Gena Showalter
Atlantisz Ékköve
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
ELŐSZÓ
Az istenek nem szándékosan teremtették meg őket. Évszázadokig rótták a mennyeket, és olyan lények után jajongtak, melyeket vezethetnek, táplálhatnak, uralhatnak. Hőn vágytak egy olyan birodalomra, mely telis-tele van hűséges, hálás és engedelmes alattvalókkal. Így született meg az Ember gondolata. Az istenek királyát feláldozták, vérét földdel, levegővel, tengerrel és tűzzel elegyítették; eleven lényeket hoztak létre. De az elemek ingatagok voltak, az arányok hibásak, a végeredmény pedig botrányos. Az új lények egészen mások lettek, mint amilyeneket az istenek elképzeltek, mind megjelenésükben, mind vérmérsékletükben. Nem voltak sem hűségesek, sem hálásak, de legkevésbé engedelmesek. Ezek a sárkányok, minótauruszok, vámpírok, nimfák, formorik – és még sokan mások – hatalmas ellenfélnek bizonyultak, a halhatatlan királyi trón lehetséges bitorlóinak. A mennyekben fellobbant a félelem. Az istenek páni rettegéssel száműztek minden rémes teremtményt a tenger mélyére, hogy mindörökre ott éljenek egy Atlantisz nevű városban. Egykori jelenlétükre egyedül Ra Dracas könyve emlékeztetett, mely részletesen leírta minden egyes faj teremtését és gyengeségeit. De ez a könyv is elveszett. 5
Évszázadok múltak el. Mint mindig, az idő most is a feledés jótékony leplébe burkolta az isteneket, eltemetve egykori hibájuk emlékét. Csak a közönség utáni egyre erősödő vágy maradt meg bennük, és újra megkísérelték létrehozni az Embert. Ezúttal siker koronázta erőfeszítésüket, és megszületett az emberi faj. Hamarosan beköszöntött a harmónia kora: az istenek kényük-kedvük szerint avatkoztak bele az emberi életekbe, az Ember pedig imádta az isteneket. Mindössze egyetlen íratlan szabály létezett. A két gyökeresen különböző teremtmény, az ember és az atlantisziak soha nem találkozhattak, nem kerülhettek kapcsolatba, nem szerethettek egymásba. Erről azonban senki sem tájékoztatta Grayson Jamest.
6
ELSŐ FEJEZET
A küldetés könnyűnek ígérkezett. Afféle „bemegyek-kijövök” egynapos munkának. A főnöke is efféle mellébeszéléssel traktálta, Grayson James pedig ostoba módon hitt neki. Mikor azonban megérkezett az Atlantisz nevezetű buján zöld, tenger nyaldosta földdarabra, Gray rádöbbent, hogy azzal is jobban járt volna, ha eszkimóknak kellene hűtőszekrényt eladnia. Méghozzá jó sokért. Atlantisz. Tehát nem puszta mítosz. A fenébe. Hiába remélte az ellenkezőjét. Bosszúsan összevonta a szemöldökét. Egyik kezében miniatűr, csipogó, beprogramozott GPS-t tartott: valami térképen talált koordinátákkal programozták be, Atlantisz egy valódi, valósághű térképéről, melyet egy eltűnt milliomos hagyatékában leltek. A GPS jele éppen visszapattant a Föld mágneses magjáról, hogy segítse a tájékozódást a sűrű atlantiszi dzsungelben. Gray a másik kezében machetét szorongatott. Az éles, ezüstös penge belehasított az útját álló nedves növényzetbe. Nem, Atlantisz nem mítosz, hanem történetesen a valaha látott legutálatosabb lények hazája. Márpedig az MVKÜ, 7
