Dr. Nagy András
A részvénytársaság
Tartalom I. A részvénytársaság funkciói
4
II. Az ellenőrző részvénypakett és a részesedési rendszer
8
A részvénytársaságok működési rendje
8
Az ellenőrző részvénypakett
9
A részesedési rendszer
13
III. A finánctőke
17
2
Az Interneten kering egy film ( http://www.corporation.hu/ ), amely rendkívül radikális rendszerkritikának tűnik annak számára, aki elég felületes gondolkodású (azaz pont olyan, mint akiknek a film készült, tudniillik a borzongani mindig kész amerikai átlagbürger). Valójában az ilyen filmekből lassan 12 lesz egy tucat - közös lényegük a felületességen, tárgyi tévedéseken kívül a hátborzongató összeesküvéselmélet: a bajok okozói a bankok, a korporációk, az állam ... és persze a biciklisták. A film a részvénytársaságokról, a korporációkról szól. Állítólag. Valójában csak az amerikai korporációkról szól, és azokról is rosszul. A részvénytársaság a fejlett kapitalizmus szükségszerű jelensége - nem holmi (állami) összeesküvés eredménye. Több fontos célt is szolgál: a) összegyűjti a kis töredék tőkéket egy hatalmas tőkébe egyesítve azokat. b) elválasztja a tőke tulajdonát a tőke funkciójától c) lehetővé teszi a vállalat piaci értékelését a tevékenység közvetlen megzavarása nélkül (értéktőzsde) Egy dologra biztosan nem alkalmas - amit viszont az úgynevezett "népi részvénytulajdonlás" apologétái előszeretettel hirdetnek - nem teszi demokratikussá a vállalat irányítását. Lenin az "Imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka" című művében (http://ebookz.hu/ebook.php?azon=073cd2 )
témánk szempontjából három fontos kérdést tárgyalt: 3
- ellenőrző részvénypakett - részesedési rendszer - a termelőtőke és a banktőke összeolvadása: a finánctőke
I. A részvénytársaság funkciói A tőke lételeme a növekvés, a terjeszkedés. Az a vállalat, amelyik nem növekszik, nem terjeszkedik, nem hódít meg újabb és újabb piacokat, az a versenyben elbukik. A hírhedt "profitéhség" is ebből származik, és nem a tőkések mohóságából. Mindehhez tőkére, tőkévé változtatható pénzre van szükség. A tőkévé változtatható pénz a háztartások fogyasztásra el nem költött jövedelmeként, megtakarításaként adott, ám a háztartások jelentős része nem rendelkezik annyi megtakarítással, amennyi egy vállalkozás beindításához, bővítéséhez szükséges. Adva van tehát egyfelől egy sor vállalat (alapítandó vagy bővítendő) amelyik nem rendelkezik az alapításhoz, bővítéshez szükséges tőkével, és másfelől egy sor háztartás, amelyik nem tudja vagy nem akarja saját vállalkozásába fektetni megtakarításait. Ezeket valahogyan össze kell hozni. A legegyszerűbb, és ezért legrégebbi megoldás a bank. A (klasszikus) bank begyűjti a megtakarításokat, kamatot ígérve értük, majd kihitelezi a tőkét kereső vállalatoknak, akik ezért hajlandóak neki kamatot fizetni. Ezáltal a bank összegyűjti, koncentrálja a tőkét, majd szétteríti azt. E fontos 4
