Greg Stolze. Ha mardos az éhség

Greg Stolze Ha mardos az éhség

Vámpír: Rekviem I. könyv

Greg Stolze Ha mardos az éhség © Delta Vision Kft., 2006 Fordította: Borbély Tamás Korrektúra: Vértessy Tamás Borítógrafika: Jason Alexander Borítóterv: Pauline Benney Kiadja a Delta Vision Kft. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Greg Stolze A Hunger Like Fire Copyright © White Wolf, Inc., 2005 Minden jog fenntartva ISBN 963 704197 4

Delta Vision Kft. Budapest 1094 Ferenc kit. 27. Telefon: 36 (1) 216-7053 Telefon/fax: 36 (1) 216-7054 www. deltavision.hu

Első rész Nyár

„Aki előtt rejtve van az igazság, meg fog döbbenni. Aki ismeri az igazságot, természetes, ha gyanakszik.” Solomon Birch

Első fejezet Bruce Kinyitom a szemem, és az az első gondolatom: mi a franc? Műanyagba csomagolva fekszem. Gyűrött, vastag, kicsit festékszagú műanyag vesz körül. Nem fáj semmim, úgyhogy megpróbálom elfordítani a fejem, előbb jobbra, azután balra. Eddig oké. A gyomrom is rendben. Ezek szerint átaludtam a másnapot. Erre se volt már példa egy ideje. Kicsit mocorgók és érzem, hogy a csomagolás nem kifejezetten szoros. Az arcomat vastag vászon takarja, olyan, amivel festéskor szokták letakarni a bútorokat. Kiszabadítom a fejem és a vállam. Egy pincében vagyok, azt hiszem. Sötét van, de érzésre azt mondanám, szűk a tér körülöttem. Por mindenütt, az ajtó alatti résen halvány fény szűrődik be. Anyám! Alaposan a pohár fenekére nézhettem tegnap este! Nina ki lesz borulva. Vajon hány óra van? A karórám beépített lámpája fényében a számlapra hunyorgók. Szombat van. Szombat, este nyolc óra! A fenébe, ezek szerint átaludtam az egész napot. Pedig meg kellett volna szerelnem a vécé lehúzóját is. A francba! Fölállok és megkeresem a villany zsinórját. A szoba kicsi, talán tíz láb erre is, arra is, a csupasz villanykörte bőven elég ahhoz, hogy bevilágítsa. A falakon körben kacatokkal borított fapolcok. Akad ott párologtató, egy pár régi szerszám, egy poros akvárium, tele régi újságokkal, meg egy öreg Coleman hűtőláda, azon meg valami, ami úgy fest, mint egy összehajtogatott sátor… csak lomok. Fogadok, hogy valaki raktárnak használja ezt a helyet. Talán egy emeletes ház pincéjében vagyok. Mi a franc történt velem? Hogy kerültem ide? Lássuk csak, mire emlékszem. Péntek este volt. Ez megvan. A munkának vége, Tom, Spence, én meg az új srác a Lawntól a Pitchers & Pool felé vettük az irányt. Ez is megvan. Ittunk és löktünk egy párat. Eddig semmi rendkívüli. De hogy a fenébe keveredtem én ide? Először is ki kéne találnom, hol is van az az itt. És enni kéne valamit. Éhes vagyok, mint a farkas.

A raktárajtó zárja le van törve. Valaki bezúzta az ajtót. Én voltam? Nem nagy a kár, mondjuk, csak valami gagyi lakat. Tizenegyes sor, jó, ha tizenöt dollárt megért. A mocskos linóleum széle felpöndörödött, igénytelen betonpadló van alatta. A fal itt-ott beázott, dohszag csapja meg az orromat… és öblítő illat? A folyosó végéről ütemes zörgés hallatszik, és ég egy lámpa is, úgyhogy arrafelé veszem az irányt. A mosókonyhába érek. Igazam volt, ez tényleg egyemeletes ház lehet. A szárítógépben ruhák röpködnek. Amikor a lámpa fénykörébe érek, fiatal, alacsony nőt látok meg. A haja sötét, kék top van rajta. Olcsó, műanyag és

fém széken ül. Felém fordul, amikor meghallja a lépteimet. Eleinte nem lát jól, hunyorog, de aztán hirtelen felsikolt. – Hello! Én csak… A szeme tágra nyílik, fölugrik a székből, és lépésről lépésre hátrálni kezd. Felőlem. Az ajtóhoz megyek, kinyitom. Odakint jólesően hullik rám az utcalámpák fénye.

Amikor kiléptem a házból, jól megnéztem magamnak a környéket. Meleg, párás éjszaka volt, abból a fajtából, amikor akinek egy kis esze van, otthon ül egy doboz sörrel és föltekeri a ventilátort. Az utca mégsem volt kihalt, néhány latin kölyök unatkozott a verandákra állított kanapékon, kicsit távolabb egy szerelmes pár andalgott kézen fogva. Itt már elég a fény ahhoz, hogy rendesebben végignézzek magamon. Por és kosz borít. Egyszerűen mocskos vagyok. A karom különösképpen tele van… valamivel. Az a farmer van rajtam, amit pénteken fölvettem. Póló a Home Depot-ból, furcsa folt azon is. Mi a…? Ez a lyuk meg hogy került ide? A jelek szerint elég sok dolog kiesett. Megpróbáltam felidézni, mi történt, de semmire nem emlékeztem. Erre is elég rég volt már példa. Annál azért már edzettebb vagyok, hogy a sör kiüssön. Sőt, igazság szerint a sör sohasem volt elég ahhoz, hogy igazán berúgjak. Valami keményebbet is ittunk volna pénteken? És ugyan miért? A Pitchers & Poolban voltunk, biliárdoztam azzal az új gyerekkel… mi is volt a neve? Arra sem emlékszem, ki nyert. Azután elindultam hazafelé? Azt hiszem, igen, de erről már csak zavaros emlékeim vannak. Tűz? Ja, tűz… mintha egy… balesetet láttam volna? Vagy olyasmit. Volt ott egy fickó is, valami ismeretlen, alacsony figura. Ocsmány volt, mint a bűn… Szisszenést hallok. Nem olyan hang, mint amikor a macska fúj, vagy amikor a bíró rosszul ítél. Inkább olyasfajta felszisszenés, amikor befordulsz a sarkon, és nesze neked, ott az út közepén egy döglött kutya kilapítva. Amikor fölpillantok, látom, hogy a szerelmespár engem bámul. Én vagyok a döglött kutya. Megtorpannak. A kiscsaj mintha ijedt volna, a srác arcáról csak undort tudok leolvasni. –Akartok valamit? – kérdezem, de persze nem vagyok kíváncsi a válaszra. Csak azt akarom, hogy kopjanak le. Lekopnak. Bassza meg! Mindjárt éhen döglök. Ismerős a környék, azt hiszem, tudom, hol vagyok. Lennie kell itt nem messze egy tacobárnak.

A nevem Bruce Miner. Harmincnyolc éves vagyok, a Morton East Középiskolában érettségiztem tizenkilenc éves koromban. Még azon a nyáron feleségül vettem Ninát, pár évre rá megszületett a lányunk, Brooke.

A Meridián Railnél dolgoztam egészen a balesetemig, azóta a Home Depotnál. Brooke középiskolás, bár legújabban azt találta ki, hogy abbahagyja. Hiába mondom neki, hogy a világ megváltozott, mióta én voltam fiatal – ma már tuti nem kapsz munkát, ha még a középiskolát se fejezed be. De persze ő mindent jobban tud. Amellett hangosabban tud kiabálni, mint én. Nina orvosi rendelőben dolgozik, fölveszi a telefont, legépeli, amit le kell, ilyesmi. Többet keres nálam, a kocsi is az övé, ezt nem hagyja, hogy elfelejtsem. Különben se vezethetek. Nem ez a fajta élet a vágyaim netovábbja, de hát ez jutott. Legalább kiszámítható. Volt tegnapig.

A tacobárban Pepe a főnök, rá emlékszem. Lepra egy hely, de mindjárt kilyukad a gyomrom, úgyhogy beülök. Hosszú még az út hazáig, de ha eszem valamit, ki lehet bírni. Három tacóval és egy sörrel később jobb leszek, mint új koromban. Fölhívhatnám Ninát, hogy jöjjön értem. Talán inkább mégsem. Az első pár alkalommal még őszintén aggódott értem, amikor kimaradtam, de azután megunta. Ha most felhívom, csak leüvölti a fejemet, ha meg még arra is megkérem, hogy vigyen haza, isten tudja, mekkora balhét csinál. Előbb eszem valamit. Az egyik sarokban négy tinédzser üldögél, a pultot egy magányos alak támasztja. Úgy néz rám, mint egy apagyilkosra, de ez ma este már meg se lep. Nincs most ehhez kedvem. Ekkor csapja meg az orromat az illat. Megpróbálom megnézni, mi van előtte (még el is hajol), és bizony, itt valami ínycsiklandozó dolog van. Felbukkan a szakács is, hogy megkérdezze, mit akarok. A mogorva öreg tányérjára bökök. – Egy ilyet kérek. – Burrito supremeo – mondja. – És… mit lehet itt inni? – Budweiser van meg Miller. –Akkor még egy Budweisert. – Azonnal. Ő is elég sandán nézegetett felém, mint a többiek. Mi a franc van? Van valami az arcomon? Lehet, hogy úgy jártam, mint az a srác, aki velünk jött egyszer, mikor Spence-szel kirúgtunk a hámból. Mi is volt a neve? Valami igazi olasz név… Angelo vagy Giovanni… a lényeg, hogy amikor kiütötte magát, Spence barátnője kisminkelte rúzzsal meg szemceruzával. Aztán mikor fölébredt… Hehe, ha láttál már zabos digót. Fölveszem az egyik alumínium szalvétatartót és belenézek, de túl zsíros, csak valami homályos maszatot látok. De a fenébe is, mi történt a kezemmel? Leteszem a szalvétatartót, és a szemem elé emelem a kezeimet. Úgy néznek ki, mintha bedugtam volna őket a húsdarálóba! Eddig azt hittem, csak koszosak, de nem, ennél többről van szó. Nem fájnak éppenséggel, de a bőröm vörös, mint a rák, és tele van dudorokkal és hegekkel… mint annak

a fickónak a cégtől, aki pikkelysömört kapott, csak sokkal vörösebb. Sokkal csúnyább. Amikor megtapogatom az arcom, megérzem, hogy az is tele van duzzanatokkal és hólyagokkal. Ez persze megmagyarázza, hogy miért nézett rám mindenki olyan furán. Istenem, úgy nézhetek ki, mint az Elefántember! Nem várom meg, míg kihozzák a rendelésemet.

Az út hazáig hosszabb, mint amire emlékszem. Inkább fölszállok a buszra félúton. Herbertek nincsenek itthon, az ikerházunk másik fele csöndes. Helyes, úgysincs kedvem beszélgetni velük. Beengedem magam, mire a kutya elkezd csaholni. – Szia, Piszke. Szia! Ki a jó kislány, ha? Ha? Ki a jó kislány? De ő csak félrebillenti a fejét és elkezd vinnyogni. Na, ne már. Legalább a rohadt kutyám ne csinálja ezt velem! – Piszke! Kutyu-kutyu! Ki a jó kislány? Gyere ide, kicsim! Gyere a papához! Gyere… légy szíves! Kérlek… A hangom elcsuklik rekedt lesz és szinte irreálisan vékony. Nem vagyok ugyan kifejezetten boldog tőle – ennyire kétségbe lennék esve? –, de mindenesetre beválik. Piszke végre odajön hozzám és összenyalogatja a kezem meg az arcom. – Jól van, jó kislány vagy, igaz? Ki a papa jó kislánya? Jó kutya, Piszke. Bassza meg, mindjárt elsírom magam, annyira hálás vagyok ennek a szerencséden állatnak, hogy nem utasít el. Nem bánom, ha bárki más undorodik tőlem, de legalább ő nem. Piszke úgy nyalogatja az arcomat, mintha semmi sem történt volna. Igaz, ő a vécéből is boldogan lefetyel, de ez most mindegy. Így is megkönnyebbülés. Az ember legjobb barátja. Hát igen…

Első utam a fürdőszobába vezet. Mindjárt éhen pusztulok, de látnom kell, mennyire rossz a helyzet. A tükörben csak elmosódó körvonalakat látok – úgy látszik, még nem sikerült teljesen kitörölnöm a szememből a kutya nyálát. Vagy ugyanaz, ami az arcomat így eltorzította, fokozatosan meg is vakít? A francba! Remélem, nem ez az ebola vagy Nyugat-Nílus-szarság, vagy mi a fene. Közelebb hajolok, hunyorogva próbálom kivenni a részleteket. Nem valami szép, amit látok. Annyira förtelmes az arcom, hogy az már szinte vonzó. Tudod, mint amikor gyerekkorodban kitátod a szád, hogy megmutasd valakinek, milyen jól összecsócsáltad az ennivalót. Vagy mikor tizenöt évesen beszöksz a moziba egy jó kis horrorfilmre. A tükörképem annyira undorító, hogy nem tudom elfordítani a tekintetem. Az arcom formája nagyjából felismerhető, és vannak sima foltok itt-ott, mind a két oldalon meg a nyakamon is. A homlokom tulajdonképpen rendben. Az is valami. De ezek a hólyagok, ez a szín… tiszta vörös a

nyakam meg az arcom egyik fele, mintha rendesen összeégettem volna magam vagy áramba nyúltam volna. De jó is volna emlékezni, hogy mi történt… Az arcom tele van sebhelyekkel. .. mi a franc történt velem? Most már el kell fordulnom, különben megint könnyekre fakadok. Étel. Az majd jókedvre derít. Annyira éhes vagyok, hogy még az elcseszett arcom se tudja elvenni az étvágyamat. Kinyitom a hűtőt, kimarkolok valami maradék kínait meg egy sört. A sörösládán üzenet. Aj-jaj! A sült rizst kiborítom egy tányérra, és berakom a mikroba, közben felbontom a sört és megnézem, mi áll a cetlin. Nina kézírása. Egyre jobb. Kedves Bruce! Nem is tudom, miért szólítalak „kedves”-nek, amikor pedig annyira dühös vagyok rád, hogy vissza kell fognom magam, nehogy eltörjem a tollat. Hát micsoda ember vagy te?Szar alak vagy, aki nem tudja eltartani a családját, de ezt már megszoktam. Nem vagy képes tisztességes munkára, de ezt is megszoktam. Csak annyit várok el, hogy legalább saját magadat tiszteld, de nem, te erre sem vagy képes. Az egyetlen dolog, amit tisztelsz, az a francos Budweisered. Azt tartottam, hogy szépen kiöntöm a vécébe az összes piádat, de tudod, mit? Elfáradtam. Csak egy rohadt piás vagy, az is maradsz, én már nem próbállak leszoktatni róla. Úgyhogy csak hajrá, idd meg mind! Igyál, amíg bele nem fulladsz, már persze ha valaha még kijózanodsz annyira, hogy hazatalálj. DÖGÖLJMEG! Nina Hűha! Hát, tulajdonképpen lehetett volna rosszabb is. Csilingel a mikrosütő. Vacsoraidő. Lecsavarom az üveg kupakját, leülök az asztalhoz és húzok egy jó kortyot, de majdnem ki is köpöm rögtön. Ez rettenetes! Mi a franc? Pisaíze van, vagy ecet, még a szaga is csípi az orromat, mintha mélyet szippantottam volna a hidrogén-peroxidból. Ez borzasztó! Bassza meg! Nina csempészett volna valamit a sörbe? Nem hiszem, ez nem vallana rá. Alattomos nem volt soha. Durva, az igen, dühös, hajaj, de alattomos az nem. Ezt még a gyárban szúrhatták el. Talán csak egyetlen raklapnyi sörnek van ilyen íze, de azért ez akkor is komoly csalódás. A Budweisertől igazán nem vártam volna ilyet. Benyomok egy falat sült rizst, de az is romlott. Mikori ez a kaja? Keserű, ráadásul büdös, mint a romlott hús, az íze meg olyan, mint a megsavanyodott tejé… Mire mindezt végiggondolom, már össze is hánytam magam. Tökéletes. – Piszke, aranyom, ez nem a papa legjobb napja. Amikor beállok a zuhany alá, látom, hogy ezek a rühös foltok, vagy sebhelyek, vagy micsodák az egész testemet belepik. Pompás! A farkamon valami ráncos, kemény izé terpeszkedik, a tövétől indul és a golyóimra is

rálóg. Ráadásul még valami genny is folyik belőle. Ha az előbb már nem hánytam volna, most megtenném. Nem tudom megállni, egyre csak böködöm. Nem fáj meg semmi, de azért… bassza meg! Megint elsírom magam. A víz közömbösen csorog végig eltorzult testemen, és amikor lenézek, látom, hogy egy kis vér is keveredik a lefolyóba. Csodás! Legalább lesz mit Nina arcába vágnom, ha végre hazaér. Tényleg, hol a francban vannak?

Megpróbálkozom még egyszer az evéssel, de hiába, minden romlott. Még a kenyér is, a sima fehér kenyér vaj nélkül – annak is rossz íze van. Szerdán vettem, lehetetlen, hogy megromlott volna… mégsem tudom lenyelni. Öklendezni kezdek és kénytelen vagyok kiköpni. Mogyoróvaj, banán, tej – ezt bárki meg tudja enni, csak én nem. Pedig éhes vagyok, kilyukad a gyomrom, és semmi nincs, amit le tudnék tolni a torkomon. Nagyban turkálok a szekrényben, amikor Piszke ugatni kezd és kinyílik a hátsó ajtó. Nem is tudom, hogyan kezeljem a helyzetet. Elmondjam Ninának, hogy ittam, és úgy berúgtam, hogy azt sem tudtam, hol ébredek? Hiszen még abban sem lehetek biztos, hogy tényleg berúgtam. Beteg vagyok, lehet, hogy azért ájultam el. Na nem mintha Nina nem tudná, hogy egyenesen a Pitchers & Poolba mentem munka után. Pénteken mindig így szoktam. Úgysem veszi be, ha azt mondom, hogy ajándékot kerestem neki, vagy ilyesmi. Látom, mikor bejön, mögötte Brooke lépked, jó sok bevásárlószatyrot cipelnek. Fölállok és feléjük fordulok. – Hello! – Nina kezéből kiesnek a szatyrok, csak döbbenten mered rám. Brooke nem ijed meg ennyire, de ő is elfintorodik. – Pfuj! – azt mondja. – Nina, én vagyok. – Bruce? – Látom rajta, nem hiszi. Nem akarja elhinni. De azért tesz felém egy fél lépést. – Ja. Én vagyok. Én… – Sajnálom. – Hazajöttem. Felé mozdulok, mire ő elhátrál. – Mi van? Jó, tudom… valami történt, de azért én még… – Mi történt? – … azért én még mindig én vagyok. Ugyan már… – Mi történt veled, Bruce? Az istenért, az arcod? – Nem tudom. – Nem tudod? – Hogyhogy nem tudod? – szól közbe Brooke. – Nézd, csak annyira emlékszem, hogy… – A bár. Ittunk. A srác a Lawntól. (A ronda férfi. Tűz. A ronda férfi leheletének bűze, ahogy a hegyes, puffadt orra egyre közelebb került az arcomhoz. A szájának olyan szaga volt, mint a romlott húsnak, a ruháján mindenfelé bogarak mászkáltak. Istenem, a gallérja alól most bújt ki egy hatalmas százlábú! És tűz, tűz…) – Jól vagy, apa? – Nem fáj.

– Az hogy lehet, hogy nem fáj? – kérdezi Nina. – Egyszerűen csak nem fáj. Azt hiszed, nem veszem észre, hogy fáj valami vagy nem? – Nagyon sajnálom, Bruce, csak hát nem hallunk felőled egy egész éjszaka meg másnap sem, azután felbukkansz és… te… neked baleseted volt? – Nem tudom. – Tűz. – Talán… Azt hiszem. Pár pillanatig senki sem szólal meg. Nina szeme összeszűkül, ebből látom, hogy valami rossz gondolata támadt. – Nem vezettél, ugye? – Mi? – Bruce csak… csak mondd, hogy nem ültél volán mögé. – Ezt nem hiszem el… – Vezettél vagy sem? – Megjelenek, tele sebhelyekkel, és ahelyett, hogy egy kicsit, nem is tudom, talán kedves lennél velem, még én kerülök a vádlottak padjára? – Már megint részegen vezettél? –Nem! – Mielőtt még felfoghatnám, mit csinálok, már ott állok előtte, csak néhány hüvelyk választ el minket. Nem tudom, mi történt tegnap éjjel, de nem fogom hagyni, hogy ő nyerje meg ezt a veszekedést… – Nem, Nina, nem vezettem részegen, Nem szoktam vezetni, a baleset óta nem vezettem és soha az életben nem is fogok, most boldog vagy? Gondolom, megragadtam a csuklóját beszéd közben, mert most itt érzem az ujjaim között. A bőre meleg, szinte forró… – He, Nina? Elégedett vagy? Most elégedett vagy? Egyre dühösebb vagyok, és látom Ninán, hogy alaposan meg is van ijedve. A szeme akkorára nyílt, mint egy biliárdgolyó (gyönyörű). Kirántja a csuklóját a kezemből, és megpróbál elhátrálni, de megbotlik az egyik szatyorban és elesik (csapdába esett). Ez vicces, és nem tudom megállni, hogy fel ne nevessek, olyan szép látvány, ahogy ott fekszik a földön, a szoknyája fölcsúszott a térde fölé, riadtan zihál és annyira finom illata van… Ekkor ütést érzek a hátamon. Paff. Elég erős volt ahhoz, hogy botladozva tegyek pár lépést előre. Megfordulok. Szent ég! Brooke volt az, ő vert hátba. – Hé! Hagyd őt békén! – Ne merészelj megütni engem… – kezdem, de mire kimondom, minden erejét összeszedi, és sípcsonton rúg a hegyes orrú kis csizmájával. Már rá is vetettem magam, megragadom a vállát, ő meg püföli az oldalamat a kis ökleivel, de nagyszerű illata van neki is, mint az anyjának. Akaratlanul is letépem róla a rövid ujjú szvettert, a bőre pedig forró és finom… olyan, mint az a melegség, amit szex után érez az ember, amikor csak fekszik ott tunyán (hmm…), azután beleharapok a nyakába. Igen, erre voltam úgy kiéhezve.

Öcsém! Talán egy óra telt el azóta, ideje félreállni a kocsival. Igen, elhoztam a kocsit, Nina kocsiját, a kocsit, amit több okból sem szabadna vezetnem. Most azonban kisebb gondom is nagyobb ennél.

Azt hiszem… Nem igazán voltam magamnál az előbb. Amikor… amikor Brooke és én… Mit tettem vele… Mit tettem a saját lányommal? Olyan érzés volt, mint amikor fiatalabb koromban lementem valami zenés kocsmába, időnként már az első korsó megártott, mintha transzba estem volna. Nem rúgtam épp be, de rendesen elkábultam, ment a zene, én meg csak ültem az asztalomnál, iszogattam és figyeltem, nézelődtem is, de nem igazán gondolkodtam semmiről. Ilyen volt az is amikor… amikor… akkor. Nina ébresztett föl. Jézusom! Nina. Nina sikoltozott, és ő már nem is elégedett meg egy egyszerű ütéssel, mint Brooke. Ehelyett beszaladt a konyhába és fölkapott egy kést. Az overallomon van egy lyuk, a szélén meg vérfoltok, pont a bordáim magasságába, oldalt. (Overall? Azt meg mikor vettem föl…? Ja, igen, miután lezuhanyoztam.) Amikor kihúztam az oldalamból a kést és a sebre pillantottam, azonnal begyógyult. Ez persze azután történt, hogy Ninával már végeztem. Remélem, nem öltem meg. Istenem, add, hogy még éljen! De megszúrt, és én feldühödtem. Megütöttem (amit korábban soha nem tettem, se részegen, se józanon), azután… mivel arcon ütöttem, az ajka felrepedt, és én megláttam… a vért… Megláttam, és hirtelen még többet akartam. Újra az akartam. Nina elengedte a kést, és megragadtam, ahogy az előbb Brooke-ot, és ez most (még jobb) még rosszabb volt. Azt juttatta eszembe, amikor szeretkezünk, ha őszinte akarok lenni, hiszen ott… szívtam… pont ott, ahol általában csókolni szoktam. Az ember feje pont odafér, ahol a nyak találkozik a vállal, ott a bőr olyan puha, finom és sós… De most nem csókoltam meg. Egyszerűen beleharaptam, a nyelvemmel feszegettem szét a seb széleit, rágtam a bőrét, az se érdekelt volna, ha kifolyik az összes vére, csak lehessek ott, csak ihassam meg. Azután egyszer csak elég volt. Gondolom. Általában, ha sokat eszem, utána elnehezedek, elfáradok, de most nem… Nagyszerűen éreztem magam. Erősnek és keménynek. Sokkal jobban, mint évek óta bármikor. A baleset óta nem voltam ilyen jól, azt hiszem. Megőrültem, igaz? Innen már nincs visszaút. Sorozatgyilkos lettem. Hát így történik? Egy nap arra ébredsz, hogy elmebeteg vadállat vagy? Rátámadsz a feleségedre meg a lányodra, azután meg ott hagyod őket egy rakáson az ajtó mellett? Ha jó napod van, még az autójukat is ellopod? Alakul.

Első lépés: pénz. Az mindenképpen kell. És kell egy hely, ahol elbújhatok. A kocsit nem tarthatom meg, még jogsim sincs. Ja, nincs jogsim, és a feleségem elmondja a rendőröknek, hogy elloptam az autóját, miután megpróbáltam megölni. Feltéve, hogy nem öltem meg. Rendben, először a pénz. És rejtekhely. És megszabadulni a kocsitól. Piszke felugat.

– Jól van, kislány, semmi baj, csak maradj nyugodtan, jó? – Pénz, rejtekhely, és kutyaeledel. A pénz a legegyszerűbb. Megállok egy ATM-nél és megpróbálom kivenni a legnagyobb elérhető összeget. Nincs fedezet. Ez az én életem dióhéjban. Jól van, lássuk, mennyi van. 793 dollár és 57 cent. Kiveszek 790 dollárt, mert tízesnél kisebb címlet nincs a gépben. Ez simán ment. Nem messze van egy motel, beállok annak a parkolójába. Itt talán nem veszik észre a kocsit egy darabig. Talán nyerek egy kis időt. Vagy kimehetek most rögtön az autópályára, és meg sem állok Pittsburghig. Reggel hatra odaérhetek, és Pittsburghben biztosan nem fognak keresni, mert nem ismerek ott senkit. A tervem egyetlen gyenge pontja, hogy nem ismerek ott senkit. Basszus, lehet, hogy inkább be kéne mennem egy kórházba. Az tuti, hogy valami nincs velem rendben, a bőrömet csúnyán kiütötte valami. De Ninának persze ezt is el kellett szúrnia azzal, hogy így felbosszantott. Köszi, drágám. Nem, nincs igazam. Ez az egész az én hibám. Nem bírtam a nyomást. Lehet, hogy a betegség nem csak a bőrömet támadta meg, hanem az agyamat is. Lehet, hogy ezért vagyok ilyen zavarodott és erőszakos. Most mi a fenét csináljak? A motel mellett van egy bár. Az ablakban Budweiser reklám világít. Isten a tanúm, most jólesne egy.

Éjfél van. Csak ülök a kocsmában, de nem iszom egy kortyot se. Nina mos büszke volna rám. Ha él egyáltalán. Nem, mintha nem próbáltam volna inni. Egy adag Jack Daniel's általában megvigasztal. Most nem. Vissza kellett köpnöm a pohárba, ha nem akartam megint összehányni magam. Még egyszer régen, az egyik ostoba AA megbeszélésen hallottam erről a cuccról, valami orvosság vagy mi. A nevére már nem emlékszem, de a lényeg, hogy ha beveszed, allergiás leszel az alkoholra. Biztosan túladagoltak vele. Nincs más értelmes magyarázat. Remélem, Piszke jól van a kocsiban. Bassza meg, remélem, Brooke és Nina jól vannak otthon! Amikor bejöttem, megrendeltem a whiskymet, a csapos úgy nézett rám, mint valami szörnyre, de azután szerintem gyors fejszámolást végzett, hogy mennyire perelhetem be, ha kidob, mert csúnya vagyok. Nem mintha számítana ezen a helyen. Ez nem az a fajta bár, ahová az emberek martinit szopogatni mennek, meg viháncolni, meg flörtölni. Ide piások járnak, akik piálni akarnak Váltattam egy marék negyeddollárost és elvonultam az egyik sötét sarokba telefonálni. Nem volt kedvem szem előtt lenni, amellett a csapos is örült, hogy nem kell engem néznie. Először Ginót hívtam. Ginóval már az általános iskolában is jó haverok voltunk, igaz, hogy aztán másfelé sodort minket a sors, megházasodtunk, meg minden, de most bajban vagyok, és abban bíztam, ő hajlandó lesz segíteni.

Okos vagy, Bruce. A jó hír, hogy Ginóból az a fajta tisztes állampolgár lett, aki otthon van szombat este. A rossz hír, hogy éppen ezért nem fogad be éjszakára a feleségével meg a két lányával egy fedél alá egy részeg fickót, akivel már öt éve nem beszélt. Hát igen, bosszantó, de azt hiszem, a helyében én is így tennék. Első a család, vagy mi. Fölhívom Spence-t, üzenetrögzítő. Fölhívom Tonyt, üzenetrögzítő. Neki van mobilja, de nem tudom a számát. (Miért kértem volna el? A munkában találkozunk mindennap, gyakran még hétvégén is.) Ki más akad, aki segítene? Nina bátyja? Ja, persze. Hozzásegítene egy marha nagy monoklihoz, hogy a szemem is úgy nézzen ki, mint az arcom többi része. Az öregeim már nem élnek, a bátyám meg Floridában lakik. Ráadásul vagy ezer éve nem beszéltem vele. Mégis fölhívom. – Halló. – Szevasz, Todd! – Ki beszél? Ez nem esik túl jól, de hát mire is számítottam? – Én vagyok, Bruce. Az öcséd. – Bruce? Mi a… ? Hány óra van? –Késő van, tudom. Sajnálom… – Minden rendben? Úgy értem, belekeveredtél valamibe? Mi a baj? Mi nem az? –Hát… – Nekem elmondhatod. Családtagok. – Én, ööö… volt ez a dolog Ninával… – Bruce, te ittál? Jézusom, miért ez a mániája mindenkinek? Mintha ők soha nem borítanának le egy rohadt sört életükben. – Nem erről van szó – válaszolom, pedig dehogyisnem, pontosan erről. Csak épp nem azt ittam, amit ő hisz. – Összevesztünk és… hát, most nem mehetek haza. – Hol vagy most? – Egy szállodában. Csönd. – Mit akarsz, mit csináljak? – kérdezi végül. – A pokolba is, honnan tudjam? Basszus, csak egy kis támogatásra volna szükségem. – Rendben, rendben. Figyelj, sajnálom, oké? Csak azt akartam kérdezni, mit akarsz, mit csináljak? Menjek oda érted? – Megtennéd? – Egy percig még én is elhiszem, hogy ez működhet. De nem, nem oldana meg semmit. – Ööö… most, hogy belegondolok… nem kell. Az nem segít. – Ha magammal rángatom Toddot, az csak lelassít, és mind a kettőnkre nézve veszélyes lehet. Mert mi van, ha fertőző a betegségem? (Jézusom, mi van, ha megfertőztem Ninát és Brooke-ot?) Csönd megint. – Nina és te meg tudjátok ezt oldani? – Nem… nem hiszem. – Aha.

„Ha folytatni szeretné a beszélgetést, helyezzen be egy újabb…” Begyömöszölök a telefonba még egy marék negyeddollárost, hogy elhallgattassam. – Azt hittem, szállodában vagy – mondja Todd. – Az előtérben lévő telefonnál vagyok. – Ja. – Megköszörüli a torkát. – Esetleg… tudod… lejöhetsz, és ellakhatsz itt… egy időre. – Nem hangzik ki fejezetten lelkesnek. – Talán. Lehet, hogy jó ötlet… Még meggondolom,jó? – Rendben. Fel tudlak hívni ott, ahol most vagy? –Még nem néztem meg a számot. Utánakérdezek, aztán felhívlak megint, jó? – Persze. Biztos, hogy… – Jól leszek, ne aggódj! Szia! Helyes. Ez a terv? Ez a terv. Fogom magam és meglátogatom Toddot. Kicsit összeszedem magam, ott még egy rohadt kórházba is el merek menni. Florida tele van illegális bevándorlókkal, az orvosnak kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy leellenőrizze, nem köröznek-e engem Illinoisban. Ez jól hangzik. Ha most rögtön elindulok és meg sem állok a Napfényes Államig, hétfőre ott lehetek. (Tűz.) .. .megijedek valamitől. Rettegek. Hirtelen nem is akarok a Napfényes Államba menni. Mi a fene van velem? Felhívok még egy-két embert. Steve-et, aztán meg Dave-et. Egyikük sem segít, egyikük sem hallgat végig. (Dave legalább annyi időt rám szán, hogy megkérdezze, tudom-e, hogy hány óra van és hogy mekkora bunkó vagyok.) Nincs több ötletem, végül felhívom Lydiát. Ő legalább barátságos. Csak annyit mond „Halló, ki az?”, a hangja azonnal elárulja, hogy el van ázva. – Bruce Miner. – Rossz számot hívott. – Nem, én… Lydiával beszélek, ugye? Lydia Wheelerrel? – Aha. – Te voltál az AA segítőm. Emlékszel rám? Rövid csönd, azután fölnevet. – Anonim Alkoholisták – horkan föl végül. – Mekkora egy rakás szar! Asszed, engem leszoktattak a piáról? – Gondolom, nem. – Csak lelassítottak. Tod, félidő, aztán megy tovább minden. Most még jobban élvezem a piát, mint azelőtt. Király. – Hát, örülök. – Biztos „hatalmába kerített a kísértés”, mi? „Krízishelyzetbe kerültél”? Különben nem hívtál volna… – Ööö, nos, igen. – Épp azt igyekeztem kitalálni, hogyan búcsúzhatnék el udvariasan, aztán meg az jutott eszembe, mi a fenének próbálok udvarias lenni, amikor a csapos kikiabálta, hogy eljött az utolsó rendelés ideje. Lydia meghallotta, és megint felnevetett. – Gyere át! – mondja. – Van nálam egy üveg Beefeater. Az majd megoldja a krízishelyzetedet. A gin sosem volt épp a kedvenc italom, de mit számít ez most? Különben is, hová máshová mehetnék? – Oké – csak ennyit mondok.

Lydia megmondja, hogyan találok el hozzá, de kint lakik Aurorában. Mire odaérek, már hajnali három, és ráadásul nem is találom meg a nyomorult házat. Mocskos kis utcákon körözök egy teljes óráig, de csak nem találom a címet. Piszke békésen szuszog az anyósülésen, én meg végül úgy döntök, hagyom az egészet a francba. Amúgy is eleve hülye ötlet volt. Tényleg azt terveztem, hogy majd kettesben piálgatunk Lydiával, míg el nem csendeseik az ügy? Ha nem tisztázom a helyzetet Ninával, legalább egy hónapig nem mehetek vissza a bejáratott kis kulcsmásoló gépemhez a Home Depot-ban. Ahogy ez a gondolat átsuhan az agyamon, azonnal X biztos vagyok benne, hogy ez a helyes lépés. Hülyeség volt elszaladni. Persze nem újdonság, hogy hülyeségeket csinálok, de azért mielőtt bármit is teszek, meg kell bizonyosodnom róla, hogy Nina és Brooke jól vannak. Ennyivel igazán tartozom nekik. A francba is, ennél sokkal többel tartozom nekik, de most többre nem futja. Kihajtok az autópályára. Egyáltalán nem vagyok álmos – még szép, legalább tizenhat órát aludtam egyhuzamban. Lehajtok a Harlem Avenue-n, csak hogy ne érjek oda olyan hamar. Rég volt, hogy legutóbb vezettem. A város elég ijesztő éjszaka. Üresek az utcák, a sárga lámpák beteges, sápadt fénybe burkolnak mindent. Az ember azt hihetné, egy gáztámadás vagy valami hasonló végzett mindenkivel. Aki ilyenkor nem otthon szundikál, az vagy drogkereskedő, vagy drogvásárló, vagy kurva, abból is a legrosszabb fajta, kiégett olcsó áru, aki az utcai lámpa fényénél csak még szerencsétlenebbnek néz ki. Még a csöveseknek is van annyi eszük, hogy ilyenkor menedéket keressenek maguknak. Az utca most a drogosoké és az enyém. Nemsokára megjelennek az első újságos autók meg teherautók, amik a korán nyitó boltokba viszik az árut. Rendőrök is akadnak itt-ott. Elkerülhetetlen, hogy az egyik előbb-utóbb megvillantsa a szirénáját és intsen, hogy álljak félre. Talán jobb is így. – Közúti ellenőrzés, uram. Kérem a jogosítványát és a forgalmi engedélyt. –Föladom. – Tessék? Kérem, adja át a jogosítványát és a forgalmi engedélyt… – Nincs. Mármint jogsim. És ha a kocsit nem körözik, az csak azért van, mert a feleségem még nem jelentett föl. Ez lopott autó. Föladom. Föladom magam. – A kezem nem veszem le a kormányról, hogy jól láthassa. Beszél valamit a vállára erősített rádióba. Piszke pislogni kezd és lassan felül. – Az ott egy kutya? – Igen, az én kutyám. A neve Piszke – felelem, pedig sejtem, egyáltalán nem érdekli a kutya neve. Figyelem a visszapillantó tükörből. A testtartása azt mondja: „Már csak ez a kutya kellett.” – Uram, ki kell hívnom a sintért, hogy gondoskodjon a kutyáról.

– Ne már! Nézze, a kutya nem csinált semmit! – Tudom, uram, de csak a sintérnek van megfelelő felszerelése, hogy gondoskodjon az állatról. – Nézze, ha a feleségem… mármint, ez az ő kutyája is, érti? Mindenképpen meg kell mondania neki, hogy hol van Piszke, és hogy hogyan szerezheti vissza, rendben? – A kutyájának nem esik bántódása, uram. – Látom rajta, hogy lassan megnyugszik. A kezét még mindig nem vette le a pisztolya agyáról, de már nem pislog a kutya felé olyan sűrűn. – Magának van? – kérdezem. – Van – feleli ő. – Igazából a volt feleségemé, de ő nem akarta megtartani. Idétlen kis állat, úgy hívják: Bobó. A jelenet már szinte kedélyes. Lekopott róla a kötelező rendőr udvariasság. Olyan, mintha csak két átlagos fickó volnánk, akik a kutyáikról beszélgetnek egy kerti partin. Hátradőlök az ülésben, de erre megint megfeszül, újra a 1k pisztolyra fonja az ujjait. Inkább visszarakom a kezeim a kormányra. Nem kerti partin vagyunk. Megkérdezi a nevem, és bemondja a rádióba. Felolvassa a jogaimat, azután azt mondja, lassan szálljak ki a kocsiból. Piszke elkezd csaholni, de elcsitítom. A rendőr megköszöni, de azért a bilincset nem úszom meg. – Muszáj ezt? – Ez a rendes eljárás, uram. – Már megint „uram” vagyok. Nem valami ígéretes. Kinyitja nekem a járőrkocsi ajtaját, és lenyomja a fejem, hogy be ne verjem a karosszériába. Gumikesztyű van rajta – ezt meg mikor vette föl? Beszállok, leteszem a fenekem a csupasz műanyag ülésre. Szűk a hely, alig férek el, ráadásul még a párna meg a kárpit is hiányzik. Annak ellenére, hogy az ital időnként erősebbnek bizonyul nálam, összesen kétszer tartóztattak le, és az egyik még kamaszkoromban történt, ami nem is igazán számít. A másik a baleset után. Vagyis egy rendőrautó belseje javarészt idegen terep a számomra. Mindenesetre nyugodtan ülök és várok. És várok. És várok. Gondolom, a sintér nem akar ideérni. A rendőröm újra meg újra beszél valakivel a rádión, és egyre türelmetlenebb. Megkérdezi, nem jönne-e ki valaki, hogy vigyázzon a kutyára, amíg ő bevisz engem, de gondolom, nemmel felelnek neki, mert nem történik semmi. Az órájára néz. – Mindjárt fölkel a nap – mondja, és valamiért rettenetesnek találom ezt a kilátást. Amikor végül a sintér mégiscsak megjelenik, kitör a káosz. Megpróbálja kicsalogatni Piszkét a kocsiból, de ő nem akar menni, mert nem ismeri ezt az alakot. Közben az első napsugár kibukkan az egyik háztető mögül és (tűz) rám esik, és éget, a fenébe, ez elviselhetetlen, felüvöltök és megpróbálok kiszabadulni. (Tűz!) A rendőr meghallja, hogy üvöltözöm, és felém fordul – eddig a sintér mellett állt… Szent szar, a bőröm füstölni kezd! (Tűz!)

Mindjárt lángra kapok! Kiszabadítom a kezem, kitöröm az ablakot és kimászok. Mikor a rendőr odafut, megütöm, olyan erővel, hogy hanyatt esik… – Piszke! Kapd el! Piszke ráveti magát a sintérre, a rendőr pedig előkapja a fegyverét… egy órája sincs, hogy olyan jól elbeszélgettünk, most meg rám lő, de hiába, elkapom a torkát, elkapom a karját, fölemelem és áthajítom a rendőrautó motorháza fölött. A nap egyre magasabbra emelkedik, egyre forróbb… (Tűz!) Futok, rohanok a sötétség felé… „Piszke!” ….rohanok az árnyékok felé.

Amikor fölébredek, az az első gondolatom: Hol a pokolban…? Azután hirtelen beugrik. Az esőcsatornában. Bekapcsolom a karórám lámpáját, persze már megint átaludtam az egész napot. Kezd unalmassá válni. Legalább most emlékszem, hogy mi történt… Nagyjából. Miután kiütöttem a rendőrt, befutottam egy sikátorba. Volt ott egy csatornafedél, és biztosan valami nagyon gagyi betonba volt ágyazva, mert feltéptem a betonnal együtt. Nem meglepő. Cicero városában semmit nem csinálnak meg rendesen. Komolyan mondom, eljön a nap, hogy a kátyúkat is liszttel töltik fel. Mindegy, a lényeg, hogy simán a kezemben maradt a rács, én meg be-vetettem magam a lyukba, és csak futottam. Vaksötét van itt, és minden nedves. Hallom, hogy patkányok neszeznek mindenfelé. Fogalmam sincs, hol lehetek. – Piszke? Csak a visszhang felel.

Vagy egy órán keresztül botladozom vaksin, mire végre meglátom a tényt. Egy csatornafedélen keresztül szűrődik le, gondolom, pont egy lámpaoszlop alatt lehetek. Most örülök csak igazán, hogy száraz volt a nyár. Fáj az oldalam. Mikor odanézek, látom, hogy lyuk tátong rajta. Az overallom is szakadt, a lyuk széle koszos és nedve,, kábé olyan széles, mint a kisujjam. Lehet, hogy véres is volt egy kicsit, de ahogy a vízben feküdtem, az javarészt kijött belőle. Az oldalamon is hasonló méretű a lyuk. Ha bedugom az ujjam (aú!), érzem a belsőségeimet, de vér sehol. Édes istenem! A seb a szemem láttára forr be. Oké, ez már tuti nem valódi. De hiszen már megállapítottam magamról, hogy megőrültem, nem? Bekattantam, leléptem otthonról, azután kiütöttem egy rendőrt. Anyám, ezért ítéletnapig a sitten fogok rohadni… Vagy mégsem, ha csak álom az egész. Vagy hallucináció. Nincs más értelmes válasz. A seb egyszerűen begyógyult, pont, mint amikor Nina belém döfte a kést. Mi van, ha ez mind csak hallucináció? Logikus. Logikusabb, mint az, hogy a seb valóban elmúlt, és ha már ezt tényleg csak

képzelem, akkor miért volna lehetetlen, hogy minden más is csak illúzió? Lehet, hogy bevettem valami hülye, új drogot, amit nem lett volna szabad kipróbálni. Lehet, hogy ebben a pillanatban is egy kényelmes, meleg kórházban fekszem az ágyhoz szíjazva, és egyáltalán nem ártottam a feleségemnek, a lányomnak vagy bárki másnak. Ijedten ugrom föl, mert épp egy patkány mászik föl a lábamon. Akár őrült vagyok, akár nem, ennyi képzelőerőm nekem soha nem volt. Inkább megpróbálok kitalálni a csatornából. Rábukkanok egy karbantartáshoz használt fedélre, amit belülről is ki lehet nyitni, a külső kerítés alját meg már kivágta valaki, úgyhogy ki tudok bújni alul, nem kell átmásznom a szögesdróton. A pénztárcám még megvan, benne a 790 dollár, de Piszke nem jön, hiába hívom. Miért is jönne? Legalább egy mérföldet gyalogoltam a föld alatt, neki meg itt volt az egész nap, hogy azt csináljon, amit akar. Biztosan hazaszaladt. Haza. Belebotlottam egy vasútállomásba, ahol volt pénzváltó is. Szereztem egy marék negyeddollárost, hogy hazatelefonálhassak. – Halló. Nina ijesztően hangzik a telefonban, mintha sírt volna, de legalább él. – Ó, Nina, hála istennek, hogy jól vagy… – Bruce? – Meglepődött. Persze, mire is számítottam? – Drágám, sajnálom. Annyira sajnálom. Én… – Hol vagy, Bruce? Valami nincs rendjén. Hallom a hangján. Az a Nina, akit én ismerek, Ilyenkor már üvöltene. – Nina, Brooke jól van? – Hol vagy, Bruce? – Nyilvánvaló, hogy pattanásig feszüllek az idegei. – Először mondd meg, hogy Brooke jól van-e. – Mit gondolsz, hogy van? Nem, rohadtul nincs jól! Kórházban van, kómában fekszik miattad! Lehet, hogy föl sem ébred többé, vagy ha mégis, akkor károsodik az agya! És ez mind temiattad, te beteg, rohadt szar, te! Most mondd meg, hol vagy, hogy rád küldhessem a zsarukat, hogy tapossák ki a beledet! A kagyló kiesik a kezemből, én meg csak futok.

Nem tudom, mennyi idő telt el, csak gyalogoltam rendületlenül. Megpróbáltam kikerülni a lámpák fénytócsáit, hogy senki ne vegyen észre. Elsétálok a lepukkant kocsmák mellett, ahová soha többé nem ülhetek be inni, és a lepukkant házak mellett – egy ilyenbe nem mehetek haza többé. Lepukkant embereket látok mindenfelé, de még a legutolsó is egy szent hozzám képest. A vasúti sín mellett lépkedek üres aggyal, amikor valaki megszólít. – Te vagy Bruce? Csak azért torpanok meg, mert meghallom a kutya csaholását. Megfordulok, és a jó öreg Piszke szalad felém… Hát megtalált! – Szia! Ki a jó kislány? Ki a papa jó kislánya? – Letérdelek, a kutya a karjaimba veti magát.

– Értelmes állat. Fölnézek és megremeg az egész testem (fuss!). A fickó, aki Piszkét kíséri, Redwing csizmát visel, farmert és – a nyár ellenére – bőrkabátot, abból a régi fajtából, ami a Hogan hőseiben volt mindig. Olyan magas, mint én, kábé annyi idős is. Zsíros, szürkésbarna a haja, a szeme hidegkék, a bőre meg annyira fehér, hogy szinte az is kéknek tűnik. Az orra különösen hosszú, az arca és a szája keskeny. (Fuss!) Nem tudom, miért, de a kiráz tőle a hideg. Csak akkor veszem észre, hogy futásra készen feszülnek az izmaim, amikor fölállok, és Piszke nyüszíteni kezd. Lepillantok rá, és azzal a boldog, szánalmas tekintettel mered rám, aminek sohasem tudok ellenállni. Nem futhatok el és hagyhatom őt cserben. – Semmi baj – szólal meg a férfi. – Nem bántalak. – Rendőr vagy? – Már amikor fölteszem a kérdést, tudom, hogy ő valami annál sokkal rosszabb… – Nem. A nevem Masterson. – Amikor közelebb lép, látom, hogy a körme piszkos. Nem tudom, miért, de ez egy kicsit megnyugtat. – Engem kerestél? – Úgy fest. Gondolom, segítségre van szükséged. – Hacsak nem vagy orvos, nem hiszem, hogy… – Neked nem orvos kell. – Lehet, hogy nem néztél meg rendesen? – Közelebb lépek, hogy jól megnézhesse magának az iszonyat arcomat. Ő az első, akinek a szeme se rebben. – Nem beteg vagy, hanem egy szörny. Elvigyorodik, de ebben is van valami természetellenes. Fogak helyett agyarak sorakoznak a szájában, hegyes, egyhüvelykes tűk. – Gyere! – mondja. – Hová megyünk? – Mindegy persze, úgyis megyek utána, de azért jobb tudni. – Bemutatlak a többi vámpírnak.

Valami súlyosan el van cseszve. Ez nem lehet igaz. Vámpírok? Őrültség. (Igaz, én is őrült vagyok.) Vámpírok nem Léteznek, csak a mesében, mint a szellemek, a farkasemberek, a mumus… Bár azt el kell ismernem, ez elég sok dolgot megmagyaráz. Fogunk egy taxit, és egy szót sem váltunk, míg a közeli Berwynbe nem érünk. A környék rendben van, a ház is csinos, a közelben még iskola is van. Sokkal szebb hely, mint ahol én lakom, pedig kábé ugyanakkor épült. Mielőtt bemennénk, Masterson még megállít a lépcsőn. – Amikor bemegyünk, ki fogsz borulni – magyarázza. – Próbálj meg uralkodni magadon! – Mi? – Figyelj, tudod, milyen, amikor két kutya találkozik, nem? Vicsorognak, meg összekapnak, meg tudom is én. –Igen, de miért…

– Van benned valami, ami olyan, mint a kutyák. Ha összetalálkozol egy másik ragadozóval, meg akarsz vele verekedni, vagy el akarsz húzni a sunyiba. Mint amikor a kutyád odavezetett hozzád. Ez már sok. Túl sok. – Akkor meg minek menjek be? – Mert nincs más választásod, Brucey. – Elmosolyodik, csak hogy megmutathassa a fogait. – De ne aggódj, egyre könnyebb lesz majd. – Bekopog az ajtón. Az ajtó kinyílik, és engem azonnal elönt a félelem él a düh keveréke. Masterson a vállamra teszi a kezét. – Nyugi! – mondja. Igyekszem úrrá lenni a rémületemen, kényszerítem magam, hogy jól megnézzem az ajtóban álló alakot. Csontos és sápadt, mint Masterson, de magasabb nála. Húszévesforma lehet, szőke kefefrizurája van, a feje tetején kicsit hosszabbra hagyta, és tüskésre zselézte a haját. A szeme barna. Lebiggyeszti a száját, amikor meglát. Fehér bőrnadrág van rajta, meg egy olyan nyakig gombolós zakó. Úgy fest, mint egy fogorvos. – Megtaláltam az elveszett bárányt – jelenti be Masterson. – A bárányod büdös, Ambrose – mondja a házigazda, de azért beenged minket. – A kutya kinn marad. –Menj ki, Piszke! – mondja Masterson, és a kutya engedelmeskedik. Ezek szerint Ambrose Masterson a teljes neve. A ház belülről is teljesen normálisnak néz ki. Sehol egy koporsó vagy koponya… semmi horrorszerű. Olcsó szőnyeg, parketta, a falon pár kép chicagói épületekről. – Raphael Ladue vagyok – közli a bőrnadrágos. – Itt maradhatsz, amíg nem jelentesz veszélyt rám vagy a tevékenységeimre nézve, de elvárom, hogy becsüld meg magad. Értesz engem? – Csak hagyd, hogy lezuhanyozzon! – morogja Ambrose, és letelepszik az egyik kanapéra. A házigazda odafordul, és egy pillanatig csak nézi meredten. – Arra van – szólal meg végül. ; Míg mosakszom, hallom, hogy nyílik az ajtó, és amikor végzek, látom, hogy valaki letett a padlóra egy rövid nadrágot meg egy „Chicagói Ízfesztivál 2000” feliratú pólót. Elég érdekesen fogok kinézni ebben a ruhában, de az overálom már teljesen tönkrement. Amikor belépek a nappaliba, Ambrose és Raphael nagyban vitatkoznak. – … csak add neki oda – mondja Raphael. – Lucky leszáll rólunk, sőt talán még komolyan is fog venni… – Ha azt mondja, „béka”, te már ugrasz is. Ja, biztosan ez a legjobb módja, hogy elnyerd a tiszteletét. Mindegy, ne aggódj, el tudom intézni. – Ajánlom is. Nem fogok kidobni az ablakon mindent, amiért… – Persze, persze. Figyelj csak, a többiek jönnek vagy sem? – Sároslábú úton van. Csupasz és Anita egy ideje nem ad hírt magáról. – Én itt vagyok – mondja egy nő, és hirtelen valóban ott terem. Meztelen, kövér és fekete. De nem jól fekete. Mármint egy fekete bőrű ember általában nem fekete, inkább barna, igaz? Ő viszont fekete volt, mint a sár, sötétszürke, mint a nedves hamu… semminek nincs ilyen színe, ami él. Csak áll ott, a bőrén látszik, hogy nyálkás, sokkal inkább emlékeztet békára, mint emberre, a szemei pedig… egy-egy kis vérfolt.

Elvesztem a maradék önuralmam is. – Az istenit! Sarkon fordulok és futni kezdek. Még hallom, hogy Raphael felkiált: „Ne csináld ezt, baszd meg!” Hallom, hogy utánam erednek, és hallom, amint az a… dolog…fölnevet – csilingelő, vidám és kedves hangon, ami egyáltalán nem illik egy két lábon járó… zsírtömbhöz. A hátsó ajtó zárját próbálom engedelmességre bírni, amikor valaki a vállamra teszi a kezét. Megpróbálom lerázni magamról. – Nyugodj meg! Nincs semmi baj. Tényleg. És hirtelen meg tudom csinálni. Le tudok higgadni. Hátrafordulok, és hirtelen nem értem, hogyan is gondolhattam valaha Raphaelről, hogy beképzelt és ellenséges. Ő a barátom. Majd ő segít. Minden rendben lesz, csak lássam az arcát, s halljam a hangját… – Nincs semmi baj – mondja ismét, és én hiszek neki. Leroskadok az ajtó elé, és a megkönnyebbüléstől sírni kezdek. – Szegénykém… így most jobb? – Ugyanaz a kedves hang, de ez alkalommal egy átlagos nőhöz tartozik, aki flanelingben és rövidnadrágban áll előttem. – Te… az előbb… – Nyelek egy nagyot. – Ez a valóság? – Ki tudná azt megmondani? – kérdez vissza. Ez most nem igazán segít. –Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – mondja Raphael, én csak egy hálás pillantással felelek neki. Ekkor hirtelen kinyílik az ajtó, és mivel eddig annak támaszkodtam, simán ki is dőlök, egyenesen neki az újonnan érkezett szurtos nadrágszárának. Amikor felnézek, egy újabb szörnyeteget látok magam előtt – az arca teljesen természetellenesnek tűnik… a szemei jó félhüvelyknyivel arrébb vannak, mint kellene, a fülei túl aprók, az orra görbe, a szája pedig túl széles. Nem hiányzik semmi az arcáról, sőt az egyes részek még többékevésbé jó helyen is vannak, az összhatás mégis természetellenes. Ez a fickó természetellenes. – Ő az? – kérdezi. Ekkor pillantom meg Piszkét, aki a kert sarkában kuporog és szánalomra méltóan nyüszít.

– Megszereztem a rendőrségi felvételt – mondja Raphael. – Így találtunk rád. – Legyél kicsit kedvesebb – csitítja Sároslábú. Ő a torz arcú vámpír. Az öltözéke alapján simán csövesnek nézném, cipője sincs. A neve jól illik rá. – Hagyd lélegzethez jutni! – véd meg Csupasz is, aki még mindig normális nőnek néz ki. Igazság szerint annyira normálisnak, hogy nem is tudnám elmondani, hogy fest. – Ti voltatok…? – szólal meg Ambrose is. A kérdés Csupasznak és Sároslábúnak szól, de hogy mit jelent, arról persze fogalmam sincs. – Én nem – tiltakozik Sároslábú. – Van nekem elég bajom anélkül is. – Nem – csatlakozik Csupasz. Előrehajol, és az ujjai közé fogja az államat, mintha… mintha nem volna ebben semmi rendkívüli. – Közénk tartozik, de nem az enyém. – Gondoljátok, hogy Anita volt? – feszegeti tovább Ambrose.

– Anita nagyon el volt foglalva valamivel mostanában – szól közbe Raphael, és rám pillant. Azt mondjuk nem tudom, hogy ilyet… értitek… –Ti miről beszéltek? – A vámpírok nem a fán nőnek – magyarázza Ambrose. – Egy másik vámpír csinálja őket, ráadásul nem kis fáradság árán. Ez nem olyan dolog, ami véletlenül megeshet. És főleg nem olyan dolog, amit szíre-szóra csinálhatsz. – Egyáltalán nem szabadna ilyet csinálni – teszi hozzá Sároslábú. – Akkor… ez most mit jelent? – Azt jelenti, hogy te egy kóbor kutya vagy, amellett durván rátámadtál a feleségedre és a lányodra… – válaszolja Raphael. Minden szava olyan, mintha kést döfne belém. Mégiscsak igazam volt, ez az alak egy seggfej. – Na! – szól rá Csupasz. – Legyél már egy kicsit kedvesebb! – Miért? Csak az igazat mondom, nem? A kamera szépen fölvette, ahogy lenyomja a rendőrt, és arra, hogy feltépte a betont, csak azért nem jöttek rá, mert túl hülyék ahhoz, hogy elhiggyék ami a szemük előtt történik. –Amikor felém fordul, az előbbi barátságosságának már nyoma sincs. – Figyelj! Te a sötétség teremtménye vagy, kárhozott, akinek az a végzete, hogy az éjszakában settenkedjen préda után az idők végezetéig, hacsak el nem pusztulsz hamarabb. Az emberiség átka vagy csakúgy, mint mi mindannyian. Soha nem térhetsz vissza a régi életedhez, és minél hamarabb elfogadod, hogy ragadozó vagy, annál kevesebb kárt fogsz okozni a környezetednek. Ambrose nagyon forgatta a szemeit Raphael háta mögött. – Várj csak… azt akarod mondani, hogy… – Emberek vérét isszuk? – fejezi be helyettem a kérdést Csupasz. – Hát, igen. – Te is tudod, hogy ez nem így van – mondja Ambrose. – Állatokét is lehet. –Az nem ugyanaz – szól közbe Sároslábú. – Bár talán nem is rossz ötlet egy olyan újonc esetében, mint… mi is a neved? – Bruce. Hatalmasat nevet és megismétli, ami mondtam, Először azt hittem, Brewsnak ejti, de amikor azt is hozzáteszi: „Ez jó. A külsőd alapján illik is rád.” Rájövök, hogy úgy értette: Bruise. – Ne nevess! – mondja neki Raphael. – Tényleg Bruce a neve. Mint Bruce Leenek vagy Bruce Jennernek. – Ja, bocs – mondja Sároslábú. – Sokan új nevet vesznek föl az ölelés után. Tudod… hogy a régi dolgok ne tereljék el a figyelmüket. – Mi? – Miután vámpírrá válsz – fog újabb magyarázatba Ambrose –, föl kell égetned magad mögött a hidakat. Ezzel le is tisztában vagy, ugye? – De mi lesz… – azt akartam kérdezni, mi lesz Ninával és Brooke-kal, de már tudom a választ. Én vagyok az élő példa arra, miért jobb, ha egy vámpír nem próbálja meg tartani a kapcsolatot a régi ismerőseivel. Visszaülök a kanapéra. – Ugyan már! – mondja Csupasz vigasztalóan. – Azért nem olyan rossz a helyzet. Nem öregszünk, nem betegszünk meg…

– Soha nem tör ránk a hugyozás… – teszi hozzá Raphael vigyorogva. – És az egész csomag a tiéd, csak a lelkedet kell odaadnod cserébe. – Ez nem igaz! – tiltakozik Sároslábú. – Ne is figyelj a dzsigolóra! Mind részei vagyunk Isten tervének. Fontos feladatunk van. – Én nem értem… – Csak mert még nem találtál rá a magad ösvényére. Mi vagyunk a tisztátalanok ostora, a bűnösök büntetése – Ja, ez csak jó buli lehet, nem igaz? – fordul felém Ambrose. Nem tudom eldönteni, vajon viccel vagy komolyan beszél. Elmondtak még egy csomó mindent. A napfény és a tűz megöl. A szívbe döfött karó rossz napot ígér. A fokhagymától, a szentelt víztől és a rózsáktól nem kell félni. (Soha nem hallottam, hogy a rózsa ártana a vámpíroknak.) Nem csak akkor mehetek be valahová, ha meghívtak. Van tükörképem is, de csak egy nagy maszat, ha nem figyelek oda… És egyre csak sorolják, sorolják a tudnivalókat. Ez már túl sok, meg is mondom nekik. – Hát, pedig jobb, ha nyitva tartod a füled! – mondja Raphael. – Nem akarok a közelben lenni, amikor miattad tudódik ki a nagy titok. – Jól van, na. Ez tényleg elég sok egyszerre – szólal meg Csupasz. – De ha igaz, amit mondasz, és tényleg fogalmad sincs arról, hogy ki ölelt meg, ráadásul az egész dologról nem tudsz semmit, mert… csak megcsinált, aztán kirakott… akkor ahhoz képest nem is csinálod rosszul. – Ja – bátorít Sároslábú is. – Mi majd gondoskodunk rólad, ha már az atyád elhagyott. – Mit jelent az, hogy az „atyám”? – Ne törődj vele! – legyint Ambrose. – Legalábbis egyelőre ne. Gyere inkább velem, majd én mutatok neked valamit, aminek most rögtön hasznát is veheted. Mi ketten kimegyünk a hátsó kertbe, a többiek bennmaradnak a házban. Nem láttam, de lehet, hogy Ambrose intett nekik, hogy ne jöjjenek. – Úgy látom, megy már egy kicsit az állatbeszéd – mondja, és megvakargatja Piszke füle tövét. – Ez hasznos dolog, nézzük, mire jó még. – Mi? Mire gondolsz? Állatbeszéd… én csak… mármint, Piszke az én kutyám, ennyi az egész. – Nem ennyi az egész. Az állatok nem szeretnek bennünket. Fura szagunk van, vagy tudom is én… A lényeg, hogy félnek a közelünkben, hacsak nem állatbeszéddel szólsz hozzájuk. Nem mindenkinek sikerül, de ha Buksin sikerült, akkor minden állaton sikerülni fog. – Minden állaton? – Majdnem, Kukacokon meg bogarakon, baktériumon, ilyesmin persze nem. De minden olyan állaton, aminek van egy kis agya. Például… oké, látod ott azt a macskát? –Követem az ujja vonalát egészen egy nagy, szürke hosszú szőrű kóbor macskáig. – Hívd ide. Csak hangosan. – Cicc, cicc, cica… – Nem, nem, nem! Ne így! Úgy mondd, mintha komolyan is gondolnád. Légy kicsit… tudod, macskaszerűbb. Így. Gyeeree ideee, cicaaaa! – A hangja furán magas és éles lesz. – Végig nézz a szemébe! Gyere ide, cicuka, cicuka! A macska leugrik a kerítésről és gyanakvó pillantást vett Ambrose-ra.

– Gyere ide, kiscicám! Senki sem fog báááántani. –Ambrose tesz egy pár lépést, majd előrenyújtja a kezét, mire az állat a karjaiba ugrik. – Jól van. – Még dorombol is. – így elboldogulhatsz a nehezebb időkben is. Azután belemélyeszti a fogait a macska nyakába, olyan mélyen hogy azt hiszem, mindjárt leesik a szerencsétlen állat feje. Viszolyogva teszek pár lépést hátrafelé, de hamar vége az egésznek. – Tudod, macskát enni olyan, mint puncit nyalni. Rossz az íze és a szőr beragad a fogaid közé, de néha muszáj. – Csak nézek rá némán. – Ööö, ez vicc volt – mondja. – Aha. – Most te. – Nem akarok megölni egy macskát. Ambrose felsóhajt. – Én sem igazán. De kell a vér, és a macskának van. Persze nem ugyanolyan, ó, távolról sem, de egy macska, vagy kutya, vagy mókus… okos dolog így kezdeni az éjszakát. Nem leszel olyan éhes. Nem csinálsz hülyeségeket. Örült dolgokat. Nézz a szemébe és mondd azt, amit hallani szeretne… – Nincs más megoldás? Újabb sóhaj a válasz. – Elméletileg lophatnál a vágóhídról is. Ez remek ötletnek tűnik, igaz? Az is. Olyannyira, hogy sok, nálad jóval öregebb és erősebb vámpír már régen kitalálta. A kórházak baleseti osztálya túl kockázatos, hacsak nem vagy ott igazán járatos, és te nem vagy. A kis kóser hentesboltok elég jelentéktelenek ahhoz, hogy a herceg meg a haverjai ne foglalkozzanak velük, de az nem kell, hogy a rabbik gyanakodni kezdjenek, vajon miért lett hirtelen egy új törzsvendég, aki estéről estére ugyanazt kéri. Nem, nincs más. Ezt eszed, vagy embert. – A herceg? – Baromságnak hangzik, tudom, és az is – mondja. –De ő és a köcsög baráti köre nagyon meg tudja keseríteni az életedet, ha rájönnek, mit csináltál azzal a zsaruval meg a családoddal. A családom. Nina és Brooke. Ha macskák vérét szívom, nem fogok őrültségeket csinálni. – Szóval… egyszerűen csak szólítsam meg?

Második fejezet Persephone Bella előrehajol, aztán szétnyílt ajkakkal, félig lehunyt pillákkal azt mondja: – Irigylem a cicijeidet. – Én meg a hajadat irigylem – mondom én, de nem gondolom komolyan. Éppen sminkelem. Burgundiszín rúzs kerül a púderre, azalatt még egy réteg rúzs. A szemével már végeztem, arra rózsabarna szemhéjfestéket használtam, és persze a szempillafesték sem maradhatott el. A haja moslékszín gombócra emlékeztet, amibe látszólag minden rendszer nélkül bizsu hajtűket szurkált, hogy épp csak egy pár rakoncátlan tincs maradjon szabadon. Bella cingár és sápadt, úgy fest, mint az összes többi nő, aki túlságosan keményen igyekszik, hogy szép legyen. A rövid, fekete szoknya szegélye és a bőrcsizma teteje közötti részt csontos térdkalácsai uralják. A képet két ujjatlan fölső teszi teljessé, egyik fekete, a másik szürke. Természetesen fedetlenül hagyják a hasát, ami nemhogy nem kerek, hanem szinte már homorú. Bella úgy fest, mint egy anorexiás. – Jobb volna, drágám, ha a kezeden szétnyomkodnád kicsit a sminket, mielőtt a bőrömre kened – oktat. Mintha számítana valamit. Ötvenhét éve halott, de ma este táncolni megyünk.

Kedvesen megengedi, hogy én menjek előre. Amint az ajtó előtt álló kidobóember ránk néz, elkezdek kiárasztani. Én legalábbis így szoktam gondolni rá – kiárasztás. Valahol olvastam egyszer a feromonokról. Ezek a titkos kis anyagok vonzzák egymáshoz a rovarokat, ezek alapján találják meg, kivel érdemes párzaniuk. Az is valami hasonló, amit én csinálok. Kieresztek magamból egy adag „engem akarsz”érzést, ami aztán hullámként söpör végig mindenkin, aki a közelben van. A kidobó arckifejezése azonnal megváltozik, ahogy őt is eléri. Int, hogy bemehetünk. Még csak a folyosón tartunk, de a zene már itt is fülsiketítő – ráadásul ott van kötelező elemként a basszus, ami mintha egyenesen az ember agyába hatolna be. Biztos vagyok benne, hogy ezt rajtam kívül nem sokan bánják – az emberek többsége úgyis azért jött le ide, hogy része legyen egy kis behatolásban… Mindezeken túl harsog még a szöveg: „Csináld! Csináld! Csináld!” Igazán kifinomult. Az a pillanat a kedvencem, amikor belépek. Villog a stroboszkóp, a diszkó lámpák és színes lézersugarak ide-oda cikáznak, de amikor kiárasztok, mindenki felém fordul. Valahol a lelkem mélyén úgy érzem, hogy ez nem én vagyok, de nem hagyom, hogy elrontsa a hangulatomat, így éreztem magam akkor is, amikor tizedikben Betsy Plesser meggyőzött, hogy öltözzek szexi cicajelmezbe Halloweenre. Ő szexi hastáncosnőként jött el. Amikor megjelentünk azon az ostoba bálon, az összes fiú megbámult. A mi évfolyamunkba járóktól persze csak annyira futotta, hogy tegyenek néhány bunkó megjegyzést, de a felsőévesek felkértek minket táncolni.

Mindig ez jut eszembe, amikor kiárasztok. Magam előtt látom a tekintetüket, amiből az sütött, hogy engem akarnak. Az a lány sem az igazi én volt, aki akkor a felsőévesekkel táncolt. Én akkor is az okos kis Linda Moore maradtam, a dzsesszkórista, a vitakör tagja, aki mindig betartja a szabályokat. De azon az egyetlen éjszakán úgy éreztem, én is azok közé a szabad, mindent jobban tudó lányok közé tartozom, akik motoroznak, sört isznak és cigiznek, de azért valahogy mégsem erőszakolja meg őket soha egyetlen fiú sem a randin, és nem keverednek autóbalesetbe sem. Másnap reggel, amikor fölvettem a szokásos farmeremet és pulcsimat, az iskolába menet már biztos voltam benne, hogy ilyen lányok nem léteznek, hogy a felelőtlen és lázadó és csintalan viselkedés szörnyű következményekkel jár, nemi betegségekkel és nem tervezett terhességgel, és azzal, hogy az ember kénytelen félbehagyni az iskolát. Ma már tudom, hogy igenis vannak ilyen lányok. Vannak olyanok, akiknek nem kell elszenvedniük a tetteik következményeit. Bella ilyen lány, és ma este úgy teszek, mintha én is rá hasonlítanék. Talán annyira jól játszom, hogy igazzá válik. A szemeim ívét fekete szemceruzával emeltem ki ma este, a melleimet, amiket Bella annyira irigyel, vízzel töltött melltartó nyomja föl egészen a fekete csipketop kivágásának széléig. A póló persze véget ér közvetlenül a bordáim alatt, nehogy eltakarja a hennázott mintát, ami körülöleli köldökömet, majd eltűnik a szűk, fekete farmer alatt. A nadrág fölső gombját nyitva hagytam. Néhány karkötő, ezüst nyaklánc, térdig érő csizma, és kész. Talán már tettetnem sem kell. Talán ebben a percben a teremben lévő férfiak szeme valóban Persephone-ra szegeződik. De ekkor belép Bella, és ő is kiáraszt. Ha az én megjelenésem egy kis „engem akarsz”-lökés volt, akkor az övé most egy mindent elsöprő tengerár, ami azt süvölti mindenki fülébe: „Szükséged van rám.” Maxwell mondta nekem, hogy a lelke mélyén mindenki arra vágyik, hogy lenyűgözzék, elkápráztassák és elbűvöljék. Keresnek valamit, amit imádhatnak. Ő mondta azt is, hogy erről a legtöbbet Bellától tanulhatok. Hogy ha megtalálom ezt a pontot az emberek agyában, az biztonságot és segítséget jelent. Igaza volt, hiszen mindig igaza van. Éppen ezért szeretem, rettegek tőle és csodálom egyszerre. Bella sápadt bőre hirtelen selymesnek és hűvösnek tűnik, mint a tejszínhab, leginkább mosómedvéére emlékeztető szemei pedig mélyek lesznek és titokzatosak. Az alakja olyan, mintha egy fogyókúrázó nő legszebb álmából lépett volna elő, a haja aranyszínben csillog. Többé már nem törékeny és vékony szálú, épp ellenkezőleg, vadállatiasan csapzott, ahogy a bőre is, mintha izzadna, mintha épp csak az imént kelt volna föl egy pasi karjaiból, egy nagyon szerencsés, sőt Chicago legszerencsésebb pasijának a karjaiból… Elfordítom a tekintetem és emlékeztetem magam, hogy ez az egész csak egy trükk, ami engem sem hagy érintetlenül. Kilibegünk a táncparkettre („Csináld! Csináld! Csináld!”), hogy ott páváskodjunk tovább. Ez nem én vagyok, legalábbis nem az, aki voltam. A régi én elégedett volt a testével, tisztelte saját magát, és az efféle hivalkodóan erotikus viselkedés egyszerűen túl… ostobának tűnt volna a

számára. A cicajelmezben is ostobán éreztem magam. Akkor azt mondtam magamnak, hogy ez az önbecsülés eredménye, és azért nem érzem magam elememben, mert nekem nem kell úgy viselkednem, mint egy pornográf, fallocentrikus tündérmeséből előlépett, kétdimenziós ribanc, ha fel akarom hívni magamra egy férfi figyelmét. Az igazi férfi úgyis az eszem miatt fog szeretni, nem azért, mert kirakom a húspiacra, amim van. Bella felém fordul és lassan körém fonja a karjait. Az ágyékát az enyémhez dörzsöli, de nem néz a szemembe. A fiúkat nézi, akik körbeállnak minket. Nekik szól a show, tudom jól, úgyhogy én is besegítek egy kicsit. Úgy vonaglunk ott kettesben a parketten, hogy egyértelmű legyen, nem vagyunk igazi leszbik, csak amolyan látszatra egymást nyaló-faló lányok, akiket a szoft pornók rendezői találtak ki; abból a fajtából, akik már annyira, de annyira fel vannak izgulva, hogy kénytelenek egymást kényeztetni, de persze csak addig, amíg Dorongos Csődör fel nem bukkan egy pizzával és meg nem kapja a borravalót egy jó kis hármas szex formájában. Két John Travolta azonnal ráharapott a csalira. Odabugiznak mellénk, és üvöltve meghívnak egy italra (még jó, különben egy szavukat sem értenénk a „Csináld! Csináld!”-on túl). Bella kacéran bólint és már le is huppantunk egy asztal köré az egyik sarokban. Ide mintha egy kicsivel kevésbé érne el a zaj. Alfa Travolta magas, szőrös, és úgy fest, mint aki kokózik. Delta Travolta, a segédje, magas, vékony, és nincs semmi önbizalma. Az a fajta bizonytalanság sugárzik belőle, ami egy egészséges világban Alfára kellene, hogy jellemző legyen. Italt rendelnek, de mi nem iszunk ilyesmit. Elcseverészünk, de nem telik el sok idő, mire Alfa már Bella fülébe suttog valamit. Bella nevet, bólint, és már indulnak is vissza táncolni. Delta ezalatt odáig jut el, hogy megkérdezze a nevemet. – Persephone – mondom neki. – Stephanie? – Persephone! – Óh. – Bólint, azután tovább bólogat a zene ütemére. – Király neved van! Neked meg király dumád, seggfej. Ez nem lesz jó. Hat hónappal ezelőtt megöltem egyet, aki olyan volt, mint ő. Kicsit még beszélgetünk, megtudom, hogy vonalellenőrként dolgozik a telefontársaságnál, de azután ideje bevetni a nehéztüzérséget. – Ja, nem volt biztos, hogy el tudok jönni ma éjjel bulizni – kezdem. – A bébiszitter lemondta, és nagyon nehéz másikat találni ilyen rövid idő alatt. – Van gyereked? Négy perc sem telik el, neki már nyoma sincs. Én is fölállok az asztaltól, hogy jobban szemügyre vegyem a terepet. Bella és Alfa a parkett sztárjai. Travolta rázza, amije van, Bella igyekszik, hogy mindenki ezt a fickót irigyelje. Hajrá, Alfa! Élvezd ki, amíg lehet. Kutatok a tömegben egy megfelelő alany után. Nem könnyű jót találni, de most sikerül. Ott áll hátul, a bárpultnál. Kicsit pocakos, talán százhatvanöt centi, homoksárga haj és… szakáll? Talán, talán. Gondolatban megköszönöm Deltának az italt, azután ügyesen megbotlom és Pocakra öntöm az egészet.

– Hoppá! – mondom olyan hangon, mintha kicsit megártott volna az ital. – Annyira sajnálom! – Felém fordul. Szakálla nincs, csak egy förtelmes kis pamacs az álla fölött. Mindegy, jó lesz. – Semmi baj – válaszolja, legalábbis azt hiszem. Új szám megy. A refrén ez alkalommal: „A rendszer… megbukott! A rendszer… megbukott!” – Hadd vegyek neked egy másikat! – kiáltom oda a pasinak. – Nem kell, van még egy – feleli és elpirul. Ezzel eldőlt a dolog, ő a mai nyertes. Már csak az kell, hogy legalább annyi vér legyen a pucájában, hogy felkér táncolni. A szemébe nézek és elkezdem püfölni az agyában a rabszolga foltot. Működik, de csak annyit érek el, hogy még félénkebb és szerencsétlenebb lesz tőle. A táncparkettre pillantok, látom, hogy Bella újabb hódolókat kapott. Két másik Travolta is megjelent a színen, hogy tesztoszteronfelhőbe burkolják és elcsábítsák Alfától. Bella ragyog, mint a Hold, kis, kemény, alma alakú melleiről szinte lepattan az ing, a mellbimbói olyan kemények, hogy még ebben a halvány fényben is jól látni őket valami húsz lépésről. – Nézd – mondom a kis Szakállkának-, megmondom az igazat. Van itt ez a fura fickó, aki egész este zaklat, és ha most elmegyünk táncolni, abból talán megérti, hogy kopjon le. Lécci! Kedves mosolya van. – A nevem Rick – mondja. Igen, határozottan jól választottam. Megyünk táncolni, Rick elszerencsétlenkedik valahogy a parketten, és végre én is lazíthatok. Azzal nyugtatom magam, hogy ezt Bella trükkje nélkül is meg tudtam volna csinálni. Elvégre azt ő is elismerte, hogy szép a mellem, nem igaz? Csinos lány vagyok, nem? Az vagyok, ez nemsokára kiderül, de egyáltalán nem úgy, ahogy szerettem volna. Megjelenik egy újabb alak, és megpróbál lecsapni Rick kezéről. Ez az új pasi hatalmas, legalább százkilencven centi, csupa izom mindenhol, a karján úgy dagadnak az erek, hogy egy szteoridkereskedő a tíz ujját megnyalná, ha látná. Rick megpróbálja testbeszéddel lekoptatni, de nem elég agresszív. Talán jobb is így. Hiába fordítok neki újra meg újra hátat, nem adja föl és addig vonaglik, míg megint előttem nem áll. Az ízlése rettenetes. Lila ing van rajta, látszik, hogy nagyon szeretne retro lenni, de az eredmény csak annyi, hogy idiótán néz ki. Vastag aranyláncok, a fekve nyomástól duzzadó mellek… ekkora még nekem sincs. Egyértelműen Omega Travolta, a névtelen diszkórémek millióéves hagyományának méltó örököse. Ráadásul, amikor megszólal, mintha csak egy B kategóriás filmet vagy egy uborkaszezonban vetített próbaepizódot hallanék. Legutóbb Charles Atlas reklámokban próbálkoztak meg ezzel a stílussal. – Hé, bébi! Miért nem táncolsz inkább egy valódi férfival? Az egyedülálló anyukás szöveg itt nem fog működni, de azért adok neki még egy esély, hogy lelépjen. – Rickkel vagyok – mutatok Pocakra. – Kicsi Ricsivel vagy? – kérdezi. – Bébi, ha komolyabb méretre vágysz, jobb, ha velem jössz. És isten az atyám, megfogja a kezemet és odahúzza a sliccéhez.

