Gibsont olvasni olyan, mintha a jelen a jövô lenne. The New York Times

„Gibsont olvasni olyan, mintha a jelen a jövô lenne.” The New York Times „Flynne egy okos, ellenállhatatlan, sztereotípiákat mellôzô, határozott fôszereplô, akinek már a puszta jelenléte kiemelkedôvé teszi A perifériát.” Publishers Weekly „Bús és ijesztô, lebilincselô és gondolkodásra késztetô. A periféria olyan könyv, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.” PopMatters „A regény élvezete nemcsak a tökéletesre hangszerelt történetbôl ered, hanem a minden egyes jelenetet, minden egyes oldalt átitató gazdag részletekbôl, pontos megfigyelésekbôl, eredeti ötletekbôl és nyelvi fordulatokból is.” Locus „A periféria látványos, éles vonalakkal felrajzolt vízió a távoli jövôrôl, amiben egyaránt megtalálható a Neurománc mindent felforgató eredetisége és az Árnyvilág szellemes érettsége. Egyszerûen briliáns.” Cory Doctorow „Gibson egyértelmûen kultúránk olyan változásaira hívja fel a figyelmet, melyeket legtöbben észre sem veszünk.” Milwaukee Journal Sentinel „Korunk egyik legeredetibb, csendben megkerülhetetlenné váló látnoka.” The Boston Globe

The Peripheral by William Gibson Copyright © 2014 by William Gibson Hungarian translation © Bottka Sándor Mátyás, 2014

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: William Gibson: The Peripheral Published by arrangement with the Penguin Group, New York, 2014

Fordította: Bottka Sándor Mátyás

ISBN: 978 61 5546 893 3 Agave Könyvek Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelôs szerkesztô: Velkei Zoltán Szerkesztô: Csurgó Csaba, Velkei Zoltán Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: science fiction

1. Haptikák

A hivatalos álláspont szerint Flynne bátyja nem szenvedett poszttrauma­ tikus stressz szindrómában, de a haptikák néha zavart okoztak. Ezeknek a tetoválásoknak a nyoma állítólag egy fantomvégtagra hasonlított. A há­ borúban varrták Burtonre őket, hogy a férfi tudja, mikor kell rohannia, mikor kell fedezékben maradnia, mikor kell győzelmi táncot lejtenie, milyen irányban kell lőnie, és mekkora távolságra. Adtak hát neki némi rokkantsági segélyt, ő pedig leköltözött a patak mellé, a lakókocsiba. Flynne és Burton kiskorában egy alkoholista nagybácsi lakott ott, az ap­ juk legidősebb testvére, valamelyik másik háborúnak a veteránja. Flynne tízéves korában Burtonnel és Leonnal együtt bunkernek használta a ko­ csit a nyáron. Később Leon megpróbált csajokat vinni oda, de túl nagy volt a bűz. Amikor Burton leszerelt, már nem maradt más a kocsiban, csak a legnagyobb darázsfészek, amit életükben láttak. Leon szerint ez a lakókocsi volt a legértékesebb tárgy a birtokon. Egy 1977-es Airstream. Egyszer mutatott Flynne-nek ilyeneket az eBayen, úgy néztek ki, mint nagy, tompa töltényhüvelyek, és állapottól függetlenül rengeteg pénzért árulták őket. Az övéket a nagybácsi kívülről összetrutyizta fehér PURhabbal, hogy szigetelje és vízhatlanná tegye. A hab mostanra szürke volt a kosztól, Leon szerint csak ezért nem csaptak még le rá a lomisok. Flynne szerint úgy nézett ki, mint egy nagy, öreg lárva, csak ennek lyukacsos volt az oldala az ablakok miatt. Flynne ennek a habnak a foszlányait látta az ösvény fekete földjébe beletaposva, miközben sétált lefelé. A lakókocsiban égtek a lámpák, az ablakon keresztül látszott, hogy Burton odabent áll, majd megfordul. A ge­

5

rincén és az oldalán ott volt a haptikák nyoma: mintha halpikkelyszerű ezüstös port szórtak volna a bőrére. Azt mondták, ezeket is el tudják távolítani, de Burton nem akart annyit visszajárni. – Hahó, Burton! – kiáltott Flynne. – Easy Ice! – Ez volt a lány gamer tagje. Burton egyik kezével kinyitotta a lakókocsi ajtaját, a másikkal egy tiszta, fehér pólót húzott a tengerész­ gyalogosoknál edződött felsőtestére, eltakarta a köldöke feletti, kártyalap nagyságú ezüstös foltot. A lakókocsi belseje vazelinszínű volt, a Hefty Martból származó bo­ rostyánba süllyesztett LED-lámpák világították meg. Flynne segített kirámolni, mielőtt a férfi beköltözött. Burton nem vette a fáradságot, hogy lehozza a garázsból a porszívót, inkább három centi vastagon befújta az egészet valami kínai polimerrel, ami átlátszó, rugalmas réteggé száradt. Itt-ott látszott benne egy használt gyufaszál a padlón, meg a lánynál is öregebb, legális forrásból származó cigaretta eltaposott csikkjének parafa­ mintájú papírja. Flynne azt is tudta, hol találja a rozsdás óráscsavarhúzót és a 2009-es pénzérmét. Burton hetente egyszer-kétszer kihordta minden cuccát, és slaggal lemos­ ta a kocsi belsejét, mint egy műanyag ételdobozt. Leon szerint a polimer védi a berendezést, és egyszerűen le lehet majd hámozni, mielőtt felteszi az eBayre ezt a klasszikus amerikai járgányt. Hadd jöjjön vele a kosz is! Burton megfogta Flynne kezét, megszorította, majd behúzta a lányt a kocsiba. – Davisville-be mész? – kérdezte Flynne. – Leon bevisz. – A Lukács négyötösök ott tüntetnek éppen. Shaylene mondta. A férfi megvonta a vállát. Rengeteg izom mozdult rajta. – Te voltál az, ugye, Burton? Múlt hónapban. A híradóban. Azon a karolinai temetésen. A férfi majdnem mosolygott. – Meg is ölhetted volna azt a szegény fiút!

6

Burton apró mozdulattal megrázta a fejét. A szeme összeszűkült. – Kiver a víz, amikor ilyen szarságokat csinálsz. – Te meg még mindig tisztítod a terepet az előtt a tulsai ügyvéd előtt? – Már nem játszik. Gondolom, sok ügyvédkednivalója akadt. – Te voltál a legjobb embere. Bizonyítottál neki. – Az csak egy játék. – Ezt inkább magának bizonygatta, mint Burton­ nek. – Ennyi erővel egy tengerészgyalogost is szerezhetett volna magá­nak. Flynne most mintha látta volna rajta a tikket, amit a haptikák okoztak, a remegést, de már el is tűnt. – Be kell ugranod helyettem – mondta Burton, mintha mi sem történt volna. – Ötórás munka. Kvadkoptert irányítasz. Flynne elnézett Burton mellett, látta mögötte a képernyőjét. Egy dán szupermodell lábát, a nő éppen beszáll egy olyan kocsiba, amilyet soha senki sem venne magának, amilyet az utcán sem látni. – Rokkantállományban vagy – jegyezte meg. – Nem lenne szabad dolgoznod. A férfi csak nézett rá. – Mi a munka? – kérdezte Flynne. – Fogalmam sincs. – Kiszervezett meló? El fog kapni a Veteránszövetség. – Egy játék – mondta a férfi. – Bétateszt. – Lövöldözős? – Nincs ott mit lőni. Biztosítod egy toronyház három emeletét, ötven­ ötödiktől az ötvenhetedikig. Figyelsz, hogy ne jöjjön arra semmi. – Mi jöhet arra? – Lesifotósok. – Az egyik ujján mutatta, hogy mekkorák. – Ilyen kis izék. Elállod az útjukat, visszaszorítod őket. Ennyi. – Mikor? – Ma este. Felkészítelek, mielőtt Leon ideér. – Megígértem Shaylene-nek, hogy később segítek neki.

7

– Két ötöst adok érte. – Előhúzta a farmerja zsebéből a pénztárcáját, és kivett két új bankjegyet. Az apró ablakokon nem látszott karcolás, a hologram csillogott rajtuk. Flynne összehajtotta és a levágott szárú gatyája zsebébe dugta a pénzt. – Oltsd el a lámpát! – mondta. – Bántja a szemem. Burton elhúzta a kezét a képernyő felett, kikapcsolta a fényeket, de ettől a hely úgy festett, mint egy tizenhét éves fiú hálószobája. Flynne kinyújtotta a kezét, egy kicsit feljebb tolta a szabályzót. Leült a férfi székébe. A kínai bútor azonnal idomult a magasságához és súlyához. Burton felült egy régi bárszékre, amiről már szinte teljesen lekopott a festék. Egy legyintéssel életre keltett egy újabb képernyőt. MILAGROS COLDIRON SA – Ez mi? – kérdezte a lány. – Nekik dolgozunk. – Hogyan fizetnek? – Hefty Palen keresztül. – Tuti le fogsz bukni. – Leon számlájára megy a pénz. – Leon nagyjából akkor szolgált a hadseregben, amikor Burton a tengerészeknél, de neki nem járt hadirok­ kantsegély. Ahogy az anyjuk szokta mondani: senki nem hinné el neki, hogy ott lett segghülye. Pedig Flynne szerint Leon igazából csak sunyi volt, és lusta. – Szükséged lesz a felhasználónevemre és jelszavamra. Eprek. – Így ejtették ki Burton tagjét, a HaptRecet, hogy ki ne hallgassa őket senki. A férfi a farzsebéből előhúzott egy borítékot, kisimította, kinyitotta. Vastag, krémszínű papír volt. – Ez a nyomdából van? Burton a borítékból kivett egy ugyanolyan anyagú papírt. Egy bekez­ désnyi betű- és szimbólumsor volt rányomtatva. – Ha ezt ezen az ablakon kívül bárhol máshol beolvasod vagy begépeled, lőttek a melónknak. Flynne elvette a borítékot a lehajtható ebédlőasztal lapjáról. A bútorda­ rab Shaylene boltjának legjobb minőségű irodaszerei közül származott, a

8

legfelső polcokon tartotta őket eldugva. Amikor nagy cégek vagy ügyvédek rendeltek ilyet, mindig fel kellett mászni értük. A lány a hüvelykujjával végigsimított a boríték sarkára nyomott logón. – Medellín? – Biztonságtechnikai cég. – Azt mondtad, játékról van szó. – Azt is mondtam, hogy adok tízezer dollárt. – Mióta csinálod ezt? – Két hete. Vasárnap szünnap. – Mennyit keresel? – Huszonötöt alkalmanként. – Akkor húszat kérek. Rövid határidő, és Shaylene-t is megszívatom miattad. Burton adott neki még két ötöst.

