…és akkor jön egy nő… Bizonyára nem titok, rendszeres blogíró vagyok. A szemben a maffiával című blogom a Népszabadság Online oldalán hamarabb jelent meg, mint a hasonló című könyv a könyvesboltok polcain. Blogom olvasói aktív részesei egy vitának, ami a közélet megtisztításáról szól. Ez ma látszólag összecseng a kormányzati jelszavakkal, de tény, hogy a blog indulása jó egy évvel megelőzte a szervezett, politikával együttműködő gazdasági visszaélések elleni kormányzati intézkedéseket. Alább a vita egyik résztvevőjétől idézek szenvedélyes szavakat arra a XXf elvetésre, ki is XXK rmán á Irén és mi a túróért verték meg, amikor a „kutya nem ismeri”. A blog műXXf aj az „oXXf XXf -line” olvasónak lántaszokatlan, hiszen a virtuális térben úgy beszélgetünk, mintha egy asztalnál ülnénk. Nem ismerjük egymást személyesen, de a gondolataink mégis közel hoznak minket. Olyanok vagyunk, mint a „bitsivatag beduinjai” – ahogy Fedor OgareXXf barátom XXf ogalmazott. Magányosak, de elszántak, s a világhálónak köszönhetően szabadok, mentesek mindenXXf éle bürokratikus „domesztikálási” szándéktól. Ez a szabadság persze nem következmények nélküli. A blogomra rengeteg hozzászólás érkezett június 22-e után. XXK özte elkép esztő mennyiségű durvaság, anyázás, kurvázás, zsidózás, cigányozás, komcsizás. Minden mocskot megkaptam, amit megkaphat egy olyan ember, aki XXf elborzolja a kedélyeket. Ugyanakkor a józan gondolkodású emberek, akik korábban is blogom – és könyvem – olvasói voltak, végig mellettem álltak, mert tudták, hogy szó sincs semmilyen „háttérmutyiról”, előre kitervelt, megszervezett „veretesről”, hanem a tevékenységem, a bátorságom és az őszinteségem áldozata lettem. Akik tudták és XXf igyelték, hogy mit írok, azok pont osan látták, mennyire szűk mezsgyén gyakorlom a szólás szabadságát, a valódi, demokratikus, irányítatlan szókimondásét… XXK övetkezzen tehát – egyik vitapartnerem és blogtár sam – Relax nyilvános levele, amelyben az olvasó képet kap arról, milyen előzményei voltak a június 22-ét megelőző támadásnak. „Ha összefoglalnánk az eddigieket: • Irén tavaly (2006 – a szerk.) júniusban elkezd blogolni. • Tavaly nyáron részleteket közöl a megdöbbentő riportokból, miszerint valószínűleg az egész olajmaXXf iaf XX valójában politikusok és karhatalmiak vezetésével működött. • Tavaly augusztusban megjelenik a könyve (kis pénzből, magánkiadásban, amit Sándor István egyik ismerőse XXf inanszíroz). • Az őszi események kapcsán további kompromittáló részletekre derül XXf ény a regnáló budapesti XXf őrendő rt illetően. • Novemberben Irén kritizálja a Gyurcsány-kormányzat nyilvánossággal szembeni politikájának egyes lépéseit. • Szintén novemberben ismeretlenek kirabolják az autóját és elvisznek az olajügyre vonatkozó dokumentumokat. • Az idén (2007) január azzal indul, hogy olajosokat és ügyvédeiket mészárolnak le közutakon, autóikat XXf elgyújtva ismeretlenek (Prikkel házaspár). • A Gyurcsány-kabinet életbe lépteti a megszorításokat. Ezek többnyire a kisvállalkozókat, nyugdíjasokat, betegeket, diákokat szorongatják meg, de a gazdagokat és az ország »versenyképességét« erősítik. • Idén (2007) XXf ebruár: Irén nyílt levelet ír