Rendben, Omega. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – Nem vagy elég férfias – mondom neki. Most már nem is kell kiabálnom. Nem kieresztek, hanem megragadok. Maxwell maga tanított meg arra, hogy az emberi agynak van egy másik része is, amelyik arra vágyik, hogy fegyelmezzék, hogy parancsoljanak neki és engedelmeskedhessen a szigorú főnöknek. Megtanított arra is, hogyan találjam meg ezt a helyet, hogyan tapossak a lélekben rejtőző alantas féreg nyakára, hogy aztán a szemén keresztül hajtsam az akaratom alá, aki ellenáll nekem. Ez jobban megy, mint a kiárasztás sőt, ebben kifejezetten ügyes vagyok. Megragadom az elméjét, és azt mondom neki: – A férfiasságod nem elég nagy. Ezt minden nő azonnal meg is látja rajtad. A férfiak többsége is észreveszi. Ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. Nem kételkedhet abban, amit mondok. Az én szavam az ő új igazsága. Farkasszemet nézünk, ezért aztán, bár nem hallja, amit mondok („A rendszer… megbukott! A rendszer… megbukott!”), biztos lehetek benne, hogy minden szó jól az agyába vésődik. – Nem vagy képes boldoggá tenni egy nőt. Soha senki nem fog téged igazán szeretni. A karjaiból és egyéb testrészeiből is egy pillanat alatt kiszáll az erő, látom, hogy könnyek gyűlnek a szeme sarkába. Nagyon helyes. – Soha nem fogsz tudni kielégíteni egy nőt sem. A nők nevetségesnek találnak. Kinevetnek téged. Az egész teste megroggyan, az arcára végtelen reményvesztettség ül ki. – Most menj haza és töprengj el ezen! – mondom neki végül, mire azonnal megfordul és az ajtó felé indul. Úgy lépked, mint aki nagyon szomorú álmot lát. Linda a helyemben zavarba jönne. Felháborodna, de meg is ijedne, és biztosan beszéddel akarta volna megoldani a helyzetet. Az új én pedig? Persephone jól kupán kólintotta a fickót. Azt hiszem, ez a legjobb része annak, ha valaki vértestvér lesz.

Amikor először hallottam, hogy illetlenség a „vámpír” szót használni, és hogy inkább vértestvérnek hívjuk magunkat, elég nagy hülyeségnek tűnt. Úgy értem, kiszívjuk az emberek vérét, irányítjuk a gondolataikat, soha nem öregszünk meg, rendes tükörképünk sincs, satöbbi. Talán ha más szót használunk, elfelejtjük, hogy mivé lettünk? Valahogy mégis megszoktam, sőt egy kicsit meg is szerettem. Végül is, ha belegondolok, igazából az volna hülyeség, ha vámpírnak hívnánk egymást. Előbb-utóbb biztosan kicsúszna valakinek a száján olyankor is, amikor nem kellene, és akkor lőttek a nagy titoknak. Az meg ki tudja, hová vezetne? A vértestvér olyan meghitt, „testvérnek” a déli államokban hívják egymást az emberek. „Én és Luella meg a vértestvérek összejövünk vasárnap ebédre.” Mint egy nagy, boldog család. Omega Travolta még így is majdnem elijeszti szegény Ricket, úgyhogy közbe kell lépnem. Úgy teszek, mintha nagyon zavarban volnék, és

elmondom neki, hogy az alak a volt barátom, aki nem viseli el, hogy elhagytam, satöbbi, satöbbi, szegény én, aki mindig a rossz döntéseket hozom, de különben nem volna kedved beülni valahova és meginni egy kávét? Rick az International Harvesternél dolgozik, területi forgalmazási felügyelő. Meghív egy kávéra, de persze hozzá sem nyúlok. Megadom neki a telefonszámom, és csak mesélek, mesélek, ontom a hazugságokat a múltamról, Persephone múltjáról, amiből látszik, milyen kedves és sérülékeny vagyok. Persephone már csak ilyen. Persephone elkövetett néhány hibát, de a lelke mélyén jó ember. Legalább igyekszik. Most kezdi újra az életét, és szüksége van valakire, akiben hihet, akiben megbízhat, és aki megvédi őt… Rick unalmas, de legalább aranyos. Meg sem próbál meggyömöszölni, mielőtt kiszállnék a kocsijából egy olyan épület előtt, ahol nem élek. (Persze sehol sem „élek”… Érted? Hehe. De komolyan, nem ebben a házban lakom.) Muszáj csókolnom, egyszerűen nem tudok ellenállni kísértésnek. Beszívom az alsó ajkát, szemfogaim – az agyaraim – kicsusszannak az ínyemből, mint a cica karmai. Éppolyan hegyesek is; könnyedén átszúrják a bőrét, és négy kis lyukat ejtenek az ajkán. Felnyög – vajon fáj neki vagy csak szúrt egy kicsit? Nem tudom. Amikor kicsordul a vére, hirtelen minden megváltozik. Tudom sok vámpír – vértestvér – van, aki a szexhez hasonlítja az étkezést, de nekem legalábbis soha nem volt ilyen jó életemben. (Lehet, hogy ez sokat elárul a szexuális életemről, nem tudom. Ed vette el a szüzességemet, szörnyű volt, és azután soha többé nem állt velem szóba.) Érzem Rick teste melegét, és ahogy a vére a számba csorog. Lassan, szinte cseppenként, de nem bánom, így is finom, mint belemerülni a forró vízzel teli kádba egy hideg téli reggelen, amikor semmi dolga nincs az embernek egész nap. (Főiskola után pár évig Perryvel jártam. Egyszer azt mondtam neki, olyan vele a szex, mintha költészetet olvasnék. Azt persze nem tettem hozzá, hogy a vers, ami eszembe jut olyankor, az Átokföldje.) Most azonban itt vagyok kettesben Rickkel, és olyan érzés, mint amikor egy közeli barátoddal töltöd az egész estét. Olyasvalakivel, akit már évek óta nem láttál, de most még jobb, mint a régi szép időkben, mert rengeteg vicc, történet és megjegyzés maradt elmondatlanul, hogy aztán most a kanapéra kucorodva tömjétek magatokba a pattogatott kukoricát, teát hörpöljetek, és vihogjatok, majomkodjatok és nevessetek. Aztán mikor már eleget nevettetek, csak ültök, fáradtan, de elégedetten, és élvezitek a nyugodt csendet. Ilyen érzés nekem Rick vérét inni. Édes, nyugalmas csönd. (Na nem mintha frigid lettem volna, vagy valami. Egyszerűen csak soha nem sikerült úgy együtt lennem valakivel, hogy őt is szerettem és a körülmények is megfelelőek voltak. Lehet, hogy én helyeztem túl magasra a mércét, de ha úgyis meg akarsz állapodni valaki mellett, mi értelme az egésznek? Nem tudom. Talán ebben a tekintetben soha nem nőttem fel igazán. Lehet, hogy túl sokat vártam, lehet, hogy Ed jött túl korán. Tényleg fogalmam sincs.)

Rick vére, az élete átfolyt rajtam. Rosszul mondtam az előbb: ez a legjobb abban, hogy az lehetek, aki vagyok. Magát Ricket iszom, ő pedig nyers, és erős, és alázatos, minden egyszerre, bársonyos patak, amiben teljesen el tudnék merülni, elveszíteni magamat, eljutni a forrásig, csak inni, míg tart az ereje… De nem így teszek. Visszahúzom a fogaimat, picit megnyalom a sebet, hogy begyógyuljon varázsütésre (vajon valóban varázslat ez?), aztán teszek egy lépést hátrafelé. Rick, mintha nem igazán tudná, mi történik vele, álmosan, kábán pislog, a szája kicsit nyitva, a pupillái egészen kicsire zsugorodtak össze. Egy pár pillanatig csak nézzük egymást. – Megadod a telefonszámod? – kérdezi. – De hiszen már megadtam, nem emlékszel?

Hat hónappal ezelőtt hozzá se nyúltam volna egy Rick-féléhez. Olyan idiótákkal szórakoztam, akiknek túl sok pacsuli volt a nyakán, túl sok szőr a mellkasán, és túl sok óvszer a zsebében. Csak olyan férfiakból táplálkoztam, akiket megvetettem. Ez jót tett a bennem lakó Lindának, a régi énemnek, az életvidám, de komoly ügyvédnőnek, aki nem ér rá klubokba járni, és aki csak a megfelelő időben és módon fejezi ki, hogy vonzódik valakihez. Az ő számára elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen… kurvásan viselkedjen. Olyan férfiakat választottam ki, akikről tudtam, nem fognak hiányozni, míg egy este a lelkem egyik könyörtelenebb része úgy nem döntött, hogy az aznapi pasit senki más sem fogja hiányolni. Persze pánikba estem. Hirtelen egy idegen férfi lakásában találtam magam, ahová legalább négyen-öten biztosan láttak bemenni, mellettem pedig a házigazda holt teste. Majdnem a telefonért nyúltam, de azután eszembe jutott, nehogy ujjlenyomatot hagyjak. Elgondolkoztam, vajon a vámpíroknak van-e ujjlenyomata (abban a pár percben nem tudtam volna vértestvérként gondolni magamra, azt már nem). Apró fekete retikülömből előkerült a mobil, azon hívtam Maxwellt. Ő elintézett mindent. Még csak el se jött, a haverját, Robertet küldte maga helyett, ő kísért ki és ő nyugtatott meg, hogy mindent „eltakarítanak”. Ezt a szót használta. Robertnek azon az estén bors- és mustárszaga volt. Gondolom, Maxwell a vacsoraasztal mellől állította föl. Azt mondta, menjek el Maxwellhez, és én engedelmeskedtem. A lakásában fogadott, szorosan megölelt, csak hallgatott és bólogatott. Gyengéd volt hozzám, simogatta a hajam, és hagyta, hogy vérkönnyekkel csúfítsam el a puha, zöld kasmírpulóverét. – Előbb-utóbb mindenkivel megtörténik – vigasztalt. Úgy bőgtem, mint egy baba, és a beszédem sem volt sokkal érthetőbb, mint egy kisgyereké. – Nem akarom… Nem akarom, hogy újra megtörténjen. – Maxwell csak sóhajtott egy mélyet és bólintott. – Hogyan akadályozhatom meg? – kérdeztem suttogva. – Nagyon figyelned kell – mondta. – És nagy gonddal kell táplálkoznod. A késztetés, hogy addig faljunk, míg az éhségünk halálba nem taszít valakit, erős, és soha nem lehet teljesen leküzdeni. Csak úgy állhatsz ellen, ha

megkeresed azokat, akiknek az élete örömmel, tisztelettel vagy csodálattal tölt el. Ha úgy érzed, belőled is elvész egy darab, ha megölöd, könnyebb megkímélni az embert. – De… de mi lesz, ha nem sikerül, és megölök egy ilyen embert? Mi lesz, ha találok valakit, akit kedvelek, de azután véletlenül megölöm ivás közben? – A halála és a bűntudatod csak erősebbé tesz – felelte. – Vagy bele is őrülhetsz, ha gyenge vagy. Ha gyenge vagy, talán jobb gyűlölettel teli szívvel táplálkozni, bár igaz, így vállalnod kell… az elkerülhetetlen következményeket. Sokan ezt az utat választják.

Bella hozott el a klubba, és a kocsija még mindig ott áll a parkolóban, úgyhogy fogok egy taxit. Ügyet sem vetek a sofőrre, hiába próbál beszélgetni, csak kinyitom a naplómat. Spirál kötésű könyvecske, alig nagyobb, mint a tenyerem. Feljegyzem a mai dátumot, azután mellé írom: „Rick-forg. fel., Int. Harv.”, és a telefonszámát. Kicsit zsúfolt, de az én apró betűimmel elfér. Miután hazaértem, leveszem a falinaptáram (minden hónaphoz egy-egy Monet-kép), előrelapozok három hónapot, és beírom Rick nevét. Addig is találkozgatok vele, de csak három hónap múlva iszom belőle megint. Ha érdekesnek vagy hasznosnak bizonyul, talán elkezdem kondicionálni, kitörlök egy-két apró foltot az emlékeiből, hogy már a nevemet se tudja felidézni, de beprogramozom, hogy negyedévente keressen meg, ossza meg velem a vérét, és aztán felejtse el az egészet. Meg lehet csinálni. Sőt, így volna a legokosabb, de… én mégsem így csinálom. Még senkin sem próbáltam ki. Ez annyira hideg és számító lenne, mintha a Mandzsúriai jelölt forgatókönyvírója találta volna ki… Talán, ha Rickről kiderül, hogy igazából undorító alak, akkor rajta megcsinálom. De komolyan. Engem nem zavar, ha meg kell dolgoznom azért, hogy ne legyek éhes. Dolgozni csak pontosan, szépen, nem igaz? Még gyorsan átfutom a naptárt, megnézem, mi várható a közeljövőben, azután megmosakszom, átöltözöm (persze nem, mintha megizzadtam volna), és megnézem az e-mailjeimet. Semmi érdekes. Kifizetem a számlákat, és máris hajnali négy óra. A város csendes ilyenkor. Egy szuterénben élek. A lakbér alacsony, mert aprók az ablakok. Nekem persze mindegy, úgyis betakartam őket teljesen. Nem valami nagy szám, de ha minden jól megy, már nem kell sokáig kihúznom itt. Az épületben van lift, azzal megyek föl a tetőre. Fantasztikus innen a kilátás Chicagóra. Ebben az órában már a felhőkarcolóknak is csak egy-két ablakából szűrődik ki fény, a sötétet csak az utcai lámpák narancsszín fénye töri meg. Pár percig csak állok, és nézem a mozdulatlanná fagyott várost. Látszik innen a Larkin család háza is. Nem állom meg, halványan elmosolyodok. Úgy fest, enyém az éjszaka. Visszamegyek a lakásomba és benyomom a tévét. Nézem egy kicsit a Történelemnyomozókat, aztán átmegyek vaksötét kis hálószobámba, és lefekszem.

Másnap este rögtön ébredés után nekifogok, hogy kisminkeljem magam. Nem könnyű feladat, ha a tükörben csak egy bizonytalan körvonalú foltot látsz, de ma nagy nap van, megéri az erőfeszítést. Le kell nyűgöznöm mindenkit, ami nem gyerekjáték, ha a társaságban, ahová megyek, a vendégek egy része úgy fest, mint a felpuffadt vízi hullák, mások láthatatlanná válnak egy szempillantás alatt, megint mások pedig (köztük Bella), ha akarják, olyan gyönyörűnek látszanak, mint valami isten, még ha éppen csak egy koszos mackónadrág meg egy reklámfeliratos póló is van rajtuk. Tekintve, hogy ettől én még távol vagyok, egyelőre fölveszek egy bokáig érő, fekete szoknyát, az elején burgundiszín brokátdíszítéssel. Az oldalán fűző tartja össze – valójában csak két, egymáshoz illesztett téglalapból áll. A fűzők apró, rugós gombokban végződnek, amikkel csomózás nélkül lehet rögzíteni a szoknyát. Nehéz lenne ennél rafináltabb módját találni annak, hogy olyan látszatot keltsen az ember, mintha az egész szoknya az első mozdulatnál a bokája köré hullana. A fehérnemű természetesen szóba sem jöhet, csak egy combfixet húzok fekete Manolo csizmákba bújtatott lábaimra. Fehér vászoning, ami olyan vékony, hogy az erkölcsösebb emberek már botrányt kiabálnának, ha meglátnák, ezüst fülbevaló és vékony bőr nyaklánc, rajta feketére lakkozott madárkoponyával… Ezzel kész is. A hónap első vasárnapja van, ilyenkor Chicago vértestvérei összegyűlnek. Az újjászületésem óta tartott mind a kilenc ilyen „udvaron” ott voltam, most vegyes érzelmekkel indulok el otthonról. Időnként érdekes más vértestvérekkel találkozni, beszélgetni velük, és figyelni, ahogy egymással beszélgetnek. Mindig is társasági ember voltam, jól éreztem magam, ha sokan vettek körül – úgy is mondhatjuk, vonzott a közélet. Előfordul, hogy néha furcsának találom némelyik napirendre tűzött témát, de valószínűleg csak azért, mert én – sokaktól eltérően – nem harminc vagy még több éve haltam meg. Másrészt némelyik vendégtől kiráz a hideg. Van egy alak akitől három összejövetelen keresztül állt fel a nyakamon a szőr, mire rájöttem, hogy azért olyan fura, mert nincsenek szempillái. Amikor közelebb mentem, megláttam, hogy szemhéjai sincsenek. Ő maga vágta le, mert, úgymond „ezek akkor jönnek érted, ha lehunyod a szemed”. Már meg sem kérdeztem, kikre gondol. A chicagói udvar az „elíziumban” gyűlik össze, ami jelen esetben a Shedd Aquarium. Ilyen későn a látogatók már nem mehetnek be, de magánjellegű rendezvényekre ki lehet bérelni. Még életemben voltam egy ingatlanjogászoknak szervezett konferencián, aminek a bankettjét itt rendezték. Szép hely. Hosszú de könnyű kabátba bújok, és fogok egy taxit. Fura dolog ez: amíg még éltem és élvezhettem volna a szexet, soha meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire szégyentelenül kihívóan öltözzek föl. Most, hogy már nem lélegzem, és éppen egy csapat hulla által látogatott zsúrra igyekszem, teljesen magától értetődőnek tűnik, hogy pont ezeket a ruhákat vertem magamra. Ebben a társaságban egyszerűen nem elég jó a laza üzletasszonyviselet. Loki őrzi az ajtót, a legfölső széles kőlépcsőn áll, és a hátát az egyik faragott oszlopnak veti. Kedvelem Lokit. A vékonyság és a sápadtság

kifejezetten jót tett a megjelenésének, ráadásul az emberiségnek azon elenyésző százalékához tartozik, akiken jól áll a bőrnadrág. – Szia – köszönök. – Jó a sminkem? – Maradj egy kicsit – feleli. Megnyalja a hüvelykujja hegyét, és nagy műgonddal letörli a szemem sarkából a maszatot. – Most már tökéletes. – Van valami jó ma este? – Vendégeink vannak – válaszolja. – Vendégeink? – Függetlenek. – Úgy mondja ki a szót, mintha sértés lenne. Függetlennek lenni a mi köreinkben annyit jelent, hogy az illető nem tagja a város egyetlen nagy vértestvérszervezetének sem. Amennyire én tudom, a legtöbb független meghúzza magát, de akad köztük olyan is, aki azt hiszi, rá nem vonatkoznak a szabályok. Az ilyenekkel csak a gond van. Loki éppen ezért van itt, ő valamiféle főpandúr ebben a bolondok házában. Nem irigylem a munkáját. – Mit akarnak? – faggatom tovább. Megvonja a vállát. –Azt hiszem, Ciceróhoz van köze. – A városhoz vagy a római szenátorhoz? Válasz helyett csak elmosolyodik. – A delfinek medencéje mellett vannak az amfiteátrumban. Nappali fényben a Shedd csodálatos volt. Magasra törő falai visszatükröződtek a márványpadlón, mindenfelé klasszikus vonalú díszek, a Karibi Korallzátonyok kiállítás fölött pedig hatalmas, páncélüvegből készül tető borította a teret. Művészet művészet hátán, csiszolt üvegek és halak, amik színre és méretre is leginkább megannyi robogóra emlékeztettek. Most, hogy éjszaka jöttem, csak a telihold és az akváriumokból szivárgó, remegő, kék fény segít, hogy eligazodjam. Elsétálok a sötétségbe fulladt oszlopok között, körülöttem minden kékeszölden dereng, mintha egy tenger alatti városban járnék. Jobbra fordulok. A cetek pont az ellenkező irányban vannak, de a medúzák különösen közel állnak a szívemhez. A medencéjüket folyton változó színű lámpák világítják meg alulról, az áttetsző és finoman lüktető állatok mintha a szivárványon lebegnének keresztül. A jelek szerint nem én vagyok az egyetlen medúzarajongó. A másik látogató vérbeli jampecnak öltözött -magasra húzott, bő nadrág van rajta, hosszú szövetkabát, egy olyan neonszín kalap is, amit mifelénk „stricisapkának” hívnak, és Istenemre, a kalapon még egy hatalmas toll is ott büszkélkedik. Ismerem ezt a férfit, a neve Scratch. Ez a fajta öltözék csak nagyon kevés embernek áll jól, Scratch pedig amúgy is elég ocsmány. Az orra természetellenesen hosszú, szinte úgy fest, mint egy szúnyog fullánkja, a szemei üvegesen csillognak és teljesen feketék. A vértestvérek általában vissza tudják húzni az agyaraikat, de az ő fogai mindig kilógnak a szájából. Ráadásul nem is csak a szemfogak – minden más foga is hegyes és girbe-gurba. A bőre szürke, itt-ott szabálytalanul szétszórt foltok csúfítják, mintha csak véraláfutások lennének. Hát így néz ki Scratch. Amikor közelebb érek, fölvonja az egyik szemöldökét, de elmosolyodik. Ilyen közelről már jól látszik, hogy a ruhája piszkos. Még a gyűrűi is valahogy rozsdásnak tűnnek. Akkor borulok ki

teljesen, amikor meglátom, hogy valami mocorog a hajában. Ennél közelebb inkább nem megyek. – Persephone, jól tudom? Bólintok. – Szereti a medúzákat? – kérdezem. – Csodásak. Egyszerűen lenyűgözőek nem találja? –Kénytelen vagyok egyetértően bólintani, ő meg folytatja. – Látta már a nagy polipot? Egy másik lény, amelynek a teste egy nagy zsákból meg egy marék csápból áll. Azt nem szereti? f – Jobban tetszenek a medúzák – mondom. – Vajon miért? Mindenki úgy gondolja, hogy egy I csápos lény otromba, ezek viszont szépek. Mi a különbség? Scratch egy öreg, ami olyasmi, mint bejutni egy cég felsővezetésébe. Még hasznát vehetem, ha okosnak tart, úgyhogy jól megfontolom, mit válaszoljak neki. – Áttetszőek- bököm ki végül. – Nincs mit takargatniuk. – Remélem, ezt elég mélyenszántónak fogja találni. – Valóban? Én azt hiszem, azért, mert olyan jól beleolvadnak a környezetükbe. – Elfordul a tartálytól, hogy jól megnézhessen magának. – Igazán csinos. De nem halna bele, ha kicsit nőiesebben jelenne meg, nem igaz? Meghajtom a fejem és mélyet pukedlizek, mire elneveti magát. – Jöjjön! – Hová megyünk? – kérdezem, bár magam is látom, hogy a cápák medencéjéhez vivő lift gombját nyomta meg. – Mutatok valamit. Ez egy mélyebben lévő szint, a sötét szőnyegpadló és az alacsony mennyezet élesen elüt az üvegfalak mögött szikrázó színektől. Scratch türelmetlenül sürget, míg elhaladunk a korallok és szellőrózsák között bujkáló halak mellett. A gerincük fátyolszerű, mintha csipkéből volna… Ő azonban rendületlenül lépked a cápák irányába. Persze itt nincs egy sem a nagy fehérek közül. Legfeljebb akkora mindegyik, mint egy agár, de a szemükben így is könyörtelenség és hidegség csillan. Amikor még egyetemre jártam, egy ideig gyakornokként az ügyészségen dolgoztam. Ott voltam egy tárgyaláson, ahol egy Carter Soames nevű férfi ügyét tárgyalták, aki megfojtotta a feleségét egy párnával. A hét hónapos magzatával együtt. Amikor elmentem mellette, Soames odabökte, hogy szép a fenekem. Kirázott akkor a hideg. Persze elítélték. A cápáknak olyan szemük van, mint Carter Soamesnak. – Már csak egy pár pillanat – szólal meg Scratch, épp amikor meg akarom kérdezni tőle, hogy mire várunk. A víz hirtelen mintha beszakadna, tajték- és buborékfelhő zuhan a medence aljára. Mikor eloszlik, látom, hogy meztelen vértestvér az. Azt hiszem, Alice, vagy Amy, vagy valami hasonló a neve. Integetni akarok neki, de rájövök, hogy úgysem lát minket – a lámpák mind a medencében vannak, az ő szemszögéből a tartály fala olyan, mint egy tükör. Rettenetesen vékony, mégis szép, mint egy halálra kínzott szent valamelyik reneszánsz festményről. A haja hirtelenszőke, most lágyan

kibomlik körülötte a vízben, mint egy selyemfelhő. Buborékok szöknek ki a szájából, amikor megszólal, mire a cápák közelebb úsznak hozzá és elkezdenek körözni körülötte. Hozzádörgölik rücskös bőrüket, ahogy a kismacskák szoktak odabújni az emberhez. Ekkor újabb csobbanást látok. – Vacsora – mondja Scratch. Ez a második alak már egyáltalán nem olyan kecsesen érkezik a vízbe. Fekete, kövér halandó. Ő is meztelen, a teste félig késznek hat, mint minden serdülőé. A kezei és a lábai túl nagyok, a tagjai kissé kacskák, mert a csontja gyorsabban nőttek, mint az izmai. A fehér alak odaúszik hozzá. Ő már nem lélegzik, de a fiú annál inkább. Fürge rajokban szöknek ki a száján a buborékok, az arca eltorzul a visítástól, de hiába kapálózik, mert újabb nem várt vendég érkezik a cápák közé. Ő is vámpír, karcsú és izmos férfi. Olyan magabiztosan vág keresztül a vízen, mintha mindig is a hullámok között élt volna. A két vértestvér megragadja a fiút, és két oldalról a nyakába harapnak. Mindez az üvegtől alig néhány centiméterre történik, úgyhogy jól látom, egymás szemébe néznek, arcukon elömlik a gyönyör kifejezése. Az áldozatuk egyre kétségbeesettebben küzd. – Valódi héjanász- elmélkedik Scratch, de alig értem, amit mond, nem tudom levenni a szemem a pontról, ahol a fuldokló gyerek nyakára tapasztott szájuk széle mellől a vízbe kígyózik egy vékony, vörös szál. Ez rettenetes. Jéggé dermedek a borzalomtól, de az ujjaim akaratom ellenére a hideg üvegre tapadnak, mintha megint kisgyerek volnék, aki reménykedve bámul be az édességüzlet kirakatán. A szemfogaim kicsusszannak az ínyemből… A cápák ekkor érzik meg a vér szagát. A víz hirtelen habot vet, a jelenet absztrakttá torzul, csak fehéren bugyborékoló víz és dagadt vörös csíkok látszanak a medencén kívülről. A cápák a fiú húsába marnak, próbálják félrelökni a vértestvéreket, akik szintén a szerencsétlenbe mélyesztik a fogaikat, azután már harapják egymást, de még magukat is. – Megfogná ezt egy percre? – Nehezemre esik elszakítani a tekintetem a látványtól. Scratch a kezembe nyomott valamit, a tapintása alapján egy kartonpapírból készült henger. – Talán célszerű volna, ha eltakarná a szemét is. – Ekkor jövök rá, hogy egy jelzőrakéta az. Még időben magam elé rántom a karom, de így is bántja a szemem az éles fény. Ez nem csak egy amolyan útszéli segélykérő fáklya, tuti, hogy magnézium vagy valami hasonló is van benne. A levegőt borzalmas füstszag tölti meg, a bőröm süti a nyers hő, nem sok kell hozzá, hogy fel is sikoltsak és ösztönösen elhajítsam a láng forrását, de tudom, hogy ennél nagyobb ostobaságot nem is tehetnék. A hangos surrogás lassan elhal. Amikor leeresztem a karom, látom, hogy Scratch kétrét görnyed a nevetéstől. – Igazán sajnálhatja, hogy nem látta a két szerencsétlen arckifejezését! – horkantja két nevetés között. – Nagyban csinálják ezt az egész „szerelemszex-halál-cápákkal táncoló” mutatványt, aztán hirtelen… supp! Tűz! Alig tizenöt centire az orruk hegyétől! Biztosan összeszarták volna a nadrágjukat, ha nem lettek volna meztelenek! – És ha képesek lennének rá – teszem hozzá erőtlenül. Csak most látom, hogy fényképezőgép is van nála. Észreveszi, hogy azt nézem és ő is a gépre pillant.

– Majd megmutatom a képeket – ígéri. – Szívesen adnék másolatot is, de ugyan minek? Úgyis homályosak lesznek. Ahogy vértestvéreknek nemcsak rendes tükörképük nincs, a filmen sem látszanak jól. Újabb érv amellett, hogy vigyázzak a régi jogosítványomra. – Gondolja, hogy felismertek? – Ez a kérdés kicsúszott a számon, még mielőtt végiggondolhattam volna. Még mindig nem tértem magamhoz a megrázkódtatástól, ami a tűz miatt ért. Térj magadhoz, kislány! Persephone nem ijedne így meg, de ha már itt tartunk, még Linda sem! – Kétlem. Szerintem igyekeztek nem egyenesen a tűzbe bámulni. Amellett, ha még erre is fordultak volna, legfeljebb a saját kiégett retinájukat látják. Ráadásul eltakarta az arcát a karjával. – Akkor már csak az kell, hogy valaki más is ilyen szoknyában legyen ma este. – Azt hiszem, Rowenen láttam hasonlót. – Persze ez is csak vicc. Rowent nem érdekli, mit gondolnak róla az emberek és ezt az öltözködése is tükrözi. És még jó tizenöt kilóval nehezebb is nálam. – Nyugodjon meg! Nincs semmi oka arra, hogy így megijedjen. – Amikor Scratch felém fordul, csak egy ijesztő mosolyt és egy nagy kupac penészt látok belőle. –Visszakapcsolom a tűzjelzőt. Volna kedve előbb vetni egy pillantást a polipra? Nyújtja a könyökét, hogy karoljak bele. Ő egy öreg, ezzel tisztában vagyok. Boldognak kéne lennem, hogy nyalhatom a talpát. Már akkor halott volt, mikor az én szüleim meg sem születtek. De még mielőtt összeszedhetném magam annyira, hogy hozzá merjek érni, észreveszi, hogy habozom. – Talán majd máskor – mondja, és elfordul. – Ha majd nem lesz ilyen csini ruhában. Azt hiszem, próbára tett, és én elbuktam.

Nincs már kedvem Scratch-csel lógni, inkább beszállok a liftbe és benyomom a legalsó szinthez tartozó gombot. Ha már itt vagyok, meg akarom nézni a fehér delfineket. De még mielőtt odaérnék, valaki a nevemen szólít. – Persephone. – Ez a parancsoló bariton jól illene egy ügyvédhez vagy egy gimnáziumigazgatóhoz. Az cseng belőle, hogy a beszélő megszokta az engedelmességet – sőt fel sem merül benne, hogy valaki ne engedelmeskedhetne neki. Hátrafordulok, és Solomon Birch püspökkel találom szembe magam. A vámpírok között akad sok, aki a legelképesztőbb módokon csüng a múlton. Alig lehet ép ésszel felfogni például, hogy miért teszünk hűségesküt, és miért fogadjuk el a hercegünk parancsait. Ami pedig a vallást illeti, csak semmi tinglitangli unitárius egyház. Nem, ha a vértestvérek vallást keresnek, nem elégednek meg semmivel, ami nem legalább olyan, mint a kereszténység volt a XIV. században. Akik hisznek benne, úgy hívják: Lancea Sanctum – azt hiszem, Szent Lándzsa a jelentése. Arról prédikálnak, hogy a vámpírok Isten átka, mely a bűnös

emberiséget sújtja. Igazán kedves emberek, legalábbis, ha önelégült szociopa-tákkal szeretsz lógni. Birch püspök a helyi vezetője ennek a vidám kis csapatnak, és ahogy látom, ma este a szerepéhez méltóan öltözött föl. Vastag és súlyos, vörös bársonypalást csúszik utána a földön, csuklyája is van, a nyakán a papok fekete stólája, rajta arany hímzéssel a hite jelképei: kígyók, melyek fölfalják saját magukat, tövisek, lándzsák, koponyák, és még sok más. Solomon bőre krétafehér és csupasz, teljesen szőrtelen, csak széles sebhelyei szolgáltatnak egy kis változatosságot. Elmosolyodik, amikor meglát, de a szemében szikrázó jég nem olvad meg. – Beszélnünk kell – mondja. – Örömmel – hazudom én. A háta mögött két szentfazék csicska egyszerű, fekete csuhában, az arcukat eltakarja a csuklya. Fekete kesztyűbe bujtatott tenyerükön míves hímzéssel díszített, vörös párnákat tartanak. A bal oldalin aranyból való maszk fekszik, ami egy szakállas ember arcát mintázza. A vonásai együttérzést és szomorúságot tükröznek. A másikon arannyal futtatott acélkesztyű, amit állatprémmel díszítettek, az ujjai hegyéből jó tízcentis karmok meredeznek. Nyilván nem véletlen, hogy az ujjak vége lelóg a párnáról, a kesztyűk hüvelykujját pedig összefonták, hogy a karmok finoman billegjenek a levegőben. Íme Solomon rangjának szimbólumai: az Ember Maszkja, és a Fenevad Karmai. Belém karol, és elvonszol a lifttől, le a vidrák terme melletti lépcsőn. – Előkészítettem az utadat New Orleansba – mondja. A hordárok tökéletes némaságban lépkednek mögöttünk. – Hogy m… parancsol? – New Orleans. Abban a városban erősen él a hit. Sok vértestvért ismerek ott. Ott kiváló alkalmad nyílik majd arra, hogy valóban megkezdd újfajta létezésed. – Ez… ööö, Maxwell kérte meg, hogy ezt megszervezze? – Maxwell herceg – javít ki. – Nem illő dolog ennyire bizalmasan említeni, különösen nem az elíziumban. A szemem sarkából látom, hogy az egyik fekete csuklyás a lépcső tetején helyezkedett el, és finoman más irányba terel mindenkit, aki le szeretne jönni. A másik a lefelé vezető lépcsőket állja el. Csak Solomon és én vagyunk most itt. Ettől bizseregni kezd a bőröm. – Tisztelettel… mi dolgom van nekem New Orleansban? – Messze van Linda életterétől. Messze a helytől, ahol megölelt az atyád. Ott tiszta lappal kezdhetsz, előítéletek nélkül, és erős hitű testvérekkel körülvéve. Most már értem. Solomon el akar távolítani az útból.

A vérvonal nagyon fontos dolog a vértestvérek szemében, csakúgy, mint az ölelés. Így hívják azt, amikor új vámpír születik. Vagyis így hívjuk.

Maxwell herceggel – vagyis, nappali nevén, Max Collinsszal –, aki úr Chicago valamennyi vámpírja fölött, először a Meigs Field repülőtér sorsáról rendezett megbeszélésen találkoztam. Kedves volt, értelmes és barátságos… Egy héttel később ismét találkoztunk, hogy megigyunk valamit együtt, aztán csak azt vettem észre, hogy a Palmer House hotel egyik luxuslakosztályában vagyunk, és a szenvedélyesen csókolózunk a szófán. Soha nem éreztem még olyan jól magam férfival, minden annyira természetesnek tűnt. Egy pillanatig sem éreztem magam kellemetlenül, nem siettetett, csak jött egyik bizsergető mozdulat a másik után, az ajkai érintése… Boldog voltam, hogy végre megismerkedtem egy olyan férfival, aki akart engem, anélkül, hogy akart volna valamit tőlem. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Amikor megcsókolta a nyakam, a bőröm izzani kezdett. Gondolom, még doromboltam is, azután meg egyszerűen elaléltam. Idétlen szó, de ez fejezi ki legjobban, amit éreztem. Hirtelen elnehezedett az egész testem, elsötétült körülöttem a világ, én meg csak zuhantam valami melegbe, a békességes sötét körülölelt… De hirtelen a jéghideg űr közepén találtam magam. Megpróbáltam fölébredni, megmozdulni, küzdöttem, hogy visszanyerjem az öntudatom, de a végtagjaim, mintha ólomból lettek volna, húztak lefelé súlyosan és halottan. Éreztem, menthetetlenül süllyedek, a gondolataim egyre lassultak… Valahogy biztos voltam benne, hogy ha most abbahagyom a gondolkodást, soha többé nem fogom tudni újrakezdeni. Már csak egy hajszál hiányzott, amikor a számat forró,dühödt íz töltötte meg. Szétáradt az egész testemben – minden érzékemmel egyszerre voltam tudatában ennek a vörös, élő, viszkető és nyers valaminek. Volt bennem valami halovány tiltakozás ellene, de elviselhetetlen volt a gondolat, hogy megszűnjek létezni. Szükségem volt a létezésemre, még ha azon az áron is, hogy átadom magam ennek a sötét és idegen lángolásnak. Amikor kinyitottam a szemem, már a chicagói kárhozottak hercegének gyermeke voltam.

– Ó, én igazán nem szenvedek az előítéletektől – mondom Birchnek. – A gond hiánya is gond lehet. Burokban csak a halandók élhetnek, a magunkfajtának keménynek kell lennie. Ezzel bizonyára egyetértesz te is? – Tudok vigyázni magamra. – Igazán? – Az arcán hideg és atyáskodó mosoly terpeszkedik el, és ebben a pillanatban nem érdekel, hogy valami imám egy jó csomó vértestvér szemében, akiknek az a meggyőződése, hogy a könyörület bűn. Nem érdekel, hogy piedesztálra emelt keménytökű, mert tavaly ősszel rálépett egy randalírozó öreg vámpír nyakára. Ebben a percben csak egy a sok köcsög közül, akik a vállukon hordják az üvegplafont, akik úgy gondolják, minden nő gyenge, ha pedig egy esetleg mégsem az, azt rögtön leribancozzák. Ugyanolyan szemétláda ő is, mint akik soha nem választottak be a csapatukba, bármit játszottunk, akik soha nem választottak engem párnak, akik soha nem vettek komolyan.

– Még szép. Bebizonyítsam? Tudok vigyázni magamra, mert gyanakszom, ha olyan szívességről hallok, ami nagyobb hasznára van annak, aki adja, mint nekem. Tudok vigyázni magamra, mert elég okos vagyok ahhoz, hogy ne vakítson el a hatalomvágy, és ne kövessek minden parancsot engedelmesen, mint a birka a vágóhídon. Elég okos vagyok ahhoz, püspök, hogy felismerjem, ha valaki fél, és átlássak egy szenilis, trotli szentfazék óvodás szintű mesterkedésein. A mosolya még mindig olyan, mintha a bácsikám lenne, de a szemébe Carter Soames kifejezése költözik be. – Felteszem a „szenilis, trotli szentfazék” rám vonatkozik? – Hogy is írja a Biblia? „Te mondád.” – Igazságtalan vagy velem. Bevallom, az ajánlatom nem teljesen önzetlen; a jelenléted itt Chicagóban felborítja azt a féltve őrzött egyensúlyt, amit én is oly nagyon a szívemen viselek. De ezen felül neked szükséged van az igazságra, amit csak a Lancea Sanctum tárhat fel előtted. Még mindig ragaszkodsz a halandó barátaidhoz, a rokonaidhoz… – Maga kémkedett utánam? Csak szemforgatás a válasz. – Maga… maga perverz! Halkan fölnevet. – A perverz az, kedvesem, ha nem a megfelelő módon viszonyulsz a halandókhoz. Hiszen épp erről szól az állatokkal való fajtalankodás. Még sokkal betegebb dolog úgy bánni egy halott dologgal, mintha élne. – Nem tudom, mi öröme lehet abban, ha azt látja, hogy egy nő egyedül van, fél és nem támaszkodhat azokra az emberekre, akik szeretik. Talán segít elfelejteni, hogy magát sem szereti senki? – Kímélj meg a gyermeteg pszichológiai halandzsától, kérlek. – Ugyan miért? Fájó pontra tapintottam? Azért akar elzavarni a barátaim mellől… – Nekünk nincsenek barátaink! Csak áldozataink vannak, és vetélytársaink! – Inkább leszek a vetélytársa, mint az áldozata! – Ahhoz a szándékon kívül más is kell. – Úgy? Szóval jelentéktelen vagyok? Ezt akarja mondani? Ha így van, ugyan miért veszi a fáradságot, hogy megszervezze a New Orleans-i utamat? Sajnálom, püspök, nincs üzlet. – Előrehajolok. – Tudom, hogy közel áll Maxwellhez. Tudom, hogy már évtizedek óta szoros maguk között a kapcsolat. De ne felejtse el, hogy melyikünk ereiben folyik a vére. A vére csakis az enyém, és bármenynyire is irigyel érte, soha nem lehet a magáé. Most is nevet, de nyilvánvaló, hogy erőltetett a jókedve. – Nem is sejted, mennyire nevetségessé teszed magad. – Talán így van. De legalább nem én villogtatom a fogaimat… Egy percig attól tartok, most túl messzire mentem. A pokolba is, tudom, hogy túl messzire mentem. Amikor rám néz, olyan, mintha kiszippantaná a teremből az összes meleget, ugyanakkor hullámokban árad belőle a forró és vérvörös düh. Egyik pillanatban vacogok, a következőben úgy érzem, lángra kapok…

Végül mégis visszahúzza a fogait – esküdni mernék, hogy hallottam a kattanást, amikor a helyükre kerültek-, és megint a nyugalom szobraként áll előttem. – Fontold meg New Orleanst – mondja. – Elfogulatlan ajánlat volt. Előbb vagy utóbb véget fog érni Linda Moore élete. Lezárhatod az ügyet szépen és tisztán, vagy tragédiába fog torkollni a makacsságod. A szíved mélyén ezzel te is tisztában vagy… Persephone. Elfordul tőlem, néhány pillanatig mosolyogva nézi a pancsoló vidrákat, majd elindul lefelé a lépcsőn. Azonnal nyomába szegődnek a gyászhuszárok is. Arra számítok, most mindjárt vennem kell egy mély levegőt és remegni fogok az idegességtől. Persze semmi sem történik. Csak az lélegzik, aki él. És csak az remeg.

– … a helyi vezetés maradi és abszurd döntéseket hoz. – Ez a félmondat üti meg a fülem, amikor a legalsó szinten, a bálnák medencéjénél kilépek a liftből. Ezek szerint itt sem vagyok egyedül. – A fajtánk túléléséhez a virtuális világ a kulcs. Nemzetközi szinten is rejtve kell maradnunk. Ma már nem elég az észrevétlenséghez az, ha valaki befizeti az adót, és nem támad meg embereket a nyílt utcán. A megfigyelés korát éljük, a webkamerák ára folyamatosan csökken, a sávszélesség is egyre olcsóbb, és már nem hiányzik sok, hogy megvalósuljon az 1984 világképe – csak épp magánpénzből! Ez az, amit az öregek nem képesek felfogni… – Azért biztosan nem ennyire szörnyű a helyzet. – Ezt a hangot ismerem. Bella. Halkan lépkedek tovább, mikor a férfi folytatja a mondókáját. – Még nem, de már nem hiányzik sok, és a változás üteme egyre csak gyorsul. Ha a közösségünk nem alkalmazkodik a modern technológiához a lehető leghamarabb, tíz vagy húsz év múlva a legnagyobb veszélyt az öregek jelentik majd, az olyanok, mint Scratch, akik nem értik meg, hogy… mi az? Bella egyszerre kibukkan a sarok mögül. Olyan, min ha csak a semmiből varázsolódott volna elő. Az egyik pillanatban még csak egy homályos folt, a következőben már megint nyugodtan áll. Soha senki mást nem láttam, aki ilyen gyorsan tudott volna mozogni. Amikor megpillant, eltűnik az arcáról a gyanakvás, és kedves kifejezés veszi át a helyét. – Persephone! Mennyire örülök, hogy látlak! Hadd mutassalak be az új barátomnak! Ez itt Raphael. Sikerül visszafognom magam, így nem szisszenek föl, amikor meglátom a férfit. Igazán kevés kivételtől eltekintve a más vértestvérekkel való találkozás mindig kiváltja ezt a „harcolj vagy menekülj” reakciót, ami egészen addig az agyunk egy ősöreg, még a hüllőktől örökölt részében lapul. Ez a reakció most sokkal könnyebben előbukkan, mint korábban. (Mint mielőtt meghaltam volna.) Ez időnként hasznos is lehet. Többek között hozzásegít ahhoz, hogy azonnal felismerjük a fajtársainkat. Olykor azonban – és különösen, ha egy ismeretlennel találkozom – az ösztön időnként erősebbnek bizonyul az önuralmamnál. Most is majdnem ez történik.

Bella új barátja egyszerű, szögletes szabású, háromgombos öltönyt visel. Egy pillanatig aprónak látom és tehetetlennek, de mire pislantok, már összeszedett és magabiztos. Ügyes próbálkozás, Raphael, de láttam. Ha egy fél másodperccel gyorsabb vagy, talán eszembe sem jut gyanakodni. Mégis, hízelgő, hogy ennyire szeretne jó benyomást tenni. Aranyos. Segít lecsillapítani a hüllőagyam. Már nem akarom bántani. – Raphael… Ciceróból? – kérdezem találomra, mire elmosolyodik. – Megtisztelő, hogy hallott rólam. Megkérdezhetem, hol találkozott a nevemmel? – Ó, Persephone sok mindent hall – mondja gyorsan Bella. Meg sem próbál lenyűgöző lenni. – Ő a mi tiszteletre méltó hercegünk egyetlen gyermeke. Majdnem elfintorodom, de még idejében észbe kapok. Kösz, Bella. Nagyon kösz. Sikerült felkeltened Raphael gyanakvását. – Úgy emlékszem, karthiánus körökben hallottam említeni – válaszolom. A karthiánusok amolyan szüfrazsettek az élőhalottak között. Régen ők voltak az urak Chicagóban, és amennyire tudom, szép kis disznóólat csináltak belőle, de azért akad közöttük, aki nem beszél hülyeségeket. Amit Raphaelnek mondtam, persze nem igaz, de örülni fog neki, és legalább nem az én származásom lesz a fő téma a továbbiakban. Ha tényleg független, valószínű, hogy nem rajong különösebben Maxwell hercegért. – Csodálkozom, hogy ön… előkelő származása ellenére… a karthiánusokkal érintkezik. – A jelek szerint a témaváltás nem volt teljesen sikeres. – Igyekszem nyitott maradni mindenre – felelem. –Megőrzöm a szabadságom, hogy azokkal érintkezhessek, akikkel szeretnék. – A herceg nem teljesen érti a szabadság fogalmát – böki közbe Bella, számomra meglepő nyíltsággal. – A vallásszabadság alapelvét még annak is ismernie kell, aki a kora tizenkilencedik században nevelkedett. Tizenkilencedik század? Biztos, hogy Maxwellről beszél? Tényleg ennyire öreg lenne? –Úgy találja, hogy a… jelenlegi felállás… némileg korlátozó? – kérdezi Raphael. A szemei összeszűkülnek. – Tudom, hogy Solomon Birch és a Lancea Sanctum egészen közelről, eh, suttog Maxwell fülébe. – Maxwell hercegébe – javítja ki Bella. – Hogyne. Önök természetesen így hívják. – Finoman, de nem elég finoman megnyomja az „önök” szót. – Én inkább úgy látom, hogy a Lancea Sanctum befolyása az akadálya annak, hogy a társaság nagyobb népszerűségre tegyen szert Chicagóban – mondja Bella. Ez az ő vesszőparipája. Amellett, hogy ő a tánckirálynő, egyúttal a Banya Köre elnevezésű tömörülés szép reményű üdvöskéje is. Ha a Lancea Sanctum a katolikus vallás, ahogy azt Charles Manson látja, akkor a társaság az ő wiccaértelmezése. Buli. Bella nem nagyon erőlteti, hogy térjek be hozzájuk de ha lehetősége van rá, azonnal szónokolni kezd arról, hogyan nyomja el az egyházát a herceg és Birch püspök. – Ez az én bajom a vallással úgy általában – elmélkedik Raphael. Látszik rajta, hogy mostanra teljesen bemelegedett, okoskodó, tanáros

kézmozdulatokkal beszél. – Nem érdekel, miben hiszel, amíg az orrom alá nem dörgölöd, hogy szerinted nekem miben kellene hinnem. Ez nagy hiba volt. Bella szemei összeszűkölnek, úgy válaszol. – Ez helyes vélekedés akkor, ha semmi sem igaz, vagy ha minden egyforma mértékben igaz. De aki hozzáfér a végső igazsághoz, annak kötelessége ezt másokkal is megosztani. – De… – Raphael nyel egy nagyot, nem tudja, hogyan másszon ki a csávából. –Az miért van, hogy te és Solomon Birch egyaránt ismeritek a végső igazságot, mégsem értetek egyet soha semmiben? – vetem közbe. Remélem, Öltönyke hálás, hogy a segítségére siettem. Bella vonásai ellazulnak, amikor felém fordul. – Az igazság hatalmas, más-más szemszögből nézve akár ellentétes jellemzőket is tulajdoníthatunk neki. Jézusom, ez ugyanaz, a nő, aki tegnap éjjel olyan hangosan vihogott, amikor Alfa elmesélte neki, miről szól Rob Schneider legújabb filmje? – Ha az érzékelés kapui áttetszővé válnak, minden a saját végtelen valójában jelenik meg az ember előtt – Raphael egy kis Huxleyval próbálkozik, hátha Bella ráharap. – A dolgok nem végtelenek. Nagyon is végesek. Ha van valami, amit a jelen állapotunkból tanulhatunk, az éppen ez a lecke.

Végül mindhárman elindulunk fölfelé. Amikor a terembe lépünk, letaglóz az összhatás, pedig igyekeztem fölkészülni, hogy valami magával ragadót fogok látni. Nagy dolog, ha egy helyről kimondják, hogy elízium – ez kábé annyit tesz, hogy a vértestvérek, súlyos büntetés terhe mellett, nem ugorhatnak egymás torkának. Elméletileg Chicago egészére vonatkozik a béketörvény, amit Maxwell herceg hozott – a „Pax Max”, ahogy a vicces kedvűek hívják. De ez csak azt mondja ki, hogy gyilkolni tilos, vagyis azzal semmi gond, ha a vitázó felek eltörik egymás karját, vagy kinyomják a szemét. Itt, az elíziumban azonban még az ilyesmi is szigorúan tilos. Az elíziumban a kárhozottak igyekeznek a legjobb arcukat mutatni. Tudják, hogy itt figyelik őket, hát mi sem I természetesebb, mint hogy szeretnének imponálni. Ha még ráadásul udvari fogadás is van, a pózolás csillagászati mértéket ölt. Ha valakit nagyon meg akar jutalmazni, az „elízium úrnője” felruházhatja azzal a joggal (és felelőséggel), hogy gondoskodjon az udvar díszítéséről. A chicagói vértestvérek vérre menő harcot vívnak azért, hogy melyikük költhet sok ezer dollárt a Shedd feldíszítésére. Aki szeretne följebb jutni a ranglétrán, kénytelen valami szebbet, nagyobbat és drágábbat kitalálni, mint az előző havi szerencsés. (Kivéve, ahogy hallom, ha az előző hónapban a herceg csinosította ki a Sheddet. Az ő teljesítményét túlszárnyalni nagyon súlyos vétség lenne az etikett szabályai ellen.)

Ma este Tobias Rieffet illette a megtisztelő feladat, és ő az ízléses minimál mellett döntött. A vámpírok esetében ez koponyát, gyertyát és virágot jelent. Pontosabban rengeteg koponyát, gyertyát és virágot. A delfinek medencéje előtt hatalmas, visszhangos amfiteátrum áll, ahol az egymás mögött egyre magasabban elhelyezett kőpadokra lehet letelepedni. Rendes esetben a nézők a csupasz kövön üldögélnek – így nem okoz különösebb nehézséget a tisztítás, amikor a sok száz gyerek és felnőtt már hazament. Most a központi folyosót fehér virágszirmok borítják. A padok végén virágkosarakban fehér rózsák, fehér liliomok, és fehér szegfűk. A virágkosár közepén mindenütt egy-egy fényesre viaszozott állatkoponya, mindenütt más. Némelyik apró – madarak, macskák csontjai, alig látszanak ki a virágok közül. Arrébb egy állkapcsát tátó aligátor, alsó fogai hegyén egyegy gyertya. Akad egy marhafej is, ennek a szarva ívére állították a gyertyákat, de van itt még kutyázás koponya, kígyófej, és még egy csomó más állat maradványai, amiket nem ismerek meg. Lassan feltűnik, hogy a nagyobb koponyák, az impozánsabb díszek az első sorok végén vannak Hát persze. Az egyre erősödő fény, a meleg, remegő sárga lángok, amik elég erőtlenek ahhoz, hogy sápadtságunk rejtve maradhasson, szinte vezetik a szemet a központi hely felé, ahol virágköltemények közepébe állított magas, hófehér misegyertyák meredeznek, sugárkoszorút alkotva a medence előtt üresen várakozó szék köré. Nem messze a terem bejáratától, az ajándékbolt előtt elhelyezett díszes puncsostál mellett áll egy ismeretlen – felteszem, ő a másik cicerói vendég. Mozdulatlanul áll, csak a szeme issza buzgón a látványt. A tálban vér van, amit a vágóhídról szereztek. Sertés, talán marha. Nem is értem, hogyan képesek ezt egyesek meginni. Amikor a megfelelő emberből iszom, az olyan… intim élmény. Nem akarok túl fellengzős lenni, de szinte érzem, ahogy minden egyes korty meghosszabbítja az életemet. (Vagyis nem az életemet, de azért gondolom érthető, mit akarok mondani.) De egy állatból… ugyan miért akarnám, hogy egy állat vére a részemmé váljon? Nem volnék képes rá. Az én szememben ez olyan, mint állatokkal csinálni, de sok vértestvér nem lát benne semmi rosszat. (Mármint abban, ha állatok vérét issza, nem abban, ha kamatyol velük.) A független koptatott farmert, és vakítóan fehér teniszinget visel, még látszanak rajta a gyári hajtások is. A haja barna, ajkai vékonyak, a szemei fáradtságot tükröznek, mégis egy ragadozó dühe csillog bennük. Az első találkozás bája. – Ambrose – szólítja meg Raphael –, ez itt Bella Dravnzie, ő pedig… – Persephone Moore – mondom, és kezet nyújtok v' neki. – Ambrose Masterson – válaszolja, és oda sem figyelve megrázza a kezem. Gyorsan végigmér, azután bólint, és ismét a terem felé fordul. Uralkodni tud ugyan a hüllőagyon, de a jelek szerint nem megy neki könnyen. – Hogyhogy megjelentek az udvarban? – faggatom. Az arckifejezése alapján az a tippem, hogy Ambrose is föltette már magának ezt a kérdést. Azt hiszem, öregebb lehet Raphaelnél. Mármint az biztos, hogy öregebb volt, amikor az ölelésben részesült, de ez nem jelent semmit. Bella csak tizenkilenc éves volt, mégsem követné el senki azt a hibát, hogy kislánynak nézze. Kivéve persze, ha ő annak akar tűnni. Amennyire tudom, Raphael

háromszáz éves, de… nem lengi körül a kornak az a légköre, ami Scratch-re és Solomonra annyira jellemző. Őket magabiztossá és könnyeddé teszi a tudat, hogy szemvillanás alatt széttéphetik, aki nem tetszik nekik. Ambrosenál már mintha jobban ezt érezném. (És Maxwell? Néha ijesztőbb, mint a többiek együttvéve… máskor meg olyan, mint egy eltévedt óvodás. De nem ilyenek vagyunk-e mind?) Ambrose Raphaelre néz, de az válasz nélkül viszonozza a tekintetét, úgyhogy Bellára marad, hogy felvilágosítson. – Pár nappal ezelőtt egy rendőr megpróbálta letartóztatni Bruce Minert, mert megverte a feleségét és molesztálta a lányát. Először úgy tűnt, hogy Miner nem áll ellen, de amikor a felkelt a nap, hirtelen kikelt magából, széttépte a bilincset, kiütötte a járőrkocsi ablakát, és elhajította a rendőrt, mintha csak egy próbababa volna. A felesége és a lánya a MacNeal Memóriái Kórházba került súlyos vérveszteséggel. A verekedésről készített, gyanúsan homályos videofelvételt a tévében is bemutatták. Röviden ennyi. A maszkabál súlyos megsértésével állunk szemben. A maszkabál. A fajtánk első parancsa, amit minden csoportosulás és törzs tiszteletben tart. Sok választékosan megfogalmazott szabály van, de a lényeg tulajdonképpen ennyi: „élj, ahogy tudsz, de soha ne kapjanak el”. A vértestvérekre eléggé jellemző az üldözési mánia, ráadásul minél öregebbek, annál jobban elhatalmasodik rajtuk. Az alapelv az, hogy ha egypár halandó megtudja az igazságot, akkor ők elmondják a többinek, és még észbe sem kapunk, már le is töröltek minket a Föld színéről. A vámpíroknak tilos megölni egymást (legalábbis Chicagóban), de aki megsérti a maszkabált, annak a kedvéért a herceg esetleg kivételt tesz. Karót döfnek a szívébe, és bebetonozzák a legújabb bevásárlóközpont alapjába. Abba nem hal bele. Épp csak komoly fejtörést fog okozni a mérnököknek, akik pár évtized után megtalálják, és a régészeknek, akik ezer év múlva rábukkannak. – A maszkabál súlyos megsértése? – horkan föl Raphael. – Ugyan már! New Orleans, 1996, na, az valóban súlyos volt. Vagy Párizs, 1882. És el ne felejtsük a tavaly Dubaiban történteket! Bella kissé hátradől, és sértődötten fölhúzza az orrát. Már épp elkezdené felsorakoztatni az érveit, de a terem viszonylagos csendjét egy gong csendülése töri meg. Maxwell herceg megérkezett. – Álljanak föl! Ez persze nem az ő hangja, hanem egy Garret McLean nevű fickóé. Garretet lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Olyan, mintha a hangja közvetlenül a fülemben zengene, és legalább annyira megköveteli a figyelmet, mint az előbb a gong. A fiatal vámpírok úgy pattannak föl, mint az őrszem, akit azon kapnak, hogy elbóbiskolt. Az öregek, különösen Solomon Birch, méltóságteljesen emelkednek föl. Mozdulataik azt sugározzák: „nem kell fölállnom, én csak úgy döntöttem, hogy fölállok”. Garret méltóságteljesen és komolyan masíroz be a terembe, a feje fölött egy körülbelül másfél méter hosszú, tizenöt centi mély és ugyanolyan széles, egyszerű mahagóni dobozt tartva. Lassan lépked az amfiteátrum alján felállított hatalmas, barokkos és öreg szék felé. Körülbelül félúton járhat, amikor Maxwell is belép.

Chicago hercege nem kifejezetten magas, talán százhetven-százhetvenöt centi magas. Én is akkora vagyok. Bár ha igaz, hogy 1800 körül született, a maga idejében kész óriás lehetett. Kissé zömök. Konzervatív Phat Farm szvettert hord, azt a fajtát, amit olyan gyakran látni Bill Clintonon. Az arca hosszúkás, összességében nyugalmat és őszinteséget sugároz a megjelenése. Ma este ő a mi közös fekete bőrű nagypapánk, aki szétosztja a hálaadásnapi pulykát. Az „atyám”. Mire eléri a székét, McLean kinyitja a dobozt, és a kötelező eleganciával elővesz belőle egy csillogó hüvelyű kardot. Maxwell elhelyezkedik a trónon, és megfogja a fegyvert. Kihúzza a hüvelyéből és a pengét keresztbe fekteti a térdein. Különös kifejezés ül az arcán, titokzatos és rejtélyes, ahogy végrehajtja a műveletet. Az sugárzik belőle, hogy tökéletesen komolyan veszi a ceremóniát, de úgy is lehet értelmezni, hogy a faarca mögött jót mulat az egészen, és azért hatja végre ilyen kifogástalanul a mozdulatot, hogy annál nevetségesebbé tegye a cirkuszt. Aztán lehet, hogy az arckifejezése nehezen elfojtott zsarnoki vágyat tükröz, haragot és megvetést, mintha csak azt mondaná: „Engedelmességre tudok szorítani bárkit, nem szorulok rá erre a nevetséges vasdarabra.” A vonásai lassan fölengednek, és egy pillanatig esküdni mernék hogy rám kacsintott, de amikor látom, hogy az összes jelenlévő mocorogni kezd, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen, rájövök, mindannyian ugyanezt éreztük. Az öregek, akik legelöl ülnek – Solomon, Scratch, Rowen –, nincsenek lenyűgözve. A középső sorokban lévők, köztük Bella, egy perc múlva már le is rázták magukról. De a legfiatalabbak, a fiókák, akik velem együtt hátulra kényszerültek az ingyen büfé közelébe… őket elvarázsolja a jelenet. A függetlenek felé pillantok. Raphael arcán meglepetés ül, Ambrose fintorog. Nem tudom eldönteni, vajon ők is a herceg hatása alá kerültek-e. – Kárhozottak vagyunk – szólal meg Maxwell. – De annyira még őrizzük magunkat, hogy képesek legyünk többé válni. Természetünktől fogva magányosan vadászunk, de ma este békességben gyűltünk össze. Vérünk minden cseppjét kegyetlenség fertőzi… de az éhségtől elvakulva is megmaradunk embernek. Tekintetünk hideg, de a szépet kutatja. – Körbeint a teremben, és el kell ismernem, igaza van. Annak ellenére, vagy tán épp azért, mert ilyen hátborzongató, a zord környezet valami földöntúli szépséget áraszt. – A szívünk elnémult, de vágyik a társakra. Ezért az elízium, ezért az udvarunk, ezért a szövetségeink. Nemes vágyaink, melyek a durva vadak fölé helyeznek minket, mindaz a jóság, ami lelkünkben lakik, ez vesz minket körül ma este. Mindig ilyesmivel nyit, valami érzelgős szöveggel, ami az ő szájából valahogy mégis hitelesnek hangzik. Tőle ezek a mondatok az utolsó reménysugarat jelentik a vérsötét éjszakában. A hallgatóság – mint mindig – hangos tapssal köszöni meg a szavakat. – Szeretett vértestvéreim, üljetek le! Két vendéget köszönthetünk ma sorainkban – folytatja Maxwell, és az idegenek felé int. A jelenlévők egy emberként fordulnak feléjük. Raphael föláll, most halványan mintha szimpatikusabbnak látnám. Kiáraszt, de a hatás erőtlen és mesterkélt, túl sokan nézik, és túl közömbösen. Megpróbálja fölmelegíteni a körülötte

lévők szívét, de mintha csak gyufalángnál akarna megsütni egy fagyasztott marhát. Ambrose lemondóan követi a példáját és ő is föláll. – Hadd mutassam be vendégeinket! – A herceg feszes, de barátságos mosolyt villant a jövevények felé. – Tudom, hogy a mi összejöveteleink külsőségei az önök számára talán kissé merevnek tűnhetnek, mégis arra kérem önöket, tiszteljenek meg minket nevük és származásuk felfedésével. Raphael egyenesen Maxwell szemébe néz. – A nevem Raphael Ladue, atyám Old John. Én ugyan nem tudom, ki az ördög Old John, de a jelek szerint sokan nagyon is jól ismerik a nevét. Sok sápadt arc fordult most felé megújult érdeklődéssel, ráadásul főként az első sorokban ülőké. A nagyfőnökök közül Rowen az egyetlen, akinek ez a név nem kelti föl a kíváncsiságát, de persze a többiek is ügyelnek,, hogy megőrizzék szigorúan semleges kifejezésüket. Sokan azok közül, akik pár sorral hátrébb ülnek, szemmel láthatóan megrettennek Old John említésétől. – Ejnye, ejnye – csóválja a fejét Maxwell. – Valóban hírhedt vérvonal. És a társa? – A nevem Ambrose Masterson, és a Szentségtelen ölelt meg. Na, erre már mindenki feléjük fordul. A Szentségtelenről csak az nem hallott, aki tegnap éjjel csatlakozott a családhoz. Ez olyan, mint ha azt mondanád a suliban, hogy a zsákos ember a papád. – Egy nagy szart! – kiált fel egy férfi középtájról. Az öltönye tökéletes, a bőre fehér, mint az elefántcsont. Ambrose elvicsorodik, hogy mindenki láthassa természetellenesen hosszú és tűhegyes fogait. Nem olyan a szája, mint Scratchnek. Scratch szája egy roncs, az anyatermészet durva megsértése, de az idegené úgy fest, mintha egy profi mérnök tervezte volna meg, hogy a lehető leghatékonyabban lehessen vele bármit szétmarcangolni. – Igen – bólogat a herceg. – Emlékszem önre a DNC-ből. – Ambrose szeme összeszűkül, de ő is bólint. (Lehet, hogy Maxwell azt mondta: „D & C” – az abortuszt hívják így mifelénk. Bár a DNC az Országos Demokrata Konferencia rövidítése is lehet. Na, meg még egy jó csomó teljesen más dolog is, persze.) Maxwell folytatja. – Közismert származásuk ellenére vendégeink mind ez idáig úgy érezték helyesnek, ha nem élnek vendégszeretetünkkel. Mégis remélem, hogy velem együtt jó házigazdaként köszöntitek őket a körünkben ma este. Vendégeink mindannyiunkat érintő probléma miatt vannak most itt. Őket, éppúgy, mint minket, egy bizonyos Bruce Miner közelmúltbéli tettei késztetik aggodalomra. Garret, ha lennél olyan kedves… Ami a videókat illeti, én sajnos tökéletesen analfabéta vagyok. – Erre persze sokan felnevetnek. Míg ő beszélt, Garret egy kis állványon betolt egy nagy képernyős tévét, most azzal babrál, míg el nem indul egy videóra vett hírműsor. Egy cicerói férfiról van szó, aki ellenállt az őt letartóztató rendőrnek, azután elszökött. A hír közepe táján mutatnak egy szemcsés felvételt (nyilván a rendőrautó kamerája rögzítette), amin egy homályos körvonalú, koszos overallos alak verekszik a rendőrrel. Egy pillanatra mindketten kikerülnek a kamera látószögéből, azután a rendőr átrepül a motorház fölött. A hatás drámai, annál is inkább, mert a felvételnek nincs hangja.

A kimért hangú bemondó ezután elmondja, amit már hallottam – feleség és lány, súlyos vérveszteség, széttépett bilincsek, satöbbi. A videó egy képkockáját kimerevítik, és mellé tesznek egy fényképet, amit bizonyára valamelyik szomszédtól kértek kölcsön. A bal oldalon nem látszik más, csak egy szürke maszat, gyakorlatilag ugyanaz, amit bármelyikünk láthat, ha kedve támad tükörbe nézni. A jobb oldalon egy nyomasztóan átlagos fehér fickó rettenetes frizurával. Amikor a hír véget ér, egy pillanatig csend honol a teremben. – Megjegyzések? – teszi fel végül a kérdést Maxwell. Scratch áll föl elsőként. – Nyírjuk ki – mondja. – Az én klánomhoz tartozik, osztozik az átokban, ami engem is sújt, mégis azt mondom, nyírjuk ki. – Ki van zárva – vág közbe Solomon, de ő ülve marad. – Hozzánk hasonlóan ő sem ok és cél nélkül lett azzá, ami. Megszegi a kötelességét és gonosz dolgot cselekszik az, aki kezet emel rá. – Nem mindenki ért egyet ezzel a „kötelességgel”. A férfi, aki megszólalt, itt áll mellettem, jó messze a tűztől, ha szabad így mondanom. Bő katonanadrágot és farmerdzsekit visel, csak a nyakláncán lógó félhold utal arra, hogy ő is közénk tartozik. Aki látja, azt hinné, a gyászkeret a körmei alatt olaj, de én tudom, hogy odaszáradt vér. – Ott vadászunk, ahol kedvünk tartja, mi vagyunk a világ veszedelme. Mi tartson vissza attól, hogy lecsapjunk arra, aki veszélyt jelent ránk? Solomon tudomást sem vesz a közbeszólásról. Egy apró mozdulattal int a csuklyásnak, aki az álarcra vigyáz, mire az föláll és beszélni kezd. – Az emberek állatokat esznek, de elítélik azt, aki másik embernek árt. Ugyanígy, mi az emberekből táplálkozunk, de elítéljük azt, aki saját fajtája ellen fordul. Egyetlen vértestvérnek sincs joga szent vérre azon kívül, ami a saját ereiben folyik. Nincs jogunk adni belőle, és nem vehetjük másét. – Ez a „szentség” nem vezet sehová. Zsákutca, amiben már így is túl régóta rostokolunk – vág vissza a farmer-dzsekis. Nagy a szája, mert nem elég idős ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, hacsak nem kiabál. De az öregek nyilván egyetértenek azzal, amit mond, különben nem engednék, hogy beszéljen. Nagy kockázatot vállal, hogy nyíltan szembeszáll a püspökkel, de az biztos, hogy a Banya Körében most egy hónapig az ő kemény tökei lesznek a fő téma. Ha a feleselésnél többre is képes, tán még hosszú távon is előnyére válhat… – Én igyekszem mindig tiszteletben tartani a vallási vitát – szólal meg Maxwell –, de a gyilkolás tilalma történetesen az általam hozott törvényben szerepel. A Banya-újonc meghajol – amennyire én látom, - őszinte tisztelettel. – Én vagyok felséged felvilágosult uralkodásának legodaadóbb támogatója – mondja –, de a kéznek, amely köt, nyilván módjában áll oldani is. Mi lenne erre megfelelőbb indok, mint a maszkabál megsértése? – Nem kell túlreagálni – kezdené Raphael, de amikor egy lélegzetvételnyi szünetet tart, Scratch félbeszakítja: – Helyes, akkor csak döfjük le, és tegyük fel egy lassú vonatra Baltimore felé. Választék van bőven, nekem mindegy, de gyorsan el kell tenni láb alól. – Ez talán nem is olyan egyszerű. – Ezt Norris mondta, a herceg egyik legközelebbi munkatársa. Udvarias társaságban persze nem lehet róla

nyíltan beszélni, de azt hiszem, ha Maxwell tart fönn Gestapót, Norris játssza benne Heinrich Himmlert. Elöl ül ő is, pedig zengő basszus hangjába vegyül egy kis Peter Lorre-szerű vinnyogás, és valami hátborzongató morgás is. Mintha Barry White-ot hallanám, amikor azt mondja a Casablancában: „Segítened kell rajtam, Riiick!” – Lokival és Lasky kisasszonnyal hármasban már áttárgyaltuk ezt a témát, és úgy tűnik, Miner úrnak egyelőre nyoma sincs. – Ha Loki… – Megint az egyik újszülött, vagyis fiatal vámpír szólal meg a magamfajta taknyosoknak fenntartott sorok egyikéből, de Bella közbevág: – Talán a probléma már meg is oldódott. Talán elkövetett valami súlyos hibát, nem bújt el a nap elől, és hamuvá égett. – Ez lenne az ideális eset – szólal meg Maxwell halk nevetés kíséretében –, de attól tartok, nem bölcs dolog abban bízni, hogy a napfény elvégzi helyettünk a piszkos munkát. Talán vendégeink rá tudnak világítani a helyzet megoldására. Elnézést a kis szóviccért… Raphael föláll, körbepillant a teremben, azután a hajába túr, mielőtt megszólalna. – Cicerói lakosként az a szent meggyőződésem, hogy Bruce Miner nem jelent fenyegetést a maszkabálra m Vagy felbukkan, vagy nem. Ha nem, akkor nincs gond Ha senki sem látja, ugyan mivel bizonyítanák, hogy vám… mármint a vértestvérek léteznek? Ha pedig meg találjuk, az csak azt jelenti, hogy a kezdeti… problémái után, magához tért és elkezdett óvatosabban viselkedni. Az nem segít a helyzeten, ha elkezdünk vadászni rá, mint valami állatra. Legrosszabb esetben még jól meg is rémisztjük. Aki fél, ostoba hibákat követ el, az ostoba hibákra pedig azonnal lecsap, aki komolyan érdeklődik irántunk. – Így igaz – szólal meg Solomon Raphael felé fordulva. – Mindazonáltal az volna a legjobb, ha csatlakozna a nyájunkhoz, és megfelelő oktatásban részesülne a létezését és a világban betöltött szerepét illetően. – Én… én csak – makogja Raphael döbbenten. Gondolom, arra számított a legkevésbé, hogy a püspök oldalán találja magát. – Hát, igen. De ha megtaláljuk és kiokítjuk… Ha megtanítjuk arra, amit tudnia kell, akkor csak egy újabb… tudják… – Egy újabb éhes száj lesz – fejezi be helyette leplezetlen undorral Scratch. – Egy újabb idióta amatőr, aki ugyanazokba a klubokba, buszmegállókhoz, vágóhidakra és házakba fog járni, mint mi. Kinek van erre szüksége? Mit számít eggyel több vagy kevesebb vámpír a városban? Beszélgetés zaja veri föl a termet, a hallgatóságból sokan egyetértően morognak, mások tiltakozni próbálnak Felhangzik egy-két „Mi lenne, ha…?”, „Azt próbáltuk már…?” meg „Esetleg azt lehetne, hogy…”, de Solomon felháborodott szavai mindenkibe belefojtják a mondandóját. – Minden szava szentségtörés! Nem csak a herceg törvényének mond ellen, de az éjszaka igazságának is! Nem emelhet kardot egymásra, akinek az ereiben a Vér folyik! – Nem vagyok vevő erre a stílusra, püspök – vág vissza Scratch. – Tudom jól, mi van az álarc mögött. Solomon erre már fölpattan, vádlón Scratchre mutat, és magából kikelve, kiabálva folytatja. – Ha nem volnánk az elíziumban, megfizetne az arcátlanságáért!

