Dr.. Nagy Margit-emlékülés

Jeles napok, neves gyógyítók

Dr Dr.. Nagy Margit-emlékülés Infektológiai Osztály 2004. január 30.

Jubileumok a Markusovszky Kórházban

239

Jeles napok, neves gyógyítók Schneider Ferenc

Dr vos Dr.. Nagy Margit osztályvezetõ fõor fõorvos életútja (1913-1963) Dr. Nagy Margit 1913.február 8-án Erdélyben, Barót községben született. Egy leány (dr. Nagy Mária) és egy fiú (dr. Nagy Endre) testvére volt. A Kolozsvári Tudományegyetemen szerzett orvosdoktori oklevelet 1937. május 27-én. Ezt követõen 1937. szeptember 1-jétõl 1940. szeptember 1-jéig orvosgyakornok, majd segédorvos a kolozsvári Gyermekklinikán. Még ebben az évben október 25-tõl Vasvármegye és Szombathely Város Közkórháza orvosgyakornoka lett. Dr. Gulácsy Zoltán fõorvos mellett hamarosan nagy tudású, sokoldalúan képzett gyermekorvossá fejlõdött, akire egyre nagyobb munka hárult a gyermekosztályon és a területi gyermekvédelemben. A kórházi törzskönyvi lap tanúsága szerint tökéletesen beszélt magyarul, németül, románul, franciául, jól beszélt angolul és olaszul. Gyermekszakorvosi vizsgát 1942. november 18-án tett. A háborús évek alatt egyre több munkával terhelte az élet, s a törékeny alkatú orvosnõ hihetetlen lelkesedéssel és szorgalommal szolgálta a beteg gyermekek gyógyításának ügyét. 1942-ben ösztöndíjjal a marburgi gyermekklinikán dolgozott, ott ismerkedett meg az akkor még gyermekcipõben járó vérátömlesztés korszerû formáival. Hazatérve hozzálátott, hogy itthon is megteremtse a gyermekgyógyászati transzfuzió feltételeit. A kezdeti akadályok, a háborús évek nehézségei nem riasztották vissza. Osztályos orvosi elfoglaltsága mellett a Zöldkereszt gyermekorvosa is volt. 1945 nyarán alorvossá nevezték ki, és ráhárult a 150 ágyas gyermekosztály minden gondja. Fûtetlen kórtermekben, hihetetlenül nehéz körülmények között egyedül látott munkához 1945 õszén. A háborús nélkülözések, az orvosés gyógyszerhiány, a védõoltások elmaradása miatt Vas megyében is ijesztõen magasra ugrott a beteg gyermekek száma. Nagy Margit a Gyermekosztály megbízott vezetõjeként elölrõl kezdett mindent: területi gyermekvédelmet, osztályos gyógyító munkát, szakorvosképzést. Helytállásának, éjt nappallá tevõ munkájának eredményeként nagyon gyorsan rendezõdött az osztály élete, és a munka már ismét a régi színvonalon folyt, amikor 1947-ben a gyermekosztály új fõorvost kapott. Nagy Margit 1949-tõl 1953-ig iskolaorvosként dolgozott. Elindította és megszervezte az elsõ nagyobb szabású hazai BCG-oltást, felfektette a szombathelyi gyermekek Mantoux-kataszterét, és ezzel megalapozta az elkövetkezõ évek tbc elleni munkáját. 240


Jeles napok, neves gyógyítók István Lajos professzor visszaemlékezése szerint nagyon jól képzett, rendkívül szorgalmas, mûvelt, németül és franciául perfektül beszélõ, alapos és lelkiismeretes orvos volt. 1954-ben kinevezték a volt katonakórház területén kialakított 60 ágyas Fertõzõ Osztály vezetõjévé, és megbízták az osztály megszervezésével. Megint mindent elölrõl kellett kezdenie. A hepatitis került munkája elõterébe. Sok hálátlan és népszerûtlen munkát kellett elvégeznie, de 1-2 év alatt az új osztály a fertõzõ betegségek elleni küzdelem egyik biztos alapjává vált. A korszerû színvonalú munka mellett megindult a szakorvosképzés és a tudományos kutatómunka is. Mindig magas mércét állított önmaga és munkatársai elé: lépést tartani a rohamosan fejlõdõ orvostudománnyal. Országosan a legjobbakhoz mérte eredményeit, állandóan hozott valami újat, tanult és tanított. Eredményeire nemcsak a dunántúli szakcsoportokban figyeltek fel, hanem országos kongresszusok anyagában is. Munkája elismeréseként 1959-ben ,,Érdemes orvos” kitüntetõ címet kapott. Sokirányú gyógyító orvosi elfoglaltsága mellett arra is szakított idõt, hogy a Vöröskereszt tagjaként tevékenykedjék. Szakmai mûködése eredményeként indult fejlõdésnek a vérrel való gyógyítás Szombathelyen. Amikor a Vérellátó Alközpont megalakult, társadalmi munkában segítette a véradó mozgalmat. Az 1957-ben megalakult szombathelyi véradókör elnökévé választotta. Ott volt a Vasi Véradó Szerkesztõbizottságában is. 1959-tõl a Vöröskereszt szombathelyi városi vezetõségének, 1960-ban a Vöröskereszt Országos Vezetõségének tagjává választották. Dr. Bokor Nándor fõorvos – aki egy évig volt beosztott orvos Nagy Margit osztályán – visszaemlékezésében következetes és pontos fõnöknek ismerte meg. Nem járt korán dolgozni, és idõben haza is ment, de amíg dolgozott, addig pontosan történt minden. Minden kórlapot elolvasott. Nem csak kifogásolt, hanem egy-egy jól megszerkesztett anamnézis, status vagy zárójelentés láttán az elismeréssel sem késlekedett. 1962-ben már volt autója, amivel hivatalos útjára magával vitte beosztott orvosát. Ha konzíliumot hívott, ott is kötelezõ volt jelen lenni. Gyermekgyógyászként is kiváló kapcsolata volt a belgyógyászokkal, sebészekkel és a KÖJÁL-lal. Magánélete munkával, sok utazással, édesanyja látogatásával telt. Késõbb autójával sokat kirándult, múzeumokat látogatott, gyakran járt Budapestre színházba, hangversenyre. Járt Kínában, Spanyolországban, Olaszországban. Egykori fõnõvére (Pöltel Lászlóné, Vali nõvér) visszaemlékezése szerint gyermekszakorvosi, belgyógyász, gyermek-tbc szakvizsgával rendelkezett. Megállás nélkül dolgozott és tanult. 1963 februárjában egyhónapos tovább-


241

Jeles napok, neves gyógyítók képzésen vett részt a budapesti Szent László Kórházban. Tanulás közben, 23án késõ este a kórházi dolgozószobában érte a halál. Úgy halt meg, ahogyan élt, munka, tanulás közben. Élete összefonódott a szombathelyi kórház gyermekosztályával, a fertõzõ betegségek elleni küzdelemmel és a véradómozgalommal. Budapesten a Farkasréti temetõben 1963. március 4-én temették el. Nagyon sokan kísérték el utolsó útjára. Szemtanúk szerint ,,a fél Markusovszky Kórház jelen volt”. (Az életrajz forrásai: dr.Nagy Margit kórházi törzskönyvi lapja, prof. Istrván Lajos visszaemlékezése, Véradóújság 1963, Pöltel Lászlóné fõnõvér visszaemlékezése, dr. Bokor Nándor fõorvos visszaemlékezése, dr. Szabó László fõorvos visszaemlékezése.)

242



Dr uzsonyi Zoltán életútja Dr.. R Ruzsonyi 1924-ben Szentgotthárdon született, négy testvére volt, apja gimnáziumi tanár, aki szívbetegségben korán elhalt. Érettségi után a Mûegyetem Gépészmérnöki Karán folytatta tanulmányait. A háború miatt az egyetemet Drezdába telepítették át. Ott diplomázott, és átélte a város porig történõ bombázását. A háború borzalmai, a kalandos hazajutásának tapasztalatai, beteg édesanyja kálváriája terelték érdeklõdését az orvosi pálya iránt, és önfenntartóként beiratkozott a Pécsi Egyetem Orvosi Karára. Bár szombathelyi kórházi gyakorlatai, tapasztalatai és fõleg Petõ Ernõ orvosi magatartásmintája alapján itt kívánta hivatását gyakorolni, de az akkori irányított foglalkoztatás Pécshez kötötte. Szerencséjére Hámori Artúr klinikáján szerezte belgyógyászati szakképesítését. Közben megnõsült, és áldozatkész feleségével albérletben nevelték az idõközben megszületett két gyermeküket. Szakvizsga birtokában Jákon vállalt körzeti orvosi állást, ott született harmadik gyermekük. 1963-1968 között szombathelyi körzeti orvos, és a közben megnyitott Rendelõintézetben belgyógyász szakrendelést is vezetett. 1968-tól 1984-ig, nyugdíjaztatásáig a Markusovszky Kórház Fertõzõ Osztályát vezette. Munkája során számos rendszabály-gyûjteményt (ma úgy mondanánk: helyi Módszertani Levelet) szerkesztett. 1963-ban ,,Érdemes orvos” kitüntetésben részesült. Nyugdíjas éveit kiegyensúlyozott családi élete és a naponta a nagyszülõket látogató hat unokája teszi bensõségessé. Személyében a halk szavú, de bizalmat sugárzó orvost, a hivatását szolgálatnak tekintõ kollegát ismertünk meg. Választott szakmája, hivatása mindig is az egészségügy mostohagyermeke volt. A nehézségeket vállalva, életútja, kitartása méltán válhat példaképévé az orvosi pályát hivatásként vállaló fiatal kollegáknak is. Részt vett az új osztály tervezési munkáiban, de nyugdíjba vonulása miatt már nem dolgozhatott a korszerûen kialakított, a fertõzõ betegek szakszerû ellátását szolgáló, rekonstruált új épületben. Bár az is igaz, hogy azóta az osztály folyton költözött, s jelenleg már a harmadik helyen van. Nyugdíjas éveiben sem szakadt meg a kapcsolata a kórházzal, ugyanis a Fizioterápiás Osztályon vállalt alkalmanként orvosi feladatokat. Késõbb már ilyen megbízatásokat sem fogadott el, de örömmel tapasztaljuk, hogy szívesen látogatja a kórházi rendezvényeket, ahová a kórház nyugdíjas orvosai mindig meghívást kapnak.


243

Jeles napok, neves gyógyítók Ruzsonyi Zoltán

Fertõzõ osztályos emlék eim emlékeim 1968-tól 1984-ig, 16 éven át vezettem a Fertõzõ Osztályt, amely a Markusovszky Kórház központi épületeitõl 1 kilométerre, a volt Huszárlaktanya területén lévõ épületekben kapott helyet. 60 felnõtt ágyunk volt, késõbb ezt 40 ágyas gyermekfertõzõ részleggel egészítették ki. A Ferencz József idejébõl maradt, de karbantartott épületekben káhyafûtés volt. Viszont kevés kiszolgáló helyiség, a célnak nem megfelelõ beosztás volt jellemzõ az épületre. A felnõtt részlegen a fõorvos mellett egy állandó orvosi állás volt, amelyen eleinte Balogh József dr., késõbb Péter László dr. volt jól képzett megbízható munkatársam. A belosztályokról rendszeresen küldtek fiatal orvosokat szakvizsga elõtti gyakorlatra. A gyermekrészleg vezetõje Schmidt Ottó dr. volt, aki nagy szaktudással és rutinnal rendelkezett. Az õ segítõi is a szakvizsga elõtt álló fiatal orvosok voltak. A két fõnõvér szakszerûen irányította, lelkiismeretesen ellenõrizte a nõvéreket és a takarítónõket. Különösen jól végezte munkáját Zelles Katalin, a gyermekrészleg fõnõvére. A nõvérek együttérzõen látták el a betegeket, a takarítónõk a takarításon kívül fertõtlenítettek, hideg idõben biztosították a meleget. A szûkre szabott létszám mellett szükség esetén vállalták a túlmunkát és a helyettesítést is. Beteghordót a tüdõsebészet kölcsönzött. Orvosi ügyeletet a tüdõsebészekkel együtt láttunk el, de néha a belosztályok is besegítettek. Megyénk lakosságán kívül itt szolgáló katonákat, szovjet katonákat és családjaikat, illetve tanuló vietnámi és afrikai fiatalokat is gyógyítottunk. Fertõzõ osztályon a betegforgalom szeszélyes, az évszakoktól és járványoktól függ. Fertõzõ beteget nem lehet elõjegyezni vagy járványt kelteni. Emiatt sok bajunk volt az ágykihasználási mutatóval. Járvány esetén telt házzal mûködtünk, máskor meg beteg után sóhajtoztunk. A szokásos fertõzõ betegségek évente rendszeresen ismétlõdtek, csak számuk ingadozott. Télen-tavasszal influenza, tavasszal-nyáron-õsszel agyhártyagyulladás (kullancsenkefalitisz, leptospirozis), egész évben enterális infeciók (salmonellozis, dysenteria) és hepatitis fordultak elõ nagyobb számban. A hatvanak évek végén 60 tularemiás betegünk volt, akik vadnyulaktól

244


Jeles napok, neves gyógyítók fertõzõdtek meg. Házinyulak betegítették meg egy család három tagját, a kórokozó Pasteurella pseudotuberkulozis volt, ami emberi kórokozóként ritka. Az egyik családtagot vakbélgyulladás gyanúja miatt meg is operálták. Bakteriális meningitises és miningitis tuberkulozás betegeket is ápoltunk. A vietnámi és afrikai fiatalokat KÖJÁL-szûrés után fõleg bélparaziták miatt kezeltünk. Egy kanyaró gyanúval küldött 10 éves kislány betegsége Lyell-syndromának bizonyult. A súlyos – 50 százalékban halálos betegséget – feleslegesen szedetett Diphedán okozhatta. Egy hepatitis gyanús betegnél munkahelyi ártalmat derítettünk ki (gyógyszergyári rossz elszívóberendezés). A fertõzõ betegek ellátása mellett orvosi felügyeletet biztosítottunk a Kõszegrõl áttelepített utókezelõben, foglalkoztunk a medikusokkal, elõadásokat tartottunk orvosi és nõvéri értekezleteken. KÖJÁL, OKI, László Kórház, szigorú szakmai felügyelõink rendszeresen ellenõriztek minket, mi pedig igyekeztünk velük jól együttmûködni. Állandó gondot jelentett az osztály zártsága a látogatók és hozzátartozók méltatlankodása miatt, valamint az ügyeleti idõben történt mentõszállítások, mert fertõzõ beteg szállítása után a kocsit fertõtleníteni kell. Korszerû fertõzõ osztály létrehozását éveken át tervezte a kórház vezetõsége, ezt javaslatainkkal mi is segítettük. A munka megkezdésekor nyugdíjba vonultam. Az elmúlt 20 év alatt sokat fejlõdött a tudomány. Vitás kérdések tisztázódtak. Korszerûsödött a megelõzés, a diagnosztika, bõvültek a terápiás lehetõségek, de fertõzõ betegségek még vannak, néha újak is fellépnek. Nem árt az óvatosság!


245


Emlék eim dr ocsis Zsuzsannáról Emlékeim dr.. K Kocsis Mozgalmas év volt 1984 a Fertõzõ Osztály – a mai Infektológiai Osztály – életében. A Vöröshadsereg úti telephelyen belül folytatódott az osztály költözése, és fokozatosan elfoglalta a Tüdõsebészet elhagyott, felújított kórtermeit. Az osztály felnõtt (60 ágy) és gyermek (48 ágy) részleggel mûködött, két fõorvos irányításával. A felnõtt részleget az osztályvezetõ, Ruzsonyi Zoltán fõorvos, a gyermek részleget pedig Schmidt Ottó fõorvos irányította. Egy belgyógyász-infektológus és egy gyermekgyógyász-infektológus szakorvos segítette õket. A három, illetve hat hónapos fertõzõ osztályos gyakorlatukat töltõ belgyógyász és gyermekgyógyász szakorvosjelöltek végezték az osztályos munkát. 1984 nyarán betegség miatt hosszabb idõre kiesett a munkából Schmidt Ottó fõorvos. Ruzsonyi Zoltán osztályvezetõ fõorvos pedig augusztusban nyugdíjba vonult. Az osztályon három hónapig egy gyermekgyógyász-infektológus és egy belgyógyász szakorvosjelölt látta el a teendõket. Az új osztályvezetõ személyérõl találgatások folytak. Végül a kórház fõigazgató fõorvosa dr. Kocsis Zsuzsanna fõorvost bízta meg a Fertõzõ Osztály vezetésével. Kocsis fõorvosnõ 1962 óta Zsámbéky Pál belgyógyász osztályvezetõ fõorvos osztályán dolgozott, itt szerzett belgyógyászatból szakvizsgát. Korábban egy évet dr. Nagy Margit fõorvossal is dolgozott a Fertõzõ Osztályon, és fertõzõ betegségekbõl is szakvizsgázott. Késõbb a III. Sz. Belgyógyászati Osztályon kardiológiával foglalkozott, és kardiológiai szakvizsgát is tett. A belgyógyászati osztályok közötti feladatmegosztás és specializálódás úgy hozta, hogy 1984-ben a kardiológia az ,,új” III. Belgyógyászat profilja lett. Ezután kapta Kocsis Zsuzsanna fõorvosnõ új feladatként a Fertõzõ Osztály vezetését. Nem lehetett könnyû feladat – a húsz éve tanult infektológiai ismereteket felfrissítve – az addigi munkától sok tekintetben különbözõ Fertõzõ Osztály vezetése. Mégis rövid idõ alatt változások kezdõdtek az osztályon. Szorosabbra fûzte a szakmai kapcsolatot a Fõvárosi László Kórházzal, az ország többi fertõzõ osztályával. Minden rendezvényre ellátogatott, ezekrõl beszámolt. Beosztottait elõadásra, publikációra ösztönözte, fiatal szakorvosait továbbképzésre küldte a László Kórházba. Támogatta a második és harmadik szakvizsga megszerzését.

246


Jeles napok, neves gyógyítók 1988-tól elkezdõdött a fertõzõbeteg ágyak számának csökkentése, elõször 108-ról 60-ra, majd 44-re. Az ápolónõk számának csökkenése miatt összevonták a felnõtt és a gyermek részleget, ami csak átmeneti eredménnyel járt. A gyermekápolók a felnõtt betegellátásban járatlanok voltak, és aki tehette, leszázalékolását kérte. Kocsis Zsuzsanna fõorvos vezetése alatt megkezdõdött (1990) és befejezõdött (1992) az új Fertõzõ Osztály építése. Az avatáson részt vett Andréka Bertalan, egészségügyi államtitkár. Kocsis fõorvosnõ kiváló szervezõkészségét kamatoztatva rendezte meg elõbb a Kardiológiai Társaság kongresszusát, majd a Magyar Infektológiai Társaság 1992. évi kongresszusát. A szombathelyi kongresszus emlékezetes volt a Magyar Infektológiai Társaság életében. Évekig emlegették a szakmai és a társasági program színvonalasságát. A kongresszusi rendezés anyagi hátterének megteremtése céljából – a kórházban elsõként – munkatársaival (Angyal Márta dr., prof. István Lajos dr., Németh Józsefné, Schneider Ferenc dr., Torma Zsuzsanna dr.) létrehozta ,,Az Infektológia Jövõjéért Vas Megyei Alapítványt”. Az alapítvány azóta is biztosítja a betegek komfortérzetének és a betegellátás színvonalának javításához, valamint az orvosok, nõvérek továbbképzéséhez és az újabb kongresszusok (1999, 2001) megrendezéséhez szükséges anyagi hátteret. Az új osztály felavatása után két hónappal, 56 évesen nyugdíjba vonult. Az új fõorvosi szobába már nem költözött be. Utódjának január elsõ munkanapján telefonon kívánt sok sikert. Egészségi állapota nem tette számára lehetõvé a nyugdíjas évek pihenési lehetõségeit és az unokák szeretetét. Két hónappal nyugdíjba vonulása után meghalt. Mindössze 57 éves volt.


247

Jeles napok, neves gyógyítók Sen. Kneffel Pál

Requiem egy járványkórházért Aki csak egy kicsit is ért a járványtanhoz, joggal fél a nagy tömegek mozgásától. Az ilyen mindig együtt jár a tömegekhez idomult kórokozók ,,csereberélésével”, rendszertelen étkezéssel, testi-szellemi kimerüléssel. 1944 végén, 1945 elején ezek a tényezõk az ország nyugati felében halmozottan jelentkeztek. Ennek az idõszaknak az eseményei kezdenek feledésbe merülni, egyre kevesebb az élõ szemtanú. Az orosz csapatok szombathelyi bevonulása (1945. március 29.) után a megyei kórházban csak az alagsorban voltak polgári betegek. Összetolt ágyakon, padlón heverõ matracokon feküdtek az emberek. Víz-, gáz-, áramszolgáltatás nem volt. A belsõ udvaron, a szökõkút körül – meghökkenve láttam – egyre több piszkos, a végsõkig kimerült zsidó munkaszolgálatos gyülekezett. Miután a Csajtánál épített védelmi vonal felett átvonult a front, laza csoportokban szivárogtak be a városba. Kórházi ápolásra lett volna szükségük, de ideérve láthatták, hogy az csak az alagsorban üzemel. Az emeleten már orosz tábori kórház mûködött, ahova futva hordták be a sebesülteket. Leültek hát a szökõkút köré, és szótlanul, tehetetlenül várakoztak. Ijedten futottam dr. Czeizel Jánoshoz, aki akkor rangidõs fõorvosként vette kezébe a kórház irányítását. Czeizel dr. okos, nyugodt és nagy tekintélyû, becsületes magyar ember volt, aki abban az idõben, amikor mindenki lapult vagy mentette azt, ami még menthetõ volt, merte vállalni az irányítást. Kérés nélkül álltam mellé. Jó volt vele lenni… – Igazgató úr! Zsidó munkaszolgálatosok gyülekeznek a belsõ udvarban. Szinte valamennyi tetves, lázas, betegnek látszik. Valószínûleg kiütéses tífuszosok. Ha most bezsúfolom õket a sötét alagsori fülkékbe a kórházi betegek közé, elkerülhetetlen egy kiütéses tífuszjárvány – jelentettem. – Vidd ki õket valahová a városba! – hangzott a rövid utasítás. – De hová? – Egy szempillantás alatt megjelent elõttem kedves barátomnak, dr. Vetro János orvosszázadosnak az alakja. Tudtam, hogy volt neki a Szent Imre herceg utcában egy fertõzõ kórháza és egy tábori bakterológiai laboratóriuma. Ezek azonban két nappal ezelõtt az 523-as Vöröskeresztes Hadikórházzal együtt elvonultak. Mi lehet most abban a kiürített kórházrészlegben? Kifutottam hát a város túlsó részébe, hogy utánajárjak. Az utcákon orosz katonák vonultak, zárt rendben vagy laza csoportokban. Örömmel találtam rá

248


Jeles napok, neves gyógyítók a 200 ágyas kórházrészlegre, teljesen felszerelve, de ember nélkül. Hófehérke meséjébe illõ képpel: ágyak megvetve, ételmaradék az asztalon, raktár, konyha, minden néptelen. Visszatérve a megyei kórházba, azonnal kaptam egy stráfkocsit ló nélkül, amire felültettem a járóképteleneket, a többit a stráf mögé vezényeltem, aztán: nyomás! Lépésrõl lépésre vánszorogtunk a Szent Imre herceg utcáig. A fehér köpenyben kocsirudat húzó orvos és a 10-15 halálosan kimerült, piszkos, riadt tekintetû ember nem érdekelte az utcákon rohangáló frontkatonákat. Az üresen talált hatalmas kórházépületben olyan erõ született bennem, hogy azt máig sem értem. A katonai kiürítés és elvonulás posztóban történt, a zsávoly egyenruhák visszamaradtak. Így az általános tetvesség miatt mindenkit meztelenre vetkõztettem, majd a katonai zsávolyba öltöztettem. Gyermeteg örömmel, kiabálva vették azonnal birtokba a megvetett ágyakat. Ezek a szerencsétlenek – megszabadulva a keretlegénység keze alól – végtelenül boldogok voltak. A felszabadulás örömében mindenki segítette a másikat, ahogy tudta. Étkeztetni az elsõ napokban persze nem tudtam, de nem is erre volt elsõsorban szükségük, csak aludni kívántak. Ma már bevallhatom, a következõ napokban is azzal etettünk, amit a szomszédos, elhagyott villaszerû lakások kamráiból összehordtunk. Azonban ennek a készen kapott szükségkórháznak ápoló személyzetre volt szüksége. Mivel más lehetõség nem volt, azt a ,,közmunkára kötelezettek” közül igényeltem. A felszabadulás utáni másnapon ugyanis egy autó járta a várost, melynek hangosbemondója arra utasította a férfilakosságot, hogy a hirtelen felállított Városházán közmunkára jelentkezzen. Mivel a régi épületet találat érte és megsemmisült, így a Megyei Kórház délkeleti sarkánál, a Gyöngyös pataknál álló, még vakolatlan, új egyemeletes házat nevezték ki Városházának. Hamarosan már a lépcsõházban is álldogáltak jelentkezõk. Egyenesen bementem az újsütetû polgármesterhez, Németh István (vagy József?) nyomdászhoz. Miután elmondtam, hogy nekem ,,tegnap óta egy 20 ágyas kiütéses tífuszos osztályom van”, már vezethettem is el a 16 férfit a kórházba. Azokban a napokban nagyon gyorsan történt minden, sem õ, sem az emberek nem tudták, hogy hova, mire viszem õket. De mire a Szent Imre herceg utcába értünk, 10-re fogyott a számuk. Valamilyen úton, módon megtudták, hogy kiütéses tífuszos, volt munkaszolgálatosokat kell majd ápolniuk. Nem volt hatalmam felettük, hagytam hát õket. Nehéz lenne részletezni, mennyi idõ múlva és hogyan rázódott össze ez az osztály. Miért kellett sokáig esténként magukra hagynunk az ápoltakat? Éjjel kóborló orosz katonák miatt nem volt biztonságos ott maradni. De a kórház maga is szolgált meglepetésekkel. Kiélesített tojáskézigrá-


249

Jeles napok, neves gyógyítók nátot találtunk a pincében a szén között. Valamelyik ,,okos” magyar katona hagyta hátra ajándék gyanánt az utána belépõ orosznak. Egy napon azzal fogadtak ápolóim, hogy van az utcánkban egy kóbor tehén. Gazdája alighanem elmenekült, s szegény, magára hagyott pára étlenszomjan nem bírva tovább, elszakította kötelét, s kijött legelni az utcára. – Hozzátok be az udvarba, megesszük! – mondtam ki a halálos ítéletet a tehénre, hisz ez nekünk egy heti húsadagot jelentett. Levágásáról és feldarabolásáról filmet lehetett volna forgatni … Ma is csodálkozom, hogy ennek az ,,összetákolt” Fertõzõ Kórháznak az üzemeltetése aránylag gyorsan kialakult. Persze igazi gyógyításról nemigen volt szó, igazából csak ,,elfekvõ részlegnek” nevezhetném. De abban az idõben és az adott lehetõségek között ez is csoda volt. A Megyei Kórház vezetése csak jó idõ múlva értette meg, hogy a Vöröskereszt vagy katonai vezetés nélkül lehetetlen a helyzetünk. Segítségre volt szükségünk. Rövidesen odavezényelték a kórházból dr. Szinay Gyula alorvost ennek a részlegnek a vezetésére. Nekem akkor már az OKI-laboratóriumban volt a fõ feladatom, azon felül el kellett látnom a kórház prosecturáját. A hazaszivárgókkal rövidesen ennek a részlegnek a feltöltése is megindult. Hazaérkezett dr. Bohuss Károly orvosszázados, aki mint az 523. Vöröskeresztes Hadikórház parancsnoka jelentkezett, és ezzel nevet, gazdát kapott a Fertõzõ Kórház. Nevét ezután többször is változtatta. Jól benne voltunk már 1945 tavaszában, amikor visszaérkezett dr. Mátéffy Jenõ Vas megyei tisztifõorvos is, és hivatalból foglalkozni kezdett a kórházzal. A Vöröskereszt nem volt sehol, a Hadsereg visszavonulóban. A Megyei Kórháznak volt ugyan egy barakkszerû fertõzõ osztálya, de az is tele betegekkel. Mai ésszel felfoghatatlan hogyan, de a mi kiütéses részlegünk mégis öntevékenyen és érdemlegesen üzemelt. Így igazán érthetõ, hogy a tisztifõorvos is meglepõdve nézte ezt a gazdátlan, számára kötetlen kórházi forgalmat, melyben adminisztráció alig volt, mégis nagyjából mentek a dolgok, egészen az udvarban való temetésekig … Lejött az osztály konyhájára is, ahol egy fekete, nagyméretû tepsiben, zsírban sütöttek a betegek számára. Ritka alkalom volt ez az osztályon, hisz tulajdonképpen éheztek az emberek. – Teee, Palikám, ti húst esztek? – kérdezte meglepõdve. – Azt, Jenõ bácsi. A gazdátlan házakból befogtuk az állatokat (volt bõven az utcánk környékén), összeszedtük az ennivalót – feleltem. A már említett stráfkocsi pedig közismertté vált: ,,zabráló különítménynek” kezdték nevezni. (Zabrálni rendkívüli helyzet adta beszerzési lehetõséget jelentett, ami még nem számított egészen lopásnak, de már meghaladta a normális viszonyok etikáját.) Ezzel hordtuk össze az elhagyott katonai raktárakból

250


Jeles napok, neves gyógyítók zsákszámra a babot, lencsét, borsót, a Püspökvár pincéjébõl a Vöröskereszt rengeteg zománcedényét és textíliáját. A megyei kórházba beszállított vászon holmiból és paplanselyembõl vágta le késõbb Varga István kórházgondnok méterszámra az orvosi fizetéseket... De jó lenne, ha még élne olyan, aki ebbõl kapott ,,fizetést”! Háromszori próbálkozás után kapott írásos engedéllyel – melyet Lvov Papolkovnyik, orosz városparancsnok állított ki – szállítottuk át a Megyei Kórházba a múzeumban tárolt EÜASZ (Katonai Egészségügyi Anyagszertár) több vagonnyi gyógyszerkészletét. Az 523. sz. Vöröskeresztes Hadikórház keretébe átvett Fertõzõ Osztály (ma Berzsenyi Dániel Fõiskola) további sorsáról néhány adatot a Megyei Levéltárban találtam meg. Az elsõt 1945. áprilisi keltezéssel dr. Hegedûs h. tanácsnok küldte a fõispán részére tájékoztatásul, melyben jelzi, hogy a fenti iktatószám alatt ,,felhívást intézett az 523. sz. Hadikórház Parancsnokságához azért, hogy a Szent Imre herceg utcai Kiütéses Tífuszos Kórház felett vegye át az ideiglenes parancsnokságot, s azt lássa el élelemmel és ápolószemélyezettel”. Hegedûs tanácsnok úr ezt az átiratot csak úgy indíthatta el, ha az 523. sz. Hadikórház erre a napra (április 2.) visszaszivárgott. Üzemelésrõl azonban szó sem lehetett. A Megyei Levéltár ma is õrzi azokat a leveleket, amelyeket a városi és a megyei tisztifõorvos a Fertõzõ Kórházzal váltott. Érdemes ennek a kórházi részlegnek ceruzával megvonalazott és megírt elsõ jelentését kikeresni. 1945. április 25-én: typhus exanthemicus (kiütéses tífusz) 33 fõ, typhus abdominalis (hastífusz) 12 fõ. Május 1-jén: typhus exanthematicus 122 fõ, typhus abdominalis 12 fõ. A megyei tisztifõorvos utasítására ugyanis napi jelentést kellett küldeni a friss esetekrõl. Ezt a jelentési kötelezettséget csak 1945. június 15-én állította le (80/1945. tfo. sz. alatti átiratával) a ,,javuló járványügyi helyzet miatt”. A kiütéses kórház neve az idõk folyamán többször is változik. Dr. Bohuss Károly orvosszázados ,,Magyar Honvéd Vöröskeresztes Vesztegzárkórház”ként fejlécezett átiratában kér intézkedést a megyei fõorvostól, mert a város területérõl a körzeti orvosok csak ,,moribund” (haldokló) állapotban szállíttatják be hozzá a betegeket. Ismét változik a fertõzõ részleg neve 1946. január 18-án (152/1946. ikt. sz. alatt). ,,1. Honvéd Gyaloghadosztály Szombathelyi Vöröskeresztes Kórháza” néven szerepel egy bírósági meghallgatás ügyében. Tehát ekkor még katonai jellege van, de már nem sokáig. Az utolsó ügyirat a Megyei Levéltárban a Kiütéses Tífuszos Kórház ügyében 1945. szeptember 19-i keltezésû (3001/2/1945 ikt. sz. alatt található). Benne Lõdör Jenõ h. polgármester közli, hogy ,,a 2. sz. Polgári Fiúiskolából az orosz


251

Jeles napok, neves gyógyítók Fertõzõ Kórház csak akkor vonul ki, ha a város számára másik helyet tud biztosítani. Mivel erre nincsen mód, a város tudomásul veszi a helyzetet”. Hogy mikor és hogyan vette birtokba az orosz parancsnokság a Kiütéses Tífuszos Kórházat, nem tudjuk. Azt sem, hogy meddig, de egy késõbbi levéltári adat szerint 1946. április 30-án (162/1946. ikt. sz. alatt) dr. Székely József városi tisztifõorvos jelenti Polgár Antal városi tanácsnok kérdésére, hogy ,,Szombathely területén három kórház mûködik, mindhárom polgári, a katonai feloszlott.” A ,,katonai feloszlott”..., csak így, minden kommentár nélkül, mint egy gyászjelentés. Befejezésül: 1945 márciusában ennek a kórháznak az indításakor a Fertõzõ Osztályon 200 jól felszerelt betegágy, ápoláshoz szükséges felszerelés, konyha, raktárak, iroda, kezelõ, stb állott rendelkezésre, sõt a személyzet számára is volt elhelyezési lehetõség. Hova lettek mindezek a hatalmas kétemeletes épületbõl? De felmerül egy másik kérdés is: Vajon akadna-e vállalkozó a többi határon belüli Vöröskeresztes Kórház sorsának tisztázására, történetük megírására? Azokban a hónapokban ugyan felpörgetett idõben éltünk, de azért ha töredékesen, hiányosan is, érdemes lenne tudnunk róla. Érdekes és értékes anyag kerülhetne elõ. Ma még élnek idõs orvosok, ápolók, kórházi munkások, ápoltak… Ma még lapulhat néhány napló, nyilvántartás, cikk, jelentés... De meddig? Begyûjtése, csokorba szedése nyilván nehéz feladat lenne, s a kép nem lenne akkor sem teljes, de így is megérné. Késõbb lenne mód a kiegészítésükre azzal, ami íróasztalok fiókjaiban, levéltárakban, múzeumokban és emlékezetekben lapul valahol, és csak a megfelelõ idõt várja, ahogyan ez a kis írás is kivárta...

252


Jeles napok, neves gyógyítók Lakner László

Gondolatok sen. dr dr.. Kneffel Pálról A Vas megyei orvostársadalom egyik legnagyobb alakja volt sen. dr. Kneffel Pál. Az utolsó vezetõ, akinek menedzseri és orvosszakmai munkájáról is csak felsõfokon lehet beszélni. Ha nem vidéken, Szombathelyen éli le életét, ma már az ország legnagyobb orvosegyéniségei között említik a nevét. Az 1913-ban született dr. Kneffel Pált fiatalon a háború vihara sodorta Szombathelyre. A front egyre inkább nyugatra történõ sodródásával a minisztériumban mi más feladatot kaphatott volna a fiatal közegészségügyi szakember, mint hogy a vasi megyeszékhelyen szervezze meg az OKI szombathelyi decentrumát. A Kolozsvári Egyetem Közegészségügyi Intézetébõl hozott szakmai tudást Szombathelyen bõven kamatoztatta. A megyében, a városban õ volt az egyedüli közegészségügyi szakember, következésképpen a háború sokszor szokatlan tetteket is elvárt tõle. A szõnyegbombázások után maga is kordéra rakva vitte ki a halottakat a Szent Márton temetõbe, ahol egy bombatölcsérbe – a történelmi körülmények adta tömegsírba – hantolták el õket. A kiütéses tífuszosokat összegyûjtötte és önkényesen járványkórházat létesített, amely utána hivatalos rangot is nyert, intézménnyé vált, amíg a körülmények szükségességét indokolták. Kneffel Pál nem volt egy napig sem a megyei kórház dolgozója, de az intézmény kerítésén belül volt az OKI decentruma, majd az által megszervezett Vas Megyei KÖJÁL, így lélekben mindig a kórházhoz tartozott. Következésképpen én a megyei kórház ,,aranycsapatának” tagjaként tartom számon. Ezt példázza az az idõszak, amikor ellátta fizetés nélkül a kórboncnoki feladatokat is. Dr. Görög Dénes patológus fõorvos nem tért vissza Auschwitzbõl, tehát nem volt egy ideig a kórháznak kórboncnoka. Egyszer a kórház udvarán, a Gyöngyös hídon Kneffel doktor összefutott dr. Czeizel Jánossal (vagy talán a számûzetésébõl visszatérõ Petõ Ernõvel), aki felkérte, hogy lássa el Kneffel Pál a kórboncnok orvosi teendõket. Ugyan Kneffel doktor erõsen szabadkozott, hogy ehhez a szakmához nem ért, azt a választ kapta, hogy majd megtanulja. S utána egy ideig – amíg nem találtak helyette más valakit – õ volt a kórház kórboncnoka, amiért egy fillért sem kapott. És õ minden zokszó nélkül ellátta ezt a munkakörén túli feladatot, mert az akkori körülmények elvárták tõle, hogy – ha kellett – halottakat szállítson és temessen, járványkórházat szervezzen, ahova önkezével kullón szállította ki a betegeket, ahova ápolókat szerzett, s szervezte a járványkórház munkáját, megszervezte az intézmény ellátását.


253

Jeles napok, neves gyógyítók A közegészségügyi feladatok egyre szaporodtak, s nem fértek el – az idõsebb korosztály által még ismert – volt KÖJÁL kezdetben egyemeletes épületében. Más megoldás nem volt, ezért olyan döntés született, hogy az épületet egy emelettel bõvítik. Azonban az emeletráépítés nem a mai módon történt, s nem hiszem el, hogy a módszer kigondolásához nem volt semmi köze a zseniális Kneffel doktornak. Mindez oly módon történt, hogy a tetõszerkezetet csigaszerkezettel folyamatosan emelték, miközben alatta beépítették a második emelet tartófalait. Az már nem az õ hibája volt, hogy ezt a terhet az eredetileg is mocsaras talajra – a Gyöngyös-patak öntésterületére – épített és rosszul megtervezett alapzat nem bírta el, s az épület megsüllyedt. Több évtizedes harcának köszönhetõen a nyolcvanas évek végére elkészült a KÖJÁL – ma ÁNTSZ – új, modern épülete. A sors kegyetlensége, hogy az õ több évtizedes harcának eredményeképpen elkészült új épületben egy napot sem dolgozott. Életereje teljében váratlanul érte nyugdíjaztatása, amelyet sokan akkor nem értettünk, és még most sem értünk. Úgy vélte, ha nem volt elég jó a KÖJÁL igazgatójának, akkor nem fog hiányozni a Vas Megyei Tanács Egészségügyi és Szociális Bizottsága elnökeként sem. Tehát lemondott legfontosabb és nagy szakmai hozzáértéssel – de kritikusan – végzett társadalmi funkcióiról is. Nyugdíjas éveiben – amíg erejébõl tellett – TIT-elõadóként rendkívül sokoldalú népnevelõi tevékenységet fejtett ki. Tudatosan használom a népnevelõt, mert Kneffel Pál elõadásai nem felvilágosító jellegûek voltak, hanem rendkívül szórakoztató félórákat, órákat jelentettek. Az általa elmondottakból mindig valami maradt vissza, ami az emberben mélyebb nyomot hagyott, amely az ember késõbbi cselekedeteit befolyásolta, tehát valójában nevelt. Minden rendû és rangú emberhez tudott szólni, valódi ,,népnevelõ” volt. Kneffel fõorvos szenzációs elõadó volt. Valamikor a körzeti orvosi értekezleteken minden év elején õ értékelte a megye elõzõ évi járványügyi helyzetét. Ennél szárazabb és unalmasabb témát el sem lehetett képzelni. De nem Kneffel fõorvosnál! Õ ezt a témát show-mûsorrá fejlesztette. A száraz anyagot fûszerezte hosszabb egyiptomi és egyéb külföldi kiküldetései során szerzett szakmai tapasztalataival, valamint a turistautak során az ázsai szovjet köztársaságokban átélt élményeivel. A száraz tények, az élmények és szakmai tapasztalatok tragikus és komikus mozzanatai, eseményei egy ügyes koreográfiával nagyszerû elõadássá kerekedtek. És mi ámulattal hallgattuk a Fõorvos Urat (bocsánat, Igazgató Urat, ugyanis a KÖJÁL igazgatója volt), s vártuk a következõ évet, amely az elõzõ évi elõadásnál még sziporkázóbb volt, mert újabb és újabb élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodott az elõadó. De volt alkalmam hallgatni laikusoknak tartott néhány útibeszámolóját is. Minden

254


Jeles napok, neves gyógyítók alkalommal frenetikus sikere volt. Valami utánozhatatlan képességgel tudta közölni mondanivalóját, veleszületett retorikai képessége, adottságai révén a más által szürkének tartott események is érdekessé, élvezetessé, szórakoztatóvá váltak. Kneffel fõorvos nagy mesélõ volt. Szeretett a társaság központi figurája lenni, ami nem is esett nehezére. A KÖJÁL munkájáról intézményigazgatóként minden évben hosszas jelentéseket kellett készíteni. Felmerült benne a gyanú, hogy ezeket a hosszadalmas anyagokat esetleg nem olvassa el senki az országos intézetben, az OKI-ban. Hogy gyanúját eloszlassa vagy igazolja, egy ravasz próbát eszelt ki. A jelentés közepe táján a szövegben a következõ mondatot rejtette el: ,,Aki eddig eljut az olvasásban, annak fizetek egy kiló csokoládét.” Néhány nap múlva szólt a telefon, az OKI-ból hívták: ,,Palikám, kérem az egy kiló csokoládét!” Kneffel Fõorvos Úr már több mint 20 éve hiányzik Vas megye közegészségügyi szakmájából. De 2007-ben bekövetkezett halálával a kiváló szakemberen túl már hiányzik derûs egyénisége, az utolsó pillanatig sziporkázó szellemisége. Nincs közöttünk már a megyei kórház ,,aranycsapatának” egyik utolsó feledhetetlen egyénisége. Hiányzik a mindenki által tisztelt Kneffel fõorvos, néhányan mondhatjuk – talán én is közéjük tartozom: ,,hiányzik, Pali bácsi!”.


255

Jeles napok, neves gyógyítók Széll Kálmán

Dr as megyei közDr.. Kneffel Pál (1913-2007), a V Vas egészségügy kiemelkedõ személyisége Nem csak az a fontos, hogy vannak-e a nemzetnek értékei, hanem, hogy vannak-e, akik ezen értékeket megbecsülik (Egry József) Bertrand Russel az emberi életet folyóvízhez hasonlította, mely a forrást elhagyva elõbb szikláról sziklára szeszélyesen csapong, majd patakká, folyóvá és folyammá szelidülve fokozatosan lassul, csendesedik, végül a halál folyamatában, a deltában szinte észrevétlenül ömlik a tengerbe. Ebbõl a hasonlatból az is kiolvasható, hogy a forrást elhagyó elsõ cseppjétõl kezdve életünknek kijelölt útja van. A klasszikusok azt tartották, hogy ha engedelmeskedünk a számunkra kijelölt Sorsnak, akkor vezet bennünket, míg ha ellenkezünk, akkor kényszerít (Seneca). Az emberi élet tudatos megélésének titka éppen abban rejlik, hogy az adott helyzetbe bele tudunk-e törõdni, s képesek vagyunk-e teljesíteni azt, amit a Sors tõlünk elvár.

Családi háttér, a Kneffel von Riepburg (Riepburgi Kneffel) család A család történetét 2001-es dátummal a nagyanyai ágról való Kneffelleszármazott, a Cori egyetem jelenleg Belfastban élõ nyugdíjas professzora, dr. Svetka Gyula 66 oldalas terjedelemben gyûjtötte össze. A gondosan és nagyon tárgyilagosan, bár a genealógiai feltárásokban megszokott, óhatatlan hiányokkal összeállított, s ezeket szükségképpen feltételezésekkel áthidaló, kiterjedt családi krónika adataiból és leszármazási tábláiból kiderül, hogy a család nemessége 1305-bõl származik. A család õse – Kneffel Roderich – a svájci Riepburg településsel szemben a német oldalon fekvõ Speyer am Rheinben élt, akinek Konrad nevü fia a jogtudomány doktora címét szerezte meg, s késõbb püspöki kancellári tisztet töltött be. Két fia (Sigismund és Bruno) közül az egyik a kereskedelmi tanács (céh?) elnöke, a másik a város tanácsosa lett. Mindketten sok érdemet szereztek, amiért (a magyar történelemben Albertként emlegetett) Albrecht császár bíróvá ütötte õket, s Riepburg várát adományozta nekik. Az ezt követõ háborúkban mindketten érdemeket szereztek.

256


Jeles napok, neves gyógyítók Késõbbrõl megemlítendõ Heinrich Kneffel, aki a harmincéves háborúban Pikkolominis zászlaja alatt vitézkedett, ezért II. Ferdinánd császártól címeres levelet kapott. A címerlevél leírása szerint az ezüst mezõben vízszíntesen elhelyezkedõ zöld sáv a feddhetetlen erkölcsöt, a nyitott sisakrostély a lovagi rangot jelképezte, és mindezek felett a két összekapcsolt szarvkürt az erõvel párosult bátorságot. A nemesség és lovaggá ütés között több mint 300 esztendõ telt el. Az utódok mindenesetre büszkén emlékezhettek arra, hogy XIV. századbeli õsük tanult emberként vált híressé. Dr. Kneffel Pál 1984-ben fel is kereste a német oldalon a romjaiban ma is meglévõ várat, illetve a svájci oldalon a Baseltól 18 kilométerre fekvõ Riepburg községet. A család a történelem során több, egymással valószínûleg rokonságban lévõ részre szakadt, mégpedig a városszalónaki és aradi magyar, a nürnbergi és a felsõsziléziai német ágra. Dr. Kneffel Pál õsatyja, Kneffel Mátyás (1) 1743-ban került Karlsruheból a nyugat-magyarországi, Vas megyei Városszalónakra (jelenleg Stadtschlaining Burgenland, Ausztria), ahol a Kneffelek – azonos néven – három generáción át éltek. A dédapa, Kneffel József (1820-?) Kneffel Mátyás (3) öt gyermeke közül a második volt, aki családjával a szintén Vas megyei Pornóapátiba költözött. Az õ fia – Kneffel dr. nagyapja – Kneffel Ede Frigyes (1853-1920) Pornóapátiban született, majd a fél országot bejárva elõbb hentes mesterséget tanult, majd feleségével, Szelhoffer Rozáliával (1858-1922) nagy szorgalommal és kereskedelmi érzékkel Kiskunfélegyházán megvették – az ettõl kezdve Kneffel Szállodaként mûködõ – volt Korona Szállót, ahol éttermet üzemeltettek és földbirtokot szereztek. Az õ harmadik gyermekük volt Pál apja, Sándor (1) (1883-1949), nõs Emericzy Margittal (1891-1972). Az apa gépészmérnöki oklevéllel Szabadkán, majd Szegeden villamos-vasutépítési munkákat vezetett, azután 1911-tõl négy évig Erdélyben Tordán a villamosüzem és sóbánya gépészmérnöki teendõit látta el, végül visszakerült Szegedre, ahol gáz-víz-csatorna és gõzfûtési vállalatot alapított, illetvel vasúti fõmérnökként tevékenykedett. Házasságukból két fiú született, Pál (1913-2007) és Sándor (2) (19151990).

Kneffel Pál sorsának állomásai az életrajzi adatok tükrében Kneffel Pál 1913. május 16-án született Tordán. Három éves korában édesapjával Szegedre költözött, ahol gyermekéveit töltötte, s amely város – gyermek- és ifjúkori emlékeivel és a Tiszával – szinte haláláig – közel állt a szívéhez. Visszaemlékezéseiben szeretettel emlékezik meg az impozáns Pusz-


257

Jeles napok, neves gyógyítók taszeri utca 5. szám alatti családi házról, majd annak az államosítást követõ szomorú sorsáról. Kedvelte a kutyákat, három szép bernáthegyire emlékezett vissza szeretettel. Elemi iskoláját még az egytantermes osztatlan evangelikus népiskolában végezte, ahol palatáblán palavesszõvel tanultak meg írni. Tízéves korában a szegedi piarista gimnáziumba iratkozott be. A túljelentkezés miatt az evangelikus fiúnak felvételi vizsgát kellett tennie, amit sikerrel teljesített. Helyesírási hiba nélküli feladatot írt. Iskolai élményeirõl több helyen is megemlékezett, egyebek mellett – elsõsorban fiának írt – ,,Így éltem” címû írásában szerepel az 50. érettségi találkozójára összeállított írás. Megemlékezik pl. arról, hogy nyolcadikos gimnázista korában magyar tanárja kérésére elénekelte Szenczi Molnár Albert 1607-es szövegével a ,,Mint a szép híves patakra” kezdetû éneket, a 42. zsoltár parafrázisát. A piarista gimnáziumra vegyes elismeréssel gondolt vissza. Tizenkét éves kora óta lelkes cserkész volt. A szegedi piarista gimnázium Zrinyi Miklós Cserkészcsapatának tagjaként a dr. Strichlich Pál vezette Hárshegyi Cserkészparkban kapott kiképzést követõen ,,házi õrsvezetõ”, majd õrsvezetõ lett. Csapatával több nyári táborban és vizi táborban, többek között 1926-ban a mintegy tízezer cserkészt befogadó békásmegyeri nagytáborban, valamint 1929-ben a birkenheadi jamboree-n vett részt. Ezt követõen Lord Rothermere meghívására 850 magyar cserkésszel együtt 10 napos londoni tartózkodásban volt része, sõt már orvostanhallgatóként a híres 1933-as gödöllõi jamboree-n lovascserkész volt, egyebek mellett Baden Powell testõreként vigyázott a rendre. Orvos korában Járosi Andor és Reményik Sándor ösztönzésére Kolozsváron megalakította a 230 sz. – Dévai Bíró Mátyás nevét viselõ – cserkészcsapatot, mely az Evangélikus Elemi Iskola földszintjén kapott helyet, s amelyben egyértemû biblikus életszemléletet honosított meg. Katonai behívás alapján éppen orvosi sebészeti szolgálatot teljesített, amikor 15 kolozsvári magyar fiúval katonai menetlevéllel vett részt a tahii nyári táboron, amely mindannyiuk számára komoly lelki megerõsödést hozott, hiszen azon a protestáns lelki vezetõk akkori krémje szolgáltatta a lélek táplálékát. Visszaemlékezõ írásában érzékletesen és meghatóan számol be még mindig élõ cserkész élményeirõl Gyermek- és ifjúkorában sok szép napot töltött édesapja 65 kateszter holdnyi tanyáján, a Szeged és Kiskunmajsa közt fekvõ, csak bérelt szekéren megközelíthetõ Csólyos-pusztán, amelyen egy szõlõvel körülvett, tájjellegû, szinte kúriaszerû szép épület volt, amit nyaranként üdülõként használt a család. A kis Pali itt ismerkedett meg az igazi vidéki élettel, a mezõgazdasági munkával, és még Kolozsvárról is hazajárt csépelni. A front átvonulásakor a ,,honi kozákok” kifosztották, majd elõbb a Lenin TSZ kezelésébe, végül – a család ellenszol-

258


Jeles napok, neves gyógyítók gáltatás nélküli felajánlása nyomán – annak tulajdonába került. A ház mára eltûnt, a megmûveletlen terület lepusztulttá, felismerhetetlenül elvadulttá, elhagyottá vált. ,,Bene maturus” jelzésû érettségije után (1931) – az akkori szokásoknak megfelelõen egyéves – un. önkéntes, karpaszományos katonai szolgálatára jelentkezve a kecskeméti lovas tûzérekhez osztották be. Itt megtanult fegyverrel bánni és lovagolni. A tiszti vizsga letétele után zászlósként szerelt le. Egyéves katonai szolgálata során érlelõdött meg benne az orvosi pályára való elhivatottsága. Ennek megfelelõen a Trianon után Szegedre áthelyezett kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott be. Visszaemlékezése szerint a katonai szolgálat miatti egy éves tanulási kényszerszünete a sors keze volt, hiszen csak ezáltal kerülhetett késõbbi feleségével, a nála egy évvel fiatalabb Orbán Gyöngyivel egy évfolyamba. Kneffel doktor egyetemi éveire, mint gondtalan, derüs idõkre emlékezett vissza. Jogosan, hiszen ezek voltak az utolsó, boldog békeévek. Gond nélkül élt, semmi más dolga nem volt, mint a tanulás, ehhez minden feltétel – saját szoba, teljes ellátás a szülõi házban – rendelkezésére állt, s szívesen tanult. Persze azért jutott idõ úszásra, evezésre, kajaképítésre, sõt udvarlásra is. Hallgató korában kiemelkedett szorgalmával. Mint jó fellépésû, szabatosan, szépen és választékosan beszélni tudó hallgató, a virággal feldiszített katedra elõtt õ köszönthette utolsó elõadása után dr. Veress Elemér élettan professzort. Azután Zeyk Domokos – aki késõbb a marosvásárhelyi, majd a szombathelyi Állami Gyermekmenhely, illetve a Gyermekkórház igazgató fõorvosa lett – demonstrátornak hívta az Élettani Intézetbe, ahol egyebek mellett elõadási kísérleteket készített elõ. Késõbb Szombathelyen is meleg baráti kapcsolat fûzte az itt is népszerû ,,Domi bácsi”-hoz, akivel nosztalgiából gyakran együtt fogyasztották az igazi erdélyi puliszkát. Mély benyomást gyakorolt rá dr. Kiss Ferenc anatómus professzor, aki késõbb Budapestre került, s aki biblikus elkötelezettsége folytán a Magyarországi Szabadegyházak vezetõjeként vonzotta a protestáns fiatalokat, továbbá dr. Szent-Györgyi Albert professzor, a fiatal kutató, aki akkoriban kapta meg a Nobel-díjat. Orvosi diplomáját ,,cum laude” jelzéssel 1939-ben vehette át. Tulajdonképpen gyermekgyógyásznak készült, Kramár professzor már ígéretet is tett egy díjtalan gyakornoki állásra, csupán a véletlennek vagy a Sors újabb lépésének(?) tekinthette, hogy mégis a közegészségtant választotta. Szegeden ugyanis meglegyintette a ,,Fiatal Magyarság” mozgalma, Ortutay Gyula, Budai György és a Gyõrffy fiúk írásai, akik egyebek mellett a magyar népbetegségeket is felpanaszolták. Az általuk kárhoztatott gondokon kívül minden baja és jaja eszébe jutott a közegészségtan szigorlatán, ahol maga is csodálkozott


259

Jeles napok, neves gyógyítók azon, hogy milyen kereken és szenvedélyesen fejtette ki a tananyagot messze meghaladó véleményét. Dr. Lõrinc Ferenc professzor azonnal felfedezte benne a közegészségtanászt, s ennek megfelelõen nyomban ,,díjas gyakornoki” állást ajánlott fel, ami akkor a fiatal orvosdoktorok számára fõnyereménynek számított. Így aztán továbbra is a szegedi egyetemen maradt. A Közegészségügyi Intézetben a táptalaj fõzésen át a közegészségtan minden technikai és elméleti állomását végig kellett járnia, aminek késõbb sok hasznát vette. A következõ évben a 2. bécsi döntés értelmében Észak-Erdély visszakerült a csonka országhoz, s ennek kapcsán az újra magyar kézbe kerülõ, újjászületõ kolozsvári egyetem tanszemélyzetét az anyaországból, fõleg a jogutód szegedi egyetemrõl töltötték fel. Az ország általános ,,erdélyi lázban” égett. Így került az ifjú gyakornok 1940 szeptemberében a most már Horthy Miklósról elnevezett Szegedi Tudományegyetemrõl Kolozsvárra, hogy ott már tanársegédként a egyetemi Közegészségügyi Intézet és egy emelettel feljebb az (OKI) kolozsvári Vizsgáló Állomás megszervezésében közremûködjön. Nem csoda, hogy a fiatal, energikus tanársegédet hamarosan adjunktussá nevezték ki, aki 1941. május 17-én a szegedi evangélikus templomban örök hûséget esküdött Orbán Gyöngyi szemész orvosnak, hogy ezzel életük végéig tartó boldog házasságukat megalapozzák. Hogy az eredetileg áhított gyermekgyógyászat miatt kárpótolja magát, egyetemi és OKI munkája mellett elvállalta a Református Nõszövetség Kajántó Úti Napközi Otthonának orvosi gondozását. Kolozsvári idõszakát külön felértékelte Járosi Andor evangelikus lelkész és esperes barátsága, akit kiemelkedõ emberi tulajdonságai és kivételes kulturáltsága miatt szinte óriásnak tartott. Járosi jó értelemben vett erdélyi lokálpatrióta volt, aki bevezette a kávéházi életbe, ahol az erdélyi hírességekkel találkozhatott, megismerkedhetett, s õ szerettette meg vele igazán Erdélyt. A Vörös Hadsereg bevonulása után Járosit ,,malinko robotra” vitték a Donyec-medencébe, ahol hadifogolyként is hõsi szolgálatot végzett, végül vérhasban halt meg, majd jeltelen sírba temették. Közben Kneffel Pált a 316-os Vöröskeresztes Hadikórház sebészetére katonának hívták be, így egyideig hármas feladatnak kellett eleget tennie, úgyhogy csak hálni járt haza. Kolozsváron egyetemi elõadásokat is tartott, a professzor váratlan távolléte esetén ott tanult meg rögtönözni. Kedves baráti körben eltöltött és szép kirándulásokkal tûzdelt kolozsvári éveire, mint boldog idõszakra emlékezett vissza, mert a nehézségek ellenére a családalapítás és fészekrakás bizakodó légköre, vidámsága töltötte be életüket, bár a háború árnya egyre inkább belopódzott mindennapjaikba. A történelem azonban már másodszor szólt bele Kneffel dr. életébe. Eredményes kolozsvári ténykedésének véget vetett a románok átállása és a Vörös

260


Jeles napok, neves gyógyítók Hadsereggel együtt végrehajtott dél-erdélyi betörése. Emiatt családját 1944 szeptember elsõ felében felesége szüleihez Kõszegre menekítette. A légitámadások egyre szaporodtak, naponta akár töbször is meglepték a várost, sõt az orosz és román csapatok is vészesen közeledtek, így a lakosság egy része és sok értelmiségi fejvesztve menekült. Kneffel dr. szeptember 17-én – másolatban ma is meglevõ – drámai hangú jelentést küldött Budapestre, amelyben közölte, hogy Kolozsvár gyakorlatilag orvos nélkül maradt, õ kitart, s amennyiben nem tudna eljönni, megpróbálja az Állomást “orosz módra” tovább vezetni. A szeptember 27-én kelt, de október 2-án érkezett budapesti válasz az Állomás mozgatható berendezésének kiürítésérõl rendelkezett. Ezt követõen sebbel-lobbal összecsomagoltak, s a kolozsvári OKI-állomás felszerelése az utolsó vonatok egyikével az égõ pályaudvarról elindult Budapestre. Ezzel Kneffel Pál kerek négy éves erdélyi küldetése véget ért. Szombathelyen az OKI-állomás megalapítóját és vezetõjét, dr. Görög Dénes fõorvost – zsidó származása miatt – a nyilasok 1944 júniusában elhurcolták, az OKI Vizsgálóállomás felszerelését pedig a Tihanyi Biológiai Kutató Intézetbe vitték. Az így megüresedett szombathelyi állomás vezetésével az átmenetileg ,,rendelkezési állományba” helyezett Kneffel Pált bízták meg. Elvileg felhasználhatta a Keleti pályaudvaron lévõ kolozsvári anyagot, de ehhez sem emberi, sem jármû segítséget már nem tudtak számára biztosítani, úgyhogy csak saját leleményességére hagyatkozhatott. Tulajdonképpen örömmel vállalta a megbízást, hiszen kõszegi menyasszonyjelöltje miatt 1938-ban a szülészeti cselédkönyves két hónapjából már egyet Szombathelyen a Bábaképzõben töltött, amikor gyakran látogatott el az Orbán családhoz Kõszegre, másrészt két gyermeke és felesége már Kõszegen voltak. Kalandos körülmények között vergõdött le Szombathelyre, ahol dr. Kranz Rajmund nyilas igazgatónál jelentkezett, aki számára átmeneti szállást és napi egyszeri díjmentes étkezést biztosított. Megbízó levelet csak november 18-án az OKI Tihanyi Kirendeltségétõl – személyesen Rauss Károlytól – kapott, ám az oda elhurcolt anyagot csak részben sikerült visszakönyörögnie. Az állomás és a szakmai munka elindítása után megpróbált szüleihez, Szegedre hazajutni, de vonata már nem ért Szegedre, hanem kis híján a Kecskemét térségében elõrenyomuló szovjet hadseregbe ütközött. Szülei Szegeden élték át a menekült áradatot, a vörös csapatok ,,felszabadítását”, majd az ezek után bekövetkezõ nyomorúságot és nélkülözést. Szombathelyen a kórház területére épült Egészségvédõ Intézetben a – Görög Dénes távozása után elakadt – közegészségügyi munka teljes erõvel újra megindult, s nem volt nehéz elõre látni, hogy a háborús események odaérése után ennek jelentõsége növekedni fog.


261

Jeles napok, neves gyógyítók Felmerül a kérdés – kérdi egy helyen Kneffel dr. – hogy hogyan került a kifejezetten járványügyi feladatokat ellátó intézet a gyógyító feladatokat ellátó kórház területétre. Kneffel dr. egy írásában rámutatott arra, hogy a Rockefeller Alapítvány olyan emberbaráti intézmények létesítésére alakult, amelyek segítõ jellegûek, nem alkalomszerûek, apolitikusak és országhatároktól függetlenek. Az Alapítvány Magyarország, Csehszlovákia és Románia közegészségügyének jobbítását tûzte ki feladatául. Így jött létre az Alapítvány támogatásával az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI), majd 1928-ban a debreceni, szegedi, pécsi és miskolci Állomás. Szombathely 1936. július 1-jén lépett a hálózatba, illetékessége Vas, Zala és Veszprém megyékre terjedt ki. Elõbb a kórházi központi laboratoriummal együtt a mai Markusovszky Kórház fõépületének második emeletén nyert elhelyezést, majd 1937-ben nyílt meg a kórház északnyugati sarkán épült – azóta lebontott – un. Egészségvédõ Intézet, amiben a kórház központi laboratoriumán és részben a kórszövettani laboratoriumán kívül még a Bõr- és Nemibeteg Gondozó, a bõrgyógyászati fekvõbeteg osztály és a Tüdõgondozó is helyet kapott. Kneffel Pálra nehéz munka várt, mert nagyon egyszerû és szegényes körülmények között kellett három megye ellátását biztosítania. Elõször két helyiségben két annunciata apáca (Ottilia és Immaculata) segítségével, hiányos felszereléssel kezdték a munkát. A budapesti ostrom alatt a központtal való összeköttetés megszûnt, teljesen a maguk lábára kellett állniuk. Anyagilag is önellátókká váltak, s a ,,díjazott vizsgálatokból” éltek. A hadmûveleti területekrõl özönlõ menekültek révén az egyre kisebb területre szorítkozó Magyarországon a népesség felszaporodott, Szombathely lakossága is – óvatos becslés szerint – háromszorosára, 120 ezerre duzzadt. Mindez fokozott járványveszéllyel járt. A hastyphusos betegek szaporodása miatt az állomás ,,tábori körülmények között” 60 ezer fõre elegendõ oltóanyagot termelt. A még el nem foglalt országrészben egyedül a szombathelyi állomás üzemelt. Az év utolsó két hónapjában 14 160 anyagon 33 483 laborvizsgálatot végeztek, amelyek diftéria esetén 58, hastyphus gyanúban 11-55, míg vérbajra vonatkozóan 14 százalékban voltak pozitívak. A kémiai minták zömét az ivóviz vizsgálatok tették ki. A munkát nagymértékben akadályozták az egyre gyakoribb bombázások. A március 2-i nagy bombatámadás során egyebek mellett a székesegyház is telitalálatot kapott, de késõbb – közel az Egészségvédõ Intézethez – a kórház nyugati szárnyát is bombatalálat érte. A folytonos légiriadók miatt sokszor fél napot is az óvóhelyen kellett tölteniük. Eközben családja apósánál, a bombatámadásoktól eléggé megkímélt Kõszegen húzódott meg, ahova hétvégeken járt, hogy családjával találkozzon. Kneffel dr. ekkor már a városban ,,Lidi” néninél lakott, de fõleg munkahelyén tartózkodott. Általános volt az

262


Jeles napok, neves gyógyítók élelem- és áruhiány. A magára marad OKI állomásvezetõ kalandos körülmények között döglött lovakból szerzett a táptalajokhoz lószíveket, máskor a lóhús maradékából fõztek gulyást az egész állomás számára. A harcoló szovjet csapatok 1945. március 29-én, nagypénteken érkeztek Szombathelyre, akiket egy forrás szerint dr. Czeizel János fõorvossal, Varga István gondnokkal és Németh Ferenc fõgépésszel együtt Kneffel Pál fogadott. Kneffel leírása szerint õ és Czeizel dr. volt jelen egy Stano Vacsov nevû bolgár orvostanhallgatóval, aki tolmácsolt. Czeizel János rendíthetetlen nyugalommal csak annyit mondott, hogy ,,nyet treba pisztoletta”. A katona ,,charaso”val nyugtázta a biztató szavakat, majd revolverét eltéve továbbment. A városban tömeges tolvajlással, nõk megbecstelenítésével kísért ,,felszabadulás” során a Vörös Hadsereg katonái egyebek mellett Kneffel dr. szobáját is kirabolták. Igénybe vették a Gyöngyös jobboldalát és a kórház emeleti részét, de az OKI-állomás – a budapesti központtól való elszakítottság és az akadozó anyagutánpótlás nehézségeitõl eltekinve – munkáját folytathatta. Ennek kapcsán Kneffel dr. többször találkozott szovjet orvosokkal és felcserekkel, akik igénybe vették munkáját, de soha semmiért sem fizettek. Egyik ugyan meghozta a Wassermann-reakciókhoz szükséges ígért birkát, de az nem kos volt – holott arra lett volna szükség –, így az állomás dolgozói lakmározhattak belõle. A háború elképesztõ körülményeket teremtett. Élelemhez, anyaghoz csak cserekereskedelemmel lehetett jutni, a fõ fizetési eszköz a tojás és zsír volt, az állomás is ,,tojásvalutában” számolt a vizsgálatokért. A nyugat-dunántúli megyék számára – 10 ezer személyre – a typhus védõoltás vaccináját Kneffel dr. maga állította elõ. A kórházban is sokáig mostoha körülmények uralkodtak. Fûtés nem lévén, kis rajkályhákban fütöttek, s az ablakon át vezették ki a csöveket. Hivatalos temetkezési szerv hiányában szokatlan ,,orvosi” feladat volt a kórházi halottak eltemetése, s a Szent Imre utcai un. polgári iskolában március 31-ével létesített ideiglenes járványkórház mûködtetése, amelyben 200 férõhelyen kiütéses typhusos betegek feküdtek. A Nemzeti Bizottság mintegy kétszáz tetvest szûrt ki. Az 523-as Hadikórház helyén a Faludi Ferenc Gimnáziumban – ma Savaria Egyetemi Központ – hastyphusosok számára un. karantén kórházat hoztak létre. Ezeknek vezetõje és egyetlen orvosa kb. egy hónapig Kneffel Pál volt. Április 20-án ebben az iskolában 300 egyént tartottak, s ezekbõl 242 volt beteg, többségük kiütéses typhusban szenvedett. Ápolószemélyzettel való ellátásuk és szükségétkeztetésük is hihetetlen erõfeszítésbe került. Mindez a kevés orvos és ápoló részérõl hõsi erõfeszítést követelt. Ám a lakosság is szenvedett az alultápláltságtól, tüzelõanyag hiánytól, a rossz közbiztonságtól, ugyanakkor a romeltakarításban, s az újraépítkezés megkezdésében önfeláldozó, hõsi munkát végzett.


263

Jeles napok, neves gyógyítók Petõ Ernõ – átmenetileg bujdosó kórházigazgató – 1945 nyarán jött vissza, s foglalta el újból az igazgatói széket, aki mindenben – többek közt fûtéssel – segítette az OKI-állomás mûködését. Kneffel Pál a vezetés és napi rutin munka mellett folyamatosan kutatott is. Az általa kitenyésztett tbc törzsek tipizálásával adatokat szolgáltatott a tbc bovin tipusának gyakoriságára és veszélyeire, majd a patogén E. coli serotípusának szerepét vizsgálta. Közel 100 – részben német és angol nyelven megjelenõ– közleményt írt. ,,Az egészségügyi ABC” szakkönyv társszerkesztõjeként a mikrobiológiai és járványügyi szakszavakat dolgozta ki, monográfia jelleggel értekezett az észak-erdélyi gyógyvizekrõl és gyógyfürdõkrõl, s az Egészségügyi Minisztérium felkérésére foglalkozott a hazai cigányság közegészségügyi helyzetével. Számos – nem számozott – szakmai elõadását a Magyar Higiénikusok Társaságának elnökségi tagjaként különbözõ kongresszusokon, tudományos összejöveteleken, szakbizottságok elõtt és Akadémiai Bizottságokban tartotta, de szívesen vállalt ismeretterjesztõ elõadásokat a TIT-ben, Vöröskeresztben, egyházi fórumok elõtt, szabadegyetemeken, iskolákban, majd nyugdíjas korában a Senior Clubban. Bámulatosan széles az a paletta, ami a változatos témákban tárul fel, s amiket nagy szakmai tudása, tapasztalata és figyelemreméltó általános mûveltsége mellett saját termékeny gondolataival tudott gazdagítani. Számos vallásos tárgyú elõadása közül talán egyik legfigyelemre méltóbb a tízparancsolatról szóló elõadása. Annyi sok gondolkodó közül õt is foglalkoztatta a tudás és hit titokzatos viszonya. Errõl szóló, filozófikus magaslatokba emelkedõ, gondolatébresztõ, intellektuális elõadását 1982-ben a Szent Kereszt Lelkészségen adta elõ, ahol különben több elõadást is tartott. Utazásairól diavetítés formájában rendszeresen elõadásokat tartott, amik nagyon népszerûek voltak. Nem véletlenül a TIT ,,Aranykoszorús elõadója” címet is elnyerte. Elõadásait a szabatos, fordulatos és ízes szép magyar beszéd, a jó felépítés és a minden elõadásból kibújó tanulságok jellemezték. Ez is bizonyítja, hogy Kneffel Pál született népnevelõ volt. Szakmai jelegû elõadásainak, felszólalásainak és jelentéseinek száma 253, de a legváltozatosabb témakörökben elõadott ismeretterjesztõ, megemlékezõ, avató és hozzászóló elõadásainak száma megközelíti az ezret. Ezek közül kiemelném a Szombathelyi Tudományos Társaság felolvasó ülésén 1996. február 21-én tartott, tagsági belépõnek számító ,,Az ókori Róma közegészségügye” címet viselõ nagyívû elõadását, amelyben 83 éves korában csillogtathatta meg szakmai tudását, történelmi és mitológiai ismereteit, nagy mûveltségét. Még a lerágott csontnak tekinthetõ témákban is tudott újszerût mondani, amelyekben sajátos kneffeli megvilágításban adta elõ az addig olykor szinte unalomig ismételgetett témá-

264


Jeles napok, neves gyógyítók kat. Ilyen volt 1997-ben a Városháza házasságkötõ termében tartott Semmelweis-elõadása, amely arra is rámutatott, hogy nincs kimerített téma, a nagy emberek példája szinte kimeríthetetlen. Cserkész-, sõt egyetemi évei óta szeretett oktatni. Veleszületetten jó didaktikai képességekkel ellátott kiváló oktató-nevelõ volt. Ezt szinte egész pályafutása alatt az orvos- és nõvérképzésben, továbbképzésben, majd a szakközépiskolai oktatásban gyümölcsöztette. Kneffel dr. mindig szívesen vállalkozott arra, hogy tudományos rendezvényeknek, vándorgyüléseknek helyet adjon, vagy akár ilyeneket maga is rendezzen. Ezek közül csak a Mikrobiológusok Országos Vándorgyûlését emelném ki, amit Kõszegen tartottak, s amirõl visszaemlékezéseiben humorosan emlékezik meg. Itt kell megemlíteni, hogy Kneffel doktornak különös érzéke volt a humorhoz. Gyorsan vágó eszével nemcsak képes volt szellemesen humort ébreszteni, de annak fenntartására is módot talált, késõbb írásaiban róluk adomázva vagy anekdótaszerûen emlékezett meg. Kíváló igazgató, mondhatnánk született vezetõ volt. A rá jellemzõ gyors helyzetfelismerési, határozott, célirányos döntéseket hozó képességének a háború alatt és után vette hasznát. Tekintélyt parancsoló megjelenése, komolysága, õszinte szókimondása közismert volt. Szilárd jellemére mind elöljárói, mind pedig beosztottai bizton építhettek. Barátságos, nyilt természete miatt alig akadt aki nem rokonszenvezett vele. Szúrós tekintetû, de mosolyogni és kedélyesen pipázgatni is tudó atyai fõnök volt, akit munkatársai szerettek, becsültek, követtek, mert mindig számíthattak szigorú igazságosságára. Azért szerették, mert jó vezetõ volt. Aki fõnökként elsõsorban saját népszerûségére játszik, az rendszerint nem jó vezetõ, ezért nem is fogják becsülni. Kneffel Pál közismert volt arról, hogy ha jó munkaerõk voltak, osztályidegenségük miatt máshonnan elbocsátott egyéneket, sõt politikai üldözötteket is bátran munkatársai közé fogadott. Mindig szoros szakmai kapcsolatot tartott fent a Markusovszky Kórházzal, amelynek nemcsak a területén mûködött, de fõorvosaihoz építõ szakmai és baráti kapcsolatok fûzték. Sok helyen hazánkban – bizonyos hatósági, felügyeleti és ellenõrzõ tevékenysége miatt – a megelõzõ orvoslással kar-karban járó közegészségügyet és a gyógyító orvoslást egyfajta szembenállás jellemezte, ám Szombathelyen ezen ellenlábasságnak semmi jele sem volt. Sõt! Hitte és vallotta, hogy miként Aszklepeiosznak két leánya, a megelõzõ és a gyógyító orvoslás istennõi, Hygieia és Panakeia édestestvérként együtt munkálkodtak, úgy kell folytonosan a korszerû megelõzõ és gyógyító tevékenységeknek is együttmûködniük. Kneffel Pál diákkorában már közéleti embernek indult, amit késõbb világi


265

Jeles napok, neves gyógyítók és egyházi vonalon egyaránt megszemélyesített. Élvezve a megye és a város párt- és tanácsi vezetésének bizalmát, a Hazafias Népfront felkérésére 1958tól 1977-ig a Megyei Tanácsban, míg 1971-tõl 1984-ig a Városi Tanácsban – tehát hat éven át mindkettõben – tanácstag volt. Mindkét testületben – elsõsorban szakterületével kapcsolatos – építõ tevékenységet fejtett ki. Azok közé tartozott, akik ugyan nem voltak a pártállami rendszer hívei, de hazájuk és az ügy érdekében szakmai munkájukat igyekeztek jól elvégezni, és amikor a megye vagy a város érdekében segítségüket kérték, nem vonakodtak az építõ közremûködéstõl. Sikeres és közmegelégedéssel végzett szakmai szervezõ, vezetõ tevékenysége után fõigazgató fõorvosként 1979. január 1-jével nyugdíba küldték. Igaz, hogy az érvényes nyugdíjas korhatárt a betöltött 65 évével már túlhaladta, de ereje és képességei teljében volt. Az sem mondható, hogy már az ajtón kopogtatott volna a fiatal és nála tehetségesebb utánpótlás, mert állására hosszú ideig nem pályázott senki. Ám õ a döntést fegyelmezetten tudomásul vette, a hat hónapos un. ,,sétálási” idejét sem vette igénybe, hanem 1978 végéig dolgozott, miközben az aktív otthoni nyugdíjas életre felkészült. Munkatársai az intézettõl illõ módon búcsúztatták, melynek kapcsán sok ajándékot és elismerõ, hálát kifejezõ szép szavakat kapott. Érdemeire való tekintettel teljes fizetéssel vonult nyugállományba. Az új KÖJÁL építésének terve ugyan még az õ igazgatása alatt felvetõdött, a tervezõ Heckenast János Ybl-díjas építészmérnöknek szakmai tanácsokat is adott, de annak tényleges kivitelezését már utóda, dr. Bódor Sándorné irányította. Az új KÖJÁL megnyításán nem duzzogásból vagy sértõdöttségbõl – mint azt sokan hitték –, hanem betegsége miatt nem tudott megjelenni. Régi intézetébe azonban elvbõl nem járt be. Csak akkor, amikor 1989-ben elõadás megtartására hívták. Az ekkor tartott ,,Senki sem születik orvos-higiénikusnak” címû elõadása nagy sikert aratott. Kneffel Pál nyugdíjas korában is tulajdonképpen aktívan tevékenykedett. Rendezte emlékeit, megírta visszaemlékezéseit, amelyhez változatos és eseményekben gazdag anyagból meríthetett. Rendszeresen részt vett és gyakran szerepelt a részben általa alapított, s benne vezetõ szerepet játszó Senior Club rendezvényein. Idejét igyekezett hasznosan eltölteni, szak- és szépirodalmat olvasott, zenét hallgatott, írt, levelezett és rendezvényekre járt. Szeretett feleségét hosszú betegség után 1990. október 9-én vesztette el. Betegségében türelmes segítõje, kísérõje volt. Méltóságban halt meg. Az egykori esketõ, Koren Emil Kõszegen temette, s õ írt róla nekrológot is. Felesége halálával – ahogy férje írja – ,,egy csodával kevesebb lett a Földön.” Õt magát kiheverhetetlen gyász érte. Ahogy mondani szokta, a szeretõ házastárs el-

266


Jeles napok, neves gyógyítók vesztése után az özvegy már csupán ,,torzó” marad. Ettõl kezdve bármely szeretettel vette is körül családja, bármilyen szívesen látott vendég volt is gyermekei körében – amit nem gyõzött dícsérni –, õk már más generációt képviseltek, meg volt a maguk gondjuk, bajuk, így az özvegy házastárs lényegében mindig magára marad. Akinek az Isten hosszú életet ajándékoz, annak kereszteket is oszt, amelyek nem csak a hátát nyomják, de rájuk akár támaszkodni is tud. Jó fizikuma miatt aktív korában legfeljebb régi porckorongsérvének évenkénti hévizi kezelésére került sor, ám 80 éves korában prosztata és kétoldali sérvmûtéten esett át, majd 87 évesen jobboldali csipõprotézist kapott. Fegyelmezett, jól kollaboráló betegnek bizonyult. Markó Péter a megyei önkormányzat elnöke 1999. szeptember17-én – ,,a lakosságért és a megyéért végzett szakmai és közéleti tevékenység megbecsülését s elismerését fontos közügynek tartva” – 86 éves korában tiszteletére a megyeháza címertermébe hívta meg a megye és város vezetõit, Kneffel Pál munkatársait és barátait, köztük e sorok íróját is. A köszöntõkre mondott válaszbeszédében azt hangsúlyozta, hogy életére visszagondolva, ha azt újra élhetné, ,,sohasem tehetne mást, mint amit tett.” Özvegyi életében nagy segítséget jelentett fia, aki naponta meglátogatta, reggelit készített számára, és mindenben segítségére volt. Pontban 12-kor a környék éttermeibe maga járt ebédelni, bevásárolt önmagának, tulajdonképpen önellátó volt. Szombat és vasárnap fia családi körében ebédelt, amíg tudott, vasárnaponként templomba is eljárt. Újsághírben olvasta, hogy 2005. május 26-án ,,Érdekes történetek és tanulságos esetek orvosi pályafutásom során” címmel e sorok írója az evangelikus kápolnában elõadást tart. Õ maga jelentkezett, hogy elmondhassa elõadásom elõtt a ki nem érdemelt, meleghangú laudációját. Ez volt utolsó szereplése, többé nem lépett nyilvánosság elé. Az év második felétõl idõnként térben és idõben már dezorientálttá vált, emiatt szociális gondozónõ járt hozzá. Nem volt biztonságos õt egyedül otthonából elengedni, ezért házhoz hozták a kosztot. Késõbb már ez sem volt elég, egy állandó alkalmazásban lévõ asszony lakott nála, aki folyamatosan felügyelte, mosott és fõzött reá. 2006 karácsonyát még szokásos módon családi körben töltötte, ám fokozatosan gyengült, egyre gyámoltalanabbá, elesettebbé vált, ezért januárban kórházba került, ahol állapota átmenetileg javult, de már haza nem engedték. Egy ideig még az utókezelõ osztályon ápolták, majd 2007. február 13-án örök álomra szenderült. Szûk családi körben temették el Kõszegen, ahol apósa és anyósa, illetve felesége mellé helyezték örök nyugalomra. Az életrajzi adatok ismertetése és kommentálása után talán érdemesnek látszik néhány nem szorosan az életrajzba vágó, jellemzõ tulajdonságáról, szerepérõl, kitûntetéseirõl, stb külön is megemlékezni.


267

Jeles napok, neves gyógyítók Az 1944-45-ös háborús szükséghelyzet A háború utáni generáció számára elképzelhetetlen, hogy a folyamatos légitámadásokat és fegyveres háborús színteret átélt országban milyen nyomorúságos szükséghelyzetek teremtõdtek. Visszaemlékezéseiben Kneffel Pál ebbõl az idõbõl igen sok szomorú, ám humoros, szinte anekdótaszerû epizódot ismertet. Az orvosok száma erõsen megcsappant, a város és megye egyideig hatósági orvos, tisztiorvos nélkül maradt. A Vörös Hadsereg bevonulása után a kórház magyar betegeit rossz higiénés körülmények között csaknem két hónapig az alagsorban látták el, hiszen az emeleteket kezdetben a Vörös Hadsereg tábori kórháza vette igénybe. Áram- és vízszolgáltatás nem volt, csak a szovjet kórháznak volt egy aggregátora, a betegeknek gyertyákkal és mécsesekkel világítottak, a mosakodás a szökõkútban történt. A front csak lassan távolodott, csatazaja sokáig idehallatszott, sõt idõnként német repülõk is zavarták az életet. A lakosság ugyan felszaporodott, de férfiak alig voltak, mert legtöbbjük valahol katonáskodott vagy fogságban volt, részben nyugatra települt, vagy az utcáról “nyimnoska robotra” fogdosta össze õket a szovjet katonaság, hogy aztán Romániában vagy a Szovjetunióban kössenek ki. Kneffel dr. erre felkészülve, ha a városba ment, zsebében mindig volt fél kiló kenyér, hogy robotra terelés esetén azzal egy ideig kitartva, az elsõ adott alkalommal megszökhessen. De egy Bibliát is mindig magával vitt. Ebben az idõben mindenki belátása és lelkiismerete szerint a túlélésre, illetve önfenntartásra rendezkedett be. Elszakadva a budapesti központtól, a hosszú ideig öntevékenységre kárhoztatott Kneffel dr. egyik elsõ törekvése az volt, hogy a fõvárossal a szakmai kapcsolatot helyreállítsa. Menetrend hiányában, kalandos körülmények között részben tehervagonokban, részben harmadosztályú vagonokban hányódott fel Budapestre. Az utazást kényszerszünetek tették hosszúvá. Amikor Székesfehérvárt követõen a szerelvény ismét a nyílt pályán rostokolt, a kalauz kétségbeesve orvost keresett. A szénszállító kocsi elrekesztett részén egy Erdélybe visszatelepülni szándékozó asszony szülésben való segítése volt a feladata. Kneffel dr. szilvapálinkával fertõtlenítette a kezét, majd a közegészség orvosa a közszemlének kitett eseményben megtette, amit megtehetett. Ám a szülésnél gyakoribb volt a halál. A városi és megyei közkórház akkori igazgatója dr. Czeizel János Kneffel doktort bízta meg az átmenetileg aránylag kevés beteget ápoló kórház központi laboratoriumának és prosecturájának vezetésével is. Ennek fejében fizetést ugyan nem kapott, de családja késõbb az intézet igazgatói épületébe költözhetett, s a kórház szûkös élelmezésében részesülhetett, ami akkor nagy kincs volt. Temetkezési vállalat 268


Jeles napok, neves gyógyítók nem mûködött, de a hozzátartozóknak pénze sem volt temetésre, így az elhaltak nagy részéért senki sem jelentkezett. A temetetlen holttestek száma gyorsan szaporodott, úgyhogy tetem tetem hátán várt már a temetésre, amely azonban hiába váratott magára. Szükségmegoldásként az igazgató Kneffel doktorra hagyta a holttestek eltemetését. A kórház platóval ellátott társzekerére rakták hát a 32 lepedõbe csavart tetemet, amit – lovak hiányában – a laboratóriumban dolgozó férfiak toltak, a rúdnál lévõ Kneffel dr. pedig a Szent Márton temetõbe irányította a kocsit, majd az egyik temetõi bombatölcsérbe helyezték a halottakat. A közeli domonkos klastromból kihívott atya katolikus, Kneffel dr. pedig protestáns végtisztességben részesítette az elhaltakat, ,,lábcéduláikat” a szerzetes barát anyakönyvezés céljából magával vitte. Az emberek, a doktor és a domonkos barát együttesen lapátolták teli földdel a ,,sírt”. Utolsó pillanatban még egy önmagát fõbelõtt, díszbe öltözött, ülõ helyzetben kubikus talicskán a helyszínre tolt debreceni rendõrtisztet is el kellett temetniük. Hamarosan megjelentek az utoljára Csajta (Schachendorf) községben dolgozó, csont-bõrre fogyott, nagyrészt megtetvesedett vagy kiütéses typhusban megbetegedett zsidó munkaszolgálatosok, akiket az akkori Szent Imre herceg utcai polgári iskolában Kneffel dr. barátja, dr. Vetro János parancsnoksága alatt mûködõ, de akkora már kiüresedett honvéd ,,fertõzõ kórházba” helyeztek el. Szerencsére a kórház felszerelését hátrahagyták. Oda is társzekereken tolták ki a jártányi erõvel sem rendelkezõ, alultáplált betegeket, akik közül sok meg is halt. Kórházi fehérnemû hiányában a betegek a katonaság által otthagyott nyári un. zsávoly egyenruhában feküdtek. Szerencsére bõven akadt gyógyszer, mert a múzeum színháztermében maradt a Honvéd Egészségügyi Anyagszertár, amit azonban a szovjetek hadizsákmánynak tekintettek. Alig lehetett Lvov Patkolkovnyik szovjet városparancsnokkal megértetni, hogy a gyógyszer átadása nekik is érdekük, hiszen a kiütéses typhustól õk is nagyon féltek. Három társzekérnyi gyógyszert sikerült így szerezniük. Ápolószemélyzet nem lévén, az ápolást elvileg a közmunkára jelentkezettek vagy erre kirendeltek biztosították volna, ám ezek nagy része, amikor megtudta, hogy milyen feladat vár rájuk, egyszerûen megszökött. Késõbb a közkórház gyorstalpaló vöröskeresztes ápolónõvérei segítettek, de éjjelre senki sem mert ott maradni, mert féltek a be-beportyázó orosz katonáktól. De még így is elõfordult, hogy a hazafele tartó ápolási csoportot megállították és végig ,,zabrálták” a katonák, akik fõként órákat kerestek. A betegek élelmezését kezdetben az elhagyott szomszédos villákban talált élelemmel oldották meg, majd azt az Aréna u. 8. sz alatt felfedezett, az ottani honvédségi raktárakban hagyott több mázsányi bab, borsó, lencse és liszt készlet biztosította, sõt egy ,,gazdátlan, árva” tehén is terítékre került. Hasonló raktárra bukkantak a Szelestey utcában a régi ma-


269

Jeles napok, neves gyógyítók lomban és a Püspökvár alatti pincében is. Utóbbi raktár egyik felét – a folyosó egyik végérõl több fordulóban – az oroszok, a másik felét a Kneffel féle ,,zabráló különítmény” hordta el. A két ,,csapat” idõnként egymást eltûrve, együttesen buzgólkodott az élelmiszerek, vásznak és egyéb anyagok elhordásában. Ezt a kórházat eleinte egyetlen orvosként Kneffel Pál vezette, akinek emellett a legszükségesebb OKI munkáit is el kellett végeznie. Késõbb a közkórházból dr. Szinay Gyula vette át a vezetést, illetve 1945 áprilisában dr. Bohuss Károly orvosszázados is jelentkezett, aki korábban az 523-as Vöröskeresztes Kórház parancsnoka volt. Hozzá tartozott a volt Faludy Gimnáziumban lévõ és a Szent Imre herceg utcai elemi iskolai részleg is, amelyekben április 24-én 339 beteget ápoltak. Az 1945-ös évben a megyében 340 hastyphusos megbetegedést jelentettek. Csak Szombathely városában 85 has- és 173 kiütéses typhusos beteg volt. A személyzet csak élelmezést kapott, de fizetést nem. A járványkórház – különbözõ elnevezések alatt – még 1946 elejéig mûködött. A közegészségügyi munkát Kneffel dr. a már említett két apácával kezdte, akikkel – miután vízszolgáltatás sem volt – elsõként a szombathelyi ásott kutak fertõtlenítéséhez kezdtek hozzá, amelyeket aztán ,,szükségkút, iható víz” cimkével láttak el. A táptalajokat kezdetben Kneffel Pál földbeásott “cserkész tûzhelyen” maga fõzte. Késõbb a város egy romházából hoztak egy fatüzeléses tûzhelyet, amelynek füstcsövét az ablakon át vezették ki. A tüzifát a kórház melletti sportpálya tribûnjeibõl nyerték. Nagy nehézségekbe ütközött az anyagbeszerzés, az OKI-állomás szinte napról napra üzemelt, s cserekereskedelemmel tartotta fenn magát, mert a naponta inflálódó pénzbõl szinte semmit sem lehetett venni. A helyzet csak a forint megszületése után, 1947-ben kezdett fokozatosan normalizálódni.

