Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elıadása a Corvinus Egyetemen Szép jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim! Köszönöm szépen, hogy ma délután engem választottak. Azt mondták a kollégák, hogy pokoli meleg lesz, melegebb, mint a korábbi években. Ha nem tekintenék sértésnek, akkor mindjárt nekivetkıznék. Hölgyek? Mernének ellent mondani ezen a ponton? Hogyha azt mondta a rektor úr, hogy önök az ország krémje, akkor én némi fellengzısséggel azt mondanám, hogy én meg szeretnék lenni mára a hab a tortán, egy nagyjából egyórás prezentációval. Kik voltak itt tavaly vagy tavalyelıtt önök közül? Nagyjából ugyanarra számíthatnak. Nagyjából a társaság fele, harmada akkor ezek szerint látott már tılem valami hasonlót. De mert ez régen volt, és nagyjából az itt lévık fele ezek szerint nem volt itt korábban, meg egyébként is év eleje van, kezdjünk egy picike ismétléssel. Összesen 5-6 táblán mutatom a két évvel ezelıttieket. 2006 júniusában azt mondtam, hogy: Ide figyeljenek fiatal barátaim, azért kell beavatkozni Magyarországon, mert amit itt is látnak ezen az ábrán, abból az derül ki, hogy 2001-ben elindult valami nem kívánatos folyamat. A kékkel jelölt gazdasági növekedési trendet meghaladó jövedelemkiáramlás és fogyasztás indult el Magyarországon. Ha lényegesen nagyobbak a jövedelmek és magasabb a fogyasztás, mint ahogyan nı az ország gazdasága, abból elıbb-utóbb borulás lesz. Ezt elıbb-utóbb meg kell állítani. Van egy kis kiigazítás 2004-ben, láthatják az ábrán. Ott alapvetıen megtörik a jövedelmi folyamat meredeksége, a piros mutatja. Nagyon érdekes, hogy a fogyasztás nem törik meg. Nyilván megtakarításból vagy hitelbıl finanszírozzák a fogyasztást. Párhuzamos lesz a két vagy három egyenes, de az az egyensúlytalanság, ami döntıen 2001 és 2003 között létrejött, önmagában nem szőnt meg. Ráadásul azt is látjuk, hogy mibıl következik ez a fajta egyensúlytalanság. Mi a strukturális probléma? 2000-2001 környékén azt látják, hogy miközben elkezd csökkenni az áruk exportja zölddel jelölve -, Magyarország külpiaci teljesítménye, és miközben a beruházások is alapvetıen, '98 óta alapvetıen csökkenı tendenciát mutatnak, ezzel egyidıben a bérek -lásd piros vonal -éppen ellenkezı tendenciát mutatnak. Csökken az a teljesítmény, amit el tudunk adni a világban, egyre kevesebbet ruházunk be, de a jövedelmek, a bérek elindulnak fölfelé. Ez az, ami Magyarország versenyképességét aztán évek alatt valóban jelentısen csökkenti és darálja. Kialakul ennek következtében egy olyan egyensúlytalanság, amely nem ritka Magyarországon. Minden négyéves ciklusban nagyjából azt látjuk, hogy ahogy közelednek a választások, egyre inkább elszalad a költségvetési hiány. A választásokat követı évben visszafordul, a következı évben tovább csökken, de a választást megelızı egy évben, '97-ben, 2001-ben, 2005-ben már mindig újra meglódul a hiány, és a legnagyobb hiány mindig a választások évében van Magyarországon. Egy évvel ezelıtt megjegyeztem: ha azt gondolják, hogy ez a rendszerváltozás bőne, akkor tévednek. Önök ugyan nem éltek a rendszerváltozás elıtt, de azok, akik gazdaságtörténettel foglalkoznak, pontosan tudják, hogy ugyanezek a ciklusok megvoltak '90 elıtt is, csak akkor nem a választások évéhez igazodtak, hanem mihez, mit gondolnak? A pártkongresszusokhoz. Annyival jobb a helyzet, hogy azt csak ötévente tartották, nem négyévente. Nem véletlenül ennek az a következménye, hogy 2000-2001 után megakad az államadósság csökkenésének trendje, ellenkezı irányba fordul, és mind a mai napig -majd jövı évben lesz a
trendforduló, 2009-ben, erre majd késıbb utalni fogok -egy eladósodási folyamat indul be. Nagyjából ott tartunk a 65-66 százalék környékén, amit a nemzeti jövedelemhez viszonyítunk. Mindeközben a magyar foglalkoztatottság, a foglalkoztatás beragad a 3 millió 900 ezer, 3 millió 870 ezer, 3 millió 930 ezres szinten. Plusz-mínusz 30 ezres sávban mozog, 3 millió 900 körül. Jöhetnek különbözı kormányok, hatalmasat veszekedhetnek, egymástól eltérı gazdaság-és egyéb filozófiában hihetnek és azt hirdethetik, de valamit nem tudnak kimozdítani évek óta, ez a foglalkoztatottság szintje. Beragad valamikor az ezredforduló környékén, 3 millió 870, 3 millió 900 környékén. Igaz ez a mai napig is. Itt még csak ugye adatokat látnak, de igaz ez a mai napig is, nagyjából ugyanitt tartunk. Ez azt mutatja, hogy hiába van -vagy akkor volt -nagyjából 4 százalék körüli növekedés, az egy viszonylag alacsony foglalkoztatottság mellett, és ami még fájóbb, foglalkoztatás-bıvülés nélkül valósul meg. Nos, innentıl kezdve világos volt 2006-ban, hogy mit kell csinálni. Nagyjából két dolgot. Az egyik a legsürgısebb: nagyon gyorsan visszamenni az egyensúlyi pályára. Ebben nincsen választási lehetısége az országnak. És hogy ez az egyensúlyhoz történı visszatérés ne csak egy pillanatnyi egyensúly legyen, ezt meg kell támogatni olyan szerkezeti reformokkal, amelyek nem engedik meg, hogy a késıbbiekben a gazdaság újra letérjen az egyensúlyi pályáról. Azaz visszatérjünk a négyéves ciklusokhoz, amelyekrıl azt mondják az elegáns közgazdák, hogy "stop-go" ciklusok vannak a magyar gazdaságban. Megállunk, elindulunk, megállunk, elindulunk, megállunk, elindulunk. Kiigazítani és szerkezeti reformokat indítani. Ez 2006-ban a feladat. Ezért gyorsan rohanjunk végig a kiigazításon. Azt tudom mondani, hogy ilyen rövid idın belül ilyen jelentıs kiigazítás az elmúlt 25 évben nem volt Európában. Hozzáteszem, önöknek nyugodtan azt kellene mondani pikírten: Miniszterelnök úr, ez igaz, de ilyen bıdületes nagy hiányt sem volt Európa legnagyobb részében az elmúlt években. Ez is igaz, hozzáteszem. Ez is igaz! Az elmúlt két év hatalmas konfliktusainak hátterében elsısorban az a jelentıs jövedelemszőkítési folyamat van, amelyben egy ország alapvetıen a 10 százalékot meghaladó hiányról a harmadik évre, 2009-re egy, az egyensúlyi szintet már jelentı 3 százalékos hiány környékére jut el. Ma van szeptember 17. Mához két hétre már a parlament elıtt kell lennie annak a költségvetésnek -és ott is lesz -, amelyben már ez a hiányszám fog szerepelni. Ez a 2009-es. Nem megyek bele a mélyébe, hogy az európai elszámolás rendszerében ez a 3,2 miért számít 2,9-nek, azaz miért van 3 százalék alatt. Ezzel lényegében elıször a rendszerváltozás óta az fog megtörténni, hogy a választás elıtti évben a tendencia nem fordul vissza növekvı hiánnyá. Most elıször fog ez megtörténni. Azaz nem csak 2010-ben érdekes, hogy nı-e a hiány vagy nem. Hiszen az elıbb elmondtam, hogy mindig a választást megelızı évben fordul már a tendencia. Látják? Elıször a rendszerváltozás óta jövıre ez csökkenı hiányt fog jelenteni. De azt is mondhatom, hogy elıször fog megtörténni az, hogy a választást megelızı évben 3 százalék vagy az alatti lesz a hiány Magyarországon. Hogy ez stabil lehessen, ehhez azt gondolom, hogy a parlamenti pártoknak meg kell állapodnia egy olyan közpénzügyi törvénycsomagról, amely intézményes garanciákat épít be a költségvetés tervezési és végrehajtási folyamatába, hogy soha, a következıkben soha ne fordulhasson elı az, hogy -nyilván nem függetlenül a politikai érdekektıl -ezek a négyéves ciklusok újra és újra bekövetkezzenek Magyarországon. Ez az ısz egyik legfontosabb feladata, még akkor is, ha úgy látom, hogy az önkormányzatok gazdálkodását nem lehet majd beletenni a törvénybe, mert az önkormányzatokban
többséget képviselı pártok ehhez nem fognak hozzájárulni. Ezért a törvény nem lesz annyira erıs, mint kellene. Nem lehet például kétharmaddal elfogadni. De a kormánypártnak az a kötelessége, hogyha kell, akkor a feles törvényben annyit, amennyit el lehet intézni feles törvényben, intézzen el. Ne foglalkozzon azzal, hogy az önkormányzatokat nem lehet a törvény hatálya alá hozni. Ennek lesz az a következménye, hogy 2009-ben elıször újra -2001-2002-ıt követıen megint -már csökkenı mértékő lesz az államadósság mértéke. Visszatérünk ahhoz a trendhez, ami egyébként kívánatos. Ha azt a bizonyos közpénzügyi csomagot elfogadjuk, az abban meglévı korlátokat beépítjük a rendszerbe, akkor ez egy folyamatos államadósság-csökkenési tendenciát hoz létre, amelyben -ha jól emlékszem -2030-ban nagyjából már 40 százalék környékén leszünk, 2050-ben pedig 20 százalék körül. Miközben megtörténik a -még egyszer mondom, szerintem is brutális -kiigazítás, és tudom, hogy mennyi politikai konfliktust hozott, eközben három nagyon pozitív dologra is képesek vagyunk ügyelni. Ez a magyar kiigazítást kiemeli az összes többi európai kiigazításból. Általában a kiigazítások úgy mennek végbe, hogy a kiigazítási periódusban növekednek a jövedelmi különbségek. A kiigazítási periódusok általában liberális politika mentén mennek végbe, alapvetıen a jóléti ellátások