugen Eisnek. – Mit szimatolnak itt ezek a kopók? – kérdezte nyugtalanul Eis. – Honnan tudjam – mondta Uschkurat, és kifejezéstelen arccal tette le a hallgatót. – Közigazgatási bizottság – jelentette a szolgálatos megfigyelő őrszem, egy, a vendéglőben állomásozó SA-legény, Fritz Fischernek. A halász részleteket követelt: pontos idő – a bizottság létszáma – a járművek márkája és minősége – előrelátható cél. A kapott adatok azonban korántsem elégítették ki. – Kontárok! – kiáltotta a telefonba, amely élesen megcsörrent – Fischert ez felettébb kellemesen érintette, hiszen hangja ércességét bizonyította. – A hírszolgálat még most sem működik százszázalékosan… de én majd megtanítalak benneteket kesztyűbe dudálni! A „megfigyelő őrszem” úgy érezte, személyesen neki szólt ez a fenyegetés. Letette a hallgatót, és azt mondta: „Szarházi.” Utána, mint később kijelentette, „csak úgy, ösztönösen”, felhívta – Amadeus Neubert. Vele is közölte, „csak úgy, információképpen”, hogy közigazgatási bizottság járt a falan. – Köszönöm, barátom – mondta hangsúlyozott szívélyességgel Neuber. – Nagyrabecsülöm a figyelmességét. Mit mondott, hogy is hívják magát? Aha, Schlaguweit, Ernst Schlaguweit. Nem is olyan könnyű elfelejteni. Megkérhetem, Schlaguweit bajtárs, hogy továbbra is tájékoztasson a dolgokról? Amadeus Neuber kellemetlenséget szimatolt – és minthogy nem róla volt szó, szívből örvendett neki. Az iskolában dolgozatot íratott a gyerekekkel: „Mit köszönhetünk szeretett Führerünknek?” Ő maga közben az ablakhoz állt, onnan az egész főteret beláthatta. Látta, amint Eugen Eis felbukkan, aztán eltűnik a polgármesteri hivatalban. Hamarosan a helyszínre száguldott Fritz Fischer is ötszázas BMW-jén, leugrott a nyeregből, és berohant az irodába. Neubert nagy örömmel töltötte el ez a látvány. De azért nagyon kíváncsi volt, mi van itt készülőben. Az egyetlen, aki joggal érezhette Maulenben, hogy mindenről tudomása van – Alfons Materna volt. És ezt megint csak Sabinénak köszönhette. Mert Sabine volt az egyetlen, aki nemcsak a jelszót hallotta, hogy „közigazgatási bizottság”, hanem a sofőrnek adott parancsot is: „Tovább GrossSiegwaldéba!”.
– Nagyszerű kölyök vagy – mondta elismerő hangon Materna. – És mit kapok érte? – Sabine kijelentette, hogy sürgősen távcsőre van szüksége. – Hogy még többet láthassak! És Materna azonnal rendelkezésére bocsátotta a távcsövet. Ezután riadóztatta a bárót: – Itt az idő! Alarich elcsodálkozott. – Máris? – Az a fő, hogy készen álljon a báró úr! – Bármikor! Már szólok is, hogy hűtsék be a pezsgőt. Materna Erich Wollnau társaságában a lápos felé indult. Ott az egykori kormányfőtanácsos átadott neki egy vázlatot a „célszerű iránypontok”-ról, és reménykedve fűzte hozzá: – Csak formaság, a tisztviselők szeretik az ilyesmit. Jacob Jablonski odacipelt egy asztallapot. Arra volt felszögezve a Wollnau által kidolgozott „első munkaterv”. Lépték: egy a százhoz. Pontosan kiszámították az időtartamot, a költségeket, a munkaerők felhasználását.
– Remélhetőleg a báró valamennyire normálisan fog viselkedni… és akkor tulajdonképpen nem lehet semmi baj. – Talán nem bízol benne? – kérdezte Materna, aki a mocsár szélén állt. – De nem ám. Néha olyan ez a báró, mint egy bohóc, aki tigrismutatvánnyal próbálkozik. Óvatosan gördült a helyszínre a két állami kocsi. Közvetlenül Materna mellett fékeztek le. Elsőnek a báró szállt ki: elnyűtt, rendetlen, nem éppen az utolsó divat szerint készült vadászruhában. Feltehetőleg az erdészétől kérte kölcsön. És öltözékének megfelelő volt a magatartása is: megbízható, szerény, de öntudatos, a földdel összenőtt vidéki nemesember. Mintha csak egy hazafias regényből lépett volna ki. – Ebben az ancugban akár a színházban is fölléphetne – dünnyögte elismerő hangon Jablonski. – A mi közös tervünknek – kezdte hangsúlyozottan jámbor hangnemben a báró – bizonyára megvannak a hiányosságai. Mi magunk is kétségekkel küszködünk. Node mégiscsak elviselhetetlen tat számunkra, hogy ekkora terület parlagon heverjen. Ezen a földön többszáz mázsa gabonát termelhetnénk minden áldott esztendőben… ha nem fut vakvágányra az ötletünk. Node önök éppen azért vannak itt, uraim, hogy döntsenek. Az urak bólintottak. A döntés az ő joguk – ez természetes. Maternáék meg nem próbálkoztak rábeszéléssel, amit az urak ugyancsak jónéven vettek, hiszen oly ritkán fordult elő. Az urak szakemberüknek, egy főfelügyelőnek jelt adtak a kezdésre. A főfelügyelő a szervezési tervezet tanulmányozásába mélyedt. – Jó előkészítés! – nyilatkozott vagy tíz perc múltán. Azután feltett egy sereg kérdést. Valamennyire Alfons Materna felelt. Kurta félóra elteltével a főfelügyelő dörzsölni kezdte a kezét, azután ránézett a kormányfőtanácsosra, és bólintott. Ez volt a döntés. A bizottság vezetője azonban, az állami helyzetnek megfelelően kijelentette: – Még abban az esetben is, ha hozzájárulnánk ehhez a tervhez, még akkor is kétlem, hogy megkaphatják hozzá az állami engedélyt. Alfons futó pillantást vetett a cédulára, amelyre Wollnau tájékoztató adatai voltak felírva, és így szólt: – A belügyminisztérium 1933-as rendelkezése értelmében 7/c összegek 9/b tervekre is fordíthatók, amennyiben ezáltal biztosítottnak látszik a népvagyon növekedése. A főtanácsos a tanácsosra pillantott, az meg fölnézett a főfelügyelőre, aki buzgón lapozni kezdte
irományait. Amikor megtalálta, amit keresett, megmutatta a főtanácsosnak. A főtanácsos elolvasta, és így szólt: – Megállapítom, hogy önök rendkívül gondosan készítették elő ezt a tervezetet. Ez megerősíti bizalmamat. – Egy szerény kis harapnivaló áll az urak rendelkezésére – szólt a báró. – Megtisztelnének vele, ha elfogadnák a meghívásomat. – Azt hiszem, nyugodt lélekkel elfogadhatjuk. A főtanácsos kísérői készséges egyetértésükről tanúskodtak – a bizottság gyakorlatilag elvégezte munkáját, és az urak nem vetették meg a kisebbfajta földi örömöket. Ami tennivaló még maradt, azt már elintézi a „szakember”, Jablonski segítségével. – Barátom – súgta Materna fülébe a báró –, ezt a napot még megemlegetik az állami csődörök. – Az bizony lehetséges – hagyta rá Materna. – Azt hiszem, még nem volt rá példa a történelemben, hogy a kormány segített volna lecsapolni egy ilyen mocsarat, mint ez itt. * Gäbler csendőr gondolataiba mélyedve ült íróasztalánál. Számos feljelentés feküdt előtte – egyik jobban felkavarta, mint a másik. A szoba sarkában, közvetlenül az aktákkal megrakott polc mellett
kuporgott Sabine. A legújabb körözőlevelet olvasta. – Nem tudsz másutt játszani? – kérdezte az apja. – Zavarlak talán? Természetesen nem zavarta a kislány – ha szépen, nyugodtan viselkedett, még a lélegzetvételét se lehetett hallani. Gäbler azonban most mégis úgy érezte, egyedül kell maradnia – csak azért, hogy a kezébe hajthassa a fejét. És elgondolkozhasson! Mert a megoldásra váró kérdések egyre sokasodtak. Először is itt van Fritz Fischer följelentése – testi sértés kísérlete miatt: élesre töltött fegyverrel, méghozzá ágyúval lőttek rá. A következő feljelentés Amadeus Neubertől származott – betörés és lopás ügyében: lőszert loptak tőle egy zárt ládából. Utána Felix Kusche, „Bubi” következett a sorban: ő békés polgárok elleni közveszélyes, tettleges fenyegetésért tett feljelentést – elsősorban persze ő maga volt az a békés polgár. Végül Uschkurat eljárás megindítását követelte a közösség szabotázsszerű felbolygatásáért. Egész csomó feljelentés! – Mit kezdjek velük? – kiáltott fel szinte kétségbeesetten Gäbler. – A papírkosárba velük! – ajánlotta nyájasan Sabine. A csendőr maga is erre gondolt, mégis megrémült, mikor a lánya, ez az ártatlan gyerek kimondta. Atyai szigort kényszerített magára, de hangjába némi gyengédség is vegyült: – Mondd, kislányom, miket beszélsz itt össze? Mi közöd neked ehhez az egészhez? – Semmi – felelte Sabine, és illedelmesen nézett fel apjára. – Ugyan kinek van ehhez köze… a párton kívül? A csendőr kinyitotta a száját, hosszabb ideig nyitva tartotta, aztán megint becsukta. Amit a kislány mondott, gyerekes, együgyű dolog volt, de voltaképpen nem is olyan ostobaság. Töprengve felállt, azután gyors léptekkel a kocsmába indult, ott felment az első emeletre, és bekopogott a hármas számú szoba ajtaján. Friedrich Wilhelm Pampusch erőteljes hangon kiszólt: – Csak tessék, befelé! Csizmástul feküdt az ágyon. Hasán a Völkischer Beobacbter. Az éjjeliszekrényen rádió – édeskés tangódallamok olvadtak ki belőle: a Kék égbolt című sláger. – Ezt hallgassa meg! – kiáltotta elragadtatottan Pampusch. – Ez igen, ez még muzsika! Bach,
férfikórus és indulók – ez az, ami teljesen kiforgat magamból. No meg a tangó! Múlt évben Königsbergben, a Tiergartencafé-ban első díjat nyertem a táncversenyen – egy klassz szőkével. Most csodálkozik… mi? A csendőr valóban csodálkozott. A szenvedélyesen felsíró utolsó taktusig végig kellett hallgatnia a Kék égbolt-ot. De az utána következő gyors foxtrott hallatára – „mindig ez a négergajdolás” – Pampuschban egyszeriben megszűnt minden érdeklődés a muzsika iránt. Kikapcsolta a készüléket, és hirtelen azt kérdezte: – No, hol szorít a csizma? – Az a detonáció múlt vasárnap, az ünnepség közben… mi a véleménye róla? – Barátom – mondta Pampusch haragosan –, az fantasztikus volt! És éppen ott tartózkodtam! De aztán azt mondtam magamnak: mi közünk nekünk ehhez? Ha a pártboncok megpróbálják egymást kölcsönösen tűz alá fogni… legjobb biztos fedezékbe vonulni! Ennél bölcsebb tanácsot magának se adhatok, kolléga úr. A csendőr visszavonult. A kötelező felismerésre gondolt, miszerint: „Helyes, ami a nép javát szolgálja!” Csakhogy a mauleni népet Eugen Eis képviseli. Mi egyebet tehetne hát, mint hogy rábízza a döntést? Fogta az irományait, és – óvatosan, mintha bombát cipelne – elvitte az egészet Eisnek. – Ha nem tévedek, itt a párt ügyéről van szó. Ezennel teljes bizalommal leteszem az Ortsgruppenleiter úr kezébe. – Akkor most a kezemben van! – mondta Eis, és mélabúsan szemügyre vette a papírhalmazt. – És
most? – Hirtelen leeresztette a kezét. A papírlapok lecsúsztak, előbb lassan, aztán gyorsabb tempóban, szépen bele a papírkosárba. * – Eljöttél? – kérdezte Brigitte. – Éppen hozzád készültem. Alfons Materna állt a konyhaajtóban. Mosolyogva, de gondterhelten nézte a lányát. – Mindig elcsodálkozom, hogy milyen sokszor gondolunk ugyanarra – mondta Materna. Mostanában ritkán találkoztak. Többnyire csak néhány szót váltottak egymással, olykor csupán egy-egy pillantást. És mégis úgy érezték, hogy megértik egymást. – Nagy csalódást okoztam neked? – kérdezte Brigitte. Materna leült a lánya mellé. – Te magad akartad ezt az életet. – A te beleegyezésed nélkül, apám… akaratod ellenére. – Ebben a tekintetben, úgy látszik, lebecsülsz, kislányom – mondta halkan Materna. – Ha az lett volna a szándékom, valószínűleg sikerült volna, hogy megkíméljelek ettől az embertől. De én nem azt akartam. Brigitte nyugtalanul felállt. – Sejtelmed sincs, mi lett belőlem azóta. Alfons Materna hátradőlt – a konyhaszék megreccsent alatta. – Te egész életedben, már gyerekkorodban is, csak az élvezeteket hajszoltad, Brigitte. Az ilyesmi néha szenvedéllyé válik. És a lányokból asszonyok lesznek. – Nem vetsz meg, apám? – Hogy vetnélek meg? – mondta szelíden Materna. – Akkoriban, amikor elhatároztad, hogy feleségül mégy ehhez az Eishez, sokat töprengtem a dolgon; végül úgy éreztem, jónéhány ok szól mellette, és közben arra a számomra is meglepő felismerésre jutottam: ez a házasság majd kigyógyít téged! Semmi okom nem volt tehát az ingerültségre, amikor másként fordult a dolog. Vagy nem is
másról, inkább másokról kellene beszélni. – Sokan voltak. – Te sose végeztél félmunkát. Igazi Materna vagy. – De most – mondta Brigitte – meghalt a gyerekem. Materna hallgatott. Brigitte szenvedélyes hangon folytatta: – Itt halt meg… ezen a helyen. És úgy halt meg, hogy senki nem volt mellette. Egészen egyedül volt, mikor meghalt. Materna előrehajolt… komor volt az arca és szomorú. – Brigitte – kérdezte –, bűnösnek érzed magad a kisfiad halálában? – Igen – kiáltotta Brigitte. És elmondta apjának, hogy mi történt. Odament a szekrényhez, levette róla a pálinkásüveget. – Pálinka… látod. Ez volt. Egy pohárba töltöttem belőle. Középnagyságú volt, borospohár. Nem töltöttem egészen tele. Az üvegből körülbelül egy centiméternyit öntöttem ki… a címke felső széléig. Azt hittem, nem lesz túl sok. Materna elé tette az üveget. De az félretolta, és így szólt: – Ez szinte általános itt Maulenben! – De az én gyerekemet megölte! Materna lesütötte a szemét. Eközben ismét megpillantotta az üveget. Megnézte a címkéjét: dán rozspálinka volt, negyvenfokos, valódi kisüsti. – Szóval egy fél pohárnyit öntöttél ki belőle… körülbelül egy centiméternyit az üvegből… igaz? – Brigitte bólintott. – Aztán te magad is húztál egyet belőle… valószínűleg a várható események miatt. – Nem! Én nagyon ritkán iszom. – Miért tartasz akkor a konyhaszekrényben alkoholt?
– A főzéshez használom néha… például fejeskáposztához. – Eis szokott belőle inni? – Van annak elég pálinkája… amerre csak lép, mindenütt pálinkásüvegek állnak, még az ágya alatt is. A konyhára azt adja, ami neki nem kell. – Most már mindent értek – mondta Materna. – Gyere közelebb, kislányom… nézd csak: a pálinka nem ér a címkéig… sokkal lejjebb van: majdnem három centivel. Brigitte szeme kerekre tágult. – Mit gondolsz, mit jelent ez? – Amit magad is gyanítasz… azt hiszem. – Materna óvatosan az asztalra tette az üveget. – Utánad valószínűleg Eis is adott a gyereknek, igaz-e? – Ő volt! – kiáltotta izgatottan Brigitte. – Senki más nem lehetett! – És alig érthetően hozzáfűzte: – Megölöm azt az embert! – Ez igen érthető kívánság – jelentette ki Materna, aki már az ajtóban állt. – De én nem helyeslem. Sőt, egyenesen megtiltom Brigitte. Én, az apád, megtiltom, hogy megtedd! * Materna három napra eltűnt a faluból. Előzőleg a báró közölte vele: megvan a közigazgatási bizottság hozzájárulása. Materna erre felült kétfogatújára, és elhajtott kelet felé, ahol csak néhány kilométerre volt a lengyel határ. – Sok szerencsét! – kiáltott utána Jablonski. Materna nagyot csettintett ostorával.
– Remélem, nem mulasztok el közben semmit. Jacob vigyorogva nézett maga elé. Ezzel mintha azt mondta volna: ugyan mi történhetne itt – ha te nem vagy itthon! Csakhogy Jablonski ezúttal tévedett. Ami aznap este történt, éppen azért történhetett meg – és adott fel rejtvényt a maulenieknek –, mert Materna nem volt otthon. Eleinte még minden olyan békésnek látszott: az iskolában kivételesen nem énekeltek a gyerekek; Bachus lelkész gondolataiba mélyedve a kertben ült; a halász halászott, Eis meg gyászolt. Neuber viszont szemlét tartott a jövő zálogai – nem utolsósorban Sabine – fölött. Atyai mosollyal hívta magához a kislányt. Kezét Sabine fejére tette, aztán gyengéd mozdulattal lefelé csúsztatta, a nyakára. – Nos… kicsikém, mit csinálsz itt? – Csak úgy álldogálok – felelte Sabine. – Egyszerűen csak állni, örülni a létnek, és megtalálni belső nyugalmunkat… igen, ez klasszikus, ez görög életérzés. – De ugye nem germán életérzés… vagy az? Amadeus Neuber jóízűen nevetett. Valóságos felüdülés ennek a gyereknek a társasága! – A germán életérzés – mondta, miközben átölelte a kislány vállát – számunkra természetesen a legfőbb erő. De ne feledkezzünk el soha a mienkkel rokon görög kultúráról sem, amely a sugárzó napfényben virágzott ki. Micsoda pompás vázaképeket hozott létre… a legnemesebb testiség! Van erről egy csodaszép könyvem. – Az iskolában? Vagy a hálószobában? – Bizony ott, Sabine! – Neuber keze lefelé csúszott a kislány válláról. – Nos, volna kedved megnézni? – De mennyire! – biztosította Sabine. Mert az ő számára Neuber hálószobája azt jelentette, hogy ott a láda a lőszer maradványaival – és ez varázserővel vonzotta. – De azért sajnálkozva hozzáfűzte: – Talán később. – Amikor akarod! – Neuber igyekezett leplezni csalódását. Türelmet kényszerített magára. Csodálatos álma egy tiszta, érintetlen világról csak nagyon lassan teljesedik be.
* Sabine végigment a falun, nyugati irányba, aztán letért a főútról, s egy földúton haladt tovább; néhány kilométer után a geierwiesei állomáshoz közeledett. Mintegy száz méterrel az állomás előtt leült egy kőrakásra. Ott várta be a Lötzenből érkező esti vonatot. Úgynevezett „kávédaráló” volt – kényelmes tempóban szállította egyik helységből a másikba a mezőgazdasági termékeket, a jószágot és az embereket. Ennek a kávédarálónak azonban csatlakozása volt a Königsberg felől érkező gyorshoz. És általában azzal érkezett Konrad Klinger meg Peter Bachus. Sabine éles szemével mindjárt észrevette, mikor a két fiú leszállt a vonatról, és a kőrakás felé indult. – Node ilyet! – kiáltotta meglepetten Peter. Talán ránk akarsz ijeszteni? – Milyen butaságokat beszélsz! – mondta Sabine. – Talán csak örömet akart nekünk szerezni? – vélekedett Konrad. – Mi vagyok én, Hannelore? Közrefogták a kislányt, és nevetve megindultak Maulen felé. – Semmi különös ok nincsen a jókedvre – mondta Sabine.
– Történt valami? – Sajnos semmi fontos nem történt. Csak annyi, hogy most nem szórakozhattok a Materna-tanyán. Mert Alfons külföldön van, Hannelore meg három napra valami rokonokhoz utazott. – Akkor most neked kell helyettesítened Hannelorét – tréfálkozott Konrad. – Nem bánnátok, mi? – kiáltotta szenvedélyesen Sabine. – Még mit nem! Vacak kontárok vagytok! – Azért lestél meg bennünket, hogy ezt megmondd? – Ti mindig csak félmunkát végeztek! Mert… szóval… mért csak Fischert? Neubert mért hagytátok ki? Ami az egyiknek jó… Leültek az útszélen. Volt elég erre a célra alkalmas kőrakás. Sabine kalimpált a lábával. A nap lebukott a látóhatár mögé, mintha dróton rángatták volna. Még egyszer izzó vörös fényben ragyogott fel az ég – mintha tűz borította volna el, aztán kihunyt. Kékesfekete árnyak terültek a mennyboltra. A nappali meleg azonban kitartott, vibrálva áradt a kövekből, a homokos talajból, felkúszott a göcsörtös, csontszáraz fák törzsén. És az ég úgy csillogott, akár a sötét, folyékony ezüst. Sabinénak egy pillanatra sem állt be a szája – beszámolt a vizsgálatról, amelyet apja indított az ágyúlövés ügyében. – Tiszta vaklárma volt – mondta. Azután elmondta, hogy Fischer Neubert gyanúsítja. – Olyan okos mind a kettő, akár a tavalyi kos! Egymásnak ugranak, aztán csak úgy recseg-ropog a koponyájuk. Végül rátért Neuber ajánlatára, hogy bármikor szívesen megmutatja neki a görögvázás könyvét. – Közben biztosan rábukkanok a lőszeres ládára… ha behoz valamit, vagy ki kell menni neki… csak bízzátok rám! – Nem is rossz ötlet – mondta Peter. – A lehető legrosszabb megoldás – vélte Konrad. – Túl nagy a kockázat. Azonkívül: ha Jablonski rájön, hogy mit kívántunk Sabinétól, fasírtot csinál belőlünk. – Maradjon köztünk a dolog – mondta előzékenyen Sabine. De most már Peter is rájött, hogy a dolog csöppet sem veszélytelen. – Még túl kicsi vagy az ilyen kényes ügyekhez. – Gyáva nyulak! – kiáltotta felháborodva Sabine. – Ne beszélj így! – mondta Peter. – Inkább gondold meg, hogy mit szólna hozzá Jacob. Azt hiszed, örülne?
Sabine a vállát vonogatta. Szótlanul poroszkált a két fiú között a hazafelé vezető úton. Mielőtt eltűnt volna a házban, sziszegve megjegyezte: – És én még bíztam ezekben a nyamvadt alakokban! A hold szép lassan Maulen fölé emelkedett. A háztetők ragyogtak a holdfényben. Az állatok már az igazak álmát aludták – csak néhány kutya nyugtalankodott. A Scharfke-kocsmában nagy volt a nyüzsgés. Szinte zsúfolásig megtelt a söntés. A teremben a dalárda gyakorolt – megerősítve az SA kórusával és egy nőegyleti kvartettel; ezúttal Fritz Fischer volt a fővezér. * Az éneklés fokozta a szomjúságot. Fischer tudta ezt. Már elő is volt készítve egy hordócska – államköltségre, amit „dologi kiadás a nép felvilágosítására” címen könyveltek el. Gäbler csendőr bánatosan lapozgatta az iratait. A jog és igazság, gondolta, sajnos két különböző
dolog. Hogyan is rendezhetné el őket? Bachus lelkész a pincéjében kuporgott, megpróbálta borba fojtani csalódását és nyomott hangulatát, de hasztalan. Mert minél többet ivott, annál többet bírt. A feledés mámora, amelyre oly nagyon sóvárgott, lassan költségessé vált. Anélkül, hogy felegyenesedett volna, a pinceajtóra vetette hunyorgó tekintetét. Ott állt a fia, Peter. És mögötte, mint valami árnyék, az elmaradhatatlan Konrad. – Hogy vagy, apa? – Jól – mondta Bachus. – Nagyon jól. Elmélkedem. – Segítségedre lehetünk valamiben? Bachus fölnevetett. Egy üveg Boxbeutelt tartott a kezében. – Ez az élet pokolian… pokolian szórakoztató. Az Úristen, úgy látszik, szereti a hátborzongató tréfákat, más magyarázat nincs azokra a megpróbáltatásokra, amelyek nap mint nap sújtják az embert. – Tegyen hát valamit ellene a tiszteletes úr! – követelte Konrad. A lelkész felemelte a fejét, s elgyötörten mosolygott. – Én erre a világra, amelyben most élünk, valamikor Isten áldását kértem… teljes szívemből. Nem olyan könnyű a magamfajta ember számára az áldás útjáról rátérni az átok útjára… kinek van ehhez bátorsága? A két fiú felment a pincéből. Akár a régi időkben, letelepedtek az alacsony kerítésfalra, amely a templomhoz tartozott, s a temetőt választotta el a falu főterétől. A holdfény nem hatolt el idáig, annál inkább a zavaros, nyivákoló lárma: a kocsmai kórus éneke. * – Ez az ordibálás egyszerűen kihívás – mondta Peter. Konrad bólintott. – Egyetértek! Elfogadjuk Sabine javaslatát. A buzgó kórus hangja Amadeus Neuber füléig is elhatolt. Nyugtalanul, ruhástul feküdt az ágyán. A lámpa fénye megvilágította a vázás könyvet: csupaizom férfiasság, gyengéd lányprofilok, fauni vidámság, áradó életöröm, leomló nimfák… Neuber felült, a könyv kicsúszott a kezéből, leesett a padlóra, közvetlenül a lőszeres láda mellé. Neuber ügyet se vetett rá. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, és minden erejét megfeszítve fürkészte a sötétséget. – Ki van itt? – kérdezte rekedt hangon. És egy idő múlva suttogóra fogta: – Te vagy az, Sabine? Semmi válasz. Percekig várt, mozdulatlanul, előredőlve… hasztalan. Aztán sóhajtott, és lekattintotta a villanykapcsolót. Kiment a szobából, ki, az éjszakába, először minden cél nélkül, elhaladt az ágyú mellett, átvágott a főtéren. Végül eljutott a csendőr házához. Meredt szemmel nézte a sötét ablakokat – valahol odabenn alszik Sabine.
Megint felsóhajtott, körüljárta a házat, elszívott egy cigarettát, és ment tovább, lassú, ténfergő léptekkel – mintha álmodna. Nem sokkal ezután tompa robbanás hangja hasított az éjszakai csendbe. Végigdördült az egész falun, az ablaktáblák csörömpölni kezdtek, még a kocsmában is megremegett a poharakban az ital. Amadeus Neuber hálószobája romhalmazzá vált. * Ezalatt Eugen Eis a nappali szobában tartózkodott, ott, ahol a kisfia holttestét ravatalozták fel. Az
ezüstveretű tölgyfa koporsó a szoba közepén állt, mintegy uralkodott az egész helyiségben. Eugen Eist azonban ez sem gátolta meg abban, hogy kényelmesen elterpeszkedjék. Jó néhány ív merített papír volt kiteregetve előtte, valamennyi a birodalmi felségjelvénnyel, a sassal díszítve – Eis a temetési szertartás rendjének tervét dolgozta ki ezeken a lapokon, és a következőket jegyezte fel: zártkörű gyászünnepély a házban – a díszvendégek elhelyezése –, koszorú- és virágdekoráció, a gyászbeszédek megszavazása, a küldöttségek megszervezése… Amikor meghallotta a robbanást, kelletlenül megcsóválta a fejét. Csak annyit tudott, hogy megzavarták – nem is sejtette, mennyire különös volt ez a lárma. De ekkor megjelent az ajtóban Brigitte, lebegő hálóingben. – Süket vagy? – kérdezte. – Majd kiestem az ágyból, akkora robbanás volt. Eis nyersen fölnevetett, amivel fölényét akarta éreztetni. – Te már annyi ágyba beleestél… mért ne eshetnél egyszer ki belőle. Nekem dolgom van. A gyászünnepélyt készítem elő. Vagy elfelejtetted tán, hogy gyászunk van? – Neked nincs gyászod. Neked ez a koporsó csak látványosság… csak alkalom, hogy elmondhass egy hülye szónoklatot! Eugen mély lélegzetet vett. – Tudod, mi vagy te? Brigittét megkímélte attól a sors, hogy Eis tudtára adja ezt, mert Fritz Fischer rontott a szobába. Prüszkölve, fújtatva nyomult be, láthatóan elszántan arra, hogy minden akadályon áttörjön. Még Brigitte lenge öltözéke sem gátolta – de Brigitte nem is akarta visszatartani, inkább ő maga vonult vissza. Fischer olyan volt, akár egy gőzgép, amelyikből éppen leeresztik a gőzt. – Ez a Neuber biztosan megpróbálja majd az én nyakamba varrni ezt a históriát – el tudom képzelni erről a gazemberről. A szobája a levegőbe repült… de nekem semmi közöm hozzá. Komolyan mondom! Becsületszavamra. Eist elfogta a kísértés, hogy valami gúnyos célzást tegyen Fritz Fischer becsületszavára, de mielőtt megszólalhatott volna, megjelent Amadeus Neuber, kivörösödve, izgatottan, verejtéktől fényes ábrázattal. – Micsoda aljas bosszúállás! – mondta lihegve. – Persze, a részedről! – vágta rá Fischer. – Te magad változtattad romhalmazzá a putridat… csak azért, hogy engem kikészíts! Neuber alig kapott levegőt. – Először megpróbálod az ágyúlövést az én nyakamba varrni, aztán a levegőbe röpíted a hálószobámat… méghozzá szolgálati lakásról, vagyis állami tulajdonról van szó! Fritz Fischer újabb rohamra készült – testileg ugyanis fölényben volt Neuberrel szemben. Csakhogy közöttük állt a koporsó. Az SA-vezér nekiütközött – tompa dübörgés hallatszott. Közben odakiáltotta Neubernek: – Hallod-e, ha én röpítettelek volna a levegőbe, most a falról kaparhatnák le a maradékodat! – Semmi kétség, gyilkossági kísérlet! – vágott vissza Amadeus Neuber. – Tiszta véletlen, hogy életben maradtam.
– Úgy, szóval még tiszta volt az a „véletlen”! No, most elárultad magad, te erkölcstelen disznó! – Nyugalom! – üvöltötte Eugen Eis. – A kutyaúristenit… ha nem tudnátok, halott van a szobában! Erre mindketten elnémultak. Eis a fia koporsójához rohant, és mint egy bulldog, rámordult a betolakodókra. Utána keserű csalódás reszkettette meg a hangját: – Bajtársak! Talán hátba akartok támadni?
– Hogyhogy? Nem értem – méltatlankodott Neuber. – Mit tehetek én arról, hogy a lakásom a levegőbe repült? – Kikérem magamnak ezt a vádló tekintetet! – háborgott Fischer. – Itt olyan dolgok történtek, amelyeknek nálunk egyáltalán nem volna szabad megtörténni! – De annak sem volna szabad megtörténnie – mondta Eis –, hogy pártvezetők a teljes nyilvánosság előtt kakaskodjanak egymással. Ne teregessük ki mások előtt a szennyesünket! – Hogy ne teregessük ki? De hiszen olyan csörömpölés volt, hogy több kilométernyi távolságban minden kutyát fölriasztott! – Mindig ezek a félmegoldások! – kiáltotta Eis. – Ha már mindenáron ki akarjátok nyírni egymást, hát csináljátok gyorsan és lehetőleg hang nélkül… az ördögbe is! De a pártot hagyjátok ki a játékból! – Gyere ki, Neuber – mondta kihívóan Fischer. – Hadd válasszam el a fejed szép nyugodtan egy fejszével. – Én más módszernek vagyok a híve – mondta mereven Neuber. – A párttagok nagy része hallgat a szavamra… és ez kötelez engem! – A párt itt ez idő szerint még én vagyok! – jelentette ki Eugen. – És jelenleg gyászolok. Megkövetelem, hogy ezt mindenki tiszteletben tartsa! – Közben öklével verte a koporsót. – Végtére is mindennek megvan a maga ideje. Először a temetés… aztán majd meglátjuk. * Eis a háza küszöbén üdvözölte a gyászoló gyülekezetet. Elsőnek Uschkurat jelent meg a feleségével, aki folyton bólogatott, mint egy madár, és többnyire hallgatott. Gäbler csendőr testes nővérével jött el, aki hordószám nyelte az alkoholt. Neubernek, a főszervezőnek sikerült elérnie, hogy lovagi módon bevezethette Eichlernét. Fischer, az SA-vezér karján, a helyi lányszövetség elnöknője, név szerint Fröhlich kisasszony lejtett be – a hölgy egyébként mint nevéhez illik*1, szüntelenül bájosan nevetett, miközben elővillantotta lófogait, és a férfiakat beszélgetés közben önkéntelenül is megtapogatta férfias kezével. Először is valamennyien ittak egyet – ez volt a bevezetője „a szűkkörű kis ünnepség”-nek, amely errefelé a temetést és az utána következő népünnepélyt megelőzte. Ilyenkor ötvenfokos pálinkát ittak, amitől még semmi különös hatást nem reméltek. A lárma és hangzavar még semmit sem jelentett – hiszen mindig hangosak voltak. – Csak semmi álszerénység! – biztatta Eis a vendégeit. Közben kínáló mozdulattal a bejáratnál álló asztalra mutatott – azon sorakoztak a palackok, mint valami porosz díszszázad: mazuri kávé, más néven „konzervnyitó”, külön a hölgyek számára; medvecsapda, melynek garantáltan átütő hatása volt; végül a megbízható rozspálinka, literszám. A sok gyertya szelíd fényt árasztott a koporsóra, amely a szoba közepén állt – körülötte patkó alakú asztal. – Őszinte részvétem! – szólaltak meg sorra a jelenlevők, teli poharukat fölemelve. – Hálásan köszönöm! – mondta Eugen Eis. A vendégek fennhangon üdvözölték Naschinskit, a takarékpénztár igazgatóját; tőle akart Eis kölcsönt felvenni. Naschinskiné burrogott, akár a galamb, mikor a házigazda pajkosan incselkedve megveregette keskeny vállát. Poreski úr és neje is szívélyes üdvözlésben részesült; a férfi öreg frontharcos, valamint tej- és zsírspecialista lévén nem közömbös személy az Eis-féle tejgazdaság
számára; neje a nemzetiszocialista nőegylet érdemes tagja és a „Német tűzhely arannyal ér fel” – elnevezésű hölgykoszorú elnöke. * Fröhlich – vidám.
– Helyezkedjetek kényelembe, kedves barátaim! – mondta Eugen. – Érezzétek magatokat otthon! Ekkor felbukkant a következő vendég, Wilhelm Pampusch, akinek ezen az estén volt a búcsúfellépése – és örült, hogy ép bőrrel kerül ki ebből a faluból. SS-egyenruhában jelent meg egy fehér rózsacsokorral, amelyet a koporsón óhajtott elhelyezni. Hanem mielőtt ezt megtette volna, letört egy rózsát, és átnyújtotta Brigittének, a következő szavak kíséretében: – Fenntartás nélküli, hálás elismerésem szerény jeléül! A vendégek helyet foglaltak az asztalnál – „kötetlen, tarka sorrendben”. Minden figyelmüket nagy vidáman a tálakra összpontosították. A középen álló koporsóra ügyet sem vetettek. A hidegtálak után a hirtelensültek következtek, majd a pecsenyék, édességek, még később a borkorcsolyák: savanyúak, erősek, ropogósak – apró kolbászkák, kocsonyák, sajtok, sütemény és marcipán. És előtte, utána, közben: az emésztést elősegítő pálinka. Az eddig használatos öklömnyi poharakat most vázaformájú ibrikek váltották fel. Felix avagy Bubi Kusche segített a felszolgálásban. Közben ha csak tehette, a konyhában tartózkodott, Audehmnénál, a bábaasszonynál, aki nemcsak a mazuri ételek elkészítésében jeleskedett, egyéb nagyszerű tulajdonságokkal is kivívta számos mauleni férfi elismerését. – Az ilyen ünnepség nem akármilyen dolog – mondta Felix, miközben a bába hátsófelére meregette a szemét. – De érzem is, minden porcikámban. – Csakugyan? – A bábaasszony az ajtóra pillantott, amely mögött teljes odaadással lármázott a gyászoló gyülekezet. – Tán megint rád jött a bolondóra? – Mit csináljak, ha egyszer rám jött? – kérdezte Bubi lelkesülten, és az asszony felé nyújtotta a kezét. – Eredj már… csak nem a konyhaasztalon! Felix azonban felettébb kedvezőnek látta az alkalmat. – Ugyan ki zavarna most bennünket… hisz annyit vedelhetnek odabenn, amennyi csak beléjük fér. Eközben Eugen Eis céltudatosan tört előre. Minden vendég előtt tele üveg állt, hogy minél hamarabb kiürüljön, becsület dolga volt. Gäbler csendőr önként, ismételten és ünnepélyesen kijelentette: mindenki nyugodt lélekkel rábízhatja magát, mint a jelenlegi jogállam képviselőjére. Naschinski, a takarékpénztáros közölte, hogy bárkinek bármikor bármekkora kölcsönt folyósít. Poreski pedig, a helyettes parasztvezér, a „leendő polgármester” úgy nyilatkozott, hogy szakvéleménnyel fogja igazolni, miszerint az Eis-féle tejgazdaság a legjobb a világon! Időnként rövid közjátékok is akadtak, mint például: egy erőteljes „kedves egészségére” a csendőr nővérkéjének, aki elégedett röffentésekkel döntött magába mindent, amivel kínálták. Ezután Eis karját Naschinskiné válla köré fonta – aki a várakozásnak megfelelően elragadtatottan turbékolt. Ezután Fröhlich kisasszonyt, a lányegylet elnöknőjét szorította be gyorsan az egyik sarokba, s ott, mintegy véletlenül, szüntelenül kidüllesztett mellére vonta – mire a hölgy keze hirtelen felülről lefelé tapogatni kezdte. Eis ekkor lemondott férfiassága további méltánylásáról, és kiment a konyhába, ahol felettébb szívderítő látvány tárult a szeme elé. – Folytatni! – kiáltotta oda Bubinak és a bábának. Meglepte őket, most hát ezek is lekötelezettjei lesznek, márpedig ő mindenkit meg akart kaparintani. A nagyszobában eközben tetőfokra hágott a hangulat. Friedrich Wilhelm Pampusch felhúzta az egyik sarokban előkészített gramofont. Nem kétséges, hogy milyen lemezt választott: természetesen tangót! Uschkurat helyeslően tapsolt. A hölgyek közül néhányan dudorászni kezdték a dallamot. Eugen Eis most leült Fischer és Neuber közé, és kétfelől átkarolta őket, erőteljes, szívélyes
mozdulattal. – Kedves barátaim – harsogta szenvedélyes hangon. – Mint ismeretes, ez itt egy titkos társaság,
talán bizony árulók akartok lenni? Ugyan, szó sem volt róla. Lehorgasztották a fejüket, nem néztek egymásra, csak hallgattak. Körülöttük várakozásteljes csend uralkodott. Annál jobban lehetett hallani a tangó édeskés dallamát s hozzá Friedrich Wilhelm Pampusch hangját: – Egy ilyen tangó maga a tökéletes mozgásművészet! A foxtrott-nál összevissza ugrálnak, akár egy pudli, ha pipilni akar, és nem szabad neki. És a keringő is alig több valamiféle pálinkapótléknál, addig forog az ember, míg bele nem szédül. De a tangó, barátaim! Az igen! Az divatos és elegáns! – Lássuk! – kiáltotta biztató hangon Eugen. – Úgy van! – helyeseltek a többiek. – Hadd lássuk! Pampusch azonban kérette magát. – Akár egy megátalkodott szűz! – suttogta jól érthetően Fröhlich kisasszony. De Pampusch kijelentette: – A tangóhoz sok hely kell. – Hát majd csinálunk helyet! – mondta Eugen Eis. – Húzzátok félre az asztalokat, barátaim! – Node, ez mégiscsak lehetetlen – szólalt meg bizonytalan, de felháborodott hangon a lelkész. – Mért volna lehetetlen?! – mondta Eugen Eis. – Egyszerűen a fal mellé toljuk a koporsót. A vendégek félretolták a székeket, elhúzták egymás mellől az asztalokat, és felállították őket egymás tetejébe a fal mellett. A pálinkásüvegek és poharak az ablakpárkányon kaptak helyet. Pampusch kimérte a felszabadult tánchelyet – hatalmas léptekkel és cirkalmasan ringó mozdulatokkal –, azután kijelentette: – Sajnálom… de még így sem elég! – Ki az asztalokkal! – rendelkezett Eis. – És mi lesz a koporsóval? – Fölállítjuk! A dohányfüst és a pálinkaszag sűrű felhőként gomolygott a vendégsereg körül. Az artikulátlan hangok zuhogtak-dübörögtek, akár a vízesés. – Uramisten – mondta halkan, kissé támolyogva Bachus lelkész. Közben, támaszt keresve, megragadta Fröhlich kisasszonyt, aki türelmesen állt mellette. Eis széket tolt a lelkész alá, az leült, és félig összeomolva dünnyögte: – Hiszen mindennek van határa! – De nem nálunk! – vágta rá Eis, aki valamennyiük között a legvidámabb volt. A koporsót kivitték: Eis, Fischer, Neuber és Kusche egyszerűen kirakták az ajtó elé. – És most lássuk a tangót! Feltették a közkedvelt lemezt – O, donna Clara. És felhangzott a jól ismert szöveg: O, donna Clara, küldjön egy mosolyt felém, O, donna Clara, koldusként ne küldjön el… Friedrich Wilhelm Pampusch, akár egy magakellető kakas. Brigittéhez közeledett. – Velem nem! – mondta Brigitte. – Önkéntes hölgyek, előre! – kiáltotta Eugen hangulatkeltő élénkséggel. Általános meglepetésre a csendőr nővére felemelte mázsás testét. Heves taps volt a jutalma. Aztán valamennyien tátott szájjal meredtek az odaadóan táncoló párra: hosszan elnyújtott lépések, láb láb közé, egy lendületes fordulat, mintha megpróbálnának egy díványon kikötni; aztán a hölgy hátra hajlik – s a férfi fölébe. Igazi mesterpáros – bár kissé terjedelmes. – A teremburáját! – kurjantotta Fischer, és megpróbálta a mellette ülő hölgy térdére helyezni a
kezét. Igen ám, de Neuber keze már megelőzte, így aztán egymás kezére csaptak. De minthogy ez is a tangó ritmusára történt, nem tűnt fel senkinek. – Hangulatvilágítást! – kiáltotta Naschinski, mire Kusche készségesen kikapcsolta a mennyezeti lámpát. Most már csak egy állólámpa vetett szelíden tapintatos fényt az egymásba merülő vendégekre. – Hogy undorodom ettől az egésztől! – jelentette ki Eugen Eis, amint éppen leült Margarete Eichler mellé. – No de mindegy – el kell viselnem. Csak szörnyen szenvedek tőle. – Maga csakugyan rendkívül fegyelmezett – mondta elismerően Margarete. – Johannestől tanultam… ő volt az én nagy példaképem. – Igen. Úgy látom, magában csakugyan megvannak ugyanazok a nagyszerű tulajdonságok, mint a szegény megboldogultban. Eugent örömmel töltötte el az elismerés. Ez az éjszaka hatalmas sikert hozott, és Eis most élvezni kezdte a sikerét. De nem sok ideje volt erre, mert Bubi Kusche izgatottan bejelentette: – Eltűnt a koporsó! Eugen felháborodott kiáltásban tört ki, faképnél hagyta Margaretét, és így szólt: – Világosságot! A mennyezetlámpa kigyulladt. Gyors mozdulatokkal ki-ki elfödte csupaszságát. Ez a zavaró közjáték feldühítette a vendégeket. A tangót táncolók elterültek a földön. Bachus lelkész fölébredt, és hitetlenkedve nézett körül. Fröhlich kisasszony csalódottan rikácsolt. A csendőr hivatalos tekintettel szemlélte az eseményeket. És már kezdődött is az általános koporsókeresés, amely a kocsmában ért véget. Ott találták meg, a bejárati lépcsőn. Rajta egy tábla, a következő szöveggel: Mérsékelt árak. – Ki merészelte ezt megtenni? – kérdezte Eugen. – Ki az, aki erre képes? Fischer úgy szimatolt, mint valami izgatott kopó. – Senki más a világon nem vetemedne ilyesmire… csakis Materna! – Lehet! De hiszen nincs is itthon… – Megvannak hozzá az emberei! – Tulajdonképpen ez nem az ő módszere. Vagy mégis? – Nekem ez teljesen mindegy! – kiáltott fel Eugen Eis. – Valaki elvitte ezt a koporsót. És én ezt személyes kihívásnak tekintem. Ezért lakolni fog, bárki tette is, amilyen igaz, hogy német falu Maulen. Méghozzá nagynémet! Most aztán tiszta vizet öntünk a pohárba! Brigitte megvetően vállat vont. – Mindig ezek a nagy szavak – mondta. – És mi a vége? Semmi. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Legalábbis számítania kell rá. – Itt az idő – mondta Alfons Materna, mikor visszatért útjáról. A gyeplőt átadta a vidáman vigyorgó Jacob Jablonskinak. – Nem bánom… most már elkezdődhet. Hannelorétól kért egy jó kiadós parasztreggelit: három, vékony szeletekre vágott, vajban kisütött burgonyát, hozzá két centi vastag, kockára vágott nyers sonkát, s a tetejébe négy, tejfellel elhabart tojást. Amikor megsült, nagy élvezettel elfogyasztotta.
– Úgy egy óra múlva szükségem lesz Wollnaura – szólalt meg azután. – De előbb még meg kell dolgoznom a bárót. Felszállt a kerékpárjára, és elkarikázott Gross-Siegwalde felé. Jacob elégedetten bólintott. – No, ez ugyancsak lendületbe jött… a legszebb napjaira emlékeztet.
Alfons Maternát úgy fogadták Gross-Siegwaldéban, akár egy fejedelmet. Ahogy behajtott a park kapuján, az ott dolgozó kerti munkás tisztelgett, és megrázott egy csengőt. A kocsifeljárónál barátságos integetéssel fogadta két elbűvölő fiatal teremtés. A felső lépcsőfordulóban Elisabeth állt – kissé elpirulva, sászöld ruhában, amely „ravaszul kiemelte” alakját, pontosan úgy, ahogy a párizsi divatlap megjósolta. Előrenyújtotta jobb kezét, mintegy Materna felé. – Itt van hát végre! – Nocsak! – dünnyögte Materna elfogult nevetéssel. – Hisz ez majdnem olyan, mintha várt volna. – Nemcsak hogy vártam, Materna úr… már aggódtunk is magáért! Materna úgy érezte, ez már kissé sok is a jóból, de azért hízelgett neki. Hanem ekkor már Alarich báró is megjelent, zöld-piros csíkos brokátból készült háziköntösében. Elhúzta Maternát a húgától, és bevezette a könyvtárba. – Nos? – kérdezte. – Sikerrel járt? – Feladatomnak ezt a részét elintéztem… hogy sikerrel-e, az majd csak eztán derül ki. – És részletes beszámoló következett: szerzett tizenöt lengyel munkást, további tizenöt rendelkezésükre áll, és bármikor iderendelhetik őket. – Csupa derék, vállas fickó! És az agyuk pontosan a mi hullámhosszunkra van beállítva. Egy barátom, aki Lengyelországban él – ez Siegfried Grienspan volt – személyesen válogatta ki őket. – Nagyszerű, kedves barátom – mondta a báró. És büszkén fűzte hozzá: – Közben persze, magam sem tétlenkedtem. Materna megtudta, hogy a bárónak sikerült kiharcolnia a hatóságok végleges engedélyét – sőt, szép summa állami hozzájárulást is megszavaztak. Egy allensteini cég, amely gazdag tapasztalatokkal rendelkezik ezen a téren, már másnap hozzáfog egy barakk felépítéséhez. – No, mit szól hozzá? Materna egy ideig hallgatott. Kissé aggasztónak érezte ezt a mérhetetlen tettvágyat. – Remélem, báró úr, megmaradunk az eredeti megállapodásunknál. – Hát persze. Ez csak természetes. – Mert ennek értelmében a lengyel munkások beosztása egyedül énrám tartozik… csakis nekem van jogom rendelkezni velük. – Természetesen! Kivéve persze, ha a szükség másként kívánja. – De hogy mikor kívánja másként a szükség, azt én állapítom meg! – De kedves barátom! – mondta nevetve a báró. – Majd csak megegyezünk egymással. Végtére is mind a kettőnk gyönyörűségéről van szó. És ezt élvezni is akarjuk, igaz-e? – Bizony, és minél hosszabb ideig. – Ameddig csak lehet. – A báró felállt – nem érezte szükségét annak, hogy még tovább nyújtsák ezt a beszélgetést. – Most már nem akarom megfosztani a húgomat a társaságától… ő nagyon kedveli magát. Mit gondol, mi lehet ennek az oka? – Attól tartok, a fivére kíváncsisága – mondta huncut mosollyal Materna. – Mert a kisasszony fivére nyilván arra gondol, hogy amit nekem nem sikerül megtudnom, majd kiszedi belőle a húgom… ő meg csak elmondja nekem.
– Az Isten szerelmére! – kiáltotta a báró. – Hisz maga egészen rossz helyen tapogatózik! Kedves barátom, szövetségesem és munkatársam… vigyázat! Úgy látom, maga teljesen félreismeri Elisabethet. Biztosíthatom: itt nem annyira a mi testvéri kapcsolatunkról, inkább Elisabeth női mivoltáról van szó! Erre gondoljon! * Másnap kora délelőtt három teherautó közeledett nyugati irányból. Az építőanyagot fuvarozták a megrendelt barakk számára. Szinte velük egy időben érte el a lápvidéket kelet felől egy
szállítókocsi, rajta a tizenöt szerződtetett lengyel munkás. Jablonski úgy lengette kezében a Wollnau-féle terveket, akár a marsallbotot. – Hát akkor munkára, barátaim! Jacob két nyelven harsogta el ezt a mondatot. Annyit tudott lengyelül, amennyire a mindennapi életben szüksége volt. Materna tudománya is elég volt ahhoz, hogy egy kupica pálinkát rendeljen, vagy ahhoz, hogy megadja a méreteket egy épület alapozásához – egyszóval meg tudta értetni magát. Materna szókincsét azonban jóval felülmúlta azé a férfié, aki most az erdő felől közeledett az építkezés helye felé – kopottas, de tiszta öltönyben, sápadt arccal, fénytelen szemmel, görnyedt vállal. Erich Wollnau volt. Elvegyült a lengyel munkások között, mintha csak közéjük tartozna. Tüstént közvetíteni kezdett a német barakképítők és az erőteljesen munkához látó lengyelek között – éspedig szemmel látható sikerrel. Jacob, amint észrevette, már rohant is, hogy értesítse Maternát. A gazda éppen második reggelijét fogyasztotta. Félretolta a megrakott tányért, és az építkezés helyére sietett. Wollnaut a munka kellős közepette találták. – Azt hinné az ember, csakugyan közéjük tartozik – mondta ámulva Jacob. – Hívd el onnan! – mondta Materna. Jacobnak ez csak némi fáradság árán sikerült – Wollnaunak ugyanis sürgősen osztályoznia kellett a deszkákat. Mikor végre megjelent Materna előtt, a gazda. – aki igyekezett szigorú színezetet adni hangjának – így szólt: – Wollnau úr, ez nem megy! A legjobb akarattal se engedhetem meg! – Materna úr, ez csakis így megy! – bizonykodott az egykori kormányfőtanácsos. – Itt feltétlenül szükség van valakire, aki jól beszél mindkét nyelven és lehetőleg még néhány más nyelven is. Már jött is a lengyel előmunkás, magyarázni kezdett valamit Wollnaunak, aki erre ismét belevetette magát a munkába. És mindez olyan természetesnek látszott. Nem utolsósorban Wollnau érdeme volt, hogy a barakk alapozása igen rövid idő alatt elkészült. Még aznap délután felállíthatták az oldalfalakat, sőt, Wollnau még egy horogkeresztet is fabrikáltatott fából – hadd díszítse majd a barakk bejáratát. – Wollnau úr – mondta Materna az ebédszünetben –, föltételezem, hogy tisztában van azzal, milyen következményekkel jár a mai szereplése. Az ex-kormányfőtanácsos bólintott. – Még ma eltűnhetek. De maradhatnék is… meghatározatlan időre, hiszen itt nagy szükség van rám. A következőképpen gondolom a dolgot: ha legközelebb valakit átszállít a lengyel határon, mért ne lehetne az valamelyik lengyel munkás? Így aztán megüresedne itt egy hely… az én számomra. Materna elgondolkodott.
– Nagyon csábító ajánlat – szólalt meg egy idő múltán. Így aztán Erich Wollnau, egykor a porosz belügyminiszter tanácsadója, tagja lett annak a lengyel munkáscsoportnak, amelyet hivatalosan „a Maulentől délre elterülő lápvidék lecsapolására” szerződtettek. Még aznap beköltözött a barakkba. A minden elképzelhető bonyodalomra előkészített lengyelek örömmel üdvözölték Erik Wollnowskit. – Pokolian nyakas fickó – jelentette ki tűnődve Jablonski. – Hogy hibát követtünk-e el – mondta Materna –, az többnyire csak utólag derül ki. De a fejünknél többet úgyse veszíthetünk. Azt pedig, eltekintve attól, hogy úgyse valami sokat ér… végtére is nem most kockáztatjuk először. *
Eugen Eis meglehetősen nyugtalanul vette tudomásul a lápossal kapcsolatos eseményeket. Úgy érezte, nincs minden rendjén ezzel a vállalkozással. Még Uschkurat – egyébként nem sokra becsült – szakértői véleményét is kikérte. – Hát igen – mondta elgondolkodva Uschkurat –, az ilyen terv nem éppen olcsó mulatság… néhány százezer márka feltétlenül rámegy. De hát Materna bizonyára alaposan megfontolta a dolgot. Az összeg hallatán még nyugtalanabb lett Eugen. – Valóságos őrültség, amit az apád művel – mondta a feleségének. – Megint borsot tör az orrod alá? – kérdezte mosolyogva Brigitte. – Azzal még csak megbirkóznék! De amit most csinál, az mindennél rosszabb: elherdálja az örökségedet. – Márpedig abban nem tudod megakadályozni – és én sem. – Csakugyan nem? – kérdezte erős hangsúllyal Eis. – Brigitte, mi ketten az utóbbi időben nem nagyon értettük meg egymást. De azért még most is egymáshoz tartozunk, elválaszthatatlanul… hogy úgy mondjam, közösséget alkotunk. – Igazán? – Mindaddig, amíg én akarom! Aztán meg lehetünk mi még egymással úgy, mint régen. – Miért ne? No persze, annak bizonyos feltételei vannak. Úgy értem, hogy mi ketten bizonyos felelősséggel tartozunk apádért. Egy szép napon úgyis történnie kell valaminek. – Például minek? – Noshát… te az én feleségem vagy, és ugyanakkor az ő lánya. És így jogod volna például arra, hogy gondnokság alá helyeztesd. – Kicsodát? – Brigitte – mondta figyelmeztető hangon Eis –, ne felejtsd el, hogy a feleségem vagy. Ez mégiscsak kötelez valamire… értsd meg már végre! Ezzel sarkon fordult, és elment hazulról. Ha most felkeresi Fröhlich kisasszonyt, a Lányegylet vezetőjét, bizonyára könnyen vigaszra lelt volna nála, de Eis, amint magában nevezte, „értelmesebb bevetésre” szánta el magát. Margarete Eichlert látogatta meg. Az asszony örömmel fogadta, és Eis elhatározta, hogy elgyönyörködik egy kicsit a szép özvegyben. Nemes, germán profil, sugárzó, kék szem, romantikus német hajviselet. Hattyúnyak, rózsás bőr, magas homlok, párductermet, ezüstös pillantás… – Nem tehetek róla, valami folyton ide vonz magához – vallotta meg az asszonynak. – Én is sokat gondolok magára.
Eugen Eis megragadta az asszony kezét. – Ez a gyönyörű összhang, ami kettőnk közt uralkodik, életem nagy ajándéka. És napról napra nagyobb… * Olyan volt a lápos, mint valami fortyogó katlan. Az egész területet felmérték a tóig. A tervek szerint szükség volt két levezető csatornára, amelyek a katlan homokos peremét átvágják. Az erre felhasználható idő: tizennégy nap. Viszonylag nyugodt két hét volt ez a mauleniek életében. A két spicli, akiket Fritz Fischer – teljes egyetértésben Eugen Eisszel – munkába állított, csupán azt jelenthette: a munkások dolgoznak! Igaz, jókora szünetekkel – de teljes erővel. Napi nyolc óra a munkaidő. – Egyéb semmi? – tudakolta a gyanakvó Fischer. – Jablonski minden reggel valami sorakozófélét tart, este szintúgy. – És mit mond nekik? – Azt nem lehet érteni… lengyelül beszél!
Az éber halász csak nem nyugodott meg. Mégis napok teltek el, mire kilopakodott az építkezéshez. Szolgálati motorkerékpárját leállította az erdőben, aztán, minden fedezéket kihasználva, a klasszikus előrenyomulás szabályai szerint dolgozta magát előre. De bármily óvatos volt is, felfedezték. Először csak két kutyaszemet látott maga előtt, aztán Jablonski kedélyesen vigyorgó ábrázatát. – Nicsak! – kiáltotta elragadtatva Jablonski. – Kit látnak szemeim? – Csak egy kicsit… – Meg akartál látogatni bennünket? Csak nem mondod komolyan, Fischer? Tudod mit, ezennel nagylelkűen lemondunk a látogatásodról. – Végtére is oda megyek, ahova akarok! – Na ne beszélj – folytatta élvezettel Jacob. – Ez a terület ugyanis a miénk. Aki ide akar jönni, annak előbb engedélyt kell kérnie tőlünk… de kezeskedem érte, hogy te nem kapod meg. – Jablonski! – hörögte Fischer. – Úgy látom, nem tudod, kivel beszélsz. – De még mennyire, hogy tudom! – Jablonski szemmel láthatólag élvezte a helyzetét. – Légy szíves, tűnj el. Ha esetleg mindenáron ragaszkodsz ahhoz, hogy a kutyáim monogramot gravírozzanak a seggedre… azt megkaphatod. Fischer mindenesetre úgy vélte, helyesebb, ha visszavonul. – Velem nem lehet így bánni… vedd tudomásul, hogy visszajövök még. Csakugyan vissza is jött még aznap. Ezúttal azonban Gäbler csendőr kíséretében. A csendőr azt állította, hogy ellenőriznie kell a létszámkimutatást. Ehhez joga is volt az őrmesternek, sőt kötelességének is lehetett nevezni. Már napok óta várták a megjelenését – hiszen Sabine idejében bejelentette. Ezúttal nyoma sem volt sehol Jablonskinak meg a kutyáinak. Alfons Materna viszont készen állott fogadásukra a barakk előtt. És mellette von der Brocken báró mint hivatalosan bejegyzett társ. – A szokásos ellenőrzés… ha megengedik – kezdte udvariasan a csendőr. – És erre a célra segédrendőrt is hozott magával? – kérdezte hunyorítva a báró. – Fischer úr mint a párt megbízottja, hivatalos minőségben, saját kérésére jött velem – felelte a csendőr. – És miféle minőségről van szó, ha szabad kérdeznem?
Fritz Fischer előrelépett. – Helyi szervezetünk keretében működik egy közmunka-hivatal – szervezés és összehangolás céljából. És annak én vagyok a felelőse. – És mióta, ha szabad kérdeznem? – firtatta Materna, és tréfás hangon hozzáfűzte: – Egy órája? – Az időpont nem számít – jelentette ki erélyesen Fischer. Persze esze ágában sem volt elismerni, hogy ez a ravasz mocsárszárító fején találta a szöget. Ez a Maulenben semmiféle jelentőséggel nem bíró, s épp ezért nem is kívánatos hivatal félórával ezelőtt még a parasztszövetség vezetőjének hatáskörébe tartozott – Fischer azonban „hatalmi szóval az SA-parancsnokság alá rendelte”, valami zavaros, de erélyes indokkal, ami senkit nem érdekelt. – Megmondjam, mit tehet nekem a párt? – kérdezte kedélyesen a báró. Rövid ideig Fischer felháborodott és döbbent képén legeltette a szemét, de nem kerülte el a figyelmét Materna intő pillantása sem. – Most aztán meggyőződhet róla, hogy értékelni tudja az úttörő munkát – tette hozzá ugyanolyan kedélyesen. Mindenki föllélegzett. Materna szívélyesen mosolygott, a csendőr ismét felöltötte jóindulatúhivatalos ábrázatát, Fischer azon töprengett, vajon jámbor vagy alattomos tréfálkozás volt ez a báró részéről, vagy talán nem is volt tréfa, és hogy mit kellene most erre válaszolnia. De az égvilágon
semmi nem jutott eszébe. Végre a csendőr a hivatalos lista alapján megkezdte a lengyel munkások ellenőrzését. Sorra felolvasta a neveket, és akit szólított, az jelentkezett; olyasféleképpen hangzott, mint a „jelen”. – Rendben van – jelentette ki végül a csendőr, aztán összehajtogatta, és zsebre dugta a listáját. – Hát akkor indulhatunk is – mondta. Fritz Fischer azonban más nézeten volt. – Úgy gondoltam – jelentette be –, hogy szólnék néhány szót az emberekhez. A báró már majdnem tiltakozni kezdett. Materna azonban egyetlen pillantással lecsillapította. Fritz Fischer szónoklata a következőképp hangzott: – Emberek! Ti azért jöttetek hozzánk, Németországba, hogy dolgozzatok. Ez örvendetes, és ezért üdvözöllek benneteket. Mert most ti is részt vesztek a nagynémet birodalom hatalmas építő munkájában. És mi ezt méltányoljuk. Ennek következtében élvezni fogjátok a párt és illetékes szervei védelmét. Bízzatok mindnyájan a pártban. És ha bármi probléma adódna, forduljatok bizalommal hozzám. Wollnau tolmácsolása élvezet volt mindenki számára, aki csak valamelyest is tudott lengyelül. – Ez az ember nagyszerűen beszél németül – mondta Fischer. – Hol tanulta? – Az iskolában – felelte Wollnau-Wollnowski. – És mi a foglalkozása? – Kormányfőtanácsos! – hangzott az egyszerű felelet. Erre már ugyancsak elcsodálkozott a halász. Materna megrémült. A bárót viszont módfelett mulattatta a dolog. – Mit mond? Kormányfőtanácsos? – kérdezte hitetlenül Fischer. – Igen, azt mondtam. Erre aztán Fischer igyekezett rendkívül művelt férfiúnak mutatkozni: kimerítő alapossággal fejtette ki propagandával átitatott gondolatait. Azután fölényesen megkérdezte: – Politikai kisebbség… mi?
– Bizonyos mértékben. – Így aztán üldözik a gyűlölködő, tanulatlan nacionalisták… mi? – Lehet mondani. Fischer mindezt remekül el tudta képzelni. – Micsoda szörnyű alakok – mondta, természetesen a lengyelekre értve. – A népesség legértékesebb része arra kényszerül, hogy a legalacsonyabb rendű munkával tartsa fenn magát. De hiszen ez égbekiáltó…! Kezet nyújtott az üldözött kormányfőtanácsosnak. – Őszintén remélem – jelentette ki –, hogy itt jó munkafeltételeket talál. Igen, ő maga is reméli, mondotta udvariasan Wollnau. Aztán a lengyel munkások élén elindult a mocsár felé. Fritz Fischer pedig, inkább a báróhoz, mint Maternához fordulva, kurtán kijelentette: – Az ilyesfajta vállalkozás biztos lehet a helyi pártszervek támogatásában. – Ezzel, a csendőr társaságában, elvonult, mindketten meg voltak győződve arról, hogy teljesítették kötelességüket. – Adja Isten – mondta Materna –, hogy az eszük fordított arányban álljon mérhetetlen öntudatukkal. A báró zsebkendőjét keresgélte, hogy letörölje a könnyeit. – A maga Wollnowskija elsőrangú tréfamester. Hogy milyen bolondot csinált ebből az alakból! Egyszerűen kijelenti, hogy kormányfőtanácsos! – Pedig csakugyan az – mondta Materna. – De nem Lengyelországban, hanem – nálunk. Most itt, átmenetileg, nyugállományban. Mindenesetre hallani sem akar arról, hogy elmenjen
Németországból. Itt akar maradni, bármi áron. A báró hosszan eltűnődött. Azután megszólalt: – Hát akkor bizonyára tud sakkozni! Legyen szíves, küldje el hozzám alkalomadtán. Egész biztos, hogy megmattolom. Egy vérvörös mappa hevert Amadeus Neuber előtt az asztalon. Rajta a következő felirat: A belső ellenség propagandaanyaga – kizárólag bizalmas párt-használatra – elzárva tartandó. Mindez hatalmas, vastag betűkkel. Ebben a mappában volt többek között egy vékony füzet, amely az egyház hangja címet viselte. Benne egy dolgozat, a következő címmel: Egy igaz keresztény kérdései a tiszteletben tartandó felsőbbséghez. A birodalom vezetői úgy vélekedtek, hogy ezek a kérdések megannyi alattomos támadást jelentenek az államrend ellen. A hozzáfűzött írásbeli megjegyzések szerzője elsősorban a hatodik kérdésre – összesen tíz kérdés volt – hívta fel az illetékesek figyelmét. A hatodik kérdés így hangzott: „Ha a Fübrer meg van győződve arról – és ezt senki nem vonja kétségbe –, hogy ő a Gondviselés kiválasztottja, akkor nyilvánvalóan joggal tételezhetjük fel, hogy a Führer fenntartás nélkül elkötelezve érzi magát Istennek. Ezért aztán az sem lehet kétséges, hogy a Führert, lévén Isten küldötte, minden cselekedetében Isten keze irányítja. De mivel ahhoz, egyedül a keresztény egyháznak van joga, hogy Isten nevében…” – Micsoda elvetemültség! – mondta megvetően Amadeus Neuber, aztán gondosan kivette „Az egyház hangjá”-t a belső ellenség propagandaanyagából. Elhatározta, hogy végre színvallásra kényszeríti Bachus lelkészt, aki újra meg újra megpróbál kitérni előle. Magához hívatta hát Ernst Schlaguweitet. – Bajtárs – fordult hozzá szívélyes hangon –, itt az ideje, hogy elismerésben részesítsük a maga pozitív beállítottságát. Maga többször tájékoztatott engem… és én ezt nagyra értékelem.
Schlaguweit hálásan meghajolt. – Az SA-t sürgősen meg kell reformálni… a legjobb erők bizonyságot akarnak tenni hűségükről. – Erre megvan minden lehetőség – biztosította Neuber. – Az én szememben maga, nem pedig Kusche a jövendőbeli SA-parancsnok. De előbb még le kell győznünk bizonyos akadályokat. A lényeg az, hogy módszeresen haladjunk előre. – Erre készen állok – biztosította Schlaguweit. – Mit kell tennem? – Csak szépen, lépésről lépésre… kezdjük Bachusszal. Schlaguweit készségesen átvette a propagandaanyagot, és negyedóra múlva kihívóan teregette ki Bachus lelkész elé. – Aki keres, az talál – mondta. – Lehetséges! – mondta fáradt, védekező hangon a lelkész. – Azt gondolom, senkinek nem érdeke, ha azt mondja rólam, hogy az ország negatív elemei közé tartozom. – Ez már beszéd! – kiáltott fel örömmel Ernst Schlaguweit. Hiszen így bízvást jelenthette: teljes a siker. – Már előre kíváncsi vagyok a vasárnapi prédikációjára. – Ó, istenem! – sóhajtott fel a lelkész, amint egyedül maradt. – Mit képzelnek ezek rólam! Zavaros szemmel kezdte átnézni a nála hagyott anyagot: Csak az árja lehet igazi német – alcím: A vér különleges folyadék. Aztán egy brosúra: Germán cölöpépítmények vagy a nagyvilágban való érvényesülés művészete címmel. Utána egy gyűjtemény következett: Vágtassunk keletre – öt évszázad német dalai. Továbbá a felvilágosító írás: A zsidó és vétke a német nép ellen – történelmi felismerések az ősgermán Hermanntól Hitlerig, a nagynémet birodalom vezéréig és egyesítőjéig. Bachus lelkész csöndesen nyöszörgött. Hanem aztán mégiscsak elérkezett egy pillanat, amikor úgy érezte, van még némi remény. Kissé remegő kezébe került ugyanis Az egyház hangja, amely a hivatalos anyag közé keveredett. Izgatottan olvasni kezdte. És a vörössel aláhúzott hatodik kérdésnél hirtelen megállt.
– Ez mindenesetre némi reménysugár – dünnyögte maga elé– és minden figyelmét erre a kérdésre összpontosította. Többször is végigolvasta, és közben jegyzeteket készített. Egy palack jóféle vörös bor – Würzburger Stein, 1933-as, hamisítatlan – szinte szárnyakat adott a gondolatainak. Rég nem tapasztalt magasztos érzés fogta el. Ez a magasztos érzés egészen a következő vasárnap megtartott prédikációig megmaradt benne, és pontosan huszonöt perccel a prédikáció után szűnt meg. – Szeretett atyámfiai Krisztusban! – szólította meg szép, régies szavakkal mindazokat, akik most rávetették pillantásukat: akik bűnöztek gondolatban, de elsősorban tettben; akik konok tudatlanságukban dudvát plántáltak Isten kertjébe; a sok-sok gubancos szőrű birka – vagyis egész Maulen. – Az Ég azonban mérhetetlen türelmet tanúsít minden teremtményével szemben – hangzott a prédikáció, amely hamarosan áttért Istenre és a Führerre. – Bennünket valamennyiünket a Führer vezérel… őt magát azonban az isteni Gondviselés szemelte ki erre, amint ezt maga is gyakran hangoztatja, így tehát maga Isten vezérli kifürkészhetetlen jóságában. Isten végtelen kegyelmében részesíti a Führert, aki ezért hálával tartozik Istennek. És mivel egyedül Istennek van mindenható ereje, a Führer hatalma csakis Istentől származhat. Bachus egész prédikációját a hatos számú kérdésre építette fel. Újra meg újra visszakanyarodott hozzá, csak úgy hajigálta az ünnepélyes szavakat a bambán bóbiskoló gyülekezet fejére. Végül már kiszáradt torokkal, de szenvedélyes hangon kiáltotta: – Isten küldte nekünk a Führert… és mi hálát rebegünk érte Istennek! Ekkor hatalmas erővel zengett fel a záró korál; még a legmélyebben alvókat is felrázta. Minden szem az oltárra meredt – abban az irányban volt ugyanis a kocsma.
– Nos… milyen volt? – kérdezte Bachus az istentisztelet után Amadeus Neubertől, aki Ernst Schlaguweittel együtt megjelent a sekrestyében. – Bőven elég – jelentette ki hidegen Neuber. – Amit maga itt összehordott, azt egy államellenes egyén is elmondhatta volna! – De hiszen én csak azokra az írásokra támaszkodtam, amelyeket maguktól kaptam! – Miféle írásokra? – kérdezte homlokát ráncolva Neuber. – Erről én semmit se tudok. Én csak annyit tudok, hogy a prédikációjának jó néhány gondolata Az egyház hangja című ellenségesnek nyilvánított folyóiratból származik! – Figyeljen ide! – kiáltotta Bachus. – Én ezt az újságot, hogy úgy mondjam, hivatalos úton kaptam. Mégpedig Schlaguweit úrtól – a maga megbízásából. Neuber ámulva nézett Schlaguweitre. Az fölemelte a kezét, mintha esküre készülne: – Én semmiféle ellenséges újságot nem adtam Bachus úrnak. Egyházi lapot? Honnan vettem volna? No hallja… ez mégiscsak több a soknál! – Ennek a templomnak a szószékéről mindenesetre népellenes, bomlasztó gondolatokat terjesztettek – mondta hangsúlyosan Neuber. – Ennek komoly következménye lehet. Ezt maga Bachus is el tudta képzelni. Jó néhány paptársát elítélték már hasonló „bűnökért”. Elgyengült a térde. Leereszkedett egy székre, és sokáig ott ült – kínzói hagyták, hadd üljön. Végre megszólalt a lelkész, de egyikükre sem mert ránézni: – Pedig én csak jót akartam… – No persze! – mondta hirtelen előzékenységgel Neuber. – Hiszen az is lehetséges, hogy valami sajnálatos tévedés történt. – Csak így lehet – mondta gyönge hangon a lelkész. – Örülök, hogy beismeri – jelentette ki Neuber. – És annak tekintem, hogy hajlandó együttműködni. Szóval mellettem döntött. Vagyis Fischer ellen. Legfőbb ideje volt! Nézze. Bachus úr, ha nem akar fegyházba kerülni, most szépen kipakol. Halljam: maga dolgozta át Fischer
beszédét, amit az ágyúszenteléskor tartott? – Én – dünnyögte alig hallhatóan Bachus. – És hajlandó végre elismerni? – Hát… igen. Ezzel, Neuber legalábbis úgy vélte, Fischernek befellegzett. És a lelkésznek is – ami ugyancsak nem volt a kedve ellenére. Gyalulás közben mindig leesik egy kis forgács. – Hát akkor ezt most írásba foglaljuk… a többit majd meglátjuk. * Alfons Materna – egy hétköznapon, méghozzá kora délután – a mauleni temetőbe indult. De ebben az időben nem akadt senki, aki ezt észrevette volna. Kint a temetőben találkozott Margarete asszonnyal, özvegy Eichlernével, aki egykor Materna nevét viselte. Az asszony elhunyt férje síremlékénél várta Maternát – amint ezt – természetesen titokban – a bizalmasával, Audehm bábaasszonnyal üzente neki. Mikor Materna megérkezett, az asszony már ott térdelt a sírnál – igaz, nem imádságba merülten: a gyomot irtotta. – Bepiszkítod a kezed – mondta Materna, ahogy megállt mögötte. Az asszony felállt. Alig változott az utóbbi években. Napjai nyugalomban, gondtalanul teltek – ebbe pedig senki nem öregszik bele idő előtt. – Beszélnem kell veled – mondta az asszony.
– Hallgatom. – Materna letelepedett az Eichler sírja mellett álló padra. – Aggódom – mondta az asszony. Közben meglazította a földet a selymeskék árvácskák körül. – Csak nem érettem? – Bizonyos értelemben igen! Végtére is bennem még nem hunyt ki minden érzés, ami valamikor összekötött bennünket, Materna! Így aztán aggódom Brigittéért… hiszen az én lányom is. – Érte… vagy az örökségéért? És így Eugen Eisért is… kiért aggódsz hát tulajdonképpen? Annyi szent, hogy értem nem. Margarete keze gyors, gépies mozdulatokkal matatott a síron. – Materna – szólalt meg aztán, miközben mélyen lehajolt –, végtére én is csak asszony vagyok. – És mi következik ebből? – Úgy érzem, döntenem kell egy bizonyos ügyben. – Csak nem Eugen Eis mellett? – És ha így volna, Materna? Materna hangtalanul nevetett. – Fogadd őszinte jókívánságaimat. Az az ember bizonyára nagyon jól tudja, mennyit érsz… mármint fél Maulent! Materna egy fenyőfa ágait nézte – erősen megviselte őket az idő: messze előrenyúló, göcsörtös ágak, némelyik pazar bőségben hajtotta a tűleveleket, erős gyantaszagot árasztott; egy másik kopáran, csupaszon meredezett – de a végén nedvdús, termékeny hajtásokkal. – Fölteszem, hogy csak azért vagy kíváncsi a tanácsomra, hogy aztán éppen az ellenkezőjét tedd – szólalt meg mosolyogva. – Nos, jól van, én azt tanácsolom neked: kóstold csak meg ezt az Eugen Eist! – Próbálj megérteni, Materna! Hiszen nem akarom én mindjárt azt mondani, hogy mostanában kiegészítik egymást az érdekeink. De úgy gondolom: ha valamennyire megint egyetértenénk, az mindkettőnknek hasznára válhatna. Mert bármennyire kedvelem is Eugent… nekem magasabb céljaim vannak. Maternát ugyancsak elszórakoztatta ez a beszélgetés. Úgy látszik, vért ivott ez az asszony! Maulen királynője akar lenni? – Nézd, neked egészen őszintén megmondom – folytatta az asszony –, Eugen Eisnek vannak
előnyös tulajdonságai, de sem Johannes Eichler képességeivel, sem a te okosságoddal nem rendelkezik. Nem tud igazán érvényesülni… és még kevésbé tudna, ha mi ketten összeegyeztetnénk a lehetőségeinket. Mi ketten… ez jóformán egész Maulent jelentené. Nos… nemet mondasz az ajánlatomra? – Azt nem engedhetem meg magamnak – jelentette ki vigyorogva Materna. – De előbb alaposan meg kell fontolnunk a dolgot. – És addig? – Várjuk csak ki! – Materna felállt, és Eichler sírjára mutatott. – Tudod, egyáltalában nem lehetetlen, hogy közben a kedves férjuradnak társasága lesz. Nálunk, Maulenben gyorsan megy az ilyesmi. És akkor talán meg is változik a helyzet. * – Ebben az esztendőben – fordult Eishez Amadeus Neuber –, ezerkilencszázharminckilencben, ha megengeded, hogy felhívjam rá a figyelmedet, a tannenbergi csata és a mazuri mocsaraknál vívott ütközet huszonötödik évfordulóját ünnepeljük.
– Nagyszerű – mondta Eugen. – Csak ünnepeljünk. Az ünnepség mindig jó dolog… leköti az emberek figyelmét. – Akkor megalakítom az előkészítő bizottságot – mondta Neuber. – Köszönöm a bizalmadat. – No, csak ne olyan sebesen – mondta bizalmatlanul Eis. – Csak nem akarod még egyszer megpróbálni, hogy Fischer bajtársat kihagyd a dologból, vagy esetleg megkerüld, vagy megfúrd? – Szó sincs róla – jelentette ki alázatosan Neuber. – Természetesen ő is tagja lesz az előkészítő bizottságnak. – Akkor jó – mondta megnyugodva Eis. – Akkor hozzáfoghatok a tervezéshez. Neuber nem sokkal ezután – „egyetértésben az Ortsgruppenleiter úrral” – ismertette a bizottság megalakulását. Három tagja volt: Neuber, Fischer és Uschkurat – a párt, az SA és a lakosság képviseletében. Neuber úgy érezte, hogy Uschkurat bevonása valósággal zseniális ötlet volt – hiszen ő sohasem mond ellent; nyilvánvaló tehát, hogy mindenben a bizottság elnökét, Neubert fogja támogatni. A valóságban Uschkurat ki se nyitotta a száját, nem úgy Fischer, ő ugyanis tüstént kijelentette: – Ragaszkodom ahhoz, hogy leszögezzük: én itt nem parancsnak engedelmeskedem… mivel nem látok itt senkit, aki nekem parancsolhatna. – Ez még csak amolyan előzetes megbeszélés – biztosította sietve Neuber. – És ki elnököl? Talán te? Tiltakozom! Neuber továbbra is nyájas maradt. Számított Fischer támadásaira. Csillapítóan megjegyezte, hogy előbb meg kell beszélni a feltételeket. Természetesen a teljes egyenjogúság alapján. – Tiltakozom! – kiáltotta újra a halász. – Az SA és az alárendelt pártszervek közt nincs semmiféle egyenjogúság! Soha nem fogom eltűrni, hogy az SA tekintélyét aláássák. – Nem is akarja senki! – biztosította tüntetően türelmes hangon Neuber. – A világtörténelemnek talán legnagyobb, leghatalmasabb, legdiadalmasabb csatáját méltóképpen kell megünnepelnünk. Azt szeretném, ha ez az ünnepség közösségi életünk kimagasló eseménye volna. És az egészet egy avatási játék koronázná meg. – Egy micsoda? – Egy avatási játék, hontörténeti alapon – magyarázta Neuber. – Lehetőleg nemzeti ellenpéldája legyen azoknak a hírhedt keresztény-zsidó passiójátékoknak, amilyeneket például Oberammergauban szoktak rendezni. – Nevetséges! – rikácsolta elutasítóan Fischer. – Ilyesmihez nem adom az embereimet! Amadeus Neuber kihúzta magát, kidüllesztette keskeny mellkasát. – Megkérhetném Uschkurat tagtársat, hogy hagyjon magunkra bennünket? Csak néhány percre,
amíg tisztázzuk a dolgokat. Uschkurat készségesen kiment a szobából. Az előszobában a titkárnő jóvoltából némi szíverősítőt vett magához – éspedig illatos borovicskát. – Ez jót tesz – prüszkölt elégedetten az első pohár után. Hanem alighogy leöntötte torkán a pálinkát, már el is száguldott mellettük Fritz Fischer, bika módjára fújtatva. Keresztülvágtatott a főtéren – a paplak irányában. – Ebbe meg mi ütött? – kérdezte Uschkurat. – Neuber valószínűleg az orra elé tartott egy bizonyos dokumentumot – vélte a titkárnő –, Bachus lelkész aláírásával. Ami ezután történt, alig tartott tovább három percnél. Ezt több tanú is bizonyíthatja. Egyrészt Uschkurat, aki merő kíváncsiságból Fischer után ügetett, másrészt a pék, a templomszolga meg egy asszony, aki a gyerekét akarta felíratni keresztelőre. És természetesen: Sabine!