9

2. Mérgező falat

Netherton arra ébredt, hogy Rainey pecsétje lüktet a szemhéja alatt komótosan, akár a nyugodt szívverés. Kinyitotta a szemét. Tudta, hogy hiba lenne megmozdítani a fejét, ezért csak oldalra pislantva győző­ dött meg róla, hogy az ágyában van, és egyedül. Az adott körülmények között ez már sikernek számított. Lassan felemelte a fejét a párnáról. Látta, hogy a ruhája nem ott hever, ahová valószínűleg lefekvés előtt dobta. Takarítók, gondolta, azok jöttek elő a helyükről, az ágya alól, és vonszolták el a cuccait, hogy megtisztítsák a mikroszkopikus, láthatatlan zsírtól, lehámlott bőrsejtektől, légköri szennyeződéstől, ételmaradéktól és minden mástól. – Én is koszos vagyok – közölte reszelős hangon, és azt kívánta, bárcsak a lélek számára is léteznének hasonló takarítók, majd visszahanyatlott a párnára. Rainey pecsétje követelőzően villogni kezdett. Óvatosan felült. Felállni, az lesz majd az igazi megpróbáltatás. – Igen? A villogás abbamaradt. – Un petit problème – közölte Rainey. Netherton becsukta a szemét, de akkor csak a nő pecsétjét látta. Újra felnézett. – Méghozzá ő! Ő a te problémád, Wilf – folytatta Rainey. A férfi összerezzent, majd meglepődött, hogy ez milyen fájdalommal járt. – Mindig ekkora erkölcscsősz voltál? Eddig fel se tűnt.

10

– Te publicista vagy – mondta a nő –, ő meg celeb. Felhívom a figyelmed, hogy ez két külön faj közötti kapcsolat! Netherton szeme csikorgott, mintha kinőtte volna a szemüregét. – Már biztosan közel jár a Telephez – jegyezte meg. Ösztönösen meg­ próbált olyan benyomást kelteni, mint aki képben van, sőt, ura a helyzetnek, nem pedig rémesen és elkerülhetetlenül másnapos. – Már majdnem felette járnak. És velük van a probléma is. A te prob­ lémád. – Mit csinált? – Az egyik stylistja – mondta a nő –, úgy tűnik, tetovál is. Wilf előtt újra sötétbe borult a világ, csak Rainey pecsétje látszott. – Ugye nem? – kérdezte, és kinyitotta a szemét. – Mondd, hogy nem. – De igen. – Pedig ezt határozottan megbeszéltem vele. – Intézkedj! – parancsolt rá a nő. – Most azonnal. Rajtunk a világ szeme, Wilf ! Legalábbis annyi, amennyit el tudtunk érni. Mind arra kíváncsiak, vajon Daedra West megköti-e a békét a telepesekkel. Azt kérdezik maguktól, érdemes-e támogatni a projektünket. Azt akarjuk, hogy mindkettőre igen legyen a válasz! – A két utolsó követet megették a telepesek. Egy erdőnyi kóddal szink­ ronban hallucinálva meg voltak győződve róla, hogy a látogatók valami sámáni vallás állatszellemei. Három teljes napig készíttettem fel Daedrát két antropológus és három neoprimitivista kurátorral. Múlt hónapban, a Connaughtban. Megbeszéltük, hogy nem lesznek tetoválások. Teljesen új, tiszta bőr. Erre tessék. – Beszéld le róla, Wilf ! A férfi próbaképpen felállt. Meztelenül kitántorgott a fürdőbe, és a lehető leghangosabban vizelt. – Miről is? – Hogy tök meztelenül, csak az új tetoválásaiban ejtőernyőzzön le oda. – Komolyan? Ne! – Komolyan – válaszolt a nő.

11

– Ha nem vetted volna észre, a telepesek szépségeszménye a jóindulatú bőrrák meg a szokásosnál több mellbimbó. A hagyományos tetoválás számukra egyértelműen a hegemón államok jelképe. Ez olyan, mintha farokgyűrűben mennél a pápával találkozni, és meg is mutatnád neki. Vagy még annál is rosszabb. Milyenek? – Poszthumán ocsmányságok, hogy a te szavaiddal éljek. – Nem a telepesek! A tetoválások. – A tengeráramlatok szimbólumai – válaszolt Rainey. – Absztrakt. – A kultúrájuk kisajátítása. Csodás! Ennél rosszabb nem is lehetne. Az arcán és a nyakán? – Ott szerencsére nem. Ha rá tudod beszélni, hogy viselje a kezeslábast, amit az óriáshajón nyomunk éppen neki, akkor még menthető a projekt. Netherton a plafonra emelte a tekintetét. Elképzelte, ahogy megnyílik felette, és beszippantja. Azt nem tudta, hová. – Aztán ott vannak még a szaúdi támogatóink – folytatta a nő. – Na­ gyon jelentős forrás. Már a látható tetoválás is szúrná a szemüket, de a meztelenséget végképp nem tűrnék. – Lehet, hogy szexuális felajánlkozásnak veszik majd – jegyezte meg Netherton. Ő legalábbis annak vette. – A szaúdiak? – A telepesek. – Vagy gasztronómiai felajánlkozásnak – mondta a nő. – Persze az lenne az utolsó vacsorájuk. Daedra mérgező falat, Wilf, úgy egy hétig még. Egyetlen csókja allergiás rohamot okoz. És van valami a körmeivel is, de azt nem tudjuk pontosan, hogy mi. Netherton a dereka köré csavart egy vastag fehér törülközőt. Elgon­ dolkodott, hogy igyon-e egy kis vizet a márványpulton álló kancsóból. Az ötlettől összerándult a gyomra. – Lorenzo – szólt a nő, amikor egy ismeretlen pecsét jelent meg a férfi szeme előtt. – Bekapcsoltam a vonalba Wilf Nethertont is Londonból. A férfi kis híján elhányta magát, amikor a szeme előtt megjelent a gyorsan suhanó kép: éles, vakító, szikes fény a Hulladéktelep felett.

12

3. Sötét város

Flynne-nek sikerült a telefonbeszélgetés alatt egyetlenegyszer sem említe­ ni Burtont. Shaylene még gimiben randizott vele néhányszor, de igazából akkor kezdett érdeklődni utána, amikor Burton leszerelt a tengerészgyalo­ gosoktól. A bátyja felsőteste és az 1-es Haptikus Felderítőosztagról keringő pletykák megtették a hatásukat. Flynne szerint amit Shaylene csinált, azt a tanácsadó műsorokban úgy emlegették: a kóros állapot romanticizálása. Nem minthogyha helyben sokkal jobb lehetőségei lettek volna. Mindketten aggódtak, hogy Burton egyszer bajba kerül azért, amit a Lukács négyötösökkel csinál, de az egyetértés Burtonnel kapcsolatban itt véget is ért. A négyötösöket senki sem bírta, de Burton ennél tovább ment. A csoport valaha egyházi közösség volt. Úgy indult, hogy utáltak mindenkit, aki meleg volt, abortuszpártoló, vagy fogamzásgátlót használt. Tüntettek a katonai temetéseken is, mert akkoriban még voltak olyanok. Alapvetően persze csak seggfejek voltak, és isteni igazolásnak tartották, hogy mindenki seggfejnek tartja őket. Burton rajtuk töltötte ki azt, amit máskor elfojtott magában. Flynne előrehajolt, és benézett az asztal alá, oda, ahol Burton egy fekete nejlontokban a tomahawkját tartotta. Meg akart győződni róla, hogy a bátyja nem vitte magával Davisville-be. Burton baltának hívta, nem tomahawknak, de baltával fát szoktak vágni. Leakasztotta a tokot az asztal alól, és a súlyát érezve megnyugodott. Fölösleges is volt kinyitni, de Flynne megtette. A tok felső része széles volt, hogy beleférjen a felső rész, amivel a fát lehet vágni. A penge inkább vésőre hasonlított, csak ez hajlított volt, mint egy sólyom csőre. A fémfej másik végén, ahol a balta

13

lapos, kalapácsszerű része szokott lenni, egy tüske meredezett. Mint a penge apró változata, csak ez a másik irányba görbült. Mindkettő kisujjnyi vastag, de olyan éles, hogy az ember nem is érezné, ha megvágná magát vele. A markolata kecses, kissé hajlított. A fát valami vegyszerrel kezelték, amitől tartósabb és rugalmasabb lett. Egy tennesseei kovácsműhely az 1-es Haptikus Felderítőosztag minden tagja számára készített egyet. Burtoné használtnak tűnt. Flynne óvatosan visszatette az asztal alá, vigyázva, hogy meg ne vágja vele az ujját. Végighúzta ujját a telefonon, megnyitotta a Badger közösségi platform térképét. Shaylene ikonja a Forever Fab nyomdában volt, emogyűrűjében lila sáv virított. Ezek szerint ideges. Úgy tűnt, senki sem csinál semmi érdekeset éppen, nem mintha ez meglepő lett volna. Madison és Janice egy régi repülőgép-szimulátorral, a Sukhoi Flankersszel játszottak, ez volt Madison fő bevételi forrása. Mindkettőjük gyűrűje bézs színű volt, vagyis szarrá unják magukat. Persze nekik mindig bézs a hangulatjelzőjük. Szóval rajta kívül még három ismerőse dolgozik ma éjjel. A lány meghajlította a telefonját úgy, ahogyan játszani szeretett rajta, begépelte a HaptRec azonosítót, a rohadt hosszú jelszót, és megnyomta a Tovább gombot. Semmi sem történt. Aztán a képernyő felvillant, mint egy régi filmben a kamera vakuja, ezüstösen, akár a haptikák nyoma. A lány pislogott. Emelkedni kezdett, Burton szerint egy kisteherautó tetején lévő ki­ lövőállásból. Mintha egy liftben lett volna. Még nem tudta irányítani a gépet. Körülötte pedig, és Burton ezt nem említette, mindenféle hangok suttogtak. Halk, de izgatott hangok, mintha tündérrendőrség diszpécse­ reinek felhőjén tört volna át. Itt más volt az esti fény: esős, ezüstös rózsaszín, bal felől pedig egy hideg ólomszínű folyó látszott. Sötét város bukott le alatta, a távolban tornyok, néhány fényfolt. Az alsó kamerában látszott az utcával együtt távolodó teherautó fehér, szögletes alakja. A felső kamera képén végtelenbe magasodott az épület, egy egész világot betöltő szirt.