Gyurc sánynak az olajakták XXf eloldására kérve őt. Március : megjön a válasz, XXf orduljon Petréteihez, mert Feri nem ér rá . • Irén azonnal megírja a nyílt levelet Petréteinek. XXK éri az akták XXf eloldását és a korrupció elleni épéseket. l Erre a levélre is egy vezető XXf őtanácsos válaszolörgedelmes, d de semmitmondó, hosszú jogi okXXf ejtésbe na kormányXXf ő megbízásából. A válasz lényege: a törvén yek szerintük nem teszik lehetővé a XXf eloldást. Iré n megszólal Földesi-Szabó, a móri bankrablás és a kecskeméti maXXf XXf iaper ügyében, miután valamennyi eset ben XXf ellelhető az olajbűnözéshez közvetve vagy közvetl enül köthető kapcsolat: a XXf egyveres testületeken elüli b
korrupció és szervezett bűnözés jelenléte. • Májusban Irén csatlakozik az ügynökügyek és a gazdasági szervezett bűnözés feltárásához, valamint jogászokkal, értelmiségiekkel, internetezőkkel társadalmi vitát folytat a lehetséges demokratikus ellenlépésekről. • Leváltják az igazságügy-minisztert, a rendőrfőnököt, a titkosszolgálatok főnökét, kormányátszervezés következik. • Irén azzal viccelődik, hogy mindenki megy a süllyesztőbe, akiknek lépniük kellett volna a korrupció ellen, pedig ezek hatalmasok az ő gyenge, női mivoltához képest. • Irén nyílt levelet ír az új igazságügy-miniszternek, korábbi professzorának, dr. Takács Albertnek, mivel Petrétei érdemben nem válaszolt. Továbbra is kéri az olajakták feloldását és az olajszőkítésből gazdagodott vezető réteg korrupciója elleni lépéseket. Irén kifogásolja több jelenlegi kormánytag korábbi vagy jelenlegi viselkedését, úgymint Kóka János számlaügyeit, a Lamperth Mónika alkalmasságát illető kérdések, valamint ellenzéki politikusok konkrét tetteit, illetve mulasztásait. • Június: a kecskeméti maffiaper jogerősen elítélt egyik főbűnöse beperli Irént jó hírnév megsértéséért. • Irént megverik (és nem állítólagosan, de tényleg), életmentő műtéttel állítják el hastáji belső vérzését. A rendőrség nem hajlandó Irén elmondása alapján fantomképet készíteni a támadókról. Ehelyett tizenhat éves fiát gyanúsítják a megverésével. Megkérdőjelezik Irén szavahihetőségét, de sem az elkövetőkre vonatkozóan, sem az indokokra, illetve felbujtókra vonatkozóan nem tudnak kinyomozni semmit. • Gyurcsány Ferenc azonnal elrendeli az új korrupcióellenes bizottság létrehozását. • Az összes párt megpróbál úgy feltűnni, mint a legkiválóbb korrupcióellenes élharcos. A kormány beígéri az olajakták feloldását és teljes körű nyilvánosságra hozatalát, valamint az ügy kivizsgálását. • Irén elhatárolódik a pártok álszent hazugságaitól, de örömmel veszi az ügy iránti széles körű érdeklődést. Szeptember: nyílnak az akták, de kiderül, a Nemzetbiztonsági Hivatal csak a hülyéjét járatja a néppel és szakszerűtlenek a kitakarások, semmi sem látszik. A korrupció elleni harc országos sporttá növi ki magát, amennyiben megszületik a Zuschlag-ügy és a kormány megerősíti a kisemberek stiklijei elleni intézkedéseit. • Irén tárgyalásra jár vádlottként, a nép beletörődik, hogy az olajdokumentumokat nem hozzák nyilvánosságra. • Irén további akciókat kezdeményez, javasolva a blogolvasóknak, hogy ajánlott levélben tegyenek fel állampolgári