A közéleti ember Kneffel Pál – szülei nyomdokain haladva – szinte már diákkorában közösségi ember volt, amit az önképzõ körökben és fõként a cserkészetben valósított meg. Egyházi tisztségei is azt bizonyítják, hogy az õt körülvevõ kisebb és nagyobb közösségért mindig hajlandó volt munkát vállalni, de késõbb a TITben, a Vöröskeresztben és a szakszervezetben végzett munkája is ezt a célt szolgálta. Mint már említettük, négy ízben választották be a Megyei Tanácsba, ahol mindig az Egészségügyi-Szociálpolitikai Állandó Bizottság elnöki tisztét töltötte be. A bizottságnak javaslattevõ, véleményezõ és ellenõrzõ hatásköre volt. Ezen munkája során szakmai és szociális elgondolásait érvényesíthette. A

270


Jeles napok, neves gyógyítók Levéltárban ma is fellelhetõ iratok alapján egy ismeretlen kutató négy megvalósult javaslatát emelte ki: (1) A büki gyógyforrás feltárásának ügyét, (2) a megyei járóbeteg szakrendelõ építésének szükségességét (alapkövét Kneffel dr. rakta le), (3) a fiatal diplomások ,,mérnök-orvos-pedagógus házának” építését (megvalósult) és (4) a megyei törpevízmûvek létesítésének kérdését. Említett javaslattevõ munkásságához még hozzászámíthatjuk a kórház mellett felépült nõvérszállásra (õ avatta fel,) s az idõsek otthonára tett építési javaslatait. Megyei tanácsi tagságán kívül tizenhárom évig Szombathely Város Tanácsának is tagja volt. Tudvalevõ, hogy az olaj után kutató Kõolajipari Tröszt Dunántúli Kõolajipari Üzeme a büki mezõn csak melegvizet talált, majd a fúrást lefojtotta és továbbvonult. Ahogy Kneffel dr. egy helyen írta, ,,luk maradt a kukoricásban”. Ám õ felismerte az ebben rejlõ lehetõségeket, s a víz tisztasági és gyófürdõnek való alkalmazását javasolta. A javaslatot dr. Gonda György megyei tanácselnök magáévá tette, ám a víz újbóli felhozatalára csak 1960 decemberében került sor. Ettõl kezdve a víz hatását sokoldalúan kutatták, s négy mélyfurásos kút segítségével fokozatosan a fürdõ kialakítása is megtörtént. Egy idõszakban mindketten városi tanácstagok voltunk, így módunk nyílt arra, hogy összedolgozzunk. Egyik felszólalásom után szólást kért, s tréfásan azt mondta, hogy annyira fején találtam a szeget, hogy bennem látja az új KÖJÁL igazgató személyét. Soha nem felejtem el harcunkat a volt Vízházrét megmentése érdekében, amely a vízmû védterületeként a volt pinkafõi vasútvonal déli részén, a Paragvári út mentén, részben a mai Derkovits városrészen terült el. A jelenlévõ tanácstagok rokonszenve ellenére – mint annyi más kezdeményezés – ez is a felülrõl jött instrukció és a föntrõl sugalmazott többségi szavazás áldozata lett.

Az ágostai evangélikus hitvallás tántoríthatatlan híve Általában az egész Kneffel család büszkén vallotta és élte evangélikus hitét, ami nem zárt ki katolikusokkal kötött házasságokat. Édesanyja is eredetileg katolikus volt, csak házasságkötésük után 15 évvel tért át az evangelikus hitre, amelynek buzgó híve lett. Érdekes viszont, hogy a címerlevelet kiérdemlõ õs a 30 éves háború katolikus oldalán harcolt a kálvinista Frigyes választófejedelem ellen. Lehet, hogy a vele együtt küzdõ számos lutheránusok egyike volt, de az sem kizárt, hogy a westfáliai béke után a cuius regio eius/illius religio alapján vált evangelikussá. Tudjuk, hogy Városszalónakon, illetve Ószalónakon (Altschlaining) – ahova Kneffel Pálnak Kneffel Mátyás(1) nevû


271

Jeles napok, neves gyógyítók õse letelepedett – népes evangelikus gyülekezet volt. A család vallásosságának további adaléka, hogy nagybátyja haláláról éppen Koren Emil budavári evangélikus esperes emlélkezett meg az Evangélikus Élet 1990. július 8-i számában. Kneffel Pálra 17 éves korában nagy hatást gyakorolt Karácsony Sándor egyetemi tanár, aki Ittzés Mihály gyõri evangélikus püspökkel evangelizálni érkezett a szegedi Diákszövetséghez. Tõle tanulta azt, hogy ,,égni kell annak, aki gyújtani akar.” Õ ,,lobbantotta fel” azt a bibliakört, amire késõbb is szorgalmasan eljártak a lutheránus diákok. Késõbbi feleségével, Orbán Gyöngyivel rendszeresen eljárt az elismerésre méltó szociális munkát is kifejtõ Szegedi Egyetemi Luther Szövetség rendezvényeire is, bár a hitélet szempontjából többre értékelte a Pro Christo Közösséget, amit szintén látogatott. Az azokban tanultak, valamint a már említett Kiss Ferenc anatómus professzor által sugallt biblikus életforma – mint írta – szellemi és lelki életének meghatározói lettek. Ezen szellemben vett részt a Genfi-tó partján a YMCA világkonferenciáján, és 1935-ben Kasselben az Európai KIE Kongresszuson. Kneffel dr. hosszú évtizedekig gyülekezeti presbiter volt. Ezzel édesapjának hagyományát folytatta, aki Szegeden ugyancsak az evangelikus egyház presbitere és gondnoka volt. Legelõször 1940-ben a kolozsvári evangélikus gyülekezet választotta be a presbitériumba, amit a hadi események miatt 1944. október 9-én kellett megszakítania, de Szombathelyen azonnal újból presbiternek választották, s ezt a tisztséget élete végéig betöltötte. Felesége is már leányként akív munkát végzett a kõszegi gyülekezetben, kántortanító édesapjának már tizenéves korában vasárnaponként lábbal fújtatta az orgonasípokat megszólaltató levegõt. Kneffel doktort 1946. február 24-én a gércei evangélikus gyülekezet felügyelõnek is megválasztotta, ahova május 30-án iktatták be, s ezt a tisztséget 27 évig, 1973. augusztus 27-ig töltötte be. Ez nem pusztán tiszteletbeli megbizatás volt, hanem gyakorlati tevékenység, hiszen minden alkalommal személyesen kellett kiutaznia Gércére, útiköltség térítést sohasem fogadott el, s a hivatali teendõin kívül az egész falu ügyes-bajos dolgaiban is segítõ részt vállalt. Cikkeket írt az Evangélikus Életbe. A Diakónia címû, 197993 között létezett evangélikus értelmiségi folyóirat szerkesztõbizottságának mindvégig tagja volt. Nemcsak vallotta, de meg is élte a hitét. Ismerte a Bibliát, s okosan tudott hivatkozni reá. Mellette – talán éppen a piarista gimnáziumban szerzett benyomásai alapján is – meggyõzõdéssel pártolta az ökumenikus gondolatot. Többek közt tagként részt vett pl. az 1989-ben alakult ökumenikus Keresztény Egészségügyiek Batthyány-Strattmann László Társaságának megmozdulásain, a güssingi püspöki misén felovasást, késõbb a társaság egyik rendezvényén elõadást is vállalt. A Katolikus Továbbképzõ Intézetben

272


Jeles napok, neves gyógyítók – ma Martineum Felnõttképzõ Akadémia – többször is elõadott. Elõadásai közül talán legérdekesebb a ,,Kritikus helyzetek a házasságban” címû, de biblikus vagy világnézeti témákkal más katolikus vagy vegyes vallású fórumokon is nagy sikerrel szerepelt. Mint vezetõnek, neki is el kellett végeznie a marxista-leninista (,,foxi-maxi”) esti egyetemet. Mint mindent, õ ezt is komolyan vette, s kitûnõen vizsgázott. Egyik szemináriumon megrökönyödést keltett, amikor az egyetem színvonalát az általános iskoláéhoz hasonlította. Visszaemlékezéseiben érdekesen számolt be ezzel kapcsolatos élményeirõl. Vele akkor folytatott magánbeszélgetésem során mondta nekem a következõket: ,,Tudod, Kálmus, az ember meglett korában már nem változtat világnézetet, de nem árt megismerni a tõlünk eltérõ felfogásokat, s azoknak erõs és gyenge oldalait.” Érdekes, de nem véletlen, hogy a rendszertõl tudottan eltérõ, bár türelmet gyakorló világnézetéért senki nem bántotta, sõt a pártállami vezetés tisztában volt azzal, hogy Kneffel Pál egyenességére, együttmûködésére, szakmai munkájára és hazafiúi lojalitására mindig számíthat. Talán ez az oka annak, hogy – amint egyik írásából olvasható – világnézete miatt õt soha nem érte bántódás, mindössze egyetlen közegészségügyi bûntetést kapott, ,,vonalas” ügyfele fenyegette meg: ,,az istenit a presbiter fajtájának, … majd megmutatom én”. De ármánykodása süket fülekre talált. Pedig nem volt kockázatmentes a pályafutása. Egy jóakarója figyelmeztette, hogy ,,minden elõadásoddal a bõrödet viszed a vásárra”. De õ nem akart másnak látszani, mint ami volt. Visszaemlékezésében megmagyarázta, hogy miként egyeztethetõ össze a presbiterség és a gyülekezeti felügyelõség a megyei, illetve a városi tanácstagsággal. Ehhez Dániel hat könyvét hozta okulásul. Dániel a babiloniakkal szemben sok kompromisszumra volt hajlandó, de amikor ennek már elfogadhatatlan határához érkezett, inkább a kínhalált vállalta, ám mégis sértetlen maradt az oroszlánveremben.

A szenvedélyes utazó Gyermekkora óta mindig nagy élményt jelentettek számára az utazások. Elsõ távolléte az otthontól tizenéves korában a Kiskunfélegyháza melletti tõserdei MÁV gyermeküdültetés volt, amely életre szóló élményt hagyott benne. Gimnazista korában már Ausztriába, továbbá a cserkész megmozdulások során Angliába utazhatott. Egyetemi évei alatt fordulhatott meg felekezeti kongresszusokon Genfben, majd Kasselben. Útjai kapcsán elvetõdött Velencébe, Milanóba, illetve Wittenbergbe, Hamburgba, Bremerhafenbe, Kölnbe, Frankfurt am Mainba és Berlinbe. Az éjszakai szállásokban a kitûnõen megszerve-


273

Jeles napok, neves gyógyítók zett Jugendherberge hálózatot vette igénybe, s Passauból hajón utazott vissza Budapestre. A Rákosi-korban utazásról szó sem lehetett, de a kádári idõszakban kezdetben a szakmai, késõbb a turistautak is lassan lehetõvé váltak. Érthetõ okból nagyon fontosnak találta a szakmai utakat, talán a legértékesebb a helsinkii ,,training course” volt. Részese lehetett egészségügyi miniszteriumi kiküldetéseknek, IBUSZ társas- és magánutazásoknak, szakmai utaknak, stb. Egyiptomtól a Lappföldig, a ködös Albiontól Görögországig sokfele járt. Magánutazásaiban megszenvedte a magyar turisták akkori pénztelenségét, de annál tudatosabban igyekezett felszívni mindent, amit látott és hallott. Úti élményeit jegyzeteiben, elõadásaiban és diapozitívekben örökítette meg. Érdekes útibeszámolóinak nagy hallgatósága volt. Nemcsak azért, mert elõadásait élvezetes stílusban, szép magyar nyelven, érdekesen adta elõ, hanem mert a hallgatóknak bizonyította, hogy nem csak nézett, hanem látott is, sõt a dolgok mögé is képes volt tekinteni. Elõadásait érdekes ,,sztorikkal”, adomákkal tarkította. Számos hallgató számára Kneffel útibeszámolói jelentették a világlátás egyetlen lehetõségét, hiszen TV még alig volt, a háromévente engedélyezett egyszeri kiutazást pedig sokan meg sem kapták, a 70-es évekig nem kevesen útlevelet sem kaptak. Vagy anyagilag nem bírták a költségeket, s ha mégis, akkor azt gyakran hasznos bevásárlásokkal (orkánkabát), cserekereskedelemmel (téliszalámi, barackpálinka, stb) töltötték ki. Derültséget és egyetértést provokált jelen sorok írójának egyik Kneffel elõadás utáni felszólalása, amelyben azt javasolta, hogy Kneffel Pált államköltségen kellene utaztatni, hogy utazásainak élményeit és tanulságait minél többen megismerhessék. Legtöbb elõadását le is írta. Élvezetes olvasmány egyiptomi beszámolója, ahova két hétre sikerült feleségét is kivitetni. Legnagyobb élménye az volt, hogy ellátogathatott a Sinai-félszigetre s az Abu Zabel lepratelepre. (Egy éves egyiptomi szakmai tartózkodása után valósággal úgy kellett megszöknie.) Görögországi útját a görög mitológia avatott ismerõjeként élte meg. Spanyolországi utazása is emlékezetes maradt, különös tekintettel az Elesettek Völgyére és Montserratra. Hét tengeren át hajózott Istambultól Gibraltárig, Vámbéry nyomában járt Közép-Ázsiában. Megcsodálta Kína egy részét Pekinggel, ez volt talán a legmegterhelõbb utazása. Ezekhez képest Ausztria, Svájc, Jugoszlávia és az Adriai-tenger csak kis kirándulások voltak. Ám nemcsak külföldön, de idehaza is szívesen utazott, kirándult. Családjával ,,ismerd meg hazádat” jelszóval bejárta az országot. Minden útjára felkészült, s azt tudatosan használta ki. A Kneffel család szabadságuk során természetesen nemcsak utazott, hanem az aktív pihenés és kikapcsolódás lehetõségeit is kihasználta. Ennek kap-

274


Jeles napok, neves gyógyítók csán szívesen tartózkodtak az Orbán család – késõbb általuk megörökölt – révfülöpi szõlejében és présházában, ahol az Orbán szülõk 1945-tõl állandó lakosként laktak, akik csak öregségükben költöztek Kneffelékhez Szombathelyre. A Kneffel család a présházból szinte saját keze munkájával alakított ki üdülõt, ahol sok szép nyarat, gondtalan pihenést élvezhettek. Kiemelkedõ élményt jelentettek az évi szüretek. A Balaton lehetõséget nyújtott a pihenésre, fürdésre, pecázásra, vitorlázásra, stb mindaddig, amíg a szõlõ megmûvelése ráfizetésessé nem vált, s amikor az ingatlantól szomorú szívvel meg kellett válniuk.

Kitüntetések, elismerések Eredményes munkája elismerésére Kneffel Pál – saját összeállítása szerint – 25 kitüntetést (emlékérmet, tiszeteleti tagságot, emléklapot és elismerõ oklevelet) kapott. Ezek közt feltétlenül említendõ a ,,Kiváló Orvos” (1954), a Fodor József, valamint a Fenyvessy Béla-emlékérem (1963), a Szocialista Kultúráért kitüntetés (1964), a Munka Érdemrend arany fokozata (1973), a Magyar Hygienikusok Társaságának ,,Honoris causa” oklevele és plakettje (1990), a Magyar Köztársasági Érdemérem Tisztikeresztje (1993), a Pápai Páriz Társaság ,,Pro constantia” Emlékérem (1997), a ,,Pro Sanitate Savariae” életmûdíj (1997). Utolsó kitûntetését a Szendei Ádám-emlékérmet 2004-ben, 91 éves korában a Magyar Higiénikusok Társasága meghívására tartott fél órás elõadását követõen Siófokon kapta.

Összefoglaló értékelés Az olvasó joggal kérdezhetné, hogy hol és miért maradt ki a beszámolóból a ,,Kneffel Pál az ember” címû alcím? Nos ez szándékkal maradt el, mert Kneffel dr. minden más vonatkozásában is elsõsorban ember volt. Szolzsenyicin Rákosztály címû munkájában olvasható egy párbeszéd: ,,Ki maga?” – kérdi az orvos. ,,Egy EMBER” – hangzik a válasz. Nem a név fontos tehát, hanem az, hogy aki hordozza, az egy ember. Kneffel Pálra is rá lehet mondani, hogy kíváló orvos, kiemelkedõ közegészségtanász, közéleti személyiség, hithû evangelikus keresztyén, jó hitvestárs, családapa, nagyszülõ, ám õ mindenekelõtt – a szó nemes értemében – EMBER volt, mégpedig a legjavából. Minden ténykedésén, írásán ízzó erõvel sütött át EMBERsége, EMBERvolta. Lehet, hogy egyesek úgy vélik, hogy a megemlékezések általában a pozitív dolgokat emelik ki, gyakran szubjektívek, ezért nem reálisak. Ám a dolog természetébõl adódóan egyrészt a kortárs – tárgyilagosságra törekvése elle-


275

Jeles napok, neves gyógyítók nére – valamiképpen mindig elfogult, sõt némely esetben elkötelezett, másrészt rendesen az átlagon felüli, kíváló emberekrõl emlékezik meg, akiknek valóban kiemelkedõ pozitív tulajdonságaik voltak. Bizton állíthatom, hogy akik ismerték Kneffel dr. munkásságát, azok egyöntetûen osztoznak nézetemben, hogy Kneffel Pál rendkívüli ember volt, aki kivételesen tartalmas és eredményes életet élt. Teljesítette Baden-Powell, a cserkészet megalapítójának intelmét: ,,Igyekezzetek ezt a világot kicsit jobb állapotban magatok mögött hagyni, mint ahogy találtátok!” Vérbeli orvos, ezen belül az ország és Vas megye közegészségügyének meggyõzõdéses apostola. A régióban és a megyében sokat tett a köz egészségéért, s a tudományt is gyarapította. Értelmiségi õseitõl szerencsésen örökölt istenáldotta tehetségén kívül mind a családi házban, mind pedig az iskolákban mintaszerû nevelésben részesült. Sikereinek titka részben ezekben, részben pedig vallásos világnézetében keresendõ, amely a puritán protestáns hagyományokra, valamint a keresztyén szeretetre épült. Sikereiben nem utolsó sorban szerepet játszott az is, hogy a háború és a szakemberhiány miatt már fiatal korában komoly megbizatásokat tudott teljesíteni. Huszonkilenc évesen szinte teljesen önálló munkával bízták meg, s ettõl kezdve mindig a maga ura volt, saját elgondolásai szerint vezetett és cselekedett. Ma gyakran tapasztalható, hogy az öregek szinte odaragadnak a fõnöki székhez, s mire a fiatalok lehetõséghez juthatnának, kialakul bennük az utasításokat lesõ szolgalelküség. Az eredetileg német anyanyelvû család – a nagyapa még nem tökéletesen beszélt magyarul – tõsgyökeres magyarrá vált. Kneffel dr. a legnemesebb értelemben vett magyar hazafit személyesítette meg. Nem tudott úgy vendégeket Kõszegre vinni, hogy a Hõsök kapuja alatti, Trianonra emlékeztetõ felírásra fel ne hívta volna a figyelmet. Szeged és Kolozsvár után – azok szeretetének sérelme nélkül – városszalónaki õsapjához híven igazi Vas megyei lett. Életmûvének kiteljesülését a megyének és Szombathely városának ajándékozta.

Záró gondolatok Russel hasonlata alapján a Kneffel Pált megszemélyesítõ, 1913-ban feltörõ forrás a folyókban megcsendesedett, tekintélyes folyammá változott, s immár megtért a tengerbe. Cseppjei bizton nem vesznek el, hanem a víz körforgása révén visszakerülnek a talajba, hogy valahol egy forrásban újra felfakadjanak. Amint a Kneffel-hagyaték – kitüntetetten az ,,Így éltem…” címû írás – több mint 1000 oldalát átböngésztem, elgondolkodtam, hogy mi marad

276


Jeles napok, neves gyógyítók egy ember életébõl. Kevesek által olvasott, megfagyott gondolatokat õrzõ vaskos íráskötegek, 250 ezer holt betû? Legfeljebb kétoldalas életrajz? Egy lebontott épület? Ám a betûk mögött egy ember élete, események, töprengések, döntések, szenvedélyek, örömök és bánatok, sikerek és kudarcok bújnak el, vagy kelnek életre, amelyeket nyilván nem lehet egy rövid megemlékezésbe beleszorítani. Bár igazat adok Henri J. M. Nouwennek, aki azt írta, hogy ,,az ember miszteriuma túl végtelen és mélységes ahhoz, hogy egy másik azt megmagyarázhassa”, mégis úgy vélem, hogy egyetlen – fõleg értéktermõ – életnek sem szabad elvesznie. A jelen írás is ezt a célt szolgálja. A következõ nemzedékek feladata, hogy életre keltsék a holt betûket, hogy észrevegyék, õrizzék és élesszék azt a lángot, amit példaképeink – kitûntetetten Knefel dr. – számunkra meggyújtottak. Bizonyára nem veszi rossz néven az olvasó, ha néhány személyes élménnyel egészítem ki írásomat. Sok szeretettel gondolok kedves Pali Bátyámra. Medikus koromban elsõként karolt fel, ismeretlenül mellém állt. Munkalehetõséget adott és szívesen oktatott. Szinte látom a mikroszkópban az általa megismertetett – akkor még gyakori, de mára szerencsére szinte eltûnt – a torok váladékból kékre festett, bunkósvégû diftéria bacillusokat, s még most is elõttem van a rajza a vércsoportok kompatibilitásával kapcsolatban. Késõbbi orvosi-, szakmai- és emberi kapcsolatunk is mindenkor baráti-testvéri volt. Emlékezem egy jelenetre, amikor az utcán futva szállított le a motorkerékpáromról, hogy egy orvoskolléga életét megmentsük, akinek felesége a fürdõszobában rejtetten ömlõ gáz miatt már korábban szerencsétlenül járt, s most õ maga is a halál mesgyéjére került. Közös akciónk sikerrel járt. Az évek során sokszor adott jó és bölcs tanácsot, rá mindig számíthattam. Utolsó nyilvános szereplését is nekem szánta. Utána hazavittem, beszélgettünk, s ajánlotta visszaemlékezéseinek elolvasását. Azt kérdezte. ,,A legnagyobb mûvészet tudod-e mi?” Sik Sándorral válaszolt: ,,Derûs szívvel megöregedni!/ Pihenni ott, ahol tenni vágyol,/ hallgatni, hogy ha van, ki vádol./ Nem lenni bús reményt vesztettnek,/ csendben viselni a keresztet./ Irigység nélkül nézni végig / mások tevékeny, erõs éltit.” Az egész gyönyörû verset késõbb elküldte nekem. Szellemi hagyatékát csak a halála után olvashattam. Abban leírt élvezetes, színes írásai, szomorkás-vidám, megható történetei mély benyomást gyakoroltak rám, amelyek híven tükrözték egyfelõl azt a nemesen fennkölt egyént, aki azokat írta, de azt a helyenként tragikus korszakot is, amelyet apáinkra és ránk mért a sorscsapásokban gazdag magyar történelem. Magam elõtt látom dióbarna szemeit, a nemesért és jóért mindig lelkesedõ nyílt tekintetét, szinte hallom kellemes orgánumú szép, ízes magyar beszédét, és bölcs szavai sejle-


277

Jeles napok, neves gyógyítók nek fel bennem. Olykor messzire révedõ szemeit öreg korában mindig mintha finomfátylú könny borította volna. Szememben õ mindig a jó orvos, a szilárd jellemû, világnézetét mindig vállaló ,,keresztyén” magyar EMBER példaképe volt. Arcképének szerény megrajzolásával adósságot törleszthettem, szolgálhattam az iránta érzett hálámnak és szeretetemnek A Sors nem csak egyes embereknek, de talán egyes családoknak is kijelöli az útját. A 700 évvel ezelõtt értelmiségi munkával nemességet szerzett Kneffel õsök leszármazottai katonák és becsületes mesteremberek – cipészek, mészárosok – lettek, hogy aztán újra értelmiségi polgári szerepben ismét szívesen végezzenek feladatokat a közösségért. A svájci német határról származó család egy része – miért, miért se – Karlsruhen át 1743-ban a Vas megyei Városszalónakra került, majd zegzúgos utakon – az Alföldet és Erdélyt is megjárva – ismét visszakerült Vas megyébe. A Szegeden született és ott egyetemi állást kapott Kneffel dr. nem sejthette, hogy számára a Sors elõbb Erdélyt, majd – 200 éves családi bolyongás után – újra õsei hazáját, Vas megyét jelöli ki életútjának. Tudatosan vagy ösztönösen vállalta az ószövetségi írás Prédikátor könyvébõl (3.22) azon bölcs megállapítást, miszerint: ,,Beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, minthogy örömét lelje a munkájában, mert ez a sorsa”. Azt gondolom, hogy mindannyian eszközök vagyunk az Úr kezében, s az a feladatunk, hogy bölcs gondviselésére hagyatkozva a ránk szabott életutat elfogadjuk, s minden erõnkbõl azon igyekezzünk, hogy azt kiteljesítsük. Ahogy Kneffel Pál fogalmazott, ,,Jézus törvényt adott a bibliai gazdag ifjúnak”, s az újszövetség embere ,,a törvényt Krisztusra vezérlõnek” tekinti. Ám mivel ennek teljesítésére s a tökéletesedésre saját erejébõl nem telik, ezért rábízza magát a kegyelemre. Dr. Kneffel Pál fõigazgató fõorvos áldozatos és termékeny életével bizton ezt a hitvallást teljesítette be.

Jegyzetek 1. Kneffel Pál: Beszámoló a Vas megye Tanácsa Egészségügyi Állandó Bizottságának 1959. évi munkájáról. (1959. dec. 4.) Vas megyei Levéltár XXIII-1/C jelü köteg. 2. Kneffel Pál: Így éltem I. Kézirat. 1995. (Fia, dr. Kneffel Pál osztályvezetõ fõorvos tulajdonában) 3. Kneffel Pál: Így éltem II. Visszaemlékezéseinek iratkötege. 1995. (Fia, dr. Kneffel Pál osztályvezetõ fõorvos tulajdonában)

278


Jeles napok, neves gyógyítók 4. Liebmachers Johann: Wappenbuch in sechs Teilen. 1772. II. kötet 106 old. (Szombathelyi Püspöki Levéltár) 5. Svetka Gyula: Die Kneffel von Riepburg 1305, 1632. Számítógéppel nyomtatott kézirat 2001. (Ifj. dr. Kneffel Pál tulajdona) 6. Széll Kálmán: A Markusovszky kórház története. A kórház saját kiadása 1979. 7. Szilágyi Rózsa: Lesz-e gyógyfürdõ Bükön? Vas Népe. 1959. július 12.


279


280



Dr anka Dezsõ-emlékülés Dr.. T Tanka Pszichiátriai és Pszichoterápiás Osztály 2004. február 25.


281

Jeles napok, neves gyógyítók Bötskey Ottó

Dr anka Dezsõ Dr.. T Tanka Dezsõ,, a neuropszichiátria osztály osztály-vezetõ fõorvosa Amikor Szombathelyen 1951 januárjában kezdõ orvosként munkába álltam, fõnököm dr. Tanka Dezsõ már csaknem két évtizede vezette az ország egyik legnagyobb neuropszichiátriai osztályát nagy szakmai és helyi társadalmi elismertséggel. Az osztályvezetõ fõorvos munkájának és személyiségének értékeléséhez feltétlenül szükséges annak kihangsúlyozása, hogy a több mint 300 beteg ellátásához hosszú éveken át mindössze 3-4 beosztott orvos állt rendelkezésére. A nagy létszámú osztályon naponta tartott vizitei alkalmával ,,másodnaponta” valamennyi betegérõl személyes információkat gyûjtött. Közvetlen megjelenése a betegek számára megértést, barátságot sugárzott. Különösen a pszichiátriai osztály nagyvizitei alkalmával kitûnõ kapcsolatteremtõ képessége sajátos szakmai élményt is jelentett a résztvevõk számára. A neurológiai és pszichiátriai betegek intézeten belüli elkülönítése a szakmai kívánalmaknak megfelelõen történt, de a gyógyítás színvonala érdekében a két osztályrész közötti állandó kapcsolattartás az osztály orvosai számára kötelezõ volt. A nagyszámú ambuláns liquorvételeket Tanka fõorvos többnyire személyesen végezte a rendkívül biztonságosan kivitelezett ciszternális punkciók módszerével. Az évek folyamán általa végzett beavatkozások alkalmával – emlékezetem szerint – szövõdmény nem fordult elõ, annak ellenére, hogy ezren felüli volt a vizsgálatok száma. Ebben az idõszakban a ciszternális punkciók nagy jelentõséggel bírtak a radiológiai diagnosztikában, valamint egyes osztályon fekvõ betegek antibiotikus kezelése folyamán. Munkába állásom kezdetén, közel egy éven keresztül Tanka fõorvos személyesen végezte a kórház különbözõ osztályairól érkezõ betegek ambuláns vizsgálatait is. A közvetlen mellette eltöltött gyakorlatok folyamán meggyõzõdhettem azokról a módszerekrõl, amelyeket fõnököm a diagnosztikában kiválóan alkalmazott. A hosszadalmas bírósági elmeszakértõi vizsgálatok alkalmával is többnyire Tanka fõorvos szakértõ társa lehettem, és nagyon sokat tanultam tõle, így többek között a különbözõ személyiségi zavarok pszichopathológiai módszerekkel történõ elkülönítése alkalmával. A pszichiátriai osztály összetételének egy részét a korábban elégtelenül kezelt betegek képezték. A régi, valamint az új betegek aktív kezelésének 282


Jeles napok, neves gyógyítók bevezetésével (ES, Insulin-S, új gyógyszerek) – a hivatalos szakmai irányelvekhez alkalmazkodva – az egyik fõ cél volt a betegek mobilizációja, azaz a minél koraibb rehabilitációjuk elérése. A betegek aktív kezelésbe vételekor Tanka fõorvos személyesen és nagy felelõsségérzettel mérlegelte a kezelésre kiválasztott beteg prognózisát, gyógyulási lehetõségét is a ,,nil nocere” elvének figyelembe vételével. Az aktív kezelések eredményei mindinkább szükségessé tették az intézeten belüli és kivüli foglalkoztatás beindítását. A neuropszichiátriai osztály körül fokozatosan kialakult különbözõ jellegû foglalkoztató intézetek száma igazolta, hogy Tanka doktor szakmapolitikai célja, nevezetesen a ,,nyitott ajtókon” keresztül a betegek mielõbbi társadalmi integrációba állítása reálissá vált. A Tanka fõorvos személyiségében rejlõ finom etikai és szociális értékek osztályunk betegfoglalkoztatásának apróbb részleteiben is felfedezhetõek voltak. Szakmai feladatainak magasszintû ellátása mellett is feltûnt energikus munkavégzése, amelyet egészséges életmódja is támogatott. Mind az alkoholfogyasztás, mind a dohányzás vonatkozásában absztinens volt. Egy rövid összefoglalás és annak szinte elkerülhetetlen szubjektív megítélése közel sem tudja visszaadni azt a gazdagságot, amely mögött egy mélyen humanista orvosvezetõ élete valójában lejátszódott. A hálás tanítvány nevében mégis ezen szándékkel kívántam megemlékezni Tanka fõorvosról, akitõl szakmailag nagyon sokat tanultam, és aki életszemléletem fejlõdésére is nagy hatással volt.


283

Jeles napok, neves gyógyítók Tanka Dezsõ ifj.

Emlékezés Apámra Nehéz valakirõl újat mondani, aki közel 40 éven keresztül, 1930-tól 1968ig volt a Szombathely Város és Vasvármegye Közkórházában, a késõbbi Markusovszky Kórházban az Ideg-Elmeosztály fõorvosa. A vidék varázsa, hogy szinte mindenki ismert mindenkit, különösképpen áll ez, ha egy orvosról van szó. Akkortájt a Dunántúlon nem volt minden kórházban Ideg-Elme Osztály. Három közismert szakember volt: Környey professzor Pécsett, Piróth Endre Gyõrben és apám Szombathelyen. Hogy mennyire ismert volt a neve, arra jó példaként hadd ismertessem életem egy kis epizódját . 1946 karácsonyát írtuk. Egyetemista voltam, s a karácsonyi vakációra bedeszkázott ablakú, kivilágítatlan vasúti kocsiban utaztam haza Szombathelyre. Gyõr után közvetlenül egy felszabadító katona leemelte a csomagtartóról a bõröndömet, amelyben a teljes ruhatáram – már ami megmaradt 1945 után – kölcsönkapott tankönyveim és leveleim voltak. Ez utóbbiakon persze a nevem is rajta volt. Néhányan utána eredtünk a katonának, aki a bõrönddel együtt kiugrott a mozgó vonatból. Hogy vele mi lett, nem tudom, de a bõröndömet a sínek mellett egy vasutas megtalálta, s mivel a nevem ismerõsen csengett – apám kezelte, mint MÁV beteget – elküldte Tanka Dezsõ fõorvos címére. Így egészült ki újra a télikabátomon és sínadrágomon kívül a ruhatáram, és került meg Tretter Jenõ barátom anatómia könyve is. Szóval apámat jól ismerték, mégis megpróbálok néhány adattal szolgálni, amelyek talán kevésbé közismertek. Azt szinte mindenki tudta, hogy Erdélybõl származott. Az talán kevésbé ismert, hogy Torda közelében az Aranyos melletti Kövend faluban volt a család õsi fészke, amely most kifosztottan, romokban lelhetõ csak fel. Apám a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban 1919-ben érettségizett. Érettségi után behívták katonának, kikerült a frontra, de néhány hónap eltelte után kiütéses tífuszt kapott. A rövid frontszolgálat és kórházi ápolás alatt beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi fakultására, és letette az elsõ jogi alapvizsgát. A háború véget ért, leszerelték, így végre beiratkozhatott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvosi fakultására. Az egyetemmel együtt menekült elõször Budapestre, majd Szegedre. Ott szerzett orvosdoktori diplomát. Egyébként 50 év után Szegeden kapott aranydiplomát is. Ott ismerkedett meg feleségével, édesanyámmal, aki szintén a kolozsvári egyetemen kezdte meg orvosi tanulmányait, és ott születtem én is. Az Ideg-Elme Klinikán volt gyakor-

284


Jeles napok, neves gyógyítók nok, majd elsõ tanársegéd. Mint menekültek, bentlaktak a klinikán, a szomszéd szobában Nyírõ Gyula, késõbbi budapesti professzor élt családjával. Testi-lelki jóbarátok voltak. Mikor Szabó professzor nyugdíjba ment, a klinika orvosai állást kerestek. Apám a szentesi kórház idegosztályát pályázta meg és meg is kapta, de idõközben megürült a szombathelyi kórház ideg-elme fõorvosi állása is. Szecsödy tanár visszament rövid szombathelyi mûködése után Budapestre. Apám megpályázta a szombathelyi fõorvosi állást, mert mint erdélyi, a hegyek közelében szeretett volna élni. Mikor beadta a pályázatát, felhívták a figyelmét arra, hogy Szombathely püspöki város, és a megyés püspöknek döntõ szava lehet fõorvosi kinevezésében. El is ment apám a püspökhöz bemutatkozni, aki történetesen akkor gróf Mikes János volt. A bemutatkozáskor apám megjegyezte, hogy õ nem római katolikus, hanem unitárius. Mikes püspök rákérdezett, hogy erdélyi-e, és megjegyezte, hogy neki sok jó barátja erdélyi unitárius, s egyben biztosította apámat a támogatásáról. Így kerültünk Szombathelyre. A városban az orvosok, gyógyszerészek igen jóban voltak egymással. Rendszeresen, szinte hetente találkoztak hol egyik, hol másik lakásán. Nagy bridzspartik voltak, együtt jártak kirándulni vagy síelni a kõszegi hegyekbe. Apám a Magyar Kárpát Egyesület aktív tagja volt, így részt vettünk – én is – a Hörmann-forrásnál a menedékház építésében. Apám volt Hargita Váralja jelképes székely község utolsó falubírája. A jegyzõkönyveket ma is õrzöm. Az unitárius szórvány egyházközség aktív tagja volt, rendszeresen volt szállóvendégünk Józan Miklós püspök, felsõházi tag is. Erdélyi kötõdése igen erõs volt. Soha nem felejtem el, amikor térképpel a kezében hallgatta Észak-Erdély visszacsatolásáról szóló híreket a rádióban, és rajzolta be a térképbe az új határokat. Mikor meghallotta, hogy Torda és az Aranyos-völgye a románoknál maradt, könnybe lábadt a szeme. Sem azelõtt, sem azután nem láttam könnyezni, sírni apámat. Az orvosról, az országban elsõként megálmodó munkaterápiás, családi ápolási telep megalapítójáról már esett szó, de úgy vélem, én is tudtam valami újat mondani arról az emberrõl, aki számomra az emberi és az orvosi példakép volt egész életemen keresztül. Hálásan köszönöm a kórház vezetõségének, Fõigazgató Úrnak és az utódoknak, hogy apámról megemlékeztek, és hogy én is írhattam néhány szót róla.


285


Személyes emlék eim a T anka házaspár ról emlékeim Tanka házaspárról Szinte az utolsó percig dolgozott. Nem azért, hogy meggazdagodjon – hisz vagyont életében soha nem gyûjtött, s orvos fia is kirepült, saját lábára állt – hanem mert számára belsõ kényszer volt a gyógyító munka. Hivatása volt a gyógyítás, a betegek szolgálata. Még megérhette, hogy a Markusovszky Kórház központi telephelyének 50.évfordulóját 1979-ben ünneplõ Markusovszkyemlékülésen, december 29-én átvehette az Egészségügyi Miniszter ,,Kíváló Munkáért” adott kitûntetését. Pedig akkor már lábon hordta a gyilkos kórt, amely nem sokkal késõbb, 1980. január 29-én végzett vele. Rá valóban érvényes a mondás: ,,A fák állva halnak meg”. Dr. Tanka Dezsõt Erdélybõl hozta Budapestre, majd Szombathelyre a történelem vihara. Csak egy évvel a kórház felavatása után – 32 éves korában – 1930-ban került az akkor egyik legújabb és legnagyobb vidéki ideg-elme osztály élére. Az akkor korszerû színvonalon teljesítõ szakellátást a rendkívül lelkiismeretes, szûkszavú, betegeivel szemben mindig odaadó, kollegáival pedig mindenkor korrekt Tanka dr. teremette meg a megyében. Feleségével, dr. Bojáki Ilonával az országban az elsõk között szervezte meg Nagygencsen – ma Gencsapáti – az un. családi ápolási telepet, ahol mintegy 400-500 beteget ápoltak, gondoztak, illetve foglalkoztattak. Dr. Tanka Dezsõné esõben és fagyban gyalogosan – sokszor hetente kétszer is – végiglátogatta a kórháztól mintegy 7 kilométerre lévõ községben betegeit, ellenõrizte foglalkoztatásukat, elhelyezésüket, gondoskodott azok ellátásról és kórházi fürdetésérõl. Tanka Dezsõ fõorvos rendkívül kevés – kezdetben csak egy, majd 2-3 – orvosmunkatárssal látta el a hatalmas osztályt és a megye ideg-elme szakrendelését is. Nem csoda, ha hamar nagy népszerûségre és ismertségre tett szert. Neve fogalommá vált Szombathelyen, és szorosan egybefonódott az ideg-elme ellátással. A régi szombathelyiek közbeszédében, ha valakit azzal fenyegettek, hogy bevitetik a ,,bolondok házába”, azt úgy fejezték ki, hogy ,,bekerülsz a Tankához”. Tanka fõorvos az épület alagsorában országosan az elsõk között vezette be a munkaterápiás foglalkoztatást, ahol cipész, asztalos, kosárfonó mesterség és más különbözõ kézimunka folyt. Munkájának elismerésekén késõbb ,,Érdemes Orvos” címet kapott, majd a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki. Osztályát csak 1964-ben osztották meg, majd 1968-ban ment nyugdíjba, de szakrendelõi tevékenységét tovább folytatta. Kereken ötven évig szolgálta szaktudásával a megyét és a várost s a rábízott betegeket.

286


Jeles napok, neves gyógyítók Hamvait 1980. február 2-án 10 órakor helyezték örök nyugalomba a budapesti Farkasréti temetõben. Tudjuk, hogy az ember nem akkor hal meg, amikor eltemetik, hanem, amikor elfelejtik. Tanka Dezsõ még ma is közöttünk van, mert jóságos emberi lényét, szakmai ismereteinek áldásos gyümölcseit és kollegiális orvosi mûködésének kórházi eredményeit õrzik a meggyógyított, gondozott betegek tízezrei, a kórház fõorvosi és orvosi kara, és rajtuk keresztül Vas megye és Szombathely város egész lakossága. Néhány tobábbi emlékem. Tanka Dezsõ fõorvos hírét már gyermekkoromban hallottam, aki valóban az elmeellátás szinonimájává lépett elõ. Igen gyakran láttam feleségét – Ilonka nénit többnyire egy kórházi körgallérban – Gencsre gyalogolni. A gencsi munkaterápiás telepen a betegeket az arra igényt tartó családoknál helyezték el. Nem akárhová, hanem csak ahol a dolgozó elmebetegeknek emberi szállást, étkezést és elhelyezést tudtak adni. Ezt Tankáné folyamatosan ellenõrizte is. A munkaterápiás elmebeteget foglalkoztató családok jól jártak, mert a betegek által szinte ingyen munkaerõhöz jutottak, de az így teremtett élettér a foglalkoztatottak számára is elõnyös volt, mert a zárt és kietlen kórházi környezet helyett egy nyitottabb, családias légkörbe kerültek. Bizonyos szempontból még elõnyösebb is volt a helyzetük a munkaadókénál, hiszen akkoriban faluhelyen gyakorlatilag nem volt fürdõszoba, míg a kihelyezett betegek rendszeres kórházi fürdetésben részesültek. Suhanc koromban Nagygencsen biciklizve sokszor láttunk elmebetegeket, akik már hozzátartoztak a faluképhez. Maga a község is megszokta ezeket a betegeket. Ha volt is néha gúnyolódás vagy békétlenség, ezek csak elhanyagolható mértékben léptek fel. Ám nemcsak Nagygencs, de maga a kórház is sok elmebeteget foglalkoztatott. Ez a kívülálló számára gyakran nem volt mutatós, de pénzügyileg annál elõnyösebb, hiszen általuk jelentõs munkabért takarított meg a kórház. Fiatal orvos koromban a személyzeti ebédlõben elmebetegek dolgoztak. Voltak köztük, akikrõl senki nem mondta volna meg, hogy elmebetegek, de voltak, akik viselkedésükkel már messzirõl elárulták elmeállapotukat. Részt vettek a fõzõkonyhai tevékenységben és az ebédlõi mosogatásban is. Az ebédlõben felszolgáló egyik férfi (Pista bácsi) például egy írótömbre folyton számokat írt, és hallucinációi miatt hangosan beszélt. Néha mérgesen ordított. Különben a légynek se ártott, de azért neki is voltak ,,gyenge” pontjai, például Horthy Miklóshoz való viszonya, akit nem szabadott elõtte szidni. Korábban ezt nem is tette volna meg senki sem, hiszen Horthy Miklós kormányzó Magyarország államfõje volt, de a háború után õt fasisztának és a magyar nép ellenségének állították be. Pista bácsi Horthy védelmében gorombaságra, sõt tettlegességre is ragadtatta magát. A kórház dolgozói megszokták az elmebetegek jelenlétét,


287

Jeles napok, neves gyógyítók akikkel – úgymond – együtt éltek. Nem volt feltûnõ, ha valaki az udvaron szavalt vagy hangos beszédet mondott, akár Londonban a Hyde Parkban. Mert az ,,udvarosok” között is sok volt az elmebeteg. De még a mûtõbe is került közülük néhány leány, akik az apáca mûtõsnõk irányítása mellett tupfereket, csíkokat, hasi kendõket, stb és ugynevezett bécsi lapokat hajtogattak, sterilizálásra váró Schimmelbusch dobozokat csomagoltak, mûszereket mostak, azokat sterilizálás céljából tálcára készítették, és a mûtõs beteghordóknak a takarításban is segítettek. Az elmebetegek foglalkoztatását – mint kórházhoz méltatlan, s mint a betegek munkaképességével visszaélõ intézményt – az ötvenes években fokozatosan felszámolták. Igaz, ekkor már sok helyen bevezették az elmebetegek intézményes foglalkoztatását, amelynek terápiás hasznát ma már senki sem vonja kétségbe. Személyemhez mindig nagyon közel éreztem a Tanka házaspárt. Egyetlen fiúkkal, dr. Tanka Dezsõvel – ma nyugalmazott patológus professzor – együtt jártam az egyetemre, s vele közeli barátságban álltunk, jóformán padszomszédok voltunk. Õ maga már a háború után kitûnt áldozatkészségével, mert érettségizettként a volt Faludi Gimnáziumban – a késõbbi Berzsenyi Dániel Fõiskola fõépületében – a kiütéses tifuszos betegeknek felállított szükségkórházban önként jelentkezett ápolónak. Áldozatos munkája során õ maga is megbetegedett, s az emberiségért vállalt önzetlen önfeláldozása majdnem életébe került. Amikor orvosi diplomámat az avató ünnepségen átvehettük, talán az egyetlen voltam, akinek szülei vagy hozzátartozói az avatáson nem tudtak jelen lenni. Egyetemi tanulmányaimat – sok jó ember kosztot adó segítsége mellett – addig is a tanulás melletti munkából és a szigorló évben részben adósságból biztosítottam. Osztályidegen szüleim olyan szegénységben éltek, hogy az avatásomra nem tudtak felutazni Budapestre, így a végzés feletti örömömet senkivel sem tudtam megosztani. Amikor ezt Tankáék látták, fiúk mellett engem is meghívtak, hogy az avatás örömére rendezett családi vacsorájukon részt vegyek. Engem nagyon meghatott az emberi részvét és jóság ezen gesztusa. Soha nem felejtem el, hogy a Trombitás Vendéglõben fogyasztottuk el az akkor fejedelminek tûnõ ünnepi lakomát, s ezzel felejthetetlen széppé tették avatásom megünneplését. Tankáékkal késõbb a kóházban szivélyes emberi és szakmai kapcsolatom volt. Ebbõl egy emlékezetes esetet soha nem tudok elfelejteni. Egyszer egy ÁVO-s tisztet hoztak, aki részegen randalírozott, s arcán több horzsolást szenvedett. Sebész ügyeletes voltam, és sebei ellátásához kezdtem, de már a benzint sem tûrte, a keze ügyébe kerülõ üvegeket és mûszereket rendre a földhöz csapkodta. Orrba vágott, hogy eleredt az orrom vére. Pisztolyát is elõvette és

288


Jeles napok, neves gyógyítók elsütötte. A mûtõs beteghordónak kellett lefogni, hogy sebeit elláthassam. Közben ismételten megfenyegetett: ,,Megállj, te simapofájú! Elkaplak és a beleidet a szék támlája köré fogom tekerni, ha innen kiszabadulok.” Miután nyugtalansága nem szûnt, két mûtõssel átvitettem az elmeosztályra, ahol Tanka Ilonka néni volt az ügyeletes. A beteget átvette, s az akkor még szokásos rácsos ágyba helyezte el, ahova a dühöngõket szokták tenni. De közben volt gondja arra, hogy figyelmeztessen, vetessek magamról látleletet, mert még képes fenyegetését valóra váltani. A történteket részletesen a kórrajzba is beleírta. Látleletet vett fel, ahol a valóságnál is jobban megnyomta a ceruzáját, hogy engem védjen. Másnap reggel kiváncsi szorongással átmentem az elmeosztályra, hogy meglátogassam fenyegetõmet. Akkor már le volt húzva a rács, s dühöngõ ,,barátom” békésen feküdt az ágyban. Semmi jelét nem mutatta, hogy ismerjük egymást. Amikor aztán mondtam, hogy jól orrba ütött, s magatartása miatt ide kellett áthozatnom, nagyon elszégyellte magát. Elnézést kért. Pár perces beszélgetésünk során kifogástalan magatartást mutatott. De a látleletet azért sokáig õriztem, amiben benne volt az idõsebb kollega tapasztalata és az anyáskodó Ilonka néni elõrelátó aggodalma is. Tanka Deske bácsit, mint beteget is megismerhettem. Vater papilla tumora miatt Szabolcs professzor duodeno-pancreatectomiát végzett nála. Az amúgy se kövér ember csont-bõrre lefogyott. Kiváló, fegyelmezett, türelmes beteg volt. Bár sokáig hasi csövein keresztül epés hasnyál ürült, s más szövõdmények is felléptek, de erõs akarata és rendkívüli kollaborációs készsége átsegítették a mûtét valamennyi viszontagságán. Nap mint nap mellette állt, s kitartóan segítségére volt hûséges felesége. Férje betegsége során tanúsított önfeláldozó magatartása és a gyógyuláshoz is hozzájáruló kölcsönös szeretetük mintaszerû családi életüket a korábban megismertnél is jobban kidomborította.


289

Jeles napok, neves gyógyítók Garai Márta

Visszaemlék ezés dr anka Dezsõ fõor vosra isszaemlékezés dr.. T Tanka fõorvosra Tanka Dezsõ fõorvos úr mellett dolgoztam 5 évig, és amit tudni kell a gyakorlati pszichiátriából, azt tõle tanultam. Engedjék meg, hogy személyes élményeimmel emlékezzek arra a nagyszerû orvosra és emberre, akit sokan tekintenek szakmai mesterüknek és emberi-orvosi példaképünknek. Röviden tekintsük át, mit is jelentett õ Vas megye ideg-elme gyógyászatában. 1928. október 20-án kezdõdött a betegfelvétel az ideg-elmeosztályra, Zala, Sopron és Gyõr kórházaiból hozták akkor ide az ideg-és elmebetegeket. Ekkor vitéz Szecsõdy Imre dr. volt a fõorvos, majd 1930-ban augusztus 1-jén Tanka Dezsõ vette át az osztály vezetését 32 éves korában, a szegedi klinika tanársegédi állásából került Szombathelyre. Kezdettõl fogva az osztály 408 ágyon mûködött ideg- és elmeosztályként. A II. emeleten volt a 40-40 ágyas idegosztály férfi és nõi betegekkel. Az I. emeleten mûködött az elmeosztály férfi-nõi betegekkel 70-70 ágyon. A földszinten a defect elmeosztályt helyezték el 90-90 ágygyal. Az alagsorban volt a fizikoterápia, vibracios massage készülékek, pantostatok, vízgyógyfürdõk, ülõkádak, beépített és skot tusok, ahol szakképzett személyzet végezte a terápiás fürdetéseket, diétáskonyha direktrisszel. Munkaterápiás helyiségek: asztalos, cipész, szabómûhely. Orvosi kar: fõorvos, alorvos, segédorvos. A nõosztályon 4 annunciata nõvér és 2 világi nõvér végezte a betegellátást. 1929-ben Angyalföld, Veszprém, Gyöngyös kórházaiból helyeztek át betegeket Szombathelyre. 1930-ban a Lipót és János Kórházból történik az osztály folyamatos feltöltése. 1930. augusztus 1-jén lépett munkába Tanka fõorvos úr, aki az osztályos munka ellátása mellett folytatta Szecsõdy dr. munkáját, a betegek családi ápolásának a megszervezését. Járta a falvakat Szombathely és Kõszeg között, elõadásokat tartott. Nagyon bizalmatlanul fogadták a falusi emberek. Augusztus 29-én már kihelyezett Nagygencs, Ludad, Pöse, Herény falvakba 20 beteget családokhoz. A betegek valamennyien nyugodtak voltak. Eleinte kérni kellett a tanítókat és levente oktatókat, hogy ne csúfolják a betegeket. Viszonylag hamar megszokták õket a falusiak, belátták, hogy a betegek dolgoznak, és õk még pénzt is

290


Jeles napok, neves gyógyítók kapnak érte. Naponta betegenként 1 pengõ 30 fillért, késõbb 0,7-1,1 pengõ közötti összeget kaptak, így a falusi ember havi 21-30 pengõhöz jutott havonta, ami az akkori szûkös idõben igen nagy pénz volt. 1932-ben 78.252 pengõt fizettek ki CSÁP-ra. Milyen meggondolásból forszírozta ezt Tanka fõorvos? Jó hatással volt a betegekre, hogy nem zárt intézetben voltak, hogy foglalkoztatták õket, hogy családi közösségben éltek. Ragaszkodott a fõorvos úr ahhoz, hogy a betegek a családdal étkezzenek, külön szobában aludjanak. A CSÁP-on kívül az õ nevéhez fûzõdik a Megyei Felnõtt Ideggondozó és Gyermekideggondozó megalapítása, amelyeket dr. Lõrincz István, illetve dr. Rege Magdolna vezetett. Õ szervezte meg a betegek aktív munkaterápiáját az osztályon. Az alagsori asztalos, cipész, szabó és kosárfonó mûhelyeken kívül a betegek segítettek a kórház konyháján, mosodájában, gépházban, lakatosmûhelyben, az épületek takarításában, az osztályokon edénymosogatásban, a kórház parkjainak takarításában, az intézet hizlaldájában. 1930-1964 között vezette Tanka fõorvos a 400 ágyas ideg-elmeosztályt. 1964-ben Baltavári fõorvos úr kinevezésével az osztályt férfi és nõi osztályra bontották. Én 1963. október 12-én kerültem a Tanka fõorvos úr által vezetett nõi ideg-elmeosztályra, ahol a 200 beteget akkor mindössze 1 fõorvos, 1 adjunktus (Szombathelyi Gyõzõ), 1 alorvos (Szandtner József), 1 segédorvos (Faludi Jenõné) és jómagam látta el. Mindannyian ideg- és elmeosztályon is dolgoztunk, sõt felváltva az SZTKban az idegszakrendelést is elláttuk. Napközben csak nõi betegekkel foglalkoztunk, ügyelet azonban közös volt a férfi osztállyal. 1970-ig Veszprém megye ideg-és elmebetegeit is mi láttuk el. Délután 4kor megjelent a veszprémi mentõ, és kiömlöttek belõle a betegek nem kis számban, napi átlagban 4-6 beteget kaptunk a szomszéd megyébõl. 1963 és 1968 között volt a fõnököm Tanka fõorvos úr, akitõl mindent megtanultam, amit a gyakorlati pszichiátriából tudni kell. Õ nem a szavak, a tettek embere volt. Ez már kiderült a kinevezésekor tett intézkedésekbõl is. Én 1963-ban a 33 éve fáradhatatlanul dolgozó orvost ismertem meg személyében, aki a 8.15-ös ügyeleti referáló után 9 órakor mindennap megkezdte a vizitet, valamennyi új beteget személyesen megvizsgált, ahol minden orvos jelen volt, az elmeosztályon explorálta a beteget hosszan, okosan, türelemmel, szakértelemmel, szeretettel. Tõle tanultam meg, hogyan kell vezetni a beszélgetést, elõcsalogatni a kóros dolgokat, hogy milyen jelentõsége van a beteg megtekintésének, mimikájának, mozgásának, járásának,


291

Jeles napok, neves gyógyítók stb. Hiszen nekünk akkor is kórrajzot kellett sokszor írni, ha a beteg egy szót sem szólt. Õ tanított meg arra, hogy a beteg nem alárendelt személyiség, hanem ugyanolyan ember, mint az orvos. Egyszer azt mondta nekem: ,,Nem félni kell tõlük, hanem megérteni, elképzelni, milyen az, amikor ott fekszem egy ágyban megfosztva saját ruhától, személyi igazolványtól, ékszertõl. Ettõl a helyzettõl még az egészséges embernek is identitászavara lesz”. Tisztelte a beteg emberi méltóságát, senkinek nem engedte meg, hogy tegezze a betegeket, mindenkit uramnak és asszonyomnak szólított. Minden viziten valamennyi betegét megszólította, a 30 éves némán ott ülõt éppúgy, mint az új beteget. Végtelen türelem, jóság, bölcsesség és megértés jellemezte, ezért volt ideális a munkahelyi légkör, hiszen õ mindenkinek tudta valamennyi családi és egyéb problémáját, mi több, segített is a megoldásában. Ezt nálam jobban tudják az osztály volt fõnõvérei, nõvérei. Úgy éltünk, mint egy nagy békés család, akinek a feje Tanka Dezsõ fõorvos volt egészen 1968-as nyugdíjazásának napjáig. Mint mindennap, az utolsó napon is reggel 9-kor elindult a vizitre, mind a 200 beteget megnézte, lesétált utoljára a piros szõnyeges virággal feldíszített lépcsõn, amelyet 38 évig koptatott, és örökre bezárult mögötte az általa felépített osztály ajtaja.

292


Jeles napok, neves gyógyítók Szabó Mihály

AP szichiátriai Osztály története és jelene Pszichiátriai Petõ Ernõ többször felépítette, a változó világ meg többször lerombolta és átépítette. Nekünk szerencsénkre az a szerep jut, hogy építhetjük a kórházat. A pszichiátria mindig jelentõs szerepet töltött be a kórház életében. A kezdetekkor helyileg is a kórház közepén mûködött az osztály óriási ágylétszámmal. Az igények 450 beteg befogadását is elvárták az osztálytól, de késõbb is 200-as ágylétszám fölött mûködtek a pszichiátriai részlegek. 1929-ben és 1930-ban, másfél évig Szecsödy Imre vezette az Ideg-Elme Osztályt, majd 1930-tól 1968-ig Tanka Dezsõ volt a meghatározó orvosvezetõ a szakmában. Mindig megpróbálták szétválasztani a szétválaszthatatlant, így elõször a férfi és a nõi osztályt vezette más-más fõorvos, késõbb két egymáshoz hasonló rész mûködött külön telephelyen. Amikor a kórház átépítette és igénybe vette az Emberbaráti Kórházat, akkor a régi telephelyen és az új helyen is Ideg és Elme Osztályok mûködtek. Mindkét helyen mindkét szakterületet gyakorolták, végezték a mûszeres vizsgálatokat a neurológiai betegeken, és kezelték a pszichiátriai betegségeket. 1980-ban levált az idegsebészet Bobest fõorvos vezetésével. Baltavári László halála után, 1984-ben Garzuly Ferenc ideggyógyászatot csinált csupán, ekkortól számítható az önálló pszichiátria a Gagarin úton Scháb fõorvos vezetésével. 1990-ben meghalt Scháb Rezsõ, aki olyan pszichiáter volt, aki tudta az ideggyógyászatot, és gyönyörûen tudott operálni. Mesterérõl, Környey Istvánról azt tudtuk, hogy meghonosította Pécsett az idegsebészetet, kiváló neuropathológus volt, de mellesleg világhírû pszichiátriai szakemberek nõttek fel a keze alatt, és lettek egyetemi tanárok. Bostonban Jakab Irén, Berlinben Gosztonyi György. Magyarországi neurológiai, illetve pszichiátriai osztályok vezetõi és professzorai kerültek ki Környey kezei alól: Fekete Tamás, Szántó József, Gaszner Péter, Trixler Mátyás, Ozsváth Károly, Baltavári László, Scháb Rezsõ és sokan mások. Az újkori pszichiátriát Garai Márta fõorvosnõ honosította meg, az addiktológiát dr. Nyúli László vállalta fel. Ez az idõszak volt a pszichiátriai osztály egyik fénykora a Gagarinban. 1996-tól dr. Szabó Péter fõorvos vezette az osztályt 6 évig. Õ a hangsúlyt a szociálpszichiátriára és a pszichoterápiára helyezte.


293

Jeles napok, neves gyógyítók Az ,,exódus” éve 2001-2002-re tehetõ, ekkor az osztály elveszítette az orvosi kar 90 százalékát. Nyúli László volt az egyetlen, rendíthetetlen alapkõ, aki 40 éve szolgálja a szakmát és a kórházat, jelenleg is. 2002 októbere óta kezdetben 3 orvos és néhány paramedikális diplomás vitte az osztályt hónapokig, majd a létszám az orvosi karban apránként 7 fõre emelkedett. 10 lenne az ideális, de mindez egyelõre csak hiú ábránd. A szakmai fejlõdés nem torpant meg, újra van szomatikus érdeklõdésû orvosa az osztálynak, történik EKG-vizsgálat, történik aktív kezelés, helyreállt a béke a város és a megye belgyógyászati osztályaival, pszichiátriai gondozóival. Ezt sikernek mondom, holott a szakmai munka követelte természetes folyamatról van szó. Az elmondottakat fogadják úgy, hogy ezek egy orvosvezetõ gondolatai, aki másfél éve van a Markusovszkyban, de szereti ezt a kórházat, és büszke arra, hogy itt dolgozhat.

294


Jeles napok, neves gyógyítók Jobst Szombathelyi Andrea

Visszaemlék ezés Édesapámra isszaemlékezés Édesapám, dr. Szombathelyi Gyõzõ 1967-ig dolgozott a Markusovszky Kórházban ideg-elmegyógyászként, ezután kerültünk Zalaegerszegre, ahol a Zala Megyei Kórház Psychiátriai Osztályának fõorvosa lett. A családunkkal Szombathelyen töltött esztendõk – noha kisgyermekként éltem át – mélyen az emlékezetembe vésõdtek, és mint gyökerek, erõsen meghatározták az elkövetkezõ idõket is. Szombathelyen egy szoba-konyhás kis társbérletben laktunk, ott tanultam meg, hogy nem a külsõségek számítanak, hanem a belsõ értékrend. Ebben a belsõ értékrendben a legerõsebb iránytû éppen Édesapám volt, s én gyermekként ötszörösen igyekeztem, hogy ne verjem le a magas lécet. Aztán késõbb persze jött a fiatalkori lázadás korszaka, de ezt a belsõ érték-mércét, mint egy a lelkembe ütött pecsétet, már az sem tudta onnan kitörölni. Ez nem tanítható, csak az emberbe mélyen belevésõdõ lelki és gondolkodásbeli lenyomat. Hogy bármi is történik, ott belül meg kell maradni tisztának. Az õszinte, hazugságmentes életvitel értéke. A körülményektõl független, karakán becsület értéke. A mûveltség értéke. A szerénység értéke, ami Édesapámra olyan erõsen jellemzõ volt. Kifejezetten utálta, ha dicsérték, ezért ha most onnan föntrõl olvassa a szavaimat, biztosan rosszallóan néz le rám. Ha valami ostobaságot csináltam (sajnos sok ilyen volt az életemben, például hogy abbahagytam orvosi egyetemi tanulmányaim külföldi házasságom miatt), tehát minden balul sikerült cselekedetemben a tékozló fiú ,,lakomájával” várt vissza. Több volt, mint apa, barát volt, akivel sokszor csatáztam, nagy vitát folytattam, de akinek mindig elmondhattam azokat a problémáimat, vívódásaimat is, amit senki másnak nem mondtam volna el, mert tudtam, hogy soha nem él vissza a bizalmammal. Mint gyakorló szülõ, azt hiszem, bármely szülõ számára a legnagyobb megtiszteltetés, ha gyermeke feltétlen megbízik benne. Ezt Édesapámnak sikerült elérni. Szakmai pályafutásáról nem vagyok hivatott szólni, de ahogy kollégái látták, arról álljon itt egy idézet a Zalaegerszeg címû újság 2004. március 9-ei számából, ahol egykori kollégája, tanítványa, dr. Farkas Eszter így nyilatkozik róla: ,,Mindenkiben megtalálta a jót, és csak ezt tartotta lényegesnek. Közvetlensége feloldott minden feszélyezettséget. Képtelen volt bármiféle szerepre,


295

Jeles napok, neves gyógyítók minden helyzetben és mindenkivel saját maga volt. Tiszteletet és szeretetet éreztek iránta, s ez így van a mai napig. Szakmailag a jó hagyományok védelme és az új iránti fogékonyság egyszerre megvolt benne… Manapság, amikor a genetikai és biológiai kutatások eredményei új nézõpontokat alakítanak ki, jó, hogy akkoriban az emlékezetünkbe vésõdhetett: nem betegségeket és nem is mûködési zavarokat, hanem beteg embereket, embertársainkat igyekszünk gyógyítani…” Édesapám 1990. szeptember 5-én távozott tõlünk. A temetésén történt egy mindannyiunk számára meglepõ dolog. A gyászbeszédek után megjelent egy idõs, ismeretlen úriember – mint késõbb kiderült, egy azóta sajnos szintén elhunyt veszprémi tanár, Kuczy Zsigmond – és váratlanul elkezdett beszélni. Olyan dolgokat árult el édesapámról, amit mi, a családja sem tudtunk. 1956 nekem csak történelem volt addig, de akkor, abban a gyászbeszédben élõvé vált számomra a lényeg. A Tanár úr elmondta, hogy az 1956-os forradalom leverése után, 1957-ben Édesapám a Markusovszky Kórházban a szobájában bújtatott forradalmárokat, a saját életével játszva, ellentmondva a diktatúra intézkedésének. Õ hálából jött el a temetésre azoknak az embereknek a nevében is, akiket Édesapám megmentett. Szívmelengetõ érzés járt át, és rádöbbentett: igen, ez a lényeg, az a bizonyos legfontosabb lélekpecsét, amit Édesapámtól kaptam, s amit remélem nekem is sikerül továbbadnom a kislányomnak. A külsõ ordas világban is ott mélyen belül meg kell maradnunk tisztának, bármi áron is. Mégha ez az ár olykor nagyon drága is. Dacosan, konokul, õszintén. Azt hiszem, ez a lényeg Édesapámról.

296


Jeles napok, neves gyógyítók Bötskey Ottó

A Mark usovszk y Kórház EEG L aboratóriuma Markusovszk usovszky Laboratóriuma (1960-1986) A szombathelyi Markusovszky Kórház 1959 novemberében kapott egy 8 csatornás magyar gyártmányú EEG-készüléket (BOM), amely akkor a neuropszichiátriai osztály egy kis helyiségében kapott elhelyezést. Csaknem kizárólagosan egyéni szakmai érdeklõdésbõl indíttatva az OITI elektrofiziológiai laboratóriumában, valamint tudományos intézetekben végeztem el azokat az elméleti és technikai ismereteket, melyeknek birtokában azonnal elindíthattam a rutinszerû EEG-vizsgálatokat. Így tulajdonképpen ez az idõpont jelentette egyúttal az EEG Laboratórium helyi megalakulását. A neurológiai és pszichiátriai szakvizsgáim birtokában természetesen elsõsorban a nagylétszámú osztály szolgáltatta a válogatott beteganyagot. Ugyanakkor a gyermekosztály akkori vezetõjével, prof. Frank Kálmán fõorvossal kialakult nagyon jó szakmai és személyes kapcsolat eredményeképpen a gyermekosztály igényeit is igyekeztem messzemenõen teljesíteni, és ilyen vonatkozásban új elektrofiziológiai ismereteket szerezni. A Magyar EEG Társaság évi tudományos kongresszusain vizsgálati eredményeinkrõl minden alkalommal beszámoltam. Laboratóriumunk több éves szakmai eredményeit értékelve, a Magyar EEG Társaság 1967 szeptemberében személyemet bízta meg az évi 3 napos EEG Kongresszus Szombathelyen történõ megrendezésével, melynek nemzetközi tudományos jellegét olyan személyek részvétele is jelezte, mint prof. P. Passonant (Montpellier), prof. Ph. Bamberger (Heidelberg), valamint hazai egyetemi tanárok és tudományos munkatársak tekintélyes száma. A kongresszus vezértémája a gyermekkori EEG-vizsgálatok elektroklinikai értékelése volt. Két elõadással saját vizsgálataimról is beszámoltam. A 3 napos rendezvényen több mint 70 szerzõtõl 33 elõadás hangzott el. A kongresszus szakmai értékelése a nemzetközi szaksajtóban is megjelent (EEG.J., Trace), de a rendezvény lebonyolításáért a Magyar EEG Társaságtól is komoly elismerést és köszönetet kaptam. A szombathelyi EEG kongresszus egyébként az elsõ volt, melyet nem orvosegyetemi városban rendeztek, és a rendezvény egy akkor meglehetõsen elzárt ,,határvárosban” történt, annak szegényes infrastruktúrájával. 1970-ben Bécsben, nemzetközi EEG kongresszuson számoltam be lázgörcsös betegek katamnesztikus vizsgálatairól.


297

Jeles napok, neves gyógyítók A 70-es évek elejétõl a kórház igazgatósága – a hazai elektroenkefalográfia és klinikai neurofiziológiai követelményrendszerétõl eltérõen – nem egy technikailag jól felszerelt, valamint jól képzett és kellõ számú személyzettel ellátott EEG Laboratórium kialakítására törekedett, hanem a kórház központi területén belül, valamint azon kívül kialakított 2 egymástól távoli telephelyen, egy új és egy felújított készülékkel az EEG Laboratórium mûködését gyakorlatilag megosztotta. A diagnosztikus munkát ezen idõszaktól kezdve a minõségi követelmények helyett a mennyiségi rutinmunkánk felszaporodása jellemezte. A laboratóriumunkban vizsgált egyre nagyobb számú epilepsziás beteg szakszerû ellátását biztosító intézményesített ,,epilepszia ambulancia” kialakítását a kórházi vezetés nem tartotta szükségesnek. Magunk részérõl viszont változatlanul rendkívül fontosnak tartottuk a rohamok ismétlõdési kockázatának beszûkítését, ezért epilepsziás betegeink részére – az alapellátás minimális idõkeretén belül – lehetõséget kínáltunk betegségük, illetve egészségi problémáik konzultatív megoldására. Szakmai elképzelésünk realitását az is igazolta, hogy 1975-tõl 1986-ig több mint 1000 betegnél sikerült eredményes konzultatív tevékenységet végeznünk. A szombathelyi kórház EEG Laboratóriumának 25 éves mûködését még néhány statisztikai sarokszámmal szeretném röviden bemutatni. 1986-ban bekövetkezett nyugdíjba vonulásomig az EGG Laboratóriumban 52 ezer beteget vizsgáltam a Magyar EEG Társaság szakmai követelményeinek megfelelõen, ezen betegek egynegyede a 14 év alatti korcsoporthoz tartozott. A 80-as évektõl kezdtük el alkalmanként az alvásmegvonásos EEG-felvételek készítését. A vizsgálatok 8 csatornás NDK gyártmányú, illetve 16 csatornás magyar EEGkészülékeken történtek. Valamennyi felvételt vizuálisan egyedül értékeltem kettõ asszisztens közremûködésével, külön adminisztrátor nem állt rendelkezésemre. A kórház vezetésének rendelkezéseként több alkalommal kellett közremûködnöm az intenzív osztály mobil 8 csatornás EEG-készülékén az ,,agyhalál” elektromos követelményeinek megállapításakor. Végezetül az õszinte tisztelet hangján kívánok megemlékezni a Magyar EEG Társaság vezetõségérõl a hasznos szakmai tanácsaik miatt.

298


Jeles napok, neves gyógyítók Ifj. Szecsödy Imre

Apám, dr dr.. Szecsödy Imre Apám Szombathelyen érettségizett 1914-ben, egy rövid ideig mint jegyzõgyakornok dolgozott Vasváron. 1915-ben hívták be katonának, és karpaszományos õrmester lett. Az elsõ világháború alatt kezdte meg orvosi kiképzését, és 1922-ben avatták orvossá. A húszas évek elején került az ideg-elme klinikára Budapesten. Sajnos nincsenek pontos adataim, de annyit tudok, hogy apám Moravcsiknak volt a tanítványa, Schafferhez nem állt közel. 1927-ig volt a klinikán, majd fél évig tanulmányúton volt Párizsban és Bruxellesben. Gentet is meglátogatta, sok jót mesélt az ottani intézeten kívüli betegfoglalkoztatásról. Errõl, ha jól tudom, megjelent egy cikke az orvosi lapban. 1927-ben nõsült meg. Felesége Lenkey Magdolna, Lenkey Gusztáv – ismert és becsült újságírónak, a Pesti Hírlap felelõs szerkesztõjének – lánya volt. Szombathelyi éveirõl mindig meleg hangon beszélt. Én 1928-ban Szombathelyen születtem, de már 1930-ban Budapestre költöztünk, így nincs saját emlékem az ott töltött idõrõl. 1971-ben látogattam haza Magyarországra, akkor szüleimmel együtt Szombathelyet is meglátogattuk, ahol Apám büszkén mutatta meg a kórházat és a házat, ahol mi akkor laktunk. 1930-tól 1936-ig volt Apám fõorvos az Angyalföldi Ideg-és Elmegyógyintézetben. 1934-35-ben lett magántanár Orsós professzor Törvényszéki Orvostan Intézetében. Egyik tudományos munkája a tihanyi apátság körül és annak szolgálatában élõ parasztság tagjai közötti meglepõen nagyszámú öngyilkosságról szólt. 1936-tól praxist nyitott az Alkotmány utcában, magántanárként tanított az egyetemen, és mint törvényszéki szakértõ is mûködött. Úgy hiszem, 1938-ban lett õ az Országos Megfigyelõ Intézet igazgatója. 1945-tõl 1975-ig az SZTK-nál volt elmeorvosi szakértõ. Munkáját mindig szerette, szorgalmasan és sokat dolgozott. A bridzsjáték volt legkedveltebb szórakozása. 1976. július 18-án halt meg. Sajnos minden Apámról szóló okmány, cikkeinek különlenyomatai Budapesten maradtak, és így nem tudok közelebbi adatokkal szolgálni. Én magam Sárospatakon érettségiztem 1946-ban. Orvosi oklevelemet 1952-ben kaptam meg a Pázmány Péter Orvosi Egyetemen. 1952-56 között a gyõri ideg- és elmegyógyászaton dolgoztam, majd 1956-ban pár hónapot Lipótmezõn. 1956 novemberében hagytam el Magyarországot, és Svédországban kap-


299

Jeles napok, neves gyógyítók tam menedéket. Az itteni orvosi diplomát 1959-ben nyertem el, 1961-ben a szakorvosit, mint pszichiáter. A Massachusets-i (USA) Austen Riggs Klinikán dolgoztam 1964-66 között, majd Stockholm Pszichotherapiás Intézetében. Jelenleg privát rendelõm van. 1968 óta vagyok a Svéd Pszichoanalitikai Társaság tagja. 1990-ben tudományos doktor lettem, és 1992 óta docens (magántanár) a Karolinska Institutben. Elég sokat publikáltam folyóiratokban és könyvekben, többek között pszichoanalitika tartalmú, a szuperviziót és a kezelés folyamatát kutató területekrõl.

300


Jeles napok, neves gyógyítók Cseresnyés János

AP szichiátriai Gondozó viszontagságai és Pszichiátriai révbe jutása A Pszichiátriai Gondozó 1961. január 1-jén kezdte meg mûködését Szombathelyen, a Deák Ferenc u. 3. szám alatti rendelõben – dr. Tanka Dezsõ elképzelései és szorgalmazása alapján – dr. Lõrincz István vezetésével, elsõként az országban, tehermentesítve az osztályt. A korszerû területi gondozás elveinek megfelelõen 3 gondozónõ, majd késõbb 2 pszichológus is munkába állt. Eleinte a Gondozó egész Vas megyét ellátta. Ennek a korszaknak jellegzetessége a tudományos igényû pszichiátriai szakkönyvtár létrehozása a Gondozóban. A vezetõ orvost tartós távolléte során dr. Szandtner József és dr. Faludi Jenõné helyettesítették, majd 1972-ben dr. Szandtner József lett a Gondozó vezetõje, aki nagy szakmai és gyakorlati tudással, valamint tervekkel, s nagy lelkesedéssel szervezte a Gondozó munkáját, de idõ elõtti halála megakadályozta tervei véghezvitelében. 1974-ben a szintén nagy gyakorlati tudású dr. Faludi Jenõné vette át a Gondozó vezetését, eleinte egyedül, majd három év múlva már ketten dr. Torjay Valternéval végezték az orvosi munkát, a feladatoknak megfelelõen már több gondozónõvel. Közben 1974-ben a Gondozó a Gagarin u. 3. szám alatti Pszichiátriai Osztállyal szomszédos villaépületbe költözött, de ennek egyetlen elõnye az osztály közelsége volt, egyébként igen szûkös, a feladatoknak alig megfelelõ, a pszichiátriai gondozottak közösségi segítését, foglalkoztatását, csoportmunkáját lehetetlenné tévõ elhelyezéssel. Mindezek ellenére az 1974-1996 közötti idõben új orvosok (dr. Molnár Zsuzsa és dr. Szele Márta) belépésével és jól képzett, a területi munkát ismerõ gondozónõkkel látta el a feladatát. Hátrányos volt, illetve a megfelelõ munka rovására ment, hogy pszichológus tartósan nem dolgozott a Gondozóban, s hogy a gondozottakkal való csoportmunka, foglalkozásterápia, egyéb közösségi terápiák nem voltak kivitelezhetõek. A Gondozó ebben az idõszakban igen nagyszámú pácienst látott el, sokszor erõn felül vállalva a munkát, ezzel a Pszichiátriai Osztály munkáját tehermentesítve. Kiemelendõ, hogy ekkor 4 orvos, 6 gondozónõ, pszichológus, pszichopedagógus is dolgozott a Gondozóban.


301

Jeles napok, neves gyógyítók 1996-ban megüresedett a Pszichiátriai Osztály vezetõi posztja, amelynek betöltõje dr. Szabó Péter, ugyanakkor a Gondozó vezetõje – dr. Faludi Jenõné nyugdíjazásával – dr. Bender Zsuzsanna lett. Dr. Szabó Péter új, bizonyos elemeiben helyes, más elemeiben nehezen átlátható szervezési elképzeléseivel az addig jól mûködõ struktúra és betegellátási rendszer felbomlott. Az elméletben helyesnek látszó struktúra a gondozottakkal kapcsolatos felelõsség fellazulásához, a gondozottak ,,gazdátlanságához” vezetett, csökkent a gondozattak száma, akik részben magánrendelõkbe, részben a MÁVba távoztak. Ezt követõen – mintegy a helyzet ,,kritikájaként” – a Gondozóból 3 orvos távozott el, ugyanakkor – két kivétellel – a gondozónõk is elmentek. Közben a Gondozó a 11-es huszár úti telephelyre, eleinte a volt Mûvese, majd a központi épületbe költözött ,,albérletbe”, a tevékenységhez nem méltó, szûkös körülmények közé. 2001 márciusában a vezetõ fõorvos is munkahelyet váltott, s a gondozói feladatokat egymást váltva, óriási plusz terhet vállalva az osztály orvosai látták el. 2001 márciusa és 2002 márciusa közötti ,,interregnumban” sem állandó orvos, sem pszichológus, sem a minimumfeltételeknek megfelelõ számú gondozónõ nem dolgozott a gondozóban, s a pszichopedagógus is megosztott munkaidõben végezte munkáját. Ezen helyzetet, illetve a helyzet tarthatatlanságát, s a betegellátás ellehetetlenülését ismerte fel még idõben és bölcsen dr. Lakner László, a kórház igazgatója, s döntése nyomán 2002. március 1-jétõl két orvossal újra megindulhatott a Gondozó munkájának ujjászervezése. A gondozóvezetõ dr. Cseresnyés János, munkatársa dr. Szûcs Judit lett, majd 2002. május 1-jétõl a kõszegi kihelyezett részleg megindulásával dr. Udvari Csilla is dolgozni kezdett. 2003. január 1-jétõl – szintén dr. Lakner László kezdeményezésére – elindult épületrekonstrukció során a gondozó egy eddig soha nem látott, tágas, korszerû épületbe költözhetett a 11-es huszár úton, kiváló felszereléssel és berendezéssel. Közben az osztályon is vezetõváltás történt, ezt követõen sikerült kialakítani a megfelelõ, jó munkamegosztást a járó- és fekvõbetegellátás szervezete között. A gondozó orvoslétszáma közben nõtt, majd dr. Udvari Csilla távozásával csökkent, de dr. Sopár Márta belépésével stabilizálódott. Sikerült feltölteni a gondozónõi létszámot (7 fõ) jó képzettségû emberekkel, van pszichológus, pszichopedagógus, szociális munkás is. A munkaszervezés korszerû gondozási, szakmai irányelveknek megfele-

302


Jeles napok, neves gyógyítók lõen a közösségi pszichiátriai ellátás elveinek megfelelõen történik, tiszteletben tartva a beteg Egészségügyi Törvényben lefektetett jogát a lakókörnyezetében való kezeléshez. A Pszichiátriai és Addiktológiai Szakrendelés keretén belül kialakítottuk a szakmai protokollnak megfelelõ diagnosztikus (szociális anamnézis, tesztek, stb) és terápiás betegutakat (biológiai, szociális segítés, pszichoterápia, mozgás, kreatívitás), az orvosi-pszichológusi-diplomás segítõi munkán át a problémamegoldó addiktológiai csoportokat, a mozgásterápia, a kreatív mûhely rendszerét. A gondozás során nagy hangsúlyt fektetünk az egyéni felelõsségre, azaz minden gondozottnak van gondozója, aki a családdal is tartja a kapcsolatot, figyelemmel kíséri a paciens egészségi-szociális útját, s minden helyzetben megszervezi a megfelelõ segítséget, területi munkát végez, látogatja a meg nem jelenõket, kapcsolatot tart a gondozottak munkahelyével, segíti õket a beilleszkedésben. A gondozottak számára szintén közösségi pszichiátriai csoport, mozgásterápia, kreatív terápia mûködik. Rendszeresek a házon belüli képzések, valamint az esetmegbeszélés. Összességében a kiváló elhelyezés, a személyzet létszáma, képzettsége, összetétele lehetõvé teszi a korszerû szakmai elõírásoknak és a paciensek elvárásainak megfelelõ munkát.


303


304



Tudományos ülés dr dr.. Stranz Gyula emlékére Általános és Mozgásszervi Rehabilitációs Osztály 2004. március 5.


