DAVID GIBBINS ATLANTISZ

DAVID GIBBINS

ATLANTISZ

Fordította Szabados Tamás

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Atlantis

Copyright © 2005 David Gibbins Hungarian translation © Szabados Tamás, 2005

© Partvonal Könyvkiadó, 2006

A borítót tervezte Bóna Endre

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006 www.partvonal.hu Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője Szerkesztette Tótisz András

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálás szívvel mondok köszönetet ügynökömnek, Luigi Bonominak, szerkesztőimnek, Harriet Evansnek, Bill Masseynak és Jane Hellernek, valamint Amanda Prestonnak, Amelia Cumminsnak, Vanessa Forbesnak, Gaia Banksnek, Jenny Batemannek és Catherine Cobainnek. Annak a sok barátnak, kollégának és intézménynek, akik segítettek, hogy az évek során a terepmunka ilyen kaland legyen, és akik révén a valódi régészet olyan izgalmas, akár egy regény. Köszönetet mondok Ann Verrinder Gibbinsnek, aki a Kaukázusba és KözépÁzsiába vitt, aztán tökéletes menedéket nyújtott az íráshoz. Apának, Alannek és Hugh-nak, Zebedee-nek és Suzie-nak, Angie-nak és édes kislányomnak, Mollynak. Amikor ő megérkezett, ez a könyv még csak egy ötlet volt, és ő segített megvalósítani.

Ez a könyv a képzelet műve. A benne szereplő neveket, intézményeket, helyeket és eseményeket mind a szerző képzelete teremtette, és regényként használta fel, nem kötötte a valósághoz. A valós vagy más regénybeli eseményekhez, helyszínekhez, szervezetekhez, élő vagy holt személyekhez való hasonlóság puszta egybeesés. A ténybeli hátteret a szerző jegyzete tisztázza a könyv végén.

A Földközi-tenger vidéke ma

„Egy hatalmas birodalom uralkodott egykor a világ legnagyobb részén. Vezetői hatalmas fellegvárban éltek a tengernél, a folyosók addig soha nem látott hatalmas labirintusában. Ügyesen munkálták meg az aranyat és az elefántcsontot, és puszta kézzel szálltak szembe a bikákkal. De miután szembeszálltak Poszeidónnal, a tenger istenével, hatalmas vízözön nyelte el fellegvárukat, népüket senki sem látta azóta.”

PROLÓGUS

A

z öregember csoszogva lépkedett, de most megállt és ,áhítatosan emelte fel a fejét, mintha első ízben állna a templom előtt. Ehhez fogható épület nem volt a szülővárosában, Athénban. A fölébe magasodó bejárat mintha az ég súlyát hordozná, hatalmas oszlopai a holdfény árnyékát vetették a templom környékén túl a messze elnyúló sivatagba. Elöl hatalmas oszlopsor meredt az égnek, és vezetett az óriás előcsarnokba. A terem fényes felületét hieroglifák és faragott emberi alakok borították, csak körvonaluk sejlett fel a sercegő lámpafényben. Csupán a dohos, tömjénillatú, hűvös légáramlat jelezte, hogy mi van odabenn; mintha valaki egy rég lezárt sírkamra ajtaját nyitotta volna föl. Az öregember önkéntelenül megborzongott, filozofikus nyugalma hirtelen átadta helyét valami ismeretlen dologtól való, irracionális félelemnek. Ezt a szentélyt olyan isteneknek emelték, akiknek egyáltalán nem fontos, boldogok-e híveik vagy sem. – Jer, görög – sziszegte egy hang a sötétből. A kísérő meggyújtotta a fáklyát az egyik ajtó mellett égő tűznél. A táncoló láng felfedte karcsú, inas testét. Menet közben csupán a verdeső láng jelezte haladását. Szokás szerint megállt a belső szentély ajtajában, türelmetlenül várta a görnyedt öregembert, aki lassan követte a végtelennek tűnő előcsarnokon át. A kísérő lenézte a kopasz fejű, rendetlen szakállú, folyton kérdezősködő

hellént, a görögöt, aki miatt éjszakánként jóval a kitűzött órán túl is várakoznia kell a templomban. Viszont a papok számára valamiért fontos volt a tekercseire irkáló görög. A kísérő először csupán lenézte az idegent, ám ellenszenve napról napra erősebb lett. Aznap reggel tért vissza Széth fivére Naukratiszból. A nyüzsgő kikötőváros a barna vizű Nílus partján feküdt, ahol a folyó a Nagy Középső-tengerbe ömlött. Széth végtelenül csüggedt és kétségbeesett volt. Apja fajjúmi műhelyéből származó nagy halom ruhaneműt bízott egy görög kereskedőre, aki azt állította, hogy minden odaveszett a hajótörésben. Éltek a gyanúperrel, hogy a ravasz görög kihasználja a kereskedelemben való járatlanságukat. Ellenérzésük most gyűlöletté kövesedett. Ez a vállalkozás volt utolsó reményük, hogy megszabaduljanak a családjukat nyomorúságos életre kárhoztató, lélekölő templomi munkától. Gyakorlatilag az oszlopok árnyékában bujkáló majmokkal és macskákkal egy szinten tengődtek. A kísérő gyilkos pillantással méregette a közeledő öregembert. Törvényhozó, így hívták. – Majd megmutatom, mit gondolnak isteneink a törvényeitekről, görög – suttogta magában a kísérő. A belső szentélyben feltáruló kép éles ellentétben állt az előcsarnok nyomasztó fenségével. Az agyaglámpásokban égő ezernyi apró lángocska megannyi szentjánosbogár módjára világította meg körben az eleven sziklából kivájt termet. Díszes bronz tömjénfüstölők függtek alá a mennyezetről, a belőlük felszálló füst ködként gomolyogva ülte meg a teret. A falakat a nekropoliszok fülkéihez hasonló mélyedések szabdalták; csakhogy ezeket nem halotti lepellel takart holttestek és urnák töltötték meg, hanem magas, nyitott tetejű papirusztekercsekkel teli edények. A két ember felment a lépcsőn. A tömjénszag egyre erősödött, a csendet állandó, egyre erősödő mormogás törte meg. Előttük két sólyomfejű oszlop szolgált a feléjük nyíló nagy bronzajtó félfája gyanánt. Szemben velük, a bejárat másik oldalán rendezett sorokban csupán ágyékkötőt viselő emberek helyezkedtek el. Néhányan

nádszőnyegen ültek keresztbe tett lábbal, a többi alacsony asztalka fölé görnyedt. Egyesek a melléjük helyezett papirusztekercseket másolták; mások a fekete ruhás papok által diktált szavakat írták, halk hangjuk lágyan hullámzó éneknek hangzott. Ez a scriptorium, a bölcsesség terme, a leírt és megőrzött tudás hatalmas tárháza, amelyet papok nemzedékei adtak át egymásnak a történelem hajnalától, a piramisok építése előtti időktől kezdve. A kísérő visszavonult a lépcsők árnyékába. Nem léphetett a terembe. Mostantól várakoznia kell, míg elérkezik az idő, hogy hazakalauzolja a görögöt. De ezen az estén ahelyett, hogy duzzogva ugyan, de elütötte volna a várakozás óráit, most gondolatban azzal játszadozott, hogyan fog visszavágni az átkozott görögöknek. Az öregember sietősen lépkedett. Ez volt az utolsó estéje a templomban, az utolsó lehetőség arra, hogy felfedje a rejtélyt, amely az előző látogatása óta nyugtalanította. Holnap kezdődik az egy hónapig tartó Thot-ünnep, és minden jövevény elől elzárják a templomot. Tudta azt is, hogy kívülálló lévén nem kap még egyszer audienciát a főpaptól. A terembe érve megbotlott, hangos csattanással elejtette a tekercseket és az írószerszámát. A zaj egy pillanatra elvonta az írnokok figyelmét a munkájukról. Bosszúsan mormogott, és bocsánatkérőn pillantott körbe, aztán összegyűjtötte holmiját, és elcsoszogott az emberek között a terem végében álló épületszárny felé. Lehajolt az alacsony ajtónál, leült egy nádszőnyegre. Csupán előző látogatásai alapján tudta, hogy valaki ül vele szemben a sötétben. – Szolón, a Törvényhozó, én Amenhotep vagyok, a főpap. A hang alig volt több suttogásnál, és vén volt, akár az istenek. Újból megszólalt. – Eljöttél szaiszi templomomba, és én fogadlak. A tudást keresed, és én átadom mindazt, amit az istenek nekem juttattak. Az udvarias üdvözlések végeztével a görög gyorsan elrendezte fehér ruhája redőit a térde fölött, és előkészítette a tekercsét. Amenhotep épp annyira hajolt csak előre a sötétből,

hogy az arcát világítsa meg a meglebbenő fénynyaláb. Szolón már sokszor látta azelőtt is, de még mindig megremegett tőle a lelke. Testetlennek tűnt, sötétben lebegő, fénylő gömbnek, mintha kísértet nézne vissza az alvilág kapujából. Akárha fiatalon megrekedt volna az időben; a bőre feszes volt és áttetsző, csaknem pergamenszerű. Szemén a vakság tejfehér hártyája csillogott. Amenhotep már Szolón születése előtt öreg volt. Azt beszélik, hogy Homérosz is felkereste Szolón dédapja idejében, és ő mesélt neki Trója ostromáról, Agamemnonról, Hektórról, Helénáról és Odüsszeusz vándorlásairól. Szolón nagyon szerette volna erről és sok minden másról kifaggatni, de ezzel megszegte volna a megállapodásukat, hogy nem tesz fel kérdést a vén papnak. Szolón figyelmesen előrehajolt, nehogy elmulasszon bármit is az utolsó találkozásból. Amikor Amenhotep újból megszólalt, hangja alig volt több kísérteties suttogásnál. – Törvényhozó, mondd el, miről beszéltem tegnap. Szolón gyorsan kisimította a tekercset, és böngészte a sűrűn írt sorokat. Egy pillanat múlva olvasni kezdett. Újra egyiptomira fordította a görög szöveget, arra a nyelvre, amin éppen beszéltek. – Egy hatalmas birodalom uralkodott egykor a világ legnagyobb részén. – Hunyorgott a homályban. – Vezetői hatalmas fellegvárban éltek a tengernél, a folyosók addig soha nem látott hatalmas labirintusában. Ügyesen munkálták meg az aranyat és az elefántcsontot, és puszta kézzel szálltak szembe a bikákkal. De miután szembeszálltak Poszeidónnal, a tenger istenével, hatalmas vízözön nyelte el fellegvárukat, népüket senki sem látta azóta. – Szolón abbahagyta az olvasást, és várakozóan tekintett föl. – Itt hagytad abba. Szinte véget nem érő szünet után az öreg pap alig mozgó szájjal újra megszólalt, hangja alig volt hallható. – Ma este sok mindent elmondok neked, Törvényhozó. De előbb hadd beszéljek az elveszett világról, a hübriszük miatt az istenek által megbüntetett városról, melynek neve Atlantisz.

* Órákkal később a görög keze megfájdult a folyamatos írástól. Letette írószerszámát, aztán összehajtotta tekercsét. Amenhotep befejezte. Telihold világította meg az éjszakát, Thot ünnepének kezdete, és a papoknak elő kellett készíteniük a templomot, mielőtt hajnalban megérkeznek a hívek. – Csak most és soha máskor nem mondtam el mindezt, Törvényhozó – suttogta Amenhotep, és kortól görbe ujjaival lassan végigsimított a koponyáján. – Mi, főpapok, ősi törvényünk értelmében nem hagyhatjuk el a templomot, kincsként kell őriznünk ezt a tudást. Az asztrologosz, a templomi jós kívánságára lehetsz itt jelen, Ozirisz isten parancsára. – Az öreg pap előrehajolt, ajkain mosoly árnyéka bujkált. – Most pedig ne feledd, Törvényhozó: nem rejtvényekben beszéltem, mint a görög jósok, de lehet, hogy rejtélyes, amit mondok. A rám hagyományozott igazságokat mondtam, nem én agyaltam ki őket. Utolsó alkalommal jöttél. Most eredj. A hullaszerű arc eltűnt a sötétben. Szolón lassan felkelt, kicsit tétovázott, és utolsó alkalommal végigpillantott az immár üres scriptoriumon, majd elindult a fáklyákkal megvilágított kijárat felé. * Rózsás ujjú hajnal kélt ki a ködből, és a halvány fény elsápasztotta a Nílus fölött táncoló holdfényt. A vén görög egyedül volt, a kísérő szokás szerint visszafordult, amint elhagyta a templom területét. Elégedetten felsóhajtott, mikor elhaladt a templom oszlopai mellett, melyek pálmalevelet formázó oszlopfőt nem hasonlítottak az egyszerű görög formákra. Utoljára még lepillantott a szent tóra, az obeliszkek, az emberfejű szfinxek és a fáraók hatalmas szobrainak kísérteties falanxára. Örült, hogy mindezt maga mögött tudja,

és megkönnyebbülten haladt a poros úton a vályogtéglából épült falu felé, ahol megszállt. Magához szorította értékes tekercseit, és vállán iszák lógott, benne nehéz pénzes zacskó. Holnap indulás előtt aranyat áldoz Néith istennőnek, ahogy első találkozásuk alkalmával megígérte Amenhotepnek. Még mindig a hallott csodák jártak a fejében. Az aranykor, a fáraók képzeletét is túlszárnyaló ragyogó időszak. Egy nép, amely a tűz, a kő és a fém formálásának minden művészetét kitanulta. Ezek az emberek nem voltak óriások, sem Küklopszok, akik az Akropolisz ősi falait építették. Rátaláltak az istenek gyümölcsére, és leszakították. Fellegváruk ragyogott, mint az Olimposz hegye. Szembe mertek szállni az istenekkel, és az istenek elpusztították őket. De mégis tovább éltek. Álmodozás közben nem vette észre, hogy a faluba érve két sötét alak lopakodott elő a fal mögül. Az ütés teljesen váratlanul érte. Miközben a földre zuhant, és a világ elsötétedett, még érezte, hogy kezek rángatják le a válltáskáját. Az egyik kitépte a kezében tartott tekercset, darabokra szaggatta, és szétszórta a szemét között az utcán. A két alak ugyanolyan csöndben tűnt el, ahogyan jött, a görög meg ott maradt ájultan és véresen a földön. Mikor magához tért, semmire sem emlékezett az utolsó, templomban töltött éjszakából. Hátralevő életében ritkán beszélt a Szaiszban töltött időről, és soha többé nem fogott papírt és írószert. Amenhotep bölcsessége nem hagyta el többé a szentélyt, és úgy tűnt, az utolsó papok halálával örökre elveszett. A Nílus üledéke borította el a templomot és vele a kulcsot a múlt legmélyebb rejtélyeihez.

1

M

ég sosem láttam ehhez hasonlót! – A búvár hangja elakadt az izgalomtól; éppen most jött a felszínre a kutatóhajó tatjánál. A létrához úszott, levette uszonyait, a sisakját, és odaadta őket a hajó várakozó kapitányának. Kivergődött a vízből, a nehéz palackoktól csaknem elvesztette az egyensúlyát, de felülről elkapták, és így végül biztonságosan landolt a fedélzeten. Gyorsan körülvették a fedélzeten várakozó csoport tagjai. Jack Howard lejött a hídról, és a barátjára mosolygott. Még mindig mulatságosnak találta, hogy Costas mackós alkatával milyen mozgékonyan manőverezik a víz alatt. Átkelt a hátsó fedélzeten heverő búvárfelszerelések halmazán, és közben tréfás hangon odaszólt neki: – Már azt hittük, visszaúsztál Athénba, az apád úszómedencéje mellé egy gin-tonikra. Mit találtál? Sába királynőjének elveszett kincsét? Costas Kazantzakis türelmetlenül megrázta a fejét, és megindult Jack felé. Túlságosan izgatott volt, hogy levegye a felszerelését. – Nem – zihálta. – Komolyan beszélek. Nézd meg ezt. Jack csendesen imádkozott, hogy jó hír legyen. Tájékozódó merülés volt a lerakódott homokpad felderítésére egy elsüllyedt vulkán tetején. A Costast követő két búvár is nemsokára

felmerül a dekompressziós várakozás után. Aztán nem lesz több merülés a szezonban. Costas kikapcsolt egy karabinert, átnyújtott egy víz alatti felvevőt, és megnyomta a lejátszógombot. A csoport többi tagja a magas angol mögé tömörült, aki közben kinyitotta a miniatűr LCD monitort és bekapcsolta a videót. Jack kétkedő vigyora pillanatokon belül döbbent csodálkozásra váltott. A víz alatti jelenetet erős reflektorok világították meg, színt adtak a csaknem száz méter mélyen uralkodó félhomálynak. Két búvár térdelt a tengerfenéken, légliftet használtak, azaz egy alacsony nyomású levegőcsőhöz csatlakoztatott, nagy vákuumcsövet, ami felszívta az üledéket. Az egyik búvár nagy erőfeszítések árán megfelelő helyzetben tartotta a csövet, míg a másik finoman a cső szájához terelte az üledéket. Ez ugyanúgy felfedte a leleteket, mint az archeológusok ásója. Ahogy a kamera ráközelített, a búvárok figyelmének tárgya megdöbbentő közelségbe került. A képen látható sötét kiemelkedés nem szikla volt, hanem zsindelyként összefüggő sorokba rendezett fémlapok szilárd tömege. – Ökörbőr öntvény – mondta Jack izgatottan. – Több száz. És ott van az alomfa borítás, ahogy Homérosz leírta Odüsszeusz hajójánál. Minden öntött lap nagyjából egy méter hosszú téglalap volt, négy szélén meghosszabbított nyéllel. Alakjuk a lehúzott és kifeszített ökörbőrre emlékeztetett. Ezek a jellegzetes bronzkori rézöntvények több mint három és fél ezer évesek. – Korai típusnak tűnik – mondta valaki. – Időszámításunk előtti XVI. század? – Kétségkívül – mondta Jack. – És még mindig sorban vannak, ahogy berakodták. Ez arra enged következtetni, hogy a hajótest megmaradt alatta. A legrégibb hajó, amit eddig felfedeztek. Jack izgatottsága akkor tetőzött, mikor a kamera keresztben végigpásztázta a lejtőt. Az öntvények és a búvárok között három óriási korsó sejlett fel. Majdnem embermagasságúak voltak, az átmérőjük pedig több mint egy méter. Jack Krétán,

Knósszosz raktáraiban látott ilyen korsókat. Azokban talpas csészék lapultak, amelyekre csodálatosan élethű polipokat és tengeri motívumokat festettek. Kanyargós formáik a tengerfenék hullámzását idézték. Összetéveszthetetlenül a minószi korból származó edények voltak, a szigetvilág jelentős kultúrájának maradványai, amely az egyiptomi Közép- és Újbirodalom idején virágzott, de azután i. e. 1400 körül hirtelen eltűnt. Knósszosz, a Minótaurosz mesés labirintusa a XIX. század legszenzációsabb felfedezéseinek egyike. Nem sokkal Heinrich Schliemann, Trója felfedezőjének nyomán az angol régész, Arthur Evans elindult, hogy bebizonyítsa: Thészeusz athéni királyfi és szerelme, Ariadné története ugyanúgy történelmi eseményeken nyugszik, mint a trójai háború. Az Irákliontól délre elterülő terjedelmes palota jelentette az eltűnt civilizáció kulcsát, amit Evans legendás királyuk után minószinak nevezett el. A folyosók és termek labirintusa alátámasztotta Thészeusz és a Minótaurosz mondáját, és jelezte, hogy az évszázadokkal későbbi görög mítoszok sokkal közelebb vannak a valósághoz, mint azt bárki hitte volna. – Igen! – Jack szabad kezével a levegőbe ütött, rendesen így jelezte érzelmeit, ha jelentős leletre bukkant. Évekig tartó kitartó munka tetőpontja volt ez a mostani pillanat, gyermekkori álmainak megvalósulása. Ez a lelet Tutanhamon sírjának megtalálásával vetekszik, olyan jelentőségű felfedezés, amely biztosítja csoportja helyét a régészet történetében. Jacknek már az is elég lett volna, amit eddig látott. De még több, sokkal több volt a látnivaló, és ő dermedten meredt a képernyőre. A kamera most az alacsony homokpadnál, az öntvényhalmok mellett tevékenykedő búvárokra közelített. – Feltehetőleg a hajótat – mutatott Costas a képernyőre. – Ez alatt a perem alatt egy sor kőhorgony és egy fa kormánylapát van. Hirtelen ragyogó sárga terület villant fel az előtérben, mintha az üledék visszaverte volna a fénynyalábot a vízben. Ahogy a kamera ráközelített, mindenkinek elakadt a lélegzete a

meglepetéstől. – Az nem homok – suttogta az egyik egyetemista. – Az arany! Most már tudták, mit látnak. Elképzelhetetlenül gazdag lelet tárult a szemük elé. Középen egy pompás, bikaviadalt ábrázoló relieffel díszített, csodálatos kehely volt. Akár Minósz királyé is lehetett. Mellette egy életnagyságú nőszobor feküdt, karját könyörögve felemelve, fejdíszét kígyók koszorúzták. Fedetlen keblét márványból faragták, és a nyakán csillogó, színes ív látszott, ahol ékszerekkel díszítették. Elöl betemetve egy csomó aranymarkolatú bronzkard látszott, a pengéket ezüst és kék zománcberakásos harci jelenetek díszítették. A legragyogóbb fénysugár a búvárok előtti területről verődött vissza. Minden kézmozdulat újabb csillogó tárgyat fedett fel. Jack aranyrudakat, királyi pecséteket, ékszereket, összefont levelekből álló díszes diadém koronákat fedezett fel, mind összevissza hevert, mintha egykor kincsesládában lettek volna. A kép hirtelen felfelé indult, és a képernyő elsötétült. Az azt követő döbbent csöndben Jack leengedte a kamerát, és Costasra nézett. – Azt hiszem, most beletaláltunk – mondta halkan. * Jack egyetlen, nagyvonalú elméletre tette fel hírnevét. A doktorátusának megszerzése óta eltelt tíz évben valóságos mániájává vált, hogy találjon egy minószi korból származó hajóroncsot. Ez bizonyítaná elméletét, miszerint a bronzkorban a minósziak uralták a tengereket. Meggyőződésévé vált, hogy a legvalószínűbb lelőhely a Knósszosztól úgy hetven tengeri mérföldre északkeletre lévő zátonyok és kis szigetek csoportja lesz. Mégis hetekig hiába kutattak. Pár nappal ezelőtt feltámadt a remény, aztán el is ült, mivel egy római kori hajóroncsot találtak. Jack úgy számított, hogy ez lesz az utolsó merülés a

szezonban. Ma próbálták ki az új felszerelést a következő munkához. És most szerencséje volt. – Segítenél? Costas kimerülten leroskadt a Seaquest tatján a korlát mellé. Még mindig nem hámozta le magáról a felszerelést. Az arcán csillogó vízcseppek izzadságcseppekkel elegyedtek. A késő délutáni nap verőfénnyel árasztotta el az Égei-tengert. A görög felnézett a fölé hajló karcsú alakra. Jack Anglia egyik legrégibb családjának különös sarja volt. Csupán könnyed eleganciája jelezte kivételes származását. Apja, kalandor vérét követve, lemondott családi kapcsolatairól, és családjával együtt beutazta a világot. Kedvelte az egzotikus helyeket, és hatalmas vagyona bőven fedezte kedvteléseit. Szokatlan neveltetése Jacket kívülállóvá tette. Szerette a magányt, és senkihez se tartozott. Született vezető volt, tiszteletet parancsolt a kapitányi hídon és az előfedélzeten egyaránt. – Mihez kezdenél nélkülem? – kérdezte Jack vigyorogva, miközben leemelte Costas hátáról a tartályokat. A görög hajómágnás fia, Costas, nem akart playboy lenni, ezért felvételizett és tíz évet tanult Stanfordban és a MIT-en, ahol a tenger alatti technológia szakértőjeként végzett. A csapatból egyedül ő tudott eligazodni a szerszámok és alkatrészek tömkelegében, csodás találmányok sora került ki a kezei közül. A kihívásokat legalább annyira szerette, mint a társaságot, ez pedig létfontosságú az olyan munkahelyen, ahol a csapatmunka a legfontosabb. Ők ketten először a törökországi Izmirben, a NATObázison találkoztak, mikor Jack a Haditengerészeti Felderítő Iskolában segédkezett, és Costas az UNANTSUB, az Egyesült Nemzetek tengeralattjáró-háborút elhárító kutatóintézetének civil tanácsadója volt. Pár évvel később Jack meghívta Costast, hogy igazoljon át a Nemzetközi Tengerészeti Egyetem kutatóintézetéhez, ahol már több mint tíz éve dolgoztak együtt. Aztán Jack egyszer csak azt vette észre, hogy Costast az NTE terepmunkáért felelős igazgatójának nevezték ki, négy hajó és több mint kétszáz alkalmazott tartozott a keze alá. Ám

bármennyi munkát is adtak a gépek és berendezések, Costas mindig megtalálta a módját, hogy csatlakozzon Jackhez, amikor izgalmasra fordultak a dolgok. – Kösz, Jack. – Costas lassan felállt, túl fáradt volt, hogy mást is mondjon. Csak Jack válláig ért, hordónyi mellkasa volt, és alkarját – természetével együtt – görög szivacshalász és tengerész őseitől örökölte. Ez a feladat közel állt a szívéhez, de most hirtelen kimerült a felfedezés izgalmától. Ő indította be az expedíciót, az apja kormánykapcsolatainak segítségével. Bár most nemzetközi vizeken voltak, azért a görög haditengerészet támogatása felbecsülhetetlen volt, és nemcsak azért, mert ellátta őket a mélytengeri merülésnél nélkülözhetetlen búvárpalackokkal. – Ó, majdnem elfelejtettem. – Costas kerek, lesült arcára széles mosoly ült ki, miközben a stabilizáló mellényébe nyúlt. – Csupán arra az esetre, ha azt hinnéd, hogy hamisítottam az egész dolgot. Egy neoprénbe csavart csomagot húzott elő, és átadta társának. Diadalmasan csillogott a szeme. Jacket meglepte a csomag súlya, és kissé le is húzta a kezét. Kicsomagolta, és felhorkant a megdöbbenéstől. Tömör fémkorong volt, nagyjából tenyérnyi átmérőjű, a felszíne úgy ragyogott, mintha vadonatúj lenne. Kétségkívül mély árnyalatú ötvözetlen arany volt, méghozzá veretlen fém tisztaságúra finomított arany. Sok akadémikus kollégájától eltérően Jack soha nem tettette, hogy nem érdeklik a kincsek. Most szinte megborzongott a felbecsülhetetlen értékű lelet láttán. Mikor fölemelte és a nap felé fordította, a korong vakító fénnyel felragyogott, mintha csak az évezredek során felgyülemlett hatalmas energia tört volna ki belőle. Még nagyobb izgalomba jött, mikor meglátta, hogy a napfény megcsillan a felszínén található jeleken. Costas árnyékába tartotta a korongot, és kitapogatta ujjaival a bemélyedéseket: mindegyik tökéletesen érezhető volt a domború oldalon.