Sabine, mint oly gyakran, most is az emlékmű mellett üldögélt. Amikor Fischer teljes gőzzel elvágtatott mellette, felállt, és a nyomába eredt, így Materna számára is biztosítva volt a viszonylag pontos beszámoló. Fritz Fischer megrohamozta a mauleni paplakot. Üvöltve követelte Bachust. Végül meg is találta kinn az udvaron, az istálló és a kert közötti részen. – Maga szemét alak! – kiáltotta lihegve Fischer. Bachus testén remegés futott át. – De kérem, Fischer úr! – mondta csillapító hangon. – Mondja, mit merészel maga! Miféle aljasság ez?! – kiáltotta Fischer éles fűrészhangon. – Tönkre akar tenni? Azt akarja, hogy a papok szolgájának tartsanak? – Fischer úr – mondta mereven Bachus –, én nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen hangon beszéljenek velem. – Maga egy utolsó álszent alak – gurgulázta hevesen Fischer, és közben színt váltott az ábrázata: vörös lett, akár a paradicsom, aztán fehér, mint az oltott mész, a jobb keze rángatózott, a balt meg a szívére szorította. – Mi baja? – kérdezte őszinte aggodalommal a lelkész. – Nincs rendben a szíve? – Csak ne terelje másra a szót! Maga aláírt egy szar írást, amiben azt állítják rólam, hogy a papok nyomorult szolgája vagyok! Vissza fogja vonni… de máris! – Tévesen ítéli meg a dolgot, Fischer úr! Én nem írtam alá semmit, amit össze ne tudnék egyeztetni a lelkiismeretemmel. – Hát ez több a soknál, hallja-e! De ennek most véget vetünk – méghozzá egyszer és mindenkorra. Nem tűrjük meg az ilyen sötét alakokat, mint maga! – Mérsékelje magát, legyen szíves! – mondta remegve Bachus. De Fischert már semmi nem gátolhatta meg. A remegő pap látványára elszabadultak őrjöngő indatai. Abban meg éppenséggel kedvét lelte, hogy közben jó néhány bámészkodó összesereglett. – No, akkor most jól figyeljen rám! Ha maradt még egy csöpp esze, akkor most kijelenti, hogy tévedésből írta alá. Hogy gonosz provokáció áldozata lett… és mélységesen sajnálja a dolgot. – És ha nem vagyok hajlandó? – Akkor én elintézem magát, Bachus… de istenigazában. Ha kell, a földdel teszem egyenlővé az imabudiját. Ma péntek van. Adok magának huszonnégy órát, hogy elintézze a dolgot. Ha nem, garantálom, hogy vasárnap tartja az utolsó prédikációját. * Másnap enyhe idő volt, az évszaknak megfelelő hőmérséklet – Maulen fölött alig volt felhő az égen. A mezei munkának igencsak kedvezett ez az időjárás. A mauleniek az istállójószág gondozására, a szerszámok javítására szánták a szombat délutánt, no
meg arra, hogy szétnézzenek az udvaron, rendbe tegyék a házuk táját. Lassan mindenütt véget ért a szorgos munka, egyre többen pislogtak a kocsma felé. – Milyen békés ilyenkor ez a falu – mondta keserű hangon a lelkész. Ingadozott, hogy a pincébe menjen-e vagy a templomba. Végül sóhajtva a pince mellett döntött. A báró magához rendelte az egyesített fúvószenekart, egy fonott székben ülve népdalokat és indókat hallgatott, de igazán egyik sem nyerte meg a tetszését. Elisabeth, a húga Maternát kérette magához, állítólag azért, hogy a lengyelek ellátásának ügyét megbeszélje vele. Odakint sétáltak a parkban. És Elisabeth, mint akinek támaszra van szüksége,
kezét Materna karjára tette. Eközben Eugen Eis, noha csekély sikerrel, Margarete Eichlernél vetette be hódító művészetét. Az asszony a tejgazdaságról és általában Eis vagyoni állapotáról akart részleteket hallani, s ez megakadályozta, hogy meghitt hangulat alakuljon ki köztük. Amadeus Neuber – teljes egyetértésben a helyi Hitlerjugend és a Lányegylet vezetőségével – „rendkívüli ünnepséget” tűzött ki a késő délutáni órákra: honvédelmi jellegű testedző gyakorlatot akart tartani. Ez ellen senkinek nem lehetett kifogása – s a szülők még örültek is, hogy gondoskodott nyugtalan csemetéik elfoglaltságáról. – Figyelem! – harsogta Neuber az iskolaudvaron. – Sorakozó… indulj! A gyerekek odarohantak és felsorakoztak – külön a fiúk és külön a lányok. Neuber ellépett a lányok sora előtt – őrmesteri, de egyben emberien jóindulatú tekintettel. Szóvá tette, hogy a lányok haja nincs elég gondosan megfésülve, s a tartásuk sem kifogástalan. – Hol van Sabine? – Beteg. Neuber fürkésző tekintete egyszeriben megváltozott. Sabine nélkül semmi öröme nem volt az egészből, így hát a fiúk felé fordult. Leghőbb vágya volt, hogy a fiúk katonás rendben meneteljenek, hisz ők a jövő SA-ja! Neuber fáradozásairól hamarosan jelentést tettek Fritz Fischernek. A halász gúnyosan fölkacagott, és nemsokára az SA – a jelenlegi SA – alakulat élén a főtéren állt. – Mi nem orvul, alattomosan törünk előre! – jelentette ki. – Mi nem! Mi mindig nyílegyenesen lépünk akcióba. Így is történt – az SA-tagok először is olajfestéket cipeltek a helyszínre. A festék kannaszám állt a tűzoltószertárban: fekete, fehér, vörös és barna színekben. – Munkára, bajtársak! – vezényelt Fischer. Emberei erre támadást indítottak a templom fala ellen – először az alapozást végezték el. Gäbler csendőr eközben szolgálati szobája ablakában – a függöny mögött – állt, és az SA tevékenységét szemlélte. El is határozta tüstént, hogy visszavonul. A hátsó ajtón lépett ki a lakásból, átmászott két kert kerítésén, és hamarosan felbukkant Eis portáján. Ám a falu urát és parancsolóját nem találta odahaza, csak Brigittát. – Nyugodtan megvárhatja itt… majd én elszórakoztatom – mondta Brigitte. Fritz Fischer eközben csillogó szemmel figyelte a mázoló különítmény tevékenységét. A csűrkapu nagyságú rész alapozása kielégítően sikerült. Fritz Fischer ekkor kiadta a következő parancsot: – Horogkereszteket jobbról és balról… s a közepébe a gyönyörű mondást: Ébredj, német – Pusztulj, zsidópap! Erre a munkafolyamatra egy Sombray nevezetű SA-legényt szemelt ki. Apja volt a környék egyetlen, tehát versenytárs nélküli mázolója, s a szépreményű fiúnak leghőbb vágya – mint egykor a Führernek –, hogy festőművész lehessen. Most aztán bizonyságot tehet művészi képességeiről. A bajtársak ámulva álltak körülötte. A horogkeresztek mintha izzottak volna, a „német” szó magasztos látványt nyújtott, az egyébként is kissé fura „zsidópap” kifejtésnek viszont igen ocsmány külleme
volt. – Kiváló! – kiáltotta elismerő hangon Fischer. – Most még egy kis hazafias kórus, aztán nyugodtan leihatjuk magunkat. A Materna-házban Hannelore Welser a königsbergi birodalmi adó hullámhosszára állította be a rádiót, amely éppen a közkedvelt Tengertől a hegyekig című egyórás egyveleget sugározta. Hannelore mégsem figyelt oda – türelmetlenül várta barátait, mialatt Jacob a kutyáival játszott
mellette. – Vajon ki tarthatta fel a fiúkat? – kérdezte aggodalmaskodva a lány. Természetesen Sabine tartotta fel őket – beszámolt nekik az SA akciójáról. Közben Eugen Eis házából érzelmes tangóritmus hallatszott ki. – Erről se feledkezzetek meg! – ajánlotta figyelmükbe a kislány. Konrad és Peter belesett a sebtében összehúzott függöny résén, és megpillantotta a lihegő csendőrt, akinek Brigitte szemmel láthatóan táncleckét adott. Gäbler, mint valami részeg kenguru, imbolygott keresztül a szobán. – Ez nem neked való! – mondta Konrad, és eltakarta Sabine elől a kilátást. – Ugyan hagyj már! Eleget tudok én az ilyen dolgokról! És amíg a papám tangót táncol, legalább nem játszik pandúrosdit! Ekkor azonban olyan hangok ütötték meg a fülüket, amelyektől menten elakadt a szavuk. A főtéren harminc száj üvöltötte a paplak felé: …és ha papvér fröccsen a késről, szívünk nagyot dobban a kéjtől! Egy régi, nagy időkből származó népdal refrénje volt ez: Fischer megengedett magának némi alkotói szabadságot a szöveggel kapcsolatban – az eredeti szövegben ugyanis „zsidóvér” fröccsent a késről, de hát sem Maulenben, sem közel vagy távol régen nem akadt már egyetlen zsidó sem – az egyetlen, akit ismertek, bizonyos Grienspan nevezetű, már évekkel ezelőtt kivándorolt. – Még egyszer, elölről!… olyan szép volt! – kiáltotta Fritz Fischer. Bachus lelkész remegve kuporgott a pincében. * Az SA ezen az estén „a reakció, a sötétben bujkáló gazok és a papi fajzat felett aratott győzelmét” ünnepelte – természetesen a kocsmában. Scharfke összeverbuválta a báró által kegyelemben elbocsátott fúvószenekart. Fritz Fischer eltökélte, hogy alaposan kiélvezi ezt az éjszakát. Lihegett, arca fénylett a verejtéktől, szeme lázban égett. Kezét gyakran a szívére szorította, mintha bizonyítani akarná: ez a szív értetek dobog, bajtársaim! Mutassátok meg, hogy méltók vagytok rá! – Bármennyit gondolkodom is a dolgon – szólalt meg Uschkurat, mikor a pisilőfalnál véletlenül összetalálkozott Fischerrel –, nem kellett volna így bánnod Bachusszal… nem rossz gyerek az! – Ha így beszélsz – jelentette ki felháborodva Fischer –, akkor te magad is a nép ellensége vagy, és az ilyen alanyokkal nekem semmi dolgom! Nem sokkal ezután két megbízható SA-bajtárs kihívta Ignaz Uschkuratot, ideje volt már példát statuálni. Kapott néhány ütést a fejére és egy rúgást az ülepére. Az eljárás hivatalos elnevezése ez volt: „további intézkedésig kitiltás a vendéglő összes helyiségéből”. – Van valakinek ellenvetése? – kérdezte Fischer fenyegető hangon a söntésben. Senki nem jelentkezett. Csak a jelentéktelen Nickels, egy Maulentől északra lakó kisgazda, aki általában csak azért nyitotta ki a száját, hogy egy krigli sört rendeljen, dünnyögte maga elé: – Fő a nyugalom! Erre őt is kivitték, kapott a fejére, és belerúgtak az ülepébe. Most aztán még bővebben folyt a pálinka, mint addig, és a jelen lévő néptársak egyesülhettek az
SA-harcosokkal a „Németország – dicső hazánk” kezdetű dalban. Utána – mint már oly sokszor –
együttesen elzengték, miszerint Keletre akarnak vágtatni. És közben csakugyan lovagoltak – mármint a székeken. Átfogták a szék támláját – akár a ló nyakát, végül hatan közülük pajzs helyett az asztallapra emelték Fischert, és lovat utánzó mozdulatokkal körbeugrándozták a helyiséget. Nemsokára nagy reccsenések közepette darabokra törtek az első bútordarabok, egy ablaktábla csörömpölve szilánkokra hasadt, két színültig teli palackot a falhoz csaptak, és Geelhaatnak, a postásnak eltört három bordája. A hangulat tehát nagyszerű volt. – És most a Horst Wessel-dalt! – üvöltötte lihegve Fischer. Mint később megállapították: ezek voltak az utolsó szavai – mintegy a végakarata. * A kissé tántorgó, de még saját lábán álló halászt Bubi Kusche kísérte ki. Az SA-vezér megpróbálta beindítani motorkerékpárját, de hasztalan. A BMW kurtán pufogott egyet, recsegő hangot adott, köpködött, aztán végleg elnémult. – Átkozott dög! – mondta Fischer, és egy nem különösebben erőteljes rúgással illette a motorját. – A fenébe az egésszel! Újabb utolsó szavak, de erről Bubi Kusche később tapintatosan hallgatott. Csak annyit tudott mondani: Fritz Fischer déli irányba indult – a háza felé. Lassan, botladozva haladt az éjszakában Fischer. A föld mintha ingadozott volna a lába alatt. A mennybolt enyhe, langymeleg levegőt árasztott fölötte. A falu szélén heves okádhatnékja támadt – s ettől megkönnyebbült. Közben ordított, torka szakadtából. Azután indult tovább – egyre növekvő diadalmas érzéssel eltelve. Micsoda nap volt ez! Most aztán megmutatta nekik! Igen, ki fogja irtani a föld színéről ezeket a férgeket – addig szorítja a nyakukat, addig nyomja őket a víz alá, addig pisál a szájukba, míg ki nem szorítja belőlük a szuszt! Szétterpesztette a lábát – nagy sugárban engedte ki a vizeletét. Közben fölnevetett – már a nyírfaligetnél járt: itt mindig rájön, akár a kutyára a megszokott fánál. Ez a gondolat újabb bárgyú nevetésre ingerelte. Hanem ez a nevetés csakhamar elhalt, valaki liszteszsákot dobott a fejére, és biztos mozdulattal ráhúzta, egészen a térdéig. – Hát ez megvolna! – szólalt meg egy örvendező hang. – A fához vele! – mondta egy másik. Fischer eleinte dermedt volt a rémülettől, aztán megpróbált védekezni – de úgy érezte magát, mint akit satuba szorítottak. Fölemelték, egy fa törzséhez nyomták, és mintha csak tőzeg volna, bekötötték a zsákba. – És most mit csinálunk vele? – kérdezte egy hang. – Azt, amit ő csinált Buttgereittel! Fritz Fischer tompán nyögött a zsákban. Ellenségei kezére jutott hát. Legalább hatan lehetnek itt körülötte – Materna emberei vagy talán Neuber-kreatúrák – vagy papok, zsidók, kommunisták… Hogy csak ketten vannak, akik elfogták – két fiatalember –, arról sejtelme sem volt. És a hangjuk olyan fenyegetőnek, olyan komornak tetszett, mintha kendő lett volna kötve a szájuk elé: pokolian vidám, mindenre elszánt, kegyetlen hangok voltak ezek. Vajon mit művelnek vele ezek a szörnyetegek? Fischer rémülten kapkodott levegőért. – Ez telecsinálta a nadrágját! – jelentette ki egy szinte aggodalmas hang. – Máris! Pedig még el se kezdtük. A remegő Fischer most megértette, hogy a hangok vitatkoznak egymással. Egyik kínzója a rövid
úton való elintézés mellett volt, a másik hallani se akart erről. – Kegyelem! – nyüszített a zsákban Fischer. – Kegyelmezzetek! – Hogy micsoda szókincse lett egyszerre! Most már a kegyelem szót is ismeri! De hogy mit jelent, azt persze nem tudja. – Mit tegyek? – vinnyogta Fischer. – Csak mondjátok meg, megteszek mindent. – Először is… kiáltsd el magad, hogy szarok a Führerre! Fritz Fischer egy pillanatra elnémult. Aztán torka szakadtából üvölteni kezdte: – Szarok a Führerre! Szarok a Führerre! Szarok… Már csak valami gurgulázó hangot hallatott. – Kár, hogy a bajtársai nem hallhatják – szólalt meg az egyik hang. – Tiszta szívből kívánnék nekik egy ilyen világnézeti oktatást. – Ezért dicséretet érdemel – mondta a másik hang. – Elismerésünk jeléül most az egyszer elengedjük… no persze bemázolt üleppel. – Világos. A segge két felére egy-egy horogkeresztet festünk. Elég jól fog mutatni. Fischer nem mozdult. Mintha összecsuklott volna a teste. – No nézd csak – mondta Peter Bachus –, csak nem fog ez itt elájulni? Konrad Klinger odaugrott, és sietve eloldotta a fától az összecsuklott testet. Lefektették a halászt a földre, és lehúzták róla a zsákot. – Öregem – mondta tompa hangon Konrad –, mi a véleményed? Végtére is te készülsz orvosnak. Peter a barátja mellett térdelve megtapogatta a mozdulatlanul fekvő Fischert, aztán a szívére szorította a fülét – és mintha megdermedt volna: – Hát ennek vége! – mondta alig hallhatóan. Egyszerre fenyegető lett körülöttük a csend. Végtelen másodpercek teltek el. Végül rémült hangon megszólalt Konrad: – Hogy történhetett? – Szívszélhűdés – azt hiszem. – Öregem… akárcsak Buttgereitnél, mi? – Igen. Csak az a különbség, hogy mi ugyan megtámadtuk és ráijesztettünk, de gyakorlatilag haja szála se görbült meg. Biztosan baj volt a szívével… de ki tudhatta? – Te, biztos, hogy ez az utólagos vizsgálatnál kiderül? – Feltehetően. – Akkor nincs más hátra, mint felszívódni, csak előbb minden nyomot eltüntetünk. Ha van valaki, akitől tanácsot kérhetünk, az Materna. A disznók addig tülekednek a vályú körül, míg agyon nem zabálták magukat. De ettől gyarapszik a súlyuk. A holttestet csak hétfőn találták meg. Addig senkinek nem hiányzott az SA-parancsnok. Játszadozó gyerekek bukkantak rá, köztük volt Sabine is. Sabine visszaparancsolta a többieket a holttesttől. Csendőr gyereke volt, tudta, minek kell most következnie: értesíteni kell az illetékes rendőrhatóságot. Miután a többieket megbízta, hogy alakítsanak valami záróláncfélét a színhely körül, apjához sietett a hírrel, azután száguldott ki
Maternához és Jablonskihoz. – Hogy ennek a szegény gyereknek ilyesmit kellett látnia! – kiáltott fel Jablonski. – Nem is volt olyan borzasztó – nyugtatta meg Sabine. – Láttam én már sokkal rosszabb dolgokat is… a tudományos bűnügyi szaklapokban, amiket mindig megküldenek apámnak. – Ne tartsuk fel Sabinét – ajánlotta ekkor Materna. – Bizonyára kíváncsi arra, mi történik ott, ahol fölfedezték a holttestet.
– Utána majd elmondok mindent – mondta Sabine, és elrohant. A csendőr közben teljesítette a kötelességét: értesítette az illetékes orvost, Gensfleisch doktort, továbbá a legfontosabb helyi hatóságokat: Eugen Eist és Uschkuratot. Eis felhívta Neubert, az meg telefonon érintkezésbe lépett bizalmasával, Schlaguweittel. Uschkurat, felidézve a vasárnapi ütlegek és rúgások emlékét, értesítette a történtekről Bubi Kuschét. A nyírfaligetet hamarosan ellepték a kíváncsiskodók. – Sajnálatos – mondta ki a közömbös gyászformulát Eugen Eis, majd utána a többiek. Sokan emlegették a „sors”-ot is, mármint a „tragikus” sorsot. Ez így ment mindaddig, amíg Bubi Kusche meg nem jelent. Ünnepélyes ábrázattal lépett a letakart holttesthez, karlendítéssel tisztelgett előtte, és így szólt: – Bosszút állunk a halálodért, Fritz! – Ne haragudjon – fordult hozzá óvatosan a csendőr –, de a dolgok állása szerint semmi jele annak, hogy bármiféle erőszakos cselekedet történt volna. – Fritznek ellenségei voltak! – kiáltotta Bubi Kusche. – Az olyan ember, mint ő, nem halhat meg rendes halállal! Fritz feláldozta magát értünk. Fritz Fischer a mozgalom mártírja'! Ámde mártírra éppenséggel semmi szüksége nem volt Eugen Eisnek. Neki az volt fontos, hogy a pártban minden az általa megszabott keretek között történjék. Csak semmi szenzáció – ilyesmire nincs szükség itt, Maulenben! Mindenesetre korai az alsóbb SA-vezetés sóvárgása arra, hogy hősöket megillető temetést rendezzen. – Amondó vagyok, várjuk ki a hivatalos vizsgálat eredményét. Gensfleisch doktor megvizsgálta a holttestet, aztán tömör egyszerűséggel csak ennyit mondott: – A halál oka szívszélhűdés. Bubi Kusche csökönyösen csóválta tar körtefejét, és intő hangon kijelentette: – Nono, itt bűzlik valami! – Hát persze – mondta a doktor –, hiszen összecsinálta magát. – Engedjen meg! Így mégse beszélhet az SA-parancsnokunkról! – Mi most egy hulláról beszélünk… és én ezt a hullát orvosi minőségemben vizsgáltam meg. Hogy a halott milyen hivatalokat viselt, az a vizsgálat és a halotti levél kiállítása szempontjából tökéletesen közömbös. De Bubi Kuschét mindez nem nyugtatta meg – úgy érezte, most az ő vállán nyugszik az SA tekintélye. Oberscharführeri rangban volt – hamarosan Sturmführernek kell lennie. – Vádat emelek! – szólt tájékozatlanul, de jó hangosan. Eugen Eis azonban erélyesen rászólt: – Felix – mondta –, mit akarsz elérni ezzel? Ezt elég pontosan tudta Bubi Kusche: az SA-parancsnokságot! – Igazságot kell szolgáltatni a halottunknak… Fritz ellenségeinek áldozata lett! – Ostobaság! – mondta figyelmeztető hangon Eis. – Ez egészen hétköznapi haláleset… így van, doktor?
Gensfleisch bólintott. – Ütésnek vagy zúzódásnak semmi nyoma, semmi horzsolás a bőrön, semmi véraláfutás vagy fojtogatásból eredő elszíneződés. Az viszont kétségtelen, hogy ittas volt. – Ezzel a hivatalos vizsgálat egyelőre véget ért! – hirdette ki nagy hirtelen a csendőr, miután Eugen Eis biztató pillantást vetett rá. És ekkor megszólalt Eis: – Meghívhatom az urakat egy kis harapnivalóra a vendéglőbe? A javaslatot, mint várható volt, örömmel fogadták. – Felix Kusche is velünk jön! – rendelkezett előrelátóan Eis. Az Ortsgruppenleiter az első pohár
sörnél köszönetet mondott doktor Gensfleischnek. – Magára mindig lehet számítani, tisztelt doktor úr! Ezután Gäbler csendőr részesült köszönetben és elismerésben. – Mert maga, kedves mester, soha nem okoz nekünk csalódást. Most pedig Bubi Kusche következett. – Kedves barátom – fordult hozzá szívélyes hangon Eis –, hiszen maga se akarhatja, hogy Fischer bajtársunk alantas spekuláció célpontja legyen. – Az én célom, Ortsgruppenleiter úr, éppen az ellenkezője. – Akkor hát közös alapelveket vallunk! Vagyis mind a ketten azon a nézeten vagyunk, hogy sem az SA-ban, sem a pártban nincs helye botránynak, csak semmi undorító bűnügy! Fischer halott… ezen már nem lehet változtatni. – De a tekintélye… – A tekintélyt megvédjük! Ez csak természetes. De hát annak egészen más a módja. Vagy nem? – Én csak azt akartam mondani, hogy valami oka csak volt a halálának. – Persze hogy volt. Hiszen szívszélhűdésben halt meg – vagyis agyondolgozta magát. – Feláldozta magát. A mozgalomért! – Utolsó leheletéig a mozgalomnak élt! Ezt bátran elmondhatjuk róla. Kusche úgy találta, hogy ez csudaszépen hangzik. Valahogy úgy átmelegíti az embert! Megragadta a pálinkásüveget, és kezdte összebarkácsolni a „Fischer-legendát”. Egyebek között a következőket sütötte ki: Fritz Fischer, nemzetiszocialista pályafutásának majdnem a csúcspontján, párttestvérei és SA-bajtársai szeretete és rokonszenve által magasba emelve, szinte már jelképe volt a nagynémet férfiasságnak, amikor túlterhelt szíve, mely szüntelenül a népi közösségért vert, megszűnt dobogni – és teste szeretett szülőföldjére hanyatlott. – Nagyon szép – vélekedett keservesen megőrzött önuralommal Eugen Eis. – Csak így tovább! – Utolsó szavai pedig, számtalan tanú bizonysága szerint, ezek voltak: „Bajtársak, mielőtt elmegyek, énekeljétek el még egyszer a Horst Wessel-dalt!” * Amadeus Neuber fontos történelmi felismeréseket vésett a mauleni gyerekek agyába. – Nagy Károlyt már csak azért is a mi vezérünk, Adolf Hitler iránymutató előfutárának tekinthetjük, mivel államérdekből kiirtotta a szászokat. De nem folytathatta fejtegetéseit, mert az SA képviseletében megjelent a helyettese, Ernst Schlaguweit, és kijelentette, hogy sürgősen beszélni akar vele mint szervezési felelőssel. Neuber bólintott, és utasítást adott a gyerekeknek. – Írjatok dolgozatot a következő témáról: „Miért kell áldozatot hoznunk a hazáért?” Ne
takarékoskodjatok az idővel, mélyedjetek el alaposan a témában. A távollétemben Sabine Gäbler veszi át a felügyeletet. Sabine illedelmesen előlépett. Amadeus Neuber biztatóan megfogta az állát. – Menni fog a dolog, Sabine. Tudom, hogy nem fogok csalódni benned. Odabent a lakásában egy korsó pálinkát tett az asztalra. – Na… hogy áll a csata? – Az orvos azt mondja, szívszélhűdés – mondta Schlaguweit. – A csendőr elfogadta. Bubi fontoskodni próbált… de Eugen lefékezte. Csak semmi botrány. Abból már elege van Maulennek. Valahogy így gondolja Eis. Neuber, arcán apró mosollyal, hátradőlt. Egy dolog kétségtelen: mivel Fischer már nincs az élők sorában, ő az egyetlen, az abszolút versenytárs nélküli „második ember” a faluban. Még egy lépés talán – és ő lesz az első. – Szóval csak szívszélhűdés… semmi egyéb? És ezt elhiszik a faluban?
– No persze vannak bizonyos föltevések – jegyezte meg óvatosan Schlaguweit. – Végtére is mindenki tudja, hogy Fischernek voltak ellenségei. – Én nem tartoztam közéjük, annyi bizonyos – bizonygatta nagy hirtelen Neuber. – Gyűlöletet soha nem éreztem iránta… inkább sajnáltam olykor. Nem volt alkalmas szegény a tisztsége betöltésére, ez nem titok. De én nem akarok ítélkezni felette, most, hogy halott, semmi esetre sem. Rólam aztán mindenki tudja a faluban, hogy nem szoktam visszaélni a hatalommal. – Közismert dolog – buzgólkodott Schlaguweit. – És csak annyit mondok: ha valaki csak célozna is az ellenkezőjére, hát annak velem gyűlne meg a baja. – Milyen felemelő tudat! – mondta Neuber, és kényelmesen kinyújtotta a lábát. – Én nem tudok közönyösen elmenni Fischer testvér halála mellett… egyre csak azon töprengek: ki a felelős érte? És ez azt jelentette: kit lehetne felelőssé tenni érte – természetesen Schlaguweit is így értette. De vajon mi következik ebből? Aha… hisz Neuber nemrégiben összeveszett a lelkésszel… – Csak nem… egy pap? No nem, hisz Bachus különben is puhány alak. – Vagy tán Uschkurat? Akit Fischer parancsára utasítottak ki a kocsmából, aztán összeverték és megrugdosták? – Uschkurat! Attól aztán semmi nem telik ki – se jó, se rossz. Nem, itt egészen más erőkről van szó. Mivel Schlaguweit tanácstalanul meredt rá, Neuber kénytelen volt világosabban kifejezni magát – Tudod, azon töröm a fejem, hogy az SA most egyszerűen behúzza a farkát! Agyonverik szeretett bajtársukat, és az SA nem vonul ki egyemberként, hogy követelje a vétkesek megbüntetését, hogy tisztára mossák egy megrugdosott ember becsületét! Azt kérdezem én tőled, Schlaguweit, képes vagy te egyszerűen elnézni az ilyesmit? Schlaguweit izgatott volt és zavart. Sietve kijelentette: – Fischernek Kusche a helyettese… voltunk jó néhányan, akik nem helyeseltük, de hát tiszteletben kellett tartanunk… – Ha egyszer nincs többé Fischer, hát helyettese sincs. És a ranglistán te vagy a következő. Schlaguweit tátott szájjal bámult Neuberre. – Alapjában véve én mindig is Fischer ellen voltam, és így Kusche ellen is… főleg Kusche ellen. Merthogy Kusche az én szememben nem testesíti meg az igazi SA-szellemet. – Schlaguweit bajtárs! – szólalt meg ünnepélyes hangon Neuber. – Most eljött a te időd. Most bizonyságot kell tenned. A magam részéről biztosíthatlak rokonszenvemről.
– De… mit kell tennem? – Ha van hozzá elég erőd, el kell szánnod magad, életre-halálra… természetesen, az én segítségemmel. Igen nagy bátorságot kell ám tanúsítanod. Kusche megpróbálta az egész SA-t a mocskos kezébe kaparintani – és semmiféle eszköztől nem riadt vissza. Még Fischer halálától sem. Bizonyítsd rá! Szerezz meggyőző bizonyítékot, hogy mindenki világosan lássa! Ne légy tekintettel még az esetleges veszteségekre sem. Ez ennek az órának a parancsa! – Értem – mondta most már szilárd elhatározással Schlaguweit. – Ha a végső igazságról van szó, semmilyen ár nem drága érte! * Fritz Fischer temetése sem különösebben pompás, sem kifejezetten felemelő nem volt. Már az előzetes megbeszéléseknél megmutatkozott az egyenetlenség, mikor azt kellett eldönteni, hol ravatalozzák fel a koporsót? – Az elesett hősök emlékművénél! – javasolta Bubi Kusche. – Semmi esetre sem a templomban! A mi Fischer bajtársunk soha nem volt a papok szolgája! Neuber, a szervezési felelős viszont kijelentette:
– Mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk a népi szempontokat! – és jelentőségteljesen Schlaguweitre nézett. Az tüstént fel is vette a fonalat: – További megfontolást javasolok. Én magam is fütyülök az egyházra… de a nép még nem. Ezzel számolnunk kell. Ezeket a kérdéseket Eugen Eis nélkül kellett megtárgyalniuk. Mert Eis odahaza lustálkodott közben, és módfelett élvezte a helyzetet. Hadd törjék csak a fejüket az emberei, annál könnyebb lesz utána elintézni őket. – Én az SA nevében beszélek! – kiáltotta követelő hangon Bubi Kusche. Mire Schlaguweit, Neuber biztatására: – Határozottan kétségbe vonom, hogy éppen neked volna jogod az SA nevében beszélni! Acsarkodva álltak egymással szemben, és mindkét Oberscharführer bejelentette, most már egészen nyíltan, hogy igényt tart a Sturmführeri rangra. Szinte már egymásnak estek. Neuber némi elégtétellel szemlélte a jelenetet. – Aki nálunk vezető akar lenni – mondta fölényesen –, annak értenie kell ahhoz, hogy lehetőleg minden irányt és áramlatot egyetlen nagy egészben egyesítsen. – Én ezt csinálom! – közölte Kusche. – De ügyetlenül! – jegyezte meg Schlaguweit. Végül mindketten jelentkeztek Eugen Eisnél, aki így nyilatkozott: – Mint a hatalom helyi képviselője, gyakorlatilag én parancsolok az SA-nak is – én, és senki más. Egyelőre Kusche veszi át a parancsnokságot –, és Schlaguweit támogatja. Ne hamarkodjuk el a döntést. A két Oberscharführer feszes vigyázzba állt, és tisztelgett. Ettől fogva szüntelenül árgus szemekkel figyelték egymást. Neuber pedig zavartalanul folytathatta a szervezést. A koporsót, amelyben Fritz Fischer holtteste feküdt, már kora reggel felravatalozták. Getmanski asztalosmester két segédjével példás munkát végzett. A fekete gyászleplet, amellyel az emelvényt beborították, a párt adományozta tetemes alapjából; gyertyák helyett fáklyák lobogtak a ravatal mellett! Négy SA-legény tartotta őket a magasba. A főtéren nyugalmasan teltek el a délelőtti, de még a déli órák is. A díszőrség, merev tekintettel,
többnyire a semmibe bámult. Csak néhány gyerek kíváncsiskodott a közelükben. Köztük Sabine is, aki hirtelen fölkiáltott: – Nézzétek csak… az egyiknek nyitva van a slicce! Erre mind a négy díszőr tüstént a megfelelő helyhez kapott, s megingott kezükben a fáklya. A gyerekek jóízűen nevettek. Végül a díszőrség tagjai is rájöttek arra, hogy kinek-kinek rendben van a ruházata – és mindegyikük azt gondolta: valamelyik másik lehet. Valamelyik disznó. Pontosan három órakor a kürtösök és a Hitlerjugend dobosai hatalmas zenebonába kezdtek. Tompán dübörögtek a borjúbőr-dobok, harsogva recsegtek a trombiták: A nagy választófejedelem lovassági indulója következett. Ekkor Bubi Kusche felállt az elesett hősök emlékművének talapzatára, hogy jobban lássa a közeledőket. – Senki sem mer távol maradni – állapította meg. Ekkor Ernst Schlaguweit is fölkapaszkodott mellé az emlékműre. Megpróbálták leszorítani egymást a keskeny peremről, de a talapzatot övező, cementből készült tölgyfalomb-koszorú megálljt parancsolt nekik. És a szemük elé táruló látvány szerencsére elterelte figyelmüket a civakodástól. Ünnepélyes szürke-fekete és szürke-fehér ruhába öltözött iskolásgyerekek torlódtak sűrű sorokban. Itt a vegyes kórus kék-vörös csoportja; ott a vadászzöldbe öltözött férfikar; a lövészegylet egyszerű csukaszürkében közeledett a kocsma felől. Meg-megcsörrenő kitüntetésekkel borított, zömükben szakállas frontharcosok, mereven, mintha nyársat nyeltek volna. Azután
megjelent maga Eugen Eis, mint valami fényes aranyfácán – mellette Johannes Eichler özvegye. A Führer ifjúsága meg csak hörgött és dübörgött egyre. Fáradhatatlanul harsogtak túl minden egyéb morajt. Senki sem gyászolta Fischert – ünnepélyes, de vidám volt a búcsú. Végül Alfons Materna is megjelent. Üdvözlésképpen, bizonyos mértékig egy birodalmi elnök gesztusával, mind a négy égtáj felé meglobogtatta cilinderét. Mellette lépdelt Jablonski – kutyák nélkül. – Adj’ Isten, vőmuram! – kiáltotta Materna ingerlő hangerővel Eugen Eisnek. Eis viszonzásképpen lagymatagon meglobogtatta a kesztyűjét, de arca meg se rezzent. Eltökélte, hogy nem dől be semmiféle provokációnak, az ilyesmit csak megjegyzi, későbbre. Elkezdődött hát a „német ünnepség”. Az SA, a környékbeli bajtársakkal jócskán megerősítve, mint valami szilárd cementbe öntött vazallusfal vette körül a koporsót. A szokásos bevezető számokat – harsonaszó, kórus, szavalatok – emlékbeszédek követték. – Igen, ez a derék harcos most utolsó útjára indul – harsogta Eis Ortsgruppenführer –, mindig is példaképünk volt ő nekünk… az ifjúsághoz szólok: lépjetek a nyomába! Uschkurat polgármester: – Ő mindenre képes volt… úgy értem: nagy képességekkel rendelkezett! Nem sokan állták úgy a sarat, mint ő. Tiszta szívből kívánjuk neki a megérdemelt nyugodalmat… Erre Bubi Kusche, a helyettes SA-vezér: – Fritz bajtárs, soha nem felejtünk el! Erre szent ígéretet teszek neked. Felix, mondtad még nem sokkal halálod előtt, Felix, te fölismerted, min fordul meg nálam a dolog… A jelenlévők legtöbbje értette, mire céloz Bubi. Néhányan, mint Eugen Eis – de Alfons Materna is – alig tudták leplezni jókedvüket. Ám ekkor Amadeus Neuber előretaszigálta Schlaguweitet. Ez utóbbi ugyan nem szerepelt a szónokok listáján, de égett a vágytól, hogy produkálhassa magát. Már csak azért is, hogy Bubit kiüsse a nyeregből. – Nagy ember volt a mi Fischer bajtársunk! Kezemben tartom a végrendeletét. Egy lap egy
jegyzetblokkról – az ő utolsó írásbeli nyilatkozata. Hozzám intézte. Az van ráírva: Mindent bele! Pontosan így hangzott az üzenet: „Mindent bele, ha nem akarod, hogy kitapossam a beledet!” Ez Fischernek az egyház elleni akciójára vonatkozott. De e pillanatban a lényeg mellékes volt. – Remek ember volt a mi Fritz barátunk – kiáltotta Amadeus Neuber –, ha mindent egybevetünk! A mi korunk embere! Jelkép, ami kötelez! – Igaz is – vélekedett Materna, aki pompásan szórakozott. – Hallod-e, ezeknek szemlátomást lágyul az agyuk – szólalt meg Jacob. – És ez még csak a kezdet. Ha bekövetkezik, amivel fenyegetnek bennünket, és még ezer évig folytatják, az egész országot agyalágyultak fogják benépesíteni. Ekkor Eugen Eis jelt adott, és a rendezvény színhelyét áthelyezték a főtérről a temetőbe. Bachus lelkész fürge léptekkel előresietett, az SA vitte a koporsót, nyomában a lakosság. Elkerülhetetlennek látszott egy újabb csúcspont. Bachus lelkész prédikálni kezdett. Úgy látszik, tökéletesen elfelejtette, amit néhány nappal azelőtt Fritz Fischer jóvoltából átélt. A nép emlékezete azonban rendíthetetlen volt. A legtöbben nem sokat tartottak a megbocsátó felebaráti szeretetről, sem pedig a „sírok fölött megbékélést árasztó halál”ról. – Szégyen-gyalázat – jelentette ki, ha nem is éppen fennhangon, de ingerlően érthetően Bubi Kusche –, hogy ez a pap még idepofátlankodik a megboldogult Fritzünk sírjához. Ám ebben a pillanatban Bubi Kusche megcsúszott – később kijelentette, hogy orvul meglökte valaki, de bizonyítani nem tudta. Egyvalami azonban tagadhatatlan tény volt: Ernst Schlaguweit ott állt közvetlenül a háta mögött.
Egy biztos: megcsúszott a lába, megbotlott, előrezuhant, egyenest a nyitott sírgödörbe. Ott aztán eltűnt. A nép heves kíváncsisággal közelebb nyomult, nyakukat nyújtogatták a sír felé: mormogva, bámész szemmel, zavartalanul. Erre aztán kitartó huzakodás támadt. A nép a sír felé tülekedett, az SA el a sírtól. A lakosság azonban többségben volt, úgyhogy néhány SA-bajtárs – lehettek vagy öten – vezéréhez buckázott a sírba. Élükön Ernst Schlaguweit. Odalenn aztán összevissza gomolyogtak, eltakarva a két SA-parancsnok-jelöltet: egymásba kapaszkodó kezek, rúgkapáló lábak, összegabalyodott testek. Bachus tanácstalanul, némán állt. Jó időbe tellett, mire valamennyien kikecmeregtek a gödörből. Ekkor megjelent a temetőben Alarich von der Brocken báró – lóháton. II. Adolf a tömeg közé vágtatott. – A mindenségit! – kiáltotta a báró. – Képtelen vagyok megfékezni ezt a lovat! – Azután harsogva kijelentette: – Elnézést kérek a lovam nevében! Mi az, elkéstem volna? A világért sem mondanék le róla, hogy jelen legyek, mikor Fritz Fischert leeresztik a gödörbe. Ahogy leszállt II. Adolfról, már része is volt a kívánt élményben. – Fejezzétek be, amilyen gyorsan csak lehet – suttogta éles hangon Eugen Eis Kuschénak és Schlaguweitnek, akik földesen, kivörösödve álltak mellette. Eugen Eis tanácsát haladéktalanul megfogadták: a koporsó dübörögve leereszkedett – sebtében elmorzsolt záróima –, földet rá! Utána akcióba léptek a lapátok – dombot formáltak – rátették a koszorúkat, a fényes szalagokkal: fekete-fehér-vörös és csupa horogkereszt. Feliratok: Bajtársunknak a bajtársak – Felejthetetlen – Rendíthetetlen hűséggel – A népért és hazáért – A népért és birodalomért – A népért és honért – Mindent Németországért – A népért és a Führerért. A Führer és Fritz Fischer! Azon a koszorún, amelyet Alfons Materna a sírhantra helyezett, kék-fehér-piros mazuriai szalagon a következő szép szavak álltak: „Mindig emlékezni fogunk rád!” Az aktus most már egyre gyorsabb ütemben folyt, mert az SA parancsnoki rang mindkét
várományosa versenyt buzgólkodott Eugen Eis kegyeiért. Félretaszították a gyászoló gyülekezetet, összegyűjtötték a virágokat, és odavetették a sírra, egymásra halmozták a koszorúkat, és szabaddá tették a feliratos szalagokat. – No… hát ezzel megvolnánk! – vélekedett Eugen Eis. – De legfőbb ideje már, kis híja, hogy cirkuszi mulatság nem lett belőle. – És hangosan odakiáltotta a tömegnek: – Most aztán egyenest a kocsmába! * Eugen Eis felettébb elégedett volt. Mialatt a nép államköltségen vedelte az italt, és ráadásul még mindenféle kárörvendő megjegyzésekre is vetemedett, Eis zártkörű megbeszélést tartott. – Sehogy se tetszik nekem ez a dolog… nem bizony! Minthogy Amadeus Neuber olyan ember volt, akinél mindenre akadt magyarázat, ezúttal is tudta, „hol van elhantolva az eb”. Fritz Fischernek nem volt közelebbi hozzátartozója, ezért nem volt a gyászünnepélynek sem tulajdonképpeni középpontja, fejtette ki elméletét. – Mint ismeretes, semmi a világon nem hat oly mérséklően, mint egy fájdalomtól megtört szívű özvegy. – Végtére persze azt is számításba kell venni, hogy Fischer nem örvendett valami túlzott népszerűségnek, minthogy a magatartása nem volt mindig szerencsésnek mondható. Az ilyesmi utólag is hat! – Aljas rágalom! – kiáltotta Bubi Kusche. – Ez a keserű valóság! – jelentette ki Ernst Schlaguweit. – Ugyan! – mondta Eugen Eis. – Tökmindegy. A lényeg, hogy ez a gyászünnepség tökéletesen félresikerült. Szinte már szabotázsnak mondható! Eisnek ugyanis meg kellett élnie, hogy Margarete asszony elhúzódott mellőle, méghozzá a
következő szavakkal: – Johannes Eichler idejében ilyesmi nem fordult volna elő! És ez a megjegyzés úgy rágta Eugent, akár a szú a korhadt gerendát. Ehhez járult még a felesége gúnyos nevetése. Továbbá: a mauleniek vigyorgó ábrázata a temetőben. A báró féktelen mulatsága. És ami tán a legrosszabb: Materna szinte sajnálkozó, elnéző tekintete! Amadeus Neuber tovább sorolta az okokat, így például az időjárás: az évszakhoz képest túl nagy a forróság. Továbbá az időpont megválasztása: egy órával későbbre kellett volna kitűzni a temetést – a parasztoknak, kézműveseknek és iparosoknak ott kellett hagyni a munkájukat. – No meg az SA bevetése sem volt túl szerencsés. – Persze, mert hiányzott az egységes vezetés! – szólt közbe Kusche. Neuber erre fölfortyant. – Talán azt akarod ezzel mondani, hogy a pártvezetés döntése nem volt kifogástalan? – Ám ezzel a megjegyzésével Neuber túllőtt a célon, maga is kiolvashatta Eugen Eis haragos tekintetéből. – Az SA ki fogja köszörülni ezt a csorbát – buzgólkodott Ernst Schlaguweit –, kezeskedem érte. – Azért csak én kezeskedhetek, senki más, hogy az SA hűségesen követi pártvezetőnket – kiáltotta erre Bubi Kusche. – Nekem csak az számít, amit ő parancsol vagy óhajt! Az összbajtársi hűség, az a fontos – nem pedig egy klikk érdeke. Ezzel el volt vetve a kocka. Eis szemében ugyan sem az egyik, sem a másik nem volt eszményi SA-parancsnok. A megfelelőbb mégis az volt, amelyik csakis őhozzá húz és Neuberhez csöppet sem. Csak jóval éjfél után volt alkalma négyszemközt beszélni vele – éspedig a férfi-vécében.
– Te, Bubi – kezdte a mondókáját –, nekem olyan emberekre van szükségem, akik rendületlenül kitartanak mellettem. – Az én vagyok! – Százszázalékig? – Életre-halálra! Biztosítva volt hát Felix Bubi Kusche számára az SA-parancsnoki rang. Kezet fogtak egymással. Felix ragyogott az örömtől. Ki is élvezte utána alaposan a győzelmét: csak úgy vedelte ár italt. Schlaguweit volt az első, aki a nagy újságot megtudta – Bubi ugyanis így szólt hozzá: – Holnap tíz órakor jelentkezel nálam, jelentéstétel céljából. – Nálad? – Nálam bizony! Vagyis az SA-parancsnoknál. És most légy szíves, igyál az egészségemre, különben éjszakai gyakorlatozást rendezek veled. Nem sokkal ezután Bubi Kusche lecsúszott a földre. Valami harci nótát gajdolva hevert az asztal alatt. És mielőtt egészen összecsuklott volna, ugató hangon felkiáltott: – Végső leheletemig, szarháziak! Méltó utóda akadt Fritz Fischernek. A most következő éjszakai és hajnali órákban olyan volt a kocsma, akár egy méhkas. Scharfke rekordbevételt könyvelhetett el. A részeg mauleniek faji tekintetben az idő szerint legértékesebb része kedélyesen bőgött, kurjongatott és bűzlött. – Elszállítani! – nyöszörgött alig érthető, de parancsnoki hangon Bubi Kusche. – Igenis, Sturmführer úr! – mondta katonásan Ernst Schlaguweit, és kicipelte. Odakint letette egy kellemes, puha, meleg helyre – egy trágyadombra. – Köszönöm, bajtárs – dünnyögte Bubi. – Nagyon szívesen – biztosította Schlaguweit, aztán dühös képpel várt, míg álomba szenderedett. Amint horkolni kezdett, bajtársa alaposan meghempergette a trágyalében.
* Másnap, amikor Peter Bachus és Konrad Klinger megjelent a Materna-portán, a gazda frissítő italokkal kínálta őket. A fiúk azonban pálinkát kértek – méghozzá a kék korsóból: abban őrizték a Materna-ház legnemesebb párlatát. – Már elég öregek vagyunk hozzá. – Tudom – mondta Materna mosolyogva, és engedélyezett nekik egy-egy pohárkával –, tudom, mazuri szokás, hogy a férfiasságot az alkoholfogyasztáson mérik. – Ne legyen már olyan szigorú hozzánk, Materna bátyám – kérlelte Konrad. – Mint tudja, elég gondunk volt az utóbbi időben. – És mit gondoltok, ki a felelős ezért? – Apám – mondta Peter. És Konrad folytatta a barátja helyett: – A tiszteletes úr jó ember, de amit Fischer temetésén művelt, az rettenetes. Azt már nem lehet csak úgy egyszerűen tudomásul venni! – Ugyan! – mondta elutasító hangon Materna. – Tán azt várjátok egy paptól, hogy a rettenthetetlen harcos vagy talán a mártír szerepét vállalja itt, éppen itt, Maulenben! De különben is: akármilyen disznó módon viselkedett vele ez a Fritz Fischer, a temetőben ez már nem számít. – Valamikor régen nem ilyen volt az apám – mondta keserűen Peter. – Egészen más volt. – Valamikor mindnyájan mások voltunk – dohogott Materna. – Én például nagy mókamester
voltam. Most meg olyan vagyok, mint egy vakond. A te apád, Konrad, mindig szilárdan hitt a jogban és az igazságban, még akkor is, amikor a nácik uralomra jutottak. Most meg mint rendőrségi ember azon igyekszik, hogy minél kevesebb foganatja legyen a törvénynek – és nemegy ember életét megmentette már így. És a te apád, Peter, egykor minden szavát hitte annak, amit prédikált. Utána aztán egy ideig nem olyan módon képviselte az Úristent, ahogy kell, most attól szenved. A két fiú lehorgasztotta a fejét. – Jól van – mondta Peter –, csak kár mindenkiért, aki tehetne valamit, és mégsem tesz semmit. – A ti vakmerőségtek viszont már szinte elképesztő – intette őket Materna. – Csak az a kérdés, meddig megy ez még? – Maulenben még lehet kockáztatni, Materna úr. – Csak ne legyetek olyan biztosak benne. Egyetlen tévedés, és nyakunkon az egész banda. Én mindig számolok ezzel, és megteszem a kellő óvintézkedéseket. De ti, mit csináltok ti akkor, ha teszem azt, az SA megpróbál kicsit közelebbről megismerkedni veletek? – Hát azért mi is megtettük az óvintézkedéseket. És a két fiú elmondta a következőt: Mindketten beléptek a nemzetiszocialista diákszövetségbe. Sőt, Peter kincstárnokhelyettes lett, Konrad meg, furcsa módon, oktatási vezető. Az egyik barátjuk törvénytelen gyereke a Gauleiternek, egy másik egy SS-Standartenführer apával rendelkezik, egy harmadik pedig már vőlegénye egy magasrangú birodalmi tisztviselő lányának. – A magunk szerény módján mégiscsak a nemzet elitjéhez tartozunk – jegyezte meg vigyorgó képpel Konrad. – És ahol csak fölbukkanunk – mindenütt akad valaki, aki jó kapcsolatokkal rendelkezik. Néhanapján mi magunk is együtt üvöltünk a farkasokkal, hogy aztán annál biztosabban elkaphassuk az irhájukat. Ez a maga iskolája, Materna bátyám! – Ezt most bóknak vegyem, vagy szemrehányásnak? Mindenesetre töltött még egy pohár pálinkát a fiúknak. * Felix Bubi Kusche, alighogy kikecmergett a pöcegödörből, meglepő aktivitásról tett tanúságot. Tüstént utánanézett például a nép ellenségeinek. De még mielőtt talált volna ilyet, rohamcsapatot állított össze a legjobb, kipróbált, megbízható emberekből! A vezetőjük Ernst Schlaguweit volt.
– Hogy alkalmad legyen a bizonyításra. Schlaguweit a fogát csikorgatta, de engedelmeskedett. Bubi Kusche ekkor elkezdett gondolkodni, először is önmagáról. Elérte, amire vágyott! Eis bízik benne, a lakosság pedig már tisztelettel tekint rá. Elégedetten, peckes léptekkel masírozott a főtéren keresztül a kocsma felé. Scharfke tisztelettel – ha nem is mélységes tisztelettel – fogadta. Kusche leült az ablaknál, szürcsölte a sörét, és tovább gondolkozott. Gondolatban lajstromba foglalta a helybeli népellenes elemeket. Az első helyen természetesen Alfons Materna neve állt – de őt készségesen átengedte Eugen Eisnek. A következő név: Amadeus Neuber – igaz, ő nem olyan ellenség, mint ahogy ezt a mozgalomban értik, de ádáz ellenfele volt a dicső emlékezetű Fischernek. Szóval, kemény dió ez a Neuber. No, de ami késik, nem múlik. De nem ám! Aztán itt van ez a Bachus, a pap. Gyámoltalan, tehát kiválóan alkalmas alany. Legfőbb ideje már munkába venni. – Rohamcsapat-parancsnok bajtárs hozzám! – kiáltotta ki a térre a nyitott ablakon keresztül. Ernst Schlaguweit azonnal megjelent. Megbeszélésük nem tartott sokáig. És a temetőfal egy óra múlva már megint ki volt dekorálva
horogkeresztekkel, isten házának kapuja mellett pedig ott díszelgett egy kézzel festett plakát, amely a következő bölcsességet hirdette: A zsidók keresztre feszítették Istent, A Führer átkot szórt a zsidók fejére, Tehát a Führer Isten pártjára állt, De kihez húz vajon az Egyház? – Óriási díszítő akció – magyarázta Schlaguweit vigyorgó képpel a járókelőknek. Mikor egy gyerekcsoport közeledett feléjük, útjukba állt, és azt kérdezte: – Talán Bachus lelkészhez igyekeztek? – Katekizmusórára – mondták a gyerekek. – Az óra elmarad – jelentette ki Schlaguweit –, tatarozási munkálatok miatt. Végül maga a lelkész is megjelent, és megdermedt. Jó időbe tellett, mire visszanyerte a beszélőképességét. – Mi ez? – Egészségügyi rendszabályok – mondta Schlaguweit. – Előbb kívül, aztán belül. A templomban ugyanis büdös van. – Micsoda? – kérdezte méltatlankodva Bachus. – Betegség csírái terjedtek el a templomban. Alapos fertőtlenítés nélkül nincs templombamenetel. Az SA képviseli a legfőbb egészségügyi hatóságot – a részleg jelszava: Ép testben ép lélek. – De hiszen ez képtelenség! – kiáltotta felháborodva a lelkész. – Tiszteletes úr! – mondta intő hangon Schlaguweit. – Maga itt most egyértelmű parancsnak engedelmeskedő SA-egységet lát maga előtt. És mi tudjuk, hogy a templomban poloska van, de talán még tetű is, tanúk vannak rá. A legjobb volna, ha további intézkedésig bezárnánk ezt a gyülekezőhelyet. – Protestálok! – Csak nyugodtan, hisz maga hivatásos protestáns. Ami itt történik, csak szerény kezdete annak, hogy teljesen megtisztítsuk a templomot. A papot megkímélte a sors a további társalgástól, mert haldoklóhoz hívták. Szótlanul elindult. * Eugen Eis Alfons Maternába ütközött. Mégpedig a lengyel munkások barakkja előtt. – Azért állsz itt, hogy engem üdvözölj? – kérdezte Eis. – Gondolatolvasó vagy! Éppen ez volt a szándékom. Isten hozott.
– Hagyd ezt a hangot, Materna! Nálam ezzel nem mégy semmire. Ugyanis hivatalból vagyok itt! – Mint pártvezető vagy mint elöljáró? Szeretném tudni, hogy megfelelőképpen szólíthassalak meg. – Gondolom, nem örvendetes számodra a jelenlétem. – Már vártalak. Elég későn jöttél. Tán féltél? Eis megvetően fújt egyet. Egy pillanatra elfogta a vágy, hogy egyszerűen pofonüsse ezt az arcátlan törpét, de nem merte kockáztatni, nemcsak azért, mert Materna közismert volt testi erejéről, hanem mert tizenhat lengyel munkás, négy kutya, meg Jacob Jablonski is az ő parancsának engedelmeskedett, ezt azért nem hagyhatta ki a számításból. Materna jót nevetett, mintha ártatlan kis tréfáról lett volna szó.
– Na jól van. Ha nincs ellenedre, Eis, akkor most azt mondanám: légy szíves, gyere utánam, majd én vezetlek! És tessékelő mozdulattal szélesre tárta a barakk ajtaját. Eis közelebb lépett. Az elébe táruló látványt valósággal porosz rendnek lehetett volna nevezni: a fenyőfa-bútorzatot mintha csak szögmérővel mérték volna ki, az ágyakon frissen mosott, simára vasalt tarkakockás huzat, a székek és szekrények glédában, mint egy sorakozóra rendelt század. Hozzá a falakon velős nagynémet mondások, gyönyörűségesen fára vagy vászonra festve. Mint például: A munka nemesít! Vagy: Mindent Németországért! Sőt: A Führer mindig bölcsen cselekszik! – Remélem, kellőképpen méltányolod az ilyesmit – mondta vigyorgó ábrázattal Materna. – És mivel most egyszer végre megint négyszemközt vagyunk, azt is megmondhatom neked, hogy a lengyel munkások, szerencsére, nem értik a nyelvünket. – Azt is el tudom képzelni – jegyezte meg fölényesen Eis –, hogy tökéletesen meghamisítva fordítottad le nekik, igaz? – Ki tudhatja azt, Eugen. De most már csakugyan kíváncsi vagyok arra, hogy mit akarsz. Értesítsem a bárót? Vagy doboljam össze a lengyeleket, hogy szemlét tarthass fölöttük? Igaz, hogy ez kiesést jelentene a munkában – de fölszámíthatnám az államkasszának. Szóval, mit óhajtasz? – A munkások iratait akarom látni. Alfons Materna nem árulta el, hogy éppen ez az a kívánság, ami kellemetlenül érinti. Mert ez a kívánság arról tanúskodott, hogy Eisnek határozott elképzelése volt erről a látogatásról. Ebben nem is tévedett Materna. Eis szemügyre vette az eléje tett névsort. Átnézte az úgynevezett „munkakönyveket” – rendkívül alaposan, legalábbis ugyancsak hosszasan. Végül az egyiket legfelülre tette, bizonyos Erik Wollnowski munkakönyve volt. – Ez az, aki németül beszél, ugye? – kérdezte Eis. – Érdekel engem ez az ember. Legközelebb szeretném megismerni. – Mosolyogva, könnyedén folytatta: – Ugyanis hamarosan megint eljövök. Természetesen kísérettel. Alighogy eltűnt, Materna a telefonhoz ment, és felhívta a bárót: – Eis kezd veszélyessé válni – mondta. – Próbálja meg átmenetileg elterelni a figyelmét… amennyire csak lehet! Mindez – az akció a templomnál és a találkozás Eis és Materna között – egy pénteki napon történt. Szombaton Eis már meghívást kapott Alarich von der Brocken bárótól „baráti körben elköltendő szeretetlakomára”. * Nagy megtiszteltetés volt számára ez a meghívás. Mert ez ideig egyetlen polgári néptársnak sem nyílott alkalma arra, hogy részt vehessen ilyesféle összejövetelen. Eugen Eis átmenetileg megfeledkezett Wollnowskiról, a feleségéről és az egész SA-ról. Pontosan jelent meg GrossSiegwaldéban, a báró személyesen fogadta, kint a feljárati lépcsőn. – Hozta Isten szerény viskómban – köszöntötte a báró. – Hálásan köszönöm a meghívást – mondta még kissé mereven Eis.
– Azt gondoltam: legfőbb ideje, hogy mi is kipuhatoljuk már egymást mint ember az embert. Mindig kereszteztük egymás útját, de közelebbről még nem sikerült megismerkednünk. Egyetért velem? – Feltétlenül – biztosította Eugen, akinek hízelgett, amit a báró mondott. Alarich von der Brocken erőteljesen hátba vágta vendégét. – Végtére nem vagyunk begyepesedett agyú kurtanemesek – maga meg nem szűklátókörű fanatikus – vagy igen? Ha Németországról van szó, le van szarva az egész… ugyebár?
A báró átkarolta Eugen vállát, és betessékelte a házba. – Az én kedves barátaim már alig várják, hogy megismerkedjenek magával. – Az odabent beszélgető férfitársaságra mutatott. – Uraim… a hatalom helyi képviselője! Az urak abbahagyták a beszélgetést, de a tartásuk eleinte nem változott. A kiadós ebéd után kényelmesen elterpeszkedtek a sárgásbarna bőrkarosszékekben, lábukat kinyújtva, tűnődve, lomhán – így néztek Eugenre. Ő maga valamennyiüket ismerte, hiszen még a gyerekek is ismerték őket az egész környéken. Hanem így, egyrakáson, még senki se látta őket a faluból. Ettől a látványtól Eugen Eisnek menten szaporábban kezdett dobogni a szíve, felismerte a perc különös nagyszerűségét: a párt a régi keletporosz birtokos nemesség körében! És ez csakis az ő személyes érdeme. Már nyúltak is feléje az első kezek. – Maga egész normálisnak és emberszabásúnak látszik, első ránézésre. Hol szolgált? – kérdezte Herr von Knobelsdorf-Vierkirchen, egykor őfelsége szárnysegéde, aki jelenleg – már csaknem tizennyolc éve – a Láttam őt uralkodni! címet viselő emlékiratán dolgozott. Mellette von Waldenburg Danuschow ült – az a férfiú, aki felajánlkozott, hogy egy hadnaggyal és tíz emberrel elintézi „azt a budit, ahol annyit fecsegnek”, mármint a Birodalmi Gyűlést. Azután elintézte helyette egy őrvezető, igaz, több mint tíz emberrel. Mögötte: egy von Kleist nevezetű úr – egy a sok névrokon közül, az egykori híres úrlovas. Hírnevét nem utolsósorban a következő mondásnak köszönhette: Nincs annál csodálatosabb érzés, mintha az ember jól a combja közé szorítja – no, nemcsak a lovat. – Szintén szenvedélye a lovaglás? – kérdezte valósággal szigorú hangon. – Részben – felelte Eugen, és megrázta a híres kezet, amelyre, a legenda szerint, oly sok előkelő hölgy emlékezett mélységes gyönyörűséggel. A következő, akinek a báró bemutatta Eist, Kalkreith-Schlaven-Schlarbach volt – a lüttichi, La Croix-i és lilienbergi hős –, tábornok, ámde nem tábornagy. Különböző cselszövésekkel ugyanis elütötték a megérdemelt elismeréstől, egyike volt ez azon végső okoknak, amiért a háborút – akkoriban még nem nevezték elsőnek – elvesztették a németek. Mellette Schlachtwitz báró – egy nagy család kissé félresikerült sarja: kissé ferde volt ugyanis a termete, s ennek következtében csak a főhadnagyi rangig vitte. Viszont az ő erdejében volt a legtöbb pompás szarvas egész Mazuriában. Kissé a háttérben állt egy úr, aki az egyszerű Schulz névre hallgatott. Ez az úr hajdan elcsavarta a fejét egy élemedett korú Sanden grófnőnek, örökölte a vagyonát, és ismert lótenyésztő lett. MénesSchulznak nevezték. – Remélem, jól fogja érezni magát köztünk – mondta a báró. – Feltétlenül – felelte Eugen, és büszkén helyet foglalt a válogatott társaságban, ő maga is rögtön kinyújtotta a lábát, és megpróbált lomha tartásba helyezkedni. Ügynevezett „templomablakot” szolgáltak fel – ez fehér rum, aranysárga konyak és rubinvörös burgundi keveréke volt. Hőmérséklete pontosan 57 fok. Hozzá a báró specialitása – amolyan ízfinomítónak: egy löttyintés lengyel származású vodka.
– Hiányzott a köreinkből, Eis úr – jelentette ki a báró, és fölemelte a poharát. – Nincs a világon semmi, ami annyira nemesítené az embert, mint az érdem. Nekünk is megvan, már jó ideje, a magunk Schulza. Ménes-Schulz már régen megszokta az ilyesféle megjegyzéseket. Mosolyogva emelte Eisre a poharát. Az egy hajtásra leöntötte az egészet. Azonnal újra töltöttek neki – a személyzetnek meghagyták, hogy különös előzékenységgel bánjanak vele. A nagybirtokosok bevonták a beszélgetésbe a boldogan körültekingető Eist. A ki nem nevezett
tábornagy külön Eugennek még egyszer elmagyarázta, milyen stratégiai intézkedéseket foganatosított a lilienbergi csata alkalmával. Közben néhányan zavartalanul ásítoztak – már számtalanszor hallották ezt a történetet. Utána az úrlovas mesélt el különböző intimitásokat Cilly-Agathe hercegnőről: „Marcangolj szét, te vadállat!” – ez volt a szavajárása. Az urak jóindulatúan nevettek, noha már a könyökükön jött ki ez a história is. Ménes-Schulz egy lovas SA-különítmény kiképzésének előnyeiről igyekezett meggyőzni Eugent. – Lovat minden mennyiségben szállíthatok hozzá. Majd később: – Csak a legnemesebb állat adja az embernek a tökéletesség érzését. Eugen Eis örömmel leste a szavukat, előzékeny válaszokat adott, nemzeti öntudattól áthatott kérdéseket intézett hozzájuk. Közben úgy érezte, és ez csodálatos érzés volt, hogy általános elismerést váltott ki. A báró egyszer félrevonta, és azt kérdezte tőle: – Jól érzi magát körünkben? – Nagyszerűen! – Hát ennek örülök. Régi vágyam volt már, hogy egyszer elbeszélgessek magával – négyszemközt. Hiszen, mint tudja, a mocsárügyből kifolyólag kapcsolatba kerültem ezzel az Alfons Maternával. Erőszakkal rábeszélt arra a dologra. És most nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy annak az embernek van egy és más a füle mögött. – Úgy van! – helyeselt lelkesen Eis. Most éppen sört ivott pezsgővel, és szörnyen ízlett neki. – Hozzá, képest egy sakálhorda maga a megtestesült jóság és ártatlanság. – Tudja, nekem is pontosan ez a benyomásom! Az ösztönöm azt súgja, ez az ember mindig arra törekszik, hogy másokat lóvá tegyen. Én viszont nem utolsósorban ezért törekszem arra, kedves Eis úr, hogy magával kapcsolatba kerüljek. Én bízom a maga tapasztalataiban. – Hát – tapasztalatom az van, kivált ami ezt a Maternát illeti. – És mondja, számíthatok arra, hogy maga idejében tudomásomra hozza, ha valami gyanús megmozdulást észlel – ahogy mondani szokták? Figyelmeztetni fog, ha ez az ember esetleg kétes manipulációkba bocsátkozik? – Számíthat rám, báró úr – szavamat adom rá! Kéz kezet szorított, szem a szembe mélyedt – pohár koccant a pohárhoz. A báró képe sugárzott, és Eugen kiválasztott férfiúnak érezte magát. Most konyak, kávé és tejszín keverékéből készült italt szolgáltak fel. Hozzá szardellás szendvicset. Eis örömmel tekintett újsütetű ősnemesi barátaira. – Ez a valódi népi közösség – minden korlát nélkül! Igazi német dolog! * Bachus lelkész éppen egy haldoklónak nyújtott lelki vigaszt. Egy öreg nyugdíjasnak, aki a falu szélén lakott. Valamikor „a kegyelemért könyörgő istenkeresők közösségéhez”, a számos mazuri szekták egyikéhez tartozott. Most viszont az igaz egyház áldásáért könyörgött végső útjára. – Tiszteletes úr – suttogta a haldokló –, bűnös vagyok! – Mindnyájan bűnösök vagyunk – mondta Bachus.
A végső óra azonban sehogyan sem akart elkövetkezni. Bachus kitartott és imádkozott. Közben el-elbóbiskolt a kimerültségtől, és csendesen hortyogott. De amint a haldokló megszólalt, a lelkész felriadt, és föléje hajolt.
Lehetséges, hogy fáradhatatlan buzgalmát az is táplálta, hogy tulajdonképpen nem is kívánkozott hazamenni, de ez nem csökkentette érdemeit: fél napot és egy egész éjszakát töltött a haldoklónál, akinek már nem volt senkije. Hanem a beteg, mielőtt kilehelte volna a páráját, felkiáltott: – Az egyház halott – előbb halt meg, mint én. Az én Istenem az egy igaz Isten. Megyek hozzád, Uram! Bachus lelkész lehajtotta a fejét, és imádkozott. Csak késő délután indult a templom felé: minden tagjában ólmos fáradtságot érzett, hátát mintha súlyos teher görnyesztette volna meg, alig tudta vonszolni a lábát. Égő szeme nem látott senkit, csak azt látta, hogy nyitva van a templom kapuja. Bizonytalan érzéssel lépett be. Odabenn jótékonyan burkolta be az ünnepélyes csend. A levegőben leégett gyertyák, korhadó gerendák és a padlózat hideg kőlapjainak szaga terjengett. Egyszerre elhatalmasodott benne a vágy, hogy letérdelhessen az oltár elé. Ez az első, a legelső, gondolta félig öntudatlanul, utána egy üveg bor, Isten bocsássa meg bűnömet, s végül az alvás. Alvás álmok nélkül, és elalváskor az érzés, hogy többé nem kell felébredni. – Uram – fohászkodott csendesen –, ne hagyj el engemet! Az utolsó napsugarak bevetődtek a magas üvegablakokon; nagy nehezen áttörték a borvörös, ezüstöskék, borostyánsárga alapszíneket, és éles csíkokban rajzolódtak ki a kőpadlón: mint egy hatalmas kéz ujjai. Bachus mögött egy kislány állt, de ő nem vette észre. Sabine volt. A pap figyelmét valami gyanús barnaság kötötte le az utolsó futószőnyegen, amely közvetlenül az oltárhoz vezetett. És már föl is ismerte: ürülék volt – emberi ürülék. – Az SA – szólalt meg mögötte Sabine. – Bubi Kusche hagyta itt a névjegyét. – Nem – mondta tompán, hangsúlytalanul a lelkész –, ez nem lehet. Ez már túl sok. – És halkan, mintegy utolsó erejével, hozzátette: – Uram, számomra is eljött az idő. Nem ment le a borospincébe – íróasztalához ült. És bár szörnyen kimerült volt, megfogalmazta a prédikációt, amelyet másnap akart elmondani, az egész nép színe előtt. Mikor észrevette, mennyire erőtlenek a szavai, megremegett. De azért folytatta az írást. * Azon a vasárnapon Bachus lelkész az első szótól az utolsóig olvasta a prédikációt, ami ritkán fordult elő. Így aztán, mint később mondták, rendelkezésre állt „az eredeti kézirat”. Nyugodtan, egyszerűen kezdte. – Minden ember kivétel nélkül Isten teremtménye. És mi mindnyájan Isten kezében vagyunk. Noha Isten útjai kifürkészhetetlenek – amint az is kifürkészhetetlen, aminek megtörténtét napjainkban eltűri itt a földön –, sohasem értelem nélkül valók. Valamikor, lehet, hogy még ezen a világon, de talán csak odaát, megvilágosodik majd az ő útjainak értelme. Bubi Kusche, aki civilben, de hivatalosan jelent meg, nem tudott mit kezdeni ezekkel a mondatokkal, és bizonytalanul nézett fel a szószékre. Azon tűnődött, vajon államellenes kijelentés volt-e, hogy minden ember Isten teremtménye – talán a zsidókra célzott vele a pap – vagy csak a szokásos formula? A hívők soraiban mindenesetre suttogás támadt. Bachus lelkész azonban zavartalanul folytatta: – Az Úr lényege a jóság. Tanítványaitól megköveteli a felebaráti szeretetet. Mert a megértés és megbocsátás keresztyéni parancs. Erre már megvető vigyorral fordult Bubi Kusche SA-bajtársai felé, akinek parancsba adta, hogy
kísérjék el. De a mauleni polgárok szeme elhomályosult, némelyeknek elernyedt az álla, s fáradtan lehajtották a fejüket. És ekkor erőteljesen felzengett a lelkész hangja, akár a harsonaszó: – De eljön a nap, amikor az Úr kiűzi házából mind a kufárokat és pénzváltókat, a képmutatókat, hazugokat és sarlatánokat – tüzes szavakkal rója fel vétkeiket, megbünteti őket vétkeikért, és lesújt rájuk mérhetetlen haragjával. Mert az Úrnak haragja mérhetetlen! Most már a békésen szunyókálók is felriadtak, és még az együgyű szentfazekak is észrevették, hogy Bachus „begerjedt, akár a régi időkben”. Végre megint szívhez szóló vasárnapi gyönyörűség volt a prédikációja. És Bachus folytatta: – A megbocsátás nem azonos a bűn elhallgatásával! És a megbocsátás nem lehet vak, bizonyos esetekben a megbánás feltételéhez van kötve. Aki a templomot összetéveszti az emésztőgödörrel, az úgy cselekszik, akár az oktalan állat, sőt, annál is alantasabban! – Istent soha nem sérthetjük meg, akkor sem, ha emberi formát öltött állatok bemocskolják a hajlékát. De aki ilyesmire vetemedik, arra visszaszáll gálád cselekedete. Az Úr megbünteti az ilyen embert – és a hozzá hasonlókat is! – Aki nem tudja, nincs hozzá érzéke, hogy mit jelent embernek lenni – hogyan is tudhatná, mit jelent a haza, a szülőföld, a birodalom! Vagyis az egész emberi közösség! Az egyetlen igaz közösség – mert Isten előtt mindenki egyenlő. Az ő szemében semmiféle egyenruha nem biztosít senkinek semmiféle előjogokat. És végezetül ezt mondta: – Meg vagyon írva, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré! De az is meg vagyon írva: Adjátok meg Istennek, ami Istené! És itt válik el a búza a konkolytól! Isten elfordul a zabolátlan, vad hordáktól, és elfordul tőlük az egyház is! – Elég volt, Bachus úr! – kiáltotta egy erős, dühödt hang. Felix Kusche volt. Ott állt a járatban a két padsor között. És mellette és mögötte felemelkedtek a testőrei – szám szerint tizenhatan. – Hogy merészeli megzavarni a prédikációmat? – kiáltotta Bachus lelkész elsápadva, de félelem nélkül a szószékről. – Megakadályozom, hogy tovább folytassa itt a hazaárulást! Letartóztatom a Führer nevében! Azonnal velem jön! A hívők izgatottan felálltak. Heves tiltakozás moraja zúgott fel, hatalmasra duzzadt, de csak apródonként és csak pillanatokra lendült át az óvatosság falán. Mindazonáltal akadtak néhányan, akik a szószékhez vezető lépcső elé álltak – de mikor az SA elszántan előrenyomult, mégiscsak félrehúzódtak. Az SA éket alkotott, melynek élén Bubi Kusche állt: a lépcsőhöz ért, de mielőtt megrohamozhatta volna a lépcsőt, Bachus lelkész már indult is lefelé, szótlanul, sápadtan, megadva magát sorsának. Az SA azonnal körülfogta. – Ne tarts lépést, in-dulj! – vezényelt Kusche. Beleremegett a boldogságba, hogy most végre elégtételt kapott – most már el kell ismernie egész Maulennek, hogy kicsoda ő valójában: a hatalom megtestesítője! Fölényének szédítően gyönyörűséges érzetében kiáltotta oda a gyülekezetnek: – Az istentiszteletnek vége! További intézkedésig bezárom a boltot!
Mindig új napok jönnek – és előttük mindig éjszaka jár. De nem mindenki alszik, ha lement a nap.
Bachus lelkész letartóztatása – prédikáció közben – elsőrangú állami akciónak bizonyult. Mérhetetlen mennyiségű port kavart fel. De amint túl voltak a vállalkozás első szakaszán, a mauleniek és jó néhányan megkönnyebbülve úgy vélték: Kuschénak több volt a szerencséje, mint az esze. Az első számú szerencsés tény: hogy Bachus lelkész nem vonakodott, megadóan követte Kuschét – még csak nem is protestált, így aztán bezárták a tűzoltószertárba – négytagú „védőőrizet”-re bízva. A második szerencsés tény: Eugen Eis egyelőre nem volt elérhető. A bárónál vendégeskedett éppen, „törökvért” ivott, vagyis burgundi és pezsgő keverékét, közben a falusi ember szerelmi életéről mesélt, és nem volt hajlandó a telefonhoz menni. – Eis úr azt kívánja, hogy ne zavarják – adta ki az utasítást a báró. Ő maga azonban tüstént a telefonhoz sietett, amikor a személyzet egyik tagja a fülébe súgta: – Materna úr óhajt beszélni a báró úrral. Materna elmondta, mi történt az Isten házában. A báró hosszú másodpercekig hallgatott. Azután azt kérdezte: – Mit gondol, mit tegyünk? – Azonnal meg kell dolgozni Eist, hogy engedje szabadon Bachust! De tüstént! – De kérem, kedves Materna úr! – mondta újabb élményekre sóvárogva a báró, miután összeszedte magát. – Ugyan mi történhet azzal a derék pappal? Elüldögél néhány óra hosszat a tűzoltószertárban – és kész! Legalább dühösebb lesz arra a Kuschéra. Éppen jól jönne nekünk. Nem is rossz ötlet: szövetség az egyházzal! No meg azt se tudom, nem riasztanám-e el túl korán Eist, ha most rábeszélném. Amitől Materna félt, bekövetkezett: Alarich von der Brocken bekapcsolódott a mauleni eseményekbe, de nem ismerte eléggé a helyi játékszabályokat. Ha Bachust egyszer lakat alá teszik, valószínűleg nem lesz olyan könnyű kiszabadítani. Eközben a postáskisasszonynak égett a keze a munkától – alig volt ideje, hogy hallgatózzék. A csendőr felettes hatóságával beszélt, Kusche egy SA-Sturmbannführerrel, Neuber meg a körzeti szervezési felelőssel. Ez utóbbi közölte a hírt a körzeti pártvezetővel, de kiderült, hogy már tájékoztatták, mégpedig az SA-parancsnokság. – Maulenben mozgolódik valami! – mondta elégedetten a körzetvezető. A szervezési felelős eredetileg aggodalmának akart kifejezést adni – Neuber szellemében –, de most ő is elismerő hangon nyilatkozott. És így került sor a harmadik, Kusche számára döntő, szerencsés fordulatra: távirat érkezett a mauleni postahivatalba, a helybeli pártvezető címére. Csakhogy mire a távirat, még leragasztott állapotban, Eis íróasztalára került, már jó néhányan ismerték a tartalmát. A postáskisasszony ugyanis izgatott örömmel értesítette róla párttestvéreit. A távirat szövege a következő volt: „Gratulálok erőteljes öntevékeny akcióhoz. Elismerő tájékoztatást küldök Gauleiternek. Felszólítom további erélyes beavatkozásra, ha állambiztonsági szempontból veszélyes elemek akcióba lépnének. Folyamatos értesítést kérek. Éljen a Führer! Leberecht, körzetvezető, s. k.” – Teljes siker! Kusche kora délután jelentkezett Eisnél, mikor az éppen visszatért a bárótól. – Meg van elégedve, pártvezető bajtárs?
