HABILITÁCIÓ TÉZISEI
DR. HORVÁTH KORNÉLIA
A VERSRİL
PILISCSABA PÁZMÁNY PÉTER KATOLIKUS EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR MAGYAR IRODALOMTUDOMÁNYI INTÉZET
2008
1
A versrıl címő tanulmánykötet a verszöveg és a lírai beszéd mőködésének lehetıségeit tárgyalja részint teoretikus tanulmányok, részint szoros szövegértelmezések formájában, József Attila, Alekszandr Puskin, Giacomo Leopardi és Petri György versein keresztül. A könyv három problémakör mentén tagolódik: az elsı rész tanulmányai a versritmus interpretatív lehetıségeit vizsgálják, a második fejezet írásai a trópusképzıdés nyelvi folyamataira fókuszálnak, s a költıi nyelv és szöveg mőködését a metafora létesülési formái és hatásmechanizmusai felıl elemzik, míg a harmadik rész központi kérdéskörét a lírai beszélı és beszédmód képezi, az a sokrétő viszonyrendszer, amely a versben beszélı én, a lírai megnyilatkozás modalitása és a szöveg nyelvi-tropológiai szervezıdése között bontakozik ki. I.
Versritmus és interpretáció
Az elsı tanulmány (A versértelmezés ritmikai aspektusáról) a versritmus irodalomtudományi helyének változásait veszi számba, s innen kiindulva vizsgálja meg a ritmusnak a szövegértelmezésben aktivizálható szereplehetıségeit. A kérdésfelvetés annyiban mondható újszerőnek, amennyiben az utóbbi évtizedek során a nemzetközi irodalomtudományban, s mostanság hazánkban is fellendülı líraelméleti kutatások az esetek döntı többségében nem számolnak a versritmus kérdésével. Az a Paul de Man nevével fémjelezhetı megközelítés például, mely a szöveg és az olvasás fenomenalitásával szemben az inskripció, az írás materialitásának ad elsıbbséget, szükségképpen eltekint a versszöveg ritmikai aspektusának (hangzósságának) vizsgálatától, s figyelmen kívül hagyja a líraelméletnek azt a nagy múltra visszatekintı és sokféle rendszerben kidolgozott területét, amit verstannak nevezünk. A ritmikai probléma elhallgatása azonban a verses és prózai megnyilatkozásforma közötti, fenomenálisan adott, és az olvasás lehetséges módjait határozottan alakító különbség ignorálásaként jelenik meg az irodalomtudományi diszkurzus történetileg feltételezett kontextusaiban. Kérdés tehát, feladatot jelent-e, s ha igen, milyen válaszlehetıségeket hív elı a versritmus problémája a mai irodalomtudományi beszédmódok számára. A mai, posztstrukturalizmus utáni szituációban a ritmus mibenlétére és mőködésmódjára irányuló kérdés nyilvánvalóan a versritmus és textualitás, ritmus és nyelvi-poétikai szövegszervezıdés viszonyát igyekszik megvilágítani. E kérdés vonatkozásában a ma gyakran méltatlanul kárhoztatott, vagy éppen teljességgel elfeledett orosz formalista iskola megállapításai, illetve az ezekre alapozó késıbbi orosz verselméleti kutatások megnyithatnak bizonyos utakat. Ezek az elméletek hazánkban csak kevéssé ismertek: Tomasevszkij, Zsirmunszkij vagy Lotman ezirányú munkásságának eredményei közül igen kevés férhetı hozzá magyarul, míg a versritmus jelenségének értelmezésében áttörést hozó híres Tinyanovkönyv (A versnyelv problémája) csak részben lett lefordítva, s ily módon a ritmus és a szójelentés viszonyának alakulását elemzı második (hosszabb) része máig sem olvasható magyarul. (valószínőleg ezzel függ össze az a tudománytörténeti tény, hogy a formalista, s fıként a tinyanovi verselmélet csak igen csekély mértékben termékenyítette meg a hazai verstani vizsgálódásokat.) Tanulmányomban ezért az orosz verselméleti kutatás néhány alapkérdésével igyekeztem számot vetni, s Zsirmunszkij, Tomasevszkij, Eichenbaum, Vinokur, Larin, Lotman, Rudnyov és Szmirnov teóriái nyomán vizsgáltam meg ritmus, metrum és szintaxis kölcsönös viszonyának, a kötött és a szabadvers meghatározásának, ritmus és vershangzás, s ezzel összefüggésben a hangzás és az írott szöveg kapcsolatának dilemmáit. Másfelıl, Tinyanov korszakos ritmuselméletébıl kiindulva azokat a lehetıségeket kíséreltem meg fölvázolni, amelyek módot adnak a versritmusnak a szövegértelmezésbe való bevonására, végül javaslatot tettem a ritmikai interpretáció egy lehetséges módozatára.