305

Jeles napok, neves gyógyítók Szandtner Józsefné

A rehabilitációs szakellátás kezdeti lépései a Mark usovszk y Kórházban Markusovszk usovszky Az 1950-es években a belgyógyászati osztályok zsúfoltsága miatt országszerte létrehozták az úgynevezett ,,elfekvõ” osztályokat. Megyénkben is meghonosodott ez az ellátás Acsádon, Kõszegen, majd végül Szombathelyen. Itt helyezték el azon idõs, krónikus betegségben szenvedõket, akik egyedülállóak, szomatikusan, pszichésen és szociálisan terheltek voltak. Dr. Hun Nándor, kiváló gerontológusunk ezeket az osztályokat ,,praekrematóriumoknak” nevezte, és szorgalmazta a név megváltoztatását ,,Utókezelõ Osztályra”. Ezzel mintegy jelezve az osztályok funkciójának megváltoztatását. Az emberek köztudatában persze ,,elfekvõ” maradt. Hát ide kerültem én az ,,Erdei Iskolába” 1976-ban, mint belgyógyász adjunktus részállásban, majd kérésemre 1978-ban véglegesen. A gerontológiai rehabilitációt szerettem volna megvalósítani. Sok továbbképzésen vettem részt. Idõs betegeinket szerettem volna az ,,ágyból kiemelni”, mozgatni, életkilátásaikat javítani. Állandó kérésemre sem kaptunk gyógytornászt, mivel akkor még nagyon kevés volt, energiájuk elment a fiatalok kezelésére. Vizitjeink – jobb híján – azzal teltek el, hogy magunk mozgattuk betegeinket. Nem egy reménytelen combnyaktörött vagy béna beteget sikerült így rehabilitálni. Utána persze nem volt hova küldeni, sokan Szociális Otthonra vártak, gyakran egy évig is. A sok-sok küzdelem végre meghozta eredményét, kaptunk felváltva egyegy gyógytornászt, akik nyilván szakszerûbben végezték mindazt, amit mi az orvosokkal, nõvérekkel megpróbáltunk. Aztán elérkezett 1992, amikor a Huszár úti felújított épületbe költöztünk a kórházvezetés jóvoltából. Megteremtették mindazon feltételeket, ami az idõs betegek rehabilitációjához szükséges. Gyönyörû lett az osztály, ahol már volt gyógytornász, fizikóterápiás felszereltség, s ehhez asszisztens is. Tornatermet terveztünk még, melyhez minden lehetõség adott volt. Majd jött egy rendelet, hogy Rehabilitációs Osztály csak az lehet, ahol rehabilitációs szakorvos van. Ekkor a szentgotthárdi rehabilitációs kórház igazgatója, dr. Kókai Károly járt át hozzánk hetente egyszer, amelyért ezúton is köszönetet mondok. Egyik orvosunk, dr. Záborszky Zita ekkor már rehabilitációs szakvizsgára készült. Jelenleg a Rehabilitációs Osztály vezetõje. 306


Jeles napok, neves gyógyítók Ezek voltak a kezdeti lépések, közben én nyugdíjba mentem. Azóta óriásit fejlõdött a szakma.


307


308



Dr ásárhelyi Béla-emlékülés Dr.. V Vásárhelyi Általános Belgyógyászati Osztály 2004. március 12.


309

Jeles napok, neves gyógyítók Dobos Jenõ

Emlék ek dr ásárhelyi Béla tanár úr ról Emlékek dr.. V Vásárhelyi úrról A megemlékezést mélyen tisztelt osztályvezetõ fõorvosunkról, dr. Vásárhelyi Béla tanár úrról 1969-tõl 1971-ig osztályán dolgozó munkatársaim nevében is teszem. 1969-ben szigorlóként találkoztam a tanár úrral. A medikusoktatást szívügyének tartotta, az anamnesis felvételét, a fizikális vizsgálatot a betegágy mellett oktatta, elsõ kórlapjainkat értékelte, kijavította. A kiscsoportos oktatás után bízta a szigorlókat tapasztalt, oktatásban jártak szakorvosaira. A beteggel való emberi hangnemet, az etikus magatartást tanulhattuk meg tõle. Az I. Sz. Belgyógyászat orvosai a ,,Vásárhelyi példát” követve látták el munkájukat, oktatták a medikusokat, részt vettek a nõvérek továbbképzésében. Nagy szerepe volt ennek a három hónapos gyakorlatnak abban, hogy az I. Sz. Belgyógyászatra jelentkeztem segédorvosnak. 1969-ben kezdtem a kórházi munkámat az I.Sz. Belgyógyászaton. Nagyszerû orvoskollektíva tagja lettem, kezdõ lépéseimet nagy gonddal és törõdéssel segítették. Néhány hét után saját kórtermet kaptam, ahol alorvos ellenõrzése mellett végeztem a betegellátást. Tanár úr a nagyvizitek során orvosaival részletesen átbeszélte a problémás eseteket, a betegek szociális problémáival is törõdött, idõnként fanyar humorral színezte az egészségnevelést. A vizsgálatok indikációja, a terápia beállítása az õ instrukciói alapján történtek. Osztályos megbeszélésen elemeztük a még szükséges teendõket, itt mutatott rá a hiányosságokra, nem a betegágy mellett. Az õ etikus magatartása példa volt orvosai számára, ezért lehetett olyan baráti légkör az egész osztályon. A kezdeti lépések megtétele után a pajzsmirigy betegek vizsgálata, a pajzsmirigy diagnosztika, az izotóplaborban végzett munka következett. Az izotóplabort Dr. Solymoss Bélával hozták létre, Prugberger Lászlóval fiatal orvosként vettünk részt ebben a munkában. A specializálódásra törekvés mellett a belgyógyászat egészét kellett tanulnunk. Tanár úr nagy tapasztalatú belgyógyász volt, igényelte a társszakmák konzultációját. Dr. Álmos Sándorral, dr. István Lajossal rendszeres konzultánsi kapcsolata volt. A konzíliumokon minden orvosa részt vett, partnerként szólhatott hozzá a kórkép megfejtéséhez. Oktatóként a Pécsi Orvostudományi Egyetemen a belgyógyászati szigorlatokon vizsgabizottsági tag volt, a szombathelyi szigorlókat megkülönböztetett figyelemmel kísérte, segítette. Munkatársait ösztönözte a tudományos tevékenységre, maga is számos

310


Jeles napok, neves gyógyítók elõadást tartott hypertonia, diabetes, vesebetegségek, gasztroenterológia témakörben. Elsõ elõadásomat, amelyet pajzsmirigybetegség diagnosztikából tartottam a Markusovszky Kórház Másodorvosi Fórumán, tartalmilag és stilisztikailag is véleményezte. Munkatársainak orvosi és egyéb tudományos elõmenetele mellett személyes sorsa is érdekelte. Katonai szolgálatra történõ bevonulásom elõtt megnyugtatott. ,,Nem lesz nehéz feladat számodra! Fél év múlva várunk vissza” – mondta mosolyogva. 1971-ben Kõszegen háziorvosi helyettesítéssel bíztak meg. Mikor észlelte rajtam a ,,megrendülést”, szomorkásan mondta: ,,Nem tudtam megakadályozni, hogy kirendeljenek!”. Nyugdíjba vonulása elõtt betegen feküdt szobájában. Az esti ügyeletes orvosi látogatásom során érdeklõdött az osztály orvosainak hangulatáról. Szorongással vártuk a fõnökváltást, amelyet azzal enyhített: ,,Jó hírem van számotokra, kitûnõ ember a pályázó, dr. Hankiss János, a Debreceni Belklinika tanára.” 1969-71-ben az I. Sz. Belgyógyászati Osztályon dolgozó munkatársai, tanítványai, dr. Pungor Zzuzsanna, dr. Zsolt Njura, dr. Bálint Mária, dr. Kneffel Gyöngyi, dr. Rõthy István, dr. Prugberger László nevében is tisztelettel emlékezem dr. Vásárhelyi Béla tanár úrra, a kiváló orvosra, példamutató oktatóra és klinikusra, aki maghatározó volt orvosi pályánk alakulásában.


311

Jeles napok, neves gyógyítók Lõcsei Zoltán

Dr ásárhelyi Béla életútja Dr.. V Vásárhelyi Debrecenben született 1899-ben. Édesapja postai tisztviselõ volt, ami akkor a család számára szolid jólétet biztosított. Vásárhelyi Béla ahhoz a balsorsú generációhoz tartozott, amelyiknek mindkét világháborúban katonaként kellett szolgálnia. Az elsõ világháborúban az olasz frontszakaszon harcolt tüzér zászlósként 1917 és 1918 között, amiért III. osztályú vitézségi érmet kapott. Orvosi tanulmányait Budapesten kezdte meg, azonban édesapja halálával a család anyagi helyzete meggyengült. Debrecenbe költözött vissza, és a debreceni egyetemen szerzett diplomát 1924-ben. Az Élettani Intézetben kezdett dolgozni, majd a belgyógyászati klinikára került, ahol tanársegédi címet ért el. Szakmai pályájának meghatározó idõszaka volt, hogy 1928-ban a Collegium Hungaricum révén Bécsben tanulmányozhatta a belgyógyászatot. A debreceni klinikáról 1934-ben Szentesre került osztályvezetõ fõorvosnak. Ugyanehhez az évhez fûzõdik házasságkötése. Majd 1941-ben a nagyobb, jelentõsebb kórház hívását elfogadva Szombathelyen átvette a belgyógyászati osztály vezetését. Újra katona lett 1944-45 között, ekkor az 523. számú hadikórház orvoshadnagya volt. A háború után visszatért Szombathelyre, tovább vezetve a belgyógyászatot. Debrecenben 1947-ben egyetemi magántanári habilitációt nyert el az anyagcsere és hiánybetegségek témakörében. 1954-ben kettévált kórházunk belgyógyászati osztálya, Vásárhelyi Béla a megalakuló I. Sz. Belgyógyászatnak lett az osztályvezetõ fõorvosa. Több mint 40 dolgozatot publikált hypertonia és arteriosclerosis, vesebetegségek differenciáldiagnosztikája, krónikus pyelonephritis témakörben, foglalkozott a cukorbetegség és a lipidanyagcsere összefüggéseivel. Elindította ezeknek a betegségeknek ambuláns gondozását is Szombathelyen. 1966-ban Kiváló Orvos címet, majd 1970-ben – nyugdíjba vonulásakor – Munka Érdemrend kitüntetést kapott. 1983-ban hunyt el. Szerencséje az osztálynak, hogy olyan nagyformátumú utódok vitték tovább az osztály vezetését, mint dr. Hankiss János és dr. Varga László professzorok. Mindketten hozzájárultak Vásárhelyi tanár úr szakmai hagyatékának bõvítéséhez, fejlesztéséhez. Ez utóbbi vonatkozik a belgyógyászati szakma gyakorlatára és a tudományos munkára egyaránt.

312


Jeles napok, neves gyógyítók Hankiss János

Vásárhelyi tanár úr örökében, Szombathelyen Szabad azt mondanom, hogy Barátaim, mert leglábbis én így érzek régi harcostársaim, munkatársaim, betegeim, a város lakosai iránt. Megilletõdve léptem be a Kórház kapuján, majd volt osztályom küszöbén, ahol annyi izgalmas és fontos szép dolgos idõt töltöttem el, ahol munkatársaimmal hosszú idõn át dolgoztam. Nagy megtiszteltetésnek vettem a váratlan meghívást, hiszen oly sokat emlegettük régi munkahelyünket, s azóta nem adódott alkalom, hogy részt vehessek rendezvényeiken. Köszönöm a kórház és az Általános Belgyógyászati Osztály vezetésének, hogy ezt az örömöt megadták nekem. Igen nagy öröm számomra, hogy ennyi idõ után újra beszívhatom a kórház és a város levegõjét, találkozhatom azokkal, akiket tiszteltem, és akikkel együtt küzdöttünk a betegek érdekében. Hogy ez nem odavetett szó, bizonyítják írásaim, nincs egyetlen megjelent gondolati kötetem sem, amelyben errõl a kórházról és munkatársairól, munkamódszerérõl ne az elismerés hangján nyilatkoztam volna. Aligha volt az országban vagy akár Európában intézmény, ahol jobban a közös teammunkára épült a gyógyító tevékenység, mint itt a Markusovszky Kórházban. Eredményessége azért volt kiemelkedõ, mert minden nehéz betegnél összedugtuk a fejünket közvetlen munkatársainkkal éppúgy, mint a sebészekkel, intenzív szakemberekkel, neurológusokkal, de a radiológus, laboros kolléga is rendszeresen részt vett megbeszéléseinken, és gyakran kértük ki a hisztológus véleményét is. És ez a lényeg! Ez a kórház nemcsak azért lett nagy, mert gondosan válogatták ki osztályvezetõiket, orvosaikat, hanem fõleg azért, mert a kollégák nem begubózkodva dolgoztak, hanem szorosan együttmûködve. Mindenki a beteg érdekét védte, nem saját kis reputatióját! Magam Vásárhelyi tanár úr után kerültem ide. A debreceni belklinikán emlegették õt, de személyesen csak itt ismertem meg, amikor a Markusovszky Kórház megkeresett és meghívott ide. Eleinte nem akartam otthagyni Gyõrt, ahol már fontos fejlesztésekbe kezdtem bele, mint izotóp osztály, endokrinológia, stb. De amikor komolyra fordult a helyzet, elsõnek Vásárhelyi tanár urat kerestem meg ezzel kapcsolatban. Szabadkoztam, hogy nem én kezdeményeztem ezt az ügyet, mire õ félbeszakított és a leghatározottabb hangon kért, hogy vállaljam el, mert õ szeretne már visszavonulni. Ekkor kezdtem komolyan mérlegelni a dolgot, aztán a kórház nagyszerû hírneve és a pécsi egyetemhez tartozása eldöntötte a dolgot.


313

Jeles napok, neves gyógyítók Itt elsõrangú gárdát találtam. Embereim nagy részével hamarosan baráti viszonyba kerültem, s nagyszerû volt, hogy a nõvéri gárdában is százszázalékosan meg lehetett bízni. Erzsébet fõnõvér, Erzsi nõvér, Vali és a többiek akkor is százszázalékosan a betegek mellett álltak, ha közben saját problémáikkal is meg kellett birkózniuk. Még a kedves Margit takarítónõnk is fontos tagja volt együttesünknek. Amikor bekukkantottunk fürdõszobába, mellékhelyiségekbe, õ is azonnal megjelent. Ritkán lehetett valamit kifogásolni. Mindez Vásárhelyi tanár úr érdeme volt. Mi volt a legjobb? Hogy embereimben meg lehetett bízni, és mint említettem, hallatlan segítséget kaptunk minden társszakmától. Ezt a kórházat akkor – remélem most is – a konzultánsi munkamódszer emelte magasra. Az külön öröm számomra, hogy – ha szabad dicsekednem és õt tanítványomnak is nevezni – közvetlen munkatársam viszi most tovább az osztályt Lõcsei fõorvos úr személyében. Kiváló orvosok nevelõdtek az osztályon. Hogy nem túlzok, bizonyítja, hogy Pungor Zsuzsa, Zsolt Njura, Dobos Jenõ, Prugberger Laci, Kulcsár Imre, Andits Tamás, Náfrádi Lilla, Varga Jóska és a többiek azóta kiváló orvosok, sokan orvosvezetõk lettek. Nem hallgathatom el, milyen mély tisztelettel gondolok vissza arra, hogy Magyar professzor kérésünkre többször leutazott egy-egy súlyos betegünkhöz. Nagy elfoglaltsága ellenére soha el nem zárkózott a hosszú és fárasztó úttól, nagy tapasztalata megerõsítést, irányt mutatott nekünk, embersége pedig figyelmeztetett, hogy a gyógyítás nemcsak mûtétbõl és gyógyszerbõl áll, hanem emberi tettekbõl is. De elõrevitt engem is, a megye egészségügyét is az a nemes kirohanás, amellyel Bozsóky professzor úr lepett meg minket egy fontos megbeszélés alkalmával, amikor a pécsi professzorokat fogadtuk. Ennek a vitának és professzor úr bölcs érvelésének lett a következménye, hogy megváltozott véleményem a reumatológiáról, kezdett érdekelni ez a szakma is. Részt vettem a legmagasabb rendû ORFI tanfolyamokon, és nagy tisztelõje lettem ennek a dinamikusan fejlõdõ szakmának, barátja sok képviselõjének, és ez sarkallt arra, hogy megindítsuk a reumatológiai munkát a kórházban, amely az ORFI segítségével ellátta a megye rászoruló betegeit. Sok okos tanítást kaptunk Mosonyi professzor úréktól, Strausz professzor úrtól és munkatársaitól, valamint Antalóczy professzor úrtól és kiváló gárdájától továbbképzéseink alkalmával. Õk nagyban hozzájárultak a Markusovszky Kórház munkájának magas színvonalához! De segített messzirõl Fornet Béle professzor úr, aki rávezetett minket a Debreceni I. Sz. Belklinikán a tisztességes szemléletre, amely mindig a bete-

314


Jeles napok, neves gyógyítók get helyezi a középpontba. Tanítványai még azt a szép szokását is átplántáltuk új munkahelyeinken, miszerint karácsonykor végigmentünk a kórtermeken, hogy azok a betegek is érezzék a velük való törõdést, akiket nem lehetett hazaengedni. A másik, amire büszkék lehetünk, a sikeres harc, amelyet a vesebetegségek gyógyításáért indítottunk. Szûrõvizsgálatokat szerveztünk megyeszerte, a kóros eseteket kiemeltük és gondozásba vettük. Ebben a munkában kiemelkedõ szerepe volt dr. Kovács Árpádnak, a Megyei Tüdõgondozó vezetõ fõorvosának, de orvosaim is derekasan részt vettek benne. Ebbõl alakult ki az a csodálatos mûvese állomás, amelyre büszkék lehetünk, s amelyben Kulcsár Imrének van legkiemelkedõbb érdeme. Kérésemre kis kanyarral indult neki ennek a szakmának, mert a gasztroenterológia jobban érdekelte, de hogy milyen derekasan tanult bele, majd szerelmesedett bele ebbe az iszonyúan fontos ágazatba, ezt a közben felépült és ragyogóan mûködõ Dializáló Állomás bizonyítja. És folytathatnám szinte minden orvosom életútjával. Elkerülve innen, azóta is vallom és hirdetem, hogy ez a fajta beteggondoskodás számomra az etalon, bár megközelítené ezt mennél több osztály, kórház, klinika. Itt Szombathelyen a magasrendû szakmai munka mellett még éltek és mûködött a gyógyítás másik életfontos oszlopa: az emberség, a humánum. Szeretném megköszönni közvetlen munkatársaimnak, nõvéreimnek, dolgozóinknak és a többi szakma képviselõinek azt a nagy segítséget, amellyel mellettem álltak nagy tudással, tisztességgel és emberséggel. Van-e magasabbrendû emberi tevékenység, mint körülülni egy súlyos beteg ágyát intenzív osztályon, sebészeten, belgyógyászaton és közösen kínlódni azért, hogy megmentsünk egy szerencsétlen, elesett embert újra az életnek? Kedves Kollégák! Remélem, azóta ez az eszme és ez a munkamódszer tovább erõsödött, s ma is az egymás megbecsülése, a másik tudásának igénybevétele vezeti a magasszintû gyógyítást. Ehhez kívánok sok erõt azoknak, akik átvették a stafétabotot, s most a fiataloknak adják át, amit jónak tartanak. Köszönöm, hogy itt lehettem!


315

Jeles napok, neves gyógyítók István Lajos

Emlék ek V ársárhelyi tanár úr ról Emlékek Vársárhelyi úrról Vársárhelyi Béla Fornet professzor tanítványa volt. Amit a debreceni klinikán meg lehetett tanulni, azt Vásárhelyi rendkívül korrekten megtanulta, utóbb megvalósította. Tõle a lelkiismeretességet, a szorgalmat, az alaposságot, a megfontoltságot tanultam. Klasszikus belgyógyász volt, aki még nagyon jól tudott kopogtatni, hallgatózni, ezt tõle mind el lehetett sajátítani. Azok közé tartozott, akik soha nem beszéltek az etikáról, de mintát tõle lehetett róla venni. Nála voltam medikus, és nagyon jól esett, hogy amikor a haematológiai osztály beindult, elsõként Vásárhelyi hívott magához konzíliumba. Azt mondta, te már többet tudsz a haematológiáról, mint én. Ez óriási dolog volt, nagyon kevés idõsebb kollégától kaptam meg, hogy a tanítványaihoz így tudjon viszonyulni. Emellett Vásárhelyi rendkívül szerény volt, rendkívül toleráns, a betegekkel nagyon együttérzõ, de a mai felfogás szerint konzervatív ember volt. 1946 õszén Körmendrõl jött egy nõbeteg csecsemõjével. Az asszony a Batthyány hercegnél volt szakácsnõ. Felvettük õt, és elhelyeztük kísérõként a kórházban. Mi akkor éheztünk. Ha ma elmondom, senki sem hiszi el, de igaz. A körmendi asszony azt mondta, hogy szerez nekünk lisztet meg túrót, és készít túrós tésztát. Ez akkor olyan volt, mintha ma ökörsütésre hívnának. Én meghívtam erre a vacsorára többek között Vásárhelyit is. A harmadik Romhányi volt. Hármasban ettük a túrós tésztát. Elõször fordult elõ 1945 után, hogy mindenki annyit evett, amennyit akart, amíg azt nem mondtuk, hogy többet nem bírunk. Ez volt a kórház akkor. Azóta rengeteg idõ telt el. Ma már csak arra lehetek büszke, hogy kollégája, munkatársa lehettem többek között olyan kiváló embernek, nagyszerû orvosnak, mint Vásárhelyi Béla, a Belgyógyászati Osztály osztályvezetõ fõorvosa. Az akkori kórház – többek között – azért is válhatott híressé, mert Vásárhelyi Béla mellett számos más kiváló ember, nagyszerû orvos – mint Petõ Ernõ, Szabolcs Zoltán, Tiborcz Sándor, Czeizel János, Hutás Imre, Frank Kálmán, Romhányi György, Solymoss Béla, Tanka Dezsõ, Orsós Sándor, Barta Ottó, Széll Kálmán és sorolhatnám tovább a neveket – dolgozott az intézményben. Nem véletlenül merült fel egy idõben az orvosegyetem alapításának a gondolata Szombathelyen.

316


Jeles napok, neves gyógyítók Hankiss János

Vallomás szakmai pályámról, a szombathelyi évekrõl Itt állunk, dolgozunk, és gyógyulnak a betegek ebben a kórházban, mert volt valaki, Petõ Ernõ, akiben megszületett az elhatározás, és hajlandó volt áldozatot hozni azért, hogy korszerû kórház épüljön a beteg emberek gyógyítására. Az õ munkája is benne van abban, hogy azóta is lázas munka folyik itt, hogy teljesebbé, egyre modernebbé váljék ez a híressé vált kórház. Szétnézünk az udvaron, nagyszerû fejlõdés, új épületek, új specialitások mindenütt, ami azt jelenti, hogy azóta is vannak névtelen Petõ Ernõk, akik nem hagyták abba a fejlesztés nehéz munkáját, és hisznek abban, hogy küldetésük van, és hiszik azt is, hogy a legnagyobb nehézségek között sem az akadályokon kell fennakadni, hanem ezeket meg lehet kerülni, el lehet távolítani, és folytatni lehet a beteg emberért folyó küzdelmet. Itt, ahol most vagyunk, két nagy orvosra tekinthetünk fel. Petõre, a kórházépítõre és Markusovszkyra, akinek a Felvidék szülötteként e föld adott nyughelyet, aki egy ország számára munkálkodott éjt nappallá téve, hittel és bizakodással számos területen. Immár úgy járok ide vissza, mint aki rendes munkahelyére jár be. Köszönhetõen a Markusovszky Kórház vezetõségének és Tudományos Bizottságának. A kórházról akarok szólni, nem általánosságban, hanem ahogy én láttam, ahogy akkor és azóta gondolok rá. Arról vallok, hogyan keresztezte életutam a Markusovszky Kórházét. Magam Debrecenben kezdtem meg az orvosit. Nehezen határoztam. Leginkább az építészmérnöki hivatás tetszett, amellett egy mûtét végignézése révén megbabonázott ez a titokzatos gyógyító küzdelem. Nagy nehezen végül is az építészet mellett kötöttem ki, és szorgalmasan vittem hónom alatt a rajztáblát, elszenvedtem az elsõ ledorongolásokat is a szörnyûséges mértani rajzórákon, amelyhez minden reáliskolás értett, csak én, a gimnazista voltam tökhülye. De csodálatosképpen félév közepén kaptam egy meghívást Friedrich professzortól az Ókori Építészet Tanszékre. Máig se értem, mi alapján választott ki engem, de hogy eltalálta a mûvészetekhez való titkos vonzódásomat, az biztos. Ez volt életem egyik nagy pillanata. A tanszéki meghívás sajnos a háború utolsó évére esett, amikor ránk omlott az ég, idegen hordák szaggatták szét az országot, hurcoltak el százezernyi ártatlan embert.


317

Jeles napok, neves gyógyítók 45-ben megkezdõdött az új világ. Mindnyájan tudjuk, mivé vált, mi volt, amit szocializmusnak nevezünk. És itt szabadjon egy véleményemet elmondanom, hogy kettõs tragédia volt ez az uralom. Az országra, hogy annyi gonosztettet követtek el az emberek ellen, annyi embert hurcoltak börtönbe, szolgáltatták ki szadista kínzóknak, alakítottak ki irtózatos kínzókamrákat, aláztak meg férfiakat és nõket, hurcoltak el százezreket. És tartottak félelemben egy egész országot. Mindezt a legszebb keresztény ideológia szellemében. Legfõbb érték az ember, a naplopó nem érdemel támogatást, az egyenlõ esély elve, a gyengébb felsegítése, a szegény néposztály felemelése, a mindenkirõl való gondoskodás elve, az általános betegbiztosítás gyakorlata, a minden gyerek kötelezõ taníttatása és sorolhatnám. Hibátlan elvek. De a gyakorlat!? S a második nagy bûn, hogy lejáratták ezeket az elveket. Így a nemes elképzelések meghazudtolása a nyugaton uralkodó pénzéhes, erkölcstelen liberalizmusra semmiféle gátló, visszatartó erõt nem gyakorolhatott. Nos, ennyi a történelmi háttér, a kor, amelyet a ma idõs generációja végigélt, részben végigszenvedett. Szomorú, hogy ilyenek vagyunk mi emberek, hogy a jó elveket is el tudjuk rontani. Háború után volt, Pesten csak éhezni lehetett. Debrecenbe visszatérve beiratkoztam az egyetemre, az orvosi karrra. Az elsõ év nemcsak azért volt nehéz, mert orvosi tárgy nem szerepelt a kurrikulumban, hanem mert semmiféle segédeszközöm, könyvem nem volt. Sorra buktam az anatomiai demonstrációkon, ami lelkileg nem viselt meg túlságosan, hiszen nem tehettem róla. Csontokat kunyeráltunk a boncmestertõl, pénze alig volt a családnak, utána a megmaradt villanyvonatomat bocsátottam áruba, hogy jegyzetet vehessek. Végül apám könyörgött ki egy atlaszt barátjától, a közegészségtan professzortól, ebbõl tanultam. Másodévesen Szalay professzor hívott meg, hogy audiologiával foglalkozzam nála, majd a következõ 3 tanévben az élettani intézetben dolgoztam. A tudományos kutatásról vallott ifjúi nagyvonalú elképzeléseimet a délutánonként számomra kiadott vízdesztillálás fokozatosan lerombolta. Így aztán végzésem után a klinikákon néztem körül. A sebészet, szemészet, gyerekgyógyászat politikailag elkötelezettek játszótere volt, így ,,választottam” a belgyógyászatot. Az ott folyó munka, a Fornet professzor által képviselt betegcentrikus gondolkodásmód fokozatosan meghozta a kedvemet, a nõvérek megtanítottak a technikai fogásokra. Fornet professzor is példakép volt számunkra. Egyesek lenéztek minket, mert nem cikkgyártó klinika voltunk. Szerencsére a betegek értékelték, hogy a betegágy mellett forgolódtunk. Kórtermi munkám közben akadtam fenn azon, hogy az endokrin betegségeket hátha nem a hormontermelés csökkenése vagy túlhajszoltsága váltja ki,

318


Jeles napok, neves gyógyítók hanem a megtermelt hormonok gyorsabb szöveti elbontása. Ebbõl a feltételezésbõl született meg egy új koncepció, amelyet sikerült a diabetes insipidusnál igazolnom. Ebbõl írtam meg kandidátusi disszertációmat. Speciális metodikámra felfigyelt a Pasteur Intézet igazgatója, Milhaud professzor is, és meghívott intézetébe, hogy az általuk vizsgált új hormonnak, a thyreocalcitoninnak az inaktiválódását vizsgáljam. Nagy nehezen – családom hátrahagyásával – mentem át az ÁVÓ szûrõjén, és indultam ki – azt hiszem – 20 dollárral a zsebemben Párizsba. Hadd ne soroljam fel azt a kb. 12 szörnyû hotelnek nevezett szemétdombot, amelyek közt hányódtam és a nehézségeket, amelyekkel a Pasteur Intézetben konfrontálódtam. Azt hittem, kapok majd egy teamet, az én dolgom az lesz, hogy azt irányítsam. Ehelyett a pincében kapartam össze mûszereimet, állítottam össze magam a felszerelést, amellyel dolgozhattam. Majdnem éhezve kínlódtam végig az egy évet. De végül is sikerült egy disszertációban összefoglalni munkáimat, amelyért megkaptam a kitüntetõ tudományos címet, az Assistant Étranger des Hopitaux de Paris rangot. Néhány szót az intézetrõl, amelyben mellettünk dolgozott három Nobeldíjas, Monot, Jacot és egy harmadik, akinek a nevét se tudom. Monot egy erélyes, mokány, ,,minden lében kanál” egyén volt, mindenhez hozzászólt. Jacot magas, vékony ember volt, csöndesen üldögélt, a legritkábban szólt hozzá tudományos elõadásokhoz. A harmadik eltûnt az érdektelenség ködében. Munkám nehéz és megterhelõ volt, teljesen magamra maradtam. Szinte felüdülésül szökdöstem át a szomszéd nagy klinikára Caroli professzorhoz, a híres gasztroenterológushoz. Asszisztáltam a gasztroszkópos kollégának, és hallgattam az akkor híres radiológus elõadásait a gyomortumorok felismerésérõl. CT akkor még nem volt, de õ finom kis jeleket ismert fel a rtg-képeken, és ezzel vált híressé. Hazajõve klinikám megváltozott. Fornet professzor sajnos közben meghalt, Petrányi professzor hívott, hogy endokrin osztályt szervezzek. De hát endokrin laborháttér nem létezett, így pedig értelmetlen lett volna belekezdeni. Az általam ajánlott endoszkópizálás nem keltette fel a figyelmüket, kb. 10 év múlva vezették csak be, amit én jóval elõtte szerettem volna megvalósítani. Julesz professzor tanácsát kértem, aki azt mondta: ,,Vagy most pályázz meg egy fõorvosi stallumot, vagy maradsz a klinikán örök másodembernek”. Egy kis idõ után igazat adtam professzor úrnak, és megpályáztam a gyõri megürült belfõorvosi állást, amit meg is kaptam. Mennyit változott a világ! Amikor én beléptem, nagyon leromlott épületbe kerültem. De a kórház szelleme sem volt számomra szimpatikus. Amikor én meg akartam szervezni egy izotóp osztályt, az egyik osztályvezetõ fõorvos ajkbiggyesztve állt elém: ,,Ugyan már, mit akarsz


319

Jeles napok, neves gyógyítók te? Nyiss rendelõt, keress pénzt, mi a csudának ide izotóp labor! A betegeket eddig is elláttuk, ez fölösleges.” Ennek ellenére sikerült megszerveznem az izotóp labort, amely – hál Istennek – azóta is nagyszerûen mûködik. De voltak más problémák is. Ígértek lakást, amelyet viszont az utolsó percben másnak adtak oda. Magam az ócska fõorvosi szobában laktam, egy mosdókagyló volt benne, tussolni éjszaka lehetett a beteg zuhanyozóban, ahol bokáig állt a piszkos lé. Családom fél évig 500 km távolságra élt. De azért becsületes munkatársaimmal szerveztük a színvonalasabb belgyógyászatot, mígnem kaptam egy telefont Szombathelyrõl, s meghívást a belosztály vezetésére. Nagyon megtisztelt ez a figyelem, de elmondtam, hogy néhány dolgot most indítottam Gyõrött el, a várost is nagyon megszerettem, nem mehetek el. Mézesmadzagnak elmondták, új épület készül, gyönyörû osztályt kapnék. Megkerestem Vásárhelyi tanár urat, az osztály vezetõjét, aki szintén Debrecenbõl került Szombathelyre, és nagy szaktekintély volt a Markusovszky Kórházban, s elmondtam Neki, hogy milyen dilemma elé állítottak, de én a világért se szeretném az õ helyzetét rontani. Megnyugtatott, hogy idõs kora miatt már régen vissza akar vonulni, örülne, ha megpályáznám az osztályvezetõ fõorvosi állást. Közvetlenül egy szegedi továbbképzés elõtt állítottak a döntés elé. De még akkor is nemet mondtam. Szegedre érve barátaim rám rontottak: ,,Te meg vagy õrülve, az egy egyetemi oktatókórház, a medikusképzés közelébe kerülsz, etc.” Addig tömték a fejem, míg egy álmatlan éjszaka után telefonáltam feleségemnek, és megkérdeztem, hajlandó-e erre a kalandra. Rám bízta a döntést. Másnap reggel bejelentettem ezt Gyõrben, s igent mondtam Szombathelyen. Beléptem nagy szellemek erõterébe. Nem csalódtam. A kórház szakmailag igen magas fokon állt, csupa professzor szintû fõorvos töltötte be a vezetõ állásokat, Baltaváry László, Cholnoky Péter, Széll Kálmán, Illei György, Salamon Antal, Löblovits Iván, Kádas László. Ekkor már Gautier Barna vezette az országos hírû Megyei Tüdõgyógyintézetet Hegyfalun. A másodorvosi garnitúra is elsõrangú volt, Garzuly Ferenc és Horváth Ágnes az Ideggyógyászaton, Bokor Nándi a II. Belgyógyászati Osztályon, Sándori Klári és Deéri Cili az Intenzív Osztályon, Takács Ili a Radiológián és még számos más orvos is. Ma is szívesen emlékszem vissza azokra a kemény vitákra, amiket egy kedves intenzív szakorvos kolleginával folytattunk, miután közös betegünket sikerült a krízisbõl kihoznunk. Életrõl, boldogságról, kudarcról beszélgettünk, szenvedélyesen védtük saját elképzelésünket, meggyõzõdésünket. Jó összecsapások voltak ezek. Osztályomon is nagyszerû emberek dolgoztak, Pungor Zsuzsa, Zsolt Njura,

320


Jeles napok, neves gyógyítók Wenczl Miklós, Dobos Jenõ, Prugberger László, Weigl Miklós és a fiatalok. A kórházkertben pedig ott lebegett Markusovszky, Petõ Ernõ, Romhányi emléke és szelleme, figyelmeztetve minket, hogy nem lehet alább hagyni, semmit nem szabad feladni. Kiteljesítettük a kórház nagy elõnyét, a konzultatív medicinát, és ezért minden reggel a radiológussal átnéztük a röntgenképeket, heti kétszer részt vett a vizitjeinken a labor fõorvos is, de ha elakadtunk, még a patológus fõorvost is megkértük, hogy nagy tapasztalatával segítsen. Az intenzív szakorvos kolleginák mindig ott voltak az újraélesztéseinknél. Úgyhogy ha fejlõdött az osztályunk, úgy nekik is köszönhetjük. Emellett orvosainkat elküldtük neves intézetekbe tanulni kardiológiát, reumatológiát, endokrinológiát, hepatológiát, diabetológiát. Velük aztán kardiológiai szubintenzív részleget alakítottunk ki, majd peritonealis dialysis osztályrészt, késõbb reumatológiát. Egy megyei szintû szûrõvizsgálatot szerveztünk dr. Kovács Árpád tüdõgyógyász, megyei gondozóvezetõ fõorvos irányításával, többek között hypertoniás, nephrológiai és cukorbetegek felkutatására. Peritoneális dialysisben pár év alatt az ország élvonalába kerültünk. Az ORFI-val igazi jó munkakapcsolatot építettünk ki, amiért hálás vagyok nekik. A kórházvezetés érdeme, hogy támogatta a kapcsolatépítéseket, így rendszeresen jártak le Szombathelyre Schwarzmann, Mosonyi, Antalóczy, Bozsoki professzorok teamjeikkel továbbképzéseinkre. Majd minden Dunántúli Belgyógyász Nagygyûlésen elõadtunk, szerepeltünk, rendeztünk is ilyet. Sõt nagy örömömre megválasztottak a Társaság elnökének is. Ez volt pályám egyik csúcspontja a pécsi egyetem professzori kinevezése mellett. Milyen volt a kórház mûködése? Elsõrangú. Nagy fegyelem volt, néha talán kissé katonásabb is, mint szerettük volna. Nagyszerû, példás volt az együttmûködés az osztályok között, a szakmai munkát a rendszeres klinikopatológiai ülések felügyelték. De átjártunk nemcsak a boncolásokra, de betegeink nagyobb mûtéteire is, az Intenzív Osztályra, ha átkerültek betegeink, vagy ha konzíliumokra hívtak. Ezek a konzíliumok elsõrangúak voltak. A megjelent fõorvosok és másodorvosok nagy lelkiismeretességgel tárgyalták meg egy-egy beteg ember ügyét, emberileg is aggódtak betegeikért. Emlékszem, ahogy kínlódtunk egy polyposis colontos fiatal lányért, akinél minden megtörtént már, de egyre romlott az állapota, és mi gyötrõdtünk tudásunk végessége miatt, és csavartuk volna ki magunkból az ötleteket, mit lehetne még tenni. És kezdtük el az újraélesztést, cardioversiot a földre fektetett paplanon, míg futva meg nem érkezett az intenzív szakorvos kollegina.


321


322



Megemlékezés az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulójáról Vasegerszeg 2004. március 15.


323

Jeles napok, neves gyógyítók Markó Péter

Ünnepi beszéd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 156. évfordulóján Ünneplõbe öltözött lélekkel készültem az Önökkel való találkozásra, és valami furcsa áhítat töltött el, amikor átléptem falujuk határát. Büszkeség vett erõt rajtam, hogy Vas megyei vagyok, hogy magyar vagyok, és olyan emberek közé jövök, akik ugyanazt a földet vallják hazájuknak, és sok évszázadon keresztül itt maradtak, vasiak maradtak, megõrizték vendégszeretetüket, falujukat, családjukat. A biztonság érzése töltött el, mert felismertem, hogy együtt vagyunk, gondjaink és örömeink közösek, és közösek az ünnepeink is. Közös minden magyarok egyik legidõállóbb és legszenvedélyesebb ünnepnapja is, március tizenötödike. Hiszem, hogy a magyar tavasz Vasegerszegen is minden évben március 15-én kezdõdik, ’március öröködikén’, ahogyan Dinnyés József daltulajdonos mondja. Március 15-e a magyar szabadság születésnapja. Örökké tartó üzenet, ideál, amelynek eléréséhez másfélszáz esztendõ sem volt elegendõ. Minden évben fogódzókat keresünk, kapcsolódási pontokat, a nemzet magasztos ünnepéhez méltót, eszmét, amelyet újragondolhatunk, harcot, amelyet újra megvívhatunk, hitet, amellyel töltekezhetünk, reményt, amely életben tart egy népet Európa közepén. És minden évben megtaláljuk az aktuális Pilvax-i sort, az újraidézhetõt, a történelmi személyiséget, a követhetõt, a tettet és a gondolatot, amelytõl ma is méltóságteljesebb lenne az élet, és könnyebb a sors, nemesebb a küldetés. Felismerni a magyarság érdekét az 1848-as forradalmak viharában és eufóriájában felbolydult Európában nem volt könnyû. Nem könnyû ma sem, amikor Európa csendes, újra csendes, s e csendességben újra hinni kéne a szabadság, egyenlõség, testvériség értékrendjében, s ezzel együtt a ’Hazádnak rendületlenül’ elévülhetetlen parancsában. A szavak azonban a XX. században devalválódtak. A jelszók üressé lettek, a tettek pótcselekvéssé váltak, a Nemzeti Dal megsárgult papírossá szelídült a múzeumi tárlóban, Kossuth és Széchenyi aranykeretes képének hátat fordítottak a politikusok, s ha a nemzet panasza tetõpontjára hágott, lánctalpak árulták el õsi és megszenvedett igazságainkat. Önmagunk keresésébe belefáradva süketekké lettünk, és egyre távolabbról hallatszott a ’hí a haza’ magyart talpra parancsoló visszhangja. 324


Jeles napok, neves gyógyítók Pedig hallottuk a szót. Amit 1956-ban belénk fojtott a megszálló hatalom, a múlt század utolsó évtizedében megpróbáltuk újrafogalmazni szelíden, bársonyosan, vád és önvád nélkül. Azóta is tudjuk, hogy azt a történelmi formai tökélyt, amelyet 1848 valósított meg, nem sikerült újraalkotnunk. Pedig génjeinkben ezer esztendõ tavaszváró indulatával hittük, hogy a magyarul és magyarként megfogalmazott progressziónak van esélye. Tudtuk, hogy a történelmi események sikere nem a szerencsén múlik, a változtatást nem a végzet irányítja, s az a pelyhedzõ szakállú ifjú, akit Petõfi Sándorként örökre hiteles magyarnak predesztinált a sors, ifjonti hévvel ugyan, de megfontoltan állt hívei és ellenségei elé: ,,Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én.” Petõfi tudatosan vállalta a nemzetet, s örökre szóló példát adott abból, hogy a nemzet vállalás kérdése. Példája áthatotta 1956 és 1990 sorsfordító pillanatait is. Mindannyian tudjuk, hogy 1848 hazát és haladást választó magyarjai sem fegyverhez nyúltak elõször, hanem eszmékhez, a gondolat és a szó kifényesített szablyáihoz. Ettõl lett a magyar forradalom örök mérce a polgári és értelmiségi magatartásra, az európai és nemzeti szellem egyidejû megnyilvánulására. Örök példa és bíztató jel, hogy a történelmi sorsfordulatokat kényükre, kedvükre önérdekbõl és hátsó gondolatokkal kihasználókat le lehet söpörni a nemzet színpadáról. A példa minden ,,március öröködikén” hiteles bizonyíték arra, hogy Magyarország egy feudális országból egy csapásra a legkitûnõbb demokratikus, alkotmányos szabályozással rendelkezõ országgá válhatott. Azon a napon a történelmet alakító eseményekben legmélyebb s legigazibb tulajdonságaink fejezõdhettek ki. Egy olyan sokat szenvedett nemzet életében, mint a magyar, ritkán van pillanat, amikor õszintén, múltba, jövõbe és önmagába nézõen, merészen összegezhet. Pedig most újra szükség van erre. Kérdezzük meg, van-e ma fiatalsága, ifjú lelke a nemzetnek, amellyel az igazi megújulást, a haladásba vetett hitet, a hiteles magyarságot képviselheti. Ma nincs Batthyánynk, Széchenyink és Kossuthunk, nincs Markusovszkynk, nincs a néppel tûzön-vízen át elõretartó Petõfink, s csak remélhetjük, hogy ifjúságunk forradalmi megrázkódtatások nélkül válik azzá a nemzetirányító középosztállyá, amely szavatolhatja a magyar jövõt. Mindenekelõtt újra kell fogalmazni a 12 pontot, hiszen akad megvalósulatlan kívánság, száz meg száz esztendeje nem teljesülõ óhaj, magyar bánat akad garmadával. 156 év elapadó és újratermõ hite, hit a szabadságban, a megmaradásban, az újrakezdés lehetõségében, a nemzet lelkének egészben maradásában, bennünket is kötelez.


325

Jeles napok, neves gyógyítók Ma újra válaszút elõtt állunk. Az út ugyan egyirányú, csak Európába vezet, de nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanná tenni helyünket a fejlett és civilizált európai népek sorában, vagy maradunk lehajtott fejû megtûrtek Európa peremvidékén. Néhány nap múlva sok évszázados álom válik valóra. Az az álom, amely Batthyány, Széchenyi vagy Kossuth számára ugyanolyan felelõsség volt, mint a ma tisztánlátó politikusok számára. Lehet, hogy sorsunk szimbólumereje kisebb, mint a 48-asoké volt, de küldetésünk és felelõsségünk ugyanakkora. Hisszük-e, hogy nemzeti tragédiáink sora véget ér, a trianoni ítélet alól szabadulunk, s a közös szellemi haza valóságos táj lesz Európa határok nélküli térképén? Tudjuk, hogy szerves egységesülés alanyai vagyunk. Tudatosan vállaljuk, hogy újra része legyünk a napfényes nyugatnak, de azt is tudnunk kell, hogy kultúránk, nemzetünk, lelki alkatunk és önnön lényegünk megõrzése újabb kihívások elé állít bennünket. Északi, déli és keleti határainkon túl is éltetni kell közös hagyományainkat, a reményt, hogy hamarosan kitágul a tér, szabadon szárnyal a gondolat, s a nemzet lelkének egészben maradását semmi sem akadályozhatja. Hiszen nemzetünk számos mártírja ezért áldozta életét. Minket, vasiakat gróf Batthyány Lajos miniszterelnök sorsa különösen elgondolkodtat. ,,Most és mindörökké” – ez állt a tõrön, amellyel életét ugyan nem menthette meg, de becsületét megkérdõjelezhetetlenné tette. Vajon hányan vagyunk utódai közt, akik gondolkodás nélkül helyeznénk a nemzet érdekét saját egyéni érdekeink elé? Hányan vagyunk szerte e hazában, akik tudjuk, hogy öröksége nem csupán a hatalom egyenes gerincû képviseletében, hanem a hatalomról lemondani tudó képességében is rejlik? Ugyanúgy, ahogyan az aradi vértanúk méltóságteljes búcsúzásában is ott van a hit, hogy egyszer lesznek olyanok, akik folytatják a harcot. Vagyunk olyanok, akik folytatjuk a harcot. Május 1-jén mindenütt az országban felhangzik az Örömóda. Európa ünnepelni fog, és ünnepelni fogunk mi is, magyarok. Én tudom, hogy ez az ünnep nem lesz elegendõ szorongásaink eloszlatásához, csupán eddigi szenvedéseink átlényegítésére számíthatunk. A bizalom és önbizalom töltheti majd el lelkünket és értelmünket, a remény, hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Az értelmes, civilizált európai lét lehetõségeit fokozottabban átérezhetjük, de nem feledkezhetünk meg a felelõsségrõl, hogy itt az ideje egy prosperáló, értékeit felmutató, hagyományait tiszteletben tartó, hitét meg nem hazudtoló magyarság összekovácsolódásának. A megosztottan, tisztázatlan eszmékkel, globalizációs és kozmopolita törekvéseknek kiszolgáltatottan tengõdõ népek túlélési esélye valószínûtlen.

326


Jeles napok, neves gyógyítók Higgyük tehát, hogy a ,,rabok legyünk vagy szabadok” kérdésére most egyértelmû választ adhatunk. Higgyük, hogy ma is itt vannak fiataljaink a szelíd márciusban, és semmi sem rettentheti vissza õket attól, hogy Európa egyenrangú polgáraiként meghatározzák a vén kontinens szellemi és erkölcsi megújulásra megérett arculatát. Kiábrándultabb korunk nem veheti el a mai fiatalok kimondott szavainak hitelét, személyes áldozathozataluk értékét. Ez is ‘48 üzenete, a forradalmár Petõfié, az érdekegyeztetésben utolérhetetlen Kossuthé, a reformer Széchenyié, az arisztokratizmusát levetkõzõ, a népért halálba menetelõ Batthyányé, a mártíroké és túlélõké, köztük e községben pihenõ Markusovszky Lajosé, mindazoké, akik nemcsak nekünk magyaroknak, hanem Európának is példaképei az értelmes, humánus cselekvésben. Kell egy nap, amikor magyar és magyar egyformán érezheti ezt. ,,Március öröködike” alkalmas erre. Március 15-e az értelmes magyar európaiság és európai magyarság ünnepe. Adjon erõt nekünk a Teremtõ, hogy mindannyian hiteles választ adhassunk hazánk sorsdöntõ napján, május 1-jén létünk meghatározó kérdéseire, és vállaljuk: esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Adjon hitet a Jóisten ahhoz, hogy megmaradjunk vasinak, Önök megtalálják számításaikat semmivel fel nem cserélhetõ szülõföldjükön, és legyen erejük gyerekeik, unokáik itthon tartásához, a szûkebb és tágabb haza, Magyarország szolgálatához. Köszönöm, hogy meghívtak, köszönöm, hogy meghallgattak, mindannyiuknak szép ünnepet és tartalmas európai életet kívánok!


327


Mark usovszk yL ajos, a magyar egészségügy Markusovszk usovszky Lajos, megreformálója Nem múlhat el úgy március idusa, hogy ne emlékeznénk az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban vállalt szerepe miatt a legnagyobb magyar orvosra, a magyar Hyppokrateszre, Markusovszky Lajosra. Teste már rég elporladt vasegerszegi sírjában, de szelleme még most is köztünk él. Markusovszky Lajos a Felvidéken, a Liptó megyei Csorbán született 1815. április 25-én. Sajnos emléke a Felvidéken, a mai Szlovákiában feledésbe merült. Pedig közel négy évtizede a magyar és szlovák orvosok még közösen emlékeztek a nagy orvoselõdre, Markusovszky Lajosra. 1965-ben szlovákmagyar orvoskongresszus volt Tátrafüreden. A szakmai program befejeztével a társaság levonult a szomszédos Csorba községbe, ahol leleplezték Markusovszky szlovák-magyar nyelvû emléktábláját. Elhatározták, hogy a megemlékezést Vas megyében folytatják, és minden évben leróják kegyeletüket az orvosfejedelem sírjánál. A látogatás sajnos elmaradt, pedig a magyar és szlovák orvoslás története 1921 elõtt egy és ugyanaz, benne Markusovszky Lajossal. Nem látogatják Vasegerszeget a magyar orvosok sem. Pedig ezt a települést, ezt a sírt a volt Nagy-Magyarország területén élõ orvosoknak ugyanolyan szent helyként kellene tisztelni, zarándokhelyként kellene látogatni, mint Görögországban Hyppokratesz mûködési helyét, Kósz-szigetét. Az orvosegyetemet végzett fiatal Markusovszkyt Balassa János, a neves sebész karolta fel. Segítségével ösztöndíjhoz jutott, és Bécsben folytatta tanulmányait. Itt ismerkedett meg Semmelweis Ignáccal, és egy életre szóló barátságot kötött a két haladó szellemben gondolkodó orvos. 1848. március idusát Pesten érte meg Markusovszky. Kikívánkozik az emberbõl a kérdés: Forradalmár volt-e Markusovszky Lajos? Nem kívánom deheroizálni, de õ nem volt a lánglelkû Petõfi, de még Jókai sem volt. Markusovszky ekkor már túl volt a 30. életévén, tehát lényegesen higgadtabb ember volt, de haladó gondolkodása és környezetének hatása miatt lassan a forradalmi események részesévé vált. Különösen nagy befolyással volt rá jó barátja, Balassa János, aki elõször a tanulmányi ügyek igazgatója lett, majd a szabadságharc alatt a honvédség sebészeti ellátásával foglalkozott. Markusovszky Lajos 1848-ban a hadisebészetet oktatta, majd kórházi fõorvos lett. Görgey Artúr komáromi sebesülésekor õt hívták kezelésére. Azt követõen Görgey mellett maradt a honvédseregben, és törzsorvosi rangig vitte. 328


Jeles napok, neves gyógyítók A világosi fegyverletétel után sok haladó orvost hurcoltak meg, vált kegyvesztetté. Állását veszítette Sauer Ignác, a polgári egészségügy irányítója, több megyei fõorvos. Korányi Frigyes, a tbc elleni küzdelem késõbbi hazai úttörõje – aki gyorsított eljárással kapott orvosi diplomát, hogy képességeit a harctéren kamatoztathassa – nem kapott állást. Börtönbüntetésre ítélték Balassa Jánost, Arányi Lajost, a kórápolói tanfolyam vezetõjét, Flór Ferencet, a katonai egészségügy irányítóját. Az országos fõápolónõ Kossuth húga, Meszlényiné Kossuth Zsuzsanna volt. Világos után neki is menekülnie kellett, de Nagyváradnál az oroszok fogságába került. Végül Haynau a budai várbörtönbe zárta családjával együtt, de az osztrák katonák vallomása alapján felmentették. 1851-ben azonban ismét elfogták, majd szabadulása után az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1854ben súlyos tüdõbetegségben halt meg. Sokan menekültek külföldre. Schöpf Mérei Ágoston Angliában lett híres orvos. Hammerschmidt Károly Abdullah bej néven a török hadsereg fõtörzsorvosa rangig vitte. Gál Gusztáv Veli bej néven vált híres török orvossá. A szabadságharc bukása után Markusovszkyt is mellõzték. Az egyetemre nem mehetett vissza. Egyetemi magántanári pályázatát elutasították. Bár ebben nem is a politikai indokok játszották a fõszerepet, hanem evangélikus vallása, hite. Erkölcsi elégtételt csak halála évében, 1893-ban kapott, amikor a pesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvoskara tiszteletbeli professzorrá választotta. Csak a magánéletben kapott vigasztalást. 1850-ben feleségül vette a Vas megyei keményegerszegi Kiss Gyula földbirtokos leányát, Kiss Zsófia Zsuzsannát. A keményegerszegi kúriában sok szép, kedves idõt töltött el, rendszeresen járt haza Pestrõl Keményegerszegre pihenni, feltöltõdni. Kénytelen vagyok feltenni a kérdést: Milyen sebész volt Markusovszky Lajos? Mellõzésének oka netán nem szakmai természetû? Jó sebésznek kellett lennie, hiszen 33 évesen már kórházi fõorvos, az egyetemen oktat, és Görgey Artúr kezelését is Markusovszkyra bízzák. A mellõzöttség miatt azonban kénytelen feladni sebészorvosi hivatását, és orvosszervezõi munkába kezd. Milyen orvosszervezõ volt Markusovszky Lajos? Egy szóval tudom minõsíteni: zseniális volt. Dr. Fehér János, az Orvosi Hetilap fõszerkesztõje errõl egy alkalommal a következõképpen beszélt: ,,Vannak olyan kiváló emberek, akik zsenialitásuk révén szûkebb tudományterületükön új igazságok kinyilatkoztatására, tudományuk elõbbrevitelére hivatottak. De szerencsére vannak olyan kiváló emberek is, akiket a tudományok egészét illetõen csalhatatlan jövõbelátással ruházott fel jó sorsuk, akik nagy akaraterõvel és szívós kitartással képesek terveiket következetesen végigvinni, sikerre vinni, amely az or-


329

Jeles napok, neves gyógyítók szág közállapotának pozitív változásában nyilvánul meg.” Ez utóbbiak közé tartozott Markusovszky Lajos is. Markusovszky 1857-ben megalapítja az Orvosi Hetilapot. Ez már igazi forradalmi tett! A hazai orvosi szakirodalomban a korábbi latin, illetve német nyelv helyett a magyar nyelvet honosította meg. Erre volt már kísérlet Bugát Pál és Toldy-Schedel Ferenc részérõl, de az általuk alapított Orvosi Tár csak néhány évet élt meg. Az Orvosi Hetilap ma a világ hatodik legrégebbi orvosi szakfolyóirata, és a legrégebbi – ma is élõ – hazai sajtótermék. Markusovszky 33 évig szerkesztette az Orvosi Hetilapot. A lap hasábjain a kor legkiválóbb orvosait, tudósait állította csatasorba az elmaradott egészségügyi és oktatási viszonyok felszámolására. Az Orvosi Hetilap célját a következõk szerint fogalmazta meg: “Megszüntetni a hazai orvostudomány elmaradottságát, korszerû színvonalra emelni az oktatást, a tudományfejlesztést, állandó kapcsolatot teremteni a világ tudományával, és elszántan küzdeni az orvostudomány haladását fékezõ maradványok, a spekulatív bölcselkedõ nézetek ellen.” Markusovszky támogatta a magyar orvosok külföldi utazásait, érdeklõdésüket a tudomány nemzetközi eredményei iránt, de nem szerette a hajbókolást a ,,nyugat” tudománya elõtt. Azt vallotta, hogy azok, akik tudományos eredményeik publikálásában más országok szakirodalmát részesítik elõnyben, idegen nyelven írnak, elõnyt élveznek azáltal, hogy nagyobb számú közönséghez szólhatnak, de ,,a haza mûvelõdésére befolyás nélkül maradnak.” Az Orvosi Hetilap kiadásán túl a magyar orvosi nyelv megteremtése érdekében 1862-ben Lengyel Endrével együtt szerkesztette és kiadta az Orvosgyógyszerész mûszógyûjteményt. A hazai orvosok magyar szakkönyvekkel való ellátása érdekében 1863-ban megalapította a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulatot. 1863-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ, 1890-ban rendes tagja lett. Markusovszky igazi alkotó géniusza a kiegyezést követõen, 1867 után bontakozott ki. 25 évig – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban – végzett munkája alapján a korszerû magyar orvostan és közegészségügy megteremtõjének tekinthetjük. Báró Eötvös József, majd Trefort Ágoston – akihez baráti szálak is fûzték – minisztersége idején elõször az orvosképzési ügyek, majd az összes egyetemi ügyek elõadója volt 1892-ig, 77 évesen történt nyugdíjba vonulásáig. Fehér János professzor – az Orvosi Hetilap jelenlegi fõszerkesztõje – úgy fogalmaz, hogy ,,megvált vezéri állásától”. Igaza van, Markusovszky igazi vezéregyéniség volt, orvosfejedelem, orvospápa, a XIX. század magyar egészségügyének legkiválóbb karmestere.

330


Jeles napok, neves gyógyítók A megrendült egészségû Markusovszky a következõ szavakkal vált meg a munkahelyétõl: ,,Szerettem volna hazámért többet dolgozni.” Pedig mennyit dolgozott! Nevéhez fûzõdik az orvosképzés korszerûsítése, az orvostovábbképzés elindítása, a klinikák fejlesztése. A pesti orvoskar hamarosan 13 tanszék helyett 22 tanszékkel büszkélkedhetett. Az új tanszékek nemcsak gazdag belsõ tartalmat kaptak, hanem külsõ stílusukban is hozzájárultak a fõváros építészeti értékeinek gazdagításához. Minden más egyetemet megelõzve megalakult a pesti Közegészségügyi Tanszék, amelynek professzora a fiatal, külföldet járt Fodor József lett. Markusovszky nevéhez fûzõdik a második magyar orvosegyetem felállítása Kolozsvárott, valamint a mûegyetemi képzés beindítása is. Fõ szervezõje volt az egészségügy reformjának. Segítségével megalakult az Országos Közegészségügyi Tanács. Jelentõs szerepet vállalt az 1876. évi XIV. törvénycikk kidolgozásában, amely korának legkorszerûbb egészségügyi törvénye volt. Széleskörû publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Sok szakmai cikke jelent meg az általa alapított Orvosi Hetilapban. Balassával együtt igazi szellemi központot képeztek, köréjük csoportosultak a haladó magyar orvosok. Markusovszkyt a munka, a küzdelem és a nemes cél éltette. Alkotó, építõ lelke akkor sem pihent meg, amikor elveszítette leghívebb harcostársait, Balassa Jánost, Semmelweis Ignácot, a gyermekgyógyász Bókay Jánost, az aszepszist és antiszepszist a magyar sebészetben meghonosító Lumnitzer Sándort, az élettani kutatások hazai megalapítóját, Jendrassik Jenõt, és legodaadóbb hívét, a szövettani, kórélettani és a gyógyszertani kutatások hazai megteremtõjét, Balogh Kálmánt. De meghalt legmegértõbb barátja és minisztere Trefort Ágoston is. A hallatlan nagy munkában Markusovszky Lajos egészsége is megromlott. Az 1892-es nyugdíjba vonulást követõen a nyarat és az õszt Keményegerszegen töltötte, majd szeretett feleségével Abbáziába utaztak. Betegsége tovább súlyosbodott, ágynak esett. A betegágynál a legkedvesebb barát, Korányi Frigyes kereste fel, de már nem tudott rajta segíteni. 1893. április 21-én szíve megszûnt dobogni. Utolsó kívánságára Keményegerszegen temették el. Markusovszky Lajos sírját körülállták a tudomány jeles képviselõi. Ott volt a sírnál az agg Görgey Artúr tábornok, az életében meg nem értett, majd félreértelmezett hadvezér. Ott állt a sírnál a falu és a környék egyszerû népe, akiket keményegerszegi tartózkodása idején Markusovszky szívesen gyógyított. Méltatója szerint életében Markusovszky ,,mindent a magyar népért, az orvostudományért tett az ész eszközeivel.”


331

Jeles napok, neves gyógyítók Ma mennyire hat Markusovszky szelleme? Vas megyében igazán 1955ben – Bencze József kezdeményezésére – indult el Markusovszky szellemi hagyatékának ápolása. 1955. január 1-jén a megyei kórház felvette Markusovszky Lajos nevét. 1955. április 2-án Szombathelyen felavatásra került a Majtényi Károly szobrászmûvész által alkotott szobor. 1955. április 3-án Vasegerszegen felavatták a felújított Markusovszky síremléket. A megyei kórház ettõl az évtõl írja ki a Markusovszky tudományos pályázatot, amely nagy lendületet adott a kórházi tudományos munkának. 1955-ben került megrendezésre az elsõ Markusovszkyemlékünnepély, és ennek keretében dr. Kudász József szívsebész professzor tartotta meg Markusovszky-emlékelõadását. Ezt követõen átvette a Markusovszky-emlékplakettet. Azóta minden évben az az orvostudós kap felkérést az emlékelõadás megtartására, illetve az veszi át az emlékplakettet, akinek a tudományos munkássága kihatással van a Markusovszky Kórház tudományos életére, munkájára. 1958-ban Radnóti Kovács Árpád megfestette Markusovszky Lajos portréját, amely azóta is a fõigazgatói irodát diszíti. Több mint száz év után Markusovszky élete, munkássága milyen üzenettel szolgál az utókor számára? Elõször: Egy hanyatló egészségügyet csak összefogással, töretlen hittel, rendkívüli szorgalommal, rengeteg munkával lehet a helyes útra terelni, a helyes útra visszatéríteni. Másodszor: A kiegyezés utáni gazdasági konjunktura hozta meg a lehetõségét az egészségügy felemelkedésének. Nyilatkoznak is rendre a mai egészségpolitikusok, hogy az egészségügynek csak akkor jut több pénz, ha a gazdasági növekedés ezt lehetõvé teszi. Viszont azt is tudni kell, hogy jó néhány egészségi állapot mutatót illetõen Európa utolsó helyén vagyunk, vagyis beteg a magyar nemzet. Egy beteg nemzettel pedig gazdasági felemelkedés elképzelhetetlen. Az aktuális hatalomnak el kellene gondolkodni azon, hogy kivételesen meg kellene elõlegezni az egészségügynek azt az anyagi többletet, amely szükséges a magyar nemzet egészségi állapotának javításához, a magyar nemzet gazdasági termelõképességének a fokozásához. Harmadszor: Nemcsak az a hõs, aki golyóval a szívében a csatamezõn holtan esik össze. Vannak hõsök békeidõben is. A hétköznap hõsei mindazok, akik hivatástudattal, odaadással önzetlenül szolgálják a betegeket, szolgálnak másokat, szolgálnak egy közösséget, egy települést, egy megyét, szolgálják a nemzetet. Negyedszer: Az orvos nemcsak a betegágynál – belgyógyászként, sebészként – van hasznára a betegeknek, hanem akkor is, ha egy intézmény, egy település, egy megye szintjén, országos viszonylatban biztosítja az egészség-

332


Jeles napok, neves gyógyítók ügyi ellátás korszerû feltételeit, hozzájárul az adott szinten a lakosság egészségi állapotának javításához. Végül meghajtva fejem Markusovszky Lajos elõtt, Vámossy Zoltánt, az Orvosi Hetilap egykori fõszerkesztõjét idézném, aki 1943-ban, Markusovszky halálának 43. évfordulóján a következõket mondta: ,,Mi gyenge és méltatlan utódai meghajlunk Markusovszky nagy és tiszteletreméltó emléke elõtt.” Hozzáteszem: emlékét kegyelettel mi is megõrizzük, tovább ápoljuk. Legyen áldott Markusovszky neve, Markusovszky Lajos emléke.


333


334



Tudományos ülés dr dr.. Stranz Gyula emlékére Haematológiai és Haemosztazeológiai Osztály 2004. március 26.


335

Jeles napok, neves gyógyítók Iványi László János

Csak jó ember lehet jó orvos Dr. Stranz Gyula1885-ben született Szombathelyen, itt érettségizett, s került a Pázmány Péter Tudományegyetem Általános Orvosi Karára, ahol 1911-ben doktorált. További orvosi mûködését meghatározta, hogy a pesti egyetem egyik legkiemelkedõbb egyénisége, a Jendrassik Ernõ által vezetett II. Sz. Belgyógyászati Klinikára került, akinek 1910-ben megjelent belgyógyászati tankönyvét még évtizedek múlva is haszonnal forgatták tanulnivágyó medikusok. Jendrassik Ernõ egyaránt volt ideggyógyász és kiemelkedõ képességû gyakorló belgyógyász, aki józan mértéktartással foglalt állást számos betegség kezelésében, mint például a higanytartalmú kalomelnek diuretikumként való felhasználásában, cardialis decompensatióban vagy a lázcsillapítók optimális dózisának megítélésében. Korányi Frigyes visszavonulása után az õ klinikája lett a legtekintélyesebb, s számos tanítványa került nagy hírû kórházakba, késõbb vidéki klinikákra. A természettudományoknak a XX.század elején bekövetkezett robbanásszerû fejlõdése az orvostudományra is nagy hatással volt, s elõrevetítette a specializálódás kibontakozását, mely az olyan nagy szintetizáló egyéniségeket, mint Jendrassik Ernõ, aggodalommal töltött el. Féltette az orvostudomány s benne a belgyógyászat egységét, noha a természettudományos felfedezésekben a medicina egzaktságának zálogát látta. Ebbe a forrongó és nagy ígéretekkel teli világba tört be az I. világháború, melynek négy éve alatt a magyar orvosok harctereken, tábori kórházakban – mint Petõ Ernõ – vagy járványkórházakban – mint Stranz Gyula – tették, mit a haza megkövetelt tõlük. A háborús viszonyokra, hadi élményekre és tapasztalatokra mindketten még évtizedek múlva is visszatérnek. Petõ Ernõ 1919 márciusában hívta meg Stranz Gyulát a Szombathelyen szervezés alatt álló, 1919 májusában megnyílt közkórházába belgyógyásznak. A szûkös körülményeket jól érzékelteti, hogy a kórház laboratóriumának beindításához a helybeli Fiú Kereskedelmi Iskola kölcsönözte a különféle vegyszereket és üvegeszközöket. Ennek ellenére 1919-ben Stranz Gyula 112 vizelet-, 20 köpet- és 96 székletvizsgálatot, 150 próbareggelit végezhetett, továbbá 42 vérképet elemezhetett. Feltûnõ a laboratóriumi vizsgálódások iránti vonzódása, de sokoldalúságát és a korszakot is jellemzi, hogy számos esetben végzett kórboncolást, errõl a fennmaradt boncjegyzõkönyvek

336


Jeles napok, neves gyógyítók is tanúskodnak. 1929-ben önálló prosectura alakul, melynek fõorvosa dr. Görög Dénes lett. Strancz Gyula másik kedvenc érdeklõdési területe volt a radiológiai diagnosztika. A röntgenvizsgálatok a korszak és a késõbbi évtizedek megkerülhetetlen eszközei voltak a belgyógyászati betegségek kórismézésében is. Nagy jártasságot szerzett ebben a disciplinában is, már 1919 novemberében sikerült egy Veifa-gyártmányú röntgengépet szereznie, melyet a fõépületben helyeztek el, s az év végéig 117 vizsgálatot – gyomor és tüdõátvilágítást – végeztek. A röntgenlaboratórium növekvõ forgalma miatt a kórház 1925ben korszerûbb készüléket vásárolt (Siemens-féle izzókatódos Heliopan), mely már nemcsak diagnosztikai berendezés, de egyben röntgenbesugárzásra alkalmas terápiás készülék is volt. 1929-ben az új kórház megnyitása után modern röntgentbesugárzó gépet vásároltak (Siemens-gyártmányú nagy energiájú Stabilivolt készüléket), melyet külön helyiségben helyeztek el, így a diagnosztika és radioterápia eszközeiben is kettévált. A kórház továbbra is haladt a korral, igyekezett beszerezni a legmodernebb orvosi eszközöket, így az új kórház 1929-es megnyitását követõen hamarosan modern elektrokardiográfot és alapanyagcsere meghatározásához Krogh-féle készüléket is vásároltak, melyeket a fõépületben a belgyógyászat földszintjén helyeztek el. Strancz a világháborús sebesültek operált végtagjainak rehabilitációjában szerzett tapasztalatait a sebészekkel együttmûködve sikeresen kamatoztatta a fizioterápiában is. Az úgynevezett Zander-intézetben az ízületek aktívpasszív mozgatásának orvosi felügyeletét is õ látta el. Stranz Gyula belgyógyász mûködését is meghatározták a kor epidemiológiai viszonyai, melyek az 1940-es évek elejéig, illetve a II. világháború végéig lényegében nem változtak. Az egyes évek morbiditási, mortalitási adatai néhány betegség kiugró gyakoriságát mutatták. Vezetett a ,,tüdõvész, melyet a gyomorfekély és gyomorrák követett”, a késõbbi években a sorrend megfordult, de a tbc változatlanul az elsõ három között volt. A késõbbi népbetegség, a diabetes mellitus évente mindössze 4-10 esetben került felismerésre. Nagyobb számban még ízületi gyulladások, rheumás megbetegedések, endocarditis szerepelnek Stranz Gyula évenkénti kimutatásaiban. Haematologiai kórképek igen ritkán fordultak elõ, 1930-ban például álfehérvérûség 2, valódi fehérvérûség 4 esetben került felismerésre, sápadtság – anaemia – 2 esetben, 1931-ben a vészes vérszegénység 2 férfiben és 11 nõben fordult elõ. Ebben az évben egy betegnél kórisméztek Werlhof-kórt (ITP). Munkáiból kitûnik, hogy különösen a gyomor megbetegedéseire fordított külön figyelmet, a gyomor-patkóbélfekélyek számának rohamos növekedését korrekt módon már akkor is a rohanó tempó, külvilági hajsza követ-


337

Jeles napok, neves gyógyítók kezményének tudta be, és az ulcust az egész szervezet és idegrendszer betegségének tartotta. Ugyanez volt mestere, Jendrassik véleménye is. Bölcs és mértéktartó volt akkor is, amikor leírta, hogy kényelmi szempontokból a röntgendiagnosztika nem helyettesítheti a részletes klinikai vizsgálatot. Az indokolatlanul gyakran végzett röntgenvizsgálat túlterheli a röntgenlaboratóriumot, mely így tömegmunkára kényszerül, emiatt az orvosi megfigyeléseket is felületesebbé teszi. Ma is helytálló véleménnyel volt az egyes fekélytípusok mûtéti kilátásairól. De érdeklõdéssel fordult bõséges praxisából adódó érdekes és ritka esetek felé, így például a nagy számban elõforduló hastyphusos betegek kezelésében értékes megfigyeléseket tett. Hasonlóan sebész kollégájához, aki széleskörû mûtéti repertoárral bírt, õ a klasszikus nagybelgyógyászat mestere volt, kitûnõ diagnoszta, egykori professzorához hasonlóan mellesleg jó ideggyógyász is, aki az akkor gyakori neurolues és különféle neuralgiák biztos felismerõjeként a lehetõségek határán belül avatott gyógyítónak bizonyult. Több írásában kitért arra, amit a mai medikus is megszívlelhet, hogy az anamnezis és a klinikai vizsgálat mindíg az elsõ orvosi ténykedések közé kell tartozzon. Ennek ellenére már 1934-ben õ is szomorúan konstatálta, hogy az akkori kollégák is szívesen megfeledkeztek ezekrõl a kötelmekrõl. Amikor 1940 novemberében 55 évesen egy késõn felismert perforált appendicitis után peritonitisben – mások szerint szívelégtelenségben – elhunyt, az egész város mély megrendüléssel kísérte utolsó útjára a Szent Márton temetõbe. Nõtlen maradt, egyenesági leszármazottai nincsenek, testnevelõ tanár húga több évtizeddel élte túl testvérét. A halál ugyan megkímélte attól, hogy egy újabb világháborúban kelljen orvosként helytállnia, ugyanakkor a medicinát sokoldalúan mûvelõ, nyitott, újdonságokra fogékony és azokat gyorsan bevezetõ, hatékonyan alkalmazó személyiségét megfosztotta attól, hogy újra megélje az orvostudomány újabb diadalmas teljesítményeit. Így többek közt az antibiotikus korszakot, melyben már õ is eredményesebben vehette volna fel a harcot az oly sok gondot okozó tüdõvésszel, luesszel és más fertõzõ betegségekkel. Ugyanakkor radiológus sugárterápeutaként örülhetett volna a korszerû sugárforrások alkalmazásából fakadó terápiás sikereknek. Mint patológus, elmélyülhetett volna az elektronmikroszkópia nyújtotta újabb ismeretekben. Korai halála meggátolta, hogy a Jendrassik Klinikán szerzett széleskörû orvosi tudását, szemléletét, tapasztatát, mély ember- és betegszeretetét átruházza munkatársaira. Sajnos iskolát nem teremthetett. A korszak, melyben élt, még eltûrte, hogy sokirányú ambíciókkal megáldott orvosként egyszerre több disciplinát is sikerrel mûvelhessen. Az isme-

338


Jeles napok, neves gyógyítók retek gyarapodásából fakadó beszûkülés, egyes orvosi szakágak hatékonyabb mûvelése már az õ korában is szükségszerûen szubdiszciplinák elkülönülését eredményezte, és fokozatosan kikényszerítette specialisták megjelenését. Írásaiból kitûnik, hogy ezzel õ is tisztában volt, de átfogó tudása még lehetõvé tette a belgyógyászat és határterületeinek sikeres mûvelését. A kérdésre, miszerint a késõbbiekben melyik orvosi szakterületen maradt volna meg, már nem lehet választ adni.


339

Jeles napok, neves gyógyítók Iványi János László

A haematológiai osztály az elmúlt évtizedben A jubileumi ünnepségek kitûnõ alkalmat teremtenek egy-egy korszak értékelésére, lezárására, számadás összeállítására. Visszatekintve az elmúlt évtizedre, melyet a Markusovszky Kórházban tölthettem, igyekszem összefoglalni azokat az osztályunkat érintõ történéseket, melyeknek mindannyian átélõi lehettünk. A kórház és benne osztályunk mindennapjai nem vonhatók ki az országban végbement vagy éppen elmaradt eseményektõl, döntésektõl, politikai változásoktól. Ezeknek elemzésébe nem kívánok mélyebben belemenni, de ez az idõszak megpróbáltatásaival, kudarcaival, a túlélés küzdelmeivel valószínûleg nem sorolható a kórház fényesebb korszakai közé, errõl azonban nem a kórház dolgozói tehetnek. István Lajos professzor nyugállományba vonulása után Szombathelyen is bekövetkezett az a máshol már végbement állapot, nevezetesen a transzfúziológia, a vérkészítmények elõállítása és a klinikai haematológia különválása. Mindkettõ nagy felelõsséggel járó, teljes embert kívánó orvosi disciplina, ezért a különválás az országos és nemzetközi trendnek megfelelõen indokolt és szükséges volt. A klinikai haematológia országos átszervezése, a hematológiai szakellátás akkreditációs kereteinek meghatározása, a haematológus szakvizsga intézményessé tételére törekvõ szakmapolitikai döntések sora szintén a 90-es évek közepére esett. Az a ma is meglevõ kiemelt státusz, melyet a szombathelyi Haematológiai Osztály most is élvez, a regionális haematológiai központ megtisztelõ besorolása annak a több évtizedes munkának köszönhetõ, mely István professzor és munkatársai nevéhez kötõdik. Nekem már csak az a látszólag egyszerû feladat jutott, hogy ezt a státuszt megõrizzem, s képességeimhez mérten esetleg gyarapítsam. A következõkben megpróbálom bemutatni azt az évtizedes leltárt, melynek alapján a hallgatóság hitem szerint pontos képet kaphat osztályunk életérõl, mûködésérõl, teljesítményérõl. A regionális központ rendszeres betegfelvevõ területe nagyjából háromszög alakú, Veszprémtõl a Sopron és Zalaegerszeg, mint a háromszög két szélsõ pontja által határolt nyugat-dunántúli terület, megközelítõleg 500.000 felnõtt lakossal, öt Veszprém, három Gyõr-Moson-Sopron és négy Vas megyei kórházzal. A két haematologiai részleggel bíró konkurens kórház, a gyõri és a zalaegerszegi – ahol hematológiai decentrumok mûködnek – a mienknél kevesebb jogosítványokkal rendelkeznek. Osztályunk a csontvelõátültetéstõl eltekintve a legsúlyosabb haematológiai betegségek – akut leukaemiák, nagy

340


Jeles napok, neves gyógyítók malignitású lymphomák – színvonalas gyógyítására alkalmasnak találtatott osztály, vidéken ilyen még a Miskolci Semmelweis Kórház II. Belosztálya. Néhány száraz statisztikai adattal terhelem Önöket, mellyel betegforgalmunkat kívánom jellemezni. Az elmúlt évtizedet a hematológiai betegségek, közte a malignus hematológiai betegségek egyenletes, de azért lassú emelkedése jellemzi, kiugró értékeket nem láthatunk. A KSH adataiból ismert, hogy felvevõ területünk lakosságának népesedési mutatói közel állandóak, szignifikáns változást nem mutattak. Saját statisztikai regiszterünkben az új hematológiai betegek száma évek óta évente 120-130 fõ között ingadozik, közülük malignus hematológiai beteg 95-100 fõ. Beteganyagunkban enyhe nõi túlsúly és a középkorú-idõs dominancia fedezhetõ fel. Mindazonáltal az elmúlt években hematológiai járóbeteg rendelésünkön a betegszám egyenletesen növekszik. Noha bizonyos ingadozások az egyes években észlelhetõk, de az egy évtizedre összesített adatok kiegyenlítik egymást. Csontvelõátültetésre szoruló betegeinket nagyobb számban a ‘90-es évek második felétõl juttattunk el felnõtt transzplantációs központokba. Ezek fõként chronikus myeloid leukaemiás, akut leukaemiás és myeloma multiplexben szenvedõ betegek. A malignus hematológiai betegségekben szenvedõk kezelése közismerten igen költséges, munkaigényes, kellõ szakmai judiciumot és több orvosi szakág szoros együttmûködését igénylõ feladat. Osztályunkon a kezelés eredményei már a ‘90-es évek közepéhez viszonyítva is számottevõen javultak. Ebben döntõ jelentõséget tulajdonítanék az egyre javuló helyi és országos körülményeknek, az elõbbi esetben az új onkológián történt elhelyezésnek, modern izoláló kórtermek kialakításának, illetve az országos feltételek javulásának, a felnõtt csontvelõ transzplantációs központok növekvõ kapacitásának, a pécsi és debreceni klinikán új centrum beindításának, és nem utolsó sorban a korszerû gyógymódok hazai bevezetését lehetõvé tevõ drága új készítmények beszerzését megkönnyítõ, különkeretes OEP-finanszírozásnak. Ezeknek a körülményeknek és az osztályunkon dolgozók odaadó munkájának köszönhetõen sikerül évek óta halálozási rátánkat 10 százalék alatt tartani, annak ellenére, hogy más intézményekbe – klinikákra, országos intézetekbe – ritkán szoktunk továbbküldeni betegeket. A Markusovszky Kórház regionális ellátásra kijelölt osztályairól, így különösen a mellkassebészetrõl és s szájsebészetrõl, de más osztályokról is rendszeresen kapunk távolabbi területekrõl ide küldött, itt kórismézett hematológiai betegeket. Kórházunk Kardiológiai és Belgyógyászati Osztályával együttmûködve a doxorubicin cardiotoxikus hatását követtük haematológiai betegekben. A nem-malignus hematológiai betegségek között meg kell említenünk a


341

Jeles napok, neves gyógyítók haemophiliások kórházi ellátását, akiknek osztályunk biztosítja a fekvõbeteg hátteret, kórházi kezelésre évenként mindössze 4-5 haemophiliás szorul, az alacsony esetszám jól jellemzi az évtizedes hagyományokkal rendelkezõ haemophilia-gondozás magas színvonalát. A Vérellátónak nem tudjuk elegendõ alkalommal kifejezni hálánkat, hiszen legfontosabb gyógyszerünket, a különféle vérkészítményeket tõlük kapjuk a legmagasabb minõségben, sok esetben szûrt, adialt vörösvérsejt és thrombocyta-koncentrátumokat. A kiváló haemosubstitutiónak köszönhetõen fatális vérzést szerencsére elvétve észlelünk. 2004. januári bezárásáig a Vérellátó HLA Laboratóriumában végeztettünk csontvelõ-donor szûrést, hiányát máris érezzük. Akikrõl még kiemelten szeretnék megemlékezni, az a sugárterápia, az ott dolgozó orvosok és segítõik nélkül a lymphomások kezelésében nem tartanánk ott, ahol jelenleg vagyunk. A viszonylag kompakt területrõl beérkezõ beteganyag a klinikai hematológia nagy betegségcsoportjait képezi. Az akut leukémiák, myeloma multipex, Hodgkin és nem-Hodgkin lymphomák, valamint a chronikus myeloid és lymphoid leukémiás betegek egy évtized alatt összegyûlt jelentõs esetszáma lehetõvé teszi ezen betegek kórismézésben, kezelésében szerzett tapasztalataink írott és egyéb módon történõ közreadását. Tíz év alatt osztályunkról 12 lektorált, in extenso közlemény jelent meg hazai – elsõsorban az Orvosi Hetilapban – és külföldi szakfolyóiratokban, utóbbiak impakt faktora 6,56. Egy könyvrészlet hazai kiadás elõtt áll. A gastrointestinalis non-Hodgkin lymphomák, anaplastikus nagysejtes lymphomák klinikopatológiai sajátosságairól, a kezelésrõl, krónikus myeloid leukémia interferon-terápiájának mikéntjérõl publikáltunk, utóbbi cikkünk 2000-ben az Orvosi Hetilap Markusovszky-díját nyerte el. Az elmúlt tíz év alatt hazai és nemzetközi kongresszusokon, szakmai rendezvényeken szinte minden évben megjelentünk a legkülönfélébb hematológiai témákat felölelõ elõadásokkal, poszterekkel, 2004-ig 19 alkalommal. Tagjai vagyunk az Európai Haematológiai Társaságnak és az International Society of Hematology-nak. Az elõbbi haematológiai társaság évente szervezett kongresszusain a tavalyi év kivételével minden évben poszterrel, elõadással igyekeztünk öregbíteni magunk és a Markusovszky Kórház hírnevét. Mindezen publikációk nem készülhettek volna el a klinikai hematológia és határterületeinek együttmûködése, valamint a diagnosztika egyes szakterületeinek – patológia, hagyományos cytogenetika, molekuláris biológia, áramlásos cytometria, radiológia, izotópos tomographia – segítsége nélkül. A klinikai haematológián belül ma már önálló tudományágat képvisel a haemosztazeológia, a vascularis haematológia (endothel-kutatás, haemorrheologia), önálló nagy területe az onkohaematológia, a haematológiai daganatok epidemiológiájának kutatása.

342


Jeles napok, neves gyógyítók Végezetül engedjék meg, hogy magunkat egy hajóhoz és tengerészeihez hasonlítsam, akik a zajló tengeren próbálnak megfeszített munkával lavírozni a látható és láthatatlan szirtek, rejtett áramlatok között, s biztos révbe jutni. Vitorlánkat gyakran nem várt viharok tépdesték, többször recsegett az árbóc, s a hullámok is átcsaptak a fejünk fölött. A legénységbõl számosan más, gazdagabb hajóra szegõdtek, de a többség kitartott és összeszokottan jól végzi munkáját, melyért a hajó kapitánya most mond szíves köszönetet. Fizetségünk nem túl sok, s rumot is ritkán kapunk, pedig a révkapitány sokszor követel erõnket már meghaladó munkát tõlünk. Nem feledjük, hogy egy nagy flotta kisebb egysége vagyunk, s a sikeres navigációhoz más hajók jelzései is nagyon kellenek. Mindezeket tudva hisszük és valljuk egy nagy európai város (Párizs) címerében olvasható jelmondattal, hogy hajónk ,,fluctuat nec mergitur”, azaz hánykolódik, de el nem süllyed.


343


Stranz Gyula, a háttérben alkotó modern polihisztor Stranz Gyula fõorvos emlékét és szellemét elsõsorban a családi és a kórházi legendáriumok alapján tudom felidézni. Feleségem – rokona lévén – sok emléket õrzött meg róla. Gyermekkorában ,,háziorvosa” is volt, aki ,,tudott a gyermekek nyelvén beszélni”, ha lázas volt, esténként meglátogatta, mesével nyugtatta, a családban õ volt ,,az orvos”. A történetekbõl arra kell következtetnem, hogy karizmatikus egyéniség volt, igazi polihisztor, aki mai fogalmaink szerint természetgyógyászattal is sikerrel foglalkozott. Meggyõzõ példa erre ,,táragyfûvel” megfelelõ szertartások kíséretében kiterjedt verrucákat tudott meggyógyítani. Mûvelt, sokat olvasó és az antik tájakon sokat utazó orvos volt. Évekkel halála után húga – aki Szombathelyen közismert és népszerû középiskolai tanár volt – megmutatta fivére könyvtárának töredékét. Hátrahagyott könyveibõl a klasszikus mûveltség iránti érdeklõdés ,,árulkodott”. A kórházban fennmaradt történetek többségét természetesen a belgyógyászati ,,cselédkönyvezés” idõszakában azoktól az orvosoktól hallottam, akik még személyesen ismerték. Tudtuk, hogy õ szervezte meg a ,,Rtg-laboratóriumot”, hogy nemcsak belgyógyászattal foglalkozott, hanem a kórház megalakulásának idõszakában boncolt és kórszövettani vizsgálatokat is végzett, az osztályos kislaboratórium orvosi munkáit is elvégezte, gyakran járt konzíliumokba fõleg fertõzõ betegeknél. Látva érdeklõdésemet, húga, Stranz tanárnõ az 50-es években néhány antikvár könyvvel ajándékozott meg egy névnapon. Így került hozzám egy ,,agyonolvasott” német nyelvû ideggyógyászat – aláhúzásokkal kipreparálva és sok bejegyzéssel – bizonyítva, hogy valamikor ,,kézikönyvként” használta Stranz Gyula. Kitûnõ társalgó, jó elõadó, kedvelt társasági ember volt. Görög és olaszországi útjairól szóló elbeszéléseit halála után is emlegették. Utóda, Vásárhelyi Béla a 40-es évek végén többször beszélt Stranz Gyuláról mindig elismerve sokoldalúságát, szorgalmát, hihetetlen munkabírását, lelkiismeretességét. A kórház történetét tanulmányozva ismertem fel nagyságát, tudtam magamnak ,,összerakni” életmûvét, amely Petõ Ernõ sikerei és érdemei miatt mindvégig háttérben maradt. Volt olyan érzésem, hogy míg Petõ Ernõ a megyével és a várossal ,,hadakozott” a kórház megépítéséért, és rendkívüli diplomáciai készsége révén az országos politikában is részt vett (ennek perdöntõ bizonyítéka a Király-puccsban játszott fontos szerepe), addig Stranz Gyula 344


Jeles napok, neves gyógyítók volt a ,,szürke eminenciás”, aki a maga korában közel annyit tett a gyógyító munka megszervezéséért és a kórház ,,elfogadtatásáért”, mint Romhányi György ,,spiritualis rektorként” a szakmai színvonal emeléséért és a tudományos munka meghonosításáért. Ahogy múltak az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy Stranz Gyula nemcsak helyettese, hanem egyenértékû társa is volt a kórház jó hírének megalapozását illetõen Petõ Ernõnek.