Eugennek ólomsúly húzta le minden tagját, a koponyájában mintha tánczenekar játszott volna, homlokáról csörgött a veríték. Leitta magát a bárónál, és most nagy keservesen tudta csak összeszedni a gondolatait. – Hagyd ezt a süket dumát! – mondta kissé zavartan. – Fogadd szerencsekívánataimat! Csak így
tovább! Majd meglátod, mire mégy vele. Én most mindenesetre elmegyek durmolni. A következő táviratban megjött a parancs, hogy Bachus lelkészt szállítsák át Allensteinbe. * – Beszélhetnék veled? – kérdezte Sabine barátságos mosollyal Bubi Kuschét, aki SA-bajtársai és számos pálinkás- meg sörösüveg társaságában a kocsmában ült. Körülötte győzedelmes hangzavar uralkodott. – Pofa be! – vezényelt Kusche. – Különben nem hallom jól, mit csipog ez a kis veréb. No, Sabine, mit akarsz? – Beszélni szeretnék veled egy kicsit – de négyszemközt. – Halljátok, gyerekek? – kiáltott fel Mielke, a közismert tréfamester. – Nem túl kicsi ez még az ilyesmire? Szívből jövő férfinevetés hangzott fel. – Itt egészen őszintén beszélhetsz – mondta vidáman Kusche –, mi, bajtársak, egymás közt nem szoktunk titkolózni. – Na jól van, a te felelősségedre! – válaszolta Sabine. – Valaki azt üzeni, hogy gyere ki. Várnak… a padnál, az iskola sövény-kerítése mellett. A bajtársak vigyorogva bámultak egymásra… hiszen mindnyájan ismerték azt a forgalmas padot! – Kicsoda? – kiáltozták. – Ki vele, Sabine… neveket kérünk! – Nem, nevet nem mondhatok! Az csak Bubira tartozik! Ez a kijelentés ugyancsak legyezte Kusche hiúságát. És menten működni kezdett a fantáziája: most, hogy ilyen fontos funkciót tölt be a faluban, egyszeriben ostromolni kezdik a nők. – Hát igen – vélekedett. – Éppenséggel megnézhetem, miről van szó. Felállt, kiment a kocsmából, átvágott a néptelen főtéren, és ama bizonyos pad felé tartott. A pad két vadgesztenyefa között állt, mögötte sűrű sövény. Csakhogy a pad üres volt. – Van ott valaki? – kérdezte Kusche fojtott hangon. – Fölösleges suttognod – szólalt meg ekkor egy derűs hang. – Itt úgyse hall senki. Szóval teljesen magunk között vagyunk. A hátsó gesztenyefa árnyékából kivált egy középmagas, de vállas alak, és megindult a holdfényben álló pad felé. És Kusche rádöbbent, amit már akkor is sejtett, mikor az első szavakat meghallotta: Jacob Jablonski állt vele szemben. – Mit akar tőlem? – igyekezett Kusche minél szilárdabb hangot kipréselni magából. – Először is el akarok veled beszélgetni, Bubika! – Én magának nem vagyok Bubika! – kiáltotta dühösen Kusche. – Én magának Felix Kusche vagyok! És nem tegeződöm akárkivel… – Én meg nem szoktam magázni a disznókat. – Nagy kedvem volna idehívni az SA-t! – Nem fogod megtenni, Bubika. Tudod, mostanában csuda érzékeny vagyok a hangokra… ha
esetleg elkiáltanád magadat, én tüstént betömném a pofádat. Ezzel az öklömmel ni! – Megtámadná az SA-parancsnokot? – dehogyis meri azt maga megtenni. – Hogy nem merem! Ha én neked a pofádra tapasztom a tenyeremet, akkor te nekem a Bubi Kusche vagy. Kusche sietve latolgatta a lehetőségeket: a megfutamodás nem tanácsos, kivált azért nem, mivel Jablonski nyilván magával hozta a kutyáit, valószínűleg itt lapulnak a bozótban. Megkockáztatni a fizikai összetűzést, szörnyű könnyelműség volna, hiszen mindenki tudja, hogy olyan ereje van ennek, akár a bikának. Tehát a legbiztosabb esély: SA-vezéri méltósága! – Halljam, miről akarsz hát velem beszélni? – Kusche most mérsékelt hangnemben, kissé felülről
lefelé és meglehetősen fegyelmezetten beszélt. – Bachus lelkészről. Meg rólad. – Mondd csak ki nyugodtan, hogy vélekedsz a dologról. Én meg szépen tudomásul veszem. – Hajaj, de még mennyire tudomásul fogod venni! Különben is a magam véleményét mondom, nem pedig, teszem azt, a Maternáét. Ezt okvetlenül le akarom szögezni. Nekem pedig az a véleményem, legfőbb ideje már, hogy kigyógyulj ebből a kergekórságból. Mert ilyesmivel csak egy agyalágyult, egy piszok disznó próbálkozik, hogy reterátot csináljon az Istenházából, meg hogy erőszakkal akarja legyőzni ezt a szerencsétlen, de bátor Bachust, hát azt mondom én neked, hogy ez már itt, Maulenben is sok egy kicsikét! – Ha mindenáron ragaszkodsz hozzá… holnap szép nyugodtan megbeszélhetjük a dolgot. – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – mondta Jablonski, és közelebb lépett Kuschéhez. – Úgy látom, neked sürgősen szükséged van egy gyorsított kezelésre, a saját eredeti módszered szerint. Na, Bubika, hát most megkapod tőlem. Jablonski közben már meg is ragadta Kuschét, és megkezdte a kezelést: elöljáróban két irdatlan nagy pofont kent le neki. Bubi elkeseredetten védekezett, de Jablonski fojtogató öleléssel széles mellkasához szorította, és a tenyerével többször tarkón csapta, úgyhogy Bubi Kusche térdre rogyott, kezével támaszt keresett a földön, s ezáltal fölemelkedett az ülepe. Jablonski belerúgott, többször egymás után, mint egy futball labdába. Egyéb nemes szervét nem sértette meg. – Na – mondta azután, és még csak nem is lihegett, miközben félkezével fölrántotta Bubit. – Most pedig tűnj el, te barom! Eridj, meséld el a bajtársaidnak. Akkor fogják csak istenigazából csodálni a vezérüket. * A mauleniek nem győzték törni a fejüket, hogy vajon mit keres Eugen Eis néhány napon belül már harmadízben a megyeszékhelyen. – Hiszen ott székel a körzetvezetőség, mi másért menne oda? – mondogatták. A polgármesteri cím egyik várományosa pedig – már hárman is voltak – népes hallgatóság előtt kijelentette a kocsmában: – Emberek! Komoly változásokra számíthatunk Maulenben… de már legfőbb ideje is! – Talán most jön el a bizonyságtétel órája! – szólalt meg reménykedve Schlaguweit. Kusche némi aggodalommal vett tudomást ellenfele kijelentéséről. Nyugtalanította, hogy annyit sustorognak a háta mögött. És mindenféle aggasztó föltételezések terjedtek el: Eis a pártcsoport átszervezéséről tárgyal, újjá akarják szervezni az SA-t, s új embereket ültetnek az összes hivatalokba. Eugen Eis maga szótlanul, de felettébb mély benyomást keltően mosolygott. S ha szólt is, csak annyit mondott:
– Majd meglátjátok! És ezt elég sokan érezték fenyegetésnek. De Eis öröme mégsem volt teljes. Mert éppen a felesége, Brigitte nem tanúsított csöppnyi kíváncsiságot sem. Példának okáért, ha Eis kijelentette: „Megint be kell mennem!” – mármint a megyeszékhelyre –, Brigitte kihívó közönnyel így szólt: „Felőlem… ahányszor csak jólesik!” – El akarom mondani neked, hogy mi dolgom ott. Egy remek vadászöltönyt csináltatok. Elsőrangú minőség! Mert a báró meghívott cserkészésre. Na… mit szólsz hozzá? – Legalább lesz min nevetni a nyulaknak… mielőtt valaki más eltalálja őket. Eugen Eis rándított egyet széles vállán – ugyan ki érti őt meg ebben a nyomorúságos fészekben! Hiszen ő itt mindennek felette áll. Egy Alarich von der Brocken keresi a barátságát, ősi kultúrájú emberek tisztelik-becsülik. Eugen Eis valaki lett! És a negyedik útjáról valóban hozott is magával egy pompás vadászruhát. A kocsmában
megjegyezte az egyik SA-legény: – Csak nem fog végül lepaktálni ezekkel az úri népekkel? Mire egy másik azt felelte: – Tudja ő, mi az álcázás! És egy harmadik: – Eugen lépre csalja az egész bandát! Amikor aztán a báró vadászhintaja megállt a ház előtt, az emberek ugyancsak megbámulták a hatalom helyi képviselőjét. Eugen lendületesen beszállt a kocsiba: fenyőzöld öltözékben, könyökén, térdén és az ülepén őzbőr díszítéssel, csillogó, hosszú szárú csizmában, távcsővel. Schlaguweit, aki ezúttal idejében ajánlotta fel szolgálatait, két lőfegyvert nyújtott át neki: egy medveölésre alkalmas mordályt meg egy kétcsövű sörétpuskát az apróvadhoz. – Pompás, pompás! – kiáltott fel Eugen láttán a báró. – Mintha csak a Vadászélet című lapból vágták volna ki! Maga valósággal elegáns lendületet hoz ebbe a vacak kis faluba! Eugen mosolygott, mint akit hájjal kenegetnek. – Nekem ebben a báró úr a példaképem. Már csak a lovagló öltönyei is… – Eis úr… maga igazi világfi. Nem kétséges, maga még jó néhány kapitális bakot fog lőni! Csodálatos éjszaka volt. Sugárzó holdfény árasztotta el a tájat: kiemelte a házak éles körvonalát, a csillagok ragyogtak, s a fákat mintha finom ecsettel rajzolták volna az égre. Ezen az éjszakán a nyugtalan Kusche bekopogott Neuber ajtaján. Eleinte merev óvatossággal csak általánosságokról beszélgettek: a közösség, az egyéni felelősség, a Maulenért érzett aggodalom… – Nagyon helyes – vélekedett Neuber. – Ami viszont az SA és a párt eddigi kapcsolatát… pontosabban a szervezéshez, vagyis a hozzám fűződő kapcsolatát illeti… – Azon lehet változtatni – biztosította Kusche. – Hisz tulajdonképpen ezért jöttem. Neuber nem árulta el, mekkora elégtételt érez, de tüstént kihasználta a kedvező helyzetét. – Sajnos az ilyesfajta együttműködésre többnyire csak akkor kerül sor, ha valami baj van. Igaz? – Ugyan… mi baj volna? – kérdezte Bubi Kusche hangsúlyozottan ártatlan hangon. – Én legalábbis nem tudok semmiről. – Nem? – kérdezte ugyanolyan ártatlan hangon Neuber. – De hát nem verte össze magát Jablonski? – Ki merészel ilyet állítani? – kiáltotta Bubi, és úgy szökött fel, mint valami gejzír. – Az egész falu erről beszél – válaszolta szelíden Neuber. – A szarháziak! Hogy mondhatnak ilyet… hisz nem volt ott senki, a kutyaúristenit! Neuber fölényesen mosolygott. Micsoda ostoba, ugató állat ez… nem olyan ellenfél, akit komolyan kell venni. Hát ezt most nem lesz nehéz kikészíteni.
– Bármikor hajlandó vagyok a gyümölcsöző együttműködésre – mondotta. – Hanem előbb nyilvánvalóan ki kell igazítani egy-két szépséghibát, elsősorban az SA tekintélyére gondolok. Tudja, alapjában véve nem az a lényeg, hogy magát csakugyan összeverték-e vagy sem… a lényeg az, hogy el tudják képzelni magáról. De hiszen ismeri a maulenieket. Felix Kusche keserűen bólintott. – Szóval úgy gondolja… hogy most valami meggyőző dologra van szükség? Jablonski miatt? Neuber elégedetten kulcsolta össze a kezét: hát ez megvolna. – Ha most sikerül két vállra fektetnie Jablonskit, megint az SA kerekedik felül Maulenben. – Ezt okvetlenül elintézem! – ígérte komor képpel Kusche. – Kitapossuk a belét annak a gazembernek… de ő az oka, magára vessen. * Előkészületek egész sora következett – végül pedig megtörtént az az esemény, amelyet „a láposi csata” néven írtak be Maulen történetébe. Az SA, Kusche vezetésével, elszántan munkához látott. Csakhogy a másik fél se maradt tétlen. Felix-Bubi Kusche mindig is az átütő erejű intézkedések híve volt.
– Egyszerűen kivonulunk, elfogjuk Jablonskit, behozzuk… és alaposan a lelkére beszélünk. Élénk helyeslés! Hiszen ez az SA-hoz méltó gondolat volt: kivonulás, támadás, kész! Schlaguweitnek azonban volt némi ellenvetése: – Jól hallottam? – kérdezte. – Hogy egyszerűen elfogjuk Jablonskit… hol? A Materna-tanyán? – Világos! Hát hol másutt? Vagy neked tán már most tele van a nadrágod? Schlaguweit ezúttal pontosan tudta, mit akar, Amadeus Neuber tájékoztatta, és ellátta tanáccsal. – Én csak azt szeretném, ha alaposan átgondolt haditerv szerint cselekednénk. És úgy gondolom, jobban tennénk, ha elkerülnénk Materna közvetlen birodalmát. – Mit akarsz ezzel mondani, te? Tán azt hiszed, majd egyszerűen meghívót küldünk Jablonskinak… és udvariasan fölszólítjuk, hogy jelenjen meg körünkben? Általános nevetés! Ám Schlaguweit nem tágított. – A Matetna-tanyán… először is ott van maga Jablonski, és ő háromnak számít. Aztán meg Materna is kitesz annyit, nem beszélve a sok lőfegyverről. Ráadásul ott az a két véreb is. Azonkívül legalább tizenöt lengyel tartózkodik a közvetlen közelükben. Ilyen túlerővel szemben nem győzhet az SA, a legjobb akarattal se. Erre már elnémult a nevetés. Sőt egy-két bajtárs, mintha még el is gondolkodott volna. Kusche az ajkába harapott, s ettől olyan igazi bubis képe lett. – Csak semmi fölösleges vérontás! – szólalt meg hirtelen az egyik bajtárs, a hangsúlyt a „fölösleges”-re téve. Végül aztán maga Kusche is belátta, hogy itt azért szükség van némi óvatosságra. A haditanács késő éjszakáig tartott. Közben vagy tíz láda sört elfogyasztottak. És az eredmény: Jablonskit bent a faluban kell elcsípni. De hogyan? Ezen újabb egy órát tanakodtak, míg végül Kusche rábukkant a megoldásra: – Tulajdonképpen egyszerűen meghívót, illetve behívót kap tőlünk. No persze nem közvetlenül az SA-tól, hanem valami semleges helyről, teszem azt a polgármestertől. Akkor biztosan nem fog gyanút. Schlaguweit ismét szólásra jelentkezett: – Lehetséges, hogy ebben az esetben eljön. De a kutyáit magával hozza – és azok a dögök majd jó
néhányunknak elveszik a kedvét a harciasságtól, annyi szent. A bajtársak újfent elnémultak. Természetesen mindenkor készen álltak a harcra, bárminő áldozatra hajlandók voltak, ha értelme volt ennek az áldozatnak. – Hát igen… ha véletlenül fönnállna a veszettség veszélye! Vagy csak a gyanú esete… akkor nyélbe üthetnénk a dolgot. Ez a megjegyzés Mielke bajtárstól származott, és biztosította scharführeri kinevezését. Kusche ugyanis kapva kapott az ötleten. – Nagyszerű ötlet, öregem, igazán nagyszerű! Meg fogjuk valósítani a javaslatodat. – De ehhez a csendőrre is szükségünk van. – Azon nem múlik – mondta Kusche, és diadalmas tekintettel nézett körül. – A csendőr benne lesz a dologban… csak ügyesen kell hozzákezdenünk. Tervük a következő volt: kellő időben bejelentést kell tennie valamelyik tekintélyes polgárnak, miszerint komolyan fennáll a veszettség gyanúja! Erre aztán megteszik az elkerülhetetlen intézkedéseket. Először: a gyanús ebet elkülönítik. Másodszor: elrendelik, hogy a többi kutyát kötözzék meg, illetőleg tartsák együtt őket minél kisebb területen, így aztán Jablonski őrző nélkül marad – és gyerekjáték lesz elcsípni. – Reggel mindjárt nekilátok – mondta Kusche –, és alaposan meggyúrom a csendőrt… aztán nekigyürkőzhetünk. Kusche csak egyvalamire nem gondolt: hogy abban a pillanatban, amikor a csendőrt belevonja a
dologba, a lányát is számításba kell vennie. Mert ha már Sabine tud róla, fellármázza Maternát és Jablonskit is. * A „Jablonski-akciót” néhány nappal el kellett halasztani, mert az SA-tagok egy részére, s köztük a parancsnokra is, másutt volt sürgősen szükség – éspedig Allensteinben. A Bachus lelkész ellen indított perben. Felkapaszkodtak hát egy teherautóra, és elszáguldottak, különböző dacos nótákat énekelve. A bírósági épület előtt felsorakoztak, zárt alakulatban vonultak be a tárgyalóterembe, és ott elfoglalták az első padsorokat. Rajtuk kívül Maulenből csak Materna jelent meg a tárgyaláson. Igaz, őt nem idézték meg, de mégis ott akart lenni. Egyébként is ő fizette dr. Rogatzkit, a védőt. – Képzelje el, Materna úr, hogy lottón játszunk – mondta a védő. – Körülbelül olyan esélyeink vannak. Ha nyerünk, bámulatos szerencsénk lesz. A beavatottak tudták, hogy Rogatzki az „utolsó igazak”-hoz tartozik. De különösebben merész ugrásokat már nemigen kockáztathatott a nyaktörés veszélye nélkül. – A különbíróságok elnökei általában nem éppen emberségesek – jegyezte meg keserű mosollyal –, de ez olyan, mint egy gép, amit jól megolajoztak. Hamarosan meggyőződhet erről. Ám dr. Krüger, a törvényszéki bíró inkább jóindulatú embernek látszott: sima, rózsás arcbőre volt, mint a csecsemőnek, nyájasan szemlélődő, sétáló tekintete, selymes-puha hangja. – Azt hiszem – mondta, miután megnyitotta a tárgyalást –, ez világos, érthető eset, bizonyára röviden végezhetünk. Figyelmesen tekintett a hallgatóságra, és így folytatta: – Az ilyen esetekben általában a nyilvánosság kizárása mellett vagyok, de most feltételezem, hogy a hallgatóság kivezényelt küldöttségekből áll, amelyek állampolitikai műveltségre törekszenek. Egyelőre nem zárok hát ki senkit a tárgyalásról… de felszólítok mindenkit, hogy tanúsítson e
bíróság méltóságához illő magatartást. Csak most pihentette meg tekintetét a vádlotton. Bachus lelkész lehajtott fejjel állt két rendőrségi tisztviselő között, akik vaskos cölöpként fogták közre. Látszott, hogy nagyon szenved. – Akár egy üres zsák – fordult Kusche szakértő hangon bajtársaihoz. – És mi még fölnéztünk rá valamikor! Krüger föltette a vádlottnak a szokásos bevezető kérdéseket, aztán lomha mozdulattal átlapozta a periratot. Biztos volt a dolgában, valószínűleg már meg is beszélte fölötteseivel a büntetés mértékét; az ügyvéd szerint ez egyáltalában nem volt lehetetlen. – Vádlott – kérdezte szelíden Krüger –, itt fekszik a bíróság előtt egyik prédikációjának a fogalmazványa. – Maga írta ezt? – Igen. – El is mondta a templomban? – Igen. A védőnek nagy keservesen sikerült csak észrevétetnie magát, de végül engedélyt kapott a szólásra. – Engedje meg a tisztelt bíróság, hogy felhívjam szíves figyelmét a következőkre: először is védencem sohasem tagadta, hogy a prédikációt, úgy, amint itt írásba van foglalva, meg akarta tartani. Csakhogy – és ez a második pont – nem volt alkalma, hogy végig elmondhassa. Ebből az következik… – Semmi, ügyvéd úr. Legalábbis semmi lényeges nem következik. – Krüger arcán sajnálkozó mosoly jelent meg. – Tényként csak azt szögezhetjük le, hogy vádlott ezt a prédikációt megírta, és elmondta, lényegtelen, hogy az egészet-e vagy csak egyik részét. És annak sincs semmi jelentősége,
ha a vádlott esetleg azt állítja, hogy nem volt tudatában annak, milyen hatása van egy pap kijelentéseinek. – De nekem tanúim vannak, akik hajlandók vallomást tenni arról, hogy ennek a prédikációnak semmi káros hatása nem volt. Ebben a pillanatban felugrott az államügyész. – A vádnak is vannak tanúi – elég nagy számban! Akik eskü alatt vallják az ellenkezőjét! Krüger bíró barátságos mozdulattal legyintett. – Mi szükségünk tanúkra – ha egyszer cáfolhatatlan bizonyítékokkal rendelkezünk. Felkérem az ügyész urat, szíveskedjék felolvasni a rendelkezésére álló dokumentumot. Az ügyész olvasni kezdett – monoton hangja időnként, egy-egy mély lélegzetvétel után, valósággal parancsoló hangsúlyt kapott, természetesen mindig a kényes részleteknél. Rogatzki ügyvéd buzgón közbevetette: – Szeretném felhívni a tisztelt bíróság figyelmét… – Felesleges! – mondta Krüger szelíden, minden támadó hangsúly nélkül, inkább megértően. – Tökéletesen el tudom képzelni, miféle érveket szándékozik felhozni. Például, hogy minden a hangsúlytól függ és ehhez hasonlókat. De mire jó mindez? A szöveg itt van előttünk, hitelessége bizonyítást nyert. A vádlott ennek nagy részét valóban elmondta – legalább kétszáz ember jelenlétében. Ezzel a tényállás – befolyásolás kísérlete széleskörű nyilvánosság előtt – kétségtelen. – De nem mindenki értette úgy ezt a prédikációt, ahogy itt, ilyen körülmények között a tisztelt bíróság értelmezi. – Biztos, hogy nem mindenki, de a nagy részük föltétlenül. – Különben soha nem került volna sor erre a spontán letartóztatásra a templom kellős közepén. – Így is van! – szólt közbe lelkesen Kusche. A bajtársai pedig élénk tetszésnyilvánításra készültek.
A bíró azonban fölemelte a kezét. – De kérem! – mondta megvető hangon, aztán belemosolygott a hirtelen beálló csendbe. – Jól van. Leszögezhetem tehát a következőket: még ha nem prédikációról, hanem levélről volna is szó – és még ha az a levél el sem jutott volna a címzetthez –, akkor is alaposan kimerítené a bűntény fogalmát. Ezzel aztán be is fejezte. Amit még az ügyvéd megpróbált elmondani, az úgy hangzott, mintha hullámverésbe kiáltaná bele. Bachust magát meg se kérdezték – ott ült, kezét összekulcsolva, szürke arccal. Nem látott senkit. Krüger bíró végezetül kihirdette az ítéletet, elnéző, jóindulatú, előzékeny hangon, rózsás arcát kissé oldalra hajtva, álmosítóan kántáló ritmusban. – Tízévi fegyház. * Az a nap, amelyet később „a csata napjának” neveztek, elég nyugodalmasan kezdődött: Mielke, a tréfás SA-legény fölkereste Gäbler csendőrt, éspedig, amint nyomatékosan kijelentette: mint fiatal gazda. Gäbler csupasz felsőtesttel állt az udvaron, éppen mosakodni készült. Mindig gondosan tisztálkodott, és most a kinti hőmérséklet kedvezett ennek. – No – kérdezte nyájasan tréfálkozva –, letartóztassak nektek valakit? Mielke bizalmaskodó vigyorral nézett rá. – Most csak egy kutyáról van szó… az én kutyámról. Sajnos agyon kellett lőnöm. – Végelgyengülés? – Nem. Meg akart támadni. Közben behúzta a farkát, és habzott a szája. A csendőr gyorsan megtörülközött. – Talán veszett volt!
– Ez az – mondta Mielke. – Éppen emiatt jöttem. – Akkor tüstént intézkednem kell! A csendőr röviden átgondolta, mi is a tennivaló. Először is: felvenni az egyenruhát! Azután szemrevételezni az agyonlőtt ebet; s csakugyan, egész csomó hab volt még ekkor is a szerencsétlen állat száján. A következő lépés: felhívni a körzeti állatorvost. Az eleinte hallgatott, aztán megszólalt, de érezhetően ásított közben: – Gyanús? No igen. Talán. Valószínűleg átmegyek még a nap folyamán, de lehet, hogy csak holnap. Addig is: elkülöníteni az összes kutyát! Figyelmeztető táblákat kitenni. Magára bízom a dolgot. Bízhatta is. A csendőr értesítette a polgármestert, és megmondta neki, hogy figyelmeztetni kell a lakosságot. Ezután fölszereltette a táblákat – összesen négyet: mind a négy égtáj irányában egyetegyet, a következő szöveggel: Veszettség-veszély! Minden eb megkötözendő. Kóbor ebek agyonlövetnek. A helyi rendőrhatóság Az intézkedés híre hamarosan eljutott a Materna-tanyára is – természetesen Sabine révén. A kislány, mialatt kivette részét a kiadós reggeliből, töviről hegyire elmesélt mindent.
Mielke kutyájáról van szó… az utóbbi hetekben már mozdulni is alig tudott. Legfőbb ideje volt, hogy megkapja a kegyelemlövést. – A veszettség cudar dolog – vélekedett aggodalmas képpel Jacob. – Megyek, bezárom a kutyákat. – Milyen különös – szólt tűnődve Materna. – Én ismerem Mielke kutyáját… abba már csakugyan hálni járt a lélek. Csakhogy az ilyen vén állat nemigen kapja meg a veszettséget… nem is beszélve arról, hogy errefelé még sose fordult elő ilyesmi. Nálunk inkább az emberekre veszélyes. – Ez a Mielke aztán nagy tréfamester – mondta Sabine, és megszagolgatott egy kanál mézet. – Még a döglött kutyájával is borbélyosdit játszik… egymagában! Alfons Materna előrehajolt. – Magyarázd meg részletesebben, amit mondtál. – Szóval az úgy volt – kezdte beszámolóját Sabine –, hogy éppen indulni akartam az iskolába, mikor lövést hallottam. Persze rögtön odaszaladtam, a sövény mellé. Egyszer csak meglátom Mielkét – borotválkozóecsetet tartott a kezében. Előtte a döglött kutya. És Mielke beszappanozta a kutyát! – Nem, ez nem lehet igaz – kiáltotta elképedten Jablonski. – Talán nem hiszed el, amit mondok? – kérdezte megdöbbenve Sabine. – De, elhiszem! – biztosította sietve Jablonski. – Mért ne lehetne igaz! – vélekedett Materna. – Itt, Maulenben nem tudsz olyan ostobaságot kigondolni, hogy a valóság túl ne tenne rajta. Ebben a pillanatban megjelent a községi szolga – egy durva, kék zsávolyruhába öltözött ember, egy járadékos hadastyán, aki még nagy buzgalommal töltötte be a hivatalát. – A polgármester úr kéreti Jablonski urat a létszámlisták ellenőrzése végett – közölte. – Délután négy és öt között. Megkapta Maternától a szokásos pálinkaadagot, aztán csoszogó léptekkel indult visszafelé. – Különös véletlen… ugye? Jablonski az ételmaradékokkal a kutyákhoz küldte Sabinét. A kutyák szűköltek örömükben. – Kezdem már érteni – szólalt meg ekkor Jablonski. – A kutyáim nélkül félember vagyok. Ezek ki akarnak készíteni! De a jó krisztusát neki! Én miszlikbe aprítom valamennyit!
– Csak nem nélkülem, ha szabad kérnem. Mert lehetséges, Jacob, hogy ez lesz az a pillanat, amire már olyan régóta várunk. Akkor pedig nem szabad félmunkát végeznünk – mondta Materna. * Ezután – mindkét részről – kisebbfajta stratégiai megmozdulások következtek. A feltételek kedvezőeknek látszottak. Eugen Eis ugyanis Alarich von der Brocken bárónál időzött. Már megint „ivászatot” tartottak „a nemes vadászok baráti körében”. A hangulat ígéretes volt. Egyes szemtanúk szerint Alfons Materna ezalatt – ünneplőben! – Elisabeth bárónő társaságában tartózkodott. Állítólag az úgynevezett kastélyparkban andalogtak, sőt egymás kezét fogták, fényes nappal! Amadeus Neuber szükség esetén tanúkkal tudta volna bizonyítani, hogy a kérdéses időben az avatásra készülő Hősök Hindenburg alatt című darabját írta. Alcím: Mazuria szívében ütött az óra. És éppen most, amikor a múzsa oly hevesen arcon csókolta, most állított be hozzá Sabine Gäbler, mondván, hogy látni szeretné a görög vázaképeket. Neuber szinte szórakozott mozdulattal nyújtotta oda a könyvet a kislánynak.
A csendőr ezalatt körzete legkülső szögletében időzött Maulentől öt kilométerre. Schlaguweit éppen bekúszott a bába ágyába, aki mindig mindenkit szívesen látott. A parasztok zöme a földeken munkálkodott, a többi mauleni polgár meg feltűnés nélkül házába húzódott, a falut ugyanis ellepte az SA. Az alakulat, Felix Kusche kipróbált parancsnoklása alatt, készenléti állásba helyezkedett – félkörben a községháza körül. Egy tartalékcsapat a kocsmában várakozott, egy másik, amelynek a fő támadást kellett végrehajtani, a tűzoltószertárban. Akik a közelharcra voltak kiszemelve, tervszerű elosztásban a főtéren tartózkodtak: kapualjakban, fák mögött, a templom falánál, az emlékműnél és az iskola mögött. A csatatervet valósággal klasszikus egyszerűség jellemezte: ha Jablonski bemegy a községházára, összeszorul körülötte a hurok. Ha kijön, következik a nyájas meghívás. Utána haladéktalan elszállítás és végül a hatékony puhítási művelet. Az akció láthatólag tervszerűen folyt le. Jablonski ugyanis rendkívül pontos volt. Kusche pontosan tizenhat órakor megállapította, hogy megjelent a faluban. – Most elkapjuk, annyi szent! – suttogta örömmel. A bajtársakat módfelett megnyugtatta, hogy így, kutyák nélkül látják Jacobot végigporoszkálni a falun. Harci készségük nőttön nőtt. Ámde Jablonski, bár bement ugyan a községházára, de tán egy percig, ha ott tartózkodott, aztán átment az épület hátsó frontjára, kinyitotta az egyik ablakot, és kiugrott rajta. Az ott elhelyezett őrszem rémülten kitért az útjából, aztán vadul ordítozni kezdett: – Elszökik! Fogják meg! Kusche rendkívüli lélekjelenlétről tett tanúságot. Előugrott az emlékmű mögül, mintha katapult röpítette volna ki. – Utána, emberek! – kiáltotta, aztán parancsba adta az alárendeltjének: a tartalék azonnal kövesse! – és példamutatóan futásnak eredt. – Előre, bajtársak… rohamra! Jacob Jablonski minden különösebb sietség nélkül átmászott két kerítésen, aztán déli irányba ügetett, a Kutyaréten át. Közben, mintha légszomjjal küszködött volna, időnként megállt. A dübörgő SA-lépteket figyelte. – Vágjátok el az útját! – kiáltotta embereinek Kusche. – Rohamcsapat ívben balra, tartalék jobbra! Fogóba szorítani a nyírfaligetnél! Közelharcosok előre, utánam! E parancsok élesen bizonyították Bubi vezéri tehetségét, katonai szemszögből nézve célszerűek, logikusak és szabatosak voltak. Azt azonban Kusche nem tudhatta, és még csak el se tudta képzelni, hogy Alfons Materna is el tudta képzelni, mi játszódik majd le az ő, Bubi Kusche agyában, és ennek
megfelelően tervelt ki mindent előre. Jacob Jablonski tehát a nyírfaligetbe ügetett, amely már Materna birtoka volt. Az SA pedig a győzelem biztos tudatában – utána. Kusche lelkesítő kiáltásai közepette három oldalról nyomultak a centrális pont felé, ahol a falka a vadat sejtette. – Megvan! – üvöltötte Kusche. – Kötözzétek meg! Vigyétek el! Diadalmas üvöltés volt ez, hiszen a nyírfaliget közepén ott állt Jablonski – az SA gyűrűjében. Sikerült katlanba zárni a gazembert! Ekkor azonban – az SA körül – a bokrokból és mélyedésekből vagy húsz markos legény bukkant elő – a lengyelek. És velük a kutyák. A csapat élén pedig egy tölgyfahusángot suhogtatva Alfons Materna: – Hogy mertek betörni az erdőmbe? Most aztán megtanuljátok, hol lakik a mazuriak istene! – kiáltotta, és már készült is az első csapásra. – Rajta, lássátok el a baját ezeknek az útonállóknak! Emberei teljesítették a parancsot – miközben Maulenben minden ment tovább a maga útján. A polgárok serényen dolgoztak – csak egy kívánság égett bennük: hogy ne legyenek tanúi semminek!
És nemcsak Uschkurat, a polgármester mosta kezeit ártatlanságában. Amadeus Neuber nem állhatta meg, hogy fel ne olvassa Sabinénak a darab éppen elkészült tizenharmadik jelenetét: Hindenburg beszélgetését Ludendorffal – a térképasztal fölött. Imigyen szól egyik hadvezér a másikhoz: „Aki ennyire szívén viseli a haza sorsát, az csakis igazat szólhat – és annak tettei mérföldkövek lesznek az emberiség történetében!” Sabine unatkozva hallgatta egy ideig, aztán eltűnt, még mielőtt Amadeus a többi jelenetet is felolvashatta volna. Eugen Eis merész lovasként produkálta magát a bárónál. Bemutatta, hogyan pattant nyeregbe riadó alkalmával a világháború idején. A nyerget egy öblös karosszék helyettesítette. Eis, új barátai lelkesítő kiáltásai közepette nekifutott, elrugaszkodott az anyaföldtől, de nem ugrott valami szerencsésen. Eltörte az egyik lábát. Eközben Alfons Materna – emberei körében – a harcmezőn állt, és a helyzetet mérlegelte. Az SAt menekülésre kényszerítették. Néhány sebesült is akadt, köztük Kusche – őt Materna személyesen vette gondozásba, ami Bubinak nyilvánvalóan nem vált előnyére. – No, ezek nem jönnek vissza egyhamar – vélekedett Jablonski, és közben elismerően simogatta a kutyáit: alapos munkát végeztek. Materna végigmustrálta harcostársait – komoly sérülés nem történt, mindössze néhány horzsolás vagy ütéstől származó daganat. Wollnau kormányfőtanácsos különösen lenyűgöző látványt nyújtott, magas homlokáról folyt a vér, és ő meghatóan büszke volt sebesülésére. – Ha ebben a helyzetben mint jogász adhatnék néhány tanácsot… – Köszönöm – mondta mosolyogva Materna –, de nem szükséges. Bízvást számíthatunk arra, hogy egyetlen törzsökös germán sem fogja bevallani, hogy vereséget szenvedett. Ha mi most nem játsszuk meg a győztest, és lehetőleg bagatellizáljuk a történteket, elképzelhető, hogy az SA nem is jelenti tovább a dolgot, és hallgatni fog – bár fogcsikorgatva. És úgy vélem, beletelik még egy kis időbe, mire ezeknek a hősöknek újra kedvük kerekedik hasonló kalandra. Minden ünnepet a maga idején kell megülni – még ha némelyeknek nem is jut már idejük ezen a földön az ünneplésre. Kissé elfogódottan üldögéltek az SA tagjai – középen a sebesültek. Egyik bajtársuk, aki egészségügyi kiképzésben is részesült, jó néhány ideiglenes kötést rakott fel. Kusche meg éppenséggel hordágyon feküdt – a helyiség közepén álló nagy asztal tetején. Már értesítették Gensfleisch doktort, s minden pillanatban várták az érkezését. – Mégiscsak győztünk! – hörögte Felix kimerülten, elhaló hangon. – Ha nem is volt teljes
győzelem. Erre természetesen számtalan indokot találtak. Először is a nap olyan vakítóan tűzött a szemükbe. Aztán az az ingoványos talaj, hát nem kicsúszott folyton a lábuk alól? No, meg az ütőszerszám is túl kevés volt! Hiszen a dísztőrrel gyakorlatilag semmit sem kezdhettek. No, meg azok a kutyák! Lelkes állatbarátok lévén, mégsem bánhattak velük embertelenül. – Nem is beszélve a szervezésről! – jelentette ki Schlaguweit, aki arra hivatkozott, hogy egy közeli hozzátartozója súlyos betegsége miatt nem vehetett részt az akcióban. – A szervezésben bizony komoly hiányosságok mutatkoztak.
– Most nekem tesz érte szemrehányást! – nyöszörgött Bubi Kusche, miközben szenvedő ábrázattal lehunyta a szemét. – Én ezt nem érdemeltem meg. A további összezördülések egyelőre elmaradtak, mivel megjelent Gensfleisch doktor – ügybuzgalommal eltelve. – Nocsak! – kiáltotta már az ajtóban. – Miféle ünnepség folyik itt? Kurtán szemügyre vette a harcosokat, és megállapította a diagnózist: egy koponyatörés, két agyrázkódás, három bordatörés, négy ütéstől eredő sérülés, öt horzsolás, hat hólyagos dudor. Öt esetben a „kórház” mellett döntött – az ötödik közülük Kusche volt. – Komoly? – kérdezte Schlaguweit, akit ez szerfölött érdekelt. – Hát bizony eltarthat két-három hónapig – mondta az orvos – talán még tovább is. – Kövessen el mindent, ami csak lehetséges! – kérlelte lendületesen Schlaguweit. Az orvos kórházba szállíttatta a sebesülteket. Utána sürgősen Gross-Siegwaldéba kellett mennie. – Vadász–, illetve lovas-baleset! – jelentette a báró. Gensfleisch doktor egy heverőn fekve találta Eugen Eist, aki férfias mosolyt préselt ki magából, és a lábára mutatott. Három nemes és egy polgári egyén állt körülötte. – Enyhe narkózist alkalmaztunk – mondta a báró, és a szeszes üvegek ütegére mutatott. Az orvos behatóan szemügyre vette a palackokat, aztán felragadta az egyiket, a Fekete-erdőből származó málnabor volt. A báró elismerően bólintott. Gensfleisch doktor lassan, megfontoltan ivott, csak utána szentelte figyelmét a betegének. – Nincs nagy baj – mondta –, csak egy kis lábtörés. Néhány hét gipszben… és nyoma se marad. – Hetek? – kérdezte Eugen, és felült. – Lehet, hogy hónapok… ha nem viselkedik értelmesen. – Kövessen el mindent, amit csak lehetséges! – kérlelte ezúttal a báró, ugyancsak némi lendülettel. Széles mozdulattal az orvos vállára tette a karját, és félrevonta. – Csak mindent a legalaposabban, doktor úr! Ne takarékoskodjék az idővel! Semmit nem szabad elhamarkodni! Végtére is a legfőbb az egészség. – Tulajdonképpen mi történt itt? – kérdezte bizalmas hangon az orvos. – A fél falut kórházba kellene szállítani. – Azt a felét, amelyik oda való, remélem! – Így valahogy – mondta óvatosan az orvos. – Rajtam bizonyosan nem múlik – az egészség érdekében minden áldozatra hajlandó vagyok. – Amiből nem lehet kára, doktor úr! Az esetleges kiadásokat korlátlanul fedezem. – Ezt már szeretem hallani – jelentette ki Gensfleisch. – És szívből remélem, nem ön itt az egyetlen, aki ennyire szívén viseli a nép egészségét. A báró felnevetett. – Úgy látom, helyes nyomon jár, doktor. Adja át kérem üdvözletemet Materna úrnak, és mesélje el neki az én kedves vendégem, Eugen Eis lovasbalesetének körülményeit… azt hiszem, érdekelni fogja. Gensfleisch doktor beült zörgő kisautójába, és a Materna-portára hajtott. Jacob Jablonski fogadta.
Amikor a doktor felajánlotta orvosi szolgálatait – mintha ez idő szerint mi sem lenne természetesebb – Jacob elképedve és bizalmatlanul azt kérdezte: – Micsoda? Nekünk semmiféle orvosra nincs szükségünk! – És egyébként sincs szükségük semmire? Esetleg egy jó barátra?… – Az ilyesmi ritka dolog manapság – mondta megfontoltan Jacob. Aztán vizsla szemmel fürkészte
az orvost. – Jó, akkor bejelentem. Alfons Materna tüstént megjelent, vendégét odújába kísérte, és azt kérdezte tőle: – Hogy jutott eszébe, hogy orvosra volna szükségünk? Az orvos beszámolt – pontos adatokkal – SA-pacienseiről. Materna figyelmesen hallgatta. – Minden jelenségnek megvan a maga oka – fejtette ki azután véleményét az orvos. – Egy vérző koponya, hogy úgy mondjam, ritka jelenség önmagában, hiszen ha valaki odavág, többnyire maga sem marad sértetlen. – E tekintetben általában a koponya keménysége a mérvadó – mondta Alfons Materna, és mosolyogva nézett maga elé. – Ugyan mit számít Mazuriában egy kis csetepaté? Egyfajta népszórakozást! – A maga számára feltehetően azt. Mindenesetre egész derekasan vagdalkoztak az emberei. – Talán az SA nyilatkozott így? – kérdezte fejét felkapva Materna. – Azok óvakodni fognak, hogy bármit mondjanak erről. – Hallja-e, doktor, azt hiszem, kipróbálhatná egyszer a ribizkeboromat… melegen ajánlom. – Materna látta, hogy az orvos bólint, odament hát a faliszekrényhez, és elővett egy palackot meg két poharat. – Szóval kezelésben részesítette a sebesülteket. Köztük néhány SA-tagot, ami természetesen semmi különöset nem jelent – véletlen, semmi több. Talán: könnyű sérülések honvédelmi jellegű testedző gyakorlatozás közben, az ilyesmi egészen jól hangzik bizonyos fülekben. – Nagyon szívesen terjesztem ezt a változatot, Materna úr. Materna fölemelte a poharát. – És minek tulajdonítsam ezt az előzékenységét, doktor? – Annak, hogy imponál nekem, amit maga itt véghezvisz! Materna figyelmeztető tekintetet vetett az orvosra. – Doktor úr – mondta –, én nem csináltam semmit, ami említésre méltó volna. – Nem bízik bennem? Gensfleisch doktor középtermetű férfi volt, arca ránctalan, tekintete fáradt, s kezének örökös mozgása idegességre vallott. Nyugtalanul felállt, és így folytatta: – Természetesen joga van ahhoz, hogy bizalmatlan legyen velem… ehhez mindenkinek joga van a mai világban. És végtére előfordult már, hogy csukott szemmel állítottam ki bizonyos halotti bizonyítványokat. – Azt hiszem, tudom, milyen nehézségekkel kell megküzdenie. Miért akar hát még több bajt magának? – Szeretnék már megint elégedetten vigyorogni egy kicsit, ha csak titokban is. Ezt csak megértheti. Egyébként, azt hiszem, magára átkozottul nehéz napok várnak, Materna úr. Megpróbálja biztosítani magát – nagyon helyes. De hát elegendő ez? – Úgy látom, volna valami javaslata. – Azt hiszem, valamiképpen ellensúlyozni kellene, hogy az SA-t agyba-főbe verték – akkor tán lecsillapodnának ezek a fickók. Javaslatom a következő: egyszerűen kitalálunk néhány beteget itt, maguknál. – Jól van – mondta Materna és mélyen becsúszott karosszékébe –, ha mindenáron részt akar venni a játékban… de akkor máris. Mit szólna a specialitásához… egy halotti bizonyítványhoz? Gensfleisch doktor egy pillanatig hitetlenül, csodálkozva nézett Maternára. Azután előhúzta
levéltárcáját, kinyitotta, és kivett belőle néhány papírlapot. – Mindig tartok magamnál néhány szükséges űrlapot… ez most együttjár az orvosi gyakorlattal. Már a hivatalos pecsét is rajta van.
– Tegye el, doktor! – szólalt meg Materna. – Nem akarom, hogy később megbánja az ajánlatát. Az orvos azonban már ki is töltötte az egyik cédulát. – Milyen nevet írjak rá? – Wollnowski – mondta Materna. – Erik Wollnowski. – És a halál oka? – Amit akar. – Tehát a körülményeknek megfelelően, írjuk azt, hogy: többrendbeli koponyaalapi törés, agyi bevérzések. Ez hitelesen hangzik. És feltétlenül meglesz a hatása – hiszen megmenti az SA becsületét. Sőt, alkalomadtán még kellemetlen is lehet az SA-nak. Hisz az a pár csonttörés semmiség egy hullához képest! – Magának meg, doktor, bizonyos körülmények között az állásába kerülhet. – Materna elvette a halotti bizonyítványt, amit az orvos lomha mozdulattal nyújtott feléje. – Maga a fejével játszik! – Már évek óta… csak szerencsére senki sem tudott róla. Van még valami kívánsága? – Akarja tudni, mi a szándékom ezzel a halotti bizonyítvánnyal? – Nem feltétlenül… talán majd később, ha minden rendben lesz. – Hogyan köszönjem meg, doktor? – Adjon egy üveggel abból a nagyszerű ribizkeborból… de lehet három is. – Most csak három… mondta Materna. – Hogy minél hamarabb eljöjjön újra. * Amikor Amadeus Neubernek tudomására hozták, hogy a hatalom helyi letéteményese, Eugen Eis Ortsgruppenleiter vadászbaleset következtében egyelőre nem vehet részt a közügyek intézésében, hálát adván a jóságos gondviselésnek, kis időre lehajtotta a fejét. Most ő parancsol egész Maulenben! Első hivatalos cselekedete, melyet „mint az ügyek vitelével megbízott helyettes pártvezető és a hatalom letéteményese” végrehajtott, az volt, hogy taktikai okokból meglátogatta Eugen Eist. Ez utóbbi az ágyban feküdt, lábán súlyos gipszkötés – a kórházba szállítás ötletét erélyesen elutasította. – Hogy történhetett ilyesmi! – kiáltotta Neuber. – De hiszen ez keserves dolog! Elég soká tart, azt gondolom… vagy nem? – Ugyan! – morogta Eis. – Olyan a természetem, akár a medvének. Sose mustrálgasson olyan kíváncsi szemekkel, Neuber… még jó ideig nem adom be a kulcsot. És továbbra is mindenen rajta tartom a szemem – ezt csak úgy, a miheztartás végett mondom. – Ha a párt vezetésére gondol… amiatt nyugodt lehet. Ott minden a maga szellemében fog történni. Kezeskedem érte! – Még mit nem! Ragaszkodom ahhoz, hogy mindenről tájékoztasson, a legapróbb részletekről is! – Hát persze! – biztosította Amadeus Neuber, aztán „mielőbbi gyógyulást” kívánt, és elpárolgott. A pártházba ment. Az első látogató, akit fogadott, Ernst Schlaguweit volt. Pöffeszkedve megállt az ajtóban, köszöntésre lendítette jobbját, és így szólt: – Fogadja őszinte jókívánságaimat! – aztán bizalmaskodva hozzátette: – Ezt jól megcsináltuk, mi? Végre friss szelek fújnak majd Maulenben. Neuber felszólítására leült, és minthogy súlyt helyezett arra, hogy rendkívül odaadó benyomást keltsen, várt, míg Neuber megszólítja. Ez hamarosan meg is történt. – Mi újság az SA-nál? – Ismét bevetésre kész!
– Kiesés? – Öt fő hosszabb időre alkalmatlan a szolgálatra. Köztük Kusche bajtárs. – Szomorú! De sajnos, úgy tudom, ő maga sem egészen vétlen a dologban. Mindenesetre igyekszünk jóra fordítani az ügyet! Schlaguweit sejtette, hogy mi következik ezután, és nem tévedett. Neuber megbízta az SA vezetésével. – Először megbízás alapján. Aztán majd megszerezzük az illetékes fórumok hozzájárulását. – Köszönöm a bizalmat! – mondta Schlaguweit, és kifejezéstelen birkaarca elvörösödött. – Sose felejtem el, Neuber testvér! – Remélem is – jelentette ki Neuber. – Mert most végre sor kerül itt, Maulenben arra, amire már olyan halaszthatatlanul szükség volt: a fenntartás nélküli együttműködésre. Fogjunk is hozzá mindjárt. Milyen tervei vannak az SA-nak a közeljövőre nézve? – Amit a pártvezetés szükségesnek tart! Ez a válasz örömmel töltötte el Neubert. Az az új szellem nyilvánult meg benne, amelyre ő maga is törekedett. Egyedül uralkodott hát egész Maulen fölött! – Talán jó volna, ha először is alaposan ellátnánk a baját ennek a Maternának – vélekedett Schlaguweit. Amadeus Neuber némi csodálkozással hallgatta a javaslatot. – No persze – mondta türelmesen – továbbra is Alfons Materna a listavezető azok között, akiket le kell terítenünk. De nem olyan sürgős… előbb még más, szebb feladatok várnak ránk. – És mi az, ha szabad kérdeznem? – A nagy népünnepély, Schlaguweit… a dicsőséges tannenbergi csata huszonötödik évfordulója alkalmából! Most már nincs előttünk semmi akadály! * Fenyegető hír érkezett a faluba a Materna-tanyáról: egy halott fekszik odakünn! A kézitusa áldozata. Eleinte – amint Alfons Materna várta is – az egész SA büszke volt erre a hullára. Harci ereje igazolásának érezte. Lám, milyen súlyos veszteséget okoztak az ellenségnek! Csupán Amadeus Neuber ismerte fel: a dolog csöppet sem veszélytelen. Haladéktalanul magához rendelte Ernst Schlaguweitet, és így szólt: – Az SA tüstént teljes fedezékbe vonul! Schlaguweit azonban nem látta be, hogy szükség van erre. – Az embereim meg akarják ünnepelni a győzelmet… és egyben a szolgálatba lépésemet is! – Ostobaság! – kiáltotta Neuber. – Legyetek szívesek visszavonulni… és egy szót se tovább erről az egész ügyről! Pofa be! Világos? – Igenis! – nyögte ki Schlaguweit, és addig tördelte a kezét, míg ropogni nem kezdtek az ujjai. Neuber kissé nyugtalanul nézte, úgy látszik, ennek az embernek meglepően bonyolult a lelkivilága. Türelmesen magyarázni kezdett hát neki: – A sebek begyógyulnak. Mindenki hazakerül egyszer a kórházból. De a halott! Méghozzá Materna keze közt! Ebből még kínos meglepetések lehetnek… ha nem vigyázunk. A legnagyobb meglepetés azonban mégiscsak az állítólagos hullát érte: Alfons Materna szó nélkül átnyújtotta neki a halotti bizonyítványt. Wollnau nem hitt a szemének.
Jablonski közben két lengyel segítségével már össze is tákolta a koporsót a pajtában. Egyszerű feketére festett fenyőfából, bádog-veretekkel, öntöttvas fogókkal. Amint elkészült, telerakták
kövekkel, és lezárták. – Mi ez? – kérdezte döbbenten Erich Wollnau. – Miért nyilváníttatott halottnak? – Mert számunkra ez idő szerint a halott Wollnowski a leghasználhatóbb. Wollnau a fejét csóválta. – Tudja, hogy mikor Eis beleártotta magát a dolgainkba, egyszeriben fölfedezte magát. Először beérte a fenyegetőzéssel – aztán a báró elterelte a figyelmét. De most bőven van ideje az elmélkedésre. És nem tudhatjuk, hogy mit főz még ki a helyettese. Wollnau lassanként felfogta, mit vár tőle Materna. – Úgy érti… lejárt az időm Németországban? – Sajnos, kormányfőtanácsos úr. Attól tartok, nem kezeskedhetem tovább a biztonságáért itt, Maulenben… sőt, a magaméért sem, amíg maga itt van. – Mikor kell indulnom? – Ma éjjel. Magam viszem a tanácsos urat a lengyel határra. Megnyugtat az a tudat, hogy a barátaimnál lesz. Grienspan örömmel várja. Wollnau szomorúan nézett Maternára. – Nem szívesen megyek… nehezemre esik. De tiszteletben tartom az indokait. Ha Erich Wollnau eltűnt, és Erik Wollnowski meghalt, rendben lesznek a hivatalos akták. Rendben lesz a számla. – Úgy van. Bár még nem tudom, mikor nyújtom be. Most mindenesetre van egy halottam, az SA jóvoltából. Ki tudja, mennyit ér. – Nagyon különös. – A kormányfőtanácsos láthatóan kiegyezett sorsával. – Furcsa érzés… talán soha többé nem találkozunk. – Hogy jut eszébe ilyesmi? Csak nem képzeli tán, hogy egyszerűen lemondok egy ilyen értékes munkatársról, mint maga? Hiszen már be is kalkuláltuk a tanácsos urat… szállítási vállalatomnak nagy hasznára lesz az ilyen kiváló képességű munkatárs. Wollnau szeme reménykedve csillant fel. – Ez a legszebb búcsúajándék, amit csak adhat. – Ugyan! Egyszerűen csak kihasználom a tanácsos urat! Hisz nem egykönnyen szerzünk még egy ilyen kiváló tanácsadót, szervezőt, aki annyi nyelven beszél, mint a tanácsos úr. Materna ezután beavatta Wollnaut a szállítási vállalkozás részleteibe. Elmondta neki, hogy ez magánvállalat, két tulajdonossal: ideát Materna – odaát Grienspan. A tőke mindkét helyről származik. Kelet-Poroszország és Lengyelország határa állítólag tökéletesen biztosítva volt, de azért akadt rajta jó néhány rés, amelyen át lehetett bújni, és Jablonski szinte valamennyit ismerte. No, meg a határőrség felügyelője régi háborús bajtársa volt Maternának; annak idején mindketten azzal a felismeréssel tértek haza, hogy az emberélet nem arra való, hogy a hatalmi tébolynak dobják áldozatul. A lengyel határon viszont semmiféle nehézségbe nem ütköztek – erről Grienspan gondoskodott. – Egyet máris meg kell hogy mondjak neked, Alfons – szólalt meg ismét Wollnau –, a forgalmat növelni kell! – Rendben van, Erich! – felelte Materna. – Rajtam ne múljék… én szállítani fogok. És egy szép napon talán magam is átmegyek. *
Másnap Alfons Materna – Jablonski, két kutya és három lengyel kíséretében – megjelent a faluban. Különböző helyeken némi aggodalommal szemlélték ezt a különös felvonulást. A menet célja a csendőrőrs volt. Gäbler csendőrnek azonban sikerült idejekorán elmenekülnie. Megint átmászott kertjének kerítésén, és eltűnt. Maternáék azonban számítottak erre, sőt remélték is. Mert Sabine már előre
bejelentette: – A papám borzasztóan fél, hogy följelentést akartok tenni – merthogy nem tudja, mit kezdjen vele. Félelem Maternában is volt éppen elég. Hiszen ugyancsak kényes helyzetbe került. Ha nem tesz jelentést Wollnowski haláláról – abból mindenféle kellemetlen spekulációk származhatnak –, ha viszont megteszi a följelentést, követelik tőle a „hullát”. Így aztán Materna szívből örvendett, mikor tudomást szerzett arról, hogy a csendőr megszökött, de titkolta örömét, s változatlanul komor, elszánt ábrázattal lépett be a községházára. Uschkurat is megpróbálkozott a szökéssel, de Jablonski utolérte, és visszatoloncolta polgármesteri íróasztala mögé. És most ott ült, igyekezvén bizonyítani tulajdon jelentéktelenségét. – Igazán nem tudom, mit akarsz tőlem, Materna! – Agyonverték az egyik emberemet! – Nekem semmi közöm hozzá… semmi a világon! – Becsaltad Jablonskit a községházára… igen vagy nem? – Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltotta ingerülten Uschkurat. – Van énnekem amúgy is éppen elég bajom. Nem, én ezt nem bírom tovább! Én lemondok! Uschkurat, az egykor erős, izmos, keményöklű paraszt – most puha volt, akár az olvadó vaj. Összetörték. A végét járta. – Ezt a hullát még a nyakadba varrom, Uschkurat, felőlem aztán le is mondhatsz. Különben már rég le kellett volna mondanod – hasznára vált volna a földjeidnek. Materna ezek után alaposan kipakolt, jól tudván, hogy itt rossz helyen – de tán éppen ezért a megfelelő helyen – kopogtat. Ez volt a legalkalmasabb szemétlerakodó hely. Tudta, egész Maulen bűzleni fog tőle. – Jablonskit, a te segítségeddel, Uschkurat, megpróbálták alattomosan kelepcébe csalni. Az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnie. Erre üldözőbe vették… egészen az én földemig követték, véletlenül éppen odáig, ahol a munkásaim tartózkodtak. Ott aztán megtámadták őket, azok meg védekeztek. Közben a támadók agyonverték egyik emberemet. Most tehát följelentést teszek az ellen, aki a gyilkosságot elkövette. – De ne itt, nálam, nagyon kérlek, Materna! – rimánkodott Uschkurat. – Ebben a csendőr az illetékes! – Hiába illetékes, ha nem lehet megtalálni! És a csendőr után a polgármester illetékes! Csinálj hát valamit, Uschkurat! – De mit? Az Isten szerelmére, mit csináljak? – Azt már neked kell tudnod – jelentette ki barátságosan Materna, és indult kifelé – Jablonski, három lengyel meg két kutya kíséretében. * A következő, aki ugyancsak nyugtalanságot keltett a faluban, Alarich von der Brocken báró volt. II. Adolf hátán vágtatott be a faluba, megállította lovát a hősi emlékműnél, és a csendőrért kiáltozott.
– Elment – jelentette készségesen Sabine. – Szép kis állapotok! – hörögte a báró úgy, hogy minél többen meghallják. – Hullák hevernek a faluban… s a csendőr nincs a helyén! Felháborító! Megfordította a lovát és egyenesen Eugen Eis házához vágtatott. Ott leszállt, és kijelentette, hogy a beteget jött meglátogatni. – Na, hogy és mint, drága barátom? – kiáltotta. – Köszönöm – felelte kurtán Eis, és igyekezett rendíthetetlenül férfias benyomást kelteni. – Magának bizonyára nyugalomra van szüksége – mondta a báró. – És én kívánom is, hogy része legyen ebben. De mégiscsak meg kell mondanom, tisztelt barátom… hogy ez a falu egy mocskos
disznóól. – Egy micsoda… báró úr kérem? – Egy mocskos disznóól… no persze, magát kivéve. Amint megbetegedett, Maulenben elszabadult a pokol. – Ha netán arra a halottra gondolna a báró úr, kint a Materna-tanyán… miért, mi van abban? A világon mindenütt vannak halottak! – Ne vegye rossznéven, kedves barátom, de itt olyan emberről van szó, aki a lecsapolási tervhez tartozott. Abban pedig magam is érdekelt vagyok. Ilyeténképpen az én emberem is! Az én halottam! – Így persze egészen más – biztosította sietve Eugen. Mérhetetlenül lekötelezve érezte magát a báróval szemben, hiszen neki köszönhette új életérzését. – Node megtáncoltatom én ezt a bandát! Most majd megtanulják ezek a fickók, hogy ki vagyok én… ilyen disznóságot csinálnak a hátam mögött! A bárót meglepte Eis válasza – ő kifogásokra, mellébeszélésre számított. Ez a pokoli tettvágy azonban bizonyára nem lesz ínyére Alfons Maternának, mert hiszen az ő ötlete volt ez a látogatás, azzal az elgondolással, hogy helyezzen el néhány durranó békát a kényelmes ülepek alatt. De most oly váratlanul nagy volt a siker, hogy a báró attól tartott, Eugen menten riadót fúj. – Csak semmi izgalom! – kérlelte. – Megárthat magának… márpedig ez az egész ügy nem ér annyit. – Node báró úr, most, hogy mégiscsak bizonyos mértékben vadásztársak vagyunk… – Éppen azért ne áldozzuk fel a köztünk kialakult összhangot, kedves Eis! Kerüljünk minden felesleges feltűnést. Magunk között kell elintéznünk a dolgot. – Meg kell mondanom, báró úr… igazán megható, hogy ilyen megértően viselkedik. A báró megkönnyebbülten föllélegzett – sikerült megfékeznie a kiszámíthatatlan erejű forgószelet. Hanem valami egészséges, erős szél, amely nem terjed túl Maulen határán, Materna szerint ugyancsak kívánatosnak látszott. Ezért így szólt a báró: – Akkor hát értjük egymást. Túlbuzgó alárendeltjeit majdcsak észre téríti, ugye? Csak mindig jó feszesen tartani a gyeplőt, ha rakoncátlankodnak a lovak! – Hogyne, természetesen, így lesz – biztosította Eis a bárót, hiszen úgy érezte, tartozik neki ennyivel, no meg az az előnye is meglesz a dologból, hogy móresre tanítja a csatlósait. Magához rendelte hát Neubert, Schlaguweitet és Uschkuratot. Nemsokára ott álltak mindhárman az ágya körül. A báró eközben a szomszédos helyiségben tartózkodott, ahol – rendkívül figyelmesen – Brigitte látta vendégül. A báró elismerő tekintettel mustrálta végig az asszonyt, azután lovagias hangon így szólt: – Nagyságos asszonyom, kegyednek olyan gyönyörűek, lendületesek a mozdulatai… mondhatom, elbűvölő!
Brigittének titokban ugyancsak hízelgett a bók – végtére is igazi szakembertől származott. – Magáról mindenki tudja, báró úr, hogy ismeri a nőket, de rólam csak annyit lehet mondani, hogy férjnél vagyok. Ezenkívül Alfons Materna az apám. – Az első tény még sohasem akadályozott meg abban, hogy elragadtatással nézzek valakire. Ami pedig a másodikat illeti, én az édesapját is kedvelem. Igen jól megvagyunk egymással, és ezt a húgom ugyancsak jószemmel nézi. – Örülni fog apám, ha meghallja. – De hiszen tudja! A húgom olyan, akár a selyembe öltöztetett porcelánfigura… de az édesapja jelenlétében tökéletesen megváltozik. Hogy úgy mondjam, alkalmazkodik hozzá! Nem tehetnénk mi is ugyanezt? Nos, mi a véleménye? – Hiszen beszélhetünk éppen a dologról… majd legközelebb, ha kedvezőbb lesz az alkalom.
Odaát, a másik szobában szintén a kedvező alkalomról beszéltek. – Hogy én itt betegen fekszem – mondta Eis –, az még nem ok arra, hogy bárki úgy érezze, eljött számára a kedvező alkalom! – Ilyesmi nekem eszembe se jutna, soha – biztosította azonnyomban Neuber. – Én elsősorban az ünnepi színdarabra összpontosítom minden figyelmemet. És azt hiszem, ez ellen nem lehet senkinek kifogása. – Addig nem, amíg minden a megszokott kerékvágásban halad! Hanem ezt a dolgot azzal a halott lengyellel, ezt piszokul kifőzte valaki! Mert az a lengyel nem tartozott a Materna emberei közé, hanem a báró embere volt. És így már egészen másképp néz ki a dolog. Erre nem gondolt senki? Nem, erre csakugyan senki sem gondolt. – Én csak annyit mondhatok erről – szólalt meg Schlaguweit –, hogy ha én lettem volna az SAparancsnok, ilyesmi nem fordult volna elő! Én megmondtam előre, hogy baj lesz! Nem is egyszer! – Az én tanácsomra! – jegyezte meg Neuber. Uschkurat meg sietve kijelentette: – Nekem se volt ínyemre ez a dolog. Csak úgy ösztönösen megéreztem. – És mégis megtörtént! – kiáltotta Eugen Eis. – Most pedig mindent meg kell tenni, hogy helyes vágányra tereljük a dolgot. – A csendőr ki fog térni minden provokáció elől – jelentette Schlaguweit. – Én már alaposan megdolgoztam. – Én pedig – mondta Uschkurat – lemondok a hivatalomról. Hajlandó vagyok mindent magamra vállalni, csak legyen már végre nyugalmam. – Feltétlenül le fogjuk csillapítani a kedélyeket – bizonykodott Neuber –, mégpedig a színdarabom segítségével! Ünnepélyt rendezünk, s eltereljük az emberek figyelmét. Ez bevált módszer! – Bánom is én, csináljatok, amit akartok – mondta Eugen nem éppen elégedetlenül. – Fő, hogy minden simán menjen! * Ezzel hát gyakorlatilag elhárítottak volna minden veszélyt és akadályt – ha nem is a párt, de Materna útjából. Most már nyugodtan megrendezhették Erik Wollnowski temetését. Ilyen temetésre aztán Maulenben sem volt még példa. Nem szóltak a harangok. Nem volt végtisztesség. És még a mauleni egyházközséghez újabban beosztott papot – vékony hangú, nagy lábú, sovány segédlelkész – sem fárasztották. A faluban sem uralkodott ünnepélyes hangulat, minthogy nem hívták meg a népet ingyen
ivászatra. Az SA is visszahúzódott, tiszteletteljes távolságba, a lakosság hasonlóképpen. Csak néhány kíváncsiskodó leselkedett ki a függöny mögül, hogy láthassák a temetési menetet. A Materna méneséből való négy ló idegesen táncolt a kocsi előtt, amely a koporsót vitte. Nemes, pompás izomzatú, puha-selymes szőrű állatok voltak, Jablonski biztos kézzel hajtotta őket. A koporsó mögött haladt Alfons Materna. Utána tizennégy lengyel, súlyos, nehézkes járással. A temető néptelen volt. A tujafák vagy más néven életfák szinte élettelenül álltak a sírok körül. Mintha még a madarak is elnémultak volna. – Minden a tervek szerint történik – mondta Jablonski. – Még nincs a föld alatt a koporsó – figyelmeztette Materna. Ez is megtörtént hamarosan. Erős kezek megragadták, és nemsokára formás kis halom domborult a sír felett. A koszorúkat is elhelyezték – az egyik Maternától és Jablonskitól, a másik a lengyelektől származott, a harmadikat a báró küldte, a következő elmés felirattal: „Halál, hol a te fullánkod?” – És most gyorsan a sírkövet – mondta Materna –, hogy hazamehessünk már végre.
A sírkő, amelyet Materna rendelt meg, és fizetett ki, ott állt a közelben. Eltávolították alóla a deszkaállványt, lehántották róla a zsírpapírt, s előkerült a simára csiszolt fehér márvány. Belevésve a következő felirat: Itt nyugszik Erik Wollnowski kormányfőtanácsos. Kereste hazáját, de nem lelte meg. * Amadeus Neuber – odaadóan és megindító önbizalommal – a színdarabját írta. – Elvárom és remélem – jelentette ki –, hogy senki nem marad távol. Ez lesz szellemi fogékonyságunk próbaköve. Minden építő, jövőn munkálkodó erőt felszólítok a részvételre! Erre mindenfelől befutottak a jelentések: a felszólítottak megtiszteltetésnek tekintik, ha közreműködhetnek. A párt egyetlen szervezete sem akart nemet mondani erre a kiáltványra. Neuber élvezte az általános bizalmat: Maulen követi a szavát! – Olyan ünnepség lesz – hangzott az ígérete –, hogy még az unokáink is beszélni fognak róla. Már csak néhány jelenetet kell megírnom… de meglesz, idejében. Legközelebbi munkatársai számára már most megtartotta az első felolvasást, s utána megbeszélték a szereposztás lehetőségeit. Neuber kiemelt néhány jellegzetes részletet az első három jelenetből: ELSŐ JELENET Főhadiszállás Tannenberg mellett. Hindenburg Ludendorffal beszélget. Egyszerű, kopár, de az eseményhez méltó helyiség. Ludendorff: Az oroszok fölényben vannak. Hindenburg: Számbelileg! De itt a szellem fog győzelmet aratni! MÁSODIK JELENET Az orosz főhadiszállás. Szamszonov és Rennenkampf párbeszéde.
Pompás kastély. Mintha mindennek parfümszaga volna. Szamszonov: Ki az… ott, túlnan? Valami Hindenburg? Sose hallottam róla! Rennenkampf: Meg fogjuk semmisíteni, mint ahogy mindent megsemmisítünk, ami utunkban áll. Lehengereljük! Megsemmisítjük, kiirtjuk, kiradírozzuk a föld színéről! HARMADIK JELENET Szállás egy mazuri faluban. Német katonák párbeszéde. Szívből fakadó egyszerűség. Első katona: Előbb a mocsarak közé kergettük, aztán halomra lőttük őket. A maradék fut… akár a nyúl! Második katona: Mindezt a mi páratlan Hindenburgunknak köszönhetjük! Első katona: Igen… ő német férfi a javából! Nem ismer könyörületet, ha a haza ügyéről van szó. – Milyen megrázó! – kiáltott fel Schlaguweit, és tapsolni kezdett. – Az ember a csontja velejéig érzi, hogy megszentelt földön ül. Erre a többiek is buzgón tapsolni kezdtek. Neuber büszkén és szerényen meghajolt. – És hogyan végződik ez az ünnepi játék? – kíváncsiskodott Schlaguweit. – Azt is tudni szeretnénk, pártvezető úr! Neuber úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. – Hát ha már annyira akarják – jelentette ki –, nem tagadhatom meg, hogy fel ne olvassak még egy részletet – a zárójelenetből. A ZÁRÓJELENET Hadvezért domb. Hindenburg, magányosan. Ludendorff sietve közeledik. Sugárzó hajnalpír. Ludendorff: A győzelem most már végleg a miénk!
Hindenburg: Sohasem kételkedtem ebben. Mindig tudtam, hogy számíthatok derék katonáimra. Ludendorff: Ön megmentette Németországot, tábornagy úr. Hindenburg: Csak a kötelességemet teljesítettem. Ám közben tekintetemet mindig egy ma még távoli, de szebb jövőre vetettem. Egy napon majd felbukkan valaki, hogy művemet beteljesítse. És ha kegyes lesz hozzám a sors, én magam leszek az, aki ennek az eljövendő férfiúnak hűséges kezébe leteszem a haza sorsát. A jelenlevők azt se tudták, hova legyenek ámulatukban: minő prófétai szavak! Hiszen csakugyan így történt. Igen, rendkívüli, csodálatos kor ez! Elragadtatott tapsorkán köszöntötte a szerzőt. – Üdvözlöm az egység e megnyilvánulását – mondotta szívélyesen Neuber. Azután előadta tervét – senki nem bújhatott ki a hálójából. Mindenki megkapta a maga feladatát – a belépőjegyek kiadásától a jelmondattal díszített lobogó kigöngyölítéséig. – És most, kedves barátaim, azokhoz fordulok, akik közvetlenül részt vesznek majd a darabban. – Az SA egyemberként rendelkezésedre áll – biztosította Schlaguweit. – Szükség is lesz rá – mondta hálásan Neuber. Ezután kiteregette gondosan előkészített listáját. A főszereplő, Paul von Hindenburg megszemélyesítésére magát Ernst Schlaguweitet szemelte ki. Ludendorff tábornokot Mielke SAScharführernek kell alakítania. A német asszonyok, akik a katonákat ápolják és gondozzák – a nemzetiszocialista nőegylet tagjai, akiket a leányegylet támogat. A német katonák és frontharcosok – ki másra is oszthatná szerepüket, mint az SA-bajtársakra! Az alacsonyabb rendfokozatoknál szó
lehet a Hitlerjugendről is. – És mi lesz az oroszokkal… ki játssza őket? – Nem hiszem, hogy az én embereim ilyesmire vállalkoznának – vélekedett a Hitlerjugend-vezető. Naschinski, a polgármesteri rang várományosa, diplomatikus javaslattal hozakodott elő: – Az oroszokat csak a pártonkívüliek alakíthatják – akik nincsenek semmilyen szervezetben. Hiszen akad még néhány a faluban. – Legjobb lesz, ha Materna lengyelei játsszák az oroszokat! Ez a javaslat Mielkétől, Ludendorff megszemélyesítőjétől származott. Mint az SA elismert mókamestere, megengedhette magának a tréfát. Neuber azonban sietve elvetette az ötletet. – Majd találunk megfelelő szereplőket az oroszok alakítására. Mindazonáltal van itt valami nehézség: az ellenséges hadvezérek. Végül is nem vitathatjuk el tőlük, hogy rendelkeztek némi intelligenciával – tehát ennek megfelelően kell megszemélyesíteni őket – mondta és közben, mintegy kísérletképpen, Uschkuratra pillantott. De a polgármester tiltakozott – és ezúttal határozottan; sőt, ugyancsak merész javaslattal állt elő: – Talán szóba jöhetne Peter Bachus vagy Konrad Klinger. Nincs azoknak megint vakációjuk? Neuber habozott, de aztán beleegyezett a dologba. – A fiatalságuk nem okvetlenül akadály. Majd beszereznek parókát, álszakállt meg festékeket. Kérdezd meg őket, Uschkurat! A polgármester elindult, hogy megkeresse a két fiút. Hamarosan meg is találta őket, kedvelt tartózkodási helyükön – a templom kerítésén üldögéltek, lábukat lóbálva. Uschkurat átadta „az ünnepség rendezőbizottságának megbízását, mellyel az Ortsgruppenleiter helyettese kifejezetten egyetértett”, azután röviden megkérdezte: – Akarjátok – vagy nem? A két fiú egymásra kacsintott – egy pillanatig tartott az egész. Azután megszólalt Konrad: – Ha fontosnak tartják a közreműködésünket, szívesen részt veszünk a dologban. *
Mindez az 1939-es esztendő nyarán történt. Bármi történt a nagynémet birodalomban – jó alkalom volt az örökös ünneplésre, szónoklatokra és kinyilatkoztatásokra. Maulenben most teljes odaadással a nagy népünnepélyre készültek. Hiszen minden egyéb olyan messze volt még. Elérkezett az ünnepi játék első próbáinak ideje. Elkészültek a plakátok, és a königsbergi birodalmi rádióadó hajlandónak mutatkozott arra, hogy az ünnepség részleteit az éterbe sugározza. Felix Kusche még mindig a kórházi ágyat nyomta, s Eugen Eis is ágyhoz volt kötve. Olykor meglátogatta a báró, sőt egy ízben a lányegylet elnöknője is – ez utóbbi Eis felkérésére. A hölgy azonban egyre csak a hazafias költészet szépségéről és Neuber tehetségéről áradozott, s ugyancsak elrontotta a beteg hangulatát. Konrad és Peter rendkívül vidáman számolt be Maternának arról, hogy orosz tábornokokat fognak alakítani Neuber hazafias játékában. – És – kérdezte mosolyogva Materna. – Tudjátok már a szerepeiteket? – Most, hogy még előtte vagyunk az ünnepi rendezvénynek, egészen jól megy. Persze lehetséges, hogy az előadáson dadogni fogunk a nagy megtiszteltetéstől. – Erősítsétek meg magatokat! – szólította fel őket Materna. – Hannelore kacsát sütött, vörös káposztával.
Pompás nyári napok következtek. Sugárzó kéken ragyogott az ég – a föld jó illatot és meleget árasztott. Maulen – távol a forgalmas utaktól, több kilométerre minden állomástól, beszorítva a nagynémet birodalom legfélreesőbb zugába – már előre örvendezett a ritka élménynek. Kint, a határban, a lapos szélén a lengyelek énekszó mellett dolgoztak: Taposs a fűszálra, Felegyenesedik újra. Törj le egy ágat, Új sarjat hajt a fa. De az emberi szív helyén Csak halál terem. Schlaguweit elhanyagolta házát és udvarát, s minden idejét új feladatának szentelte. Időnként úgy mozgott, mint Hindenburg, s a beszédét is megpróbálta utánozni. Egyre jobban eltöltötte a kiválasztottság tudata. – Eljössz velem? – kérdezte tőle egyik nap Mielke. – A szomszéd faluba női munkacsapat érkezett. Tapogassuk ki a pulzusukat. – Én magasztosabb dolgokkal foglalkozom – mondta nagy komolyan Schlaguweit, és elvonult. Alarich von der Brocken báró sétára vitte Eis barátja feleségét. Kimentek egészen a mauleni láposig – állítólag azért, hogy megnézzék, hogyan haladnak a lecsapolási munkálatok. – Maga mellett átmelegszik a szívem – jelentette ki a báró. – És semmi több? – Lassan öregszem már – vallotta be a báró –, és ezt örvendetes közlésnek szántam kegyed számára. Mert azt jelenti, hogy szeretnék egy kicsit komolyabb életet élni. – Kivel? – Valakivel, akiben minden tekintetben örömömet lelhetem – aki jó kávét főz, és fölmelegíti – a szívemet, no meg az ágyamat is. Brigitte nevetve csóválta a fejét: – Egyelőre még férjes asszony vagyok. – Valóban? Azért ennek se kell örökké tartani – mondta biztatóan a báró. * Alfons Materna ezalatt megint Elisabeth bárónővel sétálgatott a parkban. Lábuk alatt csikorgott a
kavics, s elnyomta szívük dobogását. – Ideje már, hogy hazainduljunk – mondta Materna. – Olyan csodálatos az éjszaka, Alfons… Materna megrémült – megint megtörtént az a ritka eset, hogy valaki egyszerűen „Alfons”-nak nevezte. Nem sokszor fordult ez elő életében – utoljára Wollnau szólította így, a búcsúzáskor. – Azt hiszem – mondta szinte éles hangon –, hogy bennünket is rabul ejtenek bizonyos hangulatok, mint bármely más embert. Természetesen, már ami engem illet… éspedig maga miatt, már hetek óta. – Akkor ajánlom, hogy álljunk így kettesben a tükör elé. – Ne fáradjon. Én ugyanis rövidlátó vagyok… s az olyan dolgokat, amelyek közel állnak hozzám, nem látom pontosan. Inkább az érzéseimre hagyatkozom… azok jobban látnak.