2
Ez az interpretációs javaslat, amelyet a kötet valamennyi versértelmezésében az elemzı praxis egyik módszertani alapját jelenti, a ritmikai jelenség kétarcúságának gondolatán alapszik. A ritmus és a versritmus egyik funkciója ugyanis a folytonosság, amelyet a változatlan szerkezetek sorozatos ismétlıdése biztosít. Másik funkcióját azonban éppen az önmagától való eltérésben ismerhetjük föl: minél szisztematikusabb, „szabályosabb” a költemény ritmusa, annál erısebben érzékelhetı és jelentıségteljesebb lesz a tıle való legkisebb elmozdulás is. Ebbıl következıen a mértékes versek esetében a ritmus értelmezését azok a szöveghelyek teszik lehetıvé, ahol a ritmus önnön kontinuitását megszakítva eltér az addig követett metrumtól. A ritmus eltéréseit azonban elsısorban nem a mondatra mint a – prózára is jellemzı – megnyilatkozás egységére vonatkoztatva szükséges értelmeznünk (a versbeli megnyilatkozás egységeként nem a mondat, hanem a verssor/pár/, illetve a versszak funkcionál), hanem azon szóformák felıl, amelyeket a ritmikai elhajlás a szöveg folytonosságából kiemel, megtörve és lerombolva ezáltal a ritmikus versbeszéd kontinuitásában megképzıdı jelentést. Az „aritmikus” kitérı az addig referenciálisan értelmezett szót szóformává, vagyis jellé alakítja, s ezáltal belépteti a szöveg – potenciális új jelentéseket elıhívó – figurációs mechanizmusába. E mechanizmus azonban nem merül ki a szó-jelnek a többi szóval létesített alakzati kapcsolódásaiban, sem pedig a szavak határát újratagoló metrum ún. „plusz-lexémákat” létrehozó mőködésében, hanem lehetıséget nyújt a szó sokrétő, létmódját tekintve történeti jelentéspotenciáljának, vagyis szövegkontextusainak aktivizálódására. Ezt az értelmezıi közelítésmódot Petri György Egy ıszi levélre címő versének elemzésével igyekeztem részletesen megvilágítani. A második tanulmány (A versrimtustól a nyelvi énalkotásig /Puskin: Madárka/) a ritmikai elemzésnek a versértelmezésben betöltött potenciális szerepét részben más aspektusból tárgyalja, amennyiben a ritmikai elhajlásoknak részint a meghatározó hangzásfigurációkkal (a szövegben anagrammatikusan szétszóródott jelcsoportismétlıdésekkel), részint a lírai én nyelvi jelöléseivel, részint pedig a szóban sőrített mitikus és folklorisztikus jelentéspotenciállal alkotott viszonyára koncentrál és ezek vizsgálatából von le interpretációs következtetéseket. Ugyancsak a versritmus mőködésének és szövegképzı erejének elemzésére épül a könyv elsı részének utolsó illusztratív versértelmezése (Versnyelv és mőfajváltás József Attila Rejtelmek címő versében), mely a szakirodalom eddigi beállításával szemben József Attila költeményét nem a szerelmi, még csak nem is a gondolati líra darabjának, hanem olyan autopoétikus szövegnek tekinti, mely több aspektusból is kiválóan reprezentálja a költıi mőalkotásban „keletkezı szó” József Attila-i teóriáját, s egyben módot ad a szövegben megidézett folklórmőfaj – a regös ének – nyelvi-poétikai átalakítására, egyedi lírai versnyelvvé való átírására s ennek eredményeként egy új, perszonális mőfaji alakzat létesítésére. II.