14

4. Teljes valóval kiérdemelt időzítés

Lorenzo, Rainey operatőre egy profi tudatos, kimért, nyugodt mozdula­ tával befogta Daedrát a kamera képébe az óriáshajó legfelső fedélzetének ablakán át. Netherton soha nem vallotta volna be Rainey-nek vagy bárki másnak, de valójában már bánta, hogy összeszűrte a levet Daedrával. Hogy hagyta magát beszippantani egy másik ember sokkal erősebb, brutálisan egyszerű énképébe. Most látta őt, vagyis inkább Lorenzo látta őt a meztelen testére húzott, cserzett bőr repülőskabátban és napszemüvegben, látta – és azt kívánta, bár ne látná – a lány szeméremdombját, amit Daedra leborotvált azóta, hogy Netherton utoljára találkozott vele. Látta a tetoválásokat, amik valószínű­ leg az Észak-atlanti-áramlást tápláló tengeráramlatokat jelképezték. Még frissek és csillogóak voltak a szilikonalapú fedőkrém alatt. A sminkesek valószínűleg szépnek tartották volna. Az ablak egyik része kinyílt, Lorenzo kilépett a tolóajtón. Netherton hallotta, ahogy a férfi szól Daedrának: – Wilf Netherton a vonalban. Lorenzo pecsétje eltűnt a képről, helyette megjelent Daedráé. A lány felemelte a kezét, összefogta meztelen felsőteste felett a kabátot. – Wilf ! Hogy vagy? – Örülök, hogy látlak. A lány elmosolyodott, és olyan fogak villantak ki, melyek méretét és elhelyezkedését mintha egy bizottság tervezte volna. Szorosabbra vonta a kabátot, öklök szegycsontmagasságban.

15

– Haragszol a tetoválások miatt – mondta. – Megegyeztünk, hogy nem csinálsz ilyet. – Azt kell tennem, amit szeretek, Wilf. Nem szerettem, hogy üres volt a bőröm. – Eszemben sincs megkérdőjelezni az alkotói folyamatodat. – Nether­ ton­nak sikerült az idegességét a hangjában komoly megfontoltsággá, sőt, talán még megértéssé is változtatnia. Ez volt az ő különleges képessége, bár most a másnaposság kissé lerontotta a teljesítményét. – Emlékszel Annie-re? Ő volt a legokosabb a neoprimitivista kurátorok közül. Daedra összevonta a szemöldökét. – Az a kis helyes? – Igen – válaszolt a férfi, bár ő maga egyáltalán nem tartotta helyesnek a lányt. – Ittunk egyet a connaughti megbeszélések után, miután te már elmentél. – Mi van vele? – Szóhoz sem jutott a megilletődéstől. Rajong érted, ezt már korábban is láttam rajta. De minden kitört belőle, amikor te már nem voltál ott. Teljesen maga alatt volt, hogy zavarában képtelen volt beszélni veled a művészetedről. – Ő is művész? – Műelemző. Fiatalkora óta megőrül az alkotásaidért. Minden minia­ tűröd megvan neki, előfizetett rájuk, pedig meg sem engedheti magának. És az alapján, amit rólad mondott, már én is teljesen más fényben látom a karriered. Mintha most értettem volna csak meg. Daedra oldalra billentette a fejét, lebbent a haja. A kabátja valószínűleg szétnyílt a mellén, amikor felemelte a kezét és levette a napszemüvegét, de Lorenzo nem mutatott belőle semmit. Netherton tágra nyitotta a szemét, hogy előkészítse a következő mon­ datát, amit még nem talált ki. Abból, amit eddig elmondott, semmi nem volt igaz. De ekkor eszébe jutott, hogy Daedra nem látja őt, egy Lorenzo nevű valakire néz egy óriáshajó felső fedélzetén, a világ túlsó felén.

16

– Annie nagyon el akarta mondani neked a meglátását, ami a személyes találkozásotok után fogalmazódott meg benne. A munkádban felsejlő új időzítésről volt szó. Úgy látja, hogy az alkotói érésed folyamatában az időzítés kulcsfontosságú elem. Lorenzo ráközelített Daedrára. Netherton hirtelen mintha néhány centiméterre lett volna csak a nő ajkától. Hirtelen eszébe jutott annak furcsán pezsgő, nem testi íze. – Időzítés? – kérdezte tompán Daedra. – Bárcsak felvettem volna. Képtelenség visszaadni pontosan. – Mit is mondott az előbb? – Hogy mostanra szilárdabb és magabiztosabb vagy? Hogy mindig is bátor voltál, sőt, vakmerő, de ez az új magabiztosságod valami egészen más. Amit teljes valóddal kiérdemeltél, így mondta. Meg akartam ezt veled beszélni a legutóbbi vacsoránk alatt, de az az este végül másképpen alakult. A lány arca mozdulatlan maradt, a tekintete rezzenéstelen. Netherton elképzelte, ahogyan az egója felkúszik a szemei mögött, gyanakvóan rá­ mered, akár egy áttetsző testű, angolna- vagy lárvaszerű valami. Sikerült felkeltenie Daedra érdeklődését. – Ha nem így történik – folytatta önkéntelenül Netherton –, akkor most egyáltalán nem is kellene a tetoválásokról beszélgetnünk. – Miért nem? – Mert Annie elmondta volna neked, hogy az a fajta belépő, amire most készülsz, egy retrográd késztetés eredménye, ami a karriered kezdeti szakaszából maradt hátra. És nem tükröződik benne az új időzítés. Daedra rámeredt, vagyis inkább Lorenzóra, bárki is volt az. Elmoso­ lyodott, a szeme mögött lévő valami élvezettel reagált a hallottakra. Rainey pecsétje privát kapcsolatra váltott. – Most legszívesebben gyereket szülnék neked – jelentette ki Rainey Torontóban. – De tudom, hogy az is folyton csak hazudna.

17

5. Szitakötők

Flynne elfelejtett pisilni munka előtt. Kénytelen volt automatikus ve­ zérlésre kapcsolni a kopterét, hogy az öt méterre az épülettől körözzön, majd kirohant Burton új, komposztáló vécéjébe. Amikor végzett, felhúzta a levágott szárú farmerjének cipzárját, dobott egy kanál cédrusforgácsot a lyukba, és kifelé menet rácsapott az ajtóra akasztott, nagy, állami ellát­ mányból származó kézfertőtlenítős palack tetejére, majd bedörzsölte a tenyerét a kipréselt anyaggal. Burton valószínűleg a kórházból csórta a palackot, gondolta. Amikor visszaért, kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy Red Bullt meg egyet Leon házi készítésű szárított hússzeletei közül. A csálé húscsíkot a szájába vette, és visszaült a telefonja mellé. A paparazzók megjelentek. Úgy néztek ki, mint az apró duplafedelű szitakötők. A szárnyuk vagy rotorjuk olyan gyorsan mozgott, hogy alig látszott, átlátszó gömbként csillogott az elejükön. Flynne megpróbálta megszámolni őket, de állandóan és túl gyorsan mozogtak. Talán hat. Vagy tíz. Az épület érdekelte őket. Olyanok voltak, mintha valami mesterséges intelligencia a bogarak mozgását utánozná, de ilyet ő is tudott. Látszólag nem nagyon csináltak semmit, csak az épület felé fordulva cikáztak és le­ begtek a levegőben. A lány visszaszorított néhányat, mire mind eltűnt. De visszajönnek még. Flynne úgy érezte, mintha várnának valamire, nyilván az ötvenhatodik emeleten. Az épület sok szögből feketének tűnt, de valójában sötét bronzszínű volt. Ha voltak is ablakai, nem azokon az emeleteken, amiket ő védett.

18

Itt csak nagy téglalapok látszottak a falon, vízszintes is, és függőleges is, teljesen rendszertelenül. A tündérhangok a szintjelző szerint a huszadik emelet magasságában elhallgattak. Lehet, hogy itt szigorúbb a biztonsági protokoll. Flynne nem bánta volna, ha visszajönnek, mert szitakötőket csapkodni nem volt valami izgalmas. Ha rajta múlik, körbenézett volna az alatta elterülő városon, de nem azért fizették, hogy élvezze a kilátást. Odalent az utcák egyike átlátszónak tűnt, mintha üvegből lenne, és alulról világították volna meg. Forgalom szinte semmi. Lehet, hogy azt még nem tervezték meg. Egy erdő vagy valami park szélén kétlábú alak sétált. Nem ember, ahhoz túl nagy. Akadt olyan jármű, aminek nem világítottak a lámpái. És a magasban, a távolba vesző tornyok között hatalmas test úszott lassan a levegőben. Egy bálna vagy bálna méretű cápa. Kivilágítva, mint egy repülőgép. Megpróbálta, el tudja-e már rágni a szárított húst. Még nem. Nekiment az egyik szitakötőnek. Durván. De bármilyen gyors volt, azok egyszerűen eltűntek előtte. Ekkor az épület falán lenyílt egy vízszintes téglalap, merőlegesen, akár egy párkány, mögötte megvilágított tejüveg ablak vált láthatóvá. Flynne kivette a szájából a húst, letette az asztalra. A rovarok visszatér­ tek, tülekedtek, hogy jó helyet találjanak az ablak előtt. Már ha a fénylő panel az volt. Flynne szabad kezével a Red Bull után nyúlt, felszisszentette a dobozt, majd beleivott. Egy sovány, női fenék árnya rajzolódott ki a tejüvegen. Azután a nő lapockájának sziluettje, valahol feljebb. Csak árnyak látszódtak. Majd egy kéz, a mérete alapján férfié, a nő teste mellett, kétoldalt. Széttárt ujjak­kal. Flynne nyelt egyet. Az ital olyan volt, mint a hideg kanalas orvosság. – Hess! – mondta, és rárepült a rovarokra. Azok szétreppentek. A férfi egyik kezének sziluettje eltűnt az ablakról, majd a nő is ellépett onnan. Csak a férfi másik keze maradt. Flynne elképzelte, ahogy ott áll

19

a pasi az üvegnek támaszkodva. Nem kapta meg a csókot, amit remélt. Vagy megkapta, de nem érte el vele a kívánt hatást. Játéknak túl nyálas, viszont egy komoly párkapcsolati műsornak jó nyitókép lett volna. Végül az a tenyér is eltűnt. Flynne elképzelte, hogy a férfi türelmetlenül int vele. Csörgött a telefonja. Kihangosította. – Minden oké? – Burton volt az. – Benn vagyok – válaszolt. – Te Davisville-ben? – Most értem ide. – Négyötösök? – Vannak – válaszolt a férfi. – Ne szarakodj velük, Burton! – Kizárt. Na persze. – Történik is valami ebben a játékban? – A kamerákat – kérdezte – visszavered? – Ja. És kinyílt valami erkély, ami mögött hosszú tejüveg ablak van. És fény. Emberek árnyékát is láttam. – Akkor te már többet tudsz, mint én. – Volt itt valami léghajó is, vagy mi. Hol játszódik ez az egész? – Sehol. Csak zavard el a kamerákat! – Olyan, mintha nem is játszanék, hanem helyszínt biztosítanék. – Lehet, hogy a biztosításról szól a játék. Most mennem kell. – Miért? – Leon visszaért. Hozott kimcshi burgert. Azt mondja, jó lenne, ha te is itt lennél. – Mondd meg neki, hogy valakinek dolgoznia is kell a rohadék bátyám helyett. – Megmondom – vágta rá Burton, és kiszállt a vonalból. Flynne a rovarok után vetette magát.