– Csak az a kérdés, hogyan látnak az érzései éjjel… és hogyan reggel. – Nincs elég időnk még reggelig? Órák teltek még el reggelig – és ezekben az órákban olyasmi történt a faluban, amire senki sem számított. Ez a mazuri éjszaka szörnyetegnek adott életet. * Ernst Schlaguweit egy mauleni kisgazda fia volt. Apját korán elvesztette – egy kidöntött fa csapta agyon. A fiú is ott volt, amikor ez történt, és állítólag azt mondta: „Mért nem vigyázott!” Kora ifjúságában örökölte hát a gazdaságot, de nem sokat törődött vele – anyja és két lánytestvére végezték helyette a munkát. Ő maga másra szentelte az idejét – és, mint ismeretes, sikerrel. SAkarrierjét a sors igazságos rendelésének tekintette. Kifejezéstelen arca nem sokat árult el, pedig lelkében hatalmas indulatok sűrűsödtek. Ha izgatott volt, gyakran remegett a keze. Előfordult, hogy percekig beszélni sem tudott. – Te igazi német természet vagy – jegyezte meg egyszer tréfásan Neuber. – Úgy forronganak benned az érzések, akár a vulkán, de az arcodon nem látszik semmi. Fegyelmezett ember vagy. És ez a helyes. Schlaguweit maga is kénytelen volt elismerni, hogy más, mint a többiek. Titokban megvetette Neubert, akinek költői hajlamai voltak. És csaknem nyíltan undorodott részegeskedő, hangoskodó, kurvázó bajtársaitól. Egyikben sem volt merész erő, rendkívüli nagyság. A nőket gyűlölte – és ha itt-ott mégis rátört a vágyakozás, gyűlölte önmagát is. – Három önkéntes honleány még szabad – kiáltotta oda neki Mielke. – Az egyik príma példány. Igazi germán hátsóval. Megkaphatod – mondta nevetve a tréfamester. – Nincs rá szükségem – felelte Schlaguweit. És, hogy mentse a látszatot, így folytatta: – Pillanatnyilag foglalt vagyok. Gyötrődve, nyugtalanul lépdelt az éjszakában, elszántan haladt el a kocsma előtt, s a főtéren elgondolkodva megállt egy időre. Aztán rátért arra az útra, amelyet Eugen Eis jelölt ki számára – amikor még a megalázó figyelői szolgálatra osztotta be. Akkoriban többször is volt alkalma megfigyelni, hogyan tűnt el a mértékadó vezérszellem özvegy Eichlerné házában. Eis minden alkalommal hosszabb ideig ott maradt. Ugyan miért? – Na… miért! – felelt Schlaguweit önmagának a nyugtalanító kérdésre. – De ha már egy férfinak időnként szüksége van rá, legalább ne válogatás nélkül csinálja akárkivel! Hiszen a rendkívüli egyént csakis a rendkívüli vonzza. Meg volt győződve arról, hogy felismerte az összefüggéseket. Igaz ugyan, hogy özvegy Eichlerné is csak asszony, de előkelő, fennkölt szellemű. Ha ők ketten egyszer együtt hálnak, voltaképpen a hatalom párosodik a vagyonnal, így alkothatnak ketten szerves egészet. Bizakodó hangulatban kopogtatott, s az ajtó feltárult előtte. – Vágyainak célja, Margarete Eichler
lobogó hálóingben, gyertyával a kezében. Mosolygott, s a látogató ezt biztatásnak vélte. – Nagyságos asszonyom – mondta szenvedélyesen –, nem szeretném elmulasztani, hogy bemutatkozó látogatást tegyek kegyednél! – Ilyenkor, késő éjszakai – szólalt meg kissé elcsodálkozva az asszony, de hangjába némi öröm is vegyült. Amióta Eugen Eis betegen feküdt, Margarete asszony kénytelen volt nélkülözni barátsága megnyilvánulásait. Hiányzott erőteljes lénye, céltudatos jelleme, egyszóval: a férfiassága. És Schlaguweit láthatóan szörnyen igyekezett, hogy elnyerje a tetszését. Nem, helytelen volna, ha most visszautasítaná. – Csakugyan későre jár… de arra még van idő, hogy mélységes tiszteletemet lába elé helyezzem,
nagyságos asszonyom. Ezt a mondatot egy tősgyökeres német regényben olvasta valamikor: egy felsőbbrendű férfiú mondta egy előkelő hölgynek, egyértelműen sikerrel. Az özvegy betessékelte a házba. Hízelgett a hiúságának ez a lovagias széptevés. Igaz, kissé még csiszolatlan ez a derék fiú, de oly meghatóan igyekszik, gondolta. És ő igazán szívesen vállalja az oktató szerepét. Kivált azért, mert egyszál maga van a házban – senki sem kifogásolhatja az előzékenységét. Ahogy a szobába értek, várakozással eltelve omlott le a heverőre. Ernst Schlaguweit pedig azon nyomban rávetette magát – tébolyult, fékevesztett erővel, mint amikor átszakad a gát, és az őrjöngő víz rázúdul a völgyre. Margarete még kiáltani sem tudott. A holttestét csak másnap fedezték fel. * Mialatt a csendőr tanácstalanul nézett körül a szobában, és azon töprengett, hogy mi történhetett itt, és vajon most mi a teendő, Margarete Eichler rejtélyes halálának híre futótűzként terjedt el a falan. Mikor Eis meghallotta a hírt, elsápadt, megpróbálta elrendezni kusza gondolatait, majd így kiáltott: – Azonnal jöjjön ide a csendőr! Gäbler készségesen – szinte megkönnyebbülten vette tudomásul a parancsot. Gondosan bezárta a házat, ahol a holttest feküdt, őrszemnek elébe állította a községszolgát, és Eugen Eishez sietett. – Gondoskodott arról – hangzott az első kérdés –, hogy senki be ne mehessen a házba? Biztonságba helyezte a pénzt, iratokat és dokumentumokat? – Semmihez nem nyúltam – biztosította Gäbler, kissé elképedve e váratlan reakciótól. – Maga felel azért, hogy semmi el ne tűnjön! – Ne haragudjon, kérem – mondta most már ugyancsak csodálkozva a csendőr –, de nem egészen értem, mire akar kilyukadni. Eis rájött, hogy hibát követett el. Ezért jóval mérsékeltebb hangon folytatta: – Nézze… én ide vagyok kötve az ágyhoz. Ezért kérem a tevékeny segítségét. Mert a szegény megboldogultnak az égvilágon senkije sincs az egyetlen lányán kívül, aki viszont az én feleségem. Ennek következtében nekem kell magamra vállalnom a felelősséget mindenért. – Persze, belátom… de először mégiscsak le kell zárnom a vizsgálatot a halál okának megállapítása ügyében. – Hogyhogy? Mit kell itt kivizsgálni? Erre Gäbler beszámolt a következőkről: a holttest, lenge öltözékben, a nappali szobában feküdt. Tarkóján mély seb tátong – valószínűleg beütötte a dívány szélébe. – A hálóinge, mert hogy egyéb ruhanemű nem volt rajta, elszakadt. A szobában kétségtelenül némi rendetlenség uralkodik. Eisnek percekre volt szüksége, míg elrendezte gondolatait. Közben megragadta az éjjeliszekrényén álló üveget. – Talán rosszul lett. Fulladási roham, vagy ilyesmi. Megtántorodott, meg akart kapaszkodni,
megcsúszott, nekiesett a dívány szélének. – Úgy mondja el, mintha maga is ott lett volna – jegyezte meg elismerően a csendőr. – Igen… valahogy így történhetett. Eugen élénken helyeselt. – Csak semmi felesleges komplikáció! Olyan békés falu ez a Maulen. Csak megzavarna
mindenkit, ha külső hatóságok beavatkoznának a dologba. Gondoljon arra is, hogy Eichlerné általános tiszteletnek örvendett. Egész Maulen benne látta a méltóságteljes, de egyszerű német nő példaképét – és nemcsak mint a nőegylet elnöknőjében. Elképzelhetetlen, hogy bármi erőszakos cselekedet történt volna. – Az orvosi szakvélemény mindenesetre mellőzhetetlen. – Természetesen. Gensfleisch doktor megközelíthető ember… ez már kiderült. Majd én beszélek vele, végtére nekem is ő az orvosom. De az orvos csak a Maternával való kiadós beszélgetés után foglalkozott a holttesttel. Szótlanul, alaposan megvizsgálta – türelmesen és kitartóan. A csendőr ugyancsak némán, de egyre nyugtalanabbul figyelte. Gensfleisch doktor végül vizet és szappant kért. Lassú, kényelmes mozdulatokkal mosott kezet. Utána azt kérdezte: – Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy szexuális bűntény történt? Mondjuk: erőszakos nemi közösülés erős felindulásból elkövetett gyilkossággal? – Az istenért, csak azt ne! – mondta a rendőr. – Maga tehát azt szeretné, ha egyszerű baleset volna? – Az orvos megtörölte a kezét. Materna hzonnégy órányi előnyt kért tőle – legyen hát. – Valóban… ez a valószínűbb föltevés. Csakhogy itt valami különös baleset történt. További, részletes vizsgálatra van szükség. Addig zárva maradnak ezek a helyiségek, megfelelő őrizet mellett. Gäbler úgy vélte, oka van rá, hogy megkönnyebbülten föllélegezzék. Elégedetten jelentette Eisnek: – Az orvos még nem akar nyilatkozni. Meg akarja mutatni, milyen lelkiismeretes. De a vége mégiscsak baleset lesz. Mi más lehetne? * Materna aznap éjjel átment Lengyelországba. Grienspan és Wollnau már várta. Egy határmenti viskóban tanácskoztak. Még hajnali derengés előtt ismét Maulenben volt. Egy irományt hozott magával – mindjárt két példányban. És ez az írás – egy meghatalmazás – kiválóan alkalmas volt arra, hogy Maulent fenekestől felforgassa. Materna aznap délelőtt magához hívatta a lányát. – Brigitte – kezdte mélységesen komoly hangon –, eljött az ideje, most már döntened kell. Színt kell vallanod: kiben bízol inkább, Eugenben vagy bennem? – Micsoda kérdés! – mondta Brigitte keserű mosollyal. – Akkor hát egyetértünk. És Materna megkapta az aláírást, amelyben reménykedett: Brigitte a közjegyző előtt írta alá a meghatalmazást. Ezek után a következőképp alakult a helyzet: az annak idején oly tragikus módon elhalálozott Johannes Eichler minden vagyonát és tulajdonát özvegyére hagyta. Immár az özvegy is elhunyt – szintén tragikusnak nevezhető körülmények között. Végrendeletet nem hagyott hátra, viszonylag fiatalnak érezte magát. Az örökségre pedig – Margarete lötzeni nővérének halála után – egyedül első házasságából származó leánya, Brigitte Eis, született Materna volt jogosult. Brigitte azonban – az általa aláírt és hitelesített meghatalmazás révén – minden jogát apjára
ruházta. És ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy most már a mauleni földeknek több mint nyolcvan százaléka Alfons Materna tulajdona lett. No meg a halom, négy bérleti szerződés és tizenegy
adóslevél. – Majd meglátjuk – mondta élénk vállalkozó kedvvel –, mit kezdhetünk vele. * Elsőnek Amadeus Neubert ösztönözték tevékenységre a legújabb mauleni események. Megüzente Maternának, hogy szeretne „bizalmasan és őszintén” elbeszélgetni vele. És üzenetét a nyájas és illedelmes, bár kissé zavartnak látszó Ernst Schlaguweit adta át. – Rúgjam ki ezt a mocskos alakot? – kérdezte készségesen Jablonski. – Mindent a maga idejében – felelte Materna. – Ha Neuber beszélni akar velem, fáradjon ide. Most két óra hosszat a disznóólban leszek. – Ugyancsak mélyértelmű gondolat! – jegyezte meg Jablonski. Amadeus Neuber hamarosan megjelent, arcán szívélyes mosollyal. Még a kezét is kinyújtotta – éspedig nem nagynémet köszöntésre. – Sajnos nem foghatunk kezet – mondta Materna –, éppen egy mindenórás kocát tapogattam vele. Azt hiszem, lesz vagy tíz-tizenkét kismalac. – Mindig nagy csodálója voltam Materna úr állattenyésztői képességének – bizonygatta fesztelenül Neuber. Egy csaknem vállmagasságig emelkedő vastag deszkafal választotta el őket egymástól – a durván összeácsolt, mocskos alkotmány édeskés, fanyar bűzt árasztott. Amadeus amennyire lehetett, visszatartotta a lélegzetét, de szívélyes modora ettől mitsem változott. – Jövetelemnek különös, hogy úgy mondjam, személyes oka van. – Jöjjön már közelebb. Nekem még két kocát meg kell vizsgálnom. Neuber elszántan a vemhes kocákhoz lépett. Az egyik barátságosan ráröfögött, megnyalta a cipőjét, és meg akarta enni a nadrágját. – Materna úr – szólalt meg Neuber, miközben óvatosan eltávolította magától a tolakodó kocát –, lehet, hogy mi ketten bizonyos tekintetben ellenfelek vagyunk… de természetesen betartjuk a lovagiasság szabályait. Én tudom, hogy magát nem lehet számításon kívül hagyni Maulenben. – Egyszóval egyezséget akar kötni velem? – Igen… a teljes kölcsönösség alapján! Mert a mi érdekeink, ha jól megnézzük, számos pontban azonosak. – Vagyis: maga ki akarja ütni a nyeregből Eugen Eist… az én segítségemmel? Négyszemközt vannak. Senki nem hallja, amit beszélnek. – No, azért én nem fogalmaznék ilyen élesen – mondta. – Engem inkább az érdekel, amit új, egészséges szellemnek lehet nevezni. Alfons Materna az ól meszelt falához támaszkodott. – Mit értsek azon, amit maga új szellemnek nevez? Talán azt, hogy élvezettel nézegeti a görög vázaképeket – serdülő leányok társaságában? Neuber sápadtsága vetekedett a frissen meszelt fal színével. Akadozó nyelvvel kérdezte: – Mire akar célozni ezzel? – Ez nem célzás – felelte szelíden Materna. – Hazugság! – kiáltotta hevesen Neuber. – Aljas rágalom! – Tudja, Sabine Gäbler példának okáért hajlandó volna elmondani erről a dologról néhány ugyancsak meghökkentő részletet. Vagy éppenséggel tanúsítani. Tudja… már maga a kísérlet is… – nem fejezte be a mondatot.
Neuber ügyet sem vetett már a tolakodó kocára – amely zavartalanul nyalogatta a nadrágja hajtókáját, boldogan röfögött, és csípős szagot árasztva, elvégezte szükségletét, Neuber alig mert lélegzetet venni. Úgy érezte, legokosabb, ha nem veszi fel az eléje dobott kesztyűt. – Annyi bizonyos – szólalt meg egy idő után nagy tüsténkedve –, hogy személy szerint sosem voltam az ellensége Materna úrnak. – Persze… maga mindig megbújt mások mögött. – Materna elnézően mosolygott. – Maga nem vérengző tökfej. Épp ezért számítok arra, hogy most is használni fogja a fejét. – Lenne szíves megmondani, hogy érti ezt? – Először is úgy, hogy tudnia kell: nem vagyunk egyenrangú társak. Maga nincs is abban a helyzetben, hogy bármilyen feltételt szabhatna. Az a legkevesebb, hogy komoly nehézségeket kell vállalnia. Amadeus már szédült a bűztől, s a mocskos deszkafalba kapaszkodva kérdezte: – Mit akar hát… mondja már meg! – Gondoskodjék arról, hogy ezentúl ne zaklassanak. Akkor rendezhet felőlem, amit akar Maulenben… a népünnepélyét is beleértve. Neuber mélyen föllélegzett. Egyszerre marcipánillatnak érezte a trágyaszagot. – Ez elfogadható ajánlat! – kiáltotta élénken. – Elfogadom! És meghívom magát a nagyszabású ünnepségünkre. Mint díszvendéget. – Bánom is én! – jelentette ki Materna. – Ha a nép gyönyörűségéről van szó, mindig számíthat rám. * Fürdőlepedő nagyságú, vérvörös plakátok ékesítették Maulent és távolabbi környékét. Felragasztva a kerítésekre és házfalakra, kifüggesztve az iskolában és a templom kapuján. És e plakátok vastag, fényes, fekete betűkkel hirdették: NAGYNÉMET NAPOK MAULENBEN A tannenbergi csata huszonötödik évfordulója alkalmából. A nagy háború hadvezére, Paul von Hindenburg emlékére. Az ünnepség védnöke Erich Koch Gauleiter. Az ünnepségen részt vesz Ludwig Leberecht körzetvezető. Rendezi a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt helyi csoportja. Amadeus Neuber terve – amelyet az ünnepi bizottság vita nélkül jóváhagyott, és Eis könnyelműen engedélyezett – több lépcsős, több napos rendezvény-sorozatot ígért. Péntek – az SA napja A résztvevő rohamcsapatok bevonulása díszmenetben Maulenbe. Terepjátékok ballonlövéssel és kézigránát-gyakorlatokkal. Közös vacsora a gulyáságyúból. Utána tábortűz. Emlék-beszédet tart: Ernst Schlaguweit Untersturmführer. Végezetül: bajtársi est. Szombat – a mozgalom napja Német majális céllövészettel, zsákbanfutással és tombolával. Az előző napi győztes SA-csapat bemutató gyakorlatai, valamint ifjúsági dob- és
szavalókórus-vetélkedő. Népi táncok – előadja a Német Leányegylet tánckara. „Hit és szépség” – tornagyakorlatok. A Hitlerjugend birkózóversenye. Este: Amadeus Neuber történelmi színműve. Utána német táncünnepély. Vasárnap – a nép napja Reggeli hangverseny a főtéren. Versenylövészet három csoportban:
kiskaliber, puska, pisztoly – különböző szervezetek, egyesületek és szövetségek részvételével. Délben: koszorúk elhelyezése a hősök emlékművénél, zászló-szentelés, közös hálaima. Délután: kórusverseny az újonnan alapított Walther von der Vogelweide-serlegért. Antik és germán élőképek – bemutatja a tanulóifjúság. Estefelé: záróaktus ünnepélyes takarodóval. Végezetül: tánc a szabadban. Az ünnepi bizottság szervezőirodát rendezett be az iskolában, ez a következő részlegekre oszlott: az elszállásolások megszervezése, művészeti vezetés, ellátás, ünnepi jelvények, ünnepi jelmondatok, belépőjegyek. Utóbbiak magára az előadásra csak korlátozott számban adhatók ki, hiszen Neuber hazafias drámai műve lesz az egész ünnepségsorozat csúcspontja. Végül aztán nemcsak Leberecht körzetvezető jelent meg – „kis törzskarával” –, hanem Ottheinrich Schnirch, a königsbergi birodalmi adó munkatársa is. Ez a Schnirch egész KeletPoroszországban közismert riporter volt: ahogy ő elmondta, hogyan érkezik meg valahova a Führer, vagy hogyan halad el valamerre nyitott kocsiján, vagy hogyan lép be egy helyiségbe, felragyogott a fényes nap a rádióhallgatók számára: a nők meghatottan, lélegzetüket visszafojtva hallgatták, s még a legedzettebb férfiak szeméből is gyakran kibuggyant egy-egy könnycsepp. Schnirchnek az volt a kívánsága, hogy Brigitte asszony vendége lehessen. Hasonlóképpen nyilatkozott Leberecht körzetvezető is. Így aztán Brigittének égett a keze a munkától. Eugen, aki új járógipszével nagy nehezen besántikált, boldogan mosolygott. Úgy érezte, hogy – legalábbis néhány órára – az ő mauleni pártcsoportja a nagy német birodalom középpontja. Már péntek délután hadszíntérré változott a falu. Az iskola valamennyi helyiségét, a tűzoltószertárt, két csűrt, a kocsma kisebb szobáit s részben még a paplakot is tábori- és szükségszállássá nyilvánították. A Kutyaréten az SA és a Hitlerjugend sátortábort vert. És a faluban a legtöbb ágy kétszeresen is el volt foglalva, némelyek nem kis gyönyörűségére. – Kedves hallgatóim, ma Maulenből jelentkezünk – kezdte első riportját Schnirch. – Ez a kis falu, melynek lakói egyszerű, dolgos, derék emberek, szelíd halmok között húzódik meg szántóföldektől övezve, s az egész környék a mauleniek példás szorgalmáról tanúskodik. A józan tevékenységből fakadó öröm idilli képe ez, áthatva csendes és szerény német bensőséggel – így folyik itt az élet évről évre. De ma, ezen a verőfényes napon, amikor a nap felszabadító fénye áttör a felhőkön, és mindent eláraszt tékozló ragyogásával… Materna ekkor kikapcsolta rádióját. Elisabethhez indult, hogy megbeszélésük értelmében sétára vigye. Végigmentek a falun, jóleső feltűnést keltve. – Látom, magát szeretik itt – állapította meg Elisabeth. – Csodálkozom – mondta Materna. – Talán a maga jelenlétének köszönhető. Mindenfelől tisztelettel köszöntötték őket. A mauleni polgárok kalapot emeltek, a párttagok magasba lendítették karjukat. A szülők nyilvánvalóan kedves szavakat suttogtak gyerekeik fülébe – s a kicsinyek, kerekre tágult szemmel meredtek a bárónőre és kísérőjére. Még Schlaguweit is szalutált. Materna, mintha mindezt észre se vette volna – valósággal izgatottan társalgott a
bárónővel. – Vajon meddig terjed ez az újmódi rokonszenv? – kérdezte. – De nagy kedvem volna kipróbálni. * Amadeus Neuber, mint valami fürge gyík siklott az események egyik gyújtópontjáról a másikra. Még hazafias drámája utolsó próbáit is elhanyagolta. Az általa kinevezett két segédrendező, Peter és Konrad azonban eredményesen helyettesítette. Maga Neuber ugyanis igen komoly feladattal volt elfoglalva – a díszvendégek helyét jelölte ki. Első sor: természetesen a pártvezéreké! De hova ültesse példának okáért Maternát? Őt semmiképp
nem szabad elhanyagolni, de túlságosan nyilvánvaló előnyben sem lehet részesíteni. Éppen ezen töprengett, amikor Eis felhívta telefonon. – Tudomásomra jutott, hogy Materna is ott lesz az ünnepségen. Mondja… maga hívta meg ezt az alakot? – Hadd magyarázzam meg – sziszegte a foga között Neuber. – A maga utasítására meg kellett hívnom von der Brocken bárót, a húgával egyetemben, így aztán, akár tetszett, akár nem, Maternát is meg kellett… – Nagyszerű, csak így tovább! – mondta dühösen Eis, és lecsapta a kagylót. Végül aztán feleslegesnek bizonyult Neuber aggodalma az ülésrend miatt. Leberecht körzetvezető szépen elrendezte a dolgot, ő maga természetesen középen foglalt helyet. Jobbján Brigitte mint a vendéglátó házigazda neje; baljára pedig a bárónőt kívánta ültetni. Alarich báró erre Brigitte mellé ült, Elisabeth pedig arra kérte Maternát, hogy üljön mellé. Eis, lábán a gipszkötéssel, döbbenten állt – végül a báró felismerte a veszélyt, és odaszólt neki: – Magának mellettem a helye, Eis barátom… meg ne tagadja a kérésemet! A főhelyek tehát el voltak foglalva, a többi magától elrendeződött – „kötetlenül”, ámde az éppen érvényes rangsor szigorú betartásával. – Kezdődhet a játék! – kiáltotta megkönnyebbülten Neuber. A külön e célra varratott függöny fekete-fehér-vörös színekben pompázott, közepén az arany sassal. Jobbról és balról babérfák. Egyik oldalon a fúvószenekar, a másikon a szavalókórus, amely rá is zendített: Sok hatalmas tettet ismer a történelem, De népünk nagysága felülmúlhatatlan. Hányszor szállt hősi csatában szembe a Sorssal, És győzött itt is, e szent rögökön. Ekkor bólintott először Leberecht körzetvezető, amit Neuber örömmel állapított meg. Schnirchnek tátva maradt a szája. Még Materna is izgatottnak látszott. És most következett az úgynevezett prológus, amelyből kiderült, hogy a történelmet mindig egy felsőbb értelem irányítja, ennek következtében semmiféle áldozat nem hiábavaló. – És a halál pecsétként erősíti meg az örökkévalósággal kötött szövetségünket… A prológust Sabine mondta el. Hófehér ruhában állt az emelvényen, germán szabású tunikában, hosszú aranyhaja a vállára omlott, homlokát fémpánt övezte. Mikor a körzetvezető megpillantotta a kislányt, újra bólintott. Materna mosolygott. Schnirch megnyalta a száját. És a háttérből felhangzott egy erőteljes „bravó” kiáltás – még mielőtt Sabine megszólalhatott volna. Jacob Jablonski volt.
Sabine aztán többször is eltévesztette a szöveget – ilyesmi a próbákon sose fordult elő. A közönség azonban elnézően vette tudomásul, hogy Sabine „galád ellenség és hűséges bajtársak” helyett azt mondta, hogy „hűséges ellenség és gálád bajtársak”. – Milyen aranyos a kicsike – jegyezte meg jóindulatúan Leberecht. – És milyen fejlett – mondta Schnirch. – De mi ütött bele? – morogta Neuber. – Hisz éppen ő volt az, aki sose tévesztette még el. No persze, lámpaláz. Ezután elkezdődött maga a színmű. Tompa dobpergés hallatszott. A függöny szétnyílt, remegő vörös lángok lobbantak fel a háttérben. Ez a hatásos látvány váltotta ki az első tapsot. Most két ízig-vérig német asszony jelent meg a színen – félénk apróságok kapaszkodtak a szoknyájukba. Az egyik asszony rémülten elkiáltotta magát: – Jönnek! Jönnek! Erre a gyereke sírva fakadt. Ám a másik asszony okosan, bizakodóan, egyszerűen így szólt:
– Isten még sohasem hagyta el hazánkat! A legnagyobb szükség idején el fogja küldeni a megmentőnket! Erre fényözön zúdult az aranyozott sasra, ami még magát Neubert is meglepte – úgy látszik, a két segédrendező ötlete volt. A látvány élénk lelkesedést váltott ki. A körzetvezető több ízben összeütötte a tenyerét. A közönség tomboló tetszésnyilvánításban tört ki, amikor Hindenburg megjelent a színen. Ernst Schlaguweit katonás tisztelgéssel üdvözölte a jelenlevőket. A zenekar ösztönösen rázendített a „Deutschland, Deutschland über alles” kezdetű dalra. A nézők állva énekeltek. Amadeus Neuber pedig szemérmesen azt kívánta, bárcsak eltakarhatná az arcát. Az előadás folyt tovább. Hindenburg elharsogta első velős mondatait. – Alávaló gazember, aki nem követi drága hazánk hívó szavát! – Taps. – Az igaz német ember csendben teljesíti kötelességét, és ebben semmi meg nem gátolhatja. – Újabb kitörő taps. – Nagy Frigyes plusz Schiller… milyen felemelő! – kiáltotta élvezettel a báró. Mialatt elhangzott a felhívás a csendes német kötelességteljesítésre, kívülről, a távolból tompán dübörgő hangok hallatszottak, mintha súlyos teherkocsik közelednének. De senki sem figyelt rá a teremben, csupán Alfons Materna kapta fel éberen a fejét. Most következő, és természetesen hasonlóképpen velős mondatai közben HindenburgSchlaguweit hátat fordított Maulen népének. Ez nem szerepelt a rendezői utasításban – még kevésbé az, hogy tábornagyi nadrágja fenyegetően csúszni kezdett lefelé. Csakhogy Schlaguweit a szakállával volt elfoglalva – mivel nem tartott a ragasztó. Ennek láttára a derű enyhe moraja futott végig a nézőtéren – a körzetvezető volt a kiindulási pont. A dolog kezdte szórakoztatni a maulenieket. Neubert heves nyugtalanság fogta el – kivált mikor mosolyogni látta Alfons Maternát. De ez még csak a kezdet volt, a legsötétebb pillanatok csak ezután következtek. A helyzet az orosz hadvezérek megjelenésével vált igazán aggasztóvá. Konrad Klinger és Peter Bachus ugyanis, akik parókában és álszakállal alakították szerepüket, mindenféle jelvényekkel kidekorálták egyenruhájukat, még farsangi kellékek is akadtak köztük. Ki tudja, honnan szerezték mindezt. Akár két mozgó karácsonyfa, csörögve, csilingelve jelentek meg a színpadon, és fecsegő kaszinónyelven kezdték elmondani szövegüket. Az általános derű jelentősen fokozódott. És ez még nem volt elég – a két fiú ugyanis még a szövegét sem tudta. Ugyancsak fura mondatokat recsegtek a lelkes tömegbe, így például Szamszonov nem úgy mondta, ahogy a költői
műben meg volt írva: „Minő vész tör ránk? Szörnyű előérzetem van!”, hanem ezt üvöltötte: „Ki háborgat bennünket – hiszen ez szörnyűség!” Mialatt Neubert szintén szörnyű előérzet gyötörte, és a közeledő katasztrófától rettegett, a báró vadászfüle is meghallotta a távolban tompán morajló hangokat. Hirtelen kiegyenesedett, és Alfons Maternára pillantott. Ám a színpadon Hindenburg-Schlaguweit még egyre harsogta velős szózatait. Az sem zavarta, hogy a kulisszák olykor meginognak. Sőt, még akkor is példás hidegvérről tett tanúságot, mikor az orosz katonák csoportja az elképzelhető legalkalmatlanabb időben vonult fel hadvezéri dombjára. Hanem ezután már Schlaguweit is el-eltévesztette a szövegét. „Biztonság” helyett például azt mondta, hogy „bizonytalanság”, de a maulenieknek már fel sem tűnt az ilyen csekélység. Ekkor megjelent a színpadon a két sebesült német katona, akik látványos haldoklás közepette terjengős tirádákat zengtek a hűségről, kötelességről és hősi halálról. Ott feküdtek, tekintetüket a haza mennyboltjára meresztve. Ámde egyszercsak hirtelen felpattantak, és kirohantak a kulisszák mögé – bizonyos elektromos áramütések következtében. Most már nem bólintott elismerően a körzetvezető. Egész környezete mintha megdermedt volna.
A báró és Materna a lassan közeledő motorok zajára figyelt. Eugen Eis viszont elégedetten vigyorgott. Szent meggyőződése volt, hogy a történtek ékesszólóan bizonyítják: nélküle semmi sem megy simán Maulenben. A színpadon szörnyű kavarodás támadt – hangos nevetés vegyült a közönség elfogódott némaságába. Hindenburg nemcsak a bajuszát vesztette el, hanem a nadrágját is, Ludendorff viszont hasztalan kapkodott a sapkája után – valaki odaszegezte egy deszkához. És amikor a hősök a győzelmet készültek ünnepelni, összeomlottak a kulisszák. A bonyodalom csúcspontja azonban mégiscsak az volt, hogy amikor záróakkordként kibontották a zászlót: nem volt azon fehér mezőben horogkereszt. Vörös volt az a zászló – egyszerűen vörös. Vörös! A zászlóbontást síri csend követte. Percek hosszú során át. Azután a súlyos járművek dübörgése – egyre közelebbről. – A Horst Wessel-dalt! – kiáltotta Eis, aki megőrizte lélekjelenlétét. A körzetvezető elismerően bólintott. A rezesbanda rázendített. Neuber futásnak eredt. Szamszonov, Ludendorff és Rennenkampf már-már összeverekedett a nyílt színen, a röhögő katonák körében. Végre aztán mindegyik eltűnt. Eugen Eis most mindent elkövetett, hogy ebben a, mondhatni történelmi pillanatban, ismét magához ragadja a hatalmat – sebesülése ellenére is! Hiszen rajta nyugodott a körzetvezető tekintete. Felemelkedett hát helyéről a begipszelt lábú pártvezető – két SA-legény támogatásával –, és bejelentette: – Kezdődjék hát a vidám szórakozás! Körzetvezető úr, szíveskedjék megnyitni a bált! A körzetvezető készséggel vállalkozott erre. Kurta pillantással ellenőrizte, rendben van-e egyszerű führerszabású, aranybarna nadrágja, majd lovagias mozdulattal meghajolt Brigitte előtt. Eis közben lendületbe hozta a rezesbandát, s az rázendített egy keringőre. Eugen lelkesítő kiáltásainak hatására hamarosan felszabadult egy kis hely a táncolok számára. A körzet teljhatalmú ura nagy lendülettel forgatta-pörgette hölgyét, s hamarosan újabb párok követték buzdító példájukat. Dübörgött a zene, s az erre a célra kirendelt különítmény egyre nagyobb helyet szabadított fel. A lakosság minden erejét latba vetve segített. E keringőritmusban tomboló fülsiketítő lármával kezdődött az igazi mulatság.
* Alfons Materna megpróbált kijutni a szabadba, de számos tisztes gondolkodású mauleni polgár nyomult feléje, és állta el az útját – megértő szemhunyorítások, sokatmondó kézszorítások, a baráti érzelmek suttogva elmondott megnyilvánulásai közepette. – Végre megint belelendültél! – mondta szívélyes, meghitt hangon Uschkurat. – Nem is hiszed, mennyire örülök. Most megint kiderül majd a mauleniek valódi meggyőződése, remélem, hogy így lesz. – Míg élünk, remélünk – mondta kitérően Materna. – És talán csak ezért élünk. A következő, aki Maternát feltartotta, Naschinski volt, a polgármesteri hivatal legreményteljesebb várományosa. – Fogadja őszinte jókívánságaimat! Minden tisztességes meggyőződésű ember örömmel üdvözli, hogy ismét részt vesz a közösség életében. Mielke, a tréfamester, ezúttal bosszantóan komoly képpel tolakodott előre: – Én mindig rokonszenveztem magával, Materna úr. Materna faképnél hagyta őket, és amint kiért a szabadba, mélyen föllélegzett. A kocsma előtt, mint remélte is, ott találta a bárót. Szivarozott, és kissé előrehajolva az országutat figyelte. Súlyos, tompa dübörgés közeledett feléjük. Remegő, keskeny fénysávok hasítottak az éjszakába –
zárósapkával, tompított fényszórók. A járművek egyre közeledtek, fémes dübörgésük szétzúzta a langymeleg, mélykék csillogású mazuri éjszakát, elnyomta a keringő hangjait. Először egy személyautó jelent meg, teknősbéka módjára nyomult előre. Utána motorkerékpárok közeledtek csattogó lármával, mintha puskából lövöldöztek volna, rajtuk sötét, előregörnyedő alakok. Azután szállítókocsik következtek: éles peremű, kemény körvonalú alkotmányok, útjukban leszakították a fák lombját. Végül páncélkocsik: lánctalpakon gördülő pusztulás. Rengett a föld. Megcsörrentek az ablakok. A mauleniek belereszkettek. Materna lehorgasztotta a fejét. – Igen, ez félreérthetetlen – mondta komor hangon a báró. – Német csapatok vonulnak… a lengyel határ felé. – De hát ez háborút jelent. – Nem feltétlenül, de valószínűleg. – Úgy állt ott a báró, mintha csak a várható időjárásról beszélne. – Berlini barátaimtól már régóta tudom, hogy egyesek szerint elkerülhetetlen a küzdelem az úgynevezett nagynémet élettérért. Materna szótlanul elindult. A báró a nyomában. Átvágtak a főtéren, aztán megálltak az emlékmű előtt. Az ércbe öntött hős a sötéten csillogó mennybolt felé emelte zászlaját. – Sejtem, mire gondol most, Alfons – mondta a báró. – Éppen a legjobb úton volt, hogy egész Maulent zsebre vágja. De ha háború lesz, akkor ez vastagon keresztülhúzza a számításait. – Gondolom, a báró úr is tudja, hogy bizonyos igazságokat csak az ilyen háborúk hoznak napvilágra. Példának okáért azt, hogy ez a Hitler tiszta őrült. Mi persze, mindig is tudtuk. – Úgy van! – vágta rá szinte vidáman a báró. – De mi mindennek kell még történnie, hogy ez az egyszerű igazság kiderüljön! Talán vérözön, hullahegyek, milliónyi ember pusztulása… – Mi az, Alfons, talán fél? – Félek – mondta Materna. Azután hosszan hallgatott, végül kijelentette:
– Valószínűleg elölről kell kezdenünk mindent… hiszen ez mindig így van! Mert egy ilyen háború iszonyatosan föltüzeli nyájszellemű honfitársainkat. Megöli az értelmet. Semmi nem marad, csak a legaljasabb indulat. – És maga nem örül az eljövendő időknek? Hát maga nem azok közé tartozik, akik akkor viselkednek igazán bátran, ha ez veszélyes? Most lesz csak erre lehetősége. – Én még senkitől sem vártam, hogy megértsen – mondta Materna, és elfordult. – Ki lehet magányosabb a kutyánál, aki farkasok közé keveredett? Nem akar az semmi mást, csak túlélni. És én azt hiszem, ez a mostani idők legfőbb parancsa. – De maga ki is fogja használni a lehetőséget! – Nem adom meg magam… ez minden. Harmadik rész FARKASOK MENEKÜLÉSE -45 Akinek szerencséje van – így mondták Mazuriában –, annak az istállóban borjadzik meg a tehene. De akinek nincs szerencséje, annak elhull az utolsó tehene is. – Aláírni – mondta Eugen Eis, és lovaglóostorával hanyagul csapkodta az előtte heverő papírlapot. Ignaz Uschkurat előrehajolt. A keze remegett. – Nem tarthatnám meg legalább az erdőcskémet? – kérdezte halkan. – A rétet is, a kiserdőt is eladod – felelte Eis, és unottan nézett maga elé. – Vagy különbíróság elé
kerül a fiad, és garantálom neked, hogy kinyiffan. Választhatsz. – Micsoda gonosz állat lett belőled – mondta Uschkurat, köpött egyet, és aláírta a papirost. Azután kiment a kocsma hátsó szobájából, nyakát behúzva, mint a megvert kutya. Eugen Eis ostorával Scharfke elé tolta az aláírt nyilatkozatot. Az fürgén felkapta, összehajtogatta, és beletette az irattárcájába. – Ahogy ezt csinálod, Eugen… minden tiszteletem! – Scharfke kinyitott egy üveg konyakot, és teletöltött két poharat. – Tudom értékelni az ilyesmit. De mondd, nem félsz, hogy bajod lesz belőle? Eis megvetően fölnevetett, és egy hajtásra kiitta az italát. Szeme kifejezéstelenül meredt Scharfkéra. – Engem többé rá nem szed senki! – mondta. – Amit csinálok, az teljesen törvényes. Elvégre én csak gondoskodom a rendről és biztonságról, csak a birodalom érdekét tartom szem előtt! Merje valaki azt állítani, hogy a magam javára használom ki a háborús időket! Aki ilyesmit állít, annak én tapasztom be a pofáját. De erre még maga Materna se vetemedne. – Így van – biztosította buzgón Scharfke. – Senki nem köphet büntetlenül a levesedbe, erről gondoskodtál. Hanem a telkek, majorságok meg értéktárgyak fölvásárlásával ez idáig csak én foglalkoztam, végtére is kereskedő ember volnék. És merő véletlenségből az apósod is. Igen, az volt Christian Scharfke, a kocsmáros – már három esztendeje. Mert Eugen Eisnek első
feleségével, Brigitte Maternával kötött házasságát 1940-ben felbontották. Éspedig nem éppen veszélytelen körülmények között: Maternának és híveinek sikerült rábizonyítaniuk Eisre a házasságtörést – négy tanú is volt erre. Mi mást tehetett hát Eugen Eis, ha el akarta kerülni a ravaszul előkészített és beharangozott botrányt, bele kellett egyeznie a válásba. Egy év múlva, -ben aztán feleségül vette Christine Scharfkét – alapos megfontolás után. – Azóta – szólalt meg vontatottan Eis – csak Németországért dolgozom. Mégpedig rendíthetetlen kitartással! Tartozom ennyivel a Führernek. És ettől senki az égvilágon el nem téríthet. Mostanában gyakran tett hasonló kijelentéseket – szenvtelen hangon, mintha csak a vágósertés utolsó árfolyamát olvasná fel. A féktelen szenvedélyek ideje ugyanis rég lejárt már – ez szilárd meggyőződése volt Eugen Eisnek. Megszűnt egykori mérhetetlen bizalmatlansága is környezetével szemben – fölöslegesnek bizonyult, hideg megvetéssé változott, hiszen az emberek nagy része olyan, akár az oktalan állat, csak az erősebbek hatalma tartja össze őket. És Maulenben ezt a hatalmat ő maga testesítette meg. – Mit csinál a kedves feleségem? – kérdezte. – Mostanában olyan furcsán viselkedik, mondhatnám, kispolgári módon. – Christine kelleti magát, bátor asszony az! Most a polgármestert gyúrja. – Scharfke sokatmondóan kacsintott a vejére. Eis bólintott. Naschinski, a polgármester volt a következő a listán. Az a tyúkfarm éppen beleillett Scharfke egyre növekvő gazdasági tevékenységébe – egy elsőrangú, hadi fontosságú vállalkozást sem lehetett volna tervszerűbben kialakítani. – Ha így megy tovább, hamarosan létrehozzuk a hatékony államfönntartó ellensúlyt bizonyos egyének ellenőrizhetetlen magántulajdonával szemben. Ez utóbbival Alfons Maternára célzott. A nevét már csak olyankor ejtette ki Eugen Eis, ha ez végképp elkerülhetetlen volt. Materna vörös posztó volt a szemében – már puszta létével is ingerelte. És bár az utóbbi években megbújt az odújában, Eis soha nem fogja, és nem is akarja elfelejteni, milyen gálád módon avatkozott bele ez az ember az ő életébe. Ezt a számlát még ki kell egyenlíteni, és erre most ugyancsak kedvezőnek látszott az idő. – Tegnap este – szólalt meg látszólag egykedvűen Eis – együtt iszogattam Fackler őrmesterrel. A te kontódra, Scharfke. Elkönyvelheted a kiadás rovatba. Fackler aggódik, azt mondja, a rábízott francia hadifoglyok nyugtalankodnak. Kettő legalábbis gyanús neki, hogy szökési terveket forgat a
fejében. – Hát adja ezt Materna tudtára. – Magyarázd meg te Facklernek. Én hivatalosan nem akarok foglalkozni a dologgal. Csak arra gondolok: ha Materna szökni engedi a hadifoglyokat, annak komoly következményei lesznek – és akkor már mi is tehetünk egyet s mást. – Micsoda ravasz róka vagy te, Eugen – mondta Scharfke. Eis kis ideig a csizmáját nézegette, aztán csendesen megszólalt: – Aki énvelem ujjat húz, egyszer úgyis megjárja. És ez mindenkinek szól. Neked is… ha netán egyszer megfeledkeznél arról, hogy mit tettem érted. Ámbár azt mondják, a gazdag ember nem szívesen hagyja itt ezt az árnyékvilágot. Remélem, te sem. * – Nyugtalankodnak a vadludak – mondta Materna, és mélyen beszívta a párás, meleg nyárutói levegőt. – Máskor csak október vége táján készülődnek, az első ködök idején. Jacob Jablonski a tejfehér felhőket fürkészte.
– Az időjárás olyan, mint a legtöbb esztendőben. Se hidegebb, se melegebb. De talán azt érzik ezek az állatok, hogy nemsokára mindenféle förtelem esik majd nálunk az égből. Materna fölnézett a Lódombra. Négy mozgó alakot látott – ütemesen közeledtek a tanya felé. Most már Jablonski is észrevette őket: Fackler őrmester, egy közlegény meg két francia hadifogoly volt. – Mit akarnak ezek… bajt hozni rám? Fackler őrmester, aki a harmincadik éve felé közeledett, szerencsésen megsebesült a fronton, átlőtték a hátsófelét, s a seb különös módon sehogyan sem akart begyógyulni. Az arca mindig vörös volt egy kicsit, s a feje akár egy feszesre fújt léggömb. Többnyire jókedvű volt – sűrű likőrökkel szokta olajozni a torkát, éspedig többször napjában. – Materna úr hadifoglyokat igényelt – fordult Maternához. – Még tavaly. – Most kaphat kettőt – mondta az őrmester, és a mögötte álló foglyokra mutatott. Ott állt a két francia katona, elnyűtt, rangjelzés nélküli egyenruhában: egy fürtös, fekete hajú fiú meg egy másik, egy gyűrött aggastyánképű. Figyelmesen nézték Maternát, ő meg bizalmatlanul Jablonskira hunyorított. – Az egyik – magyarázta Fackler – pincér volt egy párizsi csehóban. Úgy elbánik ez a marhával, akár egy tanult svájci. A másik tanár, valamit ért a növényekhez. Egész jól kiismeri magát a virágoskertben meg a veteményesben. Mind a kettő jól beszél németül. Materna végigmérte az őrmestert. – Egy-két segéderő – mondta aztán, elnyújtva – mindig elkel a ház körül. De minek köszönhetem ezt a hirtelen előzékenységet? Ezidáig még sose kaptam hadifoglyokat – be kellett érnem a civil foglyokkal. És ha jól tudom, hadifoglyokat csak a pártvezető engedélyével lehet kiadni valakinek, nem? – Az embereim dolgában csakis én döntök – jelentette ki az őrmester. – Én kapom meg az igénylést, és én határozok felőle. Közben, ugye, szem előtt szoktam tartani a saját katonáim testi jólétét – egy kis pálinkát, ugye, nem utasítunk vissza – mondjuk, lehet egy üveggel fejenként és havonta. Ez olyan belső kölcsönzési díj. – Rendben van – mondta nevetve Materna. – Mindjárt magával is vihet két üveggel. Az őrmester elégedetten vigyorgott. Kurta mozdulatot tett a hüvelykujjával, mire a két fogoly odament Maternához, levették a sapkájukat, és meghajoltak. Fackler bólintott – egyike volt ez számos különös ötletének: az őrizetére bízott hadifoglyoknak rendkívül illedelmesen kellett viselkedniük a német civilekkel.
– Sok öröme lesz ezekből a szalonvitézekből – mondta. – Ha mégsem, csak nyújtsa be a reklamációt. De akkor fasírozottat csinálok a szaros francokból. – Fackler vidáman összedörzsölte a kezét. – Na… most már maga felel ezért a két fickóért. – Mit jelent ez gyakorlatilag? – Minden reggel elhozzák a büdös disznókat – magyarázta az őrmester –, és minden este visszaszállítják őket… pontosan egy órával napfelkelte után és félórával naplemente előtt. A közbeeső időben maga felel ezért a két ganéj alakért. Ennyi az egész. Materna Jacobra nézett, aztán a foglyokra. Kiállította az átvételi elismervényt, és aláírta, hogy elismeri az írásba foglalt „biztonsági rendszabályokat”. Fackler őrmester kapott három üveg pálinkát és egy rőf szárazkolbászt – elismerően szalutált, aztán útnak indult. Materna bevezette barlangjába új munkásait. Utasítására Hannelore sonkát, kenyeret és vajat tálalt elébük – hozzá frissen fejt, langyos tejet. Mikor szemmel láthatóan jóllaktak, az egyik, a fiatal, fürtöshajú megkérdezte, beszélhet-e őszintén – és közben, mintegy mentegetőzve, Jablonskira
nézett. – Jacob a fivérem – mondta Materna. A fiatalember bólintott, mindkettőjük felé. – A nevem Ambal. Pierre Ambal. A társam Bonnard professzor. Jelentem, hogy helyben vagyunk. – Hogyhogy helyben vannak? – Úgy, hogy most ott vagyunk, ahol lenni akartunk – felelte mosolyogva Pierre Ambal. – Szökésünk első állomásán… az ön házában. Materna minden különösebb erőfeszítés nélkül titkolni tudta megdöbbenését… nemigen volt már olyasmi, ami meglepte volna. – Azt hiszem, eltévesztették a házszámot – mondta higgadtan. Pierre Ambal arca egyre szélesebb mosolyra húzódott. – Bonnard professzornak volt régen egy lengyel tanítványa… néhány nappal ezelőtt találkoztunk vele. Megható viszontlátás volt. Elmondtuk neki szökési tervünket, és ő megadta nekünk az ön nevét. Azt mondta: nála biztonságban lesztek, és továbbjuttok onnan. Most hát itt vagyunk. Materna hátradőlt karosszékében. – Tévedés lehet, vagy valami szellemes társasjáték. Fackler bízta meg magukat? – Azt a lengyelt – mondta Pierre Ambal – Machlowitznak hívják. A keresztneve Jan, huszonhét éves, krakkói születésű. A jelszó, amit megadott az ön számára: Siegfried G. – Akkor jó helyen járnak! – mondta szívélyes hangon Jablonski. – Nem – jelentette ki határozottan Materna, és közben Bonnard professzorra nézett. – Magukat munkára adták ki nekem. Nem tűnhetnek el innen addig, amíg én vagyok magukért felelős. Érti? – Meg kell értenünk – mondta elgondolkodva Bonnard. – Igen, persze. Ha innen szökünk meg, közvetlenül az ön számlájára írják, és ezt természetesen nem engedhetjük. – Ambal felé bólintott, aki csak lassabban fogta fel a helyzetet. – És, kérem, értse meg, mi túlértékeltük az ön lehetőségeit. De most mit tegyünk? – Először is – vélekedett Materna –, hasznossá tehetik magukat nálunk… és nem is lesz rossz dolguk. Aztán majd meglátjuk. Majd csak akad valami megoldás. – Csak azt nem értem, miért éppen magukat hozták ide, és éppen most? Hiszen véletlen is lehetne… de nem Maulenben. * – Naschinski polgármester – hangzott Christine Eis, született Scharfke mogorva beszámolója – erkölcstelen módon megfogdosott… és nem is egyszer. – Akkor megérett rá ez a disznó, hogy elintézzük – mondta Eis. – Mondjak részleteket? – Nem szükséges… úgyis tudom.
Christine kissé kigömbölyödött az utóbbi időben – volt tehát mit fogni rajta: az ilyesmit nagyon kedvelték errefelé. A teste erős, de csábító szagot árasztott – a férje mindezt szakértő módon regisztrálta. Mélyen belesüppedt hatalmát jelképező, de már ugyancsak megkopott karosszékébe. – Naschinski utódát – és már három várományosa is volt az egyetlen polgármesteri széknek – gondosan kell kiválasztani. Aki a legtöbbet ad, annak van a legtöbb esélye. – Mindig csak ezek a primitív disznólkodások – mondta Christine. – Sokáig már nem csinálom. Nekem szerelem kell. – De hiszen kapsz ezektől éppen eleget! – förmedt rá Eugen. – Az érzelgősség gyengíti a korszerű jellemet. – Szedd össze magad, Christine! Most nagy, közös célokról van szó… nem fellengzős
asszonyi vágyakról! Arról majd csak a végső győzelem után beszélhetünk. Addig: latba kell vetni minden erőnket! Időnként még most is szükség volt arra, hogy Christinét ilyesféle intelmekben részesítse. Végtére is nem gyengéd vonzalomból emelte magához, hanem messzire tekintő tervei érdekében. E tekintetben persze Christine sokkal jobb iskolából került ki, mint Brigitte – mármint az apja kocsmájából. Christine megtanulta, hogy önmagát is felírja a vendégek számlájára. Amikor az asszony kiment, Eis lovaglóostora segítségével, melyet már hónapok óta magánál hordott, megnyomott egy csengőgombot. Tüstént megjelent a hadiszolgálat alól mentesített, a hazai fronton nélkülözhetetlen Schlaguweit. Feltétlen odaadással szolgálta Eist, mivel az túl sokat tudott róla. – Naschinskit hozzám – rendelkezett Eis. – Utána sorban a három barmot, Pillichet, Schwiewelbeint és Frontzeket. – Parancsára! – mondta Schlaguweit, és tisztelgett. Magához hívta a segéderőket, akik állandóan bevetésre készen várták parancsait. Kiadta az utasítást, mire a három nemzetiszocialista testvér haladéktalanul a helyszínre szállíttatott. A mauleni szervezés kiválóan működött: amint megpillantották Schlaguweitet és embereit, mindenki tudta, hányadán van. A Naschinski-ügyet kurta negyedóra alatt elintézte Eis. Már régen leszokott arról, hogy körülményes bevezetőket tartson. Ostorával rácsapott az asztalra, elüvöltött két-három tömör mondatot, azután ismertette követelését. – Egy ilyen erkölcstelen disznó, mint te, nem lehet nálunk polgármester! Kedvem volna ahhoz, hogy bíróság elé állítsalak, te vén kujon. De én beérem azzal, ha a csirkefarmod a nép tulajdonába kerül… legalább megbízható kezekben lesz. Ezek Scharfke szavai voltak. A félelemtől remegő Naschinski aláírta, amit elébe tettek. Amikor elment, fehér volt, mint a fal. Örült, hogy nem fenyegették meg az azonnali frontra küldéssel. – Kedves barátom – fordult azután Eis külön-külön a polgármesteri hivatal három várományosához. – A mai idők megkövetelik, hogy összpontosítsuk minden erőnket. Velünk sokan akarnak együttműködni, mivel ez nemcsak megtisztelő, de kifizetődő is. Csakhogy előbb meggyőző bizonyítékra van szükségünk, hogy jóakaratban sincs hiány. Erről természetesen mindannyian hajlandók voltak bizonyságot tenni – Pillich éppúgy, mint Schwiewelbein és Frontzek. Az egyik felajánlotta potykával teli halastavát. A másik kijelentette, hogy örömest lemond egy díjazott anyakocáról tíz malacával egyetemben, és ezt még egy tucat libával is megtetézi. A harmadik tíz mázsa vetőmagot, négy fuvar szénát és a feleségét ajánlotta fel – ez utóbbira ugyan csak célozgatott. – Akit én kiválasztok, az nemcsak polgármesternek nevezheti magát. Joga lesz arra is, hogy egyszerre három táblát akasszon ki a házára: elöljáró – döntőbíró – körzeti parasztvezér. Erre mindhárman fölemelték a megajánlást – egy ötesztendős lóval, egy vadonatúj szecskavágó géppel és egy mázsa vajjal. Hozzá két bárány, négy kéziszőttes gyapjútakaró, tizenkét kotlóstyúk a „barna hajnalpír” fajtából. Scharfke később mindezt buzgón behajtotta.
– A magam számára nem fogadok el semmit – jelentette ki Eugen, és fölemelte a kezét. – Engem csakis a népi közösség érdekel. * A hét végén betoppant Maulenbe a hadsereg teljhatalmú körzeti gazdasági megbízottja: teljhatalommal volt felruházva a mezőgazdaság, halászat és erdőgazdaság területén. Hermann Materna volt, Alfons Materna fia. Egy hadiszolgálatra lefoglalt Opel Olympián hajtott apja házához. Kiszállt, és messziről is látható volt, hogy német köszöntésre lendítette a karját.
– Heil Hitler! – kiáltotta oda Jablonskinak. – Csak össze ne csináld magad – felelte Jacob, és a csűr felé mutatott. – Megint fúr-farag az öreg. Hermann bólintott, kiszedett a kocsijából egy pálinkásüveget, és a csűr felé indult vele. Jablonski mögötte, kissé görnyedten, csoszogó léptekkel. Maternát a csűr jobb hátsó sarkában lévő elkerített részben találták. Valami barnássárga folyadékot töltött gondosan üvegekbe. Körülötte benzinszag terjengett. – Heil Hitler! – mondta ismét Hermann. Materna fölpillantott a munkájából. Az arcán mintha maszkot viselt volna – de szemében öröm csillant meg a fia láttán. – Ha esetleg rá akarnál zendíteni a Horst Wessel-dalra… ne zavartasd magad. – Talán később – mondta Hermann. Mindig komolynak látszott, bárhol volt is, bármilyen helyzetben. Szívélyesen kezet szorított apjával. Aztán átnyújtotta neki a pálinkásüveget. Materna elismerően nézegette a címkéjét. – Ki gondolta volna valaha is, hogy ilyen sokra viszed? – mondta és Jacobra kacsintott. – Szépen haladsz, fiam. Lassan már szakértő lesz belőled… de mi lesz ennek a vége? Hermann, akinek arcán apró mosoly futott át, leült az egyik ládára, és így szólt: – Organizáltam két kanna benzint… kint van a kocsim csomagtartójában. Mellette zsírpapírba csomagolva robbanóanyag – sajnos, ezúttal csak öt kiló. Viszont szereztem hozzá egy tucat kézigránátot. Jablonski füttyentett, azután elgondolkodva így szólt: – Tudod, Hermann, hogy mi voltál te azelőtt az én szememben? Olyan voltál, akár a szemétdombon kukorékoló kakas: daliás fiatalember, de nem több, mint a nagynémet nyáj bármelyik tagja. Drága gyerekem, hogy is tudtál ennyire előnyödre megváltozni? – Végtére is az apám fia volnék – mondta nem minden büszkeség nélkül Hermann. – Nem mondom, elég sokáig tartott, mire rájöttél – vélekedett Jacob. – De az eredmény kiváló. Hermannból csakúgy áradt a szerény megbízhatóság. E ritka tulajdonsága az utóbbi években a gauleiteri hivatal figyelmét sem kerülte el. Régi, kipróbált párttag volt Hermann Materna, tapasztalt üzletember, hűséges, minden rendkívüli feladatra alkalmas – a legkiválóbbak egyike. Rászolgált a bizalomra. No meg befolyásos támogatói is akadtak – köztük Alarich von der Brocken, aki állítólag tegeződött Göringgel. Érthető hát, hogy eleinte államfontosságú, majd később hadifontosságú küldetéseket bíztak rá. – Hanem most – szólalt meg Hermann, miután meghúzta az üveget – egész lerakatot ajánlhatok fel a falunak… azaz neked, apám. Ha jónak látod. – Fegyver és lőszer? – kérdezte Jacob. – Élelmiszer, hüvelyesek, tartós csomagolásban. Hozzá konzervek ládaszám – hús, kolbász, sajt. Meg italok, szintén ládaszám. Lehet vagy kétszáz mázsa összesen… egyelőre. De talán háromszáz is. – Ide vele! – vágta rá Jacob. – Ennyi holmival már sokmindent lehet kezdeni. A teli gyomor sok mindenre hat… nemcsak a szerelemre, hanem a hazafias érzésekre, sőt a pártra is. Igaz-e, Alfons? Materna hallgatott egy ideig – az utóbbi időben hallgatagabb lett –, végül így szólt:
– Hivatalos raktárról lenne szó? Hermann bólintott. – Teljesen szabad kezet kaptam a dologban… ott helyezem el az árut, ahol akarom. Tehát nálad is, apám. – Nem – döntött Materna –, ne nálam. Az ilyen hivatalos raktárról pontos leltárt készítenek. Tehát bármikor ellenőrizhetik. És persze gondosan őrzik is. Nekem pedig ez idő szerint semmi szükségem
az ilyesmire. – Jó – mondta Hermann –, belátom, hogy igazad van. Talán az lesz a legjobb, ha az itteni pártvezetőség nyakába sózzuk, mi? Alfons Materna a pajta kemény agyagpadlójára nézett. – Valahogy így, fiam – mondta. – De ne közvetlenül Eugen Eisnek ajánld föl a raktárt… inkább Scharfkénak. – Micsoda?… hogy éppen annak a mocskos alaknak? – kiáltotta felháborodva Jacob. – Hisz az úgyis mindent elnyel, ami még föllelhető Maulenben. Ekkor megzavarták a beszélgetésüket. Pierre Ambal, a francia hadifogoly jelent meg, egy üres ládával. Megállt előttük, és kíváncsian méregette Hermannt. – Heil Hitler! – mondta Hermann. Pierre Ambal hitetlenkedve pillantott a Materna fiúra. Azután, mintegy segítséget kérve, Alfons Maternára nézett. Materna odanyújtotta neki a pálinkásüveget. Ambal ivott, majd azt kérdezte: – Rosszul hallottam volna? – Sok mindent meg kell még szoknia, Pierre – mondta Materna –, még cifrább dolgokat is. Mert maga most nemcsak Németországban van… hanem az én tanyámon is! És nekem van egy fiam, aki csuda nagy ember a pártban… de mégiscsak az én fiam. – Hát akkor Heil Hitler! – mondta Ambal, és a benzinnel megtöltött üvegeket kezdte gondosan a ládájába rakni. – Közben kipróbáltam ezeket a micsodákat… tökéletesen megbízhatóak! A maga találmánya? – Bevált háziszer – jegyezte meg szerényen Jacob. – Úgynevezett Molotov-koktél… csak egy kicsit följavítottuk. Az alapelv ez volt: benzinnel megtöltötték az üvegeket, a nyakukat rongydarabokkal bedugaszolták… a rongyokat előbb benzinbe mártották; azután kellett meggyújtani, és elhajítani. Amint az üveg eltörik, a töltet felrobban. A feljavítás: egy különleges zár, amely megakadályozza a túl korai robbanást. Hozzá előgyújtó, viaszból. Mert a viasz pompásan ég esőben, viharban. Fontos továbbá a gondosan kiválogatott vékonyfalú üveg – ez még puha talajon is szétpattan, ha kellő erővel hajítják el. Pierre Ambal gondosan rakosgatta a palackokat. Gyakorlott mozdulatokkal faforgácsot rakott közéjük. A másik három férfi szótlanul nézte. A hadifogoly végül vállára vette a ládát, és kiment. – Megbízható? – kérdezte Hermann. Nem kapott választ. És rájött, hogy nincs is szükség válaszra, így aztán megint rátért a raktár és Scharfke dolgára. – Szóval, miért éppen erre a gazemberre bízzuk? Igaz, hogy az ilyen élelmiszer– és italraktár mindenféle hátránnyal jár – de megvannak az előnyei is. – Hát éppen azt kell kialkudnod Scharfkénél, fiam – mondta Materna. – Hiszen ő egész sereg ellenszolgáltatást ajánlhat föl neked… majd én megmondom pontosan, hogy mi legyen az. Amint Scharfke egyszer már ráharapott a dologra, nyugodt lélekkel előállhatsz újabb követelményekkel. Csak egyre vigyázz közben: Eis nem lehet jelen a tárgyalásoknál, de még a közelben sem. – Értem. Vegyem rá Scharfkét, hogy mint a párt körzeti megbízottja, én rendelkezhessem azokkal az ingóságokkal és berendezésekkel, amelyek a valóságban Eishez tartoznak, ha nem is hivatalosan. És azt gondolod, hogy Scharfke belemegy?
– Miért ne? Föltéve persze, hogy a kivetett csalétek elég nagy, és te úgy tartod, hogy Scharfke kénytelen legyen azonnal ráharapni. – Te, Alfons – mondta Jacob –, ha Eugen rájön a dologra, menten kibelezi az apósát. Az persze
eszébe se jut majd, hogy saját magával bánt el. * Eugen Eis ezen a szombat estén – természetesen hivatalosan – egy csomó barna szoknyás, fehér blúzos fiatal leány társaságában időzött. Önkéntes munkaszolgálatos hajadonok! Az egység, amelyhez tartoztak, azelőtt az elfoglalt keleti területekre volt beosztva – most áthelyezték őket Maulenbe. – Énekeljünk egy dalt a mi kedves vendégünk tiszteletére – mondta a vezetőjük. – Van-e valami különleges kívánsága, Ortsgruppenleiter úr? A leányok – neki legalábbis úgy tetszett – heves várakozással mustrálták végig Eugent. Végtére is ő volt az egyetlen férfi a barakkban. – Eis testvér oly sokat tett értünk – folytatta a hölgy. – Csak szóljon, mivel szerezhetnénk magának örömet. Eugen Eis alig bírta megállni, hogy el ne nevesse magát – de nem feledkezett meg arról, hogy mint a hatalom képviselője van jelen. És ezekkel a lányokkal hivatalosan úgy kell bánnia, akár a hímes tojással. A birodalmi vezetőség irányvonala megkövetelte az óvatosságot. Hivatalosan. No meg tulajdonképpen arra sem érzett vágyat, hogy alapvető oktatásban részesítse őket. Mert az ő szemében ezek a lányok még éretlen gyümölcsök voltak, így azután inkább a méltóságteljes viselkedés mellett döntött. – Mikor az aranyló esti fény – ajánlotta vontatottan. A lányok szinte minden átmenet nélkül rázendítettek a kívánt dalra – tisztán, érthetően, harsány hangon. Eugen a mellette ülő vezetőnő lendületes profilját szemlélte, a homloktól lefelé tartó merész vonalakat: az orrát, állat, nyakát és keblét. Ez utóbbin kissé elidőzött a tekintete – elismerően, de nem éppen hosszasan. Mi mindent látott már az ő vezéri sasszeme! Kifejezéstelen ábrázattal hallgatta az éneket. Időnként bólintott. Ez rutin kérdése volt. Pártvezető lévén, elég gyakorlata volt már abban, hogy minden elképzelhető ostobaságot meghallgasson, és ne árulja el közben, hogy fáradt – ezer meg ezer dalt, beszédet, szónoklatot eresztett már el a füle mellett. – Kedves német honleányok – kezdte, amikor szólásra emelkedett. Az évek során természetesen a biztató, lelkesítő szónoklatok terén is nagy gyakorlatot szerzett. – Ti az arcvonal átmeneti kiigazítása, a Führer legmagasabb stratégiai megfontolásai – amelyeknek felbecsülhetetlen zsenialitásáról hamarosan mindenki meggyőződhet –, röviden: bizonyos elkerülhetetlen körülmények folytán kerültetek ide, a mi szép falunkba. És noha még csak rövid ideje vagytok itt, máris elmondhatom, hogy mindnyájatokat Németországért dobogó szívünkbe zártunk. Ezután megkérték, hogy vegyen részt egy kis „kávés, kuglófos” uzsonnán, utána rövid szemle következett, a „hozzá csatlakozó fesztelen baráti együttléttel”. Az ilyen kapcsolatok ápolásából mindkét félnek előnye származott – Eis szállította nekik a pótellátmányt, a lányok meg elismerően nyilatkoztak róla jelentéseikben. – Ez a szép vidék, kedves honleányok – harsogta Eis –, mindig is fenyegetett határvidék volt. Az alattomos szlávok többször megpróbáltak már betörni hozzánk. Csakhogy velünk nem lehet ám egykönnyen elbánni. Mi nem ijedünk meg, ha megint közeledik Keletről a fenyegető sárkány. Ha az ellenség mindenáron idepofátlankodik, hát mi majd véresre verjük – ha ugyan lesz még pofája! Eugen fölnevetett – mint mindig, valahányszor ezt a szellemességet elsütötte. Garantáltan biztos volt a hatás. A várakozásnak megfelelően, a lányok is nevetni kezdtek. A vezetőjük Eugenre vetette vizeskék szemének sugárzó tekintetét.
– Aggodalomra semmi okunk! – kiáltotta, ezúttal tréfásan hunyorítva Eis. – Most a hatodik, a döntő háborús esztendőbe lépünk… töretlenül, meg nem hajolva, lankadatlan bátorsággal. Még nem értünk a végére. Még vannak különböző tartalékaink. Így például – hogy csak egyet említsek a számos intézkedésem közül – megnagyobbítottam, centralizáltam és a párt hűséges sáfárkodására bíztam a tyúkfarmot is. Hogy ez mit jelent, nemsokára tapasztalhatjátok… mivel már holnaptól kezdve több tojást ad számotokra, majdnem kétszer annyit, mint eddig. És az a szándékom, hogy tejből, vajból és sajtból is külön adagokat juttatok nektek. Nem kell köszönetet mondani érte, kedves német leányaim… nekem csak egy a célom, hogy jól érezzétek itt magatokat. Számomra öröm, ha gondoskodhatok rólatok. Élénk taps volt Eugen Eis jutalma. Igen, ő a gyakorlat embere – egyáltalában és mindent egybevetve: férfi a talpán! Bizony nem sok akad már ebből a fajtából ezen a vidéken. A lánycsapat vezetője hasonlóképpen találó, szép szavakkal mondott köszönetet. A hivatalos program végeztével aztán saját szállására invitálta Eist, ami egyben az irodája is volt. Szeretne egy kicsit magánemberként elcsevegni vele, mondotta. – A maga segítőkészsége – kezdte, miközben bort töltött egy pohárba – véleményem szerint igen hatékony. Amíg akadnak olyan emberek, mint maga, nyugodtan tekinthetünk a jövő elé. – A jövő a mienk – kontrázott Eis, és a lányra emelte poharát. – Erről tudatnom kell igen tisztelt nagybátyámat – mondta tűnődve a lány. – Bizonyára nagyon örülne, ha megtudná, milyen példásan viselik itt gondját a német lányoknak. – A nagybátyja? Hát csakugyan…? – Igen, ő az – jelentette ki szelíd mosollyal a lány. – Nem véletlenül hívnak Himmlernek… Henriette Himmler a nevem. Rokonok vagyunk. Eugen csak ámult. Arca kipirult izgalmában. – Ki gondolta volna! – De kérem – tiltakozott hangsúlyozott szerénységgel Henriette. – Hiszen ez nem különösebben fontos, legalábbis az én számomra nem. Soha nem kívánnék ezért előnyöket élvezni… mondhatnám, éppen ellenkezőleg. Az ilyesmi szerintem csak még jobban kötelez… Érti, hogy gondolom? – Hogyne érteném! – felelte megindultan Eugen. – Maga igazi német nő, és én már csak ezért is csodálom… biztosíthatom róla. És feltett szándékom, hogy ezt a gyakorlatban is bebizonyítom. * Amadeus Neuber, aki változatlanul igazgatótanító volt, és a nemzetiszocialista párt helyi szervezetének helyettes vezetője, ráadásul legújabban oktatási megbízott és a honi értékek védője, a frontharcos szövetség elnöke és a párt teljhatalmú szociális ügyintézője – mostanában gyakran kísértésbe esett, hogy higgyen Istenben. Töprengve és kissé már vágyakozva tekintett – az iskola előtt álló padon ülve – a rézsútosan szemben lévő templomra, ahol az utóbbi hónapokban egyre nagyobb volt a forgalom. És ez elgondolkoztatta Neubert – mint ahogy másokat is. Az egy évvel ezelőtt „az ügyek vitelével” megbízott papot Kampmann-nak hívták, már jól benne járt a hetvenes években. Az öreg pap barátságosan közeledett az iskolához, német köszöntésre lendítette karját, és így szólt: – Dicsértessék az Úr neve! – Jó napot kívánok – mondta Neuber, igyekezvén szintúgy barátságosnak látszani. – Voltaképpen Heil Hitlert kellett volna mondanom, ugye? – Ahogy akarja… ahogy önnek tetszik – biztosította sietve a pap. – Én csak azt akartam mondani,
hogy a mi urunk, Jézus Krisztus mindnyájunkért halt meg. – És Hitler mindnyájunkért él! – Bizonyára… ha úgy gondolja. Egyébként mi újság? Kampmann lelkésznek megadatott az a szép és Mazuriában vajmi ritka tulajdonság, hogy soha nem civakodott senkivel. Úgy látszott, semmivel nem lehet megsérteni. – Jól megy a boltja, tisztelendő úr – mondta némi óvatos bizalmaskodással Neuber. – A múlt vasárnap tizenkettővel többen voltak a templomban, mint az előző héten. – Az időjárás lehetett az oka – jegyezte meg, mintegy mentegetőzve a pap. – De talán az is, hogy megszaporodtak a menekültek. Nem, ezt az öreg papot nem lehetett rajtakapni, ezt Neuber is – pedig megfigyeltette – kénytelen volt elismerni. Kampmann csakis a Bibliához tartotta magát, és abban is többnyire az Újszövetséghez. És kínosan került minden aktualizálást. Arról sem feledkezett meg, hogy a Führert és a Birodalmat imájába foglalja – minden gyanús mellékzönge nélkül. – Micsoda pompás este – mondta a pap, és kissé mélabúsan pillantott fel a sötéten kéklő nyárutói égre. – Holnap szép nap lesz… valószínűleg az utolsó szép napok egyike. – Mire akar célozni ezzel? – csapott le kérdésével Neuber. – Arra, hogy a százéves kalendárium rövid, esős őszt jósol… és hosszú, hideg telet. Neuber elhallgatott. A pap csendesen elindult. Egyetlen fénysugár sem szüremlett ki a szabályosan elsötétített mauleni házakból. Mégis nyugtalanság vibrált a faluban – hangok rebbentek fel az utcákon, suttogás hallatszott a bokrok közül, s egészen a főtérig elhatolt. Mint vastag kabátba burkolt, hosszú árnyak, elmosódott alakok suhantak az éjszakában. Amadeus Neuber didergett. Összedörzsölte két kezét, mintegy megakadályozandó, hogy pókujjai imára kulcsolódjanak. Félt: úgy burkolta be a félelem, akár a köd, mely összesűrűsödik, aztán feloldódik, megszűnt – de többnyire csak az első napsugarak hatására. A falu ellenőrizhetetlenné vált: Neuber nem tudott már kézben tartani minden részletet; az élet hatalmas tömeggé duzzadt, mint a kása. Nem voltak már tiszta, elhatárolt frontok – Materna hol itt tűnt fel, hol meg ott, akár a lidércfény; a pap folytatta semleges prédikációit; a parasztok és iparosok meglapultak, bólintottak, és behúzódtak házaikba; a báró intézőre bízta a birtokát, és a húgával meg a Materna lánnyal Dél-Németországba költözött. A falu lakossága nyugtalanító idegenekkel gyarapodott: a megnagyobbított tűzoltószertárban hadifoglyokat szállásoltak el, az őrizetükkel megbízott katonák a kocsmában laktak; hozzá vagy félszáz menekült, nők, öregek és gyerekek; Neuber szemében csupa semmittevő, henyélő kenyérpusztító, s végül a száz honleány a barakkokban az északi mocsár szélén. Neuber fölsóhajtott – mélyen, szinte zokogva, mint lidérces álomban szokás. Még most is ő végezte a legnehezebb munkát egész Maulenben – minden erejét latba vetette. Igen, ő, Amadeus Neuber, nem pedig Eugen Eis. Eis reprezentált, uralkodott, gyarapította vagyonát, ahol és ahogy csak tudta, ő, Neuber viszont nem részesült semmiféle elismerésben, nem származott semmiből személyes előnye – Isten a tanúja, No, persze akadt egynéhány mauleni ember, aki tanúsíthatta becsületességét, tisztességét, nagylelkűségét. És Neuber már hozzá is fogott, hogy módszeresen gyűjtse az effajta tanúkat. Valahányszor erre gondolt, valamiféle nyugalom szállta meg, csak éppen nem bizonyult maradandónak. Kivált nem azokban az órákban, amikor, mint most is, ott üldögélt a padon, és ellenőrizte az éjszakai forgalmat, s azok után a nőszemélyek után leskelődött, akik többnyire a tűzoltószertár közelében ténferegtek – ott laktak a hadifoglyok. Ezek a becstelen, németségükre szégyent hozó, üzekedő nőstények! A legszívesebben odarohanna, kiráncigálná a világosságba,
bíróság elé állítaná őket! Néhányszor már meg is próbálkozott ezzel, de ezek az ocsmány szukák
fürgébbek voltak nála. Ha el akarta kapni valamelyiket, harapott, rúgott és karmok, akár az állat! – Te vagy az, Amadeus? – kérdezte egy női hang a sövény felől. – Olyan keservesen sóhajtozol… Van veled valaki, vagy rosszul érzed magad? – Ne gyere a közelembe! – felelte Neuber. Mindjárt fölismerte a hangot – Christine Eis hangja volt. – Ha ilyenkor itt együtt látnának bennünket, abból komoly félreértés származna. – Ugyan, ne fontoskodj! – mondta megvetően Christine, és Neuber felé közeledett. – Elvégre nem vagyok kiskorú. Neuber összerezzent erre a megjegyzésre, amellyel Christine egykori, igaz elsősorban lelki szépségeket kereső gyengéjére célzott. Ez volt a legsebezhetőbb pontja, karrierjének gátja, a béklyó, amelytől soha nem tud már szabadulni – amíg itt van ez az Eugen Eis, akinek eskü hatályával felérő nyilatkozatok vannak a birtokában. És feltehetőleg beszélt erről Christinével az ágyban. És ki tudja, hogy kivel még! Mostanában Schlaguweit is mindenféle gyanúsításokkal hozakodik elő, és vigyorog. Hogy ennyire ki legyen szolgáltatva ezeknek az embereknek – ő, Amadeus Neuber, a művelt férfiú, akiben művészi tehetség lobog, és mély gondolatok izzanak… – Talán az urad küldött? Christine felnevetett – kurtán, gúnyosan. Leült a férfi mellé a padra, hátradőlt és zavartalanul kinyújtotta a lábát. – Nyugodt lehetsz – mondta. – Nem akarlak elcsábítani… hisz tudom, nem sokra mennék vele. És Eugen is tudja. Véletlenül jártam csak erre. – Véletlenül? Tán összetévesztetted az iskolát a tűzoltószertárral? – Tartsd meg magadnak a mocskos célzásaidat. Csúnyán megfizetsz még érte! – De kérlek, Christine! – kiáltotta Neuber szinte rimánkodva. – Hiszen csak tréfa volt. – De rossz tréfa. Ne merészelj még egyszer ilyesmit kiejteni a szádon… különben megtudod, hogy ki vagyok. Így is tudom… szerette volna mondani Neuber. De mivel nem volt életunt, csak gondterhelt, tehát aggódott önmagáért, sietve békülékeny húrokat kezdett pengetni: – Az ilyen időkben a magunkfajtának szilárdan össze kell tartani… nem engedhetjük meg, hogy félreértések éket verjenek közénk. Igaz-e, Christine? – Énrám ugyan kár pazarolnod az ilyen prédikációkat – mondta Christine, kissé megenyhülve. – Tényleg csak azért jöttem, hogy elbeszélgessünk egy kicsit. Neuber nem hitt neki – Christine eddig még sohasem kereste a társaságát. Hogy most idejött, ez csakis valami megtévesztő hadművelet lehet, céltudatosan el akarja terelni valamiről a figyelmét, sőt, talán alibinek akarja felhasználni. Ki tudhatná ezt az ilyen ördögi nőszemélynél? – gondolta Neuber, de hangosan így szólt: – Ennek örülök. Talán megint úton van Eugen? Bizony, teljesen felőrli a szolgálat. Ilyeténképpen eltársalogtak egymással, és bámultak bele az éjszakába. A falu lassan elcsendesedett. Egy ideig még pusmogás, turbékolás, recsegés, lihegés, nyöszörgés hallatszott, aztán elhalt minden nesz. Igaz, csak néhány percre. Mert a távolban nyüszítve kezdett zakatolni egy vonat. Ez a nyüszítő hang egyre erősödött, fémes csikorgás hallatszott, a mozdony élesen füttyentett, aztán tűzvörös fény lobbant az égre, és máris újra elenyészett. A robbanás fülsiketítő hangja minden más zajt elnyomott Maulenben. Dermedt rémület lett úrrá a falun. – Mi volt ez? – kérdezte tompa hangon Christine. – Valami szerencsétlenség – felelte szinte suttogva Amadeus Neuber. – Talán szabotőrök,
partizánok vagy más gazemberek. Mi lesz még ebből? * – Fáradt vagyok – mondta Alfons Materna.
Nem csoda – szólt Jacob. Aznap benn voltak a faluban az istentiszteleten, csak azért, hogy megmutassák magukat az embereknek. Eleinte úgy látszott, senki sem figyel rájuk különösebben – a prédikáció alatt azonban néhány hívő többször tekintett Maternára, mint a papra. Materna ugyanis úgy kuporgott a padjában, mint valami töprengő bűnös; igaz, csak azért, hogy jobban tudjon aludni. És a mauleniek egymás fülébe suttogták: ez a Materna biztosan minden éjjel leissza magát! Most odakint üldögéltek kettesben a kerti padon, gondolataikba mélyedve néztek a Lódomb felé, kezüket összekulcsolták a hasukon, az ebédet várták, orrukat csiklandozta a malacpecsenye illata. Alig háromméternyire előttük Hermann hevert a fűben, oldalára fordulva, ökölbe szorított keze a feje mellett, mint valami boxer, védekező helyzetben: jobb keze az állán, a bal szem magasságában. De Hermann csendesen és szabálytalanul horkolt. A konyhából vidám hangok szűrődtek ki, Materna menekültjeinek hangja. Ketten voltak, akiket hivatalosan, tehát a lista szerint a házába fogadott segítségül. A menekültek a hadifoglyokkal bolondoztak. Pierre Ambal kitűnően érezte magát – olyan volt a hangja, akár a durukoló pávakakasé. Ezen persze senki sem csodálkozott, minthogy a két vidám menekült nem más volt, mint Hannelore Welser és Sabine Gäbler. Hannelore közben néhány esztendőt Berlinben töltött, ám az első kedvező alkalommal visszatért a Materna-portára. Sabinét, mikor apjának a megszállott területen kellett szolgálatot teljesítenie, a Rajna-vidékre küldték. Ott kibombázták, s így visszatérhetett Maulenbe, aminek Jablonski örült a legjobban: olyan boldog volt, hogy nem is tudta titkolni örömét. – Ugyancsak vidáman vannak odabenn – jegyezte meg most enyhe rosszallással Jablonski. – Rájuk fér. – De hiszen a lányaink már eljegyezkedtek. – Azért még nem kell örökösen szomorkodniok. Nem is beszélve arról, hogy ezek a hadimenyasszonyok azt se tudják pontosan, ki a vőlegényük. Egy hamisítatlan Materna-féle ötlet reményteljes és nyugalmas állapotot teremtett: kitalálta az átalány-jegyességet. Hannelore és Sabine hűséget fogadott Peter Bachusnak és Konrad Klingernek – közösen, meg nem határozva, hogy ki kinek a párja. A Lódombtól jobbra, a Gross-Grieben-Maulen-i úton feltűnt egy teherautó, himbálózva közeledett a Materna-tanya felé: szürke-zöld foltokkal bemázolva, nehézkesen, otrombán, fenyegetően. – Wehrmacht-kocsi lesz – állapította meg Jablonski. – Sőt, talán az SS-é. – Azonnal fedezékbe! – kiáltotta Jacob. – Várjunk még – mondta Materna –, de azért tegyünk meg minden előkészületet, ami ilyen esetben szükséges. Jablonski felébresztette Hermannt, nem éppen szelíden, és bekergette a házba. Aztán bekiáltott az ablakon: – Csend legyen, hölgyeim! Az urak a pajtába! Ha netán valahol van még heverő nyersanyag, azonnal letakarni! Készenléti állapot! A teherautó közeledett. Materna jól sejtette: a számtáblán SS-jelzés. És a porlepte szélvédő
mögött egy tiszt meg a sofőr volt látható: mindkettő szürke egyenruhában. – Kinyitni a kaput! – rendelkezett Materna. Jablonski rövid ideig tétovázott, azután kiment a közvetlenül a bejárat előtt fékező kocsihoz, és szélesre tárta a kaput. A súlyos szállítókocsi begördült, egyenesen a ház elé, ahol Materna állt. Jacob becsukta a kaput, amely vastag, vasveretű gerendákból volt összeácsolva. A tiszt kiugrott a kocsiból – rugalmasan, mint egy tigris, kemény, szögletes, fiatal arca szinte
izzott. Aztán lomha mozdulattal fölemelte a kezét, mint aki csak jelzi a nagynémet köszöntést, majd jelt adott a vezetőnek – az megfordult a kocsival, s addig hátrált, míg a kocsi vége szinte érintette a bejáratot. Ekkor hátralökte a ponyvát, lecsapta a lépcsőt – két géppisztolyos SS-katona szállt le merev, fáradt mozdulatokkal, és jobbra-balra szalutált. Azután segítettek a leszállásban egy elcsigázott kis öregembernek, aki a koncentrációs táborok csíkos egyenruháját viselte. Ez az ember gyors, imbolygó léptekkel, görnyedt vállal Maternához lépett. Kitárta a karját, és átölelte Maternát. – Siegfred! – kiáltotta rekedten Materna. – Siegfred Grienspan! Jablonski hitetlenkedve közelebb lépett, és látta, hogy a tiszt nevet. A két SS-katona maga mellé tette a fegyverét. A kocsi rakodóteréből még öt alak kecmergett elő – csíkos ruhában, akárcsak Grienspan. – Saját különítményem – mondta széles kézmozdulat kíséretében Grienspan. – A WollnauGrienspan féle különleges egység legújabb vívmánya. – Biztonságban vagyunk? – kérdezte a tiszt, és körülnézett. – A barátomnál vagyunk, Alfonsnál! – magyarázta Grienspan. – Hova állíthatnám a kocsimat? – kérdezte a tiszt. – Hogy tudjuk biztosítani magunkat? – Jacob majd elintézi – rendelkezett Materna. Évek óta nem volt már ilyen boldog, mint most, hogy Grienspant a házba vezette. – Hogy még egyszer láthatlak! – szólalt meg odabenn a barlangjában. – Hogy vagy? – Élek – felelte Grienspan olyan hangon, mintha valami csodáról számolna be. – Maria is él. A körülményekhez képest jól van… sőt, nagyon jól. Azt hiszem, egyre jobban. Érzi, hogy lassan lejár az elválás ideje. – Istenem – mondta hálásan Materna, és mintha ezzel ki is mondta volna a legfontosabbat. Most aztán az asztalra került minden, ami csak a Materna-ház pincéjében és konyhájában található volt – és ez még abban az időben sem volt kevés. Hannelore és Sabine befőttesüvegeket, konzervdobozokat és üvegeket nyitottak ki. Az aranybarnára sült malacpecsenye mellett sonka- és kolbászhegyek halmozódtak az asztalon. Jablonski Ambellal és Bonnard professzorral odakint őrködött. Éberen figyelték az utakat és az egész környéket – bár tudták, hogy senki nem fogja zavarni őket. Maulenben ugyanis vasárnap délben még most is szinte békebeli nyugalom uralkodott. Itt még mindenkinek jutott hús a fazekába – legalábbis a helybelieknek. Hanem azért az őrszolgálatot teljesítő katonáknak, a munkaszolgálatos lányoknak, sőt még a menekülteknek sem kellett éhezniök az áldott mazuri földön. Grienspan barátai, akiket Hermann vett a gondjaiba, Hannelore és Sabine mellett telepedtek le. SS-egyenruhások ültek a csíkos fegyencruhák mellett – a lányok és Hermann csak lassan szokták meg a különös látványt. És mialatt ők odaadóan táplálkoztak a konyhában, Grienspan odabenn elmagyarázta új módszerét a barátjának. Wollnau fáradhatatlan agyából pattant ki az ötlet, hogy alakítsanak egy kisebb egységet, amely a lehető legszabadabban mozoghat a német hátországban, veszélytelenül, és széleskörű támogatással.