kérdéseket a titokgazdáknak. • Irén felkeresi az ombudsmant, Péterfalvi Attilát, aki már korábban rámutatott a titkosítások törvénybe ütköző mivoltára… Igenis egyetértek Irénnel, hogy elment az ombudsmanhoz az ügyben. Azt hiszem, ez egy zseniális és logikailag tökéletes lépés ebben a helyzetben. Most Péterfalvi Attilánál van a labda, mert ő kötel es kiadni a nyilvánosságra hozott vicces anyagok után egy felháborodott tiltakozást a nyilvánosság arcul köpésével kapcsolatban. Ha ezt nem teszi meg időben, akkor olyan mulasztást követ el, amit a történelemkönyvek tartalmazni fognak. Ő már hivatalosan kijelentette, hogy a törvény szerint az aktákat milyen módon kell nyilvánosságra hozni. Most, hogy ezt nem tették meg és leköpik a népet, gyanú vetül mindazokra, akik ezt tették. Ezek szerint a szervezett bűnözők maguk a rendőrség, az igazságszolgáltatás és az elmúlt négy kormány vezető hivatalnokai? Igaza lenne az indexes riportban nyilatkozó Arnold Mihálynak, hogy bűnözők mondták meg, ki bűnözhet szervezetten a VPOP támogatásával és ki nem? Ha titkolják az iratokat, akkor mégis igaz, amit Arnold említett, hogy Boross belügyminiszteri/kormányfői időszakában és Draskovics pénzügyi vezetése idején a rendőrség és a pénzügyőrség a szervezett bűnözés akaratát hajtotta végre? Igaz lehet, hogy erről tudtak a mindenkori ombudsmanok és nem emelték fel a szavukat a sajtóban mindez ellen, viszont felvették a mi adónkból a fizetésüket?
Valamint hogy a becsületesebb rendőröket Békésben a nagyemberek kedvéért ki lehetett végezni? Hát álljon már meg a menet! És akkor jön egy nő, aki mindez ellen először próbál valóságos, intelligens, megbocsátó lépéseket tenni, és Mi, Magyarok, le se szarjuk? Azt se mondjuk, hogy köszi? Hanem csak azt, hogy elérzékenyültél az egyik »olajos« szépfiú mosolyától, ezért magadat verted meg és saját magadnak csináltattál sebészkéssel műtétet, belső vérzéssel, hogy meggazdagodj a könyvedből, és az olajosakták felderítésének követelése csak ürügy volt, te egy hazudozó, zűrzavaros, hiteltelen cigány cafka vagy, aki nem ért semmihez? Há’ mi van már, emberek? Végezetül: Irén, nagyon köszönöm, hogy helyettem is elmentél az ombudsmanhoz a világbotrány aktabontogatás miatt. Köszönöm, minden állampolgár, minden elkövetkező nemzedék nevében, hogy ingyen, közpénztámogatás nélkül megtetted ezt helyettem, aki addig dolgozhattam és a családomat táplálhattam, ápolhattam stb. Köszönöm. Vigyázz magadra, mert drága vagy nekünk.” Az idézett blogolvasó aktív közreműködője volt a nyílt levelek megfogalmazásának, hiszen ott, a blogon csiszoltuk és fogalmaztuk meg, hogy mit, hogyan kellene leírni, megkérdezni, hogy ne dobhassák félre szakszerűtlenség miatt a leveleket. Hogy a nyílt levelek, és természetesen a szabályosan, az államigazgatási eljárás előírásainak megfelelően elküldött levelek se egyek legyenek a sok közül, ne valami bogaras, monomániás és grafomán ember ügye legyen, hanem figyelemre méltó tényközlés. A fönti hozzászólás kissé humorosan, ironikusan tükrözi azt, miként „pattan le” a hatalomról a kényes kérdés. Nem titkoltam a véleményem: valamilyen szinten minden párt érintett volt a rendszerváltás utáni legnagyobb