Lókos Nene Negyven szem bab, mondjatok igazat gondolatára, szándékára, hogyha úgy lesz, ahogy ő gondolja, jóra válik, essen ötre, örömre; ha nem, kilencre, későre. Negyven babszem az ő gondolatával egybe szánjátok: jöjjön ki jóra, jöjjön ki jóra… Károlyi Anna-M.: Verslevél – 105
Másodszor egy hajnali szentendrei autóbuszon hallom egy százados szájából, aki a támadó hadműveletek tanára, a város katonatisztnek készülő főiskolásainak oktatja e különös szóösszetételt: megelőző ellencsapás. A fickóval néhányszor végigvitatkozzuk a hosszú utat, s bár akkor nem, ma már értem, mit fed a kifejezés, miért indokolt szétlőni egy nyomorúságos országot, aláaknázni a kecskék bokáig érő legelőit, esőidő előtt földig rombolni a vályogházakat, elvinni a család egyetlen kondérját. Jobb volt nem érteni. Öregany különös reakcióit korábban nem fogom fel. Őt már régen nem. Engedni kellett volna, maradjanak a dolgok úgy, ahogy. Hagyni a francba. Nem érteni, nem venni észre, amit jobb nem érteni. Elsétálni a történetek mellől, és kényelmesen elfeledkezni róluk. Otthagyni, mint érdektelent. Ó Isten, az ősidők 5
gyönyörűsége! Amikor még nem fontos ismerni a melódia félhangjait, nem kötelező minden összefüggést beleszuszakolni a képbe. Most adunk a ribancnak, mondja öregany. Jó van, gondolom, adjunk neki, rajtam ne múljon. Öreganyon nem látszik se szenvedély, se harag. És nincs nála semmi, amit adhatna a ribancnak. Persze annyit már értek a világból, hogy kérdezni nem kötelező minden esetben, a lényeg időben kiderül, vagy még időben. Ami nem derül ki, az nem érdekes a maga idejében. Azt úgy lehet venni, meg sem történt. Fölúton nenéhez. Amíg a hosszabb szakaszon, a rozsban haladunk, és kijutunk a déli szárnyon a Nagycsapás fölé kanyarodó ritkán lakott utcába, addig megtudhatok ezt, azt. Nem ezt, azt. Öregany minden sarkot ismer. Tudja, mi miért zöld, mi miért kék, miért száraz, amikor nem kellene száraznak lennie, miért úszik, amikor minden más süllyed. Tudja, miért fejlődik olyan vadul a Vasas-kert alatti orgonasövény. Azt is, persze hogy azt is, nem is kétséges számára, a tudatban lévő valóság egyféle poétikai valóság, meg nem támogatva természettudományos és kriminológiai tézisekkel. Tudja, az asszony, asszony. Az ember pedig ember. Ebben a holdállásban minden megtörténhet, és ha megtörténhet, meg is történik. Tudja, a be-bevaduló késes-villás férfiak csak akkor álltak össze vállal, amikor mindenki asszonyát veszedelem fenyegette. Békeidőben egymás ellen való volt a kés, a vella. Amikor nem jutott veszedelem az összes as�szonyra, lányra, akkor a szebbjét, a seggrázósabbját kellett azzal a vellával megvédeni. Egyértelmű, ha 6
nem sikerült megóvni, a férfiember elégtételt vett. Ezek, mondja öregany, nagyon titkos dolgok, csak mink tudunk mindent, mert mink látunk mindent. Ha a fiatalasszony, aki féltve volt, elveszett éjféltájba, ha a férfi nagyon izzadt az aratásba, nehezen egyenesedett ki, amikor fenni kezdte a pengét, ha látszott rajtuk, szenvedik a meleget, mégis véletlenül gyakrabban néz át egy másik rendbe, azt nem köllött kimondani. De nem beszéltük meg, egymás között se. Asszony úgy tarcsa, jár a másik asszonynak az a kis öröm, ha hozzájuthat. Csak azt ne hidd majd, titok, ha nincs becsülve az asszony. Azt ne hidd, nincs minden fölírva a két emberre. Tudja jól, melyik mondat hiányzik a fiatalasszonynak, embernek. Azt mondja ki, ami megérinti a másikot. Ezzel fogják meg egymást, ahol csak lehet. És ha valaki meg van fogva, az látszik. Látszik a bőrön. Ha kiderül, jönnek a harcok. Mink választottunk. Persze, mink. De az sincs úgy mindig. Embernek, ha nagy a hiánya, néha mellényúl akkor. Elment, mondták, ha valaki eltűnt. A család hiába morgott, az ilyet nem szabad elárulni. Amikor oszt megjöttek a kóborló katonák, végre összeálltak a férfiak. Adtak a katonáknak. Hatnak egyszerre. Tíznek. A Vasas-kert alatt új orgonasort ültettek rájuk. Végestelen-végig. Nem várták, hogy helyzet legyen, be legyenek zárva, ismerték az orosz katonát nagyon, sok volt fogságban innen, ahogy kóboroltak a novától, meg az eladásra csinált szilvóriumtól, berugdalták a kapukat, ott kaptak egyből. Le meg, lefelé, ide, majd látod, mindenhonnan átjöhettek a kertvég lugasaiból, le a kertek alá, ide meg nem 7