Egy korlátlan hatalmú SS-különítményt kell alakítani, amely fontos megbízatást teljesít – a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az SS dolgába egykönnyen senki sem avatkozhat bele. A megbízatás: koncentrációs táborból megszökött és ismét elfogott foglyok szállítása. Hát ezek volnánk mi! Hermann ámulva érdeklődött az anyag, a fegyverek, az okmányok eredete felől. Mindent, ami szükséges, magyarázta Grienspan, Lengyelországban „vettek kölcsön” egy SS-egységtől, így aztán minden „garantáltan valódi”: az iratok, az egyenruhák, a teherautó, a géppisztolyok, még a fogolyruhák
is. – És az emberek? – Azok is… bizonyos időbeli apróságoktól eltekintve. A tisztünk például csakugyan tiszt, a hadsereg főhadnagya, csak éppen július huszadika óta szökevénynek számít. A másik három teljes katonai kiképzésben részesült, de az egyik úgynevezett dezertőr, a másik kettőt meg politikai nézetei miatt üldözik… már hónapok óta velünk dolgoznak. Mi hatan pedig majdnem azok vagyunk, akiket alakítunk… hosszú évek óta tagjai az ellenállási mozgalomnak, köztük én, a zsidó. – Mi mindenen mehettél keresztül, Siegfried! – mondta Materna. – Én szívós természetű vagyok. És vannak barátaim. Te nem engedted annak idején, hogy meghaljak, Alfons. Márpedig saját jószántából csak egyszer akar meghalni az ember, azt hiszem… vagy mindig. Én nem tartozom az utóbbiak közé. Tehát élek, amíg lehet. És ahhoz, hogy élhessek, el kell pusztítanom azokat, akik engem akarnak elpusztítani – egyszerű a dolog. Jacob eléjük tett egy palack vörös bort gondosan őrzött tartalékából. Fürkésző szemmel és ugyanakkor testvéri gyengédséggel nézegették egymást. Megállapították, hogy mindketten megöregedtek – arcukon mélyebbek lettek és megsokasodtak a ráncok. Materna megindultan nézegette barátja gyér, szürke haját. Grienspan pedig fáradtságot látott a másik halványkék szemében. – Nem sokáig kell már csinálnunk. – Igen, már nem sok híja… és vége lesz. Siegfried Grienspan a fény felé emelte teli poharát – úgy csillogott benne a bor, mint esőcseppek a nyírfa levelén. – Már előre örülök annak a napnak, amikor megint úgy mehetünk végig a falun, azzal a jóleső érzéssel: ez a mi hazánk! – Javíthatatlan álmodozó vagy – mondta csöndesen Materna, és kiitta a borát. – Talán ezért is maradtál életben. – Elcsüggedtél, Alfons? Éppen te…? – Nincsenek már illúzióim… ennyi az egész. Már nem tudom elképzelni, hogy egyszer még táncolni és énekelni fogok Maulenben. Már nincs elég fantáziám, hogy elképzeljem a nagy ünnepek örömét, már egy igazi mazuri halotti tort sem tudok elképzelni. Siegfried Grienspan megcsóválta keskeny, ősz fejét. Úgy fogta jobbjában az üres poharat, mint egy kézigránátot. – Azt akarod mondani, hogy ami történt, azt már nem lehet meg nem történtté tenni. Ez igaz! És mégis van valamiféle ellenszámla – mi magunk. – Ugyan, mik vagyunk mi már, Siegfried? Férfiak, akik puszta ököllel rohanják meg a páncélkocsikat! Gyerekek, akik megpróbálnak átgázolni a mocsáron! Hangyák a katonacsizmák alatt! – Jól van, Alfons… te éppen eleget tettél. Többet az elégnél! Most már csak ki kell várnod a végét.
– Azért ezt az Eist még elintézhetném! – Materna kurtán felnevetett. – Csakhogy az utódja már lesben áll… és olyan, akár a skorpió. Nekem meg nincs hozzá erőm, hogy bírónak erezzem magamat… nem tudok már önhatalmúlag és kegyetlenül cselekedni. – Csak az a kérdés, hogy az ilyen magatartás nem hosszabbítja-e meg a háborút! Materna a fejét rázta, és újra megtöltötte a poharakat. – Úgy látom, te még most is azt hiszed, hogy létezik ezen a földön valami mindent kiegyenlítő igazság. Azt hiszed, hogy a bűn maga után vonja a bűnhődést, ugye? Talán a mennyekben igen. – A farkasok nem ússzák meg! – Én nem vagyok ebben olyan biztos, Siegfried. Inkább attól félek, hogy a farkasok ússzák meg,
nem a bárányok. Ez már a farkasok természetéből következik. – Hagyjuk ezt – mondta Grienspan. – Nem azért jöttem, hogy vitatkozzam veled. Azt se kívánom tőled, hogy együttműködj velünk. Csak a segítségedet kérem. Élelemre, lőszerre, robbanóanyagra és kötszerre van szükségünk. – Mindent megkapsz, amim még van. Grienspan hálásan bólintott. – És még valamit, Alfons… azt hiszem, különleges kapcsolataid révén a segítségünkre lehetsz. Tegnap éjjel Geierswaldénál a levegőbe röpült egy lőszerszállító vonat. Nem tudod, ki tette? Szeretnék kapcsolatba kerülni azzal a csoporttal. Van róla sejtelmed, kihez fordulhatnék? Alfons Materna mosolyogva bólintott. – Kik azok, Alfons? – Mi – felelte Materna. Iszik az ember, vedel a ló: Mazuriában ez fordítva van – így mondják ezen a vidéken. És még valami: aki itt élni akar, annak sokmindent el kell viselnie. – Beszélnem kell veled – mondta Eugen Eis, miközben lovaglóostorával az íróasztala mellett álló székre mutatott. – Éppen jókor – biztosította az apósa, Christian Scharfke, aztán kényelmesen elhelyezkedett. – Nekem is az volt a szándékom, hogy megbeszéljek veled egyet s mást. Csakhogy az utóbbi napokban folyton úton voltál. – Dolgom volt – mondta elutasítóan Eis. Nem tetszett neki ez a kissé szemrehányó hang. Ez a jóember még mindig nem vette észre, hogy kivel áll szemben? Akkor haladéktalanul meg kell értetni vele. – Tán nem hiszed el, hogy mindig szörnyen el vagyok foglalva? Scharfke csuklott. – Dehogynem – mondta. – Mindazonáltal örömmel üdvözölném, ha ezentúl kissé jobban együttműködnél velem. – Összetéveszted a dolgokat. Neked kell együttműködnöd énvelem. A szombat estét Eis a honleányok körében töltötte. Vasárnap egy szomszédos pártszervezetnek volt a vendége – a régi, kipróbált nemzetiszocialisták háborús érdemkeresztet kaptak – Eugen Eis kezéből. A rákövetkező órákat Fackel őrmesternek és az őrszolgálatos katonáknak kellett szentelnie
– ugyancsak esedékes volt már egy bajtársi est, amely – mint mindig – pokoli ivászattal végződött. – Neked jól megy a sorod, Scharfke, nem kell a vendéglőddel törődnöd, sem az egyre növekvő vagyonoddal… amit nekem köszönhetsz. Az én vállamra viszont száz ember gondja-baja nehezedik. – Majd csak megbirkózol vele – jegyezte meg Scharfke. Eugen kissé odább csúsztatta az ülepét, a karosszék felnyögött alatta. Fáradt volt. És arra gondolt, hogy mi a csudának kerülgeti itt a forró kását. Hát szüksége van neki erre? Scharfkéval szemben semmi esetre sem. Scharfke eladta neki Christinét, és ő százszorosan megfizetett ezért. Azok az előnyök, melyeket Scharfke élvez, semmiképpen sem állnak arányban a lánya teljesítményével – ezt elismerhetné végre. – Tehát – kezdte most már parancsoló hangon Eugen – nagyobb mennyiségű élelmiszerre van szükségem, minél hamarabb. Pótellátmány kell a lányok számára – elsősorban tojás. Neked kell gondoskodnod róla. – Nekem? Miért éppen nekem? Nekem nincs semmi elajándékoznivalóm. – Itt nem is ajándékozásról van szó. Ez egyszerűen beruházás, éspedig nagyon is kifizetődő
berázás, szerény véleményem szerint, az pedig elég mérvadó. – Feltétlenül – biztosította Scharfke. – Rendes körülmények között. De sajnos közben másképp diszponáltam. – Mit csináltál? Úgy értsem, hogy üzleteket kötöttél, anélkül hogy engem megkérdeztél volna? A közös tulajdonunkkal manipuláltál? – Nem voltál itthon, Eugen… már mondtam. És a dolog sürgős volt. – Micsoda? – Ellátmányraktárt rendeznek be Maulenben… mintegy száz mázsa áruval. És ez a raktár közvetlenül az én… vagyis a mi felügyeletünk alá fog tartozni. A nagyteremben raktározzuk el az árut. Elsőrangú minőség! És azt mondták, tíz százalékot kapok kilóra. Na… ez már valami! – Ki sózta a nyakadba ezt az egészet? – Hermann Materna… mint körzeti megbízott. – Milyen feltétellel? – Hát… valami biztosítékra szükség lesz. De ez természetes. Kéz kezet mos. Nekem is vállalnom kellett valamit, hogy megkaphassam a raktárt. – És mit? – Semmi különös… annyi az egész, hogy pótszállítmányt küldök élelmiszerből a körzeti megbízott szolgálati helyére. Közte tojást is. De kiszámítottam, hogy ez most feltétlenül megoldható, hiszen a Naschinski-féle tyúkfarm is a miénk. No, meg néhány mázsa lisztet, burgonyát és vetőmagot kell küldenem. Viszont kapunk érte több száz láda koncentrált élelmiszert. Na… most mondd meg: nem jó üzlet? Eugen Eis kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Úgy tetszett, átlátott Scharfkén, sőt még a mögötte lévő falon is, amelyen egy olajfestmény függött – alkotója a mazuri tavak szépségét próbálta megörökíteni: harsánykék, méregzöld, hitlerbarna színekkel. – Jól van – szólalt meg Eis. – Elmehetsz. Scharfke fölállt, remegett a térde. Hangja rekedt volt, amikor megszólalt: – Csak azt remélem, hogy nem értettél félre. – Reméld – mondta kifejezéstelenül Eis. Aztán Schlaguweitet parancsolta magához. Ernst Schlaguweit, aki mindenkor készen állt a bevetésre, úgy jelent meg, mint egy rugóra járó bábu, amelyik éppen most ugrott elő a dobozából. Megállt az ajtóban, tisztelgett és szuszogott egy
kicsit, merthogy futott az úton. – Parancsra megjelentem – mondta aztán. Eis fátyolos tekintettel és ingerlő kitartással méregette. Schlaguweit érezte, hogy átnedvesedik a tenyere. És azon morfondírozott, hogy nincs-e valami a rovásán – ebben nem volt egészen biztos. – Gyere ide – mondta Eis. – Ülj ide mellém. Schlaguweit föllélegzett. Hiszen Eis tegezi, és nála ez határozottan kitüntetésnek számít. Várakozással eltelve ült le. – Schlaguweit – mondta Eis, és közben az asztalra tett egy konyakosüveget –, szolgáld ki magad! Te azok közé tartozol, akikre számíthat az ember, így van? – De még mennyire, pártvezető úr!! – Én méltányolom a hűségedet, mert az ilyesmi jutalmat érdemel. Schlaguweit kiszolgálta magát, megpróbált bátorságot önteni magába. Valahányszor Eis a hűséget emlegeti, mindig elszabadul a pokol. – Én… – kezdte Eis, miközben maga is megragadta a palackot –, mint tudod, nagyvonalú vagyok. Én példamutatóan gondját viselem a közösségnek. Aki hozzánk tartozik, az élvezi az őt megillető előnyöket. És mégis akadnak egyesek, akik visszaélnek ezzel… szemérmetlenül, alattomosan, gonosztevők módjára!
– Bizony – vélekedett Schlaguweit –, vannak ilyen piszok disznók. – De nem volna szabad, hogy legyenek… a mi sorainkban nincs helyük. – Ki az a disznó? – Valaki, akiben vakon megbíztam! És aki olyan előnyöket élvezett, amire más lett volna méltó, például egy olyan kiváló férfiú, mint te! Az az ember elárult és eladott engem. Egy Maternának! – Nem! – kiáltotta harsány felháborodással Schlaguweit, és kortyolt egy kis szíverősítőt. – Ez a helyzet, Schlaguweit. Az az ember, akiben tökéletesen megbíztunk, olyan aljasságra vetemedett, hogy ami értéket nagy keservesen összehordtam mindnyájunk számára… és így a te számodra is, kiszolgáltatta ennek a Maternának. Maradhat ez megtorlás nélkül? – És ki ez a nyomorult gazember? – Scharfke! – kiáltotta Eis, és közben fürkésző tekintettel nézte csatlósát. – Szóval, számíthatok rád? – A legnagyobb mértékben – felelte hangsúlytalanul, mintegy lázban égve Schlaguweit. * Rattenhauer SS-Sturmbannführer, Hitler főhadiszállásának teljhatalmú megbízottja megbeszélést tartott az allensteini városháza kis üléstermében, balra az első emeleten. A megbeszélésre odarendelte a körzetvezetőt, a kerületi főnököt, egy csendőrőrnagyot és a bűnügyi rendőrség két tisztviselőjét, két kipróbált nyomozót. Megjelent továbbá egy Engel nevű kormánytanácsos, a körzet közigazgatási vezetője, aki így a rendőrségi ügyekben is illetékes volt. – Felháborító aljasság – állapította meg bevezetőül a Sturmbannführer. – Az elmúlt két héten riasztó események történtek az Allenstein-Lötzen-i körzetben. Intett segédtisztjének, aki monoton hangon felolvasott egy listát: a Gestapo egyik autóját felgyújtották; az osterodei rendőrség épületébe betörtek; két politikai foglyot kiszabadítottak a hohensteini börtönből; továbbá megölték az allensteini bűnügyi rendőrség egyik tisztviselőjét. – És ezzel még nincs vége – mondta a Sturmbannführer. – Itt van még a lőszervonat felrobbantása Geierswaldénál! Példátlan dolog! A Führer főhadiszállásának közvetlen közelében! Uraim, mit
szólnak hozzá? A kerületi főnök kijelentette, hogy ő azonnali riadókészültséget ajánlott. A csendőrőrnagy biztosította őket, hogy ő ezt azonnal el is rendelte, de kénytelen felhívni az urak figyelmét arra, hogy a sajnálatosan kis létszámú rendőrség máris túl van terhelve. A rendelkezésükre álló iratok alapján Engel kormánytanácsos is megpróbálta hitelesen bizonyítani, hogy szigorú parancsot adott a fokozott éberség és a hathatós beavatkozás megvalósítására. – Talán nem kielégítően, nem elég céltudatosan, nem elég elszántan – gáncsoskodott a Sturmbannführer. A körzetvezető készségesen helyeselt. A kerületi főnök is bólintott, és kihívóan nézett a kormánytanácsosra. Engel negyven év körüli, feszes arcú, joviális tisztviselő volt; látta, hogy az ő nyakába akarják varrni az egészet, ezért óvatosan, mintegy kitérően csak ennyit mondott: – Véleményem szerint össze kellene hangolnunk az intézkedéseket. – Az nem elég! – vágta rá erélyesen a Sturmbannführer. – Itt nemcsak összehangolásra, hanem koncentrálásra is szükség van! Be kell vetnünk minden rendelkezésünkre álló erőt! Minden mozgósítható tartalékot! – Azután mintha valami végleges megoldást nyilatkoztatna ki, hozzátette: – Ez a birodalmi vezető közvetlen utasítása! A Führer képviselője ezzel be is fejezte mondókáját. A többi már az urak dolga. Az urak három óra hosszat tanácskoztak, és a következő eredményre jutottak: az akciót Rattenhauer személyesen irányítja; a hozzá beosztott, helyi ismeretekkel rendelkező előadó: Engel kormánytanácsos; a vezérkar főnöke a csendőrőrnagy. Ez utóbbinak két segéderőt bocsátottak rendelkezésére: egy
Gestapo-tisztviselőt meg egy SA-parancsnokot – utóbbit azért, hogy tüstént szervezzen egy rendőri segédcsapatot. – Itt legyen szabad megjegyeznem, hogy szükség esetén néhány bűnügyi szakember is rendelkezésünkre áll – mondta tartózkodó hangon Engel. – Igaz, hogy már nyugdíjban vannak, de még alkalmasak a bevetésre. – Jól van – jelentette ki Rattenhauer. – Akkor szolgálatra kötelezzük őket. Nem mondhatunk le senkiről, akit csak valamennyire is használhatunk. – Talán figyelembe vehetnénk azokat a bűnügyi szakembereket is, akiket jelenleg nem a szakterületükön foglalkoztatnak, hanem a közigazgatásban. Engel nem nézett senkire, miközben javaslatait kifejtette – az irataiban lapozgatott. – Miféle emberekről van szó? – Feltételezem, hogy olyanok, akik… nos, mondjuk: nem tettek bizonyságot arról, hogy van érzékük a politikai fejlődéshez. – Ugyan kérem! – mondta harapósan Rattenhauer. – Itt most a belső frontok védelméről, tehát hadiszolgálatról van szó! És aki ebben nem akar velünk százszázalékosan együttműködni, az megjárhatja. Nem bánom, adjuk meg ezeknek a fickóknak az utolsó lehetőséget a bizonyításra. – Még Tantaunak is? – kérdezte szelíden a kormánytanácsos. – Ki az a Tantau? – kérdezte az SS-parancsnok. Ismerős volt neki a név, bizonyára hallotta már valamikor, feltehetőleg nem éppen kellemes összefüggésben. – Egyike a legjobb szakembereknek, akikkel a német bűnügyi rendőrség valaha is rendelkezett… mindenesetre ezt állítják. – Engel rendkívül óvatos volt: tudta, milyen fontos most az óvatosság. – Hosszú évekig ez a Tantau vezette a berlini bűnügyi rendőrség gyilkossági osztályának különleges esetekkel foglalkozó csoportját. Azt mondják, fantasztikus eredményeket ért el. De aztán hirtelen – no, igen – elhelyezték onnan; nem tudom, miért. Ha most megkaphatnánk Tantaut, száz százalékig biztosítva volna a siker. Azt mondják, ez az ember mindent tud.
Rattenhauer ráállt a dologra. Megkérdezte, hol található ez a Tantau. Königsbergben, hangzott a felelet – az egykori felügyelő egyszerű tisztviselői munkát végez. – Azonnal indítsák ide azt az embert! Engel biztosította a Sturmbannführert, hogy Tantau három órán belül Allensteinben lesz. Rattenhauer, hogy fedezze magát, felhívta a berlini birodalomvédelmi hatóságot, és Müller Obergruppenführert kérte. Müller kijelentette, hogy amennyiben nem játszanának közre politikai szempontok, minden meggondolást félretenne Tantauval kapcsolatban. No, persze nem árt, ha Rattenhauer nagyítóval alaposan megvizsgálja… a legnagyobb óvatosság ajánlatos. – Mindenesetre: ha Tantau egyszer nyomon van, nem menekülhet senki, aki bármikor bármilyen bűnt elkövetett. Ezen elgondolkodhatna, kedves Rattenhauer. Csakhogy a Sturmbannführernek már nem volt mit fontolgatnia. Úgy vélte, itt egyértelműen bűnöző, vagyis kriminális elemekről van szó, méghozzá a legrosszabb fajtából valókról – szabotőrökről, akik valószínűleg szervezetten működnek. Hogyhogy politikai szempontok! Ma mindennek megvannak a maga politikai aspektusai. Szólamok. Fő, hogy ez a Tantau biztosítsa különleges megbízatása sikerét. – Én a támadás híve vagyok – jelentette ki később a kerületi főnöknek a szűkkörű társaságban elfogyasztott bőséges ebéd közben. – Egy sűrű háló, meg sok-sok hajtó, hozzá néhány mesterlövész… és máris röpködnek a tollak! Rattenhauer kitűnő étvágya még csak fokozódott, amikor közölték vele, hogy harminchat segédrendőrt kap segítségül. Már útnak is indultak, közvetlenül a lötzeni kiképzőtáborból, mondták a desszertnél. És Engel kormányfőtanácsos hamarosan bejelentette Tantau érkezését is.
– Én tüstént móresre tanítom ezt az embert – jelentette be jó hangulatban a Sturmbannführer, és a kis ülésterembe indult. Egy kis törpeforma emberkét talált odabenn, a zakója vállban és a hátán hatalmas, hólyagszerű ráncokat vetett, a nadrágja meg olyan volt, mint egy ócska zsák. A zakó dudorai közül valami teknősbékafej formájú dolog pislogott elő, ingerlően nyájas tekintettel. – Maga az a Tantau? – kérdezte ámulva a Sturmbannführer. – Én volnék, engedelmével – felelte mosolyogva, illedelmes kisfiú-hangon a törpe. – A keresztnevem Heinrich. – A bűnügyi felügyelő? – Igenis… amint irataim is bizonyítják. A kis ember kihalászta zsebéből az iratait, és át akarta nyújtani Rattenhauernek. – Jelenleg közigazgatási szolgálatban vagyok. Főként a statisztika területén dolgozom. – Magát hozzám osztották be – mondta a Sturmbannführer. – Statisztikusnak? – Kriminalistának. – És bizonyos ön abban, Rattenhauer, hogy nem történt valami tévedés? – Én Sturmbannführer vagyok, Tantau úr – helyesbített szelíden figyelmeztető hangon az SS-tiszt. – A rangfokozatok csak feleslegesen terhelik az emlékezetemet – mondta panaszos hangon Tantau –, túl gyakran változnak. Sőt, néha valósággal ingerelnek is. Jómagam példának okáért csöppet sem ragaszkodom ahhoz, hogy felügyelő úrnak tituláljanak. A Sturmbannführer hatalmas levegőtömeget fújt ki magából. Azután néhány percig egy ív papírral foglalatoskodott, összehajtotta, majd újra kiteregette. Tantau békés tekintettel nézte. Végül aztán Rattenhauer megszólalt:
– Különleges feladatom van a maga számára… most bedobhatja minden kriminalisztikai képességét. Mutassa meg, hogy csakugyan az a csodagyerek, akinek tartják. – Ez esetben sajnos figyelmeztetnem kell önt… a saját érdekében. – Talán nem akarja? – Én mindig akarom – biztosította rendkívül előzékenyen Tantau. – De úgy látom, nem tájékoztatták eléggé rólam. Ha megtörtént volna, talán ön nem akarná. – Mondja – szólalt meg fenyegető hangon a Sturmbannführer –, az a szándéka, hogy megnehezítse a dolgomat? – De kérem, Rattenhauer úr! Éppen ezt szeretném elkerülni. Van önnek tudomása arról, hogy miért váltottak le bűnügyi felügyelői beosztásomból, és miért tettek, hogy úgy mondjam, hidegre? Nem? Noshát, többféle oka is volt ennek. Az egyik az volt, hogy éppen ott tartottam, letartóztatok egy SA-törzsparancsnokot csalásért, hűtlen kezelésért és okirathamisításért. Mindez szinte véletlenül derült ki. Valami gyilkossági ügy melléktermékeként. Az ember nem tud egykönnyen kibújni a bőréből – azt hiszem –, ezt kötelességem volt elmondani. A Sturmbannführer zsebébe süllyesztette a kezét, és előretolta az állát. Végigmérte Tantaut, némi megjátszott vidámsággal. – Ezúttal – mondta fölényesen –, azon a területen, amelyen bevetésre kerül… az én irányításommal, nincs semmiféle porcelán, amit összetörhetne. – Biztos ön ebben? – kérdezte mélabúsan Tantau. – Ugyan! – kiáltotta Rattenhauer. – Egy undorító bűnszövetkezetnek kell a nyomára bukkanni! Elvetemült gazemberek, akiknek már emberélet is terheli a lelkiismeretét. – Ismeri ön Globotnik elméletét arról a huszonnégy előfeltételről, amelyek ahhoz a cselekményhez vezetnek, amit általában gyilkosságnak nevezünk, és mégsem minden esetben az? – Csak semmi agyafúrt okoskodás, Tantau! Ne töltsük az időt elméleti fecsegessél… egy percet se
veszíthetünk. Lásson hozzá, de máris! – Ahogy gondolja – mondta Tantau, és összedörzsölte két finom kis kezét. * – Ez az ember nem maradhat itt! – mondta követelő hangon Jacob Jablonski. Odakint áll a csűrben, szemben Alfons Maternával. Materna éppen az egyik gépfegyvert vizsgálta azok közül, amelyeket Grienspan raktározott el nála. – Nem is olyan bonyolult, amilyennek látszik – állapította meg. – Süket vagy? – kérdezte Jacob. – Elég hangosan óbégatsz – mondta zavartalanul Materna. – Egyáltalán, kicsit túl hangos vagy az utóbbi időben… jó lenne, ha leszoknál erről. Mert ezentúl még csöndesebben kell viselkednünk. Mint a macskák, olyan nesztelenül. – Azt mondtam, hogy ennek az embernek el kell tűnnie innen! – Ülj le, Jacob… ide nézz: milyen egyszerű ennek a závárnak a szerkezete… ha elakad a töltény, könnyen meg lehet javítani. Angol precíziós munka. Igaz, hogy rengeteg muníció kell hozzá – egykét bevetés, és oda a tartalékunk. És attól tartok, hogy utánpótlásra nemigen számíthatunk, így aztán a régi módszernél – a megbízható kézimunkánál – kell maradnunk. – Meghallgatsz végre, Alfons… vagy nem? – Nem, ha netán megint Pierre Ambalról akarnál beszélni – felelte Materna. – Róla van szó? Jacob bólintott, és közben letelepedett egy ládára.
– Ez a fickó egyre szemérmetlenebbül viselkedik – jelentette ki. – Veled? – Nem, velem tisztelettudó… hanem a lányokkal, kint a konyhában. Amit ott művel, Alfons… hát ez egyszerűen képtelenség! Az ilyesfajta gyanúsítás nem volt újdonság Materna számára – már napok óta szórakozott ezen. Jacob mint a női erények szenvedélyes védelmezője – persze, ez nemcsak szórakoztató, hanem veszélyes játék is: az ilyesfajta apa-komplexusokból könnyen származhat komplikáció. Ezért aztán ugyancsak komoly hangon szólalt meg: – Ide hallgass, öregem. A lányaink már felnőttek… – Sabine nem! – vágott rögtön a szavába Jacob. – Ő még félig gyerek… és az én oltalmam alatt áll. Felelős vagyok érte! Van talán valami kifogásod ellene? – Semmi a világon, csak tudod, Sabine már tizenkilenc éves, és ezideig még semmivel sem adta tanújelét annak, hogy szüksége volna az oltalmadra. Ebben a tekintetben aztán meg egyáltalán nem! – Úgy? Ez a fajankó nem átallotta átölelni, és magához szorítani… az imént, a konyhában. Láttam az ablakon keresztül. – No, és…? Sabine védekezett? Segítségért kiáltott? – Hiszen még azt se tudja igazán, mibe engedi magát belerántani! Különben is el van jegyezkedve. Igaz, hogy Petert meg Konradot nem tartom éppen eszményi férjnek Sabine számára… még ha közben vitték is valamire… De sajnos, olyan embert sem ismerek, aki megfelelőbb volna. De erről az Ambalról aztán szó se lehet. – Az Isten áldjon meg, Jacob… ki kíváncsi a te véleményedre? A lányok jól tudják, mit akarnak. És hogy egy kicsit ölelget: hát talán csak jókedvében tette, talán csak ártatlan mozdulat volt. – Remélem – morogta Jacob. – Annyi bizonyos, hogy ezentúl nem tűrök el ilyesmit. Tudd meg! – Én meg azt mondom neked – szólalt meg fejcsóválva Materna –, bárcsak ez lenne a legnagyobb gondom! Te is jobban tennéd, ha többet törődnél az ellátmánnyal. Pótgumikra van szükség a kerékpárokhoz… meg csomagtartókra. Ezentúl még terjedelmesebb csomagokat viszünk éjszakai kirándulásainkra. Ekkor motorzúgás hallatszott, egyre közeledett. Jacob felállt.
– Ez Hermann zörgő skatulyája – mondta. Hermann Maternának csak néhány perce volt – csak azért jött, hogy elhozza a három kanna benzint, két puskát meg egy világítópisztolyt. No, meg be akart számolni arról, hogy éppen most küldött öt megrakott teherautót a kocsmába. – Látnotok kellett volna Scharfke ábrázatát! – mondta. – Hogy az milyen bárgyú pofát vágott! Ugyanis mindjárt rásóztam még százötven mázsát. A kocsmában egészen a plafonig érnek a ládák. Materna felkapta a fejét. – Scharfke nem örült neki? – Ellenkezőleg… csudára beijedt. Meg is próbálta visszacsinálni az egészet! De ahhoz persze már késő volt. – Szóval Eis ellenzi – állapította meg Materna. – Vagyis gyanítja már, hogy ez a raktár minden, csak nem baráti adomány. Tulajdonképpen bámulatos… ez az ösztöne. – Csak olvassa el a körzetvezetőség parancsát, amit elhoztam neki. Hermann átnyújtott apjának egy másolatot. – Eszerint őt teszik felelőssé – személy szerint, mint a hatalom képviselőjét – a raktár biztonságáért és őrzéséért. És ezzel sündisznót raktunk a feneke alá.
Materna örömmel vette tudomásul a hírt, elismerő szavakkal mondott köszönetet a fiának, azután megjegyezte: – Ahogy én Eist ismerem, nem fogja ennyiben hagyni a dolgot… majd kitalál valamit. De vajon mit? – Azt hiszem, ez végképp beadott Scharfkénak – vélekedett Hermann. – Mert Eis nem bocsátja meg senkinek, ha önhatalmúlag cselekszik… hát még ha az illető már csak kolonc a nyakán. Az ilyet könyörtelenül áldozatul dobja. – Hermann vigyorgott, ami ritkán esett meg vele, és így folytatta: – Ennek az Eugennek nincs szerencséje az apósaival. Jablonski bólintott. – Ez még jó lehet valamire. Mit gondoltok, ne ültessünk még egy bogarat a drágalátos Eugen fülébe. Mit szólnátok Pierre Ambalhoz? Hiszen ő közismerten a nők kedvence. Szinte valamennyi fehérnép odavan érte a faluban… a virgonc Christine, Eis felesége is. – Honnan tudod? – kérdezte Materna. – Mondják – jelentette ki Jacob. – És Pierre maga mondta el nekem, hogy feltűnt neki ez a Christine. Amikor a faluban járt, csak úgy meregette rá a szemét, azt mondja. Ismeri ő már az ilyen tekinteteket. Nem kezdhetnénk ezzel valamit? – A dolog csöppet sem veszélytelen – jelentette ki elgondolkozva Alfons Materna. – És gyakorlatilag nagyon nehéz volna nyélbe ütni. Még sok mindennek kell itt történni ahhoz, hogy ez sikerüljön. Vagy hiszünk még a csodákban? – Miért ne? – kérdezte Jacob. – Nem te magad mondtad egyszer, hogy Maulen a korlátlan lehetőségek hazája? Lassan már magam is hinni kezdek ebben. * Közeledett a vasárnap, a régi aratóünnepek napja. Az ünnepség korai ébresztővel és reggeli sörözéssel kezdődött, utána közös istentisztelet és tisztelgés az elesett hősök emlékművénél, népünnepély kint a réten, este pedig tánc a kocsmában. Maulenben ezen a napon emelkedett a legmagasabbra az alkoholfogyasztás minden esztendőben. Az alkoholfogyasztás még most is rendkívül nagy volt. Igaz, hogy bornak és tömény italnak ugyancsak szűkében voltak már, s az is gyenge volt, a sör inkább a mosogatóléhez hasonlított, de Maulenben szinte minden házban üvegszám állt még a pálinka az almáriumban, amit gabonából vagy burgonyából főztek. A pálinkafőzést ugyan komolyan büntették, szigorúan tilos volt, de Maulenben senki nem törődött
ezzel a tilalommal. Még Eugen Eis is tiszteletben tartott bizonyos, szinte megszentelt jogokat. Nem utolsósorban azért, mivel ő maga is alaposan kivette a részét az önellátásnak ebből a fajtájából. A burgonyapálinka elsősorban a föld nélküli néptestvérek itala volt, a munkásoké, a kisegítőké, az olyasféle kistisztviselőké, mint például a postás – no meg a menekülteké. A gazdák viszont megmaradtak a hagyományos gabonapálinka mellett, amit többnyire családi körben fogyasztottak – csak ritka alkalommal juttattak belőle egy-egy üveggel a közepes rangú tisztviselőknek, például a csendőrnek, a másodosztályú pártvezéreknek, mint például Neuber, sőt mostanában Fackler őrmesternek is, mivel ő szállította nekik a lehető legolcsóbb munkaerőt: a hadifoglyokat. A falu előkelősége, azaz Eugen Eis és legközelebbi munkatársai még rendelkeztek némi tartalékkal, zsákmányolt francia konyakkal, balkáni borpárlattal, krími pezsgővel. Materna nemes italai viszont még abból az időből származtak, amikor senki sem sejthette az ezeréves birodalom eljövetelét. Így aztán Maulen nem maradt lelki vigasz nélkül, még az ínséges 1944-es esztendőben, a Führer
hatalomra lépésének tizenkettedik évében sem. Az ital jóvoltából sok mindenről elfelejtkeztek az emberek, legalábbis átmenetileg. Mostanában azonban, bár az alkoholfogyasztás még inkább megnövekedett, valami baj volt a megvigasztalódással: a mámor sokkal rövidebb ideig tartott, mint az utána következő macskajaj. – Ezt az aratóünnepet a lehető legkellemesebben fogjuk eltölteni – jelentette ki Alfons Materna. – Magához húzta az asztalon heverő térképet. – És valami nagyon értelmes dologgal fejezzük be. – Muszáj? – kérdezte Jacob. – Nem akarsz legalább a mai napon mindent elfelejteni, és lustálkodni? – Ez a nap különösen kedvező – felelte Materna, miközben a térképet böngészte. – Mert a termésnek nagyon jót tesz. Valami különleges klíma – ez esetben a mindent beburkoló sűrű pálinkafelhő. Mutatóujjával egy Kurken nevezetű helységre bökött a térképen, a laski tótól délre. – Grienspan pontos vázlatot készített erről a vidékről – mondta. – Itthagyta nálam. – Ezzel elővett egy darab papírt. – Hermann meg itt a falu szélén, az út és az erdő között belerajzolt egy kis négyszöget. – Az meg mi akar lenni? – Egy benzinraktár. Valószínűleg a vezéri főhadiszállás körzetéhez tartozik. SS-katonák őrzik, és ma feltehetőleg ők is megtartják a maguk módján az aratóünnepet. – Nem halaszthatnánk máskorra? Végtére is ma vendégeink vannak, két liba sül a kemencében, én magam választottam ki őket. A libapecsenye tönkremegy, ha sokáig áll, de a benzinraktár nem szalad el. – Elég hosszú a nap, hogy mindenre sor kerüljön – döntött Materna. Hannelore és Sabine szorgosan készítették az ünnepi lakomát. A vendégek, akikről Jacob beszélt, odakint ültek már a konyhában, élénk beszélgetés közepette – Peter Bachus és Konrad Klinger. Mindkettő megszerezte már a doktori címet, és rövid kiképzés után „honi szolgálatra” osztották be őket. Egyiküket az állítólag súlyosan beteg Gensfleisch doktor mellé, a másikat Materna allensteini ügyvédbarátjának, Rogatzkynak az irodájába. Ez a viszonylag szerencsésnek mondható „hadiszolgálat” egy sereg ügyes, és semmiképp sem olcsó manővernek volt a következménye. Ezekben nemcsak Alarich von der Brocken báró, Hermann Materna és annak körzetvezetője vett részt, hanem Wollnau titkos elvbarátai is, akik a maguk területén – ha ügyesen álcázták magukat – még most is sok mindent el tudtak intézni. ' – Azt hiszem – mondta Peter Bachus a jóízűen elfogyasztott libasült után –, ebben a háborúban ez lesz az utolsó aratóünnep. – Sőt, az is lehet… ki tudja… általában az utolsó lesz itt Mazuriában – tette hozzá Konrad
Klinger. Megtöltötte a poharakat – Materna legszebb poharai voltak: öblös, kékesfehéren csillogó, metszett üveg, csak ünnepkor használták. – Még nem vagyunk a végén – mondta Materna, azután a két csendesen üldögélő fiatal lányra emelte poharát, majd ifjú barátaira – végül koccintott Jacobbal. És utána tettetett vidámsággal így szólt: – Azt hiszem, Martin Luther mondta egyszer: „És ha tudnám, hogy holnap vége a világnak, ma akkor is elültetném a facsemetéimet.” Szavai megtörték a csendet. Akik most ott ültek Materna asztalánál, elfeledkeztek mindenről, ami a Materna-tanyán kívül történik, ami fenyegetően közeledik, ami a gondolataikat máskor mindig ugyanabba az irányba kergette, mint valami korbács – egy vastag ködfal felé. De vajon mi lehet mögötte? Jeges, feneketlen tó? Materna felidézte a régi emlékeket, és ezek az emlékek felmelegítették őket. Mérhetetlen
messzeségből bukkantak fel, a régi idők – pedig nem volt mindez oly régen – keltek életre bennük, és minden nagyobbnak, szebbnek, csábítóbbnak látszott, mint amilyen valaha is volt. És a társaság vidáman nevetett. Materna intett Hannelorénak, hogy húzza fel a gramofont. Sabine kiválasztott egy lemezt – egy bécsi valcert. Odament Jacobhoz, rámosolygott, kecsesen meghajolt előtte, és így szólt: – Szabad? Jacob ormótlan kezének csodálatosan gyengéd mozdulatával fogta át kedvencét, és büszkén, ünnepélyesen lejtett el vele. Így telt el a nap, tánccal, nevetéssel, vidám beszélgetéssel. Már közeledett az éjszaka, amikor Materna elővette zsebóráját, és így szólt: – Bocsássatok meg, de nekem még egy kisebbfajta kirándulást kell elintéznem Jacobbal. A két fiatalember is felállt némi habozás után, és ajánlkoztak, hogy elkísérik őket. De Materna határozottan kijelentette: – Ti itt maradtok az ifjú hölgyek mellett. Mi ketten most a magunk szakállára akarunk szórakozni. Nélkületek… ha megengeditek! * – Már elmúlt tíz óra – mondta Eugen Eis, és aggodalom csengett a hangjában. – De olyan nehezemre esik megválnom kegyedtől. Mert maga, tisztelt Henriette kisasszony, valami végtelenül tiszta, úgy is mondhatnám: német légkört teremt maga körül! Eis nem érkezett üres kézzel – egy kosár baromfit hozott. Aratóünnepkor ez a szokás Mazuriában, bizonygatta. Henriette hálás köszönetet rebegett… – Nyugodtan maradhat még – mondta Eisnek –, ha örömét leli benne! Igen, nagy öröm a számára, hogy itt lehet, vágta rá Eis. Közben tekintetével kerülte az előtte gőzölgő kávét meg a mellette ülő Henriettét is – ma valahogyan mindkettőt különösen színtelennek találta. Erősebb dolgokhoz volt ő szokva. – Én és társnőim – kezdte a lány minden átmenet nélkül, talán a vizes kávéra utalva, de azért büszke szerénységgel – igen egyszerű, de felelősségteljes életet élünk itt… mindig szemünk előtt lebeg a nagy feladat, amelyet a német hon leányainak teljesíteniük kell. – Csodálom magát, Henriette! – kiáltott fel szintén átmenet nélkül Eis; és közben Henriette – igen, Henriette Himmler – karjára tette a kezét, olyan mozdulattal, mintha nemes önuralommal fojtaná vissza szenvedélyes lelkesedését: durva vásznat, inakat, csontokat érzett és nyirkos meleget. Sietve visszahúzta a kezét, valami mentegetőzésfélét dünnyögött. Közvetlenül ezután azonban mégis újra áradozni kezdett. – Én csodálom magát! És nemcsak mint parancsnokot, hanem mint nőt is. Kérem, engedje meg, hogy ezt nyíltan a szemébe mondjam. Nagybátyja, az általam oly nagyon tisztelt birodalmi vezető,
igazán büszke lehet magára. Kettesben voltak Henriette irodájában, de a lányok közül néhányan – a vezető beosztásúak – a szomszédos helyiségben tartózkodtak, beszélgettek és kávét ittak, amelyet titokban több-kevesebb konyakkal javítottak fel. Eugen úgy érezte, ebben a biztos fedezékben kockázat nélkül megsütheti a pecsenyéjét. – Bízvást remélem – jegyezte meg Henriette –, hogy Heinrich bácsi – tudja, én mindig csak Heininek hívom – bizonyos mértékben joggal büszke lehet rám. – Állandó kapcsolatot tart vele? – Heini bácsi természetesen mindig szörnyen el van foglalva. De éppen nemrégiben íratott nekem
– az egyik segédtisztjével, tudja, ő annyira túl van terhelve. Azt üzeni, hogy szándékában áll meglátogatni engem. Amint ideje engedi, és erre jár a környéken. Eugen Eis abban a tudatban élt, hogy őt már egykönnyen semmi sem rendítheti meg. De ez az elképzelés, hogy az SS főparancsnokát, a hatalmasok közül is a leghatalmasabbat esetleg Maulenben üdvözölheti, egyszerűen lenyűgözően hatott rá. Alig kapott levegőt izgalmában. Henriette ezt a lihegést saját elbűvölő személyének tulajdonította, és odahajolt a férfihoz. Eis, karját felemelve ügyesen kitért, megint az órájára pillantott, és így szólt: – Ez lehetetlen… ha magával vagyok, valósággal repül az idő! Csakugyan felelőtlenség részemről, hogy ilyen sokáig igénybe… – Kérem, Eugen – mondta sietve Henriette. – Ma szívesen magának szentelem az időmet. – Alázatosan kérem, tegye ezt – mondta Eugen. – Ha megengedi, hogy éjféltájban visszatérjek… de igazán nem akarok erőszakosan viselkedni. Végül is ma van az aratóünnep. * – Bajtársak – szólott Ernst Schlaguweit, a maradék mauleni SA-állomány parancsnoka a felsorakozott hívekhez –, mint tudjátok, immár az ellátmányraktár őrizete is a mi feladataink közé tartozik. Ez ugyan rengeteg többletmunkát jelent, de ez mit sem változtat lelkesedésünkön. S hogy lássátok, milyen ember vagyok, saját személyemben is részt fogok venni az őrségen – ha nem is éppen rendszeresen, de időnként feltétlenül. Csodálkoztok, mi? Már ma átveszem az éjféli ügyeletet… tíztől kettőig. Ott állt hát a főtér szélén, a kocsmaajtó közelében, és az éjszakába kémlelt. Egy karabély, két nyeles kézigránát s az SA-tőr volt a fegyverzete: no meg a saját találmánya, az úgynevezett „vigasztaló” – egy karhosszúságú öntözőcső, ólommal beöntve. Csendesen pihent a kocsma – Eis utasítására ezen a napon zárva volt a söntés. Az indoklás: nem olyan időket élünk, hogy mindennap ünnepeljünk. Scharfke csak örült az ilyen rendelkezéseknek. Mert a szeszes italok kimérésével már nem sokat lehetett keresni. Hovatovább veszteséges üzlet lesz kiszolgálni a részegeskedőket. Így aztán Scharfke örömmel üdvözölte a párt határozatát, és a raktárból félretett a maga számára három üveg pezsgőt. Hanem ezen az éjszakán nemcsak Scharfke vette ki részét az ivásból – Ernst Schlaguweit nemcsak tudta ezt, hanem hallotta is magányos őrhelyén. Jónéhány házból kihallatszott a férfiak üvöltő éneke, elvegyülve féktelen női rikácsolással. Az őrszem mélységes megvetést érzett. Ám legyen, fetrengjenek a többiek a részegség mocsarában, ő maga tettre készen áll a vártán. Ahhoz az ablakhoz lépett, amelyik mögött Scharfkét gyanította. Bár csak egészen szelíden kocogtatta meg az ablaktáblát, ez a hang mégis mintha belehasított volna az éjszakába. De senki más nem hallotta meg, csak Scharfke. A kocsmáros kinyitotta az ablakot, kihajolt, és komor hangon azt kérdezte: – Ki az? Azután felismerte Schlaguweitet, és így szólt:
– Gyere hát be, Ernst, öregfiú! Csak úgy durrognak nálam a pezsgősüvegek! Elsőrangú minőség! Saját raktáramból… Szállítás közben megsérült egy láda – és most kiszaladt a pezsgő néhány üvegből. Gyere, vedd ki a részed te is belőle. – Tökrészeg vagy, te disznó – állapította meg elégedetten Schlaguweit. – Gyere ki, biztosan pisálnod kell. – Majd az ablakon keresztül – közölte Scharfke.
– Ne merészelj ilyesmit, te állat! Itt állok… és szolgálatban vagyok. Megértetted? Scharfke mekegve nevetett. – Ne zavartasd magad! Meg se kell fordulnod, ha akarsz tőlem valamit. Na, mi kell hát? – A raktárkulcs. – Csak a testemen át! – jelentette ki Scharfke, mit sem veszítve alkoholgőzös derűjéből. – Nem bánnád, mi? – Hülye! – mondta Schlaguweit. – Hisz csak a biztonság miatt kell. Ugyanis zajt hallottam a raktár felől. Valaki belopakodott. – Micsoda? Az én raktáramba? – Scharfke villámgyorsan behúzta fejét az ablakból, a faliszekrényhez rohant, kinyitotta, és kivett belőle egy kulcscsomót – Schlaguweit jól láthatta a nyitott ablakon át: szívből örvendezett ennek a látványnak. – Én majd fedezlek hátulról, Christian – mondta, mikor Scharfke megjelent odakint. – Élesre van töltve a fegyvered, Ernst? Kibiztosítottad a karabélyt? – Itt van a kezemben az én kis vigasztalóm… ez elég lesz a nép összes ellenségének! – Ha valami csirkefogó arra vetemednék, hogy megpróbáljon bejutni a raktáramba, alaposan ellátjuk a baját. Rád bízom magam, Ernst. – Csak bízd. Eközben odaértek a bezárt, elreteszelt ajtóhoz. Scharfke előrehajolt, fülét az ajtóra tapasztotta, és figyelt. – Nem hallok semmit – suttogta. – Befelé! – biztatta Schlaguweit. – Lesz min csodálkoznod… annyi szent. Scharfke fürgén matatott a kulcsaival, kinyitotta az ajtót, és fürkészve nézett a sötétségbe. Schlaguweit felkattintotta zseblámpáját, éles, kör alakú fény remegett a magasra tornyozott ládák, zsákok és kartondobozok felett. – Úgy látszik, tévedtél. – Nem szoktam tévedni. Schlaguweit fölemelte az ólomcsövet, és hatalmas lendülettel lesújtott vele a görnyedten előtte álló Scharfkéra. Egy tompa csattanás, egy kurta nyögés, és a kocsmáros összerogyott. A zseblámpa fénye rávetődött: még rándult egyet a lába, mint a kutyának álmában, azután mozdulatlan lett. – Ez kinyiffant – állapította meg Schlaguweit. Odavonszolta Scharfkét a bejárat közelében feltornyozott ládákhoz, hasra fektette, görcsbe merevedett kezébe nyomott egy pezsgősüveget, aztán hátralépett, vizsla tekintettel szemlélte művét. A tenyerébe köpött, mint valami szállítómunkás, és hozzáfogott, hogy a hat egymásra rakott láda közül a harmadikat meglazítsa. Ez a művelet jókora erőfeszítést kívánt – Schlaguweit vigyázott, hogy ne lihegjen túl hangosan. Végül a felső ládák megmozdultak, megbillentek, s eleinte tompa, aztán harsány robajjal a földön fekvő Christian Scharfkéra zuhantak. Ki se látszott alóluk. Vagy tizenöt mázsa nehezedett rá. A ládákból vörös bor szivárgott. – Baleset! – dünnyögte Schlaguweit levegő után kapkodva. – Rendelésre! * – Részeg disznók! Lusta bivalyok! Mindegyik csak azt akarja, hogy a nyeregbe kerüljön, de aztán
semmit nem tudnak csinálni! – kiáltotta Christine megvető hangon Fackler őrmesternek és két szakaszvezetőjenek, név szerint Schlamkénak és Lufternek… Ők is aratóünnepet ültek, mint Eugen
Eis vendégei, bár a házigazda nem volt otthon: Christine helyettesítette. És ez igencsak kecsegtető alkalom volt. Fackler behatóan ismerte már Christinét – többször is volt arra alkalma, hogy megismerje. Az őrmester sokfelé megfordult a faluban, és úgy hírlett, nem veti meg a jó falatokat. – Ha nem felelünk meg – jegyezte meg, miközben elnyomott egy ásítást –, csak szólj. Christinének már rég nem voltak gátlásai. Ott, akkor és azzal feküdt le, ahol, amikor és akivel akart – hiszen a férje a hatalom segédeszközének tekintette a testiséget. Nem zavarta hát a feleségét – sőt, bizonyos szolgálatokat meg is kívánt tőle. – Ti is csak olyanok vagytok, mint a többi – mondta Christine, és hátradőlt. – Mint az állatok! – Engedelmet kérek… mi szakaszvezetők vagyunk! – jelentette ki a kettő közül az egyik, aki Christine mellett ült, szorosan hozzápréselődve, állandóan matató kezekkel: Lufter vagy Schlamke, mindegy, hogy melyik. Bármikor fel lehetett őket cserélni, gépiesen, egyhangúan teljesítették a penzumot: kéz a nyakszirtre, onnan le a vállra, gyors ívben előre, egyre lejjebb, a mell irányában, tapogatva, nyomkodva, gyömöszkölve… – Undorodom tőletek! – förmedt rájuk Christine. – Mindentől undorodom! – Rossz hangulat elmúlik, ha az asszony elnyúlik – szellemeskedett Fackler. – Próbáld csak meg! Ezzel a citerájáért nyúlt. Mert Facklernek zenei ambíciói voltak. Igaz, mindössze két-három darabot tudott eljátszani hangszerén – különösen szerette a Sültkolbász című bajor ländlerfélét, azután egy népdalszerű melódiát, ami úgy hangzott, mint a Kapunk előtt a kútnál; végezetül egy slágert, amely mindenkinek melegen ajánlotta, hogy búcsúzáskor köszönjön egy halk „agyő”-vel. Fackler erőteljesen belecsapott a zörgő húrokba, és rázendített: – Ha májashurka esik… és sültkolbász süt az égről… vidám az én kicsi szívem… hallodrio… és mindenre kész. Közben, kissé hunyorítva alaposan szemügyre vett mindent, ami sokat látott szeme elé tárult: a bútorokkal telezsúfolt szobát, a zöld szőnyeget, amely rosszul nyírott fűre emlékeztette, az alvadtvér-színű, magas támlájú díványt, amely ülésre túl mély, fekvésre túl keskeny volt – inkább valami lesiklópályához hasonlított, amely a szőnyegen ért véget. – Hangulatvilágítást! – rendelkezett Fackler. Ekkor rákezdett a népdalra – remegő, vinnyogó hangokat csalt ki a citerából. Nem kellett sietnie, hosszú volt még az éjszaka, és Eis azt mondta, hogy nem jön haza éjfél előtt. – Nem szégyellitek magatokat egy csöppet se? – kérdezte Christine a két szakaszvezetőtől. – Ugyan mért? – mondta az egyik. – Mért szégyellném magam, mikor tiszta ing van rajtam? Akarod látni? – Ennek a két alaknak – fordult Facklerhez Christine – nincs semmi modora. Fogalmuk sincs, hogy kell bánni a nőkkel. Nem tudja azt itt senki! Csak gyúrják, gyömöszölik az embert, mintha kenyeret dagasztanának – egy hatalmas veknit. Példát vehetnének a hadifoglyokról. Micsoda fickók azok… igazi férfiak! – Talán egy bizonyos valakire gondolsz? – kérdezte Fackler, miközben továbbcincogott a citeráján. – Talán arra az Ambal nevezetűre, aki minden asszonynak elcsavarja a fejét vagy a vastag farát, ami persze egy és ugyanaz. Na, arról van szó? De Christine nem tudott válaszolni. A két szakaszvezető, mivel férfiúi becsületükben érezték sértve magukat, erőteljesebb támadásba lendült. Christine pedig, szemét félig lehunyva, tűrte a támadást. Fackler, miközben rajtuk tartotta a szemét, úgy cibálta a húrokat, mintha karácsonyi libát fosztana. Christine a várakozásnak megfelelően gyakorlott mozdulattal csúszott le a díványról a szőnyegre.
Pontosabban: hagyta, hogy lecsúsztassák. Aztán letépték róla a ruhát. – Előbb én! – mondta Fackler, és letérdelt. Végtére is ő az őrmester! A tapintatosan távolmaradó házigazda voltaképpen őt hívta meg – és ő szolgáltatja a hangulatkeltő muzsikát is: rend a lelke mindennek. Akkor azonban váratlanul megjelent Ernst Schlaguweit – szinte berobbant kopogtatás nélkül, és így szólt: – Én igazán nem vagyok játékrontó. De mindent a maga idején, testvérek. Meg kell mondanom, hogy Christine édesapja, a mi kedves Scharfke bajtársunk sajnálatos szerencsétlenség áldozata lett. * Ignaz Uschkurat, Maulen egykor tekintélyes polgármestere, sírt. Hangtalanul. A könnyek végigperegtek elcsigázott arcán. Uschkurat természetesen részeg volt – mint Maulenben majdnem mindenki ezen az éjszakán. Csakhogy nála fennállt az a veszély, hogy a részegség tartós állapottá válik. Uschkurat öt fia közül három elesett. A negyedik dezertált. Az utolsó lustán, duzzogva, lázadozva még a gazdaságban dolgozott. A felesége is meghalt, tavaly karácsonykor patkánymérget kevert az italába. – Nincs énnekem senkim ezen a világon – dünnyögte maga elé Uschkurat. – Csak fel a fejjel, komám – mondta bátorítóan Amadeus Neuber. – Nem kell mindjárt kétségbeesned. Még én is itt vagyok. – Te? – reménykedve és megvetően pillantott Uschkurat könnyein át Neuberre. – Hiszen te éppen olyan patkány vagy, mint a többiek. – Ne beszélj így – kérlelte szelíden Neuber. – Hiába szoktam már meg, hogy mindenki félreismer, azért még mindig nagyon fáj. – Miért, hát mit tettél te, amikor elvették minden hivatalomat? – Én nem értettem vele egyet, Ignaz. – De nem tiltakoztál, és nem is tettél ellene semmit! Akkor sem, amikor darabonként kizsarolták tőlem mindenemet – a jószágomat, a gabonámat, az erdőcskémet. A feleségem halála is az ő lelkükön szárad. Meg fiaim szerencsétlen sorsa. És te mit szóltál mindehhez, Neuber? – Senki nem sajnálja úgy ezeket a dolgokat, mint én. De mit tehetek én ellenük, ha te magad nem csinálsz semmit, Uschkurat? – De hát mit tegyek? Üssem agyon Eist… és Schlaguweitet is? És utána mindjárt egy tucat másikat? És téged is? Mert más megoldás nincs. – Hogyne volna… például beadhatnál egy feljelentést egész hivatalosan. És én segítenék neked, úgy értem, a feljelentés megfogalmazásában. Eleinte persze senki sem tudhat arról, hogy ennyire melletted állok… Érted, ugye? Nekem nincs korlátlan hatalmam. Egyelőre még nincs. – És azt hiszed, volna valami értelme az ilyen följelentésnek? – Kérdezd csak meg Maternát! Azt persze nem kell megmondanod, hogy én adtam ezt a tanácsot. – Már megkérdeztem – vallotta be Uschkurat. – És? Mit mondott? Hogy előbb-utóbb mindenkinek meg kell fizetnie az ostobaságaiért, a gyengeségeiért – többek közt ezt mondta Materna. Meg azt, hogy aki eljátssza a keservesen megszerzett tulajdonát, aki megtagadja önmaga jellemét, és eladja a lelkét – az így is, úgy is nyomorult, láncra vert kutya. Ám Uschkurat csak ennyit mormogott: – Nem mondott az semmit – megvan annak is a maga baja.
– És hirtelen, tágra meresztve a szemét, mint akinek egyszerre megvilágosodott valami,
hozzátette: – Micsoda nyomorúságos, szerencsétlen alak vagyok én… mint egy láncra vert kutya. – És megint sírva fakadt. Amadeus hagyta, hadd sírjon, és közben saját kezét nézegette, mert igen szépnek, finom formájúnak tartotta, és nagyon szerette nézegetni. Majdnem olyan kicsi volt a keze, mint annak a tizenegy esztendős menekült kislánynak, akit – természetesen anyjával együtt – befogadott a lakásába. Ahogy a bájos gyermekre gondolt, menten felderült. Hosszabb szünet után azt kérdezte Uschkurattól: – Te, Ignaz… tulajdonképpen mit veszíthetsz te még? Bizonyára nem többet, mint amennyit már elvesztettél. – Ez igaz – szólalt meg Uschkurat, és kiegyenesedett. – De – mondta azután megint magába roskadva – börtönbe kerülhetek, ha Eist „megrágalmazom”. Ő maga mondta nekem. – Ez kényszer alkalmazásának, zsarolásnak vagy fenyegetésnek számít – jelentette ki Neuber. – Egy bűncselekménnyel több… és nem is jelentéktelen, ha megfelelően intézed a dolgot. No persze, az én segítségemmel. – Istenem – mondta tétovázva Uschkurat –, az ilyesmi veszélyes… még alaposan meg kell fontolnom. – Felállt, és imbolygó léptekkel az ajtóhoz ment. – Hanem azt az egyet megmondhatom neked, Neuber… itt belül, itt legbelül szinte éget valami! A kívánság, hogy kiharcoljam az igazamat! – Nagyszerű! – kiáltotta reménykedve Neuber. – És én egész sereg embert ismerek itt Maulenben, akik áldani fognak még haló porodban is, ha végre megint férfi módjára viselkedsz. Gondolj csak a régi időkre, Ignaz! Hogy fölnéztek rád akkoriban az emberek! És mindenki azt mondta: ebben az Uschkuratban vakon megbízhatunk! Uschkurat bólintott, és megindult kifelé az iskolaépületből. Reszkető térdekkel csoszogott végig a főtéren, a temetőkerítés mellett álló bükkfákhoz. Az egyiknél rejtette el a pálinkásbutykosát – csak azt nem tudta már, hogy melyiknél. Térdre ereszkedett hát, és négykézláb kúszott a fák körül. Már a harmadik fánál megtalálta a butykost. Leült, nekidőlt a fa törzsének, kinyújtotta a lábát, és nagyot húzott az italból. Azután bamba tekintettel meredt a nyomasztóan fülledt éjszakába. A varázsos fényben csillogó mélykék égbolt mintha közvetlenül a falura borult volna. Uschkurat valami selymes, zizegő hangot vélt hallani a fa ágai közül. Feltépte mellén az ingét, és felnyögött. Amikor másodszor is felemelte az üveget s azzal együtt a fejét is, távoli villámlás cikázott át az égen, hirtelen az egész falut, a bükkfákat, a temetőfalat megvilágította – és ekkor a kőfalnak dőlve egy férfit pillantott meg Uschkurat, aki őt nézte. Sovány volt, sápadt arca szinte világított a sötétben. – Grienspan! – kiáltott fel Uschkurat. Belekiáltotta a fekete éjszakába. Azután feltápászkodott, és tántorgó léptekkel a temetőfalhoz ment. Kezével végigtapogatta a köveket. – Hol vagy? – gurgulázta. – Hol vagy, Grienspan? De választ nem kapott. Nem látott senkit. Ott állt a kőfalnál, a keze még mindig a levegőben. Egész teste lázasan remegett. Aztán futásnak eredt, szaladt, ahogy csak a lába bírta, lihegve ért vissza az iskolához. Feltépte Neuber szobájának ajtaját, és így szólt: – Láttam… világosan láttam! Ott állt előttem. Grienspan volt. Amadeus Neuber kelletlenül bámult rá – éppen meg akarta nézni, hogy alszik-e a kis menekült. Többnyire nyugtalanul aludt a kislány, s lerúgta magáról a takarót. Ilyenkor Neuber gyengéd mozdulatokkal eligazítja, betakarja. És mindig valami mély, bensőséges öröm tölti el, ha elnézi az
alvó gyermeket. – Mit beszélsz? Kit láttál?
– Grienspant! – erősködött Uschkurat. – Vagy az még a te időd előtt volt? Siegfried Grienspan… Allensteinből. Jószágkereskedő. Egy zsidó. Talán tíz éve is lehet már, hogy eltűnt. És most ott állt a temetőfalnál, és rám nézett… majd átszúrt a tekintetével. De hát honnan került ez elő? Ez mégiscsak jelent valamit? – Azt jelenti – mondta hűvösen Neuber –, hogy tökrészeg vagy. Kísérteteket látsz. – Nem. Istenemre mondom, láttam. Grienspan volt. – Te szegény ütődött – förmedt rá megvető hangon Neuber. Nincs mit kezdeni ezzel a félnótás részeges alakkal, gondolta. Tévedett, mikor azt hitte, hogy ezt az embert kijátszhatja Eis ellen. Rettenetes harag fogta el: – Tűnj el innen, és fogd be a pofádat, ha nem akarod, hogy elvigyenek Kortauba! Kortauban, Allenstein közelében volt a tébolyda – s a faluban mindenki ismerte a mondást: Aki sokat mer, Allensteinbe jut, aki túl sokat, Kortauba. Ignaz Uschkurat a fenyegetés hallatán lehorgasztotta a fejét, és kisomfordált a szobából. * Alfons Materna a magas fűben hevert, és a csillagokat nézte. Hallotta a békák ritmikus-dallamos brekegését s közben-közben a részeg férfiak óbégatását. Jacob Jablonski ott hasalt mellette, a könyökére támaszkodva fürkészte az éjszakát. Átnézett a barakkokhoz, ott álltak alig száz méternyire tőlük a kiserdő és az országút között Néhány ablak mögött még világos volt, rádiómuzsika áradt ki az éjszakába, elvegyülve a részegek gajdolásával s a fel-felcsattanó nevetéssel. Azután másodpercekre – vagy csak a másodpercek töredékére – súlyos, leselkedő csend lett. Olykor egy-egy őrszem léptei hallatszottak vagy egy távoli motor zúgása. De a barakkból kiáradó lárma gyorsan elnyomta ezeket a hangokat. A robbanótöltetek el voltak helyezve – mind a kettő. Az egyiket egy hosszú léccel áttolták a szögesdrót kerítésen, az egymásra rakott benzineshordók mellé. A másikat a patakot átívelő kis híd harántcölöpéhez erősítették – ez volt az egyetlen út, amely a raktárba vezetett, és amelyen keresztül ki is lehetett jutni. Az előkészített gyújtózsinórok konyhai ébresztőóra nagyságú alkotmányban végződtek, amely ott hevert Materna mellett. Grienspantól kapta, az meg a lengyel partizánoktól, akik egy angol szabotőr-csoport jóvoltából jutottak hozzá. Az angoloknak ejtőernyővel dobták le – eredetileg az Egyesült Államokból származott. – Csak várunk, és várunk. Semmi értelme. – Még csak most lesz éjfél – jelentette ki Materna. – Még csak tíz perce, hogy leváltották az őrszemet, ez még nem elég fáradt, és a többiek is hadd igyanak még odabenn a barakkban. Annál biztosabbra mehetünk. A két kerékpár készenlétben állott. Pontosan meghatározták a visszavonulás útját, a földeken, dűlőutakon és az erdőkön keresztül. Ha minden óvatossági rendszabályt betartanak, három óra alatt elérhetik Maulent. – De hisz ez nem is olyan fontos. Gyújtsuk már meg a kanócot! – sürgette Jacob. – Nem akarom – mondta Materna, és az eget kémlelte. – Hogyhogy? Mi van veled? – Nehezemre esik – felelte Materna alig hallhatóan. – Átkozottul nehezemre esik. De mit tegyek? Jablonski ámulva hallgatta. – Mi van veled? Tán beijedtél? Éppen te?
– Én nem akartam semmi mást – felelte Materna –, csak élni… amilyen jól, amilyen kellemesen, amilyen vidáman csak lehet. Amióta az eszemet tudom, én mindig vidámságra vágytam. És mi lett belőle? Most itt fekszem a sötétben! Mért kell nekem itt feküdnöm, Jacob? – Én is ezen töröm a fejem! Csak át kell fordítanod a fogantyút, és már itt se vagyunk. Alfons Materna átfordította a fogantyút. Két tűzgomba röpült fel a magasba – az egyik remegő
csattanással megrekedt a hídnál, a másik hatalmas lánggal lobbant fel a benzineshordóknál, szétpukkant, egyre nagyobb lett, egyre magasabbra emelkedett, süvítő hangot hallatott, izzó vörösre vált, aztán sárgára, tajtékos fehérre. – Hát ez megvolna – mondta Materna. Mindent elveszíthet az ember, mondják Mazuriában, apját, anyját, még a nadrágját is, csak a nyugalmát nem. – Maga túl lassan dolgozik – állapította meg szemrehányó hangon Engel kormánytanácsos. – Közben megint a levegőbe repült egy benzinraktár. – Tudom – mondta nyájasan Tantau, és föl se tekintett az irataiból. – No… és hogy lesz tovább? Mit szándékozik tenni? – Tulajdonképpen mit vár tőlem? – A detektívfelügyelő csak nevetett, mint valami kis manó. – Azt gondolja talán, hogy meg nem történtté tehetem a robbanásokat? Engel úr… én nem ismerem különösebben Kelet-Poroszországot, engem úgy helyeztek ide. De azért valami igen hamar feltűnt nekem ebben a furcsa országban – az, hogy itt vajmi ritkán gondolkodnak következetesen és logikan: itt valami sajátságosan dús fantázia uralkodik az embereken, különösen Mazuriában. És ez éppenséggel nem könnyíti meg a munkámat. – Azt akarja mondani, hogy máris feladta a küzdelmet? Engel kormánytanácsos aggódott. Rattenhauer Sturmbannführer sürgeti – látni akarja már az első kézzel fogható eredményeket. És őt teszi érte felelőssé. – Felőlem – szólalt meg Tantau, miközben egy körzővel játszott – még nyugodtan végrehajthatnak néhány robbantást és egyéb hasonló vállalkozást. – Mit akar ezzel mondani? A felügyelő Engelre emelte nyájas ábrázatát, és így szólt: – A magam részéről természetesen nem azért vagyok itt, hogy mások előléptetését siettessem, vagy a helyzetüket megszilárdítsam – ne vegye rossznéven, ha ezt most leszögezem. Én nem az ön számára dolgozom, Engel úr, és nem is Rattenhauer úr számára. Ezzel tisztában van, ugyebár? – Ilyesmit senki sem kíván magától – mondta Engel, és leült. – Nem kívánják, csak elvárják tőlem… és én éppen ez ellen tiltakozom. Engel növekvő nyugtalansággal szemlélte a fura kis lényt, aki olyan volt, mint egy kerti törpe szakáll nélkül. Ez a Tantau már napok óta csak ül az íróasztalánál, jelentéseket, vallomásokat, beszámolókat olvas, jegyzeteket, vázlatokat, terveket, helyrajzokat készít. Összevissza hadonászik a körzővel meg a vonalzóval. Nem szól egy szót sem. Nem ad semmiféle utasítást. Csak bólint, ha valaki szóbeli jelentést tesz neki, s ha a véleménye felől faggatják, bárgyú vigyorral válaszol. – Engem úgy tájékoztattak, hogy maga gyorsan és alaposan dolgozik. – De ez még nem jelenti azt, hogy kezeskedem a határidőért. Ezenkívül bátorkodom felhívni
szíves figyelmét arra, hogy sikerem titka egyéni módszereim alkalmazásában rejlik. – De hiszen mi mindenben szabad kezet adtunk magának! – kiáltotta Engel. – Maga kötetlenebbül dolgozik itt nálunk, mint Berlinben valaha is, erről én gondoskodom. Senkire sem kell tekintettel lennie. – Nincs is szándékomban. – Tantau úr – mondta biztatóan a kormánytanácsos –, ha megengedi, emlékeztetem a Gerschkeügyre – tudja, az a gyilkos, aki szerelmespárokat támadott meg, kirabolta, és öt esetben meg is gyilkolta őket. – Hét esetben – helyesbített a felügyelő. – A bűnügyi rendőrség mindenesetre hónapokig nyomozott eredménytelenül… míg végül aztán magának adták át az ügyet. És maga néhány hét alatt megtalálta a gyilkost.
– Tizennyolc nap alatt. – Hasonló volt a helyzet a berlini mozipénztárak rablótámadóival, a düsseldorfi kéjgyilkosságokkal és Hamburgban a légiriadók alatt elkövetett bűntettel is – az a férfi, aki eltette láb alól a feleségét és három gyerekét, hogy elvehessen egy másik nőt. És mennyi időre volt szüksége egy-egy eset felderítésére? Alig néhány hétre! – Hamburgban mindössze három napot töltöttem… abból kettőt egy barátomnál vendégségben. Mesterien ért az angolnafüstöléshez! – Tantau arcán élveteg mosoly jelent meg. – És tudja, mi a titka? Az angolnát elő kell készíteni, a barátom többször is bekente valami vajból, olajból és különböző füvekből készült keverékkel. Mondhatom, pompás volt. – Bizonyára, bizonyára – mondta Engel, és azon töprengett, hogyan fékezhetné meg Tantau lelkesedését. Ám a felügyelő tovább áradozott: – Az volt a terve, hogy végrendeletileg rám hagyja a pontos receptet, de néhány hónappal ezelőtt egy bombatámadás alkalmával meghalt, teljesen elszenesedett; s a recept nála volt. Attól tartok, soha többé nem eszem olyan pompás füstölt angolnát. – Ide figyeljen – mondta erélyesen Engel –, elfecsegjük itt a drága időt… megengedhetjük mi ezt magunknak? – Meg bizony – vélekedett Tantau. – Nekem még legalább két, de inkább három akciót ki kell várnom. – De hiszen az még hetekig tarthat! – Sőt, talán hónapokig; ki tudhatja? Ám az is lehet, hogy csak napokig… abban az esetben, ha olyan bizonyítékokat szerzek, amelyekkel kezdhetek is valamit; egyszóval nemcsak külföldi robbanóanyagok maradványát, hanem teszem azt, személyi használati tárgyakat, például ruhadarabokat vagy egy kerékpárt. A legjobb volna természetesen egy elvesztett személyazonossági igazolvány. Tantau nevetett. Engel nyugtalanul fészkelődött a székén. – Csöppet sem kellemes nekem ez a dolog – ismerte el. – Vigasztalódjék – mondta Tantau –, gondoljon arra, hogy Rattenhauer úr se érezheti magát valami jól a bőrében. Az ilyesmi megnyugtatja az embert, ugyebár? És bízzék a csodában. Mert csodák még a mi területünkön is történnek… higgye el nekem. – Node mit jelenthetek fölfelé? – Talán a következőkkel érvelhetne: a tettes és az áldozat között többnyire bizonyos kapcsolat áll fenn, bármennyire véletlennek látszik is ez olykor. A gyilkosságnál például, de rablótámadásnál és más esetekben is a tettből lehet a tettesre következtetni: a tettes tükröződik a tettben. Véletlen vagy
sors, bármi játszik is közre, ami lehetővé teszi a tettet – a döntő mindig a tettes hajlama, természete. – Értem. És úgy gondolja, hogy ebben az esetben éppen ez nem érvényesül… legalábbis nem százszázalékosan. – Úgy látom, csakugyan megértette. A szabotázscselekmény, mert hiszen itt többnyire azzal van dolgunk, nem tételezi fel okvetlenül a bűnözésre való hajlamot vagy éppenséggel a bűnöző alkatot. Itt partizánokról, szabotőr-csoportokról vagy helybeliek akciójáról is lehet szó – a biztos helyi ismeretek feltétlenül erre utalnak. Eszerint tehát olyan tettesekkel van dolgunk, akik erkölcsi indítékból cselekedtek. – Jobb lesz, ha ezeket a teóriákat nem közli Rattenhauerrel! – Pedig kénytelen lesz foglalkozni velük. – Tantau maga elé húzta vonalakkal és körökkel sűrűn berajzolt térképét, és szinte gyengéden szemügyre vette. – Ez a tökéletesen kiszámíthatatlan tényező – egy ember, kanti erkölcsi törvényekkel a fejében és gépfegyverrel a kezében – még a tapasztalt kriminalista dolgát is megnehezíti. És mégis: minden tett, kivált, ha ismétlődik, felderíthető,
elemezhető, hiszen nyomokat hagy maga után – és bármilyen halványak is ezek a nyomok, végül mégis összegeződnek: használhatókká válnak. – Lehetséges, hogy máris nyomon van? – kérdezte elragadtatással Engel. – Talán. Nézzen csak ide! Ezek a vörös karikák jelölik a tettek színhelyeit. Körülöttük a kék karikák az oda- és visszaút valószínű határait jelzik – a feltehető menetidő, kerékpár segítségével, rézsútosan a földeken át, éjszaka, hat-tíz kilométer óránként. És most jól figyeljen! Az első teóriám: a tettesek, valószínűleg intelligens, elszánt emberek, nem a lakhelyük közelében tevékenykednek, inkább messzebb attól, de nem túlságosan messze. – Kitűnő! A vonalai és karikái tehát azt a területet jelölik, ahol a tettesek keresendők? – Az első számú teóriám szerint. Mert nekem legalább három teóriám van. A tapasztalatok alapján az első látszik a leghasználhatóbbnak. És, hogy még jobban megnyugtassam, már ha ön ezt megnyugtatásnak érzi, itt határozott meggyőződésű, jellemes embereket kell keresnünk. És a mai időkben ez nem is olyan nehéz, ugyebár? Engel eleresztette a füle mellett az utóbbi megjegyzést. A térképre meredt, a vonalak és karikák metszéspontjára: olyan volt, mint amikor egy fénykéve sugarai egy pontban találkoznak. Siegwaldét, Gross-Griebent és Maulent foglalta magába ez a terület. * – Figyelmeztetlek, Christine – fordult a feleségéhez Eugen Eis – nehogy kieszelj valami ostobaságot… baj lehet belőle. Christine nem felelt. Mintha meg se hallotta, meg se látta volna az urát – attól a pillanattól fogva, amikor megtudta, hogy apja meghalt. – No, mi az, nem állsz szóba akárkivel? – kérdezte Eugen, és fürkésző tekintettel nézte Christinét, mialatt felhúzta a nadrágját. – Csináltathattál volna magadnak új ruhát… fekete selyemből. Ennyivel igazán tartoznál megboldogult apádnak. Az árát persze én fizettem volna, esetleg természetben. Végtére is ennyit megér nekem Christian emléke. Ekkor Christine ránézett nagy, fenyegető, fekete szemével. Percekig. Szótlanul. – Nos? – kérdezte Eugen nyugtalan, követelőző hangon. – Mondd már ki, amit gondolsz… így, négyszemközt igazán megteheted. Christine hirtelen elfordult tőle, és a haját kezdte igazgatni gépies mozdulatokkal. Már csak önmagát látta a tükörben, és ez a látvány undorral töltötte el.
– Szóval hallgatsz… rendben van! Talán ez a legjobb, amit tehetsz. Gyászban vagy, hallgatásba burkolódzol. Ez jó benyomást kelt majd a temetőben. Te csak állsz majd ott, és belém karolsz… a beszédről én magam gondoskodom. Christine fenyegető tekintete tapogatózva kereste a tükörben a férfi arcát: ott volt közvetlenül mögötte. – Figyelj rám, Christine! – mondta Eugen. – Gondolhatsz rólam, amit akarsz, akár a képembe is vághatod, de ha valaki más előtt ki mered nyitni a szádat, hamarosan megérted, hogy sokkal több is kitelik tőlem. És folytatta, válaszra sem várva, miközben felvette aranybarna extramundérját: – Én őszintén és mélyen gyászolom apádat – és senkinek nem ajánlom, hogy kételkedjék ebben. A derék Christian Scharfke haláláért pedig senki sem felelős, én aztán semmi esetre sem. Nekem másutt volt dolgom, erre tanúk is vannak. Szerencsétlenség érte… éspedig hadi fontosságú kötelessége teljesítése közben. Ez a tény… ez a valóság… megértetted? Eis az órájára pillantott, és zubbonya ujjával fényesre dörzsölte elsőosztályú vaskeresztjét. Azután megragadta Christine karját, és erélyes mozdulattal fölrántotta az asszonyt a székről. – Ha össze nem szeded magad, hamarosan újabb temetésre kerülhet sor – már gondoskodtam róla,
hogy legyen elég hely a temetőben az egész család számára. Christian Scharfke temetése egyszerűen zajlott le, ahogy az idő szava követelte – így rendelkezett Eugen Eis, és így szervezte meg Ernst Schlaguweit. Kerültek minden csoportosulást, s a temetés napját és óráját csak a meghívottak ismerték. Még a lélekharangot sem engedték megkondítani. – Minden a tervek szerint történik! – jelentette Ernst Schlaguweit, aki sötét civilruhában állt a temetőkapunál. – Mindössze néhány bámészkodó jött el… a szokásos vénasszonyok meg egy-két unatkozó menekült. Kergessem el őket? Eis nemet intett. – Essünk túl rajta mielőbb – mondta. Azután szorosan magához húzta Christine karját, és megindultak a nyitott sír felé. A sírnál jóval több volt a koszorú, mint az ember. Maga Eugen Eis három koszorút rendelt: egyet mint helyi pártvezető, egyet mint elöljáró, egyet mint az elhunyt veje. Mindhárom szalagon horogkereszt díszlett. Két további koszorú Schlaguweittől származott, az egyik az SAparancsnoktól, a másik a jó baráttól és bajtárstól. A többi tíz-tizenkettőt egyéb szervezetek, egyesületek és szövetségek küldték. A temetésre a következő személyiségek voltak kirendelve: a szervezési felelős, vagyis Amadeus Neuber, a jelenlegi polgármester, a parasztvezér, a kereskedők és kisiparosok egy-egy képviselője, öt SA-legény, közülük négy mint egyenruhás koporsókísérő, továbbá a Nőegylet, a Hitlerjugend és a Lányegylet két-két fővel képviseltette magát. A pap kissé oldalt állt – abban állapodtak meg, hogy csak egy rövidke imát mond el. Mögötte leskelődtek a kíváncsiskodók, szám szerint tízen, köztük nyolc nő. Némelyikük már rá is zendített a hangulatkeltő zokogásra. – Kedves gyászoló gyülekezet – kezdte Eugen Eis. – Nemzetiszocialista nők és férfiak! Német testvéreim! Egyik legderekabb bajtársunkat temetjük ma. Ezekben a nagy és nehéz időkben ragadta el a végzet, el kellett mennie tőlünk, nem érhette meg a végső győzelmet, amelyre szent hittel sóvárgott. Halála arra kötelez bennünket… Imigyen hangzott az első nekifutás – Eis számára már a gyászbeszéd is csak rutin kérdése volt. Ám most a személyes motívumok következtek: – A mi kedves halottunknak kötelessége teljesítése közben kellett megválnia az élettől. Őrködött a rábízott javak felett, még az éjszakáit is feláldozta: rendezgette, ellenőrizte az értékeket, tulajdon két dolgos kezével, nem sokallt semmiféle fizikai
erőfeszítést. És eközben történt a tragédia. Eugen Eis, akinek szavai egyre sebesebb vágtába kezdtek, ekkor mély lélegzetet vett. Azután éles tekintettel végigmérte a jelenlevőket – azt fürkészte, nem vág-e valaki gyanús képet. De semmi ilyesmit nem észlelt. Eis azonban, hogy semmi félreértés ne lehessen, olyan hangon, mint aki esküt tesz valamire, kijelentette: – Így történt! Igen, pontosan így! Tragikus baleset volt. Ekkor Christine felzokogott mellette. Ez igen kedvezően hatott a jelenlévőkre. A gyászoló gyülekezet megindultnak látszott, csak egyvalaki nem, egy férfi, aki a kíváncsiak között állt, és akit Eis mindeddig nem vett észre: a tisztiorvos, dr. Gensfleisch helyettese, a fiatal Bachus doktor. Az ő arcán gúnyos mosoly jelent meg. Eugen Eis egy pillanatra meghökkent, azután igyekezett minél gyorsabban befejezni szónoklatát. Már csak az a rész volt hátra, amely – tapasztalata szerint – a leghatásosabban indítja meg a szíveket: – Testvéreim! Nehéz időket élünk. Nagy idők, de zord idők ezek. Most erős szívre és büszke lélekre van szükség. Az áldozatok elkerülhetetlenek. Engem személyesen is érint ez a tragédia, éspedig lelkem legmélyén. Mert hiszen a mi kedves halottunk nemcsak harcostársam és bajtársam volt évek hosszú során át… hanem igaz jó barátom is. A feleségem pedig jóságos édesapját veszítette el, aki iránt magam is fiúi érzéssel viseltettem.