szolgáltatásáért (ami lényegében hasonlít a kereskedő által nyújtott szolgáltatáshoz) a társadalom cserébe belenyugszik abba, hogy a bank a vállalatoktól a hitelek után magasabb kamatot kér, mint amekkorát a betétek után ő maga fizet. A kettő különbsége, a kamatrés (marzs) a bank haszna. A tőke koncentrációjának ez a formája két erős hátránnyal bír: a) a tőke megtakarítói nincsenek kapcsolatban a tőke befektetőivel, ezért nagyon gyenge az érdekeltség lényegében kizárólag a banktól függ, hogy melyik vállalat kap hitelt és melyik nem. Ne értsük félre, amíg sok-sok bank konkurál egymással, addig ez nem azért veszélyes, mert a bank visszaélhet a helyzetével, hanem azért, mert semmi nem garantálja a megtakarításokban jelentkező tőkekínálat egyensúlyát a hitelkérelmekben fellépő tőkekereslettel. Itt még nem lehet valóságos tőkepiacról beszélni. b) a betétesek a betétjeiket bármikor visszakövetelhetik (legfeljebb kamatveszteséget szenvednek el), ez szintén a tőke kereslete és kínálata egyensúlya ellen ható tényező. Ez még inkább megkérdőjelezi egy valóságos tőkepiac létét. A fenti konstrukcióban az is fontos elem, hogy a kezdeményező fél a megtakarító és a vállalat kénytelen hozzá alkalmazkodni. A tőkefinanszírozás fejlettebb formájában ez megfordul - a vállalatok kezdeményeznek, és a háztartások veszik át ezt a kezdeményezést. A vállalatok hosszú lejáratú, fix kamatozású értékpapírt, kötvényt bocsátanak 5
ki. A befektető háztartás a lejárati határidőig nem nyúlhat a pénzéhez - ha olyan a kötvény konstrukciója, akkor évente felveheti a kamatot. Ha korábban van szüksége a pénzére, akkor megkísérelheti eladni a kötvényt, ami vagy sikerül, vagy nem. Ám ezek a kísérletek egyrészt valamiféleképpen értékelik magát a vállalatot is (egy sikeres, jól működő vállalat kötvényét könnyebb eladni jó áron) azaz velük megjelenik a tőkepiac csírája. De ezzel együtt megjelenik a spekuláció is. Lesznek olyanok, akik abból próbálnak hasznot húzni, hogy alacsony árfolyamon vesznek kötvényt, majd kivárva az árfolyam emelkedését - magasabb árfolyamon adják azt el. Az ilyen spekulánsok olyan rövid ideig birtokolják a kötvényt, hogy kamatot alig, vagy egyáltalán nem kapnak, nem is abból akarnak jövedelmet, hanem az úgynevezett árfolyam nyereségből (olcsón vásárolt és drágán eladott értékpapír árkülönbözete). A spekulánsok olyanok a kialakulóban levő tőkepiacon, mint a kenyértésztában az élesztő. Nélkülük nincs igazi piac, de ha túl erős a hatásuk, akkor szétfolyik az egész. A kötvény már megteremti bizonyos mértékig a befektetők érdekeltségét a vállalatban, de csak bizonyos mértékig. A kötvény lejártakor a tőkét vissza kell fizetni - ez alig biztatóbb, mint a betétekből felvett hitel, ahol a betétes bármikor visszakövetelheti a pénzét. Itt ugyan nem bármikor, de garantáltan visszaköveteli - a lejáratkor. És ez egyben a befektetők érdekeltségének is határt szab - mit érdekli őket, hogy mi lesz a vállalattal a kötvény visszafizetése után. Végső soron a kötvény ugyanolyan hitelezési forma, mint a bankhitel. Bár a kötvényvásárló közvetlenül, a bank nélkül hitelez a vállalatnak, de csak hitelez. Nem tulajdonos. 6
A részvény olyan kötvény, aminek nincs lejárati ideje, nem ígér biztos fix kamatot, de cserébe tulajdonosi jogokat ad (mint később meg fogom mutatni - csupán látszólag). Ezzel elhárul egyfelől a vállalat feje felől a tőkekivonás réme, másfelől viszont a részvény vásárlója (jól lehet illuzórikusan, de) tulajdonosként kötődik a vállalathoz. Mivel a részvénynek nincs lejárati határideje, azért a "tulajdonosa" nem juthat másképpen pénzéhez, csak a részvénye eladásával. Így azután, amíg a kötvényeket csak kivételesen bocsátják áruba, a részvények adás-vétele mindennapos