Középen különös, egyenes vonalú jel állt, mint a nagy H betű, a középső rövid vonal lejtett, és mindkét oldalsóból négy vonal nyúlt ki fésűként. A korong szélén körben három koncentrikus sáv húzódott, valamennyit húsz szakaszra osztották. Minden szakasz fémbe vésett különféle jeleket tartalmazott. Jack a külső kört piktogramoknak nézte, olyan jeleknek, amelyek egy szó vagy kifejezés jelentését hordozzák. Egyelőre nem tudta értelmezni az emberfejet, a sétáló embert, evezőt, egy hajót és egy gabonakévét ábrázoló írásjegyeket. A belső szakasz összhangban volt a széleken levőkkel, de lineáris jeleket tartalmazott. Mindegyik más volt, de inkább betűkkel mutattak rokonságot, mint a piktogramokkal. Costas felállt, és nézte, ahogy Jack elmerülten vizsgálja a korongot. Szeme szinte ragyogott. Costas ismerte ezt az arckifejezését. Jack a hősök korát tapintotta az ujjaival, azt a kort, melyet mítoszok és legendák takartak el, és csupán hatalmas palotákban, fellegvárakban, letisztult műalkotásokban és remekül kiélesített fegyverekben maradt ránk. Most végre közel került hozzájuk, már amennyire egy hajóroncs ezt lehetővé teszi, és olyan műalkotást tartott a kezében, amit nem dobtak el, hanem értékként őriztek a katasztrófa pillanatáig. Az aranykorong mégis a titokzatosság leplébe burkolózott, és Costas tudta, barátja nem nyugszik addig, amíg minden titkát fel nem fedi. Jack sokáig forgatta a korongot, nézte a feliratokat, és agya visszapörgette az egyetemi írástörténet-órák anyagát. Már látott valami hasonlót. Megjegyezte, hogy e-mailben elküldi a képét James Dillen professzornak, öreg mentorának a Cambridge-i Egyetemen, aki az ókori görög írások szakértője. Jack visszaadta a korongot Costasnak. A két férfi egy pillanatra egymásra nézett, szemük csillogott az izgalomtól. Majd Jack csatlakozott a hajó tatjánál lévő létránál a felszereléssel foglalatoskodó csoporthoz. A rengeteg arany látványa megduplázta a buzgalmát. A régészetben a legnagyobb kockázatot a nemzetközi vizeken való kutatás jelenti, ahol mindent szabad, mert egyetlen ország sem tartja

fennhatósága alatt a területet. Minden kísérlet, hogy átfogó, mindenkire érvényes tengeri törvényeket hozzanak létre, kudarcba fulladt. Az ilyen hatalmas területek ellenőrzése leküzdhetetlen akadálynak tűnt. Ugyanakkor a technika fejlődése azt jelentette, hogy a távolabbi területeken folytatott tenger alatti kutatás, mint például amilyen a Titanic felfedezése is volt, alig kerül többe, mint egy jobb autó. A mélytengeri kutatás egykor csak néhány intézet kiváltsága volt, mostantól mindenki számára elérhető lett, és ez a régészeti lelőhelyek széles körű pusztulásához vezetett. A jól szervezett kincsvadász csapatok a modern technika eszközeivel kopasztják le a tenger fenekét, nem készítenek feljegyzést az utókornak, és a műalkotások is örökre eltűnnek a magángyűjtők kezei között. És a Nemzetközi Tengerészeti Egyetem munkacsoportjainak nem csak a törvényesen működő konkurenciával kellett szembenézniük. Az elrabolt régiségek az alvilág legkeresettebb termékei lettek. Jack megnézte az óráját. Az adrenalin szétáradt az ereiben, mint mindig, amikor megadja a jelet a merülésre. Gondosan felöltötte a felszerelését, beállította búvárkomputerét, és ellenőrizte a tartályok nyomását. Ugyanolyan módszeresen és pontosan járt el, mintha semmi különös nem történt volna ezen a napon. Valójában alig bírt magával az izgalomtól.

2

M

aurice Hiebermeyer felállt és megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát. Az órájára pillantott. Csaknem dél volt, közel a munkanap vége, és a sivatagi forróság elviselhetetlenné vált. Kiegyenesítette a derekát. Megvonaglott az arca, mert hirtelen rájött, mennyire fáj a háta attól, hogy több mint öt órát görnyedt a poros árok fölött. Lassan elindult a terep középső része felé, hogy megtartsa szokásos napvégi ellenőrző körútját. Széles karimájú kalapjával, kis kerek szemüvegével és térdig érő sortjával kissé mulatságos figura volt. Külseje alapján senki se hitte volna, hogy ő a világ vezető egyiptológusainak egyike. Csöndesen figyelte a feltárást, gondolatait csákányok ismerős pendülése és a talicska nyikorgása kísérte. Lehet, hogy ez a hely nem olyan káprázatos, mint a Királyok Völgye, töprengett, de itt sokkal több tárgyi lelet kerül elő az ásó nyomán. Évekig tartó eredménytelen kutatás előzte meg Tutanhamon sírjának felfedezését; itt a szó szoros értelmében térdig járnak a múmiákban, már több százat kiástak. Mindennap újabb tetemek kerülnek elő, ahogy új átjárókat tisztítanak meg a homoktól. Hiebermeyer odament ahhoz a mély gödörhöz, ahol mindez elkezdődött. Átpillantott a széle fölött, a föld alatti labirintusra, a sziklába vájt járatok útvesztőjére, melyeket halotti kamrák

szegélyeztek, ahol a holttestek évszázadokon keresztül megmaradtak. Ezek valahogy elkerülték a sírrablók figyelmét, akik oly sok királysírt tettek tönkre. Egy csökönyös teve fedezte fel a katakombákat; a szerencsétlen állat letévedt az ösvényről, és eltűnt a homokban a tulajdonosa szeme elől. A hajcsár azonnal odarohant, és döbbenten látta, hogy lent a mélyben hosszú sorokban holttestek fekszenek egymás fölött, az arcuk szemrehányón néz rá, amiért megzavarta megszentelt nyughelyüket. – Ezek az emberek valószínűleg az őseid – mondta Hiebermeyer a tevehajcsárnak, miután megérkezett az Alexandriai Régészeti Intézetből a kétszáz kilométerrel délebbre fekvő sivatagi oázisba. Az ásatás igazolta a kijelentést. Az arcok, amik úgy megijesztették a hajcsárt, valójában páratlan szépségű festmények voltak. Némelyik olyan kvalitású volt, hogy az olasz reneszánsz koráig párját ritkította, holott csak névtelen kézművesek alkotásai voltak, nem valami nagy görög mester művei, és a múmiák sem nemesek voltak, hanem egyszerű közemberek. Legtöbbjük a fáraók korában élt, de abban az időszakban, mikor Egyiptom görög és római uralom alá került. Ez a gyarapodás időszaka volt, amikor a pénzrendszer bevezetése gazdasági fellendülést hozott, és lehetővé tette az új középosztály számára, hogy aranyozott múmiakoporsókat és díszes temetési szertartásokat rendeljenek maguknak. A most megtalált sírok tulajdonosai Fajjúmban éltek, a nekropolisztól hatvan kilométerre keletre lévő, termékeny oázisban. Ezek a sírok sokkal szélesebb keresztmetszetét adják az életnek, mint a királyi nekropoliszok, elmélkedett Hiebermeyer, és ugyanolyan csodálatos történetekről mesélnek, mint Ramszesz vagy Tutanhamon múmiája. Ma reggel éppen egy ruhakészítő családot ástak ki, egy Széth nevű embert, az apját és a fivérét. A templomi élet színes jelenetei díszítették a kartonázst, a testet mellvértként borító, gipszstukkó réteggel bevont vászonból készült lapot. A felirat arról értesített, hogy a két fivér Néith szaiszi templomának

alacsony rangú szolgája volt, de jó szerencse érte őket, és ruhakereskedő apjukkal együtt vállalkozásba kezdtek a görögökkel. A múmiaborításon látható áldozatokból és az arcukat borító vékony aranymaszkból ítélve tényleg alaposan meggazdagodhattak. – Dr. Hiebermeyer, azt hiszem, ezt látnia kell. A hang az egyik legtapasztaltabb munkatársáé volt, ő felügyelte a kutatóárkokat. Egyiptomban végzett, és reményei szerint majd követi őt az intézet igazgatói székében. Aysha Farouk felnézett a gödörből, csinos, sötét bőrű arca mintha a múltból bukkant volna fel, mintha az egyik múmiaportré elevenedett volna meg hirtelen. – Le kell ide másznia. Hiebermeyer kalapját sárga védősisakra cserélte, és óvatosan leereszkedett a létrán, az ásatáson dolgozó egyik helybéli fellahin segítségével. Aysha a pár lépéssel a felszín alatt lévő, homokkő fülkében fekvő múmia fölé hajolt. Ez a sír a teve bezuhanásakor megsérült sírok egyike volt, és Hiebermeyer látta, hogy a terrakottakoporsó eltört és a benne lévő múmia megsérült. A lelőhely legrégebbi részén voltak, a nekropolisz központját alkotó sekély járatcsoportban. Hiebermeyer erősen remélte, hogy tanítványa valami olyasmit talált, ami bizonyítja elméletét, miszerint a temetkezési helyet az i. e. VI. században alapították, több mint két évszázaddal azelőtt, hogy Nagy Sándor meghódította Egyiptomot. – Rendben. Mit találtunk? – Német akcentusa pattogós élt adott a hangjának. Lelépett a létráról, és bebújt az asszisztense mellé, óvatosan, hogy ne tegyen még több kárt a múmiában. Mindketten könnyű orvosi maszkot viseltek a bandázsok alatt megbúvó vírusok és baktériumok miatt, amelyek a tüdejükben esetleg újjáélednek a melegtől és a nedvességtől. Lehunyta a szemét és sajátos kegyeletképpen kissé meghajtotta a fejét, mint mindig, ha felnyitott egy temetkezési kamrát. Miután a halottak elmondták nekik a történetüket, gondja volt rá, hogy

újra eltemessék őket, és folytathassák útjukat a túlvilágon. Amikor elkészült, Aysha beállította a lámpát, benyúlt a koporsóba, óvatosan széthúzta a szaggatott hasadékot, amely nagy sebként húzódott végig a múmia hasán. – Hadd tisztítsam le. Sebészi pontossággal dolgozott, ujjai gyakorlottan kezelték az ecseteket és a fogorvosi kaparókat. Pár perc alatt eltakarította a törmeléket a munkájáról, visszatette az eszközöket, és a koporsó feje felé húzódott, hogy helyet adjon Hiebermeyernek. A tudós szakértő szemmel végignézett a múmia gyantával átitatott bandázsából előkerült tárgyakon. A gyanta illata még oly sok évszázad múltán is átható volt. Gyorsan felfedezte az aranybát, a lélek szárnyas jelképét a kobrát ábrázoló védelmező amulettek mellett. A tálca közepén a belső szervek őrzőjének amulettje feküdt. Mellette egy szép fajanszkitűző a sólyomistent ábrázolta, kiterjesztett szárnnyal. A szilikátos anyag zöldesen csillogott. Testes alakjával úgy helyezkedett, hogy pontosan a gyomorvágás fölött legyen. A holttest kelet felé volt fordítva, hogy a felkelő napot, az újjászületés jelképét üdvözölje. Ez a szokás még a történelem előtti időkből származik. A sérült bandázs alatt láthatóvá vált a múmia rozsdaszínű torzója. Feszes bőre pergamenszerűen feszült a bordakosár felett. A nekropoliszban talált múmiákat nem úgy mumifikálták, ahogyan a fáraók holttesteit. Azoknak a holttesteknek eltávolították a belső szerveit, és száraz nátron közé helyezték a testet; itt a kiszárítás jelentős részét a sivatag végezte, és a balzsamozók csak a gyomor szerveit távolították el. A római korban még ez a művelet is elmaradt. A sivatag konzerváló tulajdonsága ugyanolyan istenáldása a régészeknek, mint a vizenyős területek, és Hiebermeyer mindig meglepődött, amikor megtapasztalta, hogy a legfinomabb szerves anyag is képes csaknem tökéletes állapotban évezredeken keresztül megmaradni. – Látja? – Aysha nem tudta tovább magában tartani

izgatottságát. – Ott, a jobb keze mellett. – Á, igen. – Hiebermeyer szeme megakadt a bandázs tépett szélén, ez a rojtos szél a holttest medencéjénél nyugodott. Az anyagot szépen elrendezett írás borította. Ebben nem volt semmi különös; az ókori egyiptomiak fáradhatatlanul feljegyeztek mindet, ami fontos volt számukra, és így terjedelmes listákat írtak papirusznádból készített papírjaikra. A kiselejtezett papirusz kitűnő múmiabandázsnak számított, amit a temetkezést végző szakemberek gyűjtöttek és újrahasznosítottak. Ezek a darabkák a nekropolisz legértékesebb leletei közé tartoztak. Ez volt az egyik oka, hogy Hiebermeyer ilyen nagy méretű feltárásba kezdett. Abban a pillanatban kevéssé érdekelte, mit mond az írás, inkább annak a lehetősége izgatta, hogy az írás stílusa és nyelve alapján meg tudja határozni a múmia korát. Értette Aysha izgatottságát. A megsérült múmia módot adott rá, hogy itt és most meghatározzák a leletek korát. Egyébként hetekig kell várniuk, míg a konzerválók Alexandriában körülményesen lefejtik a bandázst. – Görög nyelvű írás – mondta Aysha. Lelkesedése tiszteletadással párosult. Most mögötte guggolt, a haja a férfi vállához ért, miközben a papirusz felé mutatott. Hiebermeyer bólintott. A lánynak igaza volt. Semmi kétség, ez folyékony ógörög írás, egészen más, mint a fáraók korának és a Fajjúm-vidék kopt hieratikus írása a görög és római korban. Tanácstalan volt. Hogyan került görög szövegtöredék egy i. e. V. vagy VI. századi fajjúmi múmiába? Az egyiptomiak ugyan megengedték a görögöknek, hogy kereskedőtelepet hozzanak létre Naukrátiszon, a Nílus mellékágánál az i. e. VII. században, de a szárazföld belsejében erősen korlátozták a tevékenységüket. Egészen i. e. 332-ig, amikor Nagy Sándor meghódította Egyiptomot, nem jutottak jelentős szerephez, és alig hihető, hogy egyiptomi feljegyzések görögül készültek volna ez előtt az idő előtt. Hiebermeyer hirtelen elkedvetlenedett. A Fajjúmban talált

görög irat nagy valószínűséggel a Ptolemaidák korából származott. Ez a makedón dinasztia Alexandrosz tábornokától, I. Ptolemaiosz Lagosztól kezdődik, és Kleopátra öngyilkosságával és a római hatalomátvétellel ér véget í. e. 30ban. Ilyen nagyot tévedett volna, mikor olyan korainak gondolta a nekropolisznak ezt a részét? Aysha felé fordult, kifejezéstelen arca elrejtette növekvő csalódottságát. – Nem vagyok benne biztos, hogy örülök ennek. Megnézem közelebbről. Közelebb húzta a lámpát a múmiához. Az Aysha tálcájáról vett ecsettel lesöpörte a port a papirusz egyik sarkáról, és feltárult az írás, ami olyan tisztán látszott, mintha aznap írták volna. Elővette a nagyítóját, és visszafojtotta a lélegzetét, miközben az írást vizsgálta. A betűk aprók voltak és folyamatosak, nem szakította meg központozás. Tudta, hogy sok idő és türelem kell hozzá, amíg teljes fordítást lehet készíteni. Most valójában csak a szöveg stílusa érdekelte. Hiebermeyer szerencsésnek mondhatta magát, amiért James Dillen professzornál, a híres nyelvésznél tanult, akinek órái olyan felejthetetlen élményt jelentettek, hogy az ókori görög kalligráfia-tanulmányai után több mint két évtizeddel is minden részletre emlékezett. Pár perc múlva széles mosoly ült ki az arcára, és Aysha felé fordult. – Megnyugodhatunk. Biztos vagyok benne, hogy korai töredék. Az időszámításunk előtti ötödik, talán hatodik évszázadból származik. Megkönnyebbülten hunyta le a szemét, a lány gyorsan megölelte, egy pillanatra elfelejtették a tanár-diák viszonyt. A lány már sejtette a dátumot; szakdolgozatát az athéni archaikus görög feliratokból írta, úgyhogy többet értett hozzá, mint Hiebermeyer, de azt akarta, hogy az övé legyen a felfedezés diadala, az elégtétel, hogy igazolódott a nekropolisz korai alapításával kapcsolatos feltevése. Hiebermeyer újból a papiruszra pillantott, és sebesen járt az

agya. A szorosan egymás mellé írt szavakból, a folyamatos írásból tisztán látszott, hogy nem hivatalos jegyzék, azaz nem csupán nevek és számok sora. Nem olyan írás, amit Naukrátisz kereskedői készítettek. Voltak más görögök is abban az időben Egyiptomban? Hiebermeyer csupán néhány tudós alkalmi látogatásairól tudott, akik csak ritkán jutottak hozzá a templomi levéltárhoz. Halikarnasszoszi Hérodotosz, a történetírás atyja meglátogatta a papokat az időszámítás előtti ötödik században, akik sok csodálatos dolgot mondtak neki a görög-perzsa összecsapás előtti világról, ami könyvének fő témája lett. Korábban élt görögök is ellátogattak ide, athéni államférfiak, írástudók, de látogatásuk többé-kevésbé feledésbe merült, és egyikük beszámolója sem maradt fenn eredetiben. Hiebermeyer nem merte kimondani gondolatait, mert tudatában volt, mekkora zűrzavart okozna korai bejelentése, ami futótűzként terjedne a várakozó újságírók között. De alig bírta türtőztetni magát. Elképzelhető, hogy megtalálta az ókori történelem egy rég elveszett láncszemét? Csaknem az összes, ókorból fennmaradt irodalmi szöveg mindössze középkori másolatban maradt fenn, amiket a Nyugatrómai Birodalom bukása után lelkiismeretesen másoltak át a kéziratokból a szerzetesek. A legtöbb ókori kézirat tönkrement, és vagy a hódítók, vagy a vallási fanatikusok pusztították el. A tudósok évekig abban reménykedtek, hogy Egyiptom homokjából kerülnek elő elveszett szövegek, olyan írások, amelyek megváltoztatják tudásunkat az ókori történelemről. Arról is álmodoztak, hogy talán valami megmaradt az egyiptomi tudós papok bölcsességéből is. A Hérodotosz és elődei által meglátogatott templomi másolóhelyiség a több ezer évre, a lejegyzett történelem hajnaláig visszanyúló tudás töretlen hagyományának megőrzését jelentette. Hiebermeyer izgatottan gondolta végig a lehetőségeket. Vajon az irat a zsidók vándorlásainak első kézből származó összefoglalását tartalmazza, azaz egy olyan dokumentum, ami

az Ótestamentum mellé kívánkozik? Vagy a bronzkor végéről származó feljegyzés, a trójai háború valós leírása? De esetleg még ennél korábbi történelmi eseményekről is hírt adhat, talán arról szól, hogy az egyiptomiak nem csupán kereskedtek a bronzkori Krétával, hanem ők építették a nagy palotákat. Vagy Minósz egyiptomi király lett volna? Hiebermeyer felettébb tetszetősnek találta a gondolatot. Aysha hozta vissza a földre, aki tovább tisztogatta a papiruszt, és a múmiára terelte a figyelmét. – Ezt nézze meg. Aysha a papirusz szélén dolgozott, ahol kiállt a sértetlen bandázs alól. Óvatosan felemelte a vászon szélét, és az ecsettel oda mutatott. – Ez valamiféle jelkép – mondta. A szöveget egy furcsa, egyenes vonalú ábra törte meg, de a másik része még a bandázs alatt rejtőzött. Négyfogú kerti gereblyének látszott. – Maga szerint mi ez? – Nem tudom. – Hiebermeyer elhallgatott. Aggódott, nem akart tanácstalannak látszani tanítványa előtt. – Lehet, hogy valamiféle numerikus eszköz, talán egyfajta ékírás. Eszébe jutottak a Közel-Kelet írnokaitól származó, agyagtáblákba nyomott ék alakú jelek. – Itt. Lehet, hogy ez a kulcs. – Hiebermeyer előrehajolt, arca csak centiméterekre volt a múmiától. Finoman lefújta a port a szövegről, és tovább tanulmányozta a jelet. A jel és a szöveg között volt egy szó, görög betűi nagyobbak voltak, mint a folyamatos írás a papirusz többi részén. – Azt hiszem, el tudom olvasni – mormolta. – Vegye ki a jegyzetfüzetemet a hátsó zsebemből, és írja a betűket, ahogy diktálom. A lány követte az utasításokat, és leguggolt a koporsó mellett, a ceruzáját készenlétben tartva. Hízelgett neki, hogy Hiebermeyer bízik annyira képességeiben, hogy rábízza az átírást. – Rendben. Kezdjük. – Szünetet tartott, és felemelte a

nagyítóját. – Az első betű alfa. – Elfordult, hogy jobban lásson. – Aztán tau. Aztán megint alfa. Nem, húzza át. Lambda. Most újra alfa. Bár az üreg árnyékban volt, a verejték kiütközött a homlokán. Kissé hátradőlt, nehogy a papiruszra csöppenjen. – Nü. Aztán újra tau. Ióta, azt hiszem. Igen, biztosan az. És most az utolsó betű. – Anélkül, hogy felemelte volna szemét a papiruszról, kis csipeszért nyúlt a tálcán, aztán fölemelte a bandázsnak a szó végére hajló részét. Finoman újból a szövegre fújt. – Szigma. Igen, szigma. Ennyi. – Hiebermeyer felegyenesedett. – Rendben. Mit találtunk? Valójában már akkor tudta, amikor megpillantotta a szót, de agya visszautasította, hogy összerakja, ami a képébe ragyogott. A lelet a legvadabb álmait is felülmúlta: ez a lehetőség annyira valószínűtlennek tűnt, hogy a legtöbb tudós egyszerűen el se merné ismerni. Mindketten döbbenten bámultak a jegyzetfüzetre, mintha megbabonázta volna őket a szó. Hirtelen minden más háttérbe szorult, jelentéktelenné vált. – Atlantisz – suttogta Hiebermeyer. Elfordult, sűrűn pislogott, és visszafordult. A szó még mindig ott volt. Agya hirtelen őrült spekulációba fogott, mindent előszedett, amit csak tudott, és megpróbálta összerakni. Többéves tudományos tapasztalata azt súgta, hogy azzal kezdje, ami legkevésbé vitatható, azaz próbálja meg a megállapított keretek közé elhelyezni a leletet. Atlantisz. A levegőbe merengett. Elképzelhető, hogy Atlantisz története az ókoriak teremtésmítoszának utolsó része volt, amikor az óriások korát felváltotta az emberek első korszaka. A papirusz talán a legendás aranykor összefoglalása, és nem a történelemben, hanem a mítoszokban gyökerező Atlantisz története. Hiebermeyer a koporsóra pillantott és szótlanul csóválta a fejét. Nem lehet igaza! A hely, az idő. Túl sok véletlen

egybeesés. Ösztönei még egyszer sem csalták meg, és most még erősebben érezte, mint bármikor azelőtt, hogy jó úton jár. Az ismerős, előre kiszámítható múmiák, fáraók, papok és templomok világa, úgy tűnt, a szeme láttára hullik darabokra. Furcsa, töprengett, de annak a tevének az érdeme a legnagyobb régészeti lelet. – Aysha, készítse elő azonnali szállításra ezt a koporsót. Az űrt tömje ki habbal, és pecsételje le. – Újból visszaváltozott az ásatás vezetőjévé. A felfedezés miatt rászakadt hatalmas felelősség legyőzte az utóbbi percek gyerekes izgalmát. – Még ma rakják teherautóra, és küldjék Alexandriába, menjen maga is vele. Intézkedjen a szokásos fegyveres kíséretről, de ne legyen semmi különös, nem akarom, hogy indokolatlan figyelmet keltsünk. Mindig gondoltak arra a veszélyre, amit a dűnék között, az ásatás körül leselkedő modern kori sírrablók, tolvajok és útonállók jelentettek. Mostanában egyre vakmerőbbek lettek, minden pillanatban készen álltak rá, hogy ellopjanak bármilyen, őrizetlenül maradt apróságot. – És Aysha – mondta halálosan komoly arckifejezéssel. – Tudom, hogy bízhatok magában: kérem, erről senkinek se beszéljen. Még a csoportbeli kollégáinak és barátainak sem. * Hiebermeyer hagyta, hogy Aysha végezze a dolgát, és felkapaszkodott a létrán. A rendkívüli felfedezés izgalma után hirtelen rátört a fáradtság. Átvágott a terepen. Kicsit szédelgett a tűző napon, elfeledkezett az ásatáson dolgozókról, akik kötelességtudóan várták az ellenőrzést. Bement az ásatás vezetőjének fenntartott kunyhóba, és lehuppant a székbe a műholdas mobiltelefon mellé. Megtörölte az arcát, lehunyta a szemét egy pillanatra, de aztán összeszedte magát, és bekapcsolta a készüléket. Tárcsázta a számot, és nemsokára egy hang hallatszott a fejhallgatón. A vonal először recsegett, de miután igazított az antennán, tisztább lett a vétel.

– Jó napot, itt a Nemzetközi Tengerészeti Egyetem. Miben segíthetek? Hiebermeyer gyorsan válaszolt, hangja rekedt volt az izgalomtól. – Halló, itt Maurice Hiebermeyer Egyiptomból. Nagyon fontos. Kapcsolja rögtön Jack Howardot.

3 A régi kikötő hullámai lágyan locsogtak a rakparton, s vonalakat rajzoltak, ameddig csak a szem ellát, a tenger felszínén úszó moszatokba. Az öböl másik oldalán halászcsónakok sora ficánkolt és csillogott a déli napon. Jack Howard felállt és a korlát felé indult, sötét haja meglebbent a szélben, barna arcvonásain meglátszott a sok, tengeren eltöltött hónap, amikor bronzkori hajóroncsokat keresett a tengerben. A mellvédnek dőlt, és nézte a csillogó vizet. Ez valaha az ókori Alexandria kikötője volt, amelynek nagyszerűségével csak Karthágó és Róma versenyzett. A gabonaszállító flották innen bontottak vitorlát: széles törzsű kereskedelmi hajók vitték Egyiptom kincseit a Rómában élő millióknak. Innen szállítottak gazdag kereskedők arannyal és ezüsttel megrakott ládákat a sivatagon át a Vörös-tengerhez és azon túlra is. Viszonzásul a Kelet kincsei, tömjén, mirha, lapis lazuli, zafír, teknőchéj, selyem és ópium érkezett. Bátor tengerészek hozták, akik meg merték tenni az utat Arábiából és a messzi Indiából. Jack lenézett a tíz méterrel lejjebb lévő masszív kőburkolatra. Kétezer évvel ezelőtt a világ egyik csodájaként tartották számon a mesés alexandriai világítótornyot. I. e. 285ben avatta fel ünnepélyesen II. Ptolemaiosz Philadelphusz, csupán ötven évvel azután, hogy Nagy Sándor megalapította a várost. Száz méterrel volt magasabb, mint a gízai nagy piramis.

Még ma is, több mint hatszáz évvel azután, hogy a világítótornyot ledöntötte egy földrengés, láthatók az alapjai. A falait középkori erőddé alakították, most pedig az Alexandriai Régészeti Intézet főhadiszállásaként szolgál. Itt található Egyiptom görög-római kori kutatásának központja. A világítótorony maradványai még mindig a kikötő vize alatt pihennek. A felszín alatt hatalmas tömbök és oszlopok fekszenek, tömör formájuk megőrizte királyok és királynők, istenek és szfinxek alakjának részleteit. Jack fedezte fel az egyik leglenyűgözőbbet, II. Ramszesz ledőlt szobrát a tengerben, ahogy azt Shelley megénekelte. Jack amellett érvelt, hogy a szobrokat számba kell venni, és otthagyni érintetlenül, ahol voltak, mint ahogy a költői másukat otthagyták a sivatagban. Örömmel látta a tenger alatti kikötőnél kígyózó, a víz alatti park sikerét bizonyító egyre hosszabb sort. A kikötővel szemben a horizontot a futurisztikus Bibliotheca Alexandrina, az újra felépített könyvtár uralta, amely a dicső múlthoz való újabb kapocsként szolgált. – Jack! – A tárgyalóterem ajtaja feltárult, és egy tömzsi alak lépett ki az erkélyre. Jack megfordult, hogy üdvözölje a jövevényt. – Dr. Hiebermeyer professzor úr! – Jack mosolyogva nyújtotta a kezét. – El sem hiszem, hogy azért hívott ide olyan messziről, hogy megnézzek egy múmiaborítást. – Tudta, hogy végül mégiscsak az ókori Egyiptomnál kötünk ki. A két ember egy évfolyamra járt Cambridge-be, és versengésüket az ókor iránt érzett szenvedélyük táplálta. Jack tudta, hogy Hiebermeyer alkalmankénti szertartásossága gyors felfogóképességet takar, Hiebermeyer viszont tisztában volt vele, hogyan hatoljon át Jack távolságtartó magatartásán. A világ különböző részein végzett számos kutatás után Jack mohón várta, hogy ismét szellemi párbajt vívhasson régi iskolatársával. Hiebermeyer keveset változott iskoláskora óta, és a görög civilizációra gyakorolt egyiptomi hatás

megítélésével kapcsolatos nézetkülönbségük barátságuk szerves részét képezte. Hiebermeyer mögött egy makulátlan világos öltönyt és csokornyakkendőt viselő, idősebb férfi várakozott. Szeme meglepően élesen csillogott fehér haj koronája alól. Jack odalépett hozzá, és melegen megszorította mentoruk, James Dillen professzor kezét. Dillen félreállt, és két másik alakot tessékelt be az ajtón. – Jack, nem hiszem, hogy találkoztál dr. Szvetlanovával. A nő átható zöld szeme majdnem egy vonalban volt Jackével. Elmosolyodott, miközben kezet ráztak. – Kérem, hívjon Katyának. – Akcentussal, de folyékonyan beszélt angolul. Miután kiengedték a Szovjetunióból, tíz évig Amerikában és Angliában tanult. Jack már hallotta hírét Katyának, de nem gondolta, hogy az első perctől fogva ilyen ellenállhatatlan vonzalmat érez majd iránta. Jacket rendszerint tökéletesen lekötötte a friss felfedezés izgalma, de most mintha elvarázsolták volna. Nem tudta levenni a szemét az asszonyról. – Jack Howard – válaszolta zavartan, s a nő hűvös és derült pillantása szinte belehatolt. A nő hosszú haja meglendült, mikor megfordult, hogy bemutassa a kollégáját. – O az asszisztensem, Olga Ivanovna Bortsev a Moszkvai Paleográfiai Intézettől. Katya Szvetlanova jól öltözött eleganciájával ellentétben Olga észrevehetően orosz paraszt módjára öltözködött. Úgy néz ki, mint a nagy honvédő háború propagandahősnői, gondolta Jack, egyszerű és rettenthetetlen, ereje felér akármelyik férfiéval. Egy halom könyvvel egyensúlyozott, de egyenesen a szemébe nézett, mikor a kezét nyújtotta. Miután a bemutatkozás véget ért, Dillen beterelte őket az ajtón a tárgyalóterembe. Ő vezette az ülést. Hiebermeyer az idősebb férfi iránt érzett tiszteletből lemondott az intézet igazgatójának szokásos szerepéről. Körbeülték az asztalt. Olga csinosan elrendezte a könyvoszlopot Katya mellett, aztán leült a fal mellett sorakozó

székek egyikére. Hiebermeyer beszélni kezdett, fel-alá járkált a teremben, és diákkal illusztrálta előadását. Gyorsan átfutott a felfedezés körülményein, hogyan hozták két nappal ezelőtt a koporsót Alexandriába. Azóta a leletkonzerválók éjt nappallá téve dolgoznak, hogy kibontsák a múmiát és kiszabadítsák a papiruszt. Megerősítette, hogy csupán egy szövegtöredék, és hogy a papirusz csak pár centiméterrel nagyobb, mint amekkora az ásatáson látszott belőle. Az eredmény ott feküdt előttük egy üveglap alatt, egy rongyos, harminc centiméter hosszú és fele olyan széles lap. A középső rész kivételével az egészet sűrűn teleírt szöveg borította. – Különös véletlen, hogy a teve pont ebbe lépett – mondta Katya. – A régészet történetében gyakran fordulnak elő különös dolgok – kacsintott rá Jack, és miután befejezte, mindketten elmosolyodtak. – A legtöbb nagy lelet véletlenül kerül napvilágra – folytatta Hiebermeyer a másik kettő felé fordulva. – És ne feledjük, múmiák százai várnak feltárásra. Pontosan ilyen típusú felfedezésre vártam, és még sok ilyen lehet. – Mesés kilátások – értett vele egyet Katya. Dillen áthajolt, hogy felvegye a vetítőgép távirányítóját. Míg Hiebermeyer beszélt, összerendezte a táskájából kivett papírokat. – Barátaim és kollégáim – mondta, lassan végigpásztázta a figyelő arcokat. – Valamennyien tudjuk, miért vagyunk itt. Figyelmük a szoba szemközti falán függő vetítővászon felé fordult. A sivatagi nekropolisz képét a papirusz közelképe váltotta fel. A szó, amely átjárta Hiebermeyert a sivatagban, most betöltötte a vásznat. – Atlantisz – suttogta Jack. – Türelemre kell kérnem önöket – vizsgálta Dillen az arcokat, és tudatában volt, milyen epedve várják az ő és Katya szövegfordítását. – Mielőtt beszélnék, javaslom, hogy dr.