Ma este ez már a második alkalom, hogy Solomon szemfogai kivillannak A körülötte ülő vértestvérek ösztönösen szétrebbennek – még az idősebbek is. Egészen kicsire húzza magát össze még az a csuklyás is, aki a karmokat hordozza. – Esedezem uraim, nyugodjanak meg! – Ez Justine Lasky, az elízium úrnője. A hangja olyan, mint egy harang csendülése vagy a halk fuvallat nesze, amint meglebegteti a selyemfüggönyt. Solomon nem változtat a testtartásán, egy szemernyivel sem tűnik veszélytelenebbnek vagy kedvesebbnek, mégis mintha tompult volna a dühe. – Hiszen volt már erre példa – szólal meg ismét Scratch. – Mikor? – kérdeti az egyik ifjonc, de senki sem méltatja válaszra. – Kivételes esetekben, igen – kapcsolódik be Raphael. – De mi olyan kivételes ebben a helyzetben? A halandók csak annyit látnak, hogy valami fickó összeverekszik egy rendőrrel, és győz. A tévénézők fele nyilván még drukkolt is neki. Sokan bizonyára azt hiszik, ők is képesesek lennének rá. – Hol van az atyja? – Rowen hangja úgy söpör végig a termen, mint egy tarajos hullám. Még csak föl sem állt, meg sem fordult, de a szavai mintha csak visszapattantak volna az üvegfalról, hogy kettőzött erővel jussanak el mindenkihez. – A bűnei miért nem szállnak az alkotója fejére? – Mi, ciceróiak is tudjuk, hogy a herceg megtiltotta az ölelést, és ezt tiszteletben is tartjuk. – Ez Ambrose első hozzászólása a témához. – A tilalom a hercegnél magasabb tekintélytől ered – veti közbe Solomon a lehető legkenetteljesebb hangon. – Ez a hagyomány már fajtánk bölcsője fölött is ott lebegett. – Talán így van – mondja Maxwell, olyan hanglejtéssel, hogy mindenki értse a mondat kimondatlan felét is: „de ez most nem számít”. Ismét a két vendéghez fordul. – Ezek szerint senki sem tudja, ki volt ennyire… elővigyázatlan? Egyre többen pillantgatnak felém. Ehhez a Minerhez hasonlóan én is törvénytelen gyermek vagyok. Nem vagyok kifejezetten elragadtatva attól, hogy valami gyerekmolesztáló seggfejjel vesznek egy kalap alá, úgyhogy inkább megragadom a kezdeményezést. – Ha senki sem találja Minert, hogyan találhatnánk meg az atyját? Aki megölelte, nyilván idősebb, okosabb és tapasztaltabb nála. Ha Ambrose igazat mond, és még a függetlenek sem ölelnek… nos, akkor bárki is szegte meg a szabályokat, minden oka megvan rá, hogy rejtve maradjon. Solomon jól hallhatóan felnevet. Paraszt. – Persephonénak igaza van – szólal meg Bella. – Mindenekelőtt Minert kell megtalálnunk. Ha ez sikerült, kitaníthatjuk, vagy megtehetjük a szükséges óvintézkedéseket. Az atyja bűne nagyobb, de őt csak Mineren keresztül találhatjuk meg. – Így igaz – helyesel Solomon. – Akkor hát mit tegyünk? Várjuk meg, míg ismét valami veszedelmes ostobaságot tesz? – Az első nyomait megpróbálta már egyáltalán valaki eltakarítani? – kérdezi Tobias. – Azóta nem csinált újabbat – válaszol neki Ambrose. – Minden bizonnyal tanult az esetből. – Nem is a rendőr miatt kell aggódni – mondja Scratch. Fölállt és szembefordult a többiekkel, hogy mindenki jól hallja. – Inkább a felesége

meg a gyereke miatt. A „súlyos vérveszteség” hírére sokan lecsapnak, és nem csak a mi köreinkben. Ami engem illet, nem vágyom arra, hogy egy csapat őrült szabaduljon ránk. – Azt hiszem, megoldható, hogy… – Rengeteg ember szenved súlyos vérveszteséget, ez mindennapos eset. Millió olyan emberrel történik meg, aki soha életében nem látott vámpírt, és nem is fog. – Raphael is fölállt, forgatja a szemét, és megint azokkal a türelmetlen tanáros kézmozdulatokkal beszél. Lehetne kicsit óvatosabb. – Elég, ha egyetlen rendőr elég okos, hogy megkérdezze, hova lett az a csomó vér, amit a két kis ribanc hiányol – vág vissza Scratch, és most már egyenesen Raphaelre szegezi a tekintetét. – A francba is, ha meghallják, hogy ez a Quasimodo megharapta a nyakukat, el fognak töprengeni azon, vajon hogyan szippantott ki belőlük négy liter vért ennyi idő alatt! Vegyük hozzá, hogy az emberünk úgy néz ki, mint aki megnyerte a rémségversenyt… – Scratch is elmosolyodik, és bólint a hallgatóság felé, jelezve, hogy tisztában van vele, ez a leírás rá is tökéletesen illik. – Mi más kell még egy jó kis városméretű szörnypánikhoz? – Számtalan példa van vérfétises gyilkosságokra – ellenkezik Raphael. – Az FBI adattárában az 1960-as évektől kezdve több olyan gyilkosról is van feljegyzés, aki megitta az áldozatai vérét, megette a bőrüket, meg tudom is én még mik. A szangvifíliás őrültek sima pszichiátriai esetek. – Így igaz, bár ez kétélű fegyver – szól közbe Maxwell. – Tény, hogy minden egyes őrült halandó, aki hozzánk hasonlóan cselekszik, segít elfedni a valódi vértestvérek tetteit. Másrészről viszont sokan közülük azután váltak megszállottakká, hogy találkoztak a mi fajtánkkal. Talán irigylik azokat, akiknek a táplálékául szolgáltak, esetleg szolgák vagy kelyhek voltak, akik maguk is meg akarják tapasztalni a vérivás gyönyörűségét. Én azt hiszem, minél gyakrabban bújnak a vértestvérek ezeknek az embereknek a tettei mögé, annál gyanakvóbb lesz az FBI is. És ha elég kitartóan kutatnak, könnyen lehet, hogy egy elfelejtett fetisiszta, a vakszerencse vagy egy tudatlan újszülött, mint amilyen ez a Bruce Miner, a nyomunkra vezeti őket. – Szerencsére a rendőrségnek elképzelése sincs arról, hogy hol keressék. Ők is sötétben tapogatóznak, mint Loki, a véreb – mondja Ambrose. – Tény, hogy Ciceróban különösen nehéz fenntartani a biztonságot – válaszolja Norris, és szigorú pillantást vet a vendégek felé. – Kinek a biztonságát? – vág vissza Raphael. – Valamennyiünkét – válaszol Norris helyett a herceg. – Bár hivatalosan nem tartozik Chicagóhoz, bizonyára önök is megértik, miért nem tűrhetjük el, hogy felüsse ott a fejét a… zűrzavar. – Miféle zűrzavar? Talán inkább Scratchtől kellene megkérdeznie, miért nincs rend Ciceróban! – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezi Tobias. – Sértegetni merészel?! – csattan föl Scratch. – Hát annyira ostoba, hogy idejön, és a herceg meg a többi vértestvére előtt nem tudja tartani a száját? – Biztos vagyok benne, hogy nem sértésnek.. – Hát persze, hogy nem – mondja Raphael. – Épp csak azt akartam mondani, tudom, hogy van ott egy menedéke. Old John kiégett kuplerájában. Tudja jól, miről beszélek, igaz?

Csönd ül a teremre. Nem igazán értem, hogy miért. – Mindenkinek van efféle rejtekhelye – válaszol nagyvégre Scratch. – Mindenki eszik, mindenki alszik és mindenki hord alsóneműt, de azért még nem beszélünk róla a nagy nyilvánosság előtt. – Sajnálom, ha titokban akarta tartani, hogy otthonosan mozog Ciceróban – kezdi Raphael. – Arra akartam rámutatni… – Ez valóban nagyon érdekes – szakítja félbe Maxwell. – Meglepetésként ér, hogy az öregek egyike jól ismeri a helyet. Úgy vélem, kezd kibontakozni a megoldás. Scratch, esetleg… – Hé, álljunk csak meg! Nehogy az legyen már a vége, hogy én leszek Cicero hercege! Épp elég bajom van így is! – mondja, és sértődötten megigazítja a kabátja hajtókáját. – Ugyan, semmi szükség arra, hogy külön birtokká tegyük, ám tekintettel a Ladue és Masterson urak által fölvetett probléma természetére úgy vélem, az volna a legbölcsebb, ha kiterjesztenénk oltalmunkat Ciceróra, úrrá lennénk a helyzeten, és… – Várjunk, várjunk, várjunk! – kiált közbe Raphael. –Mit ért az alatt, hogy „úrrá lenni a helyzeten”? – Melyik szó okoz problémát? – fordul felé Solomon. Keresztben ül a padon, lába közé véve a követ, hogy hátra tudjon nézni anélkül, hogy nagyon kellene tekergetnie a nyakát. – Miért nem nevezünk ki egy régenst? – veti föl. –Egy tapasztalt személyt, akinek a hűsége… bizonyított. Olyasvalakit, aki ismeri a területet… – És ismerem Cicerót – ajánlkozik Bella. – És az ottani vértestvérek nyilván sokkal szívesebben fogadnák az én hitemet, mint egy… merevebb filozófiát. Nincs igazam, Raphael? Mielőtt azonban még Raphael válaszolhatna, Solomon szólal meg. – Az egyeden dolog, amire Cicerónak egészen biztosan nincs szüksége, az a bálványimádók erélytelen uralma. Ahol meginog az erkölcs, ott nem egy anarchista, pogány, vérmániás rima kezébe kell adni a hatalmat! – Az egyetlen dolog, amire Cicerónak egészen biztosan nincs szüksége, az a külső befolyás! – vág közbe Raphael. – Azért jöttünk ide, hogy segítsünk megoldani ezt a problémát, nem azért, hogy mi kérjünk segítséget és felajánljuk, hogy üljenek a nyakunkra! – Ugyancsak nagyra tarja magát, barátom, ha úgy gondolja, hogy szükségünk van a segítségére! – Solomon megint kezdi fölhergelni magát. – Csak henyélnek éjszakáról éjszakára, mint a disznó, amelyik a saját mocskában hempereg, és nem látnak tovább a nyelvük hegyénél! Még hogy a világ agyarai? A magafajta alig több, mint a kullancs, ami az ember bőre alá furakszik, s és csak azért érik meg a másnapot, mert az áldozataik annyira sem veszik magukat komolyan, hogy odacsapjanak! – Ezek szerint csatlakoznom kellene a szenteskedőkhöz, ők talán kitanítanának, hogyan kell igazán gyötörni és irtani az emberiséget? Az aztán biztosan segítene megóvni a maszkabált! – Mi sokkal inkább tiszteljük az első hagyományt, mint az olyan szánalmas, nyivákoló, háziasított vámpírok mint maga! A mi számunkra jelentéssel bír! Szent eskü, nem egyszerű kényelmi szempont! – A püspök itt Maxwell-hez fordult. – Hercegem, engedd, hogy a lándzsa árnyéka

beborítsa ezeket az undok kis férgeket! Ajándékozd meg őket a fegyelem kincsével! – Rohadtul nincs szükségünk az efféle fegyelemre? –Raphael felugrik és kivágódik a folyosóra. A padok felé eső részén ülők félrehúzódnak az útjából. A szemfogai kilógnak a szájából, a pupillái hatalmasra tágultak; ezeket a jeleket mindenki jól ismeri. Solomon pontosan ezt akarta elérni. Arra játszott, hogy Raphaelen úrrá lesz a vérszomj, és ha sikerül eléggé felcukkolnia, dühöngeni kezd. Ha pedig ez bekövetkezik, Raphael elveszíti minden szavahihetőségét, Solomon pedig, a sértett fél szerepében tetszelegve, jogosult olyan megtorlást alkalmazni, amit csak jónak lát. De ahogy elnézem a püspököt, veszélyes játékba fogott. Hallottam róla ezt-azt… Solomon többször is bizonyította már, hogy emberfeletti türelemmel bír, de ha egyszer elveszíti a fejét, nincs, ami megállítsa. Ráadásul, ha az egyik vére forr a dühtől, könnyen lobot vet a másiké is… A jelek szerint nem csak én érzem úgy, hogy ebből még baj lehet. Ambrose elállja Raphael útját, és megpróbálja csitítani. – Ladue, állj meg egy percre, vegyél egy mély lélegzetet… – Fogd be a pofádat! A fenébe is, elviseltem, hogy soha nem tiszteltél, de azt azért elvárnám, hogy mellettem legyél, amikor rám támad valami kopasz szentfazék buzeráns! – Halljátok, hogy acsarog dühében a kölyökkutya? –köpi oda Solomon. – Nem volt ennyire nagylegény, amikor még Old John seggét nyalta! Azt hitte, hogy nem tudok róla? Solomon Birch… Nevetséges! Magán poénkodott állandóan, egyszerűen csak a kiskutyájának hívta! – Minden szava a szívemig hatol. – Solomon igyekszik nyugodtnak tűnni, de el kell ismernem, Raphael nagyon ügyes. Betartja a szabályokat, és bár nem mondanám, hogy teljesen hideg fejjel mondja, amit mond, azért elég okos ahhoz, hogy a mocskos beszéden kívül ne mutasson semmiféle támadó szándékot. – Miért nem gyűjti maga köré a babonás, elvakult haverjait, égetnek el egypár használt sebtapaszt, és átkoznak meg? Azt szeretné, ha mindenki összeszarná magát a neve hallatára, de tudja mit? Szerintem az a gyáva, aki valami komor apafigurába kapaszkodik, mert magától nem tudja, hogyan kell élni, és fél attól, hogy akár egyetlen éjszakára is szabad legyen! És ha már valami ostoba, értelmetlen prófétát akartak választani, miért éppen Longinust… – Ebből elég! – mondja Solomon. Raphael most valóban telibe talált. Longinus az a római centurio, aki a lándzsáját a keresztre feszített Krisztus oldalába döfte. Amellett történetesen a Lancea külön messiása. Solomon előrelép. – Eltűröm, hogy tiszteletlenül beszél velem, de ha a jelenlétemben istenkáromlásra vetemedik… – Akkor mi lesz? – kérdezi Raphael. Látszik rajta, hogy már teljesen felhergelte magát. – Bemos egyet itt az elízium közepén? A dumája kemény, ahogy előadja ezt a „sötét messiás” blablát, de szerintem azért mégis jobban tiszteli a herceget, aki itt ül előttünk, mint az idióta vallásának a…

Ekkor Solomon ráveti magát. Jézusom! Egyetlen szemvillanás alatt fölszalad a lépcsőkön, még gyorsabb, mint Bella. Mielőtt bárki bármit tehetne, az öklével már bele is csapott Ladue arcába. A szerencsétlen maga elé kapja a karjait, de hiába, leesik a padról, a feje hangos puffanással csapódik a kőre. – Aúúúúúúúúú! – Solomon Birch! Ülj le, most azonnal! – Maxwell talpra ugrott, a karddal egyenesen a püspökre mutat. A szemfogai jóval túllógnak az ajkain, a szemében düh lángol, a hangja felháborodott és parancsoló. Solomon megfordul, vesz egy mély (és különben teljesen szükségtelen) lélegzetet, majd visszalépked a helyére. – Már elnézést – szólal meg Ambrose – , de nincs valami szabály pont az ilyen esetekre? Raphael fölül. Az orra ripityára tört, az arca tiszta vér. Jókora folt kezd megjelenni a szeme körül, de amikor megcsikordítja a fogait, az orra kiegyenesedik ismét. A vér ajándéka. – Ez nem volt igazi erőszak – mondja Solomon. – Ha erőszakos lettem volna, már csak egy kis tócsa volna a padlón. Ez csak amolyan barátságos paskolás volt, hogy kicsit helyre tegyem. – Ilyen fegyelemre számíthatunk a Lancea Sanctum uralma alatt? – kérdezi Ladue. – „Erőszakmentes” vezetésre? – Eltérünk a témától! – vágok közbe. – Beszéljünk inkább arról, ami valóban sürgető: Bruce Minerről! Ha az adott helyzetben nem találjuk meg, mennyivel javítaná az esélyeinket, ha kéretlenül Cicero nyakára küldünk egy új főnököt, aki azután pillanatok alatt maga ellen fordít minden helyi vértestvért? – Megeresztek egy szúrós pillantást Solomon felé; mogorván, de fegyelmezetten ül a padon. Tökéletes alkalom arra, hogy belerúgjak. – Mindent kockára teszünk azzal, ha engedjük, hogy egy nagyravágyó demagóg éjféli Vietnámot csináljon egyetlen kósza vértestvér felkutatásából. – Miner csak egy tünet… – kezdené Solomon egyik papja, de ügyet sem vetünk rá. – Azt hiszem, abban mindannyian egyetérthetünk, hogy aki megtalálja Minert, nagy szolgálatot tesz valamennyiünknek… Legfőképp talán Minernek magának – zárja le a témát Maxwell. Kellemesen duruzsoló, de ellentmondást nem tűrő hangon beszél. – Ami pedig Cicero ügyét illeti, ezt meg kell vitatnom a tanácsadóimmal. Van valakinek más ügyben mondanivalója? Bella emelkedik szólásra, hogy a Banyáról prédikálhasson már megint, és hirtelen minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Ami persze egyáltalán nem nevezhető „rendesnek”, ha figyelembe vesszük, hogy egy csapat gyilkos szörnyetegről van szó, akik egy gyertyafényben úszó, koponyákkal díszített teremben beszélgetnek. – Köszönjük, hogy segített megvédeni Cicerót – fordul hozzám Ambrose. – Jól hallottam, hogy a herceg rokona? – Igazság szerint a barátja ügyes kis előadást hozott össze. Én ugyan a helyében nem próbálnám meg még egyszer ennyire feldühíteni Solomont abban a reményben, hogy hülyét csinál magából nyilvánosság előtt, de ma te tényleg jól sült el a dolog. Ambrose felhorkant.

– Komolyan azt hiszi, hogy Raphael ezt direkt csinálta? – Kezében egy kupával a puncsostál felé veszi irányt. A francba!

Harmadik fejezet Solomon Fénysugár csapódik az arcomba, és egy pillanatig nem tudom, hol vagyok. –Uram…? Szőrben voltam. Szőrme vesz körül mindenfelől. Érzem a testemen a nyomását. Forró, nedves és savanyú szagot áraszt. – Uram? Azt mondta… Még világos van. Ez így nincs rendjén, még nem kellene ébren lennem. Egy férfit pillantok meg magam előtt, akit homályos aurával vesz körbe a mögüle szűrődő fény. A meglepetésem egyetlen szempillantás alatt átadja a helyét az éhségnek. – Uram? Uram! Előreugrom és megragadom a szerencsétlent. Majd összeroppantom a vállát, a fogaim megvillannak a sötétben. Érzem a félelme szagát, és már nem hiányzik sok, hogy bele is harapjak… De nem teszem. Ez David. Davidet pedig nem fogom megharapni. Davidből nem fogok táplálkozni. Ő az én segédem, megbízik bennem, és nem élhetek vissza a bizalmával. A düh erőt vett ugyan rajtam, de nem igazán gyötör az éhség. Persze ott van legbelül, mint ahogy mindig, de el tudom f viselni. A Fenevad vagy őrjöng az éhségtől, vagy telezabálja magát. Csak akkor szabadulhatok meg a kellemetlen éhségtől, ha addig iszom, amíg teljesen el nem kábulok. Itt nincs középút. Én a magam ura vagyok. Sikerül akaratom alá hajtani az éhséget. – David! – Azt kérte, hogy korán ébresszem ma, uram – mondja. Bátor ember. Harcolt a koreai háborúban. A hangja is nyugodt, de érzem, hogy a teste remeg a markom szorításában. – Korán, igen. – Most már emlékszem. Végignézek magamon. Fel vagyok öltözve, fekete nadrág és sportzakó, alatta kék ing. – Ian az autóban vár – szólal meg David. Ian. David fia. A reggelim.

Ian Brigman inkább az anyjára ütött. Jól is van így, az anyja, aki Rosen néven született, zenészcsaládból származott, maga is tehetséges fuvolaművész volt. Az évtizedek során néhány Rosensweig névre hallgató matematikaprofesszor is feltűnt Rosenék szülővárosában, Berne-ben. Egyelőre nem sikerült megállapítanom, volt-e közöttük kapcsolat, de úgy hiszem, a válasz pozitív lesz. A matematikusvéna és a zenei tehetség gyakorta jár együtt. Talán ugyanaz a gén felelős mindkettőért. Ian sem a zenében, sem a matematika terén nem mutat különösebb tehetséget, bár – csakúgy, mint az apja – kiváló atléta. Én azonban türelmes vagyok. Talán a lány, Margery rendelkezik mindazzal, ami belőle hiányzik. A fiú Diane Lockert vette feleségül, akinek az anyai nagyapja az eredeti Oneida törzsből származott. Kinek kellenek a futószalagon gyártott náci übermenschek? Én az eredeti amerikai minőségre szavazok, a fajnemesítés

egyedileg, nagy gonddal összeállított remekműveire. A nácik különben is tőlünk lopták az egész elméletet. Az Oneida kommuna összeomlott, még mielőtt a második generációt kitermelhette volna, de jó úton jártak. Én pedig megőriztem az örökségüket. Sokat várok Margerytől, aki nemrég töltötte be a tizenhatodik évét. Már épp elég idős. David ül a vezetőülésen, míg én Ian csuklójára tapasztom a számat, hogy felfrissüljek egy kissé. Felhajtunk a Lake Shore Drive-ra, dél felé haladunk, és mire részletes utasításokat kell adnom Davidnek az úti célunkkal kapcsolatban, végzek az étkezéssel is. Ian és David a kocsiban marad, míg én lemegyek a lépcsőn, hogy találkozzam Persephone Moore-ral.

Egyedül vagyok a lépcsőkön. Leteszem a táskám, és a biztonság kedvéért még egyszer ellenőrzöm a borítékot, ami benne van. Minden rendben. Azután kiveszek a zakómból egy kis, műanyag dobozkát, és a farzsebembe csúsztatom, de előtte kinyitom, és megnézem, benne van-e még a kesztyűm. Míg éltem, művégtagkészítésből tartottam fenn magam. Kézműves voltam, a kézzel készített karoknak és lábaknak akkoriban még volt keletje. Egyszer csináltam ugyan egy bőrből varrt orrot, egyszer pedig egy pár fület, de azért főleg karokra és lábakra szóltak a megrendelések. f« Mind egyedi darab volt, a tulajdonosa méreteihez igazítva, és valamennyire funkcionálisak is voltak. Kézzel elkészíteni egy olyan művégtagot, ami a legprimitívebb feladatok ellátásán kívül másra is képes, embert próbáló feladat. Először is érteni kell a bőr, a fa és a fém megmunkálásához, és ismerni valamennyi anyag egyedi tulajdonságait. Néha meglepődve vettem, észre, hogy egy bőrből készített csuklópánt jobban emlékeztet az eredetire, mint hagyományos, vasból készült társai. Amellett persze alaposan tanulmányozni kell az emberi testet is – meg kell érteni az izmok és csontok összjátékát, hogy a súly és az erő milyen szerepet játszik a mozgásban, és a megállásban. A legbüszkébb talán két ujjra vagyok. Egy molnár fia veszítette el őket, de nem a malomban, hanem amikor titokban fel akarta fedezni a városháza toronyórájának belsejét. Különös történet. Sikerült egy pár, ízületszerű toldalékokkal ellátott ujjat csinálnom neki, amik a csuklója egy mozdulatára éppúgy nyíltak és csukódtak, mint az eredetiek. Erő persze nemigen volt bennük, de amikor a fiú megnőtt, és újra eljött, hogy nagyobbra cserélje az ujjait, felszereltem rájuk egy csatos zárszerkezetet, amivel szükség esetén rögzíteni lehetett őket. Mind a mai napig lenézek időnként a műhelyembe. Amikor olyan kedvem támad, készítek valami bútort, vagy éppen egy pár csizmát. Az én kezem munkáját dicséri az a nagyszerű szék amelyen a nagyra becsült herceg ül az elíziumban, és a ládika is, amelyikben a kardját tartja. Eredeti mesterségemre többé már nincs szükség: a tökéletesen egyforma műkarok és műlábak futószalagról potyognak a ládákba. De az a pár ujj és egy korábbi alkotásom is ki van állítva a Smithsonian Múzeumban. Legalábbis

így hallottam, mert magam még sohasem jártam olyan messze. Ezek az ujjak jutnak az eszembe most, ahogy a vastag fonallal varrott, ellenálló kesztyűkre esik a pillantásom. A kampókat horgász damil tartja, ami a súlyt az egész csuklón egyenletesen osztja el. A kampók 200 kilót bírnak anélkül, hogy engednének. Kipróbáltam. Gondosan elrakom a kesztyűt, és tovább lépkedek lefelé a lépcsőn. Készen állok.

Az ajtó mögül beszédhangok szűrődnek ki. Az vesse rám az első követ, aki ilyen esetben nem tapasztaná a fülét az ajtónyíláshoz. – …aggódnak miattad. És a többiek is – mondja egy férfi. – Semmi szükség rá, komolyan. Nem tudom, kit láthatott. Biztosan csak hasonlított rám? – Még a hangja is más. Játssza a kis játékait, de körbekörbe jár, hiába igyekszik még saját magánál is ravaszabb lenni. Persephone vagy Linda? Nemsokára talán sikerül két annyira eltérő személyiséget kialakítania, hogy nem érti meg a saját tetteit sem. Láttam már ilyet. – Lehet, hogy így volt, de ez semmin sem változtat. Miért nem mentél el Beaner bulijába? Nagyon szerette volna, hogy ott légy! – De hiszen már mondtam neked, hogy beteg voltam. Vagy már elfelejtetted? Megcsípett a náthabogár… – Hát, nekem teljesen egészségesnek tűntél másnap, amikor a Larkin-ügy miatt meglátogattalak. – Te nem hallod, hogy mennyire furán hangzik, amit mondasz, Scott? Ez őrültség! – Nem kell védekezned, nem akarlak bántani. Azért jöttem, hogy megpróbáljak segíteni. Rövid szünetet tartanak. Összpontosítanom kell, hogy halljam a férfi hangját, mert halkabban folytatja. – Drog van a dologban, Linda? – Scott, igazán… ez a legnevetségesebb… – Mégsem tudja rávenni magát, hogy tagadja. Mások életét rabolja el; mi ez, ha nem a legveszedelmesebb narkotikum? Nevetséges? Soha nem lehet elérni téged, csak éjszaka. Amikor egyszer Valerie meglátogatott nappal, azt mondta, alig voltál magadnál, és úgy festettél, mint aki mindjárt elalszik állva! Eltávolodtál a barátaidtól, nem jársz jógázni, nem jársz az olvasói klubba… – Te kémkedtél utánam?! – Én nem ítélkezem, Linda, csak tudni akarom, mi folyik itt! – Scott, esküszöm neked, én… figyelj rám, csak… csak nézz a szemembe… Határozottan koppantok az ajtón. Persephone nagy műgonddal megkomponált, semleges arckifejezéssel nyit ajtót. Persze én is hasonló tekintettel válaszolok. – Mr. Birch – mondja. – Micsoda meglepetés. – Kérem, engedjen be! – Először mindig megpróbálom udvariasan. – Sajnos, most nem alkalmas.

– Attól tartok, ragaszkodnom kell ahhoz, hogy engedjen be! – Tudja, nem vagyok egyedül. A vállamat az ajtónak nyomom, és nekifeszülök. Tartja ugyan valami lánc, és elég erősnek is tűnik – a bronzbevonat szerintem acélt takar – de ez nem lehet akadály. A tölgy szinte felnyög, ahogy a lánc alapja kiszakad az aj-^ tókeretből. A szemem sarkából úgy látom, háromnegyedes facsavarok tartották, semmi komoly. De akkor meg mi értelme az egésznek? A férfi, aki eddig a kanapén ült, most felpattan. Alacsony, simára borotvált és fehér – ha muszáj volna, talán skót származásúnak tippelném. Kicsit pocakos is, a ruházata laza üzletemberre vall. Méltatlankodó kifejezés ül az arcán, de szemmel láthatóan bizonytalan. Egy csésze tea gőzölög előtte az asztalon. – Linda! – szólal meg. – Mi történik itt? – Fölemeli az állát kissé. – Kellemetlenkedik ez az alak? Istenem, egy valódi hős! – Semmi baj – nyugtatja meg Persephone, és egyikünkről a másikunkra néz. – Legjobb volna, ha gyorsan megbeszélnénk ezt a dolgot Mr. Birchcsel… négyszemközt. Talán a… – Nem – szakítom félbe. – El kell mennie. – Nem megyek sehová – mondja a férfi, és beáll kettőnk közé. Ideje, hogy finoman megfenyegessem. – Nem ajánlom, hogy kikezdjen velem. – Ebből elég, hívom a rendőrséget! – Scott, ne! – kiáltja Persephone, de a vendége már a telefonhoz lépett. Én meg sem próbálom megállítani, csak előhúzom a pénztárcámat. Amikor levegőt vesz, hogy elmagyarázza a helyzetet a telefonosnak, felvillantom a jelvényemet. – Birch nyomozó – mondom. – Bűnügyi csoport. Ez aztán a gyors intézkedés, nem igaz? – Kiveszem a kezéből a kagylót. – Elnézést kérek, véletlenül megnyomtuk a telefonon a vészhívó gombot. Téves riasztás. A férfi tanácstalanul néz előbb rám, azután Persephonéra. A jelvény hamisítvány, de a jelek szerint ő ezt nem tudja. – Ön mondja el neki, Persephone, vagy mondjam el inkább én? – Persephone? – kérdezi a férfi értetlenül. – Kérlek, most menj el – mondja neki a lány. A vendég ismét felém fordul, én pedig fölvonom az egyik szemöldököm. Nem szívesen, de elindul kifelé. Az ajtó még épp csak becsukódott mögötte, amikor Persephone csípőre tett kézzel, és a legőszintébb felháborodással fordul felém. – Ez meg mi a fene volt? – Aggódom – felelem, anélkül, hogy ránéznék. Inkább körülpillantok a lakásban. Az én ízlésemnek kicsit túl lakályos. A falakon kicsi, csinos és eredeti akvarellek, tavak és virágok és napfény. Itt-ott valami törzsi kacat, tálak, macskaszobor, kosár, kínai vagy azték, esetleg észak-afrikai, mindenesetre nagyon „multikulturális”. Minden nagyon szép és nagyon nőies. Nagyon emberi. – Mi miatt aggódik? – A sorsod miatt.

– Ez mit jelentsen? – Ez a férfi, aki épp az imént itt volt. Scott. Egy barátod esetleg? – Hagyja őt békén! – Minden mozdulatából az sugárzik, hogy aggódik. Kissé hátradől, egyik lábáról a másikba áll, és idegesen babrál a kezével. – Csak hiszed, hogy a barátod. Kedveled őt? Megóvnád a veszélytől? – Azt elhiheti! – Fölemeli a fejét, és megint csípőre teszi a kezét. Ez alkalommal ökölbe szorítva. – És mégsem látod, hogy te sokkal nagyobb veszélyt jelentesz rá, mint én? Ha valóban fontos neked, annyira távol tartod magad tőle, amennyire csak lehet. – Már megint New Orleansszal jön nekem? – Oda mész, ahová jónak látod. Biztos vagyok benne, hogy soha nem bíznál meg bennem annyira, hogy elfogadd a menedéket, amit kínálok. Akkor sétálj nyugodtan bele a saját csapdádba. – Most már biztos vagyok benne, hogy azt élvezi, ha sikerül megingatnia valami kislány önbizalmát; sokan beszélik. De attól tartok, itt nem fog sikerrel járni, Birch püspök. – Két világban próbálsz élni egyszerre, de az egyik többé már nem az otthonod. Ha továbbra is találkozgatsz a barátoddal, egyre gyanakvóbb lesz, egyre gyakrabban fog kémkedni és kutakodni, míg Norris egyik verőlegénye el nem töri a nyakát. Akkor hogyan fogsz elszámolni magaddal? – Meg tudom oldani ezt a helyzetet. Távol tudom tartani Scottot, és a többi barátomat is, amennyire kell. Túlbecsüli az elszántságukat, és alábecsüli az enyémet. Ne aggódjon amiatt, hogy sikerül-e az orruknál fogva vezetnem őket, ha kell. Nem lesz gond. – De csak míg össze nem roppansz a teher alatt, hogy folyamatosan hazudnod kell a barátaidnak. Amíg te meg nem ölöd valamelyiküket. – Ez nem fog megtörténni. Nem én vagyok kettőnk közül, akinek dühterápiára kellene járnia. – Valóban? – Átadom neki a borítékot, és várok. Az időzítés a lényeg. Hagyok neki időt, hogy jól megnézze magának az anyja fényképét. Nemrég készült. Épp a kocsi csomagtartójába hajol be, hogy kipakolja a bevásárlószatyrait, a szoknyája hátul kicsit felcsúszott. Persephone lassan megérti az üzenetet. Egész testében remegni kezd. – Tárgyaljunk, Linda. Mondd, hogy elmész New Orleansba, és én megígérem, hogy nem erőszakolom meg, mielőtt megölném. Mondd, hogy egy évig eljársz a templomba, és meghagyom az életét. Ha egy évtizedig, az elméjében sem teszek kárt. Használd a szókincsedet, használd a logikádat! Győzz meg, te ostoba kis kurva! Felvisít és rám ront. A szeme tágra nyílt, a szemfogai agyarrá nőttek. Semmi önfegyelem. Lebukom, és átbújok az egyik karja alatt, azután hátulról megfogom a tarkóját. Míg a képeket nézegette, én fölvettem a kesztyűt. A kampó a bőre alá hatol, egyenesen a trapézizomba fúródik. Felsikolt, de biztos vagyok benne, hogy a lakás hangszigetelt. Elvégre Maxwelltől kapta. – Alábecsülöd az átkot, amelyet hordozol – mondom közvetlenül a fülébe. Kénytelen vagyok fölemelni a hangom, hogy halljon a saját

kiabálása és erőlködése ellenére. – Nincs anyád. Nincsenek barátaid. Soha többé nem leszel része az ő világuknak. Soha nem lehetsz az, míg vér folyik az ereidben. Hiába küszködik. A karom mozdulatába az egész testem súlyát beleviszem, így könnyedén oda tudom csapni a fejét a hűtőszekrény hófehér ajtajához. Érzem, hogy a nyakcsigolyái megcsikordulnak, de azért nem törnek el. Az orrából vér kezd csorogni a lila selyemblúzára. (Legalábbis azt hiszem selyem. Persze lehet, hogy szatén, nem tudom.) A második odacsapódáskor elhallgat, mintha csak egy gombot nyomtam volna meg. Helyes. – Nem fogom tétlenül tűrni, hogy veszélybe sodord a létezésünket csak azért, mert túl ostoba vagy, hogy felfogd, mivé lettél. Nem vagy már ember, és soha nem is leszel az. Nincs helyed közöttük. A legjobb, ha nem is tudnak rólad. Ha ezt nem sikerül elérned, imádniuk kell. Ha ez sem sikerül, rettegjenek tőled. De a vesztedbe rohansz, ha azzal hitegeted magad, hogy úgy járhatsz-kelhetsz a mindennapjaikban, mintha közéjük tartoznál. A te dolgod, hogy lesújts rájuk, hogy próbára tedd vagy elpusztítsd őket. A halál völgyének árnyékában jár az a halandó, aki közel kerül hozzád. Sőt mi több, te veted rá azt az árnyékot! A torkából magas, állati hang tör elő, és ebből tudom, hogy elértem őt. A valódi énjét, nem a szemtelen, ostoba és elkényeztetett ifjoncot, hanem a kortalan, őszinte és bölcs Fenevadat, aki a lelke mélyén lakik. – Érzed? – kérdezem. Persze, a kérdés csak szónoki, tudom, hogy érzi, sőt nem is érez most semmi mást, csak ezt, de azt akarom, hogy emlékezzen, még ha a hazugságok puha takarója ismét el is fedi majd a vért. – Ez vagy te valójában. Ezt a vadságot nem lehet megszelídíteni. Leszorítom a pultra, a feje csak néhány ujjnyira van a pirítótól. – Nézz magadra! – parancsolok rá. – Csak árnyakat látsz, mert a lelked is azzá vált: árnyékká! Törődj bele! Nem léphetünk ki a fénybe, nem járhatunk a halandók szeme előtt, mert többé már nem vagyunk közéjük valók. A lelkünk megsérült, felhígult, elízetlenedett, ezt tette velünk az átok, ami az ereinkben folyik. Szörnyeteg vagy, Persephone, csakúgy, mint mi mindannyian. A bal kezemmel leszorítom a fejét, úgy fordítom, hogy ne a pirító felé nézzen, és egy határozott mozdulattal kirántom a húsából a kampót. Azonnal futni kezd. A lakás mélyére menekül, sorra csapdossa maga mögött az ajtókat. Mi mást tehetne? A lelkében élő Fenevad parancsol most neki, a Fenevad, amit egy nála erősebb lény legyőzött. Az egyik szörnyeteg megrémítette a másikat. Tudom, hogy csak egy kijárat van, úgyhogy észre fogom venni, ha előjön a hálószobából. Nem hiszem, hogy egyhamar így tenne. A mosogató fölött lehúzom a kesztyűt a kezemről és megnyitom a csapot. Kis gumicső van a végére erősítve, ami különösen jól jön, ha az ember a véres kezét akarja alaposan lecsutakolni. Szennyes edény persze egy sincs – ugyan honnan is volna? Amikor a kezem már tiszta, ideje kinyitnom a táskát. Váltóruha van benne, egy marék szemeteszsák, és egy fémdobozban Lysol fertőtlenítőkendők.

A konyha jócskán véres lett – a hűtőn egy nagy folt, az alsó szekrényeken kisebb, szétszórt cseppek, a sütő előtt kis tócsa gyűlt össze, a padlón pedig, ott, ahol eleresztettem, meglehetősen drámai látványt nyújt a kifröccsent vér. Nem olyan sok, mintha egy halandó lüktető szíve lökte volna ki a felszakadt erekből, de azért nem lehet nem észrevenni. Hozhattam volna dörzskefét. Amikor a konyhával végeztem, leveszem az összepiszkolódott ruhákat és felveszem a váltást. A véres törlőkendőknek az egyik szemeteszsákban a helye, a véres ruháknak a másikban. Kis gyömöszölés árán mindkét csomag befér a táskámba. Épp be akarok kopogni Persephone hálószobájába, amikor az ajtó kicsapódik, és a nyílásban megjelenik a háziasszony, a kezében baseballütővel. Könnyedén elveszem tőle, őt pedig visszalököm az ágyra. – Gondolkodj el azon, amit ma este tanítottam! – mondom neki. Az ütő éles koppanással hullik a földre. Fából készült, egy jó öreg Louisville Slugger. – Nem tudsz úrrá lenni az indulataidon. Nincs biztonságban az, akit közel engedsz magadhoz. Ha nem fordulsz el a barátaidtól, menthetetlenül végzetes veszedelembe sodrod őket… Egyedül is kitalálok.

Miután hazaérünk, elbocsátom lant és Davidet, én pedig a kápolna felé veszem az irányt. A gumiréteggel borított bejárat egy műkőből készült lap mögött bújik meg. Nem kis erőfeszítésbe kerül felnyitni, részben mert alig esik rajta fogás, épp csak az ujjbegyeimet tudom nekifeszíteni. De én nem bánom, hogy így van. Elvégre, miféle áldás jár erőfeszítés nélkül? Az ajtó mögött még egy második is van, ezt a lándzsa és a kereszt díszíti. A kápolnában vörös függönyök és fluoreszkáló fények fogadnak. Gyertyát itt nem lehet gyújtani, mert oxigén egy csepp sincs a teremben. Tiszta nitrogén vesz körül, így imádkozás közben is teljes biztonságban érezhetem magam a tűztől, amit esetleg valaki magával hozna ide. Ó, Sötét Messiás, tisztítsd meg a szívem. Tégy az Isteni Akarat eszközévé! Irtsd ki belőlem a könyörületességet, hogy rendületlenül lesújthassak az egész fajra! Tisztítsd meg a szememet, hogy ne perceket lássak, mint az emberek, hanem korokat, mint Isten! Járj közben értem, hogy vezesse gyűlöletemet az Ő tervének szolgálatában! Hatalmas Longinus, a Kereszt Árnyéka, nyisd meg az eretnekek szívét, hogy meglássák a helyüket Isten nagy-szerű tervében, és jelentőségteljes tettekért, ne értelmetlen önzésük okán sújtsa őket a kárhozat! Vond el a tudatlanságot a karthiánusok szeméről, hogy naiv politikai cselszövéseiket őszinte lelki keresésére válthassák! Segítsd Persephone Moore-t, hogy megértse, miért kell elhagynia Chicagót mielőtt még nagyobb kolonccá válik az atyja számára! Ha ez lehetetlen, tedd, hogy rettegésben és tudatlanságban bár, de meneküljön el tőle! Mindenekelőtt ne hagyd el Maxwell herceget! Vezesd őt, oltalmazd őt, világosítsd meg őt… ám ha elbukik a próbatétel napján, add tudtomra, mikor kell elpusztítanom!

A gondolataim az ima befejeztével is barátom, a herceg körül forognak. Amikor gyermekéül fogadta Persephonét, Maxwell súlyos hibát követett el. Nekünk, belső tanácsosainak, az elsőszülötteknek azt mondta, elragadta a pillanat heve, és amikor látta, hogy túl sokat vett el a lánytól, bűntudat szállta meg, és igyekezett képességeihez mérten helyrehozni, amit tett. Vajon valóban így történt? Ha nem, ugyan mi haszna válik abból, hogy megszegte a saját törvényét? Megérte-e, amibe került? Mert az kétségtelen, hogy drágán megfizetett érte. Nem csak az én bizalmamat veszítette el, hanem a többi öregét is. Milyen herceg az, aki utódot hoz létre? És vajon milyen őrültségre képes még ezek után? Talán egy hirtelen szeszélynek engedve leleplezi az egész udvart, vagy megparancsolja a szolgáinak, hogy döfjenek karót valamennyiünk szívébe, míg fönn van a nap, vagy akarata rabszolgáivá tesz minket azzal, hogy meg kell ízlelnünk a vérét. A káosz magvai, amiket elszórt, lassan kihajtanak. Ez a csavargó, Bruce Miner, talán csak az első a hosszú sorban. A herceg tettei az egész város számára példaként szolgálnak, és ha a herceg gyengekezű, a többiek is kevésbé törekszenek az önuralomra. Valaki máris továbbadta az átkot. A függetlenek a tunyaságukkal büszkélkednek a náluk méltóbbak előtt, Persephone Moore pedig csak adja alájuk a lovat – ő a herceg testet öltött tévedése. Gúnyt űztek belőlem, és elveszítettem a rangtársaim megbecsülését. De a herceg erre ügyet sem vet. Vajon biztonságban vannak-e a chicagói vértestvérek, ha ennyire erélytelen kormányos irányítja a hajónkat?

Éjfél van, Chicago elsőszülöttei Picasso Lovának lábánál gyülekeznek. Igazán kellemes, enyhe a ma éjszaka. Chicago „Loop” elnevezésű üzleti negyedének a szívében vagyunk, halandó csak elvétve jár erre ebben az órában – néhány tőzsdei dolgozó, mások a Sears-toronyból, taxisofőrök, akik azt várják, hogy hazafuvarozhassák a szórakozóhelyekről ki-tántorgó vendégeket, és egy-két turista, akik pont a legrosszabb időt választották a városnézésre. Amennyire a tévéből tudom, nappal szinte hemzsegnek itt az emberek, csak úgy nyüzsög az élet a Szépművészeti Múzeumtól a vasútállomásig és tovább is, minden irányban. Éjszaka azonban, különösen hétfő éjjel, az utca kihalt, és síri csend uralkodik mindenhol. Szépen beleülünk a képbe. Norris, Scratch és Miriam korábban érkezett. Amikor a padjukhoz érek, szívélyesen köszöntenek. – Miriam – mondom én –, hiányoltunk tegnap. – Tudod jól, hogy nem hoz lázba az elízium. De ne aggódj, azért mindent hallottam rólad. – Önbizalomban bizonyára nem szenved hiányt, ha elég bátor ahhoz, hogy a tegnapi viselkedésemmel cukkoljon. De vajon nem ezt érdemlem-e?

– Ne is miattam aggódj, hanem a Ciceróban kialakult anarchia miatt. – Gondolod, hogy a herceg megpróbálja kiterjeszteni rájuk az uralmát? – Maxwell herceg sohasem volt híve az erőszakos térítésnek – válaszol helyettem Norris, és megvonja a vállát. – Kivéve, ha egy Persephone nevű kis-csinibabáról van szó – teszi hozzá Scratch, és reszelős hangon felnevet. A többiek némán merednek rá. – Mi van? Ugyan már! Jézusom, micsoda egy csapat fapofával kerültem össze! – Majd akkor nevetek, ha itt az ideje – válaszolja neki Miriam. – Szeretném először letudni a mai programot. Justine Maxwell-lel jön? – Úgy tudom – feleli Norris. – Szerinted miről beszélgetnek? – kíváncsiskodik Scratch. – Valószínűleg erről a Cicero-ügyről – mondja Norris, és jelentőségteljes pillantást vet a kérdezőre. (Én személy szerint azt hiszem, hogy Maxwell és Justine témája inkább Bella és a kis boszorkánypajtásai érdekében tett erőfeszítései lehetnek.) – Cicero-ügy? Mármint ennek a bizonyos Bruce Minernek az ügye? – kérdezi Miriam, ügyelve, hogy úgy hangozzék, mintha unná a témát, de én biztos vagyok benne, hogy nagyon is ébren figyel minden szóra. – Úgy fest, hogy Scratch barátunk a cicerói helyzet nagy szakértője. – Baszd meg! Van ott egy kis lyukam, ez akkora dolog? – Scratch ma este óvatos. Elíziumon kívül már egyáltalán nem igyekszik annyira próbára tenni a türelmemet. Hát így állunk. Legalább ennyi haszna volt, hogy leütöttem Ladue-t. – Nem, persze, hogy nem. Nem nagy dolog, Old John menedékének a romjai között kutakodsz. Miért is érdekelne ez akárkit? Miriam szemöldöke fölszalad a homlokára Old John nevének említésére. Hideg tekintettel fordul Scratch felé. – Nézzétek, Old John meghalt, és már nincs közöttünk, igaz? – védekezik Scratch. – Mindenesetre nincs közöttünk – mondom én. Majdnem biztosra veszem, hogy Old John nem jön vissza, bár a halálának nem volt egyetlen szemtanúja sem. A magunkfajta után csak hamu marad, az pedig akad bőven egy kiégett házban. – Pár évvel ezelőtt körülnéztem ott… tudjátok, csak hogy megbizonyosodjam róla. Rövid, de kínos csend ül a társaságra, míg Scratch nem folytatja a mondókáját. Mind jól emlékszünk Old Johnra. A neve még most is valami halvány csodálatot és rettegést kelt bennem, amit nem éreztem már… – És találtam ott ezt-azt. Már nem tárgyi dolgokat, értitek, hanem… egy jó menedéket. Naptól védett, rejtett és biztonságos. Az sem kizárt, hogy egy Guilford. (Andrew Guilford építész volt Chicagóban az 1920-as években, nagyjából abban az időszakban, amikor Scratch idekerült. Az egyik helyi vértestvért szolgálta, pár rokon és egyéb ismerős révén sikerült több olyan házat, sőt néhány középületet is megépítenie, amikben rejtett kamrákat helyezett el, hogy a vértestvérek viszonylagos biztonságban tölthessék a nappalt. Ezek többségét sajnos a negyvenes években elpusztította egy csapat vámpírvadász, akik a kincstár alkalmazásában álltak. Maxwell és az én

közös erőfeszítéseimnek hála elvesztették a hitelüket még mielőtt lerombolhatták volna az Engine Company 88 épületben és a Garfield park üvegháza alatt lévő kis zugokat.) – Úgyhogy beköltöztél, de elfelejtettél szólni nekünk, hogy a chicagói Független Mozgalom központjában ütöttél tanyát. – Mozgalom? Mozgalom? A döglött kutyák többet mozognak, mint ezek. Ez a Ladue gyerek meg a haverjai alkotják az egész csapatot. Néhány macskajancsi a kisstílű nyájukkal, a kisstílű balhéikkal, a kisstílű… A francba is, kisstílűek és kész, értitek? Nem csinálnak azok semmit. – Attól eltekintve, hogy hamarabb megtalálták Bruce Minert, mint az én kopóim vagy a seriff – szólal meg Maxwell. Azt hiszem, a megjelenése csak engem ért váratlanul. Miriam szaglása éles, akár a farkasé, Scratch sosem engedi el magát, Norris pedig olyan dolgokat lát és érez, amikre én inkább nem is vagyok kíváncsi. – A formaságok? – kérdezi Justine Lasky. – Jól van – mondja Maxwell. – Mivel valamennyi chicagói elsőszülött megjelent, a megbeszélést ezennel megnyitom. – Mind, plusz egy fő – böki közbe Scratch. A torz alakba fagyott húson, amit az arca helyén hord, most valami mosolyra emlékeztető terpeszkedik el. – Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen belépek a klubba. – Valamennyien, plusz Scratch Priscus – javítja ki magát Maxwell a szemét forgatva, de tökéletesen kifejezéstelen hangon. Tisztában van vele ő is, hogy Scratch ki nem állhatja a címét. – Régi ügyek? A hanglejtése nyilvánvalóvá teszi, hogy jobb' szeretné, ha inkább rögtön rátérnénk az aktuális ügyekre. – Helyes. Új ügyek? – Tart egy kis szünetet, míg odaint az út másik oldalán, a szövetségi bíróság mellett álló rendőrnek. – Egy percet kérek. A rendőr eddig gyanakodva méregetett minket, de amikor közelebb jön és megismeri Maxwellt, megkönnyebbülés ül ki az arcára. – Polermo úr! – köszönti. – Grundy rendőr – viszonozza Maxwell széles mosollyal. – Hogy van a fia? Felépült már a hoki sérüléséből? – Ó, már rég. – Nos igen, azt hiszem, jó ideje már, hogy legutóbb beszéltünk. Hát, csak vigyázzon a… mije is sérült meg? A térde? – Igen, az. – A rendőr már menni készül, amikor hirtelen eszébe jut, hogy miért is jött oda. – Önök… ööö…? – A barátaimmal egy tárgyalásról jövünk, ami egy kissé elhúzódott. Pontosabban nagyon – teszi hozzá nevetve. – Ahogy jöttünk lefelé a lifttel, eszünkbe jutott, hogy milyen szép este van, és eldöntöttük, hogy sétálunk egyet a világ legszebb városában. A rendőr úgy néz körül, mintha öt perce érkezett volna Chicagóba. f – Legyen szép estéjük! – mondja, és az ellenzője felé bök. Különös, hogy nem is tudja, olyasvalakitől búcsúzik, aki már több, mint száz éve halott. – Vigyázzanak magukra! – Igyekezni fogunk. – A herceg most ismét felénk fordul. – Menjünk. Sétálunk tovább délnek, azután nyugat felé fordulva. A téma még mindig Cicero és az új csavargó.

– Hogy értetted, amikor azt mondtad, hogy a ciceróiak megtalálták Bruce Minert? – érdeklődik Norris. – Úgy értettem, hogy megtalálták Bruce Minert – feleli Maxwell. – Ráadásul még azelőtt, hogy tegnap este megjelentek volna az elíziumban. – A hazugok! – Nem lep meg a dolog, de azért mindenképpen sértő. – Nem lett volna szabad megbízni bennük. – Honnan tudod mindezt? – faggatózik tovább Norris. – A nagyszájútól – válaszol Maxwell halvány mosollyal. – Raphaeltől. Beszélgettünk egy kicsit négyszemközt, és… ő különbékét ajánlott. – Vagyis? – Ez már Lasky érdeklődését is fölkeltette. – Vagyis felajánlotta nekem ezt a Minert cserébe azért, hogy hivatalosan is elismerjem. – A mosolya vigyorrá szélesedik. – Cicero régense szeretne lenni. – Visszautasítottad az ajánlatát, igaz? – kérdezem. – Folytattuk a tárgyalást. Azt mondtam, hárpiának megfelelő volna. – A herceg itt cinkosán hunyorított a szemében vidámság csillant. – Ő azt kérte, lehessen saját elíziuma. – A szemétláda! – suttogja Lasky. – Dögöljenek meg mind a ketten! – köpi oda Scratch. – Mit számít az egész? Vedd be az öregfiúk-csapatába, szerezzük meg Minert, törjük ki a nyakát, és az ügy le van zárva. – Scratch, figyelmeztetlek! – mondom. – Kizárt dolog, hogy elpusztítsuk az újszülöttet… bármennyire kellemetlen is a jelenléte. – Ladue úr úgy tájékoztatott, hogy Miner nem fog több gondot okozni. A barátja, Ambrose és a többi cicerói folyamatosan osztják meg vele a vértestvéréletmóddal kapcsolatos tudnivalókat. – Gondolod, hogy Ladue át tudná adni őt anélkül, hogy ellenállásba ütköznénk? – kérdezem. – Megéri egyáltalán a fáradságot? – kérdezi Justine. –Jobb volna távol tartani magunktól ezt a Ladue-t. Nem tetszik nekem. – Ha Miner eltűnik, Ladue pedig hirtelen hárpia lesz – szól közbe Miriam –, a barátai elég okosak, hogy rájöjjenek, mi történt, aztán egykettőre a kezükbe veszik a probléma megoldását. – Vagyis Ciceróban Miner és Ladue a puskaporos hordó kanócai – szögezi le Norris, és közben jelentőségteljesen megropogtatja az ujjait. – A herceg az ellenállás első jelére uralma alá vonhatja a várost – mondom. – Feltéve persze, hogy ez a szándéka. – Cicero nem ér annyit. – Ki más mondhatná ezt, mint Scratch. – A maffia mindenhol ott van. Akit meg lehet félemlíteni, már megfélemlítették, akit meg lehet venni, már megvették. – Vagyis, akit a magunk oldalára sikerülne állítani, két urat szolgálna – fejezi be a gondolatot a herceg. – Ez előnytelen. Másrészt van jó oldala is az olyan városnak, ahol a korrupció ilyen mértékben eluralkodott… – Az infrastruktúra már ki is van építve – kacsint oda Norris. – Mindig is igyekeztünk távol tartani magunkat a maffiától… – vetem ellene. – O'Banion esete jó lecke volt arra, vajon bölcs dolog-e egy csapat felfegyverzett, erőszakos és babonás ember előtt felfedni a kilétünket, különösen, ha a törvényesség egyébként sem szempont a számukra. – Capone nem takarította el végül a nyomokat nekünk? – kérdezi Miriam.

– Csak ha lehető legtágabb értelemben vesszük az „eltakarítás” szót – feleli Maxwell fintorogva. – És azt, hogy „nekünk” – egészíti ki Scratch. – Milyen előnyöket remélhetünk, ha kiterjesztjük a felügyeletünket Ciceróra, és mibe kerülhet mindez? – teszi fel a döntő kérdést Norris. – Kapunk egy mocskos, fertőzött várost; ami persze csak annyit jelent, hogy formálható – válaszol neki Miriam. – De ehhez meg kell birkóznunk a függetlenekkel és le kell bontanunk a kezdetleges kis hatalmi piramisukat, ha ugyan van nekik. – Komoly ellenállásra nem kell számítani – mondja Scratch. – Jártatják egy darabig a pofájukat, azután beállnak a sorba, vagy lekopnak. – Ami talán még rosszabb is, mint a szervezett ellenállás – vélekedik Miriam az állát simogatva. – Ki tudja, hány idiótával kell számolnunk? Egy mozgalom, ami rendes ranglétra alapján működik, könnyebben felszámolható, mint egy csapat összevissza csavargó, akik egyszer csak besétálnak az ember területére, és felborítják az egyensúlyt… – Aláássák a befolyásunkat… – Találomra ölelnek – teszem hozzá. Csend lesz. Mindenki rám néz, azután Maxwell felé fordulnak, ő pedig felém. – Mint ez a Bruce Miner – mondom. A csend nem törik meg. – Ezek a gondok különösen nagyjelentőségre tehetnek szert – folytatom – ha itt is felütik a fejüket. Jobban szeretném, ha a függetlenek eltűnnének, de az adott helyzetben, azt hiszem, elégedettek lehetünk már azzal is, ha Ciceróban maradnak. Kis szünet után Maxwell halványan elmosolyodik. – Az nem ugyanaz, mintha eltűnnének? – Nem, ha Sycamore-ban volnának, az lenne olyan. Erre néhányan kuncogni kezdenek, és bedobnak még egypár ötletet, hogy Springfield vagy Dixon talán még inkább olyan lenne. – Ez tehát a megállapodásunk? – kérdezi végül Maxwell. – Cicero civilizálásával több volna a gond, mint amennyi hasznot remélhetünk tőle, legalábbis egyelőre. –Közben elértük a Chicagói Kereskedelmi Tanács épületét. Maxwell hátradől, hogy beláthassa az egész homlokzatot. – Amellett nem kívánjuk, hogy… a kellemetlenségek és zűrzavar, ami a nyomukban jár, szép városunkat is elérje. – Ez így jól hangzik – mondja Norris. – De mi lesz Minerrel? – Mi lenne? – Ő már most is zűrzavart okoz. Rátámadt a saját családjára és egy rendőrre. Meg kell fékeznünk, és ha ehhez előbb le kell igázni Cicerót, akkor… – De nem kell – szólal meg Justine Lasky. Általában jobban szeret csöndben figyelni, de amikor beszél, mindenki rá figyel. – A gond nem Bruce Minerrel van és nem is a tetteivel. Melyikünk nem csinált már rosszabbat ezeknél? Ha Ladue társai valóban támogatják és tanítják, akkor nem lesz vele gond. – Ez túl bizonytalan feltevés ahhoz, hogy alapozhassunk rá – feleli Norris sértődötten.

– Nekik éppen annyira érdekük, hogy rejtve maradjanak, mint nekünk – folytatja Justine. – A vértestvérek mind félnek attól, hogy kitudódik a létezésük. Az a tény, hogy Miner elmenekült a rendőr elől, bizonyítja, hogy ez alól ő sem kivétel. A problémát tehát nem ő jelenti, hanem a tanúk, akiket hátrahagyott: a felesége, a gyereke és a rendőr. – Plusz mindenki más, aki meglátta, ahogy csupa vér arccal bolyong a városban – morogja maga elé Norris. – A problémát az okozta – kezdem, és Maxwellre szegezem a tekintetem – , aki megszegte a hagyományainkat, és megölelte ezt a nyomorultat. A herceg csak némán viszonozza a pillantásomat, és a többiek úgy döntenek, jobb visszatérni az előző témához. – Az emberek figyelmetlenek – szólal meg Miriam, mintha Norris megjegyzése lett volna az utolsó, ami elhangzott. – Ezt te is tudod. Nem nézik a körülöttük lévők arcát, különösen akkor nem, ha az csúf. Igaz? – Ezt már Scratchtől kérdezte. – Igaz – feleli az, de a hangja száraz, és nem vagyok biztos benne, hogy nem azért, mert még mindig nem sikerült elfogadnia a torz külsejét, és Miriam szavai fájnak neki. – A rendőr okozhat valami problémát? – kérdezi Maxwell. – Norris, utánanéztél? – Igen – mondja Norris, közben az arcára grimasz ül ki, mintha valami keserűbe harapott volna. – Nem egy észlény. Úgy gondolja, hogy olyasvalakivel akadt össze, aki erősebb volt nála. A sintért hibáztatja, amiért olyan sokat kellett várni rá, a felettesei pedig azt vizsgálják, vajon elég erősen rakta-e föl a bilincset. – És a kitört ablak? – érdeklődik Scratch. – Az már előfordult máskor is – feleli Justine. – És a tény, hogy mindez épp napkeltekor történt? – Senkinek se tűnt föl. – A kiszakított csatornafedő? És hogy füstölt a bőre? – Az se. Az ölelésem után egy ideig nem is értettem, hogyan lehetséges, hogy senkinek sem tűnik föl a tükörképem bizonytalan körvonala, vagy az, amikor mérgemben elővillantak a szemfogaim (akkoriban sokkal kevésbé tudtam még parancsolni az indulataimnak). Pedig ezeken kívül még számtalan más nyomot is hagytam magam után. Ma már azon lepődöm meg, ha valaki elég éber, hogy észrevegyen bármit is. Az életet gyakorta sokkal értőbb szemekkel figyeli az, aki már meghalt. – Mi van a feleségével meg a lányával? – kérdezi Scratch. – Veszélyes lehet életben hagyni őket. – Nem, megölni őket volna veszélyes – veti ellen a herceg. – Ugyan mit mondana a feleség? Hogy a férje megütötte, és úgy megharapta a nyakát, hogy kicsordult a vére? Nincs olyan mértékadó hírforrás, ami az ilyen szenzációs részleteket leközölné. Aki pedig elég érdekesnek találja a hírt ahhoz, hogy leközölje, biztosan nem feltételezi, hogy Miner olyan gyorsan szívta ki az asszony vérét, mint ahogy az a valóságban történt. Ha ilyen „lehetetlenséget” állítanak, azzal csak megingatják a már különben is ingatag szavahihetőségüket. Ez a történet már kihűlő félben van, csak egy családi perpatvar. A nézők és az olvasók s nemsokára már egy újabb Kobe

Bryant-botrány vagy valami politikai ügy fölött csámcsoghatnak, a hírességek is esküsznek és válnak szakadatlanul. Az a célunk, hogy ez a történet unalmas legyen, és ehhez egyáltalán nem segít hozzá, ha az egyik főszereplőt meggyilkolják. Mindenben igaza van. Hogyan is inoghatna meg a hitem a hercegben? Másrészt ott van Persephone… Amikor a Union állomáshoz érünk, az óra elüti az egyet. –Megosztottam Ladue úrral az aggodalmaimat – mondja Maxwell, és az arcára kiül az a rá jellemző széles mosoly. – Megkérdeztem, szerinte Miner nem akar-e majd visszatérni a tett színhelyére, hogy befejezze, amit elkezdett. Biztosított róla, hogy Minernek egyáltalán nem áll szándékában bántani a családját. – Úgy, épp ellenkezőleg, igazam van? – kérdezi Norris. – Igen. Nyilván te is emlékszel még, milyen újszülöttnek lenni. – És milyen, ha az embernek van családja – suttogja maga elé Scratch. – Pontosan. A gyermek, ha jól tudom, még mindig nem tért magához. – Erről gondoskodhatunk – mondja halkan Norris. –Ha megízleli a vért… – Egyúttal a hatalmunkba is kerül. – Scratch? Vállalnád a feladatot? Scratch egy pillanatig csak némán mered a hercegre. – Elvégre a renegát a te vérvonaladból származik. Mármint a nosferatuk közül… – Ja – feleli Scratch. – Oké. Megcsinálom. Gondoskodni fogok róla. – Kitűnő! – zárja le a témát a herceg. – Térjünk akkor át a következő pontra. Az elízium úrnője, Justine Lasky, hivatalosan panaszt emelt Solomon Birch ellen az erőszak tilalmának áthágása miatt. Jelentőségteljesen Justine-ra nézek. Szólhatott volna nekem is, ha valami problémája van, de nem, neki bele kellett rángatnia a herceget is. Most Maxwell szájából hallom az ő szavait, amint megannyi cseppnyi méregként csordogálnak a többiek fülébe. Hogyan is hihettem, hogy ez a férfi bolond, amikor úgy játszik velünk, mint egy zenész a hegedű húrjain? – Ez olyan ügy, amit neki személyesen kellene elintéznie – mondom. – Anélkül, hogy az elsőszülötteket is belevonná. – Tekintettel arra, hogy a panasz épp az egyik elsőszülöttet érinti, Lasky kisasszony úgy érezte, a legmagasabb tekintélyhez kell fordulnia. A vérmérsékleted, Solomon… – mondja Maxwell, és közben a fejét csóválja. Ő, az ostoba! Tegnap éjjel egy percre sem vesztettem el az önuralmam! Hiszen csak egyszer ütöttem meg. – Ha valami módon vétettem esetleg a törvény betűje ellen… – Az elízium a szólásszabadság bástyája. – Justine nagyon dühös lehet, ha veszi a bátorságot, hogy félbeszakítson. Engem, aki pedig annyira könnyen elveszítem a fejem. – Ha nem biztosítunk lehetőséget a vélemények szabad kifejtésére, még ha nem is értünk egyet azokkal, akkor rejtve maradnak és gennyes kelésként fognak lapulni a felszín alatt. Azután egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a mi városunk lett a következő Dubai vagy Catalina. Ez komoly dolog, Solomon. – Senki sem akarja, hogy a dubai események itt ismétlődjenek meg – mondja Norris. – De azért azt…

– Az öregekre mindenki másnál szigorúbb szabályok vonatkoznak, Solomon – szól közbe Maxwell. – A te viselkedésed pedig egyáltalán nem volt méltó. Ugyan, micsoda példát mutatsz ezzel? Mi vár ránk, ha már Longinus püspöke sem tartja tiszteletben a törvényeinket? – Igazad van – válaszolom. – Aki Isten törvényeit kutatja, még nagyobb felelősséggel tartozik, mint aki a világi törvényeket alkotja. Nesze. Erre persze elhallgatott ez a képmutató disznó. Mi egyetlen, gyorsan gyógyuló sérülés ahhoz a rákfenéhez képest, amit Persephone jelent, és ami talán évszázadokig sem tűnik el? Kíváncsi lennék, milyen arcot vágnak a többiek, de nem merem elszakítani a tekintetem a hercegétől. Norris gondosan kettőnk között helyezkedett el, Miriam, mintegy véletlenül, az én jobb vállamnál áll. Justine nyújtotta be a panaszt ellenem, ennek megfelelően a herceg jobbján van. Scratch nem elsőszülött – ő igyekszik tartani a távolságot mindkettőnktől. Csak egy hosszúra nyúlt szünet után szólalok meg ismét, de a szemeimet még mindig nem veszem le Maxwellről. – A szavaid ráébresztettek, milyen fontos, hogy szigorúan ragaszkodjunk hagyományainkhoz. Készséggel alávetem magam a tanács által kirótt büntetésnek. – Egy hozzád hasonlóan nagy tiszteletnek örvendő öreg esetében – kezdi Norris – egy megrovás bizonyára… – Nem, nem! – tiltakozom. – ítéljetek meg ugyanazon szabályok alapján, amik a többiekre is vonatkoznak. – Az első alkalommal az elíziumból való időleges kitiltás szokott lenni a büntetés – mondja Lasky. – Ó, de az én esetemben ez nem az első alkalom. Szinte már élvezem a helyzetet. – 1947-ben ugyanezért a bűnért már kitiltottak az elíziumból. Igaz, akkor a sérülés jelentősen súlyosabb volt. – Legyen testi fenyítés, fehéren izzó kardlappal – szólal meg a herceg. Ebből azonnal megértem, miről szól ez az egész. Persephone. Szaladt az atyjához, és elpanaszolta neki, mi történt. Nem a nagyravágyó kis Ladue-t ért sérelem miatt ilyen hajthatatlan Maxwell, hanem azért, mert megfegyelmeztem a kis házikedvencét. – Ez – mondom – méltó ítélet.

Kitűzzük a büntetés napját. Az elíziumban rendezett következő megbeszélésen, a nyilvánosság előtt fog lezajlani. Nem bánom, igazság szerint egy kicsit várom is. Senkinek sem vallanám be, de szégyellem, hogy a harag, ami Ladue-val szemben elöntött, erősebbnek bizonyult nálam. Ha sikerül megmaradnom Solomon Birchnek, míg a herceg, a barátom, égő acéllal csapkodja és gyötri a testemet, akkor ismét kiérdemlem a tiszteletet, amit a pozícióm megkövetel. Ha elbuknék… az csak azért lehet, mert nem vagyok méltó rá, hogy a nyájam terelgessem. Míg éltem, szerettem a szerencsejátékokat. Nem voltam ugyan kifejezetten jó egyikben sem, de talán csak azért, mert nem találtam meg a megfelelőt.

Ez alkalommal nem fogok elbukni. Én nem Persephone vagyok. Longinus megmutatta nekem, ki vagyok, és elfogadom a szerepem. Ebből merítem az erőm. Persephonét a maga alkotta illúziók teszik gyengévé. Az elsőszülöttek megbeszélését követően hazatérek, babrálok kicsit egy pohárszékkel, amin már egy ideje dolgozom, azután elalszom, amikor az ég alját vörösre festik a nap első sugarai.

Kedd este a megszokott időben keltem, és ima után megjutalmaztam magam egy hosszú, forró fürdővel. A zuhanyozást valahogy sohasem tudtam megszeretni, ráadásul a kádban fekve a testem is jobban felmelegszik – legalább egy időre –, az pedig jó érzés. Kényelmes ruhákat veszek föl, a csőnadrág fölé csak egy póló kerül. A keddet mindig a családommal töltöm. Brigmanéknél lakom, pontosabban a házuk valamikori szenespincéjében. Az otthonuk tágas, de egyáltalán nem hivalkodó. Kiváló minőségű, kézzel készített bútorokkal rendezték be. Rendelkeznek a legmodernebb elektronikai berendezésekkel is, de ezeket ügyesen elrejtették. A hifi-torony hangfalait a falba építették a többi rész egy restaurált kis szekrényben lapul. Ha épp senki sem nézi, a plazmatévét egy festmény takarja, de még a telefonok is diszkrét kis fali fülkékben, csinos, faragott ajtók mögött várják, hogy szükség legyen rájuk A csúf funkcionalitás sehol sem tolakszik előtérbe, a viktoriánus hangulatot talán csak a konyhában és a fürdőszobában nem sikerült megőrizni. Nem baj, ez a két hely az, ahová különben sem járok Amikor fölérek a pincéből, Margery Brigman már vár. –Jó estét! – mondom. – Jó estét, Birch úr! – A hangja remeg, ahogy viszonozza a köszönést. Szegénykém. – Margery, minden rendben? – Megharapja a szája szélét, de bólint. – Az édesapád és „az édesanyád elmagyarázta neked a helyzetet, igaz? Újabb bólintás a válasz. – Hajlandó vagy teljesíteni, ami rád esik? Pár pillanatig nem felel, azután… határozottan meg rázza a fejét. – Ez természetesen a te döntésed, Margery, de remélem, hogy mindent alaposan megfontoltál. – Leülök mellé a kanapéra, mire kicsit arrébb húzódik. Ez rosszulesik, és nem is igyekszem titkolni. – Ugyan már, erre semmi szükség! Valami szörnyetegnek tartasz talán, aki kiugrik a szekrényből és rád üvölt? Én vagyok az, Birch. Itt voltam akkor éjjel is, amikor születtél, készen arra, hogy vért, a saját véremet adjam édesanyádnak, ha bármi komplikáció lett volna a császármetszése alatt. – Felsóhajtok, és lehajtom a fejem. – Birch úr, én… én csak nem szeretném. – Margery, ez egész egyszerűen nem elfogadható válasz. Csak az állatkerti majmok engedhetik, hogy mindig a szenvedélyeik irányítsák a cselekedeteiket. Természetesen nem foglak kényszeríteni, ahhoz túlságosan is tisztellek, de remélem, hogy te is tisztelsz engem legalább annyira, hogy megindokold a döntésedet.

– Ez… ez olyan… valahogy úgy érzem, hogy ez… – Hogy ez mi? – Rossz – suttogja. – Rossz? És miért? – Azt nem tudom. – Ugye, tisztában vagy vele, hogy szükségem van a véredre? Persze nem mindre, csak egy kevésre, ami neked nem is fog hiányozni, de ez a túlélésem kulcsa. Nekem vér kell, ha nem a tiéd, hát másé. Udvariasan és tisztelettel kértem tőled valamit, amire nekem nagy szükségem van, és amit te meg tudsz nekem adni. Miért nem vagy tehát hajlandó segíteni? – Mert az enyém… – suttogja. – És te nem szeretsz osztozni. – Elfintorodom. – Ennél azért többet várnék egy korodbeli lánytól. De talán majd kinősz az önzésből. Remélem, hogy így lesz, és nem csak a magam érdekében. – Elfordulok tőle, azután várok egy kicsit. Ő csak ül mellettem szótlanul. – Még mindig itt vagy? – kérdezem. – Akarsz még valamit? Van tán valami kérdésed? – Válaszul csak megrázza a fejét. – Akkor menj! Magyarázd el az édesapádnak, hogy miért nem akarsz nekem segíteni. Nincs más mondanivalóm. – Fölpattan mellőlem, és szinte elmenekül. Bosszantó. Ám a szabad akaratot tiszteletben kell tartanom. Elvégre nem az erős jellem jele-e, hogy volt bátorsága nemet mondani? Legalább színpadias jelentre nem került sor. Amellett időm van bőven.

Meg kell még beszélnem néhány családi ügyet Iannel, Daviddel és Elenával (aki félénken megemlíti, hogy fogytán van az ereiben az vér). Nem igazán tudok most rájuk figyelni, más jár a fejemben. Az ima most is segít, azután elintézek egy telefont, és beülök Ian mellé az autóba, hogy vigyen ki a kikötőbe. Ahogy dél felé hajt, rövid összefoglalót tart az emberi kultúra legfrissebb vívmányairól. A jelek szerint a „sirály” és a „zsír” legújabban azt jelenti, hogy valami „tökjó”, már nem Ben Affleck minden tini álma, a tévés vetélkedők pedig egyre kétségbeesettebben igyekeznek magukhoz csábítani a nézőket. Ritkán van ugyan szükségem erre a tudásra, de alkalmanként mégis előfordul, hogy hasznát veszem. Ha nem lenne ennyi dolgom ma este, még moziba is elmennék – hetente egyszer szoktam. Ez is segít, hogy naprakész legyek. Annak idején filmekből tudtam meg, mi az a CD, nemrég pedig azt, hogy az iPod micsoda. A Ryan közlegény megmentése óta nem láttam igazán jót, igaz, hogy attól meg nagyon éhes lettem. Bella már a hajónál vár, én udvariasan felsegítem a fedélzetre. – Szeretném, ha tisztában lenne vele, hogy a barátaim tudják, hová indultam. – Természetesen feltételeztem. – Ez a hajó mennyi… harminc láb hosszú? – Negyven. Szokott vitorlázni? Bólint, mire megkérem, hogy segítsen felvonni a vitorlákat. A hajó csendesen siklik a Michigan-tó sötét habjain. – Ez a második hajója, ha jól tudom.

– Így igaz. A Century persze sokkal impozánsabb volt. Motoros jacht, kiváló felszerelésekkel, a szerelvényeket mind a saját kezemmel építettem be. Remekül lehetett vele manőverezni. – Míg lángra nem kapott… – Sajnálatos módon, még 72-ben. De legalább sikerült a tettesek nyomára akadnom – válaszolom mosolyogva. –Igazán bátrak voltak, ám… csak halandók. Ennek ellenére sokáig bírták. Már csak két év, és elkészül a Century II. Én nem sietek. – Ezt is kézzel szereli? – Ha azt akarja, hogy valami jól meg legyen csinálva.. Kiértünk az öbölbe, jó méter magas hullámokon ringatózunk. Az ég tiszta, de a tóparton olyan erős a mesterséges fény, hogy a csillagokból semmit se látni. – Jól van. Akkor talán vágjunk is bele! – mondja Bella. – Vajon mit akarhat a Szent Vér főbírája egy magamfajta dilinyós kultistától? Egy pillanatig várnom kell a válasszal, míg eszembe jut, pontosan mit is jelent az, hogy „dilinyós”. – Igaz, nem osztom a hitét, de téved, ha azt hiszi, hogy nem is tartom tiszteletben. – Ezek szerint anarchista, pogány, vérmániás rimának is csak a legmélyebb tisztelet hangján nevezett? Elnevetem magam. – Elíziumi hisztéria. Nem több, mint… szónoki fordulat. Az öreg és közömbös kárhozottakat időnként csak hangos és súlyos mondatokkal lehet kizökkenteni az érdektelenségből. – Aha. És amikor leütötte Ladue-t? Az is csak tettetés volt? – Természetesen! Csak nem képzeli…? Meg kellett mutatnom Laduenak, hogy még az elíziumban is jobban teszi, ha gondolkodik, mielőtt megszólal, mert a herceg törvényei nem védik meg az öregek haragjától. Vállalnom kell a következményeket, de ő kétszer is megfontolja, mielőtt újra okoskodni próbál. – Azt hittem, még egy agnosztikust is jobban tisztel, mint egy magamfajta pogányt. – Mi legalább abban egyetértünk, hogy a létezésnek van vallásos vetülete, és mindketten olyan kérdésekre keresünk válaszokat, melyek túlmutatnak az egyén kicsinyes életén. – Épp csak a válaszaink különböznek homlokegyenest. Ez nem elég? Megvárom, míg megunja a vitorla nézegetését és megint felém fordul, csak akkor vonom meg a vállam. Megigazítom a feszítőkötelet, hogy szélirányba álljunk. – Én nem csak vallási jellegű szerepet töltök be az udvarban. Elsőszülöttként politikai kötelezettségeim is vannak. Erre felvonja a szemöldökét. – Ön talán úgy érzi, hogy hiába küzd a vallása elismeréséért és megbecsüléséért, a kérései süket fülekre találnak. De tudnia kell, hogy akadnak, akik szerint kevesebbet kap, mint amennyit érdemel. – Nos, a herceg igyekezett nem elkötelezni magát. Kezdek rájönni, hogy ez a „nem” válasszal egyenértékű.

– Hercegünk párját ritkító tehetséggel rendelkezik a kérdések elkerülése terén. – Azt akarja mondani, hogy szembefordulna vele ebben a kérdésben? – Bella elmosolyodik és megrázza a fejét. – Hiszen valódi kis öregfiúk klubot alkotnak. Az a szóbeszéd járja, hogy egy nyakon nevelkedtek. – Jöjjön el az elíziumba legközelebb is, és akkor megláthatja, mennyire tartunk össze. Maxwell a barátom, de én nem volnék jó barát, ha az érzéseim miatt szemet hunynék a gyengesége fölött. – Most Persephonéról beszél, igaz? – Nem én vagyok az egyetlen, akinek alapjaiban ingott meg a bizalma. Nem én vagyok az egyetlen öreg, akinek kétely fészkel a szívében. Egy darabig csendben nézzük egymást, csak utána szólal meg ismét. – Gondolja, hogy Maxwell elveszítheti a trónt? Én sem kapkodom el a választ. – Azt hiszem, az uralma nem tökéletesen szilárd. És attól tartok, a helyzet csak rosszabbodni fog. Az ilyen időkben nagy előnyökre tehet szert, aki éber és ügyes…ha elég bölcsen manőverez. Bella szeme résnyire szűkül. – Abban a valószínűtlen esetben, ha Maxwell lelépne a trónról… – Roppant valószínűtlen – szúrom közbe mosolyogva. – Kit látna a helyén legszívesebben? Felteszem, saját magát. Erre hangosan felnevetek. – A Centurio nevére, semmiképpen! Még csak az kellene. Én nem születtem hercegnek. Nem vagyok elég elbűvölő. Ha uralkodnék, csak erővel tehetném, úgy pedig ugyancsak korlátozottak volnának a lehetőségeim. Nem, nem, számos nálam alkalmasabb személy van. Én személy szerint Justine Laskyt tartom a legrátermettebbnek. Újra felvonja a szemöldökét. – Justine kissé fiatal, az tagadhatatlan, de biztos, hogy ez hátrányára válna? Modern felfogású, sokkal jobban érti a mai világot, mint az olyan élő anakronizmusok, mint jómagam vagy az én nagyra becsült barátom, Maxwell. A modern éjszakák… számos vonása érthetetlen a számunkra. Maxwell talán boldogabb is volna, ha már nem az ő vállát nyomná az uralkodás terhe. Túl messzire mentem volna? Nem hiszem, elvégre Bella szereti Justine-t. Hinni akar nekem. – Gondolja, hogy volna esélye? – Ha a megfelelő körök támogatják, igen. A társaság erős lehetne, ha egyszer sikerülne bármiben is megállapodniuk. Az én barátaim a Lancea Sanctumban mindig tudják, merről fúj a szél… – Vagy mindig akad, aki megmutassa nekik. – Gondolja, hogy Lasky is ilyen nehezen állna kötélnek, amikor valamilyen vallási kérdésben fordulna hozzá? Gondolja, hogy ő is másnapra halasztaná a döntést, csak hogy azután ismét másnapra halaszthassa, újra meg újra? Bella bólint. A markomban van. – Feltételezem, hogy a Banya gyermekeinek tett kedvezmények természetesen a Lancea Sanctumra is vonatkoznának. .. – mondja.

– Nem elképzelhetetlen. Érti már, mit akarok mondani? Ha a vallásokat tiszteletben tartják, az mindenkinek előnyére válik. – Maxwell herceg kivételével. – Ő számtalan esélyt kapott és mulasztott már el.

Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy Maxwell helyét Justine venné át, különösen azután, hogy szánalomra méltó módon a herceghez ment ellenem panaszra, csak mert tönkretettem a kis „süti és vér” babazsúrját. Sajnos azonban tényleg nincs jobb ötletem. Scratchet traktorral sem lehetne a trón közelébe vontatni, Norrist mindenki utálja, amellett félnek is tőle, és attól tartok, egykettőre rendőrállamot csinálna Chicagóból. Miriam túl fiatal, és nincsenek meg a szükséges kapcsolatai sem. Maradok tehát én, de nekem semmi kedvem herceggé válni. A vezetők mind óriások vállára támaszkodnak, és én jobban szeretek óriás lenni. Talán még hasznomra is fordíthatom a helyzetet. A nyilvánosság előtt majd ellenséges leszek Justine-nel szemben – senkinek sem fog eszébe jutni, hogy csak színlelem. Így ha meghozza a döntést, hogy átveszi Maxwell helyét, annál nagyobb súllyal fog a latba esni, ha mégis támogatom az uralkodását. Megértem, miért volt olyan kedvetlen, amikor Maxwell bejelentette a büntetést… Szörnyűbbnek látja, mint én, pedig nem az ő háta fog szenvedni. Mindegy, ez mindenesetre egy működőképes terv. És ha mégsem válik be? Ha mégsem válik be, csak Justine bukik el, engem nem ránthat magával.