Elhallgatott, érzékeltetve, hogy nem bír tovább beszélni, figyelmeztetésül megszorította Christine karját, és mintegy elfogódottan lesütötte a szemét. De aztán hirtelen kivágta: – Soha nem felejtünk el, emlékedet örökké tisztelettel őrizzük, Christian Scharfke! Erre esküszünk! Intett Schlaguweitnek, az intett az SA-legényeknek, mire azok nagy hirtelen leeresztették a koporsót a gödörbe. A pap még imádkozott, mikor Eis már odanyújtotta feleségének a lapátot a homokkal, ő vezette Christine kezét, háromszor egymás után, aztán a maradék homokot a sírgödörbe szórta. A többiek követték példáját. Hanem mialatt Eis némán bámult maga elé, a fiatal Bachus doktor odalépett hozzá, és így szólt: – Tulajdonképpen tudja már, mit tartalmaz az orvosi látlelet, amit aláírtam? Elolvashatta volna. Én ugyanis kétségbe vonom, hogy ennél az állítólagos balesetnél csupán a lezuhanó ládák okozták a halálos sebeket. Eugen Eis behúzta a nyakát, és kissé meggörnyedt, mintha valaki orvul gyomorszájon vágta volna. Azután kerekre tágult szemével Bachus doktorra nézett, mintha most látná először életében. – Fiatalember – szólalt meg halkan –, legyen szíves, ne zaklasson… temetésen vagyunk. Ezzel a felesége felé fordult, és mintegy védelmezően átkarolta. Peter Bachus, pedig nyilvánvaló elégedettséggel kifelé indult a temetőből. Ernst Schlaguweit azonnal parancsot kapott, hogy a temetés után jelentkezzék a pártvezető testvérnél. – Ernst – fordult hozzá Eis –, az a szándékom, hogy rád bízom a vendéglő és a hozzá tartozó ingó és ingatlan vagyon kezelését. Alkalmasnak érzed magad erre a feladatra? Ernst Schlaguweit arca vörösre gyulladt. – Mindig és mindenben Eis bajtárs szellemében fogok cselekedni – fogadkozott. – Nagyon derék – biztosította Eugen. – Először is ezt a fiatal Bachust vedd kezelésbe. Ez a fickó mindenféle ostobaságot beszél össze, légy szíves, verd ki a fejéből! *
– Éppen jókor jössz – fogadta Materna Peter Bachust. – Valami fontos dolgot kell megbeszélnem veled. – Nagyszerű. Magam is beszélni akartam Materna bátyámmal. – A lányok miatt? – Eugen Eis miatt. Materna a fejét csóválta. – Ennek csöppet sem örvendek. Nem megmondtam neked, hogy kerüld el a lehető legnagyobb ívben? – Sajnálom, Materna bátyám, de ezúttal alaposan a tyúkszemére léptem. Nem tehettem mást. Materna és a két hajdani sátánfajzat kapcsolata semmit sem változott. A gazda megmaradt a tegezésnél, ők meg kellő tisztelettel bátyámnak szólították. Mikor megkapták a doktori titulust, Materna felajánlotta, hogy ezentúl magázni fogja őket, de a két fiú szinte rémülten tiltakozott – azt akarták, hogy ezentúl is úgy bánjék velük, mintha a fiai lennének. – Mi történt? – kérdezte Materna. Egymással szemben ültek a nagyszobában. Előttük ott állt az asztalon a házifőzésű gabonapálinkával teli zöld cserépkorsó. – Christian Scharfkét eltemették, anélkül hogy kiadtam volna a halotti bizonyítványt. – Ilyesmi már többször történt Maulenben. Kérdezd csak meg Gensfleisch doktort. – Alaposan megvizsgáltam Scharfkét. Az a véleményem, hogy agysérülés okozta a halálát – s a halálos ütést egy csőforma tárggyal mérték a tarkójára. A ládák, amelyek rázuhantak, csak többrendbeli csonttörést okoztak, egyik sem volt halálos.
– És ezt megmondtad Eisnek? – Kint a temetőben. A szava is elállt… legalábbis átmenetileg. Aztán rám uszította Schlaguweitet… de én nem vagyok hajlandó szóba állni vele. – Mondd, fiacskám, tisztában vagy azzal, hogy mit kockáztatsz? – Egy kis borsot török Eis orra alá… hátha egyszer kiköhögi a lelkét. – Alaposan meggondoltad a dolgot? – Mi van ezen meggondolnivaló? Most a kezemben van! Mióta várok már erre! És ez magának is kedve szerint való, ugye, Materna bátyám? – Nem mondhatnám – felelte Materna. – De miért? – Egyrészt mert nincs ellenemre, ha a patkányok egymást teszik el láb alól. Másrészt mert nem mondtad, hogy cáfolhatatlan bizonyítékaid vannak. Csak feltételezed… – De hát ez elég! Éppen elég ahhoz, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam Eist. Hiszen Materna bátyám tudja, hogy megy az ilyesmi. – Persze hogy tudom! Épp ezért figyeltem föl arra, hogy Eugen Eis viselkedése most is következetes volt. Schlaguweit gondjaira bízott téged. Csakhogy ez a Schlaguweit… – …Christian Scharfke gyilkosa, véleményem szerint. – És feltehetőleg nem ez volt az első gyilkossága… van már gyakorlata ebben a szakmában. – Hát aztán? Én nem félek… kivált, ha Materna bátyám is segít. Ugye, segíteni fog? – Ebben a dologban nem – mondta határozottan Materna. – Akkor egyedül intézem el! Muszáj! Tennem kell már végre valamit ezekkel a mocskos alakokkal! – Fiacskám – szólalt meg tétovázó hangon Materna –, tudod, hogy megpróbáltalak megkímélni
benneteket bizonyos dolgoktól. Hogy minél gondtalanabbul élhessetek. – De ki tud ma gondtalanul élni! Én nem, és nem is akarok. Hajlandó vagyok akármire! Materna felállt, és járkálni kezdett a szobában. – Föltételezem – szólalt meg azután –, hogy időnként elgondolkodtatok felőlem. És remélem, hogy némi nyugtalanság támadt bennetek. És azt gondolom, hogy ebből az egészből csak egyetlen végső következtetést lehet levonni, így van? – Így! – De önkéntes alapon, Peter? Minden kényszer nélkül? És nincs semmi személyes motívum vagy érzelem a játékban. – Meggyőződésből – jelentette ki Peter, ünnepélyesebben, mint ahogy általában beszélni szokott. – Nevezzük meggyőződésnek – mondta Materna. – Hisz alapjában véve mindegy, hogy miért harcolunk ez ellen a rákos daganat ellen. Lehet, hogy gyűlöletből, bosszúvágyból, igazságérzetből, kalandvágyból, erkölcsi okokból – lehet, hogy jellem kérdése az egész vagy divat vagy tudom is én, micsoda. A döntő most csak az, hogy harcolunk ellene! – Már elég régóta, ugye? – De ha velem akartok dolgozni, csak a megszabott úton járhattok. Ha akartok, csatlakozhattok hozzám, de hogy félreértés ne essék: a döntés az én jogom! Egyetértesz ezzel? – Igen. És Konrad is úgy gondolkodik, mint én. – Akkor megegyeztünk. Első utasításom az, hogy minden közvetlen összeütközést kerülni kell Eugen Eisszel. Ha netán használható anyagot szerzünk ellene, gondosan megőrizzük. Ennek megfelelően: minél hatásosabban meg kell nyugtatnod Schlaguweitet. – Jól van. De én tulajdonképpen úgy gondolom, hogy most kezdődik csak igazán. – Maradj is meg ennél a meggyőződésednél! – mondta Materna, és behívta Jacob Jablonskit. – Eredj el Fackler őrmesterhez – mondta. – Magyarázd meg neki, hogy nem használhatjuk tovább
a francia hadifoglyokat. Csak higgye azt, hogy a lányaink körül legyeskednek. Hiszen ő nagyvonalú ebben a tekintetben. – És ez igaz? – kérdezte nyugtalanul Peter. – Egy-két dolgot még azért meg kell tanulnod, fiacskám! De most gyere velem. Materna előrement, a hálószobájába. Egy viaszsápadt, nagydarab férfi feküdt az ágyban. A teste merevnek látszott, de a keze nyugtalanul matatott a vastag pehelydunnán, mintha keresne valamit. – No, most megmutathatod, mit tudsz – mondta Materna. – Megsebesült. Tegnap éjjel. Nézd meg, aztán próbáld összefoltozni. De gondold meg jól: amint hozzáfogsz, benne vagy a dologban, és egyhamar nem visszakozhatsz. Most még kimondhatod a nemet. Peter nem is felelt. A sebesült fölé hajolt. * – Vaklárma volt az egész – jelentette ki Ernst Schlaguweit. – Kicsit körültapogattam ezt a doktorkát… de olyan volt, akár a kezesbárány. – Márpedig Bachus egyáltalán nem bárány – mondta gyanakvóan Eis. – Megmagyaráztad neki, hogy a nyavalyás életével játszik, ha túl nagyra meri nyitni azt a pimasz pofáját? – Igenis… először persze szóba se akart állni velem. De aztán elcsíptem kinn a Kutyaréten, a szénakazalnál. Elkaptam a kis piszoknak a gallérját, aztán azt kérdeztem: Valami bajod van velünk? Erre azt mondta: Nincs! És mikor a halotti bizonyítványra tereltem a szót, és el akartam beszélgetni vele az orvosi látleletről… persze a vigasztalóm a kezemben volt… akkor azt mondta, de akkor már
ilyen kicsike volt: de hisz csak tréfáltam! – Szép kis tréfákat enged meg magának ez a fajankó – morogta elégedetten Eis. – Szóval kiállítja a halotti bizonyítványt? – Hajjaj! Úgy táncol ez, ahogy mi fütyülünk… úgy látszik, fölismerte az idők jelét! – Vajon Materna keze benne van-e a játékban? Mert ha esetleg ő fékezte le ezt a doktorkát, akkor érdemes elgondolkodni, hogy miért. Hisz a temetőben még ugyancsak harapós volt a kis dög. Hogyhogy most ilyen készségesen nyújtja a mancsát? – Igen egyszerű a dolog… hisz valójában semmit se tudna bizonyítani… mert énrajtam nem lehet ám egykönnyen kifogni. Csak fontoskodni akart a kölyök. Aztán meg Materna azt tanácsolta neki, hogy ne ártsa bele magát. Mivelhogy van esze ennek a Maternának. – És egyre óvatosabb. Ez az alattomos vaddisznó, úgy látszik, már csak a maga földjét túrja, ha megereszt egyet, biztosan más bűzlik tőle, olyan förtelmesen ravasz. – Amint megszimatolja, hogy valami balul üthet ki, tüstént fedezékbe vonul, és biztosítja magát – kontrázott Schlaguweit. – Most például arra kérte Fackler őrmestert, hogy foglalkoztassa másutt a hozzá beosztott két francia hadifoglyot. – De miért? Ez a két fickó, akit Materna számára kiszemeltünk, még csak nem is próbálkozott a szökéssel; pedig mi lehetségesnek tartottuk. Mi kifogása lehet az ilyen olcsó munkaerő ellen? Schlaguweit kéjesen vigyorgott. – Biztosan a lányok körül koslatnak. Az egyiknek… annak az Ambalnak… már nagyon sok van a rovásán! Szinte az összes mauleni fehérnép odavan érte. – Igazán? – kérdezte nagy figyelemmel Eis. – Igazán nem tudom, mit esznek rajta ezek a buja szukák! Hogy jönnek ezek a magunkfajtához? Hát nem? És különben is: velünk sokkal veszélytelenebb a dolog, mivel a hadifoglyokkal való érintkezésért börtön jár… gondolom, legalább öt-hat év. – Igazán? – kérdezte újra Eis, ezúttal még nagyobb figyelemmel. Aztán elgondolkodott – összekulcsolta a kezét, és összehúzta a szemét. Végül megjegyezte: – Bizony, a nemi élet, az nem bolondság, öregem! És közben nemcsak a népességpolitikáról van szó, ez hadifontosságú kérdés is, de mi ezt egy kicsit elhanyagoltuk eddig Maulenben. Nem gondolod?
Schlaguweit bizonytalanul nézett rá, de aztán mindenesetre bólintott. – Valamikor régen, még a békeidőkben – fejtegette Eugen –, a társasélet szinte önműködően szabályozta az ilyesmit. A háborús idők persze rendkívüli idők, ezt tudomásul kell venni: ebben a tekintetben is. Csakhogy a nemi szükségletet ilyenkor is ki kell elégíteni. Schlaguweit tekintetében most csodálkozás tükröződött. Örömmel, reménykedve várta, mi lesz még ebből. – Én megteszek mindent, ami tőlem telik – szólalt meg vigyorgó ábrázattal. – Nekem nem kakasra van szükségem – tréfálkozott Eis –, hanem megértő szervezőre. Mert nekünk többet kell a közösségre gondolnunk. Itt vannak például Fackler emberei, azoknak biztosan szükségük volna a hathatós egyéni támogatásra. És itt vannak, hasonló helyzetben, a munkaszolgálatos honleányok. Érted már? No, meg a fiatal szabadságos katonákra is gondolok, akik idejönnek meglátogatni a menyasszonyukat… hová vigyék őket? – Az erdőbe… hisz az a szokás. – No persze, a melegebb évszakokban. De nekünk messzebbre is kell gondolnunk, például a télre, hiszen már nemsokára itt lesz. – No, igen… a hóban már nem megy olyan egyszerűen a dolog, de azért azt is ki lehet bírni, én már kipróbáltam. Igaz, hogy átkozottul rövid gyönyörűség az ilyen.
– Schlaguweit – mondta nyomatékosan Eis –, mi itt Maulenban sok tekintetben példát mutatunk… mért ne tehetnénk azt az említett kérdésben is? A városokban, mint például Allensteinben három házat is berendeztek erre a célra: az egyiket külön a tisztek és vezető párttagok számára. Mi ilyesmire egyelőre nem is gondolhatunk. Mindent el kell követnünk viszont annak érdekében, hogy minél kellemesebbé tegyük azoknak az életét, akik Németországért harcolnak. Ez egyszerűen nemzetiszocialista kötelességünk. – Igenis! – mondta Schlaguweit. – Megértettem! És gyakorlatilag hogyan szervezzük meg a dolgot? Eis lendületesen közölte az irányelveket: a Scharfke-kocsmát, melynek Schlaguweit lesz a megbízott vezetője, ezentúl minden könyvelés és ellenőrzés nélkül nagylelkűen a közösség rendelkezésére kell bocsátani. A söntésben társas összejöveteleket kell szervezni, ezeken belül a szabadságos katonák találkozóját. – Hát ez egyszerűen zseniális! – kiáltott fel Schlaguweit. Eugen Eis még hosszasan részletezte tervét. Meggyőződése volt, hogy mérhetetlen sok örömet szerez majd vele, és ugyanakkor – ha ez még egyáltalán lehetséges – növeli saját tekintélyét. Végül naptárában lapozgatva, mintegy mellékesen megjegyezte: – Különben… Fackler vegye vissza Maternától a két hadifoglyot. – Meglesz. – Az egyiket kölcsönveheted magad. A másikat, azt az Ambalt, utalja ki nekem privát célokra. Mint segéderőt szeretett hitvesem számára. Christine idegei az utóbbi időben felmondták a szolgálatot, hiszen ez érthető is. Sürgősen szüksége van valakire, aki elszórakoztatja. * – Szeretnék egy kicsit körülnézni a környéken – jelentette ki Tantau. – Már ott tart a dolog? – kérdezte örömmel Engel. – Tudja már, hogy merre kell elindulnia? – Nem tudok semmit. Csupán néhány apróságról van tudomásom, és ezek esetleg fontos, sőt bizonyos körülmények között döntő tényezőknek bizonyulhatnak. De ez majd csak a végén derül ki. – Ahogy gondolja! – mondta Engel. Már lemondott arról, hogy pontos részletekről faggassa Tantaut. – Majd értesítem Rattenhauer Sturmbannführert, hogy Tantau úr akcióba lépett. – Nem, téved, tanácsos úr – helyesbített Tantau. – Annak, hogy – amint ön kifejezte magát – akcióba léphessek, bizonyos technikai feltételei vannak.
– Bármikor rendelkezésére áll egy szolgálati kocsi, Tantau úr… csak szólnia kell. – Kényelmetlen nekem, hogy folyton szóljak, ilyen dolgokért. És terhes számomra, hogy mindig más kocsival és más sofőrrel járjak. – Nos, rendben van… majd közlöm az óhaját Rattenhauer Sturmbannführerrel. Túlságosan nem fog örülni neki. – Az az ő dolga – mondta szelíden Tantau. – De akkor már egy füst alatt közölje vele a többi kívánságomat is, Engel úr. – Hogyhogy? Még a külön kocsi sem elég? De hát mit akar még? – Először is egy sofőrt, akit én magam szeretnék kiválasztani… mint ahogy a kocsit is. Másodszor szükségem van néhány rádiótelefon-készülékre, egyelőre elég lesz három. Azután egy kísérőre – ugyancsak magam akarom kiválasztani. Továbbá azt kérem, hogy osszák be mellém a passenheimi detektívfelügyelőt, azt, aki az utóbbi események ügyében vizsgálatot tartott. Budzuhnnak hívják. – De hogy jut ez az ember az eszébe? Hisz ez negyedrangú tisztviselő… még írni sem tud helyesen. Miért éppen erre a szellemileg visszamaradott alakra esett a választása?
– Mert én viszont tudok olvasni. Még ha igaz is, hogy ez a Budzuhn nem éppen lángelme – a szimata olyan, akár a kopóé. Ez kiderül a jelentéséből. No, meg a vidéket is elég jól ismeri… nekem itt Mazuriában idegenvezetőre van szükségem. Engel elment, mielőtt Tantau újabb követelésekkel állhatott volna elő. Alig tíz perc múlva azonban már vissza is tért – Rattenhauer Sturmbannführer védelmet nyújtó árnyékában. Ez utóbbi megállt Tantau előtt, és néhány másodpercig behatóan nézte, éles tekintettel, szótlanul, láthatólag minden cél nélkül. A felügyelő várakozóan mosolygott. – Mit képzel maga tulajdonképpen? – förmedt rá az akció legfelsőbb irányítója. – Hol él maga? Hogy merészel itt mindenféle követelésekkel előállni? – Nekem nem az a célom, hogy előálljak, hanem az, hogy dolgozzam – jegyezte meg szelíden Tantau. – És a munkámhoz megfelelő emberekre és tárgyakra van szükségem. – Egyéb kívánsága nincs? – gúnyolódott Rattenhauer. – De van… még valami csekélység. – Tantau úgy nézett a másik kettőre, mint egy kisfiú, aki vágyálmairól beszél. – Nem bánnám, ha valami kis felhatalmazást kapnék. Éspedig arra vonatkozóan, hogy a parancsaimat és utasításaimat ennek a körzetnek rendőri szervei és közigazgatási hatóságai teljesítsék – beleértve a párt- és a hozzátartozó egyéb szervezetek hivatalait is, ha szabad kérnem. – Maga megőrült! – tajtékozott a Sturmbannführer. A kormánytanácsos a háttérbe húzódott, és figyelmeztetően integetett a kezével. – A legszívesebben visszaküldeném magát oda, ahonnan jött. – Ahogy óhajtja… nekem mindegy – mondta előzékenyen Tantau. A Sturmbannführer elvonult. Engel, mint valami száguldó üstökösfarok követte. Tantau, mintha semmi sem történt volna, a munkája fölé hajolt. Negyedóra elteltével ismét megjelent Engel, vérvörös képpel, verejtékezve, és mégis valamiképpen frissebbnek látszott. – Minden rendben van! – újságolta. – Sikerült rábeszélnem a Sturmbannführert. Minden követelését teljesíti! – A felhatalmazást is? – Még azt is! Nem mondom, elég nehezen állt kötélnek… és azonnal jelentést kér, valahányszor élni fog ezzel a hatalmával Tantau úr. A legjobban azt szeretné, ha minden esetben előre kérné a beleegyezését. Node ezt gyakorlatilag nem mindig lehet megvalósítani. Igaz-e? – Úgyszólván soha. – Na, jól van. És ha szüksége van valamire, csak forduljon hozzám bizalommal. – Nagyszerű. Akkor arra kérem, gondoskodjék arról, hogy minden megszerezhető adatot megkapjak azokról az orvosokról és állatorvosokról, akik Lasker, Spirding és a Mauleni-tó
körzetében működnek, vagy régebben működtek, és még most is itt laknak. Továbbá az összes ápolónőkről, bábákról, egykori szanitécekről, kórházakról és tábori kórházakról. – Micsoda, hogy képzeli ezt? – Ez már az ön gondja. – És mit vár ettől? – Találtunk egy vérnyomot – magyarázta Tantau olyan hangon, mintha kimerítő magyarázatot adna. – Az íróasztal fölé hajolt, és így folytatta: – Adjon utasítást, kérem, hogy az a passenheimi felügyelő, az a Budzuhn minél előbb jelentkezzék nálam. Budzuhn felügyelő alig két óra múlva már jelentkezett is – magas, testes, gömbölyded férfi volt, pirospozsgás és sima képű, hűséges kutyaszemekkel és hatalmas lapátfülekkel. A hangja olyan magas volt mint egy eunuché, de erős és hajlékony – még áriákat is tudott énekelni, amint később kiderült.
– Üljön le ide mellém, Budzuhn – szólította fel Tantau. – Mert ez a gyámoltalannak látszó elefántbébi – külsőre komikus figura, az esti sörözések tréfáinak célpontja, és az érvényben lévő szempontok szerint előléptetésre is a legkevésbé alkalmas – nagyon is közel állt a szívéhez. Budzuhn érezte, hogy Tantau örömmel fogadja. Ez az apró termetű ember, akinek a nevét minden kezelő ismerte a szakmában, és tisztelettel ejtette ki, olyan volt most a felügyelő számára, mint valami kellemes útitárs a néptelen országúton. Valami csodálatos védettséget érzett mellette. – Egyszóval tegnapelőtt – foglalta össze mondanivalóját Tantau – Lötzentől nyugatra éjszakai lövöldözésre került sor egy kéttagú Wehrmacht-járőr és három-négy, feltehetően civil férfi között. A járőr egyik tagját megölték, a másik megsebesült. A civilek elmenekültek… éspedig kerékpáron. Budzuhn bólintott, és megjelölte a térképen az éjszakai lövöldözés helyét. Utána, néhány határozott mozdulattal, vázlatot készített a helyszínről. – Különös alakok – jegyezte meg. – Először, amikor a járőr felszólította őket, megpróbáltak lelépni. Mikor aztán a katonák rájuk lőttek, ők is tüzet nyitottak… de csak néhány lövést adtak le, négyet vagy ötöt. Három lövés talált – méghozzá pontosan. Biztos kezű, gyakorlott lövészek lehettek. Négy üres hüvelyt találtam a helyszínen… 98-as karabélyhoz valók. A lőszer sokáig állhatott raktárban. – És a vérnyom? – Reggel, világosban bukkantam rá. – Budzuhn a vázlatán látható dűlőútra mutatott. – Az egyik civil megsérült, valószínűleg elég súlyosan… a vérveszteség foka erről tanúskodik. Meg a kerékpárnyomok is: két szabályos nyomot találtam, de a harmadik olyan kerékpártól származik, amelyen nem volt teher, a negyedik viszont túl lehetett terhelve – tehát azon vitték el a sebesültet. Tantau felnevetett örömében. – Tovább! – követelte, és látszott, hogy szörnyen élvezi a dolgot. – Arra gondoltam: ha a sebesült olyan erősen vérzett, hogy kerékpáron kellett elszállítani, bizonyára még több vért is veszített… hiszen a küzdőtéren, a tett színhelyén nem tudták bekötözni, később is csak sebtében, ideiglenesen. Tovább kerestem hát… egész álló nap. Találtam is újabb vérnyomokat, szám szerint négyet, két útvonalon összesen tizennégy kilométer hosszúságban. Azután elvesztettem a nyomot. Tantau maga előtt látta Budzuhnt, ezt a húshegyet, amint fejét mélyen lecsüggesztve poroszkál az országúton – látta, amint letérdel, kúszik, tapogatja, szimatolja a földet. Ez az ember csakugyan vérbeli kopó! – Rajzolja be, kérem, a vérnyomok pontos helyét a térképembe… vörös ceruzával, hogy jobban mutasson. Nagy gonddal, száját résnyire kinyitva, nyelvét kilógatva rajzolta be Budzuhn a keresztjeit, minden vérfolt helyére egyet, egymástól egyre nagyobb távolságra.
Amint elkészült, Tantau maga elé húzta a térképet. Hosszasan nézegette, aztán csak annyit mondott: – Stimmel! – Micsoda? – Az én egyszerű számításom. – Tantau a körök, négyszögek és vonalak középpontjára mutatott. – Ez az a hely, amit szeretnék közelebbről megismerni. És a döntő bizonyítékot, kedves barátom, maga szállította az elméletemhez. – Melyiket, kérem szépen? Tantau elnézően mosolygott, mindent nem kaphat meg az ember egyszerre – egy kiváló kopót, aki még ragyogó logikával is meg van áldva.
– Nézze, Budzuhn, tegyük fel, hogy részt vett egy ilyesfajta vállalkozásban, és az egyik embere súlyosan megsebesült… mit tenne maga ebben a helyzetben? Hazavinné, és biztonságba helyezné a sebesültet, ugyebár? – Talán orvoshoz vinném… ha bíznék valamelyikben. – Helyes. Ezt is tekintetbe kell vennünk… persze. Előbb azonban mégiscsak az a feltételezés az elsődleges, hogy a sebesültet a lehető leggyorsabban biztonságba kellett helyezni… tehát a legegyenesebb úton! És most tegye azt a vonalzót a maga által berajzolt keresztekre. És most hosszabbítsa meg az így kapott vonalat. Számítson két-három órányi utat. És most mondja meg: Hova vezet ez a képzeletbeli vonal? – A Mauleni-tó környékére. – Akkor hát, kedves barátom, a következő napok egyikén körülnézünk azon a környéken. Legalább csinálunk valamit! * – Tudtam, hogy méltányolni fogja a törekvéseimet – mondta Eugen Eis, és megragadta Henriette kezét. – Maga azok közé tartozik, akik megértették, miről van szó az ilyen korban, mint ez a mostani. – Nem is kell hozzá olyan nagy tudomány – mondta Henriette egyszerűen, de találóan. Mire Eugen lovagias szándékkal: – Magának minden szava elárulja, hogy elsőrangú istállóból származik. Henriette Himmler ismét hangsúlyozott szerénységgel hárította el a bókot. Szívesen élt ugyan a drága név előnyöket biztosító árnyékában, de mindig a kellő óvatossággal. Maulenben persze, úgy gondolta, tulajdonképpen semmi szükség erre. – Határozottan jó előjelnek tekintem, hogy első vendégként, díszvendégként kegyedet üdvözölhetem újonnan berendezett otthonunkban, mely a szabadidő kellemes felhasználását szolgálja. Végigvezette a lányt a kocsmában berendezett helyiségeken. Bizalmi embere, Schlaguweit személyesen üdvözölte Henriettét a virágfüzérrel díszített bejáratnál. Eis mellett az éppen soron levő polgármester, Pillich, valamint az elmaradhatatlan Neuber pöffeszkedett, hogy a párt nevével hivatalos komolyságot kölcsönözzenek a dolognak. Megtekintették a nagytársalgót, a játékszobát, a kistársalgót, a tanácstermet. Csupa szép új név a régi helyiségek számára. Csakhogy ezek már nem voltak „nyilvános”, azaz minden kispénzű korhely számára hozzáférhető helyiségek, mint Eis mondotta, hanem bérbe lehetett venni őket: külön-külön, részben vagy egészen. – Ebben a házban – világosította fel Eugen Henriettét – a frontról jövő, szabadságon levő és a nálunk szolgálatot teljesítő katonákat és a mi kedves honleányainkat a közösség vendégeinek tekintjük – csak azt fizetik, amit elfogyasztanak, azt is önköltségi áron. A többit nagystílűen a pártkasszából fedezzük.
Neuber kinyitotta a száját, de mindjárt be is csukta. Ez az Eis gátlástalanul kifizetteti a pártkasszából a kocsma fenntartási költségeit, és minthogy valójában ő a tulajdonos, mindjárt be is zsebeli. A polgármester lesütötte a szemét. Henriette viszont elragadtatással jegyezte meg: – Micsoda szociális gondoskodás! Eis csak helyeselni tudott: – Kemény időket élünk. Az emberek harcolnak és meghalnak, a haza mindenkitől áldozatot kíván, és mi szívesen meg is hozzuk az áldozatot. Életünk csupa áldozat és lemondás…
– Amire mi, németek boldogan vállalkozunk – vágta rá büszkén Schlaguweit. – Nagy ritkán azért mégis akad néhány szabad óra, egy kis kikapcsolódás a hétköznapok szürkeségéből – folytatta szónoklatát Eis, miközben egy egyszerű, de strapabíró kétágyas vendégszobára mutatott. – Az ilyen ritka órákat nem szabad méltatlan helyeken, szénakazalban vagy az erdőben eltölteni, vagy éppenséggel, mint legutóbb is megtörtént, a templomban, a sekrestyében. Különösen vonatkozik ez az elkövetkező hideg évszakra. Nem, hazánk bátor védelmezőit nem tehetjük ki ilyesminek! Nálunk, Maulenben nem engedjük ezt meg! – Mindenről gondoskodtunk, ami csak szükséges – vágott közbe Schlaguweit szolgálatkészen, és előhúzott az ágy alól egy éjjeliedényt. – Jól van! – mondta Eugen, miután kurta pillantást vetett Henriettére, aki döbbenten meredt az öblös edényre. Eis, hogy e kínos közjátéknak véget vessen, azt javasolta, hogy – mintegy üdvözlésképpen – igyanak egy „kortyot” egymás egészségére – az italt és a szendvicseket a játékszobában, a biliárdasztalon szolgálták fel. Eis sietve a vendégekre emelte a poharát, és kellemes szórakozást kívánt nekik. Henriettét azonban arra kérte, tartsanak egy kis bizalmas, szolgálati megbeszélést. A megbeszélés az egyik elsőemeleti helyiségben folyt le. Eis társalgónak nevezte el ezt a szobát – ágy helyett jókora dívány állt benne, lemosható viaszosvászon huzattal. A függöny mögé rejtve két üveg pezsgő hűlt egy vödörben – Veuve Cliquot; mellette egy üveg burgundi, Chateau Rothschild – ám ez a név most csöppet sem zavart senkit. – Bocsánatot kell kérnem Schlaguweit viselkedéséért – kezdte méltóságteljesen Eugen Eis. – Az imént rendkívül kínos… – Ugyan, Eugen! – mondta Henriette, még most is az iménti jelenet hatása alatt. – Hiszen az ilyesmi emberi dolog! – Ez a helyes kifejezés! – Eis előhúzta a pezsgősvödröt, és tölteni kezdett. – Úgynevezett „Törökvér” – magyarázta. – A receptje egy barátomtól származik, aki jól ismeri a birodalmi marsallt, sőt magát a Führert is. Csuda kedélyes alak, mármint a barátom. Mindig pezsgőt iszik vörös borral, fele-fele. Eugen elhallgatta, hogy ő már a vörös bort is kevertette, éspedig konyakkal – ugyancsak fele-fele arányban. Az ilyen ital mindenkit ledönt a lábáról, egész Maulenben nincs, aki elbírná – talán csak az a gazember Materna. – Kóstolja csak meg, kedves Henriette. – Micsoda nagy kéjenc maga – burrogta a lány. Ivott, miközben kissé összehúzott szemmel, hirtelen elvörösödve, szendén nézett a férfira. – Én is csak ember vagyok – mondta Eugen, aztán újra teletöltötte a poharakat, elterpeszkedett a díványon, és hellyel kínálta maga mellett a lányt –, emberi hibákkal és gyengeségekkel, amelyeket szüntelenül le akarok győzni. Meg kell mondanom, hogy a maga jelenlétében ez nem megy valami könnyen. Bocsásson meg! Henriette megértő mozdulattal a férfi karjára tette a kezét – madárszeme csak úgy ragyogott közben. – Azt hiszem – rebegte –, én megértem magát. Eugen kissé közelebb húzódott hozzá, és újra megtöltötte a poharakat.
– Látja, Henriette, az én feladatom nem gyerekjáték itt Maulenben. Akadt mindig ellenség, ellenfél – nem is kevés, de én félreállítottam vagy hidegre tettem őket. Néha bizony kemény munka volt, de elkerülhetetlen. Hiába, ez már együttjár ezzel a dologgal. – Maga a nagybátyámra emlékeztet, Eugen… no persze, csak szellemileg. – A magamfajta ember számára példakép az olyan ember, mint a kegyed csodálatra méltó nagybátyja… ezt nyugodtan megírhatja neki; talán örömet szerezne vele.
– Feltétlenül! – mondta a lány, és Eugen elé tartotta a poharát. Már valósággal izzott az arca, akár a kemence télen Mazuriában. Eugen közelebb húzódott hozzá, mélyebben befészkelte magát a díványon, hogy minél kényelmesebb helyzetbe kerüljön, és átkarolta a lányt. Azután szabad kezével újra megtöltötte a poharakat – valóságos akrobatamutatvány volt. – Nem, könnyűnek éppen nem mondható az életünk! De a maga jelenléte, Henriette, sok mindenért kárpótol. – Milyen csodálatos – mondta a lány, és hozzásimult a férfihoz. Eis tovább sorolta a nehézségeket. Nem, ő nem fog meghátrálni soha, annyi szent! Hanem ez az itteni nép – noha jóindulatú, képes a lelkesedésre, áldozatkész, valamiképpen mégis gyengének bizonyult, nem elég elszánt, mintha nem volna tudatában annak, hogy mi forog kockán. Azután kinyitotta a második üveg pezsgőt. Utána összehúzta a függönyt: – Zavar a napfény – mondta, töltött, és beszélt tovább. – Tudja, én sikeres férfi vagyok – bizonygatta, miközben már mindkét keze Henriettén matatott –, ami a pártszolgálatot és hasonlókat illeti. De a magánéletemben, Henriette, a magánéletben drágán megfizetek ezért. – Boldogtalan vagy, Eugen? – kérdezte a lány, nedves ajkát Eugen füléhez nyomva. – Veled nem! – mondta Eis, és kigombolta a lány egyenblúzát. És miközben folytatta e hadműveletet, anélkül hogy komolyabb akadályba ütközött volna, a feleségéről kezdett beszélni: hogy Christine nem érti meg őt, hogy nem vesz részt a nemzet fölemelkedésében, hogy merő gonoszságból elutasítja magától a közeledését, de válogatás nélkül hentereg minden más férfival, ő, Eugen megveti a feleségét, undorodik tőle, utálja. Amikor túl voltak mindenen, és lihegve feküdtek egymás mellett, Henriette hirtelen felkiáltott. Megragadta az ingét, és felült. – Ó, Istenem, mit tettünk! – Ne ilyen hangosan – figyelmeztette Eugen, és megpaskolta a lány vékony combját. – Szeretjük egymást. – De nem lett volna szabad! – Henriette, csöppet sem kell aggódnod, még ha gyerekünk lesz, akkor sem. Mert én becsületes ember vagyok, természetesen vállalok minden felelősséget azért, ami történt. Hiszen tudom, mivel tartozom neked és a nevednek. Csak egy kis időt adj, mindent elrendezek – szavamra mondom! * Peter Bachust legközelebbi látogatása alkalmával Konrad Klinger is elkísérte a Materna-portára. Egy zörgő kiskocsival gördültek be az udvarra. Első útjuk a konyhába vezetett – Hanneloréhez és Sabinéhez. Alfons Materna barlangjában ült az íróasztal mellett, onnan megfigyelhette a kaput és a házhoz vezető utat. – Lassan ideje lesz már – mondta az ablaknál álló Jablonskinak –, hogy egyikük döntsön valamelyik lány mellett, hogy legalább valamennyire rendeződjenek a körülmények. Végtére is felnőtt férfiak. – Eredj már – mondta Jacob –, az én szememben még most is rövidnadrágos kölykök.
– Felnőttek már, és ezentúl úgy is fogunk velük bánni, mint komoly férfiakkal… mind a kettővel! Keresd fel Grienspant az erdei szálláson, és mondd el neki, hogy itt vannak a fiúk. Ha jónak látja, jöjjön, és üdvözölje az utánpótlást. Én úgy tartanám helyesnek. Azután majd őrködj odakinn.
– Jól van. Vagy félóra múlva itt leszünk – mondta Jacob, és eltűnt. A két egykori sátánfajzat hamarosan megjelent Materna szobájában. A gazda szívélyesen üdvözölte őket. – Peter mindent elmondott – szólalt meg Konrad Klinger, a jogtudományok doktora, tartalékos hadnagy, Rogatzky allensteini ügyvédi irodájának munkatársa. – Remélem, Materna bátyám, nincs kifogása a közreműködésem ellen. Magától értetődőnek tartom, hogy én is kivegyem a részemet a dologból, akárcsak Peter. – Nem is vártam egyebet. Hanem egy fontos apróságra azért fel akarom hívni a figyelmedet. Peter bizonyára elmondott mindent, amit tud. Csakhogy sokat egyelőre még ő sem tud. – Sejtettem. Mindjárt mondtam is Peternek: itt többről lehet szó! Az öreg nem végez félmunkát. No, mondja már el, Materna bátyám! – Láthatnám előbb a betegemet? – kérdezte Peter. – Kicsit nyugtalan vagyok miatta… nemcsak az állapota miatt… a rendőrség érdeklődött nálam. – A beteged mélyen alszik… most először napok óta. A kezeléssel tehát ráérsz. Majd akkor beszélünk a dologról. – Materna kényelmesen elhelyezkedett, mint akinek szilárd támaszra van szüksége. – Úgy gondolom, Konrad, hogy vannak már bizonyos elképzeléseid az eljövendő dolgokról. – Igen, átgondoltam egyet s mást… és találtam is valamit. Materna kérdő tekintettel nézett rá. – Kutattam egy kicsit az irodánk irattárában – magyarázta Konrad. – És közben rábukkantam Eis nevére… a Kutyaréttel kapcsolatban, amit Materna bátyám annak idején Maulen községnek ajándékozott. Néhány hónappal ezután Eis, aki akkor Brigittének, a Materna-vagyon örökösének, azaz Materna bátyám lányának törvényes hitvestársa volt, az ajándékozási okirat hatálytalanítását kérte, tulajdonjogi okokra és rendelkezési hatalommal való visszaélésre hivatkozva. – Hogyne, emlékszem. Eis akkoriban még tapasztalatlan volt. Régi história ez már, nincs mit kezdenünk vele. – Márpedig nem volna utolsó dolog egy ilyen régi históriát fölmelegíteni itt, Maulenben. Hivatalos eljárás… Eis kontra Maulen község, azaz a hatalom helyi képviselője a népi közösség ellen… micsoda szenzáció volna! – Ejnye, fiacskám – mondta Materna –, nem is kezded rosszul! Mert föltételezem, hogy már minden lehetséges jogi helyzetet mérlegeltél, ami ebből az ügyből adódhat. – Így van. Valami sokat nem árthatunk vele Eisnek, de némi kellemetlenséget azért okozhatunk neki. Ha mást nem, legalább nevetségessé tesszük. Materna kíváncsi volt a dolog részleteire. És megtudta a következőt: ez az ügy ugyan már feledésbe merült, de nem évült el. Az ügyvédi iroda annak idején elküldte a szokványos beadványt az illetékes járásbírósághoz, de nem sürgette az elintézést. A két fél nyilvánvalóan megegyezett abban, hogy szép lassan hagyják elaludni az ügyet. – Csakhogy van ám egy öreg bíró a járásbíróságon, aki bizonyos tekintetben rendkívül vállalkozó szellemű. Vele már mindent megbeszéltem. Hajlandó kiengedni a zsákból ezt a vén, sánta macskát, mert úgy gondolja, hogy karmolni még most is tud. – Talán nem is jönne rosszul a dolog – tűnődött Materna –, az adott esetben. Amolyan kis mellékakció gyanánt. De itt most egészen más dolgokról van ám szó. Nem holmi macskapiszokról, hanem egy irdatlan nagy szemétdombról. – Ami már évek óta fertőzi az egész vidéket! – mondta Peter. – Már akkor is tudtuk, mikor még rövidnadrágot hordtunk.
– És közben mégis egész hordák kapták meg, és terjesztik a ragályt. Azelőtt elsősorban agyködösülésről volt szó, hiszen az Németországban amúgy is a nemzeti betegség – de most már
belehalnak az emberek, millió szám! – Ne szaporítsuk a szót, Materna bátyám! – mondta határozott hangon Konrad. – Mondja meg, mit kell tennünk. Materna kinézett az ablakon, mintegy kerülve a két fiatalember tekintetét. Azután megszólalt, szinte lagymatagon: – Látogatót várok… ha találkoztok vele, végleg dönteni fogtok. – Ki az? Materna az ajtó felé pillantott. Léptek hallatszottak odakintről. A két fiú felállt… maguk sem tudták, miért. Kinyílt az ajtó, és Siegfried Grienspan állt előttük. * Materna elég időt adott a két fiúnak, hogy alaposan megbámulhassák Grienspant, és örvendezhessenek, hogy öreg barátjuk még az élők sorában van. Grienspannak meg jólesett a fiatalok lelkes öröme. Végül aztán mégiscsak megszólalt Materna: – Itt maradtok vacsorára, lesz még idő elég, hogy kifaggassátok barátunkat a kalandjairól. De most másról kell beszélnünk. Mit akart tőled a rendőrség, Peter? – Felhívtak az illetékes őrszobáról, és megkérdezték, hogy kezeltem-e az elmúlt hét folyamán olyan beteget, akinek a sérülése lőfegyvertől származhat. – Érdekes – jegyezte meg Materna, és Grienspanra nézett. – Természetesen érdeklődtem a kollégáimnál is – folytatta beszámolóját Peter. – Tőlük is megkérdezték ugyanazt, tehát rutinkérdésről van szó. – Számunkra azért nem közömbös, hogy a rendőrség sebesültek felől érdeklődik – vélekedett Grienspan. – Akkor sem, ha nem feltétlenül határozott ellenakcióról van szó. Mindenesetre nem árt elgondolkodnunk azon, hogy nem követtünk-e el valami hibát. – Mindjárt gondoltam, hogy csak ti lehettetek! – fordult Konrad diadalmasan Maternához. – Ezek az egész Mazuriában ismert vállalkozások valamiképpen mindig magukon viselik a kézjegyeteket. Most már mindent beleadtok, ugye? – Csak azon igyekszünk, hogy minél hamarabb vége legyen ennek a tébolynak – felelte higgadtan Materna. – Ebben akarunk segíteni, lehetőleg következetesen, mindazokkal a módszerekkel és eszközökkel, amelyek még rendelkezésünkre állnak. Nem mindig szép feladat, többnyire elég nehezünkre esik – de úgy gondolom: meg kell tennünk. – Két csoportban dolgozunk – folytatta Grienspan. – Az egyik állandó kapcsolatot tart fenn a lengyel partizánokkal. Ez a csoport különleges egységekből áll, amelyek részben egykori szállítási vállalatunk állományából kerültek ki. A másik csoportnak két tagja van: Alfons és Jacob; időnként erősítést kapnak tőlünk, mint az utóbbi esetben is, amikor az egyik emberem megsebesült. – Majd én meggyógyítom – fogadkozott Peter. – De azt hiszem, beletelik egy kis időbe. És a betegnek persze, itt kell maradnia. – Akkor itt marad – jelentette ki Materna. – Gyógyszer van elég – folytatta Peter –, nemcsak erre az esetre. Gensfleisch doktor rengeteget összegyűjtött. Ha el kell számolnom, hogy mire használtam fel a gyógyszereket, akkor sincs semmi veszély. – Szokták az ilyesmit ellenőrizni? – kérdezte Materna. – Előfordul – és véletlenül éppen a napokban tartottak megint ellenőrzést. Minden orvosnak kimatást kell beküldenie az utolsó három hónapban felhasznált gyógyszerekről. – Gondolod, hogy ez véletlen? – kérdezte Materna.
– Persze hogy nem az – szólalt meg most Konrad Klinger. – Vagy azt hiszitek, hogy a tűzvarázs, amit rendeztetek, tán elaltatta őket? Allensteinben vizsgálóbizottságot alakítottak, egy SSparancsnok a vezetője. Egy kormánytanácsos, Engel mondta, akivel néha együtt szoktam iszogatni. – Miféle ember? – Maga a megtestesült kötelességtudat. Nincs semmi fantáziája, és tapasztalataim szerint ez csöppet sem veszélytelen. Saját magát persze szörnyen félti, és az ilyesmit kellőképpen ki lehet használni. – Legyen gondod erre az emberre – ajánlotta Materna, aztán Grienspanhoz fordult: – De hiszen kezdettől fogva számítottunk ilyesfajta intézkedésekre, ugye? Grienspan bólintott. A két fiatalember nem győzött csodálkozni nyugodt, szinte szenvtelen viselkedésén: nyoma sem volt már egykori ideges-kapkodó mozdulatainak, örökös aggályainak, sőt siránkozó hangjának sem. Grienspan óvatos, örökké éber, fegyelmezett vadász lett. – Többnyire elég tervszerűen jártunk el. Akcióinkat a kiindulási ponttól távol bonyolítottuk le… az oda és visszaút megközelítően pontos kiszámításával. És még egy bizonyos szórási módszert is alkalmaztunk, valamennyi égtáj irányában. – Kitűnő! – kiáltott fel Peter. De Konrad a fejét csóválta: – Egy pillanat – mondta, és felállt, nyugtalanság fogta el. – Ezek szerint tehát Maulenból indultatok ki, éspedig mind északi és déli, mind pedig keleti és nyugati irányban, így van? – Mért baj ez? – Minden alkalommal húsz-harminc kilométer mind a négy irányban! Igaz? Ha tehát pontosan csináltátok, akkor egy hatalmas kört húztatok Maulen körül, húsz-harminc kilométeres sugárral. – No és, mit bizonyít ez? – Ez gyanús mértani ábra… bárki kiszámíthatja és rekonstruálhatja. – Eszes fickó vagy – mondta némi szünet után Materna. Krákogott egy kicsit, aztán odabólintott Grienspannak. – Mi a véleményed, Siegfried? – Csak abban reménykedem – felelte Grienspan –, hogy azoknak még nem jutott eszükbe ugyanez. Mindenesetre gratulálok, Klinger doktor. Meg kell mondanom, nagyon örülök, hogy mindketten csatlakoztak hozzánk. Abbahagyták a beszélgetést – a lányok feltálalták a vacsorát. Erőlevessel kezdték – illett rá a régi keletporosz mondás: ki-ki higgyen, amit akar: én hiszem azt, hogy öt font zsíros birkahúsból igazi, férfiembernek való leves lesz. Hát ez most ilyen leves volt. Főfogásként tejfeles sonka került az asztalra, vastag szeletekre vágott házi füstölésű sonka, amit előzőleg két-három óra hosszat tejben áztattak, azután kisütöttek, és tejfeles mártással tálaltak: Mazuriában ez „könnyű, kellemes” ételnek számított. Hamarosan ki is ürült az egész hatalmas tál. Evés közben igencsak takarékoskodtak a szóval – betartván a jó mazuri szokást. Csemegének frissen sült marcipános süteményt kaptak, csak úgy illatozott a mandulától, vaníliás cukortól és rózsaolajtól. Peter és Konrad kedvenc csemegéje volt ez már időtlen idők óta, s a lányok igyekeztek a kedvükben járni. – Pompás! – sóhajtott fel Konrad, és tömte magába a süteményt. – Csodálatos! Szívesen hazavinnénk a maradékot. Szerencséjükre maradt is éppen elég – étvágyban ugyan ezúttal sem volt hiány, csak türelmük nem volt az evéshez. Hamarosan megint szorosan egymás mellett ültek, miközben a kávéjukat itták. Odakint Jacob ismét elfoglalta őrhelyét, s a lányok énekelni kezdtek a konyhában. – Meg kell tehát változtatnunk azt a geometriai ábrát, amint ez a bölcs fiatalember oly találóan
elnevezte – kezdte Materna. – El kell tűnnie a fehér foltnak Maulen környékéről a vizsgáló bizottság térképén, amilyen gyorsan csak lehetséges. – Akkor pedig – mondta Peter –, mégiscsak az volna a legjobb, ha itt Maulenben röpülne valami a levegőbe! – Átkozottul pimasz ötlet – jegyezte meg Materna. – És éppen ezért lehet, hogy igen hatásos volna… semmiképp se árt, ha gondolkodunk rajta. A nagyanyám mindig azt mondta: az ördögöt a saját bűzével lehet a legkönnyebben kikergetni a világból… csak rá kell venni, hogy a fenekébe dugja az orrát. Mazuriában ez a mondás járta: Abból a fából, amiből disznóvályút faragtak, már sose lesz hegedű! No, meg ez is: az életedet nem köpheted ki, le kell nyelned. Eugen Eisnek szilárd meggyőződése volt, hogy ezúttal élete döntő játszmájába kezdett. – No, Schlaguweit – kérdezte kedélyesen –, hát hogy megy a bolt? – Nem panaszkodhatunk. Az örömháznak, akarom mondani a szabadidő-intézménynek óriási sikere van. A nappalok egyre rövidebbek, s az éjszakák egyre hidegebbek… így aztán szinte magától emelkedik a forgalom. Meg aztán lassan híre is jár, hogy milyen kitűnő intézmény ez, az érdeklődés egyre nagyobb, nemsokára meg kell toldanunk az épületet. Schlaguweit csakugyan nem panaszkodhatott. A kispénzűektől megszabadultak, egyre több volt a degeszre tömött bugyelláris. Még Lötzenből, Lyckből és Allensteinből is átjártak mostanában – vezető nemzetiszocialisták, tisztek, a véderő gazdasági szakemberei és hasonló magasállású kartársak. Szívesen eltöltöttek néhány nyugalmas napot a szép fekvésű Maulenben. Természetesen hölgytársaságban. – Csak így tovább, Ernst! – jelentette ki elismerően Eis, majd elindult a polgármesterhez, de csak azért, hogy a szokásos megnyugtatásban részesítse. – Pillich – mondta –, bizonyos panaszok jutottak a fülembe. De te tudod, hogyan szoktam én az ilyesmire reagálni – szarok rá. Mert egyelőre még bízom benned… csak aztán vissza ne élj a bizalommal! Legalább három embert ismerek, aki szívesen a helyedbe lépne. Mindig volt tartalékban legalább három embere, aki szívesen elfoglalta volna valaki másnak a helyét. Ezeket sokatmondó célzásokkal biztatta rendkívüli teljesítményekre. – A végső győzelem érdekében… mindent fel kell használnunk. Most tetteket akarok látni! És látott. Számtalan adomány futott be hozzá – természetesen mint pártvezetőhöz –, tyúkok, kacsák, libák, bárányok, marhák. Még egy nagydíjas tenyészbikát is – Baldurnak hívták – felajánlott a népi közösségnek Pracesius mészáros, aki nagyon szeretett volna parasztvezér lenni. Maulenben virágzott az áldozati szellem – legalábbis ott, ahova elért Eugen Eis követelő tekintete. Soha nem köszöntötték olyan odaadó tisztelettel, mint ezekben a hónapokban. Egy anyóka még térdre is borult előtte – az öreg Beilkéné –, mert kiutaltatott neki tíz tojást pótellátmányként. A pap, amint megpillantotta, bizonytalan mozdulattal fölemelte a kezét – ki tudhatta, hogy áldásosztásnak vagy nagynémet köszöntésnek szánta-e. – Az oroszok – mondta óvatosan Kampe lelkész – egyre újabb területeket nyernek… vagy tévedek talán? De azt már ugyancsak nehezen tudnám elképzelni, hogy valaha is a határainkat fenyegessék. És maga, Eis úr?
– Törődjék inkább a maga dolgával! Imádkozzon! A többit bízza nyugodt lélekkel a Führerre. Eugen megállt a főtéren, az emlékműnél. Szilárd bizodalom és reménység töltötte el. Hogyne, mikor minden a legjobb úton halad, övé az egész falu! Barátságosan viszonozta az arra haladó iskolásgyerekek tiszteletteljes köszöntését. Most még csupa tőzegkunyhó meg tufadomb ez a falu és marhalegelő; meg az a sok-sok kutyának
való fa, de nemsokára, a végső győzelem után, minden megváltozik itt, és minden az ő irányításával: az iskolát megnagyobbíttatja, emeletet huzat rá, s berendezi ifjúsági otthonnak – a tűzoltószertárból tornacsarnok lesz s gyülekezőhely a népi ünnepek számára; a kocsmát, az ő kocsmáját átalakítják közösségi célokra, színház- és moziteremmel, kuglipályákkal, fedett terasszal, játszótérrel a gyerekek számára, gyűléstermekkel, étteremmel, borozóval, dupla vécével. Megnagyobbíttatja a hősök emlékművét is, ott díszeleg majd a Führer mellszobra, meg márványtáblák és örökké lobogó tűz is lesznek rajta. Aztán meg odaát, túl a Lódombon a Maternatanya – csodálatos üdülőt rendez majd be a frontharcosoknak, hadiözvegyeknek meg azoknak, akik hősöket adtak a hazának. Mindehhez strandfürdő a tónál, padok az erdei utak mentén, pihenésre alkalmas tisztások, sportpályák és gőzhajók. És az egész mindenség fölött a horogkeresztes zászló! És Eugen Eis! – Beszélhetnék veled? – zavarta meg ábrándozásában Amadeus Neuber. – Majd máskor – felelte Eis. Hallani sem bírta már ennek a nagyravágyó csúszómászónak a fecsegését. Ez is megérett már arra, hogy elintézze! Meg is teszi, amint alkalom kínálkozik rá. – Most rengeteg a dolgom. Faképnél hagyta Neubert, az meg nyugtalanul bámult utána. Eis megkerülte a pártházat, azután hazafelé indult az orgonasövény mentén, nyírfák és bükkfák lombsátra alatt. A háza kerítésénél megállt. Ugyancsak örvendetes látvány tárult a szeme elé: Christine, a felesége egy nyugágyon feküdt a kaviccsal felszórt előkertben. Dekoratív látvány volt, amint szenvedő ábrázattal révedt a messzeségbe. Hanem ez csak látszat volt, Eis, az éles szemű megfigyelő tüstént észrevette, amit akart: Christine tekintetének határozott célja volt – egy férfi, aki a kertet ásta; Pierre Ambal, a francia hadifogoly. – Na, hogy vagy, kicsikém? – kérdezte Eis, de feleletet nem kapott – amire számított is –, és rendkívül aggodalmas képet vágott. – Sehogy se tetszik nekem ez a dolog – jelentette ki. – A gyász persze mindig tiszteletre méltó, és a faluban is jó benyomást kelt, de a végtelenségig azért mégse nyújthatod el. Már csak rám való tekintettel sem, hisz olyan megértő vagyok veled. Már napok óta nem otthon aludt, hanem a pártház egyik szobájában. Részben azért választotta ezt a megoldást, hogy nyugalma legyen, részben meg azért, hogy bizonyítsa, milyen tapintatos: alkalmat ad a feleségének, hogy újra magára találjon. Végül, de nem utolsósorban Henriette kedvéért – amolyan átmeneti időnek szánta, amíg ünnepélyes ígéretét nem teljesítheti. – Nem akarsz meghallgatni? – kérdezte a feleségét, aki befelé készült a házba. – Pedig volna még némi mondanivalóm. Vigyorogva nézett az asszony után, ez az álnok megközelíthetetlenség, ahogy Eis nevezte, titkos gyönyörűséggel töltötte el. És a serényen munkálkodó Ambal láttán is hasonló gyönyörűséget érzett. Szerfölött nyájas hangon hívta magához: – Beszélsz németül? – kérdezte tőle. Ambal bólintott, aztán óvatosan megjegyezte: – De nagyothallok. Megtanultam, hogy ne halljam meg a mások beszélgetését… ha erre akar kilyukadni. – Úgy látom, igen tréfás fickó vagy – mondta Eugen. – De én kedvelem az ilyen alakokat. Egyáltalán, csuda vidám népség vagyunk mi itt Maulenben… még nem vetted észre?
– Eddig még nem. Kölcsönösen végigmérték egymást. És mindketten úgy látták, hogy a másik kellemetlen, undorító, de mulatságos alak: visszataszító, de érdekes is, hiszen annyira más; mindenesetre megbámulni való, mint valami fura, állatkerti szörny: s ezért aztán egymásra vigyorogtak. – Elbeszélgettél már a feleségemmel?
– Beszélgetésnek éppen nem lehet nevezni. A felesége utasításokat adott, és én elvégeztem, amivel megbízott. Nagyon szófukarnak látszik. – Nem volt mindig az. – Eis percekig jelentőségteljesen hallgatott, és a kopár, megbámult orgonabokrokat nézegette. – Szörnyű, hogy ennyire megváltozott. Olyan fürge, eleven, vidám asszonyka volt! De talán visszatér még a régi természete – remélem. Annyi szomorúság érte… meg kell őt értenie mindenkinek, akiben még van egy kis érzés. Pierre Ambal csodálkozással vegyes derűvel vette szemügyre a falu bikáját. Sajnálta az asszonyt. – Sajnálom szegényt – mondta Eugen. – És éppen ezért rendeltelek ide, Ambal, vagy hogy is hívnak? Pierre döbbenten és nyugtalanul hátrált egy lépést – talán, hogy jobban lássa a másikat. – Hogy félre ne értsük egymást, barátocskám… te csakis azért vagy itt, hogy segíts az én kedves, beteg feleségemnek. Hogy megkönnyítsd a hétköznapjait, hogy mindenben a kezére járj… szóval megteszel neki mindent, amit csak tudsz. Elég érthetően fejeztem ki magam? – Azt hiszem – felelte Pierre Ambal, és egy kicsivel megint megnövelte a távolságot kettejük között. Eugen azonban odalépett közvetlenül eléje. Ambal már attól félt, hogy bizalmaskodva meg akarja fogni, de tévedett. Csak a lélegzetét fújta az arcába – Ambalt megcsapta a sör, dohány és birkahús szagának erős, mazuriai keveréke. – Aztán igyekezz ám – mondta Eugen. – Én magam sajnos nem foglalkozhatok minden szir-szar üggyel, szörnyen elfoglalt ember vagyok. Most például el kell mennem a honleányokhoz – mindig van valami kérésük. De hát az asszonynép már csak ilyen! Node neked magyarázzam? Végtére is Franciaországból jöttél. És az ilyesmi kötelez ám, tudod-e? * Apró tüzek lobogtak Materna földjén. A mauleni gyerekhad boldog kiáltozással ugrándozott a tüzek körül. A nedves, hideg szél sötét füstfelhőket kergetett a föld felett. – Ezek a kisördögök annyit zabálnak, hogy egy disznócsordának is sok volna – jelentette ki rendkívül elismerően Jablonski. – Ami krumpli kint maradt a földeken, elég se lesz. – Akkor kihozunk a vetőburgonyából – mondta Materna. – A gyerekek örömét még élvezhetem… a következő aratást már el sem tudom képzelni. Egy kőrakáson álltak a feldúlt krumpliföld szélén. A gyerekek egymás hegyen-hátán ugráltak. Akadt köztük mindenféle korú és nemű, pimasz képű legénykék és gondosan fésült, hosszú copfos kislányok, nyakigláb kamaszok és az úgynevezett „pisis” korosztály – pöttömnyi kicsi lányok, gyakorlati okokból bugyi nélkül. Valamennyien kipirult arccal és fénylő szemmel serénykedtek. Összeszedték a krumpliszárat, és rádobálták a tűzre. Föltúrták a földet, ottfelejtett krumpliszemeket keresve, és amit találtak, odavitték a fiúkhoz, akik aztán ágas villával bekotorták a zsákmányt a parázsba. Materna földjén minden esztendőben megtartották a gyerekek számára ezt az őszutói mulatságot. Valamennyi gyerek hivatalos volt rá, és az apróságok meg is jelentek teljes számban. Mert a mauleni szülők nem akarták megfosztani fiaikat és lányaikat ettől a régvárt és sok örömet ígérő
alkalomtól: egyébként sem került nekik semmibe, és még jó néhány órára meg is szabadultak a vásott kis ördögöktől. Idekint aztán Materna személyesen ügyelt fel rájuk. – Szomjasak lesznek – mondta Materna. – Készítsünk elő egy vödör málnaszörpöt. * A vidám gyerekzsivaj hirtelen elcsöndesedett. Az út közelében munkálkodó két csoport beljebb húzódott a burgonyatábla közepe felé, és ott folytatta tevékenységét. Jacob tüstént észrevette ezt a menekülésszerű hadműveletet – sőt az okát is azonnal felismerte: egy hollószerű lény közeledett kacsázó járással Materna krumpliföldje felé: Amadeus Neuber.
– Adjam tudtára, hogy férgeknek tilos a belépés a földjeinkre? – kérdezte készségesen Jablonski. Materna a fejét rázta – mint aki tudomást sem vesz Neuberről. Odament az egyik kis máglya közelébe, amely sziszegve, fortyogva kékesfekete füstfelhőket lökött ki magából, odagurított egy jókora követ, és ráült, Jacob meg letelepedett mellé a földre. – Szép jó napot mindenkinek! – köszöntötte őket Neuber. – Heil Hitler! – viszonozta a köszöntést Materna, Jablonski meg csak vakkantott egyet, ami csöppet sem hasonlított a szíves üdvözléshez. Ám Neubernek most ez sem szegte kedvét. Türelmesen megállt mellettük, és mosolyogva nézte az örvendező gyereksereget. A gyerekek ösztönösen megérezték: a tanító úr nem azért jött, hogy tevékenységüket megzavarja – úgy tettek hát, mintha észre sem vennék. – A fiatalságnak még mindig van helye gazduram szívében – mondta Neuber. – Ezt becsülöm magában. Jacob kihívóan mosolygott, és így szólt: – Hát, ugye, mindenkinek megvan a gyengéje, igaz-e? Csakhogy a mi szemünkben a gyerek, az gyerek… semmi más… Neubert érzékenyen érintette ez a célzás – elég nehezére esett úgy tenni, mintha meg se hallotta volna. De Materna megkönnyítette a helyzetét. – Jöjjön, üljön ide közénk – mondotta, és hellyel kínálta maga mellett: igaz, előbb észrevétlen pillantást vetett az égre, és megállapította, hogy hamarosan megfordul a szél, és éppen Neuber arcába fújja majd a maró füstöt. Neuber letelepedett a rothadó krumpliszár-halomra, amelyet Materna alája tolt. Némi nyögések közepette felhúzta a térdét, azután – mintegy megértésért rimánkodva – így szólt: – Hát bizony, mi, emberek, valamennyien bűnösök vagyunk; örökösen ki vagyunk téve mindenféle kísértésnek, rabul ejtenek bennünket az ösztöneink és a vágyaink… míg csak el nem érjük az érettség, a felismerés, a tudás állapotát. Igen, ez emberi dolog. Jacob már arra készült, hogy Neuber fejtegetéseit a maga módján kommentálja – de Materna figyelmeztetően ránézett, és miközben óvatosan felszította a tüzet, meg is szólalt: – Szép felismerések ezek, Neuber úr. De lehetséges, hogy kissé későn jutott el idáig. – Ez az – kiáltott fel Neuber, és fészkelődni kezdett. – Későn – de miért lenne késő?! Hisz éppen ezért jöttem ide… magához. – Mit vár tőlem? Én csak egyszerű parasztember vagyok. – Mennyire irigylem érte! – mondta Neuber heves köhögés közepette; a szél járása ugyanis már megfordult. – Maga a jobbik részt választotta. – Úgy gondolja? Az egyik fiamat megölték, a feleségem elhagyott. A falu vezetősége törvényen kívül helyezett, hivatalosan még barátaim se lehetnek. És maga, Neuber, talán még azt is belesulykolta a tanítványaiba, hogy az olyan embert, amilyen én vagyok, kerüljék, akár a pestist.
Neuber döbbenten nézett Maternára. – Ebben a formában biztos, hogy nem mondtam. És még ha mondtam volna is valami hasonlót, amit természetesen nagyon sajnálok – az már nagyon régen lehetett. Közben azért sok minden megváltozott, nem gondolja? Materna kerülte Jablonski tekintetét – tudta, hogy gátlástalanul vigyorog. Inkább a tüzet nézte, a sok kis tüzet, amelyek vérvörös parázzsá lohadtak, és fénylő, vörös foltokat vetettek az ólomszürke égboltra. Neuber bátorításnak vélte Materna hallgatását. – A mi falunk – kezdte – valósággal lázban ég. Minden csupa korom, csupa bűz, akárcsak idekint a krumplitűz mellett, de senki nem veszi észre. Hanem akinek van szeme a látásra, az felismeri az előjeleket! Az öreg Beilkéné nemrég a tóba ugrott – mert magányos volt, éhezett, s azt hiszem, meg
is hibbant. De az emberek azt mondják, a víziszellem vitte el. A sekrestyés meg tegnap tökrészegen lerántotta az oltárról a feszületet, hogy elvigye Eisnek, de nem jutott el odáig, mert a főtéren összeesett, megütötte a guta. Uschkuratot is elérte a baj, pedig az egészen normális ember volt – most meg kísérteteket lát. Tudja, kit látott egyik éjjel a temető falánál? Siegfried Grienspant! Most mondja… hát nem a bolondokházába való? Maternából kitört a nevetés. Hangosan, sokáig nevetett. Végül mégiscsak megszólalt: – No és, mit bizonyít mindez? Semmi egyebet, csak azt, hogy még mindig bámulatosán sok nálunk az innivaló. De hiszen ez rendkívül megnyugtató! Hisz maga ismeri a szép mazuri mondást: „Pálinkára pálinkát – ez ad erőt, cimborák!” – És Materna újra nevetni kezdett. Jacob Jablonski pedig vele nevetett, bármilyen nehezére esett is – inkább csak mekegett, nagy keservesen. A gyerekek harsány kiáltozásban törtek ki a tüzek körül, mert most került sor a sült krumpli elosztására, és mindegyik sokat szeretett volna kapni. Amadeus Neuber könyörgő tekintettel hajolt előre. Ügyet sem vetett a mellette izzó parázsra, amelynek fényénél rózsapirosnak látszott az arca, és verejtékcsöppek gyöngyöztek a homlokán. – Magának van humora, Materna úr. Szerintem áldás az ilyen természet. Az ilyesmi rendszerint a tiszta lelkiismeretből fakad, és Materna úrnak minden oka megvan arra, hogy tiszta legyen a lelkiismerete. Ezért is jöttem ide… teljes bizalommal és reménységgel. – Miféle reménységgel? – Noshát… fölteszem, Materna úr is tudja, hogy nem tartozom éppen a legostobábbak közé. – Megint odábbfészkelődött egy kicsivel… a rothadó krumpliszártól már egészen átnedvesedett a nadrágja. – Sokat gondolkodtam ám én az utóbbi időben az általános helyzetről, Németországról meg a frontok állásáról. És bizony azt kell mondanom – népi kifejezéssel élve –, hogy alaposan benne vagyunk a slamasztikában. – De benne ám – mondta Jacob, aki már nem tudta fékezni magát. – A cseberből, a vedret megkerülve, egyenest a szarba pottyantunk. – Hát így valahogy – mondta Neuber. – Maguk tudják, hogy ez a helyzet, és én is tudom… de ki tudja rajtunk kívül? Ebben a faluban csupa vak és süket él, semmivel sem törődő konjunktúralovagok meg karrieristák. – Egyszóval seggnyalók – egyszerűsítette le a dolgot készségesen Jablonski. – Maga mondta! Az olyan ember, mint Eis, módszeresen tenyészti a társadalom szemetjeit: gyilkosokat, gonosztevőket, striciket, zsarolókat, hamis tanúkat és a jó ég tudja, még miféle alakokat. De én azt gondolom, nekünk ezt nem szabad eltűrnünk… most már nem! – Bizonyítani is tudja, amit mondott? – kérdezte nyájas hangon Materna. – Tudom ám, és még néhány más dolgot is! – Neuber rá se hederített az újult erővel feléje szálló füstre, sem a forróságot árasztó parázsra, homlokán már tenyészgyöngy nagyságúra nőttek a
verítékcseppek, de még csak le sem törölte. – Rengeteg anyagot gyűjtöttem össze. Bőségesen elég, nemcsak terhelő, de bizonyító erejű anyagot. És hajlandó vagyok Materna úrnál letétbe helyezni… az eljövendő jobb időkre. – Neuber úr – szólalt meg ekkor Materna, és felállt, mert a füst most már őt is fenyegette. – Úgy látom, maga elfelejti, hogy én Hermann Materna apja vagyok, hogy az én fiam a birodalmi véderő körzeti gazdasági megbízottja – és én büszke vagyok a fiamra. Nekem jó barátom Alarich von der Brocken báró, akinek a birodalmi marsall a barátja. Éppen ezért csak szánalmas provokációnak tekinthetem mindazt, amit itt most előadott. – De hiszen én bizalommal voltam magához! – mondta zavartan Neuber. – Maga… tanú jelenlétében defetista kijelentéseket tett. Maga nemcsak kételkedik a végső győzelemben, de a mi bizalmunkat is igyekszik megingatni népünk vezetőiben. Az ilyen bűncselekményekért a fejével fizethet.
– Bizonyára félreértették, amit mondtam – jelentette ki Neuber kétségbeesetten, köhögéssel küszködve. Aztán lecsüngő, nedves nadrágjában, ügető léptekkel elindult. – Én nem ezt akartam – nyögött fel közben. A gyerekek örültek, hogy elment. Már jó alaposan megtöltekeztek a pompás illatú sült krumplival, és most Hannelore és Sabine körül nyüzsögve málnaszörpöt szürcsöltek ugyancsak nagy gyönyörűséggel. Utána Materna és Jablonski köré sereglettek, és rázendítettek egy hálaénekre – átható, éles hangjuk szinte belehasított a látóhatáron úszó, sápadt felhőkbe. Áhítatosan szállt fel az ének: Mazuria szép vidéke, Testem-lelkem üdvössége, Ha nem látlak, beteg vagyok, Ha meglátlak, meggyógyulok. – Mi a csudának kergetted el ezt a Neubert? – kérdezte Jablonski. – Nekem is hányhatnékom volt tőle, de használható fickó. – Lehet – mondta Materna, és köszönetképpen az énekért a gyerekek felé bólintott. Azután csodaszép karácsonyt kívánt nekik, csupa-meglepetés advent vasárnapokat, amikor Mazuria maga lesz a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Megszorította a feléje nyújtott szurtos kis kezeket, és apai mozdulattal megsimogatta a zömében szalmaszőke fejeket. Utána Jablonskihoz fordult: – Amikor ez a disznó Grienspant említette, tudtam, mire megy ki a játék… nemcsak biztosítani akarta önmagát, hanem azt akarta, hogy avassuk be a titkainkba. Ez azért enyhe túlzás. – De vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy lerázzunk magunkról egy ilyen haszonállatot? – kérdezte Jacob. – Meg hát és még sok egyebet is! Bizony, a mi szülőföldünk félelmetesen megváltozott… gonosztevők arénája lett: sokkal mélyebbre már nem süllyedhetünk, így aztán nincs más választásunk, mint hogy titokban a hősök szerepét játsszuk… hát ide jutottunk, Jacob. * Budzuhn felügyelő számára gyötrelmes érzés volt, hogy haszontalanul tölti napjait. Mert Tantau – legalábbis ez volt a látszat – csak úgy ötletszerűen becsavarogta vele Mazuriát. Lötzenből Lyck-be, onnan Sensburgba utaztak, azután tovább, egészen Hohensteinig. – Ha esetleg meg akarná kérdezni tőlem, Budzuhn… máris megmondhatom, nem tudom pontosan, mit keresek – mondta Tantau, és közben szinte mentegetőzve nézett Budzuhnra. –
Sohasem tom pontosan. Legfeljebb csak sejtem. Átböngészek minden föllelhető listát, kimutatást és iratot, míg el nem érkezik egy bizonyos pillanat. Egy pont, ahol fennakadok. Most is fölfedeztem valami metszéspontfélét, ahol különböző utak keresztezik egymást; és ezek az utak, bármilyen szövevényesen ágaznak is el, mégis mintha elkerülhetetlenül egyetlen határozott célhoz vezetnének. Budzuhn ebből vajmi kevés kézzelfoghatót tudott elképzelni, ö a megbízható, egyszerű módszerek, a nyombiztosítás, a körözés és a tett színhelyén való szembesítés híve volt. Felsóhajtott. – Már közel járok ahhoz, hogy a szénakazalban megtaláljam a gombostűt – ami egyébként nem is olyan nehéz dolog. Csak igénybe kell venni a megfelelő segédeszközt, például egy mágnest, ami ebben az esetben talán egy térkép, egy akta, egy beszélgetés – magyarázta fáradhatatlanul Tantau. – Ki kell értékelnünk minden föllelhető adatot – folytatta –, párthatározatok, döntőbírósági tárgyalások, perindítások is érdekelnek. Természetesen szükségünk van az úgynevezett gyanús személyek névsorára is rövid indoklással. Budzuhn felügyelő egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Mikor Tantau végül kijelentette, hogy az ország legjobb lövészeinek névsorára is igényt tart, majdnem sztrájkba lépett. – Engedelmet kérek – de hogy kezdjek hozzá? – Mi sem egyszerűbb ennél. Ha jók az értesüléseim, ezen a vidéken a lövészet már jó ideje a bátor
férfiak állandó szórakozásai közé tartozik. Ennek következtében bizonyára több helyen is számon tartják a legjobbakat. Tantau különösen hangsúlyozta az „általános tájékozódás” fontosságát. Szívesen elbeszélgetett mértékadó személyekkel: a kerületi főnökkel, a körzetvezetővel s annak embereivel. És olyankor Budzuhn is jelen lehetett. Az ilyen beszélgetések után Tantau rendszerint megkérdezte: – Nos, feltűnt valami? Budzuhnnak többnyire egész sereg dolog feltűnt: apróságok, amint ő gondolta, így például mérget mert volna rá venni, hogy a körzetvezető feketézik, több részlet is utalt erre. A kerületi főnök viszont az a fajta, aki minden elől óvatosan biztosítja magát: többször megpróbálta bebizonyítani, hogy nem is felelős azokért a dolgokért, amelyekért felelősséggel tartozik. Budzuhn a többiről meg egyszerűen, de meggyőzően kijelentette: ugyancsak tele van a nadrágjuk – méterekről érezni lehet. Tantau szó nélkül tudomásul vette munkatársa ilyenfajta megjegyzéseit. Az úgynevezett vezető erőkkel folytatott beszélgetéseit többnyire a következő kérdéssel kezdte: „Vannak-e nehézségei a munkaterületén, és kivel?” Nehézsége akadt bőven valamennyinek – és ők szinte gyönyörűséggel beszéltek erről: egyrészt, hogy bizonyítsák, mennyi a tennivalójuk, másrészt, hogy bizonyítsák: meg is tesznek mindent. Valami pompás fickók voltak egytől egyig: a követ kenyérré, s a vizet tejjé tudták változtatni. Mind egy szálig ilyenek voltak; azazhogy egy kivétellel. Mert Tantau rábukkant közöttük egyre, aki másnak látszott. Ez az ember valamivel a harminc fölött járt, szőke volt és kékszemű, derék, megbízható embernek látszott. Pontosan, tárgyilagosan adta meg a kívánt felvilágosításokat. Nem, az ő területén nincs semmi nehézség. – Mi mindent úgy veszünk, ahogy jön – mondta. Ez az egyszerű lélek volt a körzet mezőgazdasági, halászati és erdészeti megbízottja – nyilvánvalóan derék, alapos férfi, akit nem érintettek a járási főnökök viszontbiztosítási kísérletei. A körzetvezető sem tett említést róla, sem pozitív, sem negatív értelemben. Ezt az embert Hermann Maternának hívták. Tantau a vele folytatott beszélgetés után is feltette Budzuhnnak a szokásos kérdést: – Nos, mi a véleménye, feltűnt magának valami?
– Az, hogy ez becsületes ember – jelentette ki Budzuhn. – Ez csakugyan feltűnő tulajdonság a mai világban. – Ez a Hermann Materna – mondta a felügyelő – bizonyára példamutatóan lelkes nemzetiszocialista. – Azt hiszi? Szerintem inkább becsületes német. – A kettő nem ugyanaz? Tantau elnevette magát. Egy durván összerótt pad felé indult egy kis parkban, a piactér mellett – félresöpörte a ráhullott faleveleket, leült, és Budzuhnnak is helyet mutatott maga mellett. – Maga párttag, Budzuhn? – kérdezte. – Nem. Még nem volt alkalmam, hogy benyújtsam a kérvényemet. – Tudja, én azt hiszem, most már aligha lesz ideje, hogy pótolja, amit elmulasztott. Én mindenesetre párttag… voltam. Ezerkilencszázharmincöt márciusától júniusáig – ez mégiscsak három hónap. Aztán kidobtak. Ugyanis szállítottam nekik két gyilkost… bizonyíthatóan halált okozó rablótámadás történt. Csakhogy az áldozat zsidó volt, a két gyilkos meg az SA tagja, így aztán a hivatalos verzió szerint jogos önvédelemből ölték meg… a zsidó provokálta a két fajtiszta németet, feltehetően a puszta jelenlétével. A pénztárcáját csupán az azonosítás miatt vették el, sőt: bizonyára a benne lévő pénzt is.