Szvetlanova foglalja össze nekünk, mit is tudunk Atlantiszról. Katya, ha lenne szíves. – Örömmel, professzor. Katya és Dillen akkor barátkozott össze, amikor a lány Cambridge-ben töltötte a kutatóévét a professzor irányítása alatt. Az utóbbi időben együtt voltak Athénban, mikor a várost súlyos földrengés sújtotta, mely megrepesztette az Akropoliszt, és felfedett egy sor sziklába vájt helyiséget, amely az ősi város rég elfeledett archívumát őrizte. Katya és Dillen publikálta azokat a szövegeket, amelyekből kitűnik, hogy a görög felfedezők a Mediterráneumon túlra is eljutottak. Pár héttel korábban az egész világon címlapon közölték fényképüket az újságok, a sajtótájékoztatójukat követően, amelyen ismertették, hogy egy görög és egyiptomi kalandorokból álló expedíció miként kelt át az Indiai-óceánon egészen a Dél-kínai-tengerig. Katya világviszonylatban is az Atlantisz-legenda vezető szakértői közé tartozott, és elhozta magával az ókori szövegek másolatát. – Uraim, először is el kell mondanom, micsoda öröm számomra, hogy meghívtak erre a szimpozionra. Nagy megtiszteltetés a Moszkvai Paleográfiai Intézetnek. Remélem, hogy a továbbiakban is folytatódik a nemzetközi együttműködés. Egyetértő mormogás hallatszott mindenfelől az asztalnál. – Rövid leszek. Először, elfeledhetnek gyakorlatilag mindent, amit Atlantiszról hallottak. Komoly tudományos külsőt öltött, szeme se csillogott olyan pajzánul, mint az előbb. Jack most már kizárólag arra koncentrált, amit a nő mondott. – Azt gondolhatják, hogy Atlantisz amolyan globális legenda, olyan távoli epizód a történelemben, amelyet sok kultúrában félig elfelejtettek, de emlékét mítoszok és legendák őrzik szerte a világon. – Mint a vízözönről szóló történetet – vetette közbe Jack. – Pontosan. – Tekintetét gunyoros elismeréssel szegezte Jackre. – De ez tévedés. Mert mindössze egyetlen forrás van. –

Két könyvet emelt föl beszéd közben. – Az ókori görög filozófus, Platón. A többiek figyeltek. – Platón i. e. 427-től 347-ig élt Athénban, egy nemzedékkel Hérodotosz után – mondta Katya. – Ifjúkorában Platón ismerte Periklészt, megnézhette Euripidész, Aiszkhülosz és Arisztophanész darabjait, láthatta a nagy templomok építését az Akropoliszon. A klasszikus Görögország dicső napjai voltak ezek, a civilizáció történetének eddig ismert legjelentősebb korszaka. Katya letette a könyveket, és kinyitotta mindkettőt. – Ezt a két könyvet Timaiosz és Kritiasz néven ismerik. Képzelt dialógusokat tartalmaznak a két férfi és Platón mentora, Szókratész között, kinek bölcsessége csak tanítványa írásain keresztül maradt fenn. Itt a fiktív beszélgetésben Kritiasz beszél Szókratésznek a kilencezer évvel azelőtt keletkezett hatalmas civilizációról az Atlanti-óceánon. Az atlantisziak a tengeristen, Poszeidón leszármazottai voltak. Kritiasz tanítja Szókratészt. „Volt egy sziget a szoros előtt, amit ti Herkules oszlopainak neveztek; a sziget nagyobb volt, mint Libya és Ázsia együttvéve. Atlantisz szigetén nagy és csodálatos civilizáció virágzott, mely az egész szigetet uralta, és még sok mást, és a szárazföld egy részét is, sőt Atlantisz népe leigázta Libya egy részét Herkules oszlopain belül Egyiptomig, Európát Tyrrheniáig.” Katya fogta a második kötetet, egy pillanatra felpillantott. – Libya Afrika ókori neve, Tyrrhenia pedig Itália középső része, a Herkules oszlopai pedig a Gibraltári-szoros neve. De Platón nem volt sem földrajztudós, sem történész. Témája a hatalmas háború volt, amely az athéniak és az atlantisziak között robbant ki, és melyet az athéniak csak a természeti katasztrófa után nyertek meg. Katya ismét a szövegbe mélyedt. – És most végül következzen a legenda csattanója. Ez a néhány mondat több mint kétezer éve nyugtalanítja a

tudósokat, és több zsákutcához vezetett, mint amennyit az ember számba tud venni. „De azután hatalmas földrengések és áradások jöttek; egyetlen szerencsétlen nap és éjszaka alatt az összes fegyverforgató ember a földbe elsüllyedt, és Atlantisz szigete is eltűnt a tenger mélyén.” Katya becsukta a könyvet, és fürkésző tekintettel nézett Jackre. – Mit vár, mit talál majd Atlantiszon? Jack szokásától eltérően tétovázott, mert tudatában volt, hogy a nő most első ízben teszteli tudományos felkészültségét. – Atlantisz mindig sokkal többet jelentett puszta civilizációnál – válaszolta. – Az ókoriak számára a szükségszerű bukás mítosza, azé a nagyságé, amely az arrogancia és hübrisz által bukik el. Minden kornak megvolt a maga képzelt Atlantisza, mindig emlékeztek egy elképzelhetetlen ragyogású, minden történelmet elhomályosító világra. A nácik szemében ez volt az Übermensch születési helye, az árja faj őshazája, és ebből fakadóan kutattak olyan őrült módon szerte a világon, „fajtiszta” utódokat keresve. Mások számára ez volt az Édenkert, az elveszett Paradicsom. Katya bólintott, és csöndesen megszólalt. – Ha van valami igazság ebben a történetben, ha a papirusz újabb nyomokat tartalmaz, talán sikerül megoldanunk az ókori világ legnagyobb rejtélyét. Szünet állt be, mivel az összegyűltek egymásra néztek, és csak elfojtott lelkesedés látszott az arcukon. – Köszönöm, Katya. – Dillen felállt, láthatóan így kényelmesebben beszélt, mint ülve. Remek előadó volt, valahányszor megszólalt, maradéktalanul lekötötte hallgatósága figyelmét. – Szerintem Atlantisz története nem a történelem, hanem az allegória tárgykörébe tartozik. Platón komoly erkölcsi leckéket szándékozott adni. A Timaioszban a rend győzelmét meséli el a káosz felett a kozmoszban. A Kritiaszban az önfegyelemmel, mértéktartással bíró ember, aki betartja a törvényeket,

győzedelmeskedik a büszke és öntelt ember felett. Az Atlantisszal kirobbant konfliktus megmutatja, hogy az athéniak mindig elszánt emberek voltak, akik végül minden háborúban győzedelmeskedtek. Még Platón tanítványa, Arisztotelész is úgy gondolta, hogy Atlantisz nem létezett. Dillen az asztalra támaszkodott, és előrehajolt. – Szerintem Atlantisz politikai mítosz. Platón ugyanolyan hóbortos fikcióként kezeli, mint Swift a Gulliver utazásai bevezetőjében, ahol a forrást jól hangzó módon adja meg, de soha nem lehet megtalálni. Jack tudta, hogy Dillen most az ördög ügyvédjének szerepét játssza. Mindig csodálta régi professzora retorikai képességét, amit egykori tanára a világ nagy egyetemein szerzett sokéves gyakorlatnak köszönhetett. – Hasznos lenne, ha át tudna futni Platón forrásain – vetette közbe Hiebermeyer. – Természetesen. – Dillen a jegyzeteibe pillantott. – Kritiasz Platón dédapja volt. Kritiasz azt állítja, hogy az ő dédapja hallotta a történetet Szolóntól, a híres athéni törvényhozótól. Szolón viszont egy idős egyiptomi paptól hallotta Szaiszban a Nílus-deltában. Jack gyors fejszámolást végzett. – Szolón nagyjából i. e. 640-től 560-ig élt. Csak idős tudósként léphetett be a templomba. Feltételezhetjük, hogy idősebb korában látogatta meg Egyiptomot, de azért nem volt túl öreg az utazáshoz. Ez akkor az időszámításunk előtti hatodik században lehetett, mondjuk 590-ben vagy esetleg 580ban. – Ha úgy van, akkor elképzelhető, hogy nem fikcióként, hanem tényként kell számolnunk vele. Szeretnék feltenni egy kérdést. Hogy lehet, hogy egy ilyen jelentős történet nem lett széles körben ismert? Hérodotosz az időszámításunk előtti ötödik század közepén járt Egyiptomban, nagyjából fél évszázaddal Platón kora előtt. Fáradhatatlan kutató volt, afféle tudományos szarka, aki minden lényegtelen részletet felcsipegetett, és műve teljes egészében fennmaradt. Még sincs

benne említés Atlantiszról. Miért? Dillen tekintete körbevándorolt az asztalnál ülőkön, mindegyikük kénytelen volt elfordítani a pillantását. Aztán leült. Kis szünet után Hiebermeyer felállt és a széke mögé lépett. – Azt hiszem, tudok válaszolni a kérdésére. – Kis szünetet tartott. – A mi világunk hajlamos általános tudásként kezelni a történelmi tudást. Természetesen vannak kivételek, és valamennyien tudjuk, milyen könnyű a történelmet manipulálni, de rendszerint kevés jelentős dolgot lehet sokáig titokban tartani. Nos, az ókori Egyiptomban másként volt. A többiek feszülten figyeltek. – Görögországtól és a Közel-Kelettől eltérően, melynek kultúráin hódítások sora söpört végig, Egyiptom hagyományai töretlenül nyúltak vissza a bronzkorba, a korai dinasztiák idejébe, nagyjából az i. e. 3100-as évekig. Egyesek szerint még régebbi időkig mehetünk vissza, a mezőgazdaság kialakulásának koráig, azaz csaknem négyezer évvel korábbra. A többiekből érdeklődő morgás tört fel. – Szolón korában ehhez az ősi tudáshoz már nagyon nehéz volt hozzáférni. Olyan volt, mintha egymásba illeszthető részekre osztották volna, mint a puzzle-t, aztán becsomagolták és szétdarabolták volna. – Egy pillanatig élvezte metaforája hatását. – Sok különböző templomban gyűlt össze, különböző isteneknek ajánlva. A papok mohón, saját kincsükként őrizték a maguk kis tudásdarabkáját. Kívülállónak csak isteni felszólításra fedték fel, ha kaptak az istentől valamiféle jelet. Furcsa módon – tette hozzá csillogó szemmel – ez a jel akkor érkezett leggyakrabban, mikor a kérelmező adományt ajánlott föl, rendszerint aranyat. – Szóval az ember vásárolhatott tudást? – Igen, de csak akkor, ha kedvezőek voltak a körülmények, a hónap megfelelő napján, ha éppen nem volt vallási ünnep, és a seregnyi egyéb jel és jóslat sem mondott ellene. Ha nem ment minden jól, akkor a kérelmezőt elutasították, még ha zsákszámra hozta is az aranyat.

– Szóval Atlantisz történetét csak egy templomban tudhatták, és csak egy görögnek mondták el. – Pontosan. – Hiebermeyer komolyan biccentett Jack felé. – Csak egy maroknyi görög jutott be a templomi scriptoriumokba. A papoknak gyanús volt az olyan ember, mint Hérodotosz, aki túlzottan érdeklődő, szertelen, egyik templomból a másikba utazik. Hérodotoszt néha hamis információkkal vezették félre, kiszínezett történetekkel, hamisítványokkal traktálták. Ahogy maguk, angolok mondják, megsétáltatták a kerti ösvényen. A legértékesebb tudás túlságosan szent volt, hogy papírra vessék. Szájhagyomány útján terjedt, főpapról főpapra. A legtöbb tudás elveszett az utolsó pap halálával, amikor a görögök bezárták a templomokat. Az a kevés, amit papírra vetettek, a római időkben veszett el, amikor az Alexandriai Királyi Könyvtár leégett i. e. 48-ban a polgárháború során, és az utódja ugyanúgy pusztult el, amikor Theodóziusz császár elrendelte az összes megmaradt pogány templom lerombolását i. sz. 391-ben. Most már tudunk néhány elveszett műről, de csak ókori művekben fennmaradt utalásokból. Pütheasz, a hajós Geográfia című műve. Claudius császár Világtörténete. Galénosz és Celsus hiányzó kötetei. A történelem és a tudomány nagy munkái, az ókor gyógyszerészeti tudásának összefoglalása, amely talán nagymértékben föllendíthette volna az orvostudományt. Még csak most kezdjük felmérni az egyiptomiak titkos tudását, mikor ugyanazon az úton járunk. Hiebermeyer leült, és újból Katya beszélt. – Egy alternatív hipotézissel szeretnék előállni. Tegyük fel, hogy Platón igazat mondott a forrásával kapcsolatban. Mégis valami oknál fogva Szolón nem írta le látogatásának összefoglalását. Megtiltották volna neki a papok? Fölvett egy könyvet, és folytatta. – Azt hiszem, Platón fogta az általa ismert tényeket, és a saját céljainak megfelelően feldíszítette őket. Ebben egyetértek Dillen professzorral. Platón felnagyította Atlantiszt, távolabbi és félelmetesebb helynek írta le, hogy jobban illeszkedjen a

távolabbi korhoz. így a történetet visszahelyezte a még távolabbi múltba, Atlantiszt a legnagyobb földrajzi képződménnyé tette, amit csak el tudott képzelni, a nyugati óceánra helyezte, az ókori világ határain túlra. – Katya Jackre nézett. – Van egy elmélet Atlantisszal kapcsolatban, amelyet a régészek széles körben elfogadnak. Szerencsések vagyunk legjelesebb védelmezőjét körünkben üdvözölni. Dr. Howard? Jack a távirányítóval az Égei-tenger térképére kattintott, Kréta szigetével a középpontban. – Csak akkor lesz valószerű a hipotézis, ha lecsökkentjük az időhatárokat – mondta. – Ha az egész történetet a kilencezer év helyett kilencszáz évvel helyezzük Szolón kora elé, és ekkor az időszámításunk előtti 1600-as évhez érkezünk. Ez a nagy bronzkori civilizációk kora, az egyiptomi Újbirodalomé, a kánaánitáké Szíria-Palesztinában, a hettitáké Anatóliában, a mükénéi korszak Görögországban, a minószi korszak Krétán. Ez az egyetlen kontextusa az Atlantisz-történetnek. Egy ceruzaméretű fényjelzőt irányított a térképre. – És azt hiszem, hogy az egyetlen lehetséges helyszín Kréta. – Hiebermeyerre pillantott. – A fáraók korában élt legtöbb egyiptomi számára Kréta volt kalandjainak legvégső, északi állomása. Délről hatalmas földnek tűnik, hosszú, hegyekkel szegélyezett tengerpartnak, ám az egyiptomiak ennek ellenére tudták, hogy sziget, mert elhajóztak az északi parton álló knósszoszi palotáig. – És mi van az Atlanti-óceánnal?– kérdezte Hiebermeyer. – Azt el lehet felejteni – mondta Jack. – Platón korában a Gibraltártól nyugatra eső tenger ismeretlen volt, a világ végére vezető, hatalmas óceán. Platón éppen azért helyezte oda Atlantiszt. Az olvasókat aligha nyűgözné le egy földközitengeri sziget. – És az Atlantisz szó? A tengeristennek, Poszeidónnak volt egy fia, Atlasz, az izmos kolosszus, aki az eget tartotta a vállán. Az Atlanti-óceán Atlasz óceánja volt, nem Atlantiszé. Az Atlanti kifejezés először Hérodotosznál jelent meg, úgyhogy valószínűleg széles

körben elterjedt már, mire Platón leírta. Jack szünetet tartott, és a többiekre pillantott. – Mielőtt a papiruszt láttam, úgy érveltem volna, hogy Platón találta fel az Atlantisz szót, tetszetős név ez az Atlasz óceánjában eltűnt kontinens számára. Tudjuk a leírásokból, hogy az egyiptomiak a minósziakat és a mükénéieket Keftiu népének, azaz északi embereknek nevezték, akik hajókon jöttek, és sarcot követeltek. Azt állítottam volna, hogy az eredetiben Keftiu, és nem Atlantisz volt a neve az elveszett kontinensnek. Most nem vagyok biztos ebben. Ha ez a papirusz csakugyan Platón kora előttről származik, akkor biztos, hogy nem ő találta fel a szót. Katya végigsimított hosszú haján, és Jackre pillantott. – Az athéniak és az atlantisziak közötti háború a valóságban a mükénéiek és a minósziak között zajlott? – Azt hiszem – Jack mélyen a szemébe nézett, miközben válaszolt. – Talán az athéni Akropolisz volt a leglenyűgözőbb a mükénéi korszak összes erődje közül, mielőtt lerombolták, hogy a helyén felépítsék a klasszikus korszak épületeit. Nem sokkal i. e. 1500 után mükénéi harcosok foglalták el a krétai Knósszoszt, és egészen addig uralták, míg évszázadokkal később a tűz el nem pusztította a palotát. Hagyományosan úgy tartják, hogy a mükénéiek harciasak voltak, a minósziak békések. A hatalomátvétel azután történt, hogy a minósziakat elpusztította egy természeti katasztrófa. – Ennek lehet nyoma Thészeusz és a Minótaurosz legendájában – mondta Katya. – Thészeusz athéni herceg megkérte Ariadnét, a knósszoszi Minósz király lányát, de mielőtt elnyerte volna a kezét, szembe kellett szállnia a labirintusban lakó Minótaurosszal. A Minótaurosz félig bika, félig ember volt, s bizonyára a minószi fegyveres erő jelképe. Hiebermeyer közbeszólt. – A görög bronzkor emlékeit olyan emberek fedezték fel, akik hitték, hogy a legendák az igazság magvát őrzik. Sir Arthur Evans Knósszoszban, Heinrich Schliemann Trójában és Mükénében dolgozott. Mindkettőjük meggyőződése volt, hogy

Homérosz műve, a trójai háborúkat leíró Iliász és Odüsszeia, melyeket az időszámításunk előtti nyolcadik században jegyeztek le, olyan zavaros események emlékét őrizte meg, amelyek a bronzkori civilizáció bukásához vezettek. – Ezzel a végkövetkeztetéshez értünk – mondta Jack. – Platón nem tudott semmit a bronzkori Krétáról, mely elfelejtődött a klasszikus kort megelőző sötét időkben. Mégis sok minden van a történetben, amely a minószi időkre emlékeztet, olyan részletek, amiket Platón nem tudhatott. Katya, megengedi? – Jack kinyúlt, és elvette a két könyvet, amit Katya feléje tolt, és ismét a nő szemébe nézett. Majd végigpörgette az egyik könyvet, és a vége felé kinyitotta. – Itt van. Atlantisz a többi sziget felé vezető úton volt, és ezektől el lehetett érni az egész szemben lévő kontinenst. Kréta pontosan így látszik Egyiptom felől, a többi sziget a Dodecanese szigetek, a Kyklád szigetcsoport az Égei-tengeren és a görög kontinens, valamint Kis-Ázsia. És van még más is. – Kinyitotta a másik könyvet, és egy másik részt olvasott fel belőle. – Atlantisz nagyon magas volt, hirtelen lejtett a tenger felé, hatalmas hegykoszorú övezte síkság volt. – Jack odament a vetítővászonhoz, amely most Kréta nagyléptékű térképét mutatta. – Ez pontosan Kréta déli partvidékének leírása, és a nagy Mesara-síkság. Visszament oda, ahol a könyveket hagyta az asztalon. – És végül maguk az atlantisziak. Tiz, viszonylag független közigazgatási területre oszlott a királyi metropolisz uralma alatt. – Jack megfordult, és a térképre mutatott. – A régészek úgy gondolják, hogy a minószi Kréta nagyjából tizenkét félautonóm palotagazdaságra oszlott, közülük Knósszosz volt a legfontosabb. Megnyomta a távirányítót, és megmutatta a feltárt knósszoszi palota helyreállított tróntermét. – Ez minden bizonnyal az a nagyszerű főváros, félúton a part felé. – Előreugratta a diákat, míg a palota vízvezetékrendszeréhez nem ért. – És mivel a minósziak kitűnő

vízmérnökök voltak, így az atlantisziak ciszternákat készítettek, némelyik nyitott tetejű volt, másokat befedtek, hogy télen meleg fürdők ként használják őket; voltak fürdők a királyoknak, a magánem-bereknek, a lovaknak és a marháknak. És végül a bika. – Jack megnyomta a kiválasztó gombot, és még egy kép tűnt fel a knósszoszi palotából, ezúttal egy nagyszerű bikaszarv szobrot mutatott az udvar mellett. Újból olvasott. Voltak bikák, amelyek szabadon kóboroltak Poszeidón templomában, és a királyokat magukra hagyták velük a templomban, miután imádkoztak az istenhez. Jack a vászon felé fordult, és átpörgette a maradék képet. – Knósszoszból származó festmény egy bikát átugró akrobatáról. Egy kő bikafejet ábrázoló áldozati váza. Egy aranycsésze, belevésett bikavadász-jelenettel. Egy kiásott gödör bikaszarvak százait tartalmazta, melyet nemrég fedeztek fel a palota központi udvara alatt. – Jack leült és a többiekre nézett. – És még van egy végső eleme ennek a történetnek, ami lényeges lehet. A kép Thíra szigetének légi felvételét ábrázolta, amelyet Jack készített a Seaquest helikopteréről pár nappal azelőtt. A vulkán egyenetlen szélét tisztán lehetett látni, hatalmas nyílását különleges sziklák vették körül, lejtőjén körben fehérre festett házakból álló modern falvak sorakoztak. – Az egyetlen aktív vulkán az Égei-tengeren, amelyik ráadásul az egyik legnagyobb a világon. Valamikor az időszámításunk előtti második évezred közepén ledobta a tetejét, és tizennyolc köbkilométer sziklát és hamut lövellt fel nyolcvan kilométer magasra. A több száz kilométeres hamufelhő délre úszott, Kréta és a Földközi-tenger keleti medencéjének irányába: napokig elsötétítette a napot. A földrengés egyiptomi épületekben is kárt tett. Hiebermeyer emlékezetből idézte az Ótestamentumot: „És monda az Úr Mózesnek: Nyújtsd ki a te kezedet az ég felé, hogy legyen setétség Égyiptom földjén és pedig tapintható setétség. És kinyujtá Mózes az ő kezét az ég felé, és lőn sűrű setétség Égyiptom földén három napig.”

– A hamu elboríthatta Krétát, és egy nemzedéken keresztül lehetetlenné vált a földművelés – folytatta Jack. – Hatalmas hullámok, cunamik pusztították az északi partot, rombolták le a palotákat. Erőteljes földrengések rázták meg a területet. A megmaradt népesség nem tudott ellenállni a mükénéieknek, amikor azok a gazdag zsákmány reményében lerohanták őket. Katya az állához emelte a kezét és beszélni kezdett. – Úgy. Az egyiptomiak hallják a hatalmas zajt. Az éj elsötétül. Néhány túlélő eljut Krétáról Egyiptomba, és borzalmas történeteket mesél a vízözönről. A Keftiura küldött emberek már nem térnek vissza hadisarccal. Atlantisz nem valóságosan süllyedt el a hullámokban, de eltűnt az egyiptomi világ számára. – Katya felemelte a fejét, Jackre nézett, aki visszamosolygott rá. – Megadom magam. A szóváltás alatt Dillen csöndben üldögélt. Tudta, hogy a többiek valójában az ő mondandóját várják, érzik, hogy a papiruszdarab talán olyan titkokat fed fel, amelyek mindent felforgatnak, amiben eddig hittek. Ránéztek pontosan akkor, amikor Jack újraindította a digitális vetítőt az első képpel. A vásznat megint az ógörög írás közeli képe töltötte be. – Készen állnak? – kérdezte Dillen a csoportot. Élénk morgás jelezte a többiek beleegyezését. A feszültség a teremben egyre érezhetőbb volt. Dillen lenyúlt, és kinyitotta az irattáskáját, kihúzott belőle egy nagy tekercset, és kiterítette előttük. Jack lejjebb vette a fővilágítást, és bekapcsolt egy világítócsövet az asztal közepére helyezett ókori papirusz töredezett darabja fölött.

4

F

igyelmük tárgyát most már minden részletében tanulmányozhatták, az ókori írás csaknem világított a védelmező üveglap alatt. A többiek közelebb húzták a széküket, arcuk kivilágított a sötétből a fénykör szélénél. – Először az anyagról. Dillen körbeadott egy kis műanyag dobozban található mintadarabot, amit az elemzéshez távolítottak el, amikor a múmiát kiszabadították. – Kétségkívül papirusz, Cyperus papyrus. Láthatják a keresztben egymásra rakott mintát, ahol kilapították és összeragasztották a nád rostjait. – A papirusz nagyrészt eltűnt Egyiptomból az időszámításunk szerinti második századra – mondta Hiebermeyer. – Kipusztult az egyiptomiak írásmániája következtében. Zseniálisak voltak az öntözés és a földművelés terén, de valahogy nem sikerült nekik fenntartani a Nílus mentén húzódó nádültetvényeket. – Az izgalomtól kipirultan beszélt. – És most elmondhatom, hogy a legkorábbi ismert papirusz i. e. 4000-ből származik, csaknem egy évezreddel korábbról, mint az előző leletek. A Nílus deltájában, Szaiszban végzett ásatásom során fedeztem fel még az idén, Néith templomában. Izgatott morgás hallatszott az asztal körül. Katya

előrehajolt. – Szóval. A kézirathoz visszatérve. Van egy közvetítőnk, amely ókori ugyan, de egészen az időszámításunk szerinti második századig behatárolhatjuk a keletkezését. Lehetünk ennél pontosabbak? Hiebermeyer a fejét rázta. – Pusztán ennek alapján nem. Megpróbálkozhatnánk a radiocarbon meghatározással, de az izotóparányokat minden bizonnyal módosítaná a múmia borításából származó más organikus anyag. És ha elég nagy mintát vennénk, akkor tönkretennénk a papiruszt. – Ez elfogadhatatlan. – Dillen vette át a szót. – De az írás maga a bizonyíték. Ha Maurice nem vette volna észre, akkor ma nem lennénk itt. – Az első jelek a tanítványomnak, Aysha Farouknak tűntek fel. – Hiebermeyer végignézett az asztal körül ülőkön. – Azt hiszem, hogy a múmia és a papirusz egyidősek. Ez a papirusz nem valami ősi fecniként került a sírba, hanem egy nemrég írt dokumentumként. A betűk tisztasága ezt bizonyítja. Dillen a tekercs négy sarkát lerajzszögezte az asztalhoz, és a többiek számára láthatóvá tette, hogy a papiruszról másolt betűkkel van tele. Az azonos betűket csoportosította, a betűpárokat és a szavakat. Ez a stilisztikai rendszer elemzésének módja, és aki nála tanult, járatos is benne. Nyolc folyamatos sorra mutatott az alján. – Maurice-nak igaza volt, amikor korai görög írásnak nevezte. Nem keletkezhetett később a klasszikus kornál, az időszámításunk előtti ötödik században. – Felnézett és szünetet tartott. – Igaza volt, de még pontosabb is lehetek. Keze a felül lévő betűcsoporthoz vándorolt. – A görögök a föníciaiaktól vették át az ábécét az időszámításunk előtti első évezredben. Néhány föníciai betű változtatás nélkül fennmaradt, másoknak az idők során megváltozott az alakja. A görög ábécé végső formáját csak az i. e. hatodik század végén nyerte el. – Fogta a fényjelzőt, és a tekercs jobb felső szélére mutatott vele.