Nyelv, költészet, metafora
A kötet második részét nyitó Metafora és költıi nyelv címő, nagyobb lélegzető tanulmány elsı lépésben a nyelvrıl és a retorika mibenlétérıl alkotott felfogások kölcsönviszonyát vizsgálja különbözı teoretikusok meglátásai alapján. A vizsgálódás kiindulópontjául az a megállapítás szolgál, hogy a metaforával és a nyelv retorikai mőködésével kapcsolatban a különbözı retorikák és poétikák kezdettıl fogva két, viszonylag jól elkülöníthetı alapelv mentén körvonalazódnak. Az egyik megközelítés szerint a metafora a nyelvhasználat sajátos és kivételes formája, s a retorikus beszédmód csupán egy a nyelv eltérı használati lehetıségei közül. A másik nézet ezzel szemben a trópusképzést a nyelv eredendı, konstitutív sajátosságának tekinti, következésképp a retorikus beszédet és a retorikát általában a nyelv univerzális elveként, létmódjaként határozza meg. Nyelv és retorika viszonyának kérdése így konstitutív szerephez jut magának a retorika fogalmának a meghatározásában: míg az egyik megközelítés a diszciplínát elsıdlegesen a meggyızés, ráhatás
3
kontextusában konceptualizálja, addig a nyelv eleven metaforikusságának tétele a retorika problémáját általában a költıiség és az irodalom kérdésével köti össze. A tanulmány elsı része ezen elızetes meglátás fényében röviden reflektál bizonyos történeti elızményekre (Arisztotelész, Du Marsais és Fontanier retorikájára), értékeli a XX. század meghatározó alakzattani retorikáit (µ-csoport, Cohen, Greimas, Barthes), ezek nyelvközpontú szemiotikai (Eco, Lotman, Danto) és dekonstrukciós (Derrida, de Man) továbbgondolásait, majd részletesen tárgyalja a nyelv par excellence tropologikussága, a nyelv eredendı és megkerülhetetlen retoricitása mellett érvelı elméleteket: Nietzsche, I. A. Richards, Ernst Cassirer s végül ismét de Man meghatározó alapvetéseit. A tanulmány második része egy olyan XIX. századi tudós nyelvelméleti rendszerét mutatja be, akit a nyelv metaforikusságának kérdésében számos XX. századi gondolkodó elıdjének tekinthetünk. Alekszandr Potebnya egy olyan, humboldti értelemben vett nyelvvel számolt, amely nélkülözhetetlen feltétele a gondolkodásnak, így a fogalom létrehozásának is. S mivel a nyelv és annak elemi jelszerő és egyben jelentéses egysége, a szó, Potebnya meglátása szerint eleve metaforikus, a metaforikusság az emberi gondolkodás alapvetı és elidegeníthetetlen sajátossága. Nyelvész lévén, Potebnya ezt az állítását a szó szerkezetének és a szójelentés idıbeli változásának analízisével támasztja alá. Ennek során a szót olyan háromosztatú jelként határozza meg, amely a külsı formából (a tagolt hangsorból), a jelentésbıl és a kettı között tertium comparationisként közvetítı belsı formából (vagy képzetbıl) áll. A szó hangteste, az artikulált hangsor nem közvetlenül a nyelven kívüli dologgal (denotátummal), s nem is a róla alkotott benyomások összességével (az érzéki képpel), hanem az érzéki képbıl kiemelt egy, meghatározó ismérvvel, a képzettel tart kapcsolatot. A képzet vagy belsı forma a szónak mint szemantikai komplexumnak olyan jelentésjegye, amelynek alapján a nyelv új szót (nyelvi jelet) s ezzel együtt új jelentést hoz létre: az, a szóban a nyelvalkotó tevékenység által „kiválasztott” szemantikai elem, ami a szót a korábbi jelentéssel, vagyis a megelızı szóval összeköti. (Mindebbıl