szőkítésével történnek meg. A magyar kiigazítás sajátossága -hozzáteszem: korlátja is -, hogy Magyarországon úgy csináljuk meg a kiigazítást, hogy közben az alapvetı szociális transzferekhez nem nyúlunk hozzá. Zárójelben: liberális oldalról általában ezt szokták a kiigazítás alapvetı kritikájának tekinteni. Sıt, amikor azt mondják, hogy nagyobb kiadáscsökkentésre lett volna szükség, akkor is általában a szociális transzferek szőkítésére utalnak, csak nem mondják ki. Magyarországon úgy történik meg a kiigazítás, hogy nem törik meg az a folyamat, amely 2002 után kezdıdött el Medgyessy Péter 100 napos programjával, hogy elıször a rendszerváltozás óta elkezdett csökkenni a leggazdagabb 10 százalék és a legszegényebb 10 százalék közötti különbség. Olyannyira, hogy 2007-ben -ez a Tárki mérése -már nagyon közel került a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti távolság ahhoz a mértékhez, ami a rendszerváltozás idıszakában volt. Akkor 6 egész volt, most ugye 6,5. Még egyszer mondom: szociáldemokrataként azt gondolom, hogy ez helyes. Liberális oldalról ez a kiigazítás hibájaként szokták emlegetni. Majd legfeljebb megvitatjuk. Kettı. Miközben folyamatosan vitatkozunk azon, hogy milyen a magyar gazdaságban az üzleti élet környezete, aközben -és ezek már szerkezeti változások sokaságát jelentik -, aközben Magyarország a világ 180 egynéhány országának üzleti környezetét vizsgáló ranglistáján folyamatosan, egymás után, nagyjából 10-10 helyeket javított. Hatvanhatodikak 2006-ban és negyvenegyedikek 2008-ban. Nehogy azt gondolják, hogy ez borzasztóan könnyő! Olyan országok vannak mögöttünk, mint például -ugye 41.-ek vagyunk -Portugália, Spanyolország, Luxemburg. A mi környezetünkben egyetlen egy országnak, Szlovákiának kell itt lennie, aki a 36.-ik, ha jól emlékszem fejbıl. Igen, 36.ik. Azaz mi történik? Kiigazítunk, megcsináljuk az egyensúlyt. Közben a szociális különbségek nemcsak hogy nem növekednek, hanem csökkennek. Közben az üzleti környezet Magyarországon -ez egy világbanki felmérés -nem romlik, hanem javul. Regionális pozíciónk minden állítással szemben nem romlanak e tekintetben, hanem javulnak. Zárójelben: az üzleti környezet nem csak az adórendszer. Az adórendszer egy az üzleti környezetben meghatározó tényezık közül. Közben nem adjuk fel a fejlesztéspolitika alapvetı prioritásait. A rektor úr itt az egyetemekrıl beszélt. Klebelsberg óta ilyen egyetemfejlesztési program Magyarországon nem volt. A Magyar Universitas program átépítette a magyar felsıoktatást. Ahol ma önök ülnek, az, ami zajlik a Közgázon -ez a felsıoktatás fejlesztési program 20032004-ben kezdıdött
el, alapvetıen Magyar Bálint nevéhez kötıdve. Az elsı fele a privat public partnership keretében, most pedig már európai pénzek bevonásával is. És többek között valami egészen brutális tempóban épülnek az autópályák. Azt az autópályaszakaszt, amelyet tegnap adtunk át -az M0-ás keleti körgyőrője -, 1942-ben egy mőegyetemi professzor, Vásárhelyi professzor álmodta meg és szólt róla elıször. Hatvanegynéhány év kellett hozzá, hogy megépüljön. Valóban az az igazság, hogy ebben a hat évben, amit magunk mögött hagytunk, lényegében valamennyi fı közlekedési útvonalon elérjük a határt, vagy a határ közelébe érkeztünk. A parlament éppen most fog dönteni a Nyíregyházát követı, Vásárosnaményig tartó M3-as szakaszról. De megcsináltuk az M5-öst, épül az M6-os minden szakaszán, befejeztük az M7-est. Nem a mi érdemünk az M1-es. Megcsináltuk az M3-ast, és ugye most, a jövı héten ér körbe a körgyőrő, átadjuk az M6-os utolsó darabját az érdi tetıig. Azt követıen pedig a Megyeri hidat, 30-án, ha jól emlékszem. Ahány hét, annyi átadás. Ez nagy dolog! Kétségtelen, brutálisan sok pénz. De azt is mondom önöknek: kormányzati döntés kérdése, hogy ki mire költ. Így aztán nagyjából ebben a hat évben már több mint kétszerese lett a magyar autópálya-hálózat hossza. A következı adag a vasút korszerősítése és az alsóbbrendő utak építése. Szerkezeti reformok. Ebben nagy vita van Magyarországon. Nézzék el nekem, én azon az állásponton vagyok, hogy amit meg lehetett csinálni szerkezeti reformokban, akár jelentıs politikai és társadalmi viták, máskor konfliktusok mellett és árán is, azt megcsináltuk. Ha úgy tetszik, majdnem messzebbre mentünk, mint lehetett, vagy esetleg szabadott volna. Hadd mondjak egy mondatot azért ezekrıl a reformdolgokról. Azokat a beavatkozásokat hívom reformoknak, amelyek nem egyszerően mennyiségi alapon avatkoznak bele a folyamatokba, hanem a szóban forgó rendszer valamilyen fontos minıségi jellemzıjét alakítják át. Ha valakinek csökkenteni kell a főtésszámláját, ha úgy dönt, hogy a kisszobában lezárja a főtést, az nem reform, az kiigazítás. Ha úgy dönt, hogy szigeteli a házat, és ellátja mondjuk a főtést egy idıkapcsolóval, amely aszerint kapcsolja be vagy ki a főtést, hogy milyen a család életmódja, szokásai, mikor mennek el otthonról, és mikor maradnak otthon. Akkor az ebben az értelemben reform. Nagyjából négy területen kezdıdött el reform Magyarországon. Ezek közül egy az, amelyre azt mondom, hogy szerintem a szükségesnél és az én ízlésem szerinti elfogadhatónál elıbb fejezıdött be. De ha egyenesen fogalmazok: kellett befejeznünk. Ez az egészségügyi reform. Az összes többi területen megtettük, amit meg akartunk tenni. Kezdjük akkor elıször is az igazgatással. Magyarországon elég jelentıs volt a közszféra létszáma. Azt mondtuk 2006-ban, hogy kezdjük onnan, hogy szőkítjük a közszféra nagyságát. Azért szőkítjük, hogy kevesebb pénzbe kerüljön az adófizetıknek. De ne úgy szőkítsük a közszférát, hogy egyszerően levágunk belıle valamennyit, hanem nagyon differenciáltan alakítsunk át funkciókat. Legradikálisabban a központi igazgatás, mondjuk úgy, hogy a minisztériumok világának rendszerét alakítsuk át. Vezetıi szinteket szüntettünk meg, az intézmények számát kevesebb, mint a felére csökkentettük, a funkcióik közül válogattunk. Van, amirıl lemondtunk, másokat összevontunk. Ennek eredménye az, hogy a központi igazgatásban a minisztériumok létszáma 20-25 százalékkal csökkent. A teljes költségvetési szférában -elıször a rendszerváltozás óta -74 ezerrel kevesebb ember dolgozik, nagyjából 800 ezer fırıl 720 ezer fıre csökkent. És hogy nehogy azt mondják, hogy: Persze, át vagyunk mi itt verve, nyilván kiszervezték ıket kht.-kba és nem tudom, hova. Ezért bizonyítékképpen, hogy itt valóságosan átrendezés történik, megmutatom azt is, hogy ennek nyomán
a közszférának a GDP-bıl, a nemzeti jövedelembıl való részesedése valóságosan, radikálisan csökkent. Ha a magyar költségvetésben egy százalékpont 270 milliárd forint, ez azt jelenti -több mint 2 százalékpontról beszélünk -, hogy nagyjából 600 milliárd forinttal kevesebbe kerül ma a közszféra, mint amibe került 2006-ban. És hogy világos legyen: nincs főnyíróelv, hanem jelentıs intézményi, szerkezeti átalakulás. Most a központi közigazgatási szervezetek számát látják. De hogy más példát mondjak, az országban mára teljessé vált a kistérségi rendszer, az, amit Deák még járásoknak hívott. Az állam szerveinek túlnyomó többségét regionális alapon szerveztük meg, és nagyon sok szervet integráltunk például a regionális vagy megyei közigazgatási hivatalokba. Sárközy professzor, a magyar közigazgatás szervezésének, átalakításának doyenje, a magyar társasági jog atyja nyilatkozta nagyon sokszor az elmúlt idıszakban: A rendszerváltozás óta a közigazgatásban egyetlen egy valamirevaló modernizációs és elıremutató progresszív reform játszódott le, a közigazgatás reformja. Mondom mindenkinek, aki azt mondja, hogy: Itt nem történt reform -legalább ezt a négy táblát jegyezze meg magának. Hogy Magyarországon az adófizetıknek kevesebbe kerül a közszféra. Hogy amikor Demján Sándor azt mondja -sokat idézik Demján Sándort -, hogy: Az kellene végre Magyarországon, hogy százezrekkel kevesebbeket tartsunk el a közszférában: Kedves Sándor! mondhatom neki így -70 ezret megcsináltunk két év alatt, 70 ezret. Ez rendkívül egészséges. Bocsánatot kérek azoktól, akik ennek az elszenvedıi voltak, hiszen 70 ezer embernek megszőnt a munkahelye. İk nem azt gondolják, hogy ez egészséges, és nyilván emlegetik a miniszterelnök minden felmenı rokonát. De most itt, a Közgázon szerkezeti problémákról és ügyekrıl kell, hogy beszéljek önöknek. Mindig azt akartuk, hogy úgy alakuljon át a magyar foglalkoztatás szerkezete, hogy a versenyszférában nıjön a foglalkoztatás. Ez 2003-tól növekedett, nagyjából 3 százalékkal, miközben a közszféra létszáma 8,7 százalékkal csökkent. Minıségi belsı szerkezeti átalakulás ez. Elképesztıen nehéz ugyanakkor Magyarországon ezeket elfogadtatni, még a szakmai közvéleménnyel is. Elindul egyfajta politikai értelmezés. Az értelmezés nagyjából az, hogy reformok nem voltak, csak megszorítás. És loholsz a vita után, hogy tessék már legalább az orrunk elé nézni, ha nem is sokkal messzebb. Itt vannak a bizonyítékok, hogy nem egyszerően mennyiségi változások történnek, hanem belsı szerkezeti változások. Egészségügy. Nos, mondjuk úgy, hogy ez egy ilyen fél reform. Nem azt mondtam, hogy félresikerült. Azt mondtam, hogy fél reform. A minıségileg szükséges változások egyik fele megtörtént. De azt is hajlandó vagyok belátni, hogy azt, ami megtörtént, azt igazából még 2005-ben indítottuk el, kétségtelen, politikai értelemben ugyanez a kormány. Az elmúlt 50 évben elıször történt meg az, hogy elfogadják az emberek, hogy a magyar egészségügy biztosítás-alapú, legalábbis abban az értelemben, hogy neked biztosítottnak kell lenned. Kell, hogy létrejöjjön egy biztosítási jogviszony közötted és a társadalombiztosító között. Ha olyan helyzetben vagy, akkor fizetned kell. Ha nem vagy olyan helyzetben, mint például önök, önök után személyenként, külön-külön a költségvetés utalja át a pénzt. Ez egyébként szintén szerkezeti reform, ami három év óta van így. Magyarországon ennek hatására -és ebben nem volt túl nagy vita -, bár brutálisan nehéz volt megcsinálni, ma mindenkirıl darabra tudjuk. Amikor önök elmennek a fogászatra, elmennek