– Ezt nézzék meg. Ugyanaz a betű volt aláhúzva a papiruszról másolt több szóban. Úgy nézett ki, mint egy balra dőlő A betű, az áthúzás mindkét oldalon kilógott, mint a pálcikaember karjai. Jack izgatottan mondta. – A föníciai A betű. – Helyes. – Dillen közelebb húzta a székét az asztalhoz. – A föníciai alak nagyjából az i. e. hatodik század közepére eltűnik. Ezért a szókészlet és a stílus alapján azt gyanítom, hogy a lejegyzés dátuma a század eleje. Talán 600, de minden bizonnyal nem későbbi, mint i. e. 580. Mindenkinek elállt a lélegzete. – Mennyire bizonyos ebben? – kérdezte Jack. – Olyan biztos, mint amilyen minden esetben. – És most megoszthatom önökkel a múmia legfontosabb időmeghatározó bizonyítékát – jelentette be Hiebermeyer diadalmasan. – Egy arany szívamulett, ib, alatta egy napkorong, ré, együtt Apriész fáraó születési nevét jelenti: Uahibré. Az amulett valószínűleg személyes ajándék lehetett a sír elfoglalója számára, olyan kedves tulajdona, amelyet a túlvilágra is magával vitt. Apriész a XXVI. dinasztia fáraója volt, és i. e. 595-től 568-ig uralkodott. – Ez fantasztikus – kiáltotta Katya. – Néhány darabkától eltekintve nem maradt ránk eredeti görög kézirat az időszámításunk előtti ötödik század előtti időkből. Homérosz alig egy évszázaddal ezelőtt élt. Az előttünk lévő írástöredék csak pár nemzedékkel azután keletkezett, hogy a görögök elkezdték használni az új ábécét. Évtizedek óta ez a legfontosabb írásos lelet. – Elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. – A kérdésem tehát a következő. Mit keres egy görög írás Egyiptomban az időszámításunk előtti hatodik században, több mint kétszáz évvel Nagy Sándor hódítása előtt? Dillen körbepillantott. – Nem akarom tovább kerülgetni a forró kását. Azt hiszem, hogy megtaláltuk a törvényhozó Szolón elveszett művének

töredékét, Szaiszban, a főpapnál tett látogatásának összefoglalóját. Megtaláltuk Platón forrását Atlantiszról. * Fél órával később valamennyien a nagy kikötőre néző erkélyen álltak. Dillen pipázott, és kedvtelve figyelte Jacket és Katyát, akik a többiektől kicsit elhúzódva beszélgettek. Nem először látta ilyen lelkesnek Jacket, de remélte, hogy ezúttal végre komoly a dolog. Dillen már évekkel ezelőtt meglátta a lehetőséget a szokatlan tanítványban, akit nem vonzott a hagyományos egyetemi karrier. Ő terelte Jacket a katonai titkosszolgálat szárnyai alá, azzal a feltétellel, hogy visszatér, és folytatja régészkarrierjét. Egy másik tanítványa, Efram Jacobovich olyan alapítványt hozott létre, amely az összes tengerészeti egyetemi kutatást finanszírozta. Dillen most csöndben örült a lehetőségnek, hogy részt vehet Jack kalandjaiban. Jack elnézést kért, de fel kell hívnia a Seaquestet. Kezét egy futó pillanatra Katya karjára tette, és az ajtó felé indult. A papirusz rejtélye legalább annyira izgatta, mint a hajóroncsból előkerült leletek. Csak hat nap telt el azóta, hogy Costas felszínre hozta az aranykorongot, ám a hajóroncs olyan gazdag volt leletekben, hogy a korong jelentősége már-már elhalványult. A beszélgetés szünetében a többiek a falfülkében elhelyezett tévékészüléket nézték. CNN-riportot adtak. A stáb egy újabb terrortámadásról tudósított a volt Szovjetunió területén: egy elsöprő erejű autóbomba robbant a Grúz Köztársaság fővárosában. Az utóbbi időben elkövetett cselekményekhez hasonlóan a mostani merénylet sem fanatikusok műve, hanem személyes bosszú. Újabb hátborzongató epizód abból a világból, ahol a szélsőséges ideológia helyét a mohóság és a vérbosszú vette át. Ez a globális instabilitás egyik fő oka. Ez a helyzet különösen mélyen érintette az erkélyen állókat, mivel az ellopott

régiségeket megvesztegetésre és feketepiaci manőverekre használják, és emiatt a szervezett alvilág egyre merészebbé vált a kincsek megszerzésében is. Miközben visszafelé igyekezett, Jack magában felidézte a Katyával folytatott beszélgetést. A lány csak keveset árult el magáról, de bevallotta, hogy jobban belefolyt a régiséglopások elleni harcba, mint ahogy jelen pozíciója engedné. Jack azt is megtudta, hogy Nyugaton tekintélyes egyetemi posztokat ajánlottak fel a lánynak, de ő ennek ellenére úgy döntött, hogy a korrupt bürokrácia és a mindig jelen lévő zsarolás és megtorlás ellenére is a problémák frontvonalában, Oroszországban marad. Amikor Hiebermeyer és Dillen csatlakozott hozzájuk, a papiruszra terelődött a beszélgetés. – Mindig zavart az a tény, hogy Szolón nem hagyott feljegyzést egyiptomi útjáról – mondta Katya. – Pedig a betűk embere volt: korának egyik legműveltebb embere. – Egy ilyen feljegyzés készülhetett magában a templomkörzetben? – Jack kérdőn nézett Hiebermeyerre, aki a szemüvegét tisztogatta, és láthatóan izzadt. – Lehetséges, bár ilyen alkalom csak nagy ritkán adódott. – Hiebermeyer újból feltette a szemüvegét, és megtörölte a homlokát. – Az egyiptomiak szemében az írás képessége Thotnak, az írás istenének ajándéka volt. Azáltal, hogy szent dolognak tekintették, a papok ellenőrzésük alatt tarthatták. Szentségtörésnek tartották, ha egy idegen jegyzetel a templomban. – Akkor nem lehetett népszerű – fűzte hozzá Jack. Hiebermeyer a fejét rázta. – Vélhetőleg gyanakodva figyelték minden lépését azok, akik ellenezték a főpap döntését, hogy felfedjék a tudásukat. A templomszolgák neheztelhettek amiatt, hogy idegen létére dacol az istenekkel. – Hiebermeyer nagy üggyel-bajjal levette a zakóját és feltűrte az ingujját. – És amúgy sem kedvelték a görögöket. A fáraók nemrég engedélyezték, hogy kereskedelmi központot hozzanak létre Naukratiszban a Deltában. Okos

kereskedők voltak, rengeteg tapasztalatot szereztek a föníciaiakkal való üzletelésben abban az időszakban, amikor Egyiptom hosszú éveken át el volt zárva a világtól. Az egyiptomiak, akik bíztak az isteneikben, a görög kereskedők szerint járatlannak bizonyultak a kereskedelem fortélyaiban. Azok, akik a görögökkel folytatott üzletek során nem tettek szert az általuk remélt haszonra, úgy érezték, hogy kijátszották és elárulták őket. – Szóval arra akar kilyukadni – szakította félbe Jack –, hogy Szolón készített feljegyzéseket, de valahogy elvették tőle, és a szemétbe került? Hiebermeyer bólintott. – Lehetséges. – El tudom képzelni. Igazi tudós volt. A megszállottságig céltudatos, nem sokat törődött a körülötte lévőkkel. Viszont járatlan a világ dolgaiban. Bizonyára arannyal teli táskát vitt magával, és a templomi személyzet vélhetőleg tudott róla. Könnyű zsákmány lehetett, amikor átvágott a sivatagon átvezető éjszakai ösvényeken: ne feledjük, hogy nem alhatott a templomban, vagyis mindennap vissza kellett mennie a templomkerületből a városba, ahol megszállt. – Szóval azt mondja, hogy Szolónt megtámadták és kirabolták a sivatagban. A tekercset széttépték és eldobták. Nem sokkal azután néhány darabját összeszedték, és újra felhasználták múmiaborításnak. A támadásra Szolónnak a templomban tett utolsó látogatását követően került sor, úgyhogy az egész feljegyzés elveszett. – És ehhez mit szólnak – szólt bele újból Hiebermeyer. – Olyannyira összeverték, hogy a történetnek csak részleteire emlékezett; az utolsó látogatásból talán semmire. Már öregember volt, és elhomályosult az emlékezete. Mikor visszatért Görögországba, soha többé nem írt semmit, és szégyellte elmondani, hogy a saját ostobasága miatt milyen rengeteget veszített. Talán néhány közeli barátjának mesélte csak el töredékes emlékeit. Dillen látható megelégedéssel hallgatta, hogy két tanítványa hogyan viszi előre a vitát. Az ilyen találkozók többet

jelentettek, mint külön-külön a részek összessége; a nagy szellemek találkozása új elméleteket villant föl és új érveket rajzol ki. – Én is nagyjából erre a következtetésre jutottam, amikor elolvastam a szöveget – mondta. – Mármint a papirusz és Platón szövegének összehasonlítása után. Nemsokára meglátják, miről beszélek. Menjünk vissza. Újból visszamentek a tanácsterembe, a régi falak hűvös nedvessége üdítőleg hatott a kinti hőség után. A többiek várakozón néztek a papiruszdarab előtt készülődő Dillenre. – Azt hiszem, a szöveget diktálás után írták. Sietve jegyezték le, és a kompozíció sem kifejezetten csiszolt. Ez csak egy része az eredeti tekercsnek, amely több ezer soros is lehet. A fennmaradt rész két rövid bekezdésnek felel meg, melyet egy nagyjából hatsoros rés szakít meg. Középen van a jelkép, amelyet az Atlantisz szó követ. – Már láttam valahol azelőtt – Jack áthajolt az asztalon, és a papirusz közepén lévő különös jelet vizsgálta. – Igen, látta. – Dillen felpillantott a jegyzeteiből. De ezt egy kicsit későbbre hagyjuk, ha megengedik. Nincs kétségem afelől, hogy Szolón írta a szaiszi templom scriptoriumában, és hogy a főpap előtt ült. – Amenhotep a neve. – Hiebermeyer újból elpirult az izgalomtól. – A múlt hónapban a Néith-templom ásatása közben töredékes listát találtunk a papok neveivel a XXVI. dinasztia idejéből. A kronológia szerint Amenhotep több mint százéves volt, mikor Szolón meglátogatta. Szobor is van róla, a British Museumban. Hiebermeyer beindította a multimédia-vetítőt, és bemutatott egy klasszikus egyiptomi pózban ülő alakot, amely egy templom modelljét tartotta. Az arc egyszerre volt fiatal és kortalan, olyan, amely többet rejt el, mint amennyit felfed, egy olyan öregember gyászos arckifejezésével, aki már mindent átadott, mielőtt a halál magához veszi. – Lehetséges – vetette közbe Katya –, hogy a szövegben a törés a diktálásban beállt szünetet jelenti, hogy a fölötte lévő

írás az egyik szövegrész végét jelenti, talán a papnál tett látogatás egy napjáról készült feljegyzést, és a lenti pedig a következő kezdete? – Pontosan. – Dillen ragyogott. Az Atlantisz szó a főcím, egy új fejezet kezdete. Ujjai a laptopon mozogtak, amit csatlakoztatott a multimédia-vetítőhöz. Most a görög szöveg és az angol szavak digitálisan kinagyított változatát látták. Dillen elkezdte olvasni a fordítást, amin ő és Katya megérkezésük óta dolgoztak. „És citadelláikban bikákat tartottak, annyit, hogy megtöltötték az udvarokat és a szűk folyosókat, és az emberek táncoltak velük. És aztán Thutmózisz fáraó idején az istenek haragja lesújtott rájuk, és sötétség borította a Földet, és Poszeidón hatalmas hullámot keltett, amely mindent elpusztított maga előtt. Ez volt a vége Keftiu szigetkirályságának. És a következőkben egy másik hatalmas királyságról hallunk, az elsüllyedt erősségről, melynek neve Atlantisz.” – És most a második rész következik – folytatta Dillen. Lenyomott egy billentyűt, és a kép legördült a rés alá. – Ne feledjék, ez egészen nyers szöveg. Szolón írás közben fordította egyiptomi nyelvről görögre. Számunkra viszonylag világos, csupán néhány komplex kifejezés, esetleg szó homályos. De van egy probléma. A jelenlévők tekintete követte Dillent a vászonhoz. A szöveg a végéhez gördült, a szavak elfogytak, ahol eltört a papirusz. Bár az első rész jól megmaradt, a második csonka volt, mivel a leszakított szélek V alakot adtak. Az utolsó sorok csak szótöredékeket tartalmaztak. Katya elkezdte olvasni. – Atlantisz. – Akcentusa külön hangsúlyt adott a szótagoknak, és segített érzékeltetni, mivel is állnak szemben. – Az első mondat egyértelmű. – A képernyőre összpontosított, és úgy olvasta a szavakat.

– Dia tón nészon mekhri hou hé thalatta sztenoutai. – A magánhangzók csaknem kínainak hangzottak, ahogy megpróbálta visszaadni az ősi nyelv zenéjét. A szigeteken át, míg a tenger összeszűkül. Bos kataraktáján túl. Hiebermeyer töprengve ráncolta a homlokát. – Elég jól értek görögül, hogy tudjam, a kataraktész zuhatagot vagy vízesést jelent – mondta. – Ezzel a szóval szokták a Felső-Nílus zuhatagait jelezni. Hogyan vonatkozhat ez a tengerre? Dillen a vászonhoz lépett. – Ennél a résznél kezdünk egész szavakat elveszíteni a szövegből. Katya újból olvasta. – És aztán húsz dromoi az északi part mentén. – Egy dromosz nagyjából hatvan stadium – magyarázta Dillen. – Nagyjából ötven tengeri mérföld. – De valójában nagyban változik – vetette közbe Jack. A dromosz „futást” jelent, egynapi járóföldet, azt a távolságot, amit egy hajó egy nap alatt képes megtenni, míg fenn van a nap. – Feltehetőleg ez városonként más és más volt. – Hiebermeyer gondolkodott. – A szelektől és az áramlatoktól függött, illetve attól, hogy az év mely időszakában jártak. Figyelembe kell venni az évszakok váltakozását az éghajlaton belül, és a nappali órák számát. – Pontosan. Az egynapi járóföld azt jelentette, kedvező körülmények között mennyi ideig tart eljutni A-ból B-be. – A magas bukranion alatt a bika jele – folytatta tovább Katya. – Vagy a bika szarvai – vetette közbe Dillen. – Csodálatos. – Hiebermeyer csaknem magában beszélt. – A prehisztorikus kor egyik legerőteljesebb szimbóluma. Már láttuk Jack knósszoszi képein. Neolitikus szentélyekben is feltűnnek a Közel-Kelet bronzkori palotáiban. Még a római korban is nagyszabású művészet a bucranium.

Katya bólintott. – A szöveg most töredékes lesz, de a professzor és én egyetértettünk a valószínű jelentésében. Könnyebb lesz megérteni, ha látják, hol van a törés. A vetítőt felső állásba helyezte, ugyanakkor az üvegtálcára tett egy átlátszó lapot. Az ernyőn csinos kézírásával látszottak a szavak a papirusz alsó részének V alakja alatt. „Aztán eléred a citadellát. És ott lent hatalmas aranyszín mező terül el, a sós tavak, ameddig a szem ellát. És kétszáz emberöltővel ezelőtt Poszeidón bosszút állt az atlantisziakon, mivel úgy mertek élni, mint az istenek. A katarakta lehullt, a fellegvár nagy aranyajtaja örökre bezárult, és Atlantiszt elnyelték a hullámok.” Szünetet tartott. – Úgy gondoljuk, hogy ezek az utolsó mondatok kapcsolták a történetet Keftiu földjének pusztulásához. Talán a főpap a tengeristen haragjáról beszélt, Poszeidón bosszújáról, amivel hübriszük miatt sújtotta az embereket. A mutatót az ernyőre állította. – A következő rész valószínűleg Atlantisz részletes leírása volt. Sajnos csak néhány összefüggéstelen szó maradt meg. Itt, úgy gondoljuk ez az aranyház vagy aranyfallal körülvett. És itt tisztán olvasható a piramis szó görög betűkkel. Az egész kifejezés fordítása hatalmas kőpiramisok. Kérdőn pillantott Hiebermeyerre, aki túlságosan meglepett volt, hogy szólni tudjon, csak bámult a képernyőre. – És ezek az utolsó szavak. – A dokumentum rongyos szélére mutatott. – Istenek háza vagy csarnoka, ami ismét kata boukerósz, ami azt jelenti, a bika jele alatt. És itt végződik a szöveg. Hiebermeyer szólalt meg először izgatottan. – Bizonyára az köti össze. Az utazás a szigeteken át, arra a helyre, ahol a tenger összeszűkül. Ez csak nyugatra lehet Egyiptomtól, Szicílián túl a Gibraltári-szorosig. – Lecsapta a kezét, hogy megerősítse mondanivalóját. – Atlantisz mégiscsak az Atlanti-óceánon volt!

– És mi van a kataraktával? – kérdezte Jack. – A Gibraltáriszoros aligha dühöngő zuhatag. – És a hatalmas aranyszín pusztaság, és a sós tavak – tette hozzá Katya. – Az Atlanti-óceánon az egyik oldalon csak a tenger van, a magas hegyek vagy sivatagok a másikon. – A déli part is elgondolkodtató – mondta Jack. – Mivel az Atlanti-óceánnak nincs nyilvánvaló déli partja, ez azt sugallja, hogy Atlantisz a Földközi-tengerben volt. Viszont alig tudok elképzelni egy citadellát a Szahara nyugati részének csupasz partján. Dillen kikapcsolta a gépet, diavetítő-állásba állította a vetítőt, és újratöltötte a digitális képeket. Hósapkás hegyek sora töltötte be a képernyőt, erődmaradványok fészkeltek a zöldellő teraszokon az előtérben. – Jacknek igaza volt, hogy Platón Atlantiszát a bronzkori Krétához kötötte. A szöveg első része a minószi korra vonatkozik, és a Thíra kitörésére. A probléma az, hogy Kréta nem Atlantisz. Katya lassan bólintott. – Platón beszámolója két történet összeollózása. – Pontosan. – Dillen hátralépett a széke mögé, és beszéd közben gesztikulált. – Két különböző történet részleteivel van dolgunk. Az egyik leírja a bronzkori Kréta, Keftiu földjének pusztulását. A másik egy sokkal ősibb civilizációról szól, ez Atlantisz. – A különböző időmeghatározás is félreérthetetlen. – Hiebermeyer az arcát törölgette, miközben beszélt. – Az első bekezdés a papiruszon Thutmózisz uralkodásának idejére teszi Keftiu pusztulását. Ő a XI. dinasztia uralkodója volt az i. e. tizenhatodik század végén, pont akkor, mikor a Thíra kitört. És Atlantiszról a „kétszáz emberöltő” a második bekezdésben valójában elég pontos meghatározás, mivel egy emberöltő nagyjából huszonöt évet jelentett az egyiptomi krónikákban. – Gyors fejszámolást végzett. – Ötezer évvel Szolón előtt, az nagyjából i. e. 5600. – Hihetetlen – rázta a fejét Jack hitetlenkedve. – Egy egész

évezreddel az első városállamok előtt. Az időszámításunk előtti hatodik évezred még a neolitikum, az az időszak, mikor a földművelés még újdonságnak számított Európában. – Egy részletre vagyok kíváncsi – mondta Katya. – Ha ezek a történetek olyan különállók, hogyan lehet olyan hangsúlyos mindkét részletben a bikaszimbólum? – Nem probléma – mondta Jack. – A bika nem csak minószi jelkép. A neolitikum kezdete óta az erőt, a férfiasságot és a föld birtoklását jelentette. Az ökörrel való szántás a korai földművelők számára létfontosságú volt. A bikaszimbólumok mindenütt megtalálhatók a régió korai földműves közösségeiben. Dillen elgondolkodva nézte a papiruszt. – Azt hiszem, felfedeztük az Atlantisszal kapcsolatos kétezer éves tévedés alapját. A Keftiuról szóló összefoglalója végén a főpap, Amenhotep jelezte, miről fog beszélni a következő alkalommal, mintegy kedvet csinált vele az elkövetkezendőkhöz. Fenn akarta tartani Szolón érdeklődését, hogy biztosítsa visszatérését nap nap után, míg a templomi kalendárium engedi. Talán az arannyal telt erszényre gondolt, vagy még bőkezűbb ajándékokra. Azt hiszem, ez a kóstoló Atlantisz történetéből a Keftiuról szóló rész utolsó mondatában. Jack rögtön értette mentora gondolatmenetét. – Úgy gondolja, hogy Szolón mindig az Atlantisz szót mondta, ahányszor elmesélte a minószi korszak végének történetét. – Így van – bólintott Dillen. – Nincs semmi, ami Platón művében arra utalna, hogy Szolón bármire is emlékezett volna a szöveg második részéből. Se katarakta, se hatalmas pusztaság. Nincs piramis sem, amit nehéz elfelejteni. Valaki bizonyára alaposan fejbe verte az utolsó este. * A lemenő nap rózsaszínre festette a nagy kikötő alatt nyújtózó

vizeket. A késő délutáni szünet után visszatértek a konferenciaterembe egy végső megbeszélésre. Egyikükön sem látszott a fáradtság, annak ellenére, hogy órákat töltöttek az asztal körül egy felbecsülhetetlen dokumentum társaságában. Mindnyájukat elragadta a csodálatos érzés, hogy felfedezték a múlt egy kulcsát, amely révén esetleg megváltozhat a civilizáció hajnaláról alkotott eddigi tudásunk. Dillen hátradőlt és megszólalt. – És végül, Jack, arról a szimbólumról, amiről azt mondta, hogy már látta. Ebben a pillanatban hangos kopogás hallatszott az ajtón, és egy fiatalember nézett be. – Elnézést, professzor, de nagyon sürgős. Dr. Howardot keresik. Jack odasietett és elvette a mobiltelefont, amit a fiatalember felé nyújtott. Leült a tenger felé néző balusztrádra. Ügyelt rá, hogy a többiek hallótávolságon kívül legyenek. – Itt Howard. – Jack, itt Costas. Vörös jelzés van. Azonnal vissza kell térned a Seaquestre.

5

J

ack hátradőlt a vezetőülésben. A Lynx helikopter mozdulatlanul állt a levegőben. A rotor rendes dübörgése remegő csörömpöléssé szelídült. Beállította a headsetet, miközben finoman megnyomta a bal pedált, ugyanakkor a farokpropellernek adott egy kis kakaót, hogy egyenesbe hozza a gépet. Costashoz fordult, és mindketten kinéztek a bal oldali ajtón. Ezer méterrel alattuk a Thíra lappangó szíve látszott. A gigantikus kaldera elöntött maradványai fölött lebegtek. A hatalmas mélyedésnek csak töredezett széle ugrott ki a tenger felszíne fölé. Körülöttük kicsapódott sziklák emelkedtek. Pont alattuk volt a Nea Kameni, az „új kő” megperzselődött és élettelen felszíne. Középen az árulkodó füstgomoly jelezte, a vulkán legközelebb hol löki ki a föld kérgét. Figyelmeztető jel, gondolta Jack, a végzet előfutára, mint mikor a bika fújtat és kapar a támadás előtt. Egy testetlen hang érkezett az intercomon át. Jack egyre ellenállhatatlanabbnak találta ezt a hangot. – Félelmetes – mondta Katya. – Itt találkoznak az afrikai és az eurázsiai lemezek, és emiatt rengeteg a vulkán és a földrengés. Nem csoda, hogy a görög istenek olyan erőszakosak voltak. Itt alapítani civilizációt olyan, mint várost építeni a Szent András-törésvonalra.

– Igaz – válaszolta Costas. – De a lemez tektonikus mészköve nélkül soha nem jött volna létre a márvány. Nem lenne se templom, sem szobor. – A sziklafalak felé mutatott. – És mi van a vulkáni hamuval? Hihetetlen anyag. A rómaiak felfedezték, ha mészkő habarcshoz adják, akkor cement lesz belőle, és víz alatt is lehet vele építkezni. – Ez igaz – helyeselt Katya. – A vulkanikus hamu szintén hihetetlenül termékeny talajt eredményez. Az Etna és a Vezúv körüli síkságok voltak az ókorban a világ éléskamrái. Jack mosolygott magában. Costas mindig a nők kedvence volt, ráadásul ő meg Katya felfedezték, hogy közös szenvedélyük a geológia, így Alexandriától idáig mindvégig ez uralta a beszélgetést. A Lynx visszafelé tartott a Tengeri Múzeumból Karthágóból, mikor Costas sürgős jelzést kapott Tom Yorktól, a Seaquest kapitányától. Costas rögtön felhívta Jacket, és Egyiptom felé fordult. Jack aznap délután a kikötő mellett gyorsan elbúcsúzott Dillentől és Hiebermeyertől. Ha azok ketten csalódottak voltak tanítványaik gyors távozása miatt, az arcukra kiülő őszinte aggodalom palástolta azt. Jack megtudta, hogy Katya tapasztalt búvár, és mikor a nő odament hozzá az erkélyen, és megkérte, hogy vigye magával, nem utasította vissza. – Itt a lehetőség, hogy csatlakozzam a frontvonalon küzdő csapatokhoz – mondta a lány –, hogy első kézből megtapasztaljam, mivel kell szembenézniük a modern kor régészeinek. Ezalatt asszisztense, Olga majd sürgős ügyben visszatér Moszkvába. * – Itt van. A helikopter dőlése a keleti horizont felé irányította tekintetüket. Most már nem látták Thírát, és a távoli ködben éppen hogy csak fel tudták fedezni a Seaquestet. Ahogy

közelebb repültek, a mélykék Földközi-tenger elsötétült, mintha egy felhő szállt volna el fölötte. Costas elmagyarázta, hogy ez egy elsüllyedt vulkán: a csúcsa úgy emelkedik ki a mélységből, mint egy gigantikus atoll. Jack jelzett az intercomon. – Nem vártam, hogy pont itt találunk elsüllyedt hajót – mondta. – A vulkán teteje harminc méterrel a tenger szintje alatt van, vagyis túl mélyen ahhoz, hogy zátony legyen. Valami más süllyesztette el a minószi hajónkat. Most pontosan a Seaquest fölött voltak, és közeledtek a hajó tatján lévő helikopter-leszállóhely felé. A leszállójelek egyre világosabbak lettek, ahogy a magasságmérő ötszáz láb alá süllyedt. – De nagyon szerencsések vagyunk, hogy éppen itt süllyedt el a hajó, olyan mélységben, ahol a búvárok tudnak dolgozni. Több kilométeres körzetben ez az egyetlen hely, ahol a tengerfenék nem éri el az ötszáz méteres mélységet. Katya hangja hallatszott az intercomon át. – Azt mondja, hogy a hajó az időszámításunk előtti tizenhatodik században süllyedt el. Tévednék, amikor azt gondolom, hogy talán a Thíra kitörése miatt következett be a katasztrófa? – Egyáltalán nem – lelkesedett Jack. – És furcsa módon éppen ez lehet az oka annak, hogy kitűnő állapotban maradt fent. A hajót hirtelen árasztotta el a víz, és függőlegesen süllyedt hetven méterre a felszín alá. Costas újból megszólalt. – A vulkánkitörés előtt pár nappal feltehetőleg földrengés lehetett. Tudjuk, hogy a thíraiakat figyelmeztették, és el tudták vinni a holmijuk egy részét. Jack bólintott. – A robbanásszerű kitörés valószínűleg több kilométeres körzetben mindent elpusztított – folytatta Costas. – De az csak a kezdet volt. A kalderába áramló víz rettenetes erővel visszacsapódott, és százméteres cunamikat gerjesztett. Elég közel vagyunk Thírához, és a hullámok csak kicsit veszíthettek

az erejükből. Bármilyen hajót ripityára törhetett, hogy csak kis darabkák maradjanak belőle. A mi roncsunk csak azért maradt meg a fenéken, mert beszorult egy, a hullámmozgás szintje alatt lévő repedésbe. A helikopter három méter magasan lebegett a Seaquest fölött, míg Jack várt, hogy megkapja a leszállási engedélyt. Megragadta az alkalmat, hogy kritikusan szemügyre vegye büszkesége tárgyát. A helikopterleszálló és a felfújható csónakok mögött állt a húsz tudós és harmincfős legénység elhelyezésére képes, háromemeletes szállás. A 75 méteres Seaquest csaknem kétszer olyan hosszú volt, mint Cousteau Calypsója. Külön rendelésre készült Finnországban, abban a hajóépítő üzemben, amely az Orosz Oceanológiai Intézet híres hajóit készítette. Akárcsak azok, a Seaquest is jól feküdt a vízen, és kitűnően tűrte a viharokat. A több mint tízéves hajó nélkülözhetetlen volt a világ különböző részein folytatott kutatásoknál. Miközben a botkormányt előre döntötte, észrevettek egy sötét sziluettet a horizonton. Egy másik, alacsony építésű, baljóslatú hajó körvonalait. Mozdulatlanul várakozott jó néhány kilométerre a Seaquest orrától. Mind tudták, mit látnak. Ezért hívták vissza Jacket sürgősen Alexandriából. Katya és Costas elnémult, agyuk a régészet izgalmai helyett a jelen kiábrándító problémáira összpontosított. Jack elszántan összeszorította az állkapcsát, és a leszállóhely közepén lévő narancssárga körben landolt. Nyugodt magabiztossága leplezte egyre növekvő dühét. Tudta, hogy ásatásukat előbb-utóbb felfedezik, de nem hitte, hogy ilyen hamar nyomukra bukkannak a régiségpiac hiénái. Ellenfeleik hozzáfértek a volt szovjet felderítő műhold adataihoz, amely négyszáz kilométeres magasságból képes egy ember arcát felismerni. A Seaquest teljesen ki volt szolgáltatva a Földközi-tenger felhőtlen nyári égboltja miatt, és az a tény, hogy a hajó több napja egy helyben állt, nyilván érdeklődést keltett.