a Más Világokat Kutató Ügynökség munkatársaként épp eleget látott. Eltűnődött rajta, miért is állt be az ügynökséghez. Persze jól tudta a választ, és ez nem az volt, hogy tinikorában túl sokat nézte (titokban) a Star Treket, és tudott klingonul. „Heghlu’meHQaQ jajvam”, sóhajtott fel. Jó nap ez a halálra. Mikor (legnagyobb döbbenetére) megtudta, hogy tulajdonképpen más gyarmatosított világok is léteznek a galaxisok óriás rengetegében, otthagyta nyomozói állását a dallasi rendőrségnél egy Man in Black típusú karrier reményében. Mikor az MVKÜ végre felvette vele a kapcsolatot, ő azonnal belépett. Szívből hitte, hogy minél alaposabban meg kell ismerni ezeket a külvilágiakat, és meg kell védenie tőlük a saját bolygóját. Honnan is sejthette volna, hogy a legfélelmetesebb kreatúrák éppen itt, a szülőbolygóján tanyáznak? Csak úgy a tenger alatt, valamiféle kristálykupola védelmében? Fogcsikorgatva került ki egy belógó ágat. – Atlantisz – morogta. – Fedőneve: Pokol. Miután belépett a kavargó zselatinra emlékeztető portálon, melyet az MVKÜ fedezett fel Florida vizei alatt, máris egy roppant kristálypalota belsejében találta magát, melyet hatalmas termetű, karddal felfegyverkezett emberek őriztek. Szerencsére sikerült észrevétlenül ellopóznia mellettük, és bevette magát a dzsungelbe. És ezzel búcsút is mondhatott a Szerencse szeszélyes istenasszonyának. Az elmúlt két éjszaka során egy vérszívó vámpír, egy tűzokádó sárkány és egy kiéhezett, nyáladzó démon – mondhatni, a fogadóbizottság – üldözte, gondolatban máris fenegetve kését-villáját. Az emléktől borzongás töltötte el. 8
Most már ismerte a menetrendet. Alig egy órán belül leszáll az éj, és ezek… ezek a valamik újra előkerülnek. És üldözőbe veszik. És meg akarják enni. Nem képletes értelemben. A gondolatra meghűlt benne a vér, és még a forró, párás levegő sem tudta felmelegíteni. Negyvennyolc órája bolyong ebben a látszólag végtelen rengetegben, amiből tizennégy órán keresztül ugyanaz történik: a lények a nyomába erednek, ő pedig próbál kitérni előlük. Az első éjszakán megpróbálta leszedni őket a Berettájával. A sárkánynak a szeme közé talált, de többi üldözője elkerülte a golyókat, és villámgyorsan, könnyedén lőtávolon kívülre kerültek. A második éjszakán, amikor a két maradék teremtmény újra előkerült, Gray közelharcos képességeit vetette be, és elvágta a vámpír torkát. El kellett ismernie, hogy jó érzés volt, de ő sem úszta meg sértetlenül. Öt mély, nyers karmolást szerzett, valamint különféle harapott sebek éktelenítették a nyakát és a combját. Állandóan lüktettek, és bár nem gennyedtek el, nem is nagyon gyógyultak. Hogy ezek után hogyan menekült meg a démontól, azt maga sem tudta. Sebesült, gyenge állapotában könnyen alulmaradhatott volna. Több sebből vérző teste valóságos mozgó büfét kínált. Sokszor gondolt arra, hogy a démon talán szándékosan hagyta futni, a további vadászat öröméért. De ezen az éjszakán nem csak a démon fogja jól érezni magát. Gray ajka várakozó mosolyra húzódott. Most már több esze lesz, nem fogják meglepni. Valamint kidolgozott egy „Öld Meg A Rohadékot” hadműveletet is – nagyon tetszett neki ez az elnevezés. Ha az ÖMAR sikerrel jár, a démon hamarosan találkozik vérszívó cimboráival a pokolban. Ha nem, akkor Gray kénytelen lesz a B tervhez folyamodni: a 9
