1
H
a megkérdezték tõle, Enoch Nakai azt válaszolta, nincs testvére, és ezzel igazat is mondott. Ennek ellenére én a fivére vagyok. Navajo vagyok, ahogy õ is az. Születésemkor haltam meg; iker vagyok, akirõl ritkán beszélnek. Azóta az õseim világában vagyok, itt maradtam, és figyelem a fivéremet, ugyanúgy, ahogy akkor figyelném, ha élnék. Én vagyok a Tobadjishchini, én terelem el a szörny figyelmét, míg a fivérem megöli. Enoch Nakai a Nayenezgani, a szörnyirtó. A navajók dalokat énekelnek tetteinkrõl. Már évszázadok óta így van ez. Megénekelték a jövõbeli eseményeket, amelyekrõl valójában semmit sem tudtak. A népem számára a múlt, a jelen és a jövõ közötti különbségnek gyakran nincs értelme. 7
De most ez a jövõ. Elérkezett, s úgy jött el, hogy az egyik iker él, míg a másik csupán egy szellem. Készenlétben állok, bár a fivérem még nem tudja, hol a helye, mi a feladata, mi a kötelessége. Ez a történet arról szól, hogyan harcolt a szörny ellen. Így kezdõdik. * * *
A szétszórt mesáknak magányos feladatuk volt a sötét New Mexico-i éjszakában. A nyugati égbolt keskeny aranysávja bágyadtan emlékeztetett a hosszú, forró napra; a keleti ég ezüstje hideg éjszakát ígért, amely fölött hamarosan átveszi az uralmat a telihold. Most azonban még némán álltak a sziklák, néma volt a vörös homok, miközben a feketeség ráborult a sivatagra, a mesák között kanyargó keskeny völgyekre. Odafent az égen csillagok ezrei ragyogtak, de csak halvány fényt vetettek a nappal és az éjszaka közötti varázslatos idõsávban vadászó állatokra és rovarokra. Az egyik kisebb mesa tövének közelében egy puma kuporgott egy meleg, lapos kövön. Hatalmas, aranyszínû szemével egy kisebb vaddisznófalkát figyelt, amely a bokrok között turkált. A nagymacska színe olyan volt, mint a sivatag vöröses, aranyló homokjáé, a bokroké, a mindent belepõ poré. Amikor nem mozdult, szinte láthatatlanná vált. Várakozás közben egyetlen izma sem rándult meg. Türelmes vadász volt. Nem akarta megtámadni a falkát. Gyors volt, erõs, a karmai hegyesek, de hiába, az öt vaddisznó még benne is kárt tehetett volna azokkal a jókora agyarakkal. A vaddisznók ravasz lények, értenek a 8
védekezéshez; sokszor túl kockázatos megtámadni õket. A nagymacskán egyszer, valamikor régen már sebet ejtett egy ilyen állat. Sosem feledte el azt a rettenetes fájdalmat. Azóta már több tucat vaddisznót megölt, de mindig óvatos maradt, figyelmes – a pumák sosem követik el kétszer ugyanazt a hibát. A nagymacska, ahogy korábban is, arra várt, hogy az egyik vaddisznó eltávolodjon a társaitól. Ha erre sor kerül, azonnal támadásba lendül, és megszerzi a prédát. Addig a pillanatig várnia kellett. Nem sokáig tartott a dolog. Erõtlen szellõ támadt, magával hozta a nap melegét és a vaddisznók illatát. Az egyik agyaras a puma közelébe került. Szimatolt, szuszogott, azt a valamit kereste a föld alatt, aminek olyan jó szaga volt. A puma feszülten figyelt. A háta mögött, az egyik közeli mesa fölött megjelent a hold tányérja, ezüstlõ árnyékokat vetve a bokrokra, a sziklákra. A macska nem mozdult. A vaddisznó turkálni kezdett. Olyan zajt csapott, hogy akár tucatnyi vadászt magához vonzhatott. Egyelõre azonban csupán egyetlen nagymacska figyelte. A sivatag fölött ragyogó csillagokat elhomályosította egy erõs fénycsóva. Az éjszaka csendjét mennydörgõ robaj repesztette szilánkokra. A vaddisznótól néhány száz lépésnyire egy fekete test suhant el, megrázta a bokrokat, felkavarta a vörös homokot. Amerre elhaladt, szagcsíkot húzott maga után; fém és üzemanyag szaga érzõdött a levegõben. A nagymacska meg se moccant, a szemét sem nyitotta ki jobban. 9