* – Ezt nézzétek meg. Tegnap találtuk, mielőtt elrepültem. Costas Jacket és Katyát az asztalok labirintusa között vezette a Seaquest konzerváló laboratóriumába. A tungsten égők a fejük fölött ragyogó optikai fénnyel világították meg a helyszínt. Egy csoport fehér ruhás technikus szorgosan tisztogatta és jegyezte fel a Minósz-kori hajóroncsról az utóbbi két nap során előkerült értékes műtárgyak tucatjait. Előkészítették őket a konzerválásra: csak azután lehet majd bemutatni őket. Costas a helyiség végében lévő alacsony pad mellett állt meg, és óvatosan felemelte a takarót egy nagyjából egyméteres tárgyról. Katyának elállt a lélegzete a meglepetéstől. Egy életnagyságú bikafej volt, a húsa fekete egyiptomi zsírkőből, a szeme Afganisztánból származó lápisz lazuliból, két szarva tömör aranyból készült, a két végén indiai rubintok csillogtak. A szakán lévő lyuk jelezte, hogy ivókürt volt, egy lyukkal ellátott, az isteneknek szánt italáldozatra használt eszköz. A minószi korban az ivókürt fényűző tárgy volt, mivel csak a főpapok használták a legszentségesebb ceremóniák során. – Gyönyörű – suttogta a lány. – Picasso imádta volna. – Ez lesz a kiállítás központi darabja – mondta Costas. – A tengeri múzeumban? – kérdezte Katya. – Jack lefoglalta az egyik, háromevezős gályáknak szánt raktárt a szívének oly kedves minószi hajóroncs számára. Már majdnem tele van, pedig még alig kezdődött el az ásatás. A Nemzetközi Tengerészeti Egyetem, az NTE földközitengeri bázisa a tunéziai Karthágóban volt, ahol gyönyörűen helyreállították a föníciaiak kör alakú háborús kikötőjét. Az egykori evezős gályák tárolására használt raktárak most a kiásott ókori hajóroncsoknak adtak otthont. Jackben forrt a harag. Képtelenségnek tartotta, hogy egy ilyen felbecsülhetetlen érték az alvilág kezére jusson. Most már arra sem volt lehetőség, hogy visszatérjenek a múzeum biztonságos kikötőjébe. Mikor az a hajó feltűnt a láthatáron,

elhatározták, hogy megszüntetik a rendszeres helikopterjáratokat. A Lynx nem mindennapi teljesítményével rövid távon elvben minden más rotorszárnyú légi járművet lekörözött, de mint minden szubszonikus jármű, védtelen volt a lézervezérlésű hajó-levegő rakétákkal szemben. Ellenségük megkeresné a lezuhanás helyét a GPS-szel, és aztán távirányítással működő tengeralattjárót használva felszínre hozná a roncsot. A túlélőket kivégeznék, a műtárgyak pedig örökre eltűnnének a támadó rablott holmija között. Ez a nyílt vízi kalózkodás új, kegyetlen formája. Jack és társai lementek a kapitány nappali kabinjába. Tom York, a hajó kapitánya jó felépítésű, fehér hajú angol volt, aki a Királyi Haditengerészetnél, egy repülőgép-anyahajó kapitányaként befejezte karrierjét. Vele szemben egy viharvert ábrázatú, jóképű férfi ült, akinek olyan fizikuma volt, mintha hazájának, Új-Zélandnak a rögbi válogatottjában játszana. Peter Howe húsz évet töltött a brit haditengerészetnél és az Ausztrál Speciális Légiszolgálatnál, és most a NTE biztonsági tisztjeként szolgált. Az NTE cornwalli központjából érkezett Angliából előző éjszaka. Howe Jack barátja volt iskoláskoruktól fogva, és mindhárman együtt szolgáltak a tengerészeti hírszerzésnél. – Nem férek bele a mászóöltözékünkbe – mondta Howe Jacknek gyászos arccal. – Nem baj. – Jack arca mosolyra húzódott. – Légi úton szállítom ki. Keresünk egy hegyet, amit megmászunk, ha ennek vége. Az asztalon egy kétsávos URH-rádió és az Égei-tenger részletes térképe. Costas és Katya bezsúfolódtak York és Howe mellé. Jack kint maradt, magas alakja betöltötte a bejárati ajtót. A hangja hirtelen határozott lett, és a tárgyra tért. – Rendben. Mi a helyzet? – Új ember szállt ránk – mondta Howe. – Aszlan a neve. Katya láthatóan megborzongott, szeme tágra nyílt a döbbenettől. – Aszlan – a hangját alig lehetett hallani.

– Ismeri ezt az embert? – kérdezte Jack. – Ismerem. – Lassan beszélt. – Aszlan, azt jelenti, oroszlán. Ő… – Tétovázott, az arca sápadt volt. – Önkényúr. Gengszter. A legrosszabb fajta. – Kazahsztánból jött, hogy pontos legyek. – Tom York egy fényképet húzott elő, és lecsapta a térképre. – Pár perccel ezelőtt kaptam e-mailben, az NTE londoni sajtóügynökségétől. Egy csoport férfit ábrázolt harci felszerelésben és tradicionális iszlám viseletben. A háttérben kopár táj, napégette sziklák és szakadékok. A férfiak Kalasnyikovokat tartottak kezükben, és előttük a földön magasra tornyozva a szovjet éra mindenféle fegyvere, a nagy kaliberű géppuskáktól az RPG rakétavetőig. Nem annyira a fegyverek kötötték le a figyelmüket, mivel az ilyen képek mindennaposak voltak az afganisztáni képeken a mudzsahedinek uralmának kezdetén, hanem a középen ülő alak. Félelmet keltően testes volt, kezével átfogta a térdét, könyöke kifelé állt. A körülötte lévők tereptarka ruhájával ellentétben vakító fehér ruhát és a fejéhez simuló sapkát viselt. Szája mindkét oldalán bajusz árnyéka látszott. Az arc valaha finom vonású lehetett, még csinos is, a közép-ázsiai nomádokra jellemző horgas orral és magas arccsonttal. Mélyen ülő, szénfekete szeme átható pillantással nézett a kamerába. – Aszlan – mondta York. – Az igazi neve Pjotr Alekszandrovics Nazarbetov. Az apja mongol, az anyja kirgiz. Bázisa Kazahsztánban van, de a Fekete-tengernél is van erőssége Abháziában, a Grúz Köztársaság leszakadni akaró tartományában. Akár hiszitek, akár nem, korábban szovjet akadémikus volt, a Biskeki Egyetem művészettörténetprofesszora. Howe bólintott. Ennek a területnek ő volt a szakértője. – Ezen a részén a világnak mindenféle ember csatlakozott a nagy profitot hozó bűnözéshez. És művészettörténész lévén ez az ember ismeri a műkincsek értékét, és azt is tudja, hogy hol lehet hozzájuk jutni. – Az újonnan jöttékre pillantott. – Biztos vagyok benne, hogy valamennyien ismerik a kazahsztáni

helyzetet. – A mögötte lévő térkép felé intett a falon. – A szokásos történet. Kazahsztán a Szovjetunió összeomlása után függetlenné vált. Ennek ellenére a kormányt a korábbi kommunista vezetők irányítják. Az egész országot átitatja a korrupció, és a demokratikus intézményrendszer működése bohózatba illő. Az olajkészletek és a külföldi befektetések ellenére egyre romlik a belbiztonság. A népi felkelések okot adtak az oroszoknak, hogy hadsereget küldjenek a térségbe, hogy aztán a véres összecsapásokat követően visszarendeljék csapataikat. A nacionalista erők erősen meggyengültek, és a terület anarchiába süllyedt. – És aztán a hadurak vették át az ország irányítását – vetette közbe Costas. – Így igaz. A felkelők, akik egykor vállvetve harcoltak az oroszok ellen, most egymás ellen fordultak, és azért harcolnak, hogy ki töltse be a hatalmi vákuumot. A kezdeti idők idealistáit felváltották a gengszterek és a vallási fanatikusok. Kegyetlen gyilkosságok és fosztogatás jelzi az uralmukat. Kihasítják maguknak az ország egyes területeit, mint a középkori bárók, saját hadsereget tartanak fönn, és a drogból és a fegyverkereskedelemből befolyó pénzből növelik vagyonukat. – Olvastam valahol, hogy Kazahsztán lett a világ fő ópiumés heroinszállítója – mondta Costas. – Ez igaz – erősítette meg Howe. – És ez az ember irányítja a nagy részét. Minden feljegyzés szerint elbűvölő házigazda, kedves az újságírókhoz, akiket szívesen hív meg magához, ráadásul fantasztikus műkincsgyűjteménnyel büszkélkedő, kitűnő tudós. – Howe szünetet tartott, és körbenézett a jelenlévőkön. – Azonkívül pszichopata gyilkos. – Mióta figyel minket? – kérdezte Jack. – Huszonnégy órával ezelőtt bukkantak fel a látóhatár peremén, rögtön azután, hogy Costas felhívott téged Alexandriában – válaszolta York. – A SATSURV már figyelmeztetett bennünket az esetleges ellenséges behatolásra, mert látták, hogy egy hadihajó jellegű vízi jármű közeledik felénk, amely nem válaszol a nemzetközi hívójelekre.

– Gondolom, ekkor változtattál helyzetet. – A Seaquest most az atoll távolabbi oldalán van, két tengeri mérföldre a roncstól. – Sajnos nem azelőtt, hogy körbe buborékaknáztuk volna a helyet – válaszolta York. Katya kérdőn nézett Jackre. – Az MTE fejlesztése – magyarázta. – Pingponglabda nagyságú, egyágú vezetékkel összekapcsolt, miniatűr, tapadó aknák, olyanok, mint a buborékfüggöny. Fotoelektromos érzékelők indítják be őket, amely megkülönbözteti a búvárok és a tengeralattjárók mozgását. Costas tekintetét Yorkra szegezte. – Mik az esélyeink? – Bármit teszünk, hasztalan. – York hangja zord és érzelemmentes volt. – Ultimátumot küldtek. Átadott Jacknek egy papírt, amelyen az e-mailben küldött üzenet szövege volt olvasható. Jack gyorsan átfutotta a szöveget, arca semmit sem árult el a benne tomboló nyugtalanságból. „Seaquest, itt Vultura. 18.00-ra hagyd el a helyszínt, vagy megsemmisítelek.” Costas a papírba pislogott. – Nem lacafacázik, igaz? És mintha végszóra történne, hatalmas süvítés hallatszott, mintha egy alacsonyan szálló gép hangja lenne, aztán egy viharos csattanás a hajó orrától jobbra. Tom York a legközelebbi hajóablakhoz ugrott. A feltornyosuló fehér vízoszlop vízcseppekkel terítette be az ablaküveget. A töltet csak kevéssel hibázta el őket. – Te szemét – sziszegte York összeszorított fogai között, a hivatásos tengerésztiszt dühével, akinek nem áll módjában megfelelő módon válaszolni a kihívásra. Ebben a pillanatban a kétsávos rádió elkezdett recsegni, és York dühösen lenyomta az intercomot, úgyhogy valamennyien hallották. – Itt a Seaquest – York alig tudta fékezni a dühét, csaknem

fújt. – Fejezze ki világosan a szándékát. Vége. Pár pillanattal később egy hang hallatszott az intercomon, vontatott torokhang, jellegzetesen orosz. – Jó napot, York kapitány. Howe őrnagy és dr. Howard, talán? Gratulálok. Itt a Vultura. – Szünet következett. – Megkapták a figyelmeztetést. York megvetően kikapcsolta a készüléket, és egy fedelet nyitott ki maga mellett. Mielőtt meghúzta volna a benne lévő fogantyút, felnézett Jackre. A hangja hidegen koppant. – Háborús helyzetbe kerültünk. * Alig néhány perccel azután, hogy felhangzott a sziréna, a Seaquest kutatóhajóból átalakult hadihajóvá. A búvárfelszerelést, ami általában a fedélzetre volt dobálva, abban a pillanatban elrakták, amikor a Vultura megjelent a színen. Most a fedélzeti felépítmény előtt egy csoport technikus fehér tűzálló öltözékben előkészítette a Seaquest fegyverzetét, egy Breda Twin 40 mm-es L70-es, az NTE számára módosított automata hajóágyút. A második világháborús hírhedt Bofors légvédelmi ágyú, a „Fast Forty” utóda volt ez, amely kétcsövű, és nagy erejű robbanótöltet kilövésére alkalmas: 900 lövedéket lő ki percenként. A fegyvergondolát besüllyesztették a törzsbe, amely pillanatokkal a használat előtt emelkedik csak ki. A rakodótérben a személyzet összes nem létfontosságú tagja a Seaquest menekülést biztosító tengeralattjárója, a Neptune II. mellett sorakozott. A tengeralattjáró gyorsan eléri a görög parti vizeket és találkozik a görög haditengerészet fregattjával, amely egy órán belül indul Krétáról. Elviszi a bikafejű ivókürtöt is és a többi műtárgyat, amelyek túl későn kerültek elő ahhoz, hogy helikopterjárattal Karthágóba vigyék. York gyorsan levezette a csoportot arra a pontra, amely jóval a vízvonal alatt volt. Itt egy ajtó takart egy hajlított fém rekeszfalat, amely úgy nézett ki, mintha egy repülő csészealj

lenne beékelődve a hajótestbe. York Katyára nézett. – A parancsnoki modul. – Megérintette a csillogó felületet. – Húsz centiméter vastag, titániummal megerősített acél. Az egész kabin el tudja magát lőni a Seaquesttől, és észrevétlen marad, hála annak a lopakodó technológiának, amit a menekülő tengeralattjárónál is használunk. – Azt hiszem olyan, mint egy óriási katapultülés – vigyorgott Costas. – Akár a parancsnoki modul a jó öreg Saturn holdrakétákon. – Remélem, nem küld bennünket az űrbe – mondta Katya. York beleszólt az intercomba, és feltárult egy kör alakú ajtó. Az irányítópult tompított vörös jelzőlámpái kísérteties fénnyel világították meg a helyiséget. Lehajoltak és beléptek, majd York becsukta mögöttük az ajtót, megforgatta a központi kereket, míg a zárókarok teljesen egymásba illeszkedtek. A személyzet többi tagja eközben előkészítette a fedélzeten a kézifegyvereket: golyókkal töltötték meg a tárakat és a különféle puskákat, pisztolyokat. Katya is felvett egy gépkarabélyt és egy tárat, szakértő módjára megtöltötte és felhúzta a kakast. – Enfield SA80 Mark 2 – közölte. – Az angol hadsereg kézifegyvere. Harmincgolyós tár, 5,56 milliméteres. Bullpop típus, a markolat a tár előtt, szűk térben jól használható. – Belepillantott a nézőkébe. – Az infravörös távcső négyszeres nagyítása szép, de inkább adjanak egy Kalasnyikov Akl02-est. Bármikor lecserélem rá. – Kivette a töltényt, és ellenőrizte a tölténytárat, mielőtt visszatette a fegyvert az állványra. Nagyon nem illik az elegáns fekete ruhájához, amit még a konferenciára vett fel, morfondírozott Jack, de Katya több mint megfelelő harci jártasságot árult el. – Maga nem mindennapi nő – mondta. – Az ókori görög írás elismert szakértőjeként ismertem meg, most pedig kiderül, hogy remek kézifegyver-kiképző lenne magából. – Ahonnan én jövök – válaszolt Katya –, a második képesítésem a fontosabb.

Miközben elhaladtak a fegyverraktár mellett, York Jackre pillantott. – El kell döntenünk, mihez kezdjünk. Jack bólintott. York egy rövid lépcsőn felvezette őket egy öt méter átmérőjű emelvényre. Az egyik oldalon lévő munkaállomások felé néző, félkörben felállított forgószékek felé mutatott. – A konzol – mondta Katyának. – Irányítóközpontként és virtuális-valóságos hídként szolgál. Ezzel kormányozzuk a Seaquestet, és a legfejlettebb követési és megfigyelési rendszert használjuk. Fölöttük egy konkáv ernyő a Seaquest hídjáról látható kilátás panorámás digitális reprodukcióját adta. A kamerák infravörös fénnyel és hőképkövetővel voltak felszerelve. Noha sötétedett, azért látták a vízre lapuló Vulturát és az előre mutató ágyú páncéltornyának halványuló hőjelét. – Peter újra megvizsgálja a biztonsági feltételeinket – fordult York Howe-hoz. Peter Howe komoran nézett a többiekre. – Nem fogok köntörfalazni. Rossz a helyzet, nagyon rossz. Egy harci célokra épült, a legmodernebb fegyverekkel állig felfegyverzett hadihajóval van dolgunk, amely képes elsüllyeszteni vagy lehagyni azokat a kisebb hadihajókat, amiket a parti őrségek használnak. Márpedig az ilyen fenyegetéssel általában a parti őrségek foglalkoznak. Jack Katyához fordult. – Az NTE politikája az, hogy az ilyen helyzetekben a barátságos nemzetek segítségére támaszkodik. A hadihajók és a légierő jelenléte gyakran elriasztja a kalózokat, még akkor is, ha saját felségvizeiken kívül vannak, és nem tudnak törvényesen beavatkozni. Howe lenyomott egy billentyűt, és a fölöttük lévő képernyő az Égei-tenger térképét mutatta. – A görögök nem tartóztathatják le a Vulturát, és nem is ijeszthetik el. Még a görög szigetek között is talál utat északra több mint hat tengeri mérföldre a partoktól, és a Fekete-

tengerre vezető szoros nemzetközi vizeknek számít. Az oroszok gondoskodtak erről. Szépen hazajut abháziai kikötőjébe. A fényjelzővel mutatta a jelenlegi helyzetüket a térkép alsó részén. – Ma estére a görög haditengerészet fregattokat helyez el itt és itt. – Az elsüllyedt vulkán északi és nyugati oldalára mutatott. – A legközelebbi csak hat tengeri mérföldre lesz délkeletre Thírától, csaknem látótávolságra a Seaquesttől. De nem jöhetnek közelebb. – Miért nem? – kérdezte Katya. – A politikának nevezett nagyszerű dolog miatt. – Howe megfordult, hogy szembenézzen velük. – Vitatott vizeken vagyunk. Néhány mérföldre keletre van egy csoport lakatlan sziget, amire a görögök is és a törökök is igényt tartanak. A vita a háború szélére sodorta őket. Értesítettük a törököket a Vulturáról, de a politika azt diktálja, hogy minden erejükkel a görögökre, és ne néhány renegát kazahra koncentráljanak. A görög hadihajók jelenléte a terület közelében elég ahhoz, hogy a török tengerészeti védelmi parancsnokság elrendelje a legmagasabb készültséget. Egy órája a török légierő négy F16-osa körberepült öt mérföldre, keletre. A görögök és a törökök mindig barátai voltak az NTEnek, de most nem tudnak beavatkozni. – Howe kikapcsolta a térképet, és az ernyő továbbra is a Seaquesttől nyíló látványt mutatta. York felállt, és fel-alá sétált a székek között, kezét szorosan összefonta a háta mögött. – Soha nem tudjuk megtámadni és legyőzni a Vulturát. Nem számíthatunk külső segítségre. Az egyetlen esélyünk, ha elfogadjuk a követeléseiket, rögtön elmegyünk, és itt hagyjuk a roncsot. Kapitányként a legénységem életét tartom a legfontosabbnak. – Megpróbálhatnánk alkut kötni – ajánlotta Costas. – Ki van zárva! – York a kezével az asztalra csapott. – Ezek az emberek csak szemtől szembe és a saját terepükön

alkudoznak. Bárki megy is a Vulturára, rögtön túszul ejtik. Nem kockáztatom a legénység egyetlen tagjának az életét sem ezeknek a gazembereknek a kezében. – Hadd próbáljam meg én. Mind Katyára bámultak, aki kifejezéstelen arccal nézte őket. – Én vagyok az egyetlen esélyük – mondta csöndesen. – Semleges fél vagyok. Aszlan számára nem jár előnnyel, ha túszul ejt, és mindent elveszíthet, ha ujjat húz az orosz kormánnyal. – Szünetet tartott, a hangja erősebb lett. – Az ő népe tiszteletben tartja a nőket. És a családomnak is nagy a befolyása. Említhetek pár nevet, amelyeket nagy érdeklődéssel hallgat majd. Hosszú csend következett, a többiek emésztették a hallottakat. Jack megpróbált erőt venni az érzésein, miközben végiggondolta az összes lehetőséget. Húzódozott attól, hogy veszélybe sodorja a lányt, de tudta, hogy igaza van. Katya arckifejezését nézve megállapította, hogy nemigen maradt más választása. – Rendben. – Felállt. – Én hívtam meg Katyát, úgyhogy az én döntésem. Nyissanak meg egy biztonságos csatornát, és kössenek össze a Vulturával.

6

J

ack felemelte a látcsövét, és arra a távoli pontra irányította, amely az egyetlen viszonyítási pont volt a tenger és az ég között. Bár már leszállt az este, ki tudta venni a távoli hajó minden részletét, mert az optikai erősítő megsokszorozta a fényt, így olyan tiszta képet kapott, mint napvilágnál. Még a cirill betűket is el tudta olvasni a hajóorr alatt. Vultura. Keselyű. Mennyire jellemző, gondolta. Illik rá a név. Ocsmány dögevő, amely köröz a levegőben, és a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsapjon, és elragadja mások munkájának gyümölcsét. Tom York ott állt mellette. – 911-es project – mondta Jack pillantását követve. Az oroszok kísérőhajónak nevezik, ami a NATO-kód szerinti korvetteknek és fregattoknak felel meg. Ez a legújabb, a 2001es események után készült antiterrorista őrszolgálatra. Nagyjából ugyanolyan, mint a Sea osztály hajói, csak karcsúbb. A gépezete viszont egy másik kategóriába tartozik. Két GT dízel gázturbina 52 000 LE-s 36 csomós cirkálósebességnél. A turbójet transzformátorok a 60 csomós szárnyashajó-sebességre képesek, és csaknem olyan gyors, mint egy könnyű repülőgép. Mikor az orosz haditengerészet a legutóbbi haderőcsökkentésen ment át, a Vultura lett a fél tucat leselejtezett jármű egyike. Az oslói egyezmény kötelezi az

orosz föderációt, hogy a létszám feletti hadihajóit olyan kormányoknak adja el, amelyeket elismer az ENSZ, úgyhogy ezt bizonyára valami homályos ügylet kapcsán szerezték meg, még mielőtt elhagyta volna a hajógyárat. Jack a Vultura két tatján levő a fegyvergondolák felé fordította a távcsövét, és úgy állította, hogy lássa a rájuk szegezett lövegtornyot. York észrevette a mozdulatát. – Tulamahzavod 130 mm-es automata ágyú. Számítógépvezérelt GPS bemérés, amely a becsapódás pillanatában végzi el a beigazítást. Urániumköpenyes páncéltörő lövedék kilövésére is képes, amely húsz mérföldről lyukat üt a Seaquest parancsnoki modulján. A Seaquest helikopterleszállóján álltak. Aggodalmasan szemlélődtek, mikor Katya megjelent, most már sokkal megfelelőbb öltözékben, az NTE kezeslábasában, készen rá, hogy a Seaquest egyik gumicsónakját vezesse a sötétben. A dupla 90 LE-s csónakmotor percek alatt a Vulturához röpíti. Mielőtt lement volna a létrán, Jack csendesen félrevonta, utoljára elmondta, hogyan működik a Zodiak gumicsónak, és elismételte York és Howe arra vonatkozó utasításait, mit tegyen, ha esetleg rosszra fordulnak a dolgok. Még csak húsz perce ment el, de máris elviselhetetlenül hosszúnak tűnt a várakozás. Costas elhatározta, hogy összehív egy telefonkonferenciát Dillennel és Hiebermeyerrel, hogy lefoglalja Jacket. A két férfi bement a Seaquest hídja mögötti navigációs szobába. Costas egy parancssort gépelt, s a monitor életre kelt; két alak jelent meg a képernyőn, olyan tisztán, mintha az asztal másik oldalán ülnének. Jack közelebb ült Costashoz, így az ő képüket is hasonló módon lehetett átküldeni. Katya szakértelme hiányzott, de a telekonferencia kézenfekvő módja volt a helyzet összefoglalásának. Dillen és Hiebermeyer Alexandriában maradt, ott várták a Seaquest híreit, és Costas már tájékoztatta őket a Vultura fenyegetéséről. – Professzor Maurice. Üdvözlöm önöket.