Szarban Vagyok művelethez. Azaz rohan, mint az őrült, és elrejtőzik, amíg a fény újra fel nem dereng a feje fölé boruló, látszólag eleven kupolában. Tekintete a kupolára villant. Itt nem volt égbolt, csak szivárványszínben játszó, gyöngyházas kristályfelület. A külső oldalon rendszeresen hullámok vonultak át, és különféle méretű, színű halak suhantak el mindenfelé. Legjobban a meztelen sellők tetszettek neki. Újabb ág csapott az arcába, kizökkentve gondolataiból. Az arca felhasadt – újabb tétel a bajok listáján. Humorér zéke utolsó szikrái is kihunytak benne. De legalább a rovarok nem támadták már rajokban. Kész főnyeremény, gondolta keserűen. Nem lett volna szabad elvállalnia ezt a melót. Éppen bal felé kanyarodott, amikor vibrálni kezdett a karórája. „Csak ez hiányzott”, mormogta. Ha nem itt a baj, akkor ott. Elérkezett az ideje, hogy bejelentkezzen a bázisnál. Lecsapta a hátizsákját, matatni kezdett benne, aztán előszedett egy fekete színű jeladót, és bekapcsolta. Ha elmulasztja a legalább napi egyszeri bejelentkezést, a lovasság beront, és elvégzi a munkát helyette. Eddig még nem vallott kudarcot egyetlen küldetésnél sem, és most sem akarta, hogy ez megtörténjen. – Anya, itt Mikulás – mondta, és kínos érzés fogta el, amikor kimondta saját fedőnevét. Az egysége ellenállhatatlanul viccesnek találta, mondván, úgyis idegen világokba lép át, és apró ajándékokat hagy hátra (például bombákat vagy halottakat), így aztán rajta ragadt az elnevezés. – Hallasz engem? Egy ideig statikus zörejek hallatszottak, de aztán megkapta a visszaigazolást: – Mondhatod, Mikulás. – Felismerte a főnöke, Jude Quinlin hangját. 10
– A csomag még nincs meg, de amúgy minden rendben. – Vettem az adást. – Vége. – Bontotta a kapcsolatot, visszatette az adóvevőt a zsákjába, aztán indult tovább. Minden rendben, csak a torka véres. Ahhoz, hogy ép bőrrel megúszhassa az ÖMAR műveletet, egy kis tisztásra lett volna szüksége, hogy legyen helye futni, félreugrani, fedezékbe vetődni. Eddig nem járt szerencsével. Az idő pedig könyörtelenül haladt előre. Mikor valóságos fatörzsfal állta útját, jobbra kanyarodott, de a GPS egyszeriben szaggatott, magas pityegéseket kezdett hallatni, jelezve, hogy rossz felé fordult. Gray némán, torokból szitkozódva megpördült és visszafelé indult, amíg a kis szerkezet le nem csillapodott. A halántékáról csorgott az izzadság, majd lecsöppent katonai gyakorlójára. Igazából szabadság járt volna neki, hogy végre meglátogathassa két éve nem látott testvéreit. Persze rendszeresen beszélt velük telefonon, de az mégsem ugyanaz, mint megölelgetni őket, együtt nevetni. Együtt lenni. Szeretett volna már eljátszani Katie gyerekeivel, és látni akarta, hogy a férj, Jorlan, valóban úgy bánik-e a húgával, ahogyan megérdemli – mint egy hercegnővel. Az MVKÜ-nél végzett munkája – ami állandó bolygóközi ugrálást jelentett a világokat összekötő féregjáratokon keresztül – nem tette lehetővé a gyakori hazautazást. Tulajdonképpen semmiféle utazást nem tett lehetővé, az idegen bolygók kivételével. Vagy éppen víz alatti világok kivételével, mint amilyen ez is volt. A randizás és a szex pedig végképp ki volt zárva. Hacsak nem éri be valami egyéjszakás kalanddal egy háromszemű, kék bőrű, nyálkás idegen nősténnyel. De persze nem érte volna be. 11
1. Nem szerette az egyéjszakás kalandokat. Jobban ínyére voltak a többéjszakás, többszöri orgazmussal járó kapcsolatok. 2. Három szem? Nyálkás bőr? Nagyon gáz… 3. Említette már, hogy szereti rászánni az időt a nőkre, végigkalandozni a testük minden zugán, beszívni az illatukat, az ízüket? Hogy azt szereti, ha a nő angolul sikoltozva magasztalja elképesztő szexuális képességeit?