A vaddisznók riadtan felvisítottak, és berohantak a bokrok közé; úgy menekültek, mintha az égbõl érkezett valami közöttük ért volna földet, pedig csak elszáguldott fölöttük. A puma nem foglalkozott azzal, mi történhetett a csillagok között. Megmozdult, úgy helyezkedett, hogy a falka és a többiektõl elszakadt disznó közé kerüljön; meg akarta akadályozni, hogy a kiszemelt préda visszajusson a társaihoz. A fénylobbanástól és a hangtól rémült vaddisznó megérezte a puma szagát. Rohanni kezdett, közben visított és horkantgatott, de csak annyit ért el, hogy még távolabb került a társaitól, a biztonságot adó falkától. Menekült, de bármelyik pillanatban megfordulhatott, hogy felvegye a harcot a nagymacskával. Gyilkolni fog, ha muszáj! Az ég ismét olyan lett, amilyen lenni szokott. Egy-két pillanattal késõbb a sivatag megfeledkezett arról, ami rendellenessé tette a megszokott éjszakákat. Ám az események más fordulatot vettek. A nagymacska érezte, hogy hamarosan enni fog. A többitõl elszakadt vaddisznó irányába vetette magát, üldözni kezdte. Nem hibázott, mindvégig rejtve maradt. A puma fölött, egy keskeny sziklapárkányon váratlanul megjelent egy alak. Úgy tekintett végig a sivatagon, mintha a saját birodalmának tartaná, ennek ellenére valahogy idegen volt ettõl a vidéktõl. Elsõ ránézésre izmos embernek tûnt, mégis volt benne valami, ami különössé tette. Õ is vadász volt, akárcsak a puma. Némán állt, érdeklõdve figyelte a vaddisznót üldözõ nagymacskát. A hold idõközben magasabbra emelkedett, és diadalmasan ragyogott. Ha a puma esetleg felpillant, megláthatta volna az ezüstös korong elé kirajzolódó alakot. A 10
hold megvilágította a különös lényt, a sugarak megcsillantották a térdére, combjára, karjára, vállára és fejére erõsített páncélokat, láthatóvá tették a kéz- és lábujjak végébõl kimeredõ karmokat, valamint a majdnem teljesen lapos tetejû sisak alól kilógó, kígyószerû hajfonatokat, meg a lény csontfüzéres nyakláncát. Ám mivel a szél szembõl fújt, a puma nem vette észre a fölötte magasló alakot; figyelmét a vaddisznóra összpontosította, amely lelassított, majd abban a hiszemben, hogy megszabadult üldözõjétõl, megállt. Még mindig a félelem szaga áradt belõle, de egyre gyengébben. A puma lekuporodott, nem mozdult. A vaddisznó ekkor elkövette elsõ és egyben utolsó hibáját: hátranézett, és mivel nem látott, nem szimatolt egyetlen ragadozót sem, turkálni kezdett. A puma testén megfeszültek az izmok. Ugrani készült, hogy széttépje a vaddisznót, egyetlen harapással feltépje a torkát, amikor hirtelen egy kékes villám sistergett keresztül a levegõn, olyan sebesen, mintha egy támadó kígyó feje lenne. A nagymacska mozdulatlanná dermedt, amikor a sugár becsapódott a vaddisznó feje alá, felrobbant, és megölte a prédát. A puma addigi élete során egyetlenegyszer látott ilyen halált: akkor, amikor emberek voltak a közelben. Tudta, ha az emberek meglátják õt, már neki sincs sok hátra az életbõl, ezért fürgén megfordult, és nesztelenül elosont a kövek és bokrok között. Tévedett. A közelben nem voltak emberek. Az egyetlen kétlábú lény az sziklapárkány tetején álló idegen volt, amely továbbra is kíváncsian figyelte a szinte észrevehetetlenül elmenekülõ pumát. 11