belgyógyászhoz, odamennek a kartonozóba, ahol 10 másodpercen belül megmondják, hogy van-e biztosításuk vagy nincs. Ez 50 évig nem így volt Magyarországon. Ez az elıfeltétele minden következı reformnak. A reformnak ez a része, azt mondhatom, tökéletesre sikerült. Nagy konfliktus nélkül, jól mőködik a rendszer. 800 ezer ember jogviszonya tisztázódott és 200 ezer a teljesen új ember. Ennek mi a következménye pénzügyileg? Ha már a Közgázon vagyunk, akkor beszéljünk errıl. Ennek az a következménye -látják az ábrán mögöttem -, hogy 2006-ban még ahhoz, hogy ki lehessen fizetni az egészségügy számláját -pirossal látják -6,6 százaléknyi hiányt kellett utólag kompenzálni a költségvetésnek. Hogy tudják, hogy ez mennyi pénz: 2006-ban 6,6 százalék nagyjából 100-110 milliárd forint volt. És hogy ne csak a habokba beszéljek, ez a 100-110 milliárd, kérem szépen annyi, mint a magyar felsıoktatás 6 havi teljes költségvetése. Hat havi! Vagy ha úgy tetszik, 2006-ban a minden második egyetemistára és fıiskolásra jutó költségvetési támogatást kellett pluszban beletenni az egészségügy rendszerébe, mert 200 ezren nem fizettek, és sokan meg sokkal kevesebbet, mint kellett volna, Úgy hívtuk ıket, hogy potyautasok. Egy évvel késıbb már nem hiánya volt ennek a rendszernek, hanem nagyjából 30 milliárd forintnyi, nagyságrendi többlete volt ennek a rendszernek. Természetesen nem az a cél, hogy többlet legyen, ezt a biztosítók által igényelt célokra kell összességében elkölteni. Ez fantasztikus dolog! Ez a különbség, ami a kettı között van, ez a 150 milliárd az adott években a GDP-nek több mint fél százaléka. Csak hogy értsék, hogy mennyi a több mint fél százalék, ha nem fél százalékkal, hanem kettı tized százalékkal nagyobb a hiány, mint amit mi tervezünk, arra már fölszisszennek Európában. Itt, csak ebben az egy rendszerben ez történt a minıségi változásokkal. Közben jelentısen átalakult a gyógyszer-finanszírozás és érdekeltség rendszere. Megtörik a hihetetlen gyors ütemő gyógyszerkiadás. Ezt az adófizetık fizették. Megállíthatatlannak tőnt a gyógyszerkiadások sora, de 2007-ben sikerült ezt megtörni, hogy ne az adófizetıkkel fizettessünk ki. Még nagyjából 80 milliárd forintot kellett volna, ha a görbét meghosszabbítanánk odáig. Természetesen a gyógyszerforgalmazók és a gyógyszergyártók -hogy mondjam? -nem voltak nagyon boldogak ettıl. Ez igaz, és az is igaz, hogy minden ilyennek vannak aztán járulékos következményei. De Európában Magyarország volt az az ország, amely az egész egészségügyi költségvetésébıl arányaiban a legtöbbet fizetett arra, hogy a gyógyszereket támogassa. Fenntarthatatlan volt. A teljes érdekeltségi rendszert át kellett alakítani ahhoz, hogy ez így legyen. El sem tudják képzelni, micsoda brutális érdekekkel kell szembemenni ahhoz, hogy ez így történjen. És megtörtént! És kordában lehet tartani. Maguknál tartunk, felsıoktatási reformok. Látnak itt egy összehasonlítást. Én a legbüszkébb arra vagyok, hogy már nem az Oktatási Minisztériumban döntik el, hogy kinek mennyi férıhelye van, hanem alapvetıen önök döntik el, hogy hova kívánnak menni. Nem mi osztjuk szét a férıhelyeket, hanem az önök választása dönti el, hogy kinek mennyi hallgató jut a fizikai határok között. Ha úgy tetszik, a bürokratikus koordinációból egy piaci természető koordinációs mechanizmus lett. Önök, mint ennek a tudásnak a késıbbi birtokosai, annak figyelembevételével döntöttek, hogy mit gondolnak, melyik diploma ér a legtöbbet. Ennek természetesen vannak nyertesei és vesztesei. Jól látják, hogy miközben az érettségizık száma csökken, az érettségizık számához képest a felvettek száma arányaiban még növekedett is, 2008-ban ugye 70 százalék. De ennél sokkal fontosabb, hogy elindul egy belsı szerkezeti változtatás. Nem mindenhonnan embert veszünk el, ez még az államnak
a dolga, ezt még döntıen nem önök döntötték el. Azt mondtuk, hogy Magyarország jövıjét úgy kell építeni, hogy döntıen a mőszaki és természettudományi képzésnek kell több helyet adni, az összes többibıl vissza kell venni. Felhívom a figyelmüket, ez a reform! Nem mindenkitıl vettünk el 3-4-5 százalékot. Van, akitıl elvettünk egészen sokat. Az agrár elveszítette kapacitásainak egyharmadát. Mit gondolnak, kaptunk mi hideget-meleget ezért? Kaptunk bizony. Nem folytatom a sort. Maguk, közgázosok, azt mondhatják, hogy: Te jóságos isten! És velünk mi történt? De várjanak, hoztam maguknak valamit. Ezek maguk, a Közgáz. Mondjuk a mai nevén, a Corvinus. Miközben jelentısen csökkent a közgazdaságtudományokra fölvehetı hallgatók száma, a Közgázra jelentkezett és felvettek száma két év alatt 20 százalékkal növekedett. A verseny a jót jutalmazza, a közepest, a gyengét -mondom elegánsan -nem jutalmazza. Nem akartam azt mondani, hogy bünteti. Tessék nekem megmondani, közgázos kollégák, jó a verseny? Jobban szeretnének egy másik felsıoktatási intézményben lenni? Ebben a folyamatban azok az intézmények, azok a karok vesztesek, amelyekre vagy a megszőnés, vagy a másik intézménybe való beolvadás jövıje vár. Azok nem boldogok. És ık természetesen megtesznek mindent, hogy ez ne így legyen. Ki jár el helyesen? Azt gondolom, hogy mi járunk el helyesen akkor, amikor azt mondjuk, hogy ezt meg kellett tenni. Egyébként jól mutatja -önkritikus mondat fog következni -szerintem a felsıoktatási reform, hogyha az ember okos mechanizmusokat talál ki, akkor nagy konfliktusok nélkül megcsinálható az átrendezés. Miközben önök tiltakoztak az 5000 forintos tandíj ellen, a legfontosabb dolgot ezen vita mögött sikerrel megcsináltuk. Az erıforrás allokáció, az egyetemek kapacitásai közötti átrendezıdés olyan módon ment végbe, hogyha úgy tetszik, demokratikus választással önök döntötték el, hogy hová kell és hová nem kell, mit támogatnak és mit nem. És ez mőködik! Ne legyen kétségük, ennek az lesz a vége, hogy Magyarországnak lesz egy-két kiváló, európai hírő egyeteme. A Közgáz a legjobb úton halad e felé. És lesz egy-két felsıoktatási intézmény, amelyre valamilyen módon a többibe való beolvadás vagy megszőnés fog várni. Az egészségügyi reform végsı célja részben ugyanez volt, hogy megtörténjen egyfajta átrendezıdés, minıségi alapon. Az ott választott út és eszköz olyan tömegő konfliktust hozott, amit nem tudott megvívni a kormány. Azaz itt részben eszközproblémák is vannak. Nem a célokkal volt baj az egyik esetben sem -mondom én. Hanem egyik esetben találtunk alkalmas eszközt, amely nagy társadalmi konfliktus nélkül meghozza ezt az átrendezést, az egészségügy területén pedig nem találtunk ilyen eszközt. Nyugdíj. Itt csak említem: egész Európa egyik legnagyobb kihívása, hogy egyre tovább élünk, hála a jó égnek, és hogy jelentısen változik a még aktív korúak és a nem aktív korúak közötti arány. Egyre jobban terhelik a nyugdíjkiadások a költségvetést. Magyarország számára is már középtávon is szédítınek tőnt az a következmény, hogy akár csak 2020-ig 2 százalékponttal meg fog emelkedni a nyugdíj-kiadás. Ötszáz milliárd forint az önök költségvetésének két és féléves tétele. Ezért apró, enyhe, egyébként nem túl fájdalmas korrekciókkal ez megtörtént az elmúlt két évben. Ez a görbe nem magától változott meg, lényegében 2020-ig stabilizáltuk a rendszert. De azt is mutatja ez az ábra -ez már a jövı -, hogy 2010 után újabb döntéseket kell majd hozni a nyugdíjrendszerrıl, hogy 2020 után ne így nézzen majd ki ez a görbe. Mi itt 2020-ig egyszer visszahoztuk. Ez egy nagyon fontos fenntarthatósági kérdés, de vár még ránk döntés a következı évtized elején.