A következő állomás a MacNeal Kórház. Scratch már ott vár. – Tudod, hol van? – A 216-osban. – Amikor megfogja a kezem, különös érzés kerít a hatalmába, mintha egy lépésnyire eltávolodtam volna a világtól, minden homályosnak és elérhetetlennek tűnik. Így suhanunk el a biztonsági őrök, orvosok és nővérek mellett, senki sem lát meg minket. A lány sápadtan fekszik a vékony takaró alatt. Kicsit túlsúlyos, a bőre tésztaszerű, a vonásai pedig az értéktelen genetikai örökséggel rendelkezőkre jellemzően durvák. És ennek a példánynak az apja örök életet kapott valakitől. Szomorú. – Enyém a megtiszteltetés? – A tiéd a kötelesség – válaszolom. Még csak az kéne, hogy az én vérem csorogjon ennek a lénynek az ereiben! Sokkal jobb lesz, ha Scratchtől kapja meg. Hozzá képest még ez a lány is harmatos angol rózsaszál. Nincs lélegeztetőn, ez jó jel. Kómában van ugyan, de legalább a tüdeje működik. Scratch szétfeszíti az ajkait, majd az állkapcsát, aztán rémálomba illő karmaival föltépi a saját csuklóját, és a lány szája fölé tartja. – Igyál csak, igyál – motyogja, míg a vére, Isten szent ostora a lány nyelvére csepeg. A vér az Élet. A mi fajtánk túléli a halált, mert megóv minket a vér titokzatos hatalma. Ha egy halandó kapja meg, ha az Élet Élettel találkozik,

a hatása lenyűgöző. Egy korty, sőt egyetlen nyalás is elég, hogy aki kapja, ugyanolyan gyorsan gyógyulhasson, mint mi magunk. Brooke Miner szemei kipattannak. Meglátja Scratchet, és rettegés jelenik meg az arcán, de amikor a tekintete a vérre esik, a rettegés hirtelen vággyá olvad. Éhséggé. Nyújtogatja a nyakát, mint egy madárfióka, szeretné elérni magát a sebet, de Scratch elhúzza a kezét. – Nem, nem – mondja. – Talán majd később. A vértestvérek vére azonnal függőséget okoz. A lány elkeseredett zokogásban tör ki, mi pedig ismét megfogjuk egymás kezét, és hátrahúzódunk az árnyak közé, hogy elkerüljük a kórterembe siető orvosok és nővérek tekintetét.

Napkeltéig már csak jó félóra van hátra. A Brigman család könyvtárában vagyok Elenával. A véremnek köszönheti, hogy az első világháború óta harmincévesnek mondaná bárki. Annak a kornak a szépsége sugárzik az arcáról, úgy fest, mint egy húszas évekbeli reklám főszereplője, de nagyon sápadt, a kézfején és a csuklóján élesen kirajzolódnak az erek. Az ínye halványrózsaszín, mint a patkányok orra. A bőrbe kötött könyvek hosszú sorai közül nem lóg ki ez a színvilág (a polcokon persze nincs helye harsogó papírkötésnek), de azért látom rajta, hogy Elena éhezik és kétségbeesett. Margery is belép, csak a hálóinge van rajta. Most egészen úgy fest, mint egy kislány. Álmos, és nem tudja, mi folyik körülötte, miért ébresztették fel a felnőttek. A lába azonban egyáltalán nem kislányos – biztos vagyok benne, hogy sok értett férfi is rajta felejtené a szemét a karcsú íveken. – Margery – kezdem –, szeretném, ha elmagyaráznád Elenának, hogy miért kell meghalnia. – Tessék? – Ugye tudod, hogy az Élet átadása nem egyoldalú dolog? – Én… én nem… – Margery, a dédnagymamád, Elena már több, mint százéves. Te ezzel tisztában vagy. Kegyetlen, csúf halál vár rá, de míg az Élet – az én különleges vérem – ott folyik az ereiben, biztonságban van. Ám az ideje fogytán, mert már majdnem teljesen elhasználta ezt a ritka kincset. Ahogy én is. – Ne, ezt ne… nem teheti… – Mit nem tehetek? Nem tagadhatom meg tőle azt, ami a túlélését biztosíthatná? És miért nem? – Ezt csak azért… csak azért csinálja, mert én nem…? – Mert az enyém – mondom, ugyanolyan hanghordozással, mint ő néhány órával korábban. – Valahogy úgy érzem, hogy ez rossz. Nem akarom. – De ez… ez nem ugyanaz… – Hát persze, hogy nem. Neked termelődik új véred. Én azonban kénytelen vagyok abból élni, amit ajándékba vagy kölcsön kapok, vagy amit elrabolok. A dédnagymamád pedig, akit annyira szeretsz, kénytelen belőlem élni. – Kérlek… – suttogja Elena.

Margery előbb rá, azután rám néz, és elsírja magát, de azért odalép hozzám, és széthúzza a hálóinget a nyakán. – Látod, tudsz te jó kislány lenni – mondom neki. – Nemsokára megszereted – vigasztalja Elena, én pedig odatartom neki a vérző csuklómat. – Nemsokára jobban vágysz majd rá, mint bármi másra. – Földöntúli öröm ömlik el az arcán. Margery is lehunyta már a szemét. – Nemsokára – leheli Elena. – Nemsokára számolod majd a napokat, míg újra felajánlhatod magad.

Második rész Ősz

„A létezés dilemmája különösen égető kérdés a mi esetünkben, hiszen mi nem születünk, hanem létrejövünk. Gyakorta felismerjük teremtőnk céljait- és fellázadunk ellenük. Ekkor szinte újra kell alkotnunk magunkat új emberségétől megfosztott egyéniségünk keretei között. De fajtánk léte örök rejtély marad mindannyiunk számára. Miért született az első vámpír?És miért a számtalan többi?” Bella Dravnzie

Negyedik fejezet Bruce Tíz óra felé járhat az idő, Ambrose-zal egy sírkövön ülünk, és kóbor kutyák vérét vacsorázzuk. Úgy festünk, mint két déli farmer, akik épp borsót fejtenek, vagy valami ilyesmi. Épp csak a mi borsóink szőrösek és ficánkolnak. Jó néhány éjszaka óta esik, ma először tiszta az ég. Hideg van, de az már nem zavar. Egy darabig ugyan még nehezen viseltem, de Raphael azt mondta, majd megszokom. Valami olyasmiről beszélt, hogy csak emlékszem, milyen volt fázni, mert az agyam továbbra is úgy csinál, mintha a hideg kellemetlen volna, annak ellenére, hogy az élőhalott testem már nem törődik vele. Legalábbis asszem, ezt mondta. Igazság szerint még mindig zavar egy kicsit a hideg. De az őszben mégis az a jó, hogy senkinek sem tűnik föl, ha esőkabátban mászkálok, az arcomat meg a csuklya alá rejtem. A kesztyűk? Hát igen, biztos azt hiszik, hogy valami nyápic vagyok, aki már most előpakolta a téli ruháit. Az lesz a legjobb. Mármint a tél, mert akkor simán sálat tekerhetek az arcom elé, hogy csak a szemem látsszon ki, és senki sem fog rájönni, hogy valami nincs rendben. A vasúti sínek mentén találtam egy vízelvezető csatornát, ami kétszer is elkanyarodik, úgyhogy a napfény végképp nem ér el a mélyére. Egy rács mögé kell bebújni, de ha esik az eső, az egész hely víz alá kerül. Barátom, amikor először lebuktam a mélyére és ott maradtam, komoly pánik tört rám. De Ambrose-nak igaza van – nincs szükségem levegőre, úgyhogy igyekeztem nem parázni, és nem is volt semmi gond, simán ott tudtam aludni. Olyasmi ez, mint a hideg. Csak azt hiszem, hogy megfulladhatok. Legalább nem a szennyvízcsatornában lakom, ide csak esővíz folyik be. Ambrose-zal a temető kapujánál találkoztunk. Ő itt lakik benn valahol. Kerítünk pár kóbor állatot, aztán elvisszük őket a közeli Burger Kinghez, ott nejlonba csomagoljuk a tetemeket, és behajítjuk őket a nagy konténerekbe. Egyre jobban megy az állatbeszéd. Már egészen jól megértem őket, pedig nem könnyű, mert nem szavakat használnak, inkább azt mondanám, hogy képekben gondolkoznak. A múltról meg a jövőről persze fogalmuk sincs, számukra minden most rögtön történik. Ambrose azt mondta, ne egyek patkányt, mert azok olyan betegségeket hordozhatnak, amivel azután könnyű megfertőzni az embereket is. Ha mondjuk az egyik vérében bubópestis van, én simán elkapom, aztán átadom a következő szerencsétlennek, akiből eszem, anélkül, hogy észrevenném. Én mondtam neki, hogy nem fogok embereket megharapni, akkor meg minek az aggodalom, de csak csóválta a fejét, hogy eljön annak is a napja. Egyáltalán nem vágyom rá. Ez a ma esti kutya úgy néz ki, mintha csak elkóborolt volna otthonról, kövér és rövid a szőre. Olyan, mint egy apró bulldog, csak az orra más. – Gyere ide, kisöreg! – hívom, mire odadörgöli a pofáját a kezemhez. – Étel? – kérdezi. Ambrose és én gyakran etetjük a kutyákat, úgyhogy eléggé megszerettek minket.

– Gyere ide! – Az ölembe sátoranyagot terítettem, hogy védje a ruhámat. Fölveszem a kutyát és hanyatt fordítom, mintha épp csak a hasát akarnám megvakarni, de azután hirtelen beleharapok. Azonnal elkezd vonaglani, felvonít, én meg a következő pillanatban keserves köpködésbe fogok. – Ó, a francba! – Ambrose hangosan felnevet. – Mondtam, hogy a nyakánál harapd meg, különben felszakítod a beleit – mondja. Megpróbálom a fogaimmal kiszűrni a vérből a kutyaszart, de hiába, úgyhogy inkább feladom, és újból megharapom, ez alkalommal kicsit följebb. A szerencsétlen teljesen összepiszkította magát. De legalább jóllaktam, még ha az íz hagy is maga után kívánnivalókat. Attól se lesz jobb, hogy a nyakából szívom a vérét. Bezzeg Nina… – Miért nem iszol inkább egy emberből? – kérdezi Ambrose. – Ma este nem. – Eljön az este, amikor meg kell majd tenned. – Jó, de az nem ma este lesz. Csóválja a fejét, de azért mosolyog. Hát, így igyekszem boldogulni. Egyik éjszaka a másik után.

A részegség azért tényleg hiányzik. Ha nem is rúgnék be úgy igazán, de egy kis spicc legalább jólesne. Tulajdonképpen nem megoldhatatlan. Legalábbis Csupasz azt mondta, hogy ha olyasvalaki vérét iszom, aki részeg, az rám is hatni fog. De ezt nem teszem meg. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Valahányszor megpróbálom elképzelni, milyen is lenne, mindig Brooke és Nina jut eszembe, ahogy ott fekszenek egymás hegyén-hátán a hátsó ajtó mellett és… nem. Ez nem történhet meg újra. Már az is elég beteg dolog, hogy kutyák vérét szívom, de azért még mindig jobb. Még a melóhelyen mesélte el az egyik srác a sógornője történetét. Vagy egy barátnője volt? Végül is mindegy. A lényeg, hogy a csaj nagyon kemény dohányos volt, napi három csomagot elszívott. Nagyon le akart volna már állni, kipróbált mindent, letette a cigit, próbálta csökkenteni az adagot, jutalmazni magát, olyan márkákat szívott, amiket nem is szeretett, ragozott, nikotintapasszal járkált, nikotinspray… semmi nem vált be neki. Aztán egy este fürdés közben valami furát vett észre a kádban. Olyan volt, mintha hamu úszna a víz felszínén. Amikor jobban megnézte, látta, hogy ez a szürke cucc a melléből szivárog. Mintha kismama volna, csak épp nem tej, hanem kátrány jött a mellbimbójából. Soha többé nem bírt rágyújtani (legalábbis a történet így szól). Még amikor igazán kívánta, akkor is eszébe jutott ez a szürke cucc, és olyan rosszul lett, hogy nem volt képes cigit venni a szájába. Gondolom, valami hasonló történt velem is. Végre találtam valamit, ami elég undorító ahhoz, hogy leállítson a piáról. A baj csak az, hogy a vérre sokkal jobban vágyom, mint a piára valaha is. Undorítónak találom, de kell. Egyelőre az undor erősebbnek bizonyul a

vágynál, legalábbis azért, mert eldöntöttem, hogy nem iszom emberből. De ettől még nem vágyom rá kevésbé.

Amikor végzünk kutyákkal, előveszek egy csomag Wet-Nap törlőkendőt, azzal pucolom le magam. Felfordul a gyomrom a szagától. Jó, tudom, hogy egy csatornában élek, és néha kutyaszar is keveredik a reggelimbe, de azért… nem is tudom. A Wet-Nap illata annyira mű. Nem igazi jó illata, van, csak úgy csinál, mintha jó illata lenne. Öcsém, kezdek úgy gondolkodni, mint Raphael. – Készen állsz a holnapra? – kérdezi Ambrose. Egy éjjel-nappali előtt ülünk a járdaszegélyen. Itt szokta megvenni a törlőkendőket, a szemeteszsákokat meg a többit. Ambrose-nál mindig van pénz, bár nem sok. Nekem is ki kell találnom, honnan szerzek. Na, nem mintha fizetni kéne a lakásrészletet, a kaja is ingyen van, csak hát a cuccaim Raphaelnél vannak, az ő pincéjében mosom a ruháimat, és ő nem az a fajta, aki megengedi, hogy elfelejtsd, mekkora szívességet tesz neked. Piszkét is megtűri, bár szerintem még hálás is lehetne, hogy vittem a házhoz egy hű őrkutyát. Mindegy, ő nem így látja. – Ja – mondom. – Nem vagy ideges? – Nem igazán. – Aha. – Furán néz rám. – Akarod, hogy kerítsek neked valakit holnapra? – Akit megharaphatok? – Válasz helyett csak megvonja a vállát. – Ha akarod. – Miért baszogatsz ezzel folyton? – Mert egy nap majd meg kell tenned. – De nem ma. És nem is holnap. Tiszta fejjel akarok odamenni, oké? – Szóval mégis ideges vagy. Megvonom a vállam. – Nem akarom elcseszni. Ez már mindjárt azt jelenti, hogy ideges vagyok? – Mind azok vagyunk. Holnap lesz a napja, hogy tisztába tegyük a rendőrségi ügyemet. Ambrose hosszú ideig nem veszi le rólam a szemét. – Nem láttad mostanában a családodat, igaz? – Nem. – Helyes. Megint hallgatunk egy darabig. – Nem is beszéltél velük, meg semmi? Se a feleségeddel, se a lányoddal? – Nem, öregem. Miért faggatsz? – Csak aggódom, Bruise, ennyi az egész. Jól teszed, hogy távol tartod magad. – T'om. – Val'szeg azt is bölcsen teszed, hogy nem kajtatsz emberek után. – Kösz.

Kinyitja a száját, mintha mondani akarna még valamit, de aztán szó nélkül becsukja.

– Ki a jó kutya? Ki a jó kislány? – Én! Én! – csaholja Piszke, és összevissza nyalogatja az arcomat. Ettől remek kedvem kerekedik. – Micsoda szívmelengető látvány – jegyzi meg Raphael erőltetett mosollyal. – Megint összepisilte a konyhát. – Azt hittem, a kertben tartod. – Amikor legutóbb esett az eső, befurakodott a fészerbe, és egy csomó mindent felborított. – Használtad te valaha is azt a rengeteg lomot, vagy már ott volt, mikor beköltöztél? – kérdezi Ambrose. – Nem ez a lényeg – torkollja le Raphael. Nincs ma fényes kedvében. – Nézd, mindjárt megbeszélem vele, jó? – Mélyen Piszke szemébe nézek. – Oda pisilsz, ahová csak szeretnél. – Na, ennyi. El is van intézve – zárja le a témát Ambrose. – Hogy állsz a herceggel? – kérdezi Csupasz. Csak Ambrose ül tovább nyugodtan, mi ketten szokás szerint megijedünk. – A francba! – nyüszít Raphael. – Ne csináld már ezt! Az istenit, olyan nagy kérés, hogy kopogtass, és várj, míg beengednek, mint minden normális ember? – Ezzel csak bátorítod – mondja Ambrose. – De olyan édes vagy, amikor megijedsz – mondja Csupasz. – Amellett jobb is, ha segítek javítani a reflexeidet, ha elköltözöl innen, hogy a nagyok asztalához ülj. Maxie-Max és a kékvérű haverjai nem babra játszanak. – Nehogy azt hidd, hogy annyira szeretnék hűségesküt tenni egy poros vén uralkodónak a kardjával, a trónjával meg a XIX. századi gondolkodásmódjával… Ugyan már! – Nagyon izgatottnak tűnsz ahhoz képest, hogy állítólag ennyire nem érdekel a dolog. – Figyelj, Chicago hercege nem fog eltűnni csak azért, mert nem figyelünk rá oda. Ha szerencsénk van, még nem adott minket ajándékba valamelyik csatlósának vagy kölykének. Maxwell és a haverjai nagyon meg tudják nehezíteni az életünket, ha úgy döntenek. De ha nekem nem hiszel, miért nem kérdezed meg Anitát? Én személyesen sosem találkoztam Anitával. Ő egy nosszoferacu volt, ami az olyan vámpírok neve, mint Sároslábú, Csupasz meg én – akik csúnyák, formátlanok vagy egyszerűen csak kellemetlenek, de nem úgy, mint a hegyes fogú Ambrose, hanem komolyan elviselhetetlenek. Azelőtt tűnt el, hogy én felbukkantam volna. Néhányan, főleg a másik két nosszoferacu, akit ismerek, vagyis Csupasz meg Sároslábú faggattak, vajon nem lehet-e, hogy Anita az „atyám”, vagyis nem ő tett-e vámpírrá. De a helyzet az, hogy nem sokra emlékszem, képet pedig, ugye, nem tudnak mutatni róla. Az tisztán előttem van, hogy egy nagyon csúnya ember rám ront, de ez a mi esetünkben nem igazán szűkíti a kört.

Azt mondjuk nem értem, hogy ennek mi köze a herceghez. Lehet, hogy azért, mert még mindig nem egyértelmű a számomra, hogy ki is a herceg, és pontosan minek a hercege ő, de mindenki azt mondja, addig jó, amíg tudomást sem vesz rólam. Már nem is kérdezősködöm, mert mindig az a vége, hogy kioktatnak Brooke-ról, Nináról meg erről a zsaruról. Szerintem ez nem igazságos. Mármint, akkor még nem tudtam, mi vagyok. Senki nem mondott nekem semmit, magamtól kellett rájönnöm. Ahhoz képest nem is csináltam rosszul. Jó, az tény, hogy rátámadtam a családomra, és levertem egy rendőrt, de nem öltem meg senkit. Ez a másik. Amikor ezt szóba hozom, és megemlítem, hogy nem öltem embert, valaki mindig hozzáteszi, hogy „még”. Mindenki magától értetődőnek veszi, hogy egy nap megteszem. Az egyeden kivétel talán Ambrose, de még ő is úgy gondolja, hogy megtörténhet. Olyan az egész, mintha nem tudnák eldönteni, mit is gondoljanak. Egyrészt folyton arról papolnak, hogy maradjak magamnak, rejtőzködjek, legyen okos, mittomén, másrészt meg mintha nem hinnék, hogy képes leszek erre, és egy nap kiborulok, hogy aztán valami nagy balhét csináljak minden különösebb ok nélkül! – … hatalommal bíró, idióta anakronizmusok – hallom meg Raphael mondatának a végét. Csupasszal veszekszik. – Attól tartok, elfelejted, hogy a befolyásuk mindenre kiterjed. Ha egy kis időre levennétek a szemellenzőt, és nem csak a kicsinyes cicerói ügyeitekkel lennétek elfoglalva… – Istenem, már megint ez… – morogja maga elé Csupasz. – Ez az igazság, a fene egye meg! És nem csak Chicagóban. Akárhová is mész, az ő szabályaik szerint kell játszanod. Én tudom. Vannak kapcsolataim Párizsban, Fokvárosban, Melbourne-ben… – Mondd már meg nekem, Raphael, hogyan tettél szert ezekre a kapcsolatokra! Küldtél egy e-mailt mindenkinek, akinek az AOL-os bemutatkozása úgy kezdődött, hogy „vámpír vagyok”? – Csupasz Raphaellel szemben áll, alig pár centire tőle, és beszéd közben hevesen billegeti a fejét előre-hátra. Ambrose elmosolyodik, ami pedig ritka, mert nem szereti mutogatni a fogait. – Nevess csak! Nem lennél ilyen vidám, ha Dr. Paul I Schaafsma eléri, amit akar… – Jaj, csak a floridai történetet ne kelljen már megint végighallgatnom! – Hé! Én komolyan veszem a biztonságot! Ez a fickó, ez a Schaafsma fickó, meg a haverjai hét vértestvért öltek meg Miamiban, Hialeah-ben és Fort Lauder-dale-ben… – Azt mondtad, hogy „vértestvér”? – kérdezi megütközve Ambrose. – A lényeg az, hogy csakis a kapcsolatoknak, meg annak köszönhetjük a szerencsénket, hogy működő hatalmi szervezet állt a hátunk mögött. Ha ez nem lett volna, ugyan ki állítja meg a jó doktort? Akkor pedig ma már mindenki tudna a létezésünkről! – Ugyan már! A lényeg az, hogy szeretnél a menő srácokkal lógni, ha már közép suliban nem sikerült! Kopogtatnak, én fölpattanok, hogy ajtót nyissak. Sároslábú az. – Kész vagy? – kérdezi, én csak bólintok.

– Hová mentek? – kérdezi Raphael. A hangja… nem is tudom, talán mérges? Inkább sértődött, mintha bántaná, hogy a tudta nélkül készülünk valamire. – Van ez a dolog – mondom én. Egy pillanatra csend telepszik a szobára. – Ez a dolog, mi? – kérdezi Ambrose. Erre is csak bólintok. – Akkor legyetek óvatosak! – mondja. – Miféle dolog? – akadékoskodik tovább Raphael. –Ne is törődj vele! – Sároslábú szeretné lezárni a témát. A csönd csak addig tart, amíg ki nem lépünk az ajtón. – Hát ez igazán nagyszerű! – csattan föl újra Raphael. – Most már nem is bíznak bennem. Remélem, most boldog vagy, Csupasz! Remélem, örülsz, hogy a gyanakvás és a félelem fészkévé tetted az otthonunkat, pont úgy, ahogy Chicago szeretné… – Chicago semmivel sem különb – vág vissza Csupasz. A többit nem hallom, mert becsukódik mögöttem az ajtó. – Kösz – mondom. – Túl sokat beszélnek – feleli Sároslábú.

Van egy jó nagy furgonja, még a régi, aminek oldalt van egy tolóajtaja, hátul meg két nyíló. A hátsó részen nincsenek ablakok, csak az ajtókon, de azokat feketére cserélte, az oldalajtót meg behegesztette, úgyhogy egyáltalán nem lehet belátni. Okos dolog egy ilyen busz – azt mondjuk nem hiszem, hogy itt is alszik, de tárolásra kiváló, amellett lakbér sincs. A raktár tele van kacatokkal – szerszámok, könyvek, tornazsákok, szorosan összekötözött szemeteszsákok, szerszámosládák, hullámpír dobozok meg irattartók, tele papírokkal. Némelyik be van csukva, mások nyitva vannak, ezekből tollak, drótok lógnak ki, egyik-másikban mobiltelefon is van. – A holnapi nap – szólal meg Sároslábú – egyfajta beavatási szertartás lesz. – Aha. – Várod már? – Ja, asszem. – Ha elfogadsz egy tanácsot, élvezd ki. Ééélvezd ki! Ez megismételhetetlen. Olyan, mint elveszíteni a szüzességedet. Nem tudom biztosan, mire gondol, mert ezek arra; mondják hogy „szűz”, aki még nem ölt embert. És amikor megteszed, akkor „veszíted el a szüzességed”. Persze lehet, hogy most tényleg a szexre gondol. Ki tudja? – Aha – mondom. Alaposan végigmér. Már az autópályán söprünk a város felé. – Mit akarsz kezdeni az örökkévalósággal? – kérdezi. – Hogy?

–Az örökkévalósággal. Az örök élettel. Vagy mondjuk örök fél élettel. – Miközben ezt mondja, rátenyerel a dudára, és beint egy autósnak, aki elénk vágott. – Nem is tudom. Ezt meg kell tervezni? – Hát persze. Nagyon is jól meg kell tervezni. Vagy legalább azt ki kell találnod, mi a célod. – Ambrose azt mondta, ássak kutat. – Ez rendben is van, de emellett még a célodat is meg kell fogalmaznod. – Amikor Ambrose ezt mondta, úgy értette, hogy kerítenem kell egy állandó vérforrást, amire számíthatok. Csak hát ritkán mondják ki azt, hogy „vér”. Inkább úgy hívják: vitae. Ha jól tévedek, ez latinul van. – Figyelj ide! – szólal meg megint Sároslábú. – Megcsinálhatod, hogy keresel magadnak egy csendes kis zugot, hogy aztán ne is érintkezz soha senkivel azon a néhány girnyaún kívül, amiket befalsz. De ha így játszol, seperc alatt bekattansz. Ezt nem lehet ép ésszel bírni, érted? – Nem is t'om. – Mindegy, bekattannál. Így nem lehet élni. Kell még valami. Húsz perce sincs, hogy Sároslábú azon panaszkodott, milyen sokat jártatja a száját Raphael. Nincs kedvem folytatni ezt a beszélgetést. – Szóval mi a terv ma estére? – Keresünk egy kis pénzt – feleli. – Gyerekjáték lesz, bejáratott trükk. De muszáj a holnapra is gondolni, Bruise. – Hová megyünk? Mármint, mit fogunk csinálni pontosan? – Észak felé. Egyenesen a kacsalábon forgó paloták irányába. Van ott ez a ház… komoly pénzek lehetnek ott. Úgyhogy bemegyünk és kiraboljuk. – Várj csak egy kicsit! Nem azt mondtad, hogy a segítségem kell? Azt hittem… Mármint, úgy adtad elő, mintha valami hatalmas dologra készülnénk, aztán kiderül, hogy csak betörünk egy házba, és kipakoljuk? – Mi van, nem kell a pénz? – Megvagyok a macskáimmal meg a lukammal, ahol meghúzhatom magam. Nem szorulok jótékonyságra, és egyáltalán semmi kedvem tolvajjá válni. Erre elneveti magát. Csúf, torz nevetése van, olyan, mint az arca. – Bruise, testvérem, hiszen te már így is tolvaj vagy! Ráadásul élet tolvaj. Vagy úgy gondolod, hogy ha elemeled valakinek az ékszergyűjteményét meg a színes tévéjét, az nem olyan rossz, mintha az életesszenciáját szippantod ki? – Én még nem haraptam meg senkit – felelem. – Csak az első éjszaka, de akkor még nem tudtam, miről van szó… – Majd fogsz. Nem élhetsz örökké macskákon meg kutyakölykökön. – Ugyan miért nem? – Csak mert nem. – Kicsit oldalra fordítja fejét, hogy legalább az egyik gülü szemével rám tudjon nézni. – Nem mondta még neked senki? – Mit? – Ahogy öregszel, egyre… nem is tudom, egyre élő-halottabb leszel? Az erőd egyre növekszik majd, de egyre többet is követel. Aztán eljön az éjszaka, amikor már nem laksz jól az állatvértől. És akkor majd olyan dolog után kell nézned, aminek lelke van. – He? Mi az, hogy „aminek lelke van”?

– Mármint embervért kell szívnod. Az öregek, akik már pár száz éve itt vannak, hiába isznak állatvért, nem éreznek tőle semmit. – Mit beszélsz? – Komolyan. Igazat mondok. Néhány pillanatig nem találok szavakat. – A francba. – Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod. Egy darabig szótlanul ülünk egymás mellett. A csönd nem zavar ugyan, de van egy kérdés, ami nem hagy nyugodni. – És mi a helyzet a vámpírvérrel? – Hogyhogy mi a helyzet? –Ha azt innék… – Ó, értem. – Felnevet, de megint ugyanolyan csúnyán. – Na, ez az, amit semmiképpen nem ajánlanék neked. Azt hallottam, hogy valami háromszáz év múlva már muszáj lesz, de addig kerüld el bármi áron. – De miért? – Hát, először is, mert ez a cucc hamar függőséget okoz. Nagyon hamar. Ehhez képest a heroin multivitamin-tabletta. Elég, ha egyszer megkóstolod, és attól fogva mindig vágyakozni fogsz utána, egyre több és több kell majd. Ráadásul totál belezúgsz a vámpírba, akiből ittál. Minél többet kapsz, annál szerelmesebb leszel, és az mindegy, hogy nőből vagy pasiból ittál-e! Persze azt is lehet, hogy szárazra szívsz egy „vértestvért”, de úgy elég nehéz barátokat szerezni. – Belehal? – Ha még csak belehalna. Tény, hogy ez egy kissé túl nagy árnak tűnik azért, hogy ne kelljen megkérdőjeleznem a szexualitásomat… Egy darabig csak bámulok kifelé az ablakon. Elsuhan mellettünk egy Dodge Viper. Ez aztán király autó. – Sz'al előbb-utóbb muszáj lesz emberekből ennem, mi? – Ja. – A francba is… Még a tévéjüket se szívesen veszem el. – Ó, Bruise, emiatt nem kell aggódnod. Figyelj, hidd el nekem, ezek totál megérdemlik. De komolyan. Ez a család, amelyiket most kirabolunk, különösen a pasas… ez olyan, mint egy szent küldetés. Jelentőségteljes, érted? Ha végeztünk, szuperül fogod magad érezni, azt megígérhetem. Azt fogod kívánni, bár maradtunk volna még. – Ugyan már, milyen jelentősége van annak, ha kipakoljuk valami gazdag bunkó házát, mi? Mit akarsz ezzel mondani egyáltalán? – Az a jelentősége, hogy forog a vagyon. – Ja, persze. Oké. Hosszú ideig nem szólunk egymáshoz. Áthaladunk a belvároson, kanyargunk ide-oda, aztán végül tényleg észak felé indulunk. Szeretnék szólni neki, hogy álljon meg, ki akarok szállni. De aztán mégsem teszem. Csöndben utazunk tovább, míg végre a ház elé nem érünk.

Mint kiderül, Sároslábú két dolog miatt kért meg, hogy kísérjem el: hogy gondoskodjak a kutyákról, és hogy cipeljem, ami túl nehéz.

A házőrzők nem semmi kutyák – két hatalmas, fekete rottweiler, amennyire én látom, tökéletesen egyformák. Csupa izom mind a kettő, a nyakuk vastag, a szájukból fröcsög a nyál. Még szerencse, hogy a kerítés másik oldalán vannak. – Idegen! – csaholják. Csattogtatják a fogaikat, és fenyegetően morognak. – Idegen! – Ide tartozunk – mondom nekik. – Nincs harag. Szerettek minket. Barátok vagyunk. A vad ugatás nyüszítésbe megy át, ahogy tanácstalanul nézelődnek körbe. Buzgón szagolgatják a lábunkat. – Brutus! Vadász! Fogjátok már be a pofátokat! – kiáltja ki nekik valaki a házból. – Látjátok? – Jó lenne, ha volna nálam egy kis szalonna vagy valami, amit odaadhatok nekik. – Gazda csöndet akar. – Nem gazda – nyüszíti az egyik kutya, de azért elfordulnak, és elügetnek mind a ketten. – Tiszta a levegő – mondom Sároslábúnak. –Nekem is? Nem csak téged nem fognak bántani? –Nem lesz semmi baj. Sároslábú ekkor megragadja a kerítés rácsait, és fölkúszik rajtuk. Iszonyat gyorsan halad! Fura látvány, olyan, mint egy pók. Rettenetesen erős lehet, hogy ezt így meg tudja csinálni! Igyekszem majd nem felbosszantani. – Gyere! – szól vissza. – Mássz te is át! – Nem hajlíthatnám el inkább a rácsokat? – Nem hagyhatunk magunk után nyomokat. Nem tetszik a dolog, de nincs mit tenni, morogva és nyögve, de azért én is átmászom. – Indulj el a ház felé – adja ki az utasítást Sároslábú. –Nem fogsz látni engem, de ne félj, itt leszek mögötted. – Most ez hogy van? Az nem baj, hogy engem meglátnak? – Csak egyvalaki van otthon. Másrészt meg… szerinted mit fog csinálni a holnapi után? Igaza van. A holnapit mindig elfelejtem. Pontosabban nem felejtem el, csak kimegy a fejemből, amikor mással foglalkozom. Tudom is én. A hátsó ajtóhoz megyünk, amit számzár véd. – A kód 5462… mindegy, már úgyis ki van kapcsolva a riasztó. Gondolom, a kutyák miatt. – Oké. Az ajtó zárva van, Sároslábú mondja, hogy nyissam ki, hát jó erősen megrántom, mire a zár letörik. – Van ott valaki? – kérdezi egy férfihang. A gazdája közeledik hozzánk. – Felőlem a konyhában is lehet – suttogja Sároslábú valahol a hátam mögött. – Deacon? Ha te vagy az, akkor a bejárati ajtót használd, mer' a kutyák simán… Amikor a fickó belép a konyhába és megpillant, a torkán akad a szó. – Mit akar? – Fiatal, talán húsz sincs még. Lila diszkóing van rajta, és kék farmernadrág.

Egy pillanatig csönd ül a konyhára. Várok, hátha Sároslábú mond valamit, de ő nem felel, úgyhogy végül mégiscsak megszólalok. – Adj egy kis pénzt! – A lila inges megvetően szusszant egyet, szinte reflexszerűen, mintha csak azt mondaná: „keress munkát”, de aztán gondolom rájön, hogy benn vagyok a házában, ő egyedül van, és nem úgy festek, mint egy átlagos csöves. Úgyhogy inkább mézesmázosan kezdi, mintha egy dühöngő őrült kezéből akarná kiimádkozni a kést. – Hát persze, öregem, szívesen segítek. Van is itt egy kis pénz a fiókban. Már majdnem odaér, amikor Sároslábú felkiált: – Üsd le, te barom! – Mi? Csak ekkor látom meg, hogy a házigazdánk egy telefont vett elő a fiókból, és már nyúlna is a vészhívó felé, de Sároslábú félrelöki. – Vááááák! – Nem vicc, tényleg ilyen hangot ad ki a szerencsétlen. Mint egy kacsa. Küzd, de hiába. Nem látom Sároslábút, de nem úgy, mintha láthatatlan volna, csak mintha épp nem néznék rá. Sikerült dupla nelson fogásba (vagy nem így hívják azt, amikor a karjait fölfeszíti a nyakára?) vennie a tulajt (bár nem is t'om, egy ilyen kis taknyosnak hogy volna pénze ekkora lakásra), én meg odaugrom, és jól hasba vágom. Nem csapom agyon, de azért épp elég erős az ütés. – A lábát üssed! – mondja Sároslábú. Most már meg sem próbál észrevétlen maradni. – Ha nem jut levegőhöz, nem tudja elmondani, hol a cucc. Abban meg biztos vagyok, hogy nem akarja, hogy szétkapjuk a csinos kis arcát. – Ki vagy te? – kérdezi a srác, miközben forgatja a nyakát, hogy a válla fölött hátra tudjon pillantani. – Én vagyok az, akit soha nem látsz meg – feleli neki Sároslábú. – Én vagyok az, aki az utcán „ételért dolgoznék” táblával koldul, és aki mellett nyugodt szívvel elsétálsz, még a szemedet is elfordítod. Adj neki, Bruise! Sípcsonton rúgom. Nem túl erősen, ő mégis elsírja magát. – Nézzétek, mindent odaadok, amit akartok, csak ne csináljátok ezt, jó? – Hányok tőled, meg a hozzád hasonló gazdag szarzsákoktól – folytatja Sároslábú. – Bruise, kutasd át a fiókot. Kell ott lenni kötélnek, vagy ragasztószalagnak, vagy valaminek. Az istenért, tedd magad hasznossá! – A srácot egy székhez rángatja, én közben kihalászok egy tekercs átlátszó celluxot a fiókból. – Ugyan már! – tiltakozik a fiú, amikor elkezdem összecsomagolni. A bokáját, a könyökét meg a csuklóját összeragasztom a szék háta mögött. – Van pénzem. Mit akartok még? – Fú, te, nem is tudom. Lehet, hogy meg akarom dugni a ráncos kis seggedet. Próbáltad már? Mi? Amikor összejössz a parazita haverjaiddal, és azon versenyeztek, hogy kinek van nagyobb apanázsa, meg ki tud jobban betépni, nem szoktatok egyúttal bekukkantani egymás gatyájába is? – Öregem, ez azért kemény – szólalok meg. – Szedjük össze a cuccost, aztán lépjünk le. – Ne parázzál már! Mit tud csinálni? Ha felhívja a zsarukat, csak megemlítjük a marihuána tömböt, amit rejteget. A közelben tartod, igazam van, Barry? Ezek szerint a srácot Barrynek hívják. A riadalma szemmel látható.

– Honnan tudsz te erről? – Én már csak ilyen vagyok. Tudok dolgokat. De most azt szeretném tudni, hol a cukrosbácsi fizetése. – A mi? – Ne játszd nekem a hülyét! Csak azért, mert az én apámnak nem volt annyi pénze, hogy vegyen nekem egy egyetemi felvételit, még nem… – Nyugi, öreg – próbálom csillapítani. – Én se tudom, mi az, hogy cukrosbácsi. – Hát tudod – magyarázza Sároslábú, aki különben még mindig láthatatlan –, a drogbeszerző. A kapcsolata. A kibaszott cukrosbácsija. – Mármint… a dílerre gondolsz? – Díler, cukros… figyelj, nem mindegy? Barry, azt mondd meg, hol a kicseszett pénz! – Oké, oké… ó, a francba. – Adj neki, Bruise! – Ne! Ne! A hálószobámban van, esküszöm! Egy ilyen… bőrtáskám van ott, talán az ágy alatt, vagy esetleg az asztal melletti székre akasztva. Abban van egy boríték, abban meg a pénz! – Kerítsd elő, Bruise! Ja, és gyűjts össze minden mást is, ami megtetszik. Tíz perccel később, mikor visszaérek, azzal bosszant, hogy mi tartott ilyen sokáig, de hiába, ha Barrynek (vagyis, gondolom inkább a szüleinek) gyönyörű dolgai vannak. Rögtön az asztalon volt egy laptop, egy mobil meg egy palmtop. A pénz ott volt, ahol mondta – a boríték nem valami nagy, de ötvenesekkel van tele. Kicsit körülnéztem, bekukkantottam a dolgozószobába, meg apu irodájába is. Volt ott egy csomó szobor meg festmény… basszus, gyakorlatilag minden, ami drága. Én persze nem tudom megállapítani, hogy valami ezüst, vagy króm, vagy valami más, nem értek hozzá. De találtam például egy olyan CD-lejátszót, ami úgy nézett ki, mint egy radaran-tenna, meg egy maréknyi szép tollat. Ezeket el is tettem. – A srác anyjának tuti csinos ékszerei vannak – mondom, míg a számítógépet meg a többi zsákmányt lepakolom a hátsó ajtó mellé. – Megvan a pénz? – Meg. – Azzal oda is adom Sároslábúnak. – És az ékszerek? – fordulok Barry felé. – Nem tudom… Próbáltad anyu szobáját? – Az anyád szobáját? Az meg hol van? – A lépcső tetején balra. – Várj csak! Ezek szerint az őseid külön alszanak? –kérdezi Sároslábú, de én nem várom meg a választ. Fura érzés a ház asszonyának a dolgai között kutakodni. Nem mintha még föl tudna állni, vagy valami, meg aztán ha fölállna, se tudnék vele mit kezdeni, de azért mégis olyan perverz dolog ez – föltúrni egy nő privát kis szentélyét. De a fenébe is, kell pénz, abból meg itt nyilvánvalóan nincs hiány. A ruhák meg a cipők nem érdekelnek, az ékszeres ládikákat ki sem bontom, úgy teszem el. Fölemelem a matracot is, mert én mindig oda szoktam eldugni a dolgokat. Ott ugyan nincsen semmi, de amikor fölemelem, leverek egy vázát az éjjeliszekrényről. A jelek szerint az asszony itt tartotta az aprópénzét. Legalább ötszáz dolcsit szedek össze a cserepek közül.

Öregem, amikor átváltoztam, kevesebb, mint ezer dollár volt a bankszámlánkon, ennek a csajnak meg fele annyi pénze van csak úgy lerakva valahová. Ki a francnak kell 500 dollár költőpénz? Ő is drogozik, mint a fia? Vagy mindennap vesz egy új pár száz dolcsis cipőt? A következő megálló apu hálószobája. Neki csak 220 dollárja van, de nekem ez is kiváló. Selyem boxeralsók, az istenit. Az éjjeliszekrényben lapul egy üveg mandulaolaj (vajon mire használja?) meg egy lezárt faládika. Elteszem azt is, meg azt a bekeretezett izét, ami a falon lóg, benne hat arany- meg ezüstérme. Biztos marha értékesek lehetnek, ha egy gazdag főszer a hálószobája falára akasztja őket. Mikor végeztem, visszamegyek a konyhába. Találtam a ruhásszekrényben még egy szép acéltáskát is, abba szórtam be a zsákmányt. Nem tudom, Sároslábú mit mondhatott Barrynek, de a szerencsétlen most már komolyan zokog. – Kész vagy? – kérdezem. – Nézzenek oda, egy született tolvaj! – kiált föl Sároslábú. – Új seprő jól seper… – Ez meg mit akar jelenteni? – Semmit. Okés, Barry, már csak a kocsidat visszük el. De mielőtt magadra hagyunk, van itt még valami. – Jézusom… – Ugyan már, Barry, barátom! Nincs miért aggódnod. Komolyan, nem fogunk bántani. Sőt, szeretni fogod. Nagyon is. Aztán előrehajol és ráharap a fiú nyakára. Barry először megfeszül, de azután ellazulnak az izmai, a szája kissé kinyílik, és kéjesen nyögni kezd. Sároslábú fölegyenesedik. – Kérsz még? –Ah… aha… – Jobb, mint bármelyik drog, amit eddig próbáltál, igaz? Hát, tudod mit? Nem kapsz többet. Soha többé. És még csak meg sem fogod tudni soha, miből maradsz ki. Ez az én kis ajándékom, te lusta, gazdag pöcs! – Basszus, öregem… – mondom, mire Sároslábú rám néz. Legalábbis a fejét felém billenti. Csúf vigyor ül az arcán. – Akarsz még adni neki? Tudod, hogy lehet. Adj neki, amennyit csak kér. Ambrose-tól tudom, hogy az emberek nagyon élvezik, amikor megharapjuk őket. Raphael szerint valamiféle drog lehet a nyálunkban, mint a piócáknak, Sároslábú viszont azt állítja, hogy ez Isten haragja, amitől a gyenge és bűnös emberek még élvezik is a büntetést. Nem tudom, mi az igazság, de az egyértelmű, hogy Barry nagyon vágyik a harapásra. És jó szaga is van, az istenit neki! – Kérlek… – mondja. – Csináljátok! – Akarsz még? Egy pillanatig nem szól semmit, azután látom, hogy nagy könnycseppek gördülnek végig az arcán. – Tudod, hogy igen – suttogja megtörten. Sároslábú széles vigyorral áll a háta mögött. – A garázsban leszek – mondja, és eltűnik. Barry nagyon vágyik erre a dologra. Ahogy én is. Hát legyen.

Először azt hittem, fura lesz egy fickóval csinálni, de abszolút semmi gond nincs, tökéletesen természetesnek érzem. Egyszerűen csak ott vagyok, nem is kell gondolkodnom, szinte magától történik minden, beszívom a vérét, nem is tudom, mennyi idő telhetett el, azt is elfelejtem, hogy hol vagyok, nem számít többé, mit csinálok… Hirtelen hatalmas csapást érzek a tarkómon. Sároslábú az. Ettől köhögni kezdek, mire ő a hajamnál fogva lerángat Barryről. – Nyugi, gyilkos – mondja. – Mi? – Csak nézz rá! Barry öntudatlanul, összerogyva ül a széken. A nyakán lévő két apró lyukból vér a gallérjára folyt. Sároslábú előrehajol, és megnyalja a sebeket, mire azok eltűnnek. Igen, erről is hallottam már. Gondolom, a pisztolylövést is így vészeltem át. – Ne ezzel a fickóval veszítsd el a szüzességed – mondja Sároslábú. Halkan és kedvesen beszél, mintha egy kisgyereket nyugtatna éppen. – Ez nem lenne szerencsés helyzet. A szerencsétlen össze van kötözve, elvérzett, de sehol egy csepp vér? Nem, ez túl egyértelmű. Érted? Csak félig-meddig figyelek oda a szavaira. Istenem, majdnem megöltem Barryt. Ha Sároslábú nem jön vissza időben, egészen biztosan megölöm. Még csak nem is dühből vagy gonoszságból, egyszerűen csak… figyelmetlenségből.

Elkötjük Barry Jaguarját, Sároslábú az orgazdához indul, én meg bepakolom a furgont, és visszamegyek Ladue házába. –Nem is rossz – mondja Raphael, amikor megmutatom neki Barry számítógépét. – Ez tavaly még csúcsmodellnek számított. – Elégedetlenül csettint a nyelvével. – És nézzétek, mit tart rajta… Valami tíz szemináriumi dolgozatot meg pornót, pornót és pornót. Még játékai sincsenek. Csupasz az ékszerek között turkál. – Szép dolgok ezek. Ez viszont hamisítvány. Igaz ugyan, hogy elég ügyes. Pár ezer dolcsit tudok adni értük. – Nem tárgyalhatok, amíg Sároslábú vissza nem ér. –Mi van a dobozban? – kérdezi Ambrose. –Nem tudom, az apa éjjeli szekrényében találtam. Kinyissam? – Inkább majd én – ajánlkozik Csupasz. – Te csak összetörnéd a zárat. – Miért, te mit fogsz csinálni? – Kinyitom. Mit gondoltál, megcsiklandozom? – Húha! – kiált fel Raphael a képernyőre meredve. – Ennek a srácnak aztán erős a gyomra. – Mit látsz? – kérdezi Csupasz, és egy pillanatra kihúzza az elgörbített gemkapcsot a zárból. – Ezt látnotok kell. – Ha egy nő az lóval, akkor csak mondom, hogy már láttam rosszabbat is. – Nem, ez rosszabb annál – mondja Raphael.

Amikor odasorakozunk mögé, elindít egy filmet. Egy farok van a képen, egészen közelről, egyenesen a kamera felé néz. Jó nagy darab. A gazdája megmarkolja. – Hát ez tényleg megrázó – csúfolódik Csupasz. – Csak várj. A pasas verni kezdi magának, és hirtelen előbukkan két mini ceruzaelem. Úgy pottyannak ki, mint valami adagolóból. Egy percig senki sem tud megszólalni. Aztán Raphael végül becsukja a laptopot. – Eleget láttam – mondja. – Hohó! – kiált fel Csupasz, amikor felpattan a ládika fedele. – Ne mozdulj, köcccsög! Egy krómos csillogású revolver van nála, azzal integet, – Megállapodtatok Sároslábúval, hogyan osztjátok föl a cuccot? – kérdezi Ambrose. – Még nem beszéltünk róla. Gondolom, fifti-fifti. – Igazán? Ő szervezi meg a melót, mindent megtervez, elvégzi az előkészületeket, te meg… mit is csináltál? Tartottad az ajtót? Cipekedtél? – Ott voltál, baszd meg? – Tele van már a tököm Raphael stílusával. – Csak azért kérdezem, hogy vajon mindent el akartok-e adni, vagy megtartotok valamit – szól közbe Ambrose. – Nem t'om. Kell a pisztoly vagy valami? – A pisztoly csak arra jó, hogy lelövesd magad. A helyetekben eladnám. – Nem is tudom – jegyzi meg Raphael. – A lövésnyomtól sokkal kevésbé tűnik gyanúsnak egy hulla. Na persze, csak ha még azelőtt lelövöd, hogy meghalna. Ezek a helyszínelők simán megmondják ám. Lelövöd, olyan helyre viszed, ahol hihető, hogy a vér egyszerűen csak elfolyt… – Na persze, mert neked ebben olyan nagy tapasztalatod van, mi? – kötekedik Csupasz. – Én már elvesztettem. – Most az egyszer Raphael nem úgy hangzik, mint valami beképzelt taknyos kölyök. A hangjából… nem is tudom, talán szomorúságot hallok ki. Most az egyszer Csupasz sem húzza tovább. – Hé, találjátok ki, mi van! – köszön be Sároslábú. Barry apró, kék mobiltelefonjával integet. Csak most látom hogy ez ugyanaz a szín, mint amire az autója volt fényezve. – Itt egy rakás gazdag köcsög telefonszáma!

Amikor osztozunk, én a cuccok negyedét kapom meg. Az ékszereket Csupasz veszi meg, miután jó másfél órán keresztül alkudoznak Sároslábúval. Ambrose és Raphael elmegy, és csak pár óra múlva jön vissza. Én leülök a tévé elé. Hiába, nem tudom kiverni a fejemből Barryt. Kevés híja volt, hogy meg nem öltem. Azon morfondírozom, hogy nem élhetek állatokon örökké. És azon, hogy mi a francot is akarok csinálni az „örökké” hátralévő részében.

Másnap este zuhog eső. Mindegy, a tervünket ez nem befolyásolja. Megint a temetőnél találkozom Ambrose-zal, aki már odakészített egy halom kutyát, de nem vagyok éhes. Azt mondja, ennem kell, hogy ne gyengüljek le, úgyhogy udvariasságból iszom egypár kortyot. De ez már nem az igazi. Távolról sem olyan, mint Barry volt. – Kész vagy? –Asszem. Meg szeretném kérdezni tőle, tudna-e nekem szerezni valakit, de azt hiszem, már késő. Másrészt úgyis tele vagyok. Szinte puffadok, olyan, mintha mindjárt a fülemen folyna ki Barry és a két kutya vére. – Az a lényeg, hogy mielőtt megtörténik, koncentrálj arra, hogy kemény vagy, érted, erős. Ahogy mutattam. – Tudom, tudom. Mi baj lehet? – Semmi. Nem lesz baj. Vigyázunk rád. Raphaelnél egy új lány vár minket. Illetve, gondolom nem új, épp csak én nem találkoztam még vele. Amikor megpillantom, elönt a pánik – legszívesebben hátat fordítanék, és elfutnék rögtön. – Bruise! – szólít meg Raphael. – Ismerd meg Persephone Moore-t. – Örvendek! – mondja. Egyáltalán nem lepi meg, hogy így rám ijesztett, és ezt valamiért megnyugtatónak találom. Elég hülye helyzet. Kezet rázunk, de nem veszem le a kesztyűm, nehogy kiborítsa a látvány. A Persephonéhoz hasonló nők gyakori vásárlók voltak a Home Depotban. Soha nem tudták, pontosan mit is szeretnének, aztán ha elkezdtél nekik magyarázni, úgy csináltak, mintha te volnál a hülye. Tipikusan az a fajta diplomás, aki középiskolában is végig kitűnő tanuló volt, és soha nem ette le magát ketchuppal, mert soha nem evett hot dogot ebédre. Tuti mindig salátát evett, de még az öntet se csöppent soha a nadrágjára. Biztos ismersz te is ilyen embert. Az a fajta, aki túl jó hozzád. Világosbarna nadrágkosztüm van rajta, ami iszonyat drágának néz ki, bár nem tudom, honnan látom rajta. Sokszor megesett, hogy Nina megcsodált egy ilyen ruhát: „Hát nem gyönyörű?” – kérdezte, aztán megnézte az árcédulát, és megrázta a fejét. Én meg overallban vagyok, Ambrose a szokásos foltos bőrkabátjában virít. Az egyetlen pasi, aki nem üt el a csajtól, talán Raphael, aki öltönyben, vékony, fekete nyakkendővel áll mellette. – Nagyon hálás vagyok, hogy segít nekünk ebben a vállalkozásban – mondja Raphael. Öcsém. Nem vagyok egy észlény, de azért azt még én is tudom, mi történik, ha a sakk-klub kockafejű elnöke randira hívja az iskola szupercsaját. – Szóra sem érdemes – válaszolja Persephone. Azért van szükségünk a csajra, mert ő olyan vámpír mágiát tud, amilyet egyikünk sem. Valami azonnali hipnózisféle. Csak a szemedbe néz, azt mondja, hogy „Elaa-alszol!” – és te már szunyálsz is. A fenébe is, én meg arra vagyok büszke, hogy a macskák odajönnek hozzám? Ha ezt a trükköt meg tudnám tanulni, mi más kellene még? Raphael megint elismétli a tervet, de Persephone közben folyton felém pislog. – Ezt már megbeszéltük – szólal meg Ambrose. – Ja. Nem baj, ha kimegyek egy kicsit Piszkéhez?

– Te meg a kutyád… – feleli Raphael a szemét forgatva. – Érdekel is engem, menj! Majd mi itt kiterveljük, hogyan mentsük meg a bőrödet. Persze, csak ha nincs ellenedre. Sároslábú szerez nekem autót – vagyis inkább egy vén tragacsot, de mindegy, értek hozzá, hogyan tartsam életben. A hamis jogosítvány Raphaeltől származik – a képet a régiből vágjuk ki. Nem olcsó, de hát ez van. (Vicces. Most, hogy meghaltam és vérszopó szörnyeteggé változtam, megint vezethetek.) Ha sikerül találnom egy raktárhelyiséget valahol, ahol a cuccaimat tarthatom, kifizetem a bérletet egy évre, aztán nagyjából el is fogyott a pénz, ami a betörésből összejött. Nem sok, de azért kétségtelen, hogy megéri bűnözni. – Piszke, jó kutya, gyere ide! – Nem kell az állatbeszédet használnom, ő akkor is odajön. Ostoba egy állat ez. Miért szeret még mindig? Miért gondolja azt, hogy én vagyok a legjobb ember széles e világon? – Piszke, figyelj rám! Elmegyek egy kis időre, de majd visszajövök. Amíg nem vagyok itt, Ambrose-ra hallgatsz, rendben? Kicsit nyüszít szegénykém, majd hirtelen morogni kezd. A vállam fölött néz valakit. Amikor hátrafordulok, Persephonét látom meg az ablakban. Fura arckifejezéssel bámul minket. Nem beképzelt vagy megvető… inkább olyan, mintha épp most hallott volna valami nagyon rossz hírt. Nem is tudom. Egyszer az egyik kollégám, Andrew, munka közben tudta meg, hogy a fiát elütötte egy autó. Ő vágott ilyen arcot akkor. Vajon mit láthat Persephone? Nincs időm kitalálni, mert észreveszi, hogy nézem, és ellép az ablaktól.

Drága Nina! Bocsánatot kérek azért, amit tettem veled és Brooke-kal. Tudom, hogy ez nem segít és nem változtat meg semmit, de egyszerűen nem bírom tovább. Megpróbáltam abbahagyni a piálást, mert az ital miatt lettem beteg és egy ekkora szemétláda. .. Ha józan lettem volna, biztosan nem égek meg ennyire. Eszembe jutott azóta, hogy mi történt: részeg voltam. Az ember azt hinné, ez majd ráébreszt, hogy le kéne szokni, de hiába, képtelen vagyok rá. Gyenge vagyok. Tudom, hogy mindig azt mondtam, csak a beszariak hiszik, hogy ez a megoldás, de úgy fest, én is beszari vagyok. Sajnálom, hogy nem voltam jobb férj és jobb apa. Sajnálom, hogy összeverekedtem azzal a rendőrrel, és elvittem a kutyát, és a Barry-dolgot is sajnálom. Azt hiszem, jobb lesz így mindenkinek. Jobb lesz így talán nekem is. Szeretlek. Bruce Hát, fura dolog búcsúlevelet írni, az már biztos.

Nem sokkal később már a háztetőn állunk. – Az eső jól jön – okoskodik Raphael. Hogy előadta magát, hogy a hideg csak az elménkben létezik, meg minden, aztán most mégis vastag gyapjúkabát van rajta. – Elmossa a bizonyítékokat. Nem lehet majd tudni, hogy nem egyedül voltál itt. Persephone lent maradt, gondolom őrt áll, készen, hogy levarázsolja, aki arra jár. – Kész vagy? – kérdezi Ambrose. – Hogyne. – Közelebb lépek a peremhez. – Kemény vagyok, mi? Kemény vagyok… – Nemsokára minden rendben lesz – mondja Raphael. Körülnéz, mintha csak azt várná, mindjárt felbukkan a Híradó stábja, hogy élő egyenesben mutassa be a történteket. – Várj egy percet! – állít meg Ambrose. – Van itt még egy dolog. Lenézek. Nagyon messze van a föld. Tizenöt méter nem hangzik olyan soknak, de valójában nagyon is hosszú út az lefelé. Legalább puha földre és sárra fogok esni, mert egy üres telek fölött állunk. Fakerítés veszi körbe, de csak szeméttelepnek használják, tele van sörösdobozokkal meg kupakokkal. Csak jó puha föld. Azért mégiscsak hosszú zuhanás lesz. – Mi az? – Tizenöt méter… seperc alatt lefutnám. Függőlegesen azért kissé más a helyzet. – Fordulj felém, kérlek! – mondja Ambrose, és a vállamra teszi a kezét. Amikor megfordulok, hirtelen megszorít, és a következő dolog, amit érzek, hogy megüt. Vagyis inkább megszúr valamivel. Marhára fáj, és amikor lepillantok, látom, hogy egy törött deszka lóg ki a mellkasomból. Karó a szívbe. Öcsém. Erről már hallottam. A fenébe is, hiszen pont Ambrose mesélt róla. Ha karót szúrnak a szívedbe, az olyan, mintha elájulnál. Ez a fadarab úgy néz ki, mintha a lenti kerítésről tört volna le. Nagyon okos. Az öngyilkos fickó leugrik a tetőről, és a kerítésen landol. Tuti befutó. Még érzem, hogy átbillenek a peremen, azután elsötétül körülöttem a világ.

Ötödik fejezet Persephone Bruce Miner – vagyis „Bruise”, ahogy most hívják – még csúnyább, amikor mozdulatlan. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. A kórházban vagyunk. Az ugrás után Ambrose a legközelebbi telefonfülkéből kihívta a mentőket, persze név nélkül, értem jött, ráhangolta a rádióját a rendőrségi frekvenciára, hogy tudjuk, hová kell mennünk. Egész úton azt ecsetelte, hogy reméli, a herceg értékeli majd, hogy mennyire sok erőfeszítést tesz Bruise féken tartása érdekében. Végig azt próbálta kipuhatolni, elő tudom-e segíteni valahogy a karrierjét az udvarban. Hát persze, Raphael, hogyne. Elvégre elismertség és népszerűség tekintetében simán túlteszek egy csúfabb herpeszen. Kész megkönnyebbülés, amikor megérkezünk, és végre békén hagy. Orvosi köpenybe bújok, és egyenesen a hullaház felé indulok. Különös érzés volt megint az egyik régi, ügyvédeskedéshez viselt kosztümömet fölvenni. Igyekeztem elkerülni, hogy az az utolsó szemétláda Solomon elijesszen a barátaimtól, de tény, hogy egyre jobban eltávolodom tőlük. Tenni kell majd ez ügyben valamit. Nem hagyhatom, hogy elszigeteljen… amikor legutóbb találkozót beszéltem meg Rickkel, valaki megelőzött. – Segíthetek? – kérdezi az őr. – Én ide tartozom. – A szemein keresztül behatolok az elméjébe, és begyömöszölöm a gondolatai közé az állításom igazát. – Hát persze, hogyne. Nincs más dolgom, mint megvárni, míg Bruise-t behozzák, és az orvos ellenőrzi. Persze tényleg halott, se pulzusa, se légzése, se semmi, írjuk már alá a papírt. (Az orvos alacsony, haja homokbarna. Nagyon kedves.) Csak valami személyazonosítóra van szükség, és mivel Bruise pénztárcájában ott lapul a könyvtári tagságija meg az aláírt búcsúlevél, ez nem okozhat gondot. Eddig nem sokat töprengtem azon, vajon milyenek lehetnek a családtagjai. Annyit tudtam csak, hogy nős és van egy lánya. Az asszonyt nyomorúságosnak és sápadtnak képzeltem, afféle tipikus bántalmazott feleségnek, aki az anyaotthon plakátjáról néz le riadtan, a lányt pedig törékeny kis fiókának, tágra nyílt szemmel és pofontól piros arccal. A helyzet az, hogy a feleség éppenséggel nagyon is jól tartja magát, rámenős, sőt egy kissé erőszakos is. A lány rágózik, időről időre buborékot fúj belőle, szűk topot visel, amire vidám flitterekből kirakva azt írták: RIBANC. A farmerját mintha csak ráfestették volna, a lábán patacipő – talán az orvosnak akar tetszeni. – Sajnálom, ha felébresztettem, Miner asszony… – Semmi gond. Nézze, rátérhetnénk a lényegre? – Ha kívánja. Én épp csak… – Helyes, akkor húzza fel a lepedőt. Kérem. A doktor felsóhajt, de megteszi. Egy pillanatig csönd uralkodik a teremben, csak a rágozó lány csámcsogását hallani.

Aztán Nina Miner megszólal. _ Igen, ez Bruce. Hirtelen rettenetesen kimerültnek tűnik. Összecsücsöríti a száját, és lemondóan lehajtja a fejét, aztán körülnéz. Széket keres. Az őr gyorsan kerít egyet, épp időben, így nem a földre rogy. – Apu? „Ribanc” ide vagy oda, a lány úgy néz ki, mint egy tizenkét éves. A nagyarcú tiniből, akit piszokul nem érdekel a dolog… hirtelen szerencsétlen kis árva lett, pont az a fajta, akit a poszterre képzeltem. Nem a sminktől lesz felnőtt az ember, kislány. Az orrát szívja, aztán mintha nem kapna levegőt egy pillanatra, végül nyel egy nagyot. – Apu… – Nagyon sajnálom – mondja az orvos, és megpróbálja visszahajtani a lepedőt Bruce Miner arcára. – Ne! – A lány odaugrik (kész mutatvány ilyen cipőkben), megragadja a lepedő szélét, és felrántja megint. –Ne tegye ezt! – Drágám… – próbálja meg csitítani az anyja. – Ne vigye el! – Az arca már vörös, egész testével az apja teteme fölé hajol, és egészen lerántja róla a lepedőt, de ez csak arra jó, hogy meglássuk, milyen csúnyán összetört a test. (A jelenlévők közül egyedül én tudom, hogy maradt még valami életszerű ebben a testben, valami, ami alig várja, hogy újabb lehetőséghez jusson…) – Attól tartok, muszáj… – Bassza meg! – sikítja a lány. – Basszátok meg mind! – Brooke, ebből elég! – Anyu föláll, és a lánya felé indul. Az arca megint józanságot és határozottságot sugároz. Gondolom, így reagál a vészhelyzetekre. – Ne! | – Brooke, add ide a lepedőt. – Neeeee! – Rángatják a lepedőt oda-vissza, az anya már majdnem olyan vörös, mint a lánya. A látvány arra emlékeztet, amikor Bruise a kutyájával van. Nehéz eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Brooke egyszer csak lekever egy pofont az anyjának. Nina Miner szeme tágra nyílik, kinyitja a száját, mintha mondani készülne valamit, de aztán csak megragadja a lánya csuklóját az egyik kezével, a fülét pedig a másikkal. Mire mindez megtörténik, már ott is vagyok mellettük. Nem is tudom, miért nem csináltam valamit már korábban. Mintha a pofon hangja ébresztett volna föl egy félálomszerű állapotból. – Elég lesz! – Először az anyát csillapítom le. Mélyen a szemébe nézek, és… hűha. Egy pillanatig ellenáll, csak azután engedi el magát. Nem hiszem, hogy engedelmeskedett volna, ha a lelke mélyén nem vágyik rá ő is. – Nyugodj meg! – fordulok a lány felé. Ő sokkal könnyebb eset, a következő pillanatban már a földön kuporog és keservesen sír. Az őr közben szerzett egy másik lepedőt, azt most a hullára teríti, míg az orvos fölsegíti a lányt, és azt mondja neki, hogy a pszichológus épp ráér, ha szeretne vele

beszélgetni. Gyöngéden kitereli a szobából a két nőt, úgyhogy csak hárman maradunk, az őr, én, és Bruce Miner holtteste. – Jó lehet tudni, hogy szerették.

Az éjszaka hátralévő része meglehetősen unalmasan telik. Megvárom a rendőröket, elültetem az agyukban a megfelelő gondolatcsírákat; megvárom a betegszállítókat, foglalkozom velük is; megvárom a csupasz állú orvost, iszom belőle, aztán kitörlöm az emléket… Sok idő elmegy a hullaházban. Mikor érzem, hogy közeledik a hajnal, kihúzom a fiókot, ahol Bruise fekszik. – Visszajövök holnap reggel – mondom neki. Már kezd rágörnyedni a karóra. Holnapra talán teljesen magzati pózba helyezkedik. Kitörlöm a betegszállító emlékeiből, hogy mit mondtam az előbb, és végre indulhatok haza. Fogok egy taxit, és meg sem állok az ágyamig. Másnap szombat, de hétvége ide vagy oda, még dolgom van a cicerói függetlenekkel. Korán odamegyek a kórházba, nem is eszem előtte, remélem, hogy ugyanaz a doki lesz ott, de nincs szerencsém, egy csontos fazon az ügyeletes, rövidre nyírt, fekete hajjal. Ebből nem lesz reggeli – túl sovány, könnyen kiürül. A holttestekre most egy nő felügyel, akinek a haja túl hosszú, nem illik az arcformájához. – Segíthetek? – Ide tartozom. – Hogyne. – Láthatnám Miner papírjait? Látom rajta, hogy ez kellemetlenül érinti. – Nem is tudom. Az akta bizalmas. Tudja, rendőrségi ügy. – Persze. Hadd fogalmazzak másként. Adja ide Miner papírjait! f – Parancsoljon. Kifejezetten engedékeny. Vajon mitől? Sokat verték gyerekkorában? Vagy épp ellenkezőleg, a széltől is óvták, és soha nem kellett kiállnia semmiért? Néha eltöprengek, vajon én mennyire lettem volna kemény? Vagy hogy mennyire voltam kemény… Mitől vagyok ilyen biztos benne, hogy velem soha nem csináltak ilyet? Talán épp maga Maxwell volt az… Igyekszem kiverni a fejemből a gondolatot. Lássuk inkább a papírokat. Ez rendben. Személyazonosság igazolva, halál beállta megállapítva, minden rendben. Halotti anyakönyvi kivonat – ez is jó, pecsét, aláírás, minden a helyén. Bruce Miner hivatalosan is halott. Boncolás nem lesz (na jó, ezt én sugalltam minden érintettnek). Nem fogják tovább piszkálni a testét, úgyhogy senki sem veszi majd észre, hogy meglepően kevés törött csontja van, és senki sem lesz olyan ostoba, hogy kihúzza a mellkasából a fadarabot, ami nyilvánvalóan a halálát okozta. Szuper. – Nem fogja látni, ami most történik – mondom a nőnek. Fura parancs ugyan, de jó bemelegítés az emlékei törléséhez. – Tessék?

Kihúzom a fiókot, ahol Bruise fekszik, és kirántom a mellkasából a kerítés darabját. – Aaah! A reakciója arra emlékeztet, amikor a beteget árammal sokkolják, hogy újrainduljon a szíve. Bella azt mondta, hogy akinek karó van a szívében, az rettenetes, sötét öntudatlanságba zuhan, és közben eltorzult emlékek és rémálmok gyötrik. Az egyértelmű, hogy Bruise nem élvezte az utazást. Amikor fölül, látom, hogy a szemfogai már agyarrá nyúltak, az arcáról, a mozgásáról süt, hogy éhes. A mellkasán a seb lassan bezárul – ez is csak éhesebbé fogja tenni. Meg kell nyugtatnom, és lehetőleg gyorsan, úgyhogy kiárasztok. – Ssss! – csitítom. – Semmi baj. Csak mozogjon. – Engedelmeskedik. – Kösz… köszönöm – mondja. A nő ekkora már a falig hátrált, ott áll döbbenten, és a szemét dörzsöli. A gyenge kis agya igyekszik megbirkózni a helyzettel, de hiába – három lehetetlenséget látott üres gyomorra. Bruise meredten nézi szegényt. Ezt a tekintetet ismerem. Még idejében félrelököm, és a nőhöz fordulok. – Ezt nem látta – mondom neki, miközben visszatolom a fiókot. – Üljön az asztalához. Egy perc… vagyis egy pillanat múlva kisétálok innen. Amikor becsukódik mögöttem az ajtó, maga leteszi a fejét és elalszik. Amikor fölébred, halványan emlékezni fog valami különös álomra, de idővel eltűnik az emléke, ahogy minden álomé el szokott. Senki nem nézte át Bruce Miner papírjait, és senki sem nézte meg a testét. Érti? Helyes. Akkor induljon! „ Mire becsukom az ajtót, Bruise már odakint vár. – Hát, nem semmi ez az azonnali hipnózis dolog… – Igya meg ezt. – Egy tasak vért nyújtok felé. Nem könnyű ilyet szerezni, de nem szeretném, ha kiborulna. Gondolkodás nélkül felhörpinti az egészet. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. Azért az egész… hát, tudja. Maga nélkül ez… – Nincs mit – vágok közbe. – A maszkabálért bármit. – A miért? Szentséges ég!

„A maszkabálért bármit” – ez persze erős túlzás. Azért vigyázok Minerre, mert Maxwell azt mondta. Istenem, szörnyű volt. Mint amikor az apám ledorongolt, hogy miért igyekszem annyira népszerű lenni, és azt „javasolta”, hogy inkább kezdjek dolgozni suli után. Különösen megalázó volt, hogy pont azután hozta föl, hogy megemlítettem neki a Solomon-ügyet. – Hogy érted, hogy „talán igaza van”? – kérdeztem, és szinte éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Persze végül nem sírtam el magam. Nem vagyok az a fajta. Persephone nem sír. Még Linda is túl öreg hozzá. – Nem azt akarom mondani, hogy joga volt ilyen durván bánni veled, de gondolod, hogy bármi hasznodra lehetnek a halandó barátaid a jelenlegi

állapotodban? –Ugyanott találkoztunk, ugyanabban az átkozott Palmer House lakosztályban, ahol átváltoztatott. Fényűző környezet, semleges terület, nekem mégis felfordul tőle a gyomrom. Elvégre itt haltam meg. – Hogy a hasznomra válnak-e? Nem azért tartom őket, hogy hasznot húzzak belőlük! Ők a barátaim! Jól érzem magam velük. – Értem. És összehasonlítva milyenek? – Tessék? – Persephone, drágám, ettél, mielőtt idejöttél volna. Láttalak. – Egy pont oda, ettől most kicsit kiráz a hideg. – Mit adnak neked ezek a „barátok”, ami ehhez hasonlítható? – Ez… ez teljesen más jellegű dolog. – Egyáltalán nem az. A létezésed fókuszpontjában most a vérrablás áll. A halandók semmi más értékeset nem tudnak neked kínálni. – Azt akarod mondani, hogy… hogy menjek? Hogy menjek el New Orleansba? – Nem, erről szó sincs. Nagyon is sok dolgod van itt. Csak azt mondom, a gondolataidat és az energiádat fordítsd olyan dolgokra, amik jobban összhangban vannak azzal, amivé lettél. – Egyek és rejtőzködjek… – Ezek nagyon fontosak, valóban, de sokkal többről beszélek. Talán száz, vagy akár ezer év múltán is még ezeket az utcákat rovod majd. Ha erre gondolsz, ugyan mi jelentősége van a fiatal nagyvárosi értelmiségiek hatalomért és befolyásért folytatott pitiáner kis küzdelmeinek? –Akkor mit csináljak? Folyjak bele a vértestvér-politikába? Tanuljam meg a cselszövést, szervezkedjek, ismerjem meg az Invictust, az Ordo Dracult meg a többit? Maxwell különös szemekkel nézett rám. Nehéz lenne megmondani, szánakozás vagy csodálat árad-e a tekintetéből. – Sokra viheted, sokkal többre, mint amit a kárhozottak elismerése jelent. De amíg ezeknek a játékoknak nem válsz a mesterévé, nem is remélheted, hogy túlhaladod őket. – De hiszen a te sarjad vagyok… – Ami legalább annyi gonddal jár, mint amekkora előnyt jelent. Tedd magad hasznossá. Vegyél részt a családi vállalkozásban. – Tényleg azt várod, hogy emberszeretetből segítsek olyan lényeknek, akik már régen maguk mögött hagyták az emberségüket? – Korántsem. Ha már egy évszázada köztünk leszel, az altruizmust döbbenetesnek és érthetetlennek fogod találni. – A szeme csillog, ahogy ezt mondja, de a következő mondat megint halálosan komoly. – Ha hasznossá teszed magad, adósokat szerzel magadnak. Ezt a gépezetet pedig az adósság tartja működésben.

Nem is tudom, miért javítottam ki „egy pillanatra” az „egy percet” az előbb. Nem mintha szegény nő szó szerint venné, és azt várná, hogy hatvan másodperc múlva lépek ki az ajtón. Inkább csak megijedhettem. Pedig semmi baj nem lehet. Biztos vagyok benne, hogy a sugallat működött, különösen, hogy az elméje puha, mint a gyurma. Tény, hogy Bruce Miner

teste eltűnt, de a rendőröket ez nem fogja lázba hozni. Talán az özvegy bepereli a kórházat. Remélem is, hogy megteszi, nyilván lenne hová tenni a pénzt. Amikor kinyílik előttünk Raphael házának az ajtaja, bentről egy egész kis csapat ugrik elő, és azt kiáltják: „Meglepetés!” De komolyan. Van ott két fertelmesen csúf nosferatu, Ambrose, Raphael, meg még egy páran, akiket nem ismerek. Alig hiszem el, de némelyik rendes, becsomagolt ajándékot szorongat. Miner kutyája is ott van, boldogan csahol, és a gazdája arcát nyalogatja. Raphael és a rémségverseny férfi szereplői tolakodnak előre, és azon vitatkoznak, melyikük ajándékát bontsa ki először az ünnepelt. Raphael jogosítványt szerzett neki Reinhart Bruce névre, egy MasterCardot, születési anyakönyvi kivonatot, és még könyvtári tagságit is. Szörnyarcú (aki fura módon mezítláb van) egy csinos kis PDA-t ad át, amin valamiért jót nevetnek mindketten. – Van ebben minden – mondja Bruise-nak. – Digitális kamera, GPS, mp3… – Jó, jó, de az elemes film rajta van? Erre már mindenki nevet. Becibálják a házba, de ő még felém fordul és… esküszöm, zavart látok az arcán, amikor hozzám szól. – Oöö, hé… nem lenne esetleg kedve…? Egy pillanatig nagyon csábító az ajánlat. Úgy tűnik, itt ma éjjel jó hangulat fog uralkodni. De mit gondolna Loki? Én, amint a függetlenekkel bulizom? Loki az egyik utolsó barátom. Legalábbis remélem, hogy az. – Dolgom van – felelem tehát. – Hogyne, hogyne. Amikor beszállok az autómba, emlékeztetem magam, hogy valóban dolgom van. De ettől még nem lesz jobb a kedvem.

Az üzlet végre felvidít. Mindig is így voltam ezzel. A Hatch, Hatch és Hurst irodájában találkozom Larkin úrral meg a feleségével. A fiuk, Billy is velük jött, most szinte fájdalmasan rossz testtartással görnyed egy GameBoy fölé az egyik sarokba állított fotelban. Szeretem Larkinékat. Kedves emberek. Jó árat fizetek a házukért, nemcsak azért, mert megengedhetem magamnak, hanem részben azért is, mert érzem, hogy jó emberek, és megérdemlik. Persze nem tökéletesek ők sem, de szeretetteljesen és türelmesen bánnak egymással. Megértik egymást, nyoma sincs köztük manipulációnak vagy elnyomásnak, ami pedig olyan gyakori manapság. Az Indianában töltött évekre emlékeztetnek. Azt hiszem, Tolsztoj írta (vagy talán Dosztojevszkij?), hogy minden boldog család hasonlít, míg a boldogtalan családok mind a maguk módján boldogtalanok. Ezt én is így gondolom. Larkinék testesítik meg az én elképzelésemben a boldog amerikai (vagyis tulajdonképpen a világ bármelyik részén élő) családot. Ezért éreztem úgy, hogy ilyen kedvező ajánlatot kell adnom a házukra. Amellett az ingatlan jóval többet ér, mint azt ők hiszik.