– Miért mondja ezt el nekem? – Hogy elszórakoztassam, hogy agyonüssük az időt, hogy fecsegjek egy kicsit – válassza ki, amelyik magának a legkellemesebb. – Azt hiszem, értem már, mit akar mondani. Hogy a nemzetiszocialista és a német nem egészen ugyanaz. – Milyen tanulékony maga, Budzuhn – mondta Tantau, aztán fölemelt egy juharlevelet, és alaposan szemügyre vette. – Feltűnt már magának, hogy milyen izgalmas különbség lehet ugyanannak a fának a levelei között? Alig néhány alapelemből tevődnek össze – és mégsincs két egyforma közöttük! Hát még az emberi faj, amelynek minden egyede négyezer variációt rejt magában, hogyan is képzelik – kivéve természetesen az őrülteket és a nagyzási mániában szenvedőket –, hogy államilag tenyésztett tárgyaknak tekinthetik őket? Budzuhn felügyelő hallgatott, és magához szorította az irattáskáját, amelyben az általuk összeállított listák voltak… azon tűnődött, szóljon-e Tantaunak arról, ami most eszébe jutott: egy név. Ez a név ugyanis két különböző listán is szerepelt. De hát ez bizonyára véletlen. – Egyszóval maga nem tudja elképzelni, Budzuhn, hogy ennél a körzeti megbízottnál, ennél a Hermann Maternánál nincs rendben valami? – Kivételes ember… de ez egymagában még nem gyanús. – Mindenesetre érdekes. És most nem is akarok mindjárt arra utalni, hogy a törvények értelmében büntetendőnek számító cselekedetek bizonyos esetekben milyen tiszteletre méltó indítékokra vezethetők vissza, példának okáért vallási okokra vagy akár alapvető igazságérzetre. – Azt hiszem, ön nem is Hermann Materna személyén akadt fenn, hanem a nevén, ugye? A Materna néven? – Gratulálok, Budzuhn. Tehát emlékszik arra, hogy a listákon már rábukkantunk a Materna névre? – Kétszer is. A másik ennek a Hermann Maternának az apja… Alfons Materna. – Melyik listán szerepel a neve? – Egyrészt a körzetvezetőség listáján: Materna több ízben is megpróbált bírósági pereket varrni különböző nemzetiszocialista bajtársak nyakába. Másodszor pedig a legjobb lövészek listáján. – Ez még semmit sem bizonyít – jegyezte meg sietve Tantau. – Lehet, hogy egyike ama
félrevezető véletleneknek, amelyektől egyetlen nyomozót sem kímél meg a sors. Azért jó lesz, ha kicsit közelebbről is megnézzük ezt a dolgot. * – Megtörtént! – kiáltotta Eugenjének Henriette Himmler. – Igazán? – kérdezte Eugen. Sejtelme sem volt, mi az, ami megtörtént, de nem is érdekelte, fő, hogy Henriette lelkes hangulatba került. Az önkéntes honleányok éppen szabadgyakorlatokat végeztek a táborban, amikor Eugen odaért: Henriette hófehér pólóinget s durva vászonból készült lötyögős, bő, fekete nadrágot viselt. Mialatt félrevonult Eisszel a gyakorlótér szélére, a többiek buzgón folytatták a terpeszugrásokat és szökelléseket, ugyanabban az öltözékben, mint Henriette, a legtöbbjén azonban sokkal jobban feszült a sportmez. Eugen mindent elkövetett, hogy ne vonják el a figyelmét. – Heini bácsi írt! Ez már Eugen szemében is fontos esemény volt. – Gyere – mondta a leánynak. – Menjünk az irodádba! Alighogy becsukták maguk mögött az ajtót, Henriette hozzásimult Eugenhez. Eis erőteljesen magához húzta, de közben így szólt: – Na, mutasd már! – Micsodát? – lehelte a férfi nyakába Henriette. – Hát a levelet! – mondta Eugen, de közben érezte, hogy hibát követhetett el, úgyhogy sietve hozzáfűzte: – Először jönnek az élet komoly dolgai, aztán a szerelem gyönyöre! – és közben a lány
hátsófelét veregette, mint ahogy a ló farát szokás. Henriettének tetszett ez a bánásmód – Eugen igazi férfi volt a szemében: az igazi férfiasság megtestesülése. Igazi, tősgyökeres, felsőbbrendű germán. „Az én hatalmas, erős germán istenem”nek nevezte. Henriette egy nácibarna bőrmappából elővett egy merített papíron írott levelet. Bal felső sarkában, erőteljes gót betűkkel ott állt a dicső név. Henriette felhívta Eis figyelmét a vízjelekre: különböző győzelmi rúnák és árja napjelképek – utóbbiakon egyszerűen a horogkereszteket értette. – A bácsikám csak a magánlevelezésére használja ezt a papírt – mondta. – Gyönyörű! Micsoda minőség! És mit ír? – Találd ki! – pajzánkodott a lány. Eis rendkívül ostobának találta ezt a viselkedést, de – egyik karját a lány vállára téve, hogy belenézhessen a levélbe – így szólt: – Biztosan igaza van a bácsikádnak… mint mindig. Ugye? Mindazonáltal nem volt olyan egyszerű dolog, mint ahogy Eis éber álmaiban elképzelte. Henriette eleinte szinte mereven megtagadta, hogy tevékeny támogatást kérjen a nagybátyjától. Eugen meg azt hitte, rendkívül egyszerűen megoldódik majd minden: Himmler elmegy a Führerhez, az meg utasítást ad, hogy nyilvánítsák felbontottnak a házasságát, és minden értéket ítéljenek neki. De Henriette úgy vélte, hogy ehhez csak végszükség esetén folyamodik. Mert a nagybátyja jelszava így hangzik: Segíts magadon, akkor az Isten is megsegít! Vagy inkább: Segíts magadon, akkor Himmler – vagy a Führer is megsegít! Ő, Henriette, annyira bízik Eugenben: boldogulni fog egyedül is, és ez feltétlenül imponál majd a bácsinak. A levél maga is ebben a szellemben íródott. „Kedves kicsi Henriettém!” – így kezdődött. Hiszen ez szívélyes, gyengéd hang, és még valami kis humor is van benne… mégiscsak félreismerte ez a lány Heini bátyját! E személyes és meghitt gépírásos szöveg – első magántitkárnőjének, Adelheidnek diktálta – első
része családi és egészségi ügyekre vonatkozott, az elkövetkezendő hideg évszakra példának okáért macskabundát javasolt – amely egy régi, északnémet háziszer elnevezése volt. Henriette behatóan el akarta mindjárt magyarázni a „macskabunda” mibenlétét, de Eugen kijelentette: – Később, kedvesem, majd később. Előbb hadd olvasom el, amit rólunk ír. A rájuk vonatkozó bekezdés a következőképpen hangzott: „Ami pedig jövendőbeli hitvesedre és gyermekeid leendő apjára vonatkozó, bizonyára érett megfontolás alapján történt választásodat illeti, szívem mélyéből minden jót kívánok néked, kedves húgocskám, abban a megnyugtató tudatban, hogy választottad, amint írod is, ama férfiak sorába tartozik, akik még tudják, mi a hűség, tisztesség, becsület, egyszóval a németség: kivált e súlyos, nagy időkben, amikor valamennyien, ki-ki a maga posztján, harcol és szilárd hittel közeledünk a végső győzelem felé.” A levél a következő szavakkal végződött: „Ezennel, mint nemzetségünk feje, áldásomat adom Reád és tervezett házasságodra, és arra kérlek, tudósíts a további fejleményekről: értesíts kellő időben, hogy a végleges döntés után mikor fejezhetem ki, esetleg személyesen is, jókívánságaimat szíved választottjának.” Utána a szívélyes, kézzel írott szavak: „Szerető nagybátyád, Heini.” Eugent valósággal lenyűgözte a levél, a szava is elállt tőle. Karja a lányra fonódott, odatámolygott vele az íróasztalhoz, és ügyet sem vetve amúgy is erőtlen tiltakozására, az asztalra döntötte. Az irattartók tompa csattanással leestek a földre. Egy doboz lecsúszott a papírkosárba, aztán kinyílt, és egy vastag köteg üres levélpapír került napvilágra, rajtuk a jelképes rúnák és Heinrich Himmler neve, gyönyörű gótikus betűkkel.
Henriettéből elfojtott kiáltás tört fel, amit Eugen érthető és szerencsés módon félreértett. Szörnyen el volt ugyanis foglalva. A lánynak sikerült közben tornablúzát a papírkosárra csúsztatni, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, és átengedte magát Eugen vágyának. – Előre… föl! Előre… föl! – harsogta odakünn a gyakorlatokat vezető honleány. * – Igyekezzetek, gyerekek! – kiáltott be Konrad Klinger vidáman a Materna-ház konyhájába. – Almáspalacsintát kérünk meg tripla pálinkát, s utána beszélni szeretnék a két öreg oroszlánnal. Peter is vele jött. Mindketten szívélyesen köszöntötték a lányokat, aztán leültek a konyhaasztalhoz. Ránevettek Sabinéra és Hannelorére, remek hangulatban voltak, bár jókedvük egy picit erőltetettnek látszott. Úgy viselkedtek, mint régen, kamaszkorukban – ha nem is olyan szívbéli jókedvvel, de majdnem olyan hangosan. – Ejnye, de vidáman vagytok – állapította meg Hannelore. – Mindig ilyenek, ha valami ostobaságot főztek ki – mondta Sabine. – Ismerjük már ezt. Utána aztán szörnyen buta képet vágnak. – Megint provokálni akartok bennünket – mondta legyintve Peter. – Törődjetek inkább a fazekaitokkal. És gondoskodjatok róla, hogy a két vén ragadozó idejöjjön. Komoly zsákmányról akarunk hírt adni nekik. Materna és Jablonski Grienspannál időzött odakint az erdei barlangban, de mintegy félóra múlva haza kellett már jönniök, mert Siegfried tiszteletére – aki megint „útra” készülődött – darált marhahússal töltött csuka készült. Valószínű tehát, hogy pontosan érkeznek, a főtt csuka nem állhat sokáig. A két fiú addig a lányokkal bolondozott. Azután megjelent Jacob – mint afféle előőrs: morogva
körülnézett, és újra kiment. Néhány perc múlva ismét felbukkant, de most már Maternával és Grienspannal, megragadta a két fiatalember előtt álló pálinkásüveget, a kabátzsebébe dugta, és megint kivonult a szabadba, hogy elfoglalja őrhelyét. – Megy minden, akár a karikacsapás! – jelentette néhány perc múlva Konrad Klinger győzedelmesen a nagyszobában. – Nagyszerű – mondta Materna. – Akkor most nyugodtan ehetünk. Így is történt – egy jó órát táplálkoztak, ez volt a legrövidebb étkezési idő Materna asztalánál. A lányok irdatlan mennyiségű töltött csukát készítettek, és végül egy falat nem sok, annyi sem maradt belőle – a gerincét ugyanis már előre kiszedték. – No, halljuk – szólalt meg Materna, amint a férfiak magukra maradtak. – Barthels járásbírónak – hangzott Konrad beszámolója – van humorérzéke. Bár, amint mondta, tudja jól, hogy valami különösen sokat nem tehetünk… de legalább elszórakozik az ember, azt mondja. És ez volt a döntő. Különben is hagytam, hogy megnyerjen két sakkpartit: attól mindjárt jobb kedve kerekedett. – Maradjunk a tárgynál, fiacskám! – figyelmeztette Materna. – Tehát: Barthels járásbíró kitűzött egy helyi döntőbírósági tárgyalást… jövő péntekre, itt, Maulenben, este nyolcra a polgármesteri hivatalban. Jelen lesznek: Eis, Materna, az illetékes ügyvéd, azaz Rogatzky képviseletében jómagam, no meg az akkori és a jelenlegi polgármester. Az idézést magammal is hoztam, Materna bátyám – a többiekét holnap reggel kézbesítik. De szeretném látni, milyen képet vág Eis, mikor megkapja! – No, mi a véleményed, Siegfried? – kérdezte Materna szótlanul üldögélő barátjától. – Ez aztán gyors tempó – mondta Grienspan. – Mint amikor egy kocsi előtt megbokrosodnak a lovak. – Hát igen… sánta gebékkel nem jutunk messzire! – mondta Konrad magabiztosan. – Barthels öreg róka, azonkívül megcsontosodott katolikus, egyébként a vidám fajtából. Lehet, hogy ez a
bírósági eljárás nem százszázalékosan szabályos, de mindenesetre törvényes. És mostanában még az sem szokatlan, hogy este nyolckor tartunk tárgyalást – az igazságszolgáltatás is tesz valamit a hivatalos időn kívül a végső győzelemért. Barthels előrelátó volt, és különböző terminusokat tűzött ki a környéken. Mint már mondtam: minden hájjal megkent öreg róka ez. Alfons Materna kétkedően nézett Konradra. – Nos, rendben van… szóval humoros ember ez a te járásbíród. Azonkívül meggyőződéses, sőt vidám katolikus… ez is rendben van. És föltehetőleg nincs benne a pártban, és az előléptetéseknél megfeledkeztek róla… hiszen, ha jól emlékszem, már tizenkét évvel ezelőtt is járásbíró volt ezen a környéken. De vajon elég ennyi? – A felesége zsidó volt – jelentette Konrad. – Az asszonyt elhurcolták. Barthels évek óta egyedül él. Néma csend volt a szobában, de nem sokáig. – Ez volna hát az a bizonyos pont – jegyezte meg Materna. – És tovább? – Maga is ott lesz, Materna bátyám, és Jacob elkíséri – ezen senki sem fog megütközni. Igen ám, de ezzel mindkettőjük számára, sőt az én számomra is tökéletes alibit szerzünk, méghozzá tekintélyes tanúk fogják bizonyítani! És közben lezajlik az egész cirkusz! Nos, mit szól hozzá? Alfons Materna hallgatott egy ideig. Egy fadobozból kivett egy szivart – holland import, valódi békebeli minőség. Megszagolta, levágta a végét, megnyálazta. Gondolataiba merülve rágyújtott. Utána Grienspanhoz fordult: – Érted már, mit várnak tőled ezek a fürge fiatalemberek? Grienspan bólintott.
– Hogyne érteném. Nekem kell gondoskodnom a cirkuszról. De miért ne? – Ide figyelj, fiacskám – szólalt meg újra Materna. – A terved vagy – amint feltételezem – a kettőtök terve, azokra az időkre emlékeztet engem, amikor még mit sem törődtetek a következményekkel, úgy „működtetek” – ahogy annak idején neveztük a dolgot –, hogy úgy mondjam, nagy általánosságban. És közben nagyszerűen szórakoztatok. Csakhogy azok az idők már elmúltak. – Mindent alaposan átgondoltunk – szólalt meg ekkor Peter Bachus. – Ha tervszerűen hajtjuk végre… mindennek sikerülnie kell. – Te már éppen eleget tettél… azzal, hogy elláttad a sebesültet. Nincs szándékomban hadikórházat berendezni a házamban. – Nem is lesz rá okvetlenül szükség – vélekedett Grienspan –, ilyen előkészületek után. Ha jól értem, amit Konrad mondott, a helyzet a következő: az egyik helyen összegyűjti a helybeli előkelőségeket, miáltal egy másik helyen légüres tér keletkezik, ott tehát viszonylag nyugodalmas munkához lehet látni. – Nagyon is jól értette, Grienspan úr – biztosította örömmel Konrad. – Siegfried – mondta figyelmeztető hangon Materna –, te is beleesel a régi hibádba… megint elkapott a szórakozási láz. – Csakugyan elszórakoztatna egy ilyen kis búcsúelőadás – jelentette ki Grienspan. – Hiszen a tűzijáték után mindjárt elutazom. – Egyezzen bele, Materna bátyám! – kérlelte a két fiatalember. – Nem – szólalt meg Materna, és élvezettel megszítta szivarját. – Legalábbis addig nem, amíg valóban nem tisztáztuk az összes feltételeket. – De hát mi az, ami itt még tisztázatlan? – Nos… például az allensteini nyomozó különítmény dolga. Ha azok akár csak megközelítőleg is olyan értelmesek, mint ahogy te feltételezed, Konrad, akkor inkább távol tartanám magam a dologtól. – E tekintetben helyesbítenem kell, amit a múltkor mondtam – jelentette ki Konrad Klinger. –
Ezek a pasasok sehogy se boldogulnak… ezt Engel kormánytanácsostól tudom: akkor árulta el, amikor már a harmadik üvegnél tartottunk. Az SS-bonc meg csak üvöltözik, és nyakra-főre szervezi az embereit, azok meg a semmit szimatolják. Pedig már egy régi detektívfelügyelőt is bevontak a nyomozásba, akit pedig évekkel ezelőtt elfűrészeltek, és büntetésből áthelyeztek. Tantaunak hívják. Az meg nem csinál egyebet, csak összevissza utazgat a környéken, lustálkodik, és összevissza beszél mindenfélét. Ezt is Engel mondta. Az SS-Heinit állítólag a guta kerülgeti. – És ez így is van? – kérdezte Materna. – Vagy csak a három üvegtől kezdett működni a fantáziád? – Nem, így van – biztosította Konrad. – Szavamat adom rá. – Remélem, nem kerül rá sor, hogy adott szavadra emlékeztesselek. – Materna letette a szivarját. – És mi volna a további tervetek? Mit akartok ezúttal a levegőbe röpíteni Maulenben? – A pártházat! Az összes iratokkal, aktákkal és egyéb anyagokkal együtt, hogy a náci kopók tizenkét évi munkája hamuvá váljon. Sajnos, maga Eis nem lesz a lángok martaléka… hiszen ő részt vesz a tárgyaláson. – Én helyeslem a tervet – mondta Grienspan. – Nekem még vannak aggályaim. De beleegyezem, ha mást nem nyugtalanít a dolog. Persze, még Jacob véleményét is meg kell kérdeznünk, ehhez ragaszkodom. Peter Bachus, akit arra ítéltek, hogy a tervezett akciónál csak orvosként működjék, kiment, és
leváltotta őrhelyén Jablonskit. Jacob belépett a szobába, leült, és szótlanul hallgatta a többieket, olykor húzott egyet a nála lévő üvegből. A többiek nem is sejtették, miféle gondolatokat forgat a fejében. – Igen vagy nem – kérdezte végül Materna. – Nem – felelte Jacob. – Eis nélkül nem. Az csak legyen ott, ahol kitör az égiháború. Konrad próbálta meggyőzni Jacobot, hogy az alibi miatt szükség van rá, valósággal könyörgőre fogta a dolgot, hogy ne kívánjon egyszerre túl sokat. – Nem – mondta újra Jablonski. – Eisnek pusztulnia kell! Vagy legalább Schlaguweitnek! – Ez már lehetséges – vélekedett némi megfontolás után Konrad. – No, akkor benne vagyok. * – Miszlikbe aprítom azt a nyomorúságos viskót! – jelentette ki Eugen Eis, a járásbíróság épületére célozva. Mikor megkapta az értesítést, hogy Maulenben tárgyalást tartanak az Eis kontra Maulen község ügyében, féktelen haragra gerjedt. Azonnal telefonált Allensteinbe, de Barthelsszel nem tudott beszélni, éppen kiszálláson volt. Erre Barthels felettesét követelte. Az jelentkezett is, udvariasan végighallgatta, aztán kijelentette: nagyon sajnálja, de nem illetékes a dologban. Amint Eis letette a hallgatót, már csengett is a telefonja: Pillich, a polgármester jelentkezett. – Úgy gondolom, csak félreértés lehet – vinnyogta – ez a járásbírósági idézés. Fogalmam sincs, hogy kell viselkednem. – Azonnal gyere ide! Amikor aztán a polgármester ott állt előtte a pártházban, Eis pontos utasítással látta el: – Először is befogod a pofádat! Persze hogy félreértésről van szó… ez az aljas Materna agyalta ki! Node, most majd elbánok vele! A fő, hogy senki meg ne tudja… egy hangot se, senkinek! – Csak ne legyen késő – siránkozott a polgármester. – Micsoda? Talán pofáztál? – kérdezte fenyegető hangon Eis. – Én nem. Én hallgatok, mint a sír. De nem mindenki ilyen titoktartó. Például Uschkurat sem. Mivelhogy őt is megidézték… és már mindenkinek elmondta, hogy ő nem vesz részt az ilyen disznóságokban. Még a pap is hallotta. És még azt is mondta, hogy egész Maulen kinyalhatja a
seggét, a párt is. – Ide azzal a fickóval! – üvöltötte felháborodva Eis. De utasítását nem volt könnyű végrehajtani. Schlaguweit ugyanis nem tartózkodott Maulenben – éppen a városban járt, bevásárolt egy s mást a kocsma számára. Végül sikerült felhajtani az egyik helyettesét, Kurt Stampét, azaz a „vidám Kurt”-ot – a lelkes dalostestvért, aki foglalkozására nézve hízottdisznó szakértő volt, de élt-halt a Führerért, ahogy a pártkönyvben állott. Ám Uschkuratot ő sem találta sehol. – Elment – jelentette Eisnek Kurt Stampe. – Micsoda? Elment? Nálunk ilyesmi nem létezik! Ekkor – Eis mérhetetlen csodálkozására – kiderült, hogy Uschkurat mindent fölpakolt egy szekérre: ruhaneműt, élelmet, liszteszsákokat meg az állatoknak szénát, szecskát és szemes takarmányt. A kocsi elé két lovat fogott, mögéje meg odakötötte két fejőstehenét. Alig három órája, hogy elhajtott Maulenből nyugat felé. – Utána! – kiáltott fel Eugen olyan hangon, mintha súlyosan megsebesítették volna.
A vidám Kurt, noha nem volt éppen lángész, de mélységesen áthatotta a korszerű törekvés, hogy minél feljebb jusson, felismerte esélyeit. Két pártszolgálatos kíséretében kerékpáron eredt Uschkurat nyomába. Maulentől tizenkét kilométerre, Luschken falu határában utol is érte, és – minimális erőszak alkalmazásával – visszaparancsolta Maulenbe. Eugen Eis a dühtől remegve a pártház kőlépcsőjén fogadta Uschkuratot. – Te disznó – kiáltotta. – Te dezertálni akartál! – El akarok menni innen – mondta Uschkurat, és lehajtotta a fejét. – Hiszen itt már lélegzetet se vehet az ember. – Te rohadt, utolsó defetista! – Az mi? – kérdezte Uschkurat, de mindjárt hozzátette: – Node mindegy! Mit akarsz tőlem? Meg akarom látogatni az egyik háborús bajtársamat… A Rajna-vidéken, Siegburgnál. Azt írta, hogy vár. Mért ne mennék oda? Végtére is valakinek el kell kezdeni… és nekem már elegem van az egészből. Eis, évek óta első ízben, nem lelte a kellő szavakat. Kinyitotta a száját, de egy mukk nem sok, annyit se tudott kinyögni. Emberei ámulva nézték – ettől persze újra akcióképes lett. Olyan volt, mint aki lidérces álomból ébredt. – Soha – mondta, miközben feszesen kihúzta magát, és Uschkuratot pillantásra sem méltatva az embereihez fordult –, soha nem képzeltem volna, hogy ilyesmi lehetséges, kivált itt, Maulenben! Hogy akadjon nálunk ilyen ember, ilyen aljas, gyáva elem, aki meg akar lapulni, akiben szikrája sincs a tisztességnek, a nagyságnak, aki nem hisz a végső győzelemben, ezt nem tűrhetjük el! – Eis – szólalt meg Uschkurat remegve, mert ismerte Eis módszereit, és tudta, mi vár rá –, ne tedd meg! Nem tudod, mit teszel! Könyörögve fölemelte a kezét, fölnézett az égre, és reszkető hangon folytatta: – Mindnyájan elvesztünk! Megint köztünk jár a vízi szellem! És én ezzel a két szememmel láttam Grienspan szellemét! – Még ez is! – mondta undorral Eis, és parancsot adott: – Űzzétek ki belőle! Kurt Stampe utasította embereit, aztán – hogy jó példával járjon elő – maga is hozzálátott. Megragadták Uschkuratot, és bevonszolták a pártházba. Uschkurat összegörbedve, mint valami batyu csüngött a kezük között. Odakint felnyerített az egyik lova – úgy hangzott, mint egy kétségbeesett kiáltás. A két tehén megadó tekintettel, nagy, szomorú szemekkel bámult maga elé. Eugen Eis, mintegy gondolataiba mélyedve, egy ideig még ott állt a lépcsőn: – Hallatlan! – morogta dühösen. Sűrű fejcsóválás közepette lement a lépcsőn, aztán az orgonasövény mentén hazafelé indult. A háza kerítésénél egy fa biztos fedezékében megállt. Száradó ágynemű himbálózott előtte az enyhe szélben. S a szél feléje kergette a szavakat is, a
kerítésen túlról. Eis növekvő megnyugvással hallgatta a párbeszédet. – Fogjon hát meg! T hallatszott egy meglehetősen vidám női hang. Christine hangja volt. – Fölemeljem? – kérdezte a férfi. Ez Pierre Ambal volt. – Jaj, de csiklandozz! – Nem szereti? De szerette! Eugen Eis bólintott, helyeslően és látható örömmel. Megszólalt hát a hölgyike! Úgy látszik, megint jól érzi magát. – Nahát! – dünnyögte maga elé Eis. * – Köszönöm, hogy eljöttek, uraim – mondta Barthels járásbíró.
– Tiltakozom – jelentette ki határozott hangon Eis. – Mi ellen, ha szabad kérdeznem? – Az egész eljárás ellen! – felelte Eis, aki előrelátóan aranybarna egyenruhájába öltözött. – Legyen szíves, vegye tudomásul a tiltakozásomat! – Nagyon szívesen! – biztosította szinte nyájas hangon Barthels. Jól megtermett, keskeny arcú, ruganyos mozgású férfi volt. Hangja mindig dallamosan zengett, bármi történt is, sohasem csattant fel. – Sehogy se tetszik nekem ez a dolog – jelentette ki ingerülten Eis, és valamivel erőteljesebben hozzátette: – Itt bűzlik valami! – Igazán? – kérdezte udvariasan a járásbíró. Úgy nézett a pártvezetőre, mintha valami aktát látna maga előtt, és az aktákból igen jól tudott olvasni. Nem is volt nehéz megfejteni, amit most maga előtt látott. Üdvözölte a megjelenteket – Eis után Pillich polgármester következett: egy degeszre tömött zaboszsák. Utána Uschkurat, az ex-polgármester: kötés a fején, hajlott a válla, s a keze már csak petyhüdt bőr. – Talán valami szerencsétlenség történt? – kérdezte részvevően Barthels. – Saját magának köszönheti – felelt a kérdezett helyett Eis. Ezután dr. Konrad Klinger bemutatta Barthelsnek a másik két megjelentet: Maternát és Jablonskit. – Öreg, de még rendkívül jó erőben lévő kettősfogat – állapította meg Barthels, aki az első világháborúban a lovasságnál szolgált. Barthels maga volt a megtestesült udvariasság. Ünnepélyesen, szinte szertartásosan viselkedett. A régi iskola. Maulenben mindez idegenül, szinte nyugtalanítóan hatott. – Kérem, uraim, méltóztassanak helyet foglalni! – Csak vesztegetjük itt a drága időnket! – méltatlankodott Eis. – Ez hivatalos eljárás – felelte Konrad –, és Eis úr maga kérte a bíróságot, hogy vizsgálja ki az ügyet. – Magával nem állok szóba! – jegyezte meg élesen Eis. – Tudja, mi maga az én szememben? – Ez nem tartozik a tárgyhoz – szólalt meg Barthels, azután lapozni kezdett az aktáiban. Lassan, ráérősen. A szeme szikrázott, egyébként semmi nem árulta el indulatait. Eis felhorkant, azután így szólt: – Hogy mindjárt elejét vegyem ennek a cirkusznak, amit úgy látom, bizonyos egyének rendezni szándékoznak, ezennel kijelentem a következőket: ha csakugyan arról a vizsgálatról lenne szó, amit isten tudja, hány évvel ezelőtt állítólag kértem, egyszerűen visszavonom a kérésemet. Materna Eisre tekintett, mennyit fejlődött ez az ember az elmúlt évek során. Úgy dobálózik a szavakkal, mint régebben a kézigránátokkal. Igen, ez az ember egyre veszélyesebb lesz. Pillich polgármester igyekezett odaadóan büszke tekintettel bámulni Eugent. Jablonski csak morgott, mint egy házőrző kutya. Uschkurat mozdulatlanul, magába roskadva ült. Konrad kétségbeesetten kereste
az ellenérveket. Csak Barthels – akinek egyetlen arcizma sem rándult – látszott derűsnek. – Eis úr – szólalt meg, és közben, inkább csak jelezve a mozdulatot, meghajolt – vagy pártvezető úr… kérem, árulja el, melyik megszólítást kedveli… engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét arra a tényre, hogy itt most hivatalosan kitűzött és már megnyitott vizsgálati eljárásról van szó. Ezt a vizsgálatot előbb le kell folytatnunk, csak azután tekinthetjük lezártnak. Konrad fellélegzett. Barthels nagy szakértelemmel lovagolt meg minden előírást és jogi értelmezést. Körülnézett: Eis olyan szemeket meresztett, mint egy elképedt bika. Materna feszülten figyelt.
– Arról a régi ajándékozási aktusról van tehát szó, amikor a Kutyarét Maulen község tulajdonába került. – Talán valami hibát követtem el… úgy értem, valami jogi hibát? – kérdezte reménykedve Materna. – Ha így van, igazán sajnálom. És természetesen hajlandó vagyok jóvátenni a dolgot. – Ez éppen megfelelne Eis úr követelésének – vágta rá Konrad Klinger. – A mindenségit neki! – kiáltotta a pártvezető, és az asztalra csapott. – Hisz ez a dolog éppen tíz esztendeje történt! – De még nem évült el! – állapította meg Konrad. – Maguk csak kötözködni akarnak velem! Elvégre itt én vagyok a pártvezető! – Arra az elhatározásra, hogy megtartsuk ezt a tárgyalást – mondta udvariasan a járásbíró –, nem utolsósorban az indított bennünket, hogy éreztessük önnel, milyen megérdemelt figyelemben részesül. – Tiltakozom! – kiáltotta színpadias hangon Konrad. – Tiltakozom mindenfajta megnyilvánulás ellen, amely azt a látszatot keltheti, mintha a hatalom letéteményeseit előnyben részesítené a bíróság. Mert még ha teszem azt, vannak is az illetőnek bizonyos érdemei – az alapelvnek, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, akkor is érvényesülnie kell. – Maga meghibbant! – dühöngött Eis, és fel akart állni, hogy rávesse magát Konradra. – Mit képzel, ki maga? Hisz maga még a pelenkába csinált, mikor én már Nagynémetországért harcoltam! – Én nem látok ebben olyan nagy különbséget – dünnyögte Konrad. – Mit beszél? – hörögte Eis. – Mit akar ezzel mondani? – Nem azt, amit ön gondol! – Barthels felemelte ápolt kezét: most szinte öröm csengett a hangjában. – Véleményem szerint Klinger doktor úr, fiatal kora ellenére is elég okos ahhoz, semhogy a jelenlétemben becsületsértésnek számító megjegyzéseket tenne. – Barthels most Eishez fordult: – Eis pártvezető úrról pedig mindenki tudja, hogy a jog és az igazság embere. – Úgy van! Mindenki tudja rólam! – szajkózta Eis, és fenyegetően nézett körül, de senki nem nevetett, még Jablonski sem. Nem is ajánlotta volna senkinek! A járásbíró ekkor így folytatta: – Örömmel leszögezhetem tehát: Eis úr határozottan elutasította, hogy személyét bármely formában előnyben részesítsük. Ki kell jelentenem, ez példamutató magatartás. Sikerült tehát a sakkhúzás – a tárgyalás szépen elhúzódott, a pártházban közben zavartalanul végrehajthatták az akciót. Barthels nagy élvezettel játszotta végig bírói művészete egész skáláját, és közben több ízben valóságos virtuóznak bizonyult – mielőtt Eis ráébredhetett volna arra, hogy mi történik vele, csapdába esett. Barthels ugyanis megállapította a következőket: Eis annak idején ellenezte, hogy a község megkapja a Kutyarétet – bizonyára jó oka volt erre, nyilván alaposan megfontolta. Pillich polgármester hitetlenkedve bámult, soha nem gondolta volna, hogy ilyesmi lehetséges. Később azonban, folytatta Barthels, Eis megváltoztatta véleményét, így hát helyesli az ajándékozást, és bizonyára erre is jó oka van, ezt is alaposan megfontolta. – Egyetért, kérem, az eddigiekkel?
– Egyet – morogta kelletlenül Eis, aztán harsány hangon folytatta: – Én mindig a közösség érdekét tartom szem előtt, nekem csak a közösség java a fontos. – Kétségbe vonom – szólt közbe megint Konrad Klinger. – Fennáll ugyanis a lehetősége, sőt, a gyanúja annak, hogy Eis úr indítékai pusztán személyes és anyagi természetűek lehettek… hiszen abban az időben nyilatkozott az ajándékozás ellen, amikor még a férje volt Materna úr lányának, s így azt remélte, hogy felesége révén örökölni fogja a Materna-vagyont, tehát a Kutyarétet is.
– Aljas rágalom! – üvöltötte Eis. – Nem tűröm ezt a hangot, kivált egy taknyos kölyöktől! A járásbíró hangja szívélyesen semleges maradt: – Engedje meg, kedves Eis úr, hogy megmagyarázzam önnek Klinger doktor szavait. Klinger úr ugyan olyan hangnemben beszélt, amit nem tartok helyénvalónak, de mondanivalója tartalmában megőrizte a kötelező jogi formákat. Kétségbe vont valamit, de nem állította, hogy igaz. Egy lehetőségről beszélt, nem pedig egy általa valóságosnak tartott tényről. A gyanú csak feltételezés, nem állítás, amit bizonyítási eljárásnak kell követnie. Eugennek összeszorult a torka, nem tudott beszélni. Materna láthatóan élvezte a helyzetet. Jablonski arca is földerült. Pillich tanácstalanul pislogott. Uschkuratba meg mintha újra élet költözött volna. – Le vagyunk szarva – szólalt meg egy idő múlva. – Mindig is így volt. Már alig látszunk ki belőle. És én azt mondom nektek: egyszer még bele is fulladunk… méghozzá elég hamar! – Pofa be! – rivallt rá Eis. Olyan fegyelmezetlenül viselkedett, hogy Pillich teljesen megzavarodott. Döbbenten látta, hogy Eis ökölbe szorítja a kezét, kinyitja, majd megint összeszorítja. Pillich ekkor úgy érezte, most meg kell mutatnia, mennyire hűséges és segítőkész. – Pártvezető testvér – hebegte sebesen a polgármester –, ha úgy gondolja, hogy vissza kell csinálni ezt az ajándékozást… mért ne? Felőlem! Biztosan jó oka van rá a pártvezető úrnak… mint mindig, hisz tudom én azt. És énrám számíthat most is. – Úristen! – kiáltott fel Eis. – Hát csupa bolonddal vagyok itt körülvéve? Mit mernek feltételezni énrólam? Hát már egészen elfelejtették, hogy ki vagyok én? Itt még mindig én határozok mindenben. Ekkor hatalmas robaj hallatszott. Az ablaktáblák szilánkokra törtek, a padlót elborították az üvegcserepek. Egy hatalmas légnyomás lesöpörte az asztalról az összes papírt. A villanylámpa fénye néhányszor vadul felvillant, aztán kialudt. – Mi volt ez? – kérdezte Eis. – Jelt adott az Úr! – sóhajtott fel Uschkurat. Kívülről mélyvörös, izzó fény kúszott a sötét szoba felé, gyorsabban közeledett, egyre nőtt, egyre fényesebb lett, elárasztotta a falakat, az asztalt, az arcokat. Bénító, feszült csend vette körül a dermedt alakokat, végül egy géppisztoly száraz kattogása kegyetlen erővel szétszakította a csöndet. – Ez, ugyebár, előre nem látott körülmény? – szólalt meg változatlanul udvarias hangon a járásbíró. – A tárgyalást bizonytalan időre felfüggesztem. * Másnap megjelent Maulenben Tantau főfelügyelő, Budzuhn felügyelő kíséretében. Tizenegy óra tájban érkeztek a főtérre. Nem kellett keresniük, amit látni akartak – a pártház még füstölgő romjai ott hevertek előttük. Budzuhn megállt, csodálkozva nézte az elébe táruló látványt, és így szólt: – Akárcsak a háborúban. – Háború van… nem tudta? – Tantau, mintha mágneses erő vonzaná, megindult a téren. Egy csendőrőrmester, az időközben megjelent rendfenntartó alakulat rangidős tagja sietett Tantauhoz, és jelentést tett:
– Forgalomelzárás szabályosan végrehajtva! Helyszín biztosítva! Lakosság eltávolítva! Nagyrészt iskolásgyerekek bámészkodtak a romok körül. A mauleni férfiak még a tájékát is elkerülték. Még az asszonyok is megfékezték kíváncsiságukat – tiszteletteljes távolból figyeltek,
sugdolóztak vagy lenyűgözve meredtek a romokra. Három tűzoltó álldogált a leégett ház maradványa körül – néhány láda bort találtak odalenn a pincében, és ezeket biztonságba helyezték, mivel állítólag fönnállt annak a veszélye, hogy a bor kifut az üvegekből. Ez így volt szokás, kijárt nekik tiszteletdíj gyanánt. – Ki vezeti a vizsgálatot? – kérdezte Budzuhn az őrmestertől. – Egy felügyelő a sensburgi bűnügyi osztályról, Ő lépett először a tett színhelyére. A neve Kranzler vagy valami hasonló. Jelenleg a kocsmában tartózkodik. Budzuhn tudta, mit vár tőle Tantau – hogy ezt a Kranzlert azonnal előteremtse. És azt is tudta, hogyan vélekedik Tantau erről a Kranzlerről: tisztviselőnek megjárja, kriminalistának nem. De ki volna elég jó Tantaunak? Kranzler, akit a szíverősítők illata lengett körül, odasietett hozzájuk a kocsmából, és a következő – Budzuhn által vázlatosan feljegyzett – jelentést tette: Robbanás 21.30 és 21.35 között. Azonnal fellobbanó tűz. Ugyanakkor géppisztoly használata. Tettes ismeretlen. Részletek: . Robbanás. Robbanótöltet által előidézve. Feltehetőleg dinamit, cca. 2 kilogramm. Helyszín: a pártvezető dolgozó- és fogadószobája, továbbá ugyanazon személy íróasztala, legerősebb hatás utóbbi alatt. Valószínűleg rendes gyújtózsinór alkalmazása forgott fenn; automatikus gyújtásnak semmi jele. . Tűz: benzin kiöntése által előkészítve. Feltehetőleg legalább húsz liter lehetett, vagyis egy Wehrmacht-kanna tartalma. Benzin, ugyancsak feltevés szerint, a padlón, polcokon, iratszekrényen elosztva. A tűz a robbanás következtében keletkezett. . Géppisztoly: lövések a robbanás és a tűz fellobbanása után a tűzfészek irányába. Hét becsapódás bizonyítható, Íróasztal és polc között. Ezek közül három a helyszínen talált hullán. Hét hüvely az ablak közelében lefoglalva. Kétségtelenül megállapítható eredet: Wehrmacht-állomány. * – Tulajdonképpen mindig ugyanaz a módszer – állapította meg Budzuhn. – Megerősíti az elméletüket… illetőleg az ön elméletét. Tantau most a romok között állt. A központi helyiség teljesen elpusztult, a két szomszédos szoba súlyos károkat szenvedett. A szinte feketére füstölődött falak még meglévő maradványain villám alakú hasadások éktelenkedtek. A mennyezet beomlott. Budzuhn egy ideig izgatottan szaglászott, azután kijelentette: – Így csak szakemberek dolgoznak! És az emberek rendkívül tanulékonyak, persze nem is csoda, ilyen gyakorlat mellett! – Úgy van! – szólalt meg ekkor Tantau, és megdörzsölte az állat. – A magam részéről egy kicsivel még tovább mennék, és azt mondanám: ez minden eddiginél tökéletesebb munka volt. Úgy látszik, ezúttal különösen igyekeztek a barátaink. Emlékeztessen majd rá, hogy ezt a bókot eljuttassam a megfelelő címre – ha eljön az ideje. Budzuhn bólintott, és följegyzett valamit. Kranzler csodálkozva nézte. Úgy érezte, igencsak különös társaságba csöppent. – Hol a helyszínvázlat? – kérdezte tőle Tantau. Kranzler még nem készült el vele. Ez kínos volt számára. Tüstént pótolni fogja a mulasztást. Már nem sok híja volt, mikor abbahagyta az imént – a kocsmában. – Kinek a hullája volt a romok között? – folytatta a kérdezősködést Tantau. Erről viszont már felvilágosíthatta Kranzler.
– A holttest az azonosítás során bizonyos Ernst Schlaguweit nevű illetőnek bizonyult. A helybeli SA-parancsnok… valamint a kocsma és a hozzátartozó micsodák gondnoka. – Erről majd később, részletesebben – mondta Tantau. – Egyelőre az érdekel, hogy miért tartózkodott az az ember a kérdéses pillanatban a tett színhelyén. Máskor is ott tartózkodott abban az időben… vagy? Miért ment oda? – Ezt még nem tisztáztuk. – Akkor tisztázza! Továbbá: volt-e még valaki a közvetlen közelben? Általában ki szokott ebben az időben ott tartózkodni? Csak irodahelyiségek voltak az épületben, vagy lakószobák is? És így tovább… mindent, ami a legegyszerűbb rutinmunkához tartozik. Egy óra múlva jelentést kérek. Kranzler elinalt, Budzuhn a nyomában. Tantau leült az egyik falmaradványra, és egy ideig úgy ült ott, mintha elbóbiskolt volna. Aztán összedörzsölte a kezét. Hideg volt – már készülődött az első hó. – Segítségére lehetek valamiben? – hallatszott a közelében egy buzgó, készséges hang, Amadeus Neuber hangja. Tantau föltekintett, kurtán szemügyre vette az előtte állót, aztán így szólt: – Hol tartózkodott a robbanás idején? – Odahaza, a lakásomon. – Van rá tanúja? – Tanú? Minek az? – És sietve hozzáfűzte: – Mesét olvastam a menekült gyereknek, akit magamhoz fogadtam… majdnem minden este olvasok neki abban az időben. – A gyerekek – mondta Tantau szinte panaszos hangon – általában rendkívül megbízhatatlan tanúk. A magam részéről lehetőleg kerülöm is a gyerekek tanúként való kihallgatását. Miféle mese volt az? – Engedje meg, hogy felvilágosítsam a kilétemről – mondta Neuber. – Én az itteni helyettes pártvezető, szervezési felelős és igazgatótanító vagyok. Tantau egy keskeny, ceruza hosszúságú cédulát húzott elő a zsebéből, már vagy tucatnyi név volt rajta. Kurta pillantást vetett a névsorra, majd így szólt: – Ön tehát Neuber úr, Amadeus Neuber. Neuber bólintott – mindig is tudta magáról, hogy közismert személyiség. Elégtétellel töltötte el, hogy Tantau feláll, és bemutatkozik; csak a nevét mondta meg, a rangját nem, aztán megjegyezte: – Jelenleg én vezetem itt a vizsgálatot. – Amihez sok sikert kívánok önnek, Tantau úr! És ha valamiben segítségére lehetek, nagyon szívesen. – Szemtanúja volt ön a dolognak? Szolgálhat valami konkrét támponttal? Azzal sem? Van valami határozott gyanúja? Még az sincs? Jól van… akkor kísérjen el a pártvezetőhöz, ha netán tudja, hol tartózkodik. Eugen Eis a községházán tartózkodott – lefoglalta és ideiglenes pártházzá nyilvánította az épületet. Pillich a polgármesteri teendők ellátására kénytelen volt két szobát kiüríteni a saját házában… éppen megfelelő hangulatban volt. Azon kezdett ugyanis töprengeni, hogy Eis vajon csakugyan Maulen jó szelleme-e, amiről olyannyira meg volt győződve. – Leplezze le ezt a rohadt csürhét! – mondta Tantaunak Eis. – Az akasztófán akarom látni a nyomorultakat! Lerombolták a pártházat… és ez még nem is a legnagyobb baj, hiszen nagyobbat és szebbet építünk majd helyette. De az összes akták és iratok odavannak… köztük a legfontosabb dokumentumok! Csupa pótolhatatlan érték! Schlaguweit halálára e pillanatban nem is gondolt.
– Hm… maga mindenesetre életben van – mondta Tantau. – Hogy érti ezt? – kérdezte gyanakvóan Eis. – Úgy értem, hogy halott is lehetne. – Tantau elég időt adott Eisnek, hogy ezt a megjegyzést megrágja. – Mármint az ott talált hulla helyett. Kételkedik ebben? – Erre még nem is gondoltam – mondta Eugen, és lehuppant a karosszékbe. Úgy nézett körül, mintha csupa gyilkos settenkedne körülötte. – Hát persze… nagyon is elképzelhető! Ugyanaz, mint július huszadikán, mikor merényletet követtek el a Führer ellen… népellenes, alattomos, elfajzott elemek műve volt. De én is megmenekültem, akárcsak a Führer. – Tehát a Gondviselés – mondta Tantau, és minden átmenet nélkül azt kérdezte: – Hol tartózkodott tulajdonképpen, amikor a pártház a levegőbe repült? – Erre egészen pontosan felelhetek – biztosította Eis. – Tökéletes alibim van! – Micsodája? – kérdezte harapósan Tantau. – Alibije? Tehát úgy gondolja, hogy szüksége van rá? Eis kelletlenül ugyan, de azonnal helyesbített, miközben figyelmeztető pillantást vetett Tantaura. Ez a pillantás félreérthetetlenül azt fejezte ki: „Jó lesz vigyázni! Maga nem tudja, ki vagyok én!” – Úgy értem, hogy több tanú is van rá. Összesen hét. Éppen megbeszélést tartottunk. Itt, ebben a szobában. Hivatalos ügyben. Kilencven percig tartott… pontosan addig a pillanatig, amikor azok a disznók… – És ki az a hét tanú? – tudakolta Tantau. Eugen Eis megnevezte őket: Barthels járásbíró, a jegyzőkönyv-vezető, egy bizonyos dr. Klinger nevezetű fiatalember, aztán Pillich és Uschkurat, végül Materna és Jablonski. Tantau felírta a neveket, látszólag teljes közönnyel, csak egy pillanatra hökkent meg, de aki nem ismerte jól, az nem vette észre, Materna nevének hallatára. – Hiszen ez tömeg – mondta aztán, és fölvetette mély redőkkel barázdált arcát. – Mindjárt hét mentőtanú egyszerre! És ez külön-külön mindegyiküknek rendelkezésére áll, akik részt vettek ezen a megbeszélésen, ugyebár? Mondhatom, ritka dolog az ilyesmi. – És Tantau ekkor megváltoztatta a beszélgetés irányát: – Neuber úr például nincs ebben a szerencsés helyzetben. Ő a kérdéses időben mesékkel volt elfoglalva. – És most mi a terve, felügyelő úr? – Hogy sétálok egyet – felelte Tantau, és fölállt. – Gyönyörű vidék ez. És ha megengedi, szeretnék egy kicsit körülnézni. Egyre jobban vonzódom ehhez a vidékhez és a lakóihoz, no persze a kivételektől eltekintve. * A Materna-portán csaholni kezdtek a kutyák, és vadul a kapuhoz rohantak. Itt megálltak, lábukat keményen megfeszítve, meredten néztek előre, és mély, gurgulázó hangon morogni kezdtek. Borostyánszemüket a kapufélfának támaszkodó alakra szegezték, aki mozdulatlanul állt, és csendesen dúdolgatott. Éles füttyszó hallatszott, mire a kutyák farkukat csóválva megfordultak, és Jablonskihoz száguldottak, kedveskedve hozzádörgölődztek. Jablonski megsimogatta a fejüket, aztán kétszer egymás után összecsapta a tenyerét, mire a kutyák villámgyorsan eltűntek a pajtában. – Nagyszerű! – mondta elismerően a kapuban álló férfi. – Úgy látom, kiválóan ért a kutyákhoz. – De maga is – viszonozta a bókot Jablonski. – A kutyák nem ugatták meg, csak morogtak… és ez jó jel. – Mozdulatlanul álltam – mondta a férfi, és barátságosan nézett Jacobra a kerítés felett. – És valami dallamot dúdoltam. Ez bevált módszer, a kutyák csodálkozva hallgatják, és közben
elfelejtenek ugatni, legalábbis egy időre. No, persze azért nem kevésbé veszélyesek, kivált, ha úgy vannak nevelve, mint a maga kutyái.
Jacob örült a dicséretnek, de bizalmatlansága nem oszlott el. – Alig hinném, hogy uraságod a kutyák miatt jött. – Nem dehogy… Csak sétálgatok egy kicsit. Jablonskiban megerősödött a gyanú. – Sétálgat? Itt, Maulenben? – Néha kell az embernek egy kis szórakozás – felelte Tantau, és közben szemügyre vette az udvart. – Egyszerűen időt szakítok az ilyen kisebbfajta örömökre. És minthogy most véletlenül erre vetődtem, arra gondoltam, hogy meglátogatnám Materna urat. Maga az? – Én a bérese vagyok – felelte óvatosan Jablonski. Mint béresnek nem kellett döntenie, nem kellett felvilágosítással szolgálnia. Ösztöne azt súgta, hogy ez az ember nem veszélytelen. – Materna úr nagyon el van foglalva. Kit jelentsek be? – A nevem Tantau – mondta az apró ember, és szelíden mosolygott. – Azok közé tartozom, akik odalenn, a faluban a robbanás körülményeit vizsgálják. – Ezért jött? – Nem közvetlenül ezért – jelentette ki Tantau olyan hangon, mintha mentegetőzne. – Mindjárt megkérdezem. – Jacob újra magához hívta a kutyáit. A két jószág elhelyezkedett mellette, harciasan meredtek a kapunál álló férfira. Tantau nem moccant. Látta, amint Jablonski elindul – súlyos, erőteljes léptekkel. Ezután anélkül, hogy a fejét elfordította volna, újra szemügyre vette az udvart – csűrt, istállót, lakóházat. Mintha gondolatban vázlatot készített volna róla. Hamarosan megpillantott egy feléje közeledő férfit, és egyre inkább elcsodálkozott. Mert ez a férfi termetre is, mozgásra is hasonlított hozzá, de még a fürkésző tekintete is olyasféle volt, mint az övé. Hanem Tantau akkor ámult csak el igazán, mikor a másik hangját meghallotta – mintha az ő hangja lett volna, csak valamivel teltebb, erősebb, élesebb. És ez a hang most azt kérdezte: – Tantau úr? Én Materna vagyok. Fáradjon be… nincs bezárva a kapu. Tantau megragadta a gazda feléje nyújtott kezét. A két kutya meg se moccant – sőt, most már azt is tűrték, hogy Tantau megsimogassa őket. Materna elmosolyodott erre a látványra: Jacobnak igaza van: ez az ember tud bánni az állatokkal. És a Materna-portán nagyrabecsülték ezt a tulajdonságot. – Kérem… tekintse magát a vendégemnek – mondta Materna, és a házra mutatott. – Pompás kis birodalom ez – mondta Tantau, mialatt átmentek az udvaron. – Nagyszerűen lehet itt élni. – Ha öt vagy tíz évvel ezelőtt jött volna ide, vagy még annál is régebben – mondta Materna –, elképzelhető, hogy nehezére esett volna megint elmenni innen. De most? Mintha már a táj sem volna ugyanaz. Az emberek is elvesztik a körvonalaikat… megfakulnak, valahogy mind egyformák lesznek. Néha már olyan gondolatok törnek rám, hogy ez az egész vidék csatatérré változik. El tudja képzelni? – El – mondta Tantau. Amint beléptek a házba, Materna bemutatta a felügyelőt a két fiatal lánynak, s azok kedvesen, vidáman faggatták, hogy mit enne-inna. Nem, nem kér semmit, mondta a felügyelő. Az evés-ivás nem tartozik a legfőbb élvezetei közé, de valami jellegzetes mauleni italt azért nem utasítana vissza. Materna bólintott a lányoknak, közben felemelte egyik kezét, és széttárta az ujjait – ami azt jelentette: a legeslegjobbat. Ezután jobbra-balra forgatta a keze fejét, amivel azt fejezte ki: nagy
választék legyen, kis porciókban, aztán betessékelte vendégét az odújába. Tantau, a szívélyes felszólításra, hogy foglaljon helyet, leült Materna székébe. A gazda mosolyogva vette tudomásul, és magának a díványt választotta, szemközt a vendéggel, csak az ormótlan tölgyfaasztal választotta el őket.
– Úgy látom, Materna úr súlyt helyez arra, hogy lehetőleg ne zavarják az életét. – Miből gondolja ezt Tantau úr? – Az udvart magas, erős kerítés veszi körül, ráadásul még ezzel a két pompás kutyával is biztosítja magát. Bizonyára csak olyan embert fogad be a házába, aki nagyon közel áll a szívéhez, a többi emberét elkülönítette: azok odakint laknak, mintegy háromszáz méternyire a háztól. – Helyes a megfigyelés – mondta Materna, és lassan kiegyenesedett ültében. Sabine tőzeggel égetett füstölt ízű gabonapálinkát tett az asztalra: Materna a nagy öröm- és ünnepnapokra tartogatta ezt a különleges italt – utoljára akkor ittak belőle, mikor Grienspan megérkezett. Tantau megszagolta, ivott, s utána felderült az ábrázata. – Maga elkényeztet engem – mondta. És mindjárt hozzátette: – Miért? – Talán meg akarom vesztegetni – felelte vidáman Materna. Tantau erre mekegve fölnevetett. Újra teletöltötte a poharát, szagolgatta a csípős, tiszta párlatot, és így szólt: – Nemrégiben megismerkedtem Hermann fiával. Materna kissé előrehajolt. Izgatott volt, de hangja közömbösen csengett: – És azt hiszi, hogy jól ismeri Hermannt? Ő az én fiam… a fiúk és apák kapcsolatában többnyire bizonyos időre van szükség, amíg valamiféle összhang kialakul. És közben szörnyű félreértések fenyegethetnek… különösen a kívülállóknak tűnhet így. Van gyereke, Tantau úr? – Nincs. És bevallom, vannak pillanatok, amikor sajnálom… de akadnak olyan idők is, amikor örülök ennek. Nemcsak a foglalkozásom juttatott erre a felismerésre. Amióta tudok magáról egyet s mást, Materna úr, azóta többször fölmerül bennem a kérdés: Vajon hogyan viselkedtem volna, ha az egyik fiam kézigránáttal kioltja a másik életét. – Úgy látom, sok mindent tud rólam. Csak azt remélem, hogy mindebből nem von le kétes következtetéseket. – Sok minden kétes ebben az életben. – Tantau felhajtotta a pálinkáját. – Csaknem minden. Az idő az oka… ez a kor, amelyben élünk. De hát most élünk, s ezen nem változtathatunk! A válasz elmaradt – Hannelore és Sabine közben gyors, határozott mozdulatokkal teríteni kezdett, mosolyogva, de szótlanul. Tejfeles hideg heringet szolgáltak fel, sörös mártásban párolt kolbászt, szeletekre vágott füstölt sonkát, savanyú libaaprólékot, sertés- és borjúhúsból készült kocsonyát, angolnát aszpikban, utána marcipános süteményt, zabpehelycsókot és császármorzsát. – Ez a szokatlan bőség még engem is meglep. Utána meg kell mutatnia a készleteit, érdekel, hogy hol és hogyan tárolja mindezt. A sonkát felakasztva tartja a padláson? A pálinkát a pincében tartja? És miben? Kőedényben, demizsonban vagy hordóban? Mindent meg kell mutatnia. – Van házkutatási parancsa? – kérdezte Materna. – Föltételezi? – kérdezte Tantau, szelíden, már-már bánatosan. – A maga kérdéséből, tisztelt Materna úr, arra következtetek, hogy jelentős hiányok vannak a mai körülményekre vonatkozó ismereteiben. Úgy látom, maga azt hiszi, hogy mégiscsak valamiféle félig-meddig szabályos jogállamban élünk – őszintén szólva, nem gondoltam volna magáról, hogy ekkorát téved. Hiszen már évek óta kiment a divatból a házkutatási parancs. Ha akarom, a pincétől a padlásig átkutathatom a házát. – Tehát… nem akarja?
– Csak semmi csábítás – mondta Tantau, és közben a tálak fölé hajolt. – Hiszen már az aszpikos angolnája is mágikus erővel vonz. – Megkóstolta, s aprókat cuppogott gyönyörűségében. – Pompás! Valami titkos recept szerint készült? Materna a fejét rázta. Az angolna, noha iszapot kedvelő állat, itt, Mazuriában, akár folyóban, akár tóban, de mindig kristálytiszta vízben él. Ettől olyan különösen ízletes. No, persze az elkészítés
módja is hozzájárul itt, nálunk egy napig vízben áztatják, azután legalább két óra hosszat főzik lángon, és csak utána teszik az ecetes pácba, amit többféle itteni fűszernövénnyel ízesítenek. – Az eredmény mindenesetre bámulatos! – biztosította Tantau, és odaadóan táplálkozott tovább. Eltelt vagy negyedóra, s egyetlen szót nem szólt. Az angolnából viszont egy falat se maradt. Materna örömmel szemlélte vendégét, de azért a nagyon is ajánlatos óvatosságról sem feledkezett meg. Amikor Tantau jóllakottan hátradőlt karosszékében, azt kérdezte tőle: – És most mondja meg őszintén, mért jött ide? – Hogy magát megismerjem. Ne fáradjon semmiféle találgatással… Végtére Materna úr azok közé tartozik, akik hétszeres alibivel rendelkeznek. Csak hadd irigyeljék érte. – De maga nem hisz benne úgy igazán… ugye? – De hát miben hisz tulajdonképpen az ember? – Tantau jól megtömött hasára tette a kezét. – Maga Hasfelmetsző Jack vagy a Scotland Yard alapján ítéli meg Angliát, vagy inkább Shakespeare alapján? Goethére gondol-e vagy Hitlerre, ha ezt a szót hallja: Németország? A maga számára a chicagói gengszterek jelentik Amerikát, vagy Abraham Lincoln? Franciaországot Voltaire vagy Robespierre? Vagy valami egészen más? Ugyan, hiszen ezen a világon se szeri, se száma a hívőknek, és valamennyi meg van győződve arról, hogy csakis az ő hitével lehet hegyeket elmozdítani. De tudja-e, Materna barátom, mi az, amiről most ebben a pillanatban mélységesen meg vagyok győződve? Hogy kitűnő az angolnája! És mondja, mi ér fel az ilyen élvezettel? – Egy-két órácska, és már meg is emésztette, felügyelő úr – jegyezte meg szenvtelen hangon Materna. – De mi lesz utána? – Utána újra megszűnők embernek lenni, és visszaváltozom bűnügyi tisztviselővé… így értette? – Tantau, mintegy a jóllakottságtól kimerülten, lehunyta a szemét. – Hát az bizony lehetséges. Valamennyiünk életében akadnak órák, amikor bukott angyalnak képzeljük magunkat, és vannak órák, amikor felismerjük önmagunk gyarló természetét. És mit gondol, Materna úr, hogyan tudjuk ezt a legjobban legyőzni? Erre nincs semmiféle recept, mint teszem azt, a pácolt angolnára. És ezt maga is jól tudja! De vajon mit tud rólam? * – Egyike volt ő a legjobbaknak! – harsogta Eugen Eis, immár kilencedszer azon az estén. – Egyike a legderekabbaknak – és most elesett, kötelességének példás teljesítése közben. Ernst Schlaguweitről beszélt. Kurta, de hatásos temetést rendeztek neki – már ahogy a hátország frontján elesett hősöknek dukál. A lakosság nem vehetett részt a gyászünnepségen – csak a legközelebbi bajtársak. A temetés napján esett le az első hó: mialatt a bajtársak némán a sírhoz cipelték a koporsót, a hóesés sűrű hófúvássá változott. Bőrig ázva, vacogó vagy összeszorított fogakkal, sietve eresztették le a gödörbe a harcost, aki „utolsó leheletéig példamutató magatartást tanúsított”. Utána aztán, hogy alaposan átmelegedjenek, úgynevezett „jégtörőt” ittak a kocsma ünnepi termében – forró vörös bort, arakkal, rummal és cukorral. Ily módon aztán csakhamar megfeledkeztek a zord időjárásról, de még az oroszokról is, akik egyre közeledtek Kelet-
Poroszországhoz. – Úgy van, példakép volt! – Schlaguweit fekete fátyollal keretezett képe ott függött Eis mögött a falon, a horogkeresztes zászló fölött. Mellette gyertyatartókban lobogó gyertyák. – Példát mutatott ifjúságunknak! Eis fürkésző tekintettel vette szemügyre a falu még megmaradt előkelőségeit. Egyre jobban nyomasztották a hivatalával járó terhek: egyre kevesebb fegyvertársa maradt, akivel e terheket megoszthatta. Neuber: beszari alak. Pillich: ostoba tökfilkó. Kész veszedelem, ahogy utoljára a járásbíró jelenlétében viselkedett. Helyette is alkalmasabbat kell keresnie.
De ki legyen az? A jó erőben lévő középkorúaknak jóformán hírmondója sem maradt, egy részük kint harcol a fronton, a többi hősi halott. Az utánpótlás még túlságosan fiatal, igaz, készségesek, egyikük éppen okádott az asztal alatt. A régi gárda részben megkopott, részben nem tett bizonyságot hűségéről, itt gubbasztanak, és nótaszóval próbálnak hangulatot teremteni. De ez valahogyan már nem az igazi. Lehetséges, hogy vége a szép időknek? Nem, és ezerszer nem! Még él Németország, és él Maulen! Még vannak néptársak, akikben töretlen a vazallusi hűség – Naujoks, Poreski, Sombray, Bembennek, Panzer, Perduhn. És mások is. Igaz, hogy nincs valami sok sütnivalójuk, de mind egy szálig pompás érzékkel vannak megáldva mindaz iránt, amit az idő szava megkövetel. Velük fogja újjászervezni a mauleni nemzetiszocialista párt vezetőségét, és az ő segítségükkel fogja móresre tanítani ezt a csűrhét! Aztán meg itt van Stampe is, Kurt Stampe, a vidám Kurt. Micsoda ígéretes utánpótlás! Már csak az is, ahogy a pártvezetőjével koccintott – fürge, feszes, büszke mozdulattal – igazán komoly reményekre jogosít. – Eredj a fiatalok közé – utasította Eis Neubert, vagyis száműzte az asztal túlsó végére –, Stampe testvér, hozzám… a jobbomra! És már ott is ült Eis mellett, boldog és hálás vigyorral, sűrű bólogatás közepette leste minden szavát, ö maga leginkább csak az „igenis” szót ismételgette. Eis hamarosan felvilágosította Stampét, hogy ez a kitüntető bánásmód felelősségvállalással jár, újabb meg újabb bizonyítást követel, szakadatlan készültséget a bevetésre. – Igenis, pártvezető úr! – harsogta Stampe, mintha esküt tenne. – Éjjel-nappal, szívvel, karral! Eis fölemelte poharát, és ivott egy kortyot – Stampe fenékig ürítette a magáét. A bajtársak óbégattak, üvöltöztek, vonítottak, egymás vállát csapkodták: aki már ülni sem tudott, azt lelökték az asztal alá. – Nekünk nem kell egy kis humorért a szomszédba menni! – jelentette ki Eis. – Mi még tudjuk, mi az igazi vidám hangulat! – Igenis! Vidám hangulat! – rikoltotta nagy jókedvében a vidám Kurt. – Gyere, menjünk pisálni! – szólította fel a pártvezető. És ahogy ott álltak kettesben az egykor fehér fal előtt, bizalmas hangon azt kérdezte Kurttól: – Hallod-e, volna kedved egy kis különleges szórakozásra? – Igenis! – felelte Stampe – a várakozásnak megfelelően. – Akkor gyere velem – mondta Eugen, begombolta a nadrágját, karórájára pillantott, és elmasírozott, Stampe, mint valami hűséges kutya, a nyomában. Kiléptek a kocsmából, aztán végighaladtak a főtéren, el a községháza, a pártház romjai mellett, a malom szomszédságában álló házhoz, amely Eis tulajdona volt. – Csak mindig utánam – suttogta Eugen –, de lábujjhegyen ám… és pofa be! Eis óvatosan megkerülte a házát – Stampe az árnyékában –, aztán megpillantotta a tompa fényben
derengő ablakokat… a hálószoba ablakait. Még néhány pillanat, és benyújthatja a számlát. Tíz órára járt az idő. És ő azt mondta a feleségének, hogy éjfél előtt semmi esetre se jön haza – ahogy már szokásos volt az ilyesfajta ünnepségek alkalmával. Fackler őrmesternek meg kijelentette: ma késő éjszakáig szükség lesz a francia hadifoglyokra, valami fontos munkát kell elvégeznie. Eis a bejárati ajtó előtt lehúzta a cipőjét, és kézmozdulatokkal jelezte Stampénak, hogy ő is húzza le a magáét. Aztán a folyosón keresztül belopakodtak a nappaliba, s onnan a hálószoba ajtajához. Eugen az ajtóra tapasztotta a fülét, s úgy figyelt néhány percig. Azután hirtelen betaszította az ajtót, a villanykapcsolóhoz kapott, és felgyújtotta a mennyezeti lámpát. Pontosan az a kép tárult elébe, amelyre vágyott. – Pardon, úgy látszik, eltévesztettem a házszámot – kiáltotta harsogó hangon, és tüstént becsukta az ajtót.
Harsány nevetés közepette lépett ki Stampéval együtt a házból. Odakint leült a lépcsőre, és felhúzta a cipőjét. – Na, Kurt – kérdezte aztán –, láttál-e mindent pontosan? – Igenis! – És mit láttál? Stampe mélyen a cipője fölé hajolt – úgy érezte, Eis elvárja tőle, hogy gondolataiba merüljön –, úgyhogy csak egy bizonyos idő elteltével szólalt meg: – Mindent, amit a pártvezető úr jónak lát. – Nagyon helyes – mondta Eis, és ez úgy hangzott, mintha kitüntetést tűzött volna Stampe mellére. – Te vagy az én emberem! Visszamentek a kocsmába – a hangulat a csúcspontra hágott: a testvérek már a nadráglehúzósdinál tartottak. Ahányan benn voltak a játékban, annyi poharat tettek az asztalra, csordultig tele pálinkával, azazhogy, eggyel kevesebbet. Ezután a résztvevők összekapaszkodtak, és ütemes léptekkel körüljárták az asztalt, miközben egy malacnótát énekeltek. Az utolsó strófa elhangzása után valamennyien igyekeztek megragadni, és fenékig üríteni egy-egy poharat. Akinek nem jutott pohár, annak – általános nevetés közepette – le kellett húznia a nadrágját, és kenguru módjára ugrálva folytatni a játékot. Ha balszerencséjére még egyszer a „szégyenhely”-re került, háromszoros pálinkamennyiséget kellett fölhajtania, amitől többnyire azonnyomban leesett a lábáról. Ezt a játékot csak kevesen állták ki, de azok aztán tántorogva és artikulátlan hangokat hallatva, élvezték győzelmüket. Fölmásztak az asztalra, mindenki ivott a tiszteletükre, s a vesztesek pedig, amúgy leeresztett nadrággal, körültáncolták őket. Ezután szünet következett, a nagy lélegzetvétel, amolyan átmenetféle a befejezéshez – mélyértelmű monológok, eltompult-üdvözült bamba tekintetek, nyivákoló, szűkölő hangon felharsanó énekszólók, amelyekben a hazafiasság volt a domináns elem. És ez volt a bizalmas beszélgetések órája is. – Stampe! – szólalt meg Eis szinte könyörgő hangon. A többiekhez viszonyítva nem volt túlságosan részeg, mivel még most is jól bírta az italt, no meg ügyelt is, hogy az ilyen estékre megfelelő zsírtartalmú ételekkel készüljön fel. – Én megajándékozlak téged a bizalmammal. De vissza ne élj vele, soha! – Soha! – mondta Stampe, akár egy részeg visszhang, és üdvözült vigyorral az asztal alá csúszott. * – És most hozzád beszélek, te szemét – fordult Eis a feleségéhez, miközben lábát szétterpesztve állt
előtte. – Te nyomorult, mocskos kurva! – Ha én kurva vagyok… akkor te strici vagy! – kiáltotta Christine. – Micsoda? – hápogott Eis. – Még szemtelenkedsz is? Eis felkészült erre a beszélgetésre. Még a kocsmában jéghideg vízbe mártotta a fejét, megivott egy kanna erős kávét, rá egy korsó hideg sört, és lenyelt három különböző tablettát, amit az SArohamosztag szanitéce bocsátott rendelkezésére: gyomorégés, szédülés és fejfájás ellen. Most ott állt a hálószobában, és lenézett a feleségére, aki az ágyban feküdt – és szemérmetlenül bámult rá. Magára húzta a takarót, és a kezét alája rejtette. Macskaszemében megvillant a gyűlölet fénye. – Hát már egy csöppet se szégyelled magad? – kérdezte szigorúan Eugen. – Előtted? – felelte Christine, és fölnevetett. – Mindjárt elveszem én a kedvedet ettől a piszok nevetéstől. – Eis odahúzott magának egy széket, miközben szüntelenül szemmel tartotta Christinét, és leült. – Úgy látom, egyáltalán nem vagy
tisztában azzal, hogy mit műveltél. – Milyen jól áll neked az erkölcsi prédikáció! – tört ki megvető hangon Christinéből. – Megtiltom ezt a hangot! – förmedt rá Eis. – Velem nem lehet így beszélni. – Akkor tűnj el innen! Eis felállt, az ágyhoz lépett, arcul ütötte az asszonyt, aztán visszaült a székre. Christine meg se moccant. Szinte dermedten feküdt, szeme kerekre tágult. – Meg ne üss még egyszer – mondta csöndesen. – Na, ne mondd! Még ilyet! Talán fenyegetni akarsz? Éppen te? – Ha még egyszer megütsz, agyonlőlek, mint egy veszett kutyát. Eis rá se hederített arra, amit Christine mondott, gúnyosan nevetni kezdett. Legfőbb ideje, gondolta, hogy ez a hőbörödött némber megértse: ütött az órája. – Hát akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba! – mondta, és kényelmesen elhelyezkedett a székén. – Tulajdon két szememmel láttam, hogy mit műveltél, és még elfogulatlan tanúm is van rá. – Bánom is én! – Figyelmeztetlek, Christine! Ne kezdj itt nekem pimaszkodni, mert úgy elverlek, hogy megemlegeted… elvégre jogom van hozzá, egyelőre még az urad vagyok. És rajtakaptalak a házasságtörésen. – Hiszen el is válhatunk… részemről semmi akadálya. Mindent magamra vállalok. Szeretem azt az embert. – No lám! – Eugen Eis megint fölnevetett. Szörnyű fölényben érezte magát, élvezte a helyzetet. – A hentergés már nem is elég, mi? Neked szerelem is kell! Én meg adjam rátok az áldásomat, mi? De tulajdonképpen miért ne… ha érdemes. Úgy értem, ha elfogadod a feltételeimet. – Miféle feltételeidet? Eugen Eis felállt. Kissé imbolygó léptekkel járkálni kezdett a szobában. – Szóval… hajlandó vagyok beleegyezni a válásba, ha mindent rám íratsz, amit apádtól örököltél. – Úristen, micsoda szemét alak vagy. Megöletted az apámat, hogy rajtam keresztül a mocskos kezedbe kaparintsd az örökséget. – Fogd be a szád! Ehhez te nem értesz! Apádat én tettem gazdaggá… és most behajtom a járandóságomat! – Jól van… tudni sem akarok ezekről a dolgokról. Legyen minden a tied… csak a kocsma nem. Mert az a miénk, apámé és az enyém… évtizedek óta. Már gyerekkoromban is ott segítettem.
– Még csak az hiányzik, hogy elrídd magad a fene nagy meghatottságtól – mondta hidegen Eis. – Nincs más választásod. Nekem minden kell! – Nem – mondta szinte lázasan Christine. – Ahogy akarod. – Eis újra leült – keresztbe vetette a lábát, ily módon érzékeltetve az asszonnyal, hogy szinte kellemesen érzi magát. – Vagy engedelmeskedsz, és már holnap reggel közjegyző előtt írásba foglalunk mindent, vagy megteszem a följelentést. – Följelentést? – Nem is egyet. Kettőt – mondta Eis. – Egyet ellened, házasságtörésért. Mégpedig olyan házasságtörésért, amit egy hadifogollyal követtél el, amikor a nemzet válságos időket él át – tehát különösen becstelen körülmények között. Ezért mostanában hatévi fegyház jár meg minden egyéb, ami hozzátartozik: többek között az öröklési jogtól való megfosztás. Ami az én számomra persze minden tekintetben szabad utat jelent. – Úristen, hogy gyűlöllek! – És ez még nem minden. A komolyabbik része még hátravan. Mármint a második számú följelentés, az állítólagos szerelmed ellen. És tudod-e, mi vár rá? A fönnálló törvények szerint…
piff-puff! Kinyírják a szerelmedet. Falhoz állítják, és tarkón lövik! Vagy esetleg fölakasztják. – Te azt sem érdemled meg, hogy élj – mondta remegve Christine. Azután lassan, fájdalmasan görcsös mozdulattal kihúzta jobb kezét a takaró alól. Revolvert szorongatott a kezében, s csövét remegő kezével Eugen Eisre irányította. Meghúzta a ravaszt. A fegyver táncolni kezdett a kezében, miközben elsült. Christine, szemét lehunyva, tébolyult üvöltéssel addig tüzelt, amíg a tölténytár ki nem ürült. Eugen Eis felugrott, aztán mintha valaki hátralökte volna, megállt, s hitetlenül meredt a feleségére. Egész teste megrándult, mint akin korbáccsal vágtak végig, megingott, és tompa puffanással a földre zuhant. A nyolc lövés közül öt halálos volt. Mazuriában az a mondás járta: Inkább jobban éljünk – de néhány esztendővel tovább. Mert aki nem akar megöregedni, annak idejében jel kell kötnie magát. Azon az éjszakán, amikor Eugen Eis befejezte áldásos életét, Mazuriában beállt az első havazás. Vastag hótakaró terült az egész vidékre, mint valami halotti lepel. Az orosz hadsereg nagy iramban közeledett Kelet-Poroszország felé, csapatai Varsó előtt álltak, elfoglalták a balti államokat. Uschkurat kijelentette, hogy éjszakánként hallja, amint a front egyre közeledik, de most is kinevették, mint amikor azt mondta, hogy Grienspant látta a temetőfalnál. – Márpedig láttam! – dünnyögte újra meg újra maga elé. Az éjszakákat az istállóban töltötte, ideoda járt az állatok között, megtapogatta őket, beszélgetett velük. – Mit csináljak veletek? Az eleség nem elég télire, annyira legyöngültök, hogy a végén, mikor itt lesz az ideje, el se tudtok szaladni. Mit tegyek hát? Levágjalak benneteket? Igen, ez megváltás volna a csont és bőr tehenek, a ványadt disznók, a bégető juhok és a nyugtalan, már alig-alig tojó tyúkok számára. Uschkuratnál neve volt minden jószágnak – a barmok bibliai, a haszonállatok történelmi nevet viseltek, az aprójószág meg gyerekneveket: Góliát, Blücher, Böske.
Uschkurat meg is siratta őket, egyáltalában, sokat sírt ezekben a napokban. A falu nemzetiszocialista elitje éktelen horkolás közepette éppen a mámorát aludta ki – Naujoks, Poresky, Sombray, Bembennek, Panzer, Perduhn. Csak a vidám Kurt nem kívánt aludni – részegen tántorogva vezényelt a tükör előtt, mintha az SA előtt állna. A tükörből rámeredő sápadthülye képe csöppet sem zavarta. Amadeus Neuber verejtékezve állt a menekült kislány ágya mellett, és gyengéd szavakat mormolt. A kislány megint lerúgta magáról a takarót. Neuber megtapogatta vékony kis lábát, hogy megállapítsa, nem fázik-e a kicsike, de ahol csak hozzáért, meleg volt, mint egy forróvizes palack. – Isten a tanúm – sóhajtott fel Neuber, és maga is hitte, amit mond –, mennyire a szívemen viselem a gyerekek sorsát. Nem bírom nézni a szenvedéseket! Azt akarom, hogy mindegyik boldog legyen. Még ha áldozatot is kell hoznom érte. Alfons Materna és Jacob Jablonski a csűrben foglalatoskodott. – Muszáj? – kérdezte kelletlenül Jacob. Egy hatalmas láda már tele volt – no, meg két zsák is – palackokkal, robbanóanyaggal, gyújtózsinórral, különleges bateriákkal és lőszerrel. – Ezt a sok pompás holmit?! Beijedtél? – Biztosítanunk kell magunkat – magyarázta Materna. – A ládát elássuk az erdőben, a zsákokat a tóba süllyesztjük. Még ma éjjel. – Mindezt Tantau miatt, ugye? Materna csak bólintott. Aztán vállára vetette az egyik zsákot. Jacob a másikat, a ládát meg együtt emelték fel. – Ez a Tantau – szólalt meg ekkor Materna – olyasféle ember, mint én. Ez pedig veszélyes lehet –
nem gondolod? Tantau is azok közé tartozott, akiket ezen az éjszakán került az álom. A kocsma legjobb szobáját kapta meg, de a mulatozók lármájától nem tudott elaludni, az utána beállott csöndben meg sehogy sem lelte nyugalmát. Átlapozta az irományait. Azután átment Budzuhn szobájába aki hanyatt feküdt az ágyán, keze a mellén összekulcsolva, mint akiben nincs is élet. Tantau ismerte ezt az állapotot – Budzuhn az igazak álmát aludta, ami – tapasztalatai szerint – csak a fiatalabb bűnügyi szakembereknek jut osztályrészül. Most erőt gyűjt, holnap, kora reggel már munkához lát. De vajon mi lesz az eredménye? Tantau kilépett a házból, egyenest a főtérre ment, s ott megállt az emlékmű előtt. A nesztelenül sűrű pelyhekben hulló hó beszűkítette látóterét, de így is oly tisztán kirajzolódott előtte a falu, akár valami térkép. Már csak egyetlen ház ablakai mögött látott világosságot – mint a bagolyszemek csillogtak át ezek az ablakok az egyre sűrűsödő hó fátyolén. Tantau tudta: ezek Eugen Eis házának ablakai. – Úgy látszik, elfelejtette leoltani a villanyt – dünnyögte magában. – A részeg ember szereti a világosságot, látni akarja, hogy még nem süllyedt egészen az öntudatlanságba. Visszament a kocsmába, és lefeküdt. Mint az öreguraknak általában, csak néhány óra alvásra volt szüksége – egy-két órát persze úgynevezett szolgálati idejéből is elvehetett. * – Miért haltál meg? – kérdezte Christine, miközben a lábánál fekvő holttest fölé hajolt. – Nem akartam, hogy meghalj. Most mit tegyek? – Egész testében remegett. – Megérdemelted – mondta aztán. Remegve, sóhajtozva, verítékben fürödve az ágyhoz vonszolta a holttestet, s nagy keservesen
alája tuszkolta, hogy semmi se látsszon ki belőle. Azután letérdelt, és hálóingével feltörölte a padlóról a vérfoltokat. Csendesen nyöszörgött, azután megszólalt: – Nem is voltál. Soha nem éltél. Nem léteztél. Kiment a konyhába, vizet eresztett a vödörbe, belemártotta a hálóingét, és anyaszült meztelenül felmosta a padlót a hálószobában. Utána ámulva meredt művére, a padlódeszka csak úgy ragyogott a tisztaságtól. Vérnek nyoma sem maradt rajta. Christine lerogyott az ágyra, és kábult álomba süllyedt. * Budzuhn felügyelő korán talpon volt. Elvégzett huszonöt térdhajlítást, aztán jelentkezni akart Tantaunál. De Tantau szobájából moccanás sem hallatszott… – Hadd aludjék – gondolta Budzuhn, és élvezettel fogyasztotta el a reggelijét. Még most, a háború hatodik esztendejében is igazi kiadós mazuri reggelit tálaltak elébe: hat tojásból készült rántottát, hozzá füstölt sonkát, véres és májas hurkát, öklömnyi sárga vajgolyókat, hársmézet és friss, meleg cipót. Budzuhn az egészet bekebelezte. Ám az étkezés egy pillanatra sem terelte el figyelmét a kötelességéről: nyolc órára odarendelte az összes elérhető segédrendőröket, hozzá valamennyi föllelhető nyomozót, továbbá önkénteseket a lakosság köréből, akikkel hajtócsapatát megerősítheti. – Mire jó ez, öregem? – kérdezte élénk fejcsóválás közepette Kranzler felügyelő. Amint Tantau nem volt a közelükben, Kranzler egyszerre megélénkült – szájalt, mindent jobban tudott, mindent előre látott. – De hiszen az égadta világon semmi értelme, hogy átkutassuk itt a terepet… kivált így, elegendő szakember nélkül. Ugyan mit találhatunk? – Azt még nem tudom – felelte Budzuhn, és ezzel a megjegyzésével elárulta, hogy egyre inkább átveszi Tantau modorát. – De azért – folytatta tűnődve – talán mégiscsak találunk valamit. Átvette a három csoport – a tisztviselők, a rendőrök és az önkéntesek – vezetőinek jelentését,
azután így szólt: – Láncalakzatban – egyméteres közökkel – vizsgáljuk át a terepet. A Kutyaréttel kezdjük, onnan haladunk a temető felé, utána következik a Lódomb, s az onnan kiinduló terepsávon vissza – adta ki az utasítást. Kranzler feszülten leste Budzuhn minden szavát, és alig tudta megállni, hogy a fejéhez ne kapjon. Az ilyen mérvű tervszerűtlenség, gondolta, már a nyomozók becsületébe vág. Ha már terepkutatást rendel el, annak csakis a malom és a templom között volna valami értelme – hiszen az a néhány felismerhető lábnyom is odavezet. Ha egyáltalán, hát azt a részt kellene megcélozni. – És mit keressünk? – kérdezte kedvetlenül az egyik csoportvezető. A hó olvadni kezdett, a talaj nedves volt, majd beleragadt a csizmájuk. – Mire figyeljünk? – Mindenre – felelte Budzuhn. – Mindenre, ami nem tartozik feltétlenül a mezőkhöz és földekhez… gyufaszálakra, cigarettacsikkekre, gombokra, lábnyomokra, kelmefoszlányokra, drótkerítésdarabokra és így tovább és így tovább. Akkor hát előre, emberek! És nyissátok ki a szemeteket, ha szabad kérnem… különben napokig is eltarthat. Kranzlernek még teljesítenie kellett néhány feladatot, amivel Tantau bízta meg. Sietve elintézett mindent, azután bement hozzá a kocsmába. Minden jelentéktelen részletről és technikai mozzanatról beszámolt, noha Tantau, aki az ablaknál ült, nagyrészt már tisztában volt mindezzel. Egy idő múlva Kranzler szavába vágott: – Sikerült tisztáznia, hogy miért tartózkodott ez a Schlaguweit a robbanás idején a pártházban? – Föltehető, hogy odarendelték… mármint telefonon.