gazdasági bűncselekmény-sorozattal. Így tehát a vélemény az, ma nem a lyukas államkassza fillérekből való feltöltésén kellene fáradozni, fejni a nép sovány tőgyét, hanem átgondolni, hogy engedi-e működni Magyarországon a regnáló kormány – szemet hunyva – a bűncselekményekből szerzett vagyonokat. Döbbenetes felvetés volt néhány televíziós adásban, hogy hja, kérem, a „vadkapitalizmus” már csak ilyen. Lehet. De talán mégsem Twist Olivér országában és korában élünk. Talán annak ellenére sem, hogy vidéken 300-500 forintos órabérért dolgoztatnak embereket, és ezzel ma az a legnagyobb problémája a kormánynak, hogy számla nélkül dolgoznak, és adózatlan jövedelemre tesznek szert. Érzéketlenség és cinizmus kell ahhoz, hogy milliárdos áfacsalókat hagynak futni, vagy nevetséges büntetéseket szabnak ki rájuk. Talán a nagykorú demokráciában fel kellene fogni, mit jelent a jogegyenlőség és a közös teherviselés. A felelős politikának értelmeznie kellene és lezárnia a rendszerváltástól napjainkig terjedő „sötét ügyletek” korszakát, amelyet a korrupció, a politikailag támogatott gazdasági bűncselekmények jellemeztek. Nyilván nem mernék nyíltan a nyilvánosság elé állni, ha nem tudnék tényekről. Természetesen tudok. Pályázatok elbírálásáról, strómanokról és a visszacsurgatott pénzekről. Mert valamiből ki kellett magát nőnie a „fogyasztási éhségben” szenvedő elitnek. És ma már valóban ott tartunk, a társadalom két részre szakadt: a légkondis autóikból a lesötétített üvegen át az utcai koldusokat bámuló érzéketlen gazdagokra és a nyomorult, napi betevőjüket éppen csak előteremteni képes leszakadt pedálozókra. A levél, mellyel bevezettem a kedves olvasót abba a valóban zavaros ügybe, amelynek részese vagyok, fontos nekem, hiszen tükrözi, micsoda ellentmondások és pálfordulások történnek egyik pillanatról a másikra. Tükrözi azt a hangulatot, amelyben a mai Magyarországon élünk: a közgondolkodásnak nincs iránya, az emberek a populizmus csapdájában vergődnek, a politikusokra úgy tekintenek, mint a szappanoperák „sztárjaira”, akik természetesen az adófizetők pénzén sokat is tesznek a jó imidzsükért, a látványos külsőért és hatásos külsőségekért. Az állami költségvetést nem kímélve pénzelik a legnézettebb reggeli műsort a királyi tévében, ahol kamu kérdésekkel bombázzák őket a látszatmédia szellemlovagjai.
Szögezzük le! Bennem sem harag, sem gyűlölet nem dolgozik. De eldöntöttem, ebben az országban szeretnék megöregedni. Nem szándékozom kivándorolni Grönlandra, Izlandra és Új-Zélandra sem, hogy mosogatással többet keressek, mint blog– és könyvírással és dokumentumfilm-rendezéssel együttvéve. Itt szeretnék élni, és egy élhető országot akarok magamnak és a gyermekeimnek! Ahol nem hajlott derekú szolgalelkek vesznek körül, hanem munkájukból, ötleteikből, tehetségükből, szorgalmukból jól élő emberek, akiknek van hangjuk és tartásuk. Adott esetben arra is, hogy beintsenek a hatalmon lévőknek, ha azok valamit nem csinálnak jól, és aránytalanul túlértékelik a saját munkájukat. Lehet, hogy ismerős a szöveg. De csak azért, mert a politika minden gondolatot, értéket és szót elemel, hogy azokat a néphülyítő kampányokban szavazatokra válthassa.