A papírmunkáról jó barátom, Scott Hurst gondoskodik. Nem mintha nem tudnék megírni egy szerződést, de nem akartam, hogy a nevem szerepeljen rajta. Éppen ezért nem is Linda Moore nevére veszem meg a házat, hanem a Brown Alapítványéra. (Igaz, hogy ennek a pénzügyi hátterét én biztosítom, ráadásul az egyszemélyi vezetője is én vagyok, de ez most nem számít.) így nem Linda Moore, a Barclay, Mearls és Shaw Ügyvédi Iroda munkatársa, hanem a Hurst adja a nevét a tranzakcióhoz. Ha valaki kíváncsiskodna, rájöhet, hogy én állok a dolog mögött, de csak ha nagyon kitartó. Másrészt viszont ez az egész ügyeskedés felkeltette Scott gyanakvását. Most azzal nyaggat, hogy rejtegetek-e előle valamit. Csak azért, úgymond, mert biztos akar lenni benne, hogy jól vagyok. Birch nyomozó felől is csak ezért érdeklődik. Eddig sikerült kitérnem a kérdései elől, de egyre nehezebb lesz, mert ő okos fiú, és eltökélte magában, hogy megvéd engem – úgyhogy be kell neki bizonyítanom, hogy nincs szükségem védelemre. Ezt sajnos A könnyebb elhatározni, mint végrehajtani. A könyvklub ebédidőben ül össze. – Mindent rendben találnak? – kérdezem Larkinékat. – Úgy tűnik – válaszolja Larkin papa. Finoman mosolyog, igyekszik professzionálisnak tűnni, és nem engedni, hogy az öröme túlságosan nyilvánvaló legyen. Tudja, hogy nagyon jó árat kap a házáért. A lelke mélyén még mindig fél egy kicsit, hogy kiderül valami turpisság az üzletben, de látom rajta, hogy egyre nyugodtabb és vidámabb. Azt hiszi, kiismert engem. (Az igazság az, hogy én ismerem őket. Az anya tanár, abban az iskolában tanít, ahová a fiuk is jár. Billy a szabadidejében a suli lacrosse-csapatát erősíti. Az apa biztosítási ügynök. Nem is olyan régen adott el nekem egy biztosítást. A kedvezményezettek a fivérem, a szüleim és a Brown Alapítvány.) Bízik bennem, és kedvel is. A házat Andrew Guilford építette 1924-ben. Csakhogy ezt senki sem tudja, mert a nyilvántartásba rosszul vitték be, így a gépírónő hibája miatt most mindenki azt hiszi, a tervező és építtető egy bizonyos „Andrew Fuilford” volt. Az elírást akkor sem vették észre, amikor a papíron tárolt adatokat átvitték az elektronikus adattárba. Én voltam az első, akinek feltűnt. A Maxwell-lel tartott végzetes randevúm előtt ingatlanügynök voltam. Amikor megismertem a vértestvérek társadalmát, megemlítettem ezt egy Dubiard nevű újsütetű ismerősnek. Tőle hallottam először Guilfordról. A rákövetkező hetekben azzal voltam elfoglalva, hogy megtanuljam, hogyan illik viselkedni egy vámpírnak, de ezt a Guilford-ügyet nem tudtam kiverni a fejemből. Maga a gondolat, hogy éveken keresztül adtam és vettem ingatlanokat anélkül, hogy akár sejtelmem is lett volna arról, hogy vámpírfészkek rejtőznek bennük… Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, elkezdtem érdeklődni, és Scott, régi munkatársam félig viccesen megemlítette, hogy nemrégiben kezdtek hirdetni egy Fuilford-házat. Mire jó az emlékezőtehetség, mi? Aláírjuk a papírokat és megbeszéljük, hogy mikor költöznek ki – jövő szerdán már az új házukban alszanak, valahol a külvárosban, a vasútállomás és a DuPage Gyermekmúzeum szomszédságában. Mindenki mosolyog, viccelődik azon, hogy a sok aláírástól teljesen elgémberedett a keze, aztán Larkinék szép sorban távoznak. Gondolom, most esznek egy nagy adag fagyit valahol.

Scott megkér, hogy én még maradjak egy kicsit. – Linda – kezdi –, arról a pasasról van szó… – Nem nagy ügy. – Nézd, én felhívtam a rendőrséget, és Chicagóban nincs Birch nevű nyomozó. – Már elintéztem a dolgot. – Miért szólított Persephonénak? – Erre csak sóhajtok egy nagyot. Elkezdem hegyezni a fülem. Larkinék már elmentek. Az irodában csak néhány titkárnő maradt, de nem hiszem, hogy nekik bármi dolguk volna a konferenciateremben. – Nem fog senki megzavarni itt minket? Scott az ajtóhoz megy, és ráfordítja a kulcsot. Én két lépéssel mögötte haladok, és amikor megfordul, a nyaka köré fonom a karom. Erre nem számított, de gondolom, azt hiszi, épp összeomlani készülök, könnyekre fakadok, és beavatom kettős életem rettenetes titkába. Részben igaza van. – Linda, mi a…? Nem tudja befejezni a mondatot, mert megharapom.

Nagyon fura dolog egy barátból inni. Scott Hurst munkát ajánlott nekem a cégénél még annak idején. Az volt életem legjobb interjúja. Végül mégis a Barclay, Mearls és Shaw mellett döntöttem, mert több pénzt ajánlottak, de pár év gyakorlat után ismét összefutottunk. A feleségével hármasban elmentünk vacsorázni a Sheddbe. Scott kedves ember, a felesége igazi tündér. Két egyetemista srácuk van, és egy Toyota Prius áll a garázsban. Fiatalabb korában Scott hegymászó volt, de egy zuhanás során csúnyán összetörte magát. A lába le is bénult, mentőhelikopterrel kellett kórházba vinni. Végül felépült, hála istennek, de a mászással örökre felhagyott. Valószínűleg ez volt a legokosabb dolog, amit tehetett. Mindezt tudtam róla már a halálom előtt is, de amíg a szemfogaimat a nyakába nem mélyesztettem, nem ismertem őt igazán. Most a vére csorog lefelé a torkomon, és hirtelen sokkal többet tudok. Érzem a vadságot, amely a hegytetőre űzte, és az óvatosságot, amely arra intette, hogy hagyja abba. Érzem, hogy legbelül tisztességes, melegszívű és kedves, de van benne annyi durvaság, amennyi feltétlenül kell ahhoz, hogy erős legyen, és a háttérben ott lapul a felháborodás is. Soha nem mutatja ugyan ki, de e nélkül a jóságából kiveszne az élet, és nem volna képes tovább harcolni, ha ellenállásba vagy akadályokba ütközik. Érzem a vére ízén, hogy hiányoznak neki a hegyek, és hogy a családapaként és férjként eltöltött boldog napok lassan, nagyon lassan, elfeledtetik vele a keserűséget. Elhúzom a szám a bőrétől, és bezárom a sebet. Tudom, hogy egy nap kihal majd belőle a szenvedély, és attól fogva elégedettebb lesz, de elvész a lelke egy darabja. A vére keserédesen buzog bennem. – Felejts! – csak ennyit mondok neki.

Másnap éjjel a hónap első vasárnapja, úgyhogy ismét összegyűlünk az akváriumban. Loki áll őrt az ajtónál, egyedül. Amikor köszönök neki, csak horkant egyet válaszul. – Mi a baj? – kérdezem. – Mi a véleményed a karthiánusokról? – kérdez vissza. Na, tessék! – Nem hiszem, hogy bárki tudná az összes választ – mondom. – Oké. Akkor úgy kérdezem, hogy neked a karthiánusok kérdései tetszenek? – Mindenesetre jobban tetszenek, mint a Lancea Sanctum kérdései. – Ez mit akar jelenteni? – Csak annyit, hogy jobban érdekel, hogy van-e szavazati jogom, mint hogy van-e lelkem. – Aha. – És te? Veled hogy áll a helyzet? – Én? Én felesküdtem az udvar szolgálatára. Az én hűségem megkérdőjelezhetetlen. – Senkinek a hűsége sem megkérdőjelezhetetlen. Legalábbis, amíg a főnököd teszi ki a kérdőjeleket. – Nincs semmi bajom Norrisszal – mondja. – Hát persze, hogy nincs. De szeretnél vele kettesben beragadni egy liftbe? – Nem ismerek olyan vértestvért, aki átmenne ezen a vizsgán – feleli Loki, de nem állja meg, hogy el ne mosolyodjon. – Sokan vannak ma este? – Teltház. Mit vártál? – Telt házat. – A jobb ülőhelyeket már mind elfoglalták. – Ha hallom, ahogy visít, az nekem már tökéletesen megfelel. Erre már szélesebben kezd vigyorogni. – Nagyobb tisztelettel kellene beszélned az öregekről. – Milyen igazad van… Rövid szünet után azt kérdezi: – Szoktál töprengeni azon, hogy mi van a herceggel? – Hogy érted? – Hát… nem is tudom. – Loki hirtelen elhallgat és gyorsan körülnéz, mintha attól tartana, hogy a sötétből mindjárt ráugrik Norris egyik gondolatrendőre. Hiába, hogy ő maga is az. – Miről szoktam-e töprengeni? – Hogy nem kezdi-e elveszíteni… – A trónját? Ez nevetséges. – De ha olyan nevetséges, akkor miért hasít hirtelen páni félelem a szívembe? Vajon mennyivel rosszabb volna Solomon, ha Maxwell nem tartaná pórázon? Loki csak egy pillanatnyi szünet után szólal meg ismét. – A hatalmát – suttogja végül. –Miattam? Ezt akarod kihozni a dologból? –Felejtsd el. Felejtsd el, hogy bármit is mondtam! Nem válaszolok neki, de nem is hagyom ott.

– Ezt most valami hűségteszt volt? Valami idióta teszt? – Ja – mondja. – Az. És te átmentél. Menj be, nehogy lemaradj a verésről. Mikor az amfiteátrumhoz érek, látom, hogy Loki nem túlzott: ennyien talán még sosem gyűltek itt össze. Legalább százan jelentek meg, most halkan beszélgetnek, és közben folyton körbepislognak, hogy lássák, ki nézi őket éppen. A társaságnak legalább a fele nem tudja, vagy nem akarja elrejteni a szemfogát. A levegőben szinte sistereg a feszültség, aki csak belép, vagy a félelem, vagy a vérszomj hatása alá kerül. A díszítés sem segít lecsillapítani a kedélyeket. A haloványan bókoló gyertyák helyett most fluoreszkáló reflektorok világítják meg a falakat. Olyan erős a fényük, hogy itt még egy topmodell is ázottnak és fakónak tűnne, a mi esetünkben a hatás egyenesen kísérteties. Árnyék szinte sehol sincs, mindenhonnan ömlik a fény, és ahelyett, hogy a díszek a trón felé vezetnék a tekinteteket, mindenki az ablakok elé akasztott hatalmas, fekete lobogókat nézi. A lámpákat alul helyezték el, így az ablakok szinte a tükör élességével verik vissza a terem képét – a berendezés tárgyai között elmosódó, folyton változó masszának tűnnek csak a vértestvérek. A zászlók közepén fehér kör, benne bíborral kivarrt jelkép – egyikben a Lancea Sanctum lándzsája, és a mindent látó szem, ami Maxwell szimbóluma. Az összhatás nagyon Leni Riefenstahlos, mintha csak Az akarat diadala egyik helyszínén lennénk. A legnagyobb tömeg a nézőtér felső peremén, a vérrel teli tálak környékén van – a gyengék és a fiatalok lelkesen csapnak le az öregek asztaláról lehulló morzsákra, miközben élvezettel várják, hogy végignézhessék egy náluk erősebb vámpír megaláztatását. Elindulok lefelé a középső folyosón, és igyekszem nem venni tudomást a szűk csoportba verődött Armani öltönyök és Vera Wang ruhák közül felcsattanó nevetésre. (Persze a ruhákban vértestvérek vannak, de attól tartok, a társaságot mégis csak a drága szövet teszi valamelyest értékessé.) Nem messze tőlük két fekete vértestvér áll – ahogy telnek az évek, mi egyre sápadtabbak, ők egyre sötétebbek lesznek. Az egyiküket még nem láttam korábban, ő öreg volt az öleléskor. A bőrébe mélyedő ráncok egy vén tölgy kérgéhez teszik hasonlatossá az arcát, de a haja mélyfekete és erős szálú, úgy veszi körbe a fejét, mint egy glória. Egy magas, karcsú, és mellesleg tökéletesen kopasz nővel beszélget. Ez utóbbi a maga alakjára átszabott frakkot visel. Láttam már korábban, de csak nagyritkán, és ilyen közelről még sosem. A fejbőrét egy pókháló és egy pók képe díszíti. Nem tetoválás, az biztos, mert fehér színnel nem lehet tetoválni, de nem is sebhely, mert nem dudorodnak ki a vonalak. Amikor felém fordítja a fejét, látom, hogy a szemei egyenletesen halványszürkék a hályogtól, mégis követ a tekintetével, ahogy elhaladok mellettük. Számomra ismeretlen nyelvet beszélnek mindketten. Bella egy nagyobb, kifejezetten vegyes csoportban álldogál. Körülbelül a csoport negyede szado-mazo bőrszerelésben virít (az egyik pasi nem átallott olyan szájnyílás nélküli bőrmaszkot húzni), a másik negyede megszokottabb, a táncos helyeken szokásos „hívj meg egy italra, aztán dugjunk” ruhában pompázik. Kábé tíz százalékot tesznek ki a nagyestélyis, tiarás, hosszú kesztyűs nők, a maradék pedig farmernadrágban és flanelingben feszít, lehetőleg pamutsapkával. Érdekes átmenetet képeznek a „laza elegancia” és a „van egy húszasod, góré?” között.

– Jó estét – köszönök oda nekik. Az egyik legjobb ruhám van rajtam, fekete selyem és csipke az egész. Ezzel nem lógnék ki közülük, de amikor felém fordulnak, mégis süt az arcukról, hogy nem látnak szívesen. Mind Bella felé pislognak, de ő széles mosollyal fogad. – Persephone! Annyira örülök, hogy látlak! – Köszönöm. – Kínos csend. – Mit gondolsz a ma esti díszítésről? – kérdezem végül, és a fölénk tornyosuló lobogók felé intek. – Illik az alkalomhoz. – Elég nyíltan hozza ezt a Lancea Sanctum kontra a herceg témát, nem gondolod? Solomon biztos dühös arra, aki kitalálta. Bella fölvonja a szemöldökét. – De hiszen Solomon maga nyerte meg az elízium díszítésének a jogát. A teremben mindenki zavartalanul beszélget, csak Bella csoportja áll némán. Kíváncsian várják, erre mit felelek. Ebből semmi jó nem fog kisülni. Legszívesebben csak megvonnám a vállam, és egy szó nélkül faképnél hagynám őket. Azt hiszem ezt hívják úgy, hogy „angolosan távozni”. De nem tehetem, Bella túl fontos ahhoz. Valami elegánsabb ötletre van szükség. – Ha megbocsátotok… – Muszáj máris menned? – Sajnos igen. Beszélnem kell… – Gyorsan körbepillantok a teremben. Tobias háttal áll nekem, Raphael tanácstalanul nézelődik, de azért annyira nem vagyok elkeseredett, hogy vele közösködjek. Loki nem elég ütős név, az meg hogy venné ki magát, ha az atyámhoz igyekeznék ennyire… – Norrisszal – mondom végül. Bella pislog egyet, aztán fölvonja a szemöldökét. Ez alkalommal őszinte meglepetéssel. Legalábbis azt hiszem. Kinyitja a száját, de azután becsukja megint. – Rendben – csak ennyit mond. Alig tettem pár lépést, máris hallom, hogy a követői motyorogni kezdenek egymás között. Na, most mibe kevertem magam? Norris elöl áll, épp Miriammal beszélget. Amikor meglátják, hogy közeledem, elhallgatnak. Nem igazán örülök, hogy ezt a reakciót váltom ki az emberekből. –Persephone! – szólal meg Norris azon a rettenetes, reszelős hangján. – Hogy van ma este? – Jól, köszönöm. Miriam már ott sincs, bár nem láttam, mikor ment el. Ezt meg hogy csinálta? – Jól tudom, hogy ön ügyvéd volt? –Még mindig az vagyok. – Hát persze, persze. – Halkan felnevet. – Elvégre mindenki úgy tudja, hogy még mindig „él”, igaz? – Sikerül ezt úgy mondania, hogy hallom az él körül az idézőjeleket. – Már csak azért kérdezem, mert mielőtt halhatatlan vérmágussá lettem, magam is jogász voltam. – Valóban? – Ó, igen. Azzal szoktam viccelődni, hogy nem is volt olyan nagy változás, hehe. – Tudja, hány ügyvédvicc van?

– Hát persze, mindenki szereti a vicceket… – Nem, úgy értem… Ez most egy vicc. – Istenem, ez a beszélgetés kábé olyan szórakoztató, mint egy foghúzás. Szedd össze magad, Persephone! – Tudja, hány ügyvédvicc van? – Ah, egy találós kérdés, igaz? – Egy pillanatig eltöpreng. – Kettő… – Aztán együtt fejezzük be: – A többi igaz történet. – Kis szünet, ez a nevetés helye. De egyikünk sem nevet. A gong hangja menti meg a helyzetet: Maxwell mindjárt jön. Norris a karomra teszi a kezét. – Volna kedve mellém ülni? – kérdezi. – Nekem elöl van a helyem. Hogy is mondhatnék nemet egy öreg meghívására? A felállásra vonatkozó parancs fölösleges. Úgyis mindenki áll már, mintha csak rockkoncerten lennénk. Garret még a szokásosnál is méltóságteljesebb, frakkot visel, vörös selyemövet, és kitüntetéseket. Úgy fest, mint egy nagykövet egy állami temetésen. A cilinderéről fekete szalag lóg. Mögötte lépked a herceg, ugyancsak frakkban – ez sosem megy ki a divatból –, fekete kesztyűben, díszgombokkal és fekete selyem nyakkendővel. A bőre színétől eltekintve a felső tízezer elmúlt száz év során rendezett bármelyik temetésén magától értetődő volna a jelenléte. Még az első sorokban is annyian vannak ma este, hogy összeér a vállunk. Norris a sor jobb szélén helyezkedett el, a másik oldalamon Rowen ül. – Mint azt sokan tudjátok – szólal meg Garret –, ma este szomorú eseményre kerül sor. Egy hónappal ezelőtt az elíziumot erőszakos cselekedet szennyezte be. Bár a vérontás természetünkből fakad, az elízium mindig is szent hely volt valamennyi vértestvér számára, ahol szabad a szó. Az oltalom a legalantasabb csavargót is védi, a büntetés pedig a legtiszteletreméltóbb öregeket is eléri. Kíváncsi lennék, Raphaelnek hogy tetszik ez a megfogalmazás. – Az elízium szabályainak és a herceg törvényeinek megfelelő büntetés kirovása megtörtént. A végrehajtásra a szemetek előtt kerül sor, hogy valamennyi vértestvér tanúsíthassa, az udvarban szigorú és következetes az igazságszolgáltatás. Amikor végzett a mondókájával, Solomon lép elő. Annak a boltívnek az árnyékából érkezik, ahonnan Maxwell is jött. (Vajon váltottak egymással néhány szót a színfalak mögött?) Félmeztelenül van, a felsőtestét csíkozó sebhelyeket még az utolsó sorokban is tisztán lehet látni, abban biztos vagyok. Büszkén lépked, egyáltalán nem kelti megtört fogoly benyomását. Justine Lasky két lépéssel mögötte halad. Gondolom, neki kellene a bíró szerepét játszania, de sokkal inkább látom ijedt szolgálónak. Leghátul, kerekeken gördülő emelvényen egy parázstartó, benne fehéren izzó széndarabok. Nem ismerem a férfit, aki tolja, de az biztos, hogy nem halandó (a vámpírok, a ragadozó jelének hála, már látásból megismerik egymást). Különös, de szemmel láthatóan nem fél a tűztől. Amikor nagyjából középre érnek, megállítja a kocsit, elővesz egy kis fújtatót, és izzítani kezdi a szenet. Hallom, hogy a nézőtéren egyre többen kezdenek kényelmetlenül mocorogni. Én gyorsan ráülök a kezemre, nehogy akaratlanul is elhúzódjak. Érzem, hogy az izmaim menekülésre készen megfeszülnek, de nem fogom hagyni, hogy úrrá legyen rajtam a félelem.

Nem én leszek a rémült kislány, aki a moziban odabújik az apukájához, amikor a Bamiban megjelennek a vadászok Körülöttem az öregek nyugodtan ülnek, és én olyan akarok lenni, mint ők. Garret meghajol, átveszi a kardot Maxwelltől, és a szénkupacba döfi. Aztán csak várnak, hogy felhevüljön. Hegesztőlámpával sokkal gyorsabban elérhetnék ugyanazt a hatást, de az annyival kevésbé drámai. Tuti, hogy valahol porosodik egy vastag fóliáns, amiben pontosan le van írva, hogyan kell a megfelelő módon elpáholni valakit egy izzó karddal. Justine elővesz egy bilincset, de Solomon megrázza a fejét. – Arra nem lesz szükség. Justine épp visszavonulna, de ekkor megszólal Maxwell: – Vedd föl, Solomon! Van valami a hangjában, ami nem illik a jelenethez. Eddig minden olyan volt, mintha a Grand Guignol színház színpadán történne – teátrális és túlzó. De a herceg most úgy beszél, mint egy átlagember, aki unja már a szarakodást. Mintha azt akarná üzenni, hogy nincs kedve a játékhoz. Sőt, mintha már rég kiszállt volna. Solomon ránéz, és egy pillanatig bizonytalanság ül ki az arcára – még soha nem láttam bizonytalannak ezelőtt. De aztán egy pillanat alatt összeszedi magát újra. – Legyen. Justine a csuklójára illeszti a bilincset, mire Solomon fölemeli a karját, kicsit igazgatja a kezét, hogy jobban szorítsa… aztán egyetlen vállrándítással szétszakítja a fémet. Elég közel ülök, hogy lássam a középső láncszemet, ami előbb a levegőbe röppen, aztán halk csobbanással a medencébe pottyan. Majd valamelyik delfinidomár megtalálja. Maxwell már áll. Nem ugrott föl, a tartása sem sugall haragot, egyszerűen csak fölállt. Lemondóan szemléli az eseményeket. – Ez már most sem tart vissza – szólal meg Solomon, és megrázza a kezét. A karpereccé avanzsált bilincs maradványai megcsörrennek a csuklóján. – Mi hasznuk lenne akkor, ha elveszítem a fejem? A herceg megrázza a fejét. –Van még mit tanulnod a formaságokról, nem igaz? – De hisz épp erről szól ez az egész. Ők ketten mindig barátságosan szoktak beszélni egymással, ezért aztán még szembetűnőbb a feszültség, ami most izzik közöttük. A jelenlévők beszélgetése egyenletes mormogássá tompul, de időnként felhangzik egyegy sürgető hang is, a türelmetlenebbek kezdik elveszíteni az önuralmukat. Sokszor hallottam már, ahogy a vértestvérek az aktuális eseményeket tárgyalják az elízium falai között, de most először fordul elő, hogy sem gúny, sem irónia nem hallatszik sehonnan. Ami most történik, az nagyon is komoly, és ezzel láthatólag mindenki tisztában van. Maxwell vastag kesztyűt húz, és fölveszi az izzó kardot. – Térdre! Solomon engedelmeskedik. – Egy! – csattan föl a herceg hangja. Élveznem kellene a látványt, ehelyett összerezzenek, amikor a penge lesújt. Solomon rezzenetlen arckifejezéssel tűri a büntetést.

– Kettő! A második ütés erősebb, mint az első. A fém jól hallható süvítéssel szeli a levegőt, és Birch püspök teste megbillen a csapás erejétől, de az arcán nyoma sincs a fájdalomnak. A kezeit a térdein pihenteti, egész tartása nyugalmat sugároz. – Három! Maxwell most halkabban és lassabban mondta ki a számot. Nem is üt, szinte simogat a karddal – végighúzza a pengét a püspök bordáin. Az előbbi csapások túl gyorsak voltak ahhoz, hogy égessenek, de most hallom, ahogy Solomon húsa sercegni kezd. Elég közel ülök, hogy az égett szag is megcsapja az orromat. Solomon kezei remegnek az erőfeszítéstől, de továbbra is kifejezéstelenül mered maga elé. – Négy! Újabb kemény ütés. Maxwell persze mindig a penge lapjával sújt le, de ez alkalommal oldalról üti meg Solomon fejét. A püspök nem tud ellenállni a csapás erejének, és elesik. Dühödt vicsorgás jelenik meg az arcán… de egy pillanattal később már nyoma sincs, eltűnik, mint a gyűrődés a lepedőről, ha kirázzák. Nyugodt, megfontolt mozdulatokkal föltápászkodik, és várja, hogy folytatódjon a szertartás. Maxwell nem kapkodja el a dolgot. A parázstartóhoz lép, a széndarabok közé dugja a kardot, és a fújtatóval felhevíti őket. – Öt! Hat! Hét! Három ütés gyors egymásutánban, az első Solomon vállát, a második a hátát, a harmadik meztelen talpát éri. Birch orrlyukai kitágultak, mint a veszett kutyáé. Összeszorítja a szemét, de aztán felpattannak a szemhéjai, az ujjai begörbülnek, bár nem feszíti ökölbe a kezét… Maxwell szünetet tart. Tesz egy lépést előbb jobbra, azután balra, és alaposan megnézi magának az előtte térdeplő alakot. – Hm… – morogja, töprengő arccal. Solomon izzad. Vért, már ahogy az a vámpíroknál szokás. – Igen…Nyolc! Soha nem gondoltam volna, hogy Maxwell képes ilyesmire. Újabb lassú, szinte gyengéd érintés következik, de ez alkalommal a kard hegyével, ami Solomon fülének belsejét simítja végig. Senki sem érdemel ilyen kínokat. Hallom, hogy a hátam mögött sokan talpra szökkennek és kimenekülnek a teremből, mert nem bírnak erőt venni a rettegésen, ami a tűz, és még inkább a herceg könyörtelensége láttán elhatalmasodott rajtuk. (Hogy mit érzek én? Nem is tudom, mi volna jobb most, elszaladni, vagy előreugrani, és kitépni a kardot az atyám kezéből. Nem tudom, a hányingerem vagy az irigységem erősebb, ellentétes érzések kavarognak bennem, a késztetés mindkét oldalról olyan erős, hogy tehetetlenül vergődöm csak közöttük. Lelkemnek az a kicsiny darabja, amelyik csendes kisvárosban nőtt föl és azután jogi egyetemre járt, most szinte kettészakad a szörnyű félelem és a vad vérszomj harcában…) Csak Solomon tűr mozdulatlanul, pedig az arca már teljesen eltorzult, a homlokáról pedig vár patakzik, hogy azután a mellkasán csorogjon tovább. A herceg lassan végighúzza a kard hegyét az egyik vérfolyam mentén, és vékony sebet ejt Solomon nyakán.

(Hogy csinálja? Hogyan bírja ez elviselni? Én tudom, milyen a páni félelem, tudom, milyen, amikor a rettegés mintha az ereimben bugyborékolna… de ő csak térdel ott mozdulatlanul, és tűr.) – Kilenc! Ez alkalommal a pengével sújt le, és a teremre hirtelen csönd borul. A gyors vágás közvetlenül Solomon háta mögött suhan el, a kard könnyedén lemetszi a csigolyái kis dudorait, persze a bőrrel együtt. Solomon háta megfeszül, kitátja a száját és ökölbe szorítja a kezét… De nem kiált föl, a fene essen belé! Ehelyett tágra nyitja a szemét, és egyenesen rám néz. A tekintetünk összekapcsolódik, meg akar győződni róla, hogy észrevettem, hogy engem figyel. Az arca tökéletesen kifejezéstelen, de ez így még sokkal rosszabb, mint ha vicsorogna vagy fenyegetéseket köpne felém. Azután lassan – mert Maxwell hagyja, nem sietteti és nem is lép közbe – Justine felé fordul. Justine szemei tágra nyílnak, a püspök pedig most a nézőtéren ülőkre néz. Vajon mindannyiukat befogta a tekintetével, vagy megkereste Raphaelt? Maxwell hirtelen megunja a játékot. – Tíz – mondja, és könnyedén Solomon fenekére csap a hűlő félben lévő pengével. Oda sem néz, úgy dobja oda a fegyvert Garretnek. – Tisztítsd meg! – adja ki a parancsot, azután megfordul, és kisétál, még csak hátra sem néz. A terem csöndje azonnal megtörik. Solomon egyelőre nem mozdul. – Beszélhetnénk egy percre? – ismét a karomon érzem Norris kezét. Egész pontosan a bal kezét. A körmei ápoltak, a gyűrűsujján jegygyűrű. Követem, de nem tudom kiverni a fejemből a tanácsot, amit Bellától kaptam. Ő azt mondta, soha ne maradjak négyszemközt Norrisszal.

Az akvárium büféjének mennyezetéről egy életnagyságú műbálna lóg, de Norrisnak a jelek szerint ez nem nyerte el a tetszését, mert a valamivel elegánsabb étterem felé vezet. Ez persze zárva van, a lámpák sem égnek, de ő előkerít egy kulcscsomót, és kinyitja az ajtót. Egyetlen vértestvér sem jár erre – ugyan mi dolguk volna egy olyan helyen, ahová az emberek enni járnak? Norris leveszi az egyik asztalra borított széket, és a lábaira állítja, hogy le tudjak ülni, aztán magának is kerít ülőalkalmatosságot. A villanyt azonban nem kapcsolja föl, továbbra is a városból beszűrődő lámpafényben nézzük egymást. – Tudja, mit szeretek önben, Persephone? Azt, hogy nem érzem úgy, hogy szeretnem kellene. Egy pillanatig eltart, míg felfogom a mondat értelmét. – Bellától úgy hallottam, nem… szereti, ha befolyásolni akarják az érzelmeit. – Hehe, igaz. Ez… – Tart egy kis szünetet, csak a fogát szívja. – Bella… – vág egy másik mondatba. – Jól teszi, hogy odafigyel arra, amit mond. De azt hiszem, ennél közelebbi barátok már sosem lesznek, míg kukta nem lesz a boszorkánykonyhájukban.

– Talán az leszek. – A társaságba nem lehet unalomból belépni. Rájönnek, ha nem teljes az odaadása. Megvannak a maguk módszerei. Amellett ez nem tenne jót a megingott szavahihetőségének. – Ezt meg hogy érti? Szemben ül velem, ezért amikor összeilleszti az ujjbegyeit, jól látom, hogy a jobb keze ujjain nincs köröm. Biztosan még halandó korában tépték ki őket. – Ön a herceg gyermeke. Hűségeskü köti hozzá. Ennek ellenére köztudomású, hogy a karthiánusok szimpatizál, és előfordul, hogy rossz hírű függetlenek társaságában látják. – Kik? – Olyanok, akik tudnak titkot tartani. Ne aggódjon! A barátja, Loki, nem tud a dologról. Egyelőre. Jézusom. – Mit akar tőlem? – Mindig ugyanazt, kedves Persephone. Információt. Ez a dolgom. Én vagyok herceg idegközpontja. – Új szemekre és fülekre pedig mindig szükség van… A mosolya igent jelent. – A renegátok… – kezdi. – Bruise Miner… Ki az atyja? – Nem tudja? – Nyilvánvalóan nem. Ha tudnám, nem kellene öntől kérdeznem. – Ezek szerint tőlem kell kérdeznie? Hirtelen a feje tetejére áll a helyzet. Mielőtt még felkiálthatnék, Norris megragadja mindkét csuklómat, fájdalmasan megszorítja, és leszorítja az asztalra. – Aúúúú! – Higgye el, nem örülök, hogy munkáról kell beszélgetnünk. – Ilyen közelről jól látszik, hogy a fogai porcelánfehérek, a lehelete pedig savanyú tej szagára emlékeztet. – Ha tudja, mondja meg most! – Senki sem tudja! Ekkor elenged, én pedig gyorsan masszírozni kezdem a csuklóm. Megpróbálok dühös tekintetet vetni rá, de nem sikerül, nem tudom levakarni az arcomról a riadalmat. Istenem, akkora egy puhány vagyok! – Bruise sem tudja? – Nem emlékszik semmire. Részeg volt. – Hm… – Raphael… Ismeri őt, igaz? Amolyan vezetőféle a csapatban. – Ladue. Old John ivadéka. Old John? Ki a fene az az Old John? – Raphael úgy véli, valami Anita volt, egy nosferatu, aki azelőtt tűnt el, hogy Bruise megjelent volna. Norris nem reagál, csak ül, és némán maga elé mered. Töpreng, gondolom. – Miner nem tudja, Ladue sem tudja, de az első számú gyanúsított ez az „Anita”. Egy újabb csavargó, hajói sejtem. Mindenesetre senki sem látta, mióta Miner felbukkant. Eh! – A szája ravasz mosolyra húzódik, és megint

kivillannak a fogai. Szinte világítanak a sötétben. – Az ember azt hinné, Miner maga Anita. – Hogy mi? – Az effajta összetett változás nem kis ügyességet követel – mondja –, de nem is lehetetlen éppenséggel. –De miért tett volna ilyet? Norris megvonja a vállát. –Tiszta lap? Elfintorodom. Nincs kedvem kijavítani, még csak az kéne, hogy megsértődjön rám. Mégis… – Mi az, kedvesem? Kedvesem? Egy perce még itt kínozta a csuklómat. – Találkoztam Miner feleségével meg a lányával, amikor azonosították a holttestet. Szemernyi kétség sem volt bennük. – Úgy? – Amellett… ha valaki tiszta lappal akar kezdeni, miért szegné meg azonnal a maszkabált? Újabb töprengéstől nehéz csönd, aztán Norris felnevet. –Igaza van, buta ötlet volt. Valóban buta. De hát… el sem hinné, micsoda nevetséges dolgokat ötlenek ki olykor a vértestvérek. És ha már itt tartunk, az is hihetetlen, hogy a számos őrült ötlet közül milyen sok járt sikerrel. Egy kicsit még beszélgetünk, aztán elindulunk vissza. Épp időben érkezünk, hogy lássuk, amint Raphael mélyen meghajol, és megcsókolja a herceg kardja hegyét. Nekem kicsit túl erős a freudi áthallás, de a lényeg, hogy Ladue most már hivatalosan is nagycsoportos.

Jó pár éjszakával később egy klubban találom magam. Pontosabban szólva ez már a harmadik klub ma éjjel. Ez alkalommal az aktuális refrén az, hogy „Nyomd meg a piros gombot! Nyomd meg a piros gombot!”. De itt a művész valódi forradalmár bátorsággal megcsavarja a szöveget, és időnként „Gyerünk, nyomd meg a piros gombot!” és „Nyomás, nyomd meg a piros gombot!” sorokkal frissít. Már az első klubban szerencsével jártam. Még csak vadásznom se kellett, csak kiárasztottam, és a fickó máris rám tapadt, miközben a hangszórókból épp a baszás ódája szólt hip-hopra hangszerelve. Kikísért a kocsimig, ott becsalogattam az árnyékba, és a vonatsínektől nem messze megharaptam. Még a nevét sem írtam le, a munkájáról se kérdeztem, pedig csinos, tömött szakálla volt. Szerencsére a nyakán borotválta, úgyhogy nem ment szőr a számba. Azt mondtam neki, hogy felejtse el, ami történt, és menjen vissza táncolni, ő pedig engedelmeskedett. Nem is vérre vadászom, sokkal nemesebb vadra: Bellát keresem. Hétköznap este lévén nincsenek sokan, de még így is átsiklik rajta a tekintetem elsőre. A haját kontyba fogta, térdig érő szoknya van rajta, meg egy jellegtelen blúz. De ami még fontosabb, a szirénákat sem kapcsolta be. Csak üldögél csöndesen az egyik sarokban. Amikor odalépek hozzá, szemmel láthatóan megörül. Nincs is ebben semmi természetellenes. – Persephone! – Bella! – kiáltok vissza. – Leülhetek? – Hát persze!

– Jellegtelenül semleges vagy ma este? – Miii? („Nyomd meg a piros gombot! Nyomás, nyomd meg a piros gombot!”) Még üvöltözünk egy darabig, aztán megegyezünk, hogy inkább odakint folytatjuk a beszélgetést. Az utcára érve aztán megismétlem az észrevételemet. Bella elmosolyodik. – Ajándékkosár. – Tessék? – Van, hogy félénk fiúra vágyom. Esetleg lányra, de ma este hetero hangulatban vagyok. Az ilyeneket nem lehet lerohanni. Olyasvalakit keresek, aki odamegy az unatkozó lányhoz. Aki felkéri a kis petrezselyemárust. – De hogyan tudod elérni, hogy tényleg oda is menjenek hozzád? – Ez benne az érdekes. Nem tudom elérni. – Megvonja a vállát. – Olyan ez, mint a horgászás. Nyugodt, csöndes sport. Egészen más, mint tűsarkúba bújni, és megmarkolni egy olasz csődör tökeit a szemén keresztül. – És mi van, ha senki sem akad horogra? – Nem vagyok igazán éhes. Ha megéheznék, még mindig van kit felhívnom. Ne aggódj miattam, mély kutam van. – Azt nem kétlem. Néhány lépést csendben teszünk meg egymás mellett. – Bella, mutassak valamit? – Mit? – Gyere! Az én kocsimba ülünk. Az úton Raphael beavatásáról beszélgetünk. Úgy tűnik, még szerencsésnek mondhatom magam, hogy lemaradtam a hosszadalmas és személyre szabott hűségesküről. – Mi ez? – kérdezi Bella, amikor megállunk a Larkin-ház előtt. – Az enyém – válaszolom. – Tegnap költöztem be. – Hű, egy új menedék! – Te még nem is tudod, milyen! Megkerüljük a házat, mert a garázs az egyik oldalsó sikátorról nyílik. – Erre – mondom. Öt lépcső vezet föl a hátsó ajtóhoz. Lehajolok, és megpöccintem az utolsó lépcső alatt megbújó kapcsolót. A hatás nem olyan, mint a filmekben, ahol egy darab fal drámai robajjal leomlik. Itt egyszerűen csak kiemelkednek a lépcsők a földből. Első alkalommal nyikorogtak, mint a fene, és a kapcsoló sem mozgott ilyen könnyen, de egy kis olaj itt meg ott, és máris megoldódott a probléma. Ezeket a berendezéseket úgy tervezték, hogy még évtizedekkel később is tökéletesen működjenek, elvégre sohasem lehet tudni, mennyi ideig kell itt megbújnia a ház urának (vagy úrnőjének). – Ez egy Guilford? – kérdezi Bella. A hangjából őszinte izgalom érződik. Csak bólintok válaszul. A lépcsők egy csigavonalban lefelé vezető, meredek alagútba vezetnek. Egészen meg kell görnyednem, hogy beférjek, és még Bellának is előre kell hajolnia egy kissé. De csak néhány lépést teszünk, és a nedves és hűvös

levegő máris elárulja, hogy a föld alatt vagyunk. A sok kanyar teljesen lehetetlenné teszi, hogy a napfény leszűrődjön ide. – Íme, a bunker – mondom. – Még itt kint, az ajtó előtt is kellemes kis menedék ez. – Ja. – A hatalmas acélajtót talán egy bank páncélterméhez szánták eredetileg, legalábbis a számtárcsa erről árulkodik. A zsanérok jól be vannak olajozva, ezt is úgy tervezték, hogy az idő ne fogjon rajta. Amikor kinyitom, meg sem próbálom elrejteni a számkombinációt Bella elől. Az ajtó mögött finom perzsaszőnyegre lépünk, az acélfalakat ízléses faborítással takarták el. A mennyezetről kristálycsillár lóg, benne félig leégett gyertyák sorakoznak. (Ha ráérek, ezt majd le kell cserélni villanyra.) A menedék eredeti tulajdonosa az egyik sarokba állította cseresznyefából készült dolgozóasztalát, a másik sarokban kényelmes karosszék és egy puff áll. A szemközti fal mentén rekamié, a lábához tolt kis dohányzóasztalokon pedig apró, fehér szobrocskák sorakoznak. Bella kíváncsian fölveszi az egyiket, egy imához térdeplő nőalakot. A szobor furán hosszúkás, mintha keskeny és karcsú anyagból faragták volna ki. – Tetszik? Ezeket itt találtam. – Csontművészet – mondja Bella. – Tessék? – Tartósított csontfaragványok. – Leteszi az imádkozó nőt, és fölvesz egy másik figurát, ez alkalommal egy púpos alakot, aki egy kaszára támaszkodik. – Azt hiszem, tudom, ki készítette ezeket. – Tényleg? – A hatvanas évek óta halott. – Mikor fölnéz, kijavítja magát. – Mármint a hatvanas években halt meg. – Aha. Találtam itt egy újságot még '33-ból. – Csodálatos búvóhely – mondja Bella. Lesüti a szemét, mintha csak… megilletődött talán? – Ezt nézd! – mondom, és kihúzom a kanapé alól a kövér üveget, amit ott találtam. – Szerintem mérges gáz van benne. – Lenyűgöző. De vajon miért nem lakik itt senki? – Fogalmam sincs. – Mély levegőt veszek, és igyekszem kicsit kihúzni magam, mielőtt belefognék abba, amiért tulajdonképpen idehívtam Bellát. – Őszinte leszek hozzád. Bajban vagyok. – Ugyan már, drágám, mi bajod lehetne neked? – Tudod jól, miről beszélek. Senki sem vesz komolyan. Mindenki úgy néz rám, mint a herceg elkényeztetett kislányára. – Biztos vagyok, hogy senki sem gondolja így – mondja Bella, de már újra a kis faragványokra figyel. – De még ha csak ez lenne. Solomon viszont azt találta ki, hogy bármikor kedvére belém törölheti a lábát. Megzavarja az étkezésemet, nem átall… – Ne is mondd! El tudom képzelni, milyen lehet, ha mérges. Bár őszintén szólva, inkább nem szeretném… – Nekem ez most az életem! Bella különös tekintetet vet rám.

– Jó, jó. Nem az „életem”, de… hiszen tudod, mire gondolok! Amíg Solomon engem használ vécépapír helyett, a többiek is boldogan követik a példáját. – Az atyád… – Nem fogok hozzá szaladni panaszkodni. Rövid távon talán működhetne a dolog, de semmi kedvem „apuci kislánya” lenni egy örökkévalóságon keresztül. Bella bólint. – Ezt megértem. – Amellett nem is csak rólam van szó. Elvégre Solomon a Lancea helyi nagyágyúja, nem igaz? Biztos vagyok benne, hogy a te barátaidnak is a hasznára válna, ha egy kicsit kisebb lenne a mellénye. – Mi a terved? – Valami nagyobb kellemetlenséget kell neki okoznunk. Valamit, ami elég nagy ahhoz, hogy azzal foglalkozzon, engem pedig hagyjon békén. És lehetőleg úgy, hogy ne jöjjön rá, hogy én állok a háttérben. – Tisztában vagy Solomon politikai ambícióival? – Bár a szívem már jó ideje nem működik, most mégis megesküdnék, hogy dobban egy nagyot. – Nem. – Herceg akar lenni – mondja Bella. Csak ilyen egyszerűen.

Nem igazán tudom, hogy volna a legokosabb intézni ezt az ügyet. Bellában megbízom, de az én szavam semmit sem ér, és azt igazán nem szeretném, hogy Solomon rászálljon, amikor ő csak nekem szeretett volna segíteni. Az egészen biztos, hogy a püspökről leperegnének az én vádjaim, de ha sikerrel jár a terve… még belegondolni is rossz. Először is Maxwellt kellene értesítenem, de nem érem el. Néhány havonta lecseréli a telefonját, és a legújabb száma hozzám valahogy nem jutott el. Nem vall rá, hogy egyszerűen megfeledkezzen ilyesmiről… hacsak tényleg nem kezdenek kicsúszni a kezéből a dolgok. Valószínűbb persze, hogy megpróbál lerázni. Vagy tényleg csak elfelejtette. Ha igaz, hogy már elmúlt kétszáz éves, nem lenne csoda, ha nagy ritkán kimenne a fejéből egy ilyen apróság. Talán csak kezd eluralkodni rajtam a paranoia. Ráadásul bizonyíték is kellene, vagyis találnom kell valakit, aki egy kicsit körbeszimatol. Ha ellenséges felvásárlásról volna szó, vagy arról, hogy hatalmas kenőpénzek cserélnek gazdát a városházán, én magam járnék utána a dolognak, de a vámpírok vérre menő csatározásai sajnos csak a legritkább esetben zajlanak nyilvánosan. Lokit hiába hívom, csak a hangpostája válaszol, úgyhogy nem szívesen bár, de bepötyögöm a telefonba Raphael számát. A szerencsétlen a szánalmasságig lelkes, biztosít, hogy mozgósítja „az embereit” – nem is tudtam, hogy neki olyanjai is vannak. Még azt is megkérdezi, vajon hányan állnak Solomon oldalán. Igyekszem minél megvetőbb hangon válaszolni, hogy nyilvánvalóan elszigetelt jelenségről van szó, – Honnan kapta az információt? – érdeklődik tovább. – Megvannak a magam forrásai.

Az adu ász persze nem más, mint Norris. Őt is felhívom, és megkérdezem, nem találkozna-e velem a régi lakásomban. (A hónap végéig még megtartom, ha másért nem, azért, hogy Solomon verőlegényei nehezebben találjanak meg.) Sajnos Norris éppen ráér, és már indul is. Reméltem, hogy lesz még időm felkutatni valami bizonyítékot, ha csak a leghalványabbat is, mielőtt találkozunk. Az is igaz viszont, hogy ha akad olyan vámpír Chicagóban, aki meg tudja találni a bizonyítékot, az maga Norris. Amikor odaérek, Scott Hurst az ajtó előtt álldogál. Nem fest valami jól. – Scott, jól vagy? – Nem is tudom – feleli. Olyan zavarodott, mintha abban sem lenne biztos, milyen nap van, vagy mi a neve. –Bejöhetek? – Hát persze! – Beengedem, és amíg a hátát fordítja felém, gyorsan az órámra pillantok. Affene! Norris minden percben itt lehet. – Mit tehetek érted, Scott? – Én… – kezdi, de aztán csak leül és tanácstalanul ráncolja a szemöldökét. – Kérdezhetek tőled valamit? Lehet, hogy… furának fogod találni. – Mondd csak! – Istenem, ugye nem Solomon talált rá? – A minap, amikor végeztünk az adásvétellel… – Igen? – Miután aláírtuk a szerződést, én… mi ott maradtunk még? – Kérsz valamit inni? Van… – Linda, kérlek! Ez nagyon… – Elfordítja a tekintetét és nem fejezi be a mondatot. – Telefonhívásokat kaptam. Barátoktól. Vagyis ismerősöktől, akik a rendőrségnél dolgoznak. És valami Birch nevű emberről meg egy bizonyos Persephonéról faggattak. – Jaj, csak ezt ne? –Emlékszem, hogy még én hívtam föl őket ezzel korábban, de az egész annyira… zavaros. Sose volt gond a memóriámmal, Linda, de most… Föláll és idegesen föl-alá kezd járkálni. – Emlékszem, hogy aláírtuk a szerződést, aztán a Larkin család távozott, aztán… aztán legközelebb csak arra emlékszem, hogy a kocsimban ülök, mert a rádióban hallottam, hogy Tom Petty Chicagóba jön… de ez már késő éjszaka volt. Van egy nagy űr az emlékeimben, Linda. Nem emlékszem, hogy arra kértél volna, maradjak, de mégis… mintha arra emlékeznék, hogy azt hittem, megkértél, és… és… így volt? Ekkor kopogtatnak. A kémlelőn kilesve látom, hogy Norris áll az ajtó előtt. – Elnézést – mondom, miközben félig nyitom az ajtót. –Norris, én… – Azt monda, sürgős. – Az is, csak van itt egy kis… – Egy kis mi? – Nem vagyok egyedül – suttogom oda. – Nézd csak… – mondja Scott, aki közben odalépett a hátam mögé. – Sajnálom. Nem akartam… zavarni. Mármint… Hello! – Bátortalanul odaint Norrisnak. Válaszul kivillannak a porcelánfehér fogak. – Jó estét! – dorombolja Norris. – Scott Hurst vagyok. Linda ingatlanosa – mutatkozik be Scott. A hangja… mintha nem is ugyanaz az ember volna, aki egy pillanattal előbb.

Akik ezen a területen dolgoznak, kifejlesztenek egy külön hangot, amit a potenciális jövőbeli ügyfelekkel használnak. Úgy tűnik, Scott hirtelen robotpilótára váltott. Az a része pedig, ami valójában Scott, most az elméje sarkába húzódott vissza, és ott várja, hogy rákerüljön a sor. – Remélem, nem zavarok. – Megengeded, hogy váltsak néhány szót Norris úrral? Egy pillanat az egész. – Persze, semmi gond. Megértem… Megragadom Norris kabátujját, és elkezdem vonszolni a hálószoba felé. – Hehe. Az első randin máris a hálószobába. Vajon amíg éltem, miért nem volt soha ilyen szerencsém? – Adjon egy percet, amíg lerendezem ezt az ügyet, jó? – Valami gond van? – Én, ööö… nem, nincs semmi gond. – Nézze, Persephone… – Megfogja a kezem, nekem pedig oda kell figyelnem, hogy ne rántsam el. Persze nem kerüli el a figyelmét, és sóhajt egy nagyot. – Sajnálom, hogy a múltkor fájdalmat okoztam – mondja, de valamiért attól, ahogyan mondja, kiráz a hideg. Remélem, Scott ezt nem hallja, Ki tudja, mikre gondolna? – Szeretném jóvátenni. Szeretném megmutatni, milyen nagyra értékelem, hogy hajlandó segíteni a munkámat. Mi a gond ezzel a Hursttel? – Én… használtam… vagyis módosítottam… az elméjét. Tudja, mire gondolok. De sajnos nem működött tökéletesen. – Szeretné, hogy én gondoskodjam róla? Csak most jut eszembe, hogy Maxwell milyen sokszor figyelmeztetett az emberi elme törékenységére. Azt mondta, rejtelmes mélységei vannak, ezért különös gonddal kell manipulálni az emlékeket, különben könnyen lehet, hogy a nagy alapossággal felépített illúzió hirtelen összeomlik. – Ki tudja javítani a dolgot? – Mi sem egyszerűbb. – Ó, az csodás volna! Megpróbáltam elfeledtetni vele egy-két dolgot, ami az előző éjszaka történt… – … de ezzel csak a gyanakvását sikerült felkeltenie, igaz? – Pontosan. – Vegye úgy, hogy már el is intéztem. A lelkesedése kissé aggasztó. Megköszörülöm a torkom, mielőtt föltenném a kérdést, ami az eszembe ötlik. – Ugye, nem az a terve, hogy… hogy egyszerűen megöli? – Ööö… nem. – Azért kérdezem, mert én csak annyit szeretnék, hogy ne gyanakodjon. – Természetesen – mondja, de határozottan csalódottnak tűnik. – Tudja, mit? Majd inkább megoldom egyedül. – Biztos benne? – Igen, biztos. Igazán nem akarom, ööö… fárasztani a problémáimmal. Van úgyis épp elég dolga. Amellett legalább gyakorlom a dolgot. Tudja, elrontottam, megjavítom. –Itt megvárom. Kimegyek a hálóból, és leülök Scott-tal szemben.

Mélyen a szemébe nézek, de az elméje erős és merev. Fegyelmezett, megszerkesztett, mint egy felhőkarcoló váza… nem csoda, hogy az egész építmény megingott, amikor kivettem belőle egy darabot. Nincs más dolgom, mint valami hasonlóan erőssel kicserélni… igaz? Ellenáll nekem. Most nem valami spicces Travoltával van dolgom: Scott ragaszkodik az emlékeihez, úgyhogy erőltetnem kell egy kicsit a dolgot. – Felejtsd el, hogy megharaptam a nyakadat. Azt hitted, hogy bizonyos körökben Persephonénak nevezem magam, de én elmagyaráztam a helyzetet, és eloszlattam az aggodalmad. – Én… én… – A homlokát verejték veri ki, a teste finoman remegni kezd. – Rám figyelj! Solomon Birch nem létezik, csak egy vicc volt, és te felültél neki. A bátyám szervezte meg a dolgot, ő akart megviccelni engem. Ha bárki kérdezi, te elmagyarázod. Nem mész részletekbe, mert ezek a dolgok nem számítanak. Ne aggódj a kiesett emlékeid miatt. Eszedbe fog jutni, hogy be kellett állítanod az órádat, mert elromlott, és nem járt jól. Ezért zavarodtál össze. Semmi rendkívüli nem történt. Érted? – Még egyszer megcsavarom és meghajlítom az emlékei kötegét, mire a teste hirtelen elernyed. Egy pillanatra azt hittem, ott helyben összeesik. – Semmi rendkívüli nem történt – motyogja tágra nyílt szemmel. – Solomon Birch és Persephone nem lényeges. Átállítottam az órámat. Ezért zavarodtam össze. – Nagyon jó! – Megfogom a kezét, és az ajtóig kísérem. – Most menj haza, és… gondolj ki valami ésszerű indokot arra, hogy meglátogattál. Nem is, amikor a szerződést aláírtuk, én elfelejtettem valamit. Az egyik szép tollam, egy Mont Blanc, ott maradt az irodában. Azt hoztad most el. – Azért jöttem, hogy visszaadjam a tollad. – Jól van. Amikor szabadon engedem az elméjét, nagyokat pislog. – Köszönöm a tollat – mondom. – Ugyan már. Nincs mit. – Összeráncolja a szemöldökét, aztán megint pislogni kezd. – Linda, te… te sírtál? Tiszta piros a szemed! – Épp egy szomorú filmet nézek. – Akkor már értem. Na, akkor megyek is. – Még egyszer köszi! Amint becsukódik mögötte az ajtó, a szememhez kapok, és kitörlöm belőle a könnyet. Vérkönny. A francba! Másodperceken múlott, hogy nem látta meg… Így látni Scottot… ilyen erőszakot tenni rajta… ez rettenetes! Soha többé nem szabad ilyet csinálnom. Vele semmiképpen. Lehet, hogy senkivel sem volna szabad, de… mi mást tehettem volna? Főleg, hogy Norris itt van a lakásban? Ha hagyom, hogy Norris „oldja meg a dolgot”, az olyan, mintha aláírtam volna Scott halálos ítéletét. Mélyet sóhajtok (bár a levegőre már nincs szükségem), és megtorlóm a szemem. Beletelik pár pillanatba, míg összeszedem magam. Csak amikor már megnyugodtam, akkor nyitom ki a hálószoba ajtaját. Norris ott ül az ágy szélén, egyenes háttal, türelmesen. – Solomon azt tervezi, hogy letaszítja Maxwellt a trónról, és ő ül a helyére – mondom neki.

Egy pillanatig csak meredten néz engem, aztán fölpattan, és átrohan a szobán. Éppen hogy csak sikerül félreugranom az útjából. Belecsap a falba, alig pár centiméternyire onnan, ahol egy szemvillanással korábban még a fejem volt. Simán átüti a közfalat, a karja fehér a vakolattól, amikor kihúzza a lyukból. Rám emeli a szemét… … és hirtelen nevetésben tör ki. –Most mi van? – Óh, Persephone, annyira felbosszantott. – Mivel? Mit csináltam? – Hogy mit csinált? Nem azzal bosszantott fel, kedvesem, amit csinált, hanem azzal, ami. Lassan teszek egy lépést hátrafelé, ő pedig fölemeli köröm nélküli, poros kezét, és megrázza a fejét. – Ön nagyon ostoba, kedvesem. Csak az időmet fecsérlem. – Nem vagyok az! Az istenit, Solomon szervezkedik Maxwell ellen! – Van bizonyítéka? – Mióta kell épp magának bizonyíték? Megint fölnevet. – Az ellenvetés jogos. – Visszaül az ágyra. Most sokkal lazább a tartása. – Óh, istenemre… de maga ezt tényleg el is hiszi, igaz? Ezért olyan mulattató a dolog. – Maga nem hiszi el? Miért annyira elképzelhetetlen? – Mióta is ismerem Solomont? Valami ötven éve. Ezért elképzelhetetlen. – Bellától hallottam! – Óh, Bella! – Megint nevet, és föláll. – Sajnálom, ami a fallal történt, de hát… Annyira felidegesedtem. Türelmesebbnek kellene lennem az apróságokkal szemben. –Félrebillenti a fejét. – Ezt a nevetséges elméletet ugye nem adta elő senki másnak? – Én… nem. Maga volt az első. – Aha. Hát ne is tegye. Persze, ha nagyon szeretné, nyomozhat Chicago nagy hatalmú püspöke után abban a reményben, hogy sikerül bebizonyítania egy nevetséges forrásból származó, valószínűtlen vádat… Elmondta egyáltalán Bella, hogy ő hol hallotta ezt a hírt? De mindegy, ha akarja, tegyen így. Csak keresse elő az egyetemen készített jegyzeteit a bizonyítékok erejéről. Vagy dönthet úgy is, hogy nem pazarolja erre mindenki idejét, hanem inkább kideríti, ki Miner atyja. Ennek legalább én is, a herceg is, meg mindenki más is hasznát látná. Azzal kiviharzik a hálóból, és nemsokára becsapódik mögötte a bejárati ajtó.

Amikor tízéves voltam, a bátyám, Andrew pedig tizenkettő, kinevetett, mert összekevertem a „képtelen” és a „kénytelen” szavakat. Annyira dühös lettem, hogy hozzávágtam az első kezem ügyébe eső dolgot – egy gyűrűs mappát. Mindkettőnk szerencsétlenségére pont szemen találtam. Becsületére legyen mondva, attól kezdve nagyobb tisztelettel beszélt velem. Azt hiszem, apu leült és elbeszélgetett vele. Most élőhalott szupercsaj vagyok, az éjszaka kibaszott királynője, és még mindig úgy bánnak belem, mint valami szerencsétlen tízéves pisissel! Hát az

a sorsom, hogy az öregek lefitymáljanak és röhögjenek rajtam? Erről szól valójában az öröklét? Krisztusom, ez olyan, mint az egyetem első évében, épp csak az a különbség, hogy az utolsó éves seggfejek, akik kilopkodják a könyvtárból az összes fontos könyvet, soha nem diplomáznak! Most már értem, miért mondja Dubiard, hogy átkozottak vagyunk. Igyekszem megnyugodni, logikusan gondolkozni, emlékeztetni magam, hogy Norris szemszögéből nézve a helyzetet, valóban menthetetlenül naiv és fiatal vagyok, de az, ahogyan bánt velem, akkor is annyira… dühítő. Hacsak… Hacsak Norris nem Solomon kezére játszik…

Az este utolsó pofonját akkor kapom, amikor visszaérek a menedékembe, az én drága kis Guilfordomhoz. Még van egy jó óra pirkadatig, de én már most hullafáradt vagyok. Amikor leérek az alagúton, látom, hogy az acélajtót valaki behegesztette. Vastag, kidudorodó csík vezet körbe az ajtó mentén, a repülőgépek darabjainak az illesztéseinél látni ilyet. De még nem is ez a legrosszabb. Az ajtóra hűtőmágnessel egy kézzel írt levelet tapasztottak. (Egészen pontosan egy Kinder-tojásból származó, vámpír alakú hűtőmágnessel. Édes.) Persephone! Tudom, hogy nem fogod elhinni, de őszintén sajnálom, ami történt. Jó kis menedék volt, épp csak az a hibája, hogy nem volt benne vészkijárat. Biztos vagyok benne, hogy az előző lakó is ezért költözött ki. Dühös leszel rám, meg is értem, de te meg azt értsd meg, hogy ennyi erővel behegeszthettük volna akkor is, amikor bent alszol. Én lebeszéltem róla a többieket. Meggyőztem őket, hogy észhez fogsz térni. Kérlek, térj észhez, Persephone! Okos vagy, és a jellemed erős, de ezek végzetes hibák a magunkfajta esetében. Föl kell ismerned, hogy gyenge vagy és erőtlen – csak akkor térhetsz meg a Banyához. Csak akkor ismerheted föl az erőnk valódi forrását. Amikor majd megérted, biztos vagyok, hogy meg fogod ezt köszönni nekem. Talán még Solomonnak is hálás leszel. Hiszed vagy sem, szeretettel: Bella

A nappalt a páncélterem előtt töltöm. Bellának igaza volt, még itt is egész kellemes. Másnap éjjel telefont kapok a régi cégemtől. Scott Hurst öngyilkos lett.

Hatodik fejezet Scratch Sűrű éjszakám lesz ma, de Judyt mindenképpen meg kell látogatnom. Nem látom gyakran, ő pedig egyáltalán nem láthat engem, de új öltönyt vettem, és ez egy fontos dolog. Judy fontos. Pompás ruha, kézzel szabott, drága bársony, éjkék, redőzött díszekkel, habos nyakkendővel. A menedékemen vagyok, a Guilford-labirintusban, ami Old John kiégett kuplerája alatt húzódik. Old Johnnak minden jól ment, de a jó dolgok előbbutóbb véget érnek. Ezért döntöttem úgy, hogy gazember leszek. És ezért, hogy ez a hatalmas franciaágy most a csótányok és százlábúak paradicsoma. Mindegy, mennyire szorosan zár az ajtó, ezek mindenképpen megtalálnak. Mire esténként fölébredek, ott hemzsegnek a bőröm minden négyzetcentiméterén. A zuhany csak átmeneti megoldás. Évtizedekkel ezelőtt, amikor a piacon először megjelent a házi használatra szánt féregirtó, bolhanyakörv, rovarspray, meg a többi, nagy lelkesen kipróbáltam mindet. Semmit sem értek. De azért próbálkozni kell. Ez is fontos. A zuhany alatt állva leperegnek rólam a tetvek és a hernyók, aztán kibontom a tisztítóból visszaküldött finom török törülköző nejloncsomagolását, és megszárítkozom. Fölveszem az újdonatúj ruhákat, és elindulok fölfelé a lépcsőn. Az autóm egy bérelt garázsban áll, mindössze pár háztömbnyire a menedéktől, de most nem kell. Szép az éjszaka, hideg és tiszta, Judy pedig nem lakik messze. Persze senki sem lát meg. Ellököm őket magamtól, a messzeségbe veszik minden ember, mintha csak egy rég hallott mese szereplői volnának. Hályoggal borítom a szemüket, úgy suhanok el közöttük, mint egy rossz álom, ők pedig akaratlanul is elkerülnek, ellépnek az utamból, még ha háttal állnak is. Inkább egymásnak ütköznek, de semmiképpen sem akarnak hozzáérni ahhoz, amit pedig nem is látnak. Talán a szagomat érzik meg. Nézem, hogy vannak nagyobb csoportok, és gyorsan kirámolok néhány tömött zsebet. Aprópénz meg egy bevásárló kártya. Olyan ritkán akad valami jó. Fölmegyek az emeletre, ahol Judy fekszik, és gond nélkül meg is találom. Széteső félben lévő porhüvely csupán, az tagadhatatlan, de az én szememben még mindig gyönyörű. Becsukom az ajtót, és hirtelen olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor az ember kiengedi a rég benntartott levegőt. Mint amikor az Ózban hirtelen minden színnel telik meg. Most már szemmel látható vagyok. – Judy! Szia, kicsim. Hogy vagy? Csupa ránc arc fordul felém erőtlenül. Emlékszem, mennyire szomorú volt Judy, amikor őszülni kezdett a haja. Még szomorúbb, amikor az első csomó kihullott. A szemét kifejezéstelenné és üvegessé teszi a szürke hályog, úgyhogy többé, ha akarna, sem gyönyörködhetne a tükörképében. De így legalább nem kell rejtőznöm előle. Öröm az ürömben. – Hoztam csokit – mondom. – A kedvenced: mentolos Frango.

A szája széle bágyadtan megmoccan. Lerakom a dobozt az éjjeli szekrényre, kicsomagolom az egyik csokit és az ajkaihoz tartom. Úgy szippantja be, mint ahogy a kisbaba szopik. Az ujjaim olyanok, mint egy tetemé: rothadtak, ráncosak és foszlanak. A körmeim, mint a korhadt fa. A kék bársonyöltönyöm is foltos már, elkezdett sötétedni. Elkezdett porladni. Hajnalra úgy fest majd, mintha tíz éve ebben feküdnék a föld alatt. Amikor meghallom, hogy nyílik az ajtó, eltűnök, még mielőtt végiggondolnám, mit is kell tennem. Az egyik ápoló az, alacsony, pocakos alak, az arca tiszta vörös. Bejön, egy szót sem szól, csak megnézi a lázlapot, körülbelül hasonló érdektelenséggel vet egy pillantást Judyra is, aztán felsóhajt. Az oldalára fordítja, hogy megelőzze a felfekvést, én pedig úgy érzem, ott helyben el tudnám törni a nyakát. Úgy bánik Judyval, mintha csak egy széket tolna arrébb. Semmi gyöngédség. Alig hiszek a szememnek, amikor látom, hogy kivesz egy csokit a dobozból, és megkóstolja, aztán pofátlanul az egész dobozt a zsebébe csúsztatja. Rendben, haver, ez betette a kaput. A kitűzőjéről leolvasom a nevét: Cal Cromwell. A recepción megtalálom a munkabeosztást. Még csak most kezdődött a műszakja, de máris türelmetlen. Mi lesz hajnali négykor? Hát persze, hogy éjjeli műszakba osztják be. Nem akarják, hogy a látogatók lássák, mekkora bunkók dolgoznak itt. Később még találkozunk, Cal.

Visszamegyek a kocsimért, a garázsban van egy telefonfülke, onnan még felhívom Dr. Dealert. A neve valójában „Diehler”, de a doktori cím stimmel – kiropraktőr vagy fogszabályzó, vagy valami más efféle elvadult specialitás a szakterülete, amelynek még híre-hamva sem volt, amikor még nekem is szükségem lehetett volna rá. Tipikus alvilági figura – ingatlanbáró Ciceróban, ami gyakorlatilag ugyanaz más szóval. Tőle vettem meg Old John kiégett kupleráját, bár igaz, ami igaz, tisztességes árat kért. Másrészt nyilván nem volt túl élénk a kereslet. Dr. Dealer nem tudja, mi vagyok, csak arról tud egy keveset, hogy mivel foglalkozom. Tegnap kaptam tőle egy üzenetet, azért hívom most. Talán nekem is csurran-cseppen valami a dologból. – Dealie haver! – köszönök be, amikor felveszi. – Én vagyok. Hogy ityeg? – Szeva', Scratch. Tudunk beszélni? – Azt csináljuk. – Ja, ja, de tudod, hogy értem. Tudod, hogy értem? – Egy telefonfülkében állok. – Én meg vonalason beszélek. Okés. Szuper. Ismered azokat a rablóbandákat, akik saját teherautóval járnak, beöltöznek költöztetőnek, aztán tök üresre kipakolják a kérót, amíg a háziak nincsenek otthon? – Aha. – Ismered őket? – Ja.

– Nem, úgy értem, ismersz-e ilyen bandát. Csak mert kéne egy. – Ja, most már értem! Ja, lehet, hogy t'ok segíteni. Mire kellenek? – Adóügyek… Az adóhatóság kiszívja a véremet. Állítólag egy csomó adóelmaradásom van, meg minden. A fenébe is, nem tudom kifizetni. Minden pénzem le van kötve, tudod? Nem tudom csak úgy előkeríteni. Ja, le van kötve. Kolumbiai ültetvényekben, meg őrült afgán ópiumbárók befektetéseiben. Tény, hogy az efféle üzleti partnerek nincsenek elragadtatva, ha valaki idő előtt visszahívja a pénzét. – Meg különben is, minek adnád oda Állam bácsinak? – Pontosan! Hát, hol élünk? Valami tetves kommunista államban? A lényeg, hogy el akarják venni a házam, minden cuccom, gyakorlatilag olyan, mintha megint elváltam volna. De még mielőtt ez megtörténhetne… – Szeretnéd, ha a barátaim kiürítenék a házad. –Hát, valaki ki fogja úgyis. – És cserébe azért, hogy megkönnyíted a dolgukat, elkérsz, tudom is én, tíz százalékot a pénzből, amit az orgazdától kapnak? – Tíz százalékot? Mi vagy te, a menedzserük? Nem, én inkább átalánydíjas megoldásra gondoltam. Elviszik a cuccost, vigyáznak rá, aztán ha elül a vihar, szépen visszakapom az egészet. Érted. Rendezem a károm. – Fogadok, jelentős összegű biztosítást kötöttél mindenre. – Nem igazi fogadás az, ahol előre lehet tudni az eredményt, nem? – Igaz. Szóval felmarkolod a biztosítási pénzt, kicsengeted az adósságod az államnak, aztán a pár év alatt szép fokozatosan visszakapod a cuccaid. – Valahogy így. – Megoldható. – Még jó negyedórán keresztül csörtézünk azon, hogy mennyi lesz az én díjam, aztán vége a beszélgetésnek. Alig tűnt még el a nap a láthatár mögött, de már van munkám és van pénzem. Nem is rossz.

A következő állomás egy raktárhelyiség. Egy Anita nevű vérszopóé volt. Vagyis, igazából még mindig az övé. Anita, hozzám hasonlóan, nosferatu. Ugyancsak hozzám hasonlóan, ő is kikanyarított magának az alvilági piacból egy szeletet. Okos volt, ravasz és gátlástalan – és küzdött, mint a patkány, ha sarokba szorítják. Egy boa constrictor. Micsoda elmebeteg az, aki vámpír-vért ad enni egy csúcsragadozónak? Ezzel lepett meg engem Anita. Pontosabban a kígyó lepett meg. Ha jól értettem, „Édeske” névre hallgatott. Volt ugyanis Anitával egy kis nézeteltérésünk. Én jó ideje rovom már Chicago utcáit. Ismertem Caponét, O'Baniont, meg az összes többi maffiózót. Tudom, milyen kihívásokkal jár, ha az ember az effélékkel akar üzletelni. Anita viszont sajnos arról volt meggyőződve, hogy a maffia a Smaragdvárosba tartó expresszvonat, és ő a masiniszta. Azt mondta egyszer, amikor még beszéltünk egymással, hogy a mai maffiózók puhányok, csak egy rakás hulladék, akik a filmekből tanulták a kemény szövegeket, de semmi gerincük, nem úgy, mint a régi időkben. Én azt feleltem, ha az embernek puskája van, seperc alatt kinő a gerince is hozzá, amikor rájön, hogy a vámpírok létezése nem csak mesebeszéd, de Anita biztos volt benne, hogy az emberek nem látják meg a gyengéinket.

Nagyon okosnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ekkora hülye legyen. És kifejezetten őrültnek ahhoz, hogy valaki egy pitont tápoljon föl. Az átkozott kígyó nem ijedt meg tőlem, ráadásul jóval erősebb is volt nálam, és már épp azon volt, hogy mogyoróvajjá préseljen, amikor kétségbeesésemben megpróbáltam az utolsó dolgot, ami eszembe jutott: megpróbáltam elhitetni vele, hogy eltűntem. Azt hittem, feltűnik majd neki, hogy még mindig érez, de nem, abban a pillanatban eleresztett. Gondolom az agya nem nagyobb, mint a nagylábujjam, úgyhogy nem is fér el benne semmi, ami nem tartozik a „zsákmány”, vagy a „nem zsákmány” kategóriába. Ezek szerint, amit nem látsz, az „nem zsákmány”. Elengedett, én pedig fölkaptam Anita konyhájából a hentesbárdot, és lecsaptam vele azt a gonosz kis hegyes fejét. Mondjuk jó tizenöt perc volt, míg a konyháig elértem, annyit kellett gyógyulnom – az a szörnyeteg szilánkokra törte a csontjaimat, és összepréselte a belsőségeimet is. Jó ideig feküdtem a padlón, mire föl tudtam kelni. Nem volt egyszerű, de végül megtaláltam Anitát, és karót döftem a szívébe. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy mihez kezdjek vele. Benyitok a raktárba. Olyan belülről, mint egy garázs. Mindenfelé dobozok meg ládák hevernek, az egyik sarokban kerti bútorok, a másikban egy nagy képernyős tévé nejlonba csomagolva. Ez csak azért van ott, hogy lekösse a betörők figyelmét, nehogy eszükbe jusson a hátsó falhoz tolt ládában kutakodni – ott szokott Anita aludni. Ott fekszik most is, hátában a cövekkel. Felnyitom a ládát, és az oldalára fordítom. Már elkezdett összegörnyedi, a kezeit az arca elé emelte. Szemmel láthatóan szárad is. Amikor elkaptam, gyertyafénynél még töknormálisan nézett ki. Mostanra a bőre úgy fest, mintha hagymahéjat feszítettek volna a csontvázára. Mint egy döglött kabóca páncélja. – Hello, Anita! Felhúzom a bal szemhéját. Egész száraz ez is. – Sokat gondolkodtam, hogy mihez is kezdjek veled. Felsóhajtok, de persze nem válaszol, az arckifejezése sem változik. Javában barangol Álomországban. Ettől aztán még nehezebb beszélgetni vele. – Tudom, hogy terveid voltak, nagy, ambiciózus terveid, de a nagy tervekkel általában nagy gondok vannak. Főleg akkor, ha nem látod át a helyzetet, és te, Anita, nem látod át. Egyszerűen nem érted a játékszabályokat. Azt hiszed, simán átveheted itt a hatalmat. Talán így is van, de csak Ciceróban, de itt is csak egy rövid időre. Talán sikerülne. De azzal nem vagy tisztában, hogy milyen változások fognak itt történni. Fogalmad sincs, milyen nagy a világ Illinoison kívül is. Gondolom csúf álmaid vannak. Sőt tudom, mert nekem is azok voltak. Épp csak nekem még karó sem kellett hozzá, nekem saját erőmből sikerült összehozni a dolgot, még 1927-ben. 1975-ig nem is ébredtem föl. Az álmok is elég rosszak voltak, de ötven évvel elalvás után felébredni? Na, az volt az igazi rémálom. Van róla valami elképzelésed, milyen lehet az? Hogyan is lenne… Valamikor a hetvenes években kaptad meg az Életet, igazam van?

Nem is tudom, minek mesélem el neki mindezt. Talán csak halogatni szeretném az elkerülhetetlent. –A lényeg, hogy fölébredek, és hirtelen sugárhajtású repülőgépek, meg atomenergia, meg kibaszott autók vannak mindenütt, ráadásul minden másodikat a japánok gyártják. Azt hiszem, én ekkor jöttem rá, Anita. Azt hiszem, ekkor értettem meg, hogy nekünk az az erősségünk, hogy kiálljuk az idő próbáját, de a hatalom, amit megkaparintunk, nem. Hogyan is készülhettem volna föl a számítógépekre meg a hidegháborúra, a feminizmusra meg a polgári jogi mozgalmakra? Ez az egész annyira. .. soha eszembe se jutott volna, hogy ilyen is lehet. Ezért tévedés azt hinned, hogy te lehetsz Cicero úrnője az idők végezetéig, mert nem tudhatod, meddig jutnak el a halandók 2020-ra, 2050-re, vagy épp a XXII. századra! A legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk lépést tartani velük. Te persze nem hiszel nekem. Nem hiszed el, hogy el fogod cseszni, csak amikor már elcseszted. De én nem engedhetem meg, hogy ez megtörténjen. Ezért aztán kiiszlak. Moccanni nem bír, még csak helyezkedni sem, de a szeméből csak úgy süt a rémület. Aztán megharapom. Nem ittam vámpírvért, mióta a 70-es években felébredtem. Azt mondtam magamnak, hogy túl sok lenne, hogy a szervezetem nem bírná ki újra, ha szentségtelen vérrel töltenem meg. Hiszen épp ezért kellett öt évtizedet rémálmok közt vergődve eltöltenem. Amikor még fiatal és szomjas vámpír voltam, keményen ráálltam a vámpírvérre. Aki már ivott vértestvér véréből, tudja jól, mennyire könnyű függővé válni. Na persze, ha az ember előtt ott az örökkévalóság, van elég ideje, hogy megszabaduljon a káros szenvedélyétől. De elég egy korty, egyetlenegy nyalás, és már vissza is szoktál. Amikor megharapom Anitát, elönt az iránta érzett szeretet. Ez csak mellékhatás, ismerem jól, az első fázis a bódító rajongás, a testembe fogadott lélekkel azonnal szoros kötelék alakul ki. Érzem Anitát, a ravaszságát, a fanyar humorát, a nyugalmát. Az első pár alkalommal, amikor a levadászott vértestvérek nyakára tapasztottam a szám, teljesen leblokkoltam ettől az érzéstől. Nem tudtam befejezni, amit elkezdtem, és csúnyán meg is fizettem a határozatlanságomért. Úgyhogy kénytelen voltam megtanulni, hogyan lehet kibírni. Nem állok ellen a szeretetnek, inkább teljesen átengedem magam neki. Hagyom, hogy úgy szeressem Anitát, ahogy Judyt szeretem, aztán még jobban: úgy, ahogy a feleségemet, majd még jobban: ahogy magát a szeretetet szeretem. Nem tudok betelni vele, egyre többet és többet akarok, elviselhetetlen még a gondolat is, hogy elvesztegessem Anita egyeden cseppjét. Így kell ezt csinálni… így sikerül kiinnom a vérét az utolsó kortyig. Addig kell szeretni, míg bele nem hal. Letörlöm a számról a hamut, amivé a teste omlott, és aztán csak hallgatom a dalát, ami az egész testemben visszhangzik. A lelke összefonódik az enyémmel. Elmondhatatlanul gyönyörű érzés, nem tehetek róla, kicsurrannak a könnyeim a boldogságtól. A hatalom részegítő. Legyőzhetetlen vagyok. „Énem tartalma sokaság.” Kész, újra függő lettem.

Amikor a temetőhöz érek, még mindig olyan, mintha belőttem volna magam, de azért magamnál vagyok. Ez egy speciális eset volt. Ettől még nem fogok újra vértestvérekre vadászni. Buta dolog, nem szabad, bármilyen jó érzés is. Hát persze: „Akkor hagyom abba, amikor csak akarom.” A sztereotip alkeszduma. Sziasztok, a nevem Scratch. Az én drogom a gyilkolás. (Vajon gyilkosság egyáltalán, ha valaki megöl egy vámpírt? Heh. O'Banion jobban tudja a választ. Meg az 1870-es évek máglyamániásai.) Azon kapom magam, hogy eltöprengek, vajon el tudnám-e kapni ezt az Ambrose gyereket, mielőtt denevérré vagy valami hasonló szarsággá változik. Attól tartok, nem. Úgy fest, mint aki tudja, merre hány méter. Ambrose és Raphael, na ezek aztán szép páros. Micsoda irónia. Raphael lenézi Ambrose-t, pedig Ambrose mindaz, ami ő csak szeretne lenni. Ezt viszont nem érdekli, hogy micsoda, csak úgy elvan magának. Vagy talán csak nem józanodtam még ki Anita után, és nem is tudom, miket beszélek össze. – Ambrose! – Scratch. Kér egy kutyát? – Már ettem, de azért kösz. Alaposan megnéz magának. Nem tetszik neki, amit lát. Nem hibáztatom. Nem is tudom, mi zavarja jobban, a külsőm vagy az, aminek vél – azt hiszi, a herceg bólogatójánosa vagyok, egy nagyarcú vértestvér, egy újabb átkozott ragadozó, aki az ő felségterületére merészkedik. Nem is számít különösebben. Épp egy kóbor kutyát majszol, a combjára műanyag zsákot tett térítőnek. Nem néz ki sokkal jobban, mint a vacsorája. De ő legalább ravasz állat. Igazi túlélő. És nem valami beszédes. Nem is kérdezi, mit keresek ^» itt, de én azért csak előrukkolok vele. – Hogy van Bruise? – kérdezem. – Épp csak elkerülték egymást. – Rendszeresen eszik? – A fene egye meg, két másodperce találkoztunk, és már én sem bírok egy normális hosszúságú mondatot kinyögni. – Állatvért – mondja. Rám néz, úgy folytatja. – Maga a herceg csapatához tartozik. Hozzáfér a vágóhidakról származó cucchoz. Be kéne venniük őt is. Húha, négy teljes mondat! Megkérdezem tőle, hogy van a haverja, erre a fickóból egy csapásra Castro lesz. – Megoldható – válaszolom. – Magának is tudok segíteni, ha akarja. – Én elvagyok. – De nyilván tisztában van vele, hogy mi a következő kérdésem… – Valóban? – A kérdés mindig ugyanaz. Ambrose csak megvonja a vállát. Nincs benne a játékban. – A kérdés, Masterson, az, nekem mi hasznom belőle? Nagy szemforgatással válaszol.