345


Emlék eim a Mark usovszk y Kórházból Emlékeim Markusovszk usovszky Magamról néhány adatot. 1942. július 1-je óta dolgozom a kórházban. A kötelezõ kórházi gyakorlat révén kerültem ide, az összes fontosabb gyakorlati idõmet itt töltöttem a sebészeten, a belgyógyászaton és a szülészeten. A háború miatt ez megszakadt, katonai szolgálaton voltam 44-45-ben. A hadifogságból hazatérve visszajöttem a kórházba, ahol 1945. november 15-tõl megszakítás nélkül egészen 2005-ig dolgoztam különbözõ beosztásokban. Érdekességként megemlítem, hogy az úgynevezett B-listázás idõszakában tízünket pénzhiány miatt papíron elküldtek, de fizetés nélkül dolgoztunk ugyanúgy tovább, mint addig. Ez akkoriban teljesen természetes volt. Két évvel késõbb aztán segédkertészi beosztást kaptam, azért azt, mert akkor éppen ott volt üresedés. Szóval akkor egy évig papíron segédkertészként voltam orvos, mígnem 1951ben ténylegesen is orvos lettem. Ha a publikációkat nézzük, meg kell említenem, hogy nem teljes a lista, amit a kórház velem kapcsolatban közölt, mert számos közleményem nem Magyarországon jelent meg. Akkoriban nem volt ugyanis kívánatos, hogy a társszerzõk miatt Amerikában vagy Angliában közölt cikk itthon is napvilágot lásson. A grazi egyetemmel és a bécsi klinikákkal végeztünk például hivatalosan – azaz engedéllyel – olyan vizsgálatokat, amelyeknek az eredményei Magyarországon soha nem jelentek meg. Vagy Czeizel Endrével is lefolytattam például olyan genetikai, epidemiológiai felmérést, ami egészen úttörõ jellegû volt abban az idõben, és az amerikai immunológiai folyóiratban teljes terjedelemben megjelent. Egy acsádi asszonynál találtunk egy olyan haematológiai rendellenességet, ami a kórháztörténet szempontjából is fontos. Illei György szülészfõorvossal sokat foglalkoztunk abban az idõben az elhasználódásos alvadászavarnak a vizsgálatával. Behoztak a belgyógyászati osztályra Acsádról egy nõt, akiben egy nagyon intelligens parasztasszonyt ismertem meg. Enyhe sárgasága volt. Akkoriban a C-hepatitist még nem ismertük. Az asszony a terhesség utolsó hónapjában volt, megállapították, hogy nincsen májgyulladása, de arra nem volt magyarázat, mi okozza a sárgaságot. Áttették a fertõzõ osztályra, és ott várt addig, amíg a szülés bekövetkezett. Elsõszülött gyermekét hozta a világra, s a gátmetszés még nem történt meg, amikor Illei fõorvos felhívott, hogy nézzem meg az asszonyt, a gát körül hematomája, szóval bevérzése van, de ez az asszony vérszegényebb, mint ami

346


Jeles napok, neves gyógyítók a vérzéseibõl következik. Ez volt a kulcsmondat. Én akkor az elhasználódásos alvadási zavarral foglalkoztam behatóan, átvettem a beteget a haematológiára. Azt gondoltuk, hogy a nõnek két betegsége lehet, vagy elhasználódásos alvadászavara van, és amiatt vérzik, vagy pedig vörösvérsejt oldódásos vérszegénysége, mi úgy mondjuk, szerzett haemolitikus anaemiája. Adtunk a betegnek nagy adagban steroidot, a nõ csodálatosan javult, semmiféle vérzése nem volt, vérszegénysége megszûnt, egészségesen fejlõdött az újszülött is. Mindezek azonban nem nyugtattak meg. Vérmintát küldtünk Budapestre, hogy készítsenek hemoglobin elektroforézist, ami azt jelenti, hogy láthatóvá teszik a vérfesték legfontosabb fizikai tulajdonságait. A vizsgálat eredménye tulajdonképpen egy csík, ami ebben az esetben szabálytalan volt, s nem tudtak vele mit kezdeni. A laborvezetõ csak azt mondta: ,,Nézze, lehet, hogy ez jelent valamit, de lehet, hogy csak piszok”. A nõ meggyógyult, semmi panasza nem volt, és hazament Acsádra. Amikor mi azt mondtuk korábban neki, hogy DICje van – ez a rövidítése az elhasználódásos alvadászavarnak – az asszony ezt megjegyezte. Aztán ez az acsádi asszony másodszor is terhes lett, ugyanúgy sárgasága támadt, mint az elsõ alkalommal. Azt kérdezte tõlem: ,,Tessék mondani, lehet DIC-et kétszer kapni?” A könyvekben és a folyóiratokban szó nem volt errõl, ezért felhívtam a pesti, aztán az osztrák, majd a német és az angol kollégákat is, tanácsot kérve. Az angol nagyon óvatos volt, azt mondta, hogy bizonyos esetekben elvileg elõfordulhat, de még õ sem látott ilyen esetet. Ugyanazt tettük az asszonnyal, mint az elsõ terhessége idején, elmúlt a sárgaság, elmúlt a vérszegénység, hazament újra Acsádra egy egészséges gyerekkel. De bennem motoszkált továbbra is a kérdés. Két évvel késõbb jött egy református pap felesége Erdélybõl protekcióval. Hemoglobin anomália, szóval genetikai hiba gyanúja merült fel, de Romániában nem tudtak mit kezdeni vele. A nõt vashiánnyal kezelték tíz évig Romániában. És akkor felmerült, hogy hemoglobinopatiája van, de mi akkor még globinlánc vizsgálatot nem tudtunk végezni Magyarországon, ezért óriási utánjárással külön engedélyt kaptam az Egészségügyi Minisztériumtól, hogy Londonba küldhessek vérmintát. Ez akkoriban nagyon titokzatosan történhetett, kijött a vámtiszt, és jelenlétében helyeztük el a vérmintát a küldeménybe. Sikerült mégis melléje csempésznem az acsádi asszony vérmintáját is, így kettõt küldtünk ki Londonba. Pár nap múlva hívtak Londonból, közölték, hogy a küldött mintákban találtak hemoglobin-H-t, de ez nem olyan ritka dolog, ilyen eset van a világon legalább kétszáz, de amit még találtak mellette, abból egy sincs. A globinlánc 46-47. helyén lévõ szem felcserélõdött, a vörösvérsejtek szétestek, ami sárgaságot okozott. Azt mondta nekem ezt követõen a laborvezetõ:


347

Jeles napok, neves gyógyítók ,,Úgy szokás, hogy amibõl a világon csak egy van, azt elnevezzük vagy a betegrõl, vagy a városról, ahol felfedezték, vagy az orvosról, aki megtalálta.” Én akkor már tudtam az olvasmányaimból, hogy Münchenben találtak egy hemoglobin baváriát. Ennek mintájára jutott eszembe, hogy legyen a felfedezés neve Hemoglobin Savaria. Ezzel bekerült az irodalomba, vastag amerikai könyvekbe, ahol persze magyar nevek nem igen szoktak megjelenni, de ott van a Hemoglobin Savaria. Sajnos nagyon kevesen tudják ezt, a szombathelyi orvosok közül is százból legföljebb egy. Kár, hogy ami franciául vagy angolul jelenik meg, arról mindenki tud, ami a mi nyelvünkön vagy velünk kapcsolatban, arról kevesen szereznek tudomást. Sajnos igaz az is, hogy nem becsüljük meg eléggé azt a szellemi értéket, ami a szombathelyi kórházban az évtizedek során felgyülemlett. A kórház aranykorában olyan volt, mint egy klinika, de legalábbis klinikai szintû teljesítményt tudott produkálni. Igazi aranycsapat tagjai dolgoztak itt, róluk szeretnék megemlékezni, az akkori kórházról és viszonyokról szeretnék szólni. Én értelmiségiként mindig úgy éreztem, hogy a közéletben a helyem. A közélet elemi iskoláját a Vöröskeresztben jártam ki, a középiskoláját a TITben, a fõiskoláját a Népfrontban. Az aktuális torzulások miatt ezeket a dolgokat ma már nem tudjuk értékükön kezelni, megbecsülni. A Népfrontra én ma is tiszta lelkiismerettel tekintek, rengeteget jelentett nekem. Ott ismerkedtem meg például Illyés Gyulával, akihez máskülönben nem kerülhettem volna közel. Minden hónapban együtt ültem vele az elnökségben, és hallgattam, ahogy a rendkívül intelligens, csodálatos mûveltséggel rendelkezõ Illyés Gyula beszélt, érvelt. És láttam a többieket is, hogy oldanak meg nehéz feladatokat. Tudósokkal is találkoztam, a találkozásokból persze kapcsolat lett. Ebbõl a közéleti elkötelezettségbõl vagy érdeklõdésbõl következett az, hogy ahol tudtam, ott a kórházról szóltam. Akkoriban nekem nagyon nagy elõnyöm származott abból, hogy a megyének két igazán elõrelátó vezetõje volt, Gonda György és Gosztonyi János. Õk tették például lehetõvé, hogy Nyugatra mehessek. Ez elõször 1960-ban történt meg, amikor még senkit se engedtek Nyugatra. Nem is igen tudtam, mit kezdjek magammal odakint, jóllehet óvatosan figyelmeztettek a minisztériumban: ,,Téged jobban figyelünk Bécsben, mint Budapesten.” Szóval többször elõfordult, hogy odakint nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem. Nem tudtam például enni, inni, mert nem volt rá pénzem. Amikor a bécsi egyetem 700 éves volt, engem is meghívtak a kongresszusra. Este megérkeztünk, másnap reggel kezdõdött a kongresszus. Mivel nem volt pénzünk, elhatároztuk, hogy nem reggelizünk, csak majd a kongresszuson, ahol biztosan lesz büfé. Ültünk a szálló elõtérben, jöttek a külföldi ismerõsök: ,,Reggeliztetek már?” ,,Nem, kö-

348


Jeles napok, neves gyógyítók szönjük.” Mindenféle módon igyekeztünk megmagyarázni, hogy köszönjük, nem vagyunk éhesek, nem kívánunk reggelizni. Pedig alig vártuk – szinte végigéhezve az elõadásokat –, hogy végre ennivalóhoz, meg kávéhoz jussunk. Azok közé a szerencsések közé tartozhattam, akik a kórház ,,aranycsapatával” dolgozhattak. De nézzük, kik is tartoztak ehhez az ,,aranycsapathoz”. Egyikük mindenképpen Szabolcs Zoltán, aki Petõ Ernõ után került a kórházba. Hallottam a pletykát, amely szerint az volt a cél Szabolcs idehelyezésével, hogy a szombathelyiek felejtsék el Petõ Ernõt, mert a volt kórházigazgató akkoriban már politikailag nemkívánatos embernek számított. Sebészileg elfelejtették, emberileg és ,,kórházigazgatóilag” viszont nem ment ki a divatból. Tiborcz Sándor, az aranycsapat másik tagja igazi regényfigura volt. Ha egyszer valaki ezt egy írónak elmondja, megírja a regényét. A nagyok közé tartozott Vásárhelyi Béla is. Debrecenbõl került ide, tipptopp úriembernek ismertük, a feleségét pedig nagy magyarnak, akinek sok felmenõ híres rokona volt. A nagypapáról – aki múzeumigazgató volt ott – kapta nevét a nyíregyházi kórház. A kórház legendás fõorvosi karában Czeizel János volt az ,,utolsó úr”. Ez a konzervatív felfogású ember már a kórház indulásakor itt volt. Állítólag – amikor lejött Budapestrõl bemutatkozó látogatásra, és elõadta a programját az igazgatónak – Petõ végighallgatta, beszélgettek, s a végén azt mondta: ,,Te, kérlek szépen, mit fogsz Szombathelyen csinálni?” Akkor még annyira ritka dolog volt a gégészet. Czeizel nekiállt, és iszonyatosan jó szakember lett belõle, bár nem volt tudományos ember, semmilyen ilyenféle tevékenységet nem folytatott, ilyenekre nehezen volt fogékony. Elég hamar igazgatóhelyettes lett. Részben azért, mert neki volt a legnagyobb tekintélye. Egyébként teljesen Petõ árnyékában dolgozott, mint igazgatóhelyettes. Ha Petõ nem volt itthon, akkor fogadott kisebb rangú embereket. Czeizel János úgy gondolta, hogy akkor õrzi meg egyéniségét, ha semmit nem változik. Semmit nem is változott. Úgy öltözködött, úgy viselkedett, úgy beszélt, úgy étkezett, úgy foglalkozott az emberekkel, úgy szólította meg õket, ahogy azt régen tették. De valami mégis megváltozott körülötte a II. világháborút követõen, volt Czeizel János feje fölött egy láthatatlan glória, mert mindenki tudta – ha nem is beszéltek róla – hogy õ mentette meg a kórházat 1945-ben az orosz csaptatoktól. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a 40-es évek végén és az 50-es évek elején tagja lehettem a Romhányi köré csoportosult ,,gittegylet”-nek, és tanítómesteremnek tekinthettem Frank Kálmánt. Mindketten nagy-nagy befolyással voltak szakmai és tudományos pályafutásom késõbbi alakulására. Amióta 1945 novemberében munkába álltam, a szombathelyi kórház alkalmazottja voltam. Amíg volt munkakönyvem, abban csak egyetlen munka-


349

Jeles napok, neves gyógyítók hely szerepelt, tanulmányútjaim kivételével soha nem hagytam el Szombathelyt. Több mindent nem jól csináltam az életemben, ezt tudom, de egyet jól tettem, amikor csábításnak voltam kitéve, hogy menjek el, itt maradtam. Az életemre most már visszafelé nézve, ebben a korban az ember megcsinálja a maga mérlegét. Egyet azért hozzá kell tennem, ha akkor, amikor engem hívtak, lett volna két Magyarország, mint ahogy két Németország volt, akkor elmentem volna a másik Magyarországra, mert olyan hátrányos helyzetben éreztem magam. ,,A gúzsba kötve táncolni” szöveg rám is vonatkozott, de engemet úgy neveltek a családban és a tanáraim is, hogy azt gondoltam, aki innen elmegy, az csak a saját érdekeit nézi, nem nézi azt, hogy a maga szürkeállományával odaát épít és nem itt. Szóval mindig is elítéltem és elítélem ma is azokat, akik hazájukat elhagyták, illetve elhagyják, ami napjainkra is egyre jellemzõbb. Én itt maradtam, végig itt dolgoztam. Túl azon, hogy a kórház munkahelyet jelentett nekem, egy csodálatos mûhely volt nagyszerû emberekkel, akik a saját területük mesterei voltak. Egészen különleges egyéniségû emberek voltak, a diagnosztikában Romhányi György, a klinikumban Frank Kálmán, Tiborcz Sándor, Szabolcs Zoltán, Vásárhelyi Béla, a szervezésben Petõ Ernõ. De a sors abban is kegyes volt hozzám, hogy én még ismerhettem Görög Dénest is. Közöttük voltam orvos, tõlük egy egész életemre elegendõ muníciót kaptam orvosi gondolkodásban, szervezésben. Egy igen kitûnõ orvosi, fõorvosi karnak voltam a tagja. Én mindig úgy gondoltam, hogy 800 métert nem lehet egyedül futni, ahhoz egy boly kell. Én egy ilyen nagyszerû bolyban futottam. A többiek teljesítménye ösztönzött engem is nagyobb teljesítményre. Nagyon szerettem és szeretem a kórházat, és azt gondolom, hogy a magyar egészségügy önmagát fosztja meg valamitõl, amikor egy tucatként kezeli ezt a kórházat a többiekkel.

350



Dr ajos emlékére Dr.. István L Lajos Sokan tudtuk, tudjuk, sokan mások csak a következõ hetekben, hónapokban eszmélnek rá, hogy a közelmúltban Vas megye az elmúlt évtizedek legnagyobb egyéniségét veszítette el István Lajos professzor személyében. A halála okozta gyászban némi vigasztalást nyújt az a biztos tudat, hogy Dr. István Lajos teljes életet élt, és maradandó életmûvet hagyott ránk, hagyott az utókorra. Fel sem lehet sorolni mindazt, amiben úttörõ szerepet töltött be, amiben elsõ volt. Kortársainál elõbb ismerte fel a vérátömlesztés jelentõségét, következésképpen ott bábáskodott a magyar önkéntes véradásmozgalom bölcsõjénél. 1949-ben megalapította Szombathelyen a megyei kórház Vértranszfúziós Szolgálatát. 1953-ban – 31 évesen – az általa létrehozott Haematológiai Osztály osztályvezetõ fõorvosa lett. 1965-ben – István Lajos elhivatottságának, szakmai tekintélyének és szervezõképességének eredményeként – átadásra került Szombathelyen az ország legmodernebb Vértranszfúziós Állomása. Felfedezte a Savaria-haemoglobint. Tagja volt a Markusovszky Kórház legendás fõorvosi karának, amelyet ma már csak ,,aranycsapatként” emlegetünk. A 80-as évek második felében õ diagnosztizálta az elsõ hazai transzfúziós eredetû AIDS-beteget. A 90-es években is meg tudott szakmailag újulni, létrehozta a Markusovszky Kórházban a Trombózis Tanácsadó Szolgálatot. A 80as évek közepén bevitte Vas megyét a Hazafias Népfront megyei elnökeként Kelet-Európából elsõként az Alpok-Adriai Munkaközösségbe. A 80-as évek végén részt vett Lakitelken az ellenzékiek rendszerváltást elõkészítõ konferenciáján. 1995-ben megszervezte és útjára bocsátotta a Vas Megyéért Egyesületet, amelynek elnöke volt haláláig. István professzornak küzdelmes, de szép és tartalmas élete volt. Az Isten különleges adománya, hogy 86. életévében is – halála elõtti néhány hét kivételével – tevékenyen dolgozott, a fiatalokat is megszégyenítõ szellemi frissességgel alkotott, az utolsó percig járta az országot, hogy tudását, tapasztalatait átadja a fiatal orvosnemzedéknek. 1941-ben medikusként lépett be a megyei kórház kapuján, és 2007 júliusáig naponta bejárt szeretett intézményébe. Az elmúlt évtizedben is – a Trombózis Tanácsadó Szolgálat vezetõ fõorvosaként – tajga volt a Markusovszky Kórház fõorvosi karának, bár néhány éve a kórháztól már semmilyen anyagi juttatásban nem részesült. Végül közel 66 évnyi munka után itt is halt meg, a megyei kórházban adta át lelkét Teremtõjének.


351

Jeles napok, neves gyógyítók Nem érte váratlanul a halál, felkészült a végsõ távozásra. Utolsó beszélgetésünk alkalmával a betegágyánál az az érzés maradt bennem, hogy István professzor feladta a küzdelmet. A beszélgetés során szerzett benyomást még erõsítette az is, hogy eltûnt szemébõl a rá örökké jellemzõ csillogás. És ezt követõen néhány nap múlva szíve megszûnt dobogni, lelke pedig felszállt az égbe, hogy találkozhasson a Markusovszky Kórház – már ott fenn gyógyító és tanító – ,,aranycsapatával”. Eltávozott a kórház ,,aranycsapatának” egyik utolsó, sõt talán az utolsó tagja. Sokáig nem értettem meg, hogy egy földbirtokos fia hogyan lehetett 1953ban 31 évesen osztályvezetõ fõorvos, majd késõbb a Hazafias Népfront megyei elnöke, hogyan tudott minden alkalommal, minden helyzetben a napi tömény politikától mentes maradni, a mindenkori politika fölé kerekedni. 2007. március 22-én – 85. születésnapi ünnepségén – elmondott életfilozófiája mindenre magyarázatot adott. Mit is mondott dr. István Lajos azon a – Széchenyi-díj átadását követõ – születésnapi ünnepségen? Az embereknek hidakat kell építeni, kerítéseket kell bontani, barátokat kell szerezni, s az értelmiségnek harangozni kell. És õ ennek az életfilozófiának megfelelõen élt. Rengeteg barátot szerzett, számomra felfoghatatlanul sok szakmai és emberi kapcsolatra tett szert. Neki ez olyan éltetõ eleme volt, mint a levegõ vagy a víz. Középtávfutó és labdarugó múltjából adódóan István professzor igazi csapatjátékos volt. Az is igaz, hogy emberi és szakmai kvalitásai következtében legtöbbször õ lett, õt választották – hivatalosan vagy spontán – a team vezetõjévé. A kórház vezetése úgy gondolja, hogy dr. István Lajos szobrának ott a helye a Markusovszky Kórház emlékparkjában dr. Petõ Ernõ, dr. Prugberger József és dr. Görög Dénes mellett. Méltó emléket kívánunk állítani István professzornak. A szobrot 2008. március 22-én, István professzor születésének 86. évfordulóján szeretnénk avatni. (Azóta a szobor elkészült és felavatásra került. A Szerk.)

352


Jeles napok, neves gyógyítók Széll Kálmán és Horváth Boldizsár

Cipruslombok egy kortárs sírjára (István L ajos professzor Lajos professzor,, 1921-2007) ,,Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk, Néma csendben és lehajtva fejünk” Reményik Sándor: Elmégy (részlet) Vannak olyan kiemelkedõ egyéniségek – fõleg, akiket hosszú élettel áldott meg a Sors –, akiknek megadatott, hogy teljes életet élhettek, hogy életükben már mintegy felülmúlhatták önmagukat, életmûvüket kiteljesíthették. István Lajos a humánus ember, kíváló orvos, kiemelkedõ közéleti személyiség és rendíthetetlen lokálpatrióta bizton ezek közé tartozik. Ugyan egész életét – megingathatatlan hûséggel – Vas megyének és a Markusovszky Kórháznak szentelte, ám országos eredményei és szellemi kisugárzása messze meghaladta munkásságának földrajzi határait. Azok közé az emberek közé tartozott, akinek életmûve már szinte a halála pillanatában kikristályosodott, teljessé vált, ezért annak mikorábbi rögzítése egyenesen kivánatosnak látszott, mert félõ, hogy a múló évek során számos értékes adat a történelmi kopás áldozatává válhat. Ezen értékvesztés elkerülésének szándéka ösztönzött bennünket életmûve feldolgozására, bár tisztában vagyunk azzal, hogy nehéz helyzetbe kerülnek mindazok, akik István Lajos professzor életútjáról rövid, áttekinthetõ képet akarnak festeni, mert élete eseményekben és sikerekben olyan gazdag, intellektusa annyira szerteágazó és túlcsorduló volt, hogy ezeket teljességre törekedve felsorolni szinte lehetetlen. Egy több, mint nyolc évtizedes életmû különben sem foglalható össze néhány oldalban, ám annak legmarkánsabb adatai, állomásai és eredményei mégis megérdemlik, sõt kikövetelik azt a történelmi halhatatlanságot, amit valakinek a róla írt írásos emlékek egyáltalán biztosítani képesek.

Életrajzi adatok István Lajos Pest megyében, Üllõn született 1922. március 23-án. Akkoriban divat volt, hogy az ifjú feleség, amikor a szülés elkövetkezik, édesanyjához költözik, ott szüli meg gyermekét, s az elsõ napokban az édesanya segítõ gondoskodását élvezi. Lajos anyai nagyapja Üllõn kántortanító lévén, édes-


353

Jeles napok, neves gyógyítók anyja ilyképpen a nagyanyai házba ment szülni. E néhány napot leszámítva gyermekkorát a Vas megyei Bögötén élte le, ahol édesapjának földbirtoka volt, s amelyhez élete végéig hû maradt. Édesapja haladó gazda, népszerû, szociális érzékkel felruházott ember, akit egész életében sokra becsült, s akitõl sokat tanult, mindenekelõtt emberséget, szorgalmat és az alkalmazottakkal való tisztességes bánásmódot (1, 2, 3, 6). Édesanyja néptanító volt, de az akkori kor követelményeinek megfelelõen fõfoglalkozású anya és feleség volt, hivatását nem gyakorolta. Õt is sokra értékelte, szorgalmát, kitartását – saját megállapítása szerint – tõle örökölte. Az elsõszülött Lajosnak két testvére volt, Pál (1923) – jó hírû mezõgazdász, aki 38 éves korában tragikus körülmények között meghalt – és Mária (1929). Lajos már gyermekkorában közvetlen kapcsolatba került a természettel, a falusi ember, a mezõgazdasági cselédség életével és az állatokkal, amelyek életreszóló hatást gyakoroltak rá. Egyebek mellett innen is eredeztethetõ emberszeretete, humánuma, szociális érzéke, valamint a természet, az állatok és az egész élõ világ iránt érzett vonzalma. Iskoláit Hosszúperesztegen, a gyõri bencéseknél, a szombathelyi premontreieknél és a sümegi Kisfaludi Sándor Állami Reálgimnáziumban végezte, ahol az érettségit is megszerezte. Utóbbi iskola mellett internátus is mûködött, ezért került oda. Már tanuló évei alatt verseket, novellákat írt, s rendszeresen sportolt. Eredetileg magyar-latin tanárnak vagy katonatisztnek készült, ám édesanyja tanácsára a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott be, s a pesti Szent Imre Kollégium lakója lett. Név szerint is szívesen emlékezett vissza kitûnõ elemi iskolás tanítóira, középiskolai tanáraira és kíváló egyetemi professzoraira. Már medikus korában minden nyarát a szombathelyi kórházban töltötte, ahol legnagyobb hatást Gulácsy professzor gyakorolt reá. Orvostanhallgatóként magántanári kollegiumként vette fel a nem kötelezõ tárgyként oktatott vérátömlesztést, amit Kubányi professzor adott elõ, akinek élvezetes elõadásait nagy érdeklõdéssel hallgatta (6). A front közeledése miatt 1944 õszén Budapesten megszûnt az egyetemi oktatás, ezért a menekülni kényszerülõ kolozsvári egyetemmel egyesült kar által létrehozott egyetemi zászlóaljjal Boroszlóra (Breslauba, ma Wroclaw), majd gyalogmenetben Halle an der Saaleba telepítették, ahol egyetemi oktatásban és katonai kiképzésben részesült. A Halleban 1945. április elején letett zárószigorlat után doktorrá avatták, majd a Kronachban állomásozó nagykanizsai Honvéd Csapatkórházhoz osztották be. Hadifogságba került, ahol megcsodálta az amerikai hadisebészek plasma transzfúzióját, amivel szinte felélesztették a beteget. Nálunk ezt a volumenpótlást sajnos nem ismerték, ezért a mielõbbi sebellátásra összpontosítottak, de közben sok beteget elvesztettek shockban. Az amerikaiak jobb eredménye a penicillinnek, a ,,sárga csodának” is köszönhetõ volt, amivel

354


Jeles napok, neves gyógyítók István dr. szintén a fogságban találkozott elõször. Ezt követõen átmenetileg Bajorországban Mistenfelden körorvosi feladatokat látott el, ahonnét 1945 novemberében hazajött, s a szombathelyi közkórházba került, amelyet élete végéig hûen szolgált. A kórház igazgatója, a kórházalapító Petõ Ernõ felkarolta az ifjú doktort, aki hamar beilleszkedett a kórház orvosi karába, ahol számos nagytekintélyû, kíváló orvos befolyása alá került. Petõ tanácsára Budapesten ismételten ledoktorált, majd Gulácsy Zoltán professzor – tanszékvezetõ, illetve szombathelyi gyermegyógyász fõorvos – hatására gyermekgyógyász lett. A háborús sérüléseibõl lassan kilábaló kórház akkoriban bizony komoly elemi gondokkal küzdött, a személyzethiány miatt pl. elõfordult, hogy az osztályon dolgozó két beosztott orvosnak – így István doktornak is – orvosi teendõi mellett pelenkát is kellett mosniuk. Késõbb – 1947-tõl – meghatározó befolyást gyakorolt rá az akkor Szombathelyen dolgozó híres Romhányi György fõorvos, aki azután a Pécsi Orvostudományi Egyetem közszeretetnek örvendõ, kiemelkedõ pedagógiai érzékkel bíró patológus professzora lett. Õ egyebek mellett tudományos ,,gittegyletet” alakított, ahol már akkor elõszeretettel foglalkozott az orvostanhallgatók és fiatal orvosok képzésével, szemléletük alakításával. Egyikünk (Sz. K.) ekkor, 1947-ben és az elméleti gittegyleti tudományos munka kapcsán ismerte meg István Lajost, akivel ettõl kezdve szoros szakmai és baráti kapcsolata alakult ki. Az 1947-es év fordulópont volt az életében, amikor is nõül vette Hertelendy Magdolnát, aki életének kitûnõ támasza, segítõje, pályafutásának egyengetõje, saját megfogalmazása szerint élete és eredményei ,,fele”-sége volt, s aki három gyermekkel ajándékozta meg, mégpedig a 12 éves korában meghalt Lalikával (1948), a jelenleg osztályvezetõ sebész fõorvosként dolgozó Miklóssal (1949) és a pedagógiai pályára ment Magdival (1953). Felesége késõbb tanítói, majd tanári diplomát szerzett, s gyermekpszichológusként, illetve a Lekisegélyszolgálatnál tevélkenykedett. Az István házaspár a tragikusan elhalt István házaspár Péter nevû fiát is örökbe fogadta, aki gépészmérnök, autókereskedõ (3), s szintén 1953-ban született. Bár a vérátömlesztés kérdése már egyetemista kora óta izgatta, Frank Kálmán professzor ösztönzésére kezdett a gyermekkori vérátömlesztéssel és haematológiával foglalkozni. Közben – 1949-ben – Waltner Károly híres szegedi gyermeklinikájára kapott tanársegédi meghívást, de származása miatt ,,az egyetemi ifjúság oktatására alkalmatlannak” találták (3). Amikor az Országos Vérellátó Szolgálat Központi Intézete Budapesten megnyílt (1949), István Lajos Szombathelyen már két éves tapasztalatokkal rendelkezett. Az elõrelátó, kórházalapító Petõ Ernõ ugyanis 1947-ben un. ,,osztályos”, majd 1949-ben – Szom-


355

Jeles napok, neves gyógyítók bathelyen országosan elsõként – kórházi transzfúziós szolgálatot létesített, amelyeknek munkájával a gyermekgyógyászat mellett István doktort bízta meg. Ebben a minõségében mûködött közre az országos hálózat (OVSZ) kialakításában. Ennek kapcsán került kapcsolatba Petrovszky professzorral, aki Moszvából vendégprofesszorként oktatott a budapesti egyetemen. A kiszállásos, valamint vérkonzerváló vérellátási munka miatt a kis betegektõl részben eltávolodott, amit nehezen élt meg. Kíváló feloldódási lehetõség kínálkozott azzal, hogy egyre behatóbban foglalkozott gyermek és felnõtt haematológiával, ami oda vezetett, hogy István Lajos 1953-ben az ország elsõ – 15 ágyas – hematológiai osztályát alapította meg. A kórház alagsorában mûködõ Vérellátó Alközpont az 1965-ös szombathelyi árvíz áldozata lett, amelynek során berendezése és iratai nagyrészt tönkrementek. István dr. a visszaömlõ kanális folytán erõsen szennyezett vízben derékig állva mûködött közre a mentésben. Ez volt a fõ oka, hogy ezt követõen megyei segítséggel megépítették – az épület tervezéséért Ybl-díjjal kitüntetett – Heckenast János által tervezett új Vérellátó Alközpontot, mely Budapest után az ország második legnagyobb és legkorszerûbb intézményeként 1968ban került felavatásra (2, 3, 10). Ebben az épületben István doktornak lehetõsége nyílott a vérellátó munka magasszíntû megvalósítására, a hemofiliások gyógyításának regionális megszervezésére, de kórházi infúziós laboratóriumot is itt létesített. Ezt az épületet élete egyik fõmûvének tekintette. Ebben az épületben alkotta legfontosabb munkáit, s gyermekeit arra intette, hogy halála után emlékét ne a temetõben, hanem ebben az épületben keressék (3). Napjainkban ennek az épületnek csak töredéke szolgálja az eredeti célt. Dr. István Lajos tehát kezdetben a Vas Megyei Tanács Kórháza Csecsemõ- és Gyermekosztályának orvosa (1945-49), melynek keretén belül hazánkban elsõként szervezte meg a koraszülött osztályt (1947-50), majd 1949-tõl egyre inkább bekapcsolódott az önkéntes véradó mozgalom és az Országos Vérellátó Szolgálat kialakításába (1955). Regionális Hemofilia Központot létesített Szombathelyen (1955). Az országban elsõként vezette be a postgraduális transzfuziológiai képzést (1958), amit késõbb az országban több helyen is folytattak, s annak elvégzése számos szakképesítés elõfeltételévé vált. István dr. az oktatás oroszlánrészét magára vállalta, emberi-szakmai kontaktust tartott a hallgatókkal, az elõadókat gondosan válogatta össze, s számukra a hallgatók névtelen bírálata alapján hasznos visszajelzést is nyújtott. Közremûködött abban, hogy a klinikai transzfuziológiát hazánkban is önálló klinikai szakterületnek ismerjék el, s ennek érdekében fõleg a MTA Veszprémi Akadémiai Bizottságában (VEAB) tevékenykedett. Mint a csecsemõ- és gyermekgyógyászat, valamint a fertõzõ betegségek

356


Jeles napok, neves gyógyítók (1949), az immunológia (1979), a haematológia (1980) és a transzfúziológia (1982) szakorvosa, kiterjedt gyógyító-megelõzõ, szervezõ, valamint oktatónevelõ munkáján kívül figyelemre méltó tudományos tevékenységet is folytatott. Az ,,Adatok a hemofilia klinikumához, kezeléséhez és gondozásához” címû értekezésével 1969-ben kandidátusi tudományos fokozatot szerzett. Ezek a betegek akár a legkisebb sérülésbe is belehalhattak, elvérezhettek, esetleg hatalmas – sokszoros izületi – bevérzéseik kelethezhettek. Kellõ elõkezeléssel – többek közt az un. antihemofiliás globulin pótlásával – azonban lehetõvé vált ezeknek a betegeknek a mûtéte. István dr. munkássága nyomán 1965-tól – fõleg a hemofiliával kapcsolatban – sok beavatkozást elõször Szombathelyen végeztek. Itt került sor elsõként hemofíliásokon végzett nagy sebészi és ortopédiai mûtétekre, s 1975-ben az elsõ hazai synovectomiára, azaz vérzékenyeken a belsõ, bevérzésre hajlamos, idült gyulladásban lévõ, megvastagodott izületi hártya eltávolítására. Õ vezette be az un. ,,staging” – azaz állapot meghatározó – mûtéteket is. Fõbb érdeklõdési területei a klinikai transzfúziológia, az onkológiai és haematologiai betegek supportív támogató, kiegészítõ ellátása és a komplex trombo-embolia kérdéskör. Az általa elnevezett ,,hemoglobin Savaria” (hazai vérfesték variáns) felfedezése (1979) az õ nevéhez fûzõdött (Hb Savaria49/CE7/), de az elsõ hazai transzfuziós AIDS felismerése (1986) is az õ érdeme. Kutató munkáját mintegy 327 megjelent közleménye, írása, cikke és félezer elõadása fémjelzi. A publikációkba beleértendõ a 26 könyvfejezet, továbbá a határterületi, szakmapolitikai közlemények is. Négy könyvet írt, tizennégyet szerkesztett. Bel- és külföldön számos tudományos konferencia szervezõje és szereplõje volt. Tudományos és szakmai eredményei alapján a Pécsi Orvostudományi Egyetem elõbb c. egyetemi docensnek (1975), majd c. egyetemi tanárnak nevezte ki. A gyógyító és tudományos munkában meggyõzõdéssel vallotta, s megvalósította a gyümölcsözõ együttmüködés elvét és gyakorlatát. Ennek megfelelõen a kórházon belül is számos szakterülettel munkálkodott együtt (patológia, sebészet, belgyógyászat, gyermekgyógyászat, ortopédia, szülészet-nõgyógyászat, aneszteziológia és intenzív orvostan, stb). A kórházon kívül elõször a Schuller Dezsõ professzor által vezetett Gyermekleukémia Munkacsoport munkájában vett részt, majd 1975-tõl a Pécsi Orvostudományi Egyetemen Kelényi Gábor professzorral alakított ki gyümölcsözõ együttmûködést, elsõsorban az általa alapított Malignus Lymphoma Munkacsoport keretén belül. Az onkológiai és haematológiai betegek un. supportív kezelésében 1980 óta vett részt, s ennek hazai kialakításában is tevékeny részt vállalt. Késõbb az Életért, a csontvelõbetegekért Alapítványt szervezte meg, amelyben hasznos munkát fejtett ki (1990-1999). A hemofíliás betegek korszerû kezelésére or-


357

Jeles napok, neves gyógyítók szágos hálózatot szervezett (1992), közremûködött a vírusinaktivált alvadásfaktor koncentrátum kötelezõ bevezetésében (1992), valamint a helyi Transzplantációs Immunológiai Decentrum létesítésében (1992). A trombózis megelõzése és kezelése tárgykörben élete során többször is kutatott, ezirányú tevékenysége nyugdíjas éveire is átnyúlt (9). Az elsõ hazai Kórházi Trombózis Szolgálatot 1996-ban szervezte meg. Sokat tett a szomszédos országokkal való tudományos együttmûködés érdekében. Elsõsorban (1960-tól) az osztrák (grazi és bécsi) egyetemi klinikákkal állt szakmaközi kapcsolatban, de a nyolcvanas évektõl a német, szlovén, román – fõleg erdélyi – és a Pannon-térség szakmai munkájába is belefolyt. Összeköttetései révén pl. egy beteget bravúros körülmények között sikerült Bécsbe csontvelõ átültetésre kijuttatni, és életét megmenteni akkor, amikor nálunk ilyen lehetõség még nem állt rendelkezésre. Számos bel- és külföldi tudományos társaságnak, munkabizottságnak, akadémiai bizottságnak volt (kezdményezõ) tagja vagy elnöke. A rendszerváltozást követõen a Magyar Haematológiai és Transzfuziológiai Társaság elnöke (1992-1997), majd tisztelebeli örökös elnöke, a transzfuziológia miniszteri biztosa (1992-95), az összevont Transzfúziológiai, Immunológiai és Haematológiai Szakmai Kollegium elnöke (1990-2000), majd haláláig tagja, az MTA Veszprémi Területi Bizottságának tagja, az Orvostudományi Szakbizottság elnöke (1980-97), 1970-tõl haláláig a Haematológiai Munkabizottság elnöke, miközben a Magyar Tudományos Akadémia Onkológiai Bizottságában, valamint a Pécsi Akadémiai Bizottságban (PAB) is több testületben tevékenykedett. A Batthyány Társaság elnökségi tagjaként 1990-tõl az Életért, a csontvelõbetegekért Alapítvány elnöki tisztét látta el. A Csehszlovák Purkinje Orvostársaságnak, az NDK, majd az NSZK Haematológiai és Vértranszfúziós Társaságnak, valamint az Osztrák Transzfúziós és Transzplantációs Társaságnak is tiszteletbeli tagja volt. Szakmai tevékenységén kívül mindig készen állt a köz érdekében munkát vállalni. Szombathely közéletébe akkor kapcsolódott bele, amikor a ma is mûködõ anyatejgyûjtõ állomást szervezték meg. Politikai pártnak sohasem volt tagja. A Vöröskeresztben, a Tudományos Ismeretterjesztõ Társaságban (TIT) és a szakmai társaságokban szerteágazó feladatokat – megbizatásokat, tisztségeket – vállalt. Sokra értékelte és támogatta az un. civil szervezeteket. Az 1956-os forradalom és szabadságharc során õt a Megyei Forradalmi Bizottság alelnökének választották, mely minõségében – szóban és írásban – a rend megõrzésére törekedett. E ténykedéséért egy évre adjunktusnak minõsítették vissza, s fegyelmi megrovásban részesült. Legjelentõsebb közéleti munkássága a Hazafias Népfrontban betöltött városi alelnökségéhez (1956), majd me-

358


Jeles napok, neves gyógyítók gyei elnökségéhez (1970) és országos alelnökségéhez (1989) fûzõdik, amely közéleti tevékenységének csúcspontját képezte. Ebben a minõségben vett részt az elsõ és második lakiteleki találkozón (5). Párttá alakulásig az MDF alapítói közé tartozott. Egyik alapítója volt 1994-ben a Szombathelyi Tudományos Társaságnak (Societas Scientiarum Savariensis). Az 1994-ben oroszlánrészben általa újonnan alapított Vas Megyéért Egyesület elnökeként – fõként 1997-es nyugdíjba vonulását követõen – gazdag közéleti tevékenységet fejtett ki, a Genius Savariensis tudományos kutató munkát támogató Alapítványban pedig szintén elnöki fukciót töltött be (1998). Halálának évében a Vasegerszegi Közéleti Klub életre keltésében tevékenyen mûködött közre. Szinte felsorolhatatlan számú kitûntetést mondhatott magáénak. Ezek közül feltélenül kiemelésre érdemes az Árvízi Emlékérem, a Munka Érdemérem arany fokozata, a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje, a legmagasabb egészségügyi miniszteri kitüntetés, a Batthyány-Strattman László-díj, és végül 2007-ben az egyik legrangosabb állami elismerés, a Széchenyi-díj. Élõknek juttatott ritka kitûntetésként Sümeg város és Bögöte díszpolgári címét illetve oklevelét is átvehette, Vasegerszeg – Markusovszky Vas megyei hazája – pedig posztumusz díszpolgárává fogadta. További kitûntetései: Orvosi Hetilap Markusovszky-díj, a Magyar Vöröskereszt Henry Dunant-díj, az Osztrák Vöröskereszt Szolgálati Érdemérem ezüst fokozata, a Pro Sanguine kitûntetés, a Tudományos Ismeretterjesztõ Társaság Bugát Pál-emlékérme, valamint a Magyar Haematológiai és Transzfúziológiai Társaság Kubányi Endre-emlékérme (Transzfúziológiai Nagydíj), az Osztrák Vöröskereszt Szolgálati Érdemkereszt ezüst fokozata, a Markusovszky Kórház Markusovszky-emlékplakettje, és megszámlálhatatlan elismerõ dísz- és dicsérõ oklevél. Közben õt is megpróbálták a sorscsapások. Kezdetben a származása miatti hátrányokat kellett elviselnie, majd a Németországban operált 12 éves elsõszülött fiát szívmûtétét követõen vesztette el. Azután Pál testvére és Zsóka sógornõje tragikus körülmények között a Rábába fulladt, így saját élõ fia és leánya mellett testvére fiát is örökbe fogadta, a másik két gyermeknek Erzsébetnek (1949) és Pálnak (1950) pedig gyámja lett. Szüleit deportálni akarták, de utolsó pillanatban sikerült õket ettõl megmentenie. Õ maga munkahelyi ártalomként krónikus hepatitist kapott, továbbá szivinfarctuson és egy szövõdményes mûtéten esett át, melynek során õt, mint a vérellátás szakemberét vérzékenységi hajlama miatt szinte az elvérzés fenyegette. Szülõt tisztelõ gyermekként, házastársként, apa és nagyapaként is átlagon felüli volt. Nagy erõt jelentett számára mindenben mellette álló felesége, gyermekei, unokái és kiegyensúlyozott családi élete. Rendszeretõ pontos volta mukájában is megnyilvánult. István doktor ,,családi vonásként” jellemezte fe-


359

Jeles napok, neves gyógyítók szített munkatempóját. Élete nehézségei idején mindig szinte a munkába menekült. Ifjú korában fizikai munkát is végzett, s rendszeresen sportolt. A labdarugás értette meg vele a csapatmunka jelentõségét. Azok közé az orvosok közé tartozott, akiknek életükben csak egy munkahelyük volt, akik próféták lehettek a saját hazájukban, és akik szívvel, lélekkel szerették és alázatosan szolgálták anyaintézetüket. Többször csábították Budapestre, külföldre, sõt még az ország elhagyására is, ám a szakma és a szülõföld szeretete mindig elnyomta a szirén hangokat. Képtelen volt elválni gyökereitõl. Bár életében súlyos tragédiákat is át kellett élnie, életmûve mégis sikertörténetnek fogható fel. Nyugdíjba vonulása után sem szûnt meg szakmája és Vas megye javára dolgozni. Hivatása gyakorlása közben szerzett betegségeit nem akarta tudomásul venni. Szinte élete végéig aktívan dolgozott, szervezett, lázasan tevékenykedett, mintha örök élet várt volna rá (1, 12). Orvosként fõ ellensége volt a ,,vigyorgó Halál”, az ,,Öskaján”, akinek ugyan a torkát õ maga is többször megjárta, de sok borsot is tört az orra alá, amikor szinte elveszett eseteket a karmából kiragadva meggyógyított. Ki tudja, talán örökké nyüzsgõ munkásságával is a Halált akarta becsapni, õt akarta kijátszani, hogy kaszáját tõle távol tartsa. Saját magát is becsapta, mert sûrû elfoglaltsága miatt szinte nem ért rá meghalni. Volt benne valami utánozhatatlan energia, tettvágy, amely jobbító szándékkal folytonosan tevékenységre késztette.Talán azért, mert látszólag hosszú életét nem gyõzte tartalommal megtölteni, amely alkotási képességeit tekintve talán így is szûkreszabottnak bizonyult. Teljes életmûvet hagyott maga után, még akkor is, ha megkezdett munkák és tervek elvarratlan szálai maradtak is utána. Még megérhette a Széchenyi-díjat, s ünneplését a 85. születésnapjára rendezett ünnepségen, ahol – mások mellett – az MTA elnöke is elõadást tartott, s gratulált neki. Életének szinte utolsó napjáig dolgozott. Kórházba fekvése elõtt egyik – ha nem az – utolsó írása egyikünk (Sz. K.) könyvének elõszava volt. Az intenzív osztályon arra az ágyra került, amelyen egyszer már a halál torkából megmenekült. Ám ezúttal a halál keményebb ellenfélnek bizonyult. Amíg eszméleténél volt, rendelkezett, búcsúzott, intézkedett, de hamarosan elvesztette tudatát. A Halál méltó ellenfelének ezt a ,,kedvezményt” megadta. A halálban is szívós volt. Napokig tartott, amíg szervei egymás után felmondták a szolgálatot. Legtovább az infarctuson átesett szíve bírta, míg végül az is megadta magát annak az állapotnak, ami mindannyiunk sorsát, földi végállomását jelenti, 2007 augusztus 11-én halt meg. A Markusovszky Kórház, Vas megye, továbbá Szombathely MJV Önkormányzata, a Vas Megyéért Egyesület, a Magyar Haematológiai és Transzfúziológiai Társaság saját halottjának tekintette. A volt munkatársak, betegek és nagyszámú tisztelõje körében kivételesen meg-

360


Jeles napok, neves gyógyítók rendült légkörben búcsúztatták el a Jáki úti temetõ halottas házában, majd urnáját a székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra (12). Bár a szorosan vett életrajz rendkívül gazdag és színes, életmûvének behatóbb ismertetése csak akkor válik kerek egésszé, ha néhány szempontra külön is rávilágítunk. Az alábbiakban szerteágazó életmûvének tanulságaiból – a teljesség igénye nélkül – csak a legfontosabbakat kísérelhetjük meg kiemelni.

Tudományos tevékenysége A két háború közötti idõben egyáltalán nem volt törvényszerû, hogy egy vidéki kórházban tudományos tevékenység folyjék. Éppen ezért ezzel kapcsolatban érdemesnek látszik azt a ,,tudományos környezetet”, ,,táptalajt” ismertetni, ami – egyéni adottságain túl – István doktorra is befolyást gyakorolt. Az 1929-ben megnyílt kórház kezdettõl fogva mentes volt a középszerû, vidéki provincializmustól. A kórházalapító Petõ Ernõ tudatosan korszerû, mondhatnánk oktató kórházat alapított (7), amelyben a szakorvosképzésen túl amerikai rezidensek is gyakorlati oktatást kaphattak. A pionírok közül tudományos tevékenységükért említést érdemelnek a mártírhalált halt Görög Dénes, a háborúban elesett Nagy Károly, a polihisztor Stranz Gyula, a ,,radiológus pápának” tartott Hutás Imre, a kórházmentõ Czeizel János, valamint a ,,világ igaza” címet elnyert Prugberger József. A háború utáni romok eltakarításával egyidõben rendezõdött ujjá az akkor félszázat sem elérõ, de tudását tekintve minõségi orvosi kar. Rendszeressé váltak a tudományos továbbképzõ elõadások, amelyekre országos, sõt nemzetközi szaktekintélyeket hívtak meg. A tudományos munka újrainditásának egyik motorja a már említett Romhányi György fõorvos volt, aki szakmai tudásával, orvosi szemléletével és szuggesztív személyiségével termékenyítette meg a tudományos érdeklõdést, inspirációt adva az akkor fiatal nemzedéknek (4, 10). Híressé váltak a Zsámbéky Pál fõorvos által szervezett, kijelölt opponensek által életszerûvé tett, szakszerû vitákkal jellemzett klinikopatológiai konferenciák, amelyek éppúgy önképzésre ösztönöztek, mint a Markusovszy-pályázat, amelyeknek egyik szülõatyja éppen István professzor volt. Számos kórházunkba jövõ minõsített fõorvos mellett részben vagy teljesen a kórházban végzett tudományos munkájuk alapján többen szereztek kandidátusi tudományos fokozatot – ma PhD-t – mégpedig Solymoss Béla, Frank Kálmán, Szabolcs Zoltán, Barta Ottó, István Lajos, Orsós Sándor, Széll Kálmán, Márkus Béla, Horváth Boldizsár, Kisely Mihály, Barta Miklós, Nagy Lajos, Kovács Imre, Salamonné Toldy Erzsébet, Puskás Tamás, Csejtei András és Lakner Lilla, négyen pedig – Salamon Antal, Kovács L. Gábor, Varga László és Rácz Péter – akadémiai doktori minõsítést. Hatan távoztak


361

Jeles napok, neves gyógyítók egyetemi tanszék élére, Romhányi György, Frank Kálmán, Barta Ottó, Orsós Sándor, Schneider Imre és Kovács L.Gábor. A rendszerváltozás után számos kollégiumi tag mellett egy ideig négy szakmai kollegiumi elnököt, az ország elsõ számú szaktekintélyeit adta a kórház István Lajos, Cholnoky Péter, Kovács L. Gábor és Széll Kálmán személyében. Nem csoda, hogy a tudományos tevékenység kórházunkban látványos volt, az országban vidéken az elsõk között foglalt helyet. Már a háború utáni tíz évben is 114 közlemény jelent meg, ami akkor országosan kiemelkedõ, vidéken pedig egyedülálló teljesítmény volt. Ám ez a szám a késõbbiekben meredeken emelkedett, s az 1996-tõl 2005-ig terjedõ idõszakban már túlhaladta az ezret, vagyis az évi 100-at. Ebben a tudományos légkörben és szellemi környezetben munkálkodott István Lajos. Ez a környezet megtermékenyítõen hatott rá, ugyanakkor õ is a kovász szerepet töltött be e szellem továbbfejlesztésében és továbbadásában. Elsõ közleménye 1951-ben jelent meg a Gyermekgyógyászat folyóiratban ,,Adatok az adiponecrosis subcutanea neonatorum kórképéhez” címmel. István Lajos kezdeményezésére az elsõk közt jelenttettünk meg nívós írásokkal kórházi évkönyveket. Késõbb ez általános országos gyakorlattá vált, ám azokban – nem ritkán – nem lektorált silányabb írások is napvilágra kerülhettek. Miután ezeket az Orvosi Bibliografia sem tartotta számon, a kórház letért errõl a gyakorlatról, helyette többször is megjelentette az Orvosképzés folyóirat szombathelyi különszámát, amelyben nívós, lektorált cikkek láttak napvilágot. A háború után megjelent 3270 munka kerekített 10 százaléka István Lajos dr. munkásságának köszönhetõ. Különös örömünkre szolgálnak a vele közösen írt dolgozataink, publikációink. A tudományos munka nagy elkötelezettséget, fegyelmezett, áldozatos életet, szinte szerezetesi élethivatást jelent, amit sokra kell értékelnünk. Az eredmények mögött kemény, fáradságos munka feszül. Mélységesen igaz, miszerint a zseni 1 százalék tehetség, 99 százalék izzadság. S ez vonatkozik István doktorra is. De igaza van Vörösmartynak, aki egyik epigrammájában azt írta: ,,Szerezni gond nélkül nem lehet tudományt.” István Lajos sokrétû tudományos és gyógyító tevékenységének legfõbb területeit már érintettük, de orvostörténelmi és szakmapolitikai munkássága is figyelemre méltó. Folytonosan képezte magát, még kudarcaiból is képes volt tanulni. Számos kongresszus, szimpózium szervezõje, résztvevõje, (vezér)szónoka volt. Szombathelyen rendezték meg 1953-ban az elsõ hazai vértranszfúziós, majd Kõszegen 1964-ben az elsõ véradó konfrenciát, majd Szombathelyen 1960-ban az I. Magyar Haematológiai Kongresszust. De az 1992-es elsõ – Grazban tartott – magyar-osztrák hematológiai és onkológiai kongresszus megszervezésében is oroszlánrészt vállalt. Markusovszky nyomán nagyra értékelte az ismeretterjesztést is, amit a TIT-ben, Vöröskeresztben és más civil

362


Jeles napok, neves gyógyítók szervezõdésekben, falusi kultúrotthonokban rendszeresen folytatott. Különösen szoros szálak fûzték az Orvosi Hetilaphoz, amelynek nemcsak szerzõje és lektora, de barátja is volt. Önmagában tudományos munkája, közleményei, felkért vezércikkei is híven tükrözték ezt a viszonyt, amelyet csak megerõsített a vele közösen ápolt Markusovszky-kultusz (4, 9, 12). A tudományos munkában különös vonzalma, ráérzõ képessége volt az új, a haladó iránt, amely szinte rabul ejtette, s amit megragadva a legnagyobb emberi odaadással szolgált. Írott közleményeiben és elõadásaiban mindig a betegágy mellett kutató orvos szólalt meg. Az egykori pártállami elutasítás indoklásával szemben elõadásaival és a híressé váló országos transzfuziós tanfolyamaival – nem középiskolás fokon – orvosnemzedékeket oktatott. Elõadásaira mindig gondosan készült, kényes volt a szemléltetõ anyagra. Eredeti hasonlatai, meglátásai voltak, fegyelmezetten tartotta meg a kiszabott idõt, szerette a harcászatból és sportból – fõleg a futballból – kölcsönzött példákat, õ maga is katonásan viselkedett. Írásaiban és elõadásaiban mindig a fején találta a szeget. Fáradhatatlan utazó volt, szinte haláláig kül- és belföldön számtalan szereplést vállalt. Alig volt az országban kórház, ahova nem hívták meg elõadást tartani, de Vas megye legtöbb falújába is eljutott. Utolsó ,,külföldi” elõadására a kárpát-medencei magyar orvosokat tömörítõ Magyar Orvosi Társaság kongresszusán, Komáromban került sor. Az ünneprontás szándéka nélkül említjük, hogy István dr. nem volt veleszületetten jó elõadó. A Romhányi-féle ,,gittegyletben” tartott elõadásait Romhányi még gyakran megbírálta, mert azokat elõre megtanulta, majd mereven a plafont nézve adta elõ úgy, hogy az utolsó mássalhangzókat jellegzetesen hangsúlyozta. Ám az idõk során nemcsak megtanult elõadni, de kítûnõ és élvezetes elõadóvá nõtte ki magát.

Orvosi-szakmai mûködése Mint orvos, magas mércét szabott ki önmagának. Megtestesítette az évezredes orvoslás legnemesebb hagyományait, nevezetesen a folyamatos önképzésre épülõ tudást, az ember szeretetén alapuló humanizmust, a folytonosan segíteni kész, áldozatos gyógyítót és orvostársat, aki az orvostudományt mûvészi fokon gyakorolta. Rá a betegek és a kollegák mindenkor és minden helyzetben számíthattak. Szerette, szövetségesévé tette és megértette a beteg embert. Vallotta és gyakorlatilag megvalósította, hogy a gyógyítás csoportmunka, aminek elengedhetetlen kellékei a jó munkatársak. Munkáját a szakmaközi nyíltság, a maximális segítõ és kooperációs készség jellemezte, amely miatt mind a kórházban, mind országosan szívesen hívták orvosi konziliumokra. Osztályvezetõként


363

Jeles napok, neves gyógyítók munkatársainak atyja volt. Nem a kulcsszáma szavatolta a tekintélyét, hanem a csoportmunkában tanusított példaadása, embersége, tudása és vezetõi stílusa. István Lajost számtalanszor hívhattuk a betegágy mellé akkor is, amikor nem volt szolgálatban. Hyppokrates alapján vallotta, hogy ,,a betegek java a legfõbb törvény”. De ez általános és kölcsönös jelenség volt a kórházban. A munkanap nem a munkaidõ lejártával, hanem a munka elvégzésével ért véget, s persze nem volt szabadszombat, sõt szabadnap sem, s ezért a többletmunkáért senki sem várt köszönetet. Élete nagy élményének tekintette, hogy betegségében az õket hajdan tanítottak visszadták neki a tanultakkal elsajátított tudásukat, akiket betegágyából figyelve ,,igazi próbát kiállt tanítványként” szemlélt. Vallotta, hogy az ember minden jót, amit az életben ad, mások jó cselekedetei által elõbb-utóbb visszakap. Az életet hosszú akadályversenynek tekintette, amelyben ha egyegy akadályt nem jól veszünk is, de soha nem szabad feladunk.

István Lajos, az ember Emberségét a megértõ, segíteni akaró, békét teremtõ és szeretõ attitüd jellemezte. Betegeit, családját és munkatársait egyaránt szerette. Családközpontú élete folytán minden családi szerepben – gyermek, házastárs, apa, nagyapa – elismerésre méltó volt. Volt is kikre a szeretetét ,,pazarolni”, hiszen nyolc unokája, egy dédunokája volt, egy dédunoka pedig halálakor már útban volt. Gyermekkora óta istenhívõ ember volt, aki életvitelével megközelítette az ideális keresztény életvitelt, noha nem volt rendszeres templomba járó, pontosabban különbözõ helyekre járt templomba. Emberszeretete, jóindulata és segítõ készsége egyik vezetõ tulajdonsága volt. Rendszeretõ pontossága rendezett életében, mukájában is megnyilvánult. Némi túlzással pontokba szedett életet élt. Utolérhetetlenül figyelmes és udvarias volt, nem tudott haragot tartani. Az õt ért ellenséges gáncsoskodást nem csak tûrte, de azt szívbõl meg is bocsátotta. Mások háta mögött senkit sem marasztalt el. A szó nemes értelmében vett jó modorú úriember (gentleman) volt, aki mindenkin segített, s akitõl távol állt minden durvaság és trágárság. István Lajos egész életében gondolkozó, töprengõ, feldolgozó alkat volt, aki megbékélve a hazánkat és a Pannon-tájat ért történelmi tragédiák sorozatával, mindig a modus vivendit, az elõrefele mutató utat kereste. Elsõsorban nem a sikereibõl, hanem a kudarcaiból tanult. ,,A siker fénye megtévesztõ, elkápráztat, hatása múló, a kudarc fájdalma és tanulságai viszont tartósak. Jelentõs sikertelenségeimnek indõpontjait munkahelyi öltözõszekrényem ajtaján õrzöm, hogy naponta felhívják magukra a figyelmemet” – vallotta 1997-ben (3). Vállalta és 364


Jeles napok, neves gyógyítók azonosult a magyar sorssal, megerõsödött etnikai-politikai egyedülvalóságunkban, de nyitott volt a szomszédainkkal, sõt ellenségeinkkel szemben is. Szerette és szívesen ismételgette a tanulságos történeteket – tanmeséket, tanulságos ,,sztorikat” –, jóízûen adomázott, jó humorérzékkel bírt, ezért kedvelt társasági ember volt. Egy 1997-ben megjelent könyv mások mellett róla is készített egy riportot. A 29 oldalnyi terjedelmû írás nagyrészében István dr. tanulságos, megtörtént eseteket beszél el (3), de ezek olvashatók halála évében róla megjelent, a Széchenyi-díj alkalmából kiadott könyvecskében (1), illetve hallhatók a róla 2006-ban készült videofelvételen is. Mindennapjaiban megélte és támogatta a kulturát, a mûvészeteket és az irodalmat. Közel állt hozzá Arany János, Illyés Gyula, Simon István. Õ maga is jó tollú írónak számított, amit megítélése szerint sokat és jól író anyai nagyanyjától örökölt, akiben viszont a családi fáma szerint Bessenyei vér folyt. Szerette a történelmet, tisztelte a hagyományokat, a magyar orvostörténelem nagyjait, jelesül Markusovszky Lajost, s a kórház egykori kiemelkedõ fõorvos vezetõit. Kevés szabad idejében szivesen végzett otthon és a családi gyümölcsösben fizikai munkát. Tökéletes ember nincs, így nyilván neki is voltak emberi gyöngéi. Ezek azonban nem homályosíthatják el életmûvének nettó effektusát, ami vitathatatlanul pozitív és progressziv volt.

Közéleti munkássága Közéleti szereplése is szerteágazó volt. Eredményes munkát fejtett ki – részben vezetõ posztokat töltött be – a Vöröskeresztben és a Tudományos Ismeretterjesztõ Társulatban (TIT), de foglalkoztatta a Vas megyei apró falvak közegészségügyi állapota, a szülõföld hagyományõrzése, a magyarságtudat ápolása, s az Alpok-Adria Munkaközösségig bezárólag számos civil szervezettel dolgozott együtt a honi magyarság, a határon túli magyarok, a burgenlandi kapcsolatok és Európa érdekében. A véradó mozgalom véradó szervezését is társadalmi küldetésnek tekintette, amelynek során eljutott a legkisebb településig. Saját mérlegelése szerint a közéletben ,,autódidakta amatõrségig” vitte (3). Úgy ítélte meg, hogy az elemi iskolát a Vöröskeresztben, a középiskolát a TIT-ben, a felsõfokút a Népfrontban járta ki. Az 56-os forradalomban megyei vezetõ tisztséget vállalt, s a rend megõrzésén fáradozott. A közéletben szakmai tapasztalataiból merített, viszont a szakmában sokat hasznosított közéleti tapasztalataiból. Pályája elején ,,magyar európai”, annak második felétõl viszont ,,európai magyar” akart lenni.


365

Jeles napok, neves gyógyítók Közéleti tevékenységének legkiemelkedõbb – s egyben legvitatottabb – szakasza a Népfrontban végzett munkássága volt, amelynek 1970 és 1990 között megyei elnökeként, 1989-tõl országos alelnökeként is tevékenykedett. Utóbbi minõségében vett részt az elsõ és második lakiteleki találkozón. Úgy érezzük, hogy e vitatott kérdést nem kerülhetjük meg, ezért a tisztázás szándékával állást kell foglalnunk anélkül, hogy értékítéletünket bárkire rákényszeríteni akarnánk. Ismeretes, hogy a Hazafias Népfront a korábbi diktatúra legnagyobb tömegszervezeteként, az uralkodó állampárt ,,ellensúlya”, ám egyúttal támaszaként jött létre. Szoros kapcsolatot tartott a rendszert vezetõ MSzMP-vel, de a tömegekkel is. A Népfront mindenkori vezetõi komoly társadalmi megbecsülésben részesültek, a tisztségviselõk rangot képviseltek a társadalomban – a megyei népfront elnök ,,közéleti méltóság” volt – még akkor is, ha a Népfront tevékenysége a diktaturában gyakran csak formainak volt tekinthetõ. Valamely tisztség betöltése azonban mindenképpen lehetõséget teremtett, hogy e tisztség viselõi rangjukkal jól vagy rosszul sáfárkodjanak. Voltak, akik felrótták István Lajosnak, hogy származását megtagadva az állampárt ,,kiszolgálójává” vált, s karrierjének érdekében ,,behódolt” a rendszernek. Ám õ büszke volt arra, hogy osztályidegen létére a megye és az ország vezetõi felfigyeltek rá, felismerték benne a becsületes hazafít, bizalmukkal tisztelték meg, s megbizatásában olyan kihívást látott, ami törekvéseinek megvalósítására számos lehetõséget biztosított. Bár ezeknek a tisztségeknek a megszerzésére soha nem törekedett. Egyesek lakiteleki jelenlétét is úgy magyarázták, hogy a megyei elsõ titkár engedélyével utazott oda, tulajdonképpen megfigyelõként – kémként – vett azokon részt. Ám, aki ismerte István Lajos ars poétikáját, az elhiszi neki, hogy nem bujkálva, hanem nyílt sisakkal akart Lakiteleken megjelenni, és megérti azt, hogy ebbe be kellett avatnia a megyei vezetést is (3). Népfronti közéleti munkásságát szeretett népe érdekében, elhivatottságból vállalta, mégpedig úgy, hogy soha senkinek nem ártott, hogy akin csak tudott, segített, s egyúttal megyéjének, kórházának és szülõfalujának is hasznára válott. Beosztását nem õ kereste, a tragikus körülmények között – a szóbeszéd szerint akarattal megrendezett – balesetet szenvedett dr. Zsigmond László fõállatorvos halála után erre felkérést kapott. Ezáltal István dr. számára adódott alkalom, hogy ebben a szervezetben ,,népben és nemzetben” gondolkodó elképzeléseinek érvényt szerezzen, benne mindig a konstruktív, a békítõ és a progresszív ember szerepét valósítsa meg. A beosztás visszautasítása éppúgy felróható lett volna számára, hiszen egy józanul gondolkodó, pártonkívüli mondott volna le – bár korlátolt, de mégis jelentõs – lehetõségeirõl. Egy nálánál tehetségtelenebb, fantáziaszegény, s fõleg egy rosz szándékú, gyülölettel telt

366


Jeles napok, neves gyógyítók ember sokat tudott volna a felkínált tisztségben ártani, amire nem is egy országos példa akadt. István dr. a Hazafias Népront reformszárnyához sorolta magát, szoros együttmûködõ kapcsolatban volt Pozsgayval, akinek szemléletváltásáról ékesen tanuskodik saját könyve (8), s aki a rendszerváltozás egyik legprogresszívabb alakjának bizonyult. Dr. István Lajos a reformszárny egyik vezetõjeként részt vett a Népfront megújítási kisérletében. A rendszerváltás után miniszteri biztosként s reformtervezetek kidolgozásával szakmapolitikai tevékenységet fejtett ki. Mindezek alapján azt a határozott véleményünket képviseljük, hogy István Lajos közéleti szereplésének nettó effektusa egyértelmûen pozitív kicsengésû volt. Nyilvánvaló, hogy István Lajos munkásságát csak saját elbeszélése és kortársainak beszámolói, illetve a fentmaradt írásos emlékek alapján ítélhetjük meg, ezért nem lehetünk senki életének bírái. Ahogy Körmendy Zsuzsanna irodalomtörténész és közíró megállapította: ,,Hihetetlenül sokféle alapállásból lehetett a Kádár-rendszerben ellenzékinek vagy félellenzékinek lenni, és ha nem szeretnénk nagyot tévedni, csak finom distinkciók révén akarjunk eligazodni az emberi sorsok és nehéz választások sûrû sötét erdejében.” Mi mindenesetre hiszünk István Lajosnak, aki mindenkor nyiltan és õszintén beszélt népfronti küzdelmeirõl, eredményeirõl, azokkal kapcsolatos lelkiismereti és elvi dilemmáiról, vívódásairól, s egy pillanatra sem kételkedünk pozitív hozzáállásában, hogy minden szándékát, tettét – még az esetleges tévedéseit is – a becsületesség, a segítõ szándék és a hazaszeretet vezérelte. Megítélésünk szerint István dr. közéleti tevékenységét a magyar nép hû fiaként teljesítette. Anélkül, hogy származását és világnézetét megtagadta volna, a rendszer adta lehetõségeket felhasználva, szolgálatával mindenkor a magyar nemzet, a trianoni csonka Magyarország, kitûntetetten Vas megye, Szombathely város és szeretett kórháza érdekeit szolgálta. Kibékítõ, integráló és nem megosztó személyiség volt, akit barátai és ellenfelei is becsültek. Közéleti munkásságából szakmai elõnyöket is hasznosított, mert szolgálati útlevéllel rendelkezett, ezáltal minden fontosabb külföldi kongresszusra kijuthatott, ami nemcsak a legújabb eredmények megismerésére és azonnali átvételére, de külföldi partnerek megszerzésére is lehetõséget teremtett. Munkaidõ után rendszersen kijárt a bécsi Haematologiai Intézet orvosi megbeszéléseire, ahol a külföldet megjárt osztrák kollegák beszámoltak a legújabb európai és tengerentúli eredményekrõl, amiket – még az irodalmi közlést is megelõzve – hazánkban elsõ kézbõl hasznosíthatott. A rendszerváltozás után Mindszenty bíboros holttestének hazaszállítása elsõ lépéseiben is közremûködött. Távol maradt a pártpolitikától, az egyforma távolságtartás alapján igyekezett a kérdéseket tárgyilagosan kezelni. Szenve-


367

Jeles napok, neves gyógyítók délyesen és elõítélet mentesen szolgálta az általa felismert igazságot, szülõfaluját és a magyar vidék érdekeit. Közéleti funkcióiban nem kereste a meggazdagodást, azt önzetlen szolgálatnak fogta fel. Közéleti emberként is mindig orvos maradt, a szó nemes értelmében vett értelmiségi, akinek nem voltak elõítéletei, s akitõl távol állt a gyûlölet.

Záró gondolatok Kézenfekvõ az a kérdés, hogy vajon mi volt István Lajos sikereinek a titka? Úgy gondoljuk, hogy elsõsorban az orvostudománnyal, kitûntetetten a betegekkel szembeni rendkívüli elkötelezettségében kell keresnünk a választ, amely soha el nem fogyó üzemanyagát szolgáltatta munkájának, s amelyhez hallatlan szorgalom, munkabírás és jó értelemben vett becsvágy is társult. Ennek köszönhetõen mindig legalább két, de néha öt vasat is tartott a tûzben. István dr. nehéz, de pályája szempontjából szerencsés korban született, amikor az orvoslás háborús megtorpanása után egy új szellem bontakozott ki, amely a hiányos orvoslétszám ellenére számos új szakma születését eredményezte. Õ csalhatatlan ,,szimattal” ráérzett a fejlõdés új irányaira, s ezeknek – fõnökei segítségével – elkötelezett harcosa, uttörõje, kiteljesítõje lett. Ezeknek köszönhette, hogy nagyon fiatalon vezetõ beosztásba került, ahol módja és lehetõsége volt, hogy saját elképzeléseit megvalósítsa. Általában kitûnõ munkatársakat választott, akik az õ távollétében is az õ szellemében vitték intézete (osztálya) munkáját. Ennek köszönhette, hogy nyugodtan utazhatott, akár napokra is távol maradhatott. Mert nem az a jó vezetõ, aki nélkülözhetetlenné teszi magát a munkahelyén, munkatársaitól feltétlen szolgai engedelmességet követel, s a legapróbb kérdésekben is döntési jogot tart fent magának, hanem az, aki hagyja, hogy beosztottai a saját fejükkel, ám a fõnök szellemében gondolkodjanak, munkájukat a vezetõ útmutatásai szerint, de önállóan lássák el. A jó egészségügyi vezetõ karmester, aki vezet, összhangot teremt anélkül, hogy valamennyi hangszeren a legjobban játszana, ám a jól összeszokott zenekar már karmester nélkül is tud muzsikálni. István doktor hallatlan érzékkel hangolódott a haladás új irányaira, amiket szinte mindig buldog módjára ragadott meg és vitt eredményre. Ehhez a társszakmákból is ki kellett választania munkatársait. Ennek köszönhetõen egy nagyon széles interdiszciplináris szakmaközi pályán mozgott. Így tette szövetségesévé a klinikai szakmák vezetõit, orvosait, akiknek munkáját a még kimunkálatlan saját határterületük felõl erõsítette és támogatta. A korszerû orvostudományra ui. a XX. században a szakosodás volt jellemzõ. Ám ezzel egyidõben megfigyelhetõ volt egy integrációs áramlat is, amely magasabb szin368


Jeles napok, neves gyógyítók ten újra összehozta, egymás megtermékenyítésére ösztönözte a szakokra szabdalt területeket, hiszen a munka végsõ célja és tárgya – a beteg ember – is egy és oszthatatlan. Ilyen integráló szakterületként mûködtek az un. szolgáltatósegítõ szakterületek, illetve a már korábban hasonló szerepet játszó patológia mellett az aneszteziológia és intenzív orvoslás, a radiológia (ikonográgfia) és természetesen a transzfuziológia. Az interediszciplináris szakember újfajta orvosi szerepet vállalt magára, amelynek fõbb tényezõi az egyenlõségen alapuló építõ mellérendeltség, a szakmai és emberi nyíltság, kollegialitás, kölcsönös segítés, a közös gyógyító és tudományos munka. István doktor eszményi megvalósítója volt ennek az orvostípusnak. István Lajos rendkívüli ember volt. Valami egészen csodálatos belsõ hajtóerõ ösztönözte, ami maximális sebességen járatta intellektusát. Ez a hajtóerõ gyakran munkatársaira és a társszakmák mûvelõire is átáradt. Hobbija volt az orvoslás, s nincs boldogabb ember, mint akinek munkája és hobbija egybeesik. S emellett még jutott ideje irodalomra, mûvészetekre is, amelyen belül a magyarság-tudományt, a vérrel kapcsolatos kulturtörténeti emlékek kutatását (például a vérszerzõdés szerepét a magyarság nemzetté válásában) éppúgy hobbiszerûen mûvelte, mint ahogy fiatal korában a labdarúgást, majd a családi és a szûkebb pátria hagyományainak ápolását, vagy éppen a kerti munkát. A maga által megfogalmazott ars poetikája alapján egész életében az emberek, csoportok, táborok és népek között hidakat akart verni, a jó ügyek érdekébe barátokat igyekezett szerezni, és még kilátástalannak tûnõ helyzetben sem feledkezhetett meg a közösségteremtõ, félelemûzõ harangozásról. Mint minden sikerembernek, neki is voltak – bár talán kevésbé, mint másoknak – ellenségei. Ezek egy része pusztán irigyelte sikereit, ami vulgáris és sajnos általános emberi tulajdonság. A tettvágytól és nemes becsvágytól hajtott embereket az iskolától az életpálya végéig szokás pejoratíve strébernek, törtetõnek nevezni. Ám ez csak akkor ítélendõ el, ha az érdekelt mások testén átgázolva, vagy tisztességtelen módszerekkel kíván érvényesülni. Az eredményeket irigylõ pályatárs bírálatával gyakran saját magát igyekszik sikertelenségéért felmenteni, s nem ritkán saját lustaságát, kényelmét takargatja. Nyilvánvalóan balgaság volna az ilyen embereknek megfelelni akarni. Voltak – amint azt már említettük –, akik István doktor közéleti pályafutásában találtak kivetni valót, s az õ állítólagos elvtelen megalkuvásával szemben saját elvhûségüket hangsúlyozták, arra esetleg nem is gondolva, hogy tehetségtelenségük miatt senki semmire sem kérte fel õket. Voltak persze olyanok is, akik hátulról vagy akár szemben is támadták, akadályozták, fúrni igyekeztek, ám ármánykodásuk legfejebb kellemetlen órákat, napokat okozott, de eredményt nem értek el. A látszatra jogos bírálóknak nem szabad elfelejteni, hogy egy-


369

Jeles napok, neves gyógyítók részt a másik fél nem hallgatható már meg, másrészt a diktatúrában az elért eredmények kényszerû kompromisszumok következtében jönnek létre, ezért az eredeti szándék és cél az eredményekben esetleg csak korlátoltan érvényesül. A parancsuralmi rendszerben a közéleti személyiség – fõleg ha nem azonosul a diktatúra célkitûzéseivel és módszereivel – lényegében gúzsba kötve táncol. Az egyes – vitatható – ténykedéseket hiba lenne az egész életmûre kivetíteni, sokkal inkább az egyes epizódokat az egész életmûnek alárendelni, s annak fényében értelmezni. Csakis az össztevékenység pozitív mérlege a fontos, amivel szemben a vitatható, nehezen értelmezhetõ részletek elenyészõ kisebbséget alkotnak. ,,A professzor” szép kort ért meg, ami nem mindig elõnyös belépõ a maradandóság csarnokába. Mert – mind a munkatársak, mind a betegek – az öregedõ orvost még életében óhatatlanul lassan kezdik elfelejteni, ,,leírni”, míg ha valaki élete zenitjérõl zuhan le – mint például a sikereinek teljében lévõ Szabolcs professzor – az jobban megrendíti és felkavarja a kortársakat. Biológiailag bizonyára helytálló az a megállapítást, hogy a kor nem érdem, hanem Isten adománya. Ám a tartalom, amivel ki-ki az életéveit megtölti, az már az egyén teljesítménye és érdeme. Többnyire sajnos csak akkor ismerjük el pályatársainkat, ha meghalnak. István Lajos ez alól kívételt képezett, mert érdemeirõl, eredményeirõl a 80. és 85. születésnapja alkalmából is ünnepi üléssel emlékezett meg Vas megye és Szombathely város közönsége, illetve a kor- és pályatársak (9). István Lajos kétség kívül a Markusovszky Kórház egyik legemblematikusabb egyénisége, országos hírû orvos volt. Nem szégyellt tanulni elõdeitõl és kortársaitól, s anyaintézete hagyományaiba belesimulva a nagy példaképek etikai és szakmai crédóját magas szintre fejlesztette. Látóköre azonban mindig túlterjedt az általa vezetett osztályon, intézeten, vigyázó szeme az egész kórházat, a magyar hazát, sõt a nemzetközi lehetõségeket is pásztázta. Eszménye az volt, hogy a magyar egészségügyet a nyugati fejlett kapitalista országok szakmai színvonalára emelje. Ezt a célt bizonyos területeken meg is valósította. Szóban és tettben kiállt Magyarország európaisága mellett.Vállalta a küldetést, amit a sors – hic et nunc – számára kijelölt. Bíznunk kell abban, hogy küldetése nem volt egyszeri. Egy magyar, két amerikai professzort, öt hazai osztályvezetõ fõorvost, s más vezetõ beosztású orvosokat, gyógyszerészeket adott a tudománynak. Hinnünk kell a fejlõdésben, amely azt eredményezi, hogy az utódoknak különbeknek kell lenni a mestereiknél. S bár vannak rendkívüli kívételek – István doktor minden bizonnyal ezek közé tartozik – a fejlõdés általános trendje nem törhet meg. Igazat kell adnunk Schumannak, aki szerint: ,,Az igazi mester nem nevel tanítványokat, hanem megint csak mestereket”

370


Jeles napok, neves gyógyítók Kiemelkedõ szakmai, emberi és szociális tulajdonságai István Lajos professzort a megye nagyjai közé emelik. ,,A fák állva halnak meg.” István Lajos is állva halt meg. Augusztusban, amikor a természet érleli életadó gyümölcseit. Ezeknek is le kell válniuk az anyanövényrõl, el kell szakadniuk a természettõl, mintegy meg kell halniuk, hogy közkinccsé válva életet adhassanak. István Lajos fizikailag egy ilyen érett, gazdag gyümölcsként vált el tõlünk, hogy szelleme velünk maradjon. Élete, elvei, értékrendje és európaisága példa lehet a ma embere és fõleg a ma fiatalja számára. E sorokkal hálával és kegyelettel adózunk neki, s fájó szívvel búcsúzunk tõle, aki gazdag életmûvével kiérdemelte az utókor megbecsülését és emlékezését. Ha valakire, õreá bizton illenek Arany János Széchenyi emlékezetére írt sorai: ,,Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élete kincsét, ámbár napja múl …”.

Függelék I. Dr. Ács Zoltán búcsúsorai a Vas Népe napilapban (2007. augusztus 14.) Búcsú István Lajos professzortól (1922-2007) A Professzor Úr feladta. Mert bármily szívós és küzdõ típus volt életében, hívõ ember lévén tudta, hogy van fölöttünk valaki, aki ha elérkezettnek látja az idõt, magához szólitja. Orvosként is tudta, hogy olyan a halál, mint a halász, aki hálójába kerítette a halat, s egy ideig még a vízben tartja. A hal még úszik, de benne van a hálóban, s a halász akkor húzza ki, amikor akarja. Szombaton reggel megtörtént a találkozás. Mert a halász így akarta. Ez év tavaszán ünnepeltük a Megyeházán 85. születésnapját. Tele volt meghatottsággal, tervekkel és szerényen is büszke volt arra, hogy sok évtizedes tudományos munkásságáért a megyében elsõként kapta meg a Széchenyi-díjat. Erre az alkalomra jelent meg az az élete fontosabb fejezeteit összefoglaló könyvecske, melynek címe: ,,Professzor Úr! Ne adja fel!” S most elment. Elment az az ember, aki kivívott magának akkora szakmai rangot és elismerést, hogy bárhol a világon tárt karokkal fogadták volna. A bögötei jómódú birtokos kõkemény erkölcsi értékekkel útra indított fia olyan volt, mint a középkori céheslegény. Vándorolt, hogy lásson és tanuljon, de mesterleveleivel mindig visszatért a szûkebb hazába, mert használni itt akart. Nemcsak szakmájának nemzetközileg elismert mûvelõje volt, hanem közéleti ember is. E célból szorgalmazta tíz évvel ezelõtt a Vas Megyéért Egyesület létrehozását is, amelynek nemcsak alapítója, hanem haláláig elnöke és motorja


371

Jeles napok, neves gyógyítók volt. Megkérdõjelezhetetlen tudása, erkölcsi tekintélye, diplomáciai érzékenysége predesztinálta arra, hogy csakis õ töltse be ezt a posztot, melyet soha senki nem vitatott. S bár a pártoktól független Egyesület története során voltak olyan helyzetek, amikor egyik vagy másik politikai erõ megpróbálta kisajátítani, de a Professzor Úr is tudta és vallotta, hogy bár az ész kisajátítható és felhasználható, de a jellem soha. S ha valakinek a jelleme és a tartása ugyanolyan erõs, mint az esze, azt nem lehet kisajátítani. S bár már az elmúlt hetekben mondta, hogy egy 85 éves ember ne tervezzen hosszabb idõre, mint fél évre, tele volt tervekkel, elképzelésekkel. Amikor kórházba került, akkor is bíztunk szívósságában. Reménykedtünk abban, hogy mint életében annyiszor, felül tud kerekedni. Erõs volt, de az örök halász még erõsebb. Mi úgy érezzük, hogy rá hatványozottan vonatkoznak az egyik német filozófusnak a gondolatai: ,,A nagy egyéniségek gyakran többet rombolnak le, mint amennyit felépítettek, mert haláluk szakadékot teremt.” Örök halász! Most már Te vigyázol rá. Kérünk, tényleg vigyázz rá!

II. A temetési szertartást vezetõ Horváth József pápai prelátus búcsúztatója Ima prof. dr. István Lajos temetésén Mindenható Istenünk! A temetési szertartás imáival és énekeivel a Te végtelen irgalmadba ajánljuk Lajos testvérünket, aki hitünk és a Tõled kapott kinyilatkoztatás szerint a véges földi életbõl az örökkévalóságba költözött. Abba a városba, hol ,,városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsõsége ragyogja be”. (Jel 21,23) A mi emberi optikánkkal nézve rendkívül gazdagnak láttuk, látjuk István Lajos testvérünk életét. Ezt a gazdagságot olyannak tapasztaltuk, amely az evangéliumi mércén mérve is megállja a helyét, mert ,,rozsda és a moly meg nem emészti, és a tolvajok el nem lopják”. Életének ezeket az értékeit szeretnénk most eléd tenni Urunk. Olyannak ismertük õt, aki mögéje látott az eseményeknek, mert nem csupán a felszínt, hanem a lényeget is látta. A mulandó történésekben mindig meglátta a maradandót, az idõbeli eseményekben az idõn túlmutatót, a végesben a végtelent. Istenünk, Te tanúja voltál számos baráti beszélgetésünknek, amikor közösen kerestük azokat a megoldásokat, amelyek értelmessé tehetik emberi életünket. Nem egyszer úgy tûnt, hogy a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy

372


Jeles napok, neves gyógyítók értékdevalválódott világban meg akarja valósítani azt, aminek értelme van, ami túlmutat önmagunkon, és teljessé teszi az emberi életet. Istenünk, az evangéliumok tanúbizonysága szerint a Te szent fiad, Jézus Krisztus gyógyító tevékenységével éreztette meg velünk, hogy mennyire fontos az õsbûn egyik tragikus következményének, a beteg embernek a gyógyítása. Lajos testvérünk ebben nagyszerû partnered volt, aki egész életét a lelkiismeretes gyógyításnak szentelte. Az õ orvosi tevékenysége során nem kevesen szabadultak meg a betegségüktõl, nyerték vissza az egészségüket, és tudták kiteljesíteni emberi életüket. Nagyon sokan hálával gondolnak arra az idõre, amikor orvosi munkája eredményeképpen nyerték vissza egészségüket. Remélhetõleg imáikba foglalnak és elmondanak érted egy fohászt most, amikor erre legnagyobb szükséged van. Istenünk, Lajos testvérünk élete nem volt szél ingatta nádszál. Elvei voltak, amelyekhez mindig ragaszkodott és következetesen azokhoz is igazította az életét. Ezt sugározta minden megnyilatkozásával családjának, városának, megyéjének, országának, de leginkább az orvosi társadalomnak. Kereste, kutatta, mit is kellene tenni kinek-kinek a maga területén, hogy teljesebb legyen emberi életünk. Ilyenkor éreztem át, hogy nem a felszín emberével találkozom, hanem egy mélyen gondolkodó ajándékozott meg életének rendkívül tartalmas óráival. Istenünk, Te azt is világosan látod, hogy Lajos testvérünk a párbeszéd embere volt. Megtalálta a szót a különbözõ vallási és politikai nézeteket vallókkal, akiket az emberi és az örök értékek alapján törekedett egymáshoz közelebb hozni. Ezáltal lett õ a társadalmi megbékélés fáradhatatlan apostola. Öröm volt vele együttmûködni, mert a tudós pontossága, a másik ember megbecsülése átizzott minden tettén és megnyilatkozásán. Istenünk, Te jól tudod azt is, amikor halálos ágyánál állva a Te szent fiad által rendelt betegek szentségében részesítettem õt. Akkor, amikor már az orvosi tudomány nem tudott segíteni, e szentségbõl áradó kegyelem révén Te fogtad meg a kezét, és segítetted át õt a földi életbõl az örökkévalóságba. Tudjuk jól, hogy emberi gyengeségeink következtében nem egyszer vannak helytelen döntéseink és tetteink. Irgalmas Istenünk, kérünk Téged, bocsásd meg neki élete folyamán elkövetett bûneit, és fogadd be õt az örök hazába. Vigasztald meg hozzátartozóit és mindazokat, akiknek a szíve most szomorúsággal van teli. Ébreszd fel bennük a hitet, hogy hinni tudjunk ígéretedben: Lajos testvérünknek csak a földi élete ért véget, ám ami benne halhatatlan, a lélek, odaát Tenálad tovább él az örökkévalóságban. Személyében a mester, a tanító távozott. Azok közül a tanítók közül való


373

Jeles napok, neves gyógyítók volt õ, akiknek azt ígérted, hogy ,,akik másokat az igazságra vezettek, ragyogni fognak, miként a csillagok”. Ragyogjon az õ szellemi fénye nem csupán városunk és az orvostársadalom emlékezetében – ezek elõbb-utóbb elhalványulnak – hanem a Te országodban is. Ámen.

III. Dr. Széll Kálmánnak a temetésen, 2007. augusztus 27-én elhangzott beszéde (befejezõ részlet) Kedves Gyászoló Közönség! A temetés mindig egyúttal számvetés is. Elgondolkodhatunk elhalt embertársunk és a saját életünkrõl, halálunkról. Egyáltalán a halál értelmérõl, méginkább értelmetlenségérõl. Mert a halál egy csapásra foszt meg valamennyi szellemi és fizikai kincsünktõl. Szellem, lélek nélkül az ember élettelen anyaggá redukálódik. A halál tulajdonképpen a születés és az élet botránya, paradoxona. Önmagunkat is áltatva, voltaképpen mindannyian halálraítéltként éljük csalóka életünket, amely a halál dimenziójába értelmetlennek tûnik. Mert miért kell meghalnunk, ha egyszer megszülettünk, és miért születünk meg, ha úgyis meg kell halnunk? Kínzó kérdések ezek, amikre csak a túlvilágba vetett hit adhat vigasztaló feloldozást. Ellenkezne a teremtõi isteni logikával, ha a ,,társteremtõként” is megtisztelt istenképmás-embert végsõ megsemmisülésre rendelte volna az az Isten, aki a teremtés csodája után a világmindenségbe kódolta az energia megmaradását. Az nem lehet, hogy életünket, amely egyszeri alkalom az önmegvalósításra, Sziszüfosz módjaként rendelte volna leélnünk. Ám, ha van túlvilág, akkor a halál már nem végállomást, nem visszafordíthatatlan veszteséget jelent, hanem csak átszálló helyet. Mindannyian egy csónakban evezünk. A meghalt csak elõre megy oda, ahova mindannyian tartunk. A tér és idõ korlátaiba zárt evilági ember lelke – felszabadulva a test börtönébõl – egy végtelen, reményeink szerint boldog állapotba kerül. Kübler Ross, a svájci születésû amerikai pszichiáternõ, a tanatológia egyik prominens képviselõje a halált ahhoz hasonlította, mint mikor a pillangó elhagyja csúf bábját, s a korábbinál szebb és szabadabb életet kezd. Lajos tesvérünk – reményeink szerint – már találkozott a szentté dicsõült, elhalt kisfiával az örök hazában. A halál paradox módon meghozta számára az eszkatalogikus gyógyulást. Ne sajnáljuk hát, hiszen ahol õ van, ott már nincs se könny, se fájdalom. Ám még a legoptimistább feltételezés sem oldja fel a családtagok, az özvegy s a gyermekek gyászát, amely a végleges elválástól terhes. Az elválás kezdetben fel sem fogható, de késõbb napi teherként, árnyékként kísért, éjjel-nappal. Ennek feldolgozásában segít a hit, a remény és a

374


Jeles napok, neves gyógyítók szeretet, mely nem csak a továbbélésben, de a síron túli szeretetben is hisz, egyúttal a boldog újratalálkozásban reménykedik.

Jegyzetek 1. Ács Zoltán: ,,Professzor Úr! Ne adja fel!” Beszélgetõ füzet István Lajos professzor 85. születésnapja alkalmából. Vas Megye Közgyûlése kiadása. Szombathely, 2007. 2. Burkon Bt Video Studio: Maradok tisztelettel – Prof. dr. István Lajos. (Videófelvétel) 3. Hargitai József: Mozaik István Lajos orvosprofesszorról. In.: Emberközelben. Saját kiadás. 1997. 192-222. 4. Horváth Boldizsár, Széll Kálmán (szerk.): Vas Megye és Szombathely Megyei Jogú Város Markusovszky Kórháza története. 1929-2004. 5. Lakitelek 1987. A magyarság esélyei. A tanácskozás hiteles jegyzõkönyve. Antológia. Püski Kiadó. Budapest, 1991. I. 6. Komondi Péter: Arc Képek I. Kom. Press. Szombathely, 2006. 123-131. 7. Petõ Ernõ: A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely Város Közkórházának életében. Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége kiadása. Budapest, 1934. 8. Pozsgai Imre: Koronatanú és tettestárs. Korona Kiadó. Budapest, 1998. 9. Rák Kálmán: István Lajos professzor nyolcvan éves. Orv. Hetil. 2002. 143. 1703-1704. 10. Széll Kálmán: A Markusovszky Kórház története. A kórház kiadása. Szombathely, 1979. 12. Széll Kálmán: Búcsú István Lajos professzortól (1922-2007). Orv. Hetil. 2007. 148. 1813-1814.


375


376



Dr y Pál-emlékülés Dr.. Zsámbék Zsámbéky Gasztroenterológiai és Belgyógyászati Osztály 2004. április 2.


377

Jeles napok, neves gyógyítók Bokor Nándor

A tanítvány emlék ezése dr y Pálra emlékezése dr.. Zsámbék Zsámbéky Zsámbéky Pál 1928. szeptember 11-én született Esztergomban, elemi és középiskolai tanulmányait ugyanott végezte. 1946-ban iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultására, ahol 1952-ben szerzett orvosi diplomát summa cum laude minõsítéssel. 1952-ben került a szombathelyi kórházba a Vásárhelyi Béla vezette belgyógyászati osztályra, és ennek a kórháznak volt az orvosa 36 évig különbözõ beosztásokban. 1956-ban szakvizsgázott, azt követõen kinevezték adjunktusnak. 1963-ban a Fertõzõ Osztály vezetõje lett, 1968-tól pedig az újonnan szervezett III. Sz. (a késõbbi II. Sz.) Belgyógyászati Osztályt vezette. Ezen az osztályon dolgozott 1988-ig, nyugdíjba vonulásáig. Osztályvezetõ fõorvosi kinevezésekor nyomban igazgatóhelyettes is lett, és negyedszázadon át az is maradt. Ennek az lehetett az oka, hogy mindig minden feladatot, amit a kulcsszáma megkívánt, maradéktalanul teljesített. Ebben a kettõs funkciójából egyike volt azoknak, akiknek meghatározó szerepük volt a kórház életében. Funkciójából adódóan azonban sokszor kellett népszerûtlen feladatot is teljesítenie. Hosszabb idõ után visszatekintve, a rendszeretete, a pontossága, az egészséges türelmetlensége, oktató tevékenysége, stb olyan erények, amik feledtetik a kórházvezetõi munkával járó negatívumokat, s mindez tiszteletét egyáltalán nem csorbította. A Fertõzõ Osztály keretében 1963-ban szervezett egy 20 ágyas belgyógyászati jellegû részleget is. Ezen az osztályon – összesen 60 ágyon – akkor három orvos dolgozott. A betegek ellátásában – elsõsorban az adminisztratív teendõket illetõen – õ is aktívan részt vett. Ez csak úgy volt megoldható, hogy a munkát korábban kellett elkezdenie. Így egyre korábban, elõbb 7-kor, aztán már 6-kor kezdett dolgozni. Ez a korai munkakezdése egész aktív idejében megmaradt, követõje nem nagyon akadt. Meg kell említeni, hogy a kiváló nõvérgárda mindenben partner volt, példás együttmûködés alakult ki a nõvérek és Zsámbéky fõorvos között. Az 1968-ban szervezett belgyógyászati osztályon hasonló munkastílus folytatódott, többnyire az éjszakás nõvértõl informálódott az elõzõ napon, illetve az ügyeleti idõben felvett betegekrõl. A jól képzett nõvér azonban már azt is tudta és jelezte is, ki az, akit a fõnöknek ,,hajnalban” látni kell. Így nem egyszer megtörtént, hogy az akut beteg még a hivatalos munkaidõ kezdete elõtt átkerült más osztályra, elsõsorban a sebészetre.

378


Jeles napok, neves gyógyítók Reggel minden elõzõ napon vagy ügyeleti idõben felvett beteg kórlapját elolvasta, aláhúzásokkal szinte kijegyzetelte. Ugyancsak átolvasta minden távozó beteg zárójelentését. A hiányosságokat a fél 9-kor kezdõdõ megbeszélésen különbözõ hangsúllyal szóvá is tette, és ellenõrizte azok korrigálását. Ezen a megbeszélésen szóba kerültek a közérdekû kérdések, és ilyenkor volt minden nap rtg-konzílium is, ami igen hasznosan mûködött a közelmúltig. Pontban 9-kor kezdett vizitelni, ahol semmi nem zavarhatta (telefon, benyitogatás, stb). Minden viziten megvizsgálta az új betegeket, a távozásra készülõket, a rossz állapotban lévõket, köztük az agonizálókat is! Napközben is sokat volt a betegek között. Sokszor elõbb értesült az akut beteg érkezésérõl, mint az osztályos orvos. A következõket vallotta: ,,A nyugtalanság adja az orvos lelkiismeretének nyugalmát.” Szigorú fõnõk volt! Nem tûrt el apró hiányosságokat, lazaságokat sem. Az orvosoktól is és a nõvérektõl is pontosságot, gondosságot követelt. A nõvérektõl különösen az idõs betegek ellátásában várta el messzemenõen a vitális funkciók pontos nyomonkövetését és regisztrálását. Ezeket viziteken rendszeresen ellenõrizte is. A gondoskodás azonban a nõvérekben már szinte belsõ igénnyé vált, és példámutatóan látták el a betegeket. Nem véletlen talán, hogy errõl az osztályról hat osztályvezetõ nõvér került ki. Azt is meg kell jegyezni, hogy a nõvérek munkáját nagyon tisztelte, elismerte. A rendszeresen megtartott osztályértekezleteken elemezte a hiányosságokat, de a pozitívumokra is kitért. Igen jó és gyümölcsözõ kapcsolata volt a többi klinikai osztállyal, a diagnosztikus osztályokkal, de más kórházakkal, így a hegyfalui Megyei Tüdõgyógyintézettel, a szentgotthárdi Rehabilitációs Kórházzal és a városi kórházakkal is. Arra is volt gondja, hogy az idõs, egyedül élõ és gyakran kórházba kerülõ betegekre felhívja az illetékes helyhatóság figyelmét, és kérje a segítségüket szociális helyzetük megoldásában. A betegforgalom kisebb volt, mint manapság. A 80 százalékot alig meghaladó ágykihasználást tartotta optimálisnak két okból: zsúfoltság esetén (90 százalék felett) nem lehetet a hygiénét biztosítani (fertõtlenítés), másrészt pedig azért, hogy mindig legyen elegendõ üres ágy az ügyeletes orvos számára. ,,Nem lehet az ügyeletest olyan helyzetbe hozni, hogy gondot okozzon olyan beteg felvétele, akinél ez indokolt.” A szakmai továbbképzés legfontosabb színtere a vizit volt. Egy-egy esetmegbeszélés sok gondolatot felvetett. Viziten nem rejtette magába, amit tudott. A késõbb alakult Szombathelyi Tudományos Társaság mottóját már akkor gyakorolta: ,,Az elrejtett tudás csökken, a másokkal közölt ellenben gya-


379

Jeles napok, neves gyógyítók rapszik”. Rendszeresek voltak a havi (folyóirat)referálók vagy beszámolók egy-egy továbbképzésrõl. Az osztályról kikerülõ elõadásokat mindig le kellett írni, azt többször átjavította, többnyire rövidítette, és mielõtt bárhol elhangzottak volna, elõtte az osztály orvosainak meg kellett ismerni azokat. A nõvértovábbképzések is havi rendszerességgel történtek elõre meghatározott tematika szerint. Tudományos munkásságát harminc egynéhány közlemény, illetve tankönyvfejezet és mintegy 35 elõadás jelzi. Ezek témája heterogén, szinte az egész belgyógyászatot felöleli. Külön is említést érdemel, hogy István professzorral már 1955-ben beszámoltak Magyarországon elsõként a sikeres peritoneális dialízisrõl. Intézeti szintû továbbképzést a havi rendszerességgel tartott klinikopatológiai konferenciák jelentették, amit nagy pontossággal szervezett. Ugyanakkor nem szeretett szerepelni. A nyilvános fellépések miatt szorongott, talán lámpaláza is volt. Mindenben tökéletes akart lenni, saját magával szemben is szigorú volt. Talán a szorongása tette azt is, hogy már kora reggel a betegek között volt. Nem tudta volna elviselni, ha az osztályán valamilyen mulasztás történne. A betegek között érezte igazán jól magát. Ritkán került sor fehér asztal melletti beszélgetésre, ilyenkor is leginkább szakmai dolgokról mondott apróbb történeteket. Igazán akkor volt elemében, amikor a történelemrõl esett szó. Különösen jól ismerte a második világháború elõtti események magyar történelmét, ezekrõl szívesen beszélt. Hobbija a kertészkedés volt, de még inkább a bélyeggyûjtés. A szombathelyi bélyeggyûjtõk társaságának elnöke is volt. Nyugdíjba vonulása után nem tudott tétlenkedni, egy idõ után hiányzott a kórház. Konziliárusi feladatot vállalt két osztályon, ezt azonban csak egy hétig tudta gyakorolni. Nyugdíjazása után egy évvel elhunyt. Munkája elismeréséül megkapta az Érdemes Orvos, a Kiváló munkáért, a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetéseket.

380


Jeles napok, neves gyógyítók Döbrönte Zoltán

A Gasztroenterológiai és Belgyógyászati Osztály múltja és jelene Az ünnepi alkalom lehetõséget nyújt egy kis történeti visszatekintésre. Ennek kapcsán a belgyógyászat kórházbeli történetérõl, valamint a Gasztroenterológiai és Belgyógyászati Osztály múltjáról és jelenérõl adok rövid, vázlatos áttekintést. A kórház elsõ belgyógyász fõorvosa dr. Stranz Gyula volt, a budapesti Jendrassik Klinika korábbi tanársegédje, aki a kezdeti években – 1919-29-ig, a kórház 75 éve jelenlegi helyén történt megnyításáig – egyben a patológia, a röntgen, a laboratórium és egy ideig a neurológia feladatait is ellátta. Utóda 1941-ben dr. Vásárhelyi Béla egyetemi magántanár lett, aki a debreceni egyetem Csiky professzor vezette klinikájáról került az osztály élére. Az õ tanítványa volt Zsámbéky Pál, aki 1963-ig dolgozott az I. Sz. Belgyógyászati Osztályon, 1963 és 1968 között pedig a Fertõzõ Osztályt vezette. Az akkor III., majd a II. Sz. Belosztály néven szereplõ osztályt 20 éven keresztül – 1968-tól 1988-ig – nyugdíjba vonulásáig vezette. A visszaemlékezés kapcsán érdemes röviden áttekinteni a kórházi belgyógyászati osztályok létrejöttének és névváltozásainak történetét. A belgyógyászat is a korábbi Csapatkórház épületében 1919-ben kezdte meg mûködését, mely 1953-ig egységes belgyógyászati osztályként funkcionált. 1953-ban létesült – a Vérellátó Szolgálattal szoros szervezeti egységben, István professzor úr vezetésével – a Haematológiai Osztály. Majd 1954-ben két részre osztották a belgyógyászatot is, miután a nagysága miatt egy vezetés alatt már nehezen lehetett átlátni, átfogni. A II. Sz. Belosztály vezetésére Péter Pál fõorvos kapott megbízást. 1968-ban a belgyógyászati betegszám növekedése egy további belosztály létesítését tette szükségessé, melynek elsõ vezetésére Zsámbéky Pál kapott kinevezést. Az így létrejött III. Sz. Belgyógyászati Osztály 1978-tól – miután az akkori I. és II. Sz. Belosztályokat összevonták – II. Sz. Belgyógyászati Osztály néven mûködött tovább. Az I. Sz. Belosztályt Hankiss János, a II. Sz. Belosztályt Zsámbéky fõorvos vezette. A jelenlegi osztályszerkezetek 1985-ben, a túl nagynak bizonyult I. Belosztály újbóli szétválasztásával alakultak ki. Ekkor került az I. Sz. Belosztály élére Varga László professzor, a III. Sz. Belosztály élére pedig Tarján Jenõ, akik nyugdíjba vonulásukig vezették osztályaikat. 2002-ben csak névváltozásokra került sor, azóta az osztályunk megjelölése Gasztroenterológiai és Belgyógyászati Osztály. Az Általános Belgyógyászati Osztály Lõcsei Zoltán,


381

Jeles napok, neves gyógyítók a Kardiológiai és Belgyógyászati Osztály Nagy Lajos, míg a Haematológiai Osztály Iványi L. János fõorvos vezetésével mûködik. A Gasztroenterológiai és Belgyógyászati Osztály jogelõdje 1968. január 1jén 80 ággyal a Tüdõkórház épületében, a jelenlegi 11-es huszár úti telephelyen nyílt meg. Az osztály 1975 novemberében költözött a kórház központi telephelyére, a korábbi ideg-elmeosztály átépítésével kialakított helyre, ahol 74 ágyon folytatta mûködését. A Zsámbéky Pál vezette osztályon két szubspecialitás bontakozott ki, a kardiológia dr. Kocsis Zsuzsanna és a gasztroenterológia dr. Bokor Nándor vezetésével. Az osztályhoz jól felszerelt cardiorespiratorikus laboratórium és egy emésztõszervi endoszkópos laboratórium tartozott. 1985-ben a kardiológiai profil a III. Sz. Belgyógyászati Osztályhoz került át, miután vezetésére kardiológus szakembert, Tarján Jenõ fõorvost nevezték ki. Az endoszkópos laboratórium 1972-ben létesült. Megelõzõen 1956-tól a félmerev Wolff-Schindler eszközzel Széll Kálmán sebészként végzett gyomortükrözéseket. A modern, száloptikás endoszkópos vizsgálómódszerek közül a felsõ panendoscopia 1972-ben, a colonoscopia 1977-ben, az ERCP 1983-ban került bevezetésre. Zsámbéky Pál fõorvos egy jól képzett, a belgyógyászat egészét átfogó ,,klasszikus” belgyógyász volt, aki igyekezett ismereteit naprakészen frissen tartani. Egy olyan osztályt vettem át tõle, ahol a már említett szakmai szempontokon túl példás rend, tisztaság és magasszintû ápolási tevékenység folyt. Kinevezésem után megtisztelt azzal, hogy megajándékozott megjelent közleményeinek gyüjteményével. Ami az osztály jelenét illeti,, a Gasztroenterológiai és Belgyógyászati Osztály 38 általános és 35 gasztroenterológiai profilággyal rendelkezik. A gasztroenterológiai szakambulancia 1986-tól mûködik. 1988 után új módszerekkel bõvültek az endoszkópos diagnosztikus lehetõségek, és az endoszkópos terápiás eljárások széles skálája került bevezetésre. Emellet kialakítottunk egy gasztroenterológiai funkcionális laboratóriumot. Talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az osztály országos viszonylatban is elismert gasztroenterológiai centrummá fejlõdött, amit a szakmai kollégium és az egyetemek ,,A-tipusú” centrumként ismertek el, illetve akkreditáltak. Az endoszkópos laboratóriumban bevezetett és alkalmazott terápiás-operativ endoszkópos módszerek skálája széleskörû, gyakorlatilag az egész vertikumot átfogja. A terápiás módszerek: • endoszkópos idegentest eltávolítás (már korábban bevezetésre került), • endoszkópos vérzéscsillapítás, • elektro-hydro-thermo szondás elektrocoaguláció,

382


Jeles napok, neves gyógyítók • • • • • • • • • • •

injekciós módszer, haemoklip, argon-plasma coaguláció, oesophagus-varix vérzés ellátása, ligáció, endoscopos polypectomia, endoscopos mucosectomia, endoscopos sphincterotomia és epeúti kõextrakció, epeúti és hasnyálmirigy-vezeték tágítása, epeúti mûanyag és fém endoprotézisek beültetése, endoszkópos hasnyálmirigy-cystabeszájaztatás, pancreasendoprotézis beültetés, • nyelõcsõ szükületek tágítása, achalasia ballondilatációja, • nyelõcsõ fém-endoprotézisek beültetése, • endoscopos nasojejunalis szonda behelyezés (enteralis táplálás céljából), • percutan endoscopos gastrostomia. Az év elején realizálódott jelentõs mûszerfejlesztésnek köszönhetõen diagnosztikus fehér foltokat is sikerült eltüntetni, megteremtõdött: • a jejunoscopia, • az endoszkópos ultrahangvizsgáló berendezés célzott biopsziás és szondás radiális vizsgálati lehetõséggel, • saját hasi ultrahangvizsgáló készülék. Az endoszkópos laboratórium fejlesztése és profiljának széleskörû bõvítése mellett létrehoztunk egy gasztroenterológiai funkcionális diagnosztikus laboratóriumot, ahol a 24 órás nyelõcsõ pH-metria, a nyelõcsõ és a rectalis manometria, a H2 kilégzési teszt és a 13C-urea-kilégzési teszt elvégzésére van lehetõségünk. Az osztályon 2003-ban 2.655 fekvõbeteget kezeltünk, a két másik belosztállyal közösen 12.934 sürgõsségi belgyógyászati járóbeteget, a gasztroenterológiai szakrendelésen pedig 5.231 beteget láttunk el. Az endoszkópos laboratóriumban 2003-ban 6.724 diagnosztikus vizsgálat és 1.142 terápiás beavatkozás történt. Az oktatási tevékenységet többek közt 20 belgyógyász és 15 gasztroenterológus szakorvos kiképzése jellemzi, jelenleg is folyik 4 belgyógyász és 2 gasztroenterológus szakorvos képzése. Az osztály munkatársai részt vesznek a diplomás ápolónõ, valamint a védõnõ hallgatók elméleti és gyakorlati oktatásában is. A tudományos tevékenységet többek közt ebben a periódusban megje-


383

Jeles napok, neves gyógyítók lent 190 közlemény, 5 könyv, 5 könyvszerkesztés, 38 könyvfejezet, 228 tudományos és 101 továbbképzõ fórumon elhangzott elõadás fémjelzi. Az osztály kétszer pályázott és nyert el 3-3 éves ETT célzott tudományos támogatást. Az osztály 2 szakorvosa vesz részt munkamelletti PhD képzésben. Röviden ennyit a jelenrõl. A jövõ tervei közül engedjék meg, hogy csak azt az egyet említsem, melynek megvalósulását a közeljövõben reméljük, az endoscopos vizsgálatok és a funkcionális laboratórium új korszerû infrastruktúrájának megteremtését egy egységes részleg kialakításával.

384



Zsámbék y Pál, a kiváló fõor vos és ember Zsámbéky fõorvos Zsámbéky Pali különösen közel állt a szívemhez, mert az egyetemen évfolyamtársak voltunk, s késõbb is – azonos munkahelyen dolgozva – a szoros, közös szakmai munka és jó barátság kötött bennünket össze. Annak idején a mi évfolyamunkban még nem volt felvételi vizsga. Egyebek mellett ennek is köszönhetõ, hogy kezdõ évfolyamlétszámunk meghaladta az ezret. Ennyi ember számára valamennyi tanterem és gyakorlóhely szûknek bizonyult. Elsõ évben még a tetemekért is tüntetnünk kellett, mert nem volt elég belõlük a boncolás biztosításához. Aki nem iparkodott, az nem kapott helyet a tanteremben. A professzorok dícsfényében ragyogni akaró stréberek sokszor másfél órával korábban beültek már a tantermekbe, az elsõ sorokba, de ezt is csak az elsõ órákon lehetett gyakorolni. Palit úgy ismertem meg, hogy õ a pesti, én a budai Szent Imre Kollégiumba jártunk, s mint szentimrések ismertük és segítettük egymást. Ám reá igazán akkor figyeltem fel, amikor a gógyszertan szigorlatra kezdtünk készülni. Tanka Dezsõvel – Tanka fõorvos fiával, a késõbbi patológus professzorral – szintén jó barátságban, azonos tanulókörben voltunk. Õ a Luther Kollégium lakója volt. A második félév kezdetén éppen elõadásra várva arra készültünk, hogy az év végi szigorlatra való felkészülés céljából magunknak beossszuk az anyagot. Általában ezzel kezdõdött a tanulás. A beosztás ugyanis komoly mûvelet volt, mely már a felkészülés kezdetét jelentette, de még nem igazán tanulásnak számított. Afféle alibi tevékenység volt, amely elaltatta lelkiismeretünket, s egy nap haladékot is adott. Éppen ezzel voltunk elfoglalva, amikor egy, a – Gyógyszertani Intézetbõl jött – tanársegéd kihirdette, hogy az év végi szigorlatot már most le lehet tenni, s aki úgy érzi, hogy fel van készülve, az jelentkezzék. A teremben a derü hangjai voltak hallhatók, hiszen a medikus nem arról híres, hogy már az eredeti vizsgaidõpont elõtt fél évvel vizsgakész legyen. Ám megdöbbenésünkre az egész évfolyamból egy hallgató jelentkezett vizsgára. Õ volt Zsámbéky Pál. Elhûlve néztük ezt a csodalényt, aki az év végi szigorlatra – amire mi csak most készítgettük beosztásunkat – már félévvel korábban felkészült, s magát vizsgára alkalmasnak ítélte. És valóban, Zsámbéky Pali hamarosan le is szigorlatozott, mégpedig kitûnõre. Ettõl kezdve Palit mindenki ismerte az évfolyamban, noha Pesten általában évfolyamtársaink jelentõs részét akkor nem ismertük. Eddig magam is a szikár, komoly


385

Jeles napok, neves gyógyítók tekintetû, de minden után élénken érdeklõdõ volt szentimrés kollegát ismertem Paliban. A kollégiumokat késõbb államosították, s engem a kollégiumból kidobtak, de a történtek után Zsámbéky Pali jobban a látóteremben maradt. Késõbb is csak csodálni tudtam kitartó szorgalmát. A klinikai szigorlatokat a könyvezés végén tettük le, s a sikeres szigorlatot követõen általában egyhetes tanulási szünetet adtunk magunknak. Voltak szorgalmasak, akik a következõ szigorlati felkészülésig csak egy-két nap szünetet tartottak, de Zsámbéky Pali már a sikeres szigorlat délutánján a következõ szigorlatra kezdett felkészülni. Spártai szorgalmát és kitartását csak csodálni tudtuk. Engem tulajdonképpen Tatabányára kádereztek sebésznek, de Szabolcs Zoltán, aki az l. Sz. (Sebestény) Sebészeti Klinika adjunktusa volt, elintézte, hogy Szombathelyre kerüljek. Ugyanis szigorlóként a klinikán könyveztem, s õ hívott Szombathelyre. Azt nem tudta, hogy magam is szombathelyi vagyok. Ilyen véletlenek irányítják az emberek sorsát. Évfolyamom javát különben katonaorvosnak káderezték. Az igazán jó káderek az egyetemi klinikákra kerültek, a kevésbé megbízhatók viszont nem voltak alkalmasak katonaorvosnak, õket a kórházakba közvetítették ki. Palival itt, Szombathelyen találkoztunk újra. Pályafutása itt nyílegyenesen felfele ívelt. Én még a sebészet legfiatalabb orvosaként rangsorban szinte az utolsó voltam, jóformán csak a kampót húztam, amikor õ már – a szerencsének is köszönhetõen – a fõorvos után a második helyre került. Munkáját megbízhatóság, lelkiismeretesség és elismert tudás jellemezte. Nem csoda, ha már fiatalon igazgatóhelyettes és az akkor különállóan újonnan szervezett Tûdõkórházban osztályvezetõ fõorvos lett. Ott s majd késõbbi osztályán is rend és fegyelem uralkodott. Munkatársaival, de önmagával szemben is igényes volt, az aprólékosságig precíz és lelkiismeretes. A klinikopatológiai konferenciákat mindig õ vezette, mégpedig példásan. A tanulságos eseteket a patológus fõorvossal közösen gondosan választották ki. A kijelölt opponens és a ,,bíróság” elõtt szereplõ osztály, illetve annak kijelölt orvosa volt a szorítóban, s a kórház egész orvosi kara hozzászólt az esethez. Komoly viták is keletkeztek. Zsámbéky példás bíróként vezette az üléseket, amelyekre õ maga is alaposan felkészült. Hajnalban járt be, s legjobban önmagában bízott meg. Jó kolléga és megbízható konzíliárius volt. Vallásosságát sohasem titkolta, de nem is kérkedett vele. Sokszor és sokat beszélgettünk, mert tudtuk egymásról, hogy hasonló világnézetet képviselünk. A Marxista (fokszi-maxi) Esti Egyetemre – a szintén évfolyamtárs dr. Mangliár Károllyal együtt – Cselkó László igazgató jelölt bennünket. Szinte íratlan szabály volt, hogy aki vezetõ poszton van vagy arra készül, annak el kell végeznie az esti egyetemet. A XX. Pártkongresszus volt a felvételi anyag.

386


Jeles napok, neves gyógyítók Emlékszem, amikor a felvételi vizsgára mentem, azt mondtam feleségemnek, hogy bármilyen legyen az eredmény, nem fogok örülni. Ha ugyanis nem vesznek fel, akkor látom a sorsomat, hogy soha nem lesz belõlem vezetõ, mert annyira megbízhatatlan vagyok. Ha viszont felvesznek, akkor a szakmám helyett ideológiára kell pazarolnom drága idõmet. A felvételi vizsgán egymás mellett ültünk Zsámbéky Palival. Elõször azt kérdezték tõlünk, hogy miután nem önként jelentkeztünk, hanem az igazgató delegált bennünket, ám a képzés nem kötelezõ, nyilatkozzunk, hogy valóban akarjuk-e az esti egyetem elvégzését. Aki ismeri a diktatúra lélektanát, annak értenie kell, hogy akkor már nem visszakozhattunk, mert az a nyílt ellenségeskedéssel lett volna egyenlõ, ami értelmetlen lett volna. Így aztán mindhárman kijelentettük, hogy vállaljuk az oktatást. Az igazat megvallva késõbb megvigasztalódtam. Nemcsak a tanulmányi pótszabadság miatt, hanem azért is, mert engem bizonyos fokig kíváncsivá is tett az az elmélet, amely milliókat tartott hatalmában. Szinte úgy éreztem, hogy illik megismerni – ha nem is elismerni – ezt a tanítást is. A rendszer mindennapos gyakorlatát sajnos a bõrünkön éreztük, de kiváncsi voltam, hogy igazában mi is van mögötte. Persze én könyvekkel is felkészültem. Rómából ikertestvérem hozott egy jezsuita által írt ,,Dialektikus materializmus” címû könyvet, afféle ellenméregként. A felvételi vizsgára menet eszembe jutott elsõ és utolsó marxista vizsgám az egyetemen, amit éppenhogy bevezettek nálunk. Az egyetemi vizsgára jól felkészültem, mert nem akartam kockáztatni, ezért minden kérdésre kifogástalanul válaszoltam. Végül megkérdezték, hogy mikor állt át Titó a szocialista táborból a kapitalistába. Én pontosan megmondtam az évszámot, amelyet különben meg is éltünk. Erre a vizsgáztató – aki elõtt a vizsgázók névsorában mindenkinek fel volt tûntetve a származása – atyáskodó, leereszkedõ modorban azzal összegezte a feleletemet, hogy az adatokat ugyan tudtam, de ez az utolsó kérdés elárulta, hogy noha tudom, de ,,nem értem” a dolgokat. Ugyanis a szocialista táborból nem létezik átlépni a kapitalista táborba. Titó már eleve is kapitalista bérenc volt, aki csak a szocialista színjátszását fejezte akkor be, amikor szakított Sztálinnal. Késõbb, amikor újra jóban lettünk Titóval, sokszor eszembe jutott, hogy egyetemi éveim egyetlen ,,közepesét” elvileg ki kellene javíttatnom, mert ezek szerint nem én, hanem a vizsgáztató elvtárs nem értette a helyzetet, vagy talán túlságosan is értette. De még ma is gyakran eszembe jutnak szavai, hiszen egy egész ország pártostul képes volt átlépni a szocialista táborból a (vad)kapitalistába. Visszatérve felvételi vizsgánkra, az elsõ vizsgázó Zsámbéky Pál volt, aki mint mindig, ezúttal is mindenre tudott választ adni. ,,Fel van véve Zsámbéky


387

Jeles napok, neves gyógyítók elvtárs” – mondta a vizsgáztató. Erre Zsámbéky Pál fontosnak tartotta közölni azt, hogy õ vallásos felfogású, gyakori áldozó. ,,Nem baj, Zsámbéky elvtárs, majd mi átneveljük” – mondta kissé gúnyosan mosolyogva a vizsgáztató. Ezután következtem volna én, de ekkor belépett valaki, aki a vizsgáztató fülébe súgott valamit. Erre õ megkérdezte: ,,Melyikük a dr. Széll Kálmán?” Feltettem a kezemet. ,,Kérem, menjen be a kórházba, mert Szabolcs fõorvos nem tud operálni, a beteget magának kell elaltatni. Fel van véve.” Így kerültem én vizsga nélkül az esti egyetemre. Zsámbéky Paliról természetesen elsõsorban munkatársainak kell vallaniuk. A mi találkozásaink jobbára komolyak voltak, s barátiak. A Sors úgy hozta, hogy szegény végül meghalni is hozzánk jött az intenzív osztályra. Sok ismerõst, jó barátot láttam ott utoljára, köztük Tiborcz Sándort is. Végül a Vas Népében is én mondtam Pali barátomnak Isten hozzádot, s a temetésen is én búcsúztattam el.

388



Dr Dr.. Hutás Imre-emlékülés Radiológiai Osztály 2004. április 24.


389


Személyes emlék eim dr emlékeim dr.. Hutás Imre osztályvezetõ fõorvosról Jellegzetes alakja volt a kórháznak, aki már a 11-es huszár úti közkórházban sebészként kezdte pályafutását, majd a szakalapító fõorvosok közé tartozott. Kezdetben egyedül, majd egy, illetve két orvossal látta el a radiológiai osztály munkáját. Nagytekintélyû orvos volt, aki a röntgenképek kíváló, élesszemû értékelõje, az átvilágítás és fõleg a tápcsatorna kontrasztos vizsgálatainak avatott tudója és mûvésze, a röntgenbesugárzás kórházi úttörõje, országosan is elismert szakember volt. Róla is sok adoma maradt fent. Ezek közül az egyik a röntgenbesugárzáshoz fûzõdik. A kórházi mûszerparkot használhatta magánpraxisa céljaira is, s így a kórházzal állandó elszámolásban volt. Egyik falusi betege a háború utáni ínségben nem tudott fizetni. Erre Hutás doktor azt mondta neki, hogy hozzon valami ,,természetbelit”. Ez akkortájt gyakori kifejezés volt, hiszen a kórháznak, de a városi családoknak is elemi élelmezési gondjai voltak. Nyilván húsra, lisztre, tojásra, gyümölcsre, stb gondolt. Erre egyik nap beállított a gazda egy birkával, amelyet egy kötélen húzott a fõépület elé. Marosfalvi Feri bácsi – a kíváló fõportás – azt kérdezte, hogy mit akar a bácsi azzal az állattal. ,,A Hutás fõorvos úrnak hoztam ajándékba” – válaszolta. Marosfalvi Feri bácsinak nem volt mit tenni, beszólt Hutás fõorvosnak, hogy valaki hozott neki természetbeli juttatást. Hutás Imre doktor majd hanyatt esett, amikor a nagy állatot meglátta, amely – érezvén leendõ sorsát – éktelen bégetéssel üdvözölte új gazdáját. Szerencsére a kórháznak volt saját mészárosa, akihez elvitték a birkát, s a természetbeli juttatás az egész kórház hasznára vált. Lelki szemeim elõtt látom a fanyar humorú, de szakmai szempontból nagyon komoly, szigorú és igényes Hutás doktort. Õ igényelte a klinikusok konstruktív együttmûködését. Kényes volt a kérés, s fõleg annak precíz megfogalmazására, és olykor jelenlétünket is igényelte. Tanúja voltam Szabolcs professzorral folytatott parázs szakmai vitáiknak is, noha különben nagyon jól megértették egymást. Elõttem van, amint kezeit dörzsöli, amelyek nem könnyen melegedtek fel. Kezein enyhe röntgenégés nyomai is voltak. Krónikus hörghurutja miatt gyakran köhögött, s nagyon félt a fertõzéstõl. Nem szerette, ha valaki a környezetébõl beteg, mert ha õ megfertõzõdött, akkor csak az – akkor még csak Nyugatról beszerezhetõ – erythromicin segítségében bízott. Apósomnak jó barátja volt. Amikor mindketten már nyugdíjban voltak, rendszere390


Jeles napok, neves gyógyítók sen találkoztak. Magam is gyakran meglátogattam nyugdíjas korában, sõt abban a szerencsében részesültem, hogy a Szakszervezet nevében neki és apósomnak is én adhattam át az arany diplomájukat. Utóbbit Hutás Imre szép és bölcs beszédben kommentálta. Szavai és gondolatai ma is eszemben vannak. Sok más régi kolléga mellett Hutás doktortól is én vehettem búcsút a Vas Népe hasábjain. Elutaztam Gyõrbe is, ahol eltemették, és ahol kórháza nevében vettem búcsút örökre Hutás Imrétõl, a radiológia nagy öregjétõl és hazai pionírjától. Hutás Imre 1896. december 21-én született a Szabolcs megyei Nyírkarász községben, ahol édesapja, dr. Herczog Ármin községi orvos volt. Édesanyja Bécsbõl származott. Lyon Aureliának hívták, aki négy gyermekkel ajándékozta meg férjét. A legidõsebb gyermek Imre volt. Herczog Ármin orvosdoktori tanulmányait a bécsi egyetemen szerezte. Elõbb a ma is híres és részben ma is eredeti külsõ állapotában megmaradt Allgemeines Krankenhausban, a ma Altes Hausnak nevezett intézet belklinikáján volt tanársegéd. Nemcsak sokoldalú orvos, de széles kultúrájú ember is volt, aki a magyaron kívül a német, az angol és francia nyelvet is bírta, s mellette zene- és színikritikával is foglalkozott. Bécsben házasodott, majd szülõfalújába visszatérve körorvosként ténykedett. A körorvosok akkoriban szerény javadalmazás ellenében dolgoztak, sok hatósági és térítésmentes munkát is végezniük kellett. Szinte az egész év minden napján készenlétben kellett állniok, jobbára szekéren, néha hintóval róhatták az akkor még meglehetõsen nagy körzeteket. Herczog doktorhoz nagy tanyavilág is tartozott, amelynek bejárása egymagában is komoly erõpróbát jelentett, és sok idõt vett igényve. Mentõ akkor még nem létezett, a szülések háznál történtek. Imre édesanyja, a gyengéd, szeretõ anya és feleség sajnos 38 éves korában mellrákot kapott. Hiába vitte Herczog doktor a leghíresebb bécsi sebészeti klinikára, a mûtét sajnos már nem segített. Négy gyermek édesanyjának elvesztése életreszóló gyászt és nyomot hagyott ugyan a család életében, de az apának választania kellett, hogy orvosi munkáját vagy apai nevelõ tevékenységét folytatja-e. Herczog doktor az elõbbit választva, másodszor is megnõsült. Az ezt követõ néhány év múlva egy hideg téli éjszakán szüléshez hívták, ahova szánon sietett. Az utazás során a nagy hidegben az apa tüdõgyulladást kapott, amibe bele is halt. Imre fia ekkor az egri cisztereknél gimnazista volt, aki apja halálos ágyánál ígéretet tett, hogy folytatja apja hivatását. Ám alig iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, amikor kitört az elsõ világháború, ahova önként jelentkezett katonának. Végigszolgálta a háborút, javarészt frontszolgálatban. Közben a mentõszolgálatnál végzett munkájával és saját zsoldjával segítette családját. A harcok során,


391

Jeles napok, neves gyógyítók amiért egy bajtársát a tûzvonalból a hátán hurcolva mentette meg, vitézségi éremmel tüntették ki. A fronton a prágai német nyelvû egyetem sebész tanára mellett dolgozott, aki meghívta a klinikájára, ahol fél évet el is töltött. A háború utáni román megszállást követõen minden értéküktõl kifosztott lakásukba tért haza. A háboru után Herczog Imre folytathatta végre egyetemi tanulmányait, ahol ernyedhetetlen szorgalmával tûnt ki, amiért sok elismerést kapott. A diploma átvétele után hol körorvosok helyettesítésével, hol pedig mentõorvosként tevékenykedve jutott némi keresethez, miközben családja többi tagját is segítenie kellett. Legkisebb testvére, húga férjhezmenetele után a család Sárvárra költözött, ahol a nevelõanya postamesteri állást kapott. Így került a fiatal Herczog a jelenlegi 11-es huszár úti telephelyen mûködõ Vasvármegye Közkórházába. Elõbb Petõ mellett a sebészeten, majd a kórház belosztályán dolgozott. Stranz Gyula a belgyógyászat mellett számos, ma önálló diszciplinát – neurologia, laboratorium, kórbonctan, stb – is mûvelt. Amikor az osztály röntgen részleggel is bõvült, a kórház vezetése Stranz fõorvossal együtt Herczog Imrét bízta meg, hogy vegye kézbe ezeket a vizsgálatokat. Megjegyzem, hogy Szombathelyen az elsõ röntgent az elsõ világháború elején saját pénzén egy bécsi fõorvos vette, aki Szombathelyen teljesített katonai szolgálatot, illetve a sebesültek ellátására a volt Vas-Zalai Császári és Királyi 11-es Huszárezredhez vezényeltek. A hordozható készüléket tõle Petõ Ernõ vette meg, aki Szombathely elsõ ún. ,,mûtõsebésze” volt. Herczog doktor Szombathelyen nõül vette Gyuk Magdolnát, akivel egy életen át boldog házasságban élt. Házasságukból két gyermek született, a késõbb – 15 éves korában – tragikusan elvesztett Edit, és a jelenleg Gyõrben élõ – késõbb szemész fõorvos – fia, ifjabb Hutás Imre doktor, aki a családban egymást váltó generációk harmadik orvos tagja. Közben a háborút megelõzõ névmagyarosítások hulláma õt is elérte, s ekkor magyarosította meg nevét Hutásra. Petõ Ernõ felfedezte a fiatal, becsvággyal telt orvosban a jövõ emberét, s tanulmányok folytatására Berlinbe küldte, ahol késõbb a híres Sauerbruch professzor klinikáján, majd a berlini Röntgen Klinikán tanult externistaként. Hazatérve belefolyt az új szombathelyi közkórház felszerelésének beszerzésébe. Az új kórház 1929-ben került átadásra, amelyben dr. Hutás Imre a belgyógyászati szakképesítés megszerzését követõen már ún. rendelõ fõorvosként mûködött. Ebben az idõben a röntgen osztály még a belgyógyászati osztály részeként, ám meglehetõs szakmai önállóssággal mûködött. Ezzel magyarázható, hogy Hutás doktoron kívül Stranz Gyula osztályvezetõ irányítása és felügyelete mellett a belosztály mindenkori alorvosai is röntgeneztek. Az új kórházba

392


Jeles napok, neves gyógyítók már akkor korszerûnek számító röntgenterápiás berendezéseket is telepítettek. Az akkori diagnosztikus és terápiás berendezésekkel Magyarország egyik legkorszerûbb röntgen részlege alakult ki Szombathelyen. Hutás doktornak segítségére volt jó fizikai és matematikai érzéke is, aminek köszönhetõen – annak idején – egri ciszter tanára õt fizika-matematika szakos tanárnak szánta. Hutás fõorvos rendszeresen járt Pestre tanulni és tanítani. A szakirodalmat kitartóan követve élen járt a hazai radiológia kialakításában, fejlesztésében és mûvelésében. Ennek során Kelen Béla professzor többször hívta Budapestre. Több elõadást tartott és cikket írt. Nagy port vert fel a magzati sugákárosodásról írt értekezése, amelyben számos olyan tényezõre hívta fel a figyelmet, amelyekre csak késõbb figyeltek fel. Közleményt írt a szerzett tracheo-oesophagealis – légcsõ-nyelõcsõ – sipolyokról, az un. idiopathiás tracheopathiáról (ismeretlen eredetû hörgõ-érintettség), a csontdaganatokról, a sclerodermia és lupus erythematodes (bõrfarkas) röntgenelváltozásairól. Az ún. léckoponya vagy caput lacunare congenitumot Hutásról nevezték el. A háború végén zsidó származása miatt dr. Görög Dénes patológus fõorvost a nyilas rezsim elhurcolta, Petõ Ernõ igazgató sebész fõorvos bujdosni kényszerült, de Hutás Imrét is felfüggesztették állásából, s börtönbe zárták, mivel édesapja kikeresztelkedett zsidó volt. Hiába volt a család kezdettõl fogva gyakorló katolikus, kis híján Auschwitzban kötött ki. A háború után már osztályvezetõ fõorvosként dolgozott. Az osztály munkáját hosszú ideig másodmagával látta el, miközben folytatta kutató tevékenységét is. Magam ebben az idõben medikusként ismertem meg, munkáját elõbb 1940-tõl orvostanhallgatóként, majd orvosként követhettem. Személyesen éltem meg, hogy egy-egy diagnosztikus kérdés megoldása érdekében nem ismert lehetetlent. Ha kellett napokon át újabb vizsgálatokra rendelte vissza a beteget. Máskor felutazott Budapestre a kari könyvtárba a kérdésnek utánaolvasni, más szakemberekkel konzultálni. A radiológiai kézikönyveket betéve tudta, s kivánságra felütötte a keresett helyet. Budapesten ,,röntgen pápának” becézték. Munkájában egyebek mellett partnere és ihletõje is volt elsõ, szeretett fõnököm, dr. Szabolcs Zoltán professzor is, aki gyakran volt a röntgenosztály vendége. De Hutás fõorvos is szinte valamennyi röntgenleletét személyesen ellenõrizte a mûtõben. Amint a hasat megnyitottuk, szóltunk neki, hogy élõben is lássa azt, amit csak a röntgenárnyék alapján állapíthatott meg. Egy-egy bravúros röntgendiagnózis láttán boldog volt, ám a tévedés elszomorította. Ilyenkor azt kereste, hogy mivel tudná a következõ tévedést elkerülni. Aránylag sokat és szívesen volt a mûtõben, de folyamatos kapcsolata volt a késõbb Pécsre kerülõ híres Romhányi professzorral is. Szabolcs professzor elõszere-


393

Jeles napok, neves gyógyítók tettel foglalkozott a gyomorrákokkal. Õ inspirálta Hutás Imrét a korai gyomorrák felismerésére, amiben figyelemre méltó eredményeket ért el. Hutás fõorvos vezette be a kórházban az ún. röntgen konzíliumot, amit nagyon komolyan vett. Elvárta, hogy a klinikus a beteg kórtörténetének minden részletébe beavassa, õt konstruktív partnerének, s ne pusztán fényképésznek nézze. Persze akkor egészen más volt még a Röntgen Osztály munkája. Sokkal több volt a sötétben folyó átvilágítás, kevesebb a felvétel. A vizsgálatoknak mestere volt, maga a gyomorröntgen is sokszor hosszú procedurát igénybe vevõ mûvelet volt, amit gyakran nem kis izgalommal néztünk mi is végig, s amelyeknek kapcsán az ürülés gyorsaságát, illetve idejét is ellenõrizte. Emlékszem, hogy egy diszkrét csipõizületi röntgenkép alapján az izületi résben gennyet tételezett fel, amit punkciókor meg is találtunk. Vele együtt országosan is az elsõk között végeztük a kórházban a splenoportografiákat, a lép és lépvéna röntgen kontrasztanyagos feltöltését. A betegeket – tetemeken végzett kísérleteket követõen – rendszerint én szúrtam meg, s a kontraszt beadása után sorra kapkodták ki a röntgenosztály dolgozói az egymásra tett filmkazettákat és az õket elválasztó ólomkötényeket. Nagyon szép képeket nyertünk, s a módszer által értékes diagnosztikus eljárás birtokába jutottunk. Mondanom sem kell, hogy István professzornak is sok lépmegnagyobbodással járó betegét vizsgáltuk. Hasonlóak voltak az elsõ venográfiák – gyûjtõér feltöltések – és arteriografiák – ütõér feltöltések –, sõt aortografiák, a fõütõér sugárfogó anyaggal való ,,megfestése”. Ezek kapcsán órákat töltöttünk a röntgenben, ami mindig élvezetes együttmûködést és élményt jelentett számunkra. Nagy örömmel demonstrálta a röntgenelváltozásokat, s komoly, féltett gyûjteménye volt a kóros leletekrõl, amit a medikusoknak és fiatal orvosoknak is szívesen mutatott. Szinte nap mint nap találkoztunk vele, s dolgoztunk együtt. Megszoktuk igényességét, s kitüntetésnek vettem, hogy gyakran engem is beavatott szakmai titkaiba. A diagnosztikus tevékenység mellett a sugárterápia is érdeklõdésének központjában állt. Fõleg sokat foglalkozott a daganatok besugárzásával, amelyet késõbb már az újonnan kinevezett dr. Kocsis Sándor onkológus fõorvossal együtt végeztek. A szakma szenvedélyes szeretete persze néha parázs vitákat is eredményezett. Néhányszor tanúja voltam, ahogy Szabolcs professzorral összekaptak. Ilyenkor néha a villámhárító szerepét töltöttem be, de jobbára csak hallgattam, s a fejemet kapkodtam, mert mindig úgy tûnt, hogy mindkettõnek igaza volt. Mindketten határozott egyéniségek voltak. De ezekbõl a vitákból soha nem maradt fent ellenségeskedés, nem maradt harag. Ellenkezõleg. Kölcsönösen tisztelték és elismerték egymást, szakmai és emberi barátság kötötte õket össze.

394


Jeles napok, neves gyógyítók Az õ nevéhez fûzõdik a Szombathelyen elsõként megrendezett rákkongresszus. Õ alapította meg a Nyugat-dunántúli Radiologus Szakcsoportot, amelynek haláláig elnöke maradt. Jó kapcsolatot tartott fenn Ratkóczy professzorral, aki buzdította tudományos fokozat, kandidatúra megszerzésére. Erre végül is rászánta magát, s az oesophagus (nyelõcsõ) és fundus (a gyomor felsõ része) által bezárt ún. His-szög tanulmányozásába kezdett. Akkor persze volt, aki kinevette, hogy ilyen jelentéktelennek tûnõ témát választott, ám mai szemmel – a népbetegségszámba menõ reflux betegség ismeretében – azt kell mondanunk, hogy témaszválasztása elõremutató volt. Szombathelyen és Budapesten az Anatómiai Intézetben tetemeken végzett kísérleteket, amiket egybevetett a röntgenleletekkel. Rendszeresen mérték a His-szög nagyságát, s azt a beteg panaszaival vetették össze. Nehány betegén Szabolcs professzor sikeres korrekciós mûtétet is végzett. Eredményeit Zsebõk professzor amerikai útján is felhasználta. Egy ízben mindketten Budapestrõl utaztunk haza Szombathelyre, amikor szinte az egész úton kutatási eredményeit mesélte nekem nagy lelkesedéssel. Hogy tudományos fokozatának elnyerése folyamatában késõbb mi történt, arról keveset beszélt. Állítólag a két opponens is kedvezõ véleményt mondott, mégis visszautasították disszertációját azzal az indoklással, hogy nem végzett elég társadalmi munkát. Hogy kinek vagy kiknek az irigysége, intrikája volt a háttérben, azt valószínû soha nem fogjuk megtudni. Az elutasítás arculcsapás volt, ami nagyon bántotta. Tény, hogy a háborút követõen egy ideig mint szakszervezeti elnök tevékenykedett a kórház munkájának újraindulása érdekében. A társadalmi munka hiánya tehát nem lehetett valós ok. Az is biztos, hogy mint minden sikeres kutatónak, így neki is voltak ellenségei, irigyei, akiknek keze a TMB-ig is elért. Akkor politikai alapon könnyen nagyot lehetett bukni. Márpedig az õ politikai hovatartozásával nem voltak megelégedve. Egyetlen vagyontárgyát, szombathelyi fõtéri házát államosították. Börtönviselt üldözöttként vissza szerette volna kérni legalább a lakását, de ezt sem tették lehetõvé. Erkölcsi sikerekben viszont bõven volt része. Sikeres elõadásai, közleményei országos hírûvé tették. Hívták a bécsi Allgemeines Krankenhaus sugárterápiájának vezetésére, sõt a Karolinskába is, de õ nem akarta szeretett kórházát itthagyni. Tiszteletbeli tagja lett a Magyar Radiológiai Társaságnak, de az osztrák, a keletnémet, majd a nyugatnémet, sõt a svéd röntgentársaságoknak is. Személyi intrikák miatt nyugdíjkorhatárát elérve – ám munkaképességének teljében – nyugdíjazták. Az akkori igazgató felesége röntgenasszisztens volt, akivel ellentétbe került. Késõbb egyik alorvosa is szembehelyezkedett vele. Ám állásában megmaradva nyugdíjasként tovább dolgozhatott. Amikor


395

Jeles napok, neves gyógyítók azután innen is ,,kiutálták”, ennek országosan is rossz híre lett, ami miatt szolidarításból egy jó darabig nem akadt röntgenorvos, aki utódlását elvállalta volna. Munkája elismeréséül a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta, de joggal sérelmezte, hogy – noha aranyra terjesztették fel – erre nem tartották méltónak. Nyugdíjasként odahaza is szenvedélyesen követte a szakirodalmat, az Orvosi Hetilapot elejétõl végéig elolvasta. Röntgenlelet múzeuma, a különleges esetek gyûjteménye ebek harmincadjára került. Egy részét ifj. Hutás Imre mentette meg, s ajánlotta fel a Magyar Radiológia címû folyóirat 50 éves kötetanyagával együtt a gyõri kórháznak, ahol ezt megtiszteltetéssel fogadták. Még megérhette, hogy aranydiplomáját megkapja, s különös öröm volt számomra, hogy mint akkori szakszervezeti megyei elnök, azt én adhattam át neki és apósomnak is, akivel egy életen át jó barátok voltak. Nekem gyakran emlegette, hogy annyira összeforrt a kórházzal, hogy abba mindig csak levett kalappal lépett be, s az utcán is levette a kórház elõtt a kalapját. Éppen ezért szinte haláláig fájó tüske volt számára, hogy megítélése szerint nem érdeme alapján bántak el vele. Éppen ezért megfogadta, hogy többé nem lépi át a kórház küszöbét. A kórház történetének megírásakor – 1979-ben – értékes adatokat kaptam tõle, mégpedig szokása szerinti precizitással írásban. Amikor aztán 1979-ben a kórház 50 éves évfordulóját ünnepeltük, dr. Gelencsér József fõigazgatóval együtt mentünk ki Hutás fõorvos lakására, s kérleltük, hogy jöjjön el az ünnepségre. Nem könnyen, de végül is sikerült megpuhítani a szívét, s mindannyiunk örömére a jubileumi ünnepélyen jelen is volt, ahol emlékplakettot kapott. Rá 4 évvel, 87 éves korában halt meg. Temetése Gyõrött volt, a kórházat a temetésén én képviseltem. Nyolc évvel ezelõtt, születésének 100 éves évfordulóján emlékeztünk meg róla elõször, ma viszont a kórház – s vele a radiológiai osztály – 75 éves fennállása ad alkalmat a megemlékezésre és ünneplésre. Aki a múltat nem becsüli, nem érdemli meg a jelent, s csak légvárra képes építeni a jövõt. Adózzunk most kegyelettel és tisztelettel a múltnak, jelesen Hutás Imre fõorvosnak, kórházunk és hazánk egyik elsõ, úttörõ radiológusának. Magam örömmel vállaltam ezt a visszaemlékezést, amelyhez az anyagot annak idején még kedves barátom, ifj. Hutás Imre adta, amit ezúttal is hálásan köszönök, illetve azt részben magam gyûjtöttem össze. Mint kortárs és volt munkatárs is szívesen vállaltam a mai beszámolót, hiszen évtizedekig tanúja lehettem pályafutásának. Interdisciplináris munkatársként gyakran dolgoztam vele együtt, akit személyes bizalmával is sokszor kitüntetett. Természetesen õ is ember volt, akinek – akárcsak mindannyiunknak – gyarlóságai is voltak. De a dolog természete miatt az ember ilyenkor csak a pozitívumokat köti csokorba, s bízvást állíthatom, hogy életében a pozitívumok elsöprõ túlsúlyban voltak.

396


Jeles napok, neves gyógyítók Elnézést kérek, amiért esetleg túlságosan szubjektívnek tûnhettem, ám Hutás Imre fõorvost mindig közel éreztem magamhoz, annál is inkább, mert azonos évben, hónapban, sõt egy híján ugyanazon a napon született, mint édesapám. Ma azért jöttünk össze, hogy a történelem és az emberi kisszerûségek szennyétõl megtisztított emlékét kegyelettel felidézzük, s õszinte elismeréssel tisztelegjünk kórházunk elsõ radiológus fõorvosának és a hazai radiológia egyik úttörõjének emléke elõtt. Mai emlékülésünk példamutató abban a tekintetben, hogy hogyan lehet és hogyan kell az egykori gyökerek hajtásainak nyomán járva hidat építeni a múltból a jelen felé. Hogyan lehet a múltba merítkezve hagyományokat teremteni. Mindannyiunk nevében köszönöm ezt a gesztust a fõigazgatóságnak és annak a lelkes szervezõ bizottságnak, akik a mai emlékülés sikeres megrendezésében fáradoztak. Hadd fejezzem be megemlékezésemet Markusovszky ismert mondásával: ,,... amint a nemzet, amelynek története van, örömmel andalodik el múltján, s magának abból hazaszeretet és tetterõt merít, úgy a magyar orvos is büszkébb önérzettel tekintend jelenére és jövõjére, ha a történelem tükrében látja, hogy az úttörõ elõdök hosszú sora vonul el elõtte, hogy a hazai orvosi irodalmat koránt sem elkezdeni, hanem az elõdök nyomán folytatni kell”. A mai és a jövõ generációnak jó tudni, hogy elõdeik honnan indultak és hova értek, s õk kiknek a vállán vitték tovább a tudományt. Mert mindenki csak annyi megbecsülést várhat az utókortól, amennyit õ adott az elõdöknek.


397

Jeles napok, neves gyógyítók Hutás Imre

Emlékképek Édesapám életébõl Édesapám a Szabolcs megyei Nyirkarászon született 1896. december 21én. Apja, dr. Herczog Ármin Bécsben végezte el az orvosegyetemet, majd Bécsben, a Wiener Allgemeine Krankenhaus Belgyógyászatán volt tanársegéd. Szakmájáért lelkesedõ, több nyelvet beszélõ, zene és irodalomrajongó, igazi européer széplélek volt, akinek fenti tulajdonságai maradéktalanul öröklõdtek Édesapámban. Nagyapám házasságkötése után hazatérve Nyirkarászon lett körzeti orvos. Négy gyermekük született, közöttük Apám volt a legidõsebb. Nagyapámnak tragikusan korán ért véget orvosi pályafutása. Téli zimankós éjjel hívták egy távoli faluba, szüléshez. A hosszú kocsiút végén a szülést sikeresen levezette, de maga tüdõgyulladással ágynak esett. Halálos ágyán Apámra bízva családját még arra kérte, hogy kövesse õt az orvosi pályán. Az atyai kérés determinálólag hatott Apám további sorsára. Beiratkozott a Budapesti Orvostudományi Egyetemre. De hogy családjáról is gondoskodjék, mentõorvos mellett vállalt állást, a nyári szünetekben pedig körzeti orvosuk mellett asszisztensként dolgozott. Amikor kitört az elsõ világháború, önként jelentkezett a frontra, 37 hónapot töltött el az Isonzó-Doberdó környéki olasz fronton. Rövid szabadságai alatt vizsgázott az Orvosegyetemen. A háború végeztével egy sor kitüntetéssel tért haza. Legértékesebb közöttük a nagy arany vitézségi érem volt, amit egy roham alkalmával gerinclövést kapott parancsnoka tûzvonalból történõ kimentéséért kapott. Ezt a történetet egy fronttársa beszélte el, Apám szerénysége miatt errõl mindvégig hallgatott. Hazatérve szabolcsi otthonukat a román megszállók által feldúlva, kifosztva találta. Édesapja féltett könyvritkaságait elprédálták, szeretve gondozott rózsakertjét földbe taposták. Apám 1924-ben szerzett orvosi diplomát, majd családjával Szombathelyre költözött. Itt a késõbbi Megyei Kórház elõdjénél, a Huszár úti Honvéd Kórház Sebészetén kapott állást Petõ Ernõ mellett. Apám és Petõ Ernõ kapcsolata kezdettõl fogva õszinte és baráti volt. Ezt igazolja, hogy Petõ Ernõ lett késõbb Édesapám esküvõi tanúja is. Amikor aztán Petõ Ernõ feleségének, a csillagkeresztes Szegedi Ginának jelentõs anyagi támogatásával és Vass miniszter hathatós segítségével megépült Petõ Ernõ megálmodott csodaszép kórháza, Vasvármegye Közkórháza, Apám elõször a sebészeten dolgozott Petõ Ernõ mellett, késõbb Stranz Gyula belosztályára került, itt szerzett belszakorvosi képesítést, majd amikor a Belosztályról levált és önállósult a röntgenosztály,

398


Jeles napok, neves gyógyítók ennek lett Apám kinevezett fõorvosa. Itt szerzett röntgen szakorvosi képesítést. Petõ Ernõ Édesapám szakmai ambicóját és osztálya modernizálására irányuló szándékát mindenben támogatta. Így lett az egykori szabadvezetékes röntgenosztályból az ország egyik legkorszerûbben felszerelt modern osztálya, ahová az ország minden részébõl rendszeresen jöttek továbbképzésre. Megemlítendõ például, hogy a hüvely- és méhnyakrákok besugárzását szolgáló Schafer-Witte készülékbõl az egész országban mindössze két példány volt. Apám közben Berlinben vett részt továbbképzésen a Wirchof Klinikán, látta Sauerbruch professzor elsõ tüdõmegnyitó mûtéteit, majd Prágában töltött fél évet a Német Klinika Sebészetén. Apám szakmaszeretetét jelzik a korai közlemények, pl. az oesophago-trachiális sipolyról és az ajakrákok röntgenbesugárzásával elért tapasztalatokról, valamint a budapesti szakcsoportban tartott elõadásai. A számos sikert hozó, felfelé ívelõ pályát aztán derékba törte a fasizálódó idõszakban a kórház élére kerülõ nyilas igazgató, aki nemcsak a kórházat példásan vezetõ igazgatójától fosztotta meg kórházát, hanem elbocsátotta Apámon kívül az idegfõorvos Tanka Dezsõt, és a korboncnok fõorvos Görög Dénest is. Egyetlen bûnük zsidó származásuk volt. Itt jegyzem meg, hogy apám apai nagyapja volt kikeresztelkedett zsidó. Ezért nevezte õket a nyilas igazgató kelevénynek a nemzet testén, amit onnan ki kell vágni. A felmondás azonban nem volt elégséges. Apámat letartóztatták, börtönbe hurcolták, ahol celláját és priccsét egy halálra ítélt, dezertált fiatal német katonával kellett megosztania. A fegyõr következõ szavakkal búcsúzott esténként Apámtól: ,,Jó éjt, holnap viszik Auschwitzba…” Szegény Görög Dénes fõorvost valóban odavitték feleségével, leányával együtt. Nem is tértek soha többé vissza. A háború végeztével Édesapám teljes erõvel látott hozzá a romokban heverõ egészségügy újjászervezéséhez. Megválasztották az Orvosegészségügyi Dolgozók Szakszervezetének az elnökévé, az Igazoló Bizottságnak is vezetõségi tagja lett. Apám mindenkit álláshoz juttatott. Még ama bizonyos fegyõr – aki Apámat olyan különös figyelmességgel búcsúztatta esténként a fegyházban – is állást kapott, az akkori Bábaképezdében lett portás. Édesapámnak ugyanis az volt az elve, nem kerülhet kenyér nélkül az utcára az, akinek családja, gyermekei vannak. Ez a humánus gondolkodás volt rá különben egész élete folyamán jellemzõ. Közben Apámat felterjesztették a Munka Érdemrend arany fokozatára, amit Apám nem fogadott el, nem találván magát erre méltónak. Így kapott ezüst fokozatot. Ezidõben szervezte és rendezte meg Apám az elsõ hazai rákkongresszust, majd megalapította az ország elsõ regionális szakcsoportját, a Nyugat-dunántúli Radiológiai Szakcsoportot. Ennek elnökévé választották, az is maradt nyug-


399

Jeles napok, neves gyógyítók díjazásáig, haláláig pedig díszelnöke. A Szakcsoport elõadásain a mindenkor legaktuálisabb témakörökbõl hangzottak el elõadások. Ezeken – Apámon kívül – a szakma legismertebb kiválóságai, Zsebõk, Ratkóczy, Erdélyi professzorok biztosították a magas szakmai színvonalat. Barátja Ratkóczy professzor tanácsára Apám kandidátusi témakörben a His-szög változásának a refluxra, illetve refluxoesophagitisre kifejtett hatását kezdte vizsgálni, valamint a szögváltozásban nem egy ízben szerepet játszó korai gyomorrák fennállásának lehetõségét. Az elkészült disszertációt beadva az Akadémiának, a két felkért opponens, Zsebõk és Szenes professzor pozitív, támogató véleménye ellenére azzal az indoklással adták Apámnak vissza, hogy nem végez elengedõ társadalmi munkát. De úgymond, ha ezen változtat, a kérdést nem tekintik lezártnak. Apám mindenesetre annak tekintette … Ezután államosították Apám házát úgy, hogy belõle még a lakását sem kapta vissza. Így aztán Apám joggal elmondhatta, hogy mind a két diktatúrától, a fasisztától éppúgy, mint a kommunistától megkapta az arculcsapást. Az átmeneti, Szvoboda igazgatóság után jött a következõ igazgatói korszak. Itt Apám komoly összeütközésbe került az igazgatóval, mivel jól képzett asszisztenseinek egyikét sem volt hajlandó feláldozni az igazgató még gépelni sem tudó feleségéért. Apám szakmai híre ebben az idõben már túllépte az országhatárokat. Azon túlmenõen, hogy néhány nyugati ország (nyugat és keletnémet, osztrák és svéd) szakmai díszdoktora volt, a magyar Radiológiai Társaság, amelynek kezdettõl alelnöke és vezetõségi tagja volt, örökös tiszteletbeli díszpolgárává választotta egész élete szakmai mûvéért. Meghívták elõször a malmõi RtgKlinika vezetésére, majd a bécsi Röntgen Klinika ajánlott fel 3 évre a Therápiás Részlegen vezetõ állást. Apám mindkét esetben azzal az indoklással tért ki a kérések elõl, hogy õ idehaza a magyar betegeket szeretné gyógyítani. Drezdában közben a Röntgen Kongresszuson Édesapám splenoportographia tárgykörben német nyelvû elõadását a szakkritika a két legértékesebb elõadás egyikeként véleményezte. És ezek után nyugdíjazta Apámat a kórház igazgatója. Igaz, az Egészségügyi Minisztérium Apámat egy évre még visszahelyezte állásába, sõt hozzájárult annak meghosszabbításához is, amivel azonban Apám már nem kívánt élni, mivel a kórházvezetés örökös gáncsoskodása lehetetlenné tette osztályán a megfelelõ munkát. Apám Szombathelyen töltött 34 éve alatt szakmáját sok értékes kezdeményezéssel gazdagította. Megalkotta a róla elnevezett Hutás-féle sugárvédõ állványt, hasonlóképpen megtervezte a gyermekek röntgensugárvédelmét szolgáló védõállványt. Szabolcs professzorral különösen szoros és értékes kapcsolata alakult ki. Több eredeti, Apám javaslatára végzett mûtét Európa, sõt a

400


Jeles napok, neves gyógyítók világ elsõ vagy második leírt mûtéte volt. Ilyenek pl. a veleszületett teljes rekeszhiány pótlása, a His-szög módosító mûtéte a reflux megakadályozására. Ilyen mûtétrõl egyetlen francia közlemény számolt be mindössze. A mûtét különben eredményes volt, a beteg panaszai véglegesen megszûntek. Apám nevét viseli az a koponyacsont fejlõdési zavar is, amely elsõ leírójáról Hutás-féle ,,léckoponya” néven került be a szakirodalomba. A nagyon ritka elõfordulású un. Essenciális pulmonális hemosiderosis Apám által leírt 3 esetét Petényi gyermekklinikai professzor 2 esetével közösen ismertették. A primer subphrenicus májtályog röntgenismertetése és röntgencontroll melletti kezelése, a systemás lupus ereythematodes röntgen ismérvei, a tüdõ arteriovenosus aneurysmái egy-egy állomás voltak csupán sokrétû röntgen vonalon végzett szakmai munkájának. A röntgenkonsilium volt Apám egyik legmaradandóbb ,,alkotása”, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Ma már túlhaladottnak hat ez a megjegyzés, mivel ma már minden kórházban bevezetésre került. De jómagam, mint fiatal szemorvos, bár kakukktojásnak éreztem ott magam, mégis Apám szuggesztív, érdekfeszítõ esetismertetései mindig magukkal ragadtak. Minden nap reggel egy-egy óra hosszat Apám ismertette a Röntgenosztály orvosaival és a kórház ambiciózus, szakmájukat szeretõ fõorvossal és segédorvosokkal az elõzõ nap legérdekesebb eseteit felvételek elemzésével. Ezeken – jól emlékezem – rendszeresen részt vettek Jilly Pongrácz, Zsámbéky, Alexy, Mangliár, István Lajos, Szabolcs, Tiborcz, Vásárhelyi doktorok, fõorvosok. Apám utolsó szakmai közleménye is a röntgenkonzíliummal foglalkozott. Meg kell emlékeznem még arról, hogy Édesapámat az a megtiszteltetés érte, hogy kipróbálásra és véleményezésre megkapta a Siemens cég legkorszerûbb rtg-diagnosztikai gépeit. A véleményezés és kipróbálás ellentételezéseként a kórház olcsóbban juthatott hozzá a fenti drága készülékhez. Apám kiváló szabadelõadó volt. Amikor a Magyar Tudományos Akadémián Kocsis Sándorral közösen tartott utolsó elõadása a mellrákok sugár- és chemoterápiás kezelésének témakörébõl elhangzott, Zsebõk professzor az alábbi szavakkal búcsúzott és gratulált Apámnak: ,,Ezzel az elõadással egy külön korszak zárul le a Radiológiai Szakcsoport életében, a te szabadon elõadott, szuggesztív erejû és mindig végtelenül értékes elõadásaidnak a korszaka.” Apám még megérte gyémánt diplomájának kézhezvételét, majd 1983. decemberében 88. életévének küszöbén eltávozott körünkbõl. Befejezésül – amellett, hogy hálásan megköszönöm a meghatóan szép, Édesapámat méltató emlékülésen való részvétel, sõt hozzászólás lehetõségét – szeretném Apám egy ma különösen aktuális mondását idéznem: ,,Valahányszor csak belépek ennek a kórháznak a kapuján, azt mindig alázatos szívvel és


401

Jeles napok, neves gyógyítók levett kalappal teszem, nem megfeledkezve egyidejûleg arról sem, hogy hálát adjak az Úristennek azért, hogy lehetõvé tette számomra, hogy szeretett kórházamban a betegeket gyógyíthatom.”

402


Jeles napok, neves gyógyítók Molnár Zoltán

Radiológiai konzílium Hutás Imrétõl napjainkig A korszerû orvoslásban a hatékonyság elemi feltétele a korai és pontos kórismézés. Ez a beteg sikeres gyógykezelésének elõfeltétele és záloga. Magától értetõdõen szoros együttmûködést kíván a diagnózis felállításában a közremûködõktõl. Az orvosok cselekedeteikért erkölcsileg és jogilag elsõsorban ellátott betegeiknek és lelkiismeretüknek tartoznak felelõsséggel, azaz mit tettek, illetve mit mulasztottak el. Korunk technikai forradalma az orvostudomány szédületes fejlõdését is maga után vonta. A gyógyító orvost egyre nehezebb feladat elé állította, hogy kora vívmányainak ismeretanyagát befogadja, és lépést tudjon tartani a mindjobban részekre tagozódó orvoslás követelményeivel. Ez a folyamat már néhány évtizeddel a röntgensugárzás orvosi alkalmazása után elkezdõdött és egyre fokozódott, s vezetett a röntgenológián át a ma képi diagnosztikaként meghatározott, rendkívül sokrétû diagnosztikai eljárások szaktudományához. Ahhoz, hogy a specialisták tömegében és a diagnosztikai eljárások sokaságában ne vesszen el a beteg, együttmûködésük elkerülhetetlen. Ez az együttmûködés – sokoldalú, egymás véleményének igénylésével és értékelésével – közös döntést eredményezõ folyamat révén valósul meg. Ez az orvosi konzílium, ami az eredményes gyógyítás alapfeltétele. Áttekintve kórházunk közel nyolcvan éves történetét, ezen belül a röntgenológia útját a képi diagnosztikáig, nagyon tanulságos és gondolatokat keltõ történet rajzolódik ki. A elsõ évtizedekben a röntgendiagnosztikát klinikusok végezték. Mindennapi betegellátó tevékenységük mellett – részben szakmai kedvtelésbõl vagy kényszerbõl – röntgenezéssel is foglalkoztak. Ennek a korszaknak kórházunkban kiemelkedõ képviselõje dr. Stranz Gyula (1985-1940) volt. A belgyógyászati osztály vezetése mellett kórházunk röntgenlaboratóriumának vezetését is ellátta (1929-1940). Tevékenységét rögzítõ dokumentumok romantikus, irigylésre méltó helyzetet festenek. Megjegyzendõ, hogy esetleges betegellátási problémáit saját magával kellett megbeszélnie. Helyzetét könnyítette, hogy zömében a saját osztályán fekvõ betegeket látta el, illetve röntgenvizsgálat elõtt következetesen kikérdezte, megvizsgálta a hozzá küldötteket, így az un. röntgen kórelõzmény birtokában volt. Az 1930-as években vagy azt követõen kialakultak az önálló, központi ra-


403

Jeles napok, neves gyógyítók diológiai osztályok.1922-ben a Belügyminisztérium szabályozta a röntgen szakorvosi cím megszerzésének feltételeit, így a mindennapi betegellátásban megjelentek a röntgen szakorvosok. A sajátosan képzett röntgen szakorvosok és a sokprofilú intézetek orvosai között kiterjedt szakmai kapcsolat alakult ki, amely idõnként konfliktusoktól sem volt mentes. Vas megye és Szombathely város 1000 ágyas közkórháza betegeinek európai szintû szakmai ellátása a röntgendiagnosztika és a röntgenterápia terén is jogosan magas szakmai igényeket támasztott. Stranz Gyula halála (1940) után ilyen helyzetben bízták meg dr. Hutás (Herczog) Imrét a röntgenlaboratórium vezetésével, amely irányításával 1946ban önálló, klinikai szintû röntgenosztállyá alakult. Dr. Hutás Imre nagy szakmai tudással, jó szervezõ készséggel rendelkezett. Sugárterápiás szakemberként már országosan elismert szakember volt, nagyon gyorsan a röntgendiagnosztika terén is azzá vált. Mindennapi munkáját hívatásnak tartotta, ez a betegekkel való kapcsolatát alapvetõen meghatározta. Felismerte annak a jelentõségét, hogy a röntgenosztály szakmai és tudományos felkészültsége, fejlettsége döntõ befolyással van a betegellátás színvonalára, ez pedig egy kórház minõsítését jelenti. Jelentette akkor is, jelenti ma is! Azon volt, hogy a klinikusok ne szolgáltatásnak tekintsék a röntgenológiai tevékenységet, hanem problémáik megoldásához rendszeresen igénybe is vegyék a röntgenológus véleményét, tanácsát. Ehhez el kellett nyernie klinikustársai bizalmát, szakmai elismerését. Nagyon fontosnak tartotta a betegekkel való szoros kapcsolattartást, sorsuk követését. Vallotta, hogy a jó röntgenesnek jó klinikusnak is kell lennie, ezért a klinikummal állandó kapcsolatot kell ápolnia. Szívós és nívós munkával elérte, hogy a klinikai osztályok igényeljék a röntgenosztály állandó és hathatós segítségét. A röntgenosztály naponta 8-tól 10 óráig az orvosi tanácskozások állandó színhelye lett. Hutás dr. ezt vágya teljesülésének és kitüntetésnek tartotta. ,,A röntgenconsilium” címû közleményében írja: ,,Amikor pedig ez az idõ is kevésnek bizonyult, 1949-ben bevezettük a szabad szombatot. Ennek délelõttjén a klinikai osztályok egyes vezetõi vagy képviselõi – ha kellett betegükkel – a röntgenosztály I. röntgentherápiás helyiségében jöttünk össze. Együttesen kerestük azokat a teendõket, melyek adott esetben a legjobban szolgálják betegeinket. … Az egyenjogúságot tehát kiharcoltuk.” Nagy szakmai alázattal szolgálta a maga elé tûzött célt, a betegek korszerû és biztonságos gyógyítását. Halálakor a Kocsis Sándor fõorvos által írt ,,In memoriam” méltatásból is ez tûnik ki: ,,Bár szaktekintély volt, nem röstellette pesti útjaira cipelni a nehéz köteg filmet, hogy a szakma legkiválóbbjaival konzultáljon. Szakmai megbeszélései megbecsülést és õszinte barátságot eredményeztek.”

404


Jeles napok, neves gyógyítók A szakmában tekintélye volt, az akkori ,,nagy Öregek” egyikének tartották. 1978. október 27-én Budapesten ,,A negatív mellkas röntgenlelet fogalma” témakörébõl a Magyar Radiológusok Társasága tudományos vitaülést rendezett. A megbeszélendõ téma szakmai jelentõségét mutatja, hogy a Társaság elnöke, Zsebõk Zoltán professzor volt a rendezvény fõ szervezõje, felügyelõje, irányítója. Aki ismerte néhai Zsebõk Zoltán professzort, tudja, hogy az általa vezetett rendezvény eleve sikerre ítéltetett. Ennek érdekében az akkori idõk szakmai krémjébõl csodálatos elõadói ,,aranycsapatot” válogatott. Köztük találjuk Hutás Imre fõorvost is. Rajta kívül csak egyetemi tanárok szerepeltek az elõadók között. A tudományos ülés hatalmas érdeklõdés mellett zajlott le, ritkán tapasztalt viharos sikert aratott, a kora délutáni órákig tartott. A hallgatóság egy része a lépcsõkre szorult. A Magyar Radiológia címû szakfolyóirat egy teljes számot szentelve megjelentette az elõadásokat. A rendezvényrõl készült jegyzõkönyvben Hutás Imre fõorvos elõadásáról a következõ méltatás szerepel: ,,Hutás Imre doktor érzékletesen és igen tanulságosan mutatta be sorozatfelvételek segítségével, hogyan lesz a negatív tüdõképbõl daganatos elváltozás. Mindig meg kell találni a módot, hogy a régebben készült felvételekkel összehasonlítva mondjunk véleményt a jelenlegi röntgengéprõl”. Bizonyára gyógyírként hathatott Hutás fõorvosnak oly sok méltánytalanság után a méltán megszolgált és megérdemelt siker. Hutás Imre fõorvos aktív szolgálatának befejezése után (1962) Álmos Sándor fõorvos közel 20 évig (1965-1984) vezette az osztályt, és a konzíliáriusi rendszert továbbfejlesztette. 1968-tól a röntgenkonzílium rendszeresen – naponta, reggeli idõpontokban – a klinikai osztályokon (belgyógyászat, sebészet) történt, a gyermekgyógyászok a megbeszélésüket a röntgenosztályon tartották. Röntgenkonzultánsok az adott röntgenrészleg tapasztalt szakorvosai voltak, akik magukkal vitték az általuk elõzõ nap vizsgált osztályos betegek röntgendokumentációját, valamint a külön konzíliumként kért betegek filmjeit. A sok vizsgálat tekintélyes számú és tömegû felvételt eredményezett, aminek cipelése fizikai megterhelésként is számottevõ volt. A gyengébb nem képviselõi gyakran jelezték ilyen jellegû problémáikat. A klinikai osztályok igényelték a konzíliumokat. A rendkívül alacsony számú röntgenszakorvosi gárda (1985-ben 1.800 ágyra 7 fõ) nagy szakmai megterhelése mellett is megfelelt az elvárásoknak, a betegellátó osztályokkal jó, szakmailag gyümölcsözõ kapcsolat alakult ki. Dr. Molnár Zoltán 1985-ben került az osztály élére, és 2003 augusztu-


405

Jeles napok, neves gyógyítók sáig vezette az osztályt. Jó légkörû, tevékenységére igényes, hírnevére kényes és büszke kórházban kezdhette meg tevékenységét. Sokak szerint erre az idõre esik a kórház ,,aranykorának” utolsó szakasza. Az örökölt konzíliáriusi rendszert kezdetben változatlanul hagyta. Megszervezte és rendszeressé tette az osztályon belüli munkamegbeszéléseket, melyeket mindig az osztály vezetõje vagy távollétében helyettese irányított. Ezeken az orvosok (1991-ben19 fõ) beszámoltak napi munkájukról, az általuk végzett vizsgálatok eredményeirõl. Követelmény volt, hogy a radiológiai vizsgálatról készített lelet a leíró rész mellett tartalmazzon véleményt rögzítõ részt is. A közös szakmai megbeszélés lehetõséget nyújtott a radiológiai vélemény módosítására, közös kialakítására. A következetesen minden nap megtartott belsõ konzultációk nagyon hatékony képzési, továbbképzési formának bizonyultak. Fontos szerepük volt a klinikai osztályokkal (belgyógyászat, haematologia, pulmonológia) másnap reggel tartott konzultációk elõkészítésében, melyeken radiológus konzulensként az osztályvezetõ fõorvos vagy ritkán – akadályoztatása esetén – egyik tapasztalt szakorvosa vett részt. A szoros szakmai kapcsolat a betegellátás biztonságának, sikerességének biztosításában döntõ jelentõségûnek bizonyult. Emellett az emberi, kollegiális viszonyokra is kedvezõ hatással volt. Közel két évtized során hamar bebizonyosodott, hogy a radiológusok sajátjuknak érzik a hozzájuk érkezõ betegeket, és felelõsséget éreznek sorsuk további alakulásáért. A konzíliumok jelentõséggel bírtak olyan szempontból is, hogy a Radiológiai Osztály vezetõje ,,naprakészen” ellenõrizhette osztálya eredményességét, esetleges hiányosságait. Lehetõséget biztosított a gyors és hatékony beavatkozásra. A radiológiai tevékenység az 1980-es évek kezdetétõl fokozatosan megváltozott. Az egyre modernebb, alapvetõen különbözõ képalkotási elven mûködõ diagnosztikai berendezések kerültek alkalmazásra (ultrahang berendezések 1979, computer tomográf 1989), amelyek mûködtetése speciálisan képzett szakembereket igényelt. A technikai fejlõdés megállíthatatlanul maga után vonta a diagnosztika fejlõdését, hatékonyságának növekedését, a korai és a lehetõ legpontosabb kórismézés igényét. Klinikai részrõl megjelent a mûtéti eljárásokat helyettesítõ radiológiai eljárások iránti igény mint UH vagy CT-vezérelt punkciók, folyadékdrenázsok, érkatéteres terápia, stb. A korszerû berendezések használata speciális, magasszintû elméleti és gyakorlati szakmai tudást feltételezett, amelyek teljesítése már egész embert követelt. Az ezredforduló évében a magas technikai paletta a DSA, az MR, a csontdenzitometria és a korszerû mammográfia csatasorba állításával tovább bõvült. Ezzel létrejött kórházunkban a modern radiológiai – valójában

406


Jeles napok, neves gyógyítók képalkotó – osztály a maga sokszínûségével, a korábbi belsõ rendszerének, külsõ kapcsolatainak gyökeres megváltozásával. A konzílium fontossága is megnõtt, mivel csak gyors és pontos kórismézés alapján lehet hatékonyan, költségkímélõen gyógyítani. Ám a konzulens is ember, tõle sem várható el, hogy szakterületének vagy határterületeinek minden ismeretanyagával rendelkezzen. Elvárható azonban, hogy az ismeretek alapjait birtokolja, és irányt tudjon mutatni a további folytatásra vonatkozóan. Dr. Molnár Zoltán nyugdíjba vonulása után volt helyettese, dr. Barta Miklós lett az osztály vezetõje (2003-2005). Az orvosi létszám erre az idõszakra kritikus mértékûre csökkent. A napi betegellátási feladatok megoldása érdekében a napi konzíliumokat le kellett szûkíteni heti egy-két alkalomra, a válogatott esetek megbeszélésére. A kényszerhelyzet szülte megoldást a klinikusok kezdetben nehezményezték, azután kényszerûségbõl beletörõdtek. 2006. január 1-jétõl dr. Puskás Tamás vezeti az osztályt. Befejezésül feltétlenül ki kell térni a mához vezetõ konzulensi tevékenység jövõbeni várható alakulására, nehézségeire, ellentmondásaira. A specializálódás a fejlõdés szükségszerû velejárója, az adott szakterület fejlõdésének rugója. Ez nemcsak a radiológia sajátja, hanem az orvoslás minden ágára érvényes. Napjainkban a szakosodás jól körülhatárolt saját szakterületén belül még további részekre, mûködési folyamatokra irányul. Úgy tûnik, hogy megállíthatatlan ez a folyamat. Ma már a radiológiában megtalálhatók az egyes szervek, testrészek vizsgálatára szakosodott MR-, CT-specialisták, intervenciós radiológusok, stb. Azonban a radiológia több, mint a benne foglalt szakterületek összessége. A specialista a saját szakterületérõl elmélyült, az átlagost messze meghaladó nagyságú ismeretekkel rendelkezik, de egyúttal olyan szakember is, aki szûk szakterületén kívüli területen más kollégájánál kevesebbet vagy gyakorlatilag semmit sem tud. Az élõ szervezet is több mint a szervek összessége. Az egyes szervek tevékenységét össze kell hangolni ahhoz, hogy feladatukat ellátáthassák, zavartalanul mûködhessenek az élõ szervezet egysége, biztonsága érdekében. Ez az összehangoló tevékenység csak a szakok közötti szervezett együttmûködésben (csoportmunka, team-tevékenység) képzelhetõ el. Borúsnak tûnik a jövõ a szinte atomjaira esett radiológiában, az anyagiakat szervezeti és egyéni szinten is meghatározónak tekintõ orvoslásban. ,,Mert amikor az orvosok elkezdenek üzletemberként viselkedni, kihez forduljanak az emberek orvoslásért.” (Spotiswood, 1993.) A beteg nem veszhet el a különbözõ szakok között, és nem éghet meg vitáik tüzében, nem is szólva arról, hogy a beteg embernek a lelke is beteg.