20

6. Telepesek

Lorenzo közvetítette, ahogyan az óriáshajó közelít a városhoz. A hajó korlátján pihenő keze és Nethertoné a szoba legkényelmesebb foteljének puha karfáján egy pillanatra mintha egybeolvadt volna. Az érzés éppen annyira leírhatatlan volt, mint a telepesek városa. Ami nem is város volt, erősködtek a kurátorok, hanem egy folyamato­ san növekvő szobor. Vagy még helyesebben egy rituális tárgy. Szürkésen áttetsző, kissé megsárgult, az anyagát a Nagy Atlanti Hulladéktelep felső vízrétegében lebegő részecskékből gyűjtötték össze. Súlya a becslések szerint hárommillió tonna lehetett, és napról napra nőtt, mégis lebegett az egész: kamrákra osztott hólyagok tartották a víz színén, mindegyik akkora, mint egy-egy múlt századi repülőtér. A telepnek száznál is kevesebb lakója volt, de mivel bármi is volt az, ami folyamatosan építette a helyet, a jelek szerint a kamerákat is megette, ezért róluk viszonylag keveset lehetett tudni. A zsúrkocsi apránként közelebb gurult Nethertonhoz, hogy emlékez­ tesse a kávéjára. – Ezt vedd, Lorenzo! – szólt Rainey, az operatőr pedig Daedrára és a körülötte csoportosuló specialistákra irányította a kamerát. Egy fehér porcelán micsikoid térdelt a lába előtt viktoriánus tengerészruhában, és éppen fűzte be a nő művészien koptatott, magas szárú bőrcipőjét. Egy sor különböző kamera lebegett körülötte, az egyiken ventilátor lobogtatta Daedra haját. Netherton a szélpróba alapján feltételezte, hogy a nő sisak nélkül ugrik majd.

21

– Nem rossz – jegyezte meg önkéntelenül Daedra új kezeslábasának szabását csodálva. – Már ha rajta tudjuk tartani. Mintha meghallotta volna őt, Daedra felemelte a kezét, és egy kicsit lejjebb húzta a mellkasán a cipzárt, majd egy kicsit még lejjebb, amíg elővillant alóla a tengeráramlat olajosan csillogó, absztrakt képe. – Kicsit trükköztem a cipzár nyomási fájljával – közölte Rainey. – Re­ méljük, hogy nem húzza ennél lejjebb, amíg le nem ér. – Nem fog örülni neki – jegyezte meg Netherton. – Annak sem fog örülni, hogy hazudtál neki a kurátorról. – Lehet, hogy a kurátor nagyon is hasonlókat gondol. Nem tudhatjuk, amíg nem beszéltünk vele. – A férfi felemelte a kocsiról a kávéját anélkül, hogy odanézett volna, és az ajkához emelte. Nagyon forró volt. Fekete. Most már talán életben marad. A fájdalomcsillapítók is kezdtek hatni. – Ha megkapja a százalékot, ami jár neki, akkor valószínűleg nem érdekli majd egy beragadt cipzár. – Ehhez előbb sikerülnie kell ennek az egésznek – mondta Rainey. – Neki is érdeke, hogy sikerüljön, és ezt tudja is. – Lorenzo leküldött néhány nagyobb kamerát – folytatta Rainey. – A hely­szín köré. Nemsokára odaérnek. Netherton a Daedra köré sereglő vásárlókat, sminkeseket, a nő külön­ böző felszopóit és a dokumentaristákat figyelte. – Ebből a tömegből mennyi a miénk? – Hat, Lorenzót is beleértve. Szerinte a micsikoid Daedra igazi testőre. A férfi bólintott, mert elfelejtette, hogy Rainey nem látja őt. Majd a fehér vászon fürdőköpenyére löttyintette a kávét, amikor Daedra képének két oldalán két száguldó kamera képe tört be a látómezejébe. A telepesek szigetének látványától mindig viszketni kezdett. – A kamerák úgy egy kilométer távolságban, nyugat-északnyugat irány­ ba haladnak, közelednek egymáshoz – magyarázta Rainey. – Nincs az a pénz… – Neked nem is kell lemenned oda – válaszolt a nő. – De néznünk, azt kell.

22

A kamerák magas, vitorlaszerű építmények között ereszkedtek lefelé. Itt minden nagy, szabálytalan tömbökből épült, mégis légiesnek tűnt. Tágas, üres terek látszottak mindenhol, kihasználatlan sugárutak, ahol több száz ember is végigvonulhatott volna egymás mellett. A kép tovább suhant a száraz algarétegek, fehérre fakult csontok és szélfútta sóhalmok között. A telepesek első számú feladata az volt, hogy megtisztítsák a szennyezett, zavaros vízréteget. Ezt a helyet a vízből nyert műanyagokból építették meg. Az alakja esetleges volt, teljesen másodlagos, mégis feltűnően visszataszító. Netherton mindig azonnal tusolni akart, amint meglátta. A kávé lassan átszivárgott a fürdőköpeny anyagán. Daedra hátára már a fóliából készült ejtőernyőt segítették éppen fel, ami összehajtva úgy festett, akár egy két részre osztott, vörös hátizsák, rajta a gyártójának fehér logójával. – A fóliás termékmegjelenítés az övé – kérdezte Netherton – vagy a miénk? – Az ő kormányáé. A kamerák hirtelen megálltak, amikor megtalálták egymást. Elhelyez­ kedtek a kiszemelt tér két, átlósan ellentétes sarkában. Képükben látszott a tökéletesen azonos párjuk: hosszúkás vázak voltak, akkorák, akár egy tálca, tompa szürkék, a törzsük kicsi és tömzsi. Valaki, vagy Lorenzo, vagy Rainey bekapcsolta az audiót. A teret mély nyögés töltötte meg, a telep jellegzetes zaja. A telepesek minden építményükbe üres járatokat vájtak, és a szélmozgás keltette többszólamú hanghatást Netherton az első pillanattól utálta. – Muszáj ezt? – kérdezte. – Hozzátartozik a hely hangulatához. Azt akarom, hogy a nézőink érezzék. Valami mozgott a bal oldalon, a távolban. – Az mi? – Lépegető. Szél hajtja. Négy méter magas, fej nélküli szerkezet volt, meghatározhatatlan számú lábbal. Üreges, szürke műanyagból készült ez is. Úgy nézett ki, mint egy

23

lény levedlett kültakarója, és úgy mozgott, akárha egy kétbalkezes bábos irányítaná. Járás közben ide-oda dülöngélt, és mivel a tetejét teljes hos�­ szában csövek borították, a lépegető kétségtelenül hozzájárult a telepen zúgó hangzavarhoz. – Azok küldték ide? – Nem – válaszolt a nő. – Az ilyeneket szabadjára engedik. Mennek, amerre a szél viszi őket. – Nem akarom látni a képben. – Mióta vagy te a rendező? – Te sem akarod látni a képben – vágta rá Netherton. – A szél majd elintézi. A lépegető mereven, az üreges, áttetsző lábain imbolyogva tovább­ sé­tált. Az óriáshajó felső fedélzetén Daedra kisegítő személyzete már vissza­ vonult, csak a fehér porcelán micsikoid maradt. Az ejtőernyőt ellenőrizte éppen a nő hátán, karjai és ujjai emberfeletti gyorsasággal és pontossággal mozogtak. Tengerészsapkájának szalagja lobogott a szélben. Ez már nem a ventilátoros kamera műve volt. – Kezdődik – szólt Rainey, Netherton pedig meglátta az első telepest. Az egyik kamera rá irányult. Egy gyerek volt az. Vagy legalábbis gyerek méretű. Egy kísérteties, apró bicikli kormányára hajolt. A járművének váza ugyanolyan sótól kimart, áttetsző műanyagból készült, mint maga a telep és a lépegető. Nem volt motorja, látszólag még pedálja sem, a telepes a lábával lökte magát az út felszínén. Netherton a telepesektől még jobban irtózott, mint a szigetüktől. Bő­ rüket valamilyen elszíneződött szarusodás, aktinikus keratózis borította vastagon az egész testük felületén, és ez paradox módon megvédte őket az UV-sugárzás okozta bőrráktól. – Csak egy van? – A műholdképeken látszik, hogy többen is közelednek a tér felé. Egy­ tucatnyian, ha ezt is beleszámoljuk. Ahogy megegyeztünk.

24

Netherton nézte, ahogy a meghatározhatatlan nemű telepes közeledett a futóbiciklijén. Szeme, vagy talán védőszemüvege csak egy elmosódott folt volt a feje oldalán.

25

7. A megfigyelő

A tejüveg mögött bulira készültek. Flynne ezt most már tisztán látta. A rovarok rajta voltak, ezért ő rajta volt a rovarokon, és igyekezett mindig más irányból támadni. Talált egy legördülő menüt nyaktörő kaszkadőr­ figurákkal, így sikerült váratlan manőverekre bírnia a kopterét. Egyet így majdnem el is kapott, felülről csapott le rá. A közelség aktiválta a kép­ rögzítést, a rovar extrém közelről látszott, de a kép néhány pillanat múlva eltűnt, és Flynne nem tudta többé előhívni. A paparazzók úgy néztek ki, mintha Shaylene nyomta volna őket a Forever Fab nyomdában. Mint egy játék vagy ronda ékszer. Azért fizették, hogy elkergesse a rovarokat, nem azért, hogy leszedje őket a levegőből. Flynne abban is biztos volt, hogy minden mozdulatát rögzítik. Ezért csak hessegette tovább a lesifotós gépeket, de közben alaposabban megnézte azt is, mi folyik a szobában. Az ablak mellett álló pár már nem volt ott. Egyetlen ember sem volt ott. Apró, bézs színű robotok cikáztak a padlón olyan gyorsan, hogy szinte nem is lehetett kivenni az alakjukat. Porszívóztak. Közben három, szinte ugyan­ olyan robotlány egy hosszú asztalt terített. Klasszikus anime robotcsajok voltak, fehér porcelánarcukon alig kivehető vonások. Elrendeztek három hatalmas virágkompozíciót, majd ételt kezdtek pakolni tálalókocsikról az asztalon lévő tálcákra. Amikor a kocsik önjáróan begurultak az ajtón, a cikázó porszívók bézs örvénylése kettévált, utat nyitottak nekik, majd tovább hullámzottak körülöttük, mint valami mechanikus vízfolyás. A taka­ rítórobotok mindig tökéletes derékszögben fordultak.