Ártámogatások, amirıl itt most nem ejtettem szót. Az elızı két évben hosszan magyaráztam, hogy az ártámogatások egész rendszerének átalakítása miért volt nagyon fontos reformjellegő lépés. Merre tovább? Ez itt a kérdés. Hát akkor nézzük! Az a környezet, amelyben válaszolnunk kell, az egy elég kedvezıtlen környezet. Az unió országainak növekedése, növekedési kilátásai egyre romlanak. Folyamatosan lefelé módosítják a várakozásokat, és ma minden tudásom azt mondja, hogy ez a 2009-re már lefelé módosított 1-1,5 százalék is talán sok lesz. Ennél talán kisebb lesz. Inkább azt mondom, majdnem minden bizonnyal ennél kisebb lesz az unió növekedése. Ez nem egy túl kedvezı környezet. Eközben Magyarország lassan-lassan magához tér. Az unió átlagához képest korábbi, nagyjából 2 százalékos növekedési többlete meglehet, de egy nagyon alacsony bázishoz képest lesz ez meg. 1-1,5 százalékos uniós átlaghoz képesti 2 százalékos többlet ugyan adhat okot nekünk optimizmusra, ez egy lassú felzárkózáshoz elegendı, de a következı ábrán jól látszik, hogy régióbeli társaink nálunk gyorsabban növekednek, és ez még akkor is figyelmeztetı, ha a trend nagyon különbözı. Nálunk növekszik a növekedés évrıl-évre mért üteme, másoknál meg csökken, de az is igaz, hogy van honnan csökkenni. Ez figyelmeztetı jel itt a régióban. Ugyanakkor pedig azt látjuk, hogy inflációs tekintetben jelentısen romlik a környezet. Az Európai Unió nem látott ilyen brutális inflációt, mióta van közös európai pénz, az euró. Folyamatosan növekszik az infláció. Nálunk pedig fut ki a kiigazítás inflációs sokkja. Aki olvassa a gazdasági lapokat, az azt látja, hogy az elmúlt két hónapban mindenki, a Nemzeti Banktól az elemzıkig már úgy értékelték, hogy érdemi trendforduló van a magyar inflációs folyamatban. Nos, merre tovább? Nézzék, alapvetıen két vitathatatlanul sikeres európai modell van: az északi vagy skandináv, nagyon magas adókkal és magas elosztással, 50 százalék környékén. És van az angolszász, nagyon pregnánsan ilyen az ír -a brit nem, azt majd fogom mutatni -bizonyos értelemben. És ide, az angolszász modell követıi közé tartoznak a régió országaiból nem kevesen. A két társadalmigazdasági modell között brutális különbség van. Ez a 16-17 százalékos különbség, amit láttak az elıbb, ez magyar viszonylatban 4000 milliárd forintot meghaladó pénz. 20 évnyi felsıoktatási költségvetés, másfél évnyi nyugdíj, a 3 millió nyugdíjas másfél évnyi nyugdíja. Nagyon más az a világ, amely 36 százalékát összpontosítja a jövedelmeknek és osztja szét, és nagyon más az, amelyik 52-ıt, 56-ot. A következı dián látszik, hogy ilyenek alapvetıen a balti államok, hozzáteszem: az önállóságukat újonnan visszaszerzett államok. Szlovákia, mint a történelme során elıször önálló, független nemzetállam tudja ezt megtenni -ennek oka van -és Románia. Nagy, stabil demokráciák visszafelé nagyon nehezen lépnek ide vissza. Nagyon erısek a társadalmi hagyományok és a csoportok nagyon erısen képesek védeni az érdekeiket. Itt látják azt a bizonyos 16 százalékos különbséget. Ez arra utal, hogy Magyarországon látensen a közgazdasági mainstream 11 néhány év óta azt mondja, hogy erıteljesen vissza kell venni az elosztásban. Ebben kérem szépen nem mond mást Járai Zsigmond, aki az egyik kormány pénzügyminisztere és az egyik kormányhoz kötıdı jegybankelnök volt, és Simor András, egy másik kormány által kinevezett jegybankelnök. A magyar közgazdasági mainstream egyik meghatározó szándéka, hogy a magyar újraelosztás
mértékét vigyük le nagyjából az angolszász tipikus modell környékére. A mai viták jelentıs része is errıl szól. Az állampolgárok többsége pedig azt a magyar öszvért szeretné, hogy annyit lehessen kapni és olyan gondoskodást, mint amit lehet kapni a skandináv országokban, de ha lehet, akkor annyit kelljen érte fizetni, mint Írországban, Szlovákiában. Ilyen öszvér nincs. Lónak és a szamárnak van utóda, bár az sem alkalmas újabb utódot nemzeni. A skandináv és az angolszász modellnek ilyenfajta keveréke, utóda, amit a magyar öszvérnek hívok, nem létezik. Mégis mit kell tenni? Magam azt gondolom, hogy el kell fogadni és tudomásul kell venni, hogy a Magyarországon uralkodó társadalmi, kulturális szokások, normák alapján egy nem radikális, hanem jól kiszámítható és mérsékelt, nagyjából 3-5 százalékpontot kitevı kiadáscsökkentı programot lehet végrehajtani. Azaz az állami kiadásokat 43-45 környékére lehet csökkenteni. Ma ez a szint ennél nagyjából 2-3 százalékkal magasabb, összesen. Azzal együtt, hogy azt kellene látni, hogy ezt 50 százalékról csináljuk meg, tehát egy rendkívül jelentıs csökkenési folyamat van ebben a folyamatban. A mostani állapotokhoz képest azt lehet mondani, hogy 2007-ben 44,6 százalék volt, akkor ezt középtávon, 2012-re 40-42 százalékra lehet lehozni. Ennél bátrabb, gyorsabb, radikálisabb programot én a mai tudásommal, azzal a tapasztalattal, amivel rendelkezem politikusként, nem látok kivitelezhetınek. Egy ennél bátrabb kiadáscsökkentı program az, ahol kiadási oldalon 5 év alatt ez 57 százalékpontot jelent. Aki ennél többet tud úgy megcsinálni, hogy ennek nincsen elfogadhatatlan társadalmi ára és feszültsége, az elıtt megemelem a kalapom. Szinte nem lehet megcsinálni. Errıl majd fogok beszélni, hogy szerintem miért nem lehet megcsinálni ezt a programot. Egyetértek a kiadáscsökkentéssel, egyetértek az ehhez illeszkedı adócsökkentéssel. De azt gondolom, hogy ennek kiszámíthatónak, mérsékeltnek és felelısnek kell lenni. Sokszor elmondtam: Magyarországon az adócentralizáció mértéke nem kiugróan magas. Ott 39,5 százalékot látnak, elıtte 40 százaléknál fogják látni az Európai Unió átlagát, EU 27 -az lesz a felírás. És azt látják, hogy Nagy-Britannia beéri nálunk alig egy picivel kevesebb adócentralizációval, 38%kal. Magyarország az unió átlaga alatt centralizálja az adókat, nagyjából a középmezınyben helyezkedik el. Nem ez a probléma, kérem szépen, itt jelentıs tévedés van. Szerintem itt félre vagyunk vezetve. A probléma az, hogy nagyon kevés ember dolgozik Magyarországon hivatalosan, nagyon kevés. Ezért az úgynevezett adóék, vagyis az, hogy az összes bérköltségbıl mennyit fizetünk az államnak, személyi jövedelemadó vagy járulék formájában, az rendkívül magas. Nem az ország egészének jövedelméhez képest magas az adótömeg, mert a 39 százalék az nem kiugróan magas. Hanem az, hogy ezt viszonylag kevesen tesszük be. Ha kevesen tesszük be, akkor az egyéni jövedelmeinkbıl viszonylag sokat bele kell tenni. És azért teszünk bele kevesebbet, mert az elızı ábrán azt mutattuk, hogy viszonylag kevesen dolgoznak. Mit gondolnak, mi az a két ok, ami magyarázza a különbséget Dánia és Magyarország között? Van itt 20 százalékpontnyi foglalkoztatásbeli különbség. Összesen két okkal meg lehet magyarázni ezt a 20 százalékot. Közgazdaságilag nagyon világos kategóriákkal le lehet írni, hogy hol az a hiányzó 20 százalék. Kinek van tippje? Rektor úr, majd még tanítani kell a kollégákat. Késıbb majd vissza fogok jönni ezzel, de csak egy okot fogok magyarázni egy ábra segítségével. Nagyjából két tényezı magyarázza ezt. Magyarországon a részmunkaidıben foglalkoztatottak száma nagyjából 4 százalék az 57-bıl. Kettı: Magyarországon a szakképzettséggel nem rendelkezı, legföljebb 8 általános iskolát végzettek foglalkoztatottsága nagyjából 25 százalék körül van. 25,