A lény elismerõen bólintott. A vadászok mindig elismerik a hozzájuk hasonlók tudását, képességeit. Lement a vaddisznó teteméhez, és miután a csuklója mellõl elõpattant két fényes penge, levágta az állat fejét. Magasra emelte a fejet, olyan mozdulattal, mintha valami csillagok között lakozó istennek akarna áldozatot bemutatni. A vaddisznó fejét az övére akasztotta, és nesztelenül elindult a sötétben, a kövek, a bokrok között. A puma is továbbment, új prédát keresett. A vaddisznó vérének szaga lassanként a közelbe csalta a dögevõket, hogy eltakarítsák a vadászat nyomait. Három nap múlva a sivatagi nap hevében száradó fehér csontokon kívül már egyetlen nyom sem maradt a vaddisznó után. A sivatagban mindig így zajlottak a dolgok… Az idegen lény a nagymacska felé nézett; csábította a lehetõség, hogy levadászhat egy ilyen képzett, ügyes ragadozót, ám végül úgy döntött, hogy mégis az elsõdleges célpont után megy. Attól a helytõl nem messze emberek éltek, márpedig az emberek – ezzel tisztában volt az idegen vadász – igazán értékes zsákmánynak számítottak. Az emberek új kihívások elé állíthatták.
12
2
É
n, Enoch néma testvére az egyik alacsony szikláról néztem végig a szörny érkezését. Szellemként nem éreztem a meleg szelet, se a lemészárolt vaddisznó vérének szagát, ám el tudtam képzelni, milyenek lehetnek. A puma éppúgy nem vette észre az idegen lényt, ahogy õt a vaddisznó. Az idegen az én jelenlétemet nem érzékelte. Nem jelentettem rá veszélyt. Az õsök úgy határoztak, csakis az én egyetlen testvérem szállhat szembe vele. A legendák igazak, még akkor is, ha a jövõrõl szólnak. Az idegen szörny megérkezésének idején – a nagymacskához hasonlóan – sok dologról az öcsémnek sem volt tudomása, nem is sejtette, milyen sors vár rá, ám már nem sokáig kellett várnia arra, hogy szembesüljön önnön valódi természetével. 13
Keleten, két mérföldre attól a helytõl, ahol a puma vadászott, a mesák és az alacsony dombok között egy kerek völgyben állt a Cole katonai bázis. A fényei visszaszorították az éjszakát, halvány, narancssárgás, fehéres ragyogással töltötték meg a sivatagnak ezt a zónáját. Enoch Nakai tizedes feszes vigyázzban állt Coates õrmester íróasztala elõtt, és érdeklõdve hallgatta, ahogy az altiszt a papírjai között kutakodva a szolgálati beosztásról magyaráz. Nakai még sosem járt ilyen késõn az õrmester irodájában; a helyiség a sötétben még szûkebbnek látszott, mint nappal. A szobában mindig, ezen az éjszakán is túl meleg volt. A falak halványsárgára színezõdtek, mindenbõl a szivarfüst jellegzetes szaga áradt. Az egyik falon az elnök bekeretezett fényképe függött. A kép valahogy félrecsúszott, láthatóvá téve a fal valamivel világosabb, négyszögletes részét. A tiszta folt miatt még mocskosabbnak, még lelakottabbnak tûnt a helyiség. Nakai legszívesebben a szabad ég alatt tartózkodott, szerette a sivatag hideg szelét. El sem tudta képzelni magát, ahogy egész nap egy ilyen szobában ücsörög. – Megvan! – mondta az õrmester, és kirántott egy papírlapot a többi közül. Nakai tudta, mit fog hallani. Az õrmester most közli majd vele, hogy már megint nem mehet el a háromnapos eltávozásra. Más oka nem is lehetett annak, hogy az altiszt ilyen kései órán kérette magához. – Attól tartok, nem mehet el az eltávozásra, tizedes – jelentette ki az õrmester. – Holnap reggel szükségem van magára. Szolgálatba kell lépnie. A vigyázzban álló tizedes testében megfeszültek az izmok. Fontos volt számára ez az eltávozás. Tett néhány 14