26

Flynne sokkal jobban élvezte ezt az egészet, mint Burton, ha itt lett volna. Látni akarta a partit is. Egy csomó műsor volt, ami azt mutatta be, hogyan készülődnek a sze­ replők egy esküvőre, temetésre vagy a világvégére. Flynne az összes ilyet utálta. De azokban nem voltak robotlányok meg szupergyors porszívók. Videón látott már majdnem ilyen gyors gyári robotokat, de amiket a gyerekek nyomattak Shaylene boltjában, azok közül egyik sem tudott így manőverezni. Flynne lecsapott két rovarra, majd lebegés közben, de anélkül, hogy elfordult volna, szemügyre vette az egyik robotlányt. A gép steppelt mel­ lényt viselt rengeteg zsebbel, amikből apró, csillogó tárgyak lógtak ki. Egy fogorvosi kaparóhoz hasonló eszközzel rendezgetett éppen valami kive­ hetetlenül apró dolgot a sushin. Porcelánarcán kerek, fekete, az emberénél egymástól távolabb ülő szemek látszottak. Ezek korábban nem voltak ott. Flynne meghajlította a telefonját, hogy pihentesse kicsit az ujjait. Szét­ kergette a rovarokat. A padló felett megszűnt a bézs színű kavargás, mintha valaki lekapcsolta volna a fényt. Csak egy szerencsétlen, tengericsillag alakú gép maradt ott, ami úgy botorkált ki az öt szára végén lévő kerékszerűségen. Ez elromlott, gondolta Flynne. Egy lány lépett be a szobába. Barna hajú, szép nő. Nem fiús játékba illően dögös, annál valódibb. Olyan, mint Flynne kedvenc mesterséges intelligenciával vezérelt karaktere, a Francia Lány, az Ellenállás vezetője az Operation Northwindből. Egyszerű ruhát viselt, valami hosszú pólót. Szürke színű, de feketébe hajlott, ahol a lány teste hozzáért. Az ablakban látott árnyakra emlékeztette Flynne-t. A ruha lecsúszott a bal válláról, miközben a lány végigsétált az asztal mellett. A robotcsajok abbahagyták a munkát, és felemelték a fejüket. Szemük már nem volt, csak a sekély üregek az arcukon, éppen olyan kifejezéste­ lenek és simák, mint az orcájuk. A lány megkerülte az asztalt. A rovarok rárepültek.

27

Flynne hallotta az ujja súrlódását a kijelzőn, miközben jobbra-balra rántotta a koptert, suhant vele le és fel és vissza. – Húzzatok innen! – kiáltott a rovarokra. A lány megállt az ablak előtt, és kinézett. Meztelen bal karján lassan, simán felkúszott a ruha, befedve a vállát. A ruha nyaka V alakúra húzódott össze, majd elkerekedett. – Tünés! – Flynne lecsapott a rovarokra. Az ablak újra polarizálódott, vagy mit csinált. – Basszátok meg! – ordított a rovarokra Flynne, pedig valószínűleg nem ők tehettek róla. Körberepült a védelmi vonal mentén, hátha közben kinyílt egy másik ablak valahol, ő meg lemarad valamiről. De semmi. Egyetlen rovar sem zümmögött. Amikor visszaért, a paparazzók már nyugtalanul megint ott döngicsél­ tek. Flynne a csoport közepébe repült, szétrebbentve őket. A nyelvével lekaparta a szájpadlására ragadt húst, és megrágta. Meg­ vakarta az orrát. Érezte a kézfertőtlenítő szagát. Ismét a rovarok után eredt.

28

8. Dupla faszság

A telepesek főnökének nem volt nyaka, hacsak nem valami keratinszerű sisakot hordott a fején. Testalkata nagyjából olyan, mint egy kecskebékáé, plusz a két pénisz. – Undorító – jegyezte meg Netherton, de nem várta, hogy Rainey válaszoljon. A lény két méternél valamivel magasabb volt, karjai aránytalanul hos�­ szúak. Egy átlátszó velocipéden érkezett, a nagy kerék üreges küllői egy albatrosz csontvázát mintázták. UV-sugárzástól kirojtosodott mű­ anyaglap-hordalékból készült, szakadozott tütüt viselt, ezen keresztül látszott az, amit Rainey csak dupla faszságnak nevezett. A kettő közül a felső és egyben kisebb pénisz, már ha valóban az volt, felfelé meredt, talán állandóan, a szürke szarus hegyes vége egy papírcsákóra hasonlított. A másik, látszólag hagyományosabb nemi szerv óriási volt, és löttyedten himbálózott alatta. – Oké – jelentette Rainey –, mind itt vannak. A két lenti kép között látszott, hogy Lorenzo profilból, közelről veszi Daedrát, miközben a nő az óriáshajó korlátjának tetejére vezető öt lép­ csőfok elé lép, fejét lehajtja, szemét lesüti, és csak áll, mintha imádkozna vagy meditálna. – Most mit csinál? – kérdezte Rainey. – Vizualizál. – Mit? – Gondolom, saját magát.

29

– Azt tudod, hogy elvesztettem egy fogadást miattad? – kérdezte Rainey. – Amikor összejöttél vele. Valaki mondta, hogy így lesz, én meg mondtam, hogy nem tennél ilyet. – Nem tartott sokáig. – Ez olyan, mintha azt mondanám, csak kicsit vagyok terhes. – Rövid ideig terhes. Daedra ekkor felemelte a fejét, és szinte önkéntelenül megérintette a ruhára varrt, egyszínű amerikai zászlót a jobb bicepsze felett. – Ez a jelenet sokat ér – vélte Rainey. Daedra felsétált a lépcsőn, és egy laza mozdulattal a mélybe vetette magát. Ekkor egy harmadik kép jelent meg a két szélső között, ez alulról vette a történéseket. – Mikro. Tegnap leküldtünk néhányat – magyarázta Rainey, miközben Daedra ejtőernyője kinyílt, és piros-fehéren virított a sziget felett. – A tele­ pesek jelezték, hogy tudnak róla, de eddig egyet sem emésztettek meg. Netherton a nyelvével jobbról balra végigsimított a szájpadlásán, így kikapcsolta a telefonja képét. Meglátta a bevetetlen ágyát. – Mit gondolsz, Daedra jól van? – kérdezte Rainey. – Jól – vágta rá a férfi, és felállt a fotelből. A függőlegesen homorú sarokablakhoz lépett. Az üveg depolarizálódott. Netherton lenézett az utcára. A kereszteződés néptelen, ahogy az várható. Semmi kérgesedett sóréteg, semmi dráma, semmi atonális szélsüvítés. A túloldalon, a Bloomsbury Streeten egy egyméteres, méregzöld színű, sárga engedélymatricával dekorált sáska kapaszkodott egy Anna királynő korabeli homlokzaton, kisebb karbantartást végzett éppen. Valami hobbi­ építész irányíthatta teleprezensen, gondolta Netherton. Jobban szerette, ha az ilyesmit a szerelők láthatatlan raja intézte. – Komolyan felvetette, hogy meztelenül csinálja az egészet – mondta Rainey. – Tetoválásokkal tele. – Nincs az tele. Láttad az előző bőreiről készült miniatűröket. Na, az a „tele”.

30

– Köszönöm, de eddig sikerült megúsznom, hogy lássam. Netherton a nyelvével duplaklikkelt a szájpadlásán, amitől megjelent a szeme előtt, bal és jobb oldalon a két megfelelő kamera képe. Látta a teret a szigeten, a telepesfőnököt és tizenegy társát. Felfelé meredve, mozdulatlanul álltak. – Most nézd meg ezeket – morogta. – Te tényleg utálod őket, mi? – Hogyne utálnám? Csak nézz rájuk! – Nyilván nem kell hogy tetsszenek nekünk. A kannibalizmus már problémásabb, ha tényleg igaz, amit mesélnek róluk. De az tény, hogy megtisztították a vízoszlopot, méghozzá gyakorlatilag befektetői se­ gítség nélkül. Most pedig övék a világ legnagyobb újrahasznosított műanyagkészlete. Olyan, mintha egy egész ország lenne. Vagy akár önálló állam is. A telepesfőnök a tér szélén hagyta a velocipédjét, a társai pedig nagy­ jából kör alakban köré rendeződtek a futóbiciklijükön vagy motorjukon. Amilyen nagy testű volt a főnök, olyan kicsik a többiek, undorítóan kompakt, szürke testek karikatúrái. Többrétegnyi, napfénytől és sótól szétmálló ruhát hordtak. És persze látszott a rengeteg, brutális test­ módosítás. A nyilvánvalóan nőnemű telepesek között volt hatmellű is, fedetlen bőrüket pedig nem tetoválások, hanem műhalpikkelyből kirakott bonyolult, de jelentés nélküli minták díszítették. Mind mezítláb voltak, látszott a lábujj nélküli, cipőre hasonlító lábfejük. A rongyaik lobogtak a szélben, de azonkívül semmi nem mozdult a téren. A középső képen a lefelé zuhanó Daedra látszott. Széles ívben oldalra lendült, majd ismét felfelé. Az ejtőernyő fóliájának alakja folyamatosan változott. – Itt jön! – szólalt meg Rainey. Daedra alacsonyan repült rá a térre nyíló legszélesebb útra. Az ernyője most már ritmikusan lüktetett fékezés közben, akár egy medúza a gyor­ sított felvételen. A nő szinte alig botlott meg, amikor a lába a műanyag útra ért. Nyomában sófelhő csapott a levegőbe.