gyakorlattá válik. Ez tovább fokozza a spekuláció lehetőségét és hatásait. A spekuláció a részvénytársaság fontos értékelő eszközévé válik, amely értékelés színtere az értéktőzsde - valódi tőkepiac. A tőzsdén a vállalatot, annak eszmei részeit a részvények formájában folyamatosan eladják, és a vállalatot e forgalma menetében értékeli a piac. Ugyanez részvénytársaság nélkül nagyon nehezen menne. Ha ugyanis a vállalat piaci megmérettetéséhez a vállalatot a maga fizikai valójában adnák el, a tulajdonosváltás megzavarná magát a termelőfolyamatot. Ha valaki a maga fizikai valójában vesz meg egy vállalatot, akkor nem árt, ha nagyon ért az e vállalatban folyó termelési tevékenységhez. Részvények vásárlásakor sem hátrány az ilyesmi, de nagyon nincs is rá szükség. Ezáltal a potenciális vásárlói kör határtalanul kitágul. Vagyis a részvénytársaságoknak valóban az a három funkciója tárható fel, amiket az előszóban felsoroltam: a) a kis töredék tőkék egy hatalmas tőkébe egyesítése. 7
b) a tőke tulajdonának elválasztása a tőke funkciójától c) a vállalat piaci értékelésének a tevékenység közvetlen megzavarása nélkül való lehetővé tétele Mivel ezen funkciók nélkül a tőke nem tud hatékonyan növekedni, azért a részvénytársaság a tőke növekedési kényszerének közvetlen következménye. A részvényesek, mint tulajdonosok elsősorban és legfőképpen arról döntenek, hogy a vállalat nyereségét mire használják. Osztalékként kifizessék saját maguknak, vagy forgassák vissza a vállalatba. Ennek a döntésnek a mechanizmusa igen fontos a részvénytársaság megértése szempontjából.
II. Az ellenőrző részvénypakett és a részesedési rendszer A részvénytársaságok működési rendje A részvénytársaságok működését minden országban törvény (nálunk a Társasági törvény) szabályozza. E törvények országonként eltérőek lehetnek, de néhány alapelv mindenütt többé-kevésbé azonos bennük. Ezek a következők: a) A részvénytársaság jogi személy, azaz mint személy köthet szerződéseket, vállalhat kötelezettségeket, indíthat pereket és perelhető. Ugyanakkor - szemben a természetes személyekkel - törvénysértő magatartás esetén büntetőjogilag nem vonható felelősségre, a törvénysértést feltáró, arra jogosult hatóságok csak 8
pénzbírságot, szélső esetben az RT felszámolását szankcionálhatják. b) A részvénytársaság korlátolt felelősségű társaság, azaz a vele szemben támasztott követeléseket a vállalat vagyonából elégítik ki, a részvénytulajdonosok saját vagyonukkal nem felelnek a vállalatért. c) A részvénytársaság legfőbb döntéshozó szerve a közgyűlés, amely általános szabályként a közgyűlésen megjelent részvények 50%-a + 1 részvény szavazattöbbséggel hozza meg döntéseit. Ha a törvény azt írná elő, hogy a döntéshez minden esetben a teljes részvénytőke 50%-a + 1 részvény szavazata szükséges, akkor a közgyűlés, mint alább látni fogjuk, egyszerűen működésképtelen lenne. d) A részvénytársaság operatív ügyeit az igazgató tanács intézi, ennek ellenőrzése a felügyelő bizottság feladata. Az ellenőrző részvénypakett Elterjedt, sőt, tudatosan elterjesztett tévedés, hogy a c) pont alapján ahhoz, hogy egy részvénytársaságot az ellenőrzésünk alá vonjunk a teljes részvénytőke 50%+1 részvény nagyságú részét kell megszerezni - a közhiedelem szerint ez az ellenőrző részvénypakett. Ez azonban egyáltalán nem így van. Sokkal kisebb részvénycsomag is elegendő egy RT kézbentartásához. A részvényesek nem egyformák. Alapvetően háromféle részvényest lehet megkülönböztetni: 9