Elvigyorodott „elképesztő szexuális képességei” gondolatára. Újabb ág verte képen alattomosan, s arcáról lehervadt a mosoly. A te hibád, ember! Nem hagyhatod, hogy az agyad elkalandozzon. Milyen igaz. Most nincs itt annak az ideje, hogy szexről meg nőkről ábrándozzon. Vagy éppen nőkkel szexeljen. A hőséget okolta gondolatai eltévelyedéséért. A hőséget, és azt a tényt, hogy régen, nagyon régen nem feküdt le senkivel. Túlságosan is régen. Mi másért téveszthette volna szem elől azt, ami fontos – a túlélést –, egy meztelen nő képének felidézéséért. Egy meztelen nő bársonyos, hosszú lábakkal, melyek az ő dereka köré fonódnak, és… Megint egy ág, most a szemébe. Még hányat kell elviselnie? „Koncentrálj, fiú.” Pedig nem szenvedett figyelemzavarban. Határozott céllal vagy itt, James. Ne gondolj másra, csak erre. Egyetlen pillanatnyi kihagyás is a küldetés kudarcát okozhatja. Gray jól tudta ezt, mégis meglepve tapasztalta, milyen könnyen elkalandozik az elméje. Talán az emberevő démon, ami a nyomában liheg, nem elég izgalmas. Ha 12
viszont ez a helyzet, akkor azonnali testi és mentális kivizsgálásra van szüksége. „A küldetés. Gondolj a küldetésre.” A főnöke utolsó szavai csengtek a fülében, immár vagy ezredszer az indulás óta. Találtunk egy könyvet, Gray. Pontosabban megtaláltuk a könyvet. A címe Ra Dracas. Sárkányokról, vámpírokról meg hasonló ostobaságokról szól, de az igazi üzenete is ott van valahol, elrejtve a sorok között. „Sárkányok és vámpírok, csupa ostobaság”, gondolta Gray keserű gúnnyal. Persze könnyű utólag okosnak lenni. Ha egyszer sikerül megfejtenünk a kódját, tette hozzá a főnöke, mindent megtudunk Dunamis Ékkövéről, mely olyan nagy erejű, hogy képes a jövőbelátásra is. Olyan hatalma van, hogy megmondja, ki hazudik és ki mond igazat. Akinek a birtokába kerül, az bármely ellenségét elpusztíthatja. Bármilyen sereget le tud győzni. Nem csoda, hogy a kormány olyan elszántan próbálja megkaparintani. Gray feladata volt, hogy felkutassa és megszerezze az értékes követ, aztán vigye haza. Ha a küldetés bármilyen szempontból veszélybe kerül, meg kell semmisítenie a drágaságot, hogy senki más ne tehesse rá mohó mancsát. Milyen egyszerű. Egyszerű? Igen, egyszerű, mint egy rutinagyműtét. Gray egy pillanatra megtorpant, és kortyolt egyet vitaminnal dúsított vizéből. A hűs folyadék végigsimogatta kiszáradt torkát, és új energiát adott a továbbhaladáshoz. Gray úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta tör előre, egy pillanatig sem lassulva, folyamatosan azzal a gondolattal, hogy mi fog történni vele, ha nem talál alkalmas helyet az ÖMAR művelethez. Pillantása a karórájára esett. A digitális vörös kijelző alig látszott ki a kosz és sár alól. Még húsz perc az előadás kezdetéig, tehát haladéktala13
nul találnia kell egy jó kis terepet. Gray a homlokát ráncolta, és… Vigyázz a futóhomokkal! Villámgyorsan körberepkedő tekintettel kereste a megszólalót, egy nőt. Nem ugrott fedezékbe, nem állt meg, inkább haladt tovább. Nem is akarta megijeszteni a titokzatos idegent egy hirtelen mozdulattal. A ravaszra tapadó ujjak könnyen megrándulnak. Még keményebben megmarkolta a machetéjét. Ötven százalék az esély arra, hogy a nőnél fegyver van, és még kevesebb, hogy használni is fogja. De mégis. Az ember nem lehet elég óvatos. Hallasz engem? Azt mondtam, vigyázz a futóhomokkal! A fojtott, erős akcentusú női hang újra belerobbant az elméjébe, olyan telt érzékiséggel és parancsolóan, hogy azonnal akaratlan merevedése támadt – aztán süllyedni kezdett egy jókora futóhomok-medencébe. – Mi a franc? – Ösztönösen megpróbálta felemelni a lábát, minek következtében csak még mélyebbre és mélyebbre süllyedt. Mozdulatlanná dermedt, és meredten nézte a talajt, mely lassan emelkedett, elborítva a lábfejét… a bokáját. Most aztán megcsináltad. A hangban némi bosszúság bujkált. Akár azt is hozzátehette volna, hogy te ostoba seggfej. Én próbáltalak figyelmeztetni. – Hol vagy? – kérdezte Gray a legszelídebb, legbizalomgerjesztőbb hangján, és fürkészni kezdte a környező vegetációt. Itt vastagabbak voltak a levelek, mint eddig bárhol, alig mozdultak a gyenge szélben. Sehol nem látszott ki ember vagy ruha a bozótosból, egyetlen nesz vagy ágreccsenés sem utalt mozgásra. A nő meg akarta menteni a futóhomoktól, tehát remélhetően 14