31

Az ernyő levált róla, azonnal összehúzódott, és négy lábon ért földet, de csak egy-két másodpercig maradt így, majd szétnyílt, és logóval fel­ felé szétterült a földön. Netherton biztosan tudta, kizárt, hogy az ernyő képpel lefelé érjen földet. Újabb sok pénzt érő jelenet. A mikrokamera jele megszakadt. A teret két oldalról befogó kamerák képén látszott, hogy Daedra a len­ dülettől néhány lépést futva tesz meg lenyűgözően egyenes testtartással, így érkezik az apró alakok körének belsejébe. A telepesfőnök tett néhány lépést, felé fordult. Hatalmas, nem emberi formájú fejének két oldalán lévő szemét mintha egy gyerek rajzolta volna, aztán meg ki is radírozta. – Kezdődik – jelentette be Rainey. Daedra felemelte a jobb kezét. Ez lehetett üdvözlő gesztus, de talán csak azt mutatta, hogy fegyvertelenül érkezett. Netherton látta, hogy a lány a bal kezével lejjebb húzza a kezeslábasán a cipzárt, de az megakad egy tenyérnyivel a szegycsontja alatt. – A ribanc – mondta szinte diadalmasan Rainey, miközben Daedra arcán visszafojtott harag villant át. A telepesfőnök felemelte bal kezét, ami egy sófoltos, szürke bőrből ké­ szült sportszerre emlékeztetett, és Daedra jobb csuklója köré zárta. Emelni kezdte a lányt, Daedra gondosan fűzött cipője elhagyta a műanyag, átlátszó talajt. A nő erre belerúgott a telepesbe. Jó erősen, a szakadozott műanyag tütü felett valamivel. A rúgás nyomán sófelhő csapott fel. A telepesfőnök közelebb húzta magához a lányt, Daedra közvetlenül a hegyes végű műpénisz felett lógott. A lány ekkor bal kezével megérintette a telepest a bordái alatt. Az ujjait lazán behajlította, hüvelykujja a telepes szürke húsába vájt. A telepes megremegett, majd megingott. Daedra felhúzta mindkét lábát, megtámaszkodott a telepes hasán, és ellökte magát. Ahogy az öklét felemelte a telepes oldaláról, úgy tűnt, mintha egy vörös mérőszalagot húzna ki. A hüvelykujjának körme volt.

32

Olyan hosszú, akár a lány alkarja. A telepes vére vörösen virított a teljesen szürke környezetben. A lény eleresztette a nőt, aki a hátán ért földet, és azonnal gurult is hátrafelé. A körme már csak feleolyan hosszú volt, mint amikor kihúzta a telepesfőnökből. Az kitárta hatalmas, sötétséggel teli pofáját, és előre­ zuhant. Daedra ekkor már talpra állt, és lassan fordult. Mindkét hüvelykujjának körme hosszú, enyhén íves fegyver volt, a bal oldalin a telepesfőnök vére csillogott. – Hiperszonikus hullám – hallatszott Rainey vonalából egy ismeretlen, nem nélküli, végtelenül nyugodt hang. – Bejövő. Lassul. Lökéshullám. Netherton eddig még soha nem hallott itt mennydörgést. Hat makulátlanul tiszta, fehér henger jelent meg egymástól egyenlő távolságban, körben a telepesek mögött és felett. Azok közben elhagy­ ták a járműveiket, és már tettek is egy lépést Daedra felé. A hengereken függőleges, narancssárga vonal kezdett cikázni fel- és lefelé, a telepesek pedig – Netherton számára felfoghatatlan módon – apró darabokra vágva a talajra hullottak. Lorenzo kamerájának képe megdermedt Netherton szemében: szinte teljes egészében betöltötte egy levágott kéz iszonyatos, tökéletes, fekete sziluettje. – Ezt kurvára beszoptuk – szólalt meg Rainey gyerekes ámulattal a hangjában. Netherton látta, hogy az óriáshajó fedélzetén a micsikoid több, pók­ szerű szemet és szájat nyit a fején, majd átvetődik a korláton, le a mélybe. Teljesen egyetértett Rainey-vel.

33

9. Védőőrizet

London. Flynne kikapcsolta a kopter LED-lámpáit, mert így jobban ki tudta szúrni a rovarokat. Így is hagyta. Remélte, hogy a végén átveszik tőle az irányítást, és leviszik a gépet a kisteherautóba, mert akkor már nem lesz szolgálatban, és nyugodtan nézelődhet. De végül egyszerűen csak kidobta a rendszer. A lány kiegyenesítette a telefonját, megropogtatta az ujjait, aztán csak ült a giccses alkonyati fényben, és városképek között keresgélt. Nem tartott sokáig, amíg megtalálta. A folyó íve, a régebbi, alacsony házak, a jelleg­ zetes ellentét ezek és az új, magas épületek között. Az igazi Londonban utóbbiból nem volt olyan sok, a különböző formájú és méretű felhőkar­ colók pedig egy kupacban álltak. A játékbeli Londonban ezek szögletesek voltak, egymástól egyenlő távolságra, jobban szétszórva, mintha egy rács metszéspontjaiban állnának. Flynne tudta, hogy saját maguk alkották a hálót, mert London utcahálózata soha nem volt rácsszerkezetű. Elgondolkozott, hogy hová rejtse a jelszavas papírt. Végül a tomahawk tokja mellett döntött. Éppen visszatette az asztal alá, amikor megcsörrent a telefonja. Leon volt az. – Hol van Burton? – kérdezte Flynne. – A nemzetbiztonságiaknál – válaszolt a férfi. – Védőőrizetben. – Letartóztatták? – Nem. De bezárták. – Mit csinált? – Kötekedett. A nemzetbiztik vigyorogtak a végén. Tetszett nekik. Adtak neki egy kínai kézműves cigit is.

34

– Burton nem bagózik. – Majd elcseréli valamire. – A telefonját elvették? – Mindenki telefonját elveszik. Flynne a saját fonjára pillantott. Macon a múlt héten nyomta neki. Remélte, hogy jól csinálta, mert a nemzetbiztonságiak számítógépei biz­ tosan belenéznek ebbe is. – Mondták, hogy mennyi ideig tartják bent? – Sose mondják – válaszolt Leon. – Valszeg addig, amíg a négyötösök elhúznak. – Miért, most mit csinálnak? – Nagyjából ugyanazt, mint amikor megérkeztünk. – És mi történt? – Volt egy nagydarab faszi, az Isten gyűlöli a minden szart tábla egyik végét tartotta. Burton azt üzeni, hogy holnap ugyanott, ugyanakkor. Amit ma csináltál neki. Mindennap, amíg vissza nem ér. Azt mondja, minden második alkalom plusz egy ötös. – Üzenem neki, hogy minden alkalom plusz egy ötös. Nekem is annyi, amennyit neki fizetnek. – Ha rád gondolok, örülök, hogy nincsen húgom. – Van unokahúgod, hülyegyerek. – Ne mondd. – Figyeld, hogy mi van Burtonnel, jó, Leon? – Ja. Flynne megnézte a Badgeren, hol van Shaylene. A gyűrűje még mindig lila. Elhatározta, hogy meglátogatja. Lehet, hogy ott összefut Maconnel is. Meg kell kérdeznie, mi van Burton és az ő telefonjával.

35

10. Ölelő menádok

Netherton gyanította, hogy erre a helyre csak zugivó turisták járnak. Egy 1830-as, befalazott árkádsor volt a Covent Garden alsó szintjének sarkában, személyzete pedig egyetlen micsikoid. A férfi azt várta, hogy a robot bármelyik pillanatban kiereszti a célzóberendezéseit. A bárpult felett egy teljes méretű, tökéletesen autentikus cégér lógott, rajta való­ színűleg menádok. A pult mellett négy bárszék állt, és volt a bárnak egy lefüggönyözött boksza is. Itt ült Netherton, és várta Rainey-t. Egyetlen vendéget sem látott még soha ebben a kocsmában, ezért javasolta, hogy itt találkozzanak. A vastag, burgundi vörös velúrfüggöny meglibbent, egy szőke kislány nézett be rajta gesztenyebarna szemekkel. – Rainey? – kérdezte Netherton, de szinte biztos volt benne, hogy ő az. – Bocs – szólt a kislány, és becsusszant a bokszba. – Nem volt felnőtt méret. Valami népszerű előadás megy ma az operában, ezért mindent lefoglaltak a környéken. A férfi elképzelte, ahogy Rainey elnyúlik a kanapén a torontói, hosszúkás lakásában, ami igazából egy sugárút felett átívelő híd két épület között. A nő homlokán a fejpánt, ami meggyőzi az idegrendszerét arról, hogy a bérelt perifériát érő ingerek az ő testére hatnak, mintha álmodná azokat. – Mától fogva utálom a micsikoidokat – jelentette ki Rainey. Tízévesnek nézett ki, talán még annyinak sem, és a bérelhető perifériákra jellemzően semmilyen jellegzetes vonással nem rendelkezett. – Láttam, ahogy az ott az óriáshajón védte Daedrát. Randa szerkezet. Ha akar, úgy mozog, mint egy pók. – Leült a szemközti székre, és rosszkedvűen nézett Nethertonra.

36

– Hol van most? – Daedra? Fogalmam sincs. A kormánya küldött érte valami repülőgé­ pet, de természetesen fedett műveletben vitték el a szigetről. Az óriáshajót elküldték onnan. – De te nézhetted? – A mentést nem, minden mást igen. A nagyfőnök arccal a földön ma­ radt. A többieket felkockázták. Nem jöttek újabb telepesek, szóval nincs több áldozat. Ami nekünk elméletileg jó hír, feltéve, hogy folytatódik egyáltalán a projekt. – Uram, a vendége fogyaszt valamit? – kérdezte a micsikoid a függöny túloldaláról. – Nem – válaszolt Netherton, mert semmi értelme nem volt jó italt töl­ teni egy perifériába. Nem mintha ebben a kocsmában árultak volna jó italt. – Az úr a nagybátyám! – kiáltott jó hangosan Rainey. – Komolyan. – Te javasoltad, hogy így találkozzunk – emlékeztette őt Netherton. Belekortyolt a hely legolcsóbb whiskyjébe. Pontosan ugyanolyan volt, mint a legdrágább, amit addig ivott, míg a nőre várt. – Nagy szar – szólalt meg Rainey, és kis kezével mutatta, hogy az álta­ lános helyzetükre gondol. – Nagyon nagy. Sok palacsintában. Sok nagy palacsintában. A férfi tudomása szerint Rainey a kanadai kormány alkalmazásában állt, de abban is biztos volt, hogy a kormány egyetlen tettük következményét sem vállalná soha. Ő ezt meglepően egyszerű és tiszta helyzetnek találta. A nő legalább nagyjából tudta, hogy ki a felettese. – Pontosabban? – kérdezett rá. – A szaúdiak kiszálltak – kezdte Rainey. Erre ő is számított. – Szingapúr is kiszállt – folytatta Rainey. – És még vagy fél tucat civilszervezet. – Mind kihátráltak? A gyerek bólintott. – Franciaország, Dánia…