ígéretet, amit most nem tud teljesíteni. Azt hitte, az õrmester ezúttal nem tarthatja vissza. Tévedett. – Uram – kezdte –, három héttel ezelõtt kértem ezt az eltávozást. Az õrmester megvonta a vállát, és visszadobta a papírlapot a kupac tetejére. – Senki sem mondta magának, hogy a hadseregben minden tökéletes. Vagy igen, tizedes? Nakai tudta, esélye sincs rá, hogy rávegye az õrmestert, változtassa meg a döntését. Ez az ember nem fogja elereszteni. – Nem, uram – mondta. Nakai arca nyugodt maradt, nem mutatkoztak meg rajta az érzései. A tükör elõtt sokszor gyakorolta ezt az arckifejezést, így pontosan tudta, milyennek látszik. Nem akarta megadni az õrmesternek azt az örömöt, hogy kimutatja az érzelmeit. – Engedélyt kérek a távozásra, uram. Az õrmester habozott, majd bólintott. – Az engedélyt megadom. Nakai sarkon fordult, és kisietett a szobából, majd a parancsnoki barakkból. Úgy érezte, megfullad odabent. Az apró helyiség éppúgy bûzlött, mint az õrmester. Mélyen beszívta a tiszta, sivatagi levegõt, majd kifújta magából az iroda szagát. Ez a kis trükk máskor segített, most azonban nem. Nakai azt is tudta, mi az oka ennek. Ideges volt. Alda haragudni fog rá, pedig õ aztán tényleg semmirõl sem tehet. Alda hetek óta számított erre az eltávozásra, már régóta tervezgette, mit fognak csinálni. Nakai kénytelen volt megígérni neki, hogy ezúttal tényleg kimegy, tényleg együtt lesznek. Butaság volt… 15
Alda pincérnõként dolgozott Ben ivójában, a New Mexico-i Agatéban, a bázistól alig negyven percnyire lévõ kisvárosban. Nakaihoz hasonlóan õ is indián volt. Hosszú, fekete haja volt, sötét szemével pedig mintha keresztüllátott volna az emberen. Legfeljebb öt láb magas volt, és nem nyomhatott többet, mint egy nedves lópokróc, mégis õ volt a legerõsebb nõ, akivel Nakai valaha találkozott. A bárban senki sem mert próbálkozni vele. Valami, Nakai számára érthetetlen okból kifolyólag Alda megszerette a fiatal katonát; már az elsõ szolgálati évben összejöttek. Valahányszor Nakai maga alá került, valahányszor elõjöttek az árvaként töltött gyermekkori évek sötét emlékei, Alda mindig megtalálta a módját annak, hogy visszarángassa õt a jelenbe. Nakait még soha senki sem szerette annyira, mint az apró nõ. Nakai mindent elkövetetett annak érdekében, hogy ne rontsa el a dolgokat, de úgy látszott, nem sikerült elérnie a célját. Nem engedélyezték az eltávozását. Már megint nem! Alda ezúttal nem fogja megérteni. Összerándult a gyomra, és ismét rátört az ismerõs szomjúság. Ökölbe szorította a kezét, és átgondolta, mit fog mondani. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Olyan lesz az egész, mintha mentegetõzne. Alda legutoljára sem hitt neki, éppen ezért kényszerítette ki belõle az ígéretet. Õ marha meg megígérte! Nem tervezek semmit veled, Alda, ami nem biztos. Megígérem, hogy legközelebb tényleg kimegyek. Kimegyek, és azt csináljuk majd, amit te akarsz. Igen. Azt. Persze. Azon kívül, hogy együtt legyenek… 16