- Szakmai befektetők, olyan befektetők, akik a teljes részvénytőkével összemérhető nagyságú csomagot vásárolnak, kifejezetten a vállalat profiljának megfelelő termelő tevékenységben érdekeltek, arra specializálódtak. Igen gyakran a szakmai befektetők voltaképpen a részvénytársaság alapítói. A közgyűlésre általában szakmailag megalapozott javaslatokat terjesztenek be. - "Outsiderek" - szintén a teljes részvénytőkével összemérhető nagyságú csomagokat vásároló befektetők, akik a saját területükön hatékonyan nem befektethető tőkéjüket fektetik be a jónak látszó területre. A közgyűlésen önálló javaslattal nagyon ritkán lépnek fel, legfeljebb módosítási indítványokat tesznek az előző csoport javaslataival szemben. - Kis befektetők, olyan befektetők, akik a teljes részvénytőke kis töredékét jelentő csomagot vásárolnak. Egy komolyabb korporáció esetében ez sok ezer részvényest jelent. A kisrészvényes csomag nagyságát a minimális részvénynévérték határozza meg. A Társasági törvény első (1988-as) változatában még 10000 Ft-ban volt minimálva a részvénynévérték, akkor ez nagyon nagy összeg volt. A ma hatályos törvény nem korlátozza a részvények névértékét. Nem véletlenül. Lenin írja az "Imperializmus"-ban: "Siemens, Németország egyik legnagyobb ipari vállalkozója és „pénzkirálya" 1900. június 7-én a Reichstagban kijelentette, hogy „az egyfontos részvény a brit imperializmus alapja".
10
Ennek az üzletembernek szemmelláthatóan alaposabb, „marxistább" fogalma van arról, hogy mi is voltaképpen az imperializmus, mint egy bizonyos, nem éppen tiszteletreméltó írónak, aki az orosz marxizmus megalapítójának számít ugyan, de úgy véli, hogy az imperializmus csak egyetlen népnek a rossz tulajdonsága ..."
Miről is van szó? Hogy könnyebben megértsük a dolgot, képzeljünk el egy modell-szerű részvénytársaságot a valóságtól nem nagyon elrugaszkodó részvényes-struktúrával. Tegyük fel, hogy az alapító tőke (a kibocsátott részvények névértékének összege) 100 millió forint. Ennek 25%-át a szakmai befektetők csoportja (a főrészvényesek) veszi meg egy kötegben. Másik 25%-ot az outsiderek vesznek meg, mondjuk egyenként 2,5 milliós csomagokban - ez azt jelenti, hogy 10 outsider befektető van. Végül a fennmaradó 50% (50 millió forint) ötezer forintos csomagokban tízezer kisbefektetőhöz kerül. Összehívják a közgyűlést. A törvény azt írja elő, hogy legalább két országos napilapban meg kell hirdetni, viszont nem szükséges személyre szóló meghívót küldeni (valljuk be őszintén, hogy ez nem is nagyon lenne megoldható). Persze egyéb trükkök is alkalmazhatóak. Például az USA-ban egészen mindennapos gyakorlat, hogy például egy kaliforniai telephelyű cég a Hawaii-szigetek egyik luxusszállodájába hívja össze a közgyűlését. Ám ilyen trükkök nélkül is elég valószínű, hogy a kisrészvényesek többsége nem megy el a közgyűlésre. Régebben én is részvénytulajdonos voltam egy darabig, és egy közgyűlésre - inkább szakmai érdeklődésből, mintsem tulajdonosi
11
jogaim gyakorlása végett - elmentem. A cégnek kb. háromezer kisrészvényese volt. A teremben 200 széket helyeztek el, 3 üresen maradt - a rendezés egyszerűen tökéletes volt!