kitőnik, hogy a „képzet” Potebnyánál nem pszichológiai, hanem nyelvészeti fogalomként szerepel, és a reprezentáció értelmében használatos: a képzet nem más, mint az új szót megelızı szójelentés nyelvi képviselete, azaz jele a szóban mint nyelvi jelben.) Az új jelentés megjelenése egyszersmind új szó keletkezéseként értendı: a szóalak rendre fonetikai, illetve morfológiai változásokon megy keresztül, s e változások a szónak a nyelv grammatikai rendszerében elfoglalt helyét is módosíthatják. A potebnyai érvelés meghatározó alapjaként tehát az hangsúlyozanó, hogy a jelképzés folyamata e teóriában a jelentésképzés folyamatától elválaszthatatlannak minısül, s éppen ebben áll a nyelv eleven metaforikusságának lényege. (Talán nem érdektelen itt magát a nyelvészt idézni: „Amennyiben a nyelv metaforikusságán azt a tulajdonságát értjük, mely szerint minden újabb jelentés /azaz szó/ csakis a tıle különbözı, ıt megelızı szó segítségével jöhet létre, s ennek köszönhetıen a korlátozott számú, viszonylag egyszerő szavakból végtelen számú szó keletkezhet, akkor a metaforikusság a nyelv mindenkori tulajdonsága, s fordítani is csak metaforáról metaforára tudunk.” /A mítosz és a szó/) A potebnyai teória a nyelv eredendı metaforikussága kapcsán tehát kiemelt szerepet biztosít mind a belsı formának (a szó történeti szemantikumának), mind a hangformának, amely a nyelv metaforikus mőködését érzékelhetı külsı jelekben közvetíti a beszélı számára. Másfelıl a szót a megértés és önmegértés feltételeként, illetıleg médiumaként konceptualizálja, amennyiben úgy a beszélınek önmagához, mint a másikhoz és a világhoz való viszonyában szükségszerő és elkerülhetetlen értelmezı közvetítıként ismeri fel. E megfontolások megítélésem szerint igen produktívnak mutatkoznak az irodalmi szövegek interpretációja során: ezeket meghatározó módszertani és szemléleti viszonyulásként érvényesítem szövegértelmezéseimben, így az I. exkurzusban elvégzett, a potebnyai gondolat irodalomtudományi applikálhatóságának közvetlen illusztrációjaként szolgáló Gyöngy címő József Attila-vers elemzésében is. A tanulmány befejezı passzusában a fenti gondolatokat néhány XX. századi irodalomtudós meglátásaival állítom párhuzamba. Ezek közül kiemelten kezelem a ricoeuri metaforaelméletet,
4
amely annyiban tekinthetı egyedülállónak, amennyiben felvállalja a metafora szemantikai alapú értelmezését, s más rendszerelvő, formális-alakzattani beállítódású, vagy a jelentés folyamatos elhalasztódására fókuszáló megközelítésekkel szemben nem a jelentés devianciájának, hanem – a szemantikai elmozdulás mikéntjének középpontba állításával – új predikációnak tekinti, amely mind a beszélıben (a szerzıben), mind a befogadóban (az olvasóban) a szemantikai mezık átstrukturálását vonja maga után, vagyis a megértés eseményeként áll elı. Bár Ricoeur nem szükségszerően nyelvi alapon értelmezi a metaforát, s ezen a ponton lényegesen eltér a humboldti-potebnyai-cassireri gondolkodás-vonulattól, a metafora jelentéslétesítı és egzisztenciális megértést eredményezı produktivitásának leírásával mégis e tradíció egyik központi gondolatát viszi tovább. A nyelv referenciális funkcióját felfüggesztı metafora fogalmát érvelése szerint nem úgy kell értenünk, hogy a létrejövı új jelentésnek megszőnne a valóságvonatkozása: „a köznyelv referenciális