Magában elátkozta az õrmestert. A katonaélet akár jó is lehetett volna, ha egy jó parancsnok alatt kell szolgálnia. Már látott példát ilyesmire. Már látta, hogyan élnek egy megfelelõ módon irányított egység katonái. Ám az õrmester nem volt jó parancsnok, legalábbis nem az õ számára. Ez az ember élvezte, ha kínozhatta Nakait. A tizedes persze titkolta, mit érez, az õrmester ennek ellenére tudta, mi jár a fejében. Nakai az órájára nézett. Tizenöt perc volt hátra takarodóig. Telefonálnia kellett. Átvágott a tábor közepén lévõ alakulótéren, és belépett az ebédlõbe. A helyiségben még érezni lehetett a nappali hõséget. A kissé nyirkos levegõben hagyma és zsír szaga terjengett, amihez hozzátársult annak a förtelemnek a bûze, amit a bázison tacónak neveztek. Az asztalokat már letakarították, de a padlót még nem mosták fel. A kockaköveken apró hús- és salátadarabok szóródtak szét a bakancsnyomok között. A telefonoknál ketten voltak. Nakai az egyik készülékhez lépett, és beütötte a bár számát. Ben vette fel a kagylót. Nakai köszönt neki, de Ben nem válaszolt, csak ledobta valahová a kagylót, és felüvöltött: – A katonád! Nakai a telefonkészülékhez dõlt. Halk nevetést hallott a kagylóból; a bárban egy régi Elvis-szám szólt. Reccsenés. – Enoch? – kérdezte Alda aggodalmasan. – Minden rendben van? – Nincs – mondta Nakai. A hangja ingerültebb volt, mint szerette volna. – Törölték az eltávomat. 17
Csend. Nakai lélekben összeszedte magát. – Jaj, ne! – nyögött fel Alda. – Már megint? – Már megint – mondta Nakai. – Legalább két hónapja nem voltál kint! – mondta Alda. – Már alig vártam, hogy találkozzunk! – Nézd – mondta Nakai mély lélegzetet véve. – Ne haragudj rám. Volt itt… – Nem haragszom – mondta Alda. – Csak csalódott vagyok. A tizedest meglepte a nõ válasza. Alda általában nem így reagált a dolgokra. Persze õ is tisztában volt azzal, mit kell kiállnia Nakainak, és mindenben támogatta. Nakai egyre dühösebb lett az õrmesterre. Ez így nem fair! Szinte hallotta a parancsnok hangját: „Ki mondta magának, katona, hogy a seregben fair az élet?” Senki. De minden embernek kijár, hogy idõnként pihenjen egy kicsit. – Én is csalódott vagyok – mondta Nakai fogcsikorgatva. – Meg dühös is. – Ne légy dühös – mondta Alda. – Egész életünkben együtt leszünk. Valahogy csak túljutunk ezen… Nakainak fogalma sem volt, mit mondhatna. Lehunyta a szemét, és a telefon hideg fémoldalához szorította a homlokát. Felkészült a legrosszabbra, de erre nem került sor. Már megint rosszul ítélte meg Aldát. Alda a legcsodálatosabb nõ az egész világon, õ pedig a legszerencsésebb fickó, mert a barátnõjének vallhatja. – Enoch? – kérdezte Alda. – Jól vagy? A tizedes kinyitotta a szemét, kihúzta magát. – Most már jobban. – Helyes. 18
Nakai az órájára pillantott. Még volt egy kis ideje, hogy visszaérjen a körletbe. Ha elég erõsen koncentrál, elhitetheti magával, hogy személyesen beszélget Aldával, nem csak telefonon. Megkérdezte a nõtõl, hogyan telt a napja. Alda válaszolt. Nakai hallgatta a meleg, kedves hangot. Aldából mindig ilyen melegség áradt, amitõl õ már sosem akart megválni. Beszélgettek, amíg lehetett. Nakai a lehetõ legtovább a telefon mellett maradt, majd visszarohant a hálókörletbe. Egy perccel takarodó elõtt lépett be az ajtón.