Nos, ha modell-szerű Rt-nk tízezer kisbefektetője közül mondjuk 100 megjelenik a közgyűlésen, akkor ez 0,5% részvényhányadot jelenít meg. Feltételezhető ugyanakkor, hogy az outsiderek mind képviseltetik magukat, és az egészen természetes, hogy a szakmai befektetők csoportja ott lesz (pontosabban ott lesz valaki, aki jogosult lesz a nevükben 25% részvényhányaddal szavazni). Vagyis a közgyűlésen 50,5% részvényhányad van jelen. Ennek az 50%-a + 1 részvény szükséges egy határozat elfogadásához. Ez a teljes részvénytőke 25,25%-a + 1 részvény - valamicskével több, mint a szakmai befektetők részvényhányada. Az így összeülő közgyűlés elé a szakmai befektetők beterjesztik határozati javaslataikat. Ezek vagy mindenki számára elfogadhatóak, vagy nem. Az első esetben nyilván a szakmai befektetők akarata érvényesül. De mi lesz a második esetben? Mivel a szakmai befektetők a javaslataikat szakmai hozzáértéssel állították össze, az outsiderek viszont nem szakértők, ezért annak a valószínűsége, hogy minden outsider ellene szavaz a javaslatnak (és a néhány megjelent kisbefektető is) gyakorlatilag nulla. Ha csak egyetlen outsidert sikerül a szakmai befektetőknek meggyőzni, akkor a javaslat mellett 27,5%, ellene 23% fog szavazni, vagyis ekkor is a szakmai befektetők akarata fog érvényesülni. Azaz a szakmai befektetők 25%-os pakettje elegendő a vállalat feletti uralomhoz! Ez az igazi ellenőrző részvénypakett! Megérthetjük a fenti Lenin-idézetet is. Minél kisebb a minimális részvénynévérték, annál több lesz a 12
kisrészvényes, és emiatt annál kisebb lesz az ellenőrző részvénypakett nagysága is. A részesedési rendszer Az ellenőrző részvénypakett az idegen tőke feletti uralomnak (ami az idegen munka feletti uralom magasabb szintre helyezése) első stációja csupán. Korábbi példamodellünkben megmutattuk, hogy hogyan lehet 25 milliós részvénycsomaggal uralni egy 100 milliós vállalatot. Ám ez csupán a kezdet. Folytassuk modellünk vizsgálatát! A 25%-os ellenőrző részvénypakett tulajdonosai javaslatot terjesztenek be a közgyűlésnek arról, hogy a profit egy részéből - éppen 25 millió forintból - alapítsanak egy leányvállalatot, azaz egy másik részvénytársaságot, amelynek ellenőrző pakettjét az anyavállalat, mint jogi személy birtokolja. Az új leányvállalat részvény-struktúrája az egyszerűség kedvéért legyen pontosan ugyanolyan, mint az anyavállalaté, azaz - 25% ellenőrző pakett - 25% outsider nagybefektetők - 50% kisrészvényesek Az alaptőke itt is 100 millió. Az ellenőrző pakett mechanizmusa szerint a 100 milliós tőkéjű vállalat azt teszi, amit a 25 milliós ellenőrző pakett diktál neki. Ám azt, hogy az mit fog diktálni, az anyavállalat közgyűlése dönti el. Na, de ott az ottani 25%-os pakett diktál! 13