funkciójának felfüggesztése korántsem jelenti mindenfajta jelentés megszőnését. Ellenkezıleg, e felfüggesztés a nyelv egy másik referenciális tartományába, s magának a valóságnak egy másik dimenziójába enged belépést.” Ricoeur szerint a metafora ily módon a köznapi referencia epochéjával kettéhasadt referenciát [split reference] hoz létre: az így létrejött másodlagos vagy közvetett referencia a közvetlen referencia romjain épül fel, s mint a valóság átértelmezıje és újjáalkotója, „teremtı referenciaként” mőködik. Az új jelentést létrehozó és világlátásunkat átformáló metafora gondolata több elméletírónál a (költıi) szó „igazságára” vonatkozó kérdésként jelenik meg (Riffaterre, A. Danto, a kései Gadamer), vagy a holt (passzív) és az élı (generatív) metafora közötti különbségtétel során az utóbbi produktivitásaként argumentálódik (Eco). A tanulmány második szövegelemzı exkurzusában a holt metafora regenerálására prózanyelvi példát hozok (Esterházy Péter: HahnHahn grófnı pillantása), mely azt hivatott alátámasztani, hogy a nyelv tropologikus természete, mely a hétköznapi beszédmódokban sokszor reflektálatlan marad a beszélı és a hallgató számára, a költıi (irodalmi) szöveg nyelvi mőködésének köszönhetıen demosntrálttá és érzékelhetıvé válik. A tanulmány összegzı végkövetkeztetése szerint a potebnyai elméletet is befogadó nyelvipoétikai interpretációra orientálódó közelítésmód egyfelıl képes a metafora létrejövésének folyamatát a hangok és hangkapcsolatok felıl bemutatni, másfelıl – narratív szövegek esetében – az így értelmezett metaforát be tudja vonni az elbeszélés interpretációjába, azaz a metaforát a történetképzés motorjaként, adott esetben a narráció trópusaként értelmezi. Részint Frejdenberg kutatásai, részint Ricoeur elmélete alapján a szereplıt, illetve a (lírai) beszélıt, vagyis az irodalmi alakot metaforaként, illetve alakzatként közelíti meg, s ennek kapcsán a jelentés megújítását a költıi szöveg különbözı szintjein képes értelmezni. Továbbá az így, nyelvileg interpretált metaforát – Potebnya, Benveniste és Ricoeur nyomán – a szubjektum kérdésével szoros összefüggésben tárgyalja, mivel számol a diszkurzusként értett beszéd szubjektumlétesítı potenciáljával, s a metafora jelenségét a világ megismerésének (szubjektív felfogásának) és megértésének nyelvi aktussorozatán, illetve az önmegértés egzisztenciális-ontológiai problémáján keresztül közelíti meg. A költıi szöveg ugyanis úgy képes aktivizálni a szó belsı formáját, a hangtesthez tapadó jelentések sorát (a szemémát), hogy egyben individualizálja is azt, s ekként a további, immár perszonális jelés jelentésképzés alapjává teszi, s megváltoztatva a szubjektum önmagáról alkotott nyelvi képét, egyszerre alakítja át a szerzıi és a befogadói szubjektumot. Másképpen fogalmazva: „az ismerıs élmény, hogy a mővészet segítségével «kilépünk» saját magunkból – a jól ismert mővészi illúzió – tulajdonképpen azt jelenti, hogy a metaforikus átalakulás tárgyai mi magunk vagyunk” (Danto). A kötet következı írása (A metaforizáció folyamata Giacomo Leopardi Il primo amore címő versében) a szó-metaforának az eddigiekben vizsgált sokoldalú mőködését egy olasz romantikus lírai alkotás nyelvi-poétikai elemzése során követi nyomon. Az interpretáció, ellentétben a kritikai recepció beállításával, a referencializálható, irodalomtörténetileg feltárt életesemény látszólagos érvénye helyébe a szövegfigurativitás tanulmányozását állítja, s ily módon mutat rá az ismétlıdı szó-motívumok és az általuk aktivizált mitológiai kontextus értelemképzésére, miközben feltárja a domináns hangzásalakzatok metaforateremtı mechanizmusait és intertextuális meghatározottságát,