19
3
E
lkezdõdött. A szörny megérkezett. A fivérem ma fog vele elõször találkozni, közvetlenül napkelte után – épp úgy, ahogy a legendák mondják. De ma semmit sem tehetek, nem segíthetek neki. Még nem érkezett el az én idõm. Várnom kell, figyelnem kell. A fivéremnek egyedül kell megküzdenie a szörnyeteggel. Így kell lennie, így jövendölték meg az õseink.
A nap belökte az éjszaka maradványait a vörös sziklák közötti hasadékokba. Mindent vékony dér borított, nedvességréteg csillogott a bokrok ágain. Egy órán belül a nap minden nedvességet magába szív a levegõbõl, s feltámad a szél, felkavarva a port, a homokot. A távo20
li hegyek elõrajzolódtak a halvány fényben; az éji vadászok eltûntek. A levegõ hûvös volt és tiszta, a sivatag már-már kellemes helynek tûnt. Legalábbis Nakai kellemesnek látta. Szerette a hajnali sivatagot. Minden szag, minden érzés erõsebbé vált a tiszta levegõben. Nem kapta meg a háromnapos eltávozást, de legalább reggeli szolgálatba osztották be a tankhoz, ez pedig már-már feledtette vele azt, amirõl lemaradt. Majdnem… Hátradõlt, hátát az álcázott tankhoz támasztotta, és hagyta, hogy a bágyadt napsugarak megmelegítsék az arcát. A tank fémteste hûvös volt, de a tizedes tudta, pár órán belül úgy felforrósodik, hogy hozzá se lehet majd érni. Õ ezt is szerette. Szerette a sivatagi idõjárás kiszámíthatóságát, szerette a végletességét. Úgy érezte, arra született, hogy ezen a helyen, ebben a korban legyen. Mindig ilyen érzés uralkodott el rajta, amikor reggeli szolgálatba osztották. Valahogy hívta a sivatag, érte nyúlt, a lelke részévé változott. Dietl közlegény felnyögött a tizedes mellett. Dietl alacsony kis ember volt, szõke haját olyan rövidre nyíratta, hogy már-már fehérnek látszott. Napbarnított bõre általában éles kontrasztot alkotott a hajával, ám ezen a reggelen az arca volt fehérebb. A szeme véreres volt, el is árnyékolta, mert túlságosan erõsnek találta a reggeli napfényt. Amíg kiértek a bázisról a tankhoz, Nakai megtudta, hogy Dietl az elõzõ éjszakát ivással töltötte. Azt, hogy honnan szerzett alkoholt, senki sem tudta, de senki sem lepõdött meg a dolgon – a kaliforniai srác mindenre talált megoldást. Elõzõ este annyi piája volt, hogy leitta 21
magát, de még a körletében lévõk is becsíptek. Nakai már hat hónapja ismerte a közlegényt, de még egyszer sem látta ennyire másnaposnak. Dietl ismét felnyögött. – Ne aggódj – mondta Nakai szárazon. – El fog múlni. – Akkor én már halott leszek! – Dietl hátradõlt, a fejét a torony oldalához koppantotta. A tompa hang végigvisszhangzott a sivatagon. A közlegény felemelte a kezét, megérintette a fejét. – Akkor már nem fogok élni! Nakai elvigyorodott és hátradõlt, de ügyelt arra, nehogy õ is beüsse a fejét. Kedvelte a közlegényt. Valami különös ok miatt az elsõ pillanattól fogva kijöttek egymással, pedig egészen más háttérrel rendelkeztek. Nakai a rezervátumban nõtt fel, a nagyapja nevelte. Az anyja a születésekor halt meg, az apja halálra itta magát bánatában. Dietl Kalifornia déli részén, egy hatalmas házban töltötte a gyermekkorát. sosem kellett aggódnia a pénz vagy