– Kicsoda? – Azt nem tudtam kideríteni. – Kranzler sietve más témára tért át. – Schlaguweit a munkahelyén tartózkodott, azaz a kocsmában, valaki a telefonhoz hívta, ő meg csak annyit mondott „igenis”, és indult. – Mikor történt ez? – Úgy negyedórával a robbanás előtt… mindenesetre legföljebb húsz és legalább tíz perccel előtte. Tantau hallgatott. Zsebéből előhalászott egy elképzelhetetlenül nagy, tengerészkék zsebkendőt, kiteregette, szemügyre vette, és körülményesen kifújta az orrát, aztán még jó ideig hallgatott. – Természetesen mindenkit megkérdeztem, akit csak lehetett… nem tudnak semmiről. Az előbb Eis úr lakásán is jártam… de hasztalan. – Eisről szó sem lehet – szólalt meg ekkor Tantau némi szemrehányással a hangjában. – Eis egy tárgyaláson vett részt hetedmagával… közülük senki sem beszélt abban az időben telefonon. – Kranzler szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Vagy mire célzott, mikor azt mondta, hogy hasztalan. – Arra, hogy nem sikerült beszélnem Eis úrral. Csak a feleségét találtam otthon, ő is az ajtó résén szólt ki, hogy Eis úr elutazott. – Hová? – Azt nem mondta meg… elég szófukar volt, látszott rajta, hogy sírt. Azt hiszem, valami nincs rendben a ház körül. Egy biztos, hogy Eis úr nincs Maulenben, lehet, hogy a körzeti székhelyen van, a körzetvezetőségnél, gyakran jár oda. Talán gondolnunk kellett volna erre… Eis úr igen befolyásos ember. Még kellemetlenségünk származhat ebből a dologból. – Jól van – mondta Tantau –, gondoljon rá. Tekintse befejezettnek itteni feladatát. – Köszönöm szépen – mondta megkönnyebbülten Kranzler. – Még gyorsan lezárom a jelentésemet, és eltűnök. Hisz most már amúgy is minden tisztázva van, amit csak tisztázni lehetett. Budzuhn terepkutatási manőverétől, azt hiszem, semmiképp sem várható eredmény… kivált, ha teljesen rossz irányban indítja el. – Csakugyan? – kérdezte érdeklődéssel Tantau. – Magyarázza már meg egy kicsit részletesebben.
Kranzler készséggel belefogott a részletes magyarázatba. Közben látta, hogy Tantau bólogat, amit az egyetértés jelének vélt. Egyszer még föl is nevetett – no, nem éppen barátságosan, nem is valami vidáman, inkább haragosan. Kranzler azzal a szent meggyőződéssel távozott, hogy jó benyomást keltett. Tantau azonban továbbra is csak ott ült az ablaknál. Mozdulatlanul. Két óra hosszat. A söntésnél foglalatoskodó kisegítő pincér, egy kibombázott kölni kocsmáros óvatos léptekkel körüljárta a furcsa vendéget, és megállapította, hogy alszik. Tantau addig aludt, amíg Budzuhn fel nem ébresztette. A felügyelő, mint mindig, kissé szuszogva, elégedetten csillogó szemmel állt főnöke előtt. – Megérte – mondta, és egy borítékot tett Tantau elé… egy töltényhüvely volt benne. Tantau alaposan szemügyre vette – beledugta a ceruzáját, a fény felé tartotta, föléje hajolt. Azután így szólt. – A nyolcadik. Pontosan illik a másik héthez, amit már megtaláltunk. Szerencsés véletlen, Budzuhn. Budzuhn bólintott. – Bizonyára véletlen… talán lyukas zsebbe tette bele valaki, vagy beleesett a nadrághajtókába, és elkallódott. Hanem ennél a hüvelynél is szinte fontosabb az, hogy hol bukkantam rá: a Kutyaréten, a Lódomb közelében.
– És ebből mire következtet? – Nos… hogy megtaláltuk, az a véletlen műve volt, hogy éppen azon a helyen, ez a második számú véletlen… ez a nyom pontosan a Materna-porta irányába vezet. Ennyi véletlen pedig, azt hiszem, kicsit sok volna. * – Segítenie kell – mondta Pierre Ambal. – El kell tűnnöm, amilyen gyorsan csak lehet. – Egyszerre ilyen sürgős? – kérdezte Materna, miközben gondosan becsukta a szobája ajtaját. – Hiszen már úgy látszott, hogy megkedvelte ezt a mi vidéki életünket. – Nincs kedvem tréfálni, Materna úr. – Látom. Szóval… mit követett el? – Attól teszi függővé, hogy segít-e vagy sem? – kérdezte idegesen Ambal. – Nem – felelte Materna. – De tudnom kell. – Nézze… attól félek, ostobaságot csináltam. – Mit ért ezen, Monsieur Ambal? Pierre gyámoltalanul nézett Jablonskira, aki szótlanul üldögélt a szoba, mélyén. De most mégiscsak megszólalt, kedélyes hangon: – Valószínűleg a pártvezetőné asszonnyal követte el azt az ostobaságot. – Már beszélnek is róla? – kérdezte nyugtalanul Ambal. – Már napok óta gyanakszik az egész falu. – Hát igen, a falu jól sejtette… megtörtént – mondta Ambal –, éspedig tegnap éjjel. És Eis rajtakapott bennünket. Materna mélyen belesüppedt karosszékébe – ami Jacob szemében biztos jele volt annak, hogy ugyancsak meglepődött, és azt kérdezte: – És aztán? Tettlegességhez nem folyamodott… Ambal úr teljesen sértetlennek látszik. De hát hogy viselkedett? Gondolom, bocsánatot kért a zavarásért. – Valahogy így – mondta tanácstalanul Ambal, miközben szép, fiatal arca kissé elpirult, és eltűntek róla a nyugalom és a magabiztosság egyébként oly jellemző vonásai. – Valami olyasmit mondott, hogy eltévesztette a házszámot. – A közkedvelt „úri” tréfák egyike – jegyezte meg Jacob. – És biztos jele annak, hogy Eis készül
valamire. – És mi történt azután? – kérdezte Materna. – Mi ketten persze nagyon izgatottak voltunk, és eléggé tanácstalanok, miután Eis elment. Visszamentem a szállásomra… Fackler őrmester személyesen fogadott, föltett még néhány disznó kérdést, de aztán békén hagyott. Én persze nem szóltam neki semmit. Ma aztán, alig egy órával ezelőtt, újra jelentkezni akartam szolgálatra, Eis felesége nem engedett be. Csak résnyire nyitotta ki az ajtót és kiszólt: „Azonnal rejtőzz el!” És most ezért vagyok itt. Segítségemre lesz, Materna úr? Materna Jablonskira pillantott. Az meg így szólt: – Atyaúristen, hogy képzeli maga, hogy beállít ide fényes nappal? És hogyan fuvarozzuk el innen, mikor talán az egész falu látta, hogy idejött hozzánk? Azt hiszi tán, hogy megelégeltük az életünket? Ambal zavartan felállt – megdöbbenés és félelem látszott a szemében. – Természetes, hogy nem akarom bajba sodorni önöket.
– Akkor most, kedves Ambal – szólalt meg határozott hangon Materna –, éppen ezért szépen megváltoztatja nem éppen veszélytelen útjának irányát, lemegy a Mauleni-tóhoz, és megkeresi a halászt. Halat kér tőle, jó kövér pontyot, ami Eis kedvence… azt mondja, a felesége megbízásából jött. A halász tüstént odaadja a potykákat, maga meg, lehetőleg úgy, hogy mindenki lássa, elviszi Eis házába. – És mit mondjak az asszonynak? – Mondja neki, hogy „viszontlátásra”. – Hát úgy gondolja – kérdezte izgatottan Ambal –, hogy utána eltűnhetek? Materna kiegyenesedett karosszékében. – Igen, azután eltűnik, Ambal, mégpedig Siegwalde irányában egyszerűen átszeli a földeket. Ha valahol útközben eltulajdoníthatna néhány ruhadarabot, igen hasznos volna. Minél feltűnőbb legyen. De ne vegye fel, hanem ássa el valahol, vagy dobja a mocsárba. – Nem értem. – Nem baj – mondta Jablonski. – Nekünk már több éves tapasztalatunk van az ilyen földalatti vállalkozások terén. – Siegwaldén túl azután el kell tűnnie, kedves Ambal – folytatta Materna. – Induljon a lápos mentén kelet felé, aztán várjon az erdőben sötétedésig. Van meleg alsóneműje? Ha nincs, Jacob majd ad magának. A sötétség beállta után csapjon fel terepfutónak, írjon le egy félkört a grossgriebeni erdőt átszelve egyenest a Karweinen nevezetű községig. Ha sikerül, minden rendben lesz. – Ne féljen – mondta Jablonski. – Majd pontosan megmutatom magának az utat a térképen. Az erdőben jó néhány biztos módja van a tájékozódásnak. Az egész utat megteszi négy óra alatt, vagy mondjunk inkább ötöt, hogy ne fáradjon ki túlságosan. – Persze, rendben van! De mi lesz aztán? – A többit bízza ránk – mondta Jacob. – Éjfélkor találkozunk Karweinen határában… egy csűr van ott, kissé oldalt az úttól, olyan, mint egy jókora szivarosdoboz, nem lehet eltéveszteni. Ott adok magának civilruhát, no meg díszkíséretet a lengyel határon keresztül. – Csakugyan megteszik értem? – kiáltotta boldogan Ambal. – Hálából az Eis házában teljesített szolgálataiért – felelte vigyorogva Jablonski. – No, meg azért is, mivel engem az ilyen éjszakai erdei séták módfelett elszórakoztatnak… nem akarok kiesni a gyakorlatból. * Henriette Himmler megjelent a faluban. Mint kijelentette: a pártvezetővel akar beszélni szolgálati ügyben.
Bement a polgármesteri hivatalba, amelyben ez idő szerint a pártiroda is helyet kapott, és beszélt Eis titkárnőjével. – A pártvezető úr ma még nem jött be. – Van tudomása arról, hol lehet a pártvezető úr? A titkárnő – egy jóindulatú, de szörnyen ostoba, kibombázott nőszemély – tudta, ki az önkéntes honleányok vezetője: egy vérbeli Himmler-ivadék. Tiszteletteljesen felvilágosította hát Henriettét. – Úgy tudom, ma még senki nem látta a pártvezető urat. Talán elutazott valahova. – Lehetetlen. – Néha nem jelenti be előre, hogy elutazik. – No persze… magának nem: de nekem megmondta volna.
Henriette büszke léptekkel vonult ki a pártirodából, részint megszokásból, részint, mert nem akarta elárulni magát. Még nem volt igazán nyugtalan, bár kissé már aggódott Eugenért. Az elmúlt napokban alig volt a számára ideje Eisnek – Schlaguweit testvér temetésével volt elfoglalva. De ma már igazán jelentkezhetett volna, vagy legalább felhívhatta volna. No, nem baj, bizonyára nagyon megörül majd a jövetelének, nemcsak azért, mert meggyőződhet feltétlen odaadásáról, hanem azért, mert újabb levelet is hoz neki Heini bácsitól. És ebben a levélben, egyebek között ez állt. Add át, kérlek, szíved választottjának szívélyes üdvözletemet, és közöld vele, miszerint komolyan latolgatom, hogy életed legszebb napját ott töltsem köztetek, ha csak egyre fokozódó szolgálati kötelezettségem nem akadályoz ebben, amit szívből remélek és óhajtok, hiszen lelkem mélyéből átérzem boldogságodat, és minden örömödben osztozom veled… Henriette megkereste a polgármestert, és megkérdezte, hol van Eugen. A polgármester azt felelte: nem tudja, a pártvezető úr nem tartozik beszámolni senkinek, azt csinál, amit akar. Ezzel Henriette is egyetértett. Utána Stampéhoz indult, az új SA-parancsnokhoz. – Himmler testvér – kezdte Stampe bizalmas hangon –, én el vagyok foglalva a szervezéssel. A pártvezető parancsa. És biztosan neki is rengeteg a dolga. – Ekkor rákacsintott a lányra. – Úgy hiszem, éppen a feleségével foglalkozik… szüksége van rá az asszonykának. Henriette ekkor elhatározta, hogy rászánja magát az immár elkerülhetetlennek látszó útra. Elment Eugen Eis házához. Kopogott az ajtón. Várt. Újra kopogott. Egy fiatalasszony nyitott ajtót – Eis felesége: még ez is. Henriette enyhe diadalt érzett, mikor megpillantotta. Christine valami kétes tisztaságú reggeli köntöst viselt, rendetlennek, elhanyagoltnak látszott. Arca fehér volt, akár a fal, a haja kócosan lógott. Micsoda lompos nőszemély, állapította meg Henriette, és kihúzta magát. Tudta, mennyire más látványt nyújt ő, mint ez az asszony: tiszta, mint a patyolat, csak úgy feszül rajta az egyenruha, és egész lényéből árad a komolyság s az életöröm. – Eis úrral szeretnék beszélni – mondta. – Nem lehet beszélni vele – felelte a lompos fiatalasszony. – Fontos ügyben keresem – tartott ki a kívánsága mellett Henriette. – Mi lehet még neki fontos – dünnyögte Christine, aztán gyorsan, szinte hadarva hozzátette: – Nincs otthon. Nem ér rá. Senkinek. – Ezzel becsapta az ajtót. Henriette Himmler percekig állt az ajtó előtt. Egyre nyugtalanabb lett – bár nem tudta volna megmondani, miért. A lába – amivel olyan gyönyörűséget szerzett Eisnek, ha ugyan jól értette a szavait – remegni kezdett. Mély lélegzetet vett, és elindult a kocsma felé. Amint odaért, vizet és konyakot kért. Közben két férfit pillantott meg a szomszéd asztalnál – látásból ismerte őket. Eugen beszámolóiból meg abból, amit a honleányok megtudtak róluk: a bűnügyi rendőrségen dolgozik mind a kettő. Borsólevest kanalaztak csordultig telt tányérjukból. A leves mazuri módon, füstölt szalonnával, disznóhússal, borsos kolbásszal és majorannával készült.
Utána dupla pálinkát ittak. Henriette a népi szokás szellemében rájuk emelte poharát. Beszélgetni kezdtek, ami inkább csak Budzuhn kérdéseiből állt – Henriette készségesen válaszolt; sőt: miután udvariasan felkérték erre, át is ült az asztalukhoz. – Önöknek szörnyen fontos feladatot kell teljesíteniük a közösség érdekében – mondta a lány. – Mondhatjuk – jelentette ki Tantau. Folytatták a beszélgetést – Maulenről, az itteni világról, az emberekről. – Hiszen mindnyájunknak megvan a magunk gondja-baja – jegyezte meg jelentőségteljesen Henriette. – Be kell vallanom, hogy bizonyos dolgok nekem sem tetszenek itt.
– Tökéletesen egyetértek magával – biztosította Tantau. De Budzuhn egyenesen rákérdezett: – Tulajdonképpen mi az, ami nem tetszik magának? – Hát csak aggódom kissé… lehet, hogy alaptalanul, de lehet, hogy nem. Hiányolom Eis urat. – Melyik minőségben? – kérdezte szelíden Tantau. – Mint nemzetiszocialista vagy mint nő? – Tudnia kell, hogy bennünket nagyon is személyes kapcsolat fűz össze. – Tudnom kell? Ha így gondolja, nagyon szívesen tudomásul veszem! Tehát miről van szó egészen pontosan? Henriette csak egy pillanatig habozott. Aztán kijelentette: – A menyasszonya vagyok. – Nagyszerű – mondta Tantau, és összehúzódott, mint egy sündisznó. – Eis úr tehát nős ember és ugyanakkor vőlegény is? Fogadja szerencsekívánataimat! – És mióta? – érdeklődött Budzuhn. – Az nem számít – jelentette ki Henriette. – Csak kissé különösnek találom, hogy Eis úr hirtelen eltűnt. – Ilyesmi előfordul – mondta Budzuhn. – De nem nálam, és nem Eis úrnál! – tiltakozott Henriette. – Ezt vegye tudomásul. Ez nyomban meg is történt, elég volt az a pillantás, amit Tantau Budzuhnra vetett. Mindketten szinte ájtatosan lesték a lány szavát. Henriette megnyugodva folytatta: – Eis úr közölte volna velem, ha az a szándéka, hogy elutazzék… ez nem is kétséges. De különösen nyugtalan csak azóta vagyok, amióta ott jártam a házában. Valami bizalmatlanság fogott el, ahogy azt az asszonyt megláttam. Csak úgy, ösztönösen. – Az ösztönök – mondta Tantau – Budzuhn kollégám területére tartoznak. Ő bizonyára szívesen foglalkozik ezzel a kérdéssel. Budzuhn kerekre tágult szemmel meredt Tantaura. Azután bánatosan azt kérdezte: – Nem akar magával vinni Maternához? – Magának itt van dolga – döntötte el a dolgot Tantau, és elégedetten dörzsölte össze a kezét. – Kedves Budzuhn, én magát a mi tisztelt Henriette Himmlerünk rendelkezésére bocsátom. Jó munkát. * Heinrich Tantau kisétált a Materna-portára. A házbeliek már messziről észrevették. Materna személyesen tárta ki előtte a kaput. – Hozta Isten! Tantau mintha habozott volna, hogy belépjen-e az udvarba. – Csak ne legyen túlságosan nagyvonalú. Még kizárhat a házából, ha egész csomó házkutatási parancsot tudok is felmutatni. Hiszen elég, ha ráírom a nevét az egyikre. – És miért nem ezt a megoldást választotta, Tantau úr? – Mondjuk, hogy nem szeretek írni. – Csak nézzen körül nyugodt lélekkel. Egész házam a rendelkezésére áll… még segítek is. – Ejnye, de biztosnak érzi magát a dolgában. Pedig nem jól teszi, higgye el. Hiába gondolja, hogy
minden lehetséges nyomot eltüntetett és megsemmisített… hiszen mikroszkóp, spektrálanalízis, ujjlenyomat-rögzítés, mindenféle vegyi reakció és számos savpróba létezik a világon. – De azért emberek is vannak, ugye?
– És ön úgy gondolja, hogy azok az emberek nem tökéletesek, mindegyiknek megvan a maga gyengéje, a maga érzései. Persze, kétségtelen. De vajon nem lett-e az ember hiánycikk ebben a világban? – Maga tudja, mit tesz, Tantau úr… és ez nekem egyelőre elég. Materna bekísérte a vendégét – nem volt véletlen, hogy a konyhán keresztül. Hannelore és Sabine félreérthetetlen rokonszenvvel üdvözölték a főfelügyelőt. Már első látogatásakor felismerték, mennyire hasonlít ez az ember Maternához… és ettől mindjárt megkedvelték. – A zöld korsót – rendelkezett Materna. Azután bevezette vendégét a szobájába, és megvárta, míg Tantau, aki fáradtnak látszott, elhelyezkedik. Hosszú percekig hallgattak. – Tegyük fel – szólalt meg végül bizonytalan hangon Tantau –, hogy csakugyan megtartom itt a házkutatást. Mit gondol, mit találnék? – Úgy gondolom, benzint… az aratógéphez használjuk. Tudja, én igen haladó szellemű gazda vagyok, ahogy mondani szokták. Aztán fegyvert is találhatna nálam, lőszert, puskaport… olykor hódolok a vadászszenvedélyemnek, irtom a ragadozókat, és segítek a halálosan beteg állatoknak, hogy fájdalom nélkül mondhassanak búcsút ennek az árnyékvilágnak. – Tudom… maga a legjobb vadászok közé tartozik az egész környéken. – Nem nagy dolog… nyugodt kéz, biztos szem kell csak hozzá. Vagyis egészséges szervezet… azt pedig mindenki elérheti, aki megfelelő életmódot folytat. – Én mégsem látok rá elegendő okot, hogy irigyeljem magát, Materna úr – mondta tűnődve és bánatosan Tantau. – Attól tartok; sokkal többet is találhatnék… tán még egy sebesültet is. Vagy tévedek? Higgye el, szívesen tévednék ebben. – Sebesült nincs nálunk, csak egy sérült – helyesbített Materna. Számított erre a kérdésre. – Az egyik emberem… egy külföldi munkás. Sajnálatos baleset történt. Kíván részleteket? – Még nem – mondta Tantau és csippentett a szemével –, és talán egyáltalán nem. Hiszen úgy gondolom, a lényeget már tudom. Annak a külföldi munkásnak a kezelőorvosa doktor Bachus, s az iratait a körzeti mezőgazdasági, erdészeti és halászati megbízottól kapták. Ugyebár? – Úgy van, a fiamtól. – Persze, kifogástalan iratok. – Úgy van. Akarja látni? És doktor Bachus is hajlandó bármilyen felvilágosítással szolgálni. Tantau úr hamarosan kénytelen lesz elismerni, hogy minden fáradozása hasztalan. Az időpont, a látlelet, a jelentés a rendőrőrsnek… minden szabályos. – Hát ennek örülök… mármint maga miatt. És azt gondolom, erre most ihatnánk egyet. Szüksége lesz egy kis szíverősítőre, Materna úr… mert a java még csak most következik. Materna megtöltötte a poharakat – a keze nyugodt volt, pedig észrevette, hogy Tantau minden mozdulatát figyeli. Fölemelték a poharakat, de nem koccintottak. Azért így is élvezték az italt. Utána megszólalt Tantau: – Hosszan elgondolkodtam magáról. – És mi az eredmény? – Azt még magam sem tudom, Materna úr… még csak ezután fog kiderülni. Most mindjárt. Nincs már időm ugyanis, hogy bújócskát játsszam… végre eredményt kell felmutatnom. És azt gondolom, ebben Materna uram segítségemre lehet. – Szívesen. Csak mondja meg, hogyan és mint képzeli el a dolgot. Miért ne egyezhetnénk meg. Szóval… milyen lehetőségeket kínál? – Kétféle lehetőség van. Az egyik: letartóztatom magát, Jablonskit, doktor Bachust és Klinger
doktort. Alapos gyanú forog fenn, bizonyítékokat majd találunk… egyszerűen bekerítem a birtokát,
átfésülök mindent, s az egészet vakondtúrássá változtatom. Csak ne nézzen rám olyan hitetlenkedve. – Nos, jól van. És mi volna a másik lehetőség? – Maradjunk még egy kicsit az elsőnél. A pártház fölrobbantása zseniális sakkhúzás volt. Az alibije valósággal klasszikus… túl szép, semhogy igaz lehetne, de meg kell adni: megrendíthetetlen. Az a hét töltényhüvely, amit először találtunk, nem mond semmit, most megtaláltuk a nyolcadikat a maga földjén, igaz, az sem sokkal több újabb szépséghibánál. Hanem azért elkövetett egy döntő hibát, Materna uram… és ez olyan balfogás volt, amit nem tételeztem volna fel magáról. – Mire gondol, felügyelő úr? – Bizonyára nem tudott ellenállni a kísértésnek… persze, érthető. Az ilyesmi mindig megesik… de a maga esetében azt kell mondanom: sajnálatos, hogy megtörtént. Mert egyébként, kedves Materna uram, kitűnő munkát végzett… akárki nem is tudná magára bizonyítani. Én viszont egy csöppet se vagyok erre büszke, egyszerűen csak leszögezem. – Mire gondol, miféle hibát tudna rám bizonyítani? – Nézze csak… a döntő hiba Schlaguweit volt! Nyilván két legyet akart ütni egy csapásra… a pártház egymagában nem volt elég. Csakhogy éppen Schlaguweit holtteste miatt vált ez az egész ügy veszedelmessé a maga számára és mindazok számára, akik maga mögött állnak. Schlaguweitet ugyanis telefonon hívták oda. Azt pedig nem tehette valamelyik idegen partizán- vagy szabotőrcsoport, hanem csakis olyan ember, aki nagyon is jól ismeri a helyi viszonyokat. Egyetért ezzel? Materna körülményesen felállt. Pillantást se vetett Tantaura, odament a faliszekrényhez, kivette a szivarosdobozt, és a felügyelő elé tartotta. Tantau a doboz fölé hajolt, gondosan kiválasztott egy szivart, rágyújtott, értő módon megszívta, és mintegy megkönnyebbülten kifújta a füstöt. Alfons Materna visszaült a helyére. – És mi volna a második lehetőség, amiről beszélt? – Igen egyszerű – felelte Tantau. – Ezentúl együtt dolgozunk. * – Segítened kell – kérte Christine Fackler őrmestert, aki szokása szerint megint le akarta rohanni. – Persze hogy segítek – biztosította Fackler, miközben a hálószoba felé tuszkolta az asszonyt. – Majd később. Utána. – Megpróbálta az ágyhoz vonszolni Christinét. – De büdös van itt – állapította meg közben. – A pontyoktól, kint vannak a konyhában. – Jól van, no nem baj! – Fackler a vállát vonogatta. Már régen lemondott a kényeskedésről. – Hallod-e, Christine, most mit kéreted magad? – Történt valami… – Majd mindjárt történik még valami! – mondta a férfi, az ágyra dobta Christinét, és megtette az előkészületeket, hogy rávesse magát. De Christine oldalra fordult: igaz, hogy közben kigombolta a pongyoláját, és ezt a férfi az engedékenység jelének tekintette. – Na, gyere már! – kiáltotta. – De utána segítesz, ugye – kérlelte Christine. – Hogyne, de mennyire – mondta Fackler, látván, hogy az asszony még mindig habozik. Ezúttal valami különös vonzerő áradt Christinéből, de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Facklert azonban hamarosan mélységes csalódás érte. Pedig ő annyira igyekezett, de hasztalan: Christine úgy feküdt ott, akár egy fadarab, összeszorította a fogát, és a keze szinte élettelenül hevert a takarón.
– Tulajdonképpen mi bajod? Mi az úristen van veled? – Most segítesz, ugye? – Christine a férfi fölé hajolt, úgy nézett rá. – Olyan a szemed, mintha megzavarodtál volna – állapította meg csodálkozva Fackler. – Beteg vagy? – Csak azt tudom, hogy segítened kell – hadarta Christine, elcsukló hangon. – Muszáj! – Nekem semmit se muszáj! – jegyezte meg az őrmester, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal rendbe hozta az öltözékét. Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? – A te pisztolyod volt, azzal csináltam! – Az én pisztolyom? Nekem több pisztolyom is van! – De az egyiket néhány nappal ezelőtt ideadtad. – Te vetted el tőlem! Egy veszett kutyát akartál agyonlőni. – Azt… agyon is lőttem! – Na, jól van! – Fackler egyre türelmetlenebb lett, szeretett volna már kívül lenni. Ez a szag… – ez a halszag… már szörnyen zavarta. – De most sietek – mondta. – Segítened kell! El kell tüntetnem innen! Hallod?! – Azt a veszett kutyát?! – kérdezte most már felháborodva Fackler. – Hát mi vagyok én, sintér? Keress magadnak valaki mást! Christine zokogni kezdett, feljajdult, karját a férfi felé nyújtotta. – Ott van az ágy alatt. – Hol? – kérdezte zavartan Fackler. – Az ágy alatt… amin szeretkeztünk… amin megígérted, hogy segíteni fogsz… hát segíts! Istenem, segíts hát! – kiáltotta éles hangon. De utána alig lehetett hallani a szavát: – A te pisztolyod volt. Te adtad nekem… hogy megöljem. Fackler csak állt tátott szájjal, aztán térdre ereszkedett, meggörnyedt, és az ágyhoz kúszott: alánézett néhány másodpercig. És ekkor újra mozdulatlanná vált. Utána felpattant, mint valami parafadugó, amely a víz mélyéről a felszínre szökik. – Ehhez semmi közöm! – tört ki belőle a kiáltás. Sarkon fordult, rohant kifelé, nekiütközött az ajtónak, feltépte, be se csukta egyiket sem, eltűnt. A sapkáját és a derékszíját ott felejtette. Christine csak ült tovább az ágyán, amely alatt Eis holtteste feküdt. Lábát szétvetve, előregörnyedve kuporgott az ágy szélén, haja arcába hullott, így ült hosszú percekig, megkövülten. Csak ziháló lélegzete hallatszott. Egyszerre ütemes kopogást hallott, felugrott. Egy ismeretlen férfit pillantott meg az ajtóban… egy húskolosszust. Kövér arcából türelmes birkatekintet nézett rá. – A nevem Budzuhn – mondta a kövér ember, és kissé meghajolt. – Bocsásson meg, hogy egyszerűen betörtem ide, és mindjárt a hálószobájába… de nyitva találtam minden ajtót. Nem helyes, ilyen hidegben. – Menjen innen! – kiáltotta látható erőfeszítéssel Christine. – Ne haragudjon… hiszen csak most jöttem. – Budzuhn árgus tekintettel közeledett az asszonyhoz; mindjárt látta, hogy valami nincs rendben nála, látta, hogy komoly baj van. Lehúzta az ágyról a takarót, és Christine vállára borította, az asszony összerezzent az érintésétől, és remegni kezdett. – Csakugyan nagyon hideg van itt. Miért nyitotta ki az összes ajtót? Szellőztetni akart? Budzuhn felügyelő minden hátsó gondolat nélkül tette fel ezt a kérdést. De utána hirtelen fölkapta a fejét, és szaglászni kezdett, mint a kutya, amikor szimatot kap.
– Valóban rossz itt a levegő – jegyezte meg. – De mért nem az ablakot nyitotta ki?
– Menjen már el innen! – mondta kétségbeesetten Christine. Budzuhn oda se figyelt – hirtelen derengeni kezdett benne, miféle szagot is érez. Ismerte a felbomlás első jelét: ezt az édeskés, undorító szagot. Orra – nemhiába dicsérte oly sokszor elragadtatva Tantau – megbízható műszernek bizonyult. – Engedje meg, Eisné asszony – szólalt meg rendkívül udvarias hangon –, hogy megkérjem, üljön máshova. Talán erre a székre. Maga Eisné, ugye? Választ nem kapott, de ellenállásra sem talált, amikor óvatosan megfogta Christine vállát, fölsegítette, és a székre ültette. Christine olyan volt, mint egy próbababa. – Szörnyű ez az élet, ugye? – kérdezte Budzuhn együttérzően. Azután megragadta az ágy hátsó lábát, fölemelte, oldalra fordította, majd a földre tette. Azt látta, amire számított – és ez a látvány, sokévi tapasztalata ellenére is, szörnyű hatást keltett benne. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy nem minden holttest volt egyforma – csak abban, hogy valamennyi szánalmasan kicsinek látszott. Nincs két ember, aki ugyanazzal a halállal halna meg, még ha ugyanaz a járvány pusztította is el őket – az elszíneződések, és foltok különböző mintákat rajzolnak rájuk. Kivált az erőszakos halál nem pontosan azonos, még ha ugyanaz a tettes, ugyanazzal a fegyverrel követte is el. Budzuhn ezúttal egy körülbelül 185 centiméter magas, erőteljes testalkatú, mintegy negyvenöt esztendős, ránctalan arcú, sötétszőke férfit látott maga előtt. Mellkasát és hasát sárgásfehér peremű, alvadt vérfoltok borították – kétségtelenül lőtt sebből származtak. Ennek a férfinak a kilétét nem volt nehéz megállapítania: elsőrangú anyagból készült pompás, aranybarna egyenruhát viselt – Budzuhn azonnal felismerte a mauleni pártvezetőt. Eugen Eist. – Öltözzék fel, kérem – fordult Christinéhez. – Jó melegen, ha megengedi, hogy tanácsot adjak. Kabátot is hozzon magával. Itt nem maradhat. Lezárjuk a házat. A többit majd meglátjuk… egyelőre jöjjön velem. * A hír, hogy Eugen Eist holtan találták tulajdon ágya alatt, futótűzként terjedt a faluban, izgatottan pletykázó asszonyok, suttogva beszélgető férfiak, rémülten képzelődő gyerekek adták szájról szájra. Senki sem tudta pontosan, hogy milyen forrásból táplálkozott a feltevések, kijelentések, gyanúsítások özöne. Budzuhn csak azt a kollégáját tájékoztatta valamelyest, akit Tantauhoz menesztett, de a hírnök útközben többször is pihenőt tartott. No, meg előzőleg Fackler, akit igencsak gyötört a szomjúság, berontott a kocsmába, és mindenféle homályos célzásokat tett – miközben egyre csak azt hajtogatta: – Nekem semmi közöm hozzá! Ám a legárulkodóbb mégiscsak az volt, hogy Christinét csendőri felügyelettel a jelenleg pártházul szolgáló polgármesteri hivatal egyik szobájában őrizték. Igaz, Budzuhn felügyelő kijelentette: – Figyelmeztetek mindenkit: az elhamarkodott gyanúsítás törvényileg büntetendő. Szinte kétségbeesetten várta már, hogy Tantau megjelenjék, de az nem sietett. Budzuhn gyanította – és nem is alaptalanul –, hogy Tantaunak megvan rá az oka, hogy nem siet. Amadeus Neuber lehajtotta a fejét, amikor hírét vette Eis halálának. Nem utolsósorban azért, hogy örömét leplezze. Hangjában azonban nemes fájdalom csengett. – Micsoda vég! – kiáltott fel. Később, amint egyedül maradt, hozzátette: – Végre, csakhogy itt tartunk! – Hiszen így ő lett a mauleni pártvezető!
A pap rendkívüli istentiszteletet tartott, hogy imádkozhasson az elhunyt lelkiüdvéért. Ennél okosabbat nem is tehetett volna. Hiszen most, annyi ínséges esztendő után, joggal számíthatott telt házra. – Állami temetést neki! – jelentette ki Kurt Stampe. – Ezt a temetést csak az SA rendezheti!
– Meg vagyok rendülve! – jelentette ki fennhangon a polgármester. Eis halála megóvta attól, hogy elveszítse a hivatalát, tehát hálás volt neki. – Isten ujja – mondta Ignaz Uschkurat, és megsimogatta egyik tehenét, amely feszes tőggyel állt előtte. – Mindnyájunknak meg kell halni. De hogy így kellett elmennie… ki gondolta volna? Igaz, minden jel erre mutatott. Nem kellett volna nevetnie, mikor Grienspanról beszéltem neki. Akinek nincs füle a hallásra, annak saját bőrén kell tapasztalnia a rosszat. Már csak ilyen az élet! Az asszonyok, akár a varjúcsapat, röpködve, károgva, óbégatva dugták össze a fejüket – csak úgy ömlött belőlük a szó: Eis öngyilkos lett; a felesége ölte meg Facklerrel vagy azzal a hadifogollyal vagy tán éppen Maternával együtt. További vélemények: megérdemelte: nem ezt érdemelte; véletlen volt, nem volt véletlen, szenvedély, politika, féltékenység vagy éppen isteni rendelés játszott közre. Miután mindezt meghányták-vetették, izgatottan széjjelrebbentek. Eugen Eist senki nem siratta meg. Henriette Himmler sem. Tiltotta a német rend és fegyelem, márpedig ő ennek feltétlen híve volt. Bátran fogadta a szörnyű hírt, szálegyenesen, emelt fővel, a távolba révedő tekintettel. – Nem halt meg hiába! – mindössze ennyit szólt, és csak jóval később vetette magát az ágyára. A türelmesen várakozó Budzuhn végre megkapta Tantau üzenetét. Kollégája, akit odaküldött, szó szerint adta át: „Intézze el ezt az ügyet az egyedül helyes módon!” – Vajon hogy érti ezt? – töprengett Budzuhn. * – Csak szép sorjában, egymás után – mondta Tantau, miközben aszpikos angolnát evett a Maternaportán. Materna csodálkozva szemlélte a főfelügyelőt, aki hatalmas porciókat tömött magába. – Nem mintha sajnálnám a főfelügyelő úrtól… de nem gondolja, hogy most fontosabb dolga is lenne? – Nem gondolom – biztosította teli szájjal Tantau. – Eis meghalt. – Hát aztán? Van valami kifogása ellene? Magának aligha lehet, Materna uram. Akkor meg… örüljön neki! Kaphatnék még egy darabot abból a friss kenyérből? – Biztosítanunk kell magunkat. – Előbb lakjunk jól. Hogyan is mondta, Materna barátom? „Tele bendő – életerő!” Igen találó mondás. Tantau kiszólt a lányokért a konyhába. Hannelore és Sabine készséggel megjelent. Tantau almát rendelt túróval és csokoládéval megszórva, melegen. A lányok nevetve biztosították, hogy tüstént teljesítik a kívánságát. Amint sietős léptekkel kimentek, Tantau lassan, tempósan megszólalt: – Ne hamarkodjon el semmit, Materna barátom. Egyelőre ne is gondoljon Eisre, csak énrám. Mert nekem szállítanom kell… Ha nem magát és Jacobot, akkor kit? – Csak nem azt várja tőlem, hogy kiszolgáltassak valakit? – Dehogy. A maga küzdőtársai biztonságban vannak, azt hiszem. Éppen ezért nem eshet nehezére,
hogy bizonyos adatokat közöljön velem… létszám, fegyverek, módszer és így tovább. Ezzel senkinek nem árt, nekem viszont használ. A következő félórában gondosan összeállították az anyagot – rendkívül meggyőző, ám végső soron tökéletesen haszontalan bizonyítási anyagot gyűjtöttek össze. Tantau elismerően megjegyezte: – Határozottan tekintélyes… noha nem egyéb buboréknál. – Elég lesz – vélekedett Materna. – Kivált most, amikor azzal is számolhatunk, hogy már nem olyan általános a totális végső győzelembe vetett hit. Akiben az értelem csak egyetlen szikrája is él,
annak éreznie kell, hogy hajnalodik. – Talán rólam beszél? – kérdezte mosolyogva Tantau. – Nem. – De hát kinek tart engem? – A barátomnak. – Köszönöm – mondta a felügyelő. – Ha így van, bizonyára kérhetek még egy adag angolnát. Materna ámulva nézte Tantaut. Közben lassan megtelt a szoba. Először Jablonski jelent meg, egy pillanatra meghökkent, de aztán szótlanul maga is falatozni kezdett. Aztán belépett Peter Bachus és Konrad Klinger. Letelepedtek ők is az asztalhoz, de úgy látszott, nincs valami különös étvágyuk, tisztelettel vegyes bámulattal szemlélték Tantaut. A főfelügyelő előhalászta zsebóráját, megtörölte a száját, és így szólt: – Alfons Materna meg én barátok vagyunk. Ha valaki előtt nem volna elég világos, úgy is mondhatom: munkatársak. – Tehát magunk között vagyunk – erősítette meg Materna. – Minden korlátozás nélkül? – érdeklődött Jacob. Materna bólintott, aztán kijelentette: – Majd később megmondom az okát, ha ugyan szükség lesz még rá. Most arról beszéljünk, ami a legfontosabb. Hogy van a sebesültünk, Peter? – Beszállíthatjuk a lötzeni kórházba. A szükséges iratok elő vannak készítve. Az életveszély elmúlt, három-négy hét múlva ismét talpra áll. – A látleleten semmiképpen se lehet november tizedike és huszadika közötti dátum – mondta Tantau. – Erről gondoskodtam – biztosította Peter Bachus. – Most már azt sem lehet cáfolhatatlanul bebizonyítani, hogy lőtt sebről van szó. Bárki elhiszi, hogy valami hegyes tárgy sebezte meg, amely nem egészen egy centiméternyi mélyre hatolt, így tehát egyszerű mezőgazdasági balesetről van szó, amit több tanú is igazolhat. – Rendben van – mondta Tantau. – Semmi egyéb? – Én mint jogi tanácsadó, Eis özvegyét veszem gondjaimba – jelentkezett Konrad. – Ez Materna úr utasítása, és szívesen vállalom. – Meg ne feledkezzék közben Budzuhnról – ajánlotta Tantau. – A felügyelő kitűnően érti a mesterségét. És minél jobban elfoglalja az Eis-ügy, annál biztosabb, hogy nem üti az orrát az olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rá. – Erről gondoskodom – mondta Konrad. – Azt hiszem, már elébe is vágtam a dolognak. Úgy látom, Budzuhnnak meggyőződése, hogy ez az ügy napnál világosabb… szerinte csakis Christine Eis lehet a tettes. Csakhogy én azt tanácsoltam Christinének, hogy egyelőre ne tegyen vallomást, ne feleljen semmiféle kérdésre, vagyis hallgasson. Ő pedig nemcsak hogy hajlandó erre… másra egyelőre nem is képes. Tökéletesen zavartnak látszik. Ki gondolta volna erről a nagydarab, erős
nőszemélyről? – Ez manapság kortünet – vélekedett Materna. – Igen sok a zavarodott… vagy háborodott ember. Mint Uschkurat is, pedig az valamikor fákat tudott kicsavarni tövestül. Vagy Pillich, a polgármester, aki régen minden lovat be tudott törni… most meg reszket a félelemtől. Azt hiszem, még maga Neuber sem olyan boldog, hogy végre pártvezető lehet. – Egy biztos, hogy ennek a Budzuhnnak aligha lesz komoly bizonyítéka, ha Christine hallgat. – Ez nem elég – jelentette ki határozottan Tantau. – Budzuhnt nem szabad lebecsülnünk… bármilyen sajnálatos, be kell vallanom, hogy tőlem is tanult egyet s mást. Tehát hatásosabb módon kellene a figyelmét elterelni. Erre elsősorban Fackler őrmester látszik alkalmasnak… hiszen az ő pisztolyával lőtték agyon Eist.
– Hálás köszönet a felvilágosításért – mondta Konrad. – Arról se feledkezzék meg, hogy az a szökött francia hadifogoly, az az Ambal is gyanús lehet. Hogy nem elérhető, ez még nagyobb lehetőséget biztosít a védelemnek. Vagy fölmerülhetnek bizonyos aggályok ezzel kapcsolatban? Jacob a fejét rázta. – Ambal biztonságban van… gondoskodtam róla. – Kitűnő – mondta bizakodóan Konrad –, így aztán elég sokáig elhúzhatjuk a bírósági tárgyalást. – Csakhogy sok ám az olyan bíró – figyelmeztette Tantau –, aki egykettőre kimondja a halálos ítéletet. Kivált ebben az esetben; hiszen itt nemcsak egy férjet tettek el láb alól – egy, pártvezetőt is. Márpedig az ilyen esetben nincs haladék… egyetlen lehetőség kivételével. Még ma is érvényben van egy törvény, amely szerint a terhes nő halálos ítéletének végrehajtását el kell halasztani, amíg a gyerek négyhetes korát el nem éri. – Akkor Christine Eis terhes – mondta Peter –, ezt én mint orvos igazolom, így azután megússza a dolgot. Végtére is itt, Kelet-Poroszországban már csak hetek kérdése a végső győzelem. – Talán csak napoké! – jegyezte meg Materna. – Én éppen ezért azonnal fedezékbe vonulok. – Tantau bánatosan nézett végig a jelenlevőkön. – Még azt a veszélyt is vállalom, hogy esetleg nem táplálkozhatom kielégítő módon. El kell tűnnöm Maulenből, hogy bizonyos nyomokat eltüntessek. Mi persze ezentúl is kapcsolatban maradunk… amíg lehet. – Örülök, hogy megismertem, főfelügyelő úr – mondta Alfons Materna. – Segítségünkre volt, hogy néhány ember életét meghosszabbíthassuk. – De vajon meddig, Materna barátom? * Ignaz Uschkurat beállított a Materna-portára. Nem sírt, csak azt kérdezte: – Te is azt hiszed, Alfons, hogy kísérteteket látok? – Nem is lenne olyan nagy csoda… a mai világban – jelentette ki Materna. – Hiszed-e, hogy láttam Siegfried Grienspant? Istenemre mondom: láttam! – jelentette ki Uschkurat ünnepélyesen, mintha mérhetetlenül fontos ügyben tenne vallomást. – Ott állt előttem… a holdfényben… egészen tisztán láttam… talán el is értem volna, ha kinyújtom a karomat… Hiszel nekem? – Hiszek – felelte Materna. – Akkor jó – mondta Uschkurat, mint aki súlyos tehertől szabadult meg. – Akkor én a te embered vagyok! Csak mondd meg, mit csináljak. Hajlandó vagyok bármire… amit jónak tartasz. – Jól van – mondta Materna.
Nemsokára megjelent Pillich, a polgármester, úgy kullogott oda, akár a megvert kutya, és mélyen meghajolt Materna előtt. – Mi a véleménye, Materna úr, mit tegyek most? – Amit eddig, Pillich… behúzza a farkát, hegyezi a fülét, és hétrét görnyed, ha valamelyik följebbvalója összevonja a szemöldökét. – Engem félreismertek, Materna úr! Én mindent csak a szülőföldünkért, a népünkért tettem! – Akkor mi ketten nem egyformán gondolkodunk erről. – Ez lehetett a baj, Materna úr! Én ezt most igazán… őszintén sajnálom. És nemcsak én vagyok így a faluban. Bembennek, Sombray, Perduhn és még sokan belátják, hogy tévedtek… Romeike már régen fölismerte. És úgy véljük, hogy most össze kell állnunk. Meg akarjuk tanácskozni a dolgot Materna úrral. – Nem látom semmi értelmét – mondta Materna –, hogy egy csomó szarházival tanácskozzam. Pillich lenyelte a sértést, és kérlelőre fogta a dolgot:
– Akkor mondja meg, mi most a teendő… mindenben megfogadjuk a tanácsát. Engedelmeskedni fogunk! Nemsokára Amadeus Neuber is megjelent, de ő csak a kapuig merészkedett. Materna megengedte neki, hogy ott, az erős hófúvásban előadja kívánságát. – Az a sok, sajnálatos félreértés, ami köztünk volt… – kezdte a látogató, aki nemcsak a hidegtől reszketett. – Fogja rövidre – tanácsolta Materna. – Nem mintha a megfázástól félteném… felőlem nyugodtan megfázhat… De nincs sok időm. – Nekem mondja ezt? Hát melyikünknek van még ideje? Hiszen már csak néhány perc, és éjfélt üt az óra! – Közismert tény ez, Neuber… már a Vezére is megállapította. – Nekem már rég nem a Vezérem az az ember! – kiáltotta színpadias hangon Neuber. – És ezt ő is tudja? De hát akkor hogyan lehetséges – ha ugyan jók az értesüléseim –, hogy most maga a mauleni pártvezető? – Csak azért, hogy a legrosszabbat elhárítsam a közösség feje fölül. Csak azt akarom megakadályozni, hogy valamelyik utolsó percig kitartó tökkelütött fanatikus vegye át a parancsnokságot. Sok mindent a szememre vethet, Materna úr, nem bánom… de egyvalamit magának is el kell ismernie: Én nem vagyok hülye. Én tudom, mi történik. – Miért, maga szerint mi történik? – Nézze, én tudok olvasni az újságból, és érteni a rádióból, és azt is el tudom képzelni, amit a hírek elhallgatnak… no, meg a párton belül is látok mindent. Egy szó, mint száz, az oroszok közvetlenül Kelet-Poroszország határánál állnak. És gyújtogatnak, gyilkolnak, megerőszakolják a nőket! – És még rólunk, nemeslelkű nagynémetekről terjesztettek ilyesmiket. Mikor mi mindig lovagiasan harcoltunk… soha másként. Még ha milliószám égtek is el a kemencékben az emberek. – Nem akarok vitatkozni magával, Materna úr. Most a mieinkről van szó, a gyerekeinkről, elsősorban azokról… a gyerekeket biztonságba kell helyeznünk. – Megsértenénk a legfelsőbb vezetőség irányvonalát – állapította meg Materna –, azért pedig halálbüntetés jár. Vállalja a kockázatot? Most… percekkel a befejezés előtt? – Hiszen ezért jöttem… az édes apróságok kedvéért! Meg kell kockáztatnunk. De csak akkor sikerülhet, ha mindnyájan összetartunk. És ebbe maga is beletartozik, Materna úr… elsősorban maga… a befolyása, a lehetőségei, a kapcsolatai. Tudom, nem marad ki belőle… ha gyerekekről
meg asszonyokról van szó. Mert maga igazi mazuri ember. Maga egyszemélyben egész Mazuria! – Hát rendben van… ha így gondolja, szívesen megteszem magam is, ami kötelességem. Ezzel előrehajolt, és villámgyors mozdulattal előbb a jobb, majd a bal kezével Neuber képébe sújtott. – Így – szólalt meg utána –, egy kicsit megkönnyebbültem… most már valamelyest értelmesen beszélhetünk egymással. * És most következzék Alfons Materna búcsúbeszéde. Elmondotta a barátainak, Maulen végnapjai idején: – Barátaim, mi az, amit mi hazánknak nevezünk? Sokat töprengtem már ezen, de pontosan nem tudom megmagyarázni. Azért megpróbálom. Egy régi mondás csábít erre, olyan régi, akár maga az emberiség… És ez a mondás így hangzik: Senki sem érdemes arra, hogy az Édenkertben élje le az életét. Életünk első négy-öt esztendejében úgy érezzük, mintha ködfátyol burkolná be a világot. Megfoganunk anyánk méhében, és megszületünk, s eleinte nincs egyéb dolgunk, csak hogy éljünk.
Hol és hogyan élünk, nem tudjuk még ezekben az első, gyámoltalan években. Nagy nehezen kezdjük csak fölismerni és első emlékként magunkba fogadni a részleteket: egy gondterhelt asszonyi mosolyt – az anyánk mosolyát; apánk követelő jóságát; egy hozzánk törleszkedő kutya örvendező, forró leheletét; egy fa kemény és merev körvonalait, amelyhez valaki odatámaszt bennünket; és fölötte az égboltot, amely előbb még súlyos volt és szürke, akár az ólom, aztán meg kékessé szelídül, mint a galamb szárnya. Úgy gondolom, ezekből az első ködös benyomásokból alakul ki bennünk az az érzés is, amit hazaszeretetnek nevezünk. Csakhogy maga a haza, amelynek – anélkül hogy akarnánk, hogy tudnánk róla, hogy magunk választanánk – részei lettünk, ettől még nem lesz a miénk. Talán sohasem lesz a miénk. De mi már sejteni kezdjük, mi a haza, és talán áhítozunk is utána. Első határozott emlékem Maulenről, a szülőfalumról a félelem. Még ma is gyötrő élességgel látom magam előtt a homokkupacot, amelyből várat akartam építeni. De a homokot nem tudtam kiformálni… szétpergett a kezem között. Én meg gyermekes daccal, vádló és egyben kihívó mozdattal fölhajítottam lapátomat az ég felé. És az égbolt hirtelen megrepedt fölöttem, lángot vetett, és lobogó tüzet okádott. Így kezdődik emlékeim lánca, egy villámcsapással. A világ, amelyben, mint egy álomban, bódultan él az ember, egyszerre formát kezd ölteni. Színe és szaga lesz mindennek; meg lehet fogni, ízlelni, hallani. És így járunk azzal is, amit a hazáról való sejtelemnek nevezünk. Még ma is hallom, mint egykor gyermekkoromban, apám nevetését. Eleinte arra gondoltam: nevet, boldog, ez jó. Azután elkövetkezett az idő, amikor azon tűnődtem: Miért nevet… van rá oka? Ma pedig, irigykedve és csodálattal eltelve mondom: istenem, hogy tudott nevetni! Senki nem szállhat szembe a természet kegyetlen, parancsoló vagy kényszerítő hatalmával. Soha nem tudtam kivonni magam ennek az országnak – a hazámnak – a varázsa alól. Minden aratást ajándékként fogadtam. És a jószág, mely köztünk élt, számomra nem igavonó barom volt, amelyet az eke és a kocsi elé lehet fogni, nem tejet, hűst és bőrt szolgáltató haszonlény. Aki valaha is érezte a nyakán egy ló puha orrát, aki megpillantotta a végtelen türelmet egy tehén tekintetében, aki olyan szerencsés, hogy tapasztalhatta a kutya halálig tartó hűségét, az jobban érti ezt. Az összhang, amely a tájhoz s az állatokhoz fűz bennünket, elválaszthatatlanul hozzátartozik ahhoz, amit hazának nevezünk. Mi itt, Kelet-Poroszországban; Mazuriában, Maulenben olyan földön élünk, amelyről azt
mondják: véráztatta föld! Csakhogy a földnek minden része – a történelem ezt bizonyítja – mérhetetlen sok vért tud elnyelni… anélkül hogy terméketlenné válna. Mert a vér nem szükséges trágya a földnek. És a vér mint legenda, mint mítosz, mint a hősi áldozat jelképe… gyakran halálos méreg a szívnek és az agynak. Mert mindig akadnak néhányan, akik arra törekednek, hogy a gyilkolásnak legalább egyik fajtáját, a megsemmisítésnek legalább egyik módját értelmesnek kiáltsák ki. Sőt, lehetőleg tiszteletet érdemlőnek. Ezeknek a halál már csak szemétdomb, amelyen dicsőségük fog kivirágozni. Ezért van az, hogy számomra elsősorban nem a véráztatta földet, a történelem erőszakos tetteinek színhelyét jelenti a haza. Nem véletlen, hogy nálunk szinte ünnepnek tekintik az olyan halált, amelyben nem volt része a rémületnek, az emberi gonoszságnak. „Milyen szerencsés!” mondogatják olyankor a falu lakói. Vagy ezt hajtogatják: „Milyen, szép, békés élete volt!” Életem során olykor eltűnődtem: hogyan fogadja a halál – amit nem szeretünk, de tiszteletben tartunk –, ha az emberek belekontárkodnak majd a mesterségébe… teszem azt, a bűnözők és háború-csinálók egyre népesebb csoportja. Annyit mindenesetre tudtam: soha nem akarok hősöket látni ezeknek a gyilkosoknak az áldozataiban. Szánalmat ébresztenek, nem büszkeséget. Az ember és a halál viszonya is megváltozott nálunk, mint oly sok más. Ebben az országban a legjobbak évszázadokon keresztül ápolták az egyik legszebb emberi erényt: a megértést mindazok
között, akik ezt a földet benépesítik – akik élni akarnak, és másokat is élni hagynak. Néhány évtizeddel ezelőtt még ebben a faluban is békésen éltek egymás mellett német és lengyel parasztok, protestáns és katolikus földművesek, szláv eredetű tisztviselők és fajtiszta poroszok. Senki meg nem ütközött a mások nyelvén vagy vallásán. A pap lengyel és német nyelven mondta el a prédikációit, három szektariánus és világi prédikátor is maga köré gyűjtötte a mi kis közösségünkben a hívőket, és egyik sem háborgatta a másikat. A mauleniek aligha tudták, mit jelent az a szó, hogy vallási és faji türelem. Ám a legtöbben ösztönösen mégis annak a szellemében éltek. Ez a föld valamikor lengyel terület volt, azután német lovagrendek jelentek meg itt, majd francia hugenották és Salzburg környékéről elűzött hívők: még később brandenburgi fegyencek telepedtek le, akikben állítólag nem tengett túl az állam iránti kötelesség érzülete. Végül rendszeressé vált, hogy ide száműzzék a birodalomból a kényelmetlenné vált tisztviselőket. Egy szó mint száz: igencsak sokat ígérő keverék volt az itteni lakosság! Így aztán a mi falunknak is megvoltak a maga istentelenjei és a maga istenfélő közössége. És soha egyiküknek se jutott eszébe, hogy agyonverjék egymást. A frontharcos- és katona-egyesületekért sokan lelkesedtek, de szép számmal akadtak olyanok is, akik csak mulattak ezen – már csak ezért sem fenyegette Maulent az a veszély, hogy a meggyőződések csatatere legyen. Részegesek és kurva-pecérek, jámbor földművesek és békés méhtenyésztők, félnótások és Kant-rajongók békésen megfértek egymással. Nem könnyű megmondani, mikor kezdett felbomlani ez az egyszerű, természetes életforma. De az kétségtelen, hogy hosszú, bonyolult folyamatról volt szó – gyökerei mélyen a múlt századba nyúlnak. Hanem azt gondolom, hogy a zűrzavar nyitánya mégiscsak az a háború volt, amelyet később világháborúnak neveztünk, még később pedig az első világháborúnak, mivel egy második is következett utána – és ez a pokoli és felfoghatatlan katasztrófa, barbár évszázadunk e fertőzete mindent megsemmisítve ide, Maulenbe is betört. Eleinte csak valami örökké zúgolódó, állhatatosan duzzadó germán öntudat kezdett elterpeszkedni közöttünk. Németország, így mondták, a csatatéren legyőzhetetlen volt, ám orvul tőrt döftek a hátába, leterítették, és titkos, alattomos nemzetközi hatalmak áldozata lett – no, persze csak átmenetileg, ha egyáltalában él még az igazság ezen a Földön! A német embernek tehát – aki őszinte, hű és bátor – engesztelhetetlen és könyörtelen ellenségei támadtak volna. És kiféle, miféle ez az úgynevezett ellenség?
A megzavarodott Németországban – így Maulenben is – sokan elhitték, hogy mindennek a szociáldemokraták, a kommunisták és a szabadkőművesek és a zsidók az okai, annál is készségesebben, mivel nálunk se szabadkőművesek, se kommunisták nem voltak: a szociáldemokratákat Maulenben a tíz ujján összeszámolhatta az ember, zsidó pedig egyetlenegy akadt széles e vidéken – a barátunk, Siegfried Grienspan. Ellene pedig senkinek nem volt kifogása. Ostoba nacionalista tökfej persze nálunk is akadt elég – ám ezekről még jómagam is azt tartottam, hogy meglehetős ártalmatlan, kótyagos népség, akik csak akkor kezdenek komolyan hadakozni, ha amúgy istenigazában rájuk parancsolnak. Igenám, csakhogy pontosan ez történt. Én magam sem ismertem fel idejében, hogy nálunk, Maulenben saját honfitársaink lesznek a képzeletbeli ellenség – mellettünk élő testvéreink. Eleinte bizony elkövettük azt a könnyelműséget, hogy a nácikat amolyan csodabogaraknak véltük. És amikor elharsogták jelszavaikat, mint teszem azt: „Ki nincs velünk, az ellenünk!” – csak nevettünk rajta. Azután eljött az idő, amikor így gondolkodtam: ami történt, elmebeteg bűnözők bandájának a műve, ezek a társadalom perifériáján élő pszichopaták, amilyenek a világ minden táján, minden országban akadnak bizonyos százalékban. Nem ismertem fel, hogy gyorsan terjedő, fertőző kór támadta meg népünket, amelynek halálozási arányszáma szédítő magasságokba emelkedik. Még nem fogtam fel, hogy már hozzáfogtak az elképzelhető legszörnyűbb vétség elkövetéséhez:
embertársaik elpusztítását államfenntartó erénnyé akarják nyilvánítani. Akkor az történt, hogy ezek a vadállatok megölték egyik fiamat. És akkor rémülten döbbentem rá: aki nem tud vagy nem akar ezekkel a szörnyetegekkel együtt élni, azt megfosztják attól a jogától, hogy egyáltalában élhessen. Akkoriban egyre csak azon töprengtem: miért tették? Félnek? Lehetséges. Akkoriban súlyos gondok nehezedtek ránk. A jószág egy pillanatig sem volt biztonságban, örökösen végrehajtók jártak, és mindent lefoglaltak. Vagy talán fenyegetve érezték magukat? Ez is lehetséges. Hiszen a mi keletporosz hazánk mindig is vitatott határvidék volt, és a reménytelenül ostoba patrióták gondoskodtak arról, hogy az első világháború ütötte sebek ne gyógyuljanak be. De ok ez a testvérgyilkosságra? Ma már tudom, hogy a burjánzó gyilkos ösztönöket egyetlen hatásos eszközzel lehet megfékezni – hazánk ősi törvénye szerint: ha farkas tör nyájadra, öld meg. Öljétek meg a farkasokat! – így mondják ezen a vidéken. Hogy a jószág és az emberek élhessenek, hogy értelmesen betölthessék életüket, hogy beteljesedjék művük, ahogy az elhaltakért való imádság mondja. Ne tűrjön az ember semmiféle erőszakos halált, bármiről legyen is szó. Istennek, mondja az írás, minden teremtménye egyaránt kedves. És engem a Bibliának egyetlen része sem indított meg annyira, mint éppen ez. De mit tettem én, mit tettünk mi azért, hogy ennek az isteni parancsnak érvényt szerezzünk? Itt kezdődik, kedves barátaim, a mi vétkünknek, a mi cinkos hallgatásunknak mindent eldöntő históriája – a határozatlanság, tévelygés, gyávaság, tudatlanság és önáltatás feloldhatatlan összefonódása. Senkit nem tekintek kivételnek ez alól, önmagamat sem. Senkit, aki ezt a tizenkét esztendőt Németországban élte át – és nem üldözték, nem verték félholtra, nem vetették börtönbe, nem kínozták, nem pusztították el. Helytelennek tartok minden kísérletet, amellyel önmagunk felmentésére törekszünk. Kérlek tehát benneteket, barátaim, kíméljetek meg ettől. Valamennyien megjelöltettünk – és ezt senki le nem moshatja rólunk. Nem kevesebb történt a mi hazánkban, mint hogy elvakult szenvedéllyel kockajátékba kezdtek a világuralomért. Erre a rettenetesen könnyelmű, esztelen játékra brutális erőszakkal kényszerítették a résztvevőket – végül már az emberek millióit és a gyönyörű hazai földet. És ebben a játékban mindent eljátszottak: elvesztették a játszmát! A gyilkosokat kellő időben félreállítani azt jelenti tehát: megóvni az életet! Csakhogy éppen ez az,
amire a jámbor, jóindulatú emberek többnyire nem képesek… radikálisan semmi esetre sem. Én sem éreztem magamban soha elég erőt ahhoz, hogy megöljem vagy megölessem azokat, akik a gyilkolás gondolatának burjánzó magját elvetették az emberek agyában. Egyetlen kivétel azért akadt: Schlaguweit! Az az ember hidegvérűen, saját kezével és megfontolt szándékkal gyilkolt – felette ítélkezni nem esett nehezünkre. Ám később kiderült, hogy éppen ez volt az egyetlen veszedelmes hiba, amit elkövettem. Tantau barátom tudja ezt. Ha ő nem látja át olyan bölcsen a német lehetőségeket, már nem volnék az élők sorában. Akárhogyan történt is: azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy ha nem is valami különösen kiváló, de jó szándékú, iparkodó ember vagyok. És álmodozni is szoktam néha. Ilyenkor azután megpróbálom elképzelni, hogy a Biblia több ezer éves bölcsessége mégis, mindennek ellenére igaz – példának okáért az, hogy egy város, egy ország… vagy legalább egy falu pusztulásának megakadályozására elegendő néhány igaz ember. Nem akarok panaszkodni. Megéltem én itt, Mazuriában néhány pillanatot, amikor tökéletesen boldog voltam. Találtam embereket, akik szerettek, barátokat, akik megörvendeztették a szívemet, fiatalokat, akik abba a hitbe ringattak, hogy apjuknak tekintenek. Mindezért hálás vagyok… teljes volt az életem. És mégis arra a gyötrelmes felismerésre jutottam, hogy nem tettem eleget… azokért az emberekért, akik hozzánk tartoznak… akik becses részét alkotják veszélybe sodort hazánknak.
Senki sem jósolhatja meg, mi vár most reánk. Nagyon is elképzelhető, hogy elűznek innen bennünket, és kerülni fognak, mint a bélpoklost, csak azért, mert németek vagyunk. És bizony akadnak köztünk szép számmal, akik nem is érdemelnek egyebet. Mert a mi lelkiismeretünket iszonyatos pusztítás vétke terheli… ha egyéb nem, hát az, hogy lehetővé tettük. És ennek bélyegét viselnünk kell, amíg csak gondolkodó lények élnek a Földön. Az is lehetséges, hogy az emberiség végre levonja majd a két háborús világkatasztrófa tanulságát, és megérti, hogy senki nem fenyegetheti tartósan mások életét anélkül, hogy önmaga létét ne veszélyeztetné! Akkor aztán számunkra, mindazok számára, akik emberi módon akarnak élni, egyetlen lehetőség marad: meg kell próbálnunk előítéletek nélkül, becsületesen együtt élni egymással. Lehetséges, hogy álmodom, amikor azt képzelem, hogy éppen ez az ország, éppen a mi Németországunk lehetne ennek az őszinte, becsületes új életnek a csírasejtje? Mert én azt gondolom, hogy aki közülünk túléli a borzalmakat, és egyszer felébred ebből a lidércnyomásos álomból, az nemcsak a vétkes cinkosság nyomasztó tudatát érzi majd, hanem a vágyat is a megváltó bűnhődésre. Nemcsak alázatot és hálát kell éreznie életéért, amit nem remélt, ajándékba kapott, hanem égő vágyakozást is, hogy most már igaz ember módján élhessen. Mi, németek – legalábbis szeretném hinni és remélni –, már tudjuk, mire képes az ostobaság és a jóhiszeműség, tudjuk, hogy a vak idealizmus milyen könnyen vezet bűnre. Mi, akik már életveszélyesen megégettük magunkat, nem hiszünk többé a nagy szavaknak. Tisztelni fogjuk embertársainkat, tekintet nélkül arra, hogy milyen a bőrük színe, hogy melyik vallásban hisznek, hogy melyik nációhoz tartoznak. És itt, Mazuriában sem kívánunk egyebet, csak hogy a magunk nyelvén beszélhessünk, ehessünk, ihassunk barátaink körében, kertté változtathassuk földjeinket, egészséges legyen és szaporodjon a jószág, eljátszhassunk a gyerekekkel és a kutyákkal, boldogok lehessünk asszonyainkkal, és szabadon lélegezhessünk gyönyörű szülőföldünk tájain. Ez a legtöbb, amit ember kívánhat – ez a haza. Barátaim, a farkasok már nem fenyegetnek bennünket – elpusztultak, vagy elmenekültek, vagy éppen most rejtőznek vermeikbe, mert páni félelmet keltett bennük a tűz, amelyet ők maguk lobbantottak lángra. Vagy azt hiszitek tán, hogy újra felbukkannak majd, ha elmúlt a káosz, amelyet itthagytak nekünk? Megint itt ólálkodnak majd nyájaink és házaink körül, és üvöltő hangjukon újra
meghirdetik, hogy a világ a farkasok tanyája – egy állítólagos természeti jog alapján, amelyet az erősebbek s végezetül a legerősebb a maga iszonyatos törvényeivel mindig kikényszerít? Ki mer még hinni ebben a történtek után? A nacionalista gengszterekről, a nemzetiségek egymásrauszítóiról és a megszállott fajvédőkről kiderült, hogy embertársaikra vadászó bűnözők. A világszellem olyan oktatásban részesített bennünket, amelynél megsemmisítőbbet már elképzelni sem lehet. Vagy még a védtelenek millióinak véráldozata sem volt elég? Az éhség és nyomorúság, a kín és fájdalom, az erőszak, a pusztítás és a halál özöne sem söpri el az ostobaságot? Éjfélt ütött a történelem órája. Eljött a nulla óra. Most minden elképzelhető, minden lehetséges, minden elérhető, amire az emberiség évezredek óta sóvárog. Ám az is elképzelhető, barátaim, hogy a mi világunk bomlásnak indul, és egy napon egy hatalmas, feltartóztathatatlan robbanás szétzúzza, és a mindenségbe hajítja ezt a sárgolyót. És ha ez a valamennyiünket sújtó, másik lehetőség következik be, talán az emberi tehetetlenség utolsó szakasza lesz: a végső átmenet, amely minden emberi teljes széthullásához vezet… és amit mi, németek meggondolás nélkül siettettünk, sőt, talán éppen mi idéztünk elő… Gyerekkoromban jámbor istenhívő voltam… kamaszkoromban hazámért és nemzeti hőseinkért lelkesedtem. Szép tévelygés ez, amíg kamaszkori lelkesedés marad. Ifjúságom éveiben a különböző
vallások bűvkörébe kerültem, szerettem Krisztust, tiszteltem Luthert, izzó kíváncsisággal olvastam Aquinói Tamást; meghallottam Konfucius, Buddha, Mohamed és a régi próféták hangját; gondolatban Mekkába, Jeruzsálembe, Rómába zarándokoltam. Csakhogy semmi sem elégített ki egészen. És akkor hirtelen ráébredtem: ezerféle lehetősége van annak, hogy az ember teljes életet éljen. Rájöttem, hogy a helyes út is sokféle lehet. És, hogy a világ valamennyi bölcsességéből újra meg újra egyetlen egyszerű, kényszerítő, időtlen gondolat csendül ki; felelősségünk az emberért, aki ott él mellettünk! Ez a nyomorúságos, gyenge és mégis oly nagyszerű ember mindennél fontosabb! Mi itt, Maulenben azt hittük, az Édenkertben élünk… az utolsó édenkertek egyikében. És most elpusztult az Éden… mi magunk pusztítottuk el. Rémületesen rövid idő alatt, saját kezünkkel töröltük el a Föld színéről. Ez a felismerés mélységes szomorúsággal tölt el bennünket. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy ez a szörnyű pusztítás és ostobaság, a bűntetteknek ez a végtelen sorozata nem ismétlődik meg soha többé! Hogy a gyűlölet nemcsak gyűlöletet szül, hogy a pusztításra nemcsak pusztítás lesz a felelet, hogy a gyilkosság nyomán nemcsak gyilkosság támad. Elkövetkezett a nulla óra – az ember órája ez, aki csak ember akar lenni, semmi egyéb. Barátaim, ha imádkozni tudnék, most azt kérném Istentől, hogy így legyen. Miután elmondta a búcsúbeszédét, Alfons Materna barátaira emelte, és fenékig ürítette poharát. Azután a földhöz vágta, és a régi mosoly még egyszer megjelent az arcán. * Maulen falva lázrohamban remegve, görcsös rángások közepette élte át utolsó napjait. És még ekkor sem szánta el magát a halálra. Vérrel és tűzzel borítva, megtörve, elárasztva mocsokkal, szennyel, összegörbedve, mintha dideregve vacogna: ilyen volt a falu a végső órákban. A kusza agyakban alig maradt már egyéb gondolat számára hely – mindenki csak azon töprengett, hogyan maradjon életben? Fojtogató gondok rohanták meg az embereket puszta létükért. Szorongva tanakodtak egymással a nyugtalan éjszakákon, s a beszélgetések nyomasztó szüneteiben az egyre közeledő front dübörgő zaját figyelték. Maternát fölkérték, hogy vegye át a falu vezetését.
Ám a végső döntést egyes-egyedül Stampénak, az egykori vidám Kurtnak köszönhették. Stampe ugyanis, miután alaposan felöntött a garatra, tehát kellő bátorságot szívott magába, elszántan játszani kezdte SA-parancsnoki és népvezéri szerepét. Maga köré gyűjtötte utolsó, rendíthetetlen elvbarátait – akadt még belőlük egy jó tucatra való – és legelőször is állig fölfegyverezte őket. Ezek után kihirdette Maulenben a rendkívüli állapotot. Kinevezte önmagát a hatalom megbízottjának – nem ütközött Neuber ellenállásába –, és fölruházta magát a polgármesteri címmel. A hadi jogra hivatkozva elrendelte, hogy a helybeli segédrendőrök engedelmeskedjenek parancsainak, és a Hitlerjugend valamint a Lányegylet tagjait szükségmunkára kötelezte. Plakátok, szóbeli közlemények és ideiglenes behívóparancsok útján szólította fel az egész lakosságot arra, hogy kövesse utasításait. Másnap reggel hét órára a főtérre rendelte a falu népét: gyülekezés a hősök emlékművénél. „A megjelenés hazafias kötelessége valamennyi férfinak és nőnek, továbbá mindazon gyermekeknek, akik betöltötték tizedik életévüket. A távolmaradás szabotázsnak tekintendő, és törvényileg büntetendő. Mindenki hozzon magával ásót, kapát vagy lapátot; védvonal kiépítése céljából.” A gazdák erre tüstént küldöttséget indítottak Maternához, a köztiszteletben álló, ám rendkívül szófukar Romeikével s az őt követő Neuberrel az élen. – Most – mondta Romeike. És Neuber kiegészítette:
– Ha most nem hozunk azonnal ellenintézkedéseket, elvesztünk. Materna azt tudakolta, vajon még most is sokan fogják-e követni a párt szavát. – Sokan – vélekedett Romeike. És Neuber kifejtette: – Ez a Stampe pokolian erőszakos alak. No, meg ezúttal csakugyan figyelemre méltó ötlete támadt… kihirdette, hogy ki fogja osztani a kocsmában lévő élelmiszerraktár egész készletét, éspedig az ínséget szenvedő lakosság megbízható tagjai között. Ez az ötlet, azt hiszem, rendkívül hatékonynak bizonyul majd. – Mindenesetre számításba vesszük – jelentette ki határozottan Materna, majd kifejtette a tervét. Neuber ugyan még egyszer megkísérelte, hogy a túlságosan szigorú követelmények alól kivonja magát, de Romeike komor pillantást vetett rá, és csak ennyit mondott: – Pofa be! Másnap reggel a parancsnak és a várakozásnak megfelelően, a mauleniek zöme megjelent az emlékműnél. Stampe győzelme biztos tudatában állt ott – órával a kezében. Néhány perccel hét óra előtt megjelent Amadeus Neuber – életében először és utoljára pártvezetői egyenruhában. Mögötte Romeike és Jablonski egy-egy tölgyfahusánggal. Neuber, a nép legnagyobb ámulatára, kimért léptekkel odament Stampéhez, megállt előtte, és így szólt: – Itt én vagyok a hatalom letéteményese! Mire Stampe, fölénye biztos tudatában: – Egy rakás szar vagy, semmi más! Csakhogy Stampe figyelmét elkerülte Jablonski jelenléte, aki most odaballagott a vidám Kurthoz, s egy hirtelen mozdulattal akkorát sújtott a nyakszirtjére, hogy Stampe egyszeriben elterült, arccal a föld felé, és úgy is maradt. Jacob lehajolt, gallérjánál és nadrágja ülepénél fogva megragadta az SAparancsnokot, mint valami rongycsomót, kivitte az ámuló tömegen keresztül, és felhajította egy készenlétben álló marhaszállító kocsira. – Mauleni férfiak és asszonyok! – szólalt meg ezután Neuber. – Az ilyen nehéz időkben, mint a mostani, meg kell őriznünk a józanságunkat. – Ezt a kifejezést előre megbeszélte Maternával. –
Széltolókra és fontoskodókra nincs szükségünk. A falu vezetése az én kezemben van. És engem olyan férfiak fognak támogatni a munkámban, akikben mindannyian megbízunk. Első intézkedésünk az lesz, hogy kiosztjuk az élelmiszerraktár készleteit, a többit majd meglátjuk. Szavai általános tetszést arattak. A Stampe-bajtársak óvatosan visszahúzódtak – vezérüket minden bizonnyal megfosztották rangjától, vagy legalábbis szolgálaton kívül helyezték, de ők maguk – erre megtanították őket – a mindenkori hatalom hívei voltak. Ráadásul Neuber magatartása elég meggyőző volt. Maulen népe azonban új, friss levegőt szimatolt – a Lódomb irányából. Alfons Materna nyíltan akcióba lépett. Először is gondoskodott arról, hogy a körzeti mezőgazdasági megbízott – vagyis a fia – kinevezze helyi megbízottá. Miután a környékbeli erdőkben ideiglenes istállókat építtetett az állatok számára, meg földalatti magtárakat. Amadeus Neuber eközben Materna utasítására feloszlatta az önkéntes honleányok táborát. Utána – ezúttal a körzetvezetőség parancsára – felszólította a maulenieket, hogy alakítsák meg a népi rohamosztagot. Parancsnokának Konrad Klinger tartalékos hadnagyot nevezték ki, aki nem tagadta meg szülőfaluja kívánságát. Konrad Klingernek sikerült megmentenie a kötél általi haláltól az állítólag terhes Christinét – a szerencsétlen teremtés az allensteini börtönbe került. És az új mauleni rohamosztagparancsnok első ténykedése az volt, hogy leváltotta a hadifoglyok őreit – Fackler őrmestert és embereit elmasíroztatta a front irányába. A hadifoglyok őrizetével pedig a rohamosztagos Jacob Jablonskit bízta meg, aki kivonult velük az erdőbe, és elrejtette őket. A Materna-portát a betegek és gyerekek szállásául rendezték be. Neuber buzgón tevékenykedett.
Bachus doktor viselte gondját az ottlévőknek, Hannelore segítségével. Materna a mauleni gyerekeknek előzetes karácsonyi ünnepet rendezett. Még egyszer dúskálhattak hát minden földi jóban: mézpatakokat, marcipánhegyeket nyeltek el, ládaszám tűnt el a kalács és vödörszám a kakaó a mauleni gyerekek teherbíró gyomrában. Utána másfél napos boldog álomba merültek. Mikor felébredtek, már várta őket két szalmával kibélelt társzekér, hogy – így mondták nekik – több mint tíznapos kirándulásra vigye őket. És Amadeus Neuber titokban velük tartott. Neuber után magasan megrakott szekéren Pillich, a polgármester is eltűnt a faluból, utána Naujoks, Poresky, Sombray, Bembennek, Panzer, Perduhn és Naschinski. A falu egykettőre megszabadult a nemzetiszocialista testvérektől. Kurt Stampe is megszökött nyugat felé, három láda pálinka, két nőszemély és egy horogkeresztes lobogó társaságában. Bachus doktor buzgón gondoskodott arról, hogy a betegszállító kocsik a „birodalom belsejébe” juttassák mindazokat, akik nem akartak Maulenben maradni. Tantau mintegy harminc személyt vett fel egy „elítélteket” szállító vonatra – köztük Hannelore Welsert és Sabine Gäblert is. Ehhez Materna ragaszkodott. – Ki tudja, mi következik – mondta. – Ha minden jól megy, bármikor visszajöhettek. Alfons Materna ezekben a napokban már nem beszélt arról, hogy mi mindent tart lehetségesnek. Egyvalamit tudott, hogy ő maga Mazuriában marad, bármi történjék is. Uschkurat, Romeike, Mielke és még néhányan egyetértettek vele. – Persze mindenki aszerint cselekedjék, amit helyesnek tart – mondta. Klinger hadnagy nyilvánvalóan csak azért szervezte meg a népi rohamcsapatot, hogy idejében és hatásos módon feloszlathassa. – A háborúnak vége – mondta az embereinek. – Dobjátok el a fegyvereket, aztán elsüllyesztjük őket a Mauleni-tóba. El vagytok bocsátva, döntsétek el magatok, hova akartok menni. Ezek után Peter Bachusszal együtt Maternához indult. – Van még valami tennivaló? – kérdezték.
– Semmi – felelte a gazda. – Úgy gondolom, ti is elhagytok bennünket, és követitek Hannelorét és Sabinét. Viseljétek gondjukat! És tűnjetek már el, taknyosok! Vagy azt akarjátok, hogy elríjam magam? A fiúk nem szeretik sírni látni az apjukat. No, induljatok már! * A farkasok elmenekültek – utánuk a megvert német seregek maradványa özönlött át a falun; sietve magukkal vittek mindent, ami még elérhető volt: ételt, italt és asszonyokat. Szorosan a nyomukban vonult a Vörös Hadsereg. Közeledését égiháború jelezte, de a villámlás és a mennydörgés már nem egymás után következett, hanem egyszerre, mintha egyesültek volna. Maulen fölött is elzúgott a múlandóság vihara. A halál dögvészes miazmája megfertőzte a levegőt. Alfons Materna még egyszer bejárta a szülőfaluját. Kilépett házának udvarából, s a Lódombon és a Kutyaréten keresztül bement a főtérre. Legjobb öltönyében, ünnepélyes léptekkel, mint aki egy utolsó ünnepségre készül. Az iskola vakító lángokban állt. A kocsma füstölgő romhalmaz. A hősök emlékművét, amely előtt Materna most megállt, szinte leborotválta egy lövedék. Egy kődarabon, amely a talapzatról pattant le, egy név. Az ő neve. Materna – olvasta. A fia nevét vésték be a kőbe, akit évekkel ezelőtt kézigránáttal öltek meg. Az volt a kezdet – gondolta. De utána azt kérdezte magától: – Csak akkor? Messzire elhajította a kődarabot. Mereven állt, s a templomot nézte, látta, hogy megremeg, görcsösen megrázkódik, azután felbomlik, s mint valami világot szétrobbantó tűzgomba, sisteregve, sziszegve, zúgva a magasba emelkedik. Alfons Materna indult tovább a feldúlt, felbolygatott temető felé.
Többé senki nem látta. Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő Király Zsuzsa • Műszaki vezető Beck Péter Tipográfus Romhányi Katalin • Védőborító- és kötéstervező Bogdán István Kiadványszám 1210 • Megjelent 35,9 (A/5) ív terjedelemben, Garamond betűtípusból, 1972-ben MA 2142