5
valamint a versbeli én-beszélı státuszváltásának, megszólító és megszólítottak (amore, cor) viszonyváltozásának temporális és mőfaji kondícióit. Leopardi azonban, mint közismert, nemcsak lírikusként, de természettudósi, irodalomtörténészi, filozófusi és filológusi mivoltában is jelentıs életmővet hagyott hátra. Fennmaradt, több mint ezer oldalt kitevı feljegyzéseibıl (Zibaldone di pensieri) árnyalt, tudmányosan megalapozott, a korábban tárgyalt elméletekkel, különösen Nietzsche, Cassirer, Gadamer és Ricoeur alapvetéseivel számos vonatkozásban harmonizáló nyelv-, metafora- és költészetszemlélet bontakozik ki. Ennek a töredékes jegyzetekben és esszékben fennmaradt, mégis következetesen építkezı gondolatmenetnek a feltérképezését végzem el a Leopardi nyelv- és költészetszemléletérıl szóló tanulmányban. III.
A versbeszéd retorikája és poétikája
A lírai beszélı kérdésérıl címő tanulmány a versbeli én ki- vagy mibenlétére irányuló líraelméleti alapvetéseket tekinti át, központi dilemmaként végig fenntartva azt a kérdést, hogy a költeményben megszólaló hang vajon értelmezhetı-e valamifajta szubjektivitás jegyeit mutató jelenségként, vagy olyan befogadói illúziónak kell-e tekintenünk, amelynek gondolkodásunk meghatározó antropomorfizáló hajlama kölcsönöz „emberi vonásokat”. A közelmúlt nemzetközi szakirodalmából Jakobson, Lotman, Faryno, de Man és Hillis Miller líraelméleti írásait, a hazai líraelméleti munkák közül Németh G. Béla, Bécsy Ágnes, Kulcsár Szabó Ernı, Kulcsár-Szabó Zoltán és Bókay Antal tanulmányait értelmezem részletesen a lírai én/beszélı/self természetére, nyelvi-temporális feltételezettségére vonatkozó alapvetéseik fényében. A dolgozat utolsó részében Käte Hamburger, M. Bahtyin, M. Blanchot, Ricoeur, Benveniste, Gadamer és J. Culler bizonos meglátásaiból kiindulva, illetve ezeket szembesítve kísérletet teszek a lírai én fogalmának olyan dinamikus értelmezésére, amely számol a megnyilatkozásként értett versbeszéd és az írásaktus temporalitásában formálódó szöveg énje közötti különbséggel. Az érvelés során kiemelkedı fontosságú az a Benveniste-i közelítésmód, mely az „én” és a „te” kategóriáját nem alakzatokként, tehát nem retorikai alapon értelmezi, hanem a «személy» kategóriájára utaló, s ilyen értelemben „szemantikus” nyelvi formákként. Meglátásában az „én” „jelölete” a nyelvben nem egy nyelven kívüli létezı, s nem is egy puszta figura, hanem az egyedi beszédaktus, amely ezt az ént nyelvileg létrehozza. „A realitás, amelyre az én utal, a diszkurzus realitása.” Az én temporális meghatározottsága ezért mindig a diszkurzuson belül értelmezhetı: „az egyetlen kritérium annak eldöntésére, illetve annak a kifejezésére, hogy mi az az idı, «amiben éppen benne vagyunk», az «az idı, amikor éppen beszélünk». Az örök »jelen« pillanata ez (...) A nyelvi idı önreferenciális (sui-réferentiel).” Ily módon az emberi temporalitás a hozzá tartozó nyelvi apparátuson keresztül fedi fel a nyelvhasználat elidegeníthetetlen