– Ha az önzés valaha olimpiai szám lesz, tuti maga meg Raphael kerülnek a döntőbe. Ezt nem állom meg nevetés nélkül. – Rendben, ez vicces volt. De beszéljünk komolyan. Ha emlékszik, én arra szavaztam, hogy Bruise barátunkat töröljük le a vértestvér-társadalom nagy iskolai táblájáról. Most miért legyek hirtelen én a fogtündér? – A maszkabál miatt? Ha segít neki, jóval kisebb az esélye, hogy megtámad egy rendőrt vagy egy bulvárújság-írót. s – Ez érdekes meglátás. Teljesen úgy beszél, mint a terroristák „Ha nem kapom meg, amit akarok, felrobbantom a házad, hiteden!” – Legyen. Akkor nézzük így a dolgot: ha segít, nem árulom el neki, mit tett a lányával. – Óh! Lapos ütés attól, akinek még meg sem száradt az arcán a kutyavér! Ez tetszik! Előreugrom, de túl gyors, a földre dobja a kutyát, és egy szemvillanással később már a sírkő mögött áll. De nem elég, hogy egy nagy darab márvány választ el minket egymástól, valahonnan még egy csinosan kihegyezett karót is előkapott. Látszik rajta, hogy direkt erre a célra készült. Talán tölgyfa, mindenesetre karcsú és veszélyes. Fölhúzta az ajkait, úgyhogy jól látom azt a rettenetes fogsort. Olyasvalakitől örökölte, aki húst evett, afelől nincs kétségem. Elvigyorodok. Kíváncsi volnék, ő mit szól az én fogaimhoz… A zsebemben lapul egy pisztoly. Igaz, csak egy légyriasztó kilenc milliméteres. Ha előrántom, még átváltozik és meglép. A golyók ráadásul úgysem érnek semmit, ha a célpontnak nincsenek sérülékeny belső szervei. Egyelőre azonban Masterson nem menekül, és nem is ugrik nekem. A pisztoly nélkül is megverhetném, de elég egyetlen szerencsés találat azzal a karóval, és máris cementcipőben találhatom magam, arra várva, hogy mikor látogathatom meg a folyó fenekét. Nem menekül, és nem harcol. Vagyis se nem gyáva, se nem ostoba. Kiegyenesedem, és megigazítom a ruhámat. – Tegyük föl, hogy elmondja Bruise-nak, amit tud. Mit érdekel az engem? Ambrose megvonja a vállát. A testtartásán nem lazít egy hajszálnyit sem – gondolom, azt hiszi, valami csúf meglepetést rejtegetek a kabátom alatt. Elvégre elég nagy… még ha az övembe dugnék egy forgótáras géppisztolyt, az se látszana kívülről. – Nem tudom – mondja végül. – Nem túl kreatív. Másrészt viszont az örökkévalóságig gondolkodhatna rajta. Majdnem felnevetek, annyira szánalmas a fenyegetőzése. Aztán eszembe jut, milyen voltam én 1921-ben, amikor újjászülettem, és hogy hat rövid év alatt mennyi „idősebb”, „okosabb” és „erősebb” vámpírt tettem hűvösre. Sosem lehet tudni. – Bruise nem jelentene nekem komoly gondot. Tény, az sem komoly gond, hogy ne éhezzen a jövőben. Rendben. Legyen. Maga aztán keményen alkuszik. – Hálás legyek, vagy essek hasra a dicsérettől? Istenem, micsoda egy savanyú alak!

Ezután a Miner-ház felé veszem az irányt. Épp csak beköszönök – Judy a kedvencem, de Brooke a legfrissebb, megérdemli a figyelmet. Valami latinos popzenét hallgat, olyan hangerővel, hogy az ablakok rezegnek a keretben. Hiába kopogok, nem jön válasz. Az ostoba kis liba nyilván nem is hallotta meg a hangszóró zaján keresztül. Körülnézek, és lám, lám, anyu kocsija nem áll a ház mögött. Így hát becsöngetek, ahogy egy vendéghez illik. (Bár a hátsó ajtónál lévő csengőt nyomom meg, a magamfajtának mégis inkább ez dukál.) Válasz persze most sem jön. Kénytelen vagyok bedörömbölni. Már azon gondolkodom, érdemes volna-e berúgni az ajtót, de a zene hirtelen elhallgat, és Brooke jelenik meg az ablaknál. A Drakula-filmekben a Veszélybe Került Cicababa mindig tökéletes szépség, valami áttetsző, fehér, szűzies dolgot visel, ami csak kiemeli az érzéki vonalait… Hát, lehet, hogy Maxwell, Raphael meg a többi csini fiú esetében ez így megy, de nekem csak egy flanelinges, mackónadrágos kislány jut, szépségmaszkkal és alufóliába csavart tincsekkel. Hunyorogva mered kifelé, és ugrik egy hatalmasat, amikor megkocogtatom az üveget. Nem tehetek róla, imádom a teátrális jeleneteket. Hagyom, hogy meglásson. Ijedtében a szája elé emeli a kezét. – Te… – Bejöhetek? Gondoltam, hátha egy kis társaságra vágysz. Elvégre anyu úgysincs itthon. A dilemma túl sok neki hirtelen, azt látom jól. Az egyik fele (a normális fele) sikítani és menekülni akar, elrejtőzni a szekrényben, hívni a zsarukat, keríteni valahonnan egy keresztet meg egy kis szentelt vizet. De a másik felét már megfertőzte a fekete vér, ami az ereimből a szájába csorgott, és ez a fele akar még. Ez a fele ki akar szabadulni a ketrecből, hogy vadászhasson, gyilkolhasson, és igazi ragadozó lehessen. Vagy legalább megízlelhesse a vért, és úgy érezhesse, mintha az volna. Végül kinyílik az ajtó. A rosszabbik énje győzedelmeskedett. A tapasztalat azt mutatja, hogy nincs ebben semmi rendkívüli. – Mi a neved? – kérdezi. – Úgyse érdekel – válaszolom, és magamhoz húzom. Ellenkezik, de sikerül egy nagy puszit nyomnom a szűrkészöld masszával beborított arcra. – Hagyd abba! Hagyd abba? – Adj egy csókot, kicsim? – Inkább a halál! Az alsó ajkam végighúzom a fogaimon. Érzem, ahogy a szabálytalan, de éles csont fölhasítja a bőrt. Vitae, a nagy titok bugyog a sebből. Brooke arca csak pár centire van az enyémtől, jól látom a szemeit. – Már nem is vagyok annyira visszataszító, igaz? Amikor meglátta az első vércseppeket, azonnal megnyugodott. – Nem akarom… – nyüszíti, de abból, ahogy a teste megfeszül, ahogy megfeszíti, hogy ellenálljon, érzem, hogy már megint az angyal és az ördög harcol a lelkéért. – Akkor ne tedd – suttogom, és elengedem.

Egész testében remegni kezd, és szinte azonnal zokogásban tör ki. Könnyek patakzanak az arcán. Majdnem megsajnálom, de Bruise-t csak szegény, kicsi Brooke-on keresztül lehet kordában tartani. Brooke előrehajol, és elkezdi inni a vérem. Vajon érzi benne Anitát?

Már a kocsiban ülök, de még mindig rossz kedvem van. Brooke most már az enyém, ahogy az az átkozott piton Anitáé volt. Épp csak a kígyó nem volt teljességgel haszontalan. Brooke már kétszer ivott, úgyhogy velem kapcsolatban nem lesz már képes józanul gondolkodni – teljesen elborítja az agyát a kikényszerített szeretet. Még egy alkalom, és gyakorlatilag a rabszolgám lenne, de azt hiszem, erre nem fog sor kerülni. Így legalább nem állandóan rajtam jár majd az esze, és pár hónap, vagy talán egy év múltán a kötődés is megkopik. Akik háromszor isznak, attól fogva nagyon szorosan kötődnek a gazdájukhoz, és gyakorlatilag hasznavehetetlenek, hacsak nem felügyeli őket az ember folyamatosan. Mindig meg kell nekik mondani, pontosan mikor és milyen magasra ugorjanak. Nem mondom, ha Brooke rendőr volna, vagy gondnok valahol, de legalább gazdag… hát, igen, az nem lenne rossz. Akkor megérné a külön vadászat, amire azért van szükség, hogy őt is etetni tudjam. De így? Mi hasznát veszem egyáltalán? Csak egy tini, nem különösebben okos, csinosnak se mondanám, az apja halott, az anyja meg kezd bekattanni, mert egyre nehezebben tud ételt tenni az asztalra… Tényleg, mi hasznom Brooke-ból? Rajta keresztül tudom a markomban tartani az apját, de az is csak egy hajszállal ér többet a lányánál. A rothadt alma sem esik messze a fájától. Ráadásul nem is valami jó ötlet megmondani Bruise-nak, hogy mit csináltam Brooke-kal… Nem hiszem, hogy kifejezetten lelkesen segítene nekem azután. Persze megértem, én is dühös lennék, ha valaki az én családommal tenné ugyanezt. Nem jó ez így, de ha a herceg azt mondja, ugrás, akkor nekem kell megkérdeznem, hogy milyen magasra. Ha meg valamiért mégis égető szükségem lenne Bruise segítségére, legfeljebb megmondom neki, hogy én vagyok az atyja.

Annak az átkozott kígyónak a hibája az egész. Anita okos volt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy a pitonja péppé roppantson, míg ő felhúzta a nyúlcipőt. Végül győztem, de nem sokon múlt. Az eset után nagyon elfáradtam – vagyis nagyon megéheztem. Sejtettem, hogy Anita hová menekült, de nem indulhattam azonnal utána, muszáj volt ennem előbb. Elvégre az ember nem üres tárral megy párbajozni, nem igaz? Úgyhogy elindultam, hogy keressek valami szerencsétlen nyomorultat, aki senkinek sem fog hiányozni még legalább húsz percig. A közelben volt egy Pitchers & Pool nevű kocsma. Azt mondtam magamnak, ez épp olyan jó lesz, mint a következő lenne.

Amikor Miner megjelent, rögtön láttam rajta, hogy ideális jelölt. Nem imbolygott, nem igyekezett minden erejével állva maradni, amellett nagy termetű volt, talán kissé elhízott is, mindenesetre egészséges. Miért is ne? Egy darabig követtem abban a reményben, hogy a kocsija felé tart, de nem, gyalog volt. Ezért aztán vártam, míg egy kihalt sikátorba nem értünk, ott jól tarkón vertem, és a nyakára vetettem magam. Persze elájult, mint annyian előtte. Csak odalopódzol valaki mögé, leütöd, iszol, benyalod a sebet, elveszed a pénztárcáját, ő meg jó kis fejfájással ébred, és több mint valószínű arra jut, hogy kirabolták. Egyszerű, tiszta, könnyű és a maszkabál miatt sem kell aggódni. Sajnos azon az estén elcsesztem a dolgot. Elsőre úgy tűnt, nem lesz gond. Rendesen folyt a vére, de hirtelen rájöttem, hogy sokkal részegebb, mint gondoltam. Én elég jól bírom az alkoholt, míg éltem, sem okozott gondot soha, de ez az ember sokkal jobban bepiált, mint amennyire ránézésre gondoltam. Norris és Loki elejtett megjegyzéseiből annyit megtudtam, hogy Bruce súlyos alkoholista volt, vagyis talán csak enyhe szalon-spicce volt, de annyit ivott, amitől egy normális ember már tajtrészegen feküdt volna a padlón. Lényeg a lényeg: berúgtam. Az ítélőképességem elhomályosult. Ez az én nagy mentségem. De még ez se lett volna olyan nagy baj, ha – épp, amikor rájöttem, hogy kezd hatni rám a cucc – el nem kezd hülyéskedni a vérnyomása. Előbb szinte spriccelt az ereiből, aztán szinte elapadt. Hirtelen felpattantak Bruce szemei, és megmarkolta a bal karját. Egy pillanattal később elállt a vérzés. Basszus, és még egyszer basszus! Ekkor jöttem rá, hogy a szerencsétlennek szívrohama volt. Először arra gondoltam, megpróbálkozom a kötelékkel, de annak semmi értelme nem lett volna. A vámpír-: vér sok kellemetlenségre gyógyír, de azért a halálból nem hoz vissza. Nem, ahhoz valami komolyabb eszközre van szükség. Aztán az jutott az eszembe, hogy simán csak otthagyom. Visszagondolva, valószínűleg ez lett volna a legbölcsebb. Ha találnak egy hullát az utcán, aki a karját szorongatja és szemmel láthatólag szívrohamban halt meg, ugyan kinek jut az eszébe, hogy „biztos vámpírok keze van a dologban”? De akkor elfogott a pánik, alig pár perce sikerült levakarnom magamról azt a hatalmas dögöt, ráadásul sokkal több alkohol csordogált bennem, mint már jó ideje bármikor. Részeg voltam és kótyagos. Ez a mentségem. Pánikba estem. Arra rájöttem, hogy nem tiszták a gondolataim, és féltem, hogy megfeledkezem valami lényeges részletről, ezért hát nem mertem otthagyni a testet. Amellett nem akartam megölni a nyomorultat. Ha megölök valakit, azt általában azért teszem, mert meg kell, vagy valamiért meg szeretném ölni. Nem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy gondatlanságból öltem meg egy embert. Ez olyan esetien dolog, én meg már nem vagyok kezdő. Ha nem foglalkozol vele, hogy kit ölsz meg, nemsokára bekattansz, mint Solomon, vagy simán csak szörnyeteggé válsz, mint Old John. Kösz, ebből nem kérek. Elég baj az nekem, hogy a ruhám rohad, nem akarom, hogy a lelkem is kövesse a példáját. Így hát visszahoztam Bruce-t. Részeg voltam és ostoba, de visszahoztam. Bevonszoltam a sikátorba, adtam neki a véremből, és azonnal szíven

döftem, hogy csöndben maradjon, míg nem végzek. Elmentem a kocsimhoz, és mire visszaértem, ott fekszik egy szerencsétlen csöves, a torkából hiányzott egy darab, a kezében meg ott szorongatja a karót. A vén lúzernek az arcára fagyott a meglepetés. Basszus, ha húsz percig odavoltam! Az ember már félórára se hagyhat egy hullát egy kihalt sikátorban az éjszaka közepén anélkül, hogy valaki föl ne élesztené? Nem vagyok egy nagy Sherlock Holmes (amellett ne felejtsük el, hogy az alkoholtól még mindig zavaros volt a fejem), de arra azért rájöttem, mi történt: csöves megjelenik, megtalálja Bruce-t, és valami számomra érthetetlen okból kihúzza a cöveket a mellkasából. Erre Bruise barátunk, aki persze szomjasan ébredt, szárazra szívja a megmentőjét, és elsétál. Tragikus, mi? Inkább tragikomikus. Ilyet csak a remegő kezű kezdők követnek el, a nagyra becsült öregek sosem. Így hát Bruce helyett a csöves testét hajítottam be a csomagtartóba. Köröztem egy darabig, hátha meglátom valahol az én elveszett báránykámat, de tagadhatatlan, hogy ostoba és részeg hulla létére nagyon ügyesen tüntette el a nyomait. Lassan kezdtem kijózanodni, és rájöttem, hogy inkább Anitáról kellene gondoskodnom. Elvégre ő sokkal égetőbb probléma, mint egy eltévedt vámpír, aki – ha minden igaz – valószínűleg úgyis kisétál a napra pár órán belül. Anitát a raktárban találtam, lecsaptam, aztán a csövest elvittem Old John pincéjébe, hogy majd ott gondoskodom róla. Ekkorra már kezdett hajnalodni. Másnap éjjel Bruce Miner hazamegy, cseszekszik a családjával, aztán cseszekszik egy rendőrtiszttel, felhívja magára az összes elsőszülött figyelmét, és mire magamhoz térek, a helyzet már teljesen kicsúszott a kezemből. Én legalább hivatkozhatok arra, hogy részeg voltam. Mi Maxwell mentsége az ő gyermekére, he? Részeg voltam, és ostoba. Ez az én történetem.

Miután Brooke-kal végeztem, Raphael Ladue háza felé veszem az irányt. Egyik hasznavehetetlen lúzer a másik után – erről szól a ma éjszakám. Amikor ajtót nyit, látom rajta, hogy zabos valamiért. – Segíthetek? Megmutatom magam neki. – Bejöhetek? – Ismerjük egymást? – Nem, és ha nem engedsz be a tetves ajtón hatvan másodpercen belül, akkor nem is fogjuk. – Őszintén sajnálom – mondja, és már épp rám csukná az ajtót. Micsoda egy seggfej. Nekifeszítem a vállam a fának, és lökök rajta egyet. – Ahhoz képest, hogy mennyire szeretnél bekerülni a nagyok közé, nem vagy valami lelkes, amikor itt a lehetőség, hogy kinyald egy öreg seggét – mondom neki. – Ki a fenének képzeled magad, hogy csak így berontasz ide, és… – Nagysokára végre az agya utoléri a száját. Pislog egy nagyot.

– Ó, istenem! Scratch, ugye? Rámosolygok. – Jaj, annyira sajnálom! Én nem tudtam… Valaki adjon a srácnak egy Labellot. Nem akarom, hogy a cserepes szája kidörzsölje a seggemet… Kínosan felnevet, igyekszik elvenni a helyzet élét, aztán lehuppan a kanapéra. – Ezt aztán jól elcsesztem, igaz? Szegény szerencsétlen. Hát igen, elcseszte, de végül is miért ne adnék neki még egy esélyt? (Persze rájöttem, hogy mit csinál. A vérrel dolgozik, azt a „kedvelni fogsz engem, ha tetszik, ha nem”-trükköt csinálja. Nem igazán hat, de azért kedves, hogy megpróbálja. Annyi esze azért van, hogy tudja, jobban jár, ha nem haragszom rá.) – Kezdjük elölről – mondom. – A legnagyobb örömmel. – Szóval a nagyfiúkkal akarsz játszani, igaz? Nos, tudnod kell, hogy nálunk „kéz kezet mos” az alapelv. – Elmosolyodom. – Nos, nekem elkélne egy kézmosás. Erre kiegyenesedik ültében. – Miről van szó? Úgy-úgy. Csiszolni kell még a fiút, de ha sikerül megszabadulnia attól a rengeteg véleménytől, ami a fejében kavarog, első osztályú talpnyaló lesz belőle. – Mesélj nekem Bruce Minerről! – Nosferatu, újszülött, megverte a feleségét meg egy rendőrt… de ezt nyilván mind tudja. Tud a lányáról is, meg minden. Valószínűleg okosabb, ha megmondja, mi érdekli, akkor egy csomó időt megtakaríthatunk mindketten. Ejnye, egy jó talpnyaló soha nem engedné meg magának, hogy türelmetlennek lássék. Óvatosan, Ladue, óvatosan! – Legyen. Szerinted veszélytelen? – Amennyire egy alacsony IQ-jú vértestvér valaha is az lehet. Nem foglalkozik különösebben a családjával, ami jó. Nagyon igyekszik, hogy elszakadjon tőlük, és beilleszkedjen közénk. És ez vajon jó vagy rossz hír? – Gondolod, hogy bántja még az élete elvesztése? Ladue felhorkant. – Nem nagyon. Azt hiszem, különben is túlzás azt életnek nevezni, ami neki volt. Ha nem az unalmas munkahelyén dekkolt, vagy az elviselhetetlen feleségével veszekedett, akkor egy olcsó lebujban támasztotta a pultot, és igyekezett öntudatlanra inni magát. Talán mégsem fogom tudni felhasználni Brooke-ot. Vagyis csak az időmet és az erőmet vesztegetem vele. – Biztonságosan vadászik? – Patkányokból él, legalábbis egyelőre. Azt hiszi, kitarthat emellett örökké. – Mindenesetre elég sokáig bírhatja.

– De vajon fogja-e? Jól értettem, hogy nyíltan ellentmondott nekem? Eh, ez a Ladue kölyök még nyalni se tud rendesen. – Ha megkérnélek, hogy intézd el, megtennéd itt? Válasz helyett csak pislog. Látom rajta, hogy kellemet-lenül érintette a kérdés. – Hogy érti? – Ha azt kérném, hogy döfj karót a szívébe és ásd el egy építkezésen, megtennéd? – Nem tudom, mit hallott rólam… – Azt hallottam, hogy… hogyan is mondta a herceg? „Különbékét” szeretnél kötni. Összeszorítja a fogsorát, és a vonzerő, ami felhőként lebegi körül, hirtelen eloszlik egy pillanatra. Justine és a hárpia barátai élve fel fogják falni ezt a taknyost. – Nem fogom megtámadni – mondja. – Értelek – válaszolom, azzal fölállok. – Hát, a beszédfronton nincs gond veled, de azt hiszem, fölösleges azt várnom, hogy fölemeld a segged, és csinálj is valamit… – Várjon egy percet! – vág közbe, és ő is fölpattan. Picit megmozgatja a fejét, mintha arra figyelne, hogy ne tartsa túl mereven a nyakát. – Azt mondtam, nem fogok vele nyíltan összecsapni. Vigyáznom kell magamra, amellett a függetlenek még mindig bíznak bennem, nem igaz? Vajon mi hasznomat vennék akár ők, akár bárki más, ha kiderülne, hogy elárultam Bruise-t? – Kezdi felhúzni magát. – Na, nem mintha bármivel is tartoznék neki, vagy bármelyiküknek. Elvégre, az istenit, még arról a hülye kutyájáról is én gondoskodom, tanácsokkal segítek neki, vendégül látom, meg minden, és annyit nem mond se ő, se a többi, hogy „köszönöm”! – Hirtelen észreveszi magát, és megint a szemembe néz. – Semmi kifogásom az ellen, hogy eltegyük Minert láb alól. Nem hiszem, hogy bármilyen szempontból is értékes képviselne a chicagói vértestvérközösség számára. De az ellen igenis van kifogásom, ha arra kér, hogy lőjem lábon magam. Ha biztos benne, hogy ezt akarja, segítek gondoskodni róla. De senki sem tudhatja, hogy én voltam. Érthetően fogalmaztam? –A hűségednek elég sok előfeltétele van. – Nem akarok haszontalanná és megvetette válni. Majdnem kicsúszik a számon, hogy „már késő”, de valamilyen szinten igaza van. Értékesebb, mint közvetítő a függetlenek felé, amellett ha úgy döntök, hogy kinyírom Minert, valószínűleg jobb, ha egyedül teszem. Persze, amíg a herceg szerint ez se nem kívánatos, se nem szükséges, az egész csak elméleti fejtegetés marad. Az viszont nagyon is kézzelfogható tény, hogy Ladue könnyű szívvel elárulná az én szegény kis utódomat. Már az is valami, hogy ezt megtudtam.

Negyed négy felé jár az idő, amikor leteszem a kocsit. A parkolóőrnek csinos borravalót hagyok, aztán kényelmes ütemben elindulok Judy otthona felé.

Rengeteg időm van még, a nap csak jó két és fél óra múlva kel föl, de az öltönyöm már romokban hever. Foltos, szakadt, és ni, az egyik lyukon épp most mászik ki egy csótány! Úgy hallottam, ezek a kis fickók még egy atomháborút is túlélnének. Mennyi esélyem van akkor nekem ellenük? Nem lát, nem hall senki, míg arra várok az utcán álldogálva, hogy Cal Cromwell végezzen. Hm, pokoli gyorsan öltözhet, ha pontban négy tízkor már becsukódik mögötte az öregotthon ajtaja, pedig csak négykor járt le a műszakja. Vagy kicsit lecsippentett a munkaidőből a rohadék. Elindul, de sajnos rossz irányba. Ejnye, Cal, így nem leszünk jóban. Veszek egy mély levegőt, és felidézem a lövészárkok képét, a mérges gáz szagát. A német sisakdíszeken megcsillanó napsugarakra gondolok, a könyörtelen osztrák katonákra, és a senki földje poklára… Cal lelassít, aztán hirtelen megáll. Tanácstalan és ideges, de fogalma sincs, miért. Igyekszik meggyőzni magát, hogy nincs semmi oka az aggodalomra. Olyan közel hajolok hozzá, hogy az ajkaim finoman a füléhez érnek. – Cal… Megpördül, készen arra, hogy szükség esetén összeszarja magát a rémülettől, de persze nem lát maga mögött senkit. Megint mögé lépek, hogy elálljam az autója felé vezető utat, és elkezdek fütyülni. Csak egy altatódalt gyerekkoromból, de mit számít ez? Ha egyedül vagy egy sötét, kihalt utcán, és egy láthatatlan valaki fütyörészni kezd, meg fogsz rémülni. Cal is azt hiszi, hogy megrémült. Szegény kis Cal! A java még csak most jön. Hátrál előlem, de még nem fut, úgyhogy felidézem a taposóaknák, a tűzharc, a mustárgáz emlékét, a förtelmesen megrokkant polgárháborús veteránok menetét, amit gyerekkoromban veteránok napján évről évre végig kellett néznem. Krisztusom, olyankor hetekig rémálmok gyötörtek! A veteránok napja százszorta borzalmasabb volt, mint a halloween, Cal kezdi szaggatottan venni a levegőt. – Ki van ott? Van Ott valaki? Csak néhány centiről suttogom a fülébe: – Nincs itt senki, Cal. Na, most már futásnak ered. Ott ügetek mögötte – a kabátom és a nadrágom úgy F lobog és csattog a szélben, mint a denevér szárnyai. Old John menedéke felé terelgetem. A bombázásokra gondolok, a német biplánokra, amint ugató géppuskákkal húznak el a fejünk fölött. Visszaemlékszem az ágyútűzre, a gránátokra, arra, amikor a szögesdrót alá szorultam, és egyik oldalról a patkányok, másik oldalról a társaim darabokra szakított tetemei vettek körbe. Eszembe jut hirtelen a világháború valamennyi borzalma, amit olyan kétségbeesetten próbáltam elkerülni, hogy mindent odaadtam, csak ne kelljen végigélnem… Réges-régi időkből előcibált félelmeim hullámain lovagolva fölkergetem Calt a lépcsőn. Vajon mi jár a fejében? Hiába kérdezném, úgysem mondaná meg. Cal azt hiszi, most már igazán rémült. Várj még egy kicsit, Cal. Csak egy kicsit várj. A válla fölött hátramered a sötétbe úgy visítja: – A francbaaaaa! Nem sokat gondolkodtál az utolsó szavaidon, igaz, Cal?

Menekül a fantom elől, ami űzi egyre előre, nem is néz előre, nem is tudja, merre tart. Én persze tudom, úgyhogy meg is tudom előzni, és kinyitom előtte az ajtót. Ezt sem veszi észre, mert csak hátrafelé néz, de még épp időben kapja fel a fejét, hogy észrevegye: sötét pincelejárat tátong előtte. Nem tud megállni, bár nem is hiszem, hogy merne, de legalább sikerül lefutnia a lépcsőkön ahelyett, hogy legurulna. Becsapja maga mögött az ajtót, nem is sejtve, hogy én is itt vagyok. A pincében koromsötét van. Abbahagyom a rejtőzést, és csak várok. Remélem, hogy Cal dohányos. Ez az utolsó jelenet annyira drámai lenne egy öngyújtó imbolygó fényében. Nincs szerencsém, csak egy apró zseblámpa van nála, ami ráadásul valami okból piros fénnyel világít. Ezt kapcsolja be, és körbepásztáz vele. Csak egy mocskos pincét lát, a padlón hamu és törmelék, összeégett papírdarabok és patkánypiszok. Körbefordul, ablakot keres (ami nincs), aztán egy másik kijáratot (ami ügyesen el van rejtve), valami fegyvert (hát hogyne), míg végül a tekintete a darálóra esik. Ekkor épp mögötte állok, és tőle eltérően, nekem öngyújtóm és drámai érzékem is van (valamit egy gyertyatartóm). A Bic kattanására megpördül. Három gyertyát gyújtok meg – persze egyiket sem most vettem ki a dobozból, sokkal ijesztőbb, ha már félig leégett, és az oldalán felgyűlt a viasz. Ahogy erősödik a fény, az arcomat is egyre tisztábban látja. – Szervusz, Cal. Újabb sikoltás. Ez már döfi! Odalépek hozzá, és visszakézből adok neki egy pofont. Na nem erősét, de azért figyelek, nehogy baráti paskolás legyen belőle. Épp elég lesz, hogy megtudja, mi a nagy helyzet, és befogja a száját. – Az én időmben, Cal, voltak, akik nem kezdtek zokogni és nem pisálták össze magukat a veszély első jelére. Úgy hívtuk őket: „férfiak”. – Ó, Istenem, ó, Istenem, ó, Istenem, ó, édes Jézus, kérlek… – Heh. Épp azt akartam mondani, hogy ideje elkezdened imádkozni, de megelőztél. Rettegéssel vegyes csodálkozás ül a szemeiben, amikor rám néz. – Mi vagy te? – suttogja. – Akarsz találgatni? – Zsebre vágom az öngyújtót, Cal csak ostobán mered rám. – Segítek. Megpróbál elugrani, amikor megragadom az ingét, de hiába, sokkal gyorsabb vagyok. A ragadozóösztön az alapfelszereléshez tartozik. Eddig csak játszottam vele, úgyhogy mostanra igazán felhúztam magam. Megfogom a grabancát, és olyan erővel rántom magam felé, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. A nyakát akarom megharapni, de maga elé kapja a kezeit, úgyhogy végül a csuklóját találom el. Sebaj, vér abban is van. Nem lazul el még akkor sem, amikor szívni kezdem a vérét. Annyira görcsöl a félelemtől, hogy a vámpírharapás keltette kéj el sem jut a tudatáig. Csapkod, vonaglik, és próbálja kirántani magát a szorításomból, de talán ő sem gondolja komolyan, hogy van esélye. Aki régóta űzi ezt az ipart, az meg tudja mondani, mikor kezd gyengülni az áldozat. Jó, igaz, az a tetves Miner meglepett, de az szívroham volt,

úgyhogy nem számít. Cal esetében nincs ilyen komplikáció, amikor érzem, hogy a vérkeringése szépen lelassul, elengedem. Kába és gyenge, harcolni már biztosan nem fog. Még mindig van valami két órám napkeltéig, és alig három méterre vagyok a rejtekhelyemtől. Időm, mint a tenger. – Rájöttél már? – érdeklődőm. Csak néz, a tekintete üres. A pánik teljesen elborította az agyát, amellett sok vért vesztett, nemigen tud értelmesen beszélni, csak motyog valamit az orra alatt. – Kell még segítség? Jó, legyen. Kiszívom az összes véredet, aztán a tested berakom abba a gépbe. Ledarálom a húsodat, a felét szétosztogatom a környékbeli kóbor kutyáknak, a másik felét a patkányok kapják meg. Még mindig nem sejted? Néma zokogástól rázkódik az egész teste. A francba! Á Föladta. Még az a kis izgalom is elveszett. Hát, ha így áll a helyzet, minek halogatni az elkerülje hetetlent. – Gyere ide! Erőtlenül megrázza a fejét, a könnyei szerteszét fröccsennek az arcáról. – Gyere ide, baszd meg! Vagy azt akarod, hogy élve daráljalak le? Továbbra sem mozdul. – Hiszel a reinkarnációban, Cal? A szemében csak zavart és reményvesztettséget látok. – Én nem tudom, igaz-e, vagy sem – monologizálok tovább. – De azért, ha visszajönnél, egy dologra szeretnélek figyelmeztetni. Soha, de soha ne lopd el az unokám kibaszott csokoládéját! Nem is várom, hogy ezt megértse. Megragadom a torkát, és befejezem, amit elkezdtem.

Harmadik rész Tél

„Soha ne bízz olyan vértestvérben, aki szereti a kihívásokat.” Maxwell Clarke herceg

Hetedik fejezet Bruise Ahogy a kocsiban üldögélek az öreg emeletes házzal szemben, elgondolkozom, vajon látnak-e a járókelők. Nem használok semmi vámpírvudut, egyszerűen csak lejjebb húzódtam az ülésen. A szokásosnál nagyobb a forgalom – ma van Nina születésnapja. Annyira csinos, ahogy újra meg újra ajtót nyit valamelyik újonnan érkezettnek. Nem is tudom, mit keresek itt egyáltalán. Azt hiszem, hiányoznak. Különösen Brooke, de azért van annyi eszem, hogy ne keressem meg. Azt kell tennem, ami nekik a legjobb, úgyhogy inkább maradok magamnak. Eszembe jutott, hogy küldhetnek nekik pénzt, de sajnos egyelőre nekem sincs valami sok. Öt és fél hónapja haltam meg. Hosszú utat tettem meg, mióta fölébredtem abban a vadidegen raktárban, bár arra még mindig nem emlékszem, hogyan kerültem oda. Most már a saját kis lukamban szoktam aludni. A víz befagy ugyan, de ütök rá egy léket, és máris szabad a ki-bejárás. Havi 200 dollárt fizetek az albérletért, amin Sároslábúval és Ambrose-zal osztozunk. Igazság szerint egyikünk sem alszik ott napközben, mert túl magasan van, és nem kifejezetten biztonságos, de raktárnak jó, a számítógépet se nagyon vihetem magammal a víz alá, és ott az üzenetek is megtalálnak. Piszkét is otthagytam, Don Newberg vigyáz rá. Don nem halott, mármint nem vámpír, vagy vértestvér, vagy mi. Az ő fajtáját ghoulnak hívják – halandó, aki vámpírvért iszik. Totál függő. Amíg adunk neki vért, mindent megtesz, amit kérünk tőle. Folyamatosan könyörög egy újabb adagért, úgyhogy igazán nem nehéz rávenni, hogy vigye le a kutyát és szedje össze utána a piszkot. Ha azt kérném tőle, valószínűleg még föl is enné a járdáról. Az az igazság, hogy Dontól kiráz a hideg. Ismerem a munkabeosztását, és igyekszem mindig akkor menni a lakásba, amikor ő nincs ott. Csupasz megpróbált megtanítani a rejtőzködésre, de nem vagyok egy őstehetség. Épp ezért szeretem a telet. Van ez a túlméretezett anorákom, ha belebújok, olyan, mintha hálózsákban mászkálnék. A kapucnija is jó nagy, ráadásul mindig szorosra kötöm, hogy teljesen letakarja a számat meg az orromat. Csak a szemeim látszanak ki, azokkal meg nincs semmi gond, olyanok, mint voltak. Ha kesztyűt is húzok, senki meg nem mondaná, hogy valami nincs velem rendjén. Új vendég érkezik, akit nem ismerek. Negyvenévesforma, zömök, talán mexikói. Dús, fekete haja van, amibe itt-ott egy-két ősz hajszál is vegyül. Vastag bőrkabátot és kesztyűt visel, de az üstöke fedetlen. Amikor Nina ajtót nyit, megint rácsodálkozom, hogy milyen nagyszerűen néz ki. Térdig érő fekete szoknya van rajta, alatta fekete kombiné. Persze az is lehet, hogy fekete harisnya meg harisnyakötő. Néha fölvett ilyesmit. Nem gyakran, csak az évfordulónkon meg más ünnepeken. A fölsője új lehet, arany és fekete mintás, mély dekoltázzsal. Biztos összefagy, valahányszor ajtót nyit valakinek. Ezt az újonnan jött fickót széles mosollyal üdvözli. Nagyon széles mosollyal. Az egyik kezében egy pohár italt tart, és már ki is pirul egy kissé.

Amíg én itt éltem soha nem voltak nálunk bulik – még egy üveg pia sem volt egész házban. Nina megöleli a férfit, és megpuszilja az arcát, de a pasas elhúzza a fejét és szájon csókolja. Mindketten felkapják a fejüket, amikor a gázra taposok, és kivágódom a forgalomba. Onnan tudom, hogy őket nézem és nem az utat. Valaki rám dudál, és éles gumicsikorgást hallok, ahogy félrerántja a kormányt, mielőtt összeütköznénk

Nem szabadna hagynom, hogy ez így megviseljen. Elvégre Nina özvegy. Meghaltam, kiléptem az életéből, és még örülhet is, hogy megszabadult tőlem. Miért is ne tudna (dugna) új kapcsolatot kezdeni? Valakivel, aki jobb nálam. Miért ne? Hiába, ezek a gondolatok nem segítenek. Meg tudnám ölni a pasast. Legszívesebben visszamennék, elbújnék valahol, mágiával vagy anélkül, megvárnám, hogy kijöjjön az ajtón (vagy ha nem jön ki, betörnék, ha már mindenki más elment). Még megvan a kulcsom, de még ha Nina lecserélte is a zárat, tudom, hol tartja a pótkulcsot, ha meg máshová tette, bezúznám az ablakot, beugranak és eltörném a fickó nyakát, letépném a fejét, még mielőtt felfogná, hogy mi történik. Hát, igen. Meg tudnám csinálni. Rohadt erős vagyok, még sokkal erősebb, mint eleinte, acélrudakat hajlítgatok, ha úgy tetszik, meg ilyesmi. Még jobb lenne simán csak leütni Casanovát, kiráncigálni az ablakon, bedugni a csomagtartóba, aztán szárazra szívni valami nyugis helyen. Ja, az jó lenne. Még alaposan be is laknék vele. Mind közül legjobban Ninából szeretnék enni, odaszorítani a számat a nyakához. Persze még ennél is jobb lenne, ha élnék, és ott bulizhatnék én is, egy pohár itallal a kezemben. De legalább élhetnék, ital ide vagy oda. És ha már itt tartunk, akár azt is kívánhatom, hogy legyen egymillió dollárom, nem igaz?

Megállok útközben a lakásnál, és persze ott találom Dont. Szuper, amúgy is remek kedvem volt, most meg még Don is. – Szevasz, Bruise – mondja széles mosollyal, miközben Piszkét lapogatja. Piszke nincs elragadtatva Dontól, de elviseli, mert Ambrose és én azt mondtuk neki. – Don – bólintok oda neki. – Gyere ide, kislány. –Piszke fölpattan, és odaüget hozzám, hátra se néz. –Valaki keresett – mondja Don. – Igen? – Ez fura. Senki sem szokott keresni. – Raphael Ladue-nak hívják. Azt mondta, ismered. –Szent szar! – Mondta, hogy mit akar? – Nem. – Don jó megfigyelő, biztosan észrevett valamit az arcomon vagy a tartásomon, mert aggódva kérdezi: – Valami baj van? – Á, nincs. – Nem győztem meg. – Tartozom neki egy is pénzzel. – Don még mindig nem nyugodott meg. –Folyton köcsögösködik miatta. Ne is törődj vele! – Jó. De tudod, ha pénz kell…

Don egy benzinkútnál dolgozik. Ha nem szálltunk volna be a lakbérbe, még mindig az anyja pincéjében húzná meg magát. Szánalmas, ugyanakkor nagyon kedves, hogy még ő ajánl nekem pénzt. Mennyi lehet a bankszámláján? Kétszáz dolcsi? – Nem kell, kösz – csak ennyit mondok neki.

Ladue-val megszakítottam a kapcsolatot, mióta Csupasz beszámolt arról, amit hallott. Egy alkalommal ott settenkedett a ház körül a maga megszokott módján, észrevétlenül, várva, hogy mikor ijesztheti meg Raphaelt, amikor felbukkant valami öreg vámpír, akit Scratch-nek hívnak, ha jól emlékszem, és elkezdtek arról társalogni Ladue-val, hogy karót döfnek belém, és kitesznek napozni. – Nem szeretném, ha félreértenéd a helyzetet – mondta Csupasz. Basszus, mit lehet ezen félreérteni?! – Raphael beszari, és lehet, hogy azt mondja, hogy hajlandó elárulni téged, de nagy különbség van, hogy egy nagy és ijesztő öregnek ezt mondja, aki csak úgy berontott a kis odújába, meg hogy tényleg meg is tenné. Szerintem biztos találna valami módot, hogy az utolsó pillanatban kitáncoljon a dologból. Bevallom, ez nem igazán nyugtatott meg, úgyhogy elmondtam Sárosnak meg Ambrose-nak, hogy mi a helyzet, és azóta igyekszem távol tartani magam Raphaeltől. Szegény Piszke egy darabig kóborolt, míg sikerült elintéznem a lakást, de azért legjobb tudásom szerint gondoskodtam róla. Azóta még egy szót sem váltottam Laudue-val, még csak meg sem kérdeztem tőle, vajon igaz-e a dolog egyáltalán. Végül is nem elképzelhetetlen, hogy Csupasz hazudott, de miért tette volna? Amellett sokkal jobban bízom benne, mint Raphaelben. A jó hír, hogy Don biztosan nem mondta meg Raphaelnek, hol alszom, mert ő maga sem tudja. Vajon mit akar tőlem Ladue? Ambrose és Sároslábú még tartja vele a kapcsolatot – időnként lógnak is nála, bár azt hiszem, olyan nagyra nőtt az arca, hogy nehezen lehet elviselni, és ha ott vannak a chicagói barátai, akkor be se enged senkit. Micsoda egy alak… Már a fele utat megtettem, amikor szembejut, mi van, ha épp arra számít, hogy meglátogatom? Mármint mi másért keresne, ha nem azért, hogy át tudjon passzolni ennek a vén Scratchnek. Ha pedig tényleg ez a helyzet, nagyobb hülyeséget nem is csinálhatnék, mint hogy megjelenek az ajtaja előtt. Úgyhogy inkább gyorsan félrehúzódok a kocsival, és keresek egy telefonfülkét. (Az egyik pénzszerzési mód, amire Sároslábú tanított, az ital automaták fosztogatása. Nem kifejezetten bonyolult az eljárás: bevered a gép elejét, és felmarkolod a pénzt. Nem sok, az igaz, de mindig van nálam apró, ha telefonálni kell.) Ladue száma megvan a PDA-ban, legalább veszem valami hasznát – különben ritkán használom. A telefon kicsöng, és amíg várok, hogy fölvegye, elgondolkodom. Raphael valami számítógépes zseni. Úgy hallottam, az ölelést is azért kapta meg, mert valami öreg vámpírnak segítség kellett a pénzmosáshoz. Mi van, ha le tudja nyomozni a hívást? Vagy ahhoz zsarufelszerelés kell? Végül bekapcsol az üzenetrögzítő, úgyhogy leteszem. A fenébe!

Várjunk csak, lehet, hogy ez jó. Ha nincs otthon, nem fér hozzá a kis műszaki kütyüihez, és akkor biztos nem tud lenyomozni, nem igaz? Megcsörgetem a mobilját. – Halló? –Ladue? – Miner? Jól hallok? Tényleg te vagy az? – Piszkosul lelkesedik. – Mit akarsz? – Hogy érted, hogy „mit akarok”? – Azt hittem, te vagy a csapat esze, Ladue. Mit akarsz? Nem olyan összetett kérdés. – Jézus, épp csak hónapok óta nem hallottam felőled! Csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e. – Valóban? – Képzeld, valóban. Bár most, hogy ilyen kellemesen bunkó vagy, eltöprengek, hogy vajon megérte-e izgulni. Hol vagy? – Mit érdekel az téged? – Az istenit, Bruise, valami paranoid kis állat felmászott a seggedbe, és most ott kavar? – A Pitchers & Poolban vagyok. – Legalábbis neki ezt mondom. Valójában a fülke jó három mérföldre van onnan. Különben sem jártam azon a helyen a legelső éjszaka óta. – Na látod, ugye, hogy nem volt olyan nehéz? – Szóval mit akarsz? – Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e! Öregem, itt laktál nálam meg minden, aztán hirtelen nyom nélkül eltűnsz! Hát képzeld, aggódni kezdtem. Vagy már az is tilos? – Nem kapkodtad el az aggódást. – Jó időbe telt, mire meg tudtam mondani, hogy aggódom. Tisztában vagy vele, hogy Sároslábú és Ambrose igyekszik elzárni téged másoktól? – He? – Bizony. Hónapok óta kérdezősködöm felőled, de mindig leráznak. Azt mondták, hogy jól vagy, találtál egy új helyet, s a többi, s a többi, elfoglalt vagy, nem érsz rá, mit tudom én, de mindig nagyon homályosan fogalmaztak, megígérték, hogy átadják az üzeneteimet, de aztán nem hívtál soha. Nem szóltak, mi? Csupasz szólt még idejében, te szarházi! – Hát, tényleg jól vagyok, tényleg van új helyem, és tényleg elfoglalt voltam. A beálló csöndben hallom, hogy a háttérben zene szól és emberek beszélgetnek. Gondolom egy bárban ül, és azt várja, hogy valami csinos kislány összeszedje a bátorságát, és odaüljön mellé. – Szóval minden oké? – Ja, oké. Figyelj, Ladue, hogy találtál meg? – Megvannak a módszereim. Ne is törődj vele, haver. Szóval jól vagy? – Ja, remekül. Amikor letesszük, elgondolkodom, nem volna-e érdemes elfelejteni a lakást. Donért nem lenne kár, kivéve, hogy tényleg rendszeresen sétáltatja a kutyát. Szerezhetnék Piszkének elhelyezést valami kennelben, de olyan

rohadt drága, amellett val'szeg utálná is. És olyan jó, hogy most van hol átöltöznöm meg lezuhanyoznom. A fene egye meg!

Amikor visszaérek a kocsimhoz, már totál elegem van mindenből, és úgy döntök, hogy megérdemlek egy kis pihenést. Egy kicsit kényeztetni fogom magam, hogy lecsillapodjak. Ideje enni valamit. Miért is ne? Végeredményben különleges alkalom a mai, Ninának születésnapja van. Beindítom a kocsit, és befordulok az első utcán jobbra. Pete Staggers háza felé veszem az irányt. Persze, persze, megfogadtam, hogy nem iszom emberből, szépen, eléldegélek csendesen nap nap után, meg az összes többi Anonim Alkoholistánál betanult baromság, ami már akkor se működött, amikor pedig csak a jó öreg, legális pia volt a gond. De a Barry-eset óta tudom, hogy ez nem fog menni. Nem öltem még, és nem is áll, szándékomban, de azért, hogy is mondjam, szembe kell nézni a tényekkel. Mégis csak vámpír volnék, vagy mi. És a vámpírok vért isznak. De szigorú szabályokat követek. Jól működnek, és segítenek józannak maradni. Első szabály: először jönnek az állatok. Minden éjjel úgy kezdem, hogy kerítek egy kutyát vagy macskát, ahogy Ambrose tanította. Így mindjárt elviselhetőbb az éhség. Tudom, hogy nem csinálhatom az idők végezetéig, de pazarlásnak érezném elszalasztani a lehetőséget, amíg megvan. Staggers háza az utca végén áll, egy hónapok óta eladásra kínált épület szomszédságában. Amikor leállítom a motort, megsimogatom Piszke fejét, és eszembe jut az a sok-sok kutya, akiket megöltem. Ha valaki kiszívná Piszke vérét, nagyon zabos lennék, de azért… ez valahogy más. Piszke az én kutyám. Azoknak a szerencsétleneknek még nevük se volt, nem várta őket haza senki, nem tudták, hogyan kell emberek között viselkedni. Csak állatok voltak. Azt hiszem, a lelkem mélyén tudom jól, hogy Piszke is csak egy állat, de ő az én állatom. Soha nem tudnám megenni, még ha a túlélésem múlna is rajta. Igaz, mostanában egyszerűbb az életem, mióta Ambrose valahogy megszervezte, hogy naponta kiszállítsanak, egy liter állatvért a lakásunkra. Don veszi át, úgyhogy már nem is kell élő állatokkal bíbelődnöm. Ugyan az íze valami rettenet, de legalább jóllakat, úgyhogy ezen a téren nincs komoly gond, épp csak az, hogy most sürgősen ki kell költöznöm a lakásból. – Maradj csöndben, kislány! – mondom Piszkének állatnyelven, nem mintha kényszerítenem kellene az engedelmességre, hanem mert biztos akarok lenni benne, hogy megérti. Megállunk a bejárati ajtó előtt, és fülelek, hallok-e valamit az ablakon át. Csönd van. Bekukkantok, de a lakás sötét. Itthon van egyáltalán? Ha nem, legfeljebb megvárom odabent. Másoltattam magamnak kulcsot. Pete csúnya ember, nagy, kövér és szőrös, de én örülök ennek. Ha csinos nő volna, sokkal gyakrabban törne rám a kísértés. Épp ezért alkottam meg a második szabályt: nőkből nem eszem. Amikor egy pasit harapok meg, az egy kicsit még mindig fura érzés. Valahogy nem érzem természetesnek. Na

persze, amikor már elkezdődött a dolog, akkor semmi kifogásom ellene, akkor nagyon jó érzés. De azért mégis azt hiszem, sokkal könnyebben rá tudnék szokni a dologra, ha nők is szerepelnének az étlapon. Úgyhogy a biztonság kedvéért ragaszkodom a férfiakhoz. De még azok között is válogatok. Kinyitom az ajtót – finoman, hátha valaki mégis van itt. Még jó is, mert a pincéből hangok szűrődnek föl. Pete ott alakította ki a hálószobáját. Ott szoktam megejteni a dolgot. Megvárom, míg elalszik, odalopózok hozzá, és észre se veszi, máris a nyakába mélyesztettem a fogaimat. Általában nem is ébred föl, csak felsóhajt és a másik oldalára fordul. Egyszer még valami nevet is suttogott, de az azért elég undorító volt. A rejtőzködő trükköket, aminek Sáros meg Csupasz olyan nagy mesterei, én valahogy nem tudom megtanulni. Próbálom persze, de honnan tudhatnám, hogy működik-e? Úgyhogy legtöbbször hétköznapi betörő vagyok. Olyan simán megy a dolog, hogy elgondolkodtam, vajon a mi házunkba nem surrant-e be valaki ugyanígy, míg Nina meg én aludtunk. Ha Pete a pincében van és zajong, akkor nyilván ébren van, úgyhogy inkább itt fönn várok. Egy perccel később már tisztábban ki tudom venni a hangokat. Valaki nevet. Vagy sír? Nem férfi az illető, az biztos. – Piszke, hányan vannak odalent? – kérdezem a kutyát. Mert persze az is lehet, hogy Pete csak tévét néz. – Ketten – vakkantja vissza Piszke csendesen. Jó kislány, megérdemel egy kis simogatást. –Itt maradsz, és csak akkor jössz le, ha baj van – mondom neki. – Maradsz! – Marad? – nyüszít szegény elégedetlenül, de azért leül. Lelopakodok a lépcsőn, és amikor újra hallom a hangot, már biztos, hogy egy fiatal lányhoz tartozik. Sír. – Ne aggódj, ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Csak lazítsd el magad. Csak lazíts! – Pete hangja izgatottságról árulkodik. Én is szoktam így érezni magam, közvetlenül azelőtt, hogy lecsapok valakire. – Neeeeee! – Ez megint a lány. A félelemtől visszajött a hangja, én pedig elkezdek lefelé rohanni. Kettesével veszem a lépcsőket, már az sem érdekel, ha Staggers meghall, mert a hármas számú szabály az, hogy csak perverzek vérét iszom.

Van egy jogszabály, amit úgy hívnak: Megan-törvény. Volt egy fickó, akit gyerekmolesztálásért elítéltek, de amikor kiszabadult, egy olyan környékre költözött, ahol senki sem ismerte, ott aztán megölt egy Megan nevű kislányt. Az eset után hozták azt a törvényt, hogy akit nemi erőszakért, vagy gyerekmolesztálásért, vagy más szexuális bűncselekményért elítéltek, annak be kell jelentkeznie a lakhelye szerint rendőrőrsön, és a címét a hatóságok nyilvánosságra hozzák. Van is egy honlap, ahol csak beírod az irányítószámod, és kiadja a környéken élő ilyen bűnözők címét. Így találtam meg Pete Staggerst, és az összes többit is.

Nem tudom, pontosan mit csinált, a honlap annyira azért nem részletes, de végeredményben mindegy is. Ő egy rossz ember, és ha valami rossz történik vele, az jó, nincs igazam? Sároslábú szerint Isten nyilai vagyunk, és azért lő minket a Földre, hogy megbüntessük a méltatlanokat. Erről én személy szerint nem vagyok meggyőződve, a vallás sosem volt kimondottan a szívügyem, de azért úgy gondolom, ha valaki megérdemli, hogy nyakon harapják, hát az nem más, mint aki nőket meg gyerekeket bántalmaz és erőszakol meg. Ha az Isten nyilai dologban téved is, abban igazat adok Sároslábúnak, hogy valamit kezdenem kell magammal. Az örökkévalóság piszok hosszú idő, és elég lehangoló is, ha semminek sincs értelme, ha minden mindegy. Még Raphael is azt mondta, hogy ki kell tűzni egy célt, amivel elfoglalod magad („keríteni kell egy villanyvasutat” – ő így fogalmazott). Mondhatjuk, hogy Pete az én hobbim. Ő, meg a többi beteg állat. Arra azért nem számítottam, hogy egyszer rajtakapom valamelyiküket.

Mikor leérek, látom, hogy a lány az ágyon fekszik. Egészen kislány még, jó, ha 150 centi magas. Farmernadrágot visel meg egy szűk szvettert, összegömbölyödve fekszik, nagy, dagi Pete pedig ott tornyosul fölötte, az egyik teniszcipőjét már sikerült is levennie, most épp a nadrágot próbálja lecibálni a lányról. – NE, NE, NE, NE, NE! – kiabál a szerencsétlen. Pete még a sikoltozáson túl is meghallhatta, ahogy a lépcsőn dübörgők, mert egyenesen rám néz, én pedig beverek neki egy hatalmasat. Még annyi ideje sincs, hogy felvegye a felháborodott arckifejezését, az öklöm máris lecsap az állára, ő meg eldől, mint egy zsák. Dagadt pöcs. Érte nyúlok, megragadom az inge elejét és magamhoz rántom. Ez most finom lesz. Nincs magánál, az arcán hatalmas sebhely éktelenkedik, öregem, azt hiszem, összetörtem az állkapcsát! Annál jobb. Ezt érdemlik a mocskos gyerekmolesztáló faszok! A jobb kezemmel hátrahúzom a csuklyámat, és a kislány hirtelen elhallgat. Észreveszem, hogy engem néz, de már késő, a szám nyitva van, és ha akarnék, se tudnék leállni. Beleharapok Pete nyakába, a rejtőzésnek már semmi értelme nem lenne, amellett nem is tudom megcsinálni. A kislány tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal bámul, de nem szól egy szót sem. A szemei vörösek, a kiló sminket, amint fölkent az arcára, a könnyei szépen elmosták, úgyhogy most úgy néz ki, mintha Alice Cooperhez járna kozmetikai tanfolyamra. Kábé tízévesnek néz ki, de biztos idősebb annál. Vagy mégsem? Szeretném megnyugtatni, azt mondani neki, hogy nincs semmi baj, és nem fogom bántani, de ekkor a vér első cseppje a nyelvemhez ér, és innen már nincs visszaút. Istenem! Ó, édes istenem! Pete Staggers egy szarzsák, de a vérének mégis olyan jó íze van. Túl jó. Olyan, mint amikor valami kinti munkát végzel, tudom is én, mázolod az ablakkereteket vagy valami, és kánikula van, izzadsz, mint a ló, aztán nagy

végre végzel, bemész a hűvös lakásba, és kiveszel egy sört a hűtőből… Ilyesmi érzés, egyszerre megkönnyebbülés, kielégülés, és az a tudat, hogy tökéletes vagy. Tökéletes. Nagy kortyokban iszom Pete vérét, és így érzem magam. Vagy amikor kölyökként még jártam templomba, emlékszem, az első néhány gyónás alkalmával, mikor a pap azt mondta, hogy a bűneim megbocsáttatnak, tényleg úgy éreztem magam, mintha valami nagy terhet raktam volna le, megkönnyebbültem, fölengedtem. Aztán lassan megszoktam ezt az érzést, míg végül már nem volt jó, és nem is mentem többet templomba. Akkor azt hittem, ez az érzés örökre elveszett, de most újra itt van, mert kiiszom egy ember vérét, aki gyerekeket erőszakol meg. Könnyűnek érzem magam, jónak és bűntelennek. Aztán hirtelen vége az egésznek. Mintha kikapcsolták volna, a vér nem folyik tovább, és amikor Pete arcára pillantok, látom, hogy a szemei teljesen kifordultak, csak a fehérjük látszik. Halott. Elvesztettem a szüzességem.

Amikor elkezdtem futni, Piszke is utánam eredt, most ott áll mellettem, az oldalamhoz dörgöli a fejét. A lány még mindig csak néz értetlenül. Karjaival átölelte saját magát, és fölhúzta a térdeit. A szemei még mindig hatalmasra vannak nyitva, de a száját már becsukta. – Ööö… szia! – mondom neki. Az ajkaimon és a fogaimon még érzem a vér ízét. Körülnézek, és… húha. Kicsit elragadtattam magam. Egyszer láttam, amikor Piszke elkapott egy nyulat a parkban, és oda-vissza rángatta a fejét, hogy eltörje a gerincét. A szoba most úgy néz ki, mintha én is valami hasonlót tettem volna Pete-tel, mert vér borítja a falakat és a padlót. Sőt, még a kislányra is jutott belőle. A kabátom zsebében van egy pár Wet-Nap törlőkendő, azokkal gyorsan letakarítom az arcom meg a kezeim. –Semmi baj nincs – mondom. A lány nem felel, csak mered rám némán. –Ööö… mi a neved? Semmi válasz. – Hahó! Hallasz engem? Közelebb lépek, és integetni kezdek a szemei előtt, mire hátrébb iszkol. Valami ijesztő, természetellenes hang tör föl a torkából, valami tompa sípolás, olyan, mint a kiskutyák nyüszítése vagy mint amilyen hangot a fészekből kiesett fiókák adnak ki. – Hé, semmi baj! – próbálom nyugtatni megint. – Ne félj, semmi baj! Semmi baj! Ez pont az a fajta duma, amivel Pete próbálta lecsillapítani egy perce, nem? – Szereted a kutyákat? A teste mozdulatlan marad, de legalább Piszkére néz. – Ő Piszke. Barátságos kutya. – Basszus, remélem, ezzel most nem rontom tovább a helyzetet! – Meg akarod simogatni Piszkét? Biztos örülne neki. Piszke, menj oda hozzá, és légy nagyon gyöngéd! A kutya engedelmeskedik, és odadugja az orrát a kislányhoz, ez mintha segítene egy kicsit. Legalább nem rezzen össze vagy próbál menekülni a szerencsétlen, nem úgy, mint az én esetemben. Most mi a francot csináljak?

– Halló! – Ambrose? Én vagyok. – Mi van? – Bajban vagyok. – Várj egy másodpercet. Nem egy másodperc telik el, hanem sokkal több, ráadásul számomra ez most egymillió évvel ér föl, ahogy ott állok Pete pincéjében, egyik lábamról a másikra billegek, a lány meg csak egyre néz engem, bár legalább már megölelte Piszkét. – Oké, itt a szám, amin hívhatsz. Vonalas. – Raphael mindig nagyon óvatos, hogy mit mond a telefonba, ha mobilon beszél, folyton poloskákról meg lehallgató-készülékekről pampog, úgyhogy mostanra már mind tiszta paranoiások vagyunk. – Ne a mobilodról hívj, jó? Van a közelben egy telefon? Megadja a számot, és leteszem a mobilt, és fölveszem Pete focilabda alakú telefonját. Tárcsázok, és egy pillanattal később megint vonalban vagyunk. – Na, mi van? – Hát, öreg, épp nagy bajban vagyok, te meg úgy kezded, hogy tartóba teszel, aztán meg visszahívatod magad?! – Gondoltam, ha telefonálni van időd, akkor nem lehetsz életveszélyben. – Oké, de azért… – Életveszélyben vagy? – Hát… nem. – Mi a helyzet? Hol is kezdjem? – Hát, van ez a fickó, akit meglátogattam a kútfúrás miatt. – Aha. – És amikor ideértem, itt volt ez a lány. És hát eléggé elcsesződött minden. – Elvesztetted a szüzességed? – Aha. – Oké. És a másik, akit nem…? – Még itt van. – Rendben. Mondd meg, hol vagy, és megyek, amilyen gyorsan csak tudok. Kocsival mentél? – Azzal. – Akkor én nem viszem az enyémet.

Kábé húsz perccel később bakancsba bújt lábak lépteit hallom a lépcsőn. Amikor Ambrose leér, alaposan körülnéz. , Én letelepedtem az asztal mögött álló székre, a lány az ágy átellenes sarkába húzódott, Piszke a lábánál gubbaszt, Pete meg a földön fekszik, ahogy elesett. Amennyire a törlőkendőkkel tudtam, már letörölgettem a falakat. Ambrose csak hosszú hallgatás után szólal meg.

– A picsába! – Hát igen. A lány előbb ránéz, aztán rám, és megpróbál még hátrébb húzódni. Hál' istennek tél van, úgyhogy Ambrose száját zöld sál takarja el. – Hé, jól vagy? – kérdezi a lányt, de az nem válaszol, csak menekül, és összehúzza magát, amennyire csak tudja. – Azóta így viselkedik, hogy… szóval azóta. – Aha. Hisztérikus némaság, katatónia vagy valami ilyesmi. Nem értek hozzá. Mindegy, legalább nem tudja elmondani senkinek, mit látott. – Ambrose Pete-re néz, és megcsóválja a fejét. – Van itt valahol egy szőnyeg vagy valami? – Várj, a lánnyal mi lesz? Ambrose rápillant, aztán megvonja a vállát. – Csomagoljuk be a dagadtat, és vágjuk be a kocsiba! Róla ráérünk gondoskodni. – Úgy hívták, hogy… – Nem igazán érdekel – vág közbe Ambrose. – Keríts valahonnan egy műanyag zsákot vagy valamit! Végül a konyhaasztal alól húzzuk ki a szőnyeget, az egyik fiókban pedig találunk ragasztószalagot és kötelet. Basszus! Már épp kezdtem szégyellni magam, azért, amit tettem, de amikor megláttam a kötelet… Találunk egy kést is. A lánynak szeme se rebben, amikor Ambrose előveszi. Persze csak a kötelet vágjuk el vele. Mielőtt becsomagolhatnánk Pete-et, Ambrose kitalálja, hogy fűrészeljük le a fejét. Azt hittem, csak viccel, de aztán letérdel, és tényleg elkezd farigcsálni, mintha csak a karácsonyi pulykát szeletelné. – Basszus, Ambrose! – Mi van? – Hogyhogy mi van? – Ha a fejtől külön szabadulunk meg, lépéselőnyt szerzünk a zsarukkal szemben – válaszolja. – Ezeket behajigáljuk a Michigan-tóba egy nagy adag téglával, úgy beletelik egy kis időbe, míg megtalálják. Akkor meg már senkinek sem fog feltűnni, hogy nincs egy csepp vére se. – Oké, de azért… – mondom, és a lány felé intek. Ambrose a tekintetével követi az ujjam. – Nekem nem tűnik úgy, hogy jobban meg lenne ijedve – mondja. Feltúrja az egyik szekrényt, és előkerít belőle egy tornazsákot. Ebbe rakja a fejet, miután becsomagolta néhány pulóverbe. – Látod? – fordulok a lányhoz. – Ez a rossz ember többé nem bánthat téged. – Óh, Krisztusom! – morogja Ambrose. – Mi van? – Térj már magadhoz, Bruise! – Már magamhoz tértem! Mit tettem, ami nem jó? Mit? – Segíts inkább a szőnyeggel! A szőnyegbe csavarjuk Pete testét, összekötözzük, és ragasztószalaggal is rögzítjük, de kábé a művelet felénél Ambrose-nak eszébe jut, hogy elvettem-e a pénztárca-ját, és mivel természetesen nem, kicsomagoljuk, és

kezdjük elölről az egészet. De azért végül csak sikerül egy hat láb hosszú szivart sodornunk belőle. Én viszem föl a vállamon, Ambrose a tornazsákról gondoskodik. V –Te maradj itt! – mondom a lánynak. – Mindjárt visszajövünk. Ambrose csak a fejét csóválja. Amikor a bejárati ajtóhoz érünk, még megszólal. – Próbáld meg észrevétlenül elcipelni a csomagot a kocsiig, jó? – Jó, oké. – Nem hinném, hogy jár erre bárki is, aki láthatna. Pete elég szutykos környéken lakott, a szomszéd házban nem lakik senki, az út mentén túlnőtt fák sorakoznak. .. A pokolba is, tökéletes búvóhely egy gyerek-molesztálónak. Ugyanakkor nekünk is. Ez elég szomorú felismerés. Amikor lecsapja a csomagtartó fedelét, Ambrose felém fordul. – Hogyan tovább? – Azt hittem, a tóba dobjuk. – Addig rendben is van a dolog. De ezt te magad is megcsinálhattad volna. – És mi lesz a lánnyal? – Aha – mondja. – Na, ez a kérdés. Egy percig csak nézzük egymást szótlanul. –Talán… talán hagyjuk itt, és hívjuk ki a zsarukat. Ambrose felsóhajt. – Nem tetszik az ötlet. –Igazán? – Most nem tud beszélni, oké, de mi van, ha terápiára viszik és megoldódik a nyelve? Mi van, ha elmondja, mit látott? – Mi van akkor? „Két szörny jött és megették azt a férfit…” A te arcodat még csak nem is látta. Ki venné komolyan? Főleg azok után, amin keresztülment, érted, a trauma meg minden. Idejönnek, látják, hogy hóttkoki, és nem fognak hinni neki, amikor előadja, hogy megharaptam azt a fickót. –A zsarukat nem fogja érdekelni a történet – bólint Ambrose. – De a herceget és az embereit nagyon is. – Édes Jézus, már megint ezek? Miért érdekelné őket? –Mert nagyon komolyan veszik a vámpírtörvényeiket. Igazság szerint nem tudom hibáztatni őket ezért. – Ha a zsaruk nem foglalkoznak a dologgal, akkor a herceg mit izgatja magát? – Nem az a lényeg, hogy a zsarukat érdekli-e az ügy, hanem az, hogy érdekelheti, vagy legalábbis elkezdheti őket érdekelni. Ezek évtizedekben gondolkoznak. – Tíz év múlva talán jobban fog valakit érdekelni Pete Staggers, mint most? – Így hívták? – Ja. Bocs. – Úgy gondolják, kialakulhat egy mintázat. Ha elég sokan mesélnek nyakharapó szörnyekről, valaki még odafigyelhet a végén. A fenébe is, Bruise, az emberek igenis odafigyelnek! Emlékszel arra a texasi pasasra, nem? – Az egy őrült volt.

– Nem, ő egy rettenthetetlen vámpírvadász volt, aki megőrült. Sikerült szerezniük valakit, aki úgy megzavarta a fejét, hogy a végén már összevissza beszélt, de még meg tudott ölni két vámpírt, mielőtt rájöttek volna, hogy ki ő egyáltalán. És amit tudott, régi könyvekből tudta, meg onnan, hogy odafigyelt a hülye kis cserkészcsapata jelentéseire. –A lány átváltoztatása sem megoldás? Ambrose csak egy percnyi csend után válaszol. – Én elintézhetem, ha akarod. A francba! – Úgy érted, megölnéd? Csak bólint válasz helyett. – Ezt egyszerűen nem hiszem el! – Figyelj, Bruise… – kezdi, de kerüli a tekintetem. – Ezt egyszerűen nem hiszem el! És pont tőled, aki patkányokat eszel, mert nem vagy hajlandó embervért inni, tőled, aki olyan erős vagy és ellenállsz a kísértésnek! – Hordozó vagyok, Bruise. – Te az vagy, aki vagy, és most meg egyszerűen csak fognád ezt a lányt, és… – Én is emberekből élek, éppúgy, mint te. Épp csak nagyon óvatosnak kell lennem, mert HlV-pozitív vagyok. Teszek egy lépést hátrafelé. – Mi? – Ugyan már, Bruise, ne mondd, hogy elfelejtetted, mit jelent ez. Hordozó vagyok! Akiből eszem, megfertőződik! Persze hogy óvatos vagyok. Persze hogy ellenállok a kísértésnek, de ha akad valaki, akinek jobb, ha meghal, ne lepődj meg, hogy lelkesen vállalom, hogy gondoskodom róla! – Szerinted jobb neki, ha meghal? – Szerintem nekünk jobb lenne, ha meghal. Egy percig nem tudom, mit is felelhetnék erre. – Ne már… – végül ezt sikerül kiötölnöm. Ambrose nem válaszol. – Ne már… Ha most csak úgy… csak úgy megöljük, mert egyszerűbb lesz tőle az életünk, akkor… – Felejtsd el! Felejtsd el, hogy mondtam. –… mennyivel vagyunk jobbak, mint Pete? – Oké, rendben. Nem tetszik a megoldási javaslatom. Lássuk, te milyen briliáns tervvel tudsz előállni! Minden emberre, aki megalkot egy tervet, akad tíz, aki talál a tervben hibákat. A parancsnokom mondogatta mindig ezt. – Gondolkodom! – Ha arra vágyom, hogy valaki belekössön az ötleteimbe, felhívom Ladue-t. Nem is rossz ötlet. – Oké, figyelj, mit szólsz ehhez: a herceg meg a többi chicagói, ők azok, akik annyira aggódnak az egész helyzet miatt, igaz? Akkor meg miért ne segítenének elintézni? – Gondolod, hogy csak azt várják, mikor pattanhatnak, hogy feltakarítsanak utánad?

Ambrose hátat fordít nekem, és elindul a ház felé. – Látod, most meg te kötekedsz! Raphael most nagy barátjuk, nem? Ugorjunk el hozzá, hátha ő meg tudja nyugtatni a lányt… – Annyira, hogy szépen el lehessen neki magyarázni mi is történt, aztán boldogan szabadon ereszteni? – Jó, rendben… Várj csak! Megvan! Hogyishívják? – Á, a jó öreg Hogyishívják! – Az orvos. A zombicsináló csaj. Tudod, aki segített, amikor a halálomat játszottuk el. – Persephone. – Az, pontosan! Vigyük el hozzá a lányt, és… – Halkabban! – szakít félbe. Már a házban járunk, a lépcső tetején állunk. – Vagy azt akarod, hogy meghallja? – Szóval elvisszük hozzá a lányt – folytatom halkabban –, ő meg elvarázsolja az agyát, és a kiscsaj szépen mindent elfelejt. Ambrose pár pillanatig csak némán néz rám. ik – Oké – szólal meg végül. s – Miért ne működhetne? – Az a kérdés, mi haszna belőle neki? Az ő fajtájánál mindig ez a kérdés. – Azt mondta, bármire hajlandó a maszkabál érdekében. Az a rejtőzködést jelenti, nem? – De. – Na, hát ez az. Mármint, ha a lányt elhallgattatjuk, az olyan, tudod… Hát, szóval akkor csend lesz. Pár pillanatig csak némán néz. – Te komolyan meg akarod menteni ezt a lányt, igaz? – Miért ne? Úgy értem… – Nem tudom, mit mondhatnék, inkább megvonom a vállam, és körülnézek. –Mi értelme az egésznek? Mármint, ha még egy kislányt sem tudunk kihúzni egy ekkora slamasztikából, akkor… Ha még ezt se tudjuk megcsinálni, akkor mi értelme az egésznek? Egy darabig megint csak némán nézzük egymást. Végül Ambrose bólint.

A lányt nem olyan könnyű kicsalogatni a pincéből, mint reméltem. Először hívom én, de persze a füle botját se mozgatja. Úgyhogy elhívom Piszkét, abban a reményben, hogy majd jön utána. Tény, a kislány kinyújtja a kezét a kutya után és szomorúan nyöszörög, de nem moccan. Teljesen bevette magát az ágy sarkába, szinte föltapad a falra. – Van nálad pénztárca vagy valami? – kérdezi Ambrose, de néma csönd a válasz. – Mi a helyzet a szüleiddel? – próbálkozom meg én is. – Felhívhatjuk a szüleidet? – Honnan jöttél? –Mi a neved, kicsim? Hiába igyekszünk. Ambrose megpróbálja gyöngéden megfogni a kezét, és kihúzni az ágyból, de a lány nem engedi magát vezetni, és újra összegömbölyödik. Fogalmam sincs, mit tehetnénk, úgyhogy inkább

átfutom Pete pénztárcáját. Van egy fényképes MasterCardja, hatvan dolcsija meg egy vacsorakuponja az Outback Steak House étterembe. Remek! – Ez most csúnya lesz – szólal meg Ambrose. – Na, nem mintha még nem volna elég csúnya. – Hogyhogy? – Azt hiszem, csak erőszakkal fogjuk tudni kivinni innen. – Ne már… – Próbáld meg fölvenni. –Hát, nem is tudom… – Mi van? – Nem akarom, hogy megijedjen. – Akkor azt hiszem, zsákutcába jutottunk. Ki kell innen vinnünk, de magától nem hajlandó megmozdulni, te pedig nem vagy hajlandó megfogni. A három dolog közül az egyiken változtatni kell. – Miért ne maradhatnánk itt? – Így is épp elég lesz meggyőzni Persephonét, hogy segítsen, nemhogy ha még házhoz is kell jönnie. Talán üssük le. – Megőrültél? – Sokkal egyszerűbb volna a dolog, ha nem lenne magánál. A lány megint elkezdi azt a kísérteties vinnyogást. Azt hiszem, ez jó jel – ezek szerint legalább érti, miről beszélünk. – Lehet, hogy Pete-nél van valami, amitől elájulna. – Kloroform? –Vagy valami hasonló. – Ha lenne, már használta volna. Igaz. Ambrose lehuppan Pete székébe és a kezébe temeti az arcát. –Nézd, ha akarod, én megcsinálom – mondja. – Úgy érted… – Majd én kiütöm. Te csak menj föl, nem kell végignézned. – De ugye nem fog neki fájni? – FOGD MÁR BE, BASZD MEG! – kiáltja, azzal felugrik. A sál leesik az arcáról, jól látom a hatalmas, ragadozó agyarait. Még soha nem láttam, hogy így elvesztette volna az önuralmát. – Igen, fájni fog neki! Gondolod, le tudom úgy ütni, hogy ne fájjon neki? Menj föl és hagyd rám ezt a dolgot. Nem fogom megölni, rendben? – NEEEEEE! – Sss, nincs semmi baj… – De a lány nem figyel rám. Nem tudom, mit tehetnék. Végül elindulok fölfelé a lépcsőn. Félúton járhatok, amikor puffanásokat hallok, és a sikolyai megváltoznak, most már csak rövideket kiált, és nem értelmes szavakat, csak nyög… aztán már csak nyöszörög. Mozdulatlanná dermedek. Itt állok két lépcsőfok között, és egyszerűen nem bírok továbbmenni, de visszafordulni se. Aztán kinyílik a lenti ajtó, és egy vékony fénycsík jelenik meg a lépcsőkön. Felbukkan Ambrose is, a karjában a lány fekszik mozdulatlanul, mint egy halott. – Él még?

– Lélegzik – mondja Ambrose. – Megszorítottam a torkát, hogy ne kapjon levegőt. Most boldog vagy?

A hátsó ülésre teszem a törékeny kis testet, bekapcsolom a biztonsági övet, aztán elindulunk. Kis idő múlva megállunk telefonálni. – Raphael? – szól a telefonba Ambrose, aztán vár egy darabig. – Jó. Figyelj, megvan neked Persephone barátod száma? – Újabb szünet. – Mert beszélni akarok vele. –Újabb, ez alkalommal hosszabb szünet. – Igen, arról van szó. – Újabb csönd. Öcsém, ez a Raphael aztán lepcses egy fazon. Ambrose-on is látom, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – Nézd, kell a segítsége. Akarsz te is segíteni, vagy csak megadod a számát? – Szünet megint, Ambrose nagyon forgatja a szemét. – Biztos, hogy akarsz segíteni? Oké. Egy perc és ott vagyunk. Jól bevágja maga után a kocsiajtót, amikor beszáll. – Ez az ember totál nem tudja, mi a francot akar igazából – morogja. Amikor leparkolunk a ház mögött, a lány már kezd éledezni, és halkan motyog valamit, míg az ajtóhoz cipelem. – Mi a fenét csinálsz? – szisszen rám Raphael. – Behozhatom? – Nem! Az istenért, hónapokig felém se nézel, aztán meg belerángatsz egy gyerekrablásba? – Itt nem… – Engedj már be minket! – A sál már megint félrecsúszott, jól látszik, hogy Ambrose vicsorog. Ezekkel a fogakkal aztán látványosan lehet vicsorogni. Piszke is csaholni kezd, mire Raphael végre félreáll. – Van ragasztószalagod, vagy jobb esetben kloroformod? – Rohypnol van itthon – mondja Raphael. – Mmm… nem, az nem elég. Olyasmi kell, ami kiüti. – Mit csináltatok? – Sir Nagyivó épp terepszemlét tartott a fehér paripáján, és meglátta, hogy a Fekete Lovag popsin akarja dörrentem a Bajba Jutott Szüzet – mondja Ambrose, és a fürdőszoba felé veszi az irányt. Hangosabban folytatja, hogy halljuk a zörgésen túl, amikor a gyógyszeres üvegek közt kezd turkálni. – Úgyhogy hősiesen birokra kelt a Fekete Lovaggal, győzedelmeskedett, és úgy ráijesztett a Szűzre, hogy az begárgyult tőle. Raphael eddig Ambrose után nézett, most felém fordul, és fölvonja a szemöldökét. – Hát – mondom –, tulajdonképpen lehet így is mondani. – Amikor Ambrose visszajön, azért odabököm neki: – Nem kell ám ennyire gúnyosan fogalmazni. – Nincs valami ütősebb? – Minek lenne? – kérdezi Raphael. – Na persze, a te csinos arcod előtt nincs akadály – sóhajt föl Ambrose. – Sebaj. Ki tudja, miket adott be neki a halott fazon. Még a Sudafedtől is simán kómába eshet. – Rám hunyorít, úgy folytatja. – Egy ilyen tragédia pedig megengedhetetlen lenne.