négybıl összesen egy ember dolgozik. Dániában négybıl kettı, kettı és fél, hogyha ezt mondhatnám, tehát 50 százalékot meghaladó. Magyarországon nem általában van foglalkoztatási probléma. Magyarországon a középfokú végzettségőek, a felsıfokú végzettségőek foglalkoztatottsági rátája ugyanannyi, mint Európában. Nekünk foglalkoztatottsági problémánk alapvetıen a szakképzetlenek között van, és ezernyi oknál fogva -és ebben egy csomó kulturális ok van -nem tud teret nyerni a részmunkaidıs foglalkoztatás Magyarországon. Azért hívom fel erre a figyelmüket, mert itt félrevezetı érvelések vannak. Azt mondják, hogy ahhoz, hogy bıvítsük a foglalkoztatást, ilyen egyszerő eszközök vannak. Tévedés! Speciális problémára speciális választ kell adni. Azt mondják nagyon sokan, hogy: Ezzel nem értek egyet, úgy kell megoldani ezt a problémát, hogy egy lépésben radikális adócsökkentést kell csinálni. Nagyjából ezermilliárdos javaslatok vannak. MDF, Oriens, Adótanácsadók, Bokros Lajos pedig intézmény Magyarországon, tehát ıt nyugodtan betehetjük ide, ebbe a sorba. Kérem szépen, közgazdászként ezer milliárd forint az sok vagy kevés? Elbírja az Excel-tábla, abba bármennyit beírhatunk. Az a probléma, hogy mögötte ügyek, emberek vannak. Hasonlítsuk össze a dolgokat, nagyjából így néz ki az államháztartás. Ma egy kicsit megtanuljuk ezt közösen. Nézzék, egyikünk sem gondolja, hogy az EU-ba nem kéne befizetni. Mert ha nem kéne befizetni az EU-ba, akkor maguknak nem lesz egyeteme, merthogy abból finanszírozzuk a fejlesztéseket. Egyikünk sem gondolja, hogy az államadósságot nem kell fizetni. Innentıl kezdve három tétel van, amibe be lehet avatkozni: az állami mőködés, gazdaság, közlekedés, környezetvédelem és jóléti kiadások. Ebben a háromban lehet megpróbálni pénzt találni. Az a határozott állításom, hölgyeim és uraim, hogy ebben a háromban rövid távon nincsen ezer milliárd forint. Nincsen. Nem véletlenül általában csak azt hallom, hogy: Kiadáscsökkentés kellene! De hogy mi lesz konkrétan az a kiadáscsökkentés, azt általában nagyvonalúan, lehetıség szerint kikerülik a javaslattevık. A következı ábrákon elkezdjük gyorsan végignézni a jóléti kiadásokat. A jóléti kiadások legnagyobb tétele a nyugdíj. Senki nem mondja, hogy oktatásból és egészségügybıl ki lehetne venni. Nem lehet kivenni! A további nagy tételek a családellátás, gyes, gyed. Emlékezzenek rá, amikor Bokros Lajos ha már az ı nevét említettük. Emlékezhetnek maguk rá? A Bokroscsomag nevére, arra emlékeznek, nem? Ha Bokrosra nem is, de a Bokros-csomagra emlékeznek. Szegény Lajosnak ez lett a végzete. Összesen a jogosultak 7 százalékától vette el a családi pótlékot. Magyarország nem fogadta el, négy év alatt sem fogadta el, hogy a legfelsı 7 százaléktól elvette. 1998-ban a választási kampány egyik legfontosabb eleme volt, hogy vissza a családi pótlékot mindenkinek. A '98-ban megalakult új kormány vissza is adta a családi pótlékot mindenkinek. Nézzük meg a nyugdíjakat. Az az egyik javaslat, hogy a nyugdíj az inflációt kövesse. Ne mást, csak az inflációt. A mai magyar nyugdíjrendszerben -önöknek ezt nem kell tudni minden évben korrigáljuk a nyugdíjakat. Úgy számítjuk ki a nyugdíjak korrekcióját, hogy megnézzük, mennyivel növekedtek a jövedelmek átlagosan, megnézzük, hogy mennyi volt az infláció és a kettınek vesszük a számtani átlagát. Ha ezt lefordítjuk magyarra, nagyjából azt jelenti, hogy a jövedelemnövekedés felét a nyugdíjasoknak adjuk. Miután Magyarország növekvı pályán van, 10 évbıl 8-ban növekszenek a jövedelmek természetesen lehetnek évek, amikor nem, ilyen volt a tavalyi. De mindig lehet 10 évben egykét olyan, amikor nem. Hosszú távon egy növekvı országban növekvı jövedelmek vannak. A pusztán inflációkövetı nyugdíj
jó a költségvetésnek, rossz a nyugdíjasnak. Ha az elmúlt hét évben ezt csináltuk volna, akkor ma az átlagnyugdíj nem 82 ezer forint lenne, hanem 58 ezer forint. Mit gondolnak, ez sok pénz? Ez egy nyugdíjasnak sok pénz, mit gondolnak? 72 helyett, 82 helyett 58? Azt hiszem, hogy ez már számít. Mit gondolnak, mer-e valaki tippelni, hogy egy ilyen lépés mennyit hozna egy évben a költségvetésnek, nagyságrendben? Milyen nagyságrendes ez, milliárdos, tízmilliárdos, százmilliárdos? 800 milliárd? Nagyon jó tipp. Ennél kisebb számot mondjanak! 600? Sokkal kisebb számot mondjanak! 100? Nagyon jó szám, még kisebb számot mondjanak! Ez 30 milliárd forintot hoz egy évben. Azért szeretném, ha tisztában lennének ezzel, mert ezt kell összehasonlítaniuk? Ez 30 milliárd! Azt kell összehasonlítaniuk, hogy ennek a társadalmi következménye és a gazdasági haszna arányban áll-e egymással. Ez a kérdés. Nagyon nehéz összeszedni ezer milliárdot, talán kezdik kapiskálni. Borzasztóan nehéz! Egy ilyen lépéssel egyébként 3 millió nyugdíjasnak lehet azt üzenni, hogy: Ha te nyugdíjba mész, onnantól kezdve amíg meg nem halsz, a te jövedelmed, a nyugdíjad már nem fog növekedni. Ez ezt jelenti. Képzeljék el, maguk 25 évesek, dolgoznak, és azt mondják maguknak, hogy: Állati jó perspektíva van, fiatal kolléga! A következı 20 évben nem fog növekedni a maga fizetése! Mit mondanának a munkáltatónak? Hát maga hülyének néz engem? Hát palira vagyok véve! Aki azt mondja, hogy csak az inflációval növekedjen a nyugdíj, az azt mondja a nyugdíjasoknak, hogy: Maguknak a következı 20 évben már annyi, többet nem növekszik. Köszönjük szépen. Társadalompolitikailag ennek az a problémája, ráadásul mindezt 30 milliárdért. Zárójelben: persze, ez minden évben 30 milliárd. Nem állítom, hogy ez tíz év alatt nem nagyon sok pénz. Mert idén megtakarítunk 30-at, jövıre megint 30-at azon felül. Azaz ennek a kulminatív hatása sok, csak hát ugye menedzselni kell a hétköznapokat is. Ha valaki, én megtanultam. Magyarországon 300 forintért vért lehet izzadni. Itt nem 300 forintról beszélünk, hanem havi 24 ezer forintról beszélünk. Képzeljék el ennek a következményeit! Ez egy jövıre mutató ábra. Ugyanezt mutatja, mi történne akkor, ha mostantól kezdve a következı 45 évben történne meg ugyanez. Van, aki azt mondja, hogy: Á, hát nem kell beavatkozni a nyugdíjaknál. A magas nyugdíjjal rendelkezıktıl valamilyen módon vegyük el a többletnyugdíját. De kérem, kiknek magas a nyugdíja? Az látszik, hogy alapvetıen sok nyugdíj van 50-75 ezer forint között, ennyi nyugdíjat kap több mint egymillió ember. A múltkorában azt hallottam, hogy például 200 ezer forint fölött nyúljunk hozzá a dologhoz. Jó, hát 200 ezer forint fölött. Nem szabad tönkretenni egy egységes rendszert annak érdekében, hogy a rendszerben résztvevık fél százalékától elvegyünk pár százalékot, mert többe kerül a leves, mint a hús. Azaz egy pont után nem egyszerően elvi problémák vannak, hanem elkezdünk benézni a számok mögé, akkor azt látjuk, hogy a beavatkozás ára lényegesen nagyobb, mint a kinyerhetı haszon. A családi pótlék fele ismét legyen adókedvezmény, ez a másik javaslat. Rendkívül differenciált az ország. Ha az ország lakosságát a jövedelme szerinti csoportokba osztjuk, leggazdagabb 20 százalék, kevésbé gazdag 20 százalék, akkor ezekben a jövedelmi ötödökben azt látjuk, hogy a legszegényebbek kapják meg az összes jövedelemnek kevesebb, mint 10 százalékát. Viszont oda megy a nyugdíjak 35 százaléka. Mit mondtam? A családi pótlék 35 százaléka. Ha itt adom oda adókedvezményben, ahol magasak a jövedelmek, akkor itt igen sokat fogok odaadni adókedvezményben, természetesen módon. Az adókedvezménynek az a sajátossága, hogy ahol magasabb a jövedelem, oda ad többet. Annak adok ezáltal többet, ahol egyébként is magasabb a
család jövedelme. Azt mondják, hogy a leggazdagabb 10 százaléktól vegyük el a családi pótlékot. Ez a Bokrosféle megoldás. De hát érdemes tudni a számokat: Magyarországon a legjobb módú 10 százalékban van a gyerekeknek kevesebb mint 4 százaléka. Ott van sok gyerek, ahol nagy a szegénység. Ráadásul kevesebb lenne a megtakarítás még 4 százaléknál is, mert egészen biztosan a három-és többgyerekesektıl nem lehetne elvenni a jövedelmet. Mit gondolnak, ha elvennénk a felsı 10 százaléktól a családi pótlékot, bátrabbak lennénk, mint Bokros Lajos, mennyit keresnénk ezzel? A korábbitól nem túl távoli számot keressenek, ennyit tudok segíteni. Egy szám? Már nem bátrak, látom. Ez nagyjából 15-20 milliárd egy évben. Miközben megbont egy univerzális rendszert, miközben már innentıl kezdve jövedelmet kell igazolni. Tudják milyen egy jövedelemigazolás Magyarországon? Gondolom nem kell már bemutatni önöknek. İrült procedúra indul el. Ezzel -gondoljanak a korábbi ezer milliárdos tételekre -összesen 15-20 milliárdot lehet megspórolni, összesen. Közben azt üzenjük nemcsak a felsı 10 százaléknak, hanem az alatta levı jó párszázezernek is, hogy: Legközelebb lehet, hogy te jössz. Tudják, hogy Magyarországon kik vannak a felsı 10 százalékban? Nem azok, akik a falu vagy a kisváros legjobb telkén, hatalmas nagy házban laknak, és három kiváló, jó autó van a pincében vagy a garázsban. İk is, de már a leggazdagabb 10 százalékba tud bekerülni egy kisváros iskolaigazgatója is, mondjuk, ha a felesége az önkormányzatnál dolgozik, és