részeként artikulálódó szubjektivitást. Amennyiben a benveniste-i szubjektum nyelvi-temporális meghatározottságát Gadamer szavával élve „keresztüljuttatjuk” a szövegi transzformáción, a szó írásos transzfigurációján, arra a következtetésre jutunk, hogy a szövegbeli „én” aktuális és „örök” jeleneként immár nem a megnyilatkozás eseményeként értett diszkurzus temporalitása, hanem az írásaktus jelene lép elı. Egybehangzóan Culler azon megállapításával, mely szerint az aposztrophé „idıtlen jelene” valójában az „írás temporalitásaként” – s (csak) ezen keresztül az olvasás aktusának jelöléseként – értelmezhetı. A kötet utolsó tanulmányának (Aposztrophé, artikuláció és irónia Petri György Erotikusában) központi kérdésfelvetése szintén a nyelvi-retorikai úton megformálódó versbeli én nyelvi szerkezetére és figuratív mechanizmusaira irányul egy konkrét vers poétikai interpretációjának keretében. A vizsgált probléma Petri esetében azért artikulálható különös élességgel, mert költészetének egyik alapvetı jellemzıjeként a kritika és a szakirodalom szokatlan egyöntetőséggel a „személyiség jelenlétét” (Fodor G.), a költıi személyiségnek a posztmodern esztétikai elvárásainál „jóval stabilabb és szubsztanciálisabb” (Margócsy I.) struktúráját hangsúlyozza. Figyelemreméltó, hogy a Petri-féle dikció folyamatos eltávolító-megkérdıjelezı ironikus modalitása, ha
6
bizonytalanná is teszi a beszélı „én” körvonalait, mégsem hat e személyesség ellenében, nem rombolja szét azt, hanem ellenkezıleg, a könnyen felismerhetı Petri-féle megszólalásmód egyik markáns azonosító faktoraként mőködik a befogadó számára. Az elemzés ezen belül elsıdlegesen a nyelvi jel tropológiai mőködése, a versben megszólaló hang („én”) és az irónia mint meghatározó beszédmodalitás és mint trópus közötti kölcsönös feltételezettségő viszonyrendszerre fókuszál. S noha a versre és az egész Petrilírára vonatkozóan sem mondható idegennek az a de Man-féle gondolat, amely szerint az irónia végtelen folyamatának megállítását nem az irónia, hanem az irónia megértésére vágyó, az irodalom érthetıségét fenyegetı ironikus erı kiküszöbölésére törekvı olvasó végzi el, a konklúzióban az elemzésben feltártakra, s különösen a költemény zárlatára alapozva azzal érvelek, hogy még ha az irónia végtelen nyelvi folyamatként mőködik is a (vers)beszédben – itt talán érdemes visszaemlékezni arra, hogy például Baudelaire vonatkozásában magának de Mannak is fel kellett adnia az irónia végtelen parabázisként való értelmezését –, nem akadályozza meg, hogy a költıi szövegben, a nyelvi egységek újszerő összekapcsolódásában meginduljon egy sajátos, új értelemvilág megképzıdésének nyelvi folyamata. A szemantikai potenciállal bíró nyelvi jel konceptusából az is következik, hogy az iróniát nem a „trópusok allegóriájának permanens parabázisaként”, a nyelv egyfajta végsı instanciájaként tételezem, hanem a beszédmód szemantikai alakzataként, melynek – nem üres, hanem folyamatosan jelentéseket generáló – jelstruktúráját is maga a költıi szöveg hozza létre. A szövegben létesülı értelemvilág nyelvisége pedig a maga részérıl szintén megkérdıjelezi az irónia végtelen felfüggesztı játékát, mely ironikus felfüggesztés ítéleteket és állításokat áthangszerelhet, akár érvényteleníthet is, de a kijelentés, állítás formájában nem artikulálható, megújuló