nincsenek ártó szándékai. Márpedig most minden segítségre szükség van. – Nyugodtan előjöhetsz – mondta Gray. – Nem bántalak. A szavamat adom. Gondolkozz egy kicsit, Gray. Nem a füleddel hallasz engem, hanem az elméddel. – Honnan tudod a nevem? – kérdezte Gray élesen. Aztán pislogni kezdett, megrázta a fejét, és megint csak pislogott. A hang azonban maradt, végigvisszhangozva az agya ös�szes járatán. A nőnek igaza van. Tényleg a fejéből beszél. Ez hogyan lehetséges? Hogy a fenében lehetséges? – Skizó vagyok – robbant ki belőle, mert a gondolat túl sokkoló és szürreális volt ahhoz, hogy magában tudja tartani. – Végre leugrottam az épelméjűség pereméről, ezerkilós súlyokkal a bokámon. – Látott már életében elég furcsaságot, és most őt is utolérte az ár. Tudhatta volna, hogy hasadt személyiség formájában keríti hatalmába az őrület. Ráadásul egy őrülten szexi nő személyében. Az a whiskyzamatú hang… még sosem hallott ennyire erotikusat. Egyre tovább süppedt, a homok már a vádliját is körbefogta ragacsos nedvességével. Állott víz és bomlás szaga érződött – elfintorodott. Nem akarta kitalálni, mi rothadozik. Őrület ide vagy oda, nem azért tartott ki eddig két napon és két gyötrelmes éjszakán át, hogy a bűzös homokban pusztuljon el. Bármit is kell tennie, ki kell mentenie magát – pontosabban magukat – ebből a kelepcéből. Micsoda egy helyzet. Mivel semmilyen felszerelését nem akarta elveszíteni, kidobta a GPS-t és a machetét a szilárd talajra. A lehető legóvatosabban kibújt a hátizsákjából, és azt is a többi mellé 15
hajította, miközben hőn remélte, hogy hajtódrótja nem veszett oda a Fogadóbizottsággal vívott valamelyik harcban. Összevonta a szemöldökét… néhány óra leforgása alatt immár sokadszor. Ez a gesztus szinte mindent elárult arról, amit Atlantiszról gondolt. Közben persze süllyedt tovább, lassan, lassan, s a nedves homok felkúszott a térde fölé, a combjáig. A sűrű, folyós massza hideg volt, s a testhőmérséklete máris csökkenésnek indult. A vérnyomása volt az egyetlen, ami emelkedett. A pattogó, gurgulázó örvényben újra szemügyre vette a környezetét, ezúttal valami kapaszkodót keresve. Egyetlen ág vagy lián sem volt elérhető közelségben. Csak egy nagy fehér szikla látszott, de az is elég távol. Vedd le az inged, szólalt meg a búgó, meztelenül-akarlakaz-ágyamban hang. Gray bosszúsan felhorkant. Éppen a halálba süllyed, női énje pedig vetkőzőmutatványra biztatja? Vajon miért nincs meglepve? – Levegyem a nadrágomat is? – kérdezte szárazon. Legalább egy dögös, nimfomániás csajt kapott ki agytársnak, nem valami mogorva vénembert. Idióta!, csattant fel a hang, kissé talán elpirulva. Vedd le az inged, fogd meg a két végénél, és hurkold meg vele a sziklát. Gray szeme elkerekedett, amikor újra felmérte a távolságot. Akár működhet is a dolog. Napok óta először valódi derűvel nevetett. Lehet, hogy skizofrén és az őrület határán imbolyog, de egyben világraszóló zseni is. A nő – nehéz volt egy ilyen jellegzetes, valódinak tűnő hangra pusztán önmaga meghosszabbításaként gondolni – felsóhajtott. Miért kellett az isteneknek éppen téged választaniuk? 16