– Jó, hogy újra látom, Jack – mondta Dillen. – Szeretném ott kezdeni, ahol abbahagytuk, ezekkel a jelekkel. Egy billentyű lenyomásával fel tudták kérni a korábban beszkennelt képsorokat. A monitor jobb alsó szélén folyamatosan látták Costas leletét, a minószi hajóroncsról származó, csodás aranykorongot. A felszínén a furcsa jeleket digitálisan megerősítették, úgyhogy kényelmesebben tanulmányozhatták őket. Hiebermeyer előrehajolt. – Azt mondta, hogy korábban már látta a középső képet, Jack. – Igen. És azokat a jeleket is, amelyek körbefutottak a szélen, a kis fejeket és az evezőket és így tovább. Hirtelen rájöttem, mikor Alexandriából repültünk kifelé. A phaisztoszi korongok. Costas kérdőn nézett, miközben Jack lehívta a két cserépkorong képét. Mindegyiket egyformának tűnő és spirális szalagban futó miniatűr jelek borították. Az egyik jel nagyon hasonlított ahhoz a képhez, amely a papiruszon és az aranykorongon volt. A többi másmilyen volt, különösen a kis, horgas orrú fejek és a mohikánfrizurás fej. – Azték? – kockáztatta meg Costas. – Ügyes próbálkozás, de nem – válaszolta Jack. – Sokkal közelebbi. Minószi Kréta. – A bal oldali korongot csaknem száz évvel ezelőtt találták a phaisztoszi palota közelében. – Dillen beszéd közben a korongra kattintott, mire a vetítőn megjelent egy síkságra néző, széles kőudvar, a háttérben hósapkás hegyek. Egy pillanat múlva ismét a korongokat lehetett látni. – Agyagból készült, nagyjából tizenhat centiméter átmérőjű, és mindkét oldalon jeleket nyomtattak bele. Sok jel azonos, ugyanazzal a formával nyomták. Dillen kinagyította a jobb oldali korongot. – Ez tavaly került elő a francia ásatáson. – Ideje? – kérdezte Hiebermeyer. – A palota az i. e. tizenhatodik században elnéptelenedett, a

Thíra kitörését követően. Knósszosztól eltérően ez a terület nem népesült be újra. Úgyhogy a korongok körülbelül akkor veszhettek el, amikor a hajó elsüllyedt. – De korábbra is lehet datálni – közölte Jack. – Sokkal korábbra. – Dillen hangjában most az ismerős izgalom csendült. – Costas, tud valamit a thermolumineszcencia segítségével végzett kormeghatározásról? Costas meghökkentnek tűnt, de lelkesen válaszolt. – Ha ásványkristályt temetünk el, fokozatosan radioaktív izotópokat nyel el a környező anyagból, míg azonos szintre jutnak. Ha az ember hevíti az ásványt, a lekötött elektronok thermolumineszcenciaként kisugároznak. – Costas kezdte sejteni, hová vezet a kérdés. Ha az ember tűzbe teszi a cserepet, az kibocsátja az elraktározott TL-t, a TL óráját visszaállítja nullára. Ha eltemetjük, a cserép elkezdi újra felszívni az izotópokat. Ha tudjuk ezt a mértéket, valamint a környező anyag TL-szintjét, akkor hevítéssel és a TL-kibocsátás mérésével meghatározhatjuk az agyag korát. – Milyen pontosan? – kérdezte Dillen. – A legutóbbi finomítással az optikailag stimulált lumineszcencia lehetővé teszi, hogy félmillió évre visszamenjünk – válaszolta Costas. – Ez a neandervölgyi telepeken Európában legkorábban talált tűzhely anyagának kora. Az égetett kerámiáról, ami először az i. e. ötödik évezredben jelent meg a Közel-Keleten, a kombinált TL-OSL módszerrel, ha adottak a feltételek, egy kis darabból pár száz éves pontossággal meghatározható a kora. Costas hatalmas gyakorlatra tett szert a tudományos régészet területén, mióta csatlakozott az NTE-hez. Meggyőződése volt, hogy a legtöbb kérdést, ami Jacket a távoli múltból úgy izgatja, egy nap majd megválaszolja a tudomány. – A második korongot, amelyet tavaly találtak, kiégették. – Dillen beszéd közben felvett egy darab papírt. – Egy darabját elküldték az oxfordi thermolumineszcenciai laboratóriumba, hogy az új stronciumtechnikával vizsgálják meg, amely a

kiégetés korát még nagyobb pontossággal képes megállapítani. Most kaptuk meg az eredményeket. A többiek várakozón figyeltek. – Száz év ide vagy oda, azt a korongot i. e. 5500-ban égették ki. Döbbenten hördültek föl valamennyien. – Lehetetlen – tajtékzott Hiebermeyer. – Az nem sokkal korábbi, mint a hajóroncsunk – kiáltott fel Costas. – Csak négyezer évvel – mondta Jack csöndesen. – Két és fél évezreddel a knósszoszi palota előtt – Hiebermeyer még mindig csóválta a fejét. – Alig pár évszázaddal azután, hogy az első földművelők megérkeztek Krétára. És ha ez írás, akkor ez kétezer évvel korábbi a legkorábbi ismert írásnál. A közel-keleti ékírás és az egyiptomi hieroglifák csak az időszámításunk előtti negyedik évezred végén jelentek meg. – Hihetetlennek tűnik – válaszolta Dillen. – De nemsokára meglátják, miért meggyőződésem, hogy igaz. Jack és Costas figyelmesen nézte a képernyőt, ahogy Dillen betöltötte a CD-ROM-ot a laptopba, és rákapcsolta a multimédia-vetítőre. A cserépkorongok képét felváltotta az oszlopokba rendezett jelek képe, mindegyik fő csoport össze volt rendezve, mintha szavak lennének. Látták, hogy a professzor ugyanazt az elemző technikát alkalmazza, amit a papiruszra írt görög szöveg esetében. Jack reaktiválta a telekonferencia-modult, és újból szemtől szemben ültek a háromszáz kilométer távolságra, Alexandriában lévő Dillennel és Hiebermeyerrel. – Ezek a phaisztoszi tekercs jelei – mondta Jack. – Pontosan. – Dillen lenyomott egy billentyűt, és a két korong újból feltűnt, ezúttal a bal alsó sarokban. – A dolog, ami a legjobban megzavarta a tudósokat az, hogy a korongok egy lényeges szemponttól eltekintve gyakorlatilag azonosak. – Mozgatta a kurzort, hogy külön megvilágítsa a különböző jellegzetességeket. – Az egyik oldalon, amit én fejoldalnak

nevezek, mindkét korong esetében pontosan százhuszonhárom jel van. Mindegyiket harmincegy csoportra osztották, mindegyik csoport kettő és hét jel között tartalmazza valamennyit. A menü, ha úgy tetszik, ugyanaz: negyvenöt különböző jelből áll. És a gyakoriság is azonos. A mohikánfej tizenháromszor fordul elő, a menetelő ember hatszor, a lenyúzott állatbőr tizenegyszer és így tovább. Hasonló a történet a másik oldalon, kivéve, hogy harminc szó szerepel és száztizennyolc jel. – De a sorrend és a csoportosítás más – jegyezte meg Jack. – Pontosan. Nézzék az első korongot. A sétáló ember plusz fa háromszor. Napkorong plusz mohikánfej nyolcszor. És kétszer az egész szakasz, amely a következőkből áll: nyílvessző, bot, evező, hajó, bőr és emberi fej. Ezekből egy sem szerepel a második korongon. – Furcsa – morogta Costas. – Azt hiszem, hogy a korongokat párokban tartották együtt, az egyik olvasható, és a másik értelmetlen. Akárki is készítette, azt próbálta sugallni, hogy a jelek típusa, száma és gyakorisága a fontos, nem az asszociáció. Cselfogás volt, trükk, amivel elterelte a figyelmet a jelcsoportokról, és elvonta a figyelmet a szakasz jelentésének kutatásától. – De minden bizonnyal van értelme is – vágott közbe Costas türelmetlenül. Az egerével az első korong jelkombinációira kattintott. – Hajó mellett evező. Sétáló ember. A mohikánfrizurás férfi mindig ugyanabba az irányba néz. Gabonakéve. A kör alakú jel, feltehetőleg a nap, a csoportok felében szerepel. Ez valamiféle utazás, talán nem valóságos, hanem az év körforgása, az évszakok egymásutánja. Dillen mosolygott. – Pontosan ezt a vonalat követték a tudósok is, akik úgy gondolják, hogy az első korong üzenetet tartalmaz, a jelek nem puszta díszek. Úgy látszik, több értelme van, mint a második korongnak, logikusabb a képek sorrendjének tekintetében. – De? – De ez csak a csel egyik része. Az első korong alkotója

lehet, hogy szándékosan párosította az egymáshoz tartózónak látszó jeleket, mint amilyen az evező és a hajó, abban a reményben, hogy az emberek éppen így akarják majd megfejteni. – De az evező és a hajó biztosan összetartozik – tiltakozott Costas. – Csak ha feltételezzük, hogy piktogramok, amely esetben az evező evezőt jelent, a hajó meg hajót. Az evező és a hajó együtt vízi, tengeri utazást, mozgást jelent. – A piktogramok az írás kezdeti formái voltak – tette hozzá Hiebermeyer. – De még a legkorábbi egyiptomi hieroglifák sem voltak mind piktogramok. – Egy jel lehet fonogram is, ahol a tárgy egy hangot jelent, nem pedig dolgot vagy cselekvést – folytatta Dillen. – Például a hajót használhatjuk arra, hogy a H betűt jelképezze, vagy a ha szótagot. Costas lassan bólintott. – Szóval úgy véli, hogy a korongokon látható jelek talán egyfajta ábécét jelenthetnek? – Igen, de nem a szó szoros értelmében. A mi ábécénk legkorábbi változata az észak-sémi, ami a föníciai ábécé előfutára, és az időszámításunk előtti második évezredben keletkezett. Újító jellemvonása volt, hogy más jelet használt minden magánhangzóra és mássalhangzóra. A korábbi rendszerek inkább szótagírások voltak, mindegyik jel egy mássalhangzót és egy magánhangzót jelentett. így értelmezzük a minószi lineáris A írást és a mükénéi lineáris B-t. – Dillen lenyomott egy billentyűt, és a képernyőn megjelent az aranykorong képe. – Ez aztán visszavisz minket a hajóroncsban talált lelethez. Kinagyította a képet, hogy megmutassa az aranykorong közepébe mélyen benyomott titokzatos jelet. Kis szünet után egy másik kép is előtűnt, egy szabálytalan fekete tábla, amely három különböző, jól elkülönülő írást tartalmazott. – A rosette-i kő? – Hiebermeyer zavartan nézett. – Mint tudják, Napóleon Egyiptomot meghódító hadserege

1804-ben egy sor tudóst és műszaki rajzolót is magával vitt. Ez volt a legszenzációsabb felfedezésük, amit az ősi Szaiszban találtak a Nílus rosette-i ágában. – Dillen sorra megvilágította a szöveg különböző részeit. A tetején kezdte. – Egyiptomi hieroglifák. Egyiptomi démotikus írás. Hellenisztikus görög. Húsz évvel később egy Champollion nevű filológus rájött, hogy ugyanannak a szövegnek a fordítása, egy háromnyelvű dekrétum, amit V. Ptolemaiosz adott ki i. e. 196-ban, amikor a görögök uralták Egyiptomot. Champollion ógörög tudását felhasználva lefordította a másik két szöveget is. A rosette-i kő volt a hieroglifák megfejtésének kulcsa. – Dillen lenyomott egy billentyűt, a kő eltűnt, és a képernyőn újból az aranykorong képe jelent meg. – Ne vegyenek tudomást a középső képről jelen pillanatban, és a szélén körben futó jelekre koncentráljanak. – Megvilágította egyenként a három szalagot a külsőtől a belső felé haladva. – Mükénéi lineáris B. Minószi lineáris A és a phaisztoszi jelek. Jack már korábban is sejtett ennyit, de a megerősítés mégis megdobogtatta a szívét. – Uraim, megvan a rosette-i kövünk. * A következő pár percben Dillen elmagyarázta, hogy a mükénéieknek, akik átvették az uralmat Kréta felett a Thíra kitörése után, nem volt saját írásuk, ehelyett kölcsönvették a lineáris A jeleit a görög szárazfölddel kereskedő minószi tengerjáróktól. Az írásukat, a lineáris B írást nem sokkal a II. világháború után megfejtették, és kiderült, hogy a görög nyelv korai változata. De a minószi nyelv továbbra is titok maradt, amíg Knósszoszban fel nem fedezték a lineáris A táblák legnagyobb lelőhelyét. Szerencsére sok tábla kétnyelvű volt, lineáris B írással. Most az aranykorong nyújt rendkívüli lehetőséget a phaisztoszi korong jeleinek megfejtésére is. – Phaisztoszi írás nem került elő Knósszoszból, és

kétnyelvű szöveg sincs hozzá – folytatta Dillen. – Feltételezem, hogy kihalt nyelv lehet, amely gyökeresen különbözik a minószitól vagy a mükénéi görögtől. A többiek megszakítás nélkül hallgatták, ahogy Dillen módszeresen átment az aranykorong lineáris A és lineáris B jelein, rámutatott a Krétán talált más bronzkori írásmintákkal kimutatható összefüggéseikre. Az összes jelet sorokba és oszlopokba rendezte, hogy könnyebben tanulmányozhassa az egyezéseket. – Az első phaisztoszi koronggal kezdem, amelyet száz évvel ezelőtt találtak – mondta Dillen. – Mint önök is, én is úgy gondoltam, hogy nagy valószínűséggel érthető. Megnyomott egy billentyűt, és a fejoldal jeleinek mind a harmincegy csoportja láthatóvá vált, alattuk a fonetikus átírás. – Itt van középtől kifelé olvasva, követtük a sétáló ember és az arc szimbólumok irányát, ahogy a logika diktálta. Jack gyorsan végigfutotta a sorokat. – Nem ismerek fel egyetlen lineáris szót, vagy nem látok egyetlen ismerős szótag-kombinációt. – Attól tartok, igaza van. – Dillen újra lenyomott egy billentyűt, és újabb harmincegyes csoport tűnt fel a képernyő alsó részén. – Itt van hátulról előre, a szélektől a középpont felé haladva. Ugyanaz a történet. Egyáltalán semmi. A képernyő üres lett, és rövid csönd állt be. – És a második korong? – kérdezte Jack. Dillent most egy kicsit elárulta arckifejezése: kis mosoly jelezte izgatottságát. Lenyomta a billentyűt, és megismételte a műveletet. – Itt van, kifelé tekeredve. Jack szíve elszorult, mivel megint nem látott felismerhetőt a szavakban. Aztán kezdte észrevenni a párosításokat, amelyek furcsán ismerősek voltak. – Van valami, de nem egészen megfelelő. Dillen hagyott még neki egy pillanatnyi időt, hogy a képernyőt tanulmányozhassa. – Hátulról előre – mondta készségesen.

Jack a képernyőre pillantott, és hirtelen az asztalra csapott. – Hát persze! Dillen nem tudta magát tovább türtőztetni, szélesen elmosolyodott, és utoljára nyomta le a billentyűt, és a képsor fordított sorrendben jelent meg. Jack felhördült izgalmában, mikor végre meglátta, hogy mit néznek. – Rendkívüli – mormolta. – Az a korong a bronzkor kezdete előtt több mint kétezer évvel keletkezett. Mégis ez a lineáris A nyelve, Kréta nyelve a hajótörés idejéből. – Alig merte kimondani. – Minószi. * Abban a pillanatban az intercom felrecsegett a Seaquesten, és megtört a varázs. – Jack, gyere azonnal a fedélzetre. Mozgás észlelhető a Vulturán. – Sürgetés hallatszott York hangjából. Jack talpra ugrott, és szó nélkül elindult a híd felé, Costas szorosan a nyomában. Pár pillanattal később mindkét férfi York és Howe mellett állt, tekintetüket a horizonton csillogó fényekre függesztették. A tengeren gyönge mozgás volt érzékelhető, örvénylett a víz, és gyorsan felismerhető lett a Seaquest Zodiakja. Nemsokára ki tudták venni a kormány mellett álló Katya alakját is. Hosszú haja lebegett a szélben. Jack a korlátot szorongatta, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Az utóbbi pár óra aggodalmát a megkönnyebbülés hulláma váltotta föl. Hála istennek, Katya jól van. Costas szeretettel nézte a barátját. Túlságosan jól ismerte, és tudta, hogy Jack nemsokára ismét el fogja rejteni érzelmeit a kíváncsiskodó tekintetek elől. Ahogy a csónak közeledett, és a motorja leállt, új hang ütötte meg a fülüket: a távoli dízelmotorok tompa hangja. Jack felkapta az éjjellátót, és a horizontot kémlelte. A Vultura szürke sziluettje töltötte be a képet. A hajó teste alacsony és fenyegető volt. Hirtelen fehér hullámzás kezdődött a tatnál,

ahogy beindult a hadihajó propellere. A Vultura lassan, lustán, mint egy fölébresztett szörnyeteg, melynek nincs mitől félnie, széles ívben megfordult és elindult a sötétség felé. Nyomdokvize, akár a rakéta csóvája, még sokáig látszott, miután a hajót elnyelte az éjszaka. Jack leeresztette a távcsövét, és a hajó oldalán átkapaszkodó alakot nézte. Katya elmosolyodott, és intett. Jack a bajsza alatt morgott valamit, amit csak a mellette álló Costas értett. – Katya, angyal vagy.

7

A

helikopter alacsonyan repült Nyugat-Törökország tengerparti hegyei fölött, rotorjának hangja visszhangzott a partot övező mély öblökben. Keletre a hajnal rózsás fénye felfedte az Anatóliai-fennsík töredezett kontúrjait, és szemben az Égei-tengeren a szigetek kísérteties alakja alig látszott a reggeli ködben. Jack hátradőlt a Lynx pilótaülésében, és automata vezérlésre kapcsolt. A helikopter tévedhetetlenül követni fogja azt az útvonalat, amelyet beprogramozott a navigációs számítógépbe, hogy a csaknem ötszáz tengeri mérföldre lévő északkeleti végcéljához eljuttassa. Egy ismerős hang szólalt meg az intercomból. – Valamit nem értek az aranykorongunkkal kapcsolatban – mondta Costas. – Feltételezem, hogy i. e. 1600 körül keletkezett, nem sokkal a hajótörés előtt. Mégis a külső szalaghoz hasonló jelrendszerek csak egyetlen helyen találhatók, a négyezer évvel korábbi, második phaisztoszi korongon. Katya is megszólalt. – Meglepő, hogy a bronzkori Kréta nyelvét már a sziget első neolitikus telepesei is használták. Dillen professzor felfedezése forradalmasítani fogja a görög civilizáció kezdeteiről kialakított képünket.

Jack mámoros volt Katya sikerétől, hogy előző este megszabadultak a Vulturától. A lány elmesélte, hogy megmutatta Aszlannak a római hajóroncsról készült képeket, amelyeket Jack egy héttel azelőtt fedezett fel, és meggyőzte, hogy csak agyagamforákat találtak, így a roncs nem figyelemre méltó, különben is a Seaquest csak új térképezési eszközöket tesztel. Jack meg volt győződve róla, hogy több is történt ennél, több mint amit Katya hajlandó vagy képes elmondani. Kikérdezte, de a lányból nem tudott kihúzni semmit. Jack nagyon jól ismerte az alkuk és ellenalkuk sötét oldalát, a maffia ügyleteit és a vesztegetést, a volt Szovjetunió polgárainak kényszerű mindennapjait. Katyának is alkalmazkodnia kellett ehhez a világhoz. A lány távolléte miatt a telefonkonferencia ideje alatt érzett emésztő aggodalom hatalmas lelkesedésbe csapott át. Mikor visszatért, Katya nem volt hajlandó pihenni, és csatlakozott Jackhez és Costashoz, hogy éjszakába nyúlóan megbeszéljék, mi legyen a hajóroncs további sorsa, és hogyan folytatódjon az ásatás. Határtalan örömmel töltötte el őket, hogy akadálytalanul folytathatják a munkát. Katya biztosította őket, hogy a Vultura nem tér vissza, és Jack ezek után úgy érezte, hogy ma reggel magával kell vinnie a lányt. Noha csak rutinlátogatást tettek a Seaquest testvérhajóján, a Sea Venture-ön a Fekete-tengeren, a mostani látogatásuk különös jelentőséget nyert a Törökország északi partjaitól távolabb talált megdöbbentő felfedezésről szóló jelentések miatt. – Amit egyikőtök sem tud – mondta Jack –, hogy független kormeghatározást is kaptunk az aranykoronggal kapcsolatban. E-mailben jött, míg aludtál. – Átadott a másodpilóta ülésében helyet foglaló Costasnak egy papírlapot. Egy pillanat múlva kirobbant belőle az öröm. – Hidratációs kormeghatározás! Megcsinálták! – Costas mindig sokkal inkább otthon érezte magát a tudományok bástyái mögött, mint az elméletekben, amelyekből sohasem

mert igazán szilárd következtetéseket levonni. Most elemében érezte magát. – Ezt a módszert az NTE-ben tökéletesítették – magyarázta Katyának. – Bizonyos ásványok idővel a felszínükön egészen kis mennyiségű vizet nyelnek el. Ez a hidratációs réteg újból kialakul a lepattintott vagy ember által lecsiszolt felületen, úgyhogy alkalmas a kő- és fémtárgyak kormeghatározására. – A klasszikus példa az obszidián – tette hozzá Jack. – Obszidiánt vagy vulkáni üveget csak egy helyen találtak az Égei-tengeren, Milosz szigetén. Az obszidián eszközöket a vadászó-gyűjtögető népcsoportok lelőhelyein találták a görög szárazföldön, és a koruk hidratációs kormeghatározással az i. e. 12 000 körülre tehető, a jégkorszak végső szakaszára. Ez az ókori tengeri kereskedelem legkorábbi bizonyítéka. – Az arany hidratációs kormeghatározása csak nagy precizitású eszközökkel lehetséges – mondta Costas. – Azért lettünk szakértők benne, mert olyan sokszor találtunk aranyat. – Mi a kora? – kérdezte Katya. – A három jelcsoportszalagot az időszámításunk előtti második évezred közepén nyomták. A becslés i. e. 1600, pluszmínusz száz év. – Ez egybevág a hajóroncs korával – mondta Katya. – Nehezen lehetne sokkal korábbi – mutatott rá Jack. – A belső szalag mükénéi lineáris B írás, amely nagyjából abban az időben fejlődött ki. – De ez csak a jelek kora, az a dátum, amikor beleütötték a jeleket a fémbe. Ez a jelek hidratációs rétegének méréséből derül ki. – Costas alig palástolható izgalommal beszélt. – Maga a korong régebbi. Sokkal régebbi. És a központi jel volt az eredeti benyomat. Kitalálja? – Kis szünetet tartott. – Időszámításunk előtt 6000-ből való. * Most már ragyogó nyári reggel lett, a kilátás korlátlan volt minden irányban. Törökország északnyugati hegyfoka fölött

repültek a Dardanellák felé. Ez a szűk csatorna választja el Európától Ázsiát. Kelet felé haladva kiszélesedik a Márványtengerré, aztán Boszporusszá szűkül, ez a szoros vezet a Fekete-tengerbe. Jack kicsit igazított az automata vezérlésen, és kipillantott Costas válla fölött. Gallipoli tisztán látszott: nagy földujjként nyúlik bele az Égei-tengerbe, amely a Dardanellák északi partvonalát adja. Rögtön alatta fekszik Hissarlik fennsíkja, az egykori legendás Trója. A történelem forgatagában jártak, olyan helyen, ahol a tenger és a szárazföld tölcsérré szűkül, embertömegek mozogtak délről északra és keletről nyugatra az emberi faj megjelenésétől kezdve az iszlám felemelkedéséig. A nyugodt felszín véres konfliktusokat rejt. A régészek ásója Trója ostromától kezdve a háromezer évvel későbbi időkig, az I. világháborúbeli gallipoli mészárlásig mindenütt a háborúk emlékére bukkan. Jack és Costas számára ez nem kísértetjárta terület volt, hanem ismerős terep, ahol komoly diadalt arattak. Itt ástak először együtt, mikor a NATO izmiri bázisán voltak. Egy földműves valami megfeketedett gerendát szántott ki és bronz fegyverzettöredékeket a mostani part és Trója romjai között. Ásatásuk feltárta a feltöltött helyen a bronzkori tengerpartot, és felfedte egy sor hadihajó elszenesedett romjait, melyet egy hatalmas tűzvész pusztított el i. e. 1150 körül. Szenzációs felfedezés volt, az első lelet magából a trójai háborúból, olyan felfedezés, amitől a tudósok kénytelenek voltak friss szemmel megvizsgálni azokat a legendákat, amiket már beskatulyáztak a féligazságok közé. Jack életében fordulópontot jelentett az ásatás, újból felkeltette a régészet és a múlt megoldatlan rejtélyei iránt érzett szenvedélyét. * – Rendben. Tisztázzuk. – Costas megpróbálta valamiféle összefüggő egésszé összekapcsolni az elmúlt napok szenzációs felfedezéseit. – Először az Egyiptomban talált papirusz felfedi,

hogy nem Platón találta ki az Atlantisz-legendát. Egy egyiptomi pap diktálta Szolónnak i. e. 580 körül. A történet csaknem beláthatatlanul régi, évezredekkel a fáraók kora előtt történt. – A papirusz azt is elárulja, hogy Platón története zavaros – jelentette ki Jack. – A leírást soha nem ismerte meg a világ, mivel ellopták és elveszett. Ami fennmaradt, az elferdült, egybeolvadt a minószi korszak végével az időszámításunk előtti második évezred közepén, amire Szolón Atlantiszként emlékezett. Az ő tévedése nyomán a tudósok a Thíra kitörésével és a krétai paloták elpusztulásával azonosították Atlantisz történetét. – Ez volt az egyetlen valószínű értelmezés – védekezett Jack. – Tudjuk, hogy Atlantisz valamiféle fellegvár volt, nem pedig kontinens vagy sziget. A víz mellett helyezkedett el, széles völgy övezte, és a szárazföld belsejében magas hegyek emelkedtek. Valahogyan egy bika jelkép emelkedett fölé. Többnapi járóföldre volt egy katarakta, és a katarakta és Egyiptom között tenger feküdt szigetekkel tele. Valamikor hétés nyolcezer évvel ezelőtt eltűnt a tengerben. – És itt van ez a rendkívüli rejtély a korongokkal – mondta Katya. – A kapcsolat a papirusz és a korong között az a központi jel. Pontosan olyan, mint egy H betű, mindkét oldalán négy karral. – Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük Atlantisz jelképnek – jelentette ki Katya. – Ez az egyetlen, amelynek nincs kapcsolata a lineáris A vagy a lineáris B jelekkel – mondta Jack. – Ez logogram lehet, amely Atlantiszt jelképezi, mint a bika a minószi Knósszoszt, vagy a bagoly Athént. – Egy dolog érdekel – mondta Costas. – Miért készült egyáltalán a két agyagkorong és az aranykorong? Maurice Hiebermeyer azt mondta, hogy a szent tudást szóban adta át az egyik főpap a másiknak, hogy bizonyosan romlatlan maradjon,

és ne kerüljön nyilvánosságra. Akkor miért kellett dekóder a korongok formájában? – Van erre egy elméletem – mondta Jack. Vörös figyelmeztető jelzés villant fel a műszerfalon. Jack kézi vezérlésre kapcsolt, és beállította a hosszú repüléshez szükséges két tartalék üzemanyagtartályt. Miután visszakapcsolta az automata vezérlést, betett egy CD-ROM-ot, és lehajtott egy kisméretű képernyőt a pilótafülke mennyezetéről. Hajók tarka menetét ábrázolta, ahogy elhagyják a várost, miközben a lakók díszes tengerparti házaikból kandikálnak ki. – A híres tengeri freskót az 1960-as években találták az „admirális házában” Akrotiriben, Thírán. Általában úgy értelmezik, hogy ünnepi alkalmat ábrázol, talán egy új főpap beiktatását. Lenyomott egy billentyűt, és a kép egy légi felvételre váltott, amely romos falrétegeket és egy szikláról kinyúló mellvédet mutatott. – Az a földrengés, amely a Parthenont is megrongálta tavaly, elmozdított egy sziklát Paleo Kamenin. Ez a második legnagyobb sziget a Thíra csoportban. Olyan romokat fedett fel, amelyek sziklamonostornak látszottak a hegy tetején. Annyit tudunk a minószi vallásról, hogy az úgynevezett oromszentélyekről nevezetes, ezek szent területek a hegytetőn és a hegyekben Krétán. Most úgy gondoljuk, Thíra szigete volt mind közül a legnagyobb oromszentély. – Az istenek lakhelye, a túlvilág bejárata – helyeselt Costas. – Valami ilyesmi – válaszolta Jack. – Maga az oromszentély darabjaira esett, mikor a Thíra kitört. De volt egy vallási közösség, amely a hamu és tajtékkő alá temetődött. – És mi az elméleted a korongokkal kapcsolatban? – érdeklődött Costas. – Mindjárt rátérek – csitította Jack. – Először nézzük a hajótörésünket. Leginkább azt gyanítom, hogy a Thíra kitörése előtt történt, még a fő csapás előtt elsüllyedt a lökéshullámtól. A másik kettő egyetértően mormogott.