nyelvi formát – mely direkt jelentésként kizárólag az olvasói jelentésképzésben aktualizálódik – közvetlen módon nem képes megkérdıjelezni. Befejezésül a könyvnek azt a számomra fontos gondolatát szeretném hangsúlyozni, amely elsısorban a bevezetı és a záró tanulmányban nyer részletes kifejtést. A kérdés a vers mint fonetikailag, ritmikailag és intonációjában artikulált hangzó szervezıdés és mint rögzített, írott, “néma” literális forma közötti viszonyra vonatkozik. A skandálás jelensége, a rímek, a sőrőn ismétlıdı domináns hangkapcsolatok és a mértékes ritmus vizsgálata arra a meglátásra vezetett, hogy a ritmus és az egyéb hangzásbeli összetevık a versszöveg befogadása során is a vers konstitutív tényezıiként mőködnek, azaz a vershangzás a verses lírai szövegeknek a prózáétól eltérı befogadásmódját még abban az esetben is döntı módon meghatározza, ha a befogadó „némán” olvas. A versszöveg sürgetı erıvel szólít fel a hangos olvasásra, mormolásra, elıadásra és a meghallgatásra (gondoljunk Northrop Frye-ra, aki líra eredendı természetét a kihallgatás fogalmával vélte leírhatónak), írott-nyomtatott, szövegi mivolta tehát nem semmisíti meg a ritmikai, fonetikai és intonációs hangzást, hanem ellenkezıleg, a versnyelvi megnyilatkozás értelemképzı folyamataiban e hangzástényezık és a szöveg materialitása közötti kapcsolat szétszakíthatatlanságát ismerhetjük föl. A könyv eredményei: –
A nagyobbrészt elfeledett orosz formalista verselmélet alapjairól indulva új meglátásokat tesz és sajátos interpretációs utat rajzol fel a versritmus értelmezhetıségének problémája terén;
–
A magyar irodalomtudományban egymással párbeszédhelyzetbe ritkán kerülı elméletírók gondolatait is ütközteti, s közöttük számos rokon vonásra rámutat;
–
Szövegelemzéseiben számol az írott lírai versben is megırzött fonetikai, ritmikai és intonációs hangzástényezıkkel;
7
–
Feltárja a hazai irodalomtudományban eddig kevéssé reflektált potebnyai nyelv- és metaforaelmélet alapvetéseit, s rámutat ezek produktív alkalmazhatóságára az egyes szövegértelmezések során;
–
A lírai beszélı/hang problematikája kapcsán nyugat-európai, amerikai és orosz teóriákat összegez, s ennek nyomán kísérletet tesz egy új megközelítés alapjainak fölvázolására;
–
Petri György líranyelvének a szakirodalomban kevéssé reflektált sajátosságaira mutat rá, meghatározott típusú viszonyt állítva fel a Petri-féle költıi beszédmód és versnyelv között;
–
A vizsgált költık interpretációs hagyományához és a magyar líraelméleti kutatáshoz több észrevétellel járul hozzá.
A kötet az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíja által támogatott, A versszöveg poétikája és retorikája címmel folytatott többéves kutatási program eredményeként készült el. A tanulmányok gondolatmenetére mindazonáltal jelentıs hatást gyakorolt azoknak a verstani, líraelméleti, modern magyar irodalomtörténeti szemináriumoknak, speciális kollégiumoknak és doktorképzı kurzusoknak a tapasztalata is, amelyeket a PPKE BTK Magyar Irodalomtudományi Intézetében tartottam. A hallgatókkal folytatott interaktív munka több ponton hozzájárult a szövegértelmezések meglátásaihoz, míg a Bölcsészkar és az Irodalomtudományi Intézet vezetıi féléves alkotói szabadság biztosításával segítették a könyv megszületését. Mindannyiuknak szeretnék köszönetet mondani.
8