az élelem miatt, mindent megkapott. Ennek ellenére kemény, megbízható, becsületes srác volt, jottányi elõítélet sem szorult belé. Dietl harmadszor is felnyögött. Nakai szélesebben mosolygott. Ismerte ezt az érzést, õ is számtalanszor volt másnapos; elõfordult, hogy olyan rosszul volt, hogy az se érdekelte volna, ha eljön a világvége. De már kilenc hónapja nem ivott, hála Aldának, most pedig furcsa kárörömöt érzett, amikor Dietlre pillantott. – Jaj! – mondta Dietl, és lassan, mindkét kezével, mintha egy túlérett paradicsomot tapogatna, megsimogatta az arcát. – Miért nem múlik már el ez a fejfájás? – Talán azért, mert beütötted a fejed a tankba. 22
Dietl ránézett a tizedesre. Véreres szemén látszott, komoly fájdalmai vannak. Nakai pontosan tudta, mit érez a társa. Pontosan. Valahogy nem vágyott arra, hogy ismét megtapasztalja ezt az érzést. Dietl végigsimított rövidre nyírt haján, ujjaival a dudort kereste. – Talán éppen ez az oka, hogy nem engedik meg nekünk a piálást. – Több mint valószínû – mondta Nakai. – Ez, meg a töltött fegyverek. – Dietl kezébe nyomott egy kulacsot. – Igyál. A víz segít ilyenkor. Dietl felmordult, de elvette a kulacsot, és sikerült lenyelnie egy korty vizet, mielõtt köhögni kezdett. Végignyúlt a tank tetején, a lábát elõl lógatta le, a hátizsákját párnaként a feje alá gyûrte. Nakai visszavette a kulacsot, felakasztotta az övére. – Nem baj, ha szundítok egyet? – kérdezte Dietl. – Szerintem Dietl mama kicsi fia nincs túl használható állapotban. Ébressz fel, ha támadnak az oroszok. Nakai nevetett, Dietl pedig nyögve kinyújtózott. Enyhe szellõ kavargott a tank körül, magával hozva a reggeli sivatag friss illatait. A forróságnak jellegzetes szaga volt, száraz és meleg szaga, ahogy a pornak is. Enyhe, fûszeres, alig érezhetõ. Nagyon ismerõs. Nakai számára ismerõsek voltak ezek a szagok, gyermekkora óta kedvelte õket. A szél felerõsödött, de nem túlságosan. Nakai valami új, érdekes szagot fedezett fel benne. Büdös… Mintha valami megdöglött volna a sivatagban; mintha valami rohadna a közelükben. De… Mégsem. 23
Nakai ismerte a halál szagát. Minden szagot ismert. A nagyapja megtanította neki, hogyan állapítsa meg szag alapján, mióta aszalódik egy test a sivatagban. Ez a bûz ismerõs volt. Vaddisznó. Nemrég pusztult el. De a szag alatt ott volt egy másik, egy sokkal enyhébb, ismeretlen valami is. A petróleum szagához hasonlított, vagy az ócska cipõkéhez, vagy ahhoz a parfümhöz, amit a tizedes unokatestvére használt valamikor. Olyan volt, mintha penészes takarókat szórtak volna be fahéjjal. Ezekre a szagokra hasonlított, de valahogy mégis más volt. Nakai felállt, hogy jobban érezze a szagot. A tank elejéhez ment, fegyverét lövésre készen tartotta, és szimatolva megpróbálta azonosítani a szagmintákat. – Közlegény! – mondta halkan, de határozottan. – Kelj fel. Dietl nyögve felült. – Mi van? – Érzel valamit? Dietl ülve megtámasztotta magát. – Hogy érzek-e valamit? Most hülyéskedsz? A fejem tele gyapottal. Egy döglött hal bûzét se érezném, hiába nyomnák az orrom alá. – Figyelj – mondta Nakai. – Valami furcsa szagot érzek. Onnan jön. – A közeli facsoportra mutatott. A fák alacsonyak, satnyák voltak. Dietl lassan felállt, Nakai mellé lépett. – Milyen szag? Nakai beszívta a reggeli levegõt, s közben leválasztotta az ismerõs szagokat az ismeretlenrõl. Minél mélyebben szívta be a levegõt, annál erõsebben markolta a fegyverét. 24