– Azt hiszem, hogy több volt egyszerű gazdag kereskedőhajónál. Gondoljunk csak a rakományra. Aranykelyhek és nyakláncok. Arany- és márványszobrok, némelyik csaknem életnagyságú. Italáldozati oltár ritka egyiptomi porfírból. A bikafej ivóedény. Sokkal hatalmasabb gazdagság annál, hogy rendesen egyetlen hajóra bízzák. – Szerinted mi volt? – kérdezte Costas. – Azt hiszem, megtaláltuk Thíra főpapjának kincsestárát, a bronzkori civilizáció legszentebb gyűjteményét. Azt hiszem, hogy a korongok a főpapok legáhítottabb kincsei voltak. Az aranykorong volt a legősibb, csak a legszentebb szertartások alkalmával hozták elő, és eredetileg nem volt rajta más jel, csak a központi szimbólum. Az ősi agyagkorong, a régebbi a két phaisztoszi korong közül inkább egy feljegyzéses tábla volt, mintsem szent tárgy. A tudás kulcsát tartalmazta, de ősi jelekkel íródott, amit csak a papok tudtak megfejteni. A figyelmeztető földrengést követően a közelgő apokalipszistől félve a főpap elrendelte, hogy ezeket a jelképeket pecsételjék az aranykorong köré. Ezek a jelek egyfajta szótárt alkottak, az agyagkorongon található ősi jelek szómutatóját az elterjedt lineáris A és B írással. Minden írástudó minószi rájöhetett, hogy a szótagcsoportok a saját nyelvük ősi változatát őrzik. – Szóval ez afféle biztonságpolitika volt – jelentette ki Katya. – Az agyagkorong olvasásához szükséges rejtjelkulcs, arra az esetre, ha az összes papnak valamiért el kellene pusztulnia. – Igen. – Jack Katya felé fordult. – A csodálatos bikafej ivóedénnyel együtt a búvárok felhoztak egy csomó, a nagy anyaistennő vésett ábrázolásaival díszített, ében- és márványrudat is. Úgy gondoljuk, hogy a minósziak szent tárgyai voltak, rituális felszerelés, mint a püspöki és érseki holmik. Azt hiszem, magát a főpapot kísérték, miközben a szigeten lévő szentélyéből menekült. – És a phaisztoszi korongok? – Ugyanabban az időben, amikor a jeleket az aranykorongra pecsételték, a főpap elrendelte, hogy készítsenek másolatot az

ősi agyagkorongról, egy olyat, amely látszólag hasonló szöveget tartalmaz, de valójában értelmetlen. Ahogy Dillen professzor mondta, a másolat arra szolgált, hogy a kívülállókat elriassza attól, hogy túl sok értelmet találjanak a jelekben. Csak a papok tudták a szöveg jelentését, és férhettek hozzá az aranykorongon lévő szómutatóhoz. – Hogyan kerültek Phaisztoszra? – kérdezte Costas. – Azt hiszem, eredetileg ugyanott tárolták, mint az aranykorongot, ugyanabban a templomi raktárban Thíra szigetén – mondta Jack. – A főpap egy korábbi hajórakománnyal küldte el őket, amely biztonságban elérte Krétát. Phaisztosz kézenfekvő menedékhely, magasan a tenger fölött van, és a vulkántól is védte Ida hegye észak felől. – És vallási központ is volt – tette hozzá Katya. – A palota mellett van Hagia Triadha, az a romcsoport, amely már régóta izgatja a régészeket. Itt fedezték fel a korongokat egy évszázad eltéréssel. Most úgy gondoljuk, hogy egyfajta szeminárium lehetett, az olyan papok iskolája, akiket aztán az oromszentélyekbe küldtek. – De Phaisztosz és Hagia Triadha szintén elpusztult a vulkánkitörés alkalmával – vetette közbe Katya. – A földrengés lerombolta, és soha nem népesült be újra, a korongokat pedig pár nappal megérkezésük után eltemették a romok. – Van egy utolsó kérdésem – mondta Costas. – Honnan tudott Atlantiszról a főpap Szaiszban, a Nílus-deltában csaknem ezer évvel a Thíra kitörése és a korongok eltűnése után? – Azt hiszem, az egyiptomiak ugyanabból a forrásból tudták, még a prehisztorikus időkből, amely külön-külön megmaradt minden civilizációban. Szent, szóbeli hagyományként adták tovább nemzedékről nemzedékre. – Szolónnak, a törvényhozónak tartozunk hálával a kapcsolatért – mondta Katya. – Ha nem másolta volna le gondosan azt a jelet a görög Atlantisz szó mellé, akkor nem tartanánk itt. – A phaisztoszi korongok értéktelenek voltak, agyagból

készültek – töprengett Costas –, egyedül csak a jelek miatt volt értékük. De a hajóroncson talált korong tömör ötvözetlen arany, talán ez a történelem előtti időkből fennmaradt legnagyobb öntvény. – Jack felé fordult az ülésben, és keményen barátjára szegezte pillantását. – Azt gyanítom, hogy több is van itt, mint ami kiüti a szemünket. Szerintem az arany papírnehezékünk egy még nagyobb rejtély nyitja. * Átrepültek a Márvány-tenger fölött, és a Boszporusz fölött voltak. Az égei-tengeri tiszta levegő szmogos homállyá alakult a hosszan elnyúló Isztambultól. Alig látták az Aranyszarvöblöt, azt a kis keskeny öblöt, ahol a görög telepesek megalapították Bizáncot az időszámításunk előtti VIII. században. A hegyfokon látták a Topkapi-palotát, amely valaha a keleti dekadencia megtestesítője volt, de most a legjobb régészeti múzeumok egyike a világon. A tenger közelében álltak Konstantinápoly falai, ez volt a Bizánci Birodalom fővárosa, és a Római Birodalmat védte egészen addig, míg a törökök el nem foglalták 1453-ban. – Egyik kedvenc városom – mondta Jack – Ha az ember egyszer kiismeri magát, valósággal életre kel benne a történelem. – Ha ennek vége, szeretném, ha megmutatná – mondta Katya. Előttük terült el a Fekete-tenger, a Boszporusz mindkét oldalán kiszélesedett, szinte a végtelenbe tárult. A GPS mutatta a végállomásukat kelet felé, úgy tíz tengeri mérföldre északra a török kikötőtől, Trabzontól. Jack bekapcsolta az NTE-adót, és felvette a kapcsolatot a Sea Venture legénységével. Pillanatokkal később kék fény villant a képernyő jobb alsó sarkában, a központi konzol fölött. – Bejövő e-mail – mondta Costas. Jack kettőt kattintott az egérrel, és várt, míg bejön a cím. – Dillen professzortól. Reméljük, hogy a phaisztoszi korong

fordítása. Katya előrehajolt a hátsó ülésből, és izgatottan várakozott. Nemsokára megjelent a szöveg a képernyőn. Kedves Jack! A tegnap esti telefonkonferencia óta befejeztem a fordítást. Sok múlt a kollégák segítőkészségén szerte a világon. A Knósszoszban tavaly talált lineáris A archívumot különböző tudósok között osztották fel tanulmányozásra, és tudja, hogy milyen féltékenyek tudnak lenni az akadémikusok, mikor a még publikálatlan adataikról van szó – gondoljon vissza, milyen nehezen jutottunk hozzá a holt-tengeri tekercsekhez, amikor Szodomát és Gomorrát kerestük. Szerencsére a minószi feliratokkal foglalkozó tudósok jó része a tanítványom volt. Csak a második korong fejoldalának volt értelme. Nem is gondoltuk, mennyire el akarták rejteni a valódi jelentést. A titokzatos jelünk kétszer bukkan fel, és egyszerűen Atlantisznak fordítottam. Így szól: A bika jele alatt fekszik a kiterjesztett szárnyú sasisten. Farkánál (van) aranyfalu Atlantisz, a nagy arany ajtaja (a fellegvárnak?). Szárnyai vége érinti a felkelő és lenyugvó napot. A felkelő napnál (van) a tűz és fém hegye. (Itt van) a főpapok (Trónterme? Fogadószobája?). Fölötte (van) Atlantisz. (Itt van) az anyaistennő. (Itt van) az istenek helye (és) a tudás tárháza. Még nem tudom, mi jön ki ebből. Egy fejtörő? Maurice és én kíváncsian várjuk, mit gondol. Üdvözlettel: James Dillen Többször elolvasták a fordítást. Costas szólalt meg először, aki mindig a gyakorlati oldalát látta a dolgoknak, ahol a többiek a rejtélyt.

– Ez nem fejtörő. Ez kincstérkép.

8

J

ack! Üdvözöllek a fedélzeten! – A hang túlharsogta a leálló Rolls-Royce Gem motorok hangját is. Jack kilépett a felfújható leszállóhelyre, ez a szokásos rögzített kerekű haditengerészeti szabvány egyfajta változata volt, ami lehetővé tette az NTE helikopterek számára, hogy a vízen is leszálljanak. Odasietett Malcolm Macleodhoz kezet fogni, a férfi magas alakját összehúzva várt, miközben a rotor leállt. Costas és Katya követte. A legénység néhány tagja elősietett, és rögzítette a Lynxet a fedélzethez, majd elkezdték kirakni a raktérből a zsákokat. A Sea Venture a felszerelés mennyiségében különbözött a Seaquesttől, lévén az NTE vezető mélytengeri kutatóhajója. Nemrég vezette az első emberi irányítású tengeralattjáró kutatást a Mariana-árokban a Csendes-óceán nyugati részén. Jelenlegi szerepe a Fekete-tengeren rutin szedimentológiai elemzés volt, de most egy meglepő új dimenzió nyílt előttük. – Kövessetek a hídkonzolhoz. Malcolm Macleod ugyanolyan kupola alakú képernyőhöz vezette őket, amilyet már láttak a Seaquesten. Macleod irányította az oceanográfiai osztály kutatásait. Már számos esetben dolgoztak együtt szerte a világon, és Jack sokra tartotta őt. A testes skót leült az operátor székébe, a konzol mellé.

– Üdvözlök mindenkit a Sea Venture-on. Bízom benne, hogy az ellenőrzés várhat, míg megmutatom, mit találtunk. Jack bólintott. – Folytasd. – Hallottatok a messinai sókrízisről? Jack és Costas bólintott, de Katya zavartan nézett. – Rendben. Az új kolléga tiszteletére. – Macleod Katyára mosolygott. – Nevét a szicíliai Messinai-szoros közelében talált üledékekről kapta. Az 1970-es évek elején a mélytengeri fúróhajó, a Glomar Challenger magmintákat vett szerte a Mediterráneumban. A tengerfenék alatt hatalmas, tömör evaporitrétegeket talált, bizonyos helyeken három kilométer vastagságban. A késő miocénban alakult ki, a mi korszakunk előtti legutolsó geológiai érában, nagyjából öt és fél millió évvel ezelőtt. – Evaporit? – kérdezte Katya. – Főleg kősó, közönséges kősó, olyan anyag, ami a tengervíz elpárolgása után marad. Fölötte és alatta márga van, rendes tengeri agyag és kalcium-karbonát üledék. A sóréteg ugyanabban az időben keletkezett szerte a Mediterráneumban. – Mit jelent ez? – Ez azt jelenti, hogy a Földközi-tenger kiszáradt. Katya hitetlenkedve nézte. – A Földközi-tenger kiszáradt? Az egész? Macleod bólintott. – Az egészet az atmoszféra hatalmas hőmérséklet-zuhanása indította be, ennek következtében sokkal hidegebb lett, mint az utolsó jégkorszakunk. A sarki jég a világóceánok hatalmas részét elfoglalta, és a tengerszint magasságában ötszáz méteres esést eredményezett. A Földközi-tenger el volt zárva, és elkezdett kiszáradni, valójában annyira, hogy csak brakkvizes mocsár maradt a legmélyebb medencékben. – Mint a Holt-tenger – mondta Katya. – Még sósabb volt, valójában alig folyt. Túl sós volt a legtöbb életforma számára, ezért kevés a fosszíliák száma. Hatalmas területek sivatagosodtak el.

– Mikor telt meg újból? – Nagyjából kétszázezer évvel később. Bizonyára drámai folyamat lehetett: a sarkok olvadásának következménye. Ma úgy véljük, az Atlanti-óceánról érkező első árhullám következtében hatalmas zuhatag alakult ki. Vélhetőleg ez lehetett minden idők legnagyobb vízesése, hússzor nagyobb, mint a Niagara. A lezúduló víz vájta ki a Gibraltári-szorost a mai mélységéig. – Hogy érinti ez a Fekete-tengert? – kérdezte Katya. – A messinai sókrízis nem pusztán fikció: megalapozott tudományos tény. – Macleod Jackre pillantott. – Tudom, hogy első hallásra hihetetlennek tűnik, de mindjárt mutatok valamit, ami igazolja mindezt. A Sea Venture távirányítható járműveinek állomása mögé gyűltek, a konzol másik oldalán. Macleod javasolta Katyának, hogy üljön le képernyő elé, és elmagyarázta, hogyan működik a joystick. – Képzelje azt, hogy repülésszimulátor. Mozgassa a joystickot, repüljön, ahová akar, fel-le, oldalra vagy hátrafelé. A sebességváltó az a számláló a bal oldalon. Macleod Katya kezére tette a kezét, és egy teljes kört írt le, körbehúzta a maximumig. A széles videoernyő fekete maradt, de az irányjelző végigpörgött a 360 fokon. A mélységmérő 135 métert mutatott, és a globális helymeghatározó rendszer koordinátái kevesebb, mint félméteres eltéréssel mutatták a mini tengeralattjáró, a ROV helyzetét. Macleod egyenesbe húzta a botkormányt. – Egy szabadesésben végrehajtott dugóhúzót tökéletes landolás követ. – Jackre vigyorgott, akinek eszébe jutott, hogyan versenyeztek a mini tengeralattjárókkal, mikor együtt gyakorlatoztak az NTE bázisán Bermudán és begyakorolták a mélytengeri felszerelések használatát. – A ROV-okat már pár évtizede széles körben használják a tudóscsoportok – magyarázta Macleod. – De az elmúlt pár évben nagyon kifinomult a technológia. Felfedező vizsgálatok céljaira AUV-okat, autonóm működésű járműveket

használunk. Sokféle feladat elvégzésére alkalmas érzékelőrendszerrel van ellátva, többek között videokamerával és oldalszonárral. Ha azonosítottuk a célpontot, bevetjük a közvetlen irányítású ROV-okat. Az NTE Mark 7-tel dolgozunk itt, nem sokkal nagyobb, mint egy irattáska, elég kicsi, hogy átmenjen egy tenger alatti hasadékon. – Nagyon kis területen meg tud fordulni – tette hozzá Costas. – És a Doppler rádióhullám-kontroli azt jelenti, hogy tizenöt tengeri mérföldet képes vízszintesen haladni, vagy le egyenesen a legnagyobb mélységbe. – Csaknem ott vagyunk – szakította félbe Macleod. – Bekapcsolom a reflektorokat. Megnyomta a joystickot, és ezzel számos kapcsolót keltett életre a konzolpanelen. Hirtelen a képernyő is életre kelt, a tintafeketeséget ragyogó fénypontok sokasága váltotta fel. – Üledék – magyarázta Macleod. – A reflektorok visszatükröződnek a felzavart részecskéken. Elkezdtek valami érdekesebb dolgot keresni, egy árnyékos hátteret, amely fokozatosan egyre tisztábban látszott. A tengerfenék volt, kopár, jellegtelen szürkeség. Macleod bekapcsolta a ROV felületkontúr-radarját, amely mutatta, hogy a tengerfenék délről 30 fokos szögben lejt. – A mélység 148 méter. Egy furcsa, toronyszerű alak lett hirtelen látható, és Macleod megállította a ROV-ot pár méterrel előtte. – Costas leleményes ketyeréinek egyike. Távirányítású ásatója száz méterrel a tengerfenék alatt is képes magfúrásra vagy hatalmas tömegű üledék felszívására. – Szabad kezével Macleod egy dobozba nyúlt az ülés mellett. – És ezt találtuk a tengerfenék alatt. Átadott Katyának egy ököl nagyságú, fényes, fekete tárgyat. A lány méregette a tenyerében, és kérdőn nézett vissza. – Parti kavics? – Simára kopott a tengerparton. Végig ezen a lejtőn ősi tengerpart nyomait találtuk, százhúsz és százötven méter mélyen és tíz tengeri mérföldre a parttól. A kora még

meglepőbb. Ez az egyik legjelentősebb felfedezésünk. Macleod bekapcsolt egy GPS készüléket, a koordináták és a képek a képernyőn elkezdtek mozogni. A megvilágított tengerfenék kevés változást mutatott, mikor a ROV ugyanazt a mély kontúrt mutatta. – Automata vezérlésre állítom. Tizenöt perc van a célig. Katya visszaadta a megfeketedett parti kavicsot – Ez összefüggésben lehet a messinai sókrízissel? – Ezt minden bizonnyal az emberek – vagy inkább a humanoidok megérkezése előttre tesszük, vagyis ezen a területen kétmillió évvel ezelőttre. – De? – De tévedhetünk. Nagyot tévedhetünk. Egyáltalán nem szokatlan, hogy a munkánk során elsüllyedt partvidéket találunk, de ez nagy újság. Kövessetek, és megmutatom. Macleod letöltötte a Fekete-tenger és a Boszporusz számítógép generálta izometrikus térképét. – A kapcsolat a Földközi-tenger és a Fekete-tenger között olyan mikrokozmosz jellegű, mint az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger között – magyarázta. – A Boszporusz földhíd volt, a párolgás nyomán a Fekete-tenger szintje is csökkent, mint a Földközi-tengeré a sókrízisben. De a Fekete-tengert újra feltöltötték a belé ömlő folyók, a Duna, a Dnyeper és a Don. Elértek egy egyensúlyt, ahol a párolgás mértéke kiegyenlítette a beömlést, és attól fogva változás állt be a sókrízisben, mivel a Fekete-tenger valójában hatalmas édesvizű tó lett. Lenyomott egy billentyűt, és a számítógép elkezdte szimulálni az elmondott eseményeket, megmutatta, hogy a Boszporusz kiszáradt, és a Fekete-tenger nagyjából 150 méterrel mélyebbre csökkent a jelenlegi tengerszint alá, és 50 méterrel a Boszporusz feneke alá, mikor a szintjét a folyók tartották fönn. Körbefordult, és a többiekre nézett. – Most jön a meglepetés. Ez nem korai pleisztocénkori kép a jégkorszak mélyéről. Ami most a képernyőn látható, az a kevesebb, mint a tízezer évvel ezelőtti Fekete-tenger.

Katya döbbenten nézett rá. – Úgy érti, hogy a jégkorszak után? Macleod élénken bólogatott. – A legutóbbi eljegesedés nagyjából húszezer évvel ezelőtt érte el a csúcsát. Úgy gondoljuk, hogy a Fekete-tenger elszigetelődött abban az időben, és vízszintje százötven méternyit csökkent. A mi szakaszunk volt a tengerpart az elkövetkezendő tizenkétezer év alatt. – Azután mi történt? – Ugyanúgy folytatódik, mint a messinai sókrízis. A jég elolvad, a Földközi-tenger emelkedik, a víz átcsap a Boszporuszon. A közvetlen oka úgy hétezer évvel ezelőtt a nyugat-arktikus jégtakaró visszavonuló fázisa lehetett. Úgy gondoljuk, hogy egy évig tartott, míg a Fekete-tenger elérte jelenlegi szintjét. Csaknem húsz köbkilométer víz ömlött be naponta, mikor teljes mértékben áradt, ez napi negyven centiméteres emelkedést jelentett, ami heti két-három méteres emelkedést eredményezett. Jack a térkép alsó részére mutatott. – Tudnál erről egy közelit adni? – Természetesen. – Macleod begépelt egy parancsot, és a képernyő Észak-Törökország partjaira fókuszált. Az izotermikus felszíntérképező közben folytatta a terület áradás előtti topográfiájának ábrázolását. Jack előrehajolt, miközben beszélt. – Jelenleg tizenegy tengeri mérföldre vagyunk Törökország északi partjaitól, és a tenger nagyjából százötven méter mély lehet alattunk. Ez itt egészen enyhe lejtő, alig lehet észrevenni. Ha a tenger olyan gyorsan emelkedik, ahogy jelezted, akkor három– vagy négyszáz méteres elöntött szárazfölddel számolhatunk minden héten, mondjuk ötven méterrel mindennap. – Vagy még többel – mondta Macleod. – A beáramlás előtt jó része annak, ami most alattunk fekszik, csak pár méterrel lehetett a tenger színe fölött. Jack szó nélkül nézte a térképet pár pillanatig.

– A korai neolitikumról beszélünk, a földművelés korai korszakáról – töprengett. – Milyen feltételek voltak itt akkor? Macleod vigyorgott. – Munkába állítottam a palaeoklimatológusokat, hogy dolgozzanak ezen. Lefuttattak egy sor szimulációt az összes lehetséges változattal, hogy rekonstruálják a környezetet a pleisztocén kor vége és a beáramlás között. – És? – Azt hiszik, hogy ez volt a legtermékenyebb terület az egész Közel-Keleten. Katya halkan füttyentett. – Ez egészen új képet vázol fel az emberiség történetéről. Egy húsz kilométer széles, több száz kilométer hosszú tengerpart a civilizáció fejlődésének egyik kulcsterületén. És még soha nem tárták föl régészetileg. Macleod mocorgott az izgalomtól. – Ez az oka, hogy itt vagytok. Itt az ideje, hogy visszatérjünk a ROV monitorához. A tengerfenék most már meredekebb volt, időnként sziklás kiugrások és barázdált mélyedések tarkították, ahol valaha szurdokok és folyóvölgyek voltak. A mélységmérő mutatta, hogy a ROV az elmerült földfelszín fölött tizenöt méterrel sekélyebben, és egy kilométerrel beljebb van a szárazföld felé, mint az ősi tengerpart. A GPS koordinátái elkezdtek a Macleod által beprogramozott cél számaihoz közelíteni. – A Fekete-tenger minden bizonnyal régészparadicsom – mondta Jack. – A felső száz méter alacsony sótartalmú, egy édesvízi tó maradványa, és a folyók feltöltésének következménye. A tengeri hajóféreg, a Teredo navalis sósabb környezetet igényel, ezért aztán az ősi gerendák kitűnő állapotban maradhattak meg. Mindig arról álmodtam, hogy egy háromsorevezős görög gályát találok. – De a biológusok rémálma – mondott neki ellent Macleod. – Száz méter mélyen hidrogén-szulfiddal mérgezett a tengervíz kémiai változásának eredményeképpen. Baktériumok bocsájtják ki, miközben lebontják a folyókkal beáramló,

hatalmas mennyiségű szerves anyagot. És a mélységek még szörnyűbbek. Mikor a Földközi-tenger magas sótartalmú vize átcsapott a Boszporuszon, csaknem kétezer méteres mélységbe csúsztak, a tenger legmélyebb területére. Még mindig ott van, kétszáz méter vastag szilárd, tömör réteg, amely nem képes táplálni az életet. A világ egyik legegészségtelenebb környezete. – Az izmiri NATO-bázison kifaggattam egy tengeralattjáróst, aki megszökött a szovjet fekete-tengeri flottától – morogta Costas. – Mérnök volt, aki a legtitkosabb mélytengeri kutatásaikon dolgozott. Azt állítja, hogy büszkén álló hajóroncsokat látott a tengerfenéken érintetlen felszereléssel. Mutatott egy képet, melyen még a holttesteket is ki lehetett venni, egy csomó kísértetszerű alak állt a sós vízben. Az egyik legfélelmetesebb dolog volt, amit láttam. – Csaknem olyan emlékezetes, mint ez. Vörös fény villant a képernyő jobb alsó sarkán, amint a GPS aktivizálódott. Csaknem vele egy időben a tengerfenék olyan rendkívüli helyszínné változott, hogy elakadt tőle a lélegzetük. Pontosan a ROV előtt a reflektor alacsony épületcsoportot világított meg, a lapos tetők egybeolvadtak, mint egy indián pueblóban. Létrák kötötték össze az alacsonyabb és magasabb szobákat. Mindent kísérteties üledékréteg takart, mint a hamu a vulkánkitörés után. Kísértetjárta, elhagyatott vidék volt, még ha meg is dobogtatta szívüket az izgalom. – Fantasztikus – kiáltotta Jack. – Megnézhetjük közelebbről? – Odaviszlek benneteket, ahol akkor voltunk, amikor tegnap felhívtalak. Macleod elfordított egy kart, és odairányította a ROV-ot az egyik tetőn lévő bejárathoz. Óvatosan kezelte a joystick-ot, és behatolt, lassan körbejáratta a kamerát a falon. Öntött mintával volt tele, amely alig látszott a homályban. Hosszú nyakú patások, talán kőszáli kecskék, oroszlánok és tigrisek összekötözve, kinyújtott tagokkal.

– Vízi habarcs – morogta Costas. – Micsoda? – kérdezte Jack elmerülten. – Csak így maradhattak meg ezek a falak a víz alatt. A keveréknek vízálló kötőanyagot kellett tartalmaznia. Vulkáni hamuhoz jutottak. Az elmerült szoba távolabbi sarkában egy olyan alakot pillantottak meg, amelyet minden ősrégészettel foglalkozó tanuló megismer. U alakú bikaszarvak voltak, életnagyságúnál nagyobb faragás, amely egy talapzatba volt ágyazva, mint egy oltár. – Korai neolitikum. Semmi kétség. – Jack úszott a boldogságban, figyelmét teljesen lekötötte az eléjük táruló rendkívüli látvány. – Ez háziszentély, pontosan olyan, mint amilyet több mint harminc éve ástak ki Çatal Hüyüknél. – Hol? – Törökország középső részén, a Konya-síkságon, nagyjából négyszáz kilométerre délre innen. Valószínűleg a legkorábbi város a világon, egy mezőgazdasági közösség, amelyet tízezer évvel ezelőtt alapítottak az élelmiszer-termelés hajnalán. A szorosan épített fagerendás agyagtégla épületek olyanok, mint ezek. – Egyedülálló helyszín. – Mostanáig. Ez megváltoztat mindent. – Van még több is – mondta Macleod. – Sokkal több. A szonár végig ilyen anomáliákat mutat az ősi tengerpart mentén, ameddig megvizsgáltuk, nagyjából harminc kilométerre mindkét oldalon. Pár kilométerenként van egy, és mindegyik kétségkívül újabb falu vagy település. – Csodálatos – Jack agya sebesen járt. – Ez a föld hihetetlenül termékeny lehetett, sokkal nagyobb népességet volt képes eltartani, mint a termékeny félhold vidéke Mezopotámiában és Levantéban. – Széles mosollyal nézett Mackódra. – Mélytengeri hidrotermális vulkánkürt-szakértő létedre egész szép munkát végeztél.

9

A

Sea Venture fehér tarajú hullámokat vetett, mikor délnek indult az elsüllyedt ősi tengerpart fölött elfoglalt pozíciójából. Az ég tiszta volt, de a tenger sötét, riasztó ellentétet alkotott a Földközi-tenger mélykékjével. Előttük láthatóvá emelkedtek Törökország északi részének erdős lankái, és az Anatóliai-magasföld gerince, amely Kis-Ázsia hegyvidékének kezdetét is jelentette. Miután a ROV visszajött, a Sea Venture elindult az NTE trabzoni ellátóbázisa felé. A fekete-tengeri kikötő fehérre festett épületei a dél felé néző tengerpart mentén sorakoztak. Katya élvezte, hogy a három nappal ezelőtti Alexandriába érkezte óta először, végre kipihenheti magát. Hosszú haját fújta a szél, ahogy fürdőruhára vetkőzött. A ruhadarab keveset bízott az ember képzelőerejére. Mellette állva Jack csak nehezen tudott Costas és Macleod beszélgetésére koncentrálni. Costas tanácsolta Macleodnak, hogy térképezze fel az elsüllyedt neolitikus falut, és ismertette a minószi hajóroncs kapcsán elért fotogrammetriai sikerüket. Egyetértettek abban, hogy a Seaquest amilyen gyorsan csak lehet, csatlakozik a Sea Venture-höz a Fekete-tengeren; felszerelése és szakértelme a teljes feltárás fontos eleme lesz. Egy másik hajó is elindult Karthágóból, hogy segítsen a hajóroncs körül, és az átveheti a munkát a Seaquesttől.