407

Jeles napok, neves gyógyítók Az orvos éltetõ eleme betegének gyógyítása. Ennek sikeressége csak a humánum jegyében képzelhetõ el. ,,A radiológia csak akkor töltheti be feladatát, ha a betegágy mellõl indul ki, és oda is tér vissza.” (Benkõ) Reménykedjünk, hogy ebbõl egy kevés is megvalósul. Szeretném hinni, hogy ez az optimizmus nem megalapozatlan. Ne feledjük, senki (egyikünk) sem él örökké, csak a halálig!

408



Dr Dr.. Stranz Gyula-emlékülés Kardiológiai és Belgyógyászati Osztály 2004. április 31.


409

Jeles napok, neves gyógyítók Nagy Lajos

Dr Dr.. Stranz Gyulától napjainkig A Kardiológiai és Belgyógyászati Osztály jubileumi ülésén a kórház elsõ belgyógyász fõorvosáról, dr. Stranz Gyuláról emlékeztünk meg. Mint minden nem sebészi szakmának, a kardiológiának és a belgyógyászatnak a gyökerei is hozzá vezethetõk vissza haláláig. Dr. Stranz Gyula a kórházalapító sebész fõorvos, dr. Petõ Ernõ legközvetlenebb munkatársa volt a kórház 1919-es megalakulásától egészen 1940ben bekövetkezett haláláig. Dr. Petõ Ernõ 1919 márciusában hívja meg dr. Stranz Gyulát a Szombathelyre az 1919 májusában megnyílt közkórházba belgyógyásznak, aki egy személyben emellett számos egyéb funkciót is ellátott. Õ alapította a kórházi laboratóriumot. 1919-1929. között dr. Stranz Gyula végezte a kórboncolásokat és a szövettani vizsgálatokat is. Ugyancsak dr. Stranz Gyula végezte a radiológiai diagnosztikát. Nagy jártasságot szerzett ebben a diszciplínában is. A világháborús sebesültek operált végtagjainak rehabilitációjában szerzett tapasztalatait sikeresen kamatoztatta a fizikoterápiában. Emellett jó neurológus is volt. Dr. Stranz Gyula a klasszikus nagybelgyógyászat mestere volt. ,,A belgyógyászaton a kórház megnyitása óta 743 szívbeteget észleltem és kezeltem. Az összes szívbetegségek közül csak az un. ideges emberek és öregedõ emberek szívpanaszaival szeretnék egy kissé behatóbban foglalkozni. Az ideges emberek egy része szívének mûködését figyeli. Az emberi szív normális körülmények között sem olyan rhythmusosan ver, mint ahogyan egy óramû jár, hanem kisebb-nagyobb rhythmuszavarok egészséges emberben is találhatók. Legtöbbször feltûnõ egyenetlenség mutatkozik a szívlüktetésben a légzéssel kapcsolatban, ez teljesen ártalmatlan és légzési arrhythmiának nevezzük. Ideges ember észreveszi ezt, s a különben ártalmatlan zavart túlértékeli. Figyelni kezdi a pulzusát, és a legkisebb rendellenességet is igen aggodalmasnak látja. Ha a mozgalmas környezet leköti figyelmét, kevesebbet tud önmagával foglalkozni. Nagyon fontos, hogy mindjárt az elsõ vizsgálatnál felismerjük a szívbaj lényegét, s lelkileg is foglalkozzunk a beteggel. Az öregedõ emberek szívpanaszainak megítélése igen nagy körültekintést igényel, különösen a férfiak szoktak 45-55 év között szívtáji nyomásról, szívdobogásról, kihagyó vagy hirtelen erõsen fellépõ szívlüktetésrõl panaszkodni. Az ilyen öregedõ férfiak szívét mindig igen pontosan nézzük át. Ami az effajta szívneurosis gyógyítását illeti, sokszor

410


Jeles napok, neves gyógyítók igen nehéz helyzetben voltam. Már annak a tisztázása is, hogy netán nem valami súlyos szívbetegség kezdetét jelenti-e a neurosis…” A neurotikus beteggel kapcsolatban leírtak ma is teljesen aktuálisak. Az öregedõ ember szívpanaszainak leírásával kapcsolatban e cikk írójának a legnagyobb ellenvetése is az öregedõ ember életkorának a meghatározásában lehet. Dr. Stranz Gyula tevékenysége a kórház jelenlegi három belgyógyászati osztálya mellett átfogta a neurológia, az onkológia és sugárterápia, a radiológia, a klinikai laboratórium, a patológia, a reumatologia, a fizioterápia, a gyógytorna és a rehabilitáció szakterületeit is. Stranz fõorvos 1940 novemberében 55 évesen egy késõn felismert appendicitis utáni peritonitisben hunyt el. Stranz Gyula halála után a Belgyógyászati Osztály vezetését dr. Vásárhelyi Béla egyetemi magántanár vette át. 1954-ben az osztály kettévált, a két osztályt dr. Vásárhely Béla és dr. Péter Pál vezette, majd egy újabb Belgyógyászati Osztály is megalakult 1968-ban dr. Zsámbéky Pál vezetésével. 1972tõl ismét két belgyógyászati osztály maradt dr. Hankiss János és dr. Zsámbéky Pál irányításával. 1984-tõl újból három belgyógyászati osztálya lett a kórháznak, az osztályvezetõ fõorvosi feladatokat dr. Zsámbéky Pál, dr. Tarján Jenõ és dr. Varga László látták el. Mindebbõl a nehezen követhetõ szervezeti változásból kiemelendõ, hogy a III. Sz. – dr. Tarján Jenõ vezette – Belgyógyászati Osztály fõ profilja a kardiológia lett. Tulajdonképpen a kórházban a modern kardiológia megteremtése is ettõl az idõtõl datálható. Létrejött a koronária õrzõ, folyamatosan kialakult a kardiológiai járóbetegek ellátását biztosító nagyforgalmú kardiológiai szakambulancia. Modern ultrahang-készülék került beszerzésre, elektorfiziológiai és holter-vizsgálatok kerültek bevezetésre. 2000-tõl az osztályt e sorok írója vezeti, melynek neve a profilt jobban kifejezõ Kardiológiai és Belgyógyászati Osztályra változott, amely elnevezés fontosságát a korábbi kaotikus név - és számváltások még inkább indokolták. A betegmonitorozás, az ultrahang-diagnosztika, a holter-rendszer továbbfejlesztése mellet a kor leggyakoribb kardiológiai betegségének számító koronariameszesedés diagnosztizálásában és ellátásában döntõ fontosságú szívkatéterezés bevezetése emelhetõ ki a legutóbbi évek legfontosabb kardiológiai fejlesztéseibõl. Emellett az osztályon folyó tudományos munkára is büszkék lehetünk. Számos tudományos közlemény és elõadás mellett számos tudományos rendezvény lebonyolítását végeztük sikeresen. Az osztály két orvosa szerzett tudományos minõsítést (dr. Nagy Lajos és dr. Kovács Imre).


411

Jeles napok, neves gyógyítók Fontosnak tartjuk az osztály betegellátó munkája mellett a lakosság egészségnevelésében, a szív- és érrendszeri betegségek megelõzésében kifejtett tevékenységünket. Ebben nagy segítségünkre vannak a szívbetegekbõl alakult civil szervezetek. Ennek az elvnek megfelelõen a szívbetegségek megelõzését szolgáló Vas Megyei Szívprogram szervezésében és lebonyolításában is döntõ szerepe van a Kardiológiai és Belgyógyászati Osztálynak. Az emlékülés döntõen dr. Stranz Gyula emlékének felidézését és munkájának méltatását volt hivatva szolgálni az õt követõ idõszak tömör összefoglalása mellett.

412


Jeles napok, neves gyógyítók Heigl István

Emlék eim dr Emlékeim dr.. Stranz Gyuláról Vas Megye és Szombathely Megyei Jogú Város Markusovszky Kórháza Egyetemi Oktatókórház 2004-ben ünnepelte fennállásának 75 éves évfordulóját. Dicséretes és tiszteletre méltó, hogy a jubileumi év keretében emléküléseket tartottak az intézmény egykori kiválóságainak tiszteletére. Köszönettel tartozom azért, hogy meghívottként részt vehettem dr. Stranz Gyula sírjának koszorúzási ünnepségén, a tiszteletére tartott emlékülésen, és átvehettem a részére adományozott posztumusz kitüntetést, a Vass Józsefemlékplakettet. De hogyan kerülhetett minderre sor? Milyen jogon írtam e sorokat a jubileumi kiadványba? Mint legidõsebb távoli rokonát (édesapám dr. Stranz Gyula unokatestvére volt) ért e megtiszteltetés, és kért fel dr. Lakner László fõigazgató fõorvos úr emlékeim rögzítésére. Lényeges megjegyeznem, hogy dr. Stranz Gyulához egyetlen közvetlen ,,élményem” kapcsolódik, amire még visszatérek. Információim forrásai a késõbbi családi összejövetelek – apai nagyszülõk, nagybátyáim, Stranz Gyula húga, a rokonság megszólítása szerint ,,Böske néni” beszélgetései, anekdotái és különbözõ róla szóló írások – voltak. A Stranz szülõknek három gyermeke volt, Gyula, a késõbbi nagy hírû orvos, János, aki Söjtörön volt állatorvos és Erzsébet, ,,Böske néni”, aki gépírás-testnevelés szakos tanárnõ lett. Mindhárman Szombathelyen születtek. Gyula a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban érettségizett, orvosi diplomáját Budapesten kapta, praxisát a híres Jendrassik Klinikán szerezte meg. Szombathelyen ,,a belgyógyászati osztálynak … országos hírû vezetõje Dr. Stranz Gyula fõorvos, aki kezdettõl fogva vezeti a belgyógyászati osztályt betegeinek legnagyobb szeretete mellett. … Ugyanõ vezeti a kórház Röntgenintézetét, ami szintén rengeteg munkát ad neki. Kiterjedt magánpraxisa is van…” (Szombathely. 1777-1927. Jubiláris Emlékalbum, 111. old.) Erzsébet húgával és Ilkával – a házvezetõnõvel – (mindhárman egyedülállók voltak) laktak együtt a saját tulajdonát képezõ, nagyméretû ,,Stranz-házban”, a Kiskar utcában. Az épületet 1945 után államosították, késõbb lebontották, helyén ma benzinkút ,,ékeskedik.” Ilka néni egészen Erzsébet haláláig – hat évtizeden át – takarékosan vezette a háztartást, õ volt a ,,pénzügyminiszter”. Dr. Stranz Gyulát alapos szakmai tudás, széles látókör, tájékozottság, idegen nyelvek ismerete, zenei mûveltség – több hangszeren is játszott – jelle-


413

Jeles napok, neves gyógyítók mezte. Mûvészetpártoló és mûgyûjtõ is volt. Képeinek egyikét a 30-as években Bécsben is kiállították. Széleskörû társadalmi kapcsolatokkal rendelkezett, szerette a társasági életet. Az estélyek, fogadások gyakoriak voltak a családi ház szalonjában. De még ilyen alkalmakkor sem feledkezett meg kórházi betegeirõl, az éjjeli órákban is meglátogatta õket. Nélküle dr. Petõ Ernõ igazgató fõorvos sem válhatott volna orvosóriássá, helyettesként dr. Stranz Gyula képezte a biztos hátteret. Mindketten ezreket gyógyítottak ingyen! Különös tisztelet, megbecsülés övezte családi körön belül is, õ mindig ,,a Gyula” volt. Dr. Petõ Ernõ – mint fiatal ezredorvos is – már több ezer katonának adta vissza az életet, nyújtott – a minden baj iránt jótékony lelkû ember cselekedetével – gyógyító vigaszt a szenvedõknek az elsõ világháború idején. E nemes tevékenységbõl vette ki részét dr. Stranz Gyula is. Az önkéntes ápolómunkába a rokonságot is bevonták. Közülük apai nagyanyám – Gyula nagynénje – kitüntetésben részesült. Az eredeti oklevelet ma is õrzöm. A sokrétû tevékenység, a mindenekfelett álló hivatástudat – a sok munka – fokozatosan felemésztette egészségét. Viszonylag fiatalon jelentkeztek már szívpanaszai, azonban nem kímélte magát. A család figyelmeztetéseit sem vette figyelembe. Mindenek fölé helyezte orvosi tevékenységét, emberszeretetét, betegeinek érdekét. ,,Ha nem dolgozhatok, akkor nem érdemes élni” – vallotta. A szívproblémák egyre fokozódtak, mígnem fekvõbeteggé vált, és utolsó stádiumként tüdõvizenyõ lépett fel nála. Dr. Heigl Dezsõ nagybátyám – aki eredetileg orvosnak készült – naponta látogatta a Kiskar utcai házban. A három unokatestvér közül akkor csak õ tartózkodott Szombathelyen. Az õ jelenlétében adta vissza nemes lelkét Teremtõjének, az õ karjai között következett be az exitus, sírfelirata szerint 1940. október 20-án. Tehát téves az a hiedelem, hogy egy késõn felismert vakbélgyulladás utáni hashártyagyulladás okozta halálát. Nyugvóhelyét – húgáéval és szüleivel együtt – nagy kõkereszt jelzi a Szent Márton temetõben, a Domonkos Templom tornyának szomszédságában. Holttestét a ház szalonjában ravatalozták fel, ahol a város elõkelõségei, orvostársai vettek tõle végsõ búcsút. A gyászmenet innét indult, a díszes halottas hintót tisztelõinek sokasága némán követte az Erzsébet királyné utcán át egészen a sírhelyig. Itt térek vissza a korábban említett közvetlen ,,élményemre”. Az Erzsébet királyné utca 28. szám alatti ,,Heigl-féle” családi házban (ma Fõ tér 35.) a földszinten laktunk, apai nagyszüleim pedig az emeleten. Nagyapám éppen gyengélkedett, nem tudott részt venni a temetésen. Szüleim ezért reá bízták a hatéves gyermeket, amíg õk a temetésen voltak. Nagyapámmal együtt néz-

414


Jeles napok, neves gyógyítók tem végig az ablakból az elõttünk elhaladó méltóságteljes gyászmenetet. A kép, nagyapám dr. Stranz Gyuláról mondott szavai a mai napig is elevenen élnek bennem. Az emlékülésen elhangzottak csak megerõsítették azokat. Összegzésként így fogalmazhatok: Akinek a temetésén ilyen tömegesen vettek részt, akit ennyire tiszteltek, akirõl az utódok így emlékeztek meg, azt a valakit egykori betegei, az emberek nagyon szerethették, mert szeretetre méltó volt.


415

Jeles napok, neves gyógyítók Tarján Jenõ

Több mint másfél évtized Szombathelyen a kardiológia szolgálatában Miután 10 évet eltöltöttem a Pécsi Orvostudományi Egyetem II. Belklinikáján, közöltem Hámori professzor úrral, hogy szeretnék elmenni Szekszárdra osztályvezetõ fõorvosnak. Erre õ meglepõdött, és kis gondolkodás után a következõket mondta: ,,Rendben van, de legalább Szombathelyre mennél...” Ezt a tanácsot akkor nem fogadtam meg, és Szekszárdra mentem, ahol 10 igen hasznos évet tölthettem el. Egy megyei kórház minden elõnyét és hátrányát megismerhettem, s lelkes, tehetséges munkatársakkal a gyógyításon kívül a klinikai kutatást is eredményesen mûvelhettem. Csak 1984. január 3-án teljesült professzorom tanácsa, mert ekkor kezdtem el mûködésemet Szombathelyen a Markusovszky Kórházban. Az itt eltöltött másfél évtized emlékeit és tapasztalatait a rendelkezésemre álló 1,5-2 oldalban leírni lehetetlen, de arra elég, hogy a 15 év tanulságait három pontban összefoglaljam, és a fontosabb eredményeket távirati stílusban felsoroljam.

A fõnök Nincs olyan ember, akinek ne lenne fõnöke. A fõnök nem csak hatalmi tényezõ, hanem generátor, aki a maga területén olyan szellemet hoz létre, ami a beosztott munkatársakon keresztül hasznos, lelkesítõ és az adott tevékenység jó hírét emeli. Aki arra vállalkozik, hogy fõnök legyen, annak ideális esetben nemcsak a saját hírneve fontos, hanem azé a közösségé is, amit képvisel. Orvosi vonatkozásban nem az a legfontosabb, hogy a fõnöknek milyen tudományos fokozata van, hány elõadást tart és hány dolgozata van, hanem az, hogy mindezzel hogyan tudja elõrevinni munkatársai karrierjét. Nagyon káros, ha a fõnököt a ,,hatalom” emeli székébe ilyen vagy olyan alapon, de az is káros, ha pl. egy kórházigazgatót a dolgozók szavazati alapján választják meg. Rossz az a fõnök, aki demokratikus szellemére hivatkozva minden döntést bizottságok segítségével hoz. A munkatársak véleményét meg kell hallgatni, az érveket ütköztetni, de ha az ellenérvek nem meggyõzõek, a vezetõnek kell saját felelõsségére elvetni azt. Egy orvosvezetõnek azon kell lennie, hogy a betegek ellátása a lehetõ legjobb legyen, de mindezt olyan munkatársakkal végrehajtani, akik megelégedettek, jókedvûek, lelkesek. Az ilyen munkatársak

416


Jeles napok, neves gyógyítók ,,semmi pénzért” nem cserélnek munkahelyet, hanem hûséges tagjai maradnak osztályuknak, kórházuknak.

A beosztott munkatárs Az elõbbibõl adódóan nincs olyan ember, aki ne lenne valakinek a beosztottja. Az alárendelt státusz nem kellemetlen, nem megalázó, ha a fõnökre ,,fel tudunk nézni”. A beosztott pozícióban az érvényesülésnek nem az a helyes útja, ha naponta bizonyítjuk hûségünket a fõnök felé, ha együtt teniszezünk, ha közös baráti körbe tartozunk, hanem az, ha becsületes, szorgalmas, eredményes munkával hívjuk fel a figyelmét munkánkra. A jó fõnök ezt úgy is észreveszi és értékeli. Az érvényesülésnek ez a folyamata végsõ soron a betegek érdekeit szolgálja.

A hivatás A szó alapértelme az, hogy valami valakit valahová hív. Az igazi orvost hívja a humánum, az a felemelõ érzés, hogy valakin segíteni tud, hogy õrá majd nagy megbecsüléssel fognak tekinteni. Az igazi orvost hívja a remény, hogy õ majd olyanokon is tud segíteni, akiken ma még nem lehetséges, és kész áldozattal részt venni az orvostudományi kutatásokban. Ez az igazi orvos és nem az, akinek fél négykor lejár a munkaideje, aki a tapasztalt idõsebb kollégáját nem mesterének, hanem riválisának tartja, aki nem tudja átérezni szenvedõ embertársának szempontjait, akiben nincs áldozatkészség. Az igazi orvos nem kreditpontokat gyûjt, hanem holtáig tanul egy belsõ kényszertõl hajtva.

Az osztály fontosabb eredményei • • • •

•

Kardiológiai osztály és coronaria õrzõ létrehozása. Két kardiológiai ambulancia felszerelése és mûködtetése. Az osztály megszerezte a jogosítványt kardiológus szakorvos képzésre. Kardiológusi szakorvosi képesítést szerzett: dr. Nagy Lajos, dr. Kovács Imre, dr. Sámóczi Mariann, dr. Gasztonyi Ferenc, dr. Nagy Katalin, dr. Farkas Attila, dr. Sipos Elemér. Kardiológiai ambuláns rehabilitációt szerveztünk a kórház tornatermében és az uszodában.


417

Jeles napok, neves gyógyítók •

1991-ben létrehoztam a Vas Megyei Szív Egyesületet és Alapítványt. 1997-tõl dr. Gasztonyi Ferenc vette át az elnöki teendõket. • Folyamatosan képeztük Vas megye orvosait a kardiológiai területén. • Az osztályról 45 közlemény jelent meg magyar és külföldi lapokban. • 240 elõadást tartottunk kongresszusokon és továbbképzéseken. • Egy megvédett (dr. Nagy Lajos) és egy folyamatban lévõ PhD (dr. Kovács Imre) készült. • Folyamatosan végeztünk III. fázisú gyógyszervizsgálatot, ami jövedelemkiegészítést jelentett orvosnak, nõvérnek, asszisztensnek és orvosirnoknak. • 1984-ben Magyarországon az osztály kezdeményezte elsõként az úszóprogramot kardiológiai betegek rehabilitációjára, valamint az endothelkutatást 1993-ban. • Az orvosok hazai (OTKI és OKI) és külföldi (Németország, Kanada, USA, Ausztria) továbbképzését biztosítottam, a kongresszusi részvételeket pedig a gyógyszergyárak. • A VEAB Kardiológiai Munkabizottságának, késõbb az Endothel Munkabizottságnak, majd az Orvostudományi Szakbizottságnak elnöke lettem. • Az osztály dolgozói létrehozták a Lyra-kört, és az én kezdeményezésemre a Muzsikáló Egészségügyiek országos mozgalmát, ami ma is mûködik. • Az osztály vezetését 2000-ben dr. Nagy Lajos vette át, aki az egyetem befejezése óta az osztály orvosa volt. Másfél évtized alatt munkatársaimmal egy korszerû kardiológiát fejlesztettünk ki a megye szívbetegeinek szolgálatára, de van még teendõ, mert tartozunk még a megye lakóinak egy szívkatéteres laboratóriummal. Végül azt üzenem a kollégáknak, hogy ha elfogadják a fenti megállapításaimat, változtassák meg a kedvezõtlen tendenciákat, ha pedig minden rendben van, õrizzék meg azt.

418



Dr Dr.. Rege Magda-emlékülés Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Gondozó 2004. május 6.


419

Jeles napok, neves gyógyítók Pap Valér

Emlék ezés dr Emlékezés dr.. Rege Magdára Mecser Béláné, dr. Rege Magda fõorvos asszonyra emlékezünk, fiatalabb munkatársainak tanítómesterére, a gyermekpszichiátriai gondozói munka meghonosodásának zászlóvivõjére, a szakma kiváló képviselõjére és érdekérvényesítõjére, betegei és azok családjának fáradhatatlan segítõjére, továbbá a megértõ-segítõ fõnökre, aki széleslátással, nagy tapasztalattal kezelte szakmai és személyes problémáinkat. Megtisztelõ, baráti légkört teremtett maga körül. Rege Magda fõorvos asszony közismert volt a megyében, nagy tekintélye volt, mint aki évtizedeken át dolgozott a kórház ideg-elmeosztályán, igazságügyi elmeszakértõként szintén évtizedeken át tett eleget hivatalos felkéréseknek. Pedagógusok körében és a gyermekvédelem területén szaktanácsadó volt. Elsõk között volt, aki részt vett a gyermekideggondozó mûködési szabályzatának és kapcsolatrendszerének kidolgozásában. 1978-ban magam is részt vettem mellette a Társaság szombathelyi ülésének szervezésében, és láttam, hogy milyen ismertségnek örvendett a szakmabeliek körében, és milyen szeretettel vették körül. A veszélyeztetett gyermek problémái, a gyermekkori neurosis, a pszichoszomatikus tünetképzõdés volt az érdeklõdése és tapasztalatátadása középpontjában. De a gyermekpszichiátria egész területérõl és a gyermekneurológia határterületeirõl fogadott betegeket, illetve családokat. Az epilepsiás gyermek gondozását korán szorgalmazta. Rege Magda Veszprémben az Angolkisasszonyok Gimnáziumába, majd Budapesten a VI. Kerületi Állami Mária Terézia Leánygimnáziumba járt, ahol 1942-ben érettségizett. A háború alatt kezdte Budapesten az Orvosegyetemet. Végzés után fiatal házasként férjével, Mecsér Bélával Szombathelyre költözött, és a kórház ideg-elmeosztályán Dr. Tanka Dezsõ fõorvos tanítványaként kezdte munkáját, ahol a pszichiátriai betegek rehabilitációjában a család szerepét és az otthonápolás pótolhatatlan elõnyeit is megtapasztalta. Korán bekapcsolódott a megalakuló Nevelési Tanácsadó, a Gyermekideggondozó elõdje munkájába, kezdetben részfoglalkozásuként társadalmi munkában. Dr. Lõrincz Istvánnak, a gondozó elsõ vezetõ fõorvosának és meghatározó vezetõjének tartós külföldi tanulmányútja kezdetétõl, 1961-tõl vállalta Rege fõorvos asszony a megyei gyermekideggondozó vezetését, amelynek 1983-ig, önkéntes nyugdíjba vonulásáig vezetõ fõorvosa volt. Önálló megyei intézménytõl

420


Jeles napok, neves gyógyítók a kórházhoz integrált részlegig állt helyt a betegellátás és munkaszervezés kezdeti könnyebb, majd sokszorta nehezebb körülményei között. A Gondozó történetébe betekintve majd láthatjuk, szakemberek biztosításával a korszerû munka lehetõségeit teremtette meg. Támogatta részvételünket a szervezett továbbképzéseken, és nagyra értékelte – az akkori lehetõségeket tekintve – a környezõ országok nemzetközi kongresszusain való részvételemet, valamint Rostockban a Göllnitz Klinikán töltött tanulmányutamat. Rege Magda és munkatársai gyakran kaptunk – az egyetemektõl távol, a ,,végeken” – kiváló szakemberektõl konzíliumot, szakmai segítséget. Lóránt Blanka, Ballai Judit, Kiszely Katalin fõorvos asszonyok gyakran voltak a felkeresettek között. Rege Magda szívesen konzultált Horányi Béla professzorral, olykor Vargha Miklós tanár úrral. Máttyus Adorján, Szénásy József és Paraicz Ervin professzorok megtisztelõ figyelmességgel fogadták Rege Magda telefonhívásait. Gondozónk 15 éves jubileumán a Nyugat-dunántúli Gyermekgyógyász Szakcsoport Frank Kálmán fõorvos irányításával szervezett szakmai ülést, amelyen Rege Magda mûködését is méltatták. A gondozó 25 éves jubileumán Rege Magda szervezte Társaságunk szombathelyi ülését. A 40 éves jubileumra szervezett kongresszusunkon Rege Magda fõorvos asszony sajnos betegsége miatt nem vehetett részt, de nagy örömmel fogadta a program sikeres lebonyolítását. Rege Magda szakmai és társadalmi megbecsülését is értékelhettük. Természetesnek vettük, hogy a 70-es években – mint a veszélyeztetett gyermekek és családjuk szószólóját – a megyei Nõtanács elnökének választották, és tekintélyével a szakmát is érintõ jószolgálatot teljesített. Érdemes orvos, majd a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetettje volt, továbbá a Magyar Nõk Demokratikus Szövetségének kitüntetettje. 1983-ban Kiváló Munkáért miniszteri elismerést vehetett át. Rege Magda példamutató családanya volt. Példája alapján fia is az orvosi pályát választotta, szülész-nõgyógyász lett. Magda asszony meleg otthont teremtett családjának. A nagymama büszkeségével követte unokái sikeres fejlõdését. Munkatársait baráti szeretettel fogadta otthonában, a ,,tejszínhabos-kakaós-kuglófos uzsonnák” társalgási, szakmai-társasági események voltak számunkra. Közös munkatársi kirándulások is oldották a szakmai megterhelések fáradtságát. Az együttlétek hangulatát emelte, ha Béla, Magda asszony férje, a nagy történetmesélõ és Újvári Gyuri gyógypedagógus barátunk, az utánozhatatlan viccmesélõ is jelen volt. Szorgalommal és igényességgel alakította ki, s rendezte be Ábrahám-


421

Jeles napok, neves gyógyítók hegyen a nyaralóját. A díszítések értékét külön emelte, hogy Magda asszony irigylésre méltó ügyességgel és ízléssel kézimunkázott. Mesterien készített perzsaszõnyegeket is. Gábrielné Iluska munkatársunk volt ebben állandó partnere. Dr. Rege Magda fõorvos asszonyra emlékezve egy beteljesült élet, a szakmai és emberi értékek tárháza, a fiatalok számára mintakép áll elõttünk. Azt gondolhatjuk, hogy vágyai teljesülhettek. Sajnos azonban váratlanul hagyott el bennünket. Emlékét szívünkben õrizzük.

422


Jeles napok, neves gyógyítók Lukovits Olga

A Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Gondozó története A Vas Megye és Szombathely Megyei Jogú Város Markusovszky Kórháza Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Gondozójának gyökerei 1954-ig nyúlnak vissza. Szabó Pál gyógypedagógus- pszichológus irányításával kezdetben önkéntesek, majd részállásban dolgozó orvosok és gyógypedagógusok együttmûködésével Nevelési Tanácsadó mûködése vette kezdetét. A szükséges anyagi és tárgyi feltételeket dr. Frank Kálmán gyermekgyógyász fõorvos közbenjárására az egészségügy biztosította. A jelentkezõ betegeknél elsõsorban egészségügyi problémák – enuresis nocturna, cerebralis laesio, epilepsia, nagyothallás, gyengénlátás, stb – merültek fel, s ezekkel az állapotokkal kapcsolatba hozható magatartási és tanulási problémák. A gyermekek megfelelõ ellátásához a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. Sz. Gyermekklinikáján dolgozó Liberman Lucy adta a szupervíziót. 1958-ban a Nevelési Tanácsadó megváltoztatta nevét Megyei Gyermekideggondozóra. Dr. Lõrincz István ideg-és elmegyógyász fõorvos vezetésével több fõállású munkatárssal orvosi-gyógypedagógiai-pszichológia csoportmunka vette kezdetét a korábbiaknál kedvezõbb körülmények között. A tanácsadás mellett a diagnosztikus és terápiás munka is elõrehaladást mutatott. Megnõtt az igény a neurotikus gyermekek, a pszichoszomatikus tüneteket mutató, a nehezen beilleszkedõ gyermekek segítésére és a neurológiai betegségek – köztük kiemelt fontossággal az epilepsiások – tartós követésére, gondozására. Az iskolaérettség kérdésében dr. Lõrincz István dr. Palkó István fõiskolai tanárral együtt tudományos igényû megfigyeléseket tett, és következtetéseket vont le. 1961-tõl dr. Rege Magda ideg- és elmegyógyász fõorvos vezetésével még önálló intézetként – késõbb a Markusovszky Kórházhoz integrált gondozóként – mûködött a járóbeteg rendelés. Az új munkatársak a gyermekpszichiátria, a pszichológia, a logopédia területérõl ,,jöttek”. A gondozó munkatársai lelkiismeretes munkájukkal biztosították a gyermekek megfelelõ szakellátását. 1969ben a mûködés 15. évfordulója alkalmából a gyermekorvosok nyugat-dunántúli csoportja szervezett tudományos ülést. A következõ jelentõs esemény a Gondozó életében 1978 volt. Ekkor a Gondozó munkatársai szervezték a Magyar Gyermekidegsebészeti-Gyermekpszichiátriai Társaság országos vándorgyûlését a perinatalis cerebralis károsodások korai felismerésérõl.


423

Jeles napok, neves gyógyítók 1984-ben a Gondozó 30 éves jubileumáról emlékezett meg a gyermekorvosok északnyugat-dunántúli csoportja 35. tudományos ülésén, amelyen gyermekpszichiátriai témák is szerepeltek. Az új, korszerûbb feltételek megteremtésében dr. Cholnoky Péter gyermekgyógyász fõorvos volt a támogató, melynek nyomán a Gyermekideggondozó a Gyermekkórház épületében nyert elhelyezést 1988-tól dr. Pap Valér gyermekgyógyász és gyermekpszichiáter fõorvos vezetésével. A korszerû elhelyezésben jobb diagnosztikus és terápiás feltételek között – még mozgásterápiák kivitelezésére szolgáló tornatermet is felszereltek – az ellátáshoz szükséges szakemberek munkája a gyermekpszichiátriai, a klinikai pszichológiai és gyermekneurológiai problémák spektrumát ölelte fel. Ezt speciális logopédiai, gyógypedagógiai, fejlesztõpedagógiai szolgálat egészítette ki. A szakintézeti hátteret elsõsorban fõvárosi intézetek nyújtották. A munkatársak szakképesítése és továbbképzései adták a szakmai haladást. A megyében elsõként gyermekpszichiátriából dr. Pap Valér, klinikai pszichológiából és pszichoterapeutaként Szemes Gabriella, gyermekneurológiából dr. Lukovits Olga tett szakvizsgát. 1994-ben a Gondozó 40 éves jubileuma alkalmával rendezett tudományos ülés tovább erõsítette a szakmai kapcsolatokat. A 90-es évek eleje és közepe az intézet ,,aranykorának” számít, minden szakterületet több munkatárs képviselt, a személyi feltételek kiválóak voltak. A 90-es évek vége felé több munkatárs elhagyta Gondozónkat, helyettük új szakemberek jöttek. Dr. Pap Valér fõorvos 2000-ben nyugdíjba vonult, ezt követõen ismételt vezetõváltásokra került sor. 2000-2002-ig dr. Nagy László pszichiáter, 20022004 között dr. Sturcz Ildikó gyermekpszichiáter, 2004-tõl dr. Lukovits Olga pszichoterápiás szakorvos a gondozó vezetõje. A Gondozó fennállásának ideje alatt több székhelyen mûködött. 2001 óta a Gondozó a 11-es huszár úti tömbben méltó körülmények között végzi tevékenységét. Ettõl az esztendõtõl fogva a gyermekneurológiai szakrendelés nem a Gondozó keretein belül, hanem a gyermekosztály ambulanciáihoz csatoltan mûködik. 2004-tõl ismét a személyi feltételek javítását kell elsõdleges célnak tekintenünk, mivel gyermekpszichiáter nem elegendõ óraszámban dolgozik intézményünkben. Mindez ellátási lehetõségeinket beszûkítette, holott a fiatalság veszélyeztetettsége a Gyermekpszichiátriai Gondozóban folyó munka megerõsítését kívánja, hiszen a 0-18 éves korúak pszichés problémáinak diagnosztizálása és terápiája intézetünk feladata.

424



Dr -emlékülés Dr.. Romhányi György György-emlékülés Központi Laboratórium és Nukleáris Medicina Osztály 2004. május 7.


425

Jeles napok, neves gyógyítók Németh-Csóka Mihály

Romhányi professzor tanársegéde voltam 1951-ben doktoráltam Budapesten, és kérésemre a szombathelyi kórház Központi Laboratóriumába és Patológiai Osztályára irányítottak. Dr. Romhányi professzor urat 1951. október 15-én a Pécsi Egyetem Kórbonctani Intézet vezetõjének nevezték ki. Munkahelyi vezetõm Solymoss Béla fõorvos lett, Romhányi professzor volt munkatársa. Elsõsorban kórbonctani feladatokat, illetve a laboratóriumban fehérjemeghatározást és elfo-vizsgálatokat végeztem. Solymoss Béla – mint Romhányi tanítvány – folytatta a Romhányi által elkezdett minõségi munkát Szombathelyen. Akkor közölték a vesetubulusok kefeszegélyének alkáliás foszfatáz módszerét. Aminosav chromatográphiával kimutatták a glicinhiány jelentõségét a marhaondó plazmában, mint a sikertelen megtermékenyítés okát. Itt vezették be a pazsmirigymûtétek elõtti valódi májfunkciós próbát hippursav-teszttel. Itt sajátítottam el a PAS-reakciót, mely a haematológiában és a rák diagnosztikában nagy jelentõségû. Szombathelyen került bevezetésre országosan elsõként a Reitman-Frankel tranzamináz reakció. Sokat kellett olvasni, mindent le kellett írni. Ez volt az elvárás. 1954-ben sikerült Romhányi professzor intézetébe kerülnöm, mint tanársegéd 1958-ig, illetve ‘62-tõl – mint bejáró fõorvos – dolgoztam a Dischka utcai Kórbonctani Intézetben. Romhányi professzor rövid idõ alatt átszervezte a kórbonctani intézetet. Megtanított minket irodalmat olvasni, elvárta a rendszeres folyóirat referálást. Lényeg – mint mondotta – új módszer kidolgozása és annak alkalmazása. Színvonalas elõadásokat tartott. Hetente rendszeres visszakérdezéses továbbképzések voltak számunkra a rutin aktuális szövettani gyakorlatok anyagából és az aktuális elõadások tematikájából. A rutin oktatásban és szövettani munkában pontosságot, magas színvonalat követelt. Romhányi akkor – 1954-55-ben – az újszülött aorták rugalmas rostjainak vizsgálatával foglalkozott. Kimutatta elsõként, hogy a rugalmas rostok magasan orientált rendezett, fibrilláris szerkezetet alkotnak. Modellkísérletekben bebizonyítottuk, hogy a Romhányi-féle Rivanol-reakcióval a kötõszövet hialuronsav, kondroitin-szulfát tartalma szemikvantitatíve meghatározható. A Rivanol-reakciót alkalmaztuk az aorta, illetve a porc korral és kóros állapotokkal beálló változásainak kimutatására. Az amyloidózis régi témája volt Romhányinak. Õ írta le az amylorid rendezett szerkezetét kongóvörös festés polarizációs optikai módszerrel. Milyen fõnök volt Romhányi? Önmagával és környezetével kérlelhetet-

426


Jeles napok, neves gyógyítók len elvárást támasztó, a közlemények teljesítése során nagyon körültekintõ pontosságot követelt. Egy kézirat hónapig készült, ismételt átírásokkal. A kísérleti vizsgálatoknál türelmetlen volt, nehéz volt megindokolni, hogy miért ragadtunk le még mindig a vizsgálatoknál. A külföldi utakat nem szorgalmazta. Azt hangsúlyozta, hogy itthon kell megmutatni, hogy mit tudunk. Csak az menjen ki, pályázzon ösztöndíjat, aki már itthon bizonyított. Tulajdonképpen igaza volt. A Pécsi Egyetem Kórbonctani Intézetét Romhányi professzor magas színvonalú, külföldön is elismert tanszékké fejlesztette. A Pécsi Egyetem, majd az Akadémia évtizedek múlva elismerte, akadémikusi rangra emelte. Én elkerültem 1970-ben Budapestre. Itthon és külföldön a porcanyagcserével, arthrózissal foglalkoztam mintegy 110 közleményben. Köszönöm Romhányi professzor úrnak több munkatársam nevében is, hogy elindított a tudományos munka felé, és munkastílusát, szívósságát akaratlanul is igyekeztem munkahelyeimen alkalmazni.


427


Romhányi György us György,, a kórház emblematik emblematikus figurája Róla sokan, sokszor és sok helyen megemlékeztek, hiszen már Szombathelyen legendává vált, amit a pécsi egyetem tanszékvezetõi évei megsokszoroztak. Kevés egyetemi tanár ért el Romhányihoz hasonló fokú elismerést, megbecsülést és népszerûséget a hallgatók körében, mégpedig úgy, hogy a szaktárgyi követelményekbõl és a szakma igényességébõl semmit sem engedett. Elõadásainak stílusa, a hallgatókkal megtalált közvetlen hangneme csakúgy, mint a mondanivaló tartalmassága és néha filozófikus jellege magával ragadta a hallgatóságot. Pécsett a hallgatóság körében az elõadásai közben történt jelenetek és Romhányi ,,aranyköpései” szinte legendának számítottak, de számítanak ma is. Romhányi a nevelõ személyiség, s a hagyományos egyetemi “nagyelõadás” tartójának klasszikus megtestesítõje, amellyel a távoktatás vagy a számítógépes tanulás sohasem lesz képes felvenni a versenyt. Mint ismeretes, Romhányi György Görög Dénes tragikus elvesztése után elég kalandos körülmények között került kinevezésre a szombathelyi kórbonctan és központi laboratórium élére. Kezdetben mindkét osztályt vezette, mégpedig jó ideig orvos munkatárs nélkül. Csak késõbb került mellé Solymoss Béla és Németh-Csóka Mihály, majd tanszéki utódja Kelényi Gábor. A Markusovszky Kórház felavatásának 50. évfordulóra kiadott kórháztörténeti monográfiában magam is írtam róla, István Lajos is többször hivatkozott rá, míg az utóbbi idõben a Vasi Szemle lapjain Tamás Endre, majd Garzuly Ferenc is érintette munkásságát. Ezúttal csak nehány kiegészítõ epizódra szeretnék szorítkozni. Orvostanhallgatóként évekig, szinte minden nyáron Romhányi uszályához tartoztunk. Foglalkoztatott minket, ám foglalkozott is velünk. Boncolás közben feltett kérdései emlékezetesek. Egyik-másik szinte Kolumbusz tojása volt, mégsem gondoltunk a helyes válaszra. Emlékszem, egyszer megkérdezte, hogy mitõl piros az izom? Senki sem tudta a helyes választ (myoglobintól). Voltak persze csavaros kérdései is, ahol viszont – mintegy az õ fejével gondolkodva – ki kellett találni, hogy õ mire gondol, mégpedig nem a dolgok megszokott összefüggései mentén. Igen jó, banális hasonlatai voltak, amelyekkel a legbonyolultabb biokémiai, élettani kérdéseket is képes volt megvilágítani. Jó szigorlati eredményeink ellenére néha gyászosan szerepeltünk. Ez persze bántott bennünket, s minden áron bizonyítani akartunk. Nem szûkölködött a lefokozó jelzõkkel, de érdekes 428


Jeles napok, neves gyógyítók módon ezt nem vettük tõle rossz néven. Nem a jelzõk bántottak, hanem saját tudatlanságunk. Annál nagyobb öröm volt valamire rátalálni. Ilyenkor csillogott a szeme, s néha valami címet is adott a helyes válasz elismeréseként. Sokszor hívott bennünket egyszerûen ,,mester”-nek, de elõ lehetett lépni ,,gyepmester”nek, hogy aztán újra a szellemi szegénylegények sorába kerüljünk. Nyáron Romhányi mellett dolgozva – miután leszigorlatoztunk kórbonctanból – néhány boncolást õ ki is adott nekünk. Amikor végeztünk, hívtuk õt, s demonstrálni kellett az anyagot, amit õ vagy tudomásul vett, vagy kiegészített, s közben sokat tanultunk is tõle. Egyszer a boncolás végeztével hívtuk, hogy demonstráljuk az elváltozásokat. Végighallgatta szövegünket – többek közt a parenchymás degeneráció csillagos vénáira emlékszem – majd a következõt mondta: ,,Amit eddig elmondtak, az mind lényegtelen. Miben halt meg a beteg?” Sok mindent mondtunk, de egyik sem volt neki jó. Ekkor szokásosan skandáló hanglejtésével szólt rám: ,,Szagolja meg a tüdõt!” Erõs vizeletszaga volt. Ekkor vált elõttünk világossá, hogy a beteg uraemiában (hugyvérûségben) halt meg. S ezt õ már az ajtóban érezte, mert orra alatti kis bajsza érzékletesen mozgott. Magyarán, amiért mi csaknem egy óráig tankönyvi pontossággal dolgoztunk, azt õ pár másodperc alatt megérezte. Az ilyen ,,leégetések” nagyon jók voltak arra, hogy a medikusok önbizalmát megingassák, akik sokszor a jó szigorlati jegy birtokában azt képzelték magukról, hogy a gyakorlatban is értenek a kórbonctanhoz. Szabolcs mesélte, hogy valaha Romhányival együtt dolgoztak vitéz nemes Balogh Ernõ kórbonctan professzornál, aki végtelenségig pedáns és rendkívül szigorú (hajcsár) fõnök volt, sokszor akár kíméletlen is beosztottaival. Nem tûrte a kifogásokat. Gyakran hangoztatta: ,,Ez nem a kifogások intézete, hanem az 1. Sz. Kórbonctani és Rákkutató Intézet”. Egyszer Romhányit úgy leszidta, annyira megbántotta, hogy azonnal elviharzott az intézetbõl. Mintegy világgá ment. Munkatársai a közeli kocsmában sírva találtak rá. Noha máskor sohasem ivott, ezúttal csaknem részegre itta magát. Érdekes, hogy a fõnök természetébõl valami kicsi minden munkatársra ráragad. Jó értelemben tulajdonképpen Szabolcs is hajcsár fõnök volt. Kedvenc szófordulata volt: ,,Engem nem érdekel a kifogástok! Gyertek be öt órakor, de legyen meg!” Nem tudom, ma mit szólnának emiatt Brüsszelben? Ám Romhányi is szigorú volt a maga nemében. Beosztottait, valamint az általa spontán kialakított ,,gittegylet” orvostagjait is szerette leckéztetni. Emiatt senki sem haragudott rá, noha, ha ugyanezt esetleg egy más valaki tette volna, lehet, hogy nem tették volna zsebre az érdekeltek. Romhányitól sok pozitívumot is kaptunk, így ezek az apró piszkálódások – amelyeket gyakran fanyar humorba csomagolt – vállalhatók voltak. Balogh professzorra visszatérve, néhány kórbonctani gyakorlatát – ak-


429

Jeles napok, neves gyógyítók kor már azt hiszem, az István Kórház fõorvosa volt – medikus koromban magam is végigélveztem. Szigorú, de nagytudású szakember benyomását keltette. Olyan tisztán boncolt, hogy az elütött mások gyakorlatához képest. A felvágott vékonybeleket a demonstrációra váró más szervek mellett tökéletesen letisztítva, leitatva, ,,U”-alakú hajlatokkal precízen egymás alá párhuzamosan fektette fel a boncasztalra. Egyszer ebédelni siettünk a kórházi ebédlõbe Romhányival. Útközben az élõsövénynél hirtelen megállt, s rá jellemzõ szúrós tekintettel, összeráncolt homlokkal ránézett a bokorra, majd felém fordulva azt kérdezte: ,,Mester! Tudja maga azt, hogy miért piros ez a bogyó?” Természetesen nem tudtam. Kisvártatva megszólalt: ,,Mindjárt gondoltam! Eljár minden nap a piros bogyó mellett, és még sohasem gondolkozott azon, hogy miért piros. Mert a természetben semmi sincs véletlenül. A mai ember képtelen magát a napi gondokon túltenni. Felszínesen él. Most is persze csak az jár a fejében, hogy mit tömhet a szájába ebédre. Gondolt valaha arra, hogy ugyan miért is van a világon? Mert ugye, ha maga nem volna, meg a kanál, ki enné meg a krumplilevest”. Szokásához híven jót mulatott saját hasonlatán, majd ebédelni mentünk. Én azonban egész délután búslakodtam, és lelkiismeretfurdalást éreztem. ,,Hát ilyen rongy ember vagyok?” – kérdeztem magamtól – ,,Hogy azt sem tudom, hogy miért piros a bogyó, s mivégre vagyok a világon?” A sokat emlegetett tudományos ,,gittegyletnek” nem volt szabályzata. Oda mindenki önként ment. Romhányi sokat olvasott s mintegy tanulva tanított. De feladatokat – cikkreferátumokat, kiselõadás tartására megbízást, stb – is adott a résztvevõknek. Én elsõ cikkemet a Schweizerische Medizinische Wochenschriftbõl kaptam. Egy Mirin Dajo nevü vajákos emberrõl szólt a kazuisztika, aki gyakran kalaptûkkel szúrta át önmaga testét – hasát, mellkasát – anélkül, hogy bárminemû baja támadt volna. Még röntgen ellenõrzés is bizonyította, hogy valóban átszúrta magát. Mirin Dajo meg volt gyõzõdve rendkívüli képességeirõl, ám egy ízben egy kalaptût nyelt le, amelynek ,,dematerializációját” remélte, ám a tû átfúrta a nyelõcsövét, s mediastinitisben meghalt. A boncolás a belsõ szerveken és az aortán is számos szúrást követõ heget talált. De az igazán érdekes dolog vagy tíz évvel késõbb Pécsett következett be. Találkoztam ugyanis Romhányival, aki hogylétünk felõl érdeklõdött, majd karon ragadott és megkérdezte tõlem: ,,Emlékszik még Mirin Dajóra?” Én persze hogyne emlékeztem volna, hiszen ez volt elsõ megbizatásom tárgya. De hogy õ hogyan emlékezett a sok megbízás közül velem kapcsolatban éppen Mirin Dajóra, azon meglepõdtem. De mások is elmesélték, hogy még

430


Jeles napok, neves gyógyítók évek multán is név szerint emlékezett a hallgatókra, akikrõl azt is tudta, hogy hol ültek, mit nem tudtak, stb. A ,,nagy varázsló” a nehéz feladatokkal is könnyen megbirkózott. Akkoriban divatos volt a ,,nervizmus”, mint etiologiai tényezõ, amibõl egyenesen ideológiai, politikai kérdést csináltak. Ezt a szovjet iskola ,,találta ki” és ,,orrba-szájba” erõltette. Ezt hallottuk az egyetemen is. Minden betegség keletkezésébe idegrendszeri eredetet erõltettek bele. Szegény Romhányi kapta a feladatot, hogy orvosgyûlés elõtt ismertesse a nervizmust. Emlékszem, nagy bajban volt, hogy hogyan birkózzon meg a feladattal, s fázott a témától. Végül némi mellébeszéléssel kikerekített egy igen érdekes, de a téma mellett elbeszélõ elõadást, ami még igaz is volt, s amivel egyúttal közmegelégedésre eleget is tett a politikai elvárásnak, noha ezen mindenki átlátott. Az alábbi történet is igen jellemzõ rá. Mikor már ismertté vált, hogy Pécsre megy, 1951 nyarán megkért engem, hogy gépeljem le a budapesti Zalka professzor kórbonctani elõadásait, amiket én – mint medikus – szorgalmasan jegyzeteltem. Én ezt meg is tettem, amit õ erõszakkal kifizetett, mégpedig áron felül. Ezzel anyagilag segíteni akart engem, mert tudta, hogy minden hazai segítség nélkül tartom fenn magamat, s végzem az egyetemet. Tette ezt annak ellenére, hogy õ maga sem állt fényesen anyagilag. Romhányi a klinikusokat valóban ,,elvárta” a boncolásra, de nem egyszer a betegágyhoz is hívták, mert véleményére kiváncsiak voltak a klinikusok. Nem látta be, hogy a patológia végállomás volna, mert utólag már könnyû okosnak lenni. Elismerte, hogy a klinikusnak nehéz a sora, mert olykor nem látja a betegséget. A kórboncnoknak könnyebb – szokta mondani –, mert saját szemével és mikrószkópjával minden részletet lát. ,,De a legjobb a Jóistennek, mert az mindent lát, azt is, amit a kórboncnok nem, vagy amit a kórboncnok elõl eltagadnak. Mert hogy igazán mi történik egy sejtben, abból édes keveset látunk, még kevesebbet tudunk. Pedig a sejt nagyon okos! Még talán a medikusoknál is okosabb” – mondogatta. Vallotta, hogy a patológia integrálja valamennyi szakterület elváltozásait. Mindez – egybevetve szuggesztiv személyiségével – olyannyira impresszionált bennünket, hogy ifjú Tanka Dezsõ barátommal együtt mindketten kórboncnokok akartunk lenni, mégpedig Pécsett Romhányi mellett. Ám akkor a végzett orvosok számára még nem volt pályázati rendszer, hanem egy káderbizottság mondta ki, hogy kinek hova kell menni. Tanka Dezsõt – kérése ellenére – katonaorvosnak káderezték, nekem meg tudtomra adták, hogy miután rossz káder vagyok, nem engedhetnek egyetemi intézetbe, ehelyett Tatabányára sebésznek kádereztek. Osztályidegenként megúsztam a katonaságot, de évfolyamom zömét katonaorvosnak irányították. Ebbe az is belejátszott,


431

Jeles napok, neves gyógyítók hogy akkoriban komoly háborús elõkészületek folytak. Tanka Dezsõ késõbb – 56 után – mégis kórboncnok lett, s mint jó hírû patológus professzor ment nyugdíjba. A szombathelyi évek meghatározó szerepet töltöttek be Romhányi életében, amire mindig büszke volt. Itt érett meg a professzorságra, s nagyon sok kórházi klinikus barátot szerzett. Szombathelyi mûködését mindig a kedves emlékei között emlegette, s késõbb is mindig számon tartotta, hogy melyik hallgató jött Szombathelyrõl, akiktõl a szokásosnál is többek várt és kért. A Markusovszky Kórházzal, annak vezetõivel és orvosaival mindig megkülönböztetett szivélyes kapcsolatot tartott fent, a bozsoki továbbképzéseken, a kórházban, s a Markusovszky-emlékelõadók közt is készségesen szerepelt. Késõbb is sokat olvastam tõle, s néhány bölcs megjegyzését le is írtam. Ime nehány: ,,Az orvosnak pedig életfogytiglan tanulnia kell, mert az annyira szép foglalkozás, hogy ez a legkevesebb áldozat érte.” ,,A kórbonctan az emberi szenvedések tana a szervi elváltozások tükrében.” ,,A halottak tanítanak bennünket. Valaki, aki belepusztult a betegségébe, holta után is szolgálja az emberiséget.” ,,A kórbonctan akkor csúnya, ha a kórboncnok atyaúristennek képzeli magát, a gyógyító orvosok bírájának, nem partnerének, segítõjének.” ,,Az ember teszi a dolgát, ahogy tudja.” ,,Lehet, hogy valami európai sajátosság, valami ezeréves reflexünk, hogy holnap feltétlenül jobban akarjuk csinálni, mint ma. Ez hajt bennünket. Lehet, hogy ez jó, de lehet, hogy ez a tragédiánk.” ,,A tudomány tekintélyének leginkább akadályozó tényezõi a dogma és a tekintély.” ,,Én a tudományt szabad emberként szolgáltam.” Alkalmanként váltottunk egymással levelet. Amikor már nyugdíjba ment, valamely eseményhez írtam neki néhány gratuláló sort. Külön kértem, hogy ne válaszoljon, elvégre nem ellensége vagyok, aki gratulációmmal munkáját szaporítani akarom. Ennek ellenére mégis válaszolt, s az alábbiakat írta: ,,Kedves Kálmánka! Most az egyszer nem tudom teljesíteni kérésedet, hogy ne válaszoljak kedves leveledre. Ha hajlottam is volna erre, de az aláírásod meghódított: gyepmester és hajdani gittegyleti tag. Hát ez már a valódi szép múlt. Ilyenek voltunk? Lehet, hiszen már 30 éve, hogy idekerültem Pécsre. Sokszor találkozom ifjú Kálmánkával, aki nagy lelkesedéssel van az orvostudomány iránt. Hát ilyen lehettél Te is 30-35 éve Szombathelyen? Hát szóval nagyon köszönöm a jókívánságokat. Azt szoktam mondogatni, hogy én a térben és idõben messzirõl jött visszhangot szeretem. Hát ez ilyen volt. Mindketten szereplõi voltunk annak a most már megújult múltnak. Szeretettel ölellek, és kézcsókom küldöm Marikának. Gyurka. Nagy érdeklõdéssel olvastam cikkedet az Orvosi Hetilapban. Sok szakmai és élettapasztalatot áraszt. Eszmeileg mindent aláírnék. Gratulálok. Pécs, 1982. január 18.”

432


Jeles napok, neves gyógyítók Tanka Dezsõ

Egy életre szóló találkozásról Jogosan vetõdik fel a kérdés, hogyan kerül egy pesti patológus a megemlékezõk sorába, hiszen tulajdonképpen végzett orvosként soha nem volt Romhányi professzor munkatársa. Mégis a szakmában dolgozók közül én maradtam egyedül, aki a tanár úr Szombathelyre kerülésétõl folyamatosan 5 évig, 1946-tól 1951-ig – mint medikus – vele dolgozhattam. Számomra ez a viszonylag rövid idõ volt az a meghatározó momentum, mely 40 éves aktív pályafutásomat alapvetõen meghatározta. Így lettem két szakmából is, klinikai laboratóriumból és patológiából szakorvos. Már gimnazista koromban a szünidõk alatt – s az bõven volt abban az idõben – bejártam a szombathelyi kórház laboratóriumába. Kémikusnak, biokémikusnak készültem. 1946-ban iratkoztam be a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karára, és 1946 nyarán találkoztam a szombathelyi kórházba helyezett Romhányi tanárral. A laboratóriumban, mely magába foglalta a klinikai laboratóriumot és a patológiai-hisztológiai laboratóriumot is, az asszisztensnõkön kívül orvos nem dolgozott, így az elsõéves medikust is használni lehetett valamire. Alig néhány hónap alatt Romhányi ,,kis egyetemet”, ahogy õ nevezte ,,gittegyletet” hozott létre a fiatal orvosokból, medikusokból. Délutánonként elõadásokat tartottunk, a témákat, az irodalmat Romhányi adta, és természetesen az õ diszkussziójával tanultuk meg a legmodernebb tudományos ismereteket. Így tartott többek között Széll Kálmán a steránvázas vegyületekrõl, jómagam pedig a nukleinsavak, vírusok és daganatok keletkezésének összefüggéseirõl elõadást. A szövegem ma is megvan. A téma választása – ahogy ma mondanánk – igen korszerû volt, hiszen Watson, Krick és Willkins Nature-beli közleménye csak 1953-ban jelent meg a nukleinsavak szerkezetérõl és jelentõségérõl. A szombathelyi 5 év alatt egyre többen kerültek Romhányi holdudvarába. 1947-ben a frissen végzett Solymoss Béla volt az elsõ, aki a laboratóriumban dolgozni kezdett. Medikusok jöttek a szünidõkben dolgozni, tanulni a Patológiai Osztályra, így Széll Kálmán, Varga Zsuzsa, a késõbbi Solymossné és én a pesti egyetemrõl, Viszlói Kocsárd, késõbbi tanársegédje, Lux Ottó pedig Pécsrõl. István Lajos Halléból ismerte a Mestert, és bár a gyermekgyógyászatot mûvelte Frank Kálmán tanár mellett, de rendszeres látogatója volt a ,,gittegyletnek” Tamás Endrével együtt.


433

Jeles napok, neves gyógyítók Budapestrõl hosszabb-rövidebb ideig jöttek orvosok Romhányihoz tanulni. Molnár János, Horváth László, késõbbi genetikus professzor, Kelényi Gábor, aki röntgenológusnak készült és Németh-Csóka Mihály. A Romhányi indukálta intenzív, pezsgõ szakmai és tudományos élet az egész kórházat magával ragadta. A laboratórium egyetlen mikroszkópján folyt a diagnosztikus és a kutatómunka. 1942-ben leirt amiloid submikroszkópos szerkezetének a továbbkutatása, a roststruktúrák polarizációs mikroszkópos vizsgálata, a vesekefeszegély submikroszkópos szerkezetének és a struktur-lipoidok szerepének a vizsgálata, a színes makroszkópos preparátumok elkészítésének a tökéletesítése mindmind a szombathelyi 5 év munkájának eredménye volt. Ellátogatott az enzim-hisztokémia területére is. Gömöri alapvetõ könyve 1946-ban jelent meg, a szombathelyi patológiai laboratóriumban már 1947-ben alkalikus foszfatáz aktivitást vizsgáltunk. Ez volt tulajdonképpen a meghatározó a további pályafutásomra. A funkcionális struktúra varázsa ejtett meg, s így lettem enzimhisztokémikus, enzimológus a patológusok között. Gömörivel egy idõben dolgozta ki Romhányi az aryl-szulfatáz aktivitás hisztokémiai kimutatását, melyhez a szubsztrátumot Széll Tamás vegyészmérnök hallgató szintetizálta. Romhányi – mint mondtam – a medikusokat is komolyan vette. Kis kutatási feladatokat adott. Mikor észrevette, hogy engem az enzimológia érdekel, egy 1933-ból származó különlenyomatot adott, melynek szerzõje egy Lang nevû német biokémikus volt és a rhodonéz aktivitásról szólt. Mivel a rosszindulatú daganatok hiszto- és biokémiája érdekelte a Fõnököt, kidolgoztatott egy fotometriás módszert az enzimaktivitás mérésére. A feladatom az volt, hogy normál és daganatos szövetek aktivitását vizsgáljam. Az általa vezetett jegyzõkönyvet ma is õrzöm. Szigorú fõnök volt. Nem tûrte a pontatlanságot, a rendetlenséget. Borotválatlanul még a medikusok sem jelenhettek meg a munkahelyen. A vérvételt mindenkinek rajta kellett megtanulni. Fölényes patológiai tudása mellett igen gyorsan kiváló laboratóriumi szakemberré képezte ki önmagát. Az új laboratóriumi módszerek éppúgy érdekelték, mint a hisztokémiai módszerek. Az országban talán elsõként végzett papír elektroforetikus vizsgálatokat. Osztályáról 1948-ban a Lancet-ben jelent meg közlemény Solymoss Béla tollából, ami akkortájt igen nagy ritkaság volt. A Kísérletes Orvostudomány és az Orvosi Hetilap rendszeresen közölte az õ és munkatársai dolgozatait. Már Szombathelyen megismertük a kiváló elõadót és a kiváló pedagógust. A vidéki szombathelyi patológus fõorvos referense volt a MÉT-nek, a

434


Jeles napok, neves gyógyítók Radiológus Társaság Naggyûlésének, az Akadémia elnöke és munkatársai dolgoztak vele együtt (Rusznyák, Földi, Szabó). Solymoss Bélával pedig a budapesti Germán Klinika volt kísérleti nexusban. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az összes munkatársa és tanítványa közül csak ketten – jómagam és Solymoss Béla – lettünk vele tegezõ viszonyban. Természetesen az Õ határozott kérésére és felszólítására. Solymoss Béla nem ment vele 1951-ben Pécsre, amikor kinevezték professzornak. Kelényi Gábor viszont a radiológia tudományát cserélte fel a patológiával az õ hatására, vele ment Pécsre, és lett késõbbi tanszéki utódja. Nem feladatom a pécsi évek ismertetése. Ezt nálamnál sokkal jobban ismerõ Németh-Csóka professzor teszi meg. Számomra csak vágyálom maradt a pécsi Kórbonctani Intézet, mert 1952-ben, közvetlenül végzésem után pár nappal – akaratom ellenére – katonaorvosnak hívtak be. Romhányi kárpótlásul az augusztus végi néhány napra vendégül látott Pécsett, itt ismertem meg igazán, hogy amilyen szigorú fõnök, olyan szívélyes, kedves, figyelmes házigazda volt. Kapcsolatunk nem szakadt meg, amikor csak lehetett, elzarándokoltam a pécsi intézetbe, ahol rajta kívül sok barátra leltem. Pécsett lett tanítványa Módis László professzor és Kapp Pál állatorvos professzor is. Esküvõi tanúm is õ volt, és nála szakvizsgáztam patológiából. 4 év katonaság után 1956-ban az Uzsoki Utcai Kórház, majd 1957-ben az ORFI Patológiai Osztályára kerültem Farkas professzorhoz, akinek Romhányi professzor ajánlott. Pályám meghatározója tehát két kiváló mesterem volt. Az experimentalis patológiát, az enzim hisztokémiát Romhányi, a klinikopatologiai szemlélet pedig Farkas Károly professzor oltotta belém. 1968. március 6-án az MTA ülésén együtt vettük át, õ a doktori, én a kandidátusi oklevelet. Reumapatológiai munkásságom során találtam az irodalomban egy dolgozatot, melyben a kollagenáz SCN-ionokkal történõ aktiválásáról volt szó. Így aztán sok évvel a szombathelyi rhodanéz vizsgálatok után ismét – most már korszerû módszerekkel, ionszelektiv elektródok és spektrofotométer, stb használatával – a rheumatoid arthritises betegek izületi folyadékaiból, illetve synovialis membránjaiból rhodanéz aktivitás vizsgálatokat végeztünk munkatársaimmal, és kidolgoztuk az enzimaktivitás hisztokémiai kimutatásának lehetõségét is. Módszerünket Pearse alapvetõ kézikönyve is átvette. Így gyümölcsözött a harmadéves medikusnak a Mester által indukált szerény vizsgálata sok évvel késõbb. Ezekrõl több nemzetközi kongresszuson is beszámoltunk. Romhányi professzor, Gyurka bácsi figyelemmel kísérte munkásságunkat, és számos esetben keresett fel osztályomon, legutóbb halála elõtt néhány héttel is. 85. születésnapját még megünnepelhettük Pécsett. Emlékét, példa-


435

Jeles napok, neves gyógyítók mutatását, a szakma és az oktatás szeretetét mai napig õrzöm. Ennek egyik jele, hogy Kádas professzorral közösen javasoltuk a Romhányi-emlékérem alapítását, és azt elõször mi ketten kaptuk meg a Patológus Társaságtól. Az emlékérem hátlapján egyik kedvenc mondása olvasható: ,,Ars longa, vita brevis est”. Igen, a mûvészetek, a tudomány végtelen, az élet rövid, de az õ munkássága, tanítása, példamutatása az életet ,,végtelenné” varázsolta, és tanítványaiban él tovább.

436


Jeles napok, neves gyógyítók Soroncz Mária Márta

Dr irág L ajos izotópdiagnosztikai Dr.. V Virág Lajos munkássága Dr. Virág Lajos 1959-ben Budapestrõl került Szombathelyre. Elõször a dr. Kádas László vezette Patológia Osztályon dolgozott, s szerzett patológus szakképesítést. Utána dr. István Lajoshoz került a Vérellátó Alközpontba. Itt a fehérjelabor beindítását és továbbfejlesztését kapta feladatul. Immundiffusios módszerrel választották el az egyes sérumfehérje fractiokat, és Manchinimódszerrel mennyiségi immunglobulin meghatározást végeztek munkatársaival. Ennek kapcsán irányult érdeklõdése a klinikai laboratóriumi diagnosztika felé, és ebbõl is szakképesítést szerzett 1970-ben. Dr. Virág Lajos alakját felidézve mi jut eszembe? Reggel sietõs léptekkel jön befelé a kórházba. Munkaidõben civil ruhájára felvett, nyitott, lobogó fehér köpenyében tart az igazgatóság vagy a szakszervezeti iroda felé, de kezében mindig ott az elmaradhatatlan füstölgõ cigaretta. Déli harangszókor már ott várja munkatársaival az ebédlõ nyitását, mindig az elsõk között ebédelt. Azután déli kávéját elfogyasztva pipára gyújt, s komótosan pöfékelve megy végig a Központi Laboratórium helyiségein, hol szakmai, hol baráti beszélgetést folytatva az ott dolgozókkal, majd kellemes pipafüstöt hátrahagyva folytatja délelõtt elkezdett munkáját az izotóp részlegen munkatársaival. Amikor 1971-ben dr. Solymoss Béla, a Központi Laboratórium fõorvosa nem tért vissza Montrealból, a dr. Selye Jánosnál 1968-ban megkezdett tanulmányútról, meghirdették a megüresedett állást. Ezt Virág Lajos nyerte el 1971ben, és lett a laboratórium fõorvosa. Solymoss Béla széleskörû tudományos érdeklõdése folytán egy a kornak megfelelõ, a magyar viszonyokhoz képest sok területen korszerûbb labort hagyott hátra. E sorok írója már csaknem 40 éve részese a laboratóriumban folyó munkáknak, és jórészt annak az egy évnek köszönhetõen, amelyet Solymoss fõorvos mellett töltött el, maradt meg mindmáig ebben a hivatásában. Solymoss fõorvos már 1958-ban – elsõk között az országban – megindította az in vivo izotóp diagnosztikát. A munka az I. Sz. Belgyógyászati Osztály két leválasztott kórtermében indult el. Geiger-Müller számlálócsõvel mérték a pajzsmirigy felett a J131 aktivitást. Dr. Solymoss Béla távollétében Fórizs István vezetõ asszisztens végezte a vizsgálatok technikai részét. Hamarosan bevezetésre került a kémiai részlegen a fehérjéhez kötött jód (PBJ) vizsgálata is. Mikor Virág fõorvos elfoglalta helyét a laboratórium élén, érdeklõdése a


437

Jeles napok, neves gyógyítók klinikai laboratóriumi diagnosztika mellett az izotópdiagnosztika felé fordult, s módszeresen, lépésrõl-lépésre fejlesztette tovább a kornak megfelelõ, legmodernebb in vivo diagnosztikai eljárásokkal. A pajzsmirigy jódtárolását szcintigráffal vizsgálta, amelynek numerikus scannere nemcsak hyper- vagy hypofunktióról adott felvilágosítást, hanem a mirigy nagyságáról, struktúrájáról, esetleges hideg vagy meleg göbök jelenlétérõl is. Mindezt színes képernyõre vetítve és kinyomtatva értékelte. 1976-tól egyre több szerv vizsgálata volt lehetséges. Vizsgálta a májat Au98 jelzésû aranykolloid beadása után egy újabb, úgynevezett vonalas scennerrel. 1977-ben a vese mûködését vizsgálta – Jód131 jelzésû hippuránt beadva a betegeknek – ülõ helyzetben, a kettõs kollimátort a vesékre irányítva mérte az izotóp anyag kiürülési görbéjét. 1978tól már tüdõ-, agy-, csontszcintigrafiás vizsgálatok történtek. Vörösvérsejtek élettartamát határozták meg Cr51 jelzésû izotóppal, vizsgálták a szívet Tl201 izotóp segítségével. Ez a rendkívül sokrétû munka a munkatársak segítségével volt csak lehetséges. Akkor már több asszisztens és egy orvos mûködött közre az izotóp laboratóriumi munkában, Németh Margit, Marácziné R. Katalin, Dobos Imréné, késõbb Orbánné G. Zsuzsa, Reczetár Lajosné, Márfi Diána és dr. Weigl Miklósné. 1980-tól ugrásszerû fejlõdést hozott a számítógéppel összekapcsolt gamma-kamera beállítása. Lehetõvé tette a gyors, dinamikus vizsgálatokat mozgóképszerû információt nyújtva, és lehetõséget adott kvantitatív feldolgozásra is. A betegnek beadandó izotóp anyag is kisebb sugárdózisú volt, rövid, 6 órás felezési idõvel, ez volt a szervspecifikus radiopharmaconnal összekevert technicium. Az in vivo diagnosztika mellett fejlõdött az in vitro diagnosztika is. Már 1978-tól RIA (radio immuno assay) módszerrel mérték a TSH, T3, T3U, T4 hormonokat. Sok manuális munkát igényelt a vizsgálat, mert egyesével kellett a mintákat a ,,gamma hengerben” megmérni. Amikor beszerezte a kórház az automatikus mintaváltóval mûködõ gamma-mérõt, megkezdõdött a további hormonvizsgálatok beállítása is, FSH, LH, Progesteron, Testosteron, Oestradiol, Prolactin, Inzulin, tumor markerbõl a CEA. Rendkívül nagy elõrelépés volt a terhesek AFP-vizsgálatának bevezetése. Az izotópdiagnosztika vizsgálati repertoárjának ilyen mérvû fejlõdésével jelentõsen gazdagodott a Markusovszky Kórház szinte valamennyi osztályának diagnosztikai tevékenysége. Ez a fejlõdés hozzájárult a korszerû betegellátás támasztotta követelmények teljesítéséhez és talán a kórház regionális szerepének fejlõdéséhez is. Virág Lajos komolyan vette a mindennapi munkát, a fõiskolán való okta-

438


Jeles napok, neves gyógyítók tást, a tudományos rendezvényekre való felkészülést is. Jó munkahelyi légkört alakított ki, amely a tartalmas munka elengedhetetlen feltétele volt. A jó munkahelyi légkörhöz járult hozzá a civil programok szervezése, így a nyugdíjas találkozók kedves légköre, karácsonyok, névnapok vidám hangulata, munkaszüneti napokon a közös családias kirándulások Vas megye szép tájaira gyermekekkel, családtagokkal, vagy az ,,öreg fiúk” focimeccseken való drukkolás, ahol a kórház csapatát Virág fõorvos erõsítette a balszélsõ posztján. E közösséget teremtõ és közösséget megtartó szellemre a megpróbáltató mában is biztonsággal lehet támaszkodni. Így szolgálta Virág Lajos fõorvos Vas megye egészségügyét, így vezette az egységes (kémiai és izotóp) Központi Laboratóriumot 1987. augusztus 31ig. Ekkor vált szét a két részleg, és lett õ a független in vivo izotópdiagnosztika fõorvosa egészen 1993-ban történt nyugdíjazásáig. Nyugdíjas éveit nem sokáig élvezhette szeretett családja és imádott unokái körében, mert súlyos betegsége következtében 1998-ban eltávozott az élõk világából. Munkásságával beírta magát a Markusovszky Kórház történetébe.


439

Jeles napok, neves gyógyítók Solymoss Béla

Üzenet a távolból Szerettem volna személyesen itt lenni, valamint kifejezni tiszteletemet és hálámat Romhányi György iránt, ki mélyen befolyásolta szakmai életemet. Ez a jubileumi megemlékezés alkalmat adhatna arra is, hogy megköszönhessem a Romhányi-emlékplakettet. Magyarországot viszont újra látni nagy érzelmi hullámokat keltene, így inkább írásban közlöm gondolataimat. Medikus éveim alatt Budapesten Romhányi György tanította a patológiát, s mély benyomást gyakorolt ránk. Áradt belõle a tanítási vágy, klinikai adatokkal illusztrálta a patológiát. Szomjaztunk ilyen megközelítésre, ugyanis az elsõ két év alatt túl sok volt a klinikum nélküli elmélet, tán ez már változott otthon is. Így kértem meg a Mestert a harmadik év végén, hogy a diplomám elnyerése után pár évig vele dolgozhassak. Mire erre 1947 decemberében sor kerülhetett volna Pesten, õt már politikai okokból eltanácsolták az egyetemrõl, s Szombathelyre került. Könnyen döntöttem, megyek utána én is. Nem számított, hogy fizetéses állás még hosszú hónapokig nem volt, csak a laboratóriumi privát jövedelembõl kaptam szerény részesedést. Az egyik elsõ boncolás alkalmával megjegyzi a fõnök, hogy a patológia önmagában nem elég a betegség lefolyásának megértésére. Például a betegnek lehet hypo- vagy hyperkalemiája, ha errõl nem tudunk, nem érthetjük, miért is halt meg a beteg morphológiai szívelváltozások nélkül. ,,Béla – mondta – a morphológia mellett a laboratóriumi medicina többi ágait is ismerned kell.” Így mélyedtem el egyre jobban nemcsak az anatómiai, de a klinikai patológiában is. A laboratóriumban dolgozva mûszerválasztási kérdések is felmerültek. Mondja a Mester, elárulva elsõdleges vonzódását: ,,Béla, olyan mûszert válassz, amibe bele is lehet nézni!” A szakma tanulása mellett a tudomány ápolása is elsõrendû feladat volt. Akkortájt írta le Trueta a vesekéreg ischemia mechanizmusát, s a véletlen úgy hozta, hogy rövidesen láttunk egy hasonló esetet. Egy fiatal terhes asszony eclampsiát kapott, és kétoldalú vesekéreg necrosisban halt meg. A Mester buzdított, írjam le az esetet. Lelkesedésemben nem csak az Orvosi Hetilapnak, de a Lancetnek is elküldtem a kéziratot, s nagy örömünkre mindkét lap elfogadta közlésre. Sõt a Lancet szerkesztõje levelet is irt, felajánlotta, hogy egy kolléga fizeti a különlenyomatok árát, s ha szeretnék, segítene, hogy Angliában dolgozhassak. Akkor persze ez csak álom lehetett. Zárójelben, a tudományos írás érdekében is vettem angol leckéket, de mikor tanárom a kórház-

440


Jeles napok, neves gyógyítók ba jött, a párttitkár osont utána, keresve, ki is tanul angolul. Ez az élmény mélyítette el bennem egyrészt a tudomány ápolásának fontosságát, másrészt újra aláhúzta a politikai helyzet tûrhetetlenségét, de egyben kárpótlást is adott. Gömöri és Rusznyák professzorok Budapestrõl sok kísérleti anyagot küldtek le a Mesternek kiértékelésre, amibe engem is beavatott. A Mester régi barátai a Budapesti Orvoskari Könyvtárból gyors olvasásra számos lapot leküldtek nekünk, mielõtt a könyvtár polcára kerültek volna. Így gondoltunk egy nagyot Molnár János kollégámmal, s az ötvenes évek elején naivan megrendeltettünk 100 külföldi orvosi lapot, s akkor estünk igazán hanyatt, mikor a lapok meg is érkeztek. Ez lett a kórházi könyvtár alapja. Gömöri és Rusznyák professzoroknak abban is volt szerepük, hogy Romhányi Györgyöt rehabilitálták, és Entz professzor után õ lett a patológia professzora Pécsett. Közben országosan a klinikai laboratóriumot és a patológiát különálló egységekké fejlesztették. Én Petõ Ernõ kérésére Szombathelyen maradtam a laboratóriumok fõnökeként, és sikerült átköltöztetni a laboratóriumot a fõépületbe. A párttól mindig távol tartottam magamat, s így az 56-os forradalom alatt fõorvos kollégáim kórházigazgatónak is megválasztottak. Egy évig tartott a dicsõség, ebbõl menesztettek, de ellentételezésként a laboratóriumban kandidátusi programot kezdtem, és a tézis megvédése után Selye professzorral vettem fel kapcsolatot. A politika már normálisabb volt, így kerülhettem Montrealba 1965-ben. Molnár János már elõbb kijutott New Yorkba, és az Albert Einstein Egyetemen lett patológia professzor, majd Kaliforniában, s ott is halt meg pár éve szívtranszplantáció után indított immunsupressióval összefüggõ komplikációban. Romhányi Györggyel mindketten szoros kapcsolatban maradtunk, és megrendüléssel vettük halála hírét. A szombathelyi kórházat mindig nagyon szerettem, kitûnõ kollégákkal találkozhattam, kiket most is nagyra becsülök, István Lajossal és Széll Kálmánnal most is kapcsolatban vagyok. Petõ Ernõ nagyszerû intézményt alapított. Miért is hagytam el, hiszen a szakmai elõnyök mellett az ottani politikai légkör is kedvezõbb volt, mint másutt? Viszont a bezártság csak fokozta a világmedicina iránti vonzalmamat. Bár sajnáltam Szombathelyt, Kanadában olyan dolgokat érhettem el, amelyek otthon lehetetlenek voltak. A montreali francia egyetemen 25 évig tanítottam véralvadást, cardiovacularis patológiát és a laboratóriumi vizsgálatok helyét a klinikumban. Az oktatás nagy örömet okozott, próbáltam a Mester módszereit utánozni, a diákok igen szerettek. Utolsó diákom a legjobb PhD-tézis díját nyerte el az összes montreali egyetem között. Kandidátusi értekezésem témája az atherosclerosis volt, így kitûnõ folytatás volt a világhírû Montreali Szívkórház laboratóriumainak a fõnöke lenni 1975tõl 2000-ig. A kutatásban most is aktív vagyok, 1991-ben világhírû kardiológus


441

Jeles napok, neves gyógyítók kollégákkal 1100 szívbetegrõl gyûjtöttunk adatokat, különös tekintettel az akkor felmerülõ metabolicus syndromára. 1998-ig követtük a betegeket, s most nyugdíjban írjuk ebbõl az anyagból a dolgozatokat. Az ipari államokban a metabolicus syndroma kerül elõtérbe, mint a leggyakoribb oka a coronaria betegségeknek. A Mesternek magánéletem legnagyobb ajándékát is köszönhetem. Feleségemmel, Varga Zsuzsival, a kórház nagyra becsült gondnoka lányával nála találkoztam, aki orvostanhallgatóként a karácsonyi szünetet a laboratóriumban töltötte, amikor Szombathelyre érkeztem. Feleségem tavaly ment nyugdíjba, az angol egyetem egyik oktatókórházában lett professzor, s a lányom késõbb ugyanott. Hosszú évekig a montreali francia egyetemen én, az angol egyetemen pedig lányom tanította a véralvadást. Ezek az élmények enyhítették a honvágyat, a veszteséget, amit szüleim és sok barátom távolléte okozott. A család elvesztett ingatlanait Vermontban a Champlain-tó melletti szép házunk részben pótolja, ahol minden évben meglátogat feleségével Jilly Pongrác, ki az ötvenes években István Lalival dolgozott, s késõbb Washingtonban lett professzor. Rhododendronjaink éppen virágoznak. Remélem, a Mesterrõl való megemlékezés buzdítja a mostani orvosokat, s a kórház továbbra is kiváló gárdával mûködhet, olyan egyéniségekkel, mint Kovács L. Gábor, a laboratóriumuk mostani vezetõje. Sok sikert és minden jót kívánok.

442


Jeles napok, neves gyógyítók Garzuly Ferenc

Patológiai jegyzõkönyvek a Rák osi-k orszakból, Rákosi-k osi-korszakból, dr dr.. Romhányi György Szombathelyen Vas Megye és Szombathely Város Közkórháza Kórbonctanán a fõorvosi állás 1944 májusa, dr. Görög Dénes címzetes egyetemi magántanár Auschwitzba hurcolása óta betöltetlen volt. A bujkálásból visszatért, és a kórház igazgatását újra átvevõ dr. Petõ Ernõ a boncolások elvégzésére, sõt – rendõrorvosi rendszer hiányában – a hatósági boncolások elvégzésére alkalmanként jelölt ki orvosokat.1 1945-ben a boncjegyzõkönyvek száma jelentõsen csökkent, 1946-ban számuk már csak 15, valamennyit tavasszal írták. Sectiókat azonban az év többi részében is végeztek. A háborút követõ áldatlan állapotok között a boncoló a klinikussal négyszemközt beszélte meg a talált elváltozásokat, nem jegyzetelte le. 2 Az igazgató nehezen talált patológust az üres állásra. Dr. Korpássy Bélát ugyan kinevezték fõorvossá, végül mégsem jött el Szombathelyre. Talán nem véletlenül, hiszen a Szegedi Egyetem Patológiai Klinikájának lett késõbb az igazgatója. 1946. október 23-án az alispán elnökletével megtartott kórházbizottsági ülés jegyzõkönyvében a következõket olvashatjuk: ,,Igazgató-fõorvos jelenti, hogy a kinevezett Korpássy doktor – dacára a többszöri sürgetésnek – állását nem foglalta el, helyette a Népjóléti Minisztérium illetékes ügyosztálya megbízott ideiglenes fõorvost jelölt ki dr. Romhányi György kórboncnok személyében, aki állását folyó évi november hó 1-jén elfoglalja.”3 A kórház igazgatását akkoriban – a bombakárok elhárítása, a berendezések felújítása, a gyógyszerek beszerzése mellett – még más problémák is terhelték. Ezt illusztrálja egy 1946. augusztusi jegyzõkönyv, amely a Magyar Közellátásügyi Minisztérium képviselõjének jelenlétében zajló megbeszélést rögzít: ,,A kórháznak mindössze 3 kataszter hold területû szántóföldje van, melyet zabosbükkönnyel vetett be, hogy két pár lova takarmányát biztosítsa, de ebbõl is mindössze alig kettõ szekér takarmány volt behozható, mert ismeretlen tettesek lekaszálták még zsenge korában.” A jegyzõkönyvbõl az is kiderül, hogy nemcsak a lovaknak nem volt mit enniük: ,,Az élelmiszer hiányára való tekintettel a kórház kénytelen csak a legsúlyosabb állapotú betegeket felvenni.”4 Azokban az idõkben, amikor Romhányi megérkezik, a kórház alagsorát szociális gondozásra szorulók töltik meg, amolyan hatalmas ,,elfekvõ osztály”ként megfelelõ ápolás, gyógyszerek, élelmezés nélkül. Néhány szobában pe-


443

Jeles napok, neves gyógyítók dig rendõrök elzártakat õriznek.5 A háborút követõ nyomor azonban lassan enyhül, és átadja helyét ,,Rákosi pajtás” diktatúrájának.