A csüggedt megjegyzéstől Gray mosolya még szélesebb lett. – Én is kérdezhetném ugyanezt, bébi. Benyúlt a tarkója mögé, megragadta az inge nyakát, és átráncigálta a fején. Egyik kezében a terepszínű anyag egyik végével, a másikkal a másikban előredőlt, és hurkot vetett a sziklára. Elhibázta. Újra próbálkozott, megint nem sikerült. Többet kell majd gyakorolnia a célba dobást. A homok már a derekát nyaldosta. Addig hajlongott és dobott, amíg az ing végül szilárdan meg nem akadt. Megrántotta, és nem süllyedt tovább. Most húzd. – Tudom, mi a dolgom. – Teljes erejéből húzni kezdte az anyagot. A karja szinte izzott az erőlködéstől. A homok erős, mohó ujjakkal kapaszkodott belé, és visszatartotta. Grimaszolva próbálta felhúzni kilencvenkilónyi izmos testtömegét. A válla pattant egyet – a jókora súly alaposan igénybe vette a csontokat és ízületeket. A homok nem engedett a szorításából, és fájdalmasan égette a lábsebeit. A nyakán lévő fognyomok lüktetni kezdtek az erőfeszítéstől, talán még fel is fakadtak, mert valami folyékony melegséget érzett a bőrén. Csak még egy kicsit… már majdnem… megvan. Széthasadó vászon reccsenése hallatszott. Egy utolsó rántással száraz, szilárd talajra húzta magát. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Most pedig futás. Gyorsan. A démon már mozgolódik. Gray nem törődött a hanggal. A hátára fordult, aztán felült. Mikor a karórájára pillantott, enyhe, sós fuvallatot érzett, amiről eszébe jutott az olyannyira áhított tengerparti vakáció. Ez a hely is lesz olyan jó, mint bármi más, gondolta. Máskülönben kifut az időből. 17
– Kezdődjék hát az ÖMÁR hadművelet. – Felhúzta az ingét, kicipzározta a hátizsákját, és keresgélni kezdett. Mit művelsz? Fuss, te ostoba! – Kellene neked egy név – mondta Gray, eleresztve a füle mellett az utasítást. Hát nincs minden többszörös személyiségnek neve? Ha már egyszer megőrülünk, akkor csináljuk szívvel-lélekkel. Legalábbis egyelőre. Ha majd hazatér, és elmeséli a kapitánynak új barátnőjét, annyi tűvel fogják megszurkálni, hogy ahhoz képest az idegen szondázás valóságos kényeztető masszázsnak tűnik majd. Talán hívhatná Nyuszinak. Vagy Bambinak. Kérlek, jajdult fel a hang. El kell rejtőznöd. Ha nem teszed, megint megsérülsz, és… – Nem fogok megfutamodni. Megölöm. A nő nem szólalt meg azonnal, mérlegelte a hallottakat. Idehallgass, Gray. Nem őrültél meg. Én nem a képzeleted szüleménye vagy a személyiséged másik fele vagyok, hanem nagyon is valóságos, és segíthetek neked. Jól ismerem Atlantiszt és az itteni lényeket. Hallgass rám, és túlélhetsz egy újabb napot. Most Grayen volt a hallgatás sora. A nő állításai meglehetősen ésszerűen hangzottak. Hosszú évek munkája alatt már sok mindent megélt és megtapasztalt. – Be tudod bizonyítani? – kérdezte majdnem, de aztán visszafogta magát. Noha nem mondta ki a szavakat, hallotta a nő tehetetlen, csalódott szisszenését. Annyira emberi vagy. Bizonyítsd be ezt, bizonyítsd be azt. Egek! Hiszen beszélek hozzád, nem? Számtalan idegen faj kommunikál mentálisan, Gray tehát tudta, hogy ez lehetséges. Csak éppen azt nem tudta egészen eddig, hogy vele is meg lehet csinálni. Ami azt illeti, örült, hogy nem olvadt le tőle az agya. – Hol vagy? Úgy tűnik, a Hádészon. 18
Gray elvigyorodott. – Igen? Én is. Elárulnád, hogy honnan tudod a nevem? – Folytatta a kotorászást a hátizsákban. – És hogyan jutsz be az elmémbe? – Ez is eléggé nyugtalanította, de súlyosabb aggódnivalói is akadtak éppen. Ezt tényleg most akarod megbeszélni? Az idő ellened dolgozik. A nőnek megint csak igaza volt. Valóban nem maradt túl sok ideje, talán öt vagy tíz perc, és minden egyes másodpercre szüksége volt. – Jó, akkor hagyjuk ezt, de egy dolgot mégis szeretnék tudni. Miért segítesz nekem? Csend. Kár lenne összekarmoltatni a csinos pofidat. Jó válasz. Mondhatni, ellenállhatatlan. – Tudod, hogyan lehet legyőzni egy démont? – A mítoszokban fokhagymát, szívbe döfött karót vagy szenteltvizet emlegettek. Vagyis várjunk. Ez a vámpírokra vonatkozik. Mi a fene ölhet meg egy démont? Ra Dracas könyve bizonyára részletes utasításokkal szolgált volna, de ő akkor nem is olvasott bele, csak az ékkő felkutatására szolgáló kódot látta benne. Ostoba volt. Nem kell harcolnod. És biztos helyre tudlak vezetni. – Méreg? Dinamit? – mutatta fel az eszközeit. Súlyos hallgatás terült az elméjére. – Nem megyek innen sehová, édes, úgyhogy jobb, ha megmondod. A nyaka, mondta végül a hang reszketegen. Azt kell… tudod. – Igen, attól tartok, hogy tudom. – Félretette a gránátokat. Később talán még jól jöhetnek. Négy dinamitrudat vett magához, valamint az éjjellátó szemüvegét. Az a dinamit nem segít. A démonok csak erősebbek lesznek a tűztől. – Abban reménykedem, hogy a robbanás ereje lelassítja annyira, hogy a közelébe kerülhessek, és… hisz tudod. – 19
Betárazta a fegyverét, és kiélesítette. Ez volt az utolsó kör muníciója, úgyhogy ebből kellett a lehető legtöbbet kihoznia. Légy óvatos! Kérlek, légy nagyon óvatos. Mennyi érzelem ebben a néhány szóban! Rettegés, bánkódás, remény. Aggodalom. Olyan érzések, melyeket Gray nem értett, és most nem is volt ideje tűnődni rajtuk. Ígérd meg. – A szavamat adom – felelte Gray, aztán teljesen kizárta magából a hangot, hogy ne vonja el a figyelmét a feladattól. Ha győzni akar, be kell jutnia a démon személyes terébe – és ott is kell maradnia. A hang megérezte a lelkiállapotát. Amíg nincs vége, nem beszélek többet. Gray nagy körben a fák tövéhez helyezte a dinamitru dakat. A fuvallat megerősödött, szinte új életre kelt. A sötétség feltartóztathatatlanul közeledett, göcsörtös ujjait a rengeteg fái közé dugva. Grayben buzgott az adrenalin. A szeme elé húzta éjjellátóját. A világ vörössé és szürkévé fakult. A dinamit a helyén. Pipa. Fegyver a kézben. Pipa. Lövedékek betöltve. Pipa. A kés. Felszedte a machetét, és az övébe dugta. Pipa. Most már csak az maradt hátra, hogy levelekkel álcázza magát a démon elől. Mikor azonban lehajolt az első levélért, valami zizzent a füle mellett, és kénbűzös fuvallatot érzett, majd incselkedő kacaj ütötte meg a fülét. Már késő. A démon megérkezett. Gray némán szitkozódva lekuporodott, és megmarkolta a fegyverét. Veríték csorgott végig a homlokán, rá a szemüvegére, egy pillanatra elhomályosítva a látását. 20
Lassan elfordította a fejét és körülkémlelt, az árulkodó hőfoltot keresve. Hol a fenében lehet? Gyere, mutasd meg magad! Mivel a földön nyomát sem látta a démonnak, felfelé pillantott – s egy alakot pillantott meg a levegőben, mely éppen feléje tartott – zuhanórepülésben. Gray nem esett pánikba, ahogy a repülő alak közeledett. És egyre közeledett. Nem félt, inkább mohó várakozás töltötte el. Már majdnem ideért… Gray az ütközés előtti utolsó pillanatban gurult arrébb. A démon a földre zuhant, gonosz szisszenése belehasított az éjszakába. Sajnos azonnal fel is pattant és bevette magát a fák közé, mielőtt Gray akár egyetlen lövedéket is kilőhetett volna rá. – Ha bújócskázni akarsz – kiáltott Gray –, akkor bújócskázzunk! Gyere és kapj el, te rondaság! – Gray előreszegezett fegyverrel talpra ugrott és futásnak eredt. Az első adag dinamit felé tartott, és remélte, hogy a démon követni fogja. Mikor meghallotta a köpeny zizzenését és megérezte tarkóján a meleg leheletet, elégedetten elmosolyodott. Igen, igen. A kis szemétláda követte. Mikor Gray elhaladt a fa mellett, megpördült és célzott. Bumm! A golyó eltalálta a dinamitot. Tűz csapott fel, és a fa szétrobbant. A lökés a levegőbe emelte Grayt, aztán a földre pottyantotta, kinyomva a levegőt a tüdejéből. Viszont ugyanez történt a démonnal is, akinek fájdalmas és dühödt ordításai közepette faszilánkok és megperzselődött levelek szállongtak alá. Gray, miközben levegőért kapkodott, tudta, hogy eltalálta, de vajon eléggé le is lassította? Csípős bűz és fekete füst terjengett körülötte, miközben feltápászkodott. Rohanni kezdett a második adag di namit felé. A démon felbőszülve követte – már korántsem 21