Bátor marha vagy… Június 22-én nagyjából minden úgy zajlott, ahogy szokott. Ne orroljon meg rám a kedves olvasó, ha keresem a szavakat majd és csapongok, hiszen a személyes tragédiámról írok. Egy olyan nap eseményeiről, ami megváltoztatta az életemet, a gondolkodásomat és kizökkentett az álmodozásból. Június 22-e számomra a kitörölhetetlen szenvedés napja. Ezért sokszor, nagyon sokszor érzem azt, hogy a visszaemlékezéseimkor szeretném szinte átugrani. Mégis mindig elakadok. Látom magam, amint egykedvűen tűröm, hogy a testemet ide-oda lökdösik, rángatják, majd a kórházban erős kezek, mint egy zsákot, rakosgatják. Nem szólok, nem kiabálok, hogy ne bántsanak. Hallom a hangokat, amint az orvosok a fejem fölött beszélgetnek, de nem értem, miről van szó. Átugranám ezt a napot, de nem tudom. Visszajáró lélek lettem, lepörög előttem a „mi lett volna, ha?” közhely kérdése. Ha nem megyek vissza Budapestre csütörtök éjszaka. Ha nem jut eszembe DVD-t kölcsönözni. Ha nem azon az útvonalon megyek. Ha, ha, ha, megannyi ha… De aztán mindig belenyugszom a válaszba. Valószínűleg akkor is megtörténik a megfenyítésem – csak máshol és máskor. Tervezett akció volt – ettől a gondolattól nem tudok szabadulni. Bár ma már teljesen mindegy, mit mondok. A média nyomásától mindenkiben kialakult egy vélemény az ügyről. A sajtóanyagokat áttekintve majd arra is próbálok választ keresni, mi lehetett annak az oka, hogy a megveretésem kapcsán az embereket nem a mögöttem lévő tevékenység kezdte érdekelni, hanem a személyes életem. A kapcsolataim, az érzelmeim, a családi viszonyaim. Nem menekültem el a kérdések elől, derekasan válaszoltam azokra is, amikre talán nem kellett volna. De térjünk vissza június 22-re. Minden úgy kezdődött, ahogy szokott. Kivéve a reggelt, hiszen már vége volt az iskolának. Tanév közben a fiamat reggelente „kipenderítettem az ajtón” és egy nagy adag tejeskávéval még egy kicsit visszahúzódtam a szobámba. A kávézás szertartás. Ha van iskola, ha nincs, általában a csészémet szorongatva, a forró italt kortyolgatva gyorsan tájékozódom az eseményekről – három, négy tévécsatorna hírműsorát is megnézem, aztán felpörgök. Internet, blog, levelezések, intéznivalók sorba állítása. Minden napom így zajlik, mióta függetlenítettem magam a hivatal szorításától. Egyébként sem szokásom az idővel való veszkődés. Tehát nekem kifejezett teher volt három év három hónapig ülni egy önkormányzat hivatalában és arra várni, hogy mikor telik már le a három év, hogy a jogi szakvizsgáimat letegyem. Itt hivatali idő volt. Nem a munkatempó, a gyorsaság és a magam által magamnak is sokszor diktált vad tempó számított, hanem hogy fegyelmezetten be tudtam-e érni reggel nyolc órára, és négy-öt büfézéssel, félórás ebéddel, nyolc-tíz cigiszünettel kibírtam-e délután négy óráig. Kibírtam, persze, de értelmetlennek láttam az önkormányzatnál végzett munkát. Miért? Mert először is anyának tartottam magam, másodsorban filmesnek, és a céljaim között valahol csak a sor végén szerepelt, hogy szakvizsgázott jogász legyek. Az önkormányzatnál meg a korrupció olyan kiművelt és rafinált formáival találkoztam, szembesültem, hogy gyorsan beláttam, valamilyen formában magam is vagy beállok a sorba, vagy előbbutóbb kitálalok valakinek és kirúgnak. A kisszerűség minden árnyalata fellelhető volt és persze időnként „rendet is csináltak”. Pár éves jogászkodásom alatt ki is rúgtak egy nőt a lakásosztályról, akin túl sok volt már az arany és túl jó kocsival járt – az egyébként munkanélküli férje mellől. Nagyjából ez volt a „példát kell statuálni” fő iránya. A közbeszerzési bírságok mögött meghúzódó beruházásokból származó vagyongyarapodásokat senki nem vizsgálta persze, és úgy tudom, máig sem szokás. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy a polgármesterek, alpolgármesterek, jegyzők évről évre jobb autóval gurulnak a hivatalok elé – az egyébként már csőd szélén álló önkormányzatoknál is – vadul építkeznek, házat, lakást, a férfiak asszonyt cserélnek huszonéves titkárnőkre. Nem az én világom a Hivatal, beláttam gyorsan, de a függetlenségemhez szükségem volt a jogi szakvizsgára, ezért az egyetem elvégzése után barátaim, párom, producerem nyomására vágtam neki újból a tanulásnak.