látni sehonnan. Elásták. Örültek, hogy megúszták golyó nélkül. Meg ezekbe a fiatalokba nem volt más, csak hogy féltek. Féltek hát. El ne hidd a hősököt, meg ilyent. Ember, aki húsból van, ember, aki tartozik valakihez, azt félti, attól lesz bátor. Gyávaságból. Ebből nem sok derül ki. És minden másképpen van. Hiszen rendszerint másképpen van. De annyi talán kiderül, megyünk nenéhez, át a homokdűnés Pusztaszőlőkön. Nene. Gyönyörű asszony, feketében. Magas és barna, mint egy hercegnő. Haja sima sötét, ősszel szegve, átigazítva, néhol az ősz dominál, néhol a fekete. Illetve: egyszer az ősz csíkok, egyszer a feketék. Sokáig azt hiszem, öreganynál szebb öregasszony nincs a földön, de nenét látva úgy hiszem, öregany a második legszebb asszony a világon. Lehet, az a baj, tavasz van, készülünk, öregany szerelmes péntekre készül, és a tavasz engem, a gyereket is átkerekít. Ezért szeretek bele az első öregasszonyba, akit látok. Kotta kellene most ide, hogy a nótát, a dalocskát, melynek refrénje így hangzik: Je-je-je-je, leírhassam. Mert decemberben találkoztam nene lányával (unokájával?), és mert nem szabadultam ettől a hangsortól, és mert a je-je-je-je nem más, mint nene dala. Fent a Várban. Egy borozóban. Költő (író) ült nene lánya mellett. Mondom, ez lehetetlen. Oda kellett volna mennem, de nem mertem. Hercegnőhöz nem lép oda az ember előzetes bejelentés nélkül, arról nem beszélve, hercegnőhöz egyáltalán nem lép az ember, megvárja, rendeljék, ne kerüljön eleve hátrá8
nyos helyzetbe. Hogy? Úgy, úgy nagyon, hogy jó látni embert, asszonyban meg különösen jó látni, mert ő legalább nem ellenség minden esetben, ha föl van festve szemöldöke ívére az, amit tud. Az a valami odatéve az arcra, a testre, a nőre, amit gőgnek látunk első pillanatban. Ilyen nene. Térdig érek ebben az időben, térdig, de több tízezer óra és több tucat év elteltével is előttem áll. Ez, ha sokáig féltem is tőle, nagy jó. Minden másképpen és ugyanúgy. Csak nézek, mit szabad. Mindent. Természetesen. Mindent, amíg előkerül a kés és a vella. Így megyünk öregannyal nenéhez. Fogd meg a kezem, mondja, amikor a gödrös, vízmosta utcába érünk, és hunyd be a szemed. Lentről közeledünk. Az utca kijáratából már látható nene háza. Enyhe hajlatban áll, a hajlatot kitöltő aranyesőbokrok messze ragyognak a napfényben. Behunyom a szemem, baktatok kezét fogva, de mert nem nagyon hiszem, hogy be kell hunyni a szemet, ha hiszem is, végig lesek a szempillák ködösítő rácsán át. Úgy tartom a fejem, mint a liba, amikor tudja, ő következik a serpenyőbe. Be az alacsony, boltíves kapun. Öregany kiabál, Ilona! És ekkor látom először térdkörüli ifikorom legszebbjét, ahogyan megjelenik az ajtóban, lép, mozdul a hétoszlopos fehér tornácon. Öregany maga mögé penderít, szorítja a kezem és azt mondja, ne less, az anyád szűzmáriáját, mer szíjat hasítok a hátadból! Nenének azt, várj egy kicsit, ne nézz a gyerekre, nézz engem, jó, gyere közelebb, gyere, gyere, tedd a kezed a fejére. Fejemre teszi a kezét, érzem. 9