– Akkor mi lesz? – Ragasztószalag? Nem tetszik az ötlet, de Ambrose-nak sajnos igaza van. Nem hagyhatjuk, hogy sikongasson itt összevissza, még meghallja valamelyik szomszéd. Lassan kezd magához térni, úgyhogy gyorsan odakötözzük az egyik székhez. – A szájára ne tegyünk ragasztót – mondom. – Biztos fájna, mikor letépjük. – Hogy neked mekkora szíved van! – Raphael csak ennyit fűz hozzá. Amikor a lány fölébred, Raphael a háta mögé áll, és beköti a száját. – Nem akarom, hogy lássa az arcomat – mondja valami egészen különös hangon. – És miért beszélsz ilyen furán? – Mert nem akarom, hogy megismerje a hangomat, te észlény. – Úgy állítjuk a széket, hogy a lány az üres teakonyhát lássa, ott nincs semmi jellegzetes vagy említésre méltó. Megpróbálja hátrafordítani a fejét, hogy lássa, mi folyik mögötte, de szorosan odaállok a támlához, úgyhogy csak a hasamat láthatja. Piszke odafurakszik, és a lány ölébe fekteti a fejét. Még csak nem is mondtam neki, meg semmi. – Jól van – mondom. – Majd én… minden megoldódik. – Látod, milyen? – kérdezi Ambrose Raphaeltől, és felém biccent. – Hagyd. – Raphael még mindig azon a vicces hangon beszél. Egy percig csak állunk ott hárman. A lány magánál van, de nem szól semmit, csak nézelődik. – Jól van, megyek és megszabadulok a hullától – szólal meg végül Ambrose. – Boldogulni fogtok? – Várj már! Most csak úgy fogod magad és elmész? –kérdezem. – Nem, csak úgy fogom magam és eltüntetem a bizonyítékát annak, hogy megöltél egy embert. Ha megengeded. Mi a fenét vársz még tőlem? Ha megint fojtogatni kell, most rajtad a sor. – Nagy fejcsóválások közepette elindul kifelé, de az ajtóban megtorpan. – Holnap találkozunk. A kocsidat a szokott helyen hagyom, oké? – Persze. Hé, Ambrose… köszönöm, öregem. Egy percig áll még ott szótlanul, de nem fordul felém. – Szívesen – csak ennyit mond, és már ott sincs. Hát, ketten maradtunk Raphaellel. Ja és persze a lány is itt van. – No – mondja –, akkor jöhet Persephone. – A vicces hangról meg ne feledkezz! Ladue átmegy a nappaliba, de int, hogy én maradjak itt. Odaállok a lány oldalához. – Nincs semmi baj – mondom neki. – Én nagyon… nagyon sajnálom, ami történt. Egyáltalán nem akartam… muszáj volt ezt tennünk. Mármint összekötözni téged, meg… meg a fojtogatás is. Érted… áh, a pokolba az egésszel! – Leülök másik konyhaszékre, és odahajolok hozzá. Ő meg elhúzódik. – Nézd, nagyon sajnálom. Mindent megteszek, hogy helyrehozzam a dolgot. Azért itt csak jobb, mint Petetel, nem igaz? Mi nem akarunk bántani. Mi… egyáltalán nem akarunk bántani.

Piszke a lány ölében tartja a fejét, de fölnéz. Követem a tekintetét, és látom, hogy Raphael áll az ajtóban. – Bruise, jól vagy? – kérdezi. Fura. Semmi ellenségesség nincs a hangjában. Most az egyszer nem tűnik mérgesnek. – Ja… azt hiszem. – Tudod… Ma este vesztetted el a szüzességed, igaz? A „Fekete Lovaggal”. – Ja. Igen. Erre csak bólint. – És hogy érzed magad? Egy pillanatig töprengek, mielőtt válaszolnék. – Kibírom. Raphael egy pillanatig még néz, aztán megint bólint. – Rendben. Beszéltem Persephonéval, az Irony klubban van. Tudod, hol van? Mindegy, meg tudom mondani, hogy találsz oda. Ott tudod fölvenni. – Hogy én menjek be egy klubba? –Nem kell bemenned. Felismeri, az autómat, majd ő megtalál. – Miért nem mész oda te? Úgyis tudod, hol van. – Szerintem jobb, ha én maradok. Tudod, arra az esetre, ha valaki felbukkanna. Jobb lesz így. – Hogy érted? Én is el tudom intézni, ha jön valaki. – Bruise – mondja, és a vállamra teszi a kezét –, te jó srác vagy, bátor is, de tudod mit? Ambrose nem érti, hogy mit miért csinálsz ma este, de én igen. Oké? De az tény, hogy nem vagy meggyőző. Én az vagyok. Én el tudom érni, hogy kedveljenek. Te nem. És ezzel te is tisztában vagy, nem? Ez… ez jutott. . . – …Ja. Beletelik még pár percbe, míg Raphael beprogramozza az utat a PDA-ba, a kezembe nyomja a kocsi kulcsokat, és elmondja vagy hússzor, hogy óvatosan vezessek. Amikor elindulnék, még utánam szól. – A kutyát nem viszed? – Azt hittem, nem szeretnéd, hogy összepiszkolja az Alfa Rómeódat. – Igaz. De azért… nem küldenéd ki a kertbe mondjuk? – Amíg ő itt van, a lány nyugodt. És az jó, nem? – De, az – mondja Ladue, és boldogtalanul néz előbb Piszkére, aztán rám, végül a lányra. Én is a lányhoz fordulok. – Nem lesz semmi baj. Aztán Piszkének adok még egy utolsó parancsot. – Ha Raphael megpróbálja bántani, öld meg!

Raphael kocsija igazán csinos kis darab, de a váltás nem teljesen zökkenőmentes. Majd alkalomadtán szóbahozom a dolgot. A Barry öreg PDA-ján lévő színes kis térképen jól látszik, hová is kell mennem. Öcsém, tiszta Star Trek a dolog. Nem sokkal később megállok a klub előtt. Jó nagy

a nyüzsgés. Sokan jönnek-mennek erre, de az halálbiztos, hogy egyikükön sincs anorák, az arcukba húzott gallérral. Egyszer csak Persephone is kilép az ajtón. Hűha! Olyan… nem is tudom, milyen. Amikor fiatal srác voltam, folyton arról ábrándoztam, milyen nőket akarok lefektetni. Elképzeltem, hogy találkozok valami nővel egy bárban, vagy a tengerparton, egy sétahajón, vagy tudom is én, segítek neki megjavítani a lerobbant kocsiját, megmentem egy banditától, vagy valami hasonló baromság. Ez amolyan férfidolog. És néha úgy képzeltem el a helyzetet, hogy marha drága ruhában ülök egy szuper autó volánja mögött – mint amilyen Raphael Alfa Romeója. De a nők, akiket ebbe a nem létező kocsiba álmodtam, nem olyanok voltak, mint Persephone. Még csak föl se vehették volna vele a versenyt. Mindig olyan lányokról fantáziáltam, akiket a bikinis naptárban láttam vagy a tévében, vagy testnevelés órán, de azok soha nem voltak elegánsak. Egyikük sem tűnt ennyire okosnak. Persephone az a fajta nő, aki nem azért visel fantasztikus ruhákat, mert jól néznek ki, hanem mert csak ilyenek vannak a ruhatárában. Ami nekem „kiöltözve”, az neki csak „felöltözve”. Fura nézni, ahogy a kocsi felé lépked. Soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik velem. Amikor már félig átért az úttesten, nagy szemeket mereszt rám, és valami apró kézmozdulatot is tesz, mintha egy kereket forgatna. Mi a…? Azt akarja, hogy tekerjem le az ablakot? Mindegy, letekerem. – Nyissa ki az ajtót, maga barom! – sziszegi oda, amikor már csak négylépésnyire van.

– Szép autó, nem? – szólalok meg, mikor már magunk mögött hagytunk jó hat háztömböt, és a csend kezd kínossá válni. Ő csak bámul kifelé az ablakon. – Úgy hallottam, a Jaguarokat nagyon drága javíttatni. Szóljak neki, hogy ez nem egy Jaguar? Tulajdonképpen mindegy. – Hát… először is köszönöm, hogy, tudja… hogy segít. Azért, hogy segít nekem. – Még nem csináltam semmit. – Tudom, de már az, hogy… hogy egyáltalán hajlandó, az is nagy segítség. Komolyan. – Esetleg megpróbálná végiggondolni, hogy mit akar mondani, mielőtt megszólal? Biztos vagyok benne, hogy az is nagy segítség lenne. Egy darabig nem szólok semmit, inkább az útra koncentrálok. – Elnézést, hogy nem nyitottam ki az ajtót elég gyorsan. – Óh, az Isten szerelmére… – Sajnálom, oké? Próbálom, így sikerül. Én nem vagyok az a kifejezett ajtónyitogató típus. Egyszer megpróbáltam, de a feleségem majd összepisilte magát a nevetéstől. Ő amolyan, ööö… felvilágosult nőnek tartotta magát. – Ez meg mit akar jelenteni? – Mi, az hogy „felvilágosult nő”? Hát, tudja, olyan feminista vagy mi.

– Nem, nem erre gondoltam. – Most végre felém fordul, de olyan dühösen néz, hogy inkább ne tette volna. –Azt hiszi, én nem vagyok feminista? Hogy én nem vagyok felvilágosult nő? – Öh… – Jogi egyetemet végeztem. Négyes átlagom volt végig, és fényes karriert futottam be, egészen biztos vagyok benne, hogy fényesebbet, mint a maga felesége. Akarja tudni, miért várom el, hogy kinyissa az ajtót? Nem igazán, de úgyis el fogja mondani. –Vigyáznom kell a megítélésemre. Az emberek figyelnek az ilyen részletekre. Észreveszik, hogy ma este Isaac Mizrahi ruhában vagyok, és észrevennék, ha holnap gót kamaszlánynak öltöznék, és műpiercinget tennék a számra, érti? Olyan rétegekben és körökben forgok, amiről magának fogalma sem… Nézze. Azok, akik között én mozgok, odafigyelnek. Azért akarnak engem, mert mások is akarnak, érti? Úgyhogy ha azt látják, hogy valami anorákos paraszt a járdaszegélyhez parkol, én meg bepattanok a kocsijába, mint egy útszéli kurva, akkor… maga szerint milyen következményei lesznek ennek? – Sajnálom. – Én is ki tudom nyitni azt az átkozott ajtót, nincs szükségem arra, hogy valami pasi gyámkodjon fölöttem, de ezekre az emberek vadászom, és ez egyáltalán nem olyan könnyű dolog, úgyhogy nem engedhetem meg magamnak, hogy elvesztegessek bármiféle előnyt, amit nagy nehezen megszereztem! Inkább nem válaszolok semmit. Ninával is mindig így folytak a veszekedéseink. Jobb kivárni, míg lehiggad egy kicsit, addig úgysincs értelme megszólalni. Úgyhogy megint csak az útra figyelek. Na, talán már végzett a monológgal. Megpróbálok kedvesen közeledni, hátha most már ő is normálisabban fog beszélni velem. – Nem hiszem, hogy nehéz lenne magának. – Mi? – Hát, tudja… ilyen megjelenéssel. Meg hogy csak úgy „puff”, elbűvöli az embereket. – „Puff”? Maga szerint ez történik? – Hát, én nem értek hozzá. Mindegy, tudja, csak… Mindegy. Ahogy maga csinálja, olyan könnyűnek tűnik. – Nem, maga tényleg nem ért hozzá – mondja, de a hangja már nyugodtabb, és amikor gyorsan felé pillantok, látom, hogy a szája szögletében halvány mosoly ül.

Nyolcadik fejezet Persephone Anorákban egészen más ez a Bruise Miner. Fel sem tűnt, hogy milyen nagy mértékben az arca alapján ítélem meg. Pedig nekem aztán tudnom kéne, hogy a külső nem minden, nem igaz? Tekintve, hogy úgy cserélgetem az álarcomat, mint más a zokniját. (Tegnap megpróbáltam Linda és Persephone ruhatárából vegyesen felöltözni, de a végeredmény láttán nem tudtam, nevessek vagy hányjak. Nem is az, hogy hülyén néztem ki, hanem valahogy… nem volt természetes, az egész. Mint ahogy Bruise arca is természetellenes…) Bruise olyan, mintha a bátyám valamelyik réges-régi horrorképregényéből lépett volna elő, és ez befolyásolta a róla alkotott ítéletemet. Na, abban azért biztos vagyok, hogy tényleg ostoba, erőszakos és szánalmas, hogy még ráadásul visszataszító is, az türelmetlenebbé tesz, mint amit érdemelne. Kevésbé sajnálom, jobban bosszant. Ha belegondolok, Bruise története meglehetősen szívfájdító. Az én ölelésem sem volt épp családi piknik, de az én atyám legalább nem hagyott el, elmagyarázta a dolgokat, és gondoskodott rólam. (Az ölelésem. Ez aztán a virágnyelv. Beszélgettem erről Bellával, még mielőtt összevesztünk volna, és ő úgy adta elő, mintha élete legjobb egyéjszakás kalandja lett volna. Szerintem féltékeny volt, mert én Maxwelllel éltem át. Másrészt Dubiard azt mesélte, őt megerőszakolta az atyja. Pontosan ezt a szót használta. Ami pedig engem illet… az enyém se ilyen nem volt, se olyan. Se nem rettenet, se nem kéj, hanem inkább a kettő különös egyvelege. Nincs igazán szó arra, amit akkor éreztem. Nincs szó arra, amit Maxwell tett velem.) Néha eltöprengek, vajon milyen lehet függetlennek lenni, mint Bruise. Loki azt mondja, az effélék ingyenélők és teljességgel haszontalanok. Amikor róluk beszél, egészen olyan, mint egy hetvenes évekbeli seriff valahonnan délről, akit a hippikről kérdeznek. De mi a rossz abban, ha valaki éjszakáról éjszakára él és nem aggódik semmi miatt, ami nem fenyegeti az evést és a biztonságot? Amikor Solomonra, Bellára, Norrisra vagy Tobiásra gondolok (Maxwellről nem is beszélve), a politikamentes lét valódi paradicsomnak tűnik. Sajnos én már soha nem szabadulhatok. Egyszerűen nem engednék. Loki soha nem bocsátana meg, Solomon győztesnek kiáltaná ki magát, Maxwell pedig… Nem is tudom, ő mit tenne. A lelkem egyik fele meg van róla győződve, hogy észre sem venné. Másrészt azt hiszem, nagyon is észrevenné, és a világ végéig üldözne. Nem, az én számomra már nincs kiút. És hacsak nem szeretnék vesztes maradni az örökkévalóságig, hogy az egész város rajtam röhögjön folyamatosan, kénytelen leszek barátokat szerezni. Befolyásos barátokat. Például Norrist. Továbbra sem tudom, ki lehet Miner atyja, ezért aztán Norris még mindig tiszta hülyének tart. Biztos, hogy ő lenne az ideális patrónus? (Mert azzal azért nem áltatom magam, hogy valaha is a barátom lesz. Ő nem az a fajta, akinek vannak barátai.) De azért jobb, mint a semmi. Mindenki fél tőle, és

ez nagyon is valami. Mindenképpen jobb, mint Maxwellhez szaladgálni, ha bajom van. Jobb, mint gyengének lenni és függeni valakitől. (Maxwellnek nem is említettem a gyanúmat… az ostoba, gyermeteg gyanúmat. Norris legalább ettől megkímélt. És tényleg nem is történt semmi. Bella, az a rosszindulatú hárpia csak ugratott, kipróbálta, elég hülye vagyok-e ahhoz, hogy bedőljek. A jelek szerint, igen.) Be kell bizonyítanom Norrisnak, hogy nem vagyok üresfejű. Be kell bizonyítanom Maxwellnek, hogy igenis érek valamit… és legfőképpen magamnak kell bizonyítanom. A Miner-rejtély végére kell járnom, és ennek nincs más módja, mint a magam oldalára állítani magát Minert. Mocskos meló lesz, az biztos. Végre megérkezünk Raphael házához. Ez alkalommal Miner ugrik, hogy kinyissa az ajtót. Tökéletes. Nem is tudom, miért várják el tőle, hogy emlékezzen, ki az atyja. Vagy bármi másra. Ez az ember egy idióta. – Végül is miről van szó? Mielőtt még válaszolhatna, Raphael jelenik meg, üdvözlésre tárt karokkal és széles mosollyal ügetve felém. – Annyira hálásak vagyunk! – mondja köszönés helyett, és hirtelen nagyon rossz érzés fog el. Valami rettenetes történhetett, ha ilyen hálásak már azért, hogy egyáltalán eljöttem. – Mit is kellene most csinálnom? – kérdezem. Ladue Minerhez fordul. – Nem mondtad el? Az a szerencsétlen Miner csak megvonja a vállát. Valamit motyogni kezd, de Raphael félbeszakítja. – Őszintén sajnálom, de hát tudja, hogy van ez időnként. – Úgy forgatja a szemét, mintha azt akarná mondani, hogy mi ketten ugyan szuperül megértjük egymást, de Bruise kicsit fékezett habzású, és a magunkfajta nagymenőknek időnként le kell kicsit lassítani, hogy az idióták is követni tudják az eseményeket. – Tényleg tudom? – kérdezem, és Bruise felé fordulok. Egy pillanatra megijedek, hogy túl messzire mentem, és Raphael megsértődik, de nem, jól ismerem a fajtáját. Csodálni fog, amíg úgy kezelem, mint egy darab szart, ám attól a pillanattól kezdve, hogy egyenrangúként bánok vele, megpróbál túlszárnyalni. – Bruise, miért nem mondja el maga, hogy mi történt! – Hát, tudja… szóval… Hirtelen különös zaj üti meg a fülem. A konyhából jön, és leginkább fájdalmas nyüszítésre emlékeztet. Aztán rájövök, hogy nem is most kezdődött. Végig ott volt a háttérben, csak nem tűnt föl, amíg Bruise tanácstalanul el nem hallgatott és csönd nem lett. Elindulok a hang irányába. A konyhában… Jézusom! Egy lány, egy egészen apró kislány ül a széken kikötve. A kutya az ölében tartja a fejét, készen, hogy leharapja az ujját, ha csak a legkisebb óvatlan mozdulatot is teszi. Épp csak a kislány nem tud megmoccanni, mert a keze össze van kötözve a támla mögött, a vékony, törékeny kis bokáit pedig a szék lábához kötözték.

– Mit csinált vele? – Úgy történt, hogy… Amikor közelebb lépek a kislányhoz, látom, hogy valaki ki is sminkelte a szerencsétlent, alapozót és szemfestéket kent rá meglehetősem ügyetlenül, és nagyon remélem, hogy az ott rúzs a száján. A nyakát ovális, lila foltok csúfítják el, négy a bal oldalon és egy a jobbon. Egy marok nyoma. Szembefordulok Bruise-zal, ezzel a nyomorult, anorákba bújt hóemberrel, ezzel a hólyaggal. Csak a szemei látszanak ki a csuklya alól, de azok is kifejezéstelenek és ostobák, mint a medencékben úszkáló cápák szemei. – Mi történt? – Véletlenül botlottam bele. Tudja… – Elfordítja a fejét, és kínosan egyik lábáról a másikra áll. Úgy viselkedik, mint egy tízéves kisfiú, amikor rápirít az anyukája. – És nem tudta befejezni, mi? Jóllakott, és már nem volt kedve hozzá, vagy mi? – Én egyáltalán nem akartam megölni! Én csak megpróbáltam… – Ó, fogja már be! Hányok magától! – Én nem akartam neki fájdalmat okozni! Megint a kislányra nézek. Összepisilte magát a nyomorult. – Már késő – mondom Bruise-nak. – Már fájdalmat okozott neki. És most én mit csináljak? – Én nem… – Akarja, hogy segítsek, vagy sem? – Hát persze, hogy akarom! Azért mentem el magáért. De meg kell értenie, hogy… – Ha azt akarja, hogy segítsek, most hagyja abba a szar önigazoló dumát, és mondjon valami használhatót! Persze tudom én jól, hogy mit szeretne. Azt akarja, hogy „varázsoljam el” a lányt, libbentsem meg a varázspálcámat, és töröljem ki az agyából a szörnyű emlékeket. – Azt reméltem, hogy helyre tudja hozni.

Helyrehozni. Hát hogyne. Én vagyok az aranyhal, és kéne a családnak egy nagyobb házikó, mert nem férnek el az eceteshordóban. Ennyi az egész. A lelkem mélyén van egy önző kis hang, ami arra próbál rávenni, hogy simán csak fordítsak hátat, sétáljak ki az ajtón, hívjak egy taxit, és irány haza, hadd takarítsa el ez a két szemétláda a saját mocskát. De nem tehetem. Mert ez a kislány nem csak valaki mocska, nem igaz? Nemcsak büntetés, amit Bruise kap az ostoba viselkedéséért, hanem egy emberi lény. Összezavarodott kis emberi lény, de azért mégis. Istenem, még Scott emlékeit is alig tudtam kitörölni, és végül azt is annyira összekutyultam, hogy majdnem beleőrült. Talán tényleg beleőrült, talán nem is az történt, hogy megtalálták, és kényszerítették volna, hogy (megölje magát) megtegye. Mi fog történni, ha most elkezdek egy olyan kislány agyában kavarni, aki már így is épp eléggé megviselt, súlyos, sokkos állapotban van, és azt, amit átélt, nem tudja feldolgozni, mintha csak

egy fakockát próbálna legyömöszölni a torkán? Van egyáltalán bármi esély arra, hogy ez működjön? Helyrehozni. Istenem! Ugyanakkor mi mást tehetnék? Nem hagyhatom itt erre a két bohócra. Vitatkoznak, tervezgetnek itt egy darabig, de végül a legkisebb ellenállás útját fogják választani. Ezt nem hagyhatom. Ha akad itt valaki, aki helyre tudja hozni a dolgot, ha nem is teljesen, legalább félig-meddig, az én vagyok. A franc egye meg! Amikor Bruise és Raphael reménytől sugárzó arcára nézek (jó, Bruise arcát nem látom, de a testtartása mindent elárul), látom azt a pataknyi, folyónyi, sőt folyamnyi szart, ami a nyakamba fog zúdulni. Ha ezt most megteszem nekik, folyton engem fognak hívogatni, mintha én lennék a gondnok. „Tudnál esetleg…?”, „Szükségem lenne…”, „El tudnád feledtetni ezzel a fickóval…?” És miért is ne? Azt hiszik, én csak úgy elvarázsolom az embereket. Ha nem teszem meg, a kislánynak vége. Ha megteszem, az olyan, minta örökbe fogadnék egy fészekalja szerencsétlent, hogy ezután engem zaklassanak, ha felhorzsolódik a térdük. Istenem…

Végül Bruise és Raphael felé fordulok, és kimondom az örök kérdést, ami minden vértestvért mozgat. – Mi hasznom belőle? – Persephone, nézze… – kezdi Raphael, de egy szúrós pillantással sikerül elhallgattatnom, mielőtt nagyon beleélné magát a fogadatlan prókátor szerepébe. Bruise csak rám néz azokkal a nagy, ostoba szemeivel. – Szóval nem… – nyöszörög még egy darabig, de azután elhallgat. – Kérjen bármit. – Se önsajnálat, se nyerseség. Föladta. Egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán megint á kislányra nézek, aki itt ül mellettem, olyan szorosan megkötözve, hogy összepisilte magát, és megkeményítem a szívem. – Nagy szavak egy nincstelentől – mondom. – Mije van egyáltalán, aminek hasznát venném? Válasz helyett csak vállat von. Reménytelen a pasas. Aztán eszembe jut valami. – Majd én megmondom, hogy legyen. – Azzal leveszem a kabátomat, az egyik szék támlájára terítem, kigombolom a mandzsettámat és felhajtom a blúzom ujját. – Egy dolog van… – A számhoz emelem a csuklómat és végighúzom a fogaimon. (Fáj. Persze, hogy fáj. Tisztában vagyok vele, hogy fáj, de valahogy… a fájdalom már nem jelent semmit a számomra.) – Ne! – mondja Raphael, és egy pillanatig azt hiszem, attól fél, hogy fájdalmat okozok saját magamnak… de nem. Bruise-t nézi. Bruise azonban már elindult felém. – Szóval ez az ára? –Egy ma, egy holnap.

– Bruce, ne csináld! – mondja Raphael, és Bruise után nyúl. Nem fogja meg rendesen, épp csak a két ujja közé csippenti a kabátja ujját, és úgy húzogatja vissza. – Hagyd – mondja neki Bruise. – Semmi baj. Amikor odaér mellém, kibontja és hátrahajtja a csuklyáját. Újra szembesülnöm kell a bőrével, ami úgy néz ki, mintha összeégett volna, tele hólyagokkal, gyűrődésekkel és repedésekkel. Szinte nem is emberi arc, elsőre talán különös formájú sziklának nézném, de aztán megmozdul, megfeszül és ellazul, mint a gumi, ahogy Bruise beszélni kezd. – Ha ezt kell tennem… Aztán előrehajol, és iszik belőlem.

Hogyan is magyarázhatnám el, milyen érzés ez? Emlékszem, amikor Maxwell szívta a vérem, olyan volt, mintha egy kútba zuhannék, én pedig egyre csak püföltem, püföltem, de csak gyengén, mert a karjaimból kiszaladt az erő, és mert igazából nem is akartam, hogy abbahagyja, inkább abban bíztam, hogy így maradhatok, élet és halál között örökre. Akkor még halandó voltam, és a két világ közti peremen állva megcsapott a halál szele, és csodálatos volt. Most már nem ilyen, mert átléptem a peremet. De amikor eszem, én vagyok az erő, ami a mélybe rántja a halandókat, én vagyok az, akin keresztül bepillanthatnak az örökkévalóság sötéten kavargó tömegébe… Ám ez most nem ilyen, mert Bruise nem él. Amikor szívja a vérem, egyenrangúak maradunk. Mindketten azon a vékony szürke határon állunk, ami elválasztja az élet édes pirosát a nemlét rettenetes feketeségétől. Míg iszik, egymásba kapaszkodunk. Míg iszik, bejárjuk egymás zegét-zugát, összeolvadunk, és érzem, amint cseppről cseppre átfolyok az ő testébe, abba az erős és torz alakba, ami annyira különbözik tőlem, mert nagy és ügyeden, de mégis ugyanazzal a szégyennel és fájdalommal terhes, mint amitől én szenvedek. Aztán véget ér. Fölegyenesedik, és amikor rám néz, újra csak Bruce. Nem torz szörnyalak már a szememben, hanem egyszerűen csak az, aki. Saját maga. Egy kicsit mintha saját magammal néznék szembe. Na, nem nagyon, de a szemében mégis én csillogok, épp eléggé ahhoz, hogy hálás legyen nekem. Amíg a vérem benne van, nem fogja olyan egyedül érezni magát. Ezért lehet olyan könnyen függővé válni.

Megcsókolja a sebet, és az összezárul. Milyen gyöngéd. Hátrasimítom a hajam, és csak ekkor veszem észre, hogy Raphael még mindig ott áll. Zavar. Olyan, mintha amikor a kokszban a barátjával pettingel az ember, és hirtelen besétál a szobatársa. – Jól van – mondom, és megigazítom a blúzom ujját. – Oldozzák el!

Amikor a szájáról lekerül a kötés, a kislány hangja megerősödik, és amikor a keze kiszabadul, az első dolog, hogy előrehajol, és átkarolja a kutyát. – Szerezzenek neki ruhákat, egy törülközőt… meg valamit, amivel letisztogathatja magát. Gyerünk, használják a fejüket! Bruce és Raphael azonnal ugrik, körülbelül olyan hatékonysággal, mintha Stant és Pant kértem volna meg. Kiárasztok a kislány felé. Formálni nemigen tudom a benyomást – tudom, hogy mások egészen pontosan képesek meghatározni, milyen hatást szeretnének elérni, anyai ragaszkodást, vágyat vagy rémületet, de nekem már az is elég, ha egyáltalán működik. Azért igyekszem gyöngéd lenni, kedvességet, gondoskodást és bizalmat sugározni. – Rám tudsz nézni? – kérdezem, mire felém fordítja a tekintetét. Eddig jó. Mélyen a szemébe nézek (mogyoróbarna a szeme, kívül inkább zöldes, aztán befelé haladva egyre sötétebb). A szemkontaktus alapvető, ha az emlékei között szeretnék kutakodni, és már kezdtem aggódni, hogy nem fog menni, de végül nincs gond. Szerintem fél szegény másfelé nézni, azért választja az én arcomat. – Amikor megkérlek rá, mindig a szemembe fogsz nézni – mondom. Bólint. Szegénykémnek nagyon törékeny az elméje, zavart és rémült. Uralni nem kifejezetten nehéz, de mégis összetett. Gyenge, és tudom, menthetetlenül összeomlik, ha túl erőszakos vagyok vele. – Azt akarom, hogy bízz bennem! Megint bólint. Hagyom a parancsokat, és megint kedvességgel és törődéssel teli hangon szólok hozzá. – Mi a neved? – Valerie. – Valerie. Szép név. Hol laksz, Valerie? Az alsó ajka remegni kezd. – Elszöktem otthonról. – Sss, ne légy szomorú! – A hízelgés nem működik. Érzem, hogy megpróbál kiszabadulni, egyre távolodik. Gyorsan visszatérek az uralomhoz. – Nyugodt vagy – mondom neki. – Tudatában vagy az emlékeidnek, de tisztában vagy azzal is, hogy ezek csak gondolatok, és nem tudnak bántani téged. Itt biztonságban vagy. Velem biztonságban vagy. Nekem elmondhatod, mi történt, anélkül, hogy kiborulnál tőle. Felfogod az érzéseidet, de egyelőre félreteszed őket. Tudsz úgy beszélgetni velem, hogy közben nem sírod el magad, és nem kapsz rohamot. – Nyugodt vagyok – mondja. Elmosolyodom, amire erőtlen mosoly a válasz. – Hány éves vagy, Valerie? – Tizenhat. Soha nem láttam még ilyen kicsi tizenhat évest. – Mondd el nekem, hogy mi történt. Elszöktél otthonról, igaz? – Anyunak új barátja van, Ian. És ő ver. A hangjában nem tükröződik semmilyen érzelem, de az én szívemben mégis fölhorgad a mindent elsöprő vámpírharag. Legszívesebben fölpattannék, megkeresném ezt az lant, eltörném a karját, és kiszívnám az összes vérét, hogy megtanulja, hol a helye. De most nem lehet, ennek még

várnia kell. Itt ül velem szemben egy kislány, akinek sürgős segítségre van szüksége. – Szóval elszöktél. Hogyan? – Megtakarítottam egy kis pénzt, amit egy boltban kerestem. Nehéz volt, mert azt kellett hazudnom anyunak, hogy nem fizetik ki a túlórákat, különben elvette volna a pénzt. Azt mondtam neki, hogy matekkorrepetálásra járok suli után, és ő meg azt mondta, hogy gyalog kell hazajárnom, úgyhogy titokban busszal hazamentem, a munkahelyemen átöltöztem, és aztán későn indultam haza, mintha gyalogoltam volna. Szegény gyerek. – Ezt nagyon okosan kigondoltad. Nagyon bátor lány lehetsz, ha ezt meg merted csinálni. És aztán mi történt? – Amikor összegyűlt elég pénz, vettem egy vonatjegyet Chicagóba, hogy találkozzak Williammel. – Ki az a William? – Egy srác, akivel az interneten ismerkedtem meg. Így vadászik Raphael. Vagy egy tucat alteregója van, azokat dobja be csalinak, a magányos, szerencsétlen emberek pedig ráharapnak. Talán nem is Bruce cseszte el ezt a dolgot. Talán csak megpróbált segíteni a haverjának. – Felhívtam a vasútállomásról, megmondta, melyik buszra szálljak föl, és hogy merre lakik. De amikor odaértem, nem William várt. – Hanem kicsoda? – Nem tudom, egy öregebb pasi. William küldött nekem egy képet magáról, és azon láttam, hogy fiatal, de ez a pasi öreg volt és kövér. Azt mondta, William az öccse, és most nincs otthon, de nemsokára hazaér. Meg hogy addig menjek be, és várjam meg ott. – Itt nyel egy nagyot. – Aztán mi történt? – Először minden rendben volt, megkérdezte, éhes vagyok-e. Éhes voltam, de nem akartam előtte enni. Aztán megkérdezte, kérek-e egy sört vagy egy margaritát, de nemet mondtam. Aztán azt mondta, menjek le William szobájába, ami a pincében volt, és ott várjam meg, de én azt mondtam neki, hogy a konyhában is jó lesz, erre… erre… –Igen? Semmi baj, Valerie. Te is tudod, hogy semmi baj. – Aztán fölkapott és lerángatott a pincébe. A hátam mögé szorította a karjaimat, és az ágyra hajított. Én is nyelek egy nagyot, de erőltetettnek tűnik, mintha csak megjátszanám. Szeretnék hányingert érezni. Tudom jól, hogy ez rettenetes, és nagyon rosszul is érzem magam, de… mindez olyan távoli. Az új részem, az a rész, amit Maxwell ültetett belém és amit Solomon ébresztett föl, (az a rész, ami bántani akarja lant), egyáltalán nem ütközik meg a történeten. A bennem élő vámpír számára Valerie sorsa csak annyira megrázó, mint egy a körömlakklemosós üveg oldalára írt utasítások. – Folyton csak fogdosott meg nyúlkált, én próbáltam… próbáltam nem engedni, és akkor hallottam, hogy valaki jön le a lépcsőn. Azt hittem, talán William, de nem ő volt. – Hanem ki volt az? – Egy férfi nagyon bő kabátban. Legalábbis azt hiszem, hogy egy férfi. A többiek Bruise-nak szólították.

Jézusom! Én végig azt hittem, hogy Bruise az öreg fickó, a ragadozó, az ál-William. – És mit csinált ez a kabátos férfi? – Megütötte a kövér pasit. De nagyon erősen, teljesen kiütötte. Aztán fölrántotta a földről, és a nyakába harapott. Tart egy perc szünetet és a távolba mered. Nyilván nem Raphael konyhája kezdte el érdekelni hirtelen, hanem az emlékeiben kutat. Hirtelen megijed valamitől, és megint az én szemeimben keresi a biztonságot. – Ez biztosan nagyon ijesztő volt. – Undorító volt! – Valerie kezd megint zihálni. – Már a kövér pasi is elég rossz volt, de ez a Bruise egyszerűen… gusztustalan volt! És aztán beleharapott a kövérbe, így… így odadugta az arcát, ahogy a piteevőversenyen szokták, és… – Sss… – .. .és vér fröcsögött mindenfelé… – Sss, semmi baj. Már vége. – És aztán a földre dobta a kövér fickót és rám nézett. – Értem, Valerie. Nagyon bátran viselkedtél. Már vége, nyugodj meg! – Valerie megint elfordul, és az ajtó felé néz, majd egyenesen kinyújtja a karját. – De még mindig itt van! Még épp időben fordulok meg, hogy lássam, amint Bruce eloson.

Végül sikerül megnyugtatnom annyira Valerie-t, hogy elmondja a történet végét is. Istenem, alaposan mellényúltam, ami Bruise-t illeti. Tény, hogy nem volt éppen kifinomult és intelligens az eljárása, de azért mégis. Nem sokkal később Raphael is visszajön. Valahonnan szerzett olyan kicsi ruhákat, amik jók lehetnek Valerie-re. Isten tudja, mi lett a csomagjaival meg a pénztárcájával… Raphaelnek megmondom, hogy mossa ki a lány régi ruháit, és alaposan szárítsa meg őket, Valerie-t pedig elküldöm zuhanyozni. Ideje beszélnem Bruce-szal. – Most mi lesz? – kérdezi. Bár tudnám. – Hát… azt hiszem, ki kell ötlenem valami történetet. Valami hihetőt. – Utána átadja a rendőröknek? – Muszáj lesz. – Ők meg visszaküldik az anyjához, aki elszedi a pénzét, és a mostohaapjához, aki veri. Nagyot sóhajtok. – Mennyit hallott? – Azt hiszem, mindent. – Újra föltette a kapucnit, és most itt ül mellettem a kanapén, de a torz teste teljesen rejtve marad. Görnyedten ül, a kezei erőtlenül fekszenek az ölében. – Bruce. Tudja, hogy megmentette, igaz? – Ja… – Az a fickó minden bizonnyal megölte volna.

– Gondolom. – Valószínűleg nem is fájdalommentesen. Felfogja ezt? Érti, mire gondolok? Egy percig nem válaszol. – Tudja, mi bánt a legjobban? – Mi az, Bruce? – Az, hogy tőlem fél. Az a pasi meg akarta erőszakolni, egy kibaszott bűnöző volt, és mégis én vagyok az, akitől sikoltozni kell… ennyire csúnya vagyok. – Bruce, a csúnyasága csak a legfelső réteg. Az a másik ember egészen a lelke mélyéig csúnya volt. Elég nyálasnak tűnik ez a mondat, de azt hiszem, elérte a hatását, mert Bruce rám néz. Nagy, barna szemei vannak, mint a kutyájának. – Talán nem számít – szólal meg végül. – Mi nem számít? – Az, hogy… tudja, hogy kedvel-e engem a lány vagy sem. Talán csak az számít, hogy él és megmenekült. Megveregetem a hátát, aztán hallom, hogy Valerie elzárja a zuhanyt, és figyelmeztetem Bruce-t, hogy legjobb, ha megint elbújik.

Nem vagyok rá valami büszke, de tény, hogy rémes kis szemétláda voltam régen. Általános iskolában nagyon erőszakos gyerek voltam. Nem az a fajta, aki lelöki a kicsiket a mászókáról és elveszi az ebédpénzüket, hanem a csúfolódós típus, aki jól megríkatja, akit nem szeret. Nem is tudom, miért csináltam, egyszerűen csak élveztem. Volt egy srác, akivel különösen sokat szemétkedtem, mert annyi támadási felülete volt. A fogai csálén álltak, a felső ajka pedig állandóan cserepes volt. Gondolom, valami betegség lehetett az oka, mert vörös volt és gyulladt, néha egészen az orráig, mintha bajusza lenne. Ráadásul szemüveges is volt, és a családja szegény. Charlie-nak hívták, a vezetéknevére már nem emlékszem. Az egyik szünet végén Charlie és én maradtunk utolsónak az udvaron, mert a hátsó sarokban játszottunk, a korlátoknál. Már becsöngettek, de én még nem végeztem vele. Csak csúfoltam tovább az idióta szemüvege meg a topis ruhái miatt, míg a többiek szaladtak órára. Nem is tudom, ő miért nem ment utánuk. Azt hiszem, megpróbált elindulni, de én elálltam az útját, és síró babának neveztem, aztán mondtam neki, hogy még beszélnivalónk van. Erre hasba vágott. Fájt, teljesen összegörnyedtem, de azért inkább a meglepetés volt nagy. A sokk, hogy meg mert ütni. Vártam, hátha bajba kerül miatta. Vártam, hogy megjelenjenek a tanárok, és elrángassák mellőlem. De nem történt semmi. Csak állt ott fölöttem és nézett, aztán hátat fordított, és visszasétált az épületbe. Kicsit még vártam, hátha valamelyik tanár kijön és megvigasztal, hogy jól beárulhassam Charlie-t, de nem jött senki. Végül összeszedtem magam és bementem órára, és még figyelmeztetőt is kaptam késésért.

Most, hogy belegondolok, azt hiszem, ezután hagytam abba a szemétkedést a többi gyerekkel. Biztos azért jutott ez most eszembe, mert hasonlóan érzem magam Bruce-szal kapcsolatban is. Mindenről, amire számítottam, kiderült, hogy hasznavehetetlen. Új valóságra kell ébrednem, és új emberré kell válnom. Persephone egyszerűen nem képes megbirkózni mindezzel. Hacsak fel nem nő végre.

Kicsivel később Raphael, Valerie és én autóba ülünk, hogy elmenjünk a kocsimért. Raphael nem bírja ki, azonnal politizálni kezd. – Örülök, hogy vinculumot tett Bruise-ra. Így sokkal kezelhetőbb lesz majd – kezdi, mire vetek rá egy jelentőségteljes pillantást. – Nem, komolyan örülök neki – mondja. – Raphael, ott voltam a szobában én is. Tudja, én vagyok az, aki átírja az emberek emlékeit, úgyhogy inkább ne fáradjon, jó? – Ugyan már! Bruise dühös rám, a haverjai telebeszélik a fejét, amikor nem vagyok ott. Ha én azt mondom neki, hogy ne igyon, akkor juszt is meg fogja csinálni. Nem hallott még a fordított pszichológiáról? Ezt az egészet van arca úgy előadni, mintha el sem tudná képzelni, miért mondanak rosszakat róla Bruise barátai. – Csillapodjon, Raphael! – Én csak nem szeretném, hogy félreértse a… Megvárom, amíg felém pillant, és amikor a szemünk összetalálkozik, gyorsan közbevágok. – Csönd! Grimaszol és összeszorítja a száját. A hatás nem tart tovább egy percnél, akkor újra megszólal. – Ez piszkos trükk volt. Miután kirakott minket, még csak el se köszön, rögtön a gázra tapos. De én ismerem a fajtáját. Mostantól minden eddiginél jobban igyekszik majd, hogy lenyűgözzön valamivel.

Bruise-tól tudom a halott gyerekmolesztáló címét, tekergek a környéken egy kicsit, amíg nem találunk egy benzinkutat a közelben. Akkor kicsit még továbbmegyünk, és egy kávéház mellett megállok a sötét parkolóban. – Valerie, nézz a szemembe! Azonnal engedelmeskedik. – Figyelj rám! Elmondom, mi történt valójában ma este, és te hinni fogsz nekem. – Hinni fogok neked. Egy pillanatra abbahagyom az uralmat, és gyorsan átváltok csodálattrükkre. – Hinni akarsz nekem, igaz? Bízol bennem, elhiszed, hogy így lesz neked a legjobb. Boldogabb és nyugodtabb leszel, ha hiszel nekem.

– Aha. – Valerie a szája szélét harapdálja, mert ideges. Fél, hogy esetleg mégsem hisz nekem, pedig annyira szeretne. – Helyes. Akkor elmondom, mi történt valójában. Elmentél a buszmegállóba, ahogy tervezted. A kövér, öreg fickó ment érted, eddig jól emlékeztél. De amikor a házába mentetek, elálmosodtál. Mondtad neki, hogy fáradt vagy, és azt mondta, menj le a pincébe, dőlj le egy kicsit. Nem tetszett az ötlet, mert tartottál ettől az alaktól, de nagyon fáradt voltál, és azt remélted, hogy mire fölébredsz, már William is ott lesz, és onnan minden remek lesz. – Az elméje lágy és képlékeny, mint a vaj. Annyira szeretne találni egy sötét kis zugot, ahová beszórhatja a rossz emlékeit, én pedig örömmel segítek. – Úgyhogy lefeküdtél William ágyára, és elaludtál. Nagyon furákat álmodtál, egy sötét hajú nővel találkoztál álmodban, meg egy rövid hajú férfival, meg még kettővel, akik nagyon csúnyák voltak. De ez nem fontos. Csak álom volt az egész. Bruise, Ambrose, Raphael és én, minket csak álmodtál. Nem vagyunk valódiak. Csak egy nagyon fura álom részei vagyunk, és hamarosan el is feledkezel majd az egészről. A lényeg, hogy amikor fölébredtél, William nem volt ott. A kövér, öreg pasit láttad az ágy szélén, és ő elkezdett fogdosni meg nyúlkálni feléd. Nem, sss… semmi baj nincs. Ez a legrosszabb rész, de innen már csak jobb lesz. Elkezdett fogdosni, az egyik kezével meg fojtogatott, de te a szemébe böktél az ujjaddal, és jól tökön rúgtad. Ettől egy pillanatra lazult a szorítása, és ez épp elég volt neked, hogy felszaladj a lépcsőn, aztán ki az ajtón. Ez alig pár perce történt, kiszabadultál, de lehet, hogy üldöz! Csak akkor leszel biztonságban, ha eléred azt a benzinkutat ott az utca végén. Ha elég gyorsan futsz, biztonságban leszel! Fuss, Valerie! Menekülj! Utálom ezt csinálni, látni, ahogy egyre nagyobbra nyílnak a szemei a félelemtől, aztán követni a tekintetemmel, ahogy kiugrik a kocsi ajtaján és rohanni kezd. Beindítom a motort, de a zajon keresztül még hallom, hogy Valerie hangosan és kétségbeesetten sikítani kezd.

Amikor visszaérek, Bruce és Raphael már várnak, kíváncsian kérdezik, hogy jól lesz-e a lány. – Nem lesz semmi baja – csak ennyit mondok nekik.

Másnap este nagyon fura érzés Bruce-ért menni. Mintha randira vinném. Még azt is megkérdezem tőle, hogy evett-e már. – Igen – válaszolja. – Meg aztán, tudja, eléggé tele vagyok még tegnap estéről. A tegnap este. – Jól van. Menjünk szállodába? – Öh, persze. Ahogy akarja. – Tökéletes karikatúra vagyunk. Először arra gondoltam, az új menedékemre viszem. Szereztem egy tetőtéri lakást, és egész olcsón, mert sosem süt be a nap az ablakon (ha a főbérlőm tudná!). De aztán inkább mégsem. Jobb, ha Bruce nem tudja, hol alszom. Még ha nem is árul el, mert persze nem fog, akkor is követhetik vagy felhasználhatják.

– Gyakran jár ide? – Ez az első alkalom? – Óh. És… Mindegy, nem érdekes. Semmi közöm hozzá. Az már biztos, hogy nem fogunk kellemesen elcsevegni. Akkor viszont minek halogassuk a dolgot, nem igaz? Elkezdem fölgyűrni az ingujjam, de most szerzek egy konyhakést is, hogy könnyebb legyen a művelet. Bruce kicsit megroggyan, amikor látja, mit csinálok. – Szóval akkor most ez lesz, mi? – Ez volt a megállapodásunk. – Igaz – hagyja rá lemondóan. – Mi van? – Ez kicsúszott a számon, még mielőtt végiggondolhattam volna. – Én csak azt hittem… hogy talán, mert megtudta, hogy mi történt Valerie-vel… nem fogja… – Így állapodtunk meg. – Igaza van. Megvágom a csuklóm, és előretartom. Bruce nagy sóhajjal ráhajol. – Hamarosan már úgysem tudok haragudni érte, nem igaz? – kérdezi, és iszik másodszorra is. Újabb lépést tesz a tökéletes szolgaság felé. Amikor végzett, elsírja magát. –Minden rendben? – Én csak… Segítek neki fölülni az ágy szélére, de közben azon aggódom, nehogy összekoszolja a véres könnyeivel. – Én nem is… – Mi az, Bruce? – Azt hittem, már soha nem fogok így érezni – mondja végül. Rám néz, és hirtelen nagyon gyűlölöm magam azért, amit tettem vele. De nem hagyhatom abba. A könyörület veszedelmes. A szemembe néz, és egy ilyen esélyt nem lehet elszalasztani. – Bruce, azt akarom, hogy valahányszor kérem, nézzen a szemembe! – Oké. – Amikor azt parancsolom, a szemembe fog nézni. – Jól van. Nem kell parancsolnia… – Olyan, mintha egy kölyökkutyát rugdosnék. – Soha senkinek nem fogja megmondani, hogy ivott belőlem. És soha senkinek nem árulja el, hogy hipnotizáltam. – Soha senkinek – mondja, de nem azon a zombi hangon, amit megszoktam. Nem az agyatlan engedelmesség beszél, egyszerűen csak megígéri. – Soha nem fog bántani engem, és ha érzi, hogy valaki uralkodni akar magán, akkor azonnal elfordítja a tekintetét. Ért engem? Ha valaki át akarja venni az uralmat az akarata fölött, maga elfordítja a tekintetét. Az én erőm ott van magában, és ez segíteni fog ellenállni. – Csak magának engedem – mondja. – Soha senkinek nem fogja elárulni a titkaimat. – Természetesen nem.

– És mindig… – Kész, nem tudom rávenni magam, hogy azt mondjam neki: „hűséges lesz hozzám”. Nem tudom, miért, de képtelen vagyok rá. Végül én nézek máshová. Egy pillanatig csak ülünk egymás mellett szótlanul. Végül bátortalanul bár, de átkarolja a vállamat. – Minden rendben? Ez elviselhetetlen. Épp most vertem láncra, ő meg azért aggódik, hogy nekem rossz kedvem van. Én is könnyekre fakadok, és egy darabig együtt sírunk.

Attól fogva együtt lógunk. Különös dolog ez. Elég furcsa pár vagyunk, az szent igaz, valahogy mégis… nem is tudom. Valamiért élvezem. Szeretek Bruce-szal lenni, holott tény, hogy nem egy észlény, és trófeának sem az igazi. De mellette lassabb az élet, mint a klubokban, a drága éttermekben, és űrkorszaki kütyükkel felszerelt legénylakásokban, és erre a váltásra már nagy szükségem volt. Ráadásul néha érdekes meglátásai is vannak. Egyszer megkérdeztem, volna-e kedve részt venni a chicagói politikai életben, mert én be tudom mutatni a megfelelő embereknek. Erre csak azt mondta: – Minek? Mást se csináltok, csak üldögéltek és baszogatjátok egymást. Kénytelen voltam meghajolni az érvei előtt. Bemutatott a vérmániás haverjának, Donnak, aki a jelek szerint a falu biciklije szerepet játssza az ő köreikben. Ciceróban mindenki kipróbálta már legalább egyszer. Hahaha. Elvitt ebbe a tetves kis rókalyukba is, amit egy pár másik vértestvérrel közösen bérelnek, és ott elmondta, hogy gyanakszik Raphaelre. – Ne aggódj miatta! – nyugtattam meg. – Nem fog kekeckedni, amíg én melletted vagyok. Amikor kimondom, kicsit hencegésnek tűnik a dolog, de igazság szerint komolyan gondolom. Aztán egyik éjszaka megtudom, ki az atyja.

Úgy volt, hogy szereztem neki kutyát egy menhelyről. Először is, télen elég rosszul megy a kóbor állatoknak, másrészt úgy gondoltam, ezt a szerencsétlent úgyis ki fogják nyírni, mert csúf, bozontos kis állat volt, az a fajta, akit senki nem visz haza. Fölmentünk a lakásukra, és ott megette. Persze előbb kiment a fürdőszobába, mert tudja, hogy nem szeretem látni, ahogy megöli őket. Aztán már megmosakodva jött vissza. Egy darabig csak üldögéltünk. Általában ez a legkínosabb, már amikor nem csinálunk semmit, mert a vámpíros dolgokon kívül nem sok beszédtémánk van. Végül mégis eszembe jut valami és megkérdezem: – Figyelj csak, Bruce! Gondolkodtál már azon, hogy ki ölelt meg? – Ha? – Hogy ki tett vértestvérré. Tudod.

– Ja. Ja, tudom, mire gondolsz. Nagyon is. Egy darabig nagyon szerettem volna kideríteni, de nem sikerült. Senki nem tud semmit, bár általában úgy gondolják, hogy egy Anita nevű valaki volt. Hogy ő tette valamiért… nem t'om, miért… és aztán meg eltűnt a városból. – Megvonja a vállát. – Ennél többet nem sikerült kiderítenem. – Én gondolkodtam, és arra jöttem rá, hogy végül is tudnék neked segíteni. Persze, csak ha akarod. – Tényleg? – kérdezi, és izgatottan előrébb csúszik a széken. – Tényleg meg tudnád csinálni? – Nem ígérek semmit, de egy próbát megér. – Hát persze! Miért is ne? – Jól van. Akkor gyere ide, és nézz a szemembe! Azonnal odahúzza a székét. – Teljesen kiütöttem magam aznap éjjel… – kezdi, de amikor a tekintetünk találkozik, azonnal elhallgat. – Gondolj vissza! – parancsolom neki. – És mondd el, mire emlékszel! – Tonyval, Spence-szel és Leoval ittunk a Pitchers & Poolban. Leo az új srác, aki a Lawntól jött át… Ezután egy darabig érdektelen dolgokról mesél, bár legalább bepillantást nyerhetek a kocsmatöltelékek mindennapjaiba. Csak akkor kezdek újra figyelni, amikor ahhoz a részhez ér, hogy elindult haza. – Ahogy sétáltam, egyszer csak beütöttem a fejem. – Elestél? Vagy elütött egy autó? – Nem tudom. Az egyik pillanatban még gyalogoltam, a következőben meg egy nagy ütést éreztem a fejemen. Ez nem valami ígéretes. Akárki is csinálta, túl profi volt, és egészen biztosan nem akarta, hogy bárki meglássa. – És aztán mi történt, Bruce? – Amikor felébredtem, minden… más volt. És borzasztó éhes voltam. De valahogy máshogy, mint addig. Aztán megjelent ez az alak, és egy karót döfött a mellkasomba. – Ki volt az? – Nem tudom, valami férfi. – Egy férfi? – Az. – Hogy nézett ki? – Alacsony volt, iszonyat csúnya, vékony volt az orra, az ujjai mintha karmok lettek volna, a teste meg mintha már oszlásnak indult volna… Ez körülbelül a nosferatuk tíz százalékáról elmondható, de azért szűkül a kör. A nemét legalább kiderítettük. – … egy ilyen ezeréves, régimódi öltöny volt rajta, tiszta világoszöld. Nem állom meg, megnyalom a szám szélét. – Hogy érted, hogy régimódi öltöny? – Hát… nem is tudom, az a fajta, ami a Tapsi Hapsi meg Miki egér rajzfilmekben szokott lenni. Tudod, ott mindig van egy ilyen gonosz farkas, és azon szokott ilyen lenni. Fura kalapot viselt, meg a cipői oldalán ott volt az a fehér izé. A zsebéből pedig lógott valami… talán egy zsebóra. Teljesen hülyén volt öltözve.

– Jampecöltönyt viselt? – Nem tudom, az mi. Ő nem tudja, de én nagyon is. Megtaláltam Bruise atyját. Végre fel tudok valamit mutatni Norrisnak. Sajnos azonban a történetnek itt még nincs vége. – Aztán elsötétült minden, már a karó miatt, tudod, és amikor megint fölébredtem, még mindig nagyon éhes voltam. Volt ott egy hajléktalan, ő húzta ki a karót. Én meg nagyon éhes voltam… Jaj, ne! Szegény Bruce… – Fölugrottam, megharaptam a fickó nyakát, és szárazra szívtam ott helyben. – Bruce még mindig transzban van, a hangja nyugodt és egyenletes, de az arckifejezése, a szemei csillogása nagyon is megváltozott. Valahol mélyen tisztában volt vele eddig is, hogy mit tett, de most a felszínre jött az egész. – Megöltem a pasast, aztán elszaladtam. – Miért szaladtál el? – Féltem az öltönyös alaktól. Nem mertem hazamenni azok után, amit a csövessel műveltem, úgyhogy csak futottam és futottam. Aztán fölkelt a nap és megégetett… – Ezt nagyobb átéléssel mondja, mint amikor az első gyilkosságáról mesélt. – Annyira fájt… Megijedtem és beszaladtam a legelső épületbe, olyan messze a tűztől, amennyire csak tudtam. – És emlékeztél minderre, amikor másnap reggel fölébredtél? – Nem… egészen mostanáig nem… – Mi a franc folyik itt? Fölpattanok. Nem hallottam meg, amikor nyílt az ajtó, és a léptekre sem figyeltem föl, de Ambrose hirtelen ott áll mellettünk, és nagyon dühösen néz minket. Bruce pislog egy nagyot, és felé fordul. – Hello, öreg! – mondja. – Persephone segített emlékezni… – Ja. Biztos vagyok, hogy tiszta jó szándékból csinálta – válaszolja Ambrose, és jelentőségteljesen rám néz. Bruce szemei hirtelen tágra nyílnak, és a cserepes, sebes szája elé kapja az egyik égett és hólyagos kezét. – Ó, istenem! – kiáltja. – Már emlékszem. Megöltem azt az embert! – Szép volt, hercegnő – mondja Ambrose. – Hát ez aztán biztos nagy segítség lesz neki. – Csöndet! – nem csak mondom, parancsolom. Mintha egy tollpihével akarnám átszúrni a betonfalat. – Velem ne szórakozzon! – mondja Ambrose, és beint. – Hogy lehet, hogy megöltem azt a fickót, aztán meg nem is emlékeztem rá? – motyogja maga elé Bruise, aki még mindig nem tért magához a döbbenettől. – Ha el akarod felejteni, segíthetek. – Megtennéd? Felém fordul, én a szemébe nézek, aztán hirtelen csillagokat látok és az oldalamon fekszem. Ambrose egyszerűen lecsapott! – Hé! – kiáltja Bruce, fölpattan és beáll közénk. – Mi a francot csinálsz? Még mindig fáj a fejem, amikor fölülök. Ezt nem ússza meg szárazon!

Elugrom Bruce mellett, és minden erőmmel gyomorszájon ütöm Ambrose-t. Botorkálva tesz pár lépést hátrafelé, és hangosan felnyög. Meglendítem a kezem, hogy még egyszer bemossak neki, de a lábam hirtelen elemelkedik a földről. Bruce átkarolt és fölemelt. – Hagyd abba! – üvöltöm neki. – Tegyél le! – De nem látom a szemét, és nem tudom kényszeríteni, hogy engedelmeskedjen. – Csak majd, ha megnyugszol – mondja. – Ő ütött először! –Aztán te visszaütöttél. Most kvittek vagytok. – Semmi gáz – szól közbe Ambrose. – Engedd el nyugodtan. Bruce finoman letesz a földre, én pedig gyorsan szembefordulok Ambrose-zal, és magam elé emelem az ökleimet. Csak ekkor veszem észre, hogy a hatalmas, tűhegyes fogait vicsorítja, és mind a tíz ujja hegyén vagy tíz centi hosszú karmok nőttek. Hirtelen nem is vagyok annyira biztos, hogy verekedni akarok vele. – Ambrose… nyugi. Semmi gond, oké? –Bruce megint közénk áll. Én hősöm. – Tőle kérdezd, hogy van-e gond! – recsegi Ambrose. Én fölegyenesedem, és megigazítom a ruhámat. – Azt hiszem, tartozik nekem egy bocsánatkéréssel. Válaszul csak durván felnevet. – Ugyan már, ember – mondja neki Bruce. – Mibe kerül? Tudod, hogy nem lett volna szabad megütnöd. – Bruise, ébredj már föl! Hát nem érted? Nem érted, mit csinált veled? – Egyáltalán nem az történt… – De, pontosan az történt. – A szemembe néz, és, nem tehetek róla, összerezzenek – Sajnálom, hogy rossz néven vettem, amikor megpróbálta kimosni a barátom agyát. Még mindig ugyanolyan ijesztő az arca. A franc essen belé, most be kell érnem ennyivel. – Elfogadom a bocsánatkérést. – Ambrose… –Menjen el – mondja. – Ne már, ember, meg kell… – Bruise, vagy itt maradsz velem, vagy eltűnsz vele együtt. Bruce tanácstalanul felém fordul, mire Ambrose undorral felhorkan. – Rajtad múlik – mondom, és elindulok az ajtó felé. – Nézd csak, én… – Bruce szerencsétlenül toporog, nem tud választani. – Később beszélünk, jó? A hangjából esdeklés sugárzik – ebből tudom, hogy hozzám beszél.

Így hát megyek, megírom a levelet Norrisnak és feladom, de úgy, hogy a lehető leglassabban érjen oda. Aztán megkeresem a legközelebbi telefont, amire Raphael azt mondta, hogy biztonsággal használható, és felhívom Lokit. – Hahó! – kiabál a telefonba, hogy túlharsogja a háttérzenét.

– Meg tudod adni Scratch telefonszámát? – Mit? – Scratch telefonszámát! – Ki beszél? – Persephone vagyok? – Ja, te vagy? Azt hiszem, van itt valami. Várj egy kicsit, elküldöm smsben. – Biztos kímélni akarja a hangszálait. A telefon kijelzőjére pillantva látom, hogy már itt is a szám. Gyorsan megjegyzem. – Köszi! – Ez nem a közvetlen száma, hanem az egyik emberéé, de ő biztosan tud segíteni, hogy léphetsz vele kapcsolatba. Szuper. Megkaptam a titkárnő számát. A magamfajta pisisnek ez jut. – Azért kösz! – Nincs mit. Most mennem kell. Majd összefutunk a Sound-Barban, oké? Scratch biztonsági szűrőjén nem is olyan könnyű átjutni, mint ahogy számítottam. A szokásosnál jóval több í meggyőző erőre van szükség, de feldobom Norris nevét is, és amikor a „Maxwell rokona vagyok” kártyát is kijátszom (bármennyire is utálom), sikerül a dolog. Így is egy év, mire a fickó továbbítja a hívásomat. – Hogy ityeg a fityeg? Le se tagadhatná a korát. – Hello, Scratch! Arra gondoltam, beszélnünk kellene. – Személyesen is megoldhattuk volna. Azt hittem, az olyat úgyis jobban szereti. – Csak szívességből telefonálok. Szeretném, ha tudná, fény derült a tetteire. – Nagy véleménnyel van saját magáról és a reflektora erejéről. Nem baj, én szeretem az ilyet. – Épp most adtam föl egy levelet Norrisnak – mondom. – Egy UPS letéti raktár adatai szerepelnek benne. – Hűha! A kémfőnöknek küldött levél, amiben egy postafiók adatai vannak… rossz előjel. – Hallgasson végig, jó? Ez a helyzet mindenki számára előnyösen is alakulhat. Ha jól mennek a dolgok, mindenki nyer. – Aha. – Nem igazán sikerült meggyőznöm. – Nyerni pedig mindenki szeret. Csupa fül vagyok. – Norris megkért, hogy derítsem ki, ki Bruce Miner atyja. – Csönd. – És maga kiderítette – szólal meg végül Scratch. Hangja nyugodt, kifejezéstelen és egyenletes, mégis hullámként söpör végig rajtam az az érzés, hogy valami öreggel, halottal és veszedelmessel beszélgetek, és hogy az egész helyzet könnyen végzetessé válhat. Nyelek egy nagyot, pedig nincs rá igazán szükségem. – A Norrisnak szánt levél, amiben beszámolok az érdekes adatról, amire bukkantam, egy-két hétig még érintetlenül fog pihenni. Addig pedig számtalan alkalmam lesz bármilyen… megfelelő nevet elhelyezni a borítékban. – Például Anitáét. – Vagy bárki másét, aki nem okoz gondot. – Például Anitáét. – Jó, úgy fest, ez már végleges.

– Könnyen megoldható. – Nagy segítség volna a számomra – mondja Scratch. –Abban biztos vagyok. És gondolom, még nagyobb segítség volna, ha Bruce-nak is eszébe jutna, hogy Anita az atyja, és ezt a legnagyobb bizonyossággal mesélné úton-útfélen. – Bizony. És viszonzásul? – Csak a barátságát kérem. – Pár pillanatig nem érkezik válasz. – Ugyan már! Beszéljünk komolyan. – Nincs semmije, amire jobban vágynék, mint a megbecsülése. Ugyan, Scratch, tudja jól, hogy Solomon meg a talpnyalói hogy bánnak velem. – Hát, igen. Mintha feltűnt volna valami… –Maga öreg. Sőt, priscus. Csak egypár szavába kerül, már persze ha a megfelelő szavakat mondja, és a megfelelő helyen. – Istenem, el se hiszem. Azért, hogy feljebb juthassak a társaságban, olyasvalakinek kell könyörögnöm, akinek az arca leginkább egy rákos daganattal keresztezett szúnyogra emlékeztet. De ez van. – Aha. Kezdem érteni. Vegye úgy, hogy már meg is történt… – Köszönöm. – … ahogy ez a Bruise fiú elkezdi híresztelni az Anitáról szóló újságot. – Hamarosan gondoskodom arról is. – Tudja, én mindig is kedveltem magát, Persephone. – Következő elíziumkor talán megmutathatná az óriáspolipot.

Kicsivel később fölhív Bruce. A kocsijában ül, és azért keresett, hogy megkérdezze, értem jöhet-e. Megmondom neki, hol vagyok, és várok. Amikor újra megcsörren a telefon, oda se nézek, csak fölpattintom a fedelét, úgy szólok bele. – Persephone. – Tessék? Elnézést. Biztosan rossz számot hívtam. Hirtelen végigszalad a hideg a gerincem mentén. Az apám az. – Milyen számot hívott? – kérdezem elváltoztatott hangon. Beolvassa a számom, azt hazudom neki, hogy az egyik számjegyet elütötte. Mikor leteszi, veszek egy mély levegőt. Azonnal újra megcsörren a telefon. – Halló. – Linda? – Igen. Te vagy az, apa? – Igen, én. Hogy vagy? – Jól. – Szünet. – És ti? – Hát, anyádat megint kínozza a sérv, rám meg rám jött a rendes téli köhögésem. De különben jól vagyunk. Egész jól. Ööö… Valami fura van a hangjában. – Baj van, apa? – Hát… – Andyvel minden rendben?

– Andy rendben van, Emily is, mindenki jól van. Igazság szerint, ööö, ha van valaki, aki miatt aggódunk, az te vagy szívem. – Én? – Fölnevetek, de érzem, hogy erőltetettre sikerült. – Én? De hát én jól vagyok. Mi bajom lenne? – Anyád föl akart hívni a munkahelyeden. A tanácsodat akarta kérni… már nem igazán emlékszem, hogy mivel kapcsolatban. De a lényeg, hogy azt mondták neki, kiléptél. Kellemetlen csönd alakul ki, míg a válaszomra vár. – Így van – mondom végül. – Kiléptem. Újabb hallgatás. – Nem érezted ott jól magad? – Hát… úgy láttam, hogy máshol jobb lehetőségek várnak. – Nyelek egy nagyot. – Emlékszel még Scott Hurstre? Emlékszel, hogy meséltem róla? – Hm… tudod, milyen rossza névmemóriám – mondja apa sajnálkozva. Ne sajnáld, hogy nem tudod követni a hazugságaimat, apa. Nekem kell sajnálnom, hogy egyáltalán elhiszed őket. – Amikor végeztem az egyetemen, először hozzájuk jelentkeztem, és jobban is tetszett az a cég, de a Barclay, Mearls és Shaw ajánlata kedvezőbb volt, és hát szóval… nem is tudom. Most, hogy már eltöltöttem náluk egypár évet, rájöttem, hogy egyhamar hiába várok előléptetést, és arra gondoltam, talán jobban érezném magam Scott cégénél, még ha kisebb iroda is, és a pénz sem olyan sok. – Kezdek belemelegedni. Hátrasimítom a hajam, és átveszem a telefont a másik fülemre. – Meg tudod adni ennek a Hurst irodának a számát? Sóhajtok egy nagyot. És ez legalább őszinte. – Ez sajnos bonyolult. Scott nemrég elhunyt. – Jaj, ne! – Sajnos de, úgyhogy most az egész cég… a feje tetejére állt. – „A feje tetejére állt”… Apa szokta mindig ezt mondani. Én alig használom ezt a kifejezést, ha nem valamelyik családtaggal beszélek. – Egek, Linda… – Ne aggódj, kibírom. Lehet, hogy visszamegyek a Barclay, Mearls és Shaw-hoz, talán más irányba fogok keresgélni. Most… nagyon sok változás történt velem az elmúlt időben… – Annyi, hogy azt apa el se tudja képzelni. – Azt hiszem, tartok egy szusszanásnyi szünetet, és megfontolom, merre akarok továbblépni. – Értem – mondja apa, aztán megint elhallgat. Szinte látom magam előtt az arcát, ahogy félrehúzza a száját, Mindig ezt csinálja, amikor nagyon gondolkodik valamin. – Haza is jöhetnél egy kis időre. Na, erre mit mondjak. – Nem is tudom, apa. – Ugyan már! Anyád és én olyan régóta nem láttunk. Egyetlen pillanatig valóban remek ötletnek tűnik. Hazamehetnék, találkozhatnék a szüleimmel, elmenekülhetnék ebből a városból, el Norris és Solomon elől, meg a karmos-agyaras ijesztő pasi elől… ja, persze. Majd szépen elmagyarázom a helyzetet a szüleimnek, és ők megértik és elfogadják. Talán egyszerűbb, ha olvasztott vajat kenek a nyakukra, és összezárom őket Norrisszal.

– Nem valami jó ötlet, apa. Elég sok dolgom van mostanában. Tudod, a munkakeresés meg minden, a céljaim kitűzése… – Akkor majd mi meglátogatunk! – Öh… – Sajnálom. Nagyon erőszakos vagyok, igaz? – Nem, dehogy, csak arról van szó, hogy… – De, de, tudom. Elnézést kérek. Csak tudod… te vagy az én kislányom. Ja. En vagyok az ő cuki vérszopó kislánya. – Olyan rég nem láttalak. Hiányzol, ennyi az egész. – Talán majd húsvétkor – mondom. Aztán megpillantom Bruce tragacsát, amint befordul a sarkon. – Apa, most mennem kell. Megjött a… barátom. – Érdekes fiú? – Nem hiszem, hogy van közös jövőnk, de majd kiderül. Mennem kell. Szeretlek! Szia!

Beszállok az autóba, már ha annak lehet nevezni. A hátsó üléseken tátongó lyukakat ragasztószalaggal próbálták lefedni, és a fűtés is rég felmondta a szolgálatot. Ha élnénk, minden lélegzetvételnél kis párafelhőket eregetnénk. Ha élnénk. Istenem, egy perccel ezelőtt hazudtam az apámnak egy barátom öngyilkosságáról. Soha nem éreztem még halottabbnak magam. – Minden rendben? – kérdezi Bruce. Hah. Még Neander-völgyi barátunk is látja rajtam, hogy rossz a kedvem. – Semmi gond – mondom neki. – De ugye nem haragszol nagyon Ambrose-ra. Ő csak… tudod, meg akart védeni engem. – Nem hibáztatom. – Igazság szerint legszívesebben kinyírnám azt a porszagú rohadékot. Vajon Scratch megtenné nekem ezt a szívességet? Kötve hiszem. – Neki is megvan a maga baja. Tudod, ő egy hordozó. – Egy mi? – Hordozó. HIV-pozitív. – Szegény kisbabám. – Ne már, ez komoly dolog. Te hogy éreznéd magad, ha akiből csak eszel, ki tennéd az AIDS veszélyének? Még Dont se tudja megetetni, amikor a szerencsétlen ott könyörög egy adagért. – Állj meg itt, jó? Persze megteszi. – Mit szeretnél csinálni? – Nézz a szemembe! Nem kapkodom el a dolgot – azt akarom, hogy az emlékei tökéletesen összeüljenek. Scratchet szépen kicserélgetem Anitára, bár őt nem is ismerem. De azért sikerül egy hihető történettel előállnom, bemutatkozással, mindennel. Ha Anita mégis felbukkan és tiltakozik a sztori ellen, az már

nem az én bajom. Majd Scratch megoldja, elvégre olyan biztos volt benne, hogy Anita ideális jelölt. Megsajnálom Bruce-t, úgyhogy kitörlöm az agyából csöves megmentője meggyilkolását. Semmi értelme, hogy emiatt kínozza magát, hiszen nem az ő hibája. Az éhség mindenkit a legvadabb őrültségekre ragadtat, és akkor a legerősebb, amikor fölébredünk az ölelés után. Maxwell gondoskodott rólam, úgyhogy nem kellett megölnöm senkit. De megtettem volna, ha kell. Szegény Bruce! Legalább ennyivel tudok rajta segíteni. Amikor végzünk, megkérem, hogy tegyen ki a kocsimnál. Integetek neki, ahogy elhajt, és amikor eltűnik, felhívom Norrist. – Halló. – Norris? – Persephone! Micsoda öröm hallani a hangját. –Van egy hírem… – Nekem is, de halljuk először az önét. He? Na mindegy. Nem megyek bele Norris hülye kis játékaiba, inkább belevágok a történetbe. – Bruce atyja egy Anita névre hallgató nosferatu. Ismeri őt? – Hallottam már felőle. A cicerói léhűtők egyike. Nemigen látták mostanában. Talán elhagyta a várost, miután… elkövette a baklövést. Igen, ez nagyon érdekes. De sajnos egyelőre nagyobb jelentőségű ügyekkel kell megbirkóznunk, kedvesem. „Megbirkóznunk”? – Úgymint? – Attól félek, tartozom egy bocsánatkéréssel. Solomon hadba lépett Maxwell ellen. Egy héttel később Bruise és én meglátogatjuk Solomon egyik kis házi kedvencét, valamelyik Brigmant.

Kilencedik fejezet Maxwell Robert már vár, amikor felébredek. Harminc éve él mellettem, és az én vérem csörgedezik az ereiben. Persze nem az ős és ivadék közötti régimódi, érzelgős kapcsolat fűz egymáshoz minket, hanem az úr és a vérszolga közötti misztikus kötelék. Megízlelte a vérem, és rajtam keresztül a halhatatlanságot is. Amíg sikerül valakitől kikönyörögnie, ellopnia vagy kölcsönvennie a vitaet, vagyis az Életet, a vámpírok becses vérét, az idő nem fog rajta. Ahogy rajtam sem. Szokás szerint egy nedves, gőzölgő törülköző, egy elektromos hajnyíró, és egy frissen kicsomagolt zsilett borotva van nála. Régen ollót és rendes borotvát használtunk, de változnak az idők. Robert az egyetlen, akit megillet az előjog, hogy lásson közvetlenül ébredés után. Olyan az egész, mint egy rossz másnapos vicc. De vajon hogyan reagálnának a chicagói vértestvérek, akik hercegükként tisztelnek, és mindig csinosra nyírt bajuszkával és körszakállal látnak, ha megpillantanának úgy, ahogy az ölelésemkor kinéztem – dús, gondozatlan bajusszal, csomókba tapadt hajjal, amitől csak a rettenetes szagú medvezsír tartja távolt a bogarakat? Hiába, így fest egy igazi prémvadász… Az a hír járja a városban, hogy 1800-ban születtem. De ez nem igaz. Az ölelésem volt 1800-ban. A medvezsír keserű szagát már több mint száz éve nélkülöznöm kell (aki úgy indult a mocsárba nyáron, hogy nem szerelkezett előbb föl vele, azt pillanatok alatt felfalták a szúnyogok meg a többi rémség), de élesen, tisztán emlékszem rá… pontosabban itt van az orromban, mint azok a szagok, amiket mostanában érzek: a parfümöm, a samponom, vagy a szappanom illata. Robert először a nyírót kapcsolja be, és megszabadít a szakáll java részétől. Utána megfürdök, majd az arcomra teríti a forró törülközőt, megmossa és kiigazgatja a hajam. Amikor végzett, illatos bőrpuhítóval keni be az arcomat, és jöhet a borotva. Azt hiszi, kifogástalanul borotvál (több évtizednyi tapasztalata van, pontosan ismeri az arcom felületét), de igazság szerint néha megszúr vagy megvág egy picit. Persze nem bánom, az ilyen sebek begyógyulnak, még mielőtt a vérem egyetlen cseppje is kicsordulhatna. Kicsivel később már csak egy kis körszakállam maradt, és mintha ma este még stílusosabb lenne. Robert frissített talán? Igyekszik lépést tartani a divattal, de eljön az idő, amikor már ő is idejétmúlt lesz, ahogy én. Nekem a barkó, az orrkarika, a Bundesliga-frizura, a trapéznadrág és a napszemüveg egyformán furcsa, újszerű, erőltetett, és idegen. Tegnap este Robert az mesélte, hogy elkezdte nézni a Melegítő adásait. Fogalmam sem volt, miről beszél. Szerda van, ilyenkor csinos, de nem kifejezetten menő ruhák vannak soron. Ma esti szerepem: negyvenes felsővezetői tanfolyamra jár, hogy gazdag élményeket szerezve elősegítse személyes fejlődését. Én vagyok a fő patrónusa az egyik helyi iskolának, ahol mindenféle kézműves dolgokat

meg egyebeket tanítanak. Én az esti fazekas kurzusra iratkoztam be. Egy ilyen alkalomhoz farmernadrág és egyszerű póló dukál, de még fölhúzom Robert egyik kopott flanelingét is. Agyagozáshoz ideális. Élvezem, hogy ilyenkor amatőr lehetek, hogy olyasmit csinálhatok, ahol nem várják el, hogy ügyes legyek. Néha nekem is szükségem van egy kis pihenésre. Solomon kiásta a csatabárdot. Állítólag Justine Lasky a hercegjelölt, de már az összes elsőszülött értesült a dologról. Kicsit meglepett, hogy nem Norrist kereste meg, de… Nem. Ezen nem fogok most gondolkodni. Nincs mit tenni. Elmegyek szépen a tanfolyamomra, és megtanulom, hogyan kell agyagból tálakat csinálni. Beülök a Mercedes kormánya mögé, pedig utálok vezetni. Muszáj volt megtanulnom, amikor az autók elterjedtek, de ezek a modern kocsik… túl sok sebesség, túl sok erő, túl sok minden. Mindig az a Metropolis című film jut róluk eszembe: lélektelen gépek mindenfelé. Általában hagyom Robertet sofőrködni, de ma este nem jöhet velem. Természetesen én vagyok a legöregebb diák, de még a szerepem szerint is öregebb vagyok, mint a többi résztvevő. Van itt egy nő, a harmincas évei közepén járhat, ő folyton felém mosolyog, én meg persze viszonzom. Még a tanár se lehet több harmincötnél, de becsületére legyen mondva, nagy türelemmel magyarázza, hogyan tegyük a korong középére az agyagot, és hogyan nyomjuk egyenletesen. Itt mindenki kezdő. Ahhoz, hogy a formátlan agyagdarabból valami finom forma váljon, míg a fazekaskorongon pörög körbe-körbe, olyan dolgokat kell tudni, amit ők sosem tanultak. Mind értelmiségiek, akik remekül értenek a táblázatkezelő programokhoz, és ismerik a legújabb marketingparadigmákat, de hogy hogyan kell bánni olyasvalamivel, amit nem lehet meggyőzni… az túl nehéz és frusztráló nekik. Az én számomra más okból nehéz. Századok óta használom a kezeimet mindenféle dologra, és sokkal erősebb vagyok, mint ezek a mai emberek. De a nyers erő itt nem segít – sőt, ha nem egyenletesen szorítjuk az agyagot, könnyen eldeformálódik, elcsúszik vagy elborul, aztán megint csúf kis kupaccá áll össze. Arról van szó, mennyire ura az ember a mozdulatainak. Én tanulom meg először, hogyan kell csinálni.