37

– Ki maradt? – Az USA. És az új-zélandi kormány egy frakciója. Netherton ivott. A whisky tüzes nyelve végignyalta belülről a száját. Rainey oldalra billentette a fejét. – Az általános vélekedés szerint merénylet volt. – Abszurd. – Pedig ezt mondják. – Kik? És te honnan tudod? – Ne kérdezd. – Én nem hiszem el. – Wilf – szólt a kislány, és előrehajolt –, ez kitervelt gyilkosság volt. Valaki minket használt arra, hogy segítsünk neki megölni a telepesfőnököt. Meg a kísérőit. – De Daedra jó nagy százalékot kapott volna, ha sikerül nyélbe ütni valamit. És ettől függetlenül sem tesz neki jót az, ami történt! – Önvédelem, Wilf. A legegyszerűbb mentség a világon. Mindketten tudjuk, hogy provokálni akarta azokat. Kellett neki valami ürügy az ön­ védelemre. – Pedig kezdettől fogva őt jelölték ki kontaktszemélynek, nem? Már akkor a csomag része volt, amikor te csatlakoztál a csapathoz. Nem igaz? Rainey bólintott. – És te csak azután bíztál meg engem. De eredetileg ki vette őt be a projektbe? – A kérdéseidből – szólt Rainey, és a kislány a korábbinál is precízebben ejtett ki minden hangot – úgy tűnik, nem érted a helyzetünket, Wilf. Most egyikünk sem engedheti meg magának, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel. Mi visszük el a balhét, Wilf. Szakmai szempontból. De ez még mindig jobb… – Nem fejezte be a mondatot. Netherton a gyerek nyugodt szemébe nézett. – Ez még mindig jobb, mint ha mi lennénk a következő célpont? – Ezt nem tudjuk – válaszolt határozottan a kislány –, és nem is akarjuk megtudni.

38

A férfi az italára pillantott. – Fedezték őt egy hiperszonikus fegyverszállító rendszerrel, igaz? Or­ bitális pályáról, bevetésre készen. – Ez várható volt. A kormányának ez a dolga. Nekünk viszont már nem is lenne szabad erről beszélni. Vége van. Mindkettőnknek jobb, ha vége van. Itt és most. Netherton a nőre nézett. – Rosszabb is lehetne – mondta Rainey. – Tényleg? – Te itt ülsz – mondta a gyerek –, én pedig otthon a pizsamámban. Életben vagyunk. És, gondolom, nemsokára új munkát keresünk. Ma­ radjon is így, rendben? A férfi bólintott. – Persze könnyebb lenne a helyzet, ha te nem kerültél volna vele sze­ xuális kapcsolatba. De az csak rövid ideig tartott. És már vége. Már vége, igaz, Wilf ? – Persze. – Nincs elvarratlan szál? – kérdezte Rainey. – Nem hagytad nála a fogkefédet? Mert nagyon fontos, hogy vége legyen, Wilf. Komolyan. Nem maradhat semmi, egyetlenegy dolog sem, ami miatt újra fel kell venned vele a kapcsolatot. Ekkor Nethertonnak eszébe jutott. De azt el tudja intézni. Felesleges elmondania Rainey-nek. A whiskyért nyúlt.

39

11. Tarantula

Flynne lezárta a kerékpárját a sikátorban, és a telefonjával beengedte magát a Forever Fab nyomda ajtaján. Odabent palacsinta és a Sushipajta garnélás rizses tál menüjének illata terjengett. A palacsinta azt jelentette, hogy a komposztálható műanyaggal nyomnak. A garnéla Shaylene éjféli uzsonnája volt. Edward a szoba közepén ült egy sámlin, és a nyomtatót figyelte. Orrán napszemüveg az UV-villanások ellen, alatta az egyik szemén a vizor. A félhomályban a napszemüveg ugyanolyan színűnek tűnt, mint az arca, csak jobban csillogott. – Macon itt van? – kérdezte a lány. – Macon nincs. – A férfi kómás volt az unalomtól és a késő éjszakától. – Nem akarsz pihenni egyet, Edward? – Jól vagyok. A lány végignézett az asztalon, ahol a sorjázásra, csiszolásra, összeszere­ lésre váró, kinyomtatott darabok sorakoztak. Ő is sok időt töltött e mellett az asztal mellett. Shaylene biztos alkalmi állást adott annak, aki képes volt elviselni őt, és akinek gyorsan járt a keze. Ma este a jelek szerint játékokat nyomtak. Vagy dekorációt a július negyediki ünnepre. Az üzlet elejébe ment, ott találta Shaylene-t. A nő a híreket nézte a tévében. Gyűlölködő tüntetőket. Felpillantott. – Tudsz valamit Burtonről? – Semmit – hazudott Flynne. – Mi történik? – Nem akart a bátyjáról beszélgetni Shaylene-nel. Annak esélye, hogy ezt megússza, a nullához konvergált.

40

– A nemzetbiztik elvittek néhány veteránt. Aggódom Burtonért. Ed­ ward beugrott helyetted. – Láttam – válaszolt Flynne. – Reggelit? – Korán keltél. – Le se feküdtem. – Nem mondta Shaylene-nek, hogy mit csinált az éjjel, most már nem is fogja. – Nem láttad Macont? A nő végigsuhintott a kijelzőn a csicsás műkörmével, mire a Lukács négyötösök arcai helyén egy képzeletbeli szavanna zöldellő képe jelent meg. – Nem olyan este volt. – Ez azt jelentette, hogy a sok megbízás miatt éjszakázott az üzletben, nem pedig azért, hogy Macon csendben és nyu­ godtan tudja nyomni a trükkös dolgait. Flynne nem tudta pontosan, hogy a Forever Fab bevételének hány százaléka származott a trükkös munkákból, de az volt az érzése, hogy elég sok. A Fabbit nyomdahálózatnak volt egy boltja másfél kilométerre innen, az autópálya mellett nagyobb és többfajta nyomtatóval, de a Fabbitben senki sem nyomott trükkös árut. – Fogyókúrázom – válaszolt Shaylene. A szavannán flamingók röppentek a levegőbe. – Miért vagy lila? – Burton miatt – mondta Shaylene, miközben felállt, és felrángatta a derekán a farmerját. – Burton tud magára vigyázni. – A Veteránszövetség szart sem tesz azért, hogy Burton helyrejöjjön. Shaylene szerint a traumatikus stressz tünete volt, hogy Burton nem hívta őt randira. A nő sóhajtott egy nagyot, kifejezve, hogy Flynne nem érti, milyen igazából a bátyja. Shaylene az 1970-es években divatos, nagy toronyfrizurát hordott, pedig Flynne anyja szerint nem is volt sok haja. Ez a toronyhaj Shaylene minden stílusváltását túlélte, mindenen átütött, mint a kihúzófilc a latexfestéken. Flynne bírta Shaylene-t, csak a Burtondolog ne lett volna. – Ha találkozol Maconnel, kérd meg, hogy hívjon fel. Beszélni akarok vele a telefonomról. – Flynne fordult, és indulni készült.

41

– Bocs, hogy kiállhatatlan ribanc vagyok – szólt utána Shaylene. Flynne megszorította a nő vállát. – Szólok, ha megtudok róla valamit. Aztán a hátsó bejáraton távozott, útközben biccentve egyet Edwardnak. Éppen kikanyarodott a kerékpárjával a nyomda mögötti sikátorból, amikor Conner Penske elhúzott előtte a tarantuláján. A férfi a két első kerék mögött görnyedt fekete, formátlan alakként, ennyi maradt belőle. Janet varrta neki polartech anyagból azokat a sokcipzáras, zokniszerű ruhadarabokat, amik varrás közben úgy néztek ki, mint elképzelhetetlen tárgyak szűk tokjai. Flynne szemében valóban azok is voltak. Az egyetlen haptikus felderítő veterán, aki Burtonön kívül a kisvárosban lakott, úgy tért vissza a háborúból, ahogyan Burton a húga rémálmaiban: hiányzott az egyik lába, a másik lábfeje, a másik oldalán a teljes karja, és a megmaradt kezén két ujja meg a hüvelykujja. A helyes arca sértetlen maradt, ami csak még bizarrabbá tette az összhatást. Flynne látta eltűnni az egyetlen hatal­ mas, sima hátsó kereket a Baker Street végén, és érezte az újrahasznosított sütőolaj szagát a nyomában lengedező füstfelhőben. Conner éjszakánként bolyongott a motorjával, általában mellékutakon egészen a szomszédos két vagy három államig. Valószínűleg ez jelentette neki a szabadságot. Katéterrel a gatyájában és valami pörgetőszerrel a vérében. Meg sem állt, amíg ki nem fogyott az üzemanyag. Aztán egész nap aludt, ha tudott. Burton néha segített neki a ház körül. Flynne-t elszomorította Conner látványa. Helyes srác volt a gimiben, már akkor is nagyon jóképű. Sem ő, sem Burton soha egyetlen szóval sem említette, hogy mi történt vele a háborúban, Flynne legalábbis nem hallott erről semmit. A lány Jimmy bárjába hajtott, hagyta, hogy a kerékagymotor dolgozzon helyette. Leült a pult mellé, tojást, szalonnát és pirítóst rendelt, kávét nem. A pult feletti Red Bull-os tükörre rajzolt bika észrevette őt, és rákacsintott. Flynne elfordította a fejét. Utálta, ha a reklámok megszólaltak és néven szólították. Az a tükör volt a legújabb berendezési tárgy Jimmy bárjában. A hely már akkor öregnek számított, amikor az ő anyja járt gimibe, azóta rész­