van két gyerekük. İk már a leggazdagabb 10 százalék környékén vannak. Nekik azt üzenné egy ilyen rendszer, hogy: Ti már nem tartoztok oda, akiknek mi családtámogatást akarunk adni. Azaz van egy félreértés. Azt gondolják az emberek, hogy azok a leggazdagabbak, akiket ık -hogy is mondjam? -idınként fintorogva néznek, kirívó nagy fogyasztásuk van. İk nem a leggazdagabbak, ık legfeljebb a leggazdagabb tízezer. Mert itt a leggazdagabb 10 százalékról beszélünk, ami már nagyon mélyre ér. Csökkentsük tovább a közszféra létszámát. İk vannak a közszférában. Ha azt mondom vidéken, hogy: Kérem szépen, bevételt, kiadást kell csökkenteni, csökkentsük a közszférát mit gondolnak mondjuk a politikában, igazgatásban nem nagyon jártas emberek? Hogy el kell küldeni ezt a sok öltönyös fickót onnan Pestrıl, mint amilyen én is vagyok. Ne örüljenek! Elıbb megmutattam. Emlékeznek rá, hány ilyen öltönyös ember van Budapesten a minisztériumokban? Emlékeznek a számra? Hat-hétezer. Legyünk nagyon bátrak, kollégák! Maguk a radikális ifjúság képviselıi. Maguk a népharag és a népi indulat kifejezıi, igazi új jakobinusok. Mondjuk azt, hogy nem kell nekünk egy darab minisztérium sem! Egy darab öltönyös ember sem Budapesten. Ennél radikálisabb program már nem lehet. Becsukni minden minisztériumot! Na, erre mondjanak valamit, mennyit lehetne ebbıl megtakarítani? Mindenki el van küldve, lakatot rá. Többet, mint elıbb, már 70 milliárdot, 70-et. De hogy azért segítsek maguknak, ez összesen 1 százalékpont járulék. Egy százalékpont járulék a munkáltatónak. Mert ha már nem engem meg az én beosztottjaimat küldenek el a kabinetbıl, akkor már a rendırök jönnek, a nıvérek jönnek, a pedagógusok jönnek, a szociális munkások jönnek. És be kell önöknek vallanom, szerintem rendırbıl nem kevesebb kéne, hanem több. Tegnap elemzıkkel találkoztam, ık inkább liberálisok, hozzám képest feltétlenül. És ık mondták, hogy jobban szeretik Párizst és Rómát, mert több rendırt látnak az utcán. Ha konkrétan beszélünk, nem mondják azt, hogy kevesebb rendır kéne. Nehogy azt higgyék, hogyha bezárnánk 100 kisiskolát -nem támogatnám -akkor sokkal kevesebb tanár lenne. Nem lenne. Vagy csökkentsük a bérüket? Nem akarok olyan szöveget mondani, amirıl azt mondják, hogy ez populizmus. De a múlt héten egy idısotthon átadásán voltam. Egy 45 éves asszony, aki 20-30 idıs emberért felel hétvégén is,
bruttóban 110 ezer forintot keres. Ezt önök sem gondolják nyilván, hogy ez baromi nagy pénz. Nem látom a közszférában azt a hatalmas nagy megtakarítást. Persze lehet azt mondani, hogyha 420ról 184-re csökkentettük a központi igazgatás szervezeteinek számát, még meg lehet szüntetni kettıt vagy hármat. Semmi nem kizárt. Csak figyelmeztetni szeretnék: itt már nincsenek hatalmas pénzek. A közszférából kivettünk több mint 2 százalékpontnyit az elmúlt két évben. Itt nincsenek hatalmas pénzek. Szóval azt akarom állítani, hogy az adócsökkentés önmagában szerintem nem csodafegyver. Annak az embernek, akinek nincsen munkája, akinek 10 év óta nincsen munkája -láttuk, hogy a foglalkoztatás beragadt ott, ahol beragadt -annak önmagában attól, hogy csökkenteni fogjuk az adókat és a járulékokat, nem lesz munkahelye. Hozzáteszem: általában a szakértık is azt mondják, hogy több ponton kell beavatkozni. De míg ezt mondják a szakértık, nagyon sok esetben olyanok, mint azok a férfiak, akik mindig csak ugyanarra tudnak gondolni. Maguk mire gondoltak? Bármennyire azt mondják, hogy a programnak komplexnek kell lenni, a végén mindig ugyanoda lyukadnak ki. De semmit nem számít az elsı öt dolog, ha a hatodik egy brutális, jelentıs, ezer milliárdos adócsökkentés. Ha az nincs, akkor az egész fabatkát sem ér. Márpedig szerintem ez nem így van. Szerintem ezernyi dolgot meg kell változtatni ahhoz, hogy egy ország egy ilyen pályáról egy gyorsabb pályára lépjen. Ezek közül szerintem a legfontosabb az oktatás és a szociális rendszer átalakítása, az üzleti környezet javítása. Kérem szépen, a pályakezdı munkanélküliek többségének nincsen szakmája. A pályakezdı munkanélküliek 70 százaléka szakma nélküli. Hiába van adócsökkentés, a probléma nem az adóval van, hanem a foglalkoztathatósággal van, hogy ı egész egyszerően nem foglalkoztatható. Ahhoz, amit ma kínálni tud a piac, ahhoz neki nincsen elegendı tudása. Ma 400 ezren keresnek munkát hivatalosan. Mit gondolnak, mennyi a betöltetlen álláshely, ahová szakembert keresnek? Tegnap találkoztam a regionális fejlesztési és képzési bizottságok elnökeivel. 110 ezer -mondják ık. Ha tévedek, akkor ık tévedtek tegnap. 110 ezer azért, mert nincsen olyan szakmai végzettségő ember. Nekünk elsısorban azt kell megoldani, hogy ne legyenek szakképzetlenek. Ez az a szám, amire utaltam korábban. Az unió átlagában, az uniós 22-ek átlagában nálunk a szakképzéssel és a felsıfokú végzettséggel rendelkezık foglalkoztatásában nincsen brutális különbség. Itt van brutális különbség, itt. Generációk nınek fel úgy, hogy már a szüleiket sem látták dolgozni. Ez a probléma, kérem! Sokszor iskolába sem megy el a gyerek, mert nincs meg a reggeli rutin. Papa, mama elment dolgozni, én meg megyek iskolába. Ezt nem lehet adócsökkentéssel megcsinálni. Kérem szépen, itt ezernyi dolog kell. Ezt a programot, amit itt látnak, nem a kormány rakta össze igazából. A kormány ehhez politikai hátteret nyújt. Ezt a programot alapvetıen Magyarország oktatási, képzési szakértıi rakták össze a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének vezetésével. Ennek a programnak a hátterében az amerikai kormány, demokraták és republikánusok által egyaránt támogatott No Child Left Behind címő programja alkotja. Igen, ami azt a felismerést hozta, hogy gyerekeink sorsa kisgyermekkorban dıl el. Egy-kétéves korban elválnak az utak. Az a legfontosabb dolog, hogy az otthonról hozott brutálisan nagy különbségek ellenére adjunk versenyképes kultúrát, mőveltséget, végzettséget valamennyi gyerek kezébe. Kezdjük el az egész nemzet átalakítását egy-kétéves korban, nagyon sok támogatással, családsegítéssel, a védınıi hálózat kiszélesítésével. Hogy a közoktatás egész rendszerében legyen általános a legmagasabb tudás, a legkorszerőbb tudás elérésének eszköztára. Adjunk laptopot minden gyerek kezébe. Ne viccelıdjünk
a digitális táblákon, mert a pedagógia megújításának egyik legfontosabb eszköze, hogy digitális táblák vannak. A pedagógia nem az iskola, nem a beton, hanem ami abban, bent történik. És ha valamire fordítani kell, akkor nem elsısorban arra, hogy az iskolákban új csempéket rakjunk fel. Azt is kell, különösen ott, ahol nincsen vagy leesik a csempe. De igazából értsük meg, hogy olyan iskolát kell csinálni, amelyben a gyerek felvértezıdik azokkal a képességekkel, amelyek ıt versenyképessé teszik, mert ez fogja ıt megvédeni. Nem a miniszterelnök fogja ıket megvédeni. Ma tíz gyerekbıl kettı úgy hagyja el a közoktatást, hogy nincsen szakmája. Kettı. Minden százezer fıs évjáratból 20 ezer. İk lesznek a jövı szegény emberei. De ehhez pénz kell. Ehhez pénz kell! Nem mondhatom, hogy brutális adócsökkentést csinálok, amikor ma azt gondolom Magyarországon, hogy amit csinálni kell, az például nagyon-nagyon sok fejlesztés a legtehetségesebbnek. Melyikıjük élt középiskolai kollégiumban? Nagyon jó minıségő volt? 60 ezer középiskolai férıhelyünk van, ennek túlnyomó többsége nem méltó az európai színvonalhoz. Azokat fel kellene újítani, oda plusz tanárokat kellene adni. Ott finanszírozást kéne nekik adni, hogy ne csak eltöltsék az idıt. Oda pénz kell. A pályakezdı pedagógusnak bérpótlékot kellene adni, hogy egy adott korosztály, a 18-20 évesek legjobbjai menjenek el pedagógusnak. Ne azok menjenek el, akiket már nem vettek fel máshová. 