volt játékos és incselkedő. Szorosan Gray sarkában lihegett. A túlságosan éles és fehér fogakról nyál csöpögött Gray nyakába. Gray megint megpördült, és lőtt. Bumm! A második adag is felrobbant, narancsszín fénybe borítva az árnyakat. Forróság söpört végig rajta, s újra a levegőbe repült, de most már résen volt, és gördülve fogott talajt. A démon egy másik fatörzsnek repült, és felrikoltott dühében és fájdalmában, majd átkokat szórt egy Gray számára ismeretlen nyelven. Gray felpattant, és futásnak eredt. Most!, kiabálta fejében a női hang. Most lőj! Még nem haladt el a harmadik robbanócsomag mellett, hanem éppen előtte járt. Ha most lő, ropogósra süti önmagát. Mégis célzott és lőtt, miközben elvetődött a földön. Bumm! A robbanás hátralökte, s Gray a kezével védte a fejét. A hő hullámokban söpört végig rajta, égetőbben, mint bármikor, megperzselve a bőrét, a ruháját. Hangos puffanás hallatszott, aztán levegőért kapkodó zihálás. Gray valahogy felállt, és megmarkolta a kését. Odarohant a démonhoz. A csúf szörnyeteg egy újabb fába csapódott, és most próbálta valahogy kibogozni magát. Szeme fényes, kísérteties vörösben izzott. Pikkelyes testéből mindenhol jókora tüskék álltak ki. Gray gondolkodás nélkül felemelte a machetét, és lesújtott. Vér fröccsent. Csend támadt, és a levegő megtelt kénes záptojásbűzzel. Gray mozdulatlanul jártatta végig tekintetét a tisztáson. A füst sűrű és súlyos lett, dühös fellegként lebegett a megmaradt fák törzse körül. Kéreg- és levéldarabkák záporoztak továbbra is a levegőből. Az éjjellátót valahol elhagyta a harc hevében, s most könnyezett a szeme. Az orrát is csípte a füst, de leginkább az ízületei sajogtak. 22
Letekerte a homlokpántként használt kendőt a fejéről, és az orra elé szorította, hogy útját állja a bűzös, kártékony kipárolgásoknak. Győztél, mondta a nő áhítatos örömmel. Tényleg győztél. – Biztosra vettem – hazudta Gray. Az érzelem bármiféle jele nélkül óvatosan végighajlítgatta minden egyes csigolyáját. Már kissé koros az ilyesféle csetepatékhoz. Miután visszavette a terepszínű kendőt, rugdosni kezdte a törmeléket, amíg meg nem találta a GPS-ét, a szemüvegét és a hátizsákját. Mindegyik megperzselődött kissé, de nagyjából épségben maradtak. Kibiztosította a fegyverét, és eltette az oldalán hordott tokba, aztán a vállára kanyarította a hátizsákot. Miután ezzel megvolt, megtisztogatta a machetét, és azt is eltette az oldalán viselt másik tokba. – Na most – jelentette ki, mert tudta, hogy az adrena linszint hamarosan visszaesik a szervezetében. Jobb lesz dűlőre jutni a nővel, mielőtt még összecsuklik. Nekitámaszkodott egy vastag, kissé szétforgácsolódott törzsnek, és megdörgölte az arcán a lüktető sebet. – Beszélgessünk egy kicsit, jó? Tudni szeretném, hogy ki vagy és hol tartózkodsz. Tudni akarom az igazi okát annak, hogy miért segítettél. Bár nem szívesen vallom be, nyilván nem csak a szépségemről van szó. A nő hosszan, súlyosan felsóhajtott. Most nem alkalmas az idő. – Dehogynem. – A türelem a papok erénye. És Gray távolról sem hasonlított egy paphoz. Mindent elmondok, amit tudni akarsz. De majd később. – A múltkor is ezt mondtad. Különben is azt hiszem, hogy nem tetszik ez a szerepcsere. A nők imádnak fecsegni és mindent megosztani. A férfiak meg nem. És nézz ránk! Én vagyok az, aki beszélgetni akar, te pedig nem vagy hajlandó. 23
Sajnálom, ez csak… Gray! – Igen? – nógatta Gray, amikor a hang elnémult. Egyik lábáról a másikra nehezedett. Nem tetszett neki az a hirtelenség, mellyel a nő elvesztette boldog lelkesültségét. Ez csak a kezdet volt.
24