42

letekben minden egyes darabját bekenték csillogó, barna festékkel, még a padlót is. A konyhában sülni kezdett a hagyma a reggeli kajához, csípte a szemét. A szag biztosan beleeszi magát a hajába. Mostanra már tutira kinyitott a Hefty Mart, tűnődött. Elhatározta, hogy ott sétál majd fel-alá a gondolák között, míg a villástargoncák behordják a fóliába tekert árukat a palettákon. Szeretett ott mászkálni kora reggel. Az egyik frissen keresett ötösből élelmiszert vásárol majd, kétcsomagnyit. Olyat, ami eláll a kamrában. Az esős napok után a szomszédok mindig többet termeltek zöldségből, mint amennyit megettek. Később a Pharma Jon patikába megy majd, és egy újabb ötösből kiváltja az anyja gyógyszereit. Azután haza, kipakolja a cuccokat a szekrénybe, és örül, ha a macskán kívül nem ver fel senkit álmából. A bárpult szélén LED-ek sorakoztak, éppen olyanok, mint Burton la­ kókocsijában, csak ezeket hanyagabb módon vonták be polimerrel. Flynne még soha nem látta őket bekapcsolva, bár legalább egy éve nem is járt már a bárban. A hüvelykujjával megnyomta a polimert, ami besüppedt. Burton és Leon még régen, a bevonulásuk előtt megtudták, hogy ha ezt a polimert folyékony állapotban egy tűvel befecskendezik a sörétes puska lövedékének abba a részébe, ahol a fémsrapnel található, aztán epoxigyan­ tával gyorsan lezárják a lyukat, akkor a műanyag általában folyékony marad az ólomgolyócskák között, és csak a puska csövét elhagyva köt meg. Fura, krumpli alakú, műanyag-ólom lövedék lesz belőle, és olyan lassan repül, hogy szinte látszik, amikor kimászik a puskacsőből. Nehéz, de rugalmas, lepattan a falról. Az állami óvóhelyen lövöldöztek vele, megpróbáltak pattintva lelőni valamit a sarok mögött. Leon szerezte meg a hely kulcsát. Fura érzés volt egyedül lenni ott, nem pedig mindenkivel együtt tornádó idején. Burton lassan tényleg megtanult „kanyarban” lőni, de a Mossbergpuska hangja az ő fülét még füldugóval is bántotta. Akkoriban nagyon más volt Burton. Nem csak vékonyabb, de sokat bandázott is, amit ma már elképzelni is lehetetlen. És sokkal rendetlenebb is volt. Flynne-nek előző este feltűnt, hogy a lakókocsiban minden, amihez ő nem ért hozzá, sarkosan állt, párhuzamosan valami mással. Leon mondta

43

ugyan, hogy Burton a hadseregben rendmániás lett, de neki ez eddig nem tűnt fel. Most emlékeztette magát, hogy este ne hagyja a Red Bull-os dobozt a szemetesben, és igazítsa meg kicsit a dolgokat, mielőtt elmegy. A pincérlány meghozta a tojást. Flynne hallotta, hogy Conner járgánya elhúz a parkoló túloldalán. Ilyen hangja egyetlen más járműnek sem volt. A rendőrök szemet hunytak felette, mert Conner általában csak éjszaka használta. Flynne remélte, hogy most már hazafelé tart.

44

12. Erszényesfarkas

Le akarta nyűgözni a nőt. Olyasmit adni neki, amit pénzért nem lehet megvenni. Olyasmit, ami számára konkrétan kísértethistóriának tűnt, amikor Lev először elmagyarázta. Az ágyban beszélt róla a nőnek. – És már meghaltak? – kérdezte a nő. – Valószínűleg. – Régen? – A főnyeremény előtt. – De éltek a múltban? – Nem a múltban. Az első kapcsolatfelvétel a mi múltunkban nem tör­ tént meg. Ott elágazott minden. Ők már nem e felé a jövő felé haladnak, ezért itt nem is változik semmi. – Az ágyam sem? – A nő széttárta lábát és karját, mosolygott. – A világunk. A történelmünk. Semmi sem. – És ő munkát ad nekik? – Igen. – Mivel fizet? – Pénzzel. Az ő világuk pénzével. – Azt honnan veszi? Odamegy? – Nem tud odamenni. Senki sem tud. De az információkkal lehet kereskedni, így kereshet ott pénzt. – Mit mondtál, hogy hívják? – Lev Zubov. Együtt jártunk iskolába. – Orosz.

45

– Régi klept család. Lev a legfiatalabb. A gondtalan szórakozásnak szentelte az életét. Sok hobbija van. Ez a legújabb. – Eddig miért nem hallottam erről? – Új dolog. És titkos. Lev keresi az új dolgokat. Ami jó befektetés lehet a családnak. Szerinte ez Sanghajból származik. A kvantumcsatornázáson alapul valahogyan. – Mennyire tudnak visszamenni? – Kétezer-huszonháromig. Maximum. Lev szerint akkor megváltozott valami, a világ elért az összetettség egy bizonyos szintjére. Csak ezt ak­ koriban senki sem vette észre. – Később majd még emlékeztess rá. – A nő Netherton felé nyúlt. A falon, bekeretezve, lehántva és kikészítve a nő három korábbi énje. A legújabb bőr pedig tisztán, üresen a férfi alatt. Most éjjel tíz volt, Netherton pedig Lev apjának Notting Hill-i házában, a művészházban állt, a konyhában. Tudta, hogy ezenkívül van még egy szerelmi ház Kensington Goreban, valamint jó néhány üzleti ház, és a családi otthon Richmond Hillben. A Notting Hill-i volt Lev nagyapjának első londoni ingatlana, a század közepén szerezte meg, amikor a főnyeremény kezdett felpörögni. Sütött róla a hatalmas kapcsolati háló, ami miatt a ház lassan, csendben rom­ lásnak indulhatott. Itt nem voltak takarítók, sem szerelők, sőt, kamerák sem. Odakintről semmit nem lehetett irányítani. Pénzért erre nem lehet engedélyt szerezni. Lev apjának egyszerűen csak megvolt az engedélye, és valószínűleg Levnek is meglesz majd, bár a két bátyja, akiket Netherton mindenáron igyekezett elkerülni, sokkal alkalmasabbnak tűnt arra, hogy erőből működtesse a kapcsolati hálót, amire a helyzet fenntartásához szükség volt. Netherton a konyhaablakon keresztül figyelte Lev két erszényesfarkasanalógjának egyikét. Az állat merev farokkal végezte éppen a dolgát egy megvilágított árnyliliomágyás mellett. Netherton azon gondolkozott, vajon mennyit érhet az az ürülék. Több, egymással versengő erszényesfar­ kas-kennel létezett, több egymással versengő génkészlet. Ez is Lev egyik

46

hobbija volt. Az állat a maga nem kutyaszerű mozgásával megfordult, keresztbe csíkos hátsója jellegzetesen virított. Mintha egyenesen rámeredt volna. Különös dolog egy se nem kutyaféle, se nem macskaféle emlős ragadozó pillantása, mondta egyszer Lev. De az is lehet, hogy Dominika látta az állat szeméből sugárzott képet. A nő nem szerette Nethertont. Most is eltűnt, amikor ő megérkezett, felment az emeletre, vagy le az oligarchák hagyományosan jéghegyszerű házának mély pincerendszerébe. – Ennyire nem egyszerű a dolog – válaszolt Lev Netherton egy korábbi kérdésére, miközben piros bögrében kávét tett le elé a rücskös fenyőfa asztalra, a fia sárga legókockája mellé. – Cukrot? Lev magas volt, szakálla barna, szemén archaikus szemüveg, külseje hivalkodóan ápolatlan. – De, az – erősködött Netherton. – Mondd meg neki, hogy már nem működik. – Felnézett Levre. – Mondtad is, hogy bármikor megtörténhet. – Azt mondtam, egyikünk sem tudja, fogalmunk sincsen, hogy mikor és miért kezdődött, kié a szerver, és hogy meddig lesz még elérhető. – Akkor mondd meg neki, hogy már nem az. Van brandyd? – Nincs – vágta rá Lev. – Neked most kávé kell. A húgával, Aelitával találkoztál már? – Leült Nethertonnal szemben. – Nem. Úgy volt, hogy fogok. Azelőtt. Ha jól láttam, annyira nem állnak közel egymáshoz. – Éppen eléggé. Daedrának nem kellett. Őszintén szólva a helyében én sem fogadnám el. Aki komolyan veszi a kontinuumot, az nem csinál ilyet. – Nem kellett neki? – Megkért, hogy adjam inkább Aelitának. – A húgának? – A férfi most már Aelita testőrségének része. Nagyon apró része, de Aelita tudja, hogy ott van. – Rúgd ki. Fejezd be az egészet. – Bocs, Wilf, de Aelitát érdekli a dolog. Csütörtökön vele ebédelek. Remélem, el tudom majd magyarázni neki, hogy a kontinuumozás nem igazán a szellemekről szól. Lehet, hogy megérti. Okosnak tűnt.

47

– Nekem miért nem szóltál? – Gondoltam, van elég dolgod. És, őszintén szólva, akkoriban nem viselkedtél túl értelmesen. Daedra felhívott, azt mondta, cuki vagy, és nem akar megbántani vagy megsérteni, de adjam inkább Aelitának, mert ő szereti a fura dolgokat. Nem tűnt úgy, hogy te hosszú távú, komoly szerepet játszol majd az életében, ezért nem hittem, hogy ez számít. Az­ után felhívott Aelita, és őszintén kíváncsinak tűnt, ezért hát nekiadtam. Netherton két kézzel felemelte a kávésbögrét, belekortyolt, és elgon­ dolkozott. Rájött, hogy az imént hallottak gyakorlatilag megoldották a problémáját. Nem maradt semmilyen közvetlen kapcsolata Daedrával. Áttételesen bemutatott valakit egy korábbi szeretője húgának. Aelitáról nem is tudott sokat, csak arra emlékezett, hogy egy szovjet némafilmről nevezték el. Rainey felkészítő anyagában alig esett róla szó, és ő különben sem arra figyelt akkor éppen. – Aelita mivel foglalkozik? Valami tiszteletbeli diplomáciai szerepet tölt be? – Az apjuk krízismegoldásra szakosodott, utazó nagykövet volt. Azt hiszem, Aelita örökölte a pozíciójának egy kis részét, bár sokan azt mon­ danák, Daedra az apja mai megfelelője. – A körmeivel együtt? Lev a homlokát ráncolta. – Téged kirúgtak? – Úgy tűnik. Hivatalosan még nem. – Mihez kezdesz? – Felfelé bukom. Most, hogy elmagyaráztad, nem látom, miért ne tarthatná meg Aelita a szellemet. – Ivott a kávéból. – Miért hívod őket szellemeknek? – Láthatatlan lelkek, amik tárgyakat mozgatnak. Mint a kopogószel­ le­mek. Helló, Gordon! Jó kutya! Netherton követte Lev tekintetét, és meglátta a teraszon a két hátsó lá­ bára emelkedett erszényesfarkast. Az állat meredten bámult rá. Netherton

48

már nagyon inni akart egyet, és most az is eszébe jutott, hogy hol szerez­ hetne piát. Persze csak egyet. – Gondolkodnom kell – közölte, és felállt. – Nem bánod, ha lemegyek, és sétálok kicsit a gyűjteményedben? – Nem is szereted az autókat. – A történelmet szeretem – mondta Netherton. – Notting Hill utcáin meg inkább nem sétálnék. – Veled menjek? – Kösz, inkább ne – válaszolt Netherton. – Töprengenem kell valamin. – Tudod, hol a lift – szólt Lev, majd felállt, hogy beengedje a konyhába az erszényesfarkast.

49