Gondoljuk végig a következőt: ha nem alakítanak leányvállalatot, akkor például a 25 milliót osztalékként ki is fizethették volna. Ekkor az ellenőrző pakett tulajdonosai a 25 millió 25 %-át kapták volna meg, azaz 6,25 milliót. Ugyanennyit kaptak volna az outsiderek, akik modellünkben egyformák és tízen vannak, tehát fejenként 625 ezer forintról mondtak le. A kisrészvényesek összesen 12,5 milliótól estek el, fejenként 1250 forinttól. Nyilván teljesen korrekt, ha úgy vesszük, hogy a különböző részvényesek a nevezett összegekért vásároltak részt a leányvállalat ellenőrző pakettjéből. Összefoglalva, az anyavállalat főrészvényesei 6,25 millió forinttal beszállva a leányvállalat ellenőrző pakettjének a megszerzésébe valójában megszerezték a 100 milliós leányvállalat irányítását, vagyis a leányvállalat ellenőrző pakettje valójában nem 25 millió, hanem csupán 6,25 millió! Folytatásként az anyavállalat közgyűlése elhatározza (az ellenőrző pakett nyomós sugallatára), hogy ráveszik a leányvállalat közgyűlését egy hozzá hasonlatos unokavállalat alapítására. Ehhez a leányvállalat profitjából 25 milliót osztalék helyett az unoka ellenőrző pakettjének megszerzésére kell fordítani. Ehhez a 25 millióhoz az anyavállalat 6,25 millióval járul hozzá. Ennek a 25 %-át, azaz 1.562.500 forintot az anyavállalat főrészvényesei állják. Ezzel megszerzik a jogot, hogy irányítsák a 100 milliós unokavállalatot, hiszen annak közgyűlése azt fogadja el, amit a leányvállalat közgyűlése diktál nekik, de az azt fogja diktálni, amit az anyavállalat közgyűlése diktál, amely viszont a főrészvényesek akarata szerint dönt. És ez már nem semmi! egy 100 milliós vállalatot alig több, mint 14
másfélmillióval irányítani! Ez a részesedési rendszer lényege. De mire jó ez? Hát sok mindenre. Az egyik mocskos alkalmazás az úgynevezett transzfer ügylet. Egy egyszerű, de kellőképpen mocskos példával folytatjuk modellünk elemzését. Valamilyen (lényegtelen, hogy milyen) módon az anyavállalatnál készletek halmozódnak fel, amik semmire nem jók, a megsemmisítésük is jelentős költséget emésztene fel. Az anyavállalat főrészvényesei azonban nem esnek kétségbe. a részesedési rendszeren keresztül meggyőzik az unokavállalat közgyűlését, hogy erre a készletre, ami potom 100 millió forintba kerül nekik nagyon nagy szükségük van. Igaz, a cégnek éppen nincs felesleges 100 milliója, de mivel éppen ennyi a cég törzstőkéje, nem gond banki kölcsönt felvenni. Hamarosan kiderül, hogy a megvásárolt készlet (hogy ki volt az eladó, azt jótékony homály fedi!) semmire sem jó. A bank követeli a pénzét, a cég nem tud fizetni. A bank kezdeményezi a vállalat felszámolását. A részvényesek elvesztik a befektetett pénzüket. A kisrészvényesek öt-öt ezer forintot, az outsiderek fejenként 2,5 milliót. A legtöbbet az ellenőrző pakett tulajdonosa, a leányvállalat veszti - 25 milliót! Illetve, hát, izé ... A veszteséget részvényarányosan viselik a részvényesek: a kisrészvényesek fejenként 1250 forintot, az outsiderek 625 ezret per koponya és az anyavállalat, mint főrészvényes 6,25 milliót. Ebből az ő kisrészvényesei fejenként 312,5 forintot vesztenek, az outsiderek fejenként 156250 forintot és a főrészvényes 15
csoport 1 millió 562500 forintot. Hohó! És a készletért kapott 100 millió? Ahhoz senkinek az anyavállalaton kívül semmi köze! A megboldogult unokavállalat korlátolt felelősségű társaság volt, így részvényesei csak részvényeiket veszíthetik el, a hitelezők magánvagyonukhoz nem nyúlhatnak. És ezúttal mondjuk az ellenőrző pakett a 100 millió osztalékként való szétosztását szorgalmazza. Ellenőrző pakett: 25 millió mínusz 1,5625 millió => az egyenleg 23,4375 millió - tisztán! Outsider: 2,5 