Az új fõorvos elõéletérõl Dr. Romhányi György professzor (1905-1991), a Pécsi Orvostudományi Egyetem Patológiai Intézetének késõbbi igazgatója, akadémikus, a hazai orvosképzés utánozhatatlanul karakterisztikus, kimagasló egyénisége. Szakmájáért tûzben ég, rendkívül kreatív, ugyanakkor belsõ kényszer hajtja, hogy tudását, egyéni módszereit átadja a fiataloknak. A kapcsolatot egészen különleges eszközökkel, váratlan, szellemes, humoros ,,szlogenekkel” erõsíti meg, amelyek egyrészt esendõ tulajdonságokra utalnak, másrészt barátságos oldalba bokszolást is jelentenek, mint egyik mondása: ,,A medikus is ember”. Vas Megye és Szombathely Város Közkórháza Kórbonctanának és Központi Laboratóriumának helyettes vezetõjévé 1946. november 1-jével nevezték ki (úgy tûnik, Korpássy fõorvos felmentése tovább tartott a vártnál). A végleges kinevezésre 1947 tavaszán került sor, de a szövettani leleteket még ebben az évben is mint ,,egyetemi m. tanár, h. fõorvos” írja alá. A leletek közé bekötve viszont egy 1947. december 30-i keltezésû levelet is találunk, amelyben már azt olvashatjuk: ,,Dr. Romhányi György fõorvos úrnak. Hálás köszönettel vettük azt az elõzékeny elhatározást, hogy a kórház kebelében 1948. január elsejével megkezdõdõ ápolónõ átképzõ tanfolyamon elõadói tisztet betölteni szíves lesz. Petõ Ernõ, igazgató fõorvos.” Szombathelyen öt évet tölt el egyetemi tanári kinevezéséig. Elõdje, dr. Görög Dénes 28 éves volt, amikor ezt az állást elfoglalta, õ idõsebb, tapasztaltabb, 41 éves. A szakmailag kiváló, de módfelett különc, németbarát nemes Balogh Ernõ vezette budapesti 2. Sz. Patológiai Intézetbe nyert felvételt 1929-ben. (Az intézet az 1. Sz. Patológiai Intézettel 1934-ben Balogh professzor vezetése mellett egyesült.) Prof. Szabolcs Zoltán, aki 1952-tõl 1970-ig, tragikus balesetéig volt a Vas Megyei Kórház Sebészeti Osztályának vezetõje, 1952-ben – dr. Romhányi György távozását követõ évben – került Szombathelyre. Budapesten, a Patológiai Intézetben 1940-ig együtt dolgoztak, barátok voltak, a Ferenc körúti Valéria kávéházba jártak munka után biliárdozni vagy sakkozni. Akkoriban elvárták a közszolgálatban állóktól, hogy idegen hangzású nevüket magyarosítsák. A körülmények hatására lett Reichenbach Györgybõl 1935-ben Romhányi György és Sokol Zoltánból 1936-ban Szabolcs Zoltán.6 Utóbbi késõbb orvosainak elmondta, hogy nemes Balogh Ernõ a végtelenségig pedáns és beosztottjaihoz kíméletlenül szigorú volt. Egyszer Romhányit úgy megbántotta, hogy munkatársai a közeli kocsmában leltek rá, bár inni nem szokott.7 444


Jeles napok, neves gyógyítók 1944-ben a katonának bevonultatott orvostanhallgatókat dr. Romhányi György tanárként kísérte Németországba, ahonnan 1945 nyarán tért vissza. A Budapesti Egyetem Igazolóbizottsága nem igazolja, mert szerepet vállalt az Egyesített Magyar Orvostudományi Egyetemnek Orsós Ferenc rektor által vezetett tanári karában, ,,nyugatosnak” minõsítik, állás nélkül marad. Dr. István Lajos, aki akkoriban fiatal orvosként dolgozott a szombathelyi kórházban, és amolyan ,,fullajtár” szerepet is betöltött dr. Petõ Ernõ igazgató mellett, említette a patológust keresõ igazgatónak, hogy dr. Romhányi György tanítványa volt, aki kitûnõ kórboncnok, ,,csak rossz az anamnézise”. Petõ Ernõ több ízben vállalt a kórház érdekében kockázatot. Ezt tette kényszerhelyzetben a kiváló szakemberrel is. Késõbb ugyanúgy kiállt dr. Solymoss Béla és dr. István Lajos mellett 1951-es fõorvosi kinevezésükkor.8 Dr. Romhányi György – mint a kórház valamennyi orvosa, tisztviselõje és ápolónõvére, sõt lelkipásztora is – a munka kezdetén esküt tesz. Az eskü szövege így kezdõdik: ,,Én ... esküszöm a mindentudó és mindenható Istenre, hogy a Magyar Köztársasághoz és annak alkotmányához hû leszek...” És úgy végzõdik: ,,Isten engem úgy segéljen!”9 1949. november 22-én a kórház elõadótermében a kórház dolgozói felsõbb rendelkezésre az esküt megismétlik ezzel a szöveggel: ,,Én ... esküszöm, hogy a Magyar Népköztársasághoz, annak népéhez és alkotmányához hû leszek...” És úgy végzõdik: ,,...és minden igyekezetemmel azon leszek, hogy hivatali mûködésemmel a Magyar Népköztársaság megerõsödését és fejlõdését elõmozdítsam”. Az esküt mindenki aláírásával bizonyítja, köztük Romhányi György fõorvos is.10

A munkatársak 1946 és 1951 között az új fõorvos több – késõbb sikeres karriert befutott – munkatárssal dolgozott együtt. Dr. Solymoss Béla 1947 decemberében szerezte orvosi diplomáját. Még medikus korában megegyezett dr. Romhányi Györggyel, hogy mellette fog dolgozni néhány évig. Amikor Romhányi elvesztette pozícióját a budapesti egyetemen és Szombathelyre készült, fel akarta menteni Solymoss Bélát ez alól a megállapodás alól, õ azonban Szombathelyre is követte.11 A prosecturán kezdett dolgozni, amelyhez a központi laboratórium is tartozott. Ezt az egységet az igazgató még késõbb is fenn akarja tartani. A közkórházi bizottság 1948. márciusi ülésén készült jegyzõkönyv szerint ,,a Népjóléti Miniszter szükségesnek tartaná a kórboncnoki fõorvosi állás és külön laboratóriumi fõorvosi állás szervezését”, az igazgató szerint azonban ,,a forgalom kicsi, két fõorvos nem tudna ebbõl megélni”.12 A két részleg 1952-ben vált végleg ketté, a laboratóri-


445

Jeles napok, neves gyógyítók um vezetõjévé Solymoss Bélát nevezik ki. Romhányi György – már mint egyetemi tanár – a kinevezést támogató ,,Mûködési bizonyítvány”-ban a következõket írja: ,,Dr. Solymoss Béla ... munkáját mindig a legnagyobb szorgalom és odaadás jellemezte. ... Tanúbizonyságát adta annak, hogy egyesíti magában a széles látókörû laboratóriumi szakorvos és a tudományos kutató szükséges sajátságait, amelyeknek alapján õt önálló vezetésre mindenben alkalmasnak tartom.” Az 1948 és 1949-es boncjegyzõkönyvek többségén Solymoss aláírását találjuk. 1951-ben már sokkal kevesebb sectiót végez, viszont megjelennek a jegyzõkönyvekhez csatolt bakteriológiai leletek a ,,Megyei Kórház Központi Laboratóriuma” fejléccel és Solymoss aláírásával. Dr. Romhányi György távozását követõen dr. Kádas László 1954 márciusi kinevezéséig nemcsak a laboratóriumot vezeti, a kórbonctan megbízott vezetõje is. 1956-ban a forradalom kitörését követõen a fõorvosi kar Solymosst választja igazgatónak. Egy év múlva a pártbizottság felmenti. Kandidátusi címet szerez 1963-ban, értekezésének címe ,,A hyperlipidaemia és az atherosclerosis”. A modern laboratóriumi eljárásokat Szombathelyen Romhányi és õ vezetik be.13 Ami ezt követõen történt, arra így emlékezik napjainkban: ,,1965-ben mentünk Montreálba Selye meghívására, 1966-ban hazatértünk. A kontraszt tûrhetetlen volt. Mikor egy nap házunkba jöttek, hogy valami hiba van a telefonvonalunkkal, tulajdonképpen lehallgató szisztémát szereltek be. A Tátrából írtam Selyének 1967-ben, segítsen vissza, s õ rögtön jelentkezett, asszisztens professzori állást ajánlott, s így mentünk újra 1968-ban külföldre, és 1972-ben nem tértünk vissza Magyarországra. Engem távollétemben elítéltek. Írtam a bíróságnak, eljön még az idõ, mikor szégyellni fogják embertelen eljárásaikat.” Dr. Molnár Jánost Solymoss Béla az egyetemrõl ismerte, végzés után õ hozta össze Romhányi Györggyel, így került feleségével együtt 1949-ben Szombathelyre. 1950-51-ben a boncolások jelentõs részét õ végezte. Késõbb a budapesti MÁV Kórházban dolgozott Sümegi professzor mellett, majd 1956-ban nyugatra, az USA-ba távozott. Elõször New Yorkban, az Albert Einstein Medical Centrumban lett patológus professzor, késõbb a San Francisco-i egyetemen. Többszöri szívinfarktus után a hatvanas évek végén õ volt a legidõsebb beteg az USÁ-ban, aki szívtransplantatióban részesült. Amerikában halt meg. 14 Dr. Kelényi Gábor által írt jegyzõkönyvekkel 1951 májusában találkozunk elsõ ízben. Sopronból került a pesti egyetemre. Végzés után a Ratkóczy Nándor professzor vezette Radiológiai Klinikán szeretett volna elhelyezkedni, ennek azonban az volt a feltétele, hogy elõtte belgyógyászaton vagy patológián két évet eltöltsön. Ratkóczy professzor a budapesti egyetemrõl jól ismerte dr. Romhányi Györgyöt, dr. Kelényi Gábornak patológusként õt ajánlotta.15 Elsõ jegyzõkönyveit Romhányi György láttamozta. Aláírásuk néhány rendõrorvosi jegyzõköny-

446


Jeles napok, neves gyógyítók vön is együtt szerepel. Dr. Romhányi György egyetemi tanárrá való kinevezése után Pécsre hívja. Hatása alá kerülve feladja röntgen szakorvosi terveit, és követi õt a pécsi egyetemre. Az 1952-ben született jegyzõkönyveken aláírásával már nem találkozunk. Dr. Kelényi Gábor ekkor már Romhányi György professzor egyik legfontosabb munkatársa, 1976-ban követi az egyetemi katedrán.16 Szombathelyi tartózkodása során dr. István Lajossal együtt intenzíven foglalkozni kezd a haematologiai betegségekkel, együttmûködésük eredményeként jön létre késõbb a malignus lymphoma munkacsoport.17 Dr. Szõnyi Ferenc aláírásával 1951-tõl találkozunk a jegyzõkönyveken, késõbb a szentesi kórház patológiájának lesz a fõorvosa. 18 Ifj. Tanka Dezsõ aláírása több évben, több kórrajzon szerepel. Medikusként végzett sectiókat évfolyamtársával, Széll Kálmánnal együtt, miután kórbonctanból vizsgát tettek. Demonstrálták a talált elváltozásokat, a jegyzõkönyveket a tanár úr rendszerint láttamozta, közben sokat tanultak tõle. Mindketten dr. Romhányi György hatására szerették volna a kórboncnoki hivatást választani, de ez csak ifj. Tanka Dezsõnek sikerül, neki sem az elsõ lépésben.19 Tanka patológus professzor lesz Budapesten, az ORFI Patológiai Osztályát vezeti nyugdíjazásáig. Édesapja, idõs Tanka Dezsõ 1930-tól vezetõje a szombathelyi Ideg- és Elmegyógyászati Osztálynak, fõorvos kollégája Romhányi Györgynek.

A boncjegyzõkönyvekbõl Az 1947. évi boncjegyzõkönyv hiányzik, holott a Patológiai Osztály valamennyi kötetét rendben megõrizte. A szövettani vizsgálatok száma ebben az évben megközelíti az ötszázat. A papírhiány miatt a leleteket dr. Romhányi György – a prosectura egyetlen orvosa – az 1944. évi betegforgalmi adatokat vagy összesítõ betegforgalmi adatokat tartalmazó jelentések hátlapjára írta. A kötet lapjai szétesnek, a szélek nincsenek nyomdailag egyformára vágva. A fejlécen “Vasvármegye és Szombathely Kórház Központi Laboratóriuma” felirat olvasható. A további évek boncjegyzõkönyveinek elkészítéséhez nyomtatványt nem használtak, a leletet durva, rossz minõségû papírlapra gépelték, a másolat nehezen olvasható. Dr. Romhányi György még 1949-ben is aláír olyan jegyzõkönyvet, amelynek fejlécén dr. Görög Dénes c. egyetemi magántanár szerepel, mint a prosectura vezetõje. A jegyzõkönyvek között összesen három olyat találtunk az 1950-51-es évekbõl, amelynek fejlécén a ,,Megyei Kórház Szombathely, Prosectura Fõorvos dr. Romhányi György” felirat olvasható. Ezek rendõrorvosi


447

Jeles napok, neves gyógyítók boncolások iratai. Úgy látszik, olyan kevés készült ezekbõl a fejléces papírokból, hogy csak különösen hivatalos iratokhoz, esetleg levelezéshez használta õket. A boncjegyzõkönyvek indigós másolatok, a boncolást végzõ neve nincs rágépelve, nem mindegyiket írták alá. A háború elõtt írt jegyzõkönyvekkel ellentétben a szervenként talált elváltozások rögzítésre kerülnek, a késõbbi években mind részletesebben. Ezt követi a latin diagnózis. A klinikumot és patológiai leletet összevetõ magyarázatot csak elvétve találunk. 1951-tõl a latin diagnózisok felsorolását követõen feltüntetésre kerül – miniszteri rendeletre – az alapbetegség, a szövõdmény és a halálok is. 1950-ig a szövettani leírás a jegyzõkönyvek végén szórványos, 1951-tõl rendszeres. Elvétve az alkalmazott festési eljárást, illetve a bakteriológiai vizsgálatok leletét is közlik, 1951-tõl utóbbi dokumentálása szintén rendszeres. Egy esetben találkozunk egy bélyegnyi nagyságú fényképpel, amelyen dr. Kelényi Gábor igyekezett az általa boncolt Leiner-kóros csecsemõ veséjén látott elváltozást megörökíteni. Valamennyi évben az agyat és a gerincvelõt formalin fixálás után boncolták, ha a vizsgálatot szükségesnek vélték. Az 1950-es és 51-es kötetek végén összegyûjtve néhány rendõrorvosi és törvényszéki boncolás jegyzõkönyvét is megtaláljuk. A háborút követõ éveket jelzi, hogy a halottak között három volt hadifoglyot találunk. Egy elhunyt élmunkás és egy sztahanovista utal a Rákosi-korszak kezdetére. Egy 1948. december végén írt jegyzõkönyvében dr. Romhányi György ,,pengõsnyi terület”-en kialakult elváltozásról ír, holott 1946. augusztus 1-jével már bevezették az új forintot. A rossz körülményeket jelzi talán, hogy egy beteg halálához fazékról letört, éles szélû zománcdarabka vezet, amely felsérti nyelõcsövét. A tanár úr a klinikusokat elvárta a boncolásra: ,,Nem kritikusa a kórboncnok a klinikusnak, hanem legfõbb segítõje.”20 A sectión megjelentek neve nem szerepel a jegyzõkönyvekben.

Halált okozó betegségek az 1948-tól 1951-ig terjedõ idõszakban 1948-ban 171 boncolást végeztek, számuk a további években fokozatosan emelkedett, 1951-ben már közel félezer, 491. A halált okozó fontosabb betegségcsoportokról a következõket tudhatjuk meg. Tuberculosis okozta halálozás Amíg a háborút megelõzõ években a boncoltak megközelítõen egyharmadát képezték a tuberculosis miatt elhunytak,21 addig ezekben az években csak megközelítõen 10 százalékát. Mi lehet az oka a tüdõvész ilyen arányú visszaszorulásának éppen a háborút követõ években, a gátlószeres kezelések 448


Jeles napok, neves gyógyítók bevezetése elõtt? A megelõzésre és kezelésére Vas megye különleges erõfeszítést tett a háborút megelõzõ évek során,22 a tuberculosis visszaszorulása még így is alig érthetõ. A kitûnõen mûködõ pulmonológiai osztályt bombatalálat érte a háborúban. A streptomycin kezelést csak ekkor kezdik bevezetni. A dánok rövidesen a háború után tuberculin negatív gyermekek BCG-védõoltását végzik hazánkban, a védõoltás azonban ilyen gyorsan nemigen éreztethette hatását. A gümõkóros halálozásnak ezt a jelentõs csökkenését tükrözik mégis a Vas Megyei Statisztikai Hivatal adatai is.23 A népjóléti miniszter valamennyi klinika és közkórház igazgatójának a következõ levelet küldi 1947 novemberében: ,,Az országba külföldrõl behozott streptomycin egy részét térítés nélkül az Országos Közegészségügyi Tanács Penicillin Bizottsága által kijelölt budapesti tudományegyetemi klinikák rendelkezésére bocsájtottam. A fennmaradó rész csak egyetemi klinikákon, illetve kórházakban bentfekvõ, életveszélyes, más módon nem gyógyítható megbetegedésben szenvedõ betegek gyógyításában használható fel.”24 Streptomycint még 1952-ben is csak bizottsági úton keresztül lehetett beszerezni.25 A jegyzõkönyvek között 1949-ben találunk elõször említést streptomycin kezelést követõen elhunyt szövettani elváltozásairól dr. Romhányi György aláírásával: ,,Feltûnõ a gümõs szövettani jelenségeknek részben kötõszövetes körültokolódása, részben az egyes disszeminált gümõknek fokozatos felszívódása. Ennek folytán izzadmánymentes Langhans-típusú óriássejtek csoportjai maradtak vissza, míg a gümõk egyéb sejtelemei már nem találhatók meg. Másutt ugyancsak alig látott, csaknem tisztán óriássejtes gümõszerû csoportok tûnnek fel. E jelenségek minden bizonnyal a kórtörténetben említett streptomycin kezelés hatására vezethetõk vissza, és a gümõs szöveti reakciók fokozatos felszívódásának jeleként foghatók fel.” Egy 1951-es jegyzõkönyvben streptomycin kezelés nyomán fellépett endarteritisrõl és következményes encephalomalaciáról olvashatunk leírást. 1951-ben dr. Solymoss Bélának és munkatársainak kísérletes streptomycin kezeléssel kapcsolatos közleményei jelentek meg.26 Csecsemõhalálozás Még érthetetlenebb a csecsemõk számának igen jelentõs megemelkedése a sectiós anyagban. A ’40-es évek elején az egy évesnél fiatalabbak aránya tíz százalék körül mozgott,27 míg 1948-51 között megközelítõen egyharmadát adják a meghaltaknak. Egy részük koraszülött, jelentõs a perinatalis halálozás. A halálok bronchopneumonia, enterocolitis, otitis media, meningitis, grippe, toxicosis, dysenteria, Leiner-kór, tetanus, tuberculosis, diphtheria, lues congenita, skarlát, haemorrhagiás encephalitis, pertussis, kukoricaszem aspiráció és egyéb kórokok, nagyon széles a halált okozó betegségek skálája.


449

Jeles napok, neves gyógyítók Megdöbbentõ, hogy 1951-ben megközelítõen 180 csecsemõ halt meg egy év alatt a kórházban! Néha öt-hat csecsemõrõl szóló jegyzõkönyv következik egymás után. Nehezen érthetõ a nagyfokú változás a háborút megelõzõ állapothoz képest. 1935-ig a boncolást a halottak 35 százalékában mellõzték.28 Nem tudjuk, késõbb milyen volt a mellõzöttek aránya, és kikre terjedt ki. A boncolást 1951-ben teszik csak kötelezõvé. 1954-ig a szülés otthon történt szülésznõ segítségével, az otthon meghaltakról vagy halvaszületettekrõl csak a tisztiorvos kapott jelentést. A csecsemõk arányának megváltozására bizonyos magyarázattal szolgálhat, hogy ,,amíg Vas megyében 1930-ban az intézeti szülések száma 10 százalék volt, 1953-ban ez az arányszám 64,5 százalékra növekedett.”29 A csecsemõhalandóság az országban 1950-ben 85,7 ezrelék, míg 2004-ben 6,6 ezrelék. A vizsgált években közel tizenkétszer annyi csecsemõ halt meg, mint manapság. A másik ok az arány megváltozására a háború után kialakult áldatlan körülményekben keresendõ, amit – úgy látszik – leginkább a csecsemõk éreztek meg. Ez az idõszak számukra rosszabb volt a háborús éveknél. A háború alatt jegyrendszer biztosította az ellátást, az igazi élelmezési bajok 1944 õszétõl kezdõdtek. Abban az idõben, aki tudott, élelmet cserélt ékszerért, lepedõkért, akinek semmije sem volt, az éhezett, mert liszt, cukor, hús nem volt. Sok volt a koraszülött, alultáplált csecsemõ, igen sok volt közöttük az ,,ótvaros”.30 Talán nem véletlen, hogy 1949-ben a gyermekosztályon koraszülött részleg jött létre, és hogy az itt szerzett tapasztalatokról 1951-ben megjelent közlemény számolt be.31 A népesség szaporodásának elõmozdítására a kormányzat erélyes lépéseket tett. Magyarországon részint a II. világháború által okozott halálozás és rendkívüli népességmozgások, részint az ezt követõ demográfiai viszonyokat is érintõ háború utáni fejlemények nyomán – az I. világháború utáni helyzettõl és az európai országok többségének a II. világháború utáni népesedési fejlõdésétõl eltérõen – nem alakult ki születési hullám. Sõt már az 1950-es évek elején a nettó reprodukciós index értéke egy alá csökkent, jelezve a távlati népességcsökkenés potenciális veszélyét. Az akkori korszak viszonyainak megfelelõen ezt a problémát 1953 márciusában egy voluntarista jellegû kormányhatározattal – elsõsorban az abortuszok engedélyezésének drákói korlátozásával és az ezzel kapcsolatos büntetõjogi gyakorlat drasztikus, esetenként törvénytelen mértékû megszigorításával – kívánták megoldani.32 Ha belelapozunk az 1953-as jegyzõkönyvekbe, ennek a rendeletnek nem várt hatásával találkozunk. Ez év augusztusában egy 23 éves haldokló nõt hoztak be a kórházba, aki illetéktelen terhességmegszakító beavatkozás okozta méhgyulladás, vérmérgezés és többszörös agytályog miatt rövidesen meghalt.

450


Jeles napok, neves gyógyítók Néhány további betegségrõl Az 1951-es év jegyzõkönyveit lapozgatva meghökkentõ felfedezést tehetünk, ebben az évben hatan haltak meg strumectomia után. Öt középkorú nõ és egy fiatal katona. Négy beteg a klinikai adatok szerint Basedow-kóros volt. A strumectomia még a következõ években is szed egy-két halálos áldozatot. Úgy tûnik, sok betegnek kellett világszerte meghalnia ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék a Basedow-kóros betegek megfelelõ kezelése. Az akkoriban szinte mindennapos strumamûtétre ma már csak ritkán kerül sor. Kevesebb lett az endémiás golyva, a strumák zömét konzervatívan gyógyítják. A mûtöttek zöme hyperthyreotikus krízisben halhatott meg, amit akkor még alig ismertek Amíg a háború elõtt készült boncjegyzõkönyvekben szívinfarktus kórismével egy alkalommal sem találkoztunk,33 itt már minden évben elõfordult, 1950-ben már öt beteg halálát okozta. Többségüket klinikailag is diagnosztizálták. A háborút megelõzõ évekhez képest sokkal többen haltak meg endocarditis lenta miatt is, 1947-ben például 171 betegbõl 11. 1950-ben és 1951-ben is négy-négy anya halt meg szülést követõen atoniás vérzés, endometritis, terhességi toxicosis miatt. A lues okozta kórképek ezekben az években már visszaszorulóban vannak. Két betegnek volt meningitis basilaris lueticaja, az egyiknek syphilomákkal az agyban és a májban. A vizsgált négy év alatt egy csecsemõ és egy felnõtt halt meg meningococcus okozta meningitis következtében. A Heine-Medinkór 1951-ben két beteg halálát okozta. Typhussal már csak egy esetben találkozunk. Diphtheria, skarlát, pertussis, tetanus, dysenteria ebben az idõszakban is megközelítõen úgy szedi áldozatait, mint a háború alatt és elõtt. Lassan szaporodni látszanak a daganatos betegségekrõl szóló jegyzõkönyvek a háborút megelõzõ évekhez képest. Nehéz azonban valós képet kialakítani a jegyzõkönyvekbõl nyert adatokból, mert az operált tumoros betegek jelentõs részét hazavitték a hozzátartozók, még haldokolva is.34 Nem találkozunk sarcoidosis kórismével és természetesen lymphoma kórismével, de még reticulosarcoma kórismével sem. Honnan a mai napok rengeteg lymphomája? A ritkább betegségek közül csak néhányat említek meg. Egy fiatal nõ halt meg a darázscsípést követõ negyedik napon az ideggyógyászati osztályon, egy hatéves gyermek halálát gombamérgezés, egy ötévesét babszem félrenyelése okozta, egy betegnek aktinomycosisa volt.

Túl a kötelezõ munkán A hisztokémiai vizsgálatok meghonosítása Szombathelyen dr. Romhányi


451

Jeles napok, neves gyógyítók György alapvetõ érdeme, az országban alkaliás foszfatáz és PAS-reakciót itt végeztek elõször. A tanár úr a Magyar Tudományos Akadémiától 1949-tõl kezdve ,,tudományos pótdíjat” kapott, javaslatára késõbb Solymoss Béla is részesült ebben. Solymoss Bélának, Kelényi Gábornak, Molnár Jánosnak közleményei jelennek meg.35 Romhányi támogatja a fiatalokat a tudományos munkában. ,,Ajánlotta, hogy írjam le egyik boncolási esetünket. Eclampsiában meghalt anuriás betegnél vesekéreg ischaemiát találtunk, ez volt az elsõ megfigyelés, ami alátámasztotta Trueta kísérleti megfigyeléseit a vesekeringés medullaris shuntjével kapcsolatban. A cikket a Lancet-be is elküldtem, s legnagyobb örömömre elfogadták” – emlékezik vissza Solymoss Béla. 36 Romhányi György fõorvos a kórházi osztályokon betegeket tekint meg, konzultál a klinikusokkal.37 A tanár úr körül un. ,,gittegylet” alakult ki érdeklõdõ fiatal orvosokból és medikusokból. A prosecturán dolgozó orvosokon túl többek között dr. István Lajos, dr. Tamás Endre, medikusként Széll Kálmán, ifj. Tanka Dezsõ, Németh-Csóka Mihály (késõbbi c. egyetemi tanár), Pécsrõl Viszlói Kocsárd tartozott ehhez a körhöz, utóbbi kettõ késõbb tanársegédje is lett.38 Az esti eszmecsere nemcsak orvosi, hanem egyéb témákról is szólt. 39 A kéthetente, havonta tartott ,,gittegyleti üléseken”, amelyeken néhány fõorvos is rendszeresen részt vett, az elõadásokat fiatal orvosok vagy medikusok tartották. A témákat õ választotta ki, irodalommal is õ látta el az elõadót. Az elõadásokat követõ megbeszélések, összefoglalók mindenki számára élményt jelentettek.40

A munka perifériája A kórházbizottság 1947. szeptemberi ülésének egyik kötelezõ napirendi pontja tervmegbízott kijelölése volt: ,,A bizottság arra való tekintettel, hogy a kórház hasonló ügyeit inkább orvos tudja intézni, dr. Romhányi György mb. fõorvost és Szilassy József irodafõtisztet jelöli erre a tisztségre.41 Milyen feladatai voltak a tervmegbízottnak? ,,Az Országos Tervhivatal különös súlyt helyez arra, hogy az üzemek a május elsejei felvonuláson tábláikon és jelképes ábrázolásaikon megfelelõ módon domborítsák ki a hároméves tervben való részvételüket.”42 Hogyan felelt meg ennek a feladatnak dr. Romhányi György fõorvos? Talán kitalálhatjuk. Mindent Szilassy József irodafõtisztre hagyott. Hogy milyen hasonló feladatokkal kellett kórházi tartózkodása során szembenéznie, ma már nehezen deríthetõ ki. Egy ezek közül: a szovjet tudósok mindenhol megtárgyalandó elmélete volt akkoriban a betegségek idegi erede-

452


Jeles napok, neves gyógyítók tét hirdetõ ,,nervismus”. Romhányi György fõorvos kapta a feladatot, hogy errõl orvosgyûlés elõtt beszéljen. Nagy bajban volt, hogyan birkózzon meg a feladattal. Végül mellékutakról indulva igen érdekes elõadást tartott, ami még végül igaz is volt.43 Ez az az idõszak, amikor a kórház is bekapcsolódik a munkaversenybe. Az ,,elvtárs” megszólítás gyorsan teret hódít az elkötelezett szívekben és minden hivatalos fórumon. A kinevezés iránti elõterjesztés alkalmával csatolandó okmányok között a legfontosabb a saját kezûleg aláírt igen részletes önéletrajz lesz, utóbbinak – aláhúzott rész az instrukcióban – ,,ki kell terjednie a munkásmozgalomban, a magyar népi demokrácia felépítésében kifejtett tevékenység részletes ismertetésére.”44 Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jó fõorvos a kommunista párt tagja, a szakmai munka megfelelõ politikai irányítás nélkül alacsonyrendû. A minisztérium Újítási Bizottsága is akcióba lép, körlevél a kórházaknak: ,,A kórházak régi vaságyain a szegletvasak két oldalán egy-egy U alakban hajlított lapos vas van felcsavarozva, amely ma már semmi célt nem szolgál. A szóban forgó lapos vas, amelybõl minden ágyon kb. 5 kg összsúly hever, akárki által leszerelhetõ. Sokezer vaságyról sok tízezer kg vas engedhetõ át az ipar részére.” 45 Ratkó Anna népjóléti miniszter is instrukciókkal látja el a kórházakat: ,,A munka elõterébe a gyógyító-megelõzõ munka minõségi javítása kell, hogy kerüljön. Segítséget fog jelenteni ezen a téren Pavel Ivanovics Szapocskov professzornak a Bajcsy-Zsilinszky Kórház igazgatói értekezletén tartott felszólalása. Ezt a beszédet éppen ezért a kórházi munkaértekezleten való felolvasásra és megtárgyalásra megküldöm. Az értekezlet végrehajtásának megtörténtérõl 15 napon belül jelentést kérek.” Néhány idézet Pavel Ivanovics Szapocskov felszólalásából: ,,A moszkvai I. Sz. Klinikán dolgozom és klinikánk rendkívül nyugtalan, ha a beteg szekciójáról van szó. A kórbonctan a legpontosabban megvizsgálja a klinikai és kórbonctani diagnózis összefüggését. Havonta kétszer összehívják az orvosokat, és megtárgyalják minden eset diagnosztikai eltérését, s szégyen az orvos számára, ha meghívják az ilyen megbeszélésre, ahol az õ hibáját tárgyalják.” A szakszerû fordítás így folytatódik tovább: ,,Az egyik klinikán találkoztam egy 20 éves praxissal rendelkezõ orvossal, aki a diagnózis rovatba azt írta: máj. Igen szégyellte magát az orvos, amikor erre nézve megkérdeztem a véleményét.” Pavel Ivanovics Szapocskov értékes megfigyelést is tett a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban: ,,A betegek hidegen kapják az ebédet, mégpedig azért, mert az edényeken, amiben az ennivalót viszik, nincsen rajta a födõ”.46 Közben azonban az ellenséget is le kellett leplezni. ,,Jegyzõkönyv, felvétetett 1950. április 21-én, az ápolók elõadótermében. Jelen voltak a II. évfo-


453

Jeles napok, neves gyógyítók lyamhoz tartozó ápolónõvérek, XX elvtársnõ és XY elvtárs. Tárgy: TT ápoló növendék bûnügye. Intézetünkben sorozatosan tûntek el nagyobb pénzösszeg, kabát, szoknya, szvetter, kombiné, nadrág. ... TT ágykutatásánál eredményt értek el. ... TT már korábban gyanús volt, ugyanis egy takarítónõ jelentette, hogy az elveszett melltartóit nézzük meg TT-nél ... TT-t mindenki egyhangúlag az ápolónõk körébõl való kizárásra ítélte.”47 Mennyire foglalkoztatta dr. Romhányi György tanár urat az, ami körülötte történik? A prosecturán lakott puritán körülmények között, elõször egyedül, majd családjával, lakást számára csak évek múlva utaltak ki. Budapesti hétvégéit folyóiratok, könyvek beszerzésével tölti.48 Szombathelyen munkájának és a gyógyításnak él, fiatalokkal barátkozva, õket oktatva. ,,Kényszer volt egykor a munka, ma hõsi tett” – énekelhette volna õ is a május elsejei felvonuláson. De a siker sem maradt el. A ,,Gyógyíts jobban! mozgalom” elsõ négy hónapjának kiértékelésérõl a kórház igazgatója levelet küld a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának. Ebben felsorolja az egyes osztályok elért eredményeit. ,,A prosectura munkája az elmúlt évhez képest 100 százalékos emelkedést mutat (minden elhalt boncolásra került).”49 A Rákosi-korszakot álarc nélküli formájában a Romhányi-munkatársak egyikének mondata jellemzi. ,,A titkos rendõrség kihallgatásain elhaltak, vagy a határon aknarobbanásban elpusztultak részére többször kértek halotti bizonyítványt, elfedni a valóságot, de ezt mindig megtagadtam.”50 Amikor ténnyé vált, hogy Romhányi Pécsre megy, megkérte az akkor még medikus Széll Kálmánt, hogy gépelje le számára Zalka professzor szorgalmasan lejegyzetelt kórbonctani elõadásait. Ennek megtörténte után, bár anyagilag õ sem volt rózsás helyzetben, a munkát erõszakkal kifizette, mert tudta, hogy a gépelést végzõ minden hazai segítség nélkül tartja fenn magát, és végzi az egyetemet.51 Dr. Romhányi György utolsó aláírását egy rendõrorvosi boncjegyzõkönyvön találjuk meg, szeptemberi keltezésû. 1951. október 6-val kap megbízást a Pécsi Orvostudományi Egyetem Patológiai Intézetének vezetésére. A történet ettõl kezdve az elkötelezettek számára már ismerõs.52

Az átmenet évei Dr. Romhányi György távozása után, 1952-53-ban a prosectura megbízott fõorvosa dr. Solymoss Béla lesz, aki ekkor már a központi laboratóriumot is vezeti. Ennek a két évnek a jegyzõkönyvei az 1951-ben írottaktól alig térnek el. A sectiók száma is hasonló, valamennyi évben közel félezer. Dr. Molnár János,

454


Jeles napok, neves gyógyítók dr. Szõnyi Ferenc, dr. Németh-Csóka Mihály, majd dr. Farkas Elemér a boncoló orvos, néha dr. Solymoss Béla. Az általa végzett sectiók közül az egyikben a halálhoz vezetõ ok elektroshock kezelés. A hasonló esetek miatt az országban az elsõk között Szombathelyen került bevezetésre a relaxatióban végzett elektroshock kezelés a hetvenes évek elején.53 A jegyzõkönyv végén három hasonló esetet tárgyaló közleményre hivatkozik. Ebben az évben több jegyzõkönyvben találkozunk hasonló hivatkozással folyóiratok cikkeire, bár a kórházba a patológiai folyóiratok közül egyedül a Zentralblatt für Allgemeine Pathologie járt. Megjelennek a jegyzõkönyvekhez csatolt, tájékoztató jellegû fényképek is a szerveken látott elváltozásokról. Solymoss Béla és Molnár János közös erõfeszítéseként az ötvenes években sikerült száz orvosi lapot a kórház számára megrendelni, ez képezte a kórházi könyvtár alapját.54 Az 1953-as kötet elején az abban az évben elhunytakat alapbetegség szerint csoportosították. Megoszlásuk a csecsemõket illetõen a következõ: koraszülöttek, újszülöttek száma 85, ez az összes beteg 21 százaléka. 31 szenvedett közülük szülési károsodást, 17 intrauterin halt meg, 10 fejlõdési rendellenességgel született. A halált okozó többi betegség ritkábban fordult elõ. A meghalt csecsemõk száma 38, ez az összes sectiónak 9,3 százaléka, a vezetõ halálok atrophia, bronchopneumonia és enterocolitis. A kötet végén szokatlan jegyzõkönyvre bukkanunk, tárgya a kórház nagy elõadótermében tartott klinikopatológiai konferencia. Ez egyike az elsõ ilyen rendezvényeknek a kórházban. Elõzõleg a Vérellátóban került sor hasonló megbeszélésekre.55 Dr. Tiroler Zoltán igazgatóhelyettes ismerteti Ratkó miniszter elvtársnõ utasítását a kórházi gyógyítás megszervezésérõl. Kiemeli minden elhalt beteg kötelezõ boncolását, és hangsúlyozza a klinikopatológiai konferencia fontosságát: ,,Ezeken minden kórházi és rendelõintézeti orvosnak kötelezõ megjelennie.” A rendelet különösen szigorú hangnemû lehetett, ebben az évben ugyanis a tanácskozásokat július és december kivételével valamennyi hónapban megrendezték. Késõbb a konferenciákat dr. Solymoss Béla vezeti. ,,A konferenciákat nagy örömmel vezettem, s én javasoltam, hogy a vita élénkítésére, de a személyes támadások csökkentésére hivatalosan kérjünk fel minden eset tárgyalására egy opponens orvost. Ez az ajánlat nagy siker volt” - írja. A csecsemõknek az 1954-es év sem kedvezett, sõt újabb betegség szedett áldozatokat. Július és november között öt csecsemõ halt meg, három 4 hónapos, közöttük egy ikerpár, egy 5 és egy 8 hónapos. A betegség gyors, néha fulmináns lefolyású, icterushoz, májkárosodás okozta comához vezet. A klinikai és patológiai kórisme hepatitis epidemica. Valamennyi csecsemõ az Állami Egészségügyi Gyermekotthon betege volt. Valóban hepatitis-A fertõzés okozta a haláleseteket? Vagy inkább a hepatitis-B vírus volt a kórokozó?


455

Jeles napok, neves gyógyítók Ha ilyen sok áldozatot szedett a járvány ebben a viszonylag benignus betegségben, milyen tömegû csecsemõnek kellett megbetegednie ahhoz, hogy ilyen sokan meghaljanak? A jegyzõkönyvek csak bizonyos adatokat rögzítenek, nem adhatnak minden feltett kérdésre választ. A szombathelyi patológia történetének elsõ szakasza, a munka elindítása és folyamatossá tétele dr. Görög Dénes érdeme. A második szakasz, a munka újraindítása a romokon, finomítása és erõs kapcsolása a klinikumhoz dr. Romhányi György nevéhez fûzõdik. 1954 márciusában nevezik ki a patológia élére dr. Kádas Lászlót. Ezt megelõzõen a Pécsi Orvostudományi Egyetem Kórbonctani Intézetében dolgozott. Ugyanúgy dr. Entz Béla professzor tanítványa, mint ahogyan dr. Görög Dénes is az volt. Kádas László közel harminc évig vezeti a patológiai osztályt, és hosszú idõre megteremti a konszolidált “nagyüzemi” mûködés feltételeit, hiszen a sectiók évenkénti száma a 2200-at is meg fogja haladni. Innen számíthatjuk a szombathelyi patológia történetének harmadik szakaszát. 1956 sem jelent törést ebben a folyamatban. Ez év januárjában azonban szokatlan feljegyzéssel találkozunk. Dr. Kádas László igazságügyi szakértõként vesz részt Bozsok közelében, az osztrák határ mentén fekvõ un. ,,Holthegyen” felfedezett tömegsírok feltárásában. Bennük csont- és ruhamaradványok, bakancsok, csajka, kulacs, kés, villa, kanál, olló, levéltárcák, fémpénzek rendetlen összevisszaságban, valamint puskatöltények hüvelyei és lövedékei. A koponyacsontok õrzik a lövések nyomait. 66 munkaszolgálatost gyilkoltak meg itt a háború végének közeledtével, többségében 40 évesnél fiatalabbakat. Feltámadó kísértet a megtorlás köpenyébe öltözve hamarosan új áldozatokat követel majd. A Rákosi-diktatúrát végérvényesen az 1956. októberi forradalom buktatja meg. Szombathelyi áldozatokat csak a november 4-i szovjet megszállás követel. Bár a kórboncolási jegyzõkönyvek mellett rendben sorakoznak a rendõrségi és törvényszéki boncolások jegyzõkönyvei is, az áldozatok nyomát nem találjuk.

Köszönetnyilvánítás A munkához nyújtott segítségért, kiegészítésekért, adatokért, tanácsokért köszönettel tartozom prof. dr. István Lajosnak, prof. dr. Solymoss Bélának, dr. Széll Kálmánnak, prof. dr. Tanka Dezsõnek, dr. Brittig Ferencnek, dr. Prugberger Emilnek, dr. Horváth Boldizsárnak, dr. Molnár Lászlónak, prof. dr. Chol-

456


Jeles napok, neves gyógyítók noky Péternek, dr. Szabó Lászlónak, dr. Tóth Csabának, dr. Tahin Balázsnak, dr. Bobest Mátyásnak és Katona Attila adjunktusnak.

Jegyzetek 1. Dr. Széll Kálmántól nyert szóbeli információk. 2. Dr. Garzuly Ferenc: A múlt árnyai. A szombathelyi patológia jegyzõkönyveinek üzenete (1920-46). In: Vasi Szemle, 2004. 3. sz. 3. Vas Megyei Levéltár (a továbbiakban: VamL), Közkórház igazgatási iratok, 221/47 4. Uo. 5. Dr. István Lajostól nyert információk. 6. Dr. Szabolcs Zoltánnétól nyert szóbeli információk. 7. Dr. Széll Kálmántól nyert szóbeli információk. 8. Dr. István Lajostól nyert információk. 9. VaML, Közkórház igazgatási iratok, 1199/49. 10. VaML, Közkórház igazgatási iratok, 1332/49. 11. Dr. Solymos Bélától nyert információk. 12. VaML, Közkórház igazgatási iratok, 362/48. 13. Dr. Tanka Dezsõtõl nyert információk. 14. Dr. Solymoss Bélától és dr. Tanka Dezsõtõl nyert információk. 15. Dr. István Lajostól nyert információk. 16. Benke József (szerk.): 85 éves a Pathologiai Intézet. Alexandra Kiadó, Pécs, 2004. 101 oldal. 17. Dr. István Lajostól nyert információk. 18. Dr. Tanka Dezsõtõl nyert információk. 19. Dr. Széll Kálmántól és Dr. Tanka Dezsõtõl nyert információk. 20. Tamás Endre: Egy tudós orvosprofesszor emberi arca. (Dr. Romhányi Györgyrõl.) In: Vasi Szemle, 2003. 6. sz. 743. 21. Dr. Garzuly Ferenc: i. m. 22. Dr. Garzuly Ferenc: i. m. 23. A tuberculosis elleni küzdelem eredményei Vas megyében. Központi Statisztikai Hivatal Vas Megyei Igazgatósága, 1967. április 8. Szombathely, 19 oldal. 24. VaML, Közkórház igazgatási iratok, 119/5/48. 25. Dr. Széll Kálmántól nyert szóbeli információk. 26. Eidus L., Solymoss B., Szabó I.: Streptomycin, PAS, PAS-propylester, valamint Thiomicid tuberculostaticus hatása összehasonlító állatkísérletekben. In: Kísérl. Orvostud., 1951. 369-73., Nákó A., Solymoss B.: A streptomycin


457

Jeles napok, neves gyógyítók okozta vestibularis laesio kérdéséhez. Histochemiai vizsgálatok streptomycinnel kezelt tengeri malacokon. In: Orv. Hetil., 1951.419-22. 27. Garzuly Ferenc: i. m. 28. Garzuly Ferenc: i. m. 29. Horváth Boldizsár: 100 éves a bábaképzés Szombathelyen. Szignatúra Nyomda és Kiadó Kft., Szombathely, 1997. 27. oldal. 30. Dr. Széll Kálmántól nyert szóbeli információk. 31. Pomothy R., Frank K., István L.: Koraszülött gondozásunk. In: Gyermekgyógyászat, 1951. 419-22. 32. Miltényi Károly: Népesedéspolitika és népesedéselmélet. In: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. II. k. Babits Kiadó, Szekszárd, 1997. 247. oldal. 33. Garzuly Ferenc: i. m. 34. Dr. Széll Kálmántól nyert szóbeli információ. 35. Gorácz I., Kelényi G.: A röntgencsömör kezelése pyridoxinnal. In: Orvosi Hetilap, 1949. 638.; Molnár J.: A Na-rhodizonát használatáról a histochemiában. In: Kísérl. Orvostud., 1952. 390-1. 36. Dr. Solymoss Bélától nyert információ. 37. Dr. Tamás E.: i. m. 743. 38. Dr. Solymoss Bélától nyert információ. 39. Dr. Tamás Endre: i. m. 743.; Horváth B. és Széll K.: Tudományos és oktatási tevékenység. In: Horváth B. és Széll K. (szerk.): Vas Megye és Szombathely Megyei Jogú Város Markusovszky Kórháza története, 1929-2004. Szombathely, 2004. 21. oldal. 40. Dr. Solymoss Bélától nyert információk. 41. VaML, Közkórház Igazgatási iratok, 221/8/47. 42. Országos Tervhivatal Tájékoztató Szolgálata, 1948. április. 43. Dr. Széll Kálmántól nyert szóbeli információk. 44. VaML, Közkórház Igazgatási iratok, 1277/50. 45. VaML, Közkórház Igazgatási iratok, 2746/51. 46. VaML, Közkórház Igazgatási iratok, 1639/50. 47. VaML, Közkórház Igazgatási iratok, 709/50. 48. Prof. dr. István Lajostól nyert információk. 49. VaML, Közkórház, Igazgatási iratok, 1763/51. 50. Dr. Solymoss Bélától nyert információk. 51. Dr. Széll Kálmántól nyert szóbeli információk. 52. Benke József (szerk.): i. m. 53. Dr. Széll Kálmántól nyert szóbeli információk. 54. Dr. Solymoss Bélától nyert információk. 55. Dr. István Lajostól nyert információk. 458


Jeles napok, neves gyógyítók Bajner Ágnes

A Nukleáris Medicina Osztály története A Markusovszky Kórházban a radioaktív izotópok orvosi alkalmazása 1959-ben kezdõdött az országban az elsõk között létrehozott izotóplaboratóriumban, melynek elsõ vezetõje dr. Virág Lajos volt. Kezdetben csak pajzsmirigy szcintigráfiás vizsgálatok folytak I-131 izotóppal, scannerrel, majd Virág fõorvos folyamatosan bõvítette a vizsgálati palettát, bevezette a Cr-51 izotóppal történt vörösvértest-élettartam meghatározást, és a I-131-Hippurannal, kétdetektoros renográfiás készülékkel végzett veseszcintigráfiát. A kórház 1978ban gammakamerát vásárolt, amellyel lehetõvé vált csont-, máj-, epeúti-, tüdõés szívizom-szcintigráfiás vizsgálatok végzése. Az izotóplaboratórium a Központi Laboratórium részlegeként mûködött, amelynek osztályvezetõje dr. Solymoss Béla távozása után dr. Virág Lajos lett egészen 1987-ig, amikor az Izotópdiagnosztikai Laboratórium Virág Lajos vezetésével önállósult. Dr. Virág Lajos 1993-ban történt nyugdíjba vonulását követõen az osztály vezetését dr. Palatka János vette át. 1995-ben a mûszerpark digitális gammakamerával és ventillációs tüdõszcintigráfia végzéséhez szükséges inhalációs készülékkel bõvült. Palatka fõorvos nevéhez fûzõdik az országban csak néhány helyen végzett in vitro jelölésû leukocyta-szcintigráfia, valamint a sentinel nyirokcsomó vizsgálatok bevezetése. 2000-ben átadásra került az új onkoradiológiai tömbben kialakított korszerû, minden igényt kielégítõ Nukleáris Medicina Osztály, amely fekvõbeteg szakellátást is lehetõvé tevõ, speciális izotópterápiás kórtermekkel is rendelkezik. 2000-ben kétdetektoros SPECT-készülék került üzembe helyezésre, amely – a tomográfiás leképezés és a teljestest-felvétel lehetõsége által – új távlatokat nyitott meg az izotópdiagnosztikai vizsgálatok terén. 2004-tõl dr. Bajner Ágnes irányítja az osztály munkáját. Ebben az évben korszerû, kis látómezejû pajzsmirigy-kamera került beszerzésre, amely lehetõvé tette a pajzsmirigy-szcintigráfiás vizsgálatok magasabb színvonalú végzését. 2005-ben bevezetésre került a pajzsmirigy túlmûködés radiojód terápiája, kezdetben a funkcionális autonomia, majd 2007-tõl a Basedow-Graves-kór kezelésével. A pajzsmirigy túlmûködés radiojód kezelésének a szakma szabályai szerinti – egy dózisban történõ – kivitelezésére a régióban csak a Markusovszky Kórházban van lehetõség, mivel csak itt mûködik fekvõbeteg izotópterápiás részleg. A Dunántúlon Szombathelyen kívül csak Pécsett folyik


459

Jeles napok, neves gyógyítók fekvõbeteg radiojód kezelés. A radiojód terápia magas színvonalát, a nemzetközi adatokkal összehasonlítva is jó eredményeit a Nukleáris Medicina Osztály és az Általános Belgyógyászati Osztály, azon belül az endokrinológiai szakambulancia példaértékû együttmûködése biztosítja. 2009-tõl a szemészeti szakambulancia is hozzájárul a radiojód kezelés színvonalának emeléséhez a Basedow-Graves-kóros betegek endokrin orbitopathiájának diagnosztizálása, illetve nyomonkövetése révén. 2007-ben ,,aktív” betegváró helyiség került kialakításra, amely lehetõvé teszi a radioaktív sugárzást kibocsátó betegek elõírás szerinti elkülönítését. 2008-ban tovább bõvült az osztály izotópterápiás tevékenysége a fájdalmas csontáttétek palliatív, Sm-153-Multibone-nal történõ radioizotóp kezelésének bevezetésével.

460



Dr ocsis Sándor -emlékülés Dr.. K Kocsis Sándor-emlékülés Onkoradiológiai Osztály 2004. május 14.


461

Jeles napok, neves gyógyítók Padányi János

Emlék ezés dr ocsis Sándor ra Emlékezés dr.. K Kocsis Sándorra Mint kezdõ orvos, 1963-ban kerültem kórházunkba, és találkoztam elõször dr. Kocsis Sándor fõorvossal. Ekkor végeztem, gyermekgyógyász szerettem volna lenni, de abban az évben a gyermekgyógyászaton nem volt állás. A kórbonctani osztályra kerültem. Dr. Kocsis fõorvos rendszeresen lejárt a boncolásokhoz. A boncasztal melletti megbeszélések, Kádas fõorvossal való szakmai vitái, közvetlen, barátságos modora, szakmai felkészültsége annyira megragadtak, hogy szakvizsga után osztályára való áthelyezésemet kértem. Az indíttatást, a pályaválasztást, azt, hogy onkológus lettem, dr. Kocsis fõorvosnak köszönhetem. Kiváló közösségbe kerültem. Egymás munkáját megbecsülõ és segítõ kollektívának lettem a tagja. Ez a jó munkahelyi légkör kialakítása Kocsis fõorvos érdeme volt. Az osztályt nem szigorral, hanem emberséggel, a beosztottak munkáját elismerve és segítve, megértéssel vezette. Ennek ellenére vagy inkább ezért, az osztály kiválóan mûködött, amit különbözõ értékeléseken kapott elismerések bizonyítottak. A megterhelõ és fáradságos osztályos munka mellett mindig volt idõ egy kis kikapcsolódásra. Az osztályos kiskonyhában a mûtõssegéd gyakran készített ízletes lecsót, melyet fõorvos úrral együtt fogyasztottunk el. Rendszeresek voltak a névnapi, születésnapi megemlékezések, melyeken rendszeresen részt vett, s ezeken beosztottjaival együtt énekelt, és ropta a különbözõ táncokat. Mindig csodáltam szervezõkészségét. Kocsis fõorvosnak köszönhetõ a nõgyógyászati citológiai rákszûrõ vizsgálatok megszervezése, a teleCobalt ágyú telepítése, az, hogy vidéken Szombathelyen elsõként állították üzembe a korszerû mammographiás készüléket üzemek anyagi támogatásával. Csodáltam statisztikai, epidemiológiai munkásságát, melynek eredményeként a világ rákos statisztikai eredményeit összefoglaló UICC kiadványokban Magyarországot Vas megyei adatai képviselték. Csodáltam munkabírását, elméleti és gyakorlati felkészültségét, a betegek gyógyulása érdekében végzett heroikusnak tûnõ mûtéti beavatkozásait. Megoperált a társszakmák által inoperabilisnek véleményezett vulva, bõr, ajak, emlõrákos elváltozásokat, mely mûtéteket sokszor rádium-tûzdeléssel kombinált. Ezen mûtéteket sokszor altatásban végeztük. Az altatást nekünk, beosz-

462


Jeles napok, neves gyógyítók tott orvosoknak kellett végezni. Ez kellõ szakmaismeret hiánya miatt hatalmas terhet jelentett számunkra. De mindig megnyugtatott: ,,Gyerekek, ha úgy csináljátok, ahogy mondom, probléma nem lehet. A felelõsséget vállalom.” Mindig megkönnyebbültünk, amikor a beteg felébredt. Ezt az egyet ma már nem vállalnánk. Szerette betegeit, mindent megtett gyógyulásuk érdekében. Egész életét, munkásságát áthatotta a szeretet, a bölcsesség. Nyugdíjazása nem törte meg, azt követõen is bejárt az osztályra, tapasztalataival segítette munkánkat. Együtt tudott élni az öregséggel, bár többször megjegyezte: ,,Gyerekek, mondjatok egy dolgot, ami miatt az öregség szép.” Élete végéig dolgozott. Röviddel halála elõtt még dolgozatai jelentek meg. A sors fintora, hogy abban a betegségben hunyt el, ami ellen egész életében küzdött.


463

Jeles napok, neves gyógyítók Csejtei András, Padányi János

A szombathelyi onkológiai ellátás rövid története Hazánkban az onkológiai hálózat, a daganatos betegek ellátása szervezeti formájának a kialakítása 1948-ban kezdõdött. A kezdeti célkitûzésben 5 vidéki területi onkológiai intézet megszervezése szerepelt. Ezek közül az egyik központ Szombathely volt. Az osztály megszervezésével dr. Kocsis Sándort bízták meg, aki az akkori kórházigazgató Petõ Ernõ, valamint Tiborcz Sándor és Hutás Imre fõorvosok együttmûködésével alakította ki az osztályt. 1951 júliusában vidéken elsõként kezdte el mûködését az osztály 36 ággyal. Az osztály átadása után négy hónappal adták át a rádiumos mûtõt, az osztály rádiumtubusokat és tûket kapott. Évente 400-500 rádiumtûzdelést (bõr, ajak, szájüregi, vulva tumorok) és 300-400 üregi rádiumkezelést (uterus, vagina) végeztek. A rádiumkezelések száma 15 év után fokozatosan csökkent a teleCobalt, a felületi röntgen, majd 1988-ban a GUA 2 after loading üzembe állításával. Ennek sugárvédelmi szempontból nagy jelentõsége volt. A rádiumkészítményeket 1989-ben leadtuk. Az osztály beindításakor kórházunkban mûködött hazánk egyik legkorszerûbben felszerelt röntgen osztálya dr. Hutás Imre vezetésével. Ennek megfelelõen a daganatos betegek röntgenterápiáját kezdetben a röntgen osztály végezte, akik természetesen ragaszkodtak ehhez. Kocsis fõorvosnak évekig tartó küzdelem árán sikerült végül elérni, hogy a röntgenterápia – vidéken elsõként – Szombathelyen 1979-ben vált teljesen függetlenné a diagnosztikától, s került az onkológia kezébe. A sugárterápia területén jelentõs elõrelépést jelentett, hogy 1969-ben teleCobalt készüléket telepítettek a kórházba. Ez magyar fejlesztésû, a Medicor által gyártott Gravicert kobaltágyú volt korlátozott felhasználási lehetõségekkel. Minõségi elõrelépést jelentett 1994-ben a kanadai gyártmányú Theratron 780 kobaltágyú beszerzése. Kocsis fõorvos érdeme, hogy már az 50-es évek közepén megszervezte az onkológiai gondozóhálózatot. Gyuk Béla, Lexa Jenõ, Tichy-Rács Mária, László Jenõ voltak a gondozó vezetõi, amelynek fõorvosa jelenleg Pesti Lajos. A gondozóban jelentõs epidemiológiai munkásságot végeztek. A dagana464


Jeles napok, neves gyógyítók tos betegek bejelentése, nyilvántartása országosan Szabolcs megye mellett Vas megyében volt a legjobb. Ennek eredményeként az UICC által szerkesztett, az öt világrész rákos epidemiológiai viszonyait bemutató vaskos kötetekben Magyarországot ezen két megye reprezentálta. Már az ’50-es években elkezdõdött a méhnyakrák szûrés üzemi, vidéki kiszállásokkal. Ennek eredményeként a megye nagyobb üzemeinek, elsõsorban a Latexnek az anyagi támogatásával az osztály 1976-ban Siemens mammographiás készüléket kapott, amely akkor második volt hazánkban. Érdekesség, hogy a mammographiás vizsgálatokat az osztály orvosai végezték 1999-ig. Ekkor a radiológiai osztály korszerû mammographiás készüléket kapott, s lehetõvé vált az emlõ szûrõvizsgálatának a beindítása is. A daganatos betegek megfelelõ szintû ellátása csak a társszakmák együttmûködésével lehetséges. Ennek keretében már a ’80-as évek elején megszerveztük az emlõ, majd a ’90-es évek elején a stomato-onkológiai teamet. Fontos elõrelépést jelentett, hogy 2002-ben sikerült kialakítani az összes társszakmával, hogy minden diagnosztizált onkológiai beteg további sorsáról onkológiai team dönt.


465

Jeles napok, neves gyógyítók Vecseiné Kocsis Eszter

Emlék ek Apámról, dr ocsis Sándor ról Emlékek dr.. K Kocsis Sándorról Második gyermekként – egyetlen lányukként – szigorú, de szeretetteljes, következetes légkörben nõttünk fel bátyámmal szüleink védõszárnya alatt. Édesapámnak voltak határozott, ellentmondást nem tûrõ elvei, emberi és szakmai normái, melyekbõl nem engedett. Saját magával szemben éppen úgy, mint családjával, illetve munkatársaival, beosztottjaival szemben is megtartotta, betartatta azokat. Mindezt tudta oly egyszerû természetességgel és szeretettel tenni, hogy mindenhol respektálták, de soha nem féltek tõle. Így voltunk vele mi, gyerekek is. Felnéztünk rá, büszkék voltunk, hogy õ az Édesapánk, de egy kicsit azért tartottunk is tõle. Betegei szeretettel, hálával beszéltek róla, bíztak benne, többen szinte rajongtak érte. Ebbõl az õt körülvevõ megbecsülésbõl, szeretetbõl bõven jutott a családjának is. Sokszor ,,sütkérezhettünk” mi is ennek fényében. Ez természetesen minket is kötelezett bizonyos példamutató viselkedésre, hiszen mi voltunk a ,,Kocsis fõorvos úr Családja”. Napjainkban is többször átélhetem azt a simogató szeretet, amellyel körülveszik – sajnos már csak az emlékét – az õt ismerõk, tisztelõk. Szakmai tudása mellett hitet és reményt is tudott adni betegeinek. Talán éppen emiatt keresték meg évek multával is a Budapesten kezelt, meggyógyult betegei ellenõrzõ vizsgálatra. Vagy ezért nem vett be a velemi Józsi bácsi egyetlen szem – bárki más által rendelt – gyógyszert sem, míg megvárta a hétvégét, felballagott a faluból a nyaralónkig, hogy megmutassa a fõorvos úrnak, hogy beszedheti-e. ,,Fizetségként” aztán elõkerült néha az öreg zsebébõl egy-egy alma a gyerekeknek, vagy két tojás, de a legtöbb esetben csak az ,,Isten áldja, doktor úr”. De õ nem is várt, nem is kért mást, ezért is emlegették, mint a szegények jótevõjét. Abban, hogy õ ilyen különleges személyiség tudott lenni, nagy szerepe volt Édesanyánknak, aki mint jó feleség élete végéig ott állt mögötte, biztosítva a nyugodt, kiegyensúlyozott családi hátteret. Ha csak tehette, elkísérte Édesapánkat munkaidõn kívüli, hivatalos elfoglaltságaira, mint ismeretterjesztõ elõadások, rákszûrõ vizsgálatok, konferenciák, stb. Gyerekfejjel idõnként lázadoztam emiatt – kicsit hanyagolva érezvén magunkat –, de ma már értem, tudom, hogy milyen nagy szükségük lehetett arra a kis nyugalomra, amit kettesben tölthettek az oda-visszautazgatások során. Édesapám – vezetõ beosztása ellenére – csendes, halk szavú ember volt.

466


Jeles napok, neves gyógyítók Otthon is és társaságban is inkább hallgatott, ritkán szólt, de mindig jókor, s mondanivalójának mindig súlya volt. Kedves, élcelõdõ, de senkit nem bántó humorával hamar magára vonta a figyelmet. Nem lehetett nem figyelni rá, pedig szinte sohasem emelte fel a hangját. A szakmája és a családja iránt érzett szeretete mellett meg kell említeni a természet iránti szeretetét és érdeklõdését is. Szívesen kertészkedett vagy kirándult. Az õ vezetésével sok-sok gombászó sétán vettünk részt a velemi vagy környékbeli hegyekben. Ha hosszabbra sikerült a túra, s mi gyerekek elfáradtunk, mindig volt valami ötlete, hogyan terelje el a figyelmünket, mivel vidítson fel minket. A természet nyújtotta anyagokban, fában, gyökérben mindig meglátta a benne rejlõ ,,mûalkotást”, amit jó kézügyességgel, s a mindig nála lévõ bicskájával addig-addig faragott, míg az számunkra is láthatóvá nem vált. Élete során maradandót alkotott nemcsak szakmailag kórházunk Onkológiai Osztályának beindításával, majd mint az elsõ vidéki, nevezetesen a Nyugat-dunántúli Sugárterápiás Decentrummá fejlesztésével, de gyermekei, valamint a mi gyermekeink, az unokái szívében is. Még ma is ,,Rémlik, mintha látnám termetes növését, … hallanám dübörgõ hangjait szavának, … érezném simogató kezét, bátorító tekintetét az élet nehéz pillanataiban”.


467


Emlékek az onkológia ellátás kialakításáról, Kocsis Sándor ról Sándorról A második világháborúban nemcsak a kórház épülete sérült meg, nemcsak környéke károsodott, hanem szétesett a régi társadalmi közeggel a régi kórház is. Elveszítettük az Auschwitzba deportálát Görög Dénest, az emigrációt választó Gulácsy Zoltánt és másokat a kórház kevésbé ismert dolgozói közül. A ,,kórház-üzem” is romokban hevert, nem volt központi fûtés, gyógyszer- és kötszerellátás, az élelmezés a minimum határán tengõdött. Mindehhez társult, hogy a légitámadások következtében legjobban sérült városok egyikének a kórháza voltunk. Czeizel János és társai érdeme, hogy a bevonuló szovjet-orosz csapatok nem dúlták fel a kórtermeket, nem rabolták ki a laboratóriumokat, a raktárakat és az irodákat. A kórház dolgozói és betegei sem voltak a megszégyenítõ gyalázatnak és a brutális erõszaknak kitéve, mint sok helyen másutt. Czeizel Jánosék érdeme az is, hogy az ,,önkéntes számkivetésbõl” (falusi inkognitójából) visszatért Petõ Ernõnek volt hol, mivel és kikkel elkezdeni a fizikai és lelki újjáépítést. Joggal vésettük a rehabilitáció alkalmából felállított Petõ-szoborra, hogy ,,a kórház építõje és újjászervezõje” volt. A legnehezebb években (1950-51) Petõ Ernõ óriási hittel és erõvel látott hozzá a kórház újjászervezéséhez, korszerûsítéséhez. Csodálatos érzéke volt az új iránt. Elsõként szervezett Vértranszfúziós Szolgálatot, Koraszülött Osztályt, baleseti sebészetet, indította el a sebészeti betegellátás differenciálódását és létesített Onkológiai Osztályt Ez utóbbit is elsõként az országban, illetve vidéken. Ebben a nehézségek ellenére újjáéledõ kórházi közegben – Romhányi szombathelyi mûködésének fénykorában – érkezett hozzánk Kocsis Sándor is. Õ volt az elsõ, aki Szombathelyen az ,,onkológia” szakkifejezést használta. A rá annyira jellemzõ szelíd, csöndes elszántsággal és erõvel egy reménytelennek látszó, teljesen kilátástalan feladathoz látott hozzá, a rákos betegek gyógyításához, a rák korai felismeréséhez, szûrõvizsgálatok szervezéséhez. Nemcsak a közönnyel és a hitetlenséggel kellett megküzdenie, hanem azzal a helyi gyakorlattal is, hogy az operált daganatos betegeket orthovoltos sugárkezelésben részesítették. A radium és kobaltkezelés ismeretlen volt. A szakosított haematológiai betegellátás megindulásával (1953) a malignus lymphomás és a Hodgkin-kóros betegeknél a megavoltos sugárkezelés reflek-

468


Jeles napok, neves gyógyítók torfénybe került. Kocsis Sándor nemcsak a sebészetre és a nõgyógyászatra tört be ,,új idõknek új dalaival”, hanem a hematológiára is. A sugárterápiás konzílium hamarosan mindennapos feladataink egyikévé vált. Nyugodt, kiegyensúlyozott egyénisége, kitûnõ kapcsolatteremtõ készsége és jó humora volt. A gyógyításhoz szükséges optimizmusát mindvégig megõrizte. Kitûnõ szervezõnek bizonyult, szinte a semmibõl szervezett egy nagyforgalmú onkológiai osztályt és sugárterápiás központot, majd példaszerûen kialakította az Északnyugat-magyarországi Onkológiai régiót. Széleskörû rákellenes egészségügyi felvilágosító tevékenységet folytatott, rengeteg elõadást tartott. Mindemellett figyelemre méltó tudományos munkát is végzett, amit mind országosan, mind pedig a szomszédos Ausztriában elismertek. Jó kapcsolatot alakított ki a bécsi Egyetem Kísérleti Onkológiai Intézetével, Wrba professzorral. Így jöttek létre a határ két oldalán párhuzamosan végzett onkológiai epidemiológiai vizsgálatok. Magam azok közé sorolom Kocsis Sándort, akiknek a kórház ,,aranykorának” kialakulásában fontos szerepük volt. Bizonyos, hogy a korszerû haematológiai betegellátás gyors kialakulásában és folyamatos fejlõdésében – a radiopolychemoterapia rutineljárássá tételében – elévülhetetlen érdemei voltak. Lépést tartott a sebészeti onkológia és az onkohaematológia gyors fejlõdésével is. Ennek egyik perdöntõ bizonyítéka ,,A gyakorló orvos onkológiája” címû könyv megjelenése, amely oktató kórházi törekvéseinket és azok elfogadását is meggyõzõen példázza. A magyar onkológia egyik kiemelkedõ képviselõjévé vált, akinek neve – azonosulva szakmájával – meghatározó fogalommá vált. Szerteágazó szakmai és emberi kapcsolatokat tartott fenn nemcsak a kórházon belül, hanem Szombathelyen, az egész megyében és a környezõ kórházak orvosaival is.


469


Onkológiai ellátás Szombathelyen A Markusovszky Kórház jogelõd intézményében, Vasvármegye és Szombathely Város Közkórházában már 1925-ben letelepítettek egy röntgenbesugárzó készüléket, s a terápiás besugárzásokat dr. Hutás Imre végezte, akinek vezetésével vált önálló osztállyá 1946-ban a radiológia. Hutás Imre onkológiai beállítódását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1948-ban Vasmegyei Centenáris Orvoskongresszus címmel valójában az elsõ hazai rákkongresszust szervezte meg Szombathelyen. Hazánkban a daganatos betegek ellátása szervezeti formájának, az onkológiai hálózatnak a kialakítása 1948-ban kezdõdött. A kezdeti célkitûzésekben öt vidéki területi onkológiai intézet megszervezése szerepelt, s ezek között – az elõzményekre is tekintettel – Szombathely neve is felmerült. 1951-ben dr. Kocsis Sándor kapott megbízást a 36 ágyas osztály megszervezésére, amelynek feladata lett Vas megyén túl a Gyõr-Sopron, Zala és Veszprém megyei különleges sugárterápiás kezelést igénylõ daganatos betegek ellátása. Az ágyszám hol nõtt, hol csökkent, kezdetben az osztály a központi telephelyen mûködött, majd két telephelyen is voltak ágyai. Késõbb 68 ággyal – viszonylag mostoha körülmények között – a kórház egyik külsõ telephelyén nyert elhelyezést. A 90-es években a kórház vezetésének racionalizálási kényszere miatt a külsõ telephelyek felszámolása megkezdõdött, s a 2000-ben – címzett támogatás segítségével felépült – onkológiai tömb már a kórház központi telephelyére került, ahol az Onkoradiológiai Osztály – egy-háromágyas fürdõszobás kórtermekkel – 71 ágyat kapott. Már 1951-ben – dr. Hutás Imre, a kórházalapító és sebészfõorvos dr. Petõ Ernõ, s a megyei onkológus szakfõorvosi teendõket ezidõben ellátó balesetsebész dr. Tiborcz Sándor onkológiai szemléletének is köszönhetõen – Szombathelyen az ország egyik legjobban felszerelt, korszerû röntgenterápiás gépparkja állt a betegek rendelkezésére. Még ebben az évben az osztály rádiumkészítményeket (tubusok, tûk) is kapott. Az akkori korban korszerûnek mondható rádium-mûtõben évente 400-500 rádiumtûzdelést (bõr, ajak, szájüreg, vulva tumorok) és 300-400 üregi rádiumkezelést (uterus, vagina) végeztek. A sugárterápia számára jelentõs fejlõdést, az ellátás minõségi javulását jelentette telecobalt készülék telepítése 1969-ben, majd azt követõen tíz év múlva megvalósult – abban az idõben korszerûnek nevezhetõ – sugárterápia tervezése. 1976-ban – a megye nagyobb üzemeinek, de fõképp a LATEX anyagi támo-

470


Jeles napok, neves gyógyítók gatásával – a kórház korszerû mammográfiás készüléket kapott, amelyet 1999ig az Onkoradiológiai Osztály mûködtetett. 1999-tõl az újonnan beszerzett mammográfiás készüléket már a radiológusok használják, s ettõl az idõtõl lehetõség teremtõdött az emlõ szûrõvizsgálatainak végzésére is. Jelenleg – a szûrõvizsgálaton megjelent célzott nõi korosztályt tekintve – az ország egyik legjobbja Vas megye. A rádium-kezelések 1988-ban az after loading készülék telepítésével megszûntek. 1995-ben a 25 évig mûködõ telecobalt készüléket új és modern készülékre cserélte a kórház. Kocsis fõorvos érdeme, hogy már az ötvenes években jól szervezett onkológiai gondozó kezdte meg mûködését Szombathelyen dr. Gyuk Béla, majd dr. Lexa László, dr. Tichy-Rácz Mária, dr. László Jenõ, majd pedig dr. Pesti Lajos vezetésével. A Kocsis Sándor, majd dr. Padányi János vezette onkológiai team jelentõs epidemiológiai munkásságot fejtett ki. A daganatos betegek bejelentése, nyilvántartása országosan Szabolcs megye mellett Vas megyében volt a legjobb. Ennek eredményeként az UICC által szerkesztett, az öt világrész rákos epidemiológiai viszonyait bemutató kötetekben hazánkat e két megye reprezentálta. Az ötvenes években elkezdõdött a méhnyakrák szûrés üzemi, vidéki kiszállásokkal. Késõbb a megyei tüdõgondozóban – a dr. Kovács Árpád fõorvos által megszervezett komplex szûrés keretében – megkezdõdött a méhnyakrák szûrés, és kiképzett szûrõasszisztensek emlõszûrést is végeztek. Sõt a kilencvenes évek elején a mobil szûrõbuszon nõgyógyászati (emlõ és méhnyakrák) rákszûrõvizsgálatokra is lehetõség nyílt. Sajnos mindez a 90es évek közepén megszûnt, de tervezzük, hogy Szombathelyen a megyei tüdõgondozó köré újólag egy komplex szûrõállomást szervezünk, ahol lehetõvé válik helyben a mammográfiás vizsgálat, a méhnyakrák szûrés, s egyéb daganatos szûrõvizsgálatokra is lehetõséget teremtünk. 2000-ban az onkológiai beruházás az európai színvonalú hotelellátás mellett a mûszerparkot illetõen is az ország élvonalába emelte a szombathelyi onkológiai ellátást. Az új lineáris gyorsítóval, a besugárzás tervezõrendszerrel, a szimulátorral, az iridium forrással dolgozó after loading készülékkel dolgozó onkológia mellett megújult a radiológia (CT, MRI) és a nukleáris medicina (SPECT) is. 2001-ben közadakozásból és a megyei önkormányzat támogatásával hypertermiás készüléket is kapott az osztály. A beruházással a 15 beteg elhelyezésére lehetõséget teremtõ ambuláns kemoterápiás helyiség az országban egyedülálló, szép és korszerû. Az új, modern technikai feltételek mellett az osztály – amelyet 2000-tõl dr. Csejtei András fõorvos vezet – teljesítménye rohamosan növekedett. Mindez és a szakma fejlõdése kikényszerítette az osztály további fejlesztését. Elsõként merült fel a kezelési biztonság fenntarthatósága, ugyanis a kobalt és a


471

Jeles napok, neves gyógyítók lineáris gyorsító olyan elviekben és alapvetõen különbözõ eszközök voltak, hogy meghibásodás esetén a betegek átcsoportosítása lehetetlen volt. Ezért alapvetõ igényként merült fel, hogy két identikus sugárforrás – amelyek között a betegáramlás akadálytalan – sokkal kedvezõbb kezelésbiztonsági feltételeket valósítana meg. Természetesen a sugárkezelés minõsége tekintetében is alapvetõ elõrelépés történt, új kezelési modalitások jelentek meg, mint többek között az intenzitás modulált besugárzás, valamint a sztereotaxiás radiokirurgiai eljárások. Ezeknek a technikai feltételei a korábbi berendezések korszerûsítésével nem voltak elérhetõk, ez indokolta a két új lineáris gyorsító beszerzését. Viszont az új technikai eszközökhöz új tervezési és betegbeállítási feltételek váltak szükségessé, ez tette indokolttá a hagyományos szimulátor megtartása mellett a korszerû virtuális szimulációra alkalmas CT-szimulátor és a hozzá kapcsolódó tervezõrendszer beszerzését. A kórház saját pénzügyi forrásaiból 2006 novemberében befejezõdõ beruházással a szombathelyi sugárterápia elérte a környezõ Európai Unióhoz tartozó országok színvonalát. A betegek számára a legkézenfekvõbb elõnyt az jelenti, hogy az ép szervek maximális megkímélése mellett magasabb sugárdózisokkal történhet a terápia, és ezáltal hosszabb recidívamentes idõszakra, s kevesebb lokálrecidivára lehet számítani. A mikro multileaf collimátorral végezhetõ sztereotaxiás beavatkozások pedig a centrális idegrendszer tumoros és nem tumoros elváltozásainak gyógyításában hozhatnak forradalmi megújulást. A Markusovszky Kórház ellátási filozófiájának fókuszában már több mint 50 éve az onkológia áll. Ehhez a tevékenységhez az onkológia mellett felzárkózott a többi szakma is. A diagnosztikus szakmák képesek megfelelõ hátteret teremteni az onkológia számára. A laboratórium, a patológia, a nukleáris medicina mellett megkezdõdött a CT cseréjével a teljes radiológia géppark – MRI, UH, rtg – korszerûsítése, digitalizálása. A megyei önkormányzat és Szombathely Városi Önkormányzat anyagi támogatásával, valamint a kórház saját pénzügyi forrássaiból beszerzett gasztroenterológiai géppark (endoszkópos UH, kapszulás endoszkópia, stb), valamint a bronchológiai mûszerpark (endobronchialis UH, autofluoreszcens bronchofiberoscop, stb) regionális szinten képes hozzájárulni a daganatos betegségek korai felismeréséhez. Több évtizedes múltra tekint vissza Szombathelyen a felnõtt és gyermek onkohaema-tológiai ellátás, s mindkét terület regionális szerepe elvitathatatlan. A sebészeti szakmák is méltó partnerei a belgyógyászati jellegû onkológiai osztályoknak. Regionális onkosebészeti tevékenységgel bírnak a dr. Kecskés László országos mellkassebészeti szakfelügyelõ fõorvos által vezetett mellkassebészet, az idegsebészet, az arc-, állcsont- és szájsebészet, de mûszerezettségét, szakmai felkészültségét illetõen megyén túli onkológiai sebészetre is

472


Jeles napok, neves gyógyítók képes az általános sebészet, a fül-orr-gégészet és fej-nyaksebészet, az urológia, a nõgyógyászat. A szakmák közötti példamutató onkológiai együttmûködés bizonyítéka, hogy a Markusovszky Kórházban 1978-ban vette kezdetét az onkológiai emlõteam, 1985-tõl a stomatoonkológiai team mûködése. 2002-tõl viszont onkológiai team dönt minden onkológiai beteg sorsáról, a terápiás beavatkozásokról, amelynek tagja a patológus, a radiológus, az onkológus, s a kezdeményezõ szakma orvosképviselõje. A Markusovszky Kórház regionális onkológiai szerepének megtartása érdekében sok anyagi áldozatot hozott az intézmény saját maga, s a mögötte álló Vas Megyei Önkormányzat, valamint Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata is. A jövõt illetõen – PET-CT telepítése, csontvelõtranszplantáció beindítása érdekében – az intézmény képes további anyagi áldozatot vállalni, de ebben az elképzelésben, koncepcióban az intézmény bírja a két önkormányzat erkölcsi és anyagi támogatását is. A Markusovszky Kórház vezetése azt reméli, hogy mindehhez a szakma országos vezetésének, az egészségügyi kormányzatnak a támogatását, a nagypolitika jóindulatát is megkapja. Lehet, hogy mindez csak álom. De álmodni merni kell!


473


474



Dr -emlékülés Dr.. Reismann Adolf Adolf-emlékülés Szülészet-Nõgyógyászati Osztály 2004. május 28.


475

Jeles napok, neves gyógyítók Horváth Boldizsár

Visszaemlék ezés dr isszaemlékezés dr.. Reismann Adolfra, a Szombathelyi Magyar Királyi Bábaképzõ Intézet elsõ igazgató fõorvosára Ahhoz, hogy megértsük, miért akkor és miért Szombathelyen létesült Dunántúl elsõ bábaképezdéje dr. Reismann Adolf vezetésével, ismerni kell az akkori közegészségügyi viszonyainkat, különös jelentõséggel a szülészeti ellátásra. Magyarországon az anya- és a csecsemõellátás az XIX. század második felében siralmas helyzetben volt. Pontosabb képet kapunk az akkori viszonyokról Tauffer Vilmos miniszteri biztos, a Belügyminisztérium VII. ügyosztályának vezetõje jelentésébõl1 : ,,Évente 5.000 anya hal el gyermekágyas lázban; 1897: 650.163 születés, 15.179 halvaszületés, 144.902 csecsemõ az elsõ évben elhalt”. Tauffer úgy fogalmazott: ,,a már meglévõ gyermekek édesanyjukat, a nemzet pedig életben maradásuk esetén a tõlük még várható gyermekeket is veszítik… 63 megyében 1.280 községben 11.412.243 lakos között évente 482.656 szülés körül 13.806 bába foglalatoskodott, okleveles 3.755, cédulás 2.370, parasztbába 7.700 találtatott”. A kormánybiztosi jelentés nyomán felmerült a vidéki bábaiskolák felállításának gondolata, ezzel is javítva a szülések biztonságát, csökkentve az anyai és a csecsemõhalandóságot. A bábaképzés ügyét számosan felkarolták, közöttük a haladó szellemû Trefort Ágoston, Wlasics Gyula vallás- és közoktatási miniszter, Széll Kálmán belügyminiszter, valamint dr. Müller Kálmán báró miniszteri tanácsos, az Országos Közegészségügyi Tanács elnöke. Az Orvos Egyesületen belül megalakult a ,,Puerperalis Bizottság”. Cél 12 bábaképezde felállítása volt, melyek mûködéséhez megfelelõ forrást is biztosítottak, ,,a közkórházban szült nõk ápolási költségei az országos betegápolási alapból fedeztetnek.” A szombathelyi tanintézet a bábaképezdék alapításának sorrendjében a nyolcadik, a Dunántúlon az elsõ intézet. A megye és város összefogásának jó példájaként Radó Kálmán fõispán és dr. Török Sándor polgármester 1000-1000 forintot ajánlottak fel, ehhez a minisztérium 55.525 forinttal járult hozzá. Az épületet Herczeg és Baumgartner tervei alapján Wälder Alajos építész kivitelezésével 2 év alatt készítették el. 1897. október 18-án volt az épület átadása. A Bábaképezde az Emberbaráti Egylet (1822), a Csapatkórház (1889) után idõben a harmadik egészségügyi intézménye lett városunknak.

476


Jeles napok, neves gyógyítók Magyar Királyi Bábaképzõ Intézetek az I. világháború elõtt (fele Trianon után az országhatáron túlra került) Hely

Alapítása

Igazgató tanár

Budapest Debrecen Kassa Kolozsvár Nagyszeben Nagyvárad Pécs Pozsony Szeged Szekszárd Szombathely Ungvár

1898 1896 1907 1775 1809 1873 1902 1873 1884 1902 1897 1890

Dr. Dirner Gusztáv Dr. Kenéz Gyula Dr. Widder István Dr. Szabó Dénes Dr. Kreutzer Károly Dr. Konrád Mátyás Dr. Doktor Sándor Dr. Vetits Dénes Dr. Mann Jakab Dr. Tanárky Árpád Dr. Reismann Adolf Dr. Novák Endre

Az akkori viszonyok között az épület igen korszerû volt. Mint a korabeli újság írta2: ,,Tágas souterrainban a gazdasági helységek vannak elhelyezve és a bennlakó tanulók szobái (18 bentlakó tanuló), a magasföldszinten van a rendelõszoba, szülõszoba, ápolónõ szobája, fõbába és háziszolga lakása, mûtõ-, gyermekágyas termek (16 ágy). Az I. emeleten van a tanterem, múzeum, tanársegéd szobája, nõbeteg osztály (7 ágy), magánbeteg szoba”. Az intézet vezetésével a Tauffer klinikáról jött dr. Reismann Adolfot bízták meg. Az elsõ igazgató tanár 1867-ben Vágujhelyen született. Orvosi oklevelet 1890-ben nyert a budapesti egyetemen. 1890-97 között a II. Számú Nõi Klinikán Tauffer Vilmos tanársegédje volt, 1895-tõl elsõ tanársegéd. 1903-ban felesége Csepregi Schapringer Matild. Gyermekei Ferenc (1904), János (1905) és Marianne (1911). Nyelvismerete német, francia, angol, olasz és tót. Munkahelye: 1890-tõl 1897-ig M. Kir. Tudományegyetem Bp. tanársegéd, igazgató tanár 1897. június 16-tól 1932. szeptember 1-ig. Fõbába Sántafy Ágostonné 29 évig. Néhány szót a bábaoktatásról. Kezdetben 5-5 hónapos téli-nyári, magyar és német nyelvû tanfolyamok voltak, tanfolyamonként 12 hallgatóval. A tanulók 40-40 forint államsegélyben részesültek, cserébe 5 évig irányított volt a foglalkoztatásuk. A 100. oklevelet 190l-ban, az 1000. oklevelet 1926-ban adták ki. Országosan ekkor az oklevelek száma 5.448 volt, tehát csaknem minden ötödik oklevelet a bábatanulók Szombathelyen szerezték.


477

Jeles napok, neves gyógyítók Reismann Adolf keveset publikált, de õ írta a magyar hivatalos bábakönyvet ,,A bábai hivatás gyakorlásáról” címmel. A gyógyításról kevés konkrét adataink vannak. Az elsõ teljes évben 63, 1909-ben 84, 1910-ben már 221 szülés zajlott le. 1945-ig kb. 30.000 szülést észleltek és 100.000 beteget ápoltak. Elsõ ikrek 1902-ben, hármasikrek 1905-ben születtek. Napi 2 óra ingyen rendelés állt rendelkezésre szegény nõbetegek részére. Elsõ laparotomiára 1907-ben került sor kiviselt hasûri terhesség miatt. Az elsõ császármetszést 1911-ben Sztóczy Jánosné napszámosnén, nagysimonyi lakoson végezték. Az anya és gyermekei, Ilona Caesarea és János Adolf Cézár egészségesen hagyták el a kórházat. 1897-1912 között a publikált statisztikai adatok szerint3 a gyermekágyas megbetegedések aránya 4,08 százalék volt, anyai mortalitás 0,6 százalék, elvérzés vagy szepszis nem volt! A gát- és hüvelyvarrás aránya 12,9 százalék, hüvelyi beavatkozás (forceps, perforatio, decapitatio, evisceratio, lepényleválasztás) 10,2 százalék volt. Reismann tanár 40 éves állami szolgálat után ment nyugdíjba. Mûködését elismerte a város4 ,,Elismeréssel adózunk mindenkor arra a mûködésre, melyet Szombathelyen a M. K. Bábaképezde fennállása óta teljesít. Látjuk és érezzük azt az áldozatos szociális munkát és eredményt, melyet az intézmény a város közegészségügyében a szegényebb sorsú lakosság szolgálatában is kifejtett és elért.” (Vas Megye Közgyûlése, 1934). ,,Az intézet magas nívón áll, a szombathelyi bábaképzõn ezer és ezer komplikált esetben segítette át az anyákat súlyos helyzetükön. Reismann Adolf neve országos hírû orvosi szaktekintély, a szombathelyi és nyugat-dunántúli anyák áldják gondoskodó kezét”5 *** 1. Tauffer V.: A bábaügy országos rendezésérõl. II. kormánybiztosi jelentés, 1912. 2. Vasvármegye okt. 21. (1897). 3. Reismann A.: A szombathelyi magyar királyi bábaképzõ gyermekágyi statisztikája. In: Dolgozatok Tauffer Vilmos egyetemi tanár 25 éves tanársága emlékére. Szerk. Tóth I.Bp. Lloyd-társulat (1906). 4. Fehér K.: Szombathely, 1777-1927. Jubileumi Emlékalbum. Pannónia Sajtóvállalat, Szombathely, (1928). 5. Nyugalomba vonult Reismann tanár. Bábakalauz. 3l. 158. (1932).

478


Jeles napok, neves gyógyítók Illei György

Két évtized a szombathelyi szülészeti osztály élén Az illetékes Vas megyei egészségügyi vezetõk 1970-ben kerestek fel azzal a javaslattal, hogy a két év múlva nyugdíjazás miatt majd megüresedõ 80 ágyas szülészeti osztály vezetõ fõorvosi állását pályázzam meg. Õszintén elmondták, hogy az osztály mind infrastrukturális, mind etikai és szakmai szempontból jelentõs változásokra szorul. Döntenem kellett a viszonylag kényelmes és biztos karriert valószínûsítõ egyetemi munka további folytatása, valamint a kockázatokat rejtõ, felelõséggel, sok munkával járó kihívás között. 40 évesen nem volt lelkierõm visszautasítani ezt a bizonytalan kimenetelû, de ingerlõ és ígéretes lehetõséget, amely kedvezõ esetben egy korszerû szakmai és infrastrukturális szintet megközelítõ megyei szülészet-nõgyógyászati osztály kialakulását, s távlatban a Pécsi Orvostudományi Egyetemmel szervezeti kapcsolatba jutást eredményezheti. Ismeretes, hogy a cél nélküli életnek eredménye sem lehet. Ezért a következõ szakmai célokat tûztem magam elé: a szülészeti és nõgyógyászati ellátás szakmai szintjének emelése, ennek keretében tudományos igényû munkásság, a fekvõ- és járóbeteg szakellátás elhelyezési körülményeinek korszerûsítése új osztály létesítésével, az orvosi és szülésznõi-ápolói létszám szükséges mértékû növelése, szakmai és etikai színvonaluk erõsítése, valamint a korszerû mûködés feltételét jelentõ mûszerellátottság megteremtése. Ezek egyben a POTE-val fennálló oktatókórházi státus további elmélyítésének is feltételei, és ennek a feladatnak teljesítésében magam mögött tudhattam a POTE és Vas megye vezetésének támogatását. Egyetemi és korábbi angliai tapasztalataim alapján fogalmaztam meg a magam számára az osztályvezetõ fõorvosi tevékenység filozófiáját: a fentiekben felsorolt szakmai feladatok elsõdlegessége mellett meg kell szerezni és tartóssá kell tenni a helyi társadalom tagjai, vezetõi részérõl az osztály, s annak mûködése iránti bizalmat, továbbá biztosítani kell az – ennek alapján joggal elvárható – erõteljesebb támogatást. Egyidejûleg ki kell vívni a hazai szakmai közvélemény elismerését is. Vagyis a szakmai vezetésnek szélesebb körben végzett menedzseri tevékenységgel kell kiegészülnie, s emiatt a vezetõnek egyéni érdekeit és meggondolásait félretéve, részt kell vennie a szakmai és politikai közéletben.