Sok mindenkit foglalkoztat, hogy miért öleltem meg Persephonét. Solomon azt nem érti, hogy tehettem. Az történt, hogy elvesztettem az uralmat. Újra végigpörgetem a fejemben az eseményeket majd minden este. Tény, hogy az a fajta volt, aki nekem tetszik- és ezt most nem úgy értem, ahogy a halandó férfiak szokták kifejezni, hogy a karcsú combokat vagy a kerek melleket részesítik előnyben. A nők, pontosabban a fiatal és intelligens nők vonzanak engem. Kétszáz éve tanulok, borotválkozom és csiszolom magam, és már nem vagyok többé az a hegyi tahó, akit még egy szánhúzó kutya is leköröz a műveltségi vetélkedőn vagy a divatbemutatón, de mégis, ha rájuk nézek, érzem, hogy ők az én animám. Ők testesítik meg mindazt, ami belőlem hiányzik. Elvégre mennyit változhatok én valójában? Halott ember vagyok. Hogyan is fejlődhetnék?

A józan eszemmel tudom, hogy igenis tanulhatok és fejlődhetek. A műveltségem széles körű, a körmeim ápoltak, és tájékozottan nyilvánítok véleményt. De amikor lemegy a nap, visszaváltozom torzonborz paraszttá, aki azt hiszi, a manikűr valami drága ételkülönlegesség. Amikor lehull az éjszaka, a szörny, aki bennem él, azt suttogja a fülembe, hogy ők azok, ezek a nők, akikre szükségem van, mert csak akkor válhatok kifinomulttá, nyugodttá és bölccsé, ha ellopom az életük egy darabját. Csak ők tölthetik ki a bennem tátongó űrt. Csak az ő vérükkel fedhetem el a hiányosságaimat. Kétszáz éve űzöm-keresem ezt a fajta nőt, és Persephone – „Linda” – szinte maga volt az archetípus. Fiatal, de magabiztos, ráadásul megérdemelten. Intelligens és sikeres, de a fiatal tehetségekre jellemző csillogással. Mások nevében ültünk le tárgyalni a Meigs Field sorsáról, ő a saját ügyfeleit képviselte, én a polgármester embereit, és a beszélgetés alatt lenyűgözött. Tudtam, hogy meg kell szereznem magamnak, megszerveztem a dolgot, és ahogy jó ragadozóhoz illik, alkalomadtán lecsaptam. Hogy miért halt meg? Elvesztettem az uralmat. Hogy miért hoztam vissza? Solomon azt állítja, hogy szereti a kis családját, de szerintem csak a drágalátos génjei tartályainak tartja őket valójában. Nem tudja, milyen érzés, ha az ember megöli azt, aki a saját elveszett fele. Hogy is tudtam volna hagyni meghalni? Még fél halottan, az átkunk alatt nyögve is teljesebb életet élhet, mint az alvajárók többsége, akik a szolgáltató szektorban dolgoznak, és a munkahelyükről üres fejjel sietnek haza, csak hogy a tévé elé üljenek. Azért hoztam vissza, mert nem voltam képes elengedni.

Az óra végeztével elbeszélgetek a többi diákkal. Leginkább az a harmincas nő érdeklődik irántam, pedig fehér. Akad még pár nő, aki félénken rám mosolyog néha. A többség megteszi. Elég fiatalok. A fehér nő túl öreg. – Szeretnék kérdezni valamit – mondja, miközben odafurakszik mellém. – Az akcentusa… talán francia? – Québeci – válaszolom. A „Maxwell Polermo” személyiség egyik nagy előnye, hogy elengedhetem magam, és nem kell odafigyelnem, hogy megjátsszam az akcentusomat. Az amerikaiak imádják, ha valakinek akcentusa van. – És mivel foglalkozik? – faggat tovább. – Vezetéspolitikai tanácsadó vagyok – mondom. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a legjobb hazugság, amivel ilyen helyzetben előállhatok. Tulajdonképpen nem áll olyan messze az igazságtól, amellett fontosnak és vonzónak tűnik, de ugyanakkor meglehetősen unalmasnak és bonyolultnak is. Csak nagyon kevesen kérdezősködnek tovább. – És ön? Mintha csak erre várt volna, hosszasan magyarázni kezd. A lényeg, hogy ajándékcsomagokat állít össze egy nagyáruházban. Aztán elkezdi sorolni a hírességeket, akiknek már válogatott bort és sajtot („.. .óh, és John Cu-

sackot említettem már?”), én pedig csak hallgatom. Rettenetesen unalmas, de ez jó, mert így kevésbé érzem nyomasztónak a saját gondjaimat. Ha egy sereg féltékeny vámpír igyekszik az embert kiütni a nyeregből, az legalább érdekes. Az élőhalott lét is sokkal vonzóbbnak tűnik, ha belegondolok, hogy milyen élete lehet ennek a nőnek, A vértestvérek sokszor alaptalan nosztalgiával gondolnak az életre, mert elfelejtik, hogy milyen könnyű elfecsérelni azt a pár évtizedet. – És miért iratkozott be a tanfolyamra? – kérdezi, és ezzel kizökkent az elmélkedésből. – Az a meggyőződésem, hogy az intellektust stimulálni kell – mondom. Értetlen kifejezés ül ki az arcára. Mielőtt a csend kínosan hosszúra nyúlna, inkább megmagyarázom. – Úgy érzem, hogy ha nem fejlődöm, akkor romlók. Igyekszem mindig új dolgokat tanulni… a tanulást nagyon izgalmasnak találom. Számomra ez a szórakozás. – Igen – bólogat most már ő is. – Én is szeretném fejleszteni magam, kifejezni a személyiségem művészi oldalát. Bár a kosárkészítés közben azért ebbe is belekóstolok egy kicsit… – Azzal onnan folytatja, ahol abbahagyta. Szomorú.

Végül nagy nehezen mégis elbúcsúzik, én pedig elindulok, hogy találkozzam az iskola igazgatójával. Melville Figge igazgató mindig örül, ha meglátogatom, és szerintem nem is csak azért, mert az adományaim segítenek fenntartani az intézményt. Nem is azért, mintha a vér erejét használtam volna fel, hogy megkedveltessem magam vele, egyszerűen csak jól érzi magát a társaságomban, mert hasonlóképpen gondolkodunk, egyetértünk abban, hogy milyen irányban kellene fejlődnie a chicagói felsőoktatásnak, és mind a ketten elég praktikus gondolkodásúak vagyunk ahhoz, hogy hajlandóak legyünk tenni is valamit a dolog érdekében. De ma este mégsem vele akarok beszélni. Épp mos fejeződött be egy díszvacsora, amire meghívták az iskola ösztöndíjasait, nekem pedig, mint a program lelkes támogatójának, most lehetőségem nyílik találkozni néhány fiatallal, akik a jövőben élvezhetik a nagylelkűségünket. – Ő Kelly – mutat be egy magas, karcsú fiatal nőt, miközben betereli a szobába. A bőre mélyfekete, a tartása kiváló. Fölállok, hogy köszöntsem. – Örülök a találkozásnak! – mondja. A kézfogása határozott, a beszéde tiszta. – Magam is. Köszönöm, hogy rám szán néhány percet. Figge igazgató észrevétlenül távozik, mialatt Kelly és én elhelyezkedünk. A Bloomington középiskola végzős tanulója, három éven keresztül kitűnő tanuló volt, egy alkalommal az országos diákvitafórum győztese volt. Elbeszélgetünk a Bloomingtonról, és megkérdezem, hogy miért választja Chicagót az Illinois Egyetem helyett. Értelmesen válaszol: nagyobb a valószínűsége, hogy gyakornoki állást talál, az ő érdeklődési körében (vagyis a politikatudományban) elismertebb ez az egyetem. Érdeklődöm, az is közrejátszik-e, hogy szeretne függetlenedni. Beismeri, hogy szeretne elköltözni otthonról – nem mintha meg akarná szakítani a kapcsolatot a

szüleivel, de úgy érzi, az érettséghez és a saját személyisége kialakításához erre szükség van. Annyira kiegyensúlyozottnak tűnik. A nyaka egyenes, büszke és karcsú, mint egy trópusi virág szára. – Gyere ide! – mondom neki. – Húzd föl a blúzod ujját! Szívesebben harapnám meg a nyakát, de be kell érnem a bal könyökhajlatával. Amikor jóllaktam, a szemébe nézek, és elmondom neki, hogy találkoztunk, röviden elbeszélgettünk az iskolájáról és az egyetemről, megvitattunk pár stratégiát, ami segít, ha nyilvánosság előtt kell beszélni, és amikor végeztünk, maradt még egy kis ideje, úgyhogy lement az alagsorba, és vért adott. Ki is kérdezem, hogy meggyőződjek róla, semmi hiba nem csúszik a tervbe. Nem vérszegény, nincs más vérproblémája sem, és már adott korábban is. A szülei nem fognak gyanakodni, amikor kis időre találkozik velük, mielőtt visszavonulna a szobájába, amin egy másik intelligens, politika iránt érdeklődő fiatal nővel osztozik. Még egy matricát is ragasztok a pulóverére. Egy szélesen mosolygó vércsepp van rajta, meg ez a szöveg: VÉRTEST CHARLIE ARRA KÉR: LÉGY VELEM KEDVES, VÉRT ADTAM. Az ilyen apró részletek sokat számítanak. Utána még több másik diákkal is megismerkedem, de Charlie-matricát csak egy érdemel közülük.

Mindössze két nap telt el, de már nagyon meg kellene erőltetnem magam, hogy felidézzem Kelly nevét, mert számos más, fontos dologra kell összpontosítanom: gondoskodnom kell a „kutamról”, ahogy mostanában szeretik hívni, vagyis biztosítanom kell a rendszeres vérellátást; felügyelnem kell a kisebb-nagyobb machinációkat, pénzügyi és politikai manővereket, amik feltétlenül szükségesek, ha a jövőben is a jómódú réteghez kívánok tartozni; ma este pedig találkozóm van az elsőszülöttekkel, ahol végre napfényre derül az uralmam ellen szőrt összeesküvés – a vértestvér-politika soha nem válik unalmassá. Persze néha úgy teszek, mintha már nagyon elegem volna az egészből, de az igazat megvallva ez az egyike annak a két dolognak, ami még ennyi idő múltán is mindig felkelti az érdeklődésemet. Manapság a csapból is az folyik, hogy a fiatalok nem tudnak hosszú ideig odafigyelni valamire, de én, akinek a századok során a figyelme egyre szélesedett, míg végül már évtizedeket fed le egyszerre, néha nagyon is vágyom arra, hogy egy pillanatig tartó öröm lekössön. Próbálom szétszórni magam, több dologgal foglalkozni egyszerre, de bármennyire is igyekszem, előbb-utóbb mindig visszatérek a két nagy vágyamhoz. Nincs mit tenni. Az éjszaka különösen csípős ma. Az élet nem melegít, így kénytelen vagyok mesterséges eszközökhöz nyúlni, ha nem akarom, hogy az izmaim merevvé dermedjenek, mint egy darab mélyhűtött hús. Modern korunk áldása, a légkondicionáló, szerencsére erre is megoldást kínál. Az ilyen apróságokra oda kell figyelni, már csak azért is, mert ha egy járókelő meglátná a kis csoportunkat, amint kabát nélkül sétálgatunk, szemmel láthatóan fittyet hányva a hidegre, ráadásul beszéd közben sem eregetünk

párafelhőket, az bizony elég gyanús volna. Részben ezért találkozunk egy toronyház tetején, ahol senki sem hallgathatja ki a beszélgetésünket. Nyaranta az utcákat ellepik az olyanok, akiknek nincs annyi pénzük, hogy otthon légkondicionálót szereltessenek fel, de még ősszel és tavasszal is belebotlunk néha fiatal szerelmespárokba, kiöregedett fényképészbe, egy menthetetlenül optimista amatőr csillagvizsgálóba, vagy – és sajnos ez egyre gyakoribb – egy hétköznapi kukkolóba. Ma este azonban biztonságban vagyunk. Még a legelszántabb kíváncsiskodók is otthon maradnak ilyen időben. A jég minden lépésnél megcsikordul a talpunk alatt, a szél vadul rázza a tévéantennákat, és hangosan süvít, hogy a saját szavunkat is alig értjük. Régen a nagy hatalmú élőhalottak egy finom illatokkal terhes szalon kényelmében, andalító zeneszó mellett ültek össze, és ott vártak, míg az elődöm megérkezett. Míg egy este, mikor a tanácsadók közül néhányan nyugodtan beszélgettek, benzin kezdett fröcskölni a plafonról, és a három elsőszülött, akit a herceg árulónak tartott, pillanatokon belül a lángok martaléka lett. Valójában Norris és Solomon voltak az árulók, de a herceg figyelmeztette őket, hogy maradjanak távol a megbeszéléstől. Azóta az elsőszülöttek soha nem találkoznak zárt térben. A biztosítás nehézkesebb ugyan a szabad ég alatt, ők mégis nagyobb biztonságban érzik így magukat. Igazság szerint én is. – Solomon! – köszönök az első érkezőnek. – Maxwell… – válaszolja. Csak így, minden tiszteleti megkülönböztetés nélkül, de egyelőre nem szólok semmit. Solomon jelentős erőforrásokkal rendelkezik. A halandó kapcsolatai kevésbé gazdagok és befolyásosak, mint az enyémek, ám jóval többen vannak. A család, amin uralkodik, nagyon sok területen érintett, és rajtuk kívül más olyanokkal is foglalkozik, akik megfelelnek a minőségi génekről alkotott elképzeléseinek. De a legfontosabb, hogy ő a Lancea Sanctum helyi vezetője. A világiasabb gondolkodású tagok minden bizonnyal a herceg oldalára állnának a püspökükkel szemben, ha kenyértörésre kerülne a sor, de a jelen válság lényege éppen az, hogy elveszíthetem azt a kivételezett helyzetet, amiben vagyok. A kemény mag pedig mindenképpen kitart mellette… ők pedig öregebbek és erősebbek, amellett jól ismerik a vitae titkos erőit. Solomon étvágya olyan, mint a cápáké. A cápák sosem alszanak, üres, de gőgös tekintettel úszkálnak az óceánban éjjel-nappal, azzal a magabiztossággal, ami csak a csúcsragadozók sajátja. Semmitől sem félnek, semminek sem engedelmeskednek, és semmi sem állhat ellen nekik, ha megérzik a vér szagát. És megérzik, akár több mérföld távolságból is. Az egyetlen dolog, ami erősebb a cápánál, az a saját dühe és éhsége. Solomon pont ilyen. Szeme sem rebben, ha tűzzel vagy acéllal kell szembenéznie, feltéve, hogy kielégítheti az éhségét. – Szóval ide jutottunk – mondom. Vállat von, majd megrázza a fejét. – Csak azt remélem… – Nem fejezi be a mondatot. Tudom, hogy már akkor sem akarta befejezni, amikor elkezdte. Tudom, hogy szándékosan hagyta a levegőben lógni, hogy én kérdezzek rá, és úgy tűnjön, mintha vonakodna elmondani, hogy úgy érezzem, valami személyes

titokba avat be, és annál őszintébbnek tűnjön. Évtizedek óta járjuk már ezt a táncot, és én legalább olyan jól ismerem a lépéseket, mint ő. – Mit? – kérdezem. – Bármi is történjen… ma este… én remélem, hogy a barátságunk kitart. Az a szörnyű, hogy tudom, őszintén beszél. – Eleddig minden próbát kiállt – válaszolom. A hangom bizakodást sugall, de nem ígérek semmit. Még szörnyűbb, hogy osztozom a reménykedésében, de bizonyossággal nem szolgálhatok. – Hercegem! Miriam az égből hullik közénk, az egyik pillanatban még nagy, fekete denevér, a következőben már alacsony, fekete nő. Tisztel engem és hűséggel áll mellettem, ami nem is csoda, hiszen ő a legfiatalabb. Ráadásul annyira különbözünk, hogy soha nem volt még okunk ártani egymásnak. Bár farkas és denevér alakját ölti fel, én mégis inkább kígyóhoz hasonlítanám Miriamot. Nyoma sincs benne a denevér türelmetlenségének vagy a farkas kegyetlenségének. Ő nem az a fajta, aki a kimerülésig űzi a prédát, a lábát harapdálja, míg összeesik, mérföldeken át vércsíkot húzva maga után a hóban. Nem, ő sokkal inkább emlékeztet a kígyóra, nyugodtan és türelmesen várakozik, megkeresi a faágat, amire a legkényelmesebben fölcsavarodhat, míg meg nem érzi az első apró, bátortalan lépteket a földön. A kígyók úgy mozognak, hogy közben állni látszanak, és ez elmondható Miriamról is. Amikor megjelent közöttünk, figyelemre sem méltó újszülött volt, de mire észbe kaptunk, a fajtája öregje lett belőle, pusztán azért, mert megtanult túlélni és távol tartani magát a többiektől. Mivel nem igyekezett belefolyni a társasági életbe, szinte mindenki azonnal tisztelettel fordult hozzá. A vadak, a magányos vadászok őt tekintik vezetőjüknek, pedig nem könnyű épp azzal hatalmat szerezni, hogy az ember nem zargat másokat. Neki mindenesetre sikerült. Még én sem tudom pontosan, meddig terjed a befolyása, de olyan kevésszer ütköztek eddig az érdekeink, hogy kénytelen vagyok azt gondolni, alig igyekszik terjeszkedni. De a kígyók hidegvérűek, a türelmük pedig közmondásos. Ha Miriam el akar árulni, akkor sem fog sértegetni előtte. A piton nem csatakiáltással támad. Kis csoportunk egy egyenlő szárú háromszög csúcsainál helyezkedik el. – Kemény éjszaka ez – szólalok meg. Miriam egyetértően morog valamit, de közben Solomonon tartja a szemét. – Csak arra kérlek, ne vedd személyes sértésnek – mondja a püspök. – Semmi sem állandó, legkevésbé egy vértestvér uralkodása. – Az időjártásra gondoltam – hazudom. – Óh. – Kis szünet. – Félreértettelek – hazudja Solomon válaszul. – Akármit is mondtok, én érzem a hideget – zsörtölődik Norris, amikor kilép a tetőre nyíló ajtón. – Örülök, hogy ennek ellenére eljöttél. – Semmiképpen sem maradtam volna távol… felség. Megadja az illő tiszteletet, de óvatosan és kicsit megkésve. Talán azt akarja vele kifejezni, hogy nem tart ki mellettem, ha keményre fordulnak a dolgok? Norris túlságosan is könnyedén lépett be a társalgásba. Az összes elsőszülött közül ővele dolgoztam együtt a legszorosabban, és mindük közül őt kellett a legtöbbször visszafognom. Gyakorta kellett letörnöm az ambícióit. Norris nem érti meg, hogy időnként a kevesebb több. Nem bízik a

bájban és a hálában, folyamatosan kémkedik és mindent kétszer ellenőriz. El sem tudja képzelni, hogy valaki jó szándékból akar segíteni neki, úgyhogy valamennyi kéme, spiclije és ügynöke rettegi, olyanná szeretne válni, mint ő, vagy egyszerűen csak függ tőle. Norris tud titkot tartani, a magáét éppúgy, mint vérvarázsló barátaiét. Még előlem is titkol dolgokat, bár nem annyit, mint ahogy ő azt hiszi. Másrészt biztos vagyok benne, hogy sok hazugságát elhiszem. Ugyanakkor jól kiegészítjük egymást: őt gyűlöli és féli mindenki, engem imádnak. Egyikünk sem irigyli a másikat. Mégis, Norris is éhes, elsősorban hatalomra, és az ő étvágya a patkányéra emlékeztet. A patkányok meglapulnak, sürögnek-forognak, felháborodottan vinnyognak, de mindig mindenhol ott vannak, mindent túlélnek, és idővel átrágják a legellenállóbb anyagokat is. A mocsokban élnek, a szemétből lakmároznak, de végül a legnemesebb állat is a lábuk elé hullik. Norris képes volna elárulni engem, az elégedetlen boszorkányok és a titkos rendőrség pedig követnék, ezzel tisztában vagyok. Elárulná még Istent vagy a Sátánt is, Longinust vagy a Banya Körét, feltéve, hogy méltó fizetséget és hatalmat kap cserébe. Vajon Solomon jobb ajánlatot tett neki? Norris hűsége végeredményben csak ettől függ. – Hogy vagytok, hm, ma este? – kérdezi, és lapos pillantásokat vet előbb rám, aztán Solomonra. – Jól. – Birch püspök még csak rá sem néz. Ez vajon mit jelent? – Azt hiszem, megtaláltam a Brigman család beoltásához ideális ágat. – Valóban? És ki lenne az alany? Diane Brigman? – Vagy ő, vagy a lánya, Margery. – Elég idős ő már ahhoz? –Tizenhat. Az már épp elég. Amellett teljesen egészséges, nem fog neki gondot okozni a szülés. – Nem lesz belőle botrány? – kérdezem egy fél mosollyal a szám szélén. Solomon olyan mozdulatot tesz a kezével, mintha elhessegetne valamit. – És ha lesz? Tíz év múlva már senkit sem fog érdekelni a dolog. Mit számít ez szemben azzal, hogy itt egy remek egyesítés lehetősége? – És mi van, ha ő nem akarja? – kérdezi Miriam halkan. – Nagyon régimódi a gondolkodásod – mondom neki. – Én nem fogom kényszeríteni – válaszol Solomon. Ha ő nem hajlandó, hát majd megteszi az anyja. De Diane nem elég fiatal, és már Margery születésénél is akadtak komplikációk. – Diane férje nem fog akadékoskodni? – lant kézben tartom. Tisztában van vele, hogy mi az, ami igazán számít. – Hol a pokolban van Justine?! – csattan föl Norris. Úgy látszik, megunta a fajnemesítési kiselőadást. Szorosabban maga köré vonja a kabátját, és fázósan összedörgöli a kezét. – Ideges vagy? – kérdezem. – Szerintem csak szeretné, ha minél hamarabb végeznénk – vélekedik Solomon. – Ahogy mindannyian. – Elnézést, hogy megvárakoztattalak – halljuk Justine hangját a lépcsőház felől.

– Egy drámai belépő mindent megér – kacsint rá Solomon. Feketén csillogó menyétprém kabátot visel, amitől jó kétszer olyan vastagnak tűnik. Alig látszik ki a ruhából, csak a sápadt arca és a magas sarkú csizma. Igazán lenyűgöző jelenség, bár el sem tudom képzelni, hogy mászta meg a lépcsőket. Lasky a második legfiatalabb elsőszülött, de kétségkívül a legszebb. A szépségében van valami nyerseség, valami vadság, és az arca nem is volna különösebben vonzó, ha nem sütne róla ennyi büszkeség, vagy ha kevésbé tökéletes egyensúlyban lenne a bőre alabástromszín sápadtsága és a szeme csillogása. Az elízium úrnője valódi sólyom, légáramokon egyensúlyoz, amik semminek tűnnek a számunkra, mégis elég erősek, hogy valamenynyiünk fölé emeljék őt. Justine méltóságteljesen, és nyugodt távolságtartással lépked közöttünk… míg egyszer csak lecsap az áldozatára, akár egy héja. A magasban lebegő állat egyszerre puskagolyóként zúg keresztül a levegőn, éles szemeit valami apróra és védtelenre szegezve. Aki volt már tanúja ilyennek, az rájön, a szépség csupán véletlen: ez a lény gyilkolásra született. Ugyan miben áll Justine ereje? Szavak, megjelenés, nevetés és vágy, kicsinyes bosszú, stílus, diszkréció és népszerűség. Mindez eltörpülni látszik az én vagyonom, Solomon okkult hatalma, vagy Miriam néma, de engesztelhetetlen serege mellett. Mégis, akár a szél, vagy a suttogás, Justine befolyása észrevétlenül befurakszik a legkisebb résbe is. Rettegik, akár Norrist, és csodálják, akár engem. Bár valószínűleg nincsenek neki annyian lekötelezve, mint nekünk, többieknek, de talán ő az egyetlen vértestvér a városban, aki nyugodtan leállhat beszélgetni bárkivel, és mindkét fél számára előnyös üzleti ajánlatot tud tenni. Solomon bölcsen választott. Az összes elsőszülött közül ő az egyetlen, aki a helyemre léphet. Csak állunk a szélben mozdulatlanul, egyetlen szó nélkül, mint öt szobor. – Mivel valamennyi chicagói elsőszülött megjelent, a megbeszélést megnyitom. Régi ügyek? Más sincs, csak régi ügy. Hogy ki legyen az uralkodó – ez a legrégibb ügy mind közül. – Új ügyek? Csönd. Mindenki némaságba burkolózik. Justine felé fordulok, majd lassan a többiek is követik a példámat. Gyönyörű és kifürkészhetetlen, akár egy pillangó vagy egy erdőtűz. – Lasky kisasszony? Új ügyek? Nem kapkodja el, de látom, hogy megmoccan a kabátja. Levegőt vesz. Az élethez nincs rá szüksége, csak a beszédhez. Ezek szerint szólni fog. – Van itt egy dolog. –Igen? Újabb szünetet tart. Nagyon drámai. – Sajnálom, hogy erről kell beszámolnom, hercegem, de egyikünk összeesküvést szőtt ellened. Nem mosolyodom el. Nem szabad. Ez még mindig lehet a trükk része. – Döbbenetes! Bizonyos vagy ebben? – Sajnos igen.

Anélkül, hogy a fejemet megmozdítanám, lopva Solomonra pillantok. Tökéletesen mozdulatlanul áll. Így állt akkor is, amikor legutóbb rátört az őrjöngés, amikor legutóbb nem tudott parancsolni a haragjának. Akkor egy férfi, egész pontosan egy rabbi dühítette föl, aki először lecsapott egy Lancea Sanctum közösségére, egy „sátánimádó” szektára, ahogy ő mondta, azután meghódította Solomon egyik kinemesített büszkeségének a szívét. Solomon darabokra szaggatta. Még azzal sem foglalkozott, hogy ne pocsékolja el a vérét. De most csöndben hallgatja Justine vádjait. – Védelmedért folyamodom Solomon Birchcsel, tanácsadóddal és a város elsőszülöttjével szemben. – Solomon? Van valami mondanivalód a váddal kapcsolatban? – Vád? Ez aligha vád, legfeljebb… vakmerő célozgatás. – A püspök mosolyog, de mindannyian jól halljuk, ahogy a fogai összecsikordulnak. – Fenntartom a jogot, hogy válaszoljak, amint egy bizonyítékra akár a leghalványabban is emlékeztető adatot hallunk. – Természetesen. Lasky kisasszony? Nagyon súlyos vádat hozott föl. – Tudom, és reszketek, hogy a lázadás súlyos vádjával kell illetnem a püspököt… ám elképzelhetetlennek tartom, hogy megszegjem a törvényt, melyet a hercegem hozott. Kicsit talán túljátssza a dolgot, de tőle még ez is hiteles. – Mire alapozod állításodat? – Január huszadikán Solomon Birch felkeresett, és azt javasolta, hogy lázadjak fel ellened… – Én ezt nem mondtam! – Solomon… – intem le. – Kérlek. A méltóságteljes viselkedés szabályai, amiket mindig is szem előtt igyekeztünk tartani, megkövetelik, hogy hallgasd végig az állítást, mielőtt kifejezed az ellenvéleményed. – A püspök azt mondta, nem vagy alkalmas uralkodó, és hogy Persephone Moore ölelése azt bizonyítja, hogy már nem vagy a magad ura. Az a vértestvér, aki nem tud saját magán uralkodni, úgymond, az semmiképpen sem vezethet egy várost, különösen, ha a törvényszegése ennyire közönséges és súlyos. A „közönséges” szót tőle idéztem. – Tökéletesen értem. – Azután hízelegni kezdett nekem, azt állítva, hogy egyedül én vagyok képes elvezetni a várost, ha meginog a trónod. Nem akarom részletesen felsorolni a sértéseket, amikkel téged és a többi elsőszülöttel illette – mondja, és körbenéz a társaságon. Norrison egy kissé tovább elidőzik a szeme. Nagyon ügyes. – Elég annyi, hogy szerinte csak én élvezem azt a fokú megbecsülést, ami a rend fenntartásához szükséges egy ilyen bizonytalan és veszélyes időszakban. – Nem mondta Solomon, hogy ő szeretne a helyemre állni? – Azt mondta, megint csak őt idézem, hogy tiszta lelkiismerettel nem vehetné át a tisztedet, ha nem mond le egyúttal Longinus püspöki rangjáról. Azért, hogy ne kelljen személyes érdekellentétekkel és a társaság ellenállásával megküzdeni, hiszen ők nem osztják a Lancea Sanctum világnézetét, inkább megőrizné egyházi méltóságát, és nem vállalna aktív szerepet a politikában. Biztosított ugyanakkor, hogy a Lancea Sanctum támogatására teljes mértékben számíthatnék az uralkodásom ideje alatt.

– Értem. – Most Solomonhoz fordulok. – Vitatod-e ezen vádakat? – Vitatnom kell-e őket egyáltalán? Mi a bizonyíték? Csak a levegőben lógó állításokat hallottunk. –Azzal gyanúsítani egy elsőszülöttet, hogy hazudik, ráadásul egy ilyen nagy jelentőségű ügyben, ugyancsak nagy felelősség. Vagy egy lázító, vagy egy rágalmazó van a sorainkban. Elmulasztanám a kötelességem, ha nem vizsgálnám meg mind a két lehetőséget. – Megint Justine-hez fordulok. – Aláveted-e magad a tekintetemnek, hogy az igazmondásodról megbizonyosodhassak? – Természetesen, felség. – Tiltakozom – szól közbe Norris. – Tisztelettel, hercegem… mindannyian tisztában vagyunk e hatalom korlátaival. Amit meglátsz, talán őszinte meggyőződésnek tűnik, de talán… nem is Lasky kisasszony saját hibájából, de… mégis csak egy hazugság, amit egy korábbi transz során ültettek el az emlékei közt. – Pontosan – helyesel Solomon. – Talán Justine csak eszköz egy másik vértestvér kezében, aki a maga érdekeinek megfelelően hajlította és törte meg az ő erőtlen akaratát. Tizenöt perc elég, felség, és bizonyára el tudom hitetni Justine-nel, hogy… például Norris elsőszülött szőtt ellened összeesküvést, vagy én ellenem, esetleg a halandó polgármester ellen, akit te annyira támogatsz. Szóval most már „felség” vagyok, mi? – Ez fölötte megnehezíti a helyzetet, Solomon. Te hajlandó volnál-e alávetni magad egy effajta kikérdezésnek, ahol a hazugság nyilvánvalóan lehetetlen? – Tisztelettel, nem. – Valóban? De hiszen te jártas vagy a vér tudományában. Bizonyára nem érne váratlanul a bilincsbe verő tekintet… Longinus törvényeinek bíráját nem lehet… olyan könnyedén megtéveszteni. – Épp mert püspök vagyok, azért kell megtagadnom az engedelmességet. A Lancea Sanctum szolgálatára esküdtem föl. Akaratomat nem hajthatom senki más igájába, még a tiedbe sem, hercegem. Ha Justine-nek hiszel ellenemben, mérd ki rám a bűnöst illető büntetést! Elfogadom, inkább, mint hogy föladjam az akaratom szabadságát. A labda ismét az én térfelemen. Hiszek Justine-nek? Természetesen, igen. Azt nem hinném, hogy Solomon ilyen nyíltan fogalmazott és lázadásra buzdította volna, de afelől nincs kétségem, hogy a mondandója lényege ez volt. Most rajtam áll a döntés. Ha megbüntetem anélkül, hogy hivatalosan is megállapítottam volna a bűnösségét, úgy fog tűnni, hogy azért szenved, mert ezt választotta inkább, mint hogy megszegje a vallása előírásait. Nagyon okos. Nem vallja bűnösnek magát, engem megnyugtat, hogy bosszút álltam rajta, mindenki elfelejti a történteket, ő pedig makulátlannak tűnik, sőt kész vallási mártír lesz belőle. Sokkal jobban jár, mint ha kiderülne, hogy bűnös. Megérdemli az én öreg barátom, hogy ezt megengedjem neki? – Nehéz eldönteni, hogy kinek higgyünk. Nagy… óvatossággal kell kezelni a kérdést. Beleegyezel-e, hogy keresztkérdéseket tegyek föl neked? –Természetesen.

– Esküszöl, hogy az igazat fogod vallani? –Longinus vérére esküszöm, hogy nem fogok hazudni. – Mondtad vagy nem mondtad Lasky kisasszonynak, hogy próbáljon meg ledönteni engem a trónról? – Nem mondtam. Hát persze. – Sugalltad-e, hogy rossz uralkodó vagyok? – Politikáról beszélgettünk. Én nagyra tartalak, de ez nem jelenti, hogy mindenben egyetértenék veled. Természetesen megemlítettem az általam hiányosságnak vélt tényezőket is. – Mondtad vagy nem mondtad neki, hogy jobb uralkodó válna belőle nálam? – Számba vettem azokat az erősségeit, amiknek te talán híján vagy, megemlítve, hogy számodra a fejlődés útja talán az, ha bizonyos területeken őt tekinted példaképnek. Ha ezt ő úgy értelmezte, hogy lázadásra buzdítom… – Nem fejezi be a mondatot, csak megvonja a vállát. – És Persephone? – kérdezem. Ezúttal a szemembe néz. Ez a lényege. Ez van az egész elégedetlenkedése mögött. – Hogyan vélekedsz felőle? – Hogyan, felség? – Mi az álláspontod az ő ölelésével kapcsolatban? Elfintorodik. –Ismered az álláspontomat. – Mi az egyház álláspontja a gyermekek létrehozását illetően? Most egy kicsit hosszabb szünetet tart, mielőtt válaszolna. – Tiltott dolog. – Osztod-e te is ezt a nézetet? – Tudom, kihez kell hűségesnek lennem. – Egyetértesz-e a Lancea Sanctum véleményével az öleléssel kapcsolatban? – Igen. – Szinte csak leheli a szót. – És mi a helyzet azokkal, akik végrehajtják az ölelést? – Újabb hosszú csönd, de végül nem tud kibújni a válasz alól. – Bűnösök. Ezzel vesztett. Nem menekülhet, hacsak meg nem tagadja a hitét. Győztem. – Milyen súlyos bűn? – Nagyon súlyos. – Összeegyeztethető-e egy ennyire súlyos bűn az uralkodói tiszttel? Erre már nem válaszol. – Solomon Birch, elsőszülött és püspök, parancsolom, hogy felelj! Meg szabad-e hajolni olyan uralkodó előtt, aki ölelt? – Igen! – kiáltja, és felnéz, hogy találkozzon a szemünk. Esdeklés ül a tekintetében. – Ha az uralkodó megbánást tanúsít. Még nem késő, Maxwell! Térj észhez! Valld be, hogy vétkeztél, és tisztulj meg! Ismerd el, hogy Persephone istenkáromlás, ez szörnyeteg, két lábon járó bűn, mégpedig a te bűnöd! A törvény megtiltja, hogy megöljük, de legalább törd meg az ostoba akaratosságot, ami hajtja, kényszerítsd alázatra, taszítsd rabszolgasorba, hogy ne parádézhasson többé, mint az ostobaság ékköve! Legyen az ő

nyomorúsága a példa, ami másokat elrettent attól, hogy engedjenek a kísértésnek! Mutass te magad is példát azzal, hogy a bocsánatomért esedezel, az egyház bocsánatáért, az emberiség bocsánatáért, amiért hozzájárultál az átok terjedéséhez! Valld meg, hogy tévedtél, és még mindent jóvá lehet tenni! Csend követi a szavait. A többiek kínosan érzik magukat, mint a gyerekek, akik tanúi lesznek a barátjuk szülei közti veszekedésnek. Előbb rám néznek, aztán a cipőjük orrára vagy az égbolt pereme felé, a távolba merednek. – Tanúsítottam én megbánást, Solomon? – Még nem… – Tanúsítottam én megbánást? Mélyről jövő sóhajjal felel. – Nem. – Vagyis jelenleg alkalmatlan vagyok az uralkodásra? – Igen. – Szolgáltattál-e okot Justine-nek, hogy azt higgye, ez a véleményed? – Nem tudnám megmondani. – Titokban tartod-e a vallásos meggyőződésedet? – Nem. – És a Lancea Sanctum bármely igaz hitű püspöke elítélne engem? – Igen. – Értem – mondom, és a többiek felé fordulok. – Azt hiszem, eleget hallottunk. Készen álltok-e a szavazásra? Bólintanak. – Titkos szavazást javaslok, melyben Justine és Solomon nem vehet részt… nyilvánvaló érdekellentétük miatt. Ha úgy vélitek Solomon bűnös a lázítás vétségében, azt írjátok a papírra, hogy „árulás”. Ha szerintetek Birch elsőszülöttet méltatlan rágalom érte Lasky elsőszülött részéről, írjátok azt: „rágalmazás”. – Eszembe jut, hogy talán engednem kellene a tartózkodást, de végül ellene döntök. Ez túl szoros volt. – Attól tartok e kettő közül kell választanotok. Nyilvánvalóan vagy az egyik, vagy a másik eset áll fönn, és a ti bölcsességetekre bízom, hogy eldöntsétek, melyik. Előveszem a mobiltelefonomat. – Idehívom az udvarnagyom, aki több emelettel lejjebb tartózkodik. Mivel nem tudja, mi a szavazás tétje, nem befolyásolhatja annak kimenetelét. Elfogadjátok-e, hogy Garret segédkezzen a szavazás során, és a szavazás eredménye mindenki számára kötelező érvényű legyen? Egyhangú az igen. Kis idővel később megérkezik Garret. Valóban ennyi idő kellett volna neki, ha több emelettel lejjebb lett volna, de valójában közvetlenül a tető alatt várakozott. Norris, Miriam és én gondosan leírjuk a szavazatunkat egyegy papírra úgy, hogy mindenki jól lássa, mi történik, aztán odaadjuk őket Garretnek. Ő is úgy tartja a papírokat, hogy ne lehessen azzal vádolni, kicserélte valamelyiket. – A szavazatok: árulás, árulás és árulás.

Solomon egyhangúan bűnösnek találtatott. Kár. Ha lett volna egy ellenszavazat, Norris és Miriam is állíthatta volna később, hogy azt ő adta le. Így azonban a püspök mind a kettejük életét meg fogja nehezíteni. – Solomon Birch, bűnösnek találtunk a herceg elleni összeesküvés vádjában. Az én feladatom meghatározni a büntetésed. – Arca nyugodt, amikor rám emeli a tekintetét, de a szemében látom, hogy belül megsemmisült. Jogom van száműzni (csak hogy biztos távolból szervezkedjen tovább), karót döfni a szívébe (de a követői biztosan kiszabadítják tíz éven belül), megnyomorítani (amiből előbb-utóbb úgy is felépül), de akár még el is pusztíthatom (amivel viszont biztosan a fejemre vonom a Lancea haragját). Arról nem is szólva, hogy a barátom. És ha túl szigorú büntetést rovok ki rá, még elveszíti a fejét, és nekiugrik valakinek. Justine a legesélyesebb, de Miriam és Norris sincs biztonságban. Sőt, én sem, ha már itt tartunk. – Évek óta számíthatok bölcs tanácsaidra, támogatásodra és barátságodra. Őszinte meggyőződésem, hogy fölül tudunk kerekedni ezen a problémán. Tény, a hűséged megingott… Fölhajtom az ingem ujját, és végighúzom a csuklóm a fogaimon. – De a hűséget nem nehéz megerősíteni. Egy pillanatig azt hittem, ellen fog állni. Az, hogy folyton kerülte a tekintetemet, csak a színjáték része volt, de valóban hisz a szabad akarat szükségességében. A véreskü pedig sokkal erősebb, sokkal meghittebb kapcsolatot hoz létre, mint a parancsoló tekintet. De a lelke mélyén nem vesztette el a bizalmát bennem, és a csuklómra tapasztja a száját.

Újabb két nap telt el azóta, most Garret ül a Cadillac kormányánál, én pedig feketébe öltöztem, és a gondolataim Persephone körül forognak. Miért öleltem meg? Tény, hogy elvesztettem a fejemet, és véletlenül megöltem. Tény, elsősorban érzelmi okai voltak annak, hogy föltámasztottam. Vagy inkább úgy mondanám: részben érzelmi okai voltak. (Több mint kétszáz éve ismerem magam, de még mindig nem jöttem tisztába a motivációimmal. Ahogy a vitae egyre erőseb és sűrűbb lesz az ereimben, egyre gyakrabban kérdőjelezem meg, pontosan miért is csinálok valamit.) Az érzelem nem vakít el. Engem legalábbis nem. Évszázadnyi tapasztalattal rendelkezem, és előrelátó vagyok. Épp ennek köszönhetem ezt a két évszázadot, amit megéltem. Ahogy Linda kiterült testét néztem a kanapén, a lelkem egyik fele elborzadt, megdöbbent, és kétségbeesetten gondolkozott, hogyan tehetném jóvá a bűnt, amit elkövettem. De a másik felem nyugodt volt és számító, és alaposan megfontolta, milyen következményekkel járhat, ha visszahozom a halálból. Milyen előnyökkel és milyen hátrányokkal járhat? Azt hiszem, manapság költség-haszon elemzésnek hívják az ilyen gondolkodást. Tudtam, hogy Solomon szörnyülködni fog. Tudtam, hogy az undora végül haragra fordul.

Ennek ellenére öleltem? Vagy épp ezért? Solomon hosszú évek óta áll mellettem, ő a legmegbízhatóbb tanácsadóm, a leghűbb társam. Alig van valami, amibe ne avattam volna be, és alig van olyan titkom, amit előtte ne fedtem volna föl. A különbségeink révén remekül kiegészítjük egymást, de azért a tény tény marad: nagyon mások vagyunk. A lelkem egyik része – az a nyugodt, számító rész – tudta, hogy túl közel engedtem magamhoz. És természetesen, ha én tudok valamit, biztos, hogy Solomon előtt sem marad rejtve. Ő Isten tervébe helyezte a bizalmát, és elvesztette a képességét, hogy tökéletesen megbízzon bármiben, ami nem emberfölötti. Régóta sejtem, hogy előbb-utóbb nem állja meg, hogy próbára ne tegyen. Én a magam részéről azért éreztem egyre rosszabbul magam, mert túlságosan is függővé váltam tőle. Talán mégsem különbözünk annyira. Mindenesetre, amikor elgondolkodtam azon, hogy megadjam-e Lindának az ölelést, azt is figyelembe vettem, hogy ha megteszem, a szikra, ami Solomon és köztem ficánkol, a késztetés, hogy próbára tegyük a kapcsolatunkat… lobogó lánggá fog válni. Féltem, hogy így lesz, de meglepődtem volna, ha Solomon nem engem áldoz föl a hite érdekében. Szerencsémre azóta készültem arra a két nappal ezelőtti estére, hogy az első csepp vérem Linda nyelvéhez ért. Most, hogy a vérem, az Életem az ereiben csörgedezik, Solomon egy ideig kevésbé lesz ellenséges. Amikor elmúlik a hatás, mindketten újra bezárkózunk bizalmatlanságból rakott erődjeinkbe, de addigra a többi elsőszülöttel vívott csatározásaitól elkopik a támogatottsága. Ha elég sokáig élünk mind a ketten, egy nap majd találunk valami közös ügyet, ami megint csapattá kovácsol bennünket, és akkor majd, nagy sokára, elássuk a csatabárdot. Persephone hálátlan szerepet kapott a színjátékban. Tudtam, hogy Solomon először rajta tombolja majd ki magát, csak azután fordul ellenem. A lehetőségeimhez mérten igyekeztem megóvni, megismertettem az alapvető tudnivalókkal, bemutattam Bellának, találtam neki egy lakást, és még nyomokat is hagytam, amik egy üres Guilford felé vezettek. (Reméltem, hogy ő bukkan rá először – nem kellett csalódnom.) Az előnyök egyik részét elvesztette, a másik részét elvesztegette, de én megtettem, amit tehettem. Most a temetésére tartok éppen.

– Őszintén sajnálom – mondom az apjának egy részvétteljes kézszorítás közben. Linda rá ütött, a férfi magas, elegáns, és jól áll neki, ahogy őszül. A felesége jóval alacsonyabb nála, még a göndör, vörös fürtjei is csak a férje válláig érnek. Amikor kiállók a részvétnyilvánítók sorából, végigtekintek a gyászolókon. Én vagyok az egyetlen színes bőrű a társaságban. Középen, elegáns elefántcsont állványon egy kép áll. Linda az, természetesen, vízparton áll, és a homlokához emeli a kezét, hogy eltakarja a szemét az erős napsugarak elől. Itt még hosszabb volt a haja, a szél

játékosan belekap, a tincsei itt-ott vörösben játszanak a fényben. Ezt eddig észre sem vettem. Igaz, soha nem találkoztunk még napfényben. Egy kicsi, de ízlésesen berendezett ravatalozóban gyűltünk össze, a falakat aranyozott keretbe helyezett vallásos témájú képek és hímzések borítják, a csinos polcokon apró, alvó bárányokat ábrázoló szobrok sorakoznak. A színek józanságot sugároznak, sötétlila, barna, és a lakkozott fa sötétje köszön vissza mindenhonnan. A hasonlóság a Brigman-házzal, Solomon otthonával szinte kísérteties. A lezárt koporsóra pillantok, aztán az összecsukható székekből rakott sorokra, ahol Linda barátai és családtagjai ülnek. Az öregek szomorúak, de láthatóan beletörődtek a történtekbe, a fiatalok arcáról döbbenet és értetlenség sugárzik. Ide-oda forgatom a fejem, hátha elcsípek néhány szót egy érdekesebb beszélgetésből. – … ilyen fiatalon. Mintha csak tegnap lett volna, amikor az érettségiző osztálya nevében köszöntötte a tanárokat, emlékszel? ^ – … azt mondja, baleset volt. – Mi az, hogy „azt mondja”, Steven? – Hát, tudod. Te is hallottad a pletykát. Tudod. – Szerinted túladagolás volt? A fenébe is, miért nem feszíted föl a koporsó fedelét és végzel el gyorsan egypár vizsgálatot, mi? – Óvatosabbnak kellene lenniük. A lány az ingerültségtől hangosabban beszél, mint gondolja. Ha még jobban összevesznek, arra talán már a rokonok is felkapják a fejüket. – A fenébe is, Pamela, ne kapd föl a… – A kis páros felé veszem az irányt, hogy Steven észrevegyen. Ez épp elég, hogy eszébe jusson, mások is vannak a teremben. Jóval halkabban folytatja. – Csak azt akartam mondani, hogy… hát tudod, ilyen röviddel Scott után. – Nem azt akarod mondani, hogy… – Nem, nem, baromság! – Újra suttognak. Helyes. Tovább is állok – Jól ismerte? – A kérdés nekem szól. Odafordulok. Egy alacsony, pocakos férfi az, a haja homoksárga, a szakálla és a bajusza ápolt. A szeme piros a sok sírástól. Láthatóan nem érzi jól magát a fekete öltönyben. – Nem túlságosan – válaszolom. – A tárgyalóasztal ellentétes oldalán ültünk időnként. Elmosolyodik. – Biztos pokoli ellenfél volt. – Hogy pokoli, azt azért nem mondanám. De nagyon ügyesen tárgyalt. Kompromisszum kész volt, de soha nem adta meg magát. – Ebből ráismerek. Bocsánat, a nevem Andrew. – Max. Honnan ismerte Lindát? – A bátyja vagyok.

A nagyteremből nyíló folyosón három ajtó áll egymás mellet. Kettő a mosdókhoz vezet, a harmadikon nincs jelölés. Én ezen lépek be, és egy újabb rövid folyosón találom magam. Bruce Miner elmaradhatatlan anorákjában, összefont karral támasztja a falat. – Hogy bírja? – szólítom meg.

– Nézze meg – válaszolja. Aztán gyorsan hozzáteszi: – Felség. – Gondolja, hogy bemehetek? A testtartása arról árulkodik, nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel. – Én nem… mármint, nem fogom megállítani, ha beszélni akar vele. – Nem szeretnék zavarni. Erre csak vállat von. Az biztos, hogy ez az alak nem a társas viselkedés nagymestere. Ellépek mellette, és egy egyszerűen berendezett szobába jutok. Persephone itt ül egy sor monitor előtt, és a virágcserepekbe rejtett kamerákon és mikrofonokon keresztül követi az eseményeket. Ezért itt ravataloztuk föl. A vértestvérek körében különösen népszerű ez a hely. A lány zokog, amikor belépek. – Persephone? – szólítom meg, de nem válaszol. Újra próbálkozom. – Linda? – Linda halott – mondja. Leülök mellé. A szüleit nézi éppen. – Soha többé nem látom őket – panaszolja. – Tudom. – Átkarolom a vállát, mire odabújik hozzám. Hideg a bőre. – Mindig azt hittem, hogy milyen szuper lenne végignézni a saját temetésem, hogy lássam, milyen szomorú mindenki, hogy elveszítettek, és halljam, amint egy csomó szép dolgot mondanak rólam… – Ez olyan öröm, amiről ábrándozni jó, megélni már korántsem annyira. – Bárcsak odaszaladhatnék hozzájuk, és megmondhatnám, hogy csak vicceltem! Bárcsak azt mondhatnám nekik, hogy tévedés volt, vagy félreértés… A hangjából érzem, hogy valahol a szíve mélyén abban bízik, azt fogom mondani, legyen, csináljuk. Szomorú. Ez nem az az erős és magabiztos Linda, akit annak idején magamhoz öleltem. Kibontakozom a karjai közül. – Te is tisztában vagy vele, hogy ez lehetetlen. Felsóhajt. – De így majd biztonságban lesznek, igaz? – Persephone, te szörny vagy egy szörnyű világban. Lehet-e bárki is biztonságban? A vértestvéreknek most már kevesebb okuk van, hogy kínozzák őket, de a legjobb védelem az a számukra, ha elmennek, messze Chicagótól, és messze tőled. – És ha azt mondjuk nekik, hogy meghaltam, akkor elmennek. Tudom, tudom. De annyira nehéz. Annyira nehéz elengedni őket. Várj csak, míg a családod már egy évszázada halott lesz, kedvesem. Meglátjuk, akkor jobban érzed-e magad. Holnap elküldjük a koporsót és a benne fekvő lányt Indianába, hogy ott eltemessék egy sírkő alá, amin Linda neve áll majd. A hulla az én szerzeményem, de Robertet kértem meg, hogy menjen át rajta még egyszer a Hummerrel. Nem volt az esetem – valami fekete hajú kis senki, valószínűleg otthonról szökött el. Ennyivel különben is tartoztam a gyermekemnek. Amellett Linda sírjában nyugodva több virágot és könnyet kap majd, mint ha csak elkaparják valahol névtelenül. Szeretnék beszélni még egyszer a Moore szülőkkel. Meg akarok győződni róla, hogy Chicagónak már az említése is gyásszal tölti meg a szívüket, és soha

eszükbe sem jut visszatérni ide, hogy kitegyék magukat a vértestvérek haragjának vagy gyengeségre kísértsék a lányukat. Ez a legkevesebb, amit értük tehetek.

Ahogy telnek a napok, egyre ügyesebben bánok az agyaggal, és nemsokára eljön a hónap első szombatja, az elízium előestéje, amit mindig a szeretteimmel töltök. Ma este Robert nem készül borotváláshoz. A ruhák, amikkel kínál, piszkosak és szakadtak. Bozontos szakállal, csimbókokba tapadó hajjal és hajléktalannak öltözve vágok neki az éjszakának. Ahogy az utcákat rovom, erre is, arra is szemetes konténerekben lobogó tüzeket látok, néha drogüzérekbe botlok. Elsurranok az időnként megjelenő járőr kocsik mellett, és igyekszem a toronyházak árnyékában megbújva haladni. Nem szólok senkihez. Akkora megkönnyebbülés, hogy sem kérdeznem, sem válaszolnom nem kell. Megkönnyebbülés senkinek lenni egy kis időre. Leülök a Szépművészeti Múzeum bejáratánál az egyik oroszlán lábához, és csak nézem a járókelőket. Fiatal még az este, a turisták a nevezetességek felé menetelnek, a helybéliek valamelyik bevásárlóközpontba, ahol épp árleszállítás van. A galéria épületéből nők egy csoportja jön ki, a hónuk alatt vázlattömbökkel. Egyikük különösen megragadja a tekintetemet, mert képregénybe illő cicomával öltözött föl – azt hiszem, a megjelenésével mindig nagyobb feltűnést fog kelteni, mint a festményeivel (vagy rajzaival vagy micsodáival). A ma éjszakát kettesben töltöm a szerelmemmel, Chicagóval. A vértestvér-politika végtelenül izgalmas dolog, az élőhalottak képesek évtizedeken keresztül tervezni és szövetkezni, hogy aztán egyetlen villámgyors lépéssel lecsapjanak az áldozatukra. De Chicago, a modern nagyváros megtestesítője, az Újvilág legcsodálatosabb építészeti remekműveinek szabadtéri múzeuma… Chicago végtelenül szép. Aki a város vértestvérek uralta oldalára összpontosít, könnyen elfelejti, hogy mi nem vagyunk több, csak egy vékony és halovány árnyék. Engem tartanak hercegnek, de csak azért, mert nem ismerik föl, hogy Ő az, aki valóban felséges és én csak az Ő szolgája lehetek. Havonta egy éjszakát arra szánok, hogy kicsit felfrissítsük a kapcsolatunkat, ilyenkor hatalmas kortyokban iszom be a szépségét. Ez tartja életben a bennem lakó embert, a vér pedig a szörnyeteget. Nagyon sajnálom, hogy csak egy éjszaka jut erre az élvezetre. Éppen ezért vagyok én a herceg. Nem azért, mert én vagyok a legöregebb (bár ez is igaz), vagy a leghatalmasabb, hanem mert én nem veszítem el a kapcsolatomat ezzel a hellyel. Azért, mert szerelmes vagyok ebbe a városba, mert imádom az örökké változó, örökké megújuló nagyságot, ami a sajátja. Ezért látom sokkal jobban, milyen úton jár az emberiség – sokkal jobban, mint Solomon, hiába okítják a vérszolgái rendszeresen a legújabb technológiai vívmányok használatára. A megérzéseim ezért pontosabbak, mint Norrisé, mert ő árulást és titkokat keres a sötétben, de elfelejti, milyen sok dolog van, amit csak a szépség és az élet taníthat nekünk. Imádom a Fehér Várost, még jobban, mint amikor először betettem ide a lábam,

amikor a Sears-torony a szemem előtt épült föl, vagy amikor először hallottam igazi chicagói bluest. Míg a többi öreg kényszeredetten és megvetéssel a mindennapok ütőerére helyezi az ujját, én átölelem, ügyetlenül de lelkesen, mint egy fiatal szerető. És havonta egyszer – bár nagyon kevésnek érzem, azt hiszem, ha többet megengednék magamnak, egészen belefeledkeznék a gyönyörbe – körbejárom a várost. Néha koldusnak öltözöm, néha királyfinak, néha élhetetlen városi cápának. Meglátogatom a nyilvános helyeket, és kikutatom a titkos zugokat, elmegyek az ukránok, a lengyelek, a szírek és a görögök lakta negyedekbe. Játszom a szerepem, és várom, hogy valami különleges, valami teljességgel emberi dolog történjen velem. – Hé, haver! Jól vagy? Ismerem ezt a rendőrt. – Azt kérdeztem, jól vagy-e. – Csak üldögélek… – motyogom magam elé, de igyekszem úgy tenni, mintha nem is igazán tudnám, miről van szó. Grundy rendőr az, akinek hokis a fia. Egészen biztosan nem fog megismerni. – Azt látom, hogy ül, uram, de a bűnmegelőzési szabályoknak megfelelően inkább mennie kéne tovább, uram. – A gúny, amit az „uram” szóba sűrít, még Justine-nek is becsületére válna. Nagy nehezen föltápászkodom. – Mos' mé' ilyen velem? – morgók magam elé. – Mit mondott? – kérdezi ellenségesen. – Azt kérdeztem, mé' kell ilyennek lennie? Nem ártok én senkinek… – Sokkal jobban élvezem a helyzetet, mint ő. Őt kínozza a hideg, én pedig megláthatom, milyen egy kitüntetett rendőrtiszt, ha rossz napja van, és épp senki sem látja. – Van hol aludnia ma este? – Még jó, hogy van… – Olyan hely, aminek címe is van? Összefüggéstelenül motyogok valamit, és igyekszem eliszkolni. Grundy először mérgesen néz utánam… aztán felsóhajt. – Istenem… – mondja, és nagy párafelhő szökik ki a szájából. – Esni fog a hó, tudja-e? Engedje, hogy letartóztassam! – Én nem megyek börtönbe! – Kap meleg ételt, és megmosakodhat – győzköd. Szinte kérlel, de a hangjából azért jól érezhető az undor. –Jöjjön! Vagy meg akar fagyni valami kartondoboz alatt? – Én nem megyek börtönbe! Amerikai állampolgár vagyok! Ismerem ajogaimat! – Azzal elindulok megint. Elkapja a kabátom ujját, de kirántom magam a markából, és megyek tovább. Kíváncsi vagyok, utánam jön-e. Második sóhaja összeolvad a mellettünk elhúzó taxik zajával, és amikor hátranézek, látom, hogy még mindig ott áll, beletörődötten… legyőzve. Chicago úrnő időnként kegyetlen is tud lenni.

A másnapi elízium nagyon jó hangulatban zajlik. A Banya Köre számára különleges ünnep február tizennyolcadika, de hogy pontosan miért, azt már őszintén szólva nincs energiám számon tartani. Bella fekete és ezüst színekbe öltözött, és az engedélyemmel Chicago valamennyi vértestvérét meghívja a halálfesztiváljukra. Az eseményre Halstead közelében kerül sor, egy nemrégiben kiszentelt katolikus templomban. Külön felhívja a figyelmet, hogy mindenki jelmezben jelenjen meg. – Lesz játék, templomgyalázás és zene – ígéri. Annyira igyekszik mindenki számára vonzónak tűnni, hogy még én is úgy érzem, ha róla lenne szó, szívesen kipróbálnám újra a szeretkezés művészetét. – Láthattok, tanulhattok és kipróbálhattok számtalan újdonságot. Hozzátok el a barátaitokat, ellenségeiteket, ghouljaitokat, szeretőiteket, játékszereiteket és eszközeiteket. Gyertek! Olyan lesz, mint mindig. Olyan lesz, mint még soha! Nekem nincs mondanivalóm, és a jelek szerint másnak sem, úgyhogy feloszlatom az udvart, és kezdődik a nem hivatalos fogadás. A vértestvérek azonnal elkezdenek társalogni, nevetgélni, politizálni és szervezkedni. Miközben Rowennel beszélgetünk valami jelentéktelen témáról, nyitva tartom a fülem, hátha akad valami érdekes a semmitmondó udvariasságokon túl. Mosolygok és bólogatok, Rowen talán nem is tudja, hogy csak féligmeddig figyelek rá. Justine és Norris oldalt állnak. Nem lehet fontos, amiről beszélnek, különben már az étteremben ülnének. Norris nagyon is jól tudja, mennyire ki tudjuk élesíteni az érzékeinket. – … és most csak kisebb jelentőségű dolgokkal foglalkozik. – Kérlek, ne is adj neki nagyobb feladatot. Meglehetősen sok vasat tart egyszerre a tűzben, és a hűsége… Cicero, az atyja, a karthiánus barátai. Talán csak a Lancea Sanctumon belül nincsenek barátai. – Hm, szerintem túlértékeled a… hm, a társaságról alkotott véleményét. Azon a fronton is vannak ellentétek… – Valóban? – Ha odafigyelnél rá… ha hűséges volna hozzád, akkor tudnád. Ah, Persephone! Megkapta, amit kívánt: odafigyelnek rá. Halkan fölnevetek, és gyorsan az ablakokon táncoló szín kavalkádra pillantok. Bármilyen kifinomult is a látásom, lehetetlen volna a kaleidoszkópszerű kép alapján megtalálnom őt a tömegben… De ott van Bruce Miner, az elmaradhatatlan anorákjában. Őt könnyű észrevenni, mert a kutyáját mindenhová magával viszi. Persephone, a született, és újjászületett ügyvéd, meggyőzte Lokit, hogy egyetlen szabály sem tiltja, hogy valaki állatot hozzon be az elíziumba. Akik ismerik az állatbeszédet, sokan varjúval a zsebükben, vagy kígyóval az övtartójukban jelennek meg. De hogy egy kutya? Meglehetősen nagy engedmény ez-egy újonc számára. Az emberek máris sugdolózni kezdtek. Minert viszont szemmel láthatóan nem érdekli ez az egész. – … biztos, hogy nem baj? – kérdezi Miner. – Mondtam már, hogy elintéztem. Persephone türelmetlen. Oda sem kell néznem akkor is tudom, hogy épp körülnéz. Keres valakit. Kicsit messzebbre figyelek, és elkapom Solomon és Bella beszélgetését.

– … ha támogatott volna, akkor az egyházának meglenne az áhított elismertsége. – Ez nem tisztességes! Maga is tudja, hogy mindent megtettem, amit kért! Sőt még többet! – vág vissza Bella szenvedélyesen. – Megpróbált megtenni mindent, amit kértem, és a java részében nem járt sikerrel. Nem látom be, miért kellene vesztesekkel szövetkeznem. – Maga arrogáns… – Elnézést! – Ez Persephone hangja. Gyorsan biccentek egyet Rowen felé, hogy érezze, figyelek (valami gond volt a Morton Arborétumban), de közben nem akarom elszalasztani a gyermekem egyetlen szavát sem. – Persephone! – dorombolja Solomon. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – Azt reméltem, hogy önök ketten meg tudnak nekem magyarázni valamit. – Mindig nagy örömmel bocsátom a tudásomat az újszülöttek rendelkezésére. – Inkább Bellához szól a kérdés. Bella, volt neked részed, Scott Hurst halálában? – Kiében? – Bella hangja őszinte meglepetést tükröz. Persze, ha valóban nem tudná, miről van szó, tettetné, semmiképpen se vallaná be, hátha tudnia illenék. Egyszóval lehet, hogy csak trükk az egész. De az is lehet, hogy kezdek úgy gondolkodni, mint egy üldözési mániás. – Scott Hurst. A jogász barátom. – Úgy tudtam, öngyilkosság volt – veti közbe Solomon kenetteljesen, de leplezetlen kárörömmel. – Biztos vagyok benne, hogy ő is így hitte. De mi tudjuk, hogy nem ez történt, nem igaz? Bella, mondd meg az igazat! – Ajaj! Úgy érzem, Persephonénak sikerült elkapnia Bella tekintetét. – Én… én voltam a csalétek. De nem tudtam, hogy meg akarják ölni! – Meggyőző. De az is tény, hogy a tekintet ereje gyakorta megtörik a magunkfajta ellenállásán. Talán Persephone túlbecsülte az erejét, és Bella most egy hihetőbb hazugsággal akarja elaltatni a gyanakvását. – Te még megkapod a magadét – mondja Persephone. Istenem, remélem, hogy csak rá akar ijeszteni Bellára, mert ha komolyan gondolja, nem is csinálhatna nagyobb ostobaságot, mint hogy szétkürtöli, mik a szándékai. – A maga micsodáját? – kíváncsiskodik Solomon. – A büntetését. – Ahogy én is megkapom a magamét, gondolom. – Ahogy maga is megkapta. Szünet. – Ugyancsak enyhe büntetés lehetett, ha észre sem vettem. – Hogy vannak Brigmanék? A beálló csöndben csak a többi beszélgetés összemosódó moraját hallom. – Elnézést – mondom Rowennek. – Garret intett nekem valamiért. Folytathatnánk a beszélgetést egy másik alkalommal? – Hogyne.

Garret felé fordulok és intek neki, hogy induljon el hátrafelé, ahol veszélyes irányba fordult egy beszélgetés. Aztán megint ráhangolódom Persephone hangjára. – …az egyikük megfázásra emlékeztető tünetekkel? Na persze, itt az influenzaszezon, nem igaz? – A Brigman család kifejezetten ellenálló – mondja Solomon. – Nem kétlem. De vannak olyan betegségek, amelyek még a legegészségesebb halandóval is végeznek. Például valami olyan betegség, ami épp az immunrendszerüket támadja meg. – Persephone, ha mondani szeretne valamit, mondja ki. Unom a gyermeteg célozgatásait. – Ahogy kívánja. – Dubiard lép elém, és már épp nyitja a száját, de csak megrázom a fejem, jelezve, hogy nem érek rá. – A Brigman nyáj egyik tagja HIV-pozitív. Az antitesteket mostanra már tesztekkel is biztosan ki lehet mutatni. Legalábbis az első áldozatban. – Ha ez a maga műve, esküszöm, én… – Hány családtagból evett az elmúlt hónapban? Hánynak adta át a vérét, amit Életnek hív? Nem a legmegfelelőbb elnevezés, nem gondolja? Ha maga a vírusgazda… Ahogy egyre közelebb érek, felkészítem magam. Mintha tennék egy lépést hátrafelé, és kivonnám magam a testemből, a húsom megerősödik, ellenállóbb lesz, csak egy eszköz, hideg és halott, aminek nem lehet ártani, mert már elszenvedte a legnagyobb ártalmat. Nem tudom, mit csinál Solomon, de a kifejezéstelen arcából azt gyanítom, ő is harcra készül. – Mi a baj, püspök? Elvitte a cica a nyelvét? Meglepődött, hogy a halandó szövetségesek és barátok, mint Scott, már a maga oldalán is fölkerültek a sakktáblára? Elcsodálkozott, hogy valakinek végre volt bátorsága föllépni maga ellen? – A családja… – A családom elment! Halottak a számomra, és én is halott vagyok az ő számukra! Ha akarja, megölheti őket, nem tudom megakadályozni, de úgyse fogom megtudni! Nem, Solomon, itt nem róluk van szó, csak magáról és rólam! És a saját szabályai szerint nem szabad megölnie engem, nem igaz? Vagy mégis? Miért nem teszi meg itt és most, Isten és mindenki előtt, mint legutóbb? Tudom, hogy ezt akarja? Vagy tévedek? Nem akar engedni a késztetésnek, gyenge lenni csak egyetlen pillanatig, és megint elveszíteni a fejét? Az ütések, amik a következő pillanatban Persephone arcára és testére záporoznak, brutálisak. Az egész teste rázkódik, a gyors és erős ütések úgy dobálják ide-oda, mint a kutya a rongybabát. Hirtelen egy anorákos alak csapódik Solomon oldalának. Már elég közel értem, hogy jól halljak mindent, inkább nem fülelek tovább, nehogy megsüketüljek a zajban. – Hé! – Bruce számított rá, hogy Solomon elveszíti az önuralmát, de az öreg túl erős neki. Nemhogy elsodorta volna, Solomon még föl is emeli, mint egy gyereket, és nekivágja az egyik betonpadnak. Miner teste megtörik, és betonszilánkok záporoznak mindenfelé. A kutya is előrevetődik, de Solomon egyetlen visszakézből mért ütéssel eltöri a nyakát.

–Állj! – kiáltom. Garret és én már elég közel vagyunk, de Solomon nagyon gyors, túl gyors még nekem is, és vadul, gyűlölettel telve Persephone mellkasára tapos. A környéken állók sikoltozva menekülni kezdenek de nekem végre sikerül átkarolnom püspököt. – Hagyd abba! – Teljesen elvesztette a fejét, úgy vonyít, mint egy állat. Minden erejével küzd a szorításom ellen. Garret hatalmas rúgást kap, amikor megpróbálja lefogni a lábait, de aztán hátrarántom, átesünk egy padon, és Krisztusom, annyival erősebb és gyorsabb, mint én, hogy könnyedén kiszabadítja az egyik karját, felüvölt újra, a helyére rántja a kifordult csontokat, és már pattanna föl, de egy másodpercre találkozik a tekintetünk. – Állj! – kiáltom újra. Az én erőm sem határtalan. Az ilyen parancsok különösen gyengén hatnak a magunkfajtára, de én ezt mindig észben tartom, nem felejtem el, hogy a látszólagos engedelmesség talán csak csel, figyelemelterelés. De Solomon ereiben az én vérem is folyik. Talán a lelkem egy darabját is megosztottam vele. Ez a darab szól most az ő lelkéhez, amíg én megpróbálom visszarángatni a barátomat, az én őrjöngő, fékevesztett barátomat a mélységből, ahová a közös átkunk taszította. – Solomon, te nem akarod igazából ezt tenni! A vallásod tiltja, hogy megöld! Longinus szemében ez bűn lenne. Látom, hogy lassan, fájdalmasan visszatér a szemébe az értelem, és ellazulnak az izmai. Mostanra persze mindenki ott sürög-forog, hogy segítsen. Ha egy másodperccel hamarabb jönnek, még talán számított volna valamit. – Tiltsd ki! – mondja Justine. – Egy év alatt már másodszor sérti meg az elízium szentségét. Ha nem tiltod ki, én fogom, és ha nem állsz mellém… – Igen – szólok közbe. – Solomon Birch, a mai naptól egy évig kitiltalak az elíziumból. – Nem nézhetek föl, nem törhetem meg a szemkontaktust, a tömeg morgására kell hagyatkoznom, csak onnan tudhatom, egyetértenek-e a büntetéssel. Még nem elég nekik. – Továbbá a cselekedeteid nyilvánvalóvá tették, hogy nem vagy méltó az elsőszülött tisztre. Egy héten belül ki kell jelölnöd az utódodat, vagy én jelölök ki valakit a helyedre. Még ez sem elég. Remélem, megbocsát nekem. – Azért, hogy nehogy aljas bosszút forralj ellenem, attól tartok, szorosabbra kell fognom a vinculumot rajtad. – NEEEEE! Most már ellenáll, de Garret leszorítja az egyik karját, Loki a másikat, Rowen pedig a lábaira veti magát. – Nyisd ki a szád! – parancsolom neki, de nem tudom kényszeríteni, mert túl erős az ellenállása. Végül Garret segítsége kell, ő feszíti szét az állkapcsát, én pedig immár másodszor csorgatom a vérem a szájába, másodszor mérgezem meg az akaratommal, másodszor árulom el a bizalmát. A szemét hirtelen elhomályosítja a hűség kifejezése. Amikor felállók, az összesereglett vértestvérek arcán félelmet és undort látok tükröződni.

Helyes. Félelmetes és undorító dolgot tettem, de jobb, ha mindenki tisztában van vele, mire vagyok képes a rend fenntartása érdekében. Csak Persephone és Miner nincs ott. Persephone összeszedte magát, amennyire tudta. Legalábbis eléggé ahhoz, hogy bicegve-szökdécselve oda tudjon menni Minerhez, és kihúzza a törmelék közül. Miner azonnal elkezdi vonszolni magát a kutyája teteme felé. – Bruce? Bruce? Jól vagy? – Piszke! Ó, Piszke…

Persephone soha nem tudta megérteni, mit jelentett a Brigman család Solomonnak. Azzal, hogy megmérgezte őket, nem pusztán kiütött egy figurát a sakktábláról. Solomon számára ők a valódi szépséget testesítették meg. Ők voltak az ércnél maradandóbb mű, amit hátra akart hagyni az emberiségnek. Az ő ajándéka a jövő számára – a bocsánatkérése és mentsége arra, amivé lett. Hogy ezt elvesztette, már nem maradt oka arra, hogy ne váljon szörnyeteggé. Én pedig egy lépéssel közelebb taszítottam a rabszolgasághoz. Miért is öleltem meg Persephonét? Solomon étvágyát a cápáéhoz hasonlítottam, és igazam volt: a provokálásra elvesztette a fejét. Mindünknek szembe kell néznie a mardosó éhséggel. Az enyém mindig is az emberi éhségre emlékeztetett, arra vágytam, ami belőlem hiányzik, ami teljessé tehet. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Mindig azt mondtam magamnak, ez a fajta éhség kevésbé alantas, és nem ront meg olyan hamar, mint a többiek állati szomja. De az igazság az, hogy az én éhségem is egyre vadabb. Amikor Lindát megöltem, azért nem tudtam időben abbahagyni az ivást, mert nem laktam jól a vérével. Csak nyeltem, nyeltem, de ugyanolyan üresnek éreztem magam. Ez sajnos a korral jár. Ahogy az étvágyunk kifinomul, eljön az idő, amikor a halandók vére már nem elég ahhoz, hogy túljárjunk a halál eszén. Innentől kezdve a többi tolvajtól kell rabolnunk, ha életben akarunk maradni. Emberként indulunk mind, aztán valami mássá válunk, de az ellopott emberségnek hála, életben maradhatunk. Aki elég sok időt tölt vámpírként, talán megint továbblép, valami más lesz belőle, és már a vértestvérek esszenciája kell neki ahhoz, hogy ne pusztuljon el. Mire megöregszünk kénytelenek vagyunk vámpírvért inni, ezt az addiktív, rabszolgasorba taszító vért. Mióta Persephone megszületett, már több alkalommal is táplálkoztam halandókból, de nem mindig sikerül. És egyre ritkábban fog. Azt hallottam, hogy a gyermek vére nem teszi függővé az atyát. Ha ez igaz, nem alakul ki az a szolgaság, aminek a révén uralkodom Solomon fölött, amivel a parancsomra Scratch hajtotta az uralma alá Miner gyerekét, és amivel minden valószínűség szerint Persephone is magához édesgette Minert magát.

Ha tényleg megváltoznak a táplálkozási igényeim, időben fel kell készülnöm. Fel kell készülnöm, nehogy elveszítsem az önuralmamat. Mindannyian rettegünk a tűztől. A tűz biztos halál minden vértestvér számára. De én most már a bensőmben is mintha lobogó lángokat éreznék. Érzem, ahogy az étvágyam egyre nő, míg valami hatalmas, gondolkodásra képtelen, égető és kegyetlen erő nem lesz belőle. Azon veszem észre magam mostanában, hogy egyre gyakrabban nézek olyan szemekkel a vértestvérek nyakára, ahogy régen csak a kifinomult hölgyek hattyúnyakát vizsgáltam. Néha úgy érzem, legjobb volna mindent szárazra szívni. Lehet, hogy ezért félünk a tűztől. Nem is azért, mert elpusztít minket, hanem mert mindennél jobban emlékeztet arra, amivé váltunk.

Epilógus – Biztos, hogy ez működni fog? – Nem. A két férfi néhány percre csöndbe burkolózik. Csak a tető nélküli ketrecekben álló másik két ember zokogása hallatszik. Egyiküket sem fogja hiányolni senki. – Honnan fogjuk tudni? – kérdezi a magasabb és karcsúbb férfi. Ő egyszerű farmernadrágot és pólót visel. – Kipróbáljuk, aztán várunk. Kipróbáljuk valakin, aki nem fertőzött. Várunk egypár hónapig, aztán megnézzük, megjelennek-e az antitestek. – A másik férfi alacsonyabb, de nagyon izmos. Levette az ingét és csinosan összehajtogatva egy fémbőröndbe tette, a váltónadrágja tetejére. – Ha nem, sikerrel jártunk, megtisztultunk a fertőzéstől. – Honnan tudja mindezt? – Régi egyházi titok. Tudja, az AIDS nem az első betegség, aminek a hordozóivá váltunk. A középkorban a Lancea néhány tagja hosszú és veszélyes utakat tett, hogy bubópestissel fertőzötten visszatérve annál nagyobb büntetést róhasson ki az emberiségre. – Ez elég keményen hangzik. – Megszüntettük ezt a gyakorlatot, amikor az emberek orvoshoz kezdtek járni. – A maszkabál miatt. – Természetesen. Egy darabig megint hallgatnak. – Kezdjem én? – kérdezi az alacsonyabb. – Ha akarja. – Remélem, tisztában van vele, hogy ezzel nagyfokú bizalmat tanúsítok maga iránt, törvényen kívüli. – Tudom. A „törvényen kívüli” ezek után láncra veri az izmos, csupa sebhely szörnyeteget, bilincset tesz a csuklójára és a bokájára, aztán fejjel lefelé föllógatja. – Mit csináltok? – kérdezi kétségbeesetten az egyik ketrecbe zárt férfi, de nem kap választ. A magas férfi belógatja összeláncolt társát az egyik ketrecbe. – Most ugrik a majom a vízbe! – mondja, azzal előhúz egy bicskát a zsebéből, és elmetszi vele a másik torkát. A két fogoly visongani kezd. A vámpír, akinek patakokban ömlik a vére, eleinte csöndben tűr, de aztán megremeg, vonaglani kezd, és amikor kitátja a száját, hogy felüvöltsön, a szája tele van hatalmas, hegyes fogakkal. – Ó, Istenem! Ó, Istenem! – kiabálja a ketrecbe zárt férfi, aki már tetőtől talpig véres lett. A bilincsek hangos csattanással kettérepednek, az elvérzés határán lévő szörny fölül, letépi a lábáról is a bilincseket, mire azonnal lezuhan, de megpördül a levegőben, és már a talpára érkezik. A halandóra veti magát, aki megpróbál ellenállni, de a küzdelem csak pillanatokig tart.

Amikor az áldozata utolsó cseppjét is kiszívta, a vámpír fölegyenesedik, és összeszedi magát. – Magamhoz tértem – mondja. – Kiengedhet. A másik engedelmeskedik Amikor elkezdik ezt a második vámpírt összekötözni (őt csak kötéllel, nem lánccal), a másik ketrecbe zárt férfi is sikoltozni kezd, és kétségbeesetten rázza a rácsokat abban a hiú reményben, hogy van még remény a számára. A két vámpírnak föl kell emelnie a hangját, hogy a nagy zajban megértsék egymás szavát. – Ha ezzel végeztünk – kiáltja Solomon –, beszélnünk kell Persephonéról! Ambrose tisztában van vele, hogy Persephone maga is megrémült, amikor hordozóvá tette Solomont, azzal is, hogy nagyon mérges volt rá, sőt azzal is, hogy Solomon még a szó legtágabb értelmében sem egy szent. De azért azt mégsem tűrheti, hogy valaki csak úgy, kicsinyes bosszútól vezérelve terjessze a betegséget. – Jól van! – kiáltja vissza, amint Solomont elkezdi áttolni a ketrec peremén. – Legyen úgy! Vége