millió mínusz 0,15625 millió => az egyenleg 2,34375 millió - tisztán! Kisrészvényes: 5000 mínusz 312,5 forint => egyenleg 4687,5 - ez is több a semminél ... Persze van ennél mocskosabb példa is. 1940 - az angolok harcban állnak a III. Birodalommal. Az amerikaiak polgári hajókon szállítanak létfontosságú javakat, visszafelé sebesülteket szállítanak az Új Világba. A hajókat az amerikai állam magántársaságoktól bérli. Veszélyes fuvar, nem árt biztosítani a hajókat. Korábban a londoni LLoydnál voltak biztosítva, de hát most az nem igazán megbízható - a németek bármelyik pillanatban Londonban teremhetnek és akkor lőttek a biztosításnak! De szerencsére vannak megbízható semleges svájci biztosítók. És az amerikai hajótulajdonosok átviszik a Lloydtól az egyik legmegbízhatóbb svájci tengerhajózási biztosítóhoz hajóik biztosítását. Hamarosan kiderül, hogy mennyire jól döntöttek. Dönitz admirális tengeralattjárói egymás után süllyesztik el a hajókat. rengeteg az áldozat, de legalább anyagi veszteség nincs - a svájci biztosító fizet rendesen. 16
1946 - az amerikai katonai ügyészség Nürnbergben készíti elő a nagy német konszernek elleni pereket (csak kettőt folytatnak le ténylegesen, a Krupp ellenit és az IG Farben Indrustry ellenit) és többek között házkutatást tartanak az IG irodáiban - az eredmény elképesztő! Kiderült, az annak idején az amerikai hajókat biztosító svájci társaság az IG unokavállalata! Egy tengeri hajó biztosításakor a kockázat felbecsülése miatt a biztosítónak - természetesen teljes titoktartás mellett - rendelkeznie kell a hajó teljes útvonaldokumentációjával. Nem volt ez másként az amerikai hajók biztosításakor sem. Ám az IG-nek volt egy másik "leányvállalata" is - az SS (az IG minden igazgatósági tagja magas tiszteletbeli SS rendfokozatot kapott). És az amerikai hajóknak a svájci biztosítóhoz benyújtott útvonaldokumentációja napokon belül Schellenberg SD-főnök, majd Dönitz admirális asztalán volt. Ez sem semmi!
III. A finánctőke A XIX. és XX. század fordulóján végbemenő hatalmas tőkekoncentráció, ami a monopolkapitalizmus, az imperializmus kialakulásához vezetett, különösen drasztikusan ment végbe a bank-szférában. A klasszikus kapitalizmus klasszikus bankjainak jövedelme alapvetően a kamatrésből, a hitelkamatok és a betéti kamatok közötti különbségből adódott. És ez egy sajátos pozitív visszacsatolással segítette a banktőke átlagnál gyorsabb 17
koncentrációját. Ugyanis a bank annál népszerűbb, minél kisebb a kamatrése, de kis kamatrést csak az a bank engedhet meg magának, amelyben nagy tőkék mozognak. Vagyis a nagyobb tőkét mozgató bank kisebb kamatrést engedhet meg magának, emiatt nála még több tőke fog mozogni, ami még kisebb kamatrést tesz lehetővé. Ezért a banktőke koncentrációja hamarabb és nagyobb mértékben ment végbe, mint a termelő tőkéé. És ez minőségileg megváltoztatta a bankokat, a bankok szerepét. A hatalmasra nőtt bankok már nem szerették annyira a kisbefektetőket, mint azt Mary Poppins kissé negédes történetében láttuk, olvastuk. Ugyanis fő jövedelemforrásuk többé nem a kamatrés. Hát akkor micsoda? Először is emlékeznünk kell rá, hogy a részvény - értékpapír. Az értékpapírok kibocsátásával, kezelésével hagyományosan