Olyan, mint amikor nekidőlök a cséplőgép túloldali, sima falának: lassan, bentről ráz. Agyat, gyomrot, szívet rázza, rengeti. Végigdörget rajtam nene keze. Jól van, mondja öregany megnyugodva. Öregany fél, hogy megver szemmel, mert nem tudhatja, az első pillanatban szövetséget kötünk nene meg én. Miután megérinti, akit szemmel verhetne, már nem árthat. Ezért történik a kézrátétel. Közben pedig úgy nyíltam ki, olyan rés voltam nenének, mint a hajnalka hat esős nap után. Csak megvizsgált és tudta, ő nekem királynő. Öregany haverom, barátom, testvérem, cimborám az utakon. Nene pedig valami más. A titkok és a mélység tudója. Nene a fájdalom és a gyönyör térképésze. Én meg ezt látom rajta. A későbbiekben kerülöm is mindig a hasonló fazonú nőket, a hasonlóakat, akik egyetlen pillantással ekkora ösvényt vágnak bennem. (Mondom, mostanában léptem volna először egy hasonlóhoz, de nem, mégsem. Elképesztő, gondolom, egy költőnek ilyen asszony, még ha író is. Ebből élete végéig ehet, ihat, alhat.) Öregany, még mindig vigyázva engem, kezemet fogva vezet a konyhába, leültet az első helyre az ajtón túl. Szemben nene. Mögöttük az apró ablak előtt vadul örvénylő, sűrű szövésű aranyeső. A varázs nem könnyen fogalmazható. Nem tudok sokat a varázsról, igyekszem biztonságos távolban mozogni a varázslatosnak nevezett területektől, de itt még nincs szavam. És ha nincs, amit ők beszéltek, az ragadt meg, mintha a fejben külön kazetta üzemelne. 10
Ezt sem könnyű. Semmi nem könnyű ebből az időszakból. Érthetetlen. Sokáig nem emlékeztem semmire. Se egy szóra, se egy gesztusra, se egy indulatos mozdulatra. Az érintkezési pontokat kerülve, még kerülve is, nem csoda ez. Elhessentve minden lehetséges pillanatot, elhessentve a barátságos mosollyal érkező őket, volt idő, amikor azt hittem rafináltan, erre az egész nyomorúságos hat évre nincs szükségem. Elfelejteni. El, elfelejteni, ne bukkanjanak fel többször! Hm. Van egy nő, aki minden lehető esetben megkér, akasszam a kötélre a mosott ruhát. Ha megszáradtak, mondjuk estére, vagy mondjuk másnap délutánra, amikor megérkezik a munkából, szedjem le. És én leszedem. Előtte fölakasztgatom, pedig mennyire utálom kirázni a centrifuga ráncait a nedves, fröcsögő ruhákból. De mert más mérhető szerep nem jut ott, ahol ez történik, ahol ez funkcióm, ha vagyok, de nem rázom a centrifugából előbukkanó nedves ruhákat, nem csattogtatom ki belőlük a gyűrődéseket, hogy minél kisebb erőfeszítést kívánjon a vasalás, akkor úgy megyek el, mintha nem történt volna meg valami, még ha az ágy száz nyelven szónokolt is. Menetben már eszembe jut, vagy nem bízik bennem annyira, hogy rám bízza a teregetést, vagy attól fél, nem tartom szeretőhöz illendőnek. Egy férj teregethet, mert ő kerítésen belül morog, ha nem akar teregetni, én pedig nem morgok, esetleg kinézek a szőlőföldekre, oda vágok pofát. És nem kérdezhetem meg, most miért nem mostál, amikor nálad voltam, most miért nem teregettem, mert azt mondja, igazán nem 11
tudhattam, hogy ez hiányzik neked belőlem, de kimostam egy nappal korábban. (Vagy, bár ez csak a mesében: levittem a mosodába. Vagy azt: mosónőt fogadtam. Ez nem gyakori, és nem napi jellemző legújabbkori tanárnőknél.) És nem tudja: ringok a teregetésben, ha utálom is. És nem tudja: minden másképpen szól kimondva, mint kimondatlanul. Nene. Nene ül, mint egy szobor. Olyan is. Arca is. Átlát öreganyon, mint az üvegen. Laci?, kérdi. Laci, válaszolja öregany. Borús Manci? Borús Manci, bólint rá öregany. Ellenfél?, mosolyog nene. Ilona, Ilona, ki tudhassa az ellenfelet? Megvetette apjával a szomszéd szőlőt. Most meg kezdődik kint a munka. Te mit gondolsz? Nem elég, hogy lent, de már fönt is. Laci meg ráadásul heteket üldögél a szőlőben, ha akar. És miért ne akarna, ha Borús Manci ad neki? Jaj, Viktor, nem ilyen egyszerű ez. Miért nem adsz neki te, nem kőne mennie. Kap. És így is? Mondom, kap. Nem ugrok el. Nem futkosok itten, gondolhatod. Akkor? Csináljuk meg. Meggondoltad? Meggondoltam, Ilona. Nene föláll, kinyit egy nagy zöld katonaládát, kitámasztja, fölé hajol, kotor benne. A mozdulaton lát12