2040 ezer forintot szeretnénk adni jövıre. Ezek milliárdok. Csak azért mondom önöknek, hogy miközben azt látom, hogy adócsökkentést követelnek, aközben a megoldás helyenként pénzt igényel. Nemhogy nem tudom azt mondani, hogy ki kell venni pénzt az oktatás rendszerébıl, bele kellene tenni pénzt! Szerintem az egyetlen olyan terület, az egyetlen, ahol azt hiszik, hogy politikusként könnyő ezt mondani. Nagyon tévednek. Borzasztóan nehéz mondani, hogy szerintem egy olyan terület van, ahová középtávon GDParányosan többet lehet és kell költeni, az az oktatás, a kultúra, a mőveltség, a tudomány. Mindenki többet követel. Maguk azt fogják hallani, hogy jönnek a katonák, jönnek az egészségügyben dolgozók, jönnek ezek, azok, amazok, és mindenki azt kéri, hogy a GDP-bıl még nagyobb szeletet kapjon. Eközben korábban láttuk: nekünk a GDP egészéhez képest még kevesebbet kellene szétosztani. De ha mi ide többet ígérünk, akkor az egész is több lesz, nem kevesebb. Szerintem egy terület van, ahová szabad többet költeni, és az ez. Nem önöknek mondom, ezt mondom a parlamentnek is. Azaz itt nem látok lehetıséget másra. Kettı. Szociális program. Magyarországon ma nagyjából 180-200 ezer ember kap rendszeres szociális segélyt. Nagyjából egyharmaduk egyébként, ha lenne munka a környéken, és ha akarna, akkor tudna dolgozni. Van, aki nem is akar, van, aki nem tud. Nagyon vegyes a kép, itt nem lehet általánosítani. Van ilyen is és olyan is. Azt mondjuk, hogy aki tud dolgozni, mert képes rá, alkalmas rá mentálisan, fizikailag, az inkább dolgozzon. Ha a piac nem teremt neki munkahelyet, akkor van elegendı elvégezhetı munka minden városban, minden faluban. Akkor szervezzük meg mi. Ehhez egyébként nem kell több pénz, mert amit eddig segélyben és mindenfajta egyéb támogatásban adtunk oda, azt most fizessük ki munkabérben. Ne kövessük a monoki példát! Nem tudom, hogy hallottak-e róla, tavasszal sok vita volt, ott a segélyért kellett dolgozni. A segélyért nem dolgozni kell. Ha valaki dolgozik, azért munkabért kell adni, mert a munka nem büntetés. És nem büntetés a szegénynek, ha segélyen van. Ez így nem jó! Fordítsunk a logikán! Ha munkaképes vagy, drága kolléga, segítsél. Ezt és ezt meg lehet tenni a közért a városban, a faluban, és adunk neked tisztességesen munkabért. Természetesen biztosítva is leszel érte. Elıször a rendszerváltozás óta mondom azt, hogy vegyük tudomásul, a piac
nem old meg mindent. Nem sokat, ennek nagyjából a harmadát, negyedét lehet közfoglalkoztatásban foglalkoztatni. Azt mondtuk, hogy speciálisan kell adni a támogatást. Nem tudtam önöknek ilyen térképet hozni, mert ma jutott csak eszembe. Megmutathattam volna azt is, hogy a szegénység koncentrálódik Magyarországon. A 170 kistérségünk nagyjából hatodában-ötödében hatalmas a szegénység. Kiköltöznek falura, eladják a városi házat, abból vesznek egy sokkal olcsóbbat vidéken, a különbséget nyilván felélik. Azt látjuk, hogy vidéken ott van a legmélyebb szegénység koncentrálva, ahol szinte alig van foglalkoztatás. Azt mondjuk, hogy ott kell beavatkozni. Ott nem kicsike járulékcsökkentést kell adni. Ha valaki arra a környékre bármilyen értelmes munkát visz, ott ne fizessen egyáltalán járulékot. Ez a bizonyos Régiós Start kártya. Ott mondjuk azt, hogy semmilyen közterhet nem kell fizetni. Ennél többet nem lehet már mondani. Persze azt is mondjuk, hogy nem csak ott kell bejelenteni a céget, onnan is kell foglalkoztatni. Tehát ez nem jogtechnikai kérdés. Ennél többet nem lehet ajánlani. A regionális kiegyenlítı szerepet végezzük el ebben a dologban. Adóváltozások. Három nagy adókoncepció van a placcon, Hölgyeim és Uraim. Mert abban egyetértünk, hogy adót, járulékot csökkenteni kell. Az úgynevezett egykulcsos adó. Tudják, jövedelemtıl függetlenül mindenki egyetlen egy kulccsal adózik. Az úgynevezett családi jövedelemadó. A jövedelemadózásban figyelembe vesszük, hogy mennyi az eltartottak és a gyerekek száma. A harmadik a kormány javaslata, mondjuk úgy, hogy ez egy komplexebb, átfogóbb javaslat. Vegyük komolyan a többi javaslatot! Egyetemen vagyunk. Ne a saját javaslatunk propagálását tegyük meg, nézzük meg, mit jelentenek ezek! A 20 százalékos egykulcsos adó -az adójóváírást még nem beszéljük meg, azt majd késıbb mit jelentene? Ez egyébként alaphelyzetben 20 százalékban az SZDSZ javaslata, 18 százalékban az MDF javaslata. Két kis pártnak van ilyen javaslata. Ez azt jelenti, hogy nagyjából az átlagjövedelem környékéig, ha nincs adójóváírás, akkor mindenki kevesebbet keres. Nem? A fölött pedig többet. Hogy érezzék az arányokat, itt lesz egy százalékos tábla is. Az átlagkereset alatt a jövedelmük 15-20 százalékát elveszítik az emberek. Az átlagkereset fölött pedig 15-20 százalékkal több a jövedelmük. Ezt csinálja az egykulcsos adó, ha nincs adójóváírás. És még ebben a helyzetben is, mit gondolnak, ez a 20 százalékos adó, egykulcsos adó hoz vagy visz a konyhára? Hoz? Bár hozna! Visz. Mit gondolnak, mennyit? Ne találgassanak! Sajnos sokkal többet, mint amit korábban mondtunk, pedig itt még adójóváírás nélkül vagyunk. Ez nagyjából 250-260 milliárd forintot elvisz az adójóváírás nélkül. Erre azt mondják, hogy: Jó, akkor legyen adójóváírás vagy 0 kulcs. Ez azt a problémát akarja kiküszöbölni, hogy átlagkereset alatt csökkenek a jövedelmek. Ez úgy visz el 250 milliárdot mondom még egyszer -, hogy átlagjövedelem alatt csökkennek a jövedelmek. Hogy ezt kiküszöböljék, azt mondják, hogy: Rendben van, legyen 0 kulcs átlagjövedelem alatt vagy adójóváírás. Az is jó. Akkor mennyibe kerül? Az elızın, a 250-en felül még vagy 400 milliárdba! Adójóváírással egy ilyen program nagyjából 700 milliárd, ha 18 százalékkal csináljuk meg, akkor 800 milliárd. Miközben korábban vért izzadtunk szociális ügyekben, hogy összeszedjünk 30 milliárdot -emlékeznek rá -, meg 15 milliárdot, aközben itt hirtelen elengedtünk 3-400 milliárdot. És hozzáteszem: szociálisan felvállalhatatlanul.
Kettı. KDNP: családi adózás. Mit hoz ez? Itt minden családtípust külön kell megvizsgálnunk. Itt nem véletlenül mutatok egy olyan családot, ahol egyedülálló a keresı. İk dominánsan a pályakezdı fiatalok és a 45 fölöttiek, vagy a kettı között van az, akinek gyereke van. Kérem szépen, szinte mindenki veszít rajta, szinte mindenki veszít, százalékban is. Hozhattam volna egy olyan táblát, ami azt mutatja, aki nagyon jól jár: a magas jövedelmő többgyerekesek. Ott ık járnak nagyon jól. Én ezt a jövedelem átrendezést Magyarországon ma nem tartom végigvihetınek, ráadásul nem is tartom igazságosnak. Odateszi a nagyobb terhet, ahol a legsérülékenyebb valaki. Mikor sérülékeny valaki? Amikor kezdi a pályáját. Ott elvesz pénzt a pályakezdıtıl, és amikor valaki lassan beér az 50. évébe, ahol újra megint veszélyes korban van, akkor megint elvesz tıle pénzt. Én azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy nagyon kevés kivétellel, de a szociális rendszert a szociális rendszerben oldják meg, az adórendszert pedig az adórendszerben. Mert a kettı vegyítése annyi problémát hoz, amit egészen egyszerően nem vagyunk képesek megoldani. Éppen ezért mi azt mondjuk, hogy alapvetıen egy általános és célzott csökkentést csináljunk, úgy, hogy hosszabb távon nyissuk ki a jövedelmek 80 százalékáig a 18 százalékos adót, 3 millió forintig. Az adózók csaknem 80 százalékának ennél alacsonyabb a jövedelme. Tartsuk meg a 0 kulcsot, hogy ne legyen lent jövedelemcsökkenés. Ez nagyon közel van az egykulcshoz, de két ponton -ugye lent a 0 kulccsal és fent a 3 millió fölött a 36 százalékkal érdemben korrigál. Ez nagyon sokba kerül. Ezt nagyjából 4 lépcsıben lehet megcsinálni, azért van 2012-ig. Természetesen az elsı két lépcsıre teszek konkrét javaslatot. A munkáltatói járulékot pedig csökkentsük brutálisan, 32-rıl 22 százalékra. Ez a rendszerváltozás óta a legnagyobb egyben meghirdetett járulékcsökkentési program. Mindenkinek, valamennyi munkavállalónak legyen korlát nélkül. A társasági adót vigyük 18 százalékra. Ez nagyjából azt jelenti, hogy Magyarországon 18-20 százalék környékén lenne egy adócentrum. Ennyi pénz persze nincs a földön sem. Ez, amit most mondok önöknek, ez nagyjából ezer milliárd forintba kerülne. Ennyi pénzünk nincs. Azt mondom, hogy ezt nagyjából 4 év alatt lehet megcsinálni. Ha ezt megcsináljuk, akkor nincs olyan csoport -a pirosat nézzék -, akiknek csökkenne a jövedelme. Kékkel pedig azt, hogy a munkáltatójának ez folyamatosan kevesebbe kerül. A nettó keresetek leginkább az átlagkereset környékén növekednek 2008-hoz képest, ott ad sokat. Mert már nem tud sokkal többet adni, mert ugye nálunk a minimálbér adómentessége miatt az adórendszerbıl már nem tudok itt több pénzt csinálni, mert nem fizetnek adót. Itt azért nem adok többet, de nem is vesz el. És az átlagkereset fölött valamivel már elkezd csökkenni ennek a következménye. Szóval bizonyos adóék -vagyis hogy az összes bérköltségbıl mennyi megy az államnak, mennyi megy a munkavállalónak -az végre az átlagkeresetek környékén lecsökken jelentısen, 50 százalék alá. Ez azt jelenti, hogy ma az átlagkereset környékén ahhoz, hogy önnek 100 forint menjen a zsebébe, ahhoz 117-et kel befizetni az államnak. Egy ilyen program végén ahhoz, hogy 100 forint menjen a zsebébe, ahhoz csak 74 forint megy az államnak. Ez egy 37 százalékos, tehát nagyjából egyharmaddal csökkenı teher, ami az államnak történı befizetés. 