a bankok foglalkoztak. Így aki részvénytársaságot akart alapítani, az a bankokhoz fordult technikai segítségért. s bár a bennfentes ügyleteket a legtöbb ország törvényei tiltják, vagy legalább is korlátozzák, mint tudjuk "a virágnak megtiltani nem lehet ...". A részvények kibocsátásával megbízott bank óhatatlanul élni és visszaélni fog a lehetőségekkel, hogy a szokásosnál nagyobb hasznot húzzon a dologból. A bank a részvények egy részét maga vásárolja meg, élvezve az úgynevezett alapítói hasznot (a nyilvános értékesítés előtt, annak árfolyamánál jóval olcsóbban, általában névértéken vásárol) és nem ritkán megszerezve az ellenőrző részvénypakettet. Ám még ennél is érdekesebb és fontosabb a bank szerepe a már működő részvénytársaságok életében. A fejlett kapitalizmus egyik szerves fejleménye a számlapénz 18
kialakulása: minden vállalkozás, vállalat számlát vezet valamelyik banknál és azon - valóságos pénzmozgás nélkül bonyolítja adásvételi ügyleteit. Ez pénztechnikai szükségszerűség, ami azonban igen sajátos és súlyos fordulatot vesz. Lenin az "Imperializmusban" rámutat arra, hogy a nagy részvénytársaságoknak három, párhuzamos, könyvelése van. A pesszimista nyilvános az állam és az adóhatóság számára, a kissé titkos optimista a részvény tulajdonosok, a közgyűlés számára, és végül, de nem utolsó sorban egy valódi, de mélyen titkos, csak az ellenőrző pakett tulajdonosai számára. "... csak az ellenőrző pakett tulajdonosai számára" - és a számlavezető bank számára! A bankszámla, ahol a vállalat valamennyi pénzügyi tranzakciója megjelenik, a "titkos" valódi főkönyv pontos másolata! Vagyis a bank tökéletesen átlátja kliense pénzügyeit és ezzel jobban a markában tartja a részvénytársaságot, mint az ellenőrző pakett tulajdonosai. Azt gondolhatnánk, hogy ilyen módon a banktőke lenyeli a termelőtőkét. De ne siessünk következtetéseket levonni! A hatalmas részvénytársaságok, a konszernek legalább annyira a markukban tartják a bankokat, mint a bankok a részvénytársaságokat. Ugyanis amíg korábban a banknak sok apró ügyfele volt, addig a bankot kevéssé izgatta, hogy egy konkrét ügyfele nála tartja-e a pénzét vagy sem. Ám amikor egy bank betétállományának a 25-30%-át, vagy esetleg még nagyobb hányadát egyetlen óriásvállalat adja, akkor már koránt sem mindegy, hogy ez a vállalat el akarja vinni a pénzét máshová, vagy sem. Így azután nem csak az Rt felügyelő bizottsága van tele a bank 19
embereivel, de fordítva, a bank felügyelő bizottsága is tele van az Rt embereivel. A banktőke és a termelő tőke összefonódik. Lenin, Rudolf Hilferding nyomán, ezt az összefonódást nevezte finánctőkének. Ez a finánctőke nem csak millióknak az ő számára idegen munkáját igázza le, de idegen tőkék milliárdjait is uralma alá hajtja. A nagy finánctőkés csoportok felosztják egymás között a világpiacot, az uralmuk alá hajtott államokat igénybe véve területileg is felosztják a világot, majd véres háborúkat, helyieket és világméretűeket kirobbantva harcolnak egymás ellen a világ területi újrafelosztásáért. Ezt nevezi Lenin imperializmusnak, és lényegében ezt nevezik ma eufemisztikusan globalizációnak - természetesen mutatis mutandis, azaz a megváltoztatandókat megváltoztatva.
20