– Nem tudom pontosan – mondta. – De éppen ez aggaszt. Mint az állott izzadság. De édesebb. – Hát… Már elég meleg van – mondta Dietl. – Pedig még hét óra sincs. – Pszt! – Nakai felemelte a kezét. – Hallgasd! A fák irányából halk nesz érkezett. Zizegés, meg valami halk kattogás. Nem is kattogás, inkább… Mintha gyöngyök koppantak volna egymáshoz. Nakai összehúzta a szemét. A fák között semmi sem rejtõzhetett el, azok a lombok senki sem takarhattak el, mégis meg mert volna esküdni arra, hogy a nesz abból az irányból érkezett. Nem a fák mögül, hanem az ágaik közül. Minél erõsebben összpontosított, annál inkább eltûntek a háttérbõl a sivatag ismerõs hangjai; végül már csak a kopogást hallotta. Légzés. Halk. Nehéz. Roppanás – eltört egy gallyacska. Valami nagy testû dolog volt a fák között, de Nakai semmit sem látott. Eszébe jutott az, amit a nagyapjától hallott: „Fiam, sose bízz egyetlen érzékszervedben. Valamennyit használd. Mindre szükséged lesz.” Nakai orra és füle azt igazolta, hogy valami van a fák között; valami, ami figyeli õket. Valami, ami talán támadni készül. – Van valaki a fák között – mondta Nakai halkan. – Hallom. Dietl bakancsa hozzákoppant a tank oldalához. A döndülés természetellenesen hangos volt. A közlegény a tizedes mellé állt és elvigyorodott. 25
– Nézzük meg, el tudjuk-e riasztani azt az izét! – mondta. Felemelte a fegyverét, és célba vette a fákat. – Ne! – kiáltott rá Nakai, de elkésett. Abban a pillanatban, ahogy Dietl felemelte a fegyverét, egy vékonyka, vörös fénysugár villant ki a fák közül. Megpihent Dietl felsõtestén, három ponttá változott. A fák között felizzott valami, a levegõ halványkékké változott. – Feküdj! – kiáltott Nakai, és leugrott a tankról. Elkésett a figyelmeztetéssel. Kék energiacsóva hasított keresztül a levegõn, és átütötte Dietl mellkasát, mielõtt a közlegénynek alkalma lett volna meghúzni a ravaszt. Dietl meghalt, mielõtt teste a tankra dõlt. Nakai a tank lánctalpához gurult. Körülötte energialövedékek csaptak a földbe, a vörös homok feketére égett. Száraz, elektromos szag terjengett, ami olyan volt, mint a nagy viharok idején a villámok illata. Az a valami, ami a fák között rejtõzött, olyan fegyvert használt, amilyet Nakai nem látott, amilyenrõl még soha életében nem hallott. Nakai a tank túlsó oldalához gurult, és tüzet nyitott arra a helyre, ahonnan a lövések érkeztek. Fegyvere megrándult a kezében. Fogást váltott, és ismét lõtt. A levegõt szinte szétszabdalták a kék villámok. Nakai feltérdelt és lõtt, majd kétrét görnyedve futásnak eredt. Közben folyamatosan, találomra lövöldözött, abban reménykedve, hogy eltalálja Dietl gyilkosát. Lába belesüppedt a homokba, mégis gyorsabban futott, mint életében bármikor; gyorsabban, mint kamaszkorában, amikor sorra nyerte a versenyeket. 26