2009-ben mi ennél egy szőkebb lépést ajánlunk. Nem megyek bele a részletekbe, mert ezt lassan el fogják unni. De az igaz, hogy már elsı lépésben is, mondjuk jövıre egy átlagembernek az átlagfizetés környékén havonta 4-5 ezer forinttal többet hagy. Mondhatják azt, hogy 4-5 ezer forint nem olyan sok havonta. Én erre azt mondom, ennél sokkal kevesebbért is bajt vívtunk egymással. Azaz nem érdemes ezt megismételni, és az is igaz, hogy a munkáltatónak nagyjából havonta 7 ezer forinttal kevesebbe kerül egy átlagfizetés, átlagjövedelem körüli munkavállaló. Így néz ki ennek arányaiban a jövedelem szerkezete és így néz ki az adóék, elkezd lefelé jönni az a bizonyos adóék,
egyre kevesebbet kell az államnak fizetni, egyre több marad a munkavállalónál. Van itt egy nagy probléma. Honnan fogjuk ezt kifizetni? Igazuk van, nekünk a pénzünk csak 2009-re van meg, az elsı lépésre. Több pénzünk nincs. S mint korábban mondtam, hogy én nem is látom azt, hogy nagyon sok pénzt, nem egy-kétszer 10 milliárdot mondok, mert természetesen az mindig elképzelhetı ilyen-olyan kompromisszummal. Nagyon sok pénz szerintem nincs a rendszerben. Nincs. Ahol sok pénz van, az a magyar szürke-és feketegazdaság. Itt három mérést, három értékelést látnak. Szórnak ezek, de bármelyiket is néznénk meg, nagyjából itt szerepelnénk Európa rangsorában. Fiedrich Schneider, a linzi egyetem professzora nagyon sajátos kutatást vezet, amivel becsüli ezt. Európában elfogadott az ı mérési rendszere. Hozzáteszem: nem nagyon kiugró ez a magyar adat. És az is igaz, hogy innen elmozdulni csak nagyon jelentıs erıfeszítéssel lehet, mert ez részben kulturális kérdés is. Közvélemény-kutatást látnak, ez nem objektív. Idén januárban a Medián megkérdezett nagyon sok embert, hogy mit gondolnak: a ténylegesen munkát végzı emberek közül hányan vannak, akik adóznak. Láss csodát: a megkérdezettek szerint összesen 40 százalék az, aki teljes egészében adózik a fizetése után. Nem én mondom, Hölgyeim és Uraim, önök mondják. Nem konkrétan, hanem a megkérdezettek. Az az emberek tapasztalata, azt vélelmezik, magánbeszélgetések alapján az a kép alakul ki bennük, hogy 10 munkavállalóból legfeljebb 4 az, aki a teljes jövedelme után adózik. A másik 6 ilyen-olyan módon csökkenti a terheit, kibújik alóla. Azaz kétségtelenül létezik ez. S miért nem igazságos magyar adórendszer? Nagyon érdekes, hogy a megkérdezettek több mint 70 százaléka azt mondja: Azért, mert sokan eltitkolják a jövedelmet. Ettıl nem teljesen függetlenül nagyon magasak az adókulcsok, az állam a szükségesnél több pénzt von el. Amit javaslunk, az azt mondja, hagyjuk már azt a vitát, hogy melyik volt elıbb, a tojás vagy a tyúk, és ha majd kifehéredik a gazdaság, akkor csökkentünk terheket. A politikusok meg nyilván azt mondják, hogy: Majd csökkentünk terheket, ha kifehéredik a gazdaság. Lépjünk egyszerre, folyamatosan. Ez a pénz, amirıl beszélünk, a korábbi arányokat figyelembe véve nagyjából 2400 milliárd forint nem folyik be a gazdaságba emiatt. 2400 -ennek nekünk nagyjából a fele kellene néhány év alatt. Összekötni az adócsökkentést a fehéredéssel. Ebbıl legyen fehér, ebbıl legyen újra adócsökkentés. Kétségtelen, és ebben nem akarok zsákbamacskát árulni, megjósolhatatlan, hogy amikor elindítunk egy programot -és nagyon sokat fogunk ennek érdekében tenni -, milyen gyors lesz a fehéredés. De világosan kell beszélni Magyarországgal. Hölgyeim és Uraim, az adócsökkentés nem olyan, mint a karácsonyi ajándék, hogy nekem semmi dolgom nincsen, amikor hallom a csengettyőt, akkor be kell mennem, oda kell mennem a karácsonyfa alá és akkor ott megvan. Nem ilyen. Olyan, mint a rendes családokban: nekem is vinnem kell valamit karácsonyra. Nincs mese. Én azt tudom mondani, hogy adócsökkentés akkor van tisztességesen, hogyha egyet tudunk érteni annak a forrásairól. Én nem látok jelentıs forrást szociális oldalon, annak ellenére, hogy sokan ezt szeretnék. Itt látok sokat. Ezt pedig kutya nehéz megmozdítani. Amikor megkérdezem a hallgatóságot, hogy otthon utoljára mikor kértek számlát ilyen vagy olyan lakossági szolgáltatásért, mindenki le akar bújni a pad alá. Széles kultúrája van Magyarországon annak, hogyan kerüljük az adót. Ma nem az a szokatlan, hogy az ABC-ben az elıttem éppen gyermekpelenkát vásárló hölgy azt mondja, hogy: A családi Bt.-re számoljuk el ezt a pelenkát, mert ezt már megszoktam, hanem az, hogy ilyenkor visszakérdez a pénztárosnı, hogy és mit írjak a
számlára. Mert ı pontosan tudja, hogy pelenkát nem írhat a számlára, azt nehéz lenne elszámolni. Létezik egyfajta kultúra, egyfajta egyetértés. A múlt héten találkoztam EU-s nagykövetekkel, nem mondom meg, hogy melyik ország nagykövete, aki három hónapja jött Budapestre azt mondta, hogy: Miniszterelnök úr, én ilyet még nem láttam. Magyarországon létezik egy nemzeti sport, amirıl én eddig még nem tudtam. Itt adót csalni igazi virtus kérdése, maguknak ez a legizgalmasabb játéka, amit valaha is láttam. Mondtam neki, hogy vigyázzon, mert szigorú bírókat küldünk a pályára a következı években, de ez valóban létezik. Azt is tudom, hogy ezt csak szigorúsággal nem lehet megoldani. Tudom. Ha nem teremtünk érdekeltséget, akkor ez nem mozdul meg. És azt is tudom, hogy ebben az ügyben szerintem egyik napról a másikra nem lehet áttörést csinálni. Hosszú, nehéz munkával lehet ebben elıre jutni, valami ilyesmit kellene csinálnunk. Ennyi volt, Hölgyeim és Uraim, amit akartam, hogy ebbıl a mai napból legalább értsék, hogy szerintem ez sziszifuszi munka. Jó, hogy ki tudtam mondani. Olyan jó lenne azt mondani -ezt majdnem minden évben el szoktam mondani önöknek -, hogy: nézzék, borzasztóan egyszerő, van egyetlen egy dolog, amit meg kell csinálni, aminek nincsen semmi következménye és holnap jobb lesz. Én azt látom, hogy Magyarország, mint egy szangvinikus nép, hajlandó az olyan illúziókra, hogy van egy valamilyen gyógyszer, amit ha beadunk, akkor holnapra minden megoldódik. Nincs. Nincs, sokkal bonyolultabb a dolog, sok dolgot kell egymás mellé tenni és fájdalom, sok év munkája kell, hogy benne legyen. Egy korábbi ábrán láthatták, emlékezhettek Szlovákiára. Ez lesz az utolsó mondatom. Amikor arról beszéltem, hogy milyen a környezet és azt mondtam, hogy a környezı országokhoz képest -nézzék, Szlovákiának hol volt a mélypontja? Ha hiszik, ha nem, 1999-ben nulla növekedés volt, nulla. És ahhoz, hogy a térség éllovasa legyen, hét év kellett sziszifuszi kemény munkával. Nincsen más. Soksok év munkája, ilyen-olyan-amolyan reformokkal, sok-sok minıségi reformmal is. Nincsen eleve elrendelés, nem igaz sem a politikában sem a gazdaságban, hogy lineárisak a folyamatok, hogy ami ma van, az lesz öt év múlva, és ha ma ez van, akkor végleg lemaradtunk. Ez nem így van. A dolog dinamikus. Magyarország nem tudja azt megcsinálni, hogy hirtelen holnapra ugrik egyet. A nagy ugrás politikája Kínának sem ment. Nekünk sem fog menni. Az megy, hogy neki kell állni és szisztematikusan végig kell menni a programokon. Politikusként meg azt mondom, hogy csak olyan programon lehet végigmenni, amelyet az ország többsége elvisel. Nem a papír, nem az Excel-tábla, nem egy publikáció, hanem az ország többsége elvisel. Én pedig úgy látom, hogy az ország nem visel el radikális programot. Nem egyszerően politikailag attól én magam soha nem tartottam, hogy politikailag nem tudja -társadalmilag nem viseli el a radikális programot. Nyugodt lépések egymás után. Kinıni ezeket a problémákat, de nem magától, hanem folyamatos, szisztematikus beavatkozással. Örömmel válaszolok a kérdéseikre. Köszönöm szépen.