479

Jeles napok, neves gyógyítók E filozófia gyakorlati megvalósítását segítette egyrészt a megyei szakfõorvosi megbízatás, mely lehetõvé tette a megye szakellátásának egységesítését, erõinek koncentrálását, másrészt az osztály orvosainak és szakdolgozóinak egyetértõ munkája, a kórházi vezetés, az orvosi kar segítõ együttmûködése és jelentõs mértékben a város, a megye vezetõinek, a szakma országos testületeinek, fõhatóságainak, s meghatározóan a társadalom tagjainak támogatása. Ez utóbbi több alkalommal szemléletes módon nyilvánult meg. Amikor már a szakmai munkát gátolta a korszerû ultrahang-készülék hiánya, de nem volt a kórháznak pénze ennek megvételére, a Jármûjavító és a Volán Vállalat dolgozói egy szombati napon végzett többletmunka teljes munkabérét ajánlották fel e célra. Másik példa: az új szülészeti osztály létesítésének nehezen vajúdó ügyét végül is kedvezõ irányba az 1980-ban megtartott megyei pártértekezlet határozata döntötte el, s ennek hangulatát az elõkészítõ taggyûléseken elhangzott, széleskörû pártoló felszólalások alapozták meg. A szakmai munka jelentõsebb állomásait jelentette a terhespatológiai osztályrész kialakítása, a centrális terhesgondozás bevezetése, a különbözõ szakambulanciák kialakítása, a citológiai szûrések általánossá tétele, a magzati élet állapotát jelzõ mûszerek és egyéb eljárások bevezetése, bõvítése, a perioperatív idõszakban a trombózis profilaxis kiterjesztése, a radikális nõgyógyászati mûtétek bevezetése. A munka tartalmi elemeit az egyidejû szakirodalom alapján határoztuk meg. A szülészeti ellátás minõségét is jelentõs mértékben javította a kórház csecsemõ- és gyermekosztályán létesített Perinatalis Intenzív Centrum, s a két osztály közötti szoros együttmûködés. 1994-ben a perinatális magzati halálozás az 1972. évinek harmadára csökkent, felére mérséklõdött a terhességmegszakítások és több mint 20 százalékkal csökkent a koraszülések száma. A Vérellátó Alközpont és az osztály között kialakult szoros kapcsolatnak köszönhetõen az országban elsõként és sokáig egyedüliként csaknem 100 százalék volt az anti-D immunprofilaxis, és a jobb szakmai ellátást bizonyította a vértranszfúziók számának ötödére, azon belül a teljes vér adásának tizedére történt csökkenése. Jelentõs eredményekkel járt az Onkoradiológiai Osztállyal fenntartott kitûnõ kapcsolat. Az orvosi létszám megkétszerezõdött, fiatal és jól képzett szülésznõkkel és csecsemõápolókkal bõvült a szakdolgozói létszám is. Az osztályról számos tudományos közlemény jelent meg, az osztály egyik orvosa megszerezte az orvostudomány kandidátusa címet. 1987-ben elkészült és birtokba vehettük a kórház új létesítményében, az un. Komplex tömbben az új szülészeti és a régi fõépületben a nõgyógyászati osztályt. Ekkor az osztály ágylétszáma elérte a 160 ágyat, s az országban elsõként csaknem teljeskörûvé vált a rooming-in rendszerû gyermekágyas

480


Jeles napok, neves gyógyítók ápolás. A’ 90-es évek elején a szülések számának csökkenésével az ágyak egy része kihasználatlan maradt, ezért 40 ágyat felajánlottunk a reumatológiai osztály elhelyezésére. Osztályvezetõi mûködésem legfontosabb és maradandó elemének a Komplex tömb létesítésében a kórház fõigazgatójával mindenkor összhangban együttmûködõ szerepemet tekintem, mely ugyan részszerep volt, de egy adott pillanatban jelentõs feladatot töltött be. Ma is megbecsüléssel gondolok vissza az akkori megyei vezetõknek és az Egészségügyi Minisztérium illetékes fõosztályvezetõjének az osztály létrehozását – komoly ellenállások leküzdésével – lehetõvé tevõ tevékenységére, egy gazdaságilag igen nehéz idõszakban. Munkám során voltak csalódásaim is. Ezek közül kiemelem, hogy nem sikerült az a – egy idõben megvalósulónak tûnõ – próbálkozás, amely a Markusovszky Kórházat a Pécsi Orvostudományi Egyetem kihelyezett tagozatává kívántam minõsíttetni, s melynek elõsegítése is céljaim között szerepelt. Munkám során szem elõtt tartottam Theodor Roosevelt tanácsát: ,,Tedd, amit tudsz, azzal, amid van és ott, ahol vagy!” Nem volt idegen számomra Macchiavelli mondása sem: ,,Sokkal biztonságosabb, ha félnek az embertõl, mintha szeretik.” Kétségbe soha nem estem. Vallottam ugyanis, ha valami nem sikerül, az csak annyit jelent, hogy még nem találtuk meg a megoldást. Igyekeztem követni John Peel mondását: ,,Soha nem követek el buta hibát, csak okosat”, és hasznosítottam Wilson amerikai elnök elvét: ,,Nem csak a saját agyamat használom, hanem mindazokét, akikét csak kölcsönözni tudom”. 55 éves koromban elhatároztam, hogy 60 éves koromban nyugdíjba vonulok. Így is történt, 1992-ben kértem nyugdíjazásomat. Az eljárás már folyamatban volt, amikor egy tragikus esemény miatt munkatársaim kezdeményezésére még vállaltam további két év szolgálatot, azonban jó fél évvel a vállalt határidõ elõtt 1994. március végén – miután utódlásom optimálisan megoldódott – véglegesen abbahagytam osztályos és vele gyakorló orvosi tevékenységemet. Arra a magamnak feltett kérdésre, hogy az osztályvezetés közel 22 évi eseményeinek ismeretében vállalkoznék-e újra a feladatra, s ha igen, ugyanígy járnék-e el, válaszom: nem tudom. Nem tudom, mert nem ismerem a lehetséges alternatívát. Egyet tudok, voltak céljaim, születtek eredmények. Hogy ezek igazolják-e az eszközöket? Ítéljék meg mások. Az igazság azonban sohasem egyértelmû és csak nagyon ritkán egyszerû.


481


482



Dr Dr.. Görög Dénes-emlékülés Patológiai Osztály 2004. június 4.


483

Jeles napok, neves gyógyítók Görög Sándor

Emlékeim Apámról Az elõzmények Apám egy kistisztviselõ gyermekeként Budapesten eltöltött gyermekévek, gimnáziumi tanulmányok után a Pázmány Péter Egyetemen, majd a berlini és göttingeni egyetemeken folytatott orvosi tanulmányokat, amelyeket 1924-ben az Erzsébet Tudományegyetemen fejezett be. Ezután – az idõközben Pécsre költözött – Erzsébet Tudományegyetemen a nagynevû patológus Entz Béla (1877-1959) intézetében dolgozott. Pécsi tanársegédként pályázta meg, és nyerte el 1929-ben az új Szombathelyi Közkórház kórboncnok fõorvosi állását. Szombathelyen 1930-ban feleségül vette anyámat, Szemzõ Klárát. Nõvérem, Klára 1931-ben, én 1933-ban születtem. Így emlékeim apámról a kb. 1937 és 1944 közötti évekbõl vannak. A Görög család élete Emlékeim helyszíne a Deák Ferenc és a Báthori István utca sarkán álló, apám által 1936-ban építtetett ház. Innen járt apám reggelente munkahelyére, a közelben levõ Közkórházba, ahol a kórboncnoki teendõk mellett a laboratórium vezetését is ellátta. Innen járt Klári a Domonkos Nõvérek Paragvári úti elemi iskolájába, majd a Kanizsai Orsolya Leánygimnáziumba, én pedig a Domonkos Nõvérek óvodája után a Hollán Ernõ Utcai Püspöki Iskolába. Családunk a szolid jólétben élõ vidéki értelmiségi-középosztálybeli családok életét élte. Apám hazajárt ebédelni, visszament a kórházba, ahonnan késõ délután jött haza. A vacsorát mindig együtt költöttük el. Közben és utána ki-ki beszámolt a nap során történtekrõl, apám például az érdekesebb boncolásokról. Vasárnap nagyobb családi összejövetel volt, ekkor nálunk ebédelt nagyanyám és nagynéném, késõbbi nevelõanyám, Szemzõ Magda tanárnõ is. Apám Budapesten élõ szüleivel karácsonykor hagyományosan Szombathelyen, húsvétkor pedig Budapesten töltöttünk együtt néhány napot. Bensõséges, jó szellemû család voltunk. Apám halk szavú, szerény ember volt. Nem emlékszem, hogy akárcsak egyszer is lett volna veszekedés vagy emelt hang közte és anyám között. Velünk, gyerekekkel – különösen mai szemmel nézve – szigorú és következetes volt, de nevelési elveit általában szép szóval is keresztül tudta vinni. Szüleim élénk baráti, társadalmi életet éltek. Baráti körük leginkább a 484


Jeles napok, neves gyógyítók Közkórház orvosi karából került ki. Apám legjobb barátja az ideggyógyász dr. Tanka Dezsõ, anyám legjobb barátnõje pedig ugyancsak az ideggyógyász fõorvos felesége volt, de rendszeresen összejöttünk dr. Prugberger Józsefékkel, dr. Tiborcz Sándorékkal és másokkal is. Baráti körükkel együtt jártunk nyaralni is Balatongyörökre, Keszthelyre, Velembe. Kapcsolatát a Közkórház igazgatójával, dr. Petõ Ernõvel a tisztelet és a korra jellemzõ, a rangbeli különbségbõl fakadó távolság tartás jellemezte. Gyerekkorom emlékezetes, bensõséges hangulatú családi karácsonyainak nyitánya minden évben az volt, hogy apám 23-án részt vett Petõ dr. és felesége, Gina asszony – az orvosi kar részére adott – fogadásán, ahonnan a nekünk küldött apró ajándékokkal jött haza. Gyermekként is tudatosodott bennem, hogy apám nemcsak kiváló orvos, hanem tudós ember is volt. Rendszeresen publikált tudományos közleményeket, tartotta a kapcsolatot a Pécsi Erzsébet Tudományegyetemmel és mentorával, Entz professzorral (aki keresztapám is volt.) Annak jellemzésére, hogy mekkora esemény volt Szombathelyen a kórház orvosi karából elsõként történõ kinevezése egyetemi magántanárrá, idézek a ,,Vasvármegye” cikkébõl: ,,Görög Dénes dr. egyetemi magántanár. Szombathelyre csak tegnap jött meg a hír, hogy a pécsi egyetem orvostudományi kara dr. Görög Dénes szombathelyi törvényszéki orvost, a kórház kórboncnok fõorvosát magántanárrá habilitálta. A kitüntetés nagyon fiatalon, alig egy évtizeddel doktori promóciója után érte a kitûnõ fõorvost, de máris gazdag és eredményes tudományos munkásságot honorált … Állandó munkatársa az egyik legelterjedtebb német orvostudományi szaklapnak. Magyar és német nyelvû dolgozatai az utóbbi idõben fõleg a vérbetegségekkel és az érelmeszesedéssel foglalkoztak. Az érelmeszesedésrõl tartotta meg a habilitációs eljárás utolsó fázisaként csütörtöki próbaelõadását is. Az elõadás az orvostudományi kar rendkívüli ülésén, ünnepi külsõségek között, a kar összes professzorának és elõkelõ meghívott közönség jelenlétében folyt le. Az ülés végén a dékán bejelentette, hogy a kar az elõadást egyhangúlag elfogadta … Most még csak a kultuszminiszter tudomásul vevõ határozatára van szükség ... Görög Dénes dr. szeptembertõl már elõadást is hirdethet a pécsi egyetemen. A kitüntetõ kinevezés híre, ami Szombathely kultúrájának és orvosi karának jó hírnevét is öregbíti, széles körökben keltett örömet, annál is inkább, mert az új tanárt, aki öt évvel ezelõtt került Szombathelyre, nemcsak orvosi mûködése alapján, hanem megnyerõ egyéniségénél fogva is általános tisztelet és becsülés övezi. Karrierjének új, csak keveseknek osztályrészül jutó állomásán máris sokan keresték fel üdvözletükkel és szerencsekívánataikkal.” Pécsi elõadásait apám évente egy-egy néhány napos kurzusra koncentrálta. Az azokra való készülés és a pécsi utazások családunk évente visszatérõ eseményei közé tartoztak.


485

Jeles napok, neves gyógyítók Apám viszonya a tudományhoz az én életpályámra is nagy hatással volt. Beszélgetéseink során az orvostudományról viszonylag kevés szó esett. Megígérte, hogy 14 éves korom betöltése után megnézhetek egy boncolást. Addig inkább a kémiáról beszélgettünk. Publikációi alapján még mai szemmel is úgy látom, hogy a laboratóriumot is vezetõ Apám orvosként magas szintû kémiai tudással rendelkezett. A Pázmány Péter Egyetemen a híres kémikus, Buchböck Gusztáv volt a professzora. Beszélgetéseinknek köszönhetem, hogy 10 éves koromra meglehetõsen világos képem volt a kémia alapfogalmairól. 1943 karácsonyára vegyszerkészletet, egyszerûbb kísérletekhez szükséges felszerelést és hozzájuk tartozó receptkönyvet kaptam. Közösen végeztünk el egy sor kísérletet. Mindez késõbbi pályaválasztásomat, tudományos pályámat döntõen befolyásolta.

A vég kezdete 1944 vészterhes áprilisának elsõ napjaiban apám komoly beszélgetésre ült le velem. Elmondta, hogy családunk zsidó származású. Errõl addig fogalmam sem volt. Azt is elmondta, hogy ennek következtében átmenetileg nehéz hónapok várnak a családra, jobb lesz ha ezeket az idõket én egy biztonságos helyen vészelem át. Utolsó személyes emlékem április 12-re datálódik. Ekkor menekített el dr. Prugberger József a verbita szerzetesek – páter Õri István vezette – kõszegi missziósházába, ahol megmentették az életemet. Bátor tettükért mindketten elnyerték a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet ,,Világ igaza” kitüntetését, amit a hozzátartozóknak Szombathelyen 2005. december 14-én felemelõ ünnepség keretében nyújtottak át.

A vég Apám és családom további sorsát illetõen már nem saját emlékeimre, csak mások visszaemlékezéseire, dokumentumokra támaszkodhatom. 1944. május 17-én apám elkészítette az általa végzett utolsó boncolás jegyzõköny-vét1. Állandó lakását bejelentõ szelvényének dátuma – a május 12-én kialakított gettóban2 levõ Rákóczi Ferenc utcai óvodában – május 25. Családom többi tagja már kb. egy héttel korábban ott volt. Annak a – nagynéném kézírásával, 32 aláírást (köztük anyámét és nagyanyámét) tartalmazó – Kovács Sándor püspökhöz írt levélnek keltezése, amelyben azt kérik, hogy biztosítsa számukra a gettóban a napi misehallgatást, május 183. Nõvéremet, akit szüleim az annunciáta nõvérek rendházában rejtettek el, de onnan tüdõgyulladása miatt a Közkórház gyermek-

486


Jeles napok, neves gyógyítók osztályára került, egy feljelentés alapján néhány nappal késõbb hurcolták ugyanoda. Apám a gettó orvosi rendelõjét vezette4. Július 4-én2 mindnyájan az Auschwitzba induló halálvonatra kerültek. A 3 napos út után oda megérkezve nagyanyámat, anyámat, nõvéremet azonnal gázkamrába küldték. Apámat Németországban is ismert patológusként a dr. Joseph Mengele sarlatán ,,kutatásainak”5 orvosi-technikai hátteret biztosító csoportba irányították. A következõ rettenetes fél évrõl részletes, apámra vonatkozó szubjektív vonatkozásokat is tartalmazó leírás olvasható a csoport vezetõjének, dr. Nyiszli Miklós nagyváradi orvosnak sok kiadást megélt és több nyelvre lefordított könyvében6. Apám halálának körülményeirõl két verzió is létezik. Abban megegyeznek, hogy az auschwitzi haláltábornak a front közeledte miatt 1945 januárjában bekövetkezett felszámolását és az azt követõ több napos gyalogmenetet még túlélte. Az onnan Mauthausenbe tartó vonatúton történtekrõl dr. Farádi László7 a következõket írja: ,,A második napon nyitott tehervagonokból álló szerelvény várt bennünket. … csak állni lehetett. Az élelmezés megszünt. … Ha valaki összerogyott, a közelében szorongók ívben hajították ki a robogó vonatról. … A harmadik éjszaka a szomszédból hangot hallok: ‘Van itt magyar? Most dobtuk ki egy magyar orvosnak a holttestét. Azt mondta, Görög doktor vagyok. A pécsi egyetemet, Entz professzort emlegette, meg, hogy Szombathelyrõl hozták el’ – választ nem várva folytatta az ismeretlen.” Nyiszli dr. változata szerint6 Mauthausenbe még megérkezett, de amint írja, ott ,,…terminális állapotban…” látta utoljára. Ezt a verziót erõsíti meg dr. Török Gyula celldömöldi orvos 1948. augusztus 3-i kelzetésû levele: ,,…megboldogult kartársam, a Dini … Ebenseeben … halt meg. Õt … az auschwitzi evakuált táborból hozták Mauthausenen keresztül, igen-igen leromlott állapotban Ebenseere, ahol … már nem lehetett õt megmenteni. Szegény megboldogultnak én fogtam le a szemét. Én õt már régebbrõl ismertem, még annak idején Pécsrõl, ahol õ Entz professzor mellett volt.” Végezetül néhány adat a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyûjtemény (Budapest, IX., Páva utca 39.), a mártírok ott elhelyezett emléktáblájának adatait rögzítõ dokumentumából: ,,dr. Görög Dénes: 7. sor 041. oszlopának közepe; dr. Görög Dénesné Szemzõ Klára: 7. sor 008. oszlopának közepe; Görög Klára: 6. sor 022. oszlopának alja”.

Epilógus Az elõzõ fejezetben leírtak óta két emberöltõ telt el. Dr. Görög Dénes fia-


487

Jeles napok, neves gyógyítók ként nagyszerû, felemelõ érzés számomra, hogy apám emlékét Szombathelyen, a Markusovszky Kórházban a mai napig is nagy szeretettel és tisztelettel ápolják. Errõl tanúskodik sok szép emberi gesztus, emlékülések, a dr. Görög Dénes emlékérem létrehozása, szobrának felállítása a kórház parkjában. Ez azt jelzi számomra, hogy a Jó erõsebb a Gonosznál, az emberség erõsebb az embertelenségnél. Köszönet érte mindazoknak, akiket ez a köszönet illet.

Irodalom 1. Dr. Garzuly Ferenc: A múlt árnyai. A szombathelyi patológia jegyzõkönyveinek üzenete 1920-1946. Lege Artis Medicinae, 15, 324-328. (2005). 2. Balázs Edit és Katona Attila (szerk.): Baljós a menny felettem. Vallomások a Szombathelyi zsidóságról és a sorsáról. Berzsenyi Dániel Fõiskola Történelmi Tanszéke és a Magyar-Izraeli Baráti Társaság, Szombathely, 2001. 3. Szombathelyi Püspöki Levéltár. 4. Dr. István Lajos: Emlékezés dr. Görög Dénesre, (Kézirat, 1998. november 3). 5. R.J. Lifton: Náci orvosok, Alexandra Kiadó, 1986; 331-376. old. 6. Dr. Nyiszli Miklós: Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban, Magvetõ, Budapest, 2004; 94, 177-178, 201-203. old. 7. Dr. Farádi László: Diagnózis az életemrõl, Gondolat, Budapest, 1983; 223. old.

488



Megemlékezés kórházunk mártírhalált halt fõor vosáról, dr fõorvosáról, dr.. Görög Dénesrõl Több mint 60 éve ért véget a világtörténelem legnagyobb és egyik legkegyetlenebb háborúja, a második világháború. Ebbe a világégésbe torz, beteg elmék õrült, esztelen eszméi vitték bele az emberiséget. A háborús borzalmakat csak tetézte néhány hatalmi tényezõvé vált – magát ,,vezérnek” tekintõ – õrült esztelen gondolata, hogy vannak magasabbrendû és alacsonyabbrendû fajok. Az emberiséget megkülönböztették, osztályozták fajtája, színe, vallása alapján. Ez az ideológia végül megfogalmazta azt is, hogy kik azok, akiknek nincs helyük e Földkerekségen. Sajnos ezek az õrült eszmék nálunk is elnyerték sokak támogatását, sokak pedig passzív szemlélõi lettek az eseményeknek. Így történhetett meg, hogy emberek százezreit hurcolták meg hazánkban is, és közülük sokan váltak mártírrá, pusztultak el a koncentrációs táborokban. A mártíromság jutott osztályrészül dr. Görög Dénesnek, aki fiatalon, alkotóereje teljében az auschwitzi koncentrációs táborban halt meg, a szörnyû igazságtalanság és a szégyenletes embertelenség áldozata lett. Dr. Görög Dénes az 1929-ben felépült megyei kórházban az alapító fõorvosi kar egyike volt. Budapesti, pécsi, berlini és göttingeni egyetemi tanulmányok után szerzett orvosi oklevelet, majd Pécsett, a Patológiai Intézetben Entz Béla professzor mellett lett már fiatalon kiváló patológus és laboratóriumi szakorvos, egészen fiatalon lett egyetemi magántanár. 1929-ben választotta otthonául, szûkebb hazájául Szombathelyt, és lett a megyei kórház kórbonctanának és laboratóriumának osztályvezetõ fõorvosa. Mint a fõorvosi kar egyetlen minõsített tagja, hosszú ideig volt tudományos értelemben a kórház legtermékenyebb és legaktívabb orvosa. Rangos folyóiratokban publikált, számos hazai és külföldi tudományos rendezvényen tartott elõadást. Korát messze megelõzve tudományos tevékenységének középpontjában az aortafal szerkezete és funkciója állt. Korboncnokként idõben felismerte a rák egyre növekvõ szerepét a halálozásban, következésképpen tudományosan is foglalkozott onkopatológiai kérdésekkel. Mindehhez kiváló emberi kvalitások is társultak. Szakmájának igazi mestere volt, de kortársai sokoldalúan képzett orvosként is számon tartották. Ennél már csak fáradhatatlansága, munkabírása, csendes szerénysége volt nagyobb. A csendes tudós csak elõadás, demonstráció közben oldódott fel igazán. 1944 közepén került a szombathelyi gettóba. A szemtanuk szerint türe-


489

Jeles napok, neves gyógyítók lemmel viselte a megaláztatást. Szinte õ szégyellte magát a kialakult körülményekért, a megalázó helyzetért. Ugyanakkor bízott sorsa jobbra fordulásában. Igazi idealista volt, nem fogta fel, hogy milyen sorsot szántak neki és sorstársainak a nyilas pribékek. Minden idegszálával azon volt, hogy gyermekeit megóvja a megpróbáltatásoktól. Ez Sándor fia esetében sikerült is, de Klára leánya az õ sorsában osztozott. A kórház gyermekosztályán – egy feljelentést követõen – a nyilasok a ,,kedves nõvér” ölelõ karjai közül szakították ki a beteg gyermeket, majd – mint szüleit – Auschwitzbe hurcolták, ahol meghalt. Dr. Görög Dénes Auschwitzben is emberként viselkedett. Szemtanuk szerint az orvosbarakkba bejuttatott egy 15 éves szombathelyi fiút, akinek saját levesét adta át. Mindez a mindennapi világban kicsi dolog, de abban a megalázó helyzetben, kiszolgáltatott és embertelen körülmények között nagyszerû tett volt. Segítõkészségbõl, empátiás készségbõl az auschwitzi pokolban orvosként és emberként is jelesre vizsgázott. Ma szobor õrzi dr. Görög Dénes emlékét a kórház emlékparkjában. Nevét örökre bevéste a Markusovszky Kórház és Vas megye történetébe.

490



Emlék ezés dr Emlékezés dr.. Kádas Lászlóra, a kiváló patológusra Dr. Kádas László méltó utódja volt Szombathelyen a nagy elõdöknek, dr. Görög Dénesnek, majd Romhányi Györgynek. Az ötvenes-hatvanas évek nagy generációjának õ is tagja volt, munkájával õ is hozzájárult ahhoz, hogy a megyei kórház az ország élvonalába került. Az 1920-ban született Kádas László Pécsett szerzett orvosi diplomát, majd tíz éves egyetemi kórbonctani intézeti munka után nagyon fiatalon – 1954-ben – került Szombathelyre. A Markusovszky Kórházban sikeres tevékenységének eredményeként létrejött az önálló patológia, amely addig a laboratóriummal egy szervezeti egységben mûködött. Szakterületének kiváló gyakorlati és elméleti mûvelõje volt. Mintegy 100 szakmai közleménybõl 60 írás fémjelzi a Szombathelyen patológus fõorvosként eltöltött 26 évet. Magas szakmai tudásával önzetlenül segítette valamennyi klinikai szakma munkáját, szenvedélyesen kereste az igazságot, a betegségek okait és keletkezési mechanizmusát. Közismert volt õszinteségérõl, szókimondásáról, az igazság érdekében nem riadt vissza a kemény bírálattól sem. Híresek voltak az általa vezetett klinikopatológiai konferenciák. Méltó tagja volt a Markusovszky Kórház aranykorát jelentõ legendás osztályvezetõ fõorvosi karnak, köztük többek között Szabolcs Zoltánnal, Frank Kálmánnal, Barta Ottóval, Orsós Sándorral és a többiekkel. Rövid ideig – 1958-tól 1961-ig – megbízott igazgató, illetve igazgatóhelyettes is volt, 1960-ban érdemes orvosi kitüntetést kapott. 1980-ban vonult nyugdíjba. Feltételezhetõen váratlanul érte a nyugdíjaztatás, a mellõzés, mert nyugdíjasként messze elkerülte a kórházat. Elõbb Szombathelyen, majd Pécsett élte nyugdíjas napjait. A megye, a város majdnem elfelejtette a régiót, a megyeszékhelyet 26 éven át hûségesen szolgáló patológus fõorvosát, amikor Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata a Pro Sanitate Savariae díjat adományozta életmûvéért dr. Kádas Lászlónak. Ma már nincs közöttünk dr. Kádas László sem. 2002-ben költözött el az élõk sorából. Azzal kapcsolatban ma már csak találgatásokba bocsátkozhatunk, hogyha élt volna 2004-ben, a patológusok jubileumi ünnepségén, a dr. Görög Dénes-emlékülésen köszönthettük volna-e Kádas fõorvost. Egyébként az emlékülés az õ félszáz éves jubileuma is lehetett volna 2004-ben, ugyanis 1954-ben került Szombathelyre.


491

Jeles napok, neves gyógyítók Csanaki György

Üzenet 1995 júniusától 2002 márciusáig dolgoztam a Markusovszky Kórház Patológiai Osztályán. Nem töltöttem be 42. életévem, amikor osztályvezetõkent munkába álltam, és nem voltam még 49 éves, amikor Svédországba távoztam. A legalkalmasabb kor vezetõi pozíció betöltésére. Minden erõmmel azon fáradoztam, hogy megfeleljek a beosztásommal szemben támasztott elvárásoknak. Hat és fél évig – családomat nem számítva – a Patológiai Osztály jelentett számomra ,,mindent”. Büszkeséggel és megelégedéssel töltöttek el az eredmények. Örültem az elismeréseknek, és fájt mindaz, amit meg kellet volna, de mégsem tudtunk megvalósítani. És még ennél is jobban fájt, hogy búcsút kellett mondani… Azért szép volt a búcsú 2002 január-februárjában. Két hónapon át szeretet áradt felem. Mit kívánhat, mit kaphat egy fõorvos ennél többet? Köszönet ezért minden kedves munkatársamnak! És köszönet mindenkinek, aki az adott idõszakban ténylegesen tett valamit a szombathelyi patológiáért, mert ha kevesen is, de voltak ilyenek! És végül az ,,üzenet”… Én tudom, milyen nehéz ma helytállni a magyar egészségügyben. Eltartani a családot, és megtartani a becsületet. Élni a szakmáért és a betegért. Ugye csaknem lehetetlen? Pedig vannak még ilyenek. Ott találhatók a Patológiai Osztályon, õk voltak az én munkatársaim. Adjatok megfelelõ bért megélhetésükhöz! Biztosítsatok megfelelõ munkakörülményeket számukra! Törõdjetek szakmai fejlõdésükkel! Egyáltalán vigyázzatok rájuk, és tartsátok meg õket a szakmának és a Kórháznak! Ez a Ti érdeketek, akiknek gyógyító munkájához a Patológiai Osztály szilárd alapot biztosit. És mindenekelõtt betegeitek érdeke, akiknek gyógyulása alapvetõen függ a gyors, pontos és korszerû patológiai diagnózisoktól. Egy kórházban a legfontosabb osztály a Patológia! Sokszor mondtam. Ugye, emlékeztek? Ez minden túlzás, a legkisebb elfogultság nélkül igaz. Ne feledjetek!

492


Jeles napok, neves gyógyítók Garzuly Ferenc

A múlt árnyai ,,A halottak tanítanak bennünket...” Az orvosi diploma megszerzésekor még úgy gondoltam, ideggyógyász vagy belgyógyász lehetek majd. Az egyetem – 1962-ben – diktatórikusan a következõ lehetõségeket kínálta föl, patológiai állást Gyõrben, Szombathelyen vagy Zalaegerszegen. Így mi mást választhattam volna a szakmai lehetõségek közül, mint a patológiát. Az érzelmi okok a szombathelyi megyei kórház mellett szóltak.A másik két kórházat szigorlóként már megismertem. A szakma iránti kezdeti idegenkedésemet leküzdve, rövid idõn belül átéreztem a patológiai vizsgálatok fontosságát. A klinikus által megállapítottak és a patológiai lelet összevetésének tanulságait le kell tudnunk vonni ahhoz, hogy azokat késõbb a gyógyításban felhasználhassuk.1 Szükségesek ahhoz is, hogy egyes betegségek lényegéhez jobban hozzáférjünk. A volt pécsi orvostanhallgatók emlékeznek a kórbonctan professzorának, Romhányi Györgynek szavaira is: ,,A kórbonctan az emberi szenvedések tana a szervi elváltozások tükrében.” Miközben az osztályos tennivalókban igyekeztem tájékozódni, egy félreesõ polcon háború elõtti idõkbõl származó boncjegyzõkönyveket vettem észre. A legrégebbieket még kézzel írták, a jegyzõkönyveken dr. Görög Dénes2 aláírását olvastam. Megdöbbentett, hogy a betegek milyen fiatalon haltak meg, és az is, hogy a halál oka majdnem minden harmadik jegyzõkönyvben a gümõkór volt. Negyven év után – az ideggyógyászaton eltöltött évtizedeket követõen – ismét a Patológiai Osztály a munkahelyem. Újból szemembe tûntek a régi jegyzõkönyvek, már csak hosszú létrával voltak elérhetõk, az évek folyamán egyre feljebb szorultak a polcokon. Más érzéssel vettem most kezembe a köteteket. Tudtam, hogy dr. Görög Dénest, a Markusovszky Kórház elsõ kórboncnok fõorvosát származása miatt 3 1944-ben elhurcolták, nem tért többé haza. Eszembe jutott egy elõadás a kórház nagy elõadótermében, megmenekült fia4 sok-sok év múlva, már idõs tudósként5 is alig tudta megindulását leküzdeni, amikor azokról az esztendõkrõl szólt, melyeket a család Szombathelyen töltött. Eszembe jutott dr. Gál József most megjelent könyve Bárdos Alice hegedûmûvészrõl, akit ugyancsak 1944ben hurcoltak el. Ugyanarról az idõszakról van szó itt is. Lehet, sõt valószínû, hogy a Szombathelyen a zenei életet fellendítõ mûvésznõ és a kórházi fõorvos ismerte is egymást.


493

Jeles napok, neves gyógyítók Meglepõdtem, amikor az elsõ kötetet kezembe vettem. Azt hittem, 1929bõl való, abból az évbõl, amelyben a betegellátás az építkezések befejezése után a jelenlegi Markusovszky Kórházban (ezt a nevet a kórház 1955-ben kapta) elkezdõdött. Az elsõ oldalon azonban ezt olvastam: Vasvármegyei Közkórház. Bonzjegyzõkönyve. 1920. Vasvármegye és Szombathely Város Közkórháza7 jegyzõkönyveit tartottam kezemben. A kórház a jelenlegi 11-es huszár úton, a volt Csapatkórház helyén jött létre, nevét 1919. május 1-jén vette fel. A könyvet lapozgatva láttam, hogy évente csak néhány boncolást végeztek, ezek száma egyik évben sem haladta meg a kilencet. Érdekes volt, de nem megfejthetõ, hogy 1927-ben és 1928-ban miért nem végeztek egy sectiót sem. Az újabb évek jegyzõkönyveit ugyanabba a kötetbe jegyezték le. Egészen a 36-ik oldalig, ahol már az új helyen elkezdõdött munka jeleként végre megtaláltam a dr. Görög Dénes által 1929-ben írt elsõ jegyzõkönyvet. Az 1920-29 között létrejött jegyzõkönyvek egy része részletes, 4-5 oldalas leírást ad a boncolás során talált elváltozásokról, más része rövidebb, néha csak féloldalas. Valamennyit kézzel írták. A leírást latin diagnózisok felsorolása követi. A személyi adatok hiányosak, néha csak a vezetéknevet tüntették fel. Itt-ott hiányzik a diagnózis, másutt az aláírás, ismét másutt a sectio dátuma. Nem mindig fejthetõ meg, miért került sor boncolásra. Az esetek egy részében a diagnózis bizonytalansága az ok. Egy 7 éves kislány lövési sérülést szenvedett (1920-ban már a háború után vagyunk, a tragédia elõzményeit nem tudjuk meg). Három beteg mûtét közben vagy röviddel a mûtétet követõen lelte halálát. Ezek közül két beteget vakbélgyulladás után kialakult tályog, a harmadikat a méh jóindulatú daganata (myoma) miatt mûtötték. Azokból a feljegyzésekbõl, amelyekben a vizsgáltak korát is feltüntették, megtudjuk, hogy inkább a fiatal korosztályhoz tartoztak, hiszen közülük kilenc volt 40 évnél fiatalabb és csak négy annál idõsebb. A halált okozó betegségek: gennyes, valamint luesz okozta agyhártyagyulladás, agytályog, agydaganat, tüdõgümõkór, tüdõgyulladás, tüdõinfarktus, szívbelhártya-gyulladás, hashártyagyulladás, bélcsavarodás, vérhas. Klinikust minõsítõ vélemény egy 33 éves beteg klinikai kórisméje: Kimerülés. A boncolásnál a tüdõ rosszindulatú daganatára (endothelioma) derült fény. Az esetek egy részében a vizsgálat részleges, csak a koponyára vagy a hasra szorítkozik. A jegyzõkönyvet ketten írták alá (ahol aláírták): a jegyzõkönyvvezetõ és a boncoló fõorvos. Utóbbiak közül csak egy név olvasható, dr. Stranz Gyulának, az akkori belgyógyászati osztály fõorvosának neve. Az elõbbiek, dr. Baumgartner László, dr. Matics Jenõ és dr. Molnár Margit, valószínûleg mindnyájan a belgyógyászat alorvosai voltak. Szövettani vizsgálatokról ezekben a jegyzõkönyvekben nincsen szó, a kórbonctani vélemé-

494


Jeles napok, neves gyógyítók nyekbõl azonban kiderül, hogy az esetek egy részében ezekre is sort kerítettek. Nem lehet tudni, hogy a boncolásoknak mennyi köze volt a törvényszéki boncolásokhoz. Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy egy belgyógyász klinikai munkája mellett boncolást is végezzen. Pedig az egyik legismertebb patológus, Virchow is belgyógyász volt. Még kevésbé tudjuk elképzelni azt, hogy olyan szakszerû véleményt és tökéletes leírást adjon, mint amilyenek az 1920-29 közötti években a közkórházban születtek. Pedig az orvosok akkoriban munkával sokkal inkább voltak túlterhelve, mint manapság. A dr. Görög Dénes fõorvos által végzett boncolások jegyzõkönyvei közül az elsõ közvetlenül következik egy 1926. május 10-én írt, dr. Stranz Gyula kézjegyével ellátott jegyzõkönyv után 1929. április 9-i keltezéssel. Ezen a beteg neve, életkora, foglalkozása, a felvétel és a halál idõpontja, valamint a klinikai diagnózis szerepel, ezt követik a boncolás során megállapított latin diagnózisok. A boncolásról részletes leírás nem készült. A további jegyzõkönyvek hasonló formájúak, valamennyi leírás a jelenleg szokványos, A4-es lapoknál 2 centiméterrel hosszabb, vonalazott, irkaszerû papírlapra készült, egészen a 25-ös számú jegyzõkönyvig. Ezt követõen a feljegyzések formanyomtatványon, kézzel írva kerültek rögzítésre (az elsõ idõszakban dr. Görög Dénes ezeket szép, javítások nélküli írással maga írja, késõbb diktálja). A boncjegyzõkönyv száma mindenütt szerepel, a szövettani napló, a múzeumi katalógus és fotográfia rovatokban sem ebben az évben, sem a következõkben bejegyzés nem található. A szervek megjelölésénél tollal írt kereszt jelzi, hogy a szervek közül melyeknek a boncolására került sor. Ugyancsak kereszt jelzi, hogy a fertõzés-daganat-keringési zavar csoportok melyikébe volt sorolható a boncolt. A további szabad helyre a lapokon a latin kórbonctani diagnózis került. Egy példa az utóbbira a legrövidebbek közül : ,,Meningitis basilaris tuberculosa acuta cum hydrocephalo externo et interno acuto. Disseminatio miliaris tuberculosa apicis pulmonis utriusque. Tbc vetusta caseosa noduli lymphatici hili pulmonis unius. Pleuritis et pericarditis chronica fibrosa (pleurae dextrae). Degeneratio parenchymatosa renum.” (1929, 7. sz. jegyzõkönyv, 7 éves gyermek.) A boncjegyzõkönyvek tanúsága szerint 1929-ben dr. Görög Dénes 186 sectiót végzett, valamennyi esetben a jegyzõkönyveken az õ aláírása szerepel. Vajon volt-e szabadságon ebben az évben? És a többiben? Néhány adat a ma már gyógyítható betegségekrõl. A leggyakoribb betegség a gümõkór (35 eset), a boncoltak (136) megközelítõen egynegyedében fordult elõ (ez az arány a késõbbi években rosszabbodni fog). Luesz (vérbaj, szifilisz), illetve szövõdménye volt található 12 elhunytban (lues congenita, osteochondritis syphilitica, aortitis luetica, paralysis progressiva, tabes dorsalis).


495

Jeles napok, neves gyógyítók Vakbélgyulladáshoz csatlakozó hashártyagyulladás miatt ketten, fekély átfúródásához csatlakozó hashártyagyulladás miatt hárman haltak meg. Két-két beteg halálát okozta hastífusz, diftéria, tetanusz, egy-egy betegét skarlát,19 kanyaró,20 vérhas21. A 77., 78. és 79. számú jegyzõkönyvet géppel írták, a többit kézzel. Az év végén készült jegyzõkönyveken az is szerepel, hogy a klinikusok közül kik jelentek meg a boncoláson. Érdekes, hogy ebbe a kötetbe valaki már régebben is készített feljegyzéseket. Akkor még a könyv hátsó oldala volt az elsõ. Ha megfordítjuk a boncjegyzõkönyvet, az 1926. évi utolsó jegyzõkönyv lábánál ezt olvashatjuk: Tölgyespusztai Gazdaság, alatta: vezetõje Grünfeld József segédtiszt. A következõ oldalon: 3. számú fõintézõség, Iváncz, fõintézõ Braunstein Zsigmond, majd az újabb oldalon: Kisrákosi Dávid és Milosich Gazdaság. Ezt a Rimányosi Gazdaság és további oldalakon további gazdaságok nevének és vezetõjének felsorolása követi hosszasan a Németújvári Gazdaságig, majd a Muraszombati Gazdaságig és vezetõjéig. Az utóbbi helységek a trianoni döntés után már nem tartoztak Vas megyéhez, nyilvánvaló, hogy a ,,történelmi Vasvármegye” területén lévõ gazdaságokról szóló adatgyûjtés lehetett az eredeti célja ennek a füzetnek, de a feljegyzés csak a címekig jutott, a háború közbelépett. Úgy gondolhatta valaki, kár lenne a szép füzetet néhány sor miatt eldobni. Felhasználása utal arra is, hogy a kórház már abban az idõben sem lehetett rózsás financiális helyzetben. Idõzzünk most el egy olyan idõszaknál, amelyben az új kórház már ,,gõzerõvel” dolgozott. Mondjuk az 1936-os évnél. Ebben az évben 213 esetben történt boncolás. A nyomtatványokat pontosan kitöltötték. Kézzel írott feljegyzést már nem találunk. Valamennyi jegyzõkönyvet gondosan aláírták, csak néhányon szerepel dr. Horváth Béla22 (az alorvos) aláírása, dr. Görög Dénes fõorvos azonban ezeket is láttamozta. Jelentõs változást láthatunk az 1929-es feljegyzésekhez képest. A lényegre törõ kórismét már mindenütt magyarul tüntették föl, csak az orvosi nyelvben közhasználatú latin szavak maradtak meg a diagnózisokban. Például 86. sz. jegyzõkönyv (16 éves napszámos, tüdõosztály, klinikai diagnózis tbc. pulm.): ,,Mindkét tüdõ kiterjedt disseminált és conglomerált tuberculosisa, a csúcsban több borsónyi-ökölnyi cavernával. Kiterjedt, különösen jobb oldalt nagyméretû mellhártya összenövések. Acut serofibrinosus szívburok gyulladás. Általános nagymértékû lesoványodás. A szívizom, máj és vesék parenchymás degenerációja.” A 213 meghalt közül 68-ban – már közel minden harmadikban – gümõkór okozta elváltozásokat találtak. Az elhunytak életkori skálája széles, egyévestõl a legöregebbig tart. Gyakori a tuberkulózis az elmebetegek közt, náluk leginkább ez a halálok

496


Jeles napok, neves gyógyítók (az elmeosztályon sokan zsúfolódnak össze egy-egy szobában, a fertõzés veszélye nagy). Még egy betegség ragadott el fiatalokat ebben az évben, a Heine-Medin kór24 (poliomyelitis anterior acuta, járványos gyermekbénulás). Nyolc gyermek és egy 27 éves felnõtt halálát okozta a járvány. Valamennyi esetben sor került a gerincvelõ szakszerû vizsgálatára és a talált elváltozások pontos leírására. A luesz késõi idegrendszeri szövõdményei miatt tíz beteg halt meg. A tabes dorsalis miatt meghaltaknál szintén sor került a gerincvelõ vizsgálatára és a velõshüvely-festés elvégzésére is, amellyel a betegség bizonyítható volt. A szövettani vizsgálatok leírása mindenütt a diagnózisok felsorolása után következik. Négy beteg hastífusz, két beteg orbánc miatt halt meg. A jelenleg vezetõ halálokokkal nem vagy alig találkozunk a boncjegyzõkönyvekben, szívinfarktus kórismével egy esetben sem, agyi keringészavarral is csak ritkán. Ennek egyik oka nyilvánvaló, a betegek többsége meghalt még mielõtt ezek a bajok kifejlõdhettek volna. A daganatos betegek között ebben az évben egynek sem volt tüdõdaganata vagy mellrákja. Alsóvégtag-trombózist és tüdõembóliát is csak két jegyzõkönyv említ. A halálozás a teljes anyagban valamennyi korosztályt erõsen érintette. Egyéves kor alatt 16 beteg halt meg, 39 beteg (!) nem érte meg a 20 éves kort. A legtöbb elhunyt (58) a 20-40 éves korosztályhoz tartozott. Magas a halálozás a további korosztályokban is, 40-60 év között 44 beteg halt meg, 60 évnél idõsebb volt (vagy nem tüntették fel a kort) 56 beteg. Azt mondhatjuk, hogy háromszor annyi 60 évnél fiatalabb halt meg, mint annál idõsebb. Az elhunytak a legtöbben a csecsemõ-gyermekosztály és gyermekmenhely (!), valamint az ideg-elme osztály betegei voltak (39-39), ezeket az osztályokat követte a tüdõosztály (36), a belgyógyászat (35) és a sebészet (28). 24 A feljegyzésekbõl megismerhetjük az elhunytak volt foglalkozását. Nagyot fordult a világ azóta: napszámos, béres, földmûves, gazdatiszt, uradalmi cseléd, uradalmi gulyás, uradalmi gazda, gazdasági cseléd, gazdatiszt, kaszakovács, borpince-munkás, marhahajcsár, kocsikísérõ, tojáskereskedõ, teknõvájó, nevelõnõ, díjnok, kifutó, háziszolga, magánzó, városi szegény, községi szegény, szegényházi ápolt, hadirokkant. (Már a negyvenes évek foglalkozása lesz a szellemi szükségmunkás.) Négy esetben került sor törvényszéki boncolásra, az ezekrõl készült feljegyzések nem szerepelnek a jegyzõkönyvek között. Ha most visszatekintünk és átlapozzuk az 1930-1935-ös boncjegyzõkönyveket, hasonló megállapításokra juthatunk, néhány kiegészítést kell csak tennünk. A boncolások száma évenként 165 és 253 között ingadozott. 1930-ban a jegyzõkönyveket csak az év


497

Jeles napok, neves gyógyítók elején írták kézzel, a továbbiakban géppel. A jegyzõkönyvek között egy-egy érdekesebb esetben a diagnózis elõtt – egyébként a törvényszéki boncolások jegyzõkönyveire jellemzõ – hosszú, részletes leírást találunk. Egy példa erre: ,,A fejtetõ kopaszodó, homloka harántul redõzött, szeme csukott, a kötõhártya sárga, halvány, a szaruhártya fényes, átlátszó. A szivárványhártya barna, a láták igen tágak, kerekek, egyenlõk. Orra hajlott, bajusza bozontos, szakálla borostás, õszbe vegyülõ.” (47. sz. jegyzõkönyv 1930-ból, 63 éves férfi, klinikai diagnózis: carcinoma ventriculi, patológiai diagnózis: carcinoma permagnum hepatis verosimiliter primarium. A patológiai vizsgálat során a feltételezett gyomorrák helyett ritkán elõforduló, elsõdlegesnek látszó májrákra derült fény). Az 1930-as évben a 69-es számú sectio törvényszéki volt, nem üres papírlap van azonban a helyén, hanem a jegyzõkönyv szövegének másolata, az egyik aláíró dr. Görög Dénes, mint ,,kir. törvényszéki orvos”. A további években egy-négy hasonló boncolásra kerül sor, valamennyi iraton az õ neve szerepel. Az 1935. évi elsõ törvényszéki sectió jegyzõkönyvén aláírása alatt már ez olvasható: ,,egyetemi magántanár, törvényszéki orvos”. Az elmeosztályon 1932ben kitört hastífusz járványt dr. Tanka Dezsõ fõorvos írásából ismerhetjük meg.25 Az osztály ,,megfigyelõjében” 51 beteg volt összezsúfolva, ezek közül 25 kapta meg a betegséget, közülük hét meg is halt. Ezekben az években a jegyzõkönyveket dr. Görög Dénes írta alá, csak elvétve egy-két alkalommal szerepel más aláírás, ezeket a leleteket is utólag láttamozta. Csupán 1932-ben lehetett hosszabb ideig távol, ugyanis a 213-248-as számú jegyzõkönyveket dr. Horváth Béla írta alá, láttamozóként dr. Stranz Gyula neve olvasható. Õ az a belgyógyász fõorvos, aki az 1920-29-es években, a dr. Görög Dénes kinevezése elõtti idõszakban a boncolások túlnyomó részét végezte. Lépjünk tovább az 1937-43-as évekre. 1937-ben a boncolások száma 179, 1938-ban visszaesik 107-re, majd fokozatosan újra emelkedik, 1942-ben éri el a maximumot, 406 boncolást, de még 1943-ban is jelentõs a szám, 320. Az utolsó három évben a jegyzõkönyveket tartalmazó kötetek közel dupla olyan vastagok, mint az elsõ években. A törvényszéki boncolások száma évente egy-hat. Hol megtalálható a jegyzõkönyv másolata, hol hiányzik. Még 1942ben is találkozunk olyan jegyzõkönyvvel, amelyben dr. Görög Dénes neve alatt ,,kir. törvényszéki orvos” cím szerepel, ami arra utal, hogy származása ellenére ezt a címét és munkakörét megtarthatta, éppúgy, mint osztályvezetõi orvosi rangját is. (Pedig a törvényszéki orvosi vizsgálatra kerülõ esetek közül egyben egy csendõr, egy másikban egy honvédtiszt is érintett volt.) A sors – úgy látszik – egy ideig kegyesebb volt hozzá, mint Bárdos Alice hegedûmûvészhez, akit már 1940-ben kényszernyugdíjaztak. (Lehetséges, hogy dr. Görög Dénest azért engedték tovább dolgozni, mert patológusokból már abban az idõben is

498


Jeles napok, neves gyógyítók hiány volt?). 1937-39-ben a boncjegyzõkönyvek egy részét dr. Horváth Béla írta alá, de az utolsó három évben a megszaporodott sectiók ellenére sem találunk más aláírást a jegyzõkönyveken, mint dr. Görög Dénesét. Rengeteget dolgozhatott!26 Az elõzõ évekre jellemzõ betegségek itt is konzekvensen halmozódnak. A fõ problémát változatlanul a gümõkór jelenti. 1943-ban továbbra is az elhunytak közel egyharmadában (320-ból 100 esetben) ez a halál oka. Különösen sok beteg hal meg a tudathasadásban (schizophrenia) szenvedõ betegek közül tbc miatt. Az lehet az érzésünk, talán valamennyi. Ismételten felüti a fejét a Heine-Medin kór, skarlát, szamárköhögés, diftéria, tetanusz, vérhas, hastífusz. Fiatalok halálát is okozzák gennyes folyamatok, elsõsorban gócos tüdõgyulladás, de többen halnak meg féregnyúlvány-gyulladás okozta hashártyagyulladás miatt is. Méhen kívüli terhesség okozta hasûri vérzés, gyermekágyi láz és torokmandula eltávolítása utáni vérbelehelés miatt is meghal egy-egy beteg. Három gyermek halálához babszem belehelése vezet. Változatlan arányban fordulnak elõ a késõi lueszes szövõdmények. Szívbelhártya-gyulladás, szívizomgyulladás, myodegeneratio cordis kórisme szerepel leginkább kardiológiai halálokként, egy esetben sem találkozunk a szívinfarktus diagnózissal. Ritkán szerepel csak a patológiai diagnózisok között a koronária artériák szûkülete vagy a szívizom hegesedése. Érdekes módon agyi arteria aneurizmájának megrepedéséhez társuló pókhálóhártya alatti vérzést is csak egy jegyzõkönyv rögzít. Az egész idõszak alatt csak egy külföldi esetében került sor sectióra, az is törvényszéki boncolás volt. Az adatok csak fenntartással értékelhetõk, mivel a halottak mintegy 35 százalékában mellõzték a boncolást.27 Egy másik tényezõ, ami az arányokat befolyásolhatta, az volt, hogy a súlyos állapotú betegeket, haldoklókat gyakran hazavitték, otthon haltak meg.28 Úgy tûnik, a megszaporodott boncolások miatt rövidül le az utolsó években a patológiai lelet, és nem azért, mert dr. Görög Dénes érzi a vészfelhõket maga és családja fölött. 1943. december 28-án különleges pajzsmirigy-elváltozást talál a szövettani vizsgálat során egy csecsemõben, a metszetet Budapestre küldi, az egyetem patológiai intézetébe, a válasz dr. Zalka Ödön egyetemi tanártól 1944. január 12-i dátumozással ér vissza, beillesztik a leletek közé, a könyvbe. Ez az évek során az egyetlen dokumentuma annak, hogy másokkal is konzultált. Az 1944-es boncjegyzõkönyvet egy ideig nem találtuk meg. Dr. István Lajos professzort kérdeztem a történtekrõl. Elmondta, hogy 1944-ben szigorló orvosként végzett boncolásokat, és errõl jegyzõkönyvek is készültek. Felforgattuk ezért a köteteket, és végül megtaláltuk az egyik polc alján az 1944, 1945 és 1946-ban készült jegyzõkönyveket egy kötetbe kötve. Dr. Görög Dénes


499

Jeles napok, neves gyógyítók 1944. május 17-én írta az utolsó jegyzõkönyvet29 egy ideggyógyászati osztályon meghalt rákos betegrõl. Ez abban az évben a 137-ik sectio volt. A 135-ik sectión dr. Ormosi aláírás szerepel, két március 16-án keltezett jegyzõkönyvön olvashatatlan az aláírás. Egyébként az összes többin dr. Görög Dénes aláírás található. Az utólsó jegyzõkönyv is olyan korrekt, mint az elõzõk. Az aláíráson sem látszik lényegi változás az elõzõ évek aláírásaihoz képest. A berlini óriáspolip ezer kilométeres csápjai a helyi közigazgatási szervek néhány buzgó vezetõje segítségével a következõ napokban emelhették ki a munkába feledkezett, a veszélyrõl tudni nem akaró dr. Görög Dénes fõorvost távoli, szombathelyi otthonából sok társával együtt a végsõ útra.30 Dr. Görög Dénes elhurcolását követõen három évig nem volt az osztálynak önálló vezetõje. 1944-ben összesen 230 sectio történt (ebbõl 136-ot még dr. Görög Dénes végzett). A halálokok ugyanazok: tuberkulózis, gócos tüdõgyulladás, gennyes folyamatok, diftéria, és a többi, az elõzõ jegyzõkönyvekbõl ismert halálok. Gyermekek és fiatalok vannak a halottak között. A jegyzõkönyveken dr. Ormosi Vilma, dr. Dunka György és István Lajos, valamint dr. Magyar Miklós egyetemi tanársegéd neve szerepel. 1944 szeptemberében egy német tizedes a lép megrepedése okozta hasûri vérzés miatt hunyt el; hogy hol kezelték, nincs feltüntetve. Novemberben egy magyar katona koponyasérülést követõen kialakult agytályog miatt halt meg az idegosztályon. Decemberben egy német katona halálát szilánksérülés okozta szövõdmények, egy másikét gennyes középfülgyulladáshoz csatlakozó általános gennyedés, egy harmadikét lõtt sérülést követõen kialakult gennyes agyhártyagyulladás okozta, a ,,Német Hadikórház”-ban (Luftwaffe, Ortslazarett)31 haltak meg. A jegyzõkönyvek szerint az utóbbinak volt egy sebészeti és egy belgygyászati részlege is. 1945-ben a sectiók száma 41-re csökkent. Ezek nagy részét dr. Matics Jenõ végezte. A halottak között újabb katonákat találunk. Márciusban egy német altiszt halt meg agyvérzés miatt, majd egy 23 éves katona, akinek halálát a mellkas gránátszilánk sérülése okozta. Márciusi jegyzõkönyv szól egy orosz hadifogolyról is, aki ugyancsak a német katonai kórház belgyógyászatán halt meg. Tompa tárgytól eredõ ütõdést szenvedett a koponyán, koponyaûri vérzés miatt kezelték. Gránátszilánkok végeztek egy másik német katonával. Dr. István Lajos professzortól tudtam meg, hogy a boncolásokon a német orvosok is részt vettek. A november 25-én kelt jegyzõkönyv már egy 24 éves orosz szakaszvezetõrõl szól, az ápolási hely a ,,Sebészet”. Haslövéshez társuló hashártyagyulladás a halálok.32 1946-ban már csak 18 sectióról találunk adatokat, az elsõre februárban, az utolsóra júniusban került sor. Id. dr. Kneffel

500


Jeles napok, neves gyógyítók Páltól, az OKI Megyei Állomásának akkori igazgatójától megtudtam, hogy boncolásokat késõbb is végeztek, sõt a kórházigazgató kérésére õ is boncolt, de elképzelhetetlenül rossz körülmények között, ,,ad oculos demonstrandum”. A boncleletet a boncoló megbeszélte a klinikussal, jegyzõkönyv nem készült. Azt is megemlítette, hogy ebben az idõben a legnagyobb gondot az okozta, hogy sok halottnak hozzátartozója sem volt, és senki sem foglalkozott elszállításukkal, úgy kellett rajtuk a prosecturán átlépdelni. A patológia szombathelyi történetének elsõ szakasza ezzel a szomorú momentummal zárul. A jegyzõkönyvek fejlécén még 1944-ben is a ,,Vasvármegye és Szombathely Város Közkórházának Prosecturája” felirat szerepel. 1944 októberében találkozunk elõször új fejléccel a régi mellett. A lassan dolgozó kórházi gépezet most készült volna el vele? Tény, hogy – valószínûleg a háborút követõ papírhiány miatt is – dr. Romhányi György33, az utód fõorvos, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Patológiai Intézetének késõbbi professzora még 1948-ban is olyan formanyomtatványokra gépelt leleteket ír alá, amelyeken ez olvasható: ,,Vasvármegye és Szombathely Város Közkórházának Prosecturája. Vezetõ fõorvos dr. Görög Dénes egyetemi magántanár”. Visszahelyezem a könyveket a polcra. Magam is meglepõdöm: tizenhat kötetet forgattam át, megközelítõen háromezer jegyzõkönyvbe pillantottam bele. Megelevenedett elõttem egy korszak, betegségeivel, problémáival, küzdelmeivel. Egy orvost is láthattam munka közben, aki az ismereteket gondos munkával gyûjtötte össze, értékelte és adta át. Akkor is, amikor már ,,baljós volt felette a menny”. Igazolva érzem Romhányi György professzor szavait: ,,A halottak tanítanak bennünket...” Ne felejtsük el a tanulságokat! Úgy érzem magam, mintha tengerparton állnék, és lábamhoz csapódnának a tenger hullámának tajtékai.

Jegyzetek 1. Hazánkban a kórbonctan rendes tanszéke a pesti egyetemen 1861-ben jött létre. Az elsõ oktató Arányi Lajos, a városi Szent Rókus Kórház ,,tûrt vendége”, Rokitansky tanítványa, õ a szerzõje az elsõ magyar nyelvû tankönyvnek is. Vö. Magyary-Kossa Gyula: Arányi Lajosról. In: Magyar orvosi emlékek. I. kötet. Eggenberger-féle könyvkereskedés (Rényi Károly) kiadása. Budapest, 1929. 254. old. 2. Dr. Görög Dénes (1901-1945) c. egyetemi magántanárt, a jelenlegi Markusovszky Kórház kórbonctani (patológiai) osztálya elsõ vezetõjét 1929-ben nevezték ki. Budapesten, Berlinben és Göttingenben volt egyetemista. Vég-


501

Jeles napok, neves gyógyítók zés után a pécsi Egyetem Törvényszéki Orvostani Intézetében és Kórbonctani Intézetében dolgozott, dr. Entz Béla professzor mellett (aki késõbb gyermekeinek keresztapja is lett). Õ volt a vezetõje a kórház központi laboratóriumának és az Országos Közegészségügyi Intézet (OKI) kezdeti állomásának is. Vö. Széll Kálmán: A Markusovszky Kórház története. Sylvester Nyomda, Szombathely, 1979. 49. old. Zsidó származása miatt 1944 májusában feleségével és lányával a szombathelyi gettóba hurcolták. Nem számított, hogy már diákkorában konvertált, és az sem, hogy gyermekei keresztény nevelést kaptak. A gettó orvosa lett. (Prof. dr. István Lajostól nyert értesülés.) Július 4-én több mint négyezer sorstársával együtt Auschwitzba hurcolták, ott feleségét, lányát és anyósát az elsõ napon a halálba küldték. Dr. Josef Mengele mellett kellett dolgoznia. Vö. dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi Krematóriumban. Magvetõ, Budapest, 2004. Pontosan nem tisztázott körülmények között halt meg 1945 januárjában. Vö. Pünkösdi Árpád: Találkozás apámmal. Népszabadság, 1998. dec. 19. 3. Az ellenérzések nem újkeletûek. Paracelsus írja egy helyütt: ,,A zsidók sokat dicsekszenek az õ orvosi tudományukkal, és pirulás nélkül mondogatják, hogy ez a mûvészet nagyon régi eredetû náluk. Annyi bizonyos, hogy ezek a szemtelenek származás dolgában a legrégibbek az összes népek közt. De mit tudnak az orvosi tudományból? Mi van az õ orvosi könyveikben? Egész orvosi mûvészetük tiszta huncutság és csalafintaság.” ,,A zsidó orvosok gyakorlatának korlátozásában nem a keresztény orvosok, hanem az egyházi férfiak, nevezetesen a pápák jártak elöl. Így Gratianus már 1115-ben elrendelte, hogy senki az egyházi vagy világi emberek közül ne merészeljen a zsidókkal együtt enni, inni, lakni, betegségében zsidó egyén segítségét kérni, ilyentõl orvosságot elfogadni vagy zsidóval együtt fürödni. Aki ezt teszi, ha egyházi személy, hivatalát veszítse, ha pedig világi, egyházi átok sújtsa.” Vö. Magyari-Kossa Gyula: Zsidó orvosok a régi Magyarországon. In: Magyar orvosi emlékek. II. kötet. Eggenberger-féle könyvkereskedés (Rényi Károly) kiadása. Budapest. 1929. 25-26. old. 4. 1944. április 12-én apjának barátja, a tüdõosztály fõorvosa, dr. Prugberger József vitte autójával Kõszegre, ahol az Isteni Ige Társasága nevû missziós rend rejtette el. Vö. Pünkösdi Árpád: i. m. 5. Prof. dr. Görög Sándor kémikus, a Richter Gedeon Rt. Kutatási Analitikai Központjának volt vezetõje, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 6. Gál József: Bárdos Alice és a szombathelyi Collegium Musicum. Szignatúra Nyomda és Kiadó Kft., Szombathely, 2003. 30. old. 7. A Csapatkórház (császári és királyi tartalékkórház) 1889-tõl az elsõ világháború végéig katonakórházként mûködött. Vö. Széll Kálmán: i. m. 18. és 37. old.

502


Jeles napok, neves gyógyítók 8. A közkórház elsõ belgyógyász fõorvosa, dr. Stranz Gyula (1885-1940), a Jendrassik Klinika egykori tanársegédje 55 éves korában bekövetkezett haláláig vezette a belgyógyászatot, dr. Petõ Ernõ igazgató helyettese volt. A katonakórházban mûködõ közkórházban õ volt a laboratórium, kórbonctan, kórszövettan, röntgen és fertõzõ részlegek vezetõje is, s mivel a kórházban tüdõgyógyászat sem volt, õ látta el a pulmonológiai betegeket, sõt a neurológiai munkát is. Valamennyi területen kifejezetten igényesen dolgozott. Vö. Széll Kálmán: i. m. 111. old. (Érdekes párhuzammal találkoztam nemrégen. A lipcsei Gewandhaus Orchester megalakulásának most ünnepelték 250-ik évfordulóját. Kezdetben a hegdûsöknek fuvolázni, oboázni, trombitálni, a bõgõsöknek tubázni, brácsázni, a fúvósoknak vonós hangszereken játszani is kötelességük volt.) 9. 1946-ban a boncolások jó részét õ végzi. 10. A Vas vármegyei orvosok közül valószínûleg elsõként dr. Batthyány-Strattmann László köpcsényi kórházában 1904-ben már végzett szövettani vizsgálatokat. Vö. Széll Kálmán: Dr. Batthyány-Strattmann László herceg, a ,,szegények orvosa” (1870-1931). Orvosi Hetilap, 144. 945-949, 2003. 11. A törvényszéki orvostan elsõ tankönyve nálunk régebbi, mint a kórbonctané, dr. Schraud Ferenc pesti egyetemi tanár ,,Aphorismi de politia medica” címû munkája 1795-ben jelent meg Pesten. A helytartótanács már 1793-ban elrendelte, hogy a törvényszéki orvostan és az orvosi közigazgatás is legyen tantárgy az egyetemen. Vö. Flór Ferenc: A törvényszéki orvoslás kezdetei Magyarországon. In: Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. II. kötet. Eggenberger-féle könyvkereskedés (Rényi Károly) kiadása. Budapest. 1929., 194. old. A tanulmányozott boncjegyzõkönyvek között az 1929. évi kötetben találtunk elõször üres lapokat azzal a feljegyzéssel, hogy a megjelölt esetben törvényszéki boncolás történt. Nem sikerült kideríteni, mióta végeznek Szombathelyen ilyen jellegû boncolásokat. (Dr. Kiss Tibor, a szombathelyi Igazságügyi Szakértõi Intézet fõorvosa szerint erre levéltári kutatás adhatna csak választ.) 12. A helyzet a következõ években sem sokat változott, az új kórház nyolc osztályán ezer kórházi ágyra nyolc fõorvos, hét alorvos és néhány segédorvos jutott 1930-ban. (Vö. Széll Kálmán: A Markusovszky Kórház története. Sylvester Nyomda, Szombathely, 1979. 48. old.) 13. A kórbonctan személyzete a vezetõ fõorvoson kívül egy alorvosból, egy gépírónõ-szövettani laboránsból, egy szakaltisztbõl és egy boncszolgából állt. Vö. Görög Dénes: A prosectura és a központi laboratórium. In: Petõ Ernõ: A múlt és a jelen Vasvármegye és Szombathely város közkórházának életében. Magyarország Klinikáinak és Kórházainak Szövetsége kiadás, Budapest, 1934. 535. old.


503

Jeles napok, neves gyógyítók 14. Dr. Prugberger Emil, apja örökébe lépõ tüdõgyógyász a tuberkulózis Vas megyei történetét röviden az alábbiakban foglalja össze: A századelõn a tüdõvész Magyarországon pusztító népbetegség volt, amit a Vas megyei kórház kórbonctanának adatai is messzemenõen igazolnak. Vas vármegye lelkes polgári közössége korán felismerte a kór elleni küzdelem fontosságát. Valamennyi notabilitás részvételével, elsõként az országban, 1903. március 1-jén megalakította a Tuberkulózis Ellen Védekezõ Vasvármegyei Egyesületet (TEVVE). Az egyesületben Szombathely teljes polgári elitje részt vett, lelkes összefogásuk eredményezte, hogy az elsõ Tüdõbeteg Gondozó (1906) és a szegény sorsú tbc-s szülõk gyermekei nevelésére szolgáló Erdei Iskola (1908) városunkban létesült. 1929-ben az ország legmodernebb 113 ágyas tüdõosztályát építették fel, vezetésével az Erzsébet Királyné Szanatórium alorvosát, dr. Prugberger Józsefet bízták meg. A század elsõ felében szóbajövõ valamennyi terápiás lehetõség a klímaterápiától az aktív beavatkozásokig (Forlanini, Jacobeus, thoracoplastikák, phrenicus bénítás) magas szinten megvalósult. Ezek a gyógyszeres lehetõség hiányában akkor nemcsak a túlélést, hanem ennek a borzalmas betegségnek a visszaszorítását is jelentették. A háború alatt az osztályon kezelt phthisises (gümõs tüdõsorvadás) betegek száma gyakran 140-re duzzadt. A háború utáni diktatúra éveiben az újjászervezett TBC-gondozó intézetek, a szûrések és a gyógyszeres lehetõségek, a modern sebészeti beavatkozások, a rezekciók tették lehetõvé, hogy a társadalmi összefogás kiteljesüljön és a járvány megszelídüljön. Epidemiológiai szempontból Vas megye jelenleg tuberkulózis szempontjából az országban a legkedvezõbb helyzetben van. Területünkön a tuberkulózis már csupán diagnosztikus és nem epidemiológiai problémaként jelentkezik. 15-21. és 23. Az itt felsorolt betegségeket a bevezetett védõoltásokkal, új gyógyszerekkel, illetve megelõzõ intézkedésekkel a háború utáni évtizedekben lassan sikerült a háttérbe szorítani, illetve felszámolni. 1945-ben különösen nagy problémát jelentett a kiütéses tífusz, a hastífusz és a tetvesség. Id. dr. Kneffel Pálnak, az OKI (az ÁNTSZ elõdje) szombathelyi állomása akkori fõorvosának igen jelentõs szerepe volt a betegségek megfékezésében, leküzdésében. Az általa létrehozott Járványügyi Kórház az õ irányításával kezdte el mûködését. Vö. Széll Kálmán: i. m. 53-54. old. 22. Dr. Horváth Béla fia, prof. dr. Horváth Attila Budapesten a Bõrgyógyászati Klinika vezetõje. A következõ információval szolgált: édesapja dr. Görög Dénes alorvosa volt. Édesanyja is a prosecturán dolgozott, õ gépelte (írta) a jegyzõkönyveket. Ott laktak a kórbonctan épületében (az alorvosok számára a kórház lakást biztosított, a fõorvosok a városban laktak). 1939-ben, amikor fiuk megszületett, Toronyba költöztek, dr. Horváth Béla ott lett körzeti

504


Jeles napok, neves gyógyítók orvos. Egy ideig még visszajárt boncolni. Megszerezte az igazságügyi orvosszakértõi szakképesítést, majd a tisztiorvosi szakképesítést is. 23. Lásd 15-21. 24. A nagyobb osztályok ágyszáma a következõ volt: elme- és idegosztály 405, sebészet 189, tüdõbeteg osztály 113, csecsemõ- és gyermekosztály 97, belgyógyászat 67. Vö. Széll Kálmán: i. m. 44. old. 25. Tanka Dezsõ: Typhusjárvány a közkórház elmeosztályán. In: Petõ Ernõ: i. m. 524-525. old. 26. Dr. Görög Dénes tudományos munkássága is jelentõs. A Szombathelyen eltöltött elsõ négy évben 14 írása jelent meg, ezek közül négy külföldi lapban, németül. Vö. Görög Dénes: A prosectura és a központi laboratórium. In: Petõ Ernõ: i. m. 540. old. 27. Görög Dénes: i. m. 28. Dr. Széll Kálmántól nyert információ. 29. 1944 áprilisában és májusában tragikus változás következett be a zsidóság helyzetében: ,,1944. április 5-e után Szombathely utcáin is feltûntek a sárga csillagok. Megkezdõdtek a rendõrségi büntetõintézkedések a rendeletek megszegõi ellen...Távoznia kellett a közszolgálatból a két városi zsidó alkalmazottnak, Boglár Géza állatorvosnak és Vörös Margit üzemi díjnoknak, az április 5i választmányi ülés már nyugállományba is helyezte õket. Kizárták a zsidó orvosokat a kamarából. Teljessé vált az ügyvédi kamarát megtisztító 1941. évi XIII. tc. irányvonala. Bár már 1942-ben követelték itt Szombathelyen a zsidók teljes kizárását, erre csak 1944 májusában került sor, 29 ügyvédet töröltek a nyilvántartásból...” Vö. Katona Attila: A zsidókérdés közigazgatási megoldása Szombathelyen. In: Baljós a menny felettem. Szerk.: Balázs Edit és Katona Attila. Kiadó: Berzsenyi Dániel Fõiskola Történelem Tanszéke és a MagyarIzraeli Baráti Társaság, Szombathely, 2001. 241-285. old. 30. ,,1944. április 28-án jelent meg a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos miniszterelnöki rendelet... A gettókerítés és a kapuk megépítésére, valamint a beköltöztetés lebonyolítására ... a határidõt 1944. május 12-én, péntek este 8 órára tûzték ki. Vö. Katona Attila: i. m. 256-257. old. 31. ,,1944. március 19-én a Wehrmacht szállta meg a várost (prof. dr. István Lajostól nyert értesülés). Az egység távoztával újabbak érkeznek, infrastrukturális kiszolgálásuk a város feladatává vált.” Vö. Katona Attila: i. m. 252. old. 32. A szovjetek 1945. március 29-én jöttek a kórházba, ideiglenesen a Gyöngyös jobb oldalát foglalták el, a gyógyító részleg a bal oldalra szorult. A kórház eredeti gyógyító részlege még egy ideig az alagsorban maradt, ahová a háború során leköltözött. Az emeleten csakhamar egy szovjet csapatkórház dolgozott. Vö. Széll Kálmán: i. m. 53. old.


505

Jeles napok, neves gyógyítók 33. Dr. Romhányi György (1905-1991) a dr. nemes Balogh Ernõ egyetemi tanár vezette patológiai intézet adjunktusa Budapesten, c. egyetemi magántanár. 1947 és 1951 között vezeti a kórbonctani osztályt Szombathelyen. 1951ben a Pécsi Orvostudományi Egyetem tanszékvezetõ egyetemi tanárává nevezik ki. Késõbb a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lesz. Vö. Széll Kálmán: i. m. 129. old.

Köszönetnyilvánítás A munkához nyújtott információkért, segítségért, tanácsokért a következõknek tartozom köszönettel: prof. dr. István Lajos, dr. Prugberger Emil, id. dr. Kneffel Pál, dr. Csanaky György, dr. Széll Kálmán, dr. Gál József, dr. Kiss Tibor, prof. dr. Horváth Attila, dr. Brittig Ferenc, prof. dr. Cholnoky Péter, dr. Tóth Csaba, dr. Justin Cooke, dr. Tahin Balázs, dr. Iványi L. János, dr. Horváth Boldizsár, Miklósi H. Csaba és feleségem, Geszler Mária.

506



Tartalom Elõszó ............................................................................................................ 5 Lakner László: Bevezetés ............................................................................. 7 Markusovszky Lajos-emlékünnepély .......................................................... 15 Markó Péter: Megnyitó ............................................................................... 16 Lakner László: Köszöntõ ............................................................................ 17 Dr. Tiborcz Sándor-emlékülés ..................................................................... 19 Lakner László: Dr. Tiborcz Sándor, a Balesetsebészeti Osztály alapítója ... 20 István Lajos: Emlékek a zseniális balesetsebész fõorvosról, dr. Tiborcz Sándorról ..................................................................................................... 25 Salamon Antal, Sarang István: A Baleseti Sebészeti Osztály rövid története (1953-1995) ................................................................................. 27 Salamon Antal: Gondolatok egy életpályáról ............................................... 32 Széll Kálmán: Személyes emlékeim dr. Tiborcz Sándorról .......................... 40 Széll Kálmán: Egy dicséretes kezdeményezésrõl (Az 1960-as évekbõl származó írás) ............................................................................................. 42 Tudományos ülés dr. Szabolcs Zoltán emlékére ......................................... 47 Széll Kálmán: Szabolcs-anekdoták .............................................................. 48 Morvay Balázs: Dr. Széll Kálmán, az iskolateremtõ ................................... 64 Dr. Szabolcs Zoltán-emlékülés .................................................................... 67 István Lajos: Emlékeim a kiváló sebész professzorról, Szabolcs Zoltánról..68 Márkus Béla: Dr. Szabolcs Zoltán, az iskolateremtõ sebész ....................... 71 Szabolcs István, Szabolcs Károly: Apánk ................................................... 79 Németh Lajos: Dr. Szabolcs Zoltán tanítványa voltam ............................... 82 Kántor Elemér: Az embereket szolgáltam .................................................. 84 Gaál Péter: Személyes emlékek a Markusovszky Kórházról ..................... 86 Csiky Miklós: Néhány év Szombathelyen ................................................... 88 Heszteráné Gyuk Mária: Emlékezés Apámra, dr. Gyuk Bélára ................. 91 Széll Kálmán: Dr. Gyuk Béla fõorvos emlékezete ...................................... 94 Szabolcs István: Emlékeim Apámról ........................................................... 96 Az annunciáta szerzetes ápolónõvérek emléktáblájának avatóünnepsége.. 99 Konkoly István: Emléktábla avatás ........................................................... 100 Sill Ferenc P. Aba: Megemlékezés az annunciáta nõvérek történetérõl és sorsáról ................................................................................................. 102 Tamás Endre: Az annunciáta szerzetes nõvérek elhurcolása a közkórházból a kortárs szemével ........................................................... 104


507

Jeles napok, neves gyógyítók Martonosi Éva (Mirjam nõvér): Az annunciáta nõvérek kongregációjának megalapítása ................................................................ 109 Dr. Petõ Ernõ-emlékünnepély ................................................................... 115 Horváth Boldizsár: A Petõ Ernõ-emlékünnepély megnyitója .................... 116 István Lajos: Emlékezés Petõ Ernõre ....................................................... 118 Dr. Baltavári László-emlékülés ................................................................. 121 Csiba László: Megõrizni és megújítani ...................................................... 122 Czopf József: A Környey-iskola és a szombathelyi neurológia ................. 123 Baltavári Lászlóné: Visszaemlékezés dr. Baltavári Lászlóra .................... 125 Garzuly Ferenc: Személyes emlékeim Baltavári László fõorvosról .......... 128 Széll Kálmán: Dr. Baltavári László fõorvos emlékére .............................. 131 Pölöskei Mária-emlékülés ......................................................................... 133 Somogyi Józsefné: A Markusovszky Kórház ápolásügyének története 1929-tõl napjainkig ..................................................................... 134 Dömötör Lászlóné: Emlékeim a Markusovszky Kórházról, Pölöskei Máriáról .................................................................................................... 139 Somogyi Józsefné: Curriculum vitae Pölöskei Mária ................................ 140 Dr. Miklós Andor-emlékülés ..................................................................... 143 Baján Miklós: A Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályának rövid története, különös tekintettel a gyermekek szemészeti ellátására ............. 144 Lakatos István: Emlékek Szombathelyrõl ................................................. 149 Rácz Péter: Dr. Miklós Andor szakmai öröksége ..................................... 152 Papp Ágnes: Emlékezés Miklós fõorvosra (1902-1980) ........................... 154 Gruber Mária: A tanár úr döntött .............................................................. 156 Czigány Attila: Visszaemlékezés dr. Miklós Andorra ................................ 158 Marsovszky László: Emlékezés Miklós Andorra ...................................... 160 Rácz Péter: Dr. Baján Miklósné dr. Mayer Katalin .................................. 162 Rácz Péter: Dr. Baján Miklós életútja ...................................................... 164 Lakner László: Dr. Rácz Péter pályafutása (Szakmai önéletrajza alapján) ...................................................................................................... 166 Dr. Barta Ottó-emlékülés ......................................................................... 171 Vízkelety Tibor: Barta Ottó Budapesten és Szombathelyen ..................... 172 Bellyei Árpád: Dr. Barta Ottó emléke ...................................................... 175 Perjés Kornél: Emlékeim Szombathelyrõl, az Ortopédiai Osztályról (1962–1977) ............................................................................. 177 Széll Kálmán: Személyes emlékeim Barta Ottóról .................................... 180 Dr. Czeizel János-emlékülés ..................................................................... 183 Kisely Mihály: Czeizel János életútja (1895-1983) .................................... 184 Faragó László: Visszaemlékezés a szombathelyi évekre .......................... 187

508


Jeles napok, neves gyógyítók István Lajos: Emlékek az orvosról, a kórházi vezetõrõl és a közéleti emberrõl, Czeizel Jánosról ........................................................................ 189 Széll Kálmán: Emlékeim dr. Czeizel János fül-orr-gégész osztályvezetõ fõorvosról .................................................................................................. 194 István Lajos: Dr. Czeizel János munkásságának posztumusz elismerése.. 198 A Baleseti-, Helyreállító- és Kézsebészeti Osztály átadási ünnepsége .... 201 Lakner László: Köszöntõ .......................................................................... 202 Markó Péter: Avatóbeszéd ........................................................................ 203 Dr. Frank Kálmán-emlékülés .................................................................... 205 Szabó László: Megálmodott és beteljesült életpálya Curriculum vitae Alfredi Colomanni Frank ............................................... 206 Pap Valér: Emlékezés Frank Kálmán fõorvosra, elsõ tanítómesteremre .. 215 Beliznay Pál: A gyermekkórház és a gyermekosztály kapcsolata ............. 218 Beliznay Pál: Emlékeim dr. Zeyk Domokosról .......................................... 222 Andits Miklós: A területi gyermekellátás ................................................... 224 Cholnoky Péter: Amit Frank professzor hagyott rám ............................... 226 Andrásofszky Barna: Emlékeim a szombathelyi gyermekgyógyászatról .. 229 István Lajos: Emlékezés dr. Frank Kálmánra, a Mesterre ....................... 232 Oroszlán György: Az elsõ vidéki gyermekkardiológiai gondozó ................ 234 Masát Péter: A gyermekgyógyászati onkohaematológiai ellátás Szombathelyen .......................................................................................... 236 Dr. Nagy Margit-emlékülés ...................................................................... 239 Schneider Ferenc: Dr. Nagy Margit osztályvezetõ fõorvos életútja (1913-1963) ............................................................................................... 240 Schneider Ferenc: Dr. Ruzsonyi Zoltán életútja ........................................ 243 Ruzsonyi Zoltán: Fertõzõ osztályos emlékeim ........................................... 244 Schneider Ferenc: Emlékeim dr. Kocsis Zsuzsannáról ............................. 246 Sen. Kneffel Pál: Requiem egy járványkórházért ..................................... 248 Lakner László: Gondolatok sen. dr. Kneffel Pálról ................................... 253 Széll Kálmán: Dr. Kneffel Pál (1913-2007), a Vas megyei közegészségügy kiemelkedõ személyisége ............................................... 256 Dr. Tanka Dezsõ-emlékülés ...................................................................... 281 Bötskey Ottó: Dr. Tanka Dezsõ, a neuropszichiátria osztályvezetõ fõorvosa .................................................................................................... 282 Tanka Dezsõ ifj.: Emlékezés Apámra ....................................................... 284 Széll Kálmán: Személyes emlékeim a Tanka házaspárról ......................... 286 Garai Márta: Visszaemlékezés dr. Tanka Dezsõ fõorvosra ...................... 290 Szabó Mihály: A Pszichiátriai Osztály története és jelene ......................... 293 Jobst Szombathelyi Andrea: Visszaemlékezés Édesapámra ..................... 295


509

Jeles napok, neves gyógyítók Bötskey Ottó: A Markusovszky Kórház EEG Laboratóriuma (1960-1986) ...................................................................... 297 Ifj. Szecsödy Imre: Apám, dr. Szecsödy Imre .......................................... 299 Cseresnyés János: A Pszichiátriai Gondozó viszontagságai és révbe jutása ............................................................................................... 301 Tudományos ülés dr. Stranz Gyula emlékére ............................................ 305 Szandtner Józsefné: A rehabilitációs szakellátás kezdeti lépései a Markusovszky Kórházban ........................................................................ 306 Dr. Vásárhelyi Béla-emlékülés ................................................................. 309 Dobos Jenõ: Emlékek dr. Vásárhelyi Béla tanár úrról .............................. 310 Lõcsei Zoltán: Dr. Vásárhelyi Béla életútja .............................................. 312 Hankiss János: Vásárhelyi tanár úr örökében, Szombathelyen ................. 313 István Lajos: Emlékek Vársárhelyi tanár úrról ......................................... 316 Hankiss János: Vallomás szakmai pályámról, a szombathelyi évekrõl ...... 317 Megemlékezés az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulójáról ............................................................................................ 323 Markó Péter: Ünnepi beszéd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 156. évfordulóján ......................................................... 324 Lakner László: Markusovszky Lajos, a magyar egészségügy megreformálója ......................................................................................... 328 Tudományos ülés dr. Stranz Gyula emlékére ............................................ 335 Iványi László János: Csak jó ember lehet jó orvos ................................... 336 Iványi János László: A haematológiai osztály az elmúlt évtizedben .......... 340 István Lajos: Stranz Gyula, a háttérben alkotó modern polihisztor ............ 344 István Lajos: Emlékeim a Markusovszky Kórházból ................................ 346 Lakner László: Dr. István Lajos emlékére ................................................ 351 Széll Kálmán és Horváth Boldizsár: Cipruslombok egy kortárs sírjára (István Lajos professzor, 1921-2007) ........................................................ 353 Dr. Zsámbéky Pál-emlékülés .................................................................... 377 Bokor Nándor: A tanítvány emlékezése dr. Zsámbéky Pálra ................... 378 Döbrönte Zoltán: A Gasztroenterológiai és Belgyógyászati Osztály múltja és jelene .......................................................................................... 381 Széll Kálmán: Zsámbéky Pál, a kiváló fõorvos és ember ......................... 385 Dr. Hutás Imre-emlékülés ........................................................................ 389 Széll Kálmán: Személyes emlékeim dr. Hutás Imre osztályvezetõ fõorvosról .................................................................................................. 390 Hutás Imre: Emlékképek Édesapám életébõl ........................................... 398 Molnár Zoltán: Radiológiai konzílium Hutás Imrétõl napjainkig ................ 403 Dr. Stranz Gyula-emlékülés ...................................................................... 409

510


Jeles napok, neves gyógyítók Nagy Lajos: Dr. Stranz Gyulától napjainkig .............................................. 410 Heigl István: Emlékeim dr. Stranz Gyuláról .............................................. 413 Tarján Jenõ: Több mint másfél évtized Szombathelyen a kardiológia szolgálatában ............................................................................................. 416 Dr. Rege Magda-emlékülés ...................................................................... 419 Pap Valér: Emlékezés dr. Rege Magdára ................................................. 420 Lukovits Olga: A Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Gondozó története ..... 423 Dr. Romhányi György-emlékülés .............................................................. 425 Németh-Csóka Mihály: Romhányi professzor tanársegéde voltam .......... 426 Széll Kálmán: Romhányi György, a kórház emblematikus figurája ........... 428 Tanka Dezsõ: Egy életre szóló találkozásról ............................................. 433 Soroncz Mária Márta: Dr. Virág Lajos izotópdiagnosztikai munkássága .. 437 Solymoss Béla: Üzenet a távolból ............................................................. 440 Garzuly Ferenc: Patológiai jegyzõkönyvek a Rákosi-korszakból, dr. Romhányi György Szombathelyen ....................................................... 443 Bajner Ágnes: A Nukleáris Medicina Osztály története ........................... 459 Dr. Kocsis Sándor-emlékülés ................................................................... 461 Padányi János: Emlékezés dr. Kocsis Sándorra ....................................... 462 Csejtei András, Padányi János: A szombathelyi onkológiai ellátás rövid története .................................................................................................... 464 Vecseiné Kocsis Eszter: Emlékek Apámról, dr. Kocsis Sándorról ............ 466 István Lajos: Emlékek az onkológia ellátás kialakításáról, Kocsis Sándorról ....................................................................................... 468 Lakner László: Onkológiai ellátás Szombathelyen .................................... 470 Dr. Reismann Adolf-emlékülés ................................................................. 475 Horváth Boldizsár: Visszaemlékezés dr. Reismann Adolfra, a Szombathelyi Magyar Királyi Bábaképzõ Intézet elsõ igazgató fõorvosára ...... 476 Illei György: Két évtized a szombathelyi szülészeti osztály élén ............... 479 Dr. Görög Dénes-emlékülés ..................................................................... 483 Görög Sándor: Emlékeim Apámról ............................................................ 484 Lakner László: Megemlékezés kórházunk mártírhalált halt fõorvosáról, dr. Görög Dénesrõl .................................................................................... 489 Lakner László: Emlékezés dr. Kádas Lászlóra, a kiváló patológusra ....... 491 Csanaki György: Üzenet ........................................................................... 492 Garzuly Ferenc: A múlt árnyai ,,A halottak tanítanak bennünket...” ......... 493


511

Dr.. Nagy Margit-emlékülés

Recommend Documents