Úgyhogy minden reggel, amikor a kávémmal visszabújok kicsit az ágyba, hálálkodom a sorsnak, hogy nekem megadatott a független és szabad – főnökmentes – élet. Lehet, hogy nehezebb így boldogulni, rendbe tenni a napi intéznivalókat. Az információkat begyűjteni az aktuális pályázatokról, megszervezni találkozókat, megbeszéléseket. Általában fél évre előre eltervezni közös munkákat. Ha forgatások vannak, munkatársakat gyorsan csatasorba állítani. De megérte váltani. Talán az egyik kihallgató rendőrnőnek fejtettem ki, amikor anyagi helyzetemet firtatta, hogy ha nem akar harmadik pajzsmirigyműtétet is magának, lépjen ki a szervezetből, menjen vidékre kutyákat tenyészteni, kezdjen valami másba, mert meg fogja bánni, hogy élete aktív és szép éveit elfecsérelte. A rendőrnő ugyanis magától elmesélte, hogy határtalan a kutyaimádata és az állatszeretete. Olyannyira, hogy egyik ujja végét a kutyája harapta le kínjában, amikor az állat életét mentette, mert a lenyelt teniszlabdát szedte ki a torkából. Tehát teljesen más pályán van, mint amihez tehetséget és kedvet érez. Elég az hozzá, reggelente a számítógép előtt általában „kisimulok”, elégedetten napi tervet fabrikálok: kiket kell felhívnom, kiktől várok választ, hová kell mennem. Így megy ez már pár éve, gyermekeim megnőttek, nem kell velük óvodába, iskolába szaladgálni, több időm van átgondolni, mit, miért is csinálok. Június 22-e péntek volt, tehát túl nagy aktivitást nem akartam kifejteni. Reggel nagyon korán keltünk, mert a fiam dolgozni ment, nyári munkát vállalt és hat órára kellett beérnie a munkahelyére, ami a város másik végén volt. Fél öt körül pittyegett tehát a mobiltelefon ébresztője. Peti összeszedte magát, elindult, én kávéval visszafeküdtem, majd a hírműsorok után elkezdtem sorra venni a napi teendőimet. Posta, internetkávézóm fölkeresése a nyomtatások miatt – otthon megdöglött a nyomtatóm –, vásárlás és a főzés fiamnak. Nagyjából ez szerepelt a napi tevékenységlistámon. (Szünidő lévén a lányaim vidéken voltak, két személyre főztem, de jó nagy adagot.) Később, a rendőrségi kihallgatáson szembesítettek telefonhívásaimmal: hívtam az MTI-ben dolgozó jó barátunkat, M. Lengyel Lacit, a barátnőimet, jöttemmentem a lakásomhoz közeli helyeken, aztán bevettem magam a konyhába, hogy főzzek a fiamnak egy kiadós, oregánós paprikás krumplit galuskával. Vézna gyerek, szeret kalóriadús ételeket falni, én meg szeretek főzni, etetni. A kihallgatásomon a nap eseményeiből nagyjából ezt gond nélkül fel tudtam idézni, de például azt, hogy az MTI újságírójával miről beszélgettünk, azt már nem. Ő emlékezett rá: arra voltam kíváncsi, hogy a „kecskeméti maffiaperben” elítélt Csüllög Zsigmond által indított rágalmazási perről akar-e hírt adni? Úgy emlékezett, azt mondta, írjam meg, hogy mi miatt is jelentett föl a férfi, és küldjem át neki emailen. Majd továbbküldi, ahová kell. Szerintem ezt aznap meg is tettem. Rövid e-mailt írtam és át is küldtem. Valószínűleg így történhetett állítólag, mert a számítógépemben minden egyes kijelentésemnek, levelemnek, blogbejegyzésemnek utánanéztek, és nem kérdőjelezték meg a tanúvallomásomnak eme részét. Természetesen M. Lengyel Lászlót is kihallgatták, tőle tudom, az MTI levelezési listáján is megnézték, nem hazudunk-e. A rendőrségi kihallgatások során visszaidézett dolgok és a fejemben, az érzékszerveimben maradt rettenetes élmények nem mindig voltak összhangban – ezt beláttam jómagam is, amikor utólag olvasgattam a sértetti tanúvallomásom jegyzőkönyveit. Miért alakult így? Öt különböző pszichés, fizikai és egészségi állapotban hallgattak ki. Első két kihallgatásomkor erős fájdalomcsillapítók és egyéb gyulladáscsökkentők, infúziók hatása alatt álltam. Pontosan nem tudom, hogy mit adtak a kórházban az orvosok, de tény, jól éreztem magam a műtét másnapján. Két helyen csordogált belém valami „anyag” és két helyen volt cső a hasamban. Nem beszélve a katéterről, ami megkönnyítette a létezést a hasi műtét után. Nem kellett mozognom, csak éppen annyira erőlködnöm, amennyire még nem volt fájdalmas. A bajok a műtét harmadnapján kezdődtek, amikor kivették belőlem a kanülöket, a katétert, és azt mondták, fel kell kelnem. „Kelj fel és járj!” Na, ez marha nehéz tizenhét centis friss vágással és egyre csökkentett adagú fájdalomcsillapítóval. Ismerőseimnek hol panaszkodtam, hol azt bizonygattam, hogy nagyon jól vagyok. Nyilván változó kedélyállapotban voltam, de az biztos, időnként rám tört a pánik. Ilyenkor, ha volt a
közelemben valaki, elmondtam, ha nem, akkor éreztem, szinte remegnek a belső szerveim, kiver a víz, izzadni kezd a tenyerem. Szabályos pánikrohamok törtek rám, így időnként éjszaka is kaptam enyhe nyugtatókat, altatókat. Ne szaladjunk ennyire! A támadás napjától ugrottam előre, ami azzal magyarázható, hogy a szavakat most is úgy írom egymás után, hogy változatlanul dolgozik a pszichém: át akar ugrani olyan eseményeket, amiket, ha visszaidézek vagy beszélni kezdek róla, újra kiver a víz és rettenetesen szorongani kezdek. A fiam délután megérkezett. Evett, aztán bevonult a szobájába gitározni. Én talán mosogattam, talán bevonultam én is a szobába számítógépen írni valamit. A lényeg, hogy otthon voltam. Csendes nyugalomban ért minket az este, az idővel megint úgy voltam, ahogy szoktam: órák telhettek el, mire észbe kaptam, hogy Peti órák óta a számítógép előtt ül. Ilyenkor a nem szeretem szülői feladatok miatt általában rossz hangulatú leszek, mert napi szinten rám szakad a kötelesség: a kamasz gyereket nyaggatni kell, piszkálni, hogy vegyen erőt a lustaságán, kezdjen a tanuláshoz, vegyen elő egy könyvet, menjen fürödni. Talán azon kaptunk össze, hogy rendetlenség van a szobájában, kocsányon lóg a szeme a számítógépezéstől. Tanulás nem kerülhetett szóba, lévén vége a tanévnek, legfeljebb a múltbéli teljesítménye felidézéseként. Ha vitatkozunk, általában szó szót követ, megemelem a hangom és rendszerint ajtócsapkodás, vita keveredik. A viták lényege, hogy a gyerekeimnek fogalma sincs, hogy én pontosan mit is csinálok. Azt látják, az anyjuk a „semmit” csinálja. A kamasz gyerekeim fejében véletlenül sem áll össze az, hogy évi egy-két filmmel a hátam mögött szinte állandóan „agyalok”, szervezem a munkáimat és próbálom előteremteni a fennmaradásunkhoz szükséges pénzt. Nem élünk nagylábon, amit lehet, magam csinálok: a filmezés és a megszokott mókuskerékből való kilépés azt eredményezte, hogy le kellett mondanom a bejárónőről, a rendszeres kozmetikusról, a divatos ruhákról, és volt olyan időszak, hogy az autó használatáról is. Az autonóm művészi törekvéseknek ára van. Szerencsére gyakorlatias, praktikus ember vagyok, aki ha kell, fát vág, mosogat, egyszóval képes fizikai munkát is végezni. Nem bántam meg a döntésemet. Valójában egyetlen dologban hibáztam: nem próbáltam meg elmagyarázni érthetően, hogy nekem miért fontos, hogy évről évre színvonalas dokumentumfilmeket gyártsak, fesztiválokra járjak és egyre jobb legyek. Mivel nem próbáltam meg elmagyarázni, ezért a környezetemben csak az árnyaltabb, ízlésben, kulturális fogyasztási szokásaikban válogatósabb emberek értették meg, hogy miért fontos nekem a filmművészet. Szóval a fiammal a szokásos menet szerint „megmérkőztem” otthon, hogy kapcsolja le a számítógépét végre, ami a rendőrségi nyomozásnak adott egy sanszot: igen, az alattam lakó szomszédom szerint hangoskodtam, tehát családi verekedés áldozata lettem. Természetesen nem lettem, bár elképesztő cikkek jelentek meg. Valamelyik bulvárújságban olvastam, hogy a „fiam vert össze”. Szerencsére ezt a szálat gyorsan elvarrták, bár a rendőrség nem igyekezett a sajtót arról tájékoztatni, hogy rosszul gondolták: alkatilag maximum én verhettem volna meg a fiam, hiszen tény, magas, erős nő vagyok. Viszont abban hasonlóak vagyunk a fiammal: mindketten kerüljük a testi konfliktust. Még a küzdősportokat sem szeretem, az életben pedig maximum akkor „pofozkodtam”, ha tényleg nem volt más megoldás. Ilyen volt egy volt férjemmel zajlott, több évvel ezelőtti konfliktus, amiben benne volt sok év elfojtása. Szintén utaltak rá a sajtóban, mint „rendőrségi ügyre”. Az történt, hogy miután évekig nem nézett a gyerekei felé, egyszer csak nagy kegyesen elvitte a fiát az anyjához. Petiből a volt férjem felügyelete alatt kitört a „rosszaság”, izgágáskodott, a maga tizenkét éves módján próbált törleszteni a sokévi mellőzöttség miatt. A volt férjem pedig némi sör után úgy adta vissza láthatás végeztével a gyereket Rákosrendező pályaudvarán, hogy „te is olyan hülye vagy, mint az anyád!”. Lökött rajta egyet, és amit nem tettem meg a házasságunk alatt, azt akkor és ott, öt évvel ezelőtt megtettem: pofon vágtam. Magam is elcsodálkoztam, hiszen embernek még ekkorát nem sóztam oda. Később azt mondta, hetekig csengett a füle az ominózus pofon után. Igyekezett volna besörözve visszaadni a pofont, de velem volt a második férjem, aki pillanatok alatt leállította. Igyekeztem azt is a tudomására hozni, hogy nincs joga a gyereket hülyézni, ha nem veszi a fáradságot és nem foglalkozik vele.
Úgy látszik, valóban nem akarok a történetben ahhoz a pillanathoz érni, hogy mi is történt velem a megveretésem estéjén. Szóval, Peti rászánta magát, hogy zuhanyozni menjen, én tévéztem, írtam még pár dolgot, aztán megvacsoráztunk. Nem tagadom, ahogy egyre közelebb kerülök a történet kibontakozásához, izzadni kezd a tenyerem és fel is álltam egy pillanatra a gép mellől. Elképesztően nagy rajtam a lelki nyomás, mert a mai napig fogalmam sincs, hogy pontosan miért kaptam a verést. Megpróbálok természetesen kitermelni magamból olyan magyarázatokat, amelyek a fejemben keringenek, ezekkel elő is hozakodtam, bár a nyomozás fényében azt kell mondanom, teljesen feleslegesen. Egy kedves barátom szavai viszont a fülemben csengenek, amikor azt mondta: Nem történt veled semmi olyan, amire ne számíthattál volna. Bátor marha vagy, szókimondó, irritáló. Az ilyeneket hiába is figyelmeztetnék, máshogy nem értenének belőle.