– Ha a tenger negyven centimétert emelkedett naponta, miután a Boszporusz átszakadt – mondta Costas, hangját fölemelte a szélben –, akkor a partvidéki népesség tudta, mi történik. Pár nap után sejtették, hogy a hosszú távú prognózis nem túl kedvező számukra. – Igaz – helyeselt Macleod. A neolitikus falu tíz méterrel magasabban van, mint az ősi partszél. Nagyjából egy hónapjuk volt, hogy elmeneküljenek. Ez megmagyarázza a tárgyak hiányát abban a szobában, amelyet láttunk. – Elképzelhető, hogy ez lehetett a bibliai vízözön? – próbálkozott Costas. – Valójában minden civilizációnak megvan a vízözönmítosza, de a legtöbbet inkább a folyamok kiáradásához lehet kötni, mint az óceán vízszintjének emelkedéséhez – mondta Jack. – A hatalmas területeket érintő, katasztrofális árvizek valószínűleg korábban voltak, amikor az emberek még nem tanultak meg gátakat és csatornákat építeni, hogy irányítani tudják a vizet. – Minden valószínűség szerint ez a Gilgames-eposz alapja – mondta Katya. – A vízözön történetét tizenkét agyagtáblán írták meg i. e. 2000 körül, és az iraki Ninive romjai között találták meg. Gilgames az Eufrátesz mentén álló Uruk városának sumér királya volt. A területet először az i. e. hatodik évezred végén telepítették be. – A bibliai vízözönnek lehet, hogy más az eredete – tette hozzá Macleod. – Az NTE Izraelnél kutatta a Földközi-tenger partját, és emberi jelenlét nyomaira bukkant a jégkorszak végén, a nagy olvadás idején, tizenkétezer évvel ezelőtt. A parttól öt kilométerre kőeszközöket találtunk és kagyló szemétdombot, ahol a paleolitikum vadász-gyűjtögetői kóboroltak, mielőtt elsüllyedt. – Azt akarod ezzel mondani, hogy az Ótestamentum korabeli zsidóság ezeknek az eseményeknek az emlékét őrizte meg? – kérdezte Costas. – A szájhagyomány évezredeket is túlélhet, különösen zárt közösségekben. De a Fekete-tenger mellékétől elmenekült

földművelők egy része letelepedhetett Izraelben. – Emlékezz Noé bárkájára – mondta Jack. – Egy hatalmas hajót építettek a figyelmeztetés után, hogy vízözön várható. Minden állatból szaporító párt vittek. Gondolj a fekete-tengeri földművelőinkre. A tenger volt a fő menekülési útvonaluk, és annyi állatot vittek magukkal, amennyit csak lehetett, párosával, hogy újra lehessen kezdeni az állattartást. – Azt hittem, nem voltak nagy hajóik abban a korai időszakban – mondta Costas. – A neolitikum hajóépítői tudtak olyan dereglyét építeni, amely több tonna rakományt is el tudott szállítani. Az első földművelőknek Cipruson volt európai őstulkuk, a mai szarvasmarha őse, valamint disznaik és szarvasuk. Egyik állatfaj sem volt őshonos, és csak hajóval vihették be. Ez nagyjából i. e. 9000 körül történt. Valószínűleg ugyanez történt Krétán ezer évvel később. Costas elgondolkodva vakarta az állát. – Szóval Noé története tartalmazhatja az igazság csíráját. Nem egy hatalmas bárka volt, hanem sok kisebb hajó vitte a földműveseket és a jószágaikat el a Fekete-tengertől. Jack bólintott. – Nagyon impozáns elmélet. * A Sea Venture motorjai lelassultak, mikor Trabzon kikötőjének bejáratához érkeztek. A keleti rakpart mellett látták a két Dogan hajóosztályba tarozó FPB-57-es gyors hadihajó sziluettjét. A török haditengerészet így válaszolt az egyre jobban növekvő mértékű fekete-tengeri csempészetre. A törökök megalkuvást nem ismerő álláspontot foglaltak el: keményen és gyorsan csaptak le, és lőttek. Jack biztonságban érezte magát, mikor meglátta, tudta, hogy a török haditengerészettel való kapcsolata biztosítja a gyors beavatkozást, ha a felségvizeiken bajba kerülne. A felső fedélzet korlátjánál álltak, amikor a Sea Venture a

nyugati rakpart felé közeledett. Costas felpillantott a sűrű növényzettel borított hegyoldalra a város fölött. – Hova mentek a vízözön után? Ott fenn is művelhették volna a földet. – Hosszú utat kellett volna megtenniük a szárazföld belsejébe – mondta Jack. – És nagyszámú népesség élt itt, tízezrek, legalábbis a szonár kijelzőjén látott települések számából ítélve. – Szóval csoportokra szakadtak. – Lehet, hogy a központi hatóság által szervezett kivonulás volt, így az egész populáció számára biztosították a megfelelő új földterület keresésének lehetőségét. Voltak, akik északra mentek a hegygerincen túlra, voltak, akik keletre, mások meg nyugatra. Malcolm Izraelt említette. De emellett vannak más, magától értetődő célpontok is. Costas izgatottan közbevágott: – A korai civilizációk. Egyiptom. Mezopotámia. Az Indus völgye. Kréta. – Nem is olyan erőltetett teória. – Katya szólt közbe, aki most felült, és teljes erővel belevetette magát a beszélgetésbe. – A nyelvtörténet legmeglepőbb vonása, hogy a legtöbb nyelvcsalád közös gyökérből ered. Európa-szerte, Oroszországban, a Közel-Keleten, az indiai szubkontinensen a legtöbb ma beszélt nyelvnek közös az eredete. – Az indoeurópai nyelvcsalád – vetette közbe Costas. – Az ősi alapnyelv sok tudós szerint a fekete-tengeri térségből származik. A későbbi nyelvekben a közös szókincs alapján rekonstruálhatjuk: ilyen az apát jelentő szanszkrit pitar, a latin páter és a német Vater, ez az angol father szó eredete. – Mi van a földműveléssel kapcsolatos szavakkal? – kérdezte Costas. – A szókészlet mutatja, hogy felszántották a földet, gyapjúból készült ruhát viseltek, és megmunkálták a bőrt. Háziasított állataik voltak, többek között ökrök, disznók és birkák. Összetett társadalmi struktúrában éltek, és kialakultak a vagyoni különbségek. A nagy anyaistennőt imádták.

– Mi a véleménye? – Sokan hisszük, hogy az indoeurópai terjeszkedés fokozatosan, sok éven át, kéz a kézben haladt a mezőgazdasági termelés fejlődésével. Véleményem szerint egy népvándorlás következményeként alakult ki. A fekete-tengeri földművelőink voltak az ősi indoeurópaiak. Jack egy jegyzettömböt és egy ceruzát egyensúlyozott a korláton, és gyorsan felvázolta az ősi világ térképét. – Íme a hipotézis – mondta. – Az indoeurópaiak elhagyják szülőföldjüket, a fekete-tengeri partvidéket. – Jelenlegi tartózkodási helyüktől lendületes nyilat húzott kelet felé. – Az egyik csoport a Kaukázus felé megy, a mai Grúziába. Néhányan a Zagrosz-hegység felé utaztak, és végül elérték az Indus völgyét a mai Pakisztánban. – Láthatták az Ararát hegyét nem sokkal azután, hogy elindultak a szárazföld belseje felé – hangsúlyozta Macleod. – Félelmetes látvány lehetett, sokkal magasabb, mint amilyen hegyeket addig ismertek. Talán azért maradt meg a folklórban, mert ezen a helyen döbbentek végre rá, hogy megmenekültek a vízözöntől. Jack újabb nyilat húzott a térképre. – Egy második csoport délnek vette útját az Anatóliaimagasföld felé Mezopotámiába, és letelepedtek a Tigris és az Eufrátesz partján. – És egy másik északnyugatra a Dunához – mondta Costas. Jack egy harmadik nyilat húzott a térképen. – Néhányan itt telepedtek le, mások a folyórendszereket használták, hogy elérjék Európa középső részét. Macleod izgatottan közbevágott. – Nagy-Britannia a jégkorszak végére lett sziget, mikor az Északi-tenger megáradt. De ezeknek az embereknek megvoltak az eszközeik, hogy átkeljenek a Csatornán. Ők lettek volna az első földművelők Nagy-Britanniában, azoknak az ősei, akik a Stonehenge-t építették? – A nagy-britanniai kelta nyelv indoeurópai – vetette közbe Katya.

Jack nyilat húzott nyugat felé, amely különböző irányba nyúlt ki, mint egy túlnőtt fa. – És a végső csoport, talán a legjelentősebb, nyugatra hajózott a Boszporuszon túlra, aztán újból hajóra szállt és elindult az Égei-tengeren. Néhányan letelepedtek Görögországban és Krétán, néhányan Izraelben és Egyiptomban, néhányan elmentek messze Itáliába és Spanyolországba. – A Boszporusz félelmetes látvány lehetett – töprengett Costas. – Valami megmaradhatott belőle a kollektív emlékezetben, mint az Ararát hegye a keleti csoportnak, innen van a Bos katarakta említése a korongon. Katya Jackre összpontosított. – Mindez gyönyörűen alátámasztható nyelvészeti bizonyítékokkal – mondta. – Több mint negyven ősi nyelvnek indoeurópai gyökerei vannak. Jack bólintott és lenézett a térképére. – Dillen professzor azt mondja, hogy a minószi lineáris A és a phaisztoszi jelek állnak a legközelebb az indoeurópai alapnyelvhez. Kréta valószínűleg az indoeurópai kultúra legnagyobb újjáéledésének volt tanúja. A Sea Venture a trabzoni rakpart mellé állt. A legénység számos tagja ugrott át a szűkülő résen, és nekiláttak kikötni a hajót. Egy kis csoport gyülekezett a parton, török hivatalnokok és az NTE személyzete, akik a legújabb felfedezésekről szerettek volna hallani. Köztük volt egy jóképű férfi, Mustafa Alközen, aki korábban a török haditengerészet tisztje volt, és jelenleg az NTE fő képviselőjeként dolgozott az országban. Jack és Costas integetett régi barátjának, örültek a találkozásnak, és annak, hogy újból együtt dolgozhatnak. Még abból az időből ismerték egymást, amikor valamennyien az izmiri bázison állomásoztak, és Mustafa részt vett a trójai háborús gályák ásatásán. Costas visszafordult, és Macleodra nézett. – Van még egy kérdésem. – Ne kímélj.

– Az időpont. Macleod szélesen elvigyorodott, és a térképtartóra bökött, amit a kezében tartott. – Kíváncsi voltam, mikor kérdezed meg. Kivett három nagy fényképet, és átadta. Az ROV kamerájának képei voltak, a mélység és a koordináták a jobb alsó sarokban látszottak. Nagy, fából készült keret látszott rajtuk, amely mellett fatörzshalom állt. – Építkezési területnek látszik – mondta Costas. – Tegnap találtuk a ház mellett, amelyben a háziszentély áll. Éppen új szobákat akartak hozzáépíteni, amikor el kellett hagyniuk a területet. A ROV vízszívóját használtuk, hogy eltakarítsuk az üledéket. Ezeket a fákat nem sokkal azelőtt döntötték ki. Még rajtuk a kéreg, és nedvességet találtunk a felszínén. Kinyitotta a dobozát, és egy nagyjából félméteres átlátszó műanyag csövet vett elő. Egy vékony fapálcát tartalmazott. A ROV-nak van mélyfúrója, és képes akár kétméteres mintát is venni a fából vagy más tömör anyagból. A mézszínű fa jól megőrződött, mintha most vették volna egy élő fából. Macleod átadta Costasnak, aki rögtön látta, mivel van dolga. – Dendrokronológia. – Eltaláltad. Folyamatos évgyűrűsorozatot állítottak össze Kis-Ázsiában i. e. 8500-tól napjainkig. Befúrtunk a fatörzs közepéig, és ötvennégy évgyűrűt találtunk, ami elég a meghatározáshoz. – És? – A Sea Venture laborjában van egy készülék, ami pillanatok alatt összeveti az alapsorrenddel. Jack kérdőn nézett Macleodra, aki élvezte, hogy csak cseppenként adagolja az információt. – Te vagy a régész – mondta Macleod. – Mit tippelsz? Jack eltöprengett. – Nem sokkal a jégkorszak vége után, de jó idővel azelőtt, hogy a Földközi-tenger elérte a Boszporusz szintjét. Azt

mondom, hogy az időszámításunk előtti nyolcadik, esetleg a hetedik évezred. Macleod a korlátra támaszkodott, és átható pillantást vetett Jackre. A többiek lélegzetvisszafojtva vártak. – Közel van, de nem eléggé. Ez a fa 5545-ben dőlt ki, egy év eltéréssel ide vagy oda. Costas hitetlenkedve nézett. – Lehetetlen! Túl késő! – A területről származó összes többi évgyűrűdatálás alátámasztja. Úgy tűnik, egy évezreddel alábecsültük azt az időt, amíg a Földközi-tenger elérte a mai szintjét. – A legtöbb nyelvész i. e. 6000 és 5000 közé helyezi az indoeurópaiak megjelenését – kiáltott fel Katya. – Tökéletesen összevág. Jack és Costas megkapaszkodtak a korlátban, mikor a Sea Venture-t kikötötték a rakparton. Oly sok együtt megélt kaland után ugyanaz az előérzetük támadt, ki tudták találni a másik gondolatait. Mégis alig tudták elhinni, hová vezet mindez. Olyan fantasztikus lehetőségre bukkantak, amely ellen lázad az értelmük, míg a logika ereje el nem söpri a kételyeket. – Az a dátum – mondta Costas csöndesen. – Láttuk már. Jack hangjában teljes meggyőződés csengett, miközben Macleod felé hajolt. – Beszélnem kell neked ezekről az indoeurópaiakról. Volt egy nagy fellegváruk a tengernél, a tudás tárháza, ahová aranyajtón át lehetett belépni. – Miről beszélsz? Jack szünetet tartott, és csöndesen így szólt: – Atlantiszról. * – Jack, barátom! De jó, hogy látlak! A rakparton álló alak mély hangja üdvözölte őket, sötét arcbőrét kiemelte terepszínű ruhája, fehér, NTE-logóval ellátott inge. Jack kinyújtotta a kezét, és kezet rázott Mustafa

Alközennel, miután Costasszal kiléptek a hídon át a rakpartra. Ha az ember a modern városon túl a romos fellegvár felé nézett, nehéz volt elképzelni, hogy valaha ez volt Trebizond királyság fővárosa, a késő bizánci birodalom kis-ázsiai központja. A város a történelem hajnala óta virágzó kereskedelmet bonyolított le kelet és nyugat között. A hagyományt most a feketepiac kereskedői folytatják, akik a Szovjetunió bukása óta jelentek meg, és a keleti csempészek és a szervezett bűnözés fészkévé tették. Malcolm Macleod előrement, hogy szembenézzen a Sea Venture érkezésére összegyűlt hivatalnokok és újságírók seregével. Megegyeztek, hogy a neolitikus falu felfedezését illetően csak homályosan nyilatkoznak, míg további kutatásokat nem végeznek. Tudták, hogy gátlástalan tekintetek figyelik munkájukat műholdon keresztül, és csak a legszükségesebbeket árulták el, hogy kielégítsék az újságírók kíváncsiságát. Szerencsére a helyszín tizenegy tengeri mérföldre feküdt a parttól, még éppen a felségvizeken belül. A kikötő túlsó részén horgonyzó török hadihajót kirendelték, hogy huszonnégy órás őrjáratot tartson, míg tart a kutatás, és a helyszínt a török kormány különleges védelmi státusba helyezte. – Mustafa, bemutatom egy új kollégánknak. Dr. Katya Szvetlanova. Katya felkapott egy ruhát a fürdőruhájára, és egy kis palmtopot meg egy irattáskát hozott magával. Megrázta a feléje nyújtott kezet, és Mustafára mosolygott. – Dr. Szvetlanova. Jack már mesélt a rádión nem mindennapi szakértelméről. Örülök, hogy megismerhettem. Jack és Mustafa előrement, a többiek követték őket a rakpart végén álló NTE-raktár felé. Jack halkan és izgatottan beszélt, és mindent elmesélt Mustafának, ami a papirusz felfedezése óta történt. Mielőtt beléptek volna az alacsony betonépületbe, Jack átnyújtott egy jegyzettömböt, amit a másik ember továbbadott egy tisztviselőnek, mikor az ajtóhoz értek. Ez az ásatáshoz

szükséges régészeti és búvárfelszerelések listáját tartalmazta, amire az NTE raktárából szükségük volt. Jack az utolsó pillanatban írta össze őket, mielőtt partra szálltak volna. Katya és Costas egy nagy acélajtó előtt csatlakozott hozzájuk. Mustafa beütötte a kódot, az ajtó feltárult. A török laboratóriumok és javítóműhelyek során át vezette végig őket. A végén egy faszekrényekkel teli szobában kötöttek ki, melynek közepén nagy asztal terpeszkedett. – A térképterem – magyarázta Mustafa Katyának. – Egyben a hadműveleti központunk is. Kérem, foglaljon helyet. Kinyitott egy fiókot, és kivette az Égei-tenger és a Feketetenger déli területének térképét, beleértve a török partokat, egészen a Grúz Köztársasággal közös keleti határig. Kiterítette az asztalra. Egy kis alsó fiókból elővett egy sorozat navigációs mérőkörzőt és térképészeti vonalzót, és egymás mellé rakta őket, miközben Katya előkészítette a számítógépét. Pár pillanat múlva felnézett. – Készen állok. Megegyeztek, hogy Katya felolvassa a papirusz fordítását, míg a többiek megpróbálják megtalálni a térképen, hol lehet a keresett hely. Katya lassan olvasta a képernyőről. – „A szigeteken át, míg a tenger összeszűkül.” – Ez világosan utal az égei-tengeri szigetvilágra Egyiptomból nézve – mondta Jack. – Az Égei-tengerben egy bizonyos területen több mint ezerötszáz sziget van. Tiszta időben Krétától északra nem hajózhat az ember semerre anélkül, hogy legalább egy szigetet ne lásson. – Akkor a szűkület biztosan a Dardanellák – jelentette ki Costas. – Ami összekapcsolja a következő sorral. – A három férfi várakozón nézett Katyára. – „A Bos kataraktáján túl.” Jack hirtelen megélénkült. – Ez a napnál világosabb. A Boszporusz, a bejárat a Feketetengerre. Costas Katyához fordult, hangjában hitetlenkedés csengett.

– Lehet ilyen ősi a Boszporusz szó? – Legalább két és fél ezer évre nyúlik vissza, a legkorábbi görög földrajzi feljegyzésekig. De valószínűleg évezredekkel korábbi. A bos a bika indoeurópai neve. – Bika-szoros – tűnődött Costas. – Lehet, hogy nagyon vad lesz, amit mondok, de abban a neolitikus házban és a minószi Krétán talált bikaszimbólumokon töprengek. Egészen elvontak, mintha nyeregként ábrázolnák a bika szarvát: egy kicsit olyanok, mint a japán fejtámaszok. Pontosan ilyennek látszott a Boszporusz a Fekete-tengerről a nagy vízözön előtt: egy nagy nyereghez hasonlított. Jack elismerően nézett a barátjára. – Mindig képes vagy meglepni. Hosszú ideje ez a legjobb ötlet. Costas belemelegedett a témába. – A bikaistent imádó emberek számára a szarvakon átáramló víz baljóslatú jel volt, az istenek figyelmeztetése. Jack bólintott és Katyához fordult. – Szóval visszatértünk a Fekete-tengerhez. Mi a következő? – „És aztán húsz dromoi a déli part mentén.” Jack előrehajolt. – Ezzel van egy kis problémánk. A római időkből fennmaradt néhány feljegyzés a fekete-tengeri utazások időtartamáról. Az egyik itt kezdődik, amit a rómaiak Meótisznak neveztek. – Az Azovi-tengerre mutatott, a Krím félsziget melletti lagúnára. Innen tizenegy napig tartott az út Rodoszba. Csak négy napot töltöttek a Fekete-tengeren. Mustafa tűnődve nézte a térképet. – Szóval a húsznapos utazás a Boszporusztól, húsz dromoi vagy futás, túlvisz minket a Fekete-tenger keleti partvidékén. Costas elkedvetlenedett. – Talán a korábbi hajók lassabbak voltak. – Épp ellenkezőleg – mondta Jack. – Az evezős dereglyék gyorsabbak voltak, mint a vitorlás hajók, ugyanis kevésbé voltak kitéve a szelek szeszélyeinek. – És a beáramlás a vízözön alkalmával erős keleti áramlást

eredményezett – mondta Mustafa rosszkedvűen. – Elég arra, hogy egy hajót pár nap alatt messzi partra vigyen. Attól tartok, Atlantisz több ok miatt nem szerepel a térképen. A csalódottság érzése ülte meg a szobát. Atlantisz hirtelen ugyanolyan távolinak látszott, mint mindig; a krónikákban és a mesékben szereplő történetnek. – Van egy megoldás – mondta Jack lassan. – Az egyiptomi feljegyzés nem a saját tapasztalataikon alapult. Ha így volna, akkor soha nem írták volna le kataraktaként a Boszporuszt, mivel a Földközi-tenger és a Fekete-tenger jóval korábban kiegyenlítődött, még azelőtt, hogy az egyiptomiak elkezdték felfedezni a messzi északot. Ehelyett a forrásuk a feketetengeri vándoroktól eredt, és elmesélte az útjukat Atlantisztól odáig. Az egyiptomiak egyszerűen megfordították. – Hát persze! – Mustafa újból izgalomba jött. – Atlantisztól az annyit jelent, hogy az áramlással szemben. Mikor leírták az Atlantisz felé vezető utat, az egyiptomiak ugyanannyi időt vettek, mint amennyit a kifelé vezető út megtétele jelentett. Nem jöttek rá, hogy jelentős különbség lehet a kettő között. Jack Mustafára szegezte tekintetét. – Szükségünk lenne az áramlás sebességének megbecsülésére, illetve annak kiszámítására, hogy egy neolitikus hajó milyen gyorsan tudott haladni az áramlattal szemben. Így megkapnánk, naponta mekkora távot tudtak megtenni, és a Boszporusztól mérve megkapnánk a hajóra szállás helyét, ha húsz nappal visszaszámolunk. Mustafa felegyenesedett, és magabiztosan kijelentette: – A megfelelő helyre jöttetek.

10

A

nap éppen lenyugodni készült a nyugati part felett, mikor a társaság újból összegyűlt a térképteremben. Mustafa három órán keresztül görnyedt a számítógépek fölött egy melléképületben, és csak tíz perce jelentette be, hogy elkészült. Csatlakozott hozzájuk Malcolm Macleod is, aki egy sajtókonferenciát szervezett, hogy bejelentsék a neolitikus falu felfedezését, amint a haditengerészet hajója másnap reggel elfoglalta pozícióját a lelőhely fölött. Costas húzott először széket magának. A többiek odasereglettek, miközben ő buzgón böngészte a konzolt. – Mit találtál? Mustafa szemét a központi képernyőre függesztve válaszolt. – Van néhány apró hiba a navigációs szoftverben, amit még ki kell javítanom, de azért nagyon szépen összeáll az egész. Costas és Mustafa először akkor dolgoztak együtt, amikor a Computer-Aided Navigation Resarch and Development (CAN), a számítógépes navigációs kutatás és fejlesztés egységének ügyeletes parancsnoka volt a NATO izmiri bázisán. Miután leszerelt a török haditengerészettől, és megszerezte régészdiplomáját, a számítógépes navigációs kutatás technológiájának tudományos alkalmazásán dolgozott. Az elmúlt év során Costasszal egy új szoftvercsomagot

fejlesztett ki, amely a szél és az áramlatok hatását számítja ki az ősi navigációban. Az egyik legnagyobb koponyának tartották ezen a területen, azonkívül nagyszerű vezető volt, amit nemegyszer bizonyított, amikor az NTE török felségvizeken dolgozott. Gépelt a klaviatúrán, és egy hajó képe jelent meg a központi képernyőn. – Ezt csináltuk Jackkel. – Neolitikus faanyagon alapul, amit tavaly emeltek ki a Duna torkolatánál – magyarázta Jack. – A miénk nyitott hajó, nagyjából huszonöt méter hosszú és három méter széles. A gályák csak a bronzkor végén terjedtek el széles körben, úgy, hogy tizenöt mártogató evezős ült mindkét oldalon. Két ökröt tudott vinni, ahogy itt ábrázoltuk, illetve több pár kisebb állatot, például disznót és szarvast, nagyjából két tucat nőt és gyereket, valamint tartalék legénységet. – Biztos, hogy nem volt vitorlájuk? – kérdezte Macleod. Jack bólintott. – A vitorlázás kora bronzkori találmány a Níluson, ahol a hajók le tudtak úsztatni a deltáig, aztán a vízfolyással szemben visszavitorláztak az uralkodó északi széllel. Valójában az egyiptomiak vezették be a vitorlázást az Égei-tengeren, ahol az evezés sokkal jobb módszer volt a szigetek körbehajózására. – A program jelzi, hogy a hajó hat csomó sebességgel tud haladni szélcsendben – mondta Mustafa. – Az hat tengeri mérföld óránként, nagyjából hét angol mérföld. – Még világosban ki kellett kötniük a hajóval, legeltetni az állataikat, és tábort verni – mondta Jack. – És reggelenként fordítva. – Tudjuk, hogy az exodus tavasz végén, nyár elején ment végbe – közölte Macleod. – Végigküldtük a nagy felbontóképességű tengerfenék-profilozót egy négyzetkilométernyi területen a neolitikus falu közelében. Az üledék tökéletesen megőrződött földrendszert takart barázdákkal és öntözőcsatornákkal. A környezetrégészeti laboratórium most fejezte be a minták magelemzését, amit az

árvíz előttről a ROV segítségével gyűjtöttünk. Kimutatták, hogy szemes termény volt. Alakor, Triticum monococcum, hogy pontos legyek. Nagyjából két hónappal az áradás előtt vetették. – A gabonát ezen a földrajzi szélességen általában áprilisban vagy májusban vetik – jegyezte meg Jack. – Helyes. Júniusról vagy júliusról beszélünk, nagyjából két hónappal a Boszporusz átszakadása után. – Hat csomó negyvennyolc tengeri mérföldet jelent egy nyolcórás menetben – folytatta Mustafa. – Ez feltételezi, hogy volt tartalék legénységük, vizük és élelmük. Naponta legalább nyolc órát kellett evezniük. Nyugodt tengeren a hajónk a déli part mentén kicsit több mint tizenegy napig haladhat. – Tizenegyszer lenyomott egy billentyűt, és a hajó miniatűr megfelelője előrehaladt a Fekete-tenger izometrikus térképén. – Most lép igazán életbe a CAN program. Újból gépelt, és a szimuláció átalakult. A tenger nyugtalan lett, és a szintesés vízesésként ábrázolta a Boszporuszt. – Itt vagyunk i. e. 5545 nyarán, nagyjából két hónappal a vízözön megindulása után. Visszatette a hajót a Boszporusz közelébe. – Az első változó a szél. Az uralkodó nyári szelek északról fújnak. A nyugat felé tartó hajók csak akkor érhetnek el komoly haladást, ha elérték Sinopot, a déli part felénél, ahol a part nyugat-délnyugati irányba folytatódik. Az előtt a part nyugat-északnyugati irányba tart, úgyhogy evezniük kellet. – Mennyiben volt más az éghajlat? – kérdezte Katya. – A fő hullámzást ma az észak-atlanti oszcilláció okozza – válaszolta Mustafa. – A meleg fázisban alacsony nyomás van az Északi-sark felett, ez erős nyugati szelet eredményez, és a Fekete-tenger időjárása forró és száraz. A hideg fázisban az arktikus levegő délre áramlik, északi szeleket keltve a Feketetenger felett. Alapvetően szelesebb és nedvesebb lesz az időjárás. – És az őskorban? – Úgy gondoljuk, hogy a holocén időszakban, a nagy

olvadás utáni első pár évezredben a hideg fázishoz hasonlított inkább. Kevésbé volt száraz, mint manapság, jóval csapadékosabb. A Fekete-tenger déli része optimális hely volt a földművelés kialakulásához. – Milyen hatása volt a hajózásra? – kérdezte Jack. – Húsz-harminc százalékkal erősebb északi és nyugati szelek uralták a térséget. Mindezt betápláltam a gépbe a legvalószínűbb változatban, a part minden ötven tengeri mérföldes területére, két hónappal a vízözön után, beleértve a szél hatását és az áramlatokat is. – A második lényeges hatás bizonyára a vízözön maga. – Tíz köbkilométeres beömléssel állunk szemben mindennap tizennyolc hónapon át, aztán fokozatos csökkenés tapasztalható a következő hat hónapban, míg beáll az egyensúly. Az exodus a maximális beáramlás idején történt. A klaviatúrán gépelt, és alakok sora jelent meg a jobb oldali képernyőn. – Ez mutatja a Boszporusztól keletre az áramlás sebességét. Ez tizenkét csomó a vízesésnél, és két csomó alá csökken a legkeletibb szektorban, több mint ötszáz mérfölddel arrébb. Costas csatlakozott hozzá. – Ha csak hat csomóval haladtak, akkor a neolitikus földművelőink soha nem érték el a Boszporuszt. Mustafa bólintott. – Még azt is meg tudom jósolni, hol értek végül földet, harminc mérföldre keletre, ahol túl erős volt az áramlás. Innen szárazföldön szállították fel a hajót a Boszporusz ázsiai partján a Dardanellákhoz. Az áramlás a szorosokban is nagyon erős lehetett, úgyhogy nem hiszem, hogy újból vízre szálltak, míg el nem érték az Égei-tengert. – Pokoli nehéz lehetett a szállítás – mondta Macleod. – Csaknem kétszáz tengeri mérföld az út. – Biztosan szétszedték a hajótestet, és igásökröket használtak, hogy szántalpon húzzák a faanyagot – válaszolta Jack. – A legkorábbi deszkázott hajókat úgy készítették, hogy vesszőkkel fűzték össze a faanyagot, és így könnyen

szétszedhették a hajótestet. – Talán azok, akik keletre mentek, tényleg az Ararát hegyén hagyták a hajóikat – töprengett Katya. – Szét tudták szedni a faanyagot, és addig vontatták, míg végül rájöttek, hogy nem lesz rá szükségük a továbbiakban. A nyugati csoport ellenben valószínűleg mindig a tenger közelében maradt a szállítás során. Costas a Dardanellákra pillantott. – Hissarlik hegyéről indulhattak. Néhány földművelő esetleg ott maradt, és ők lettek az első trójaiak. Costas szavai újból megvilágították felfedezésük nagyszerűségét, és egy pillanatra félelemmel teljes csodálat árasztotta el őket. Óvatosan, módszeresen rakták össze a kirakós játék elemeit, amit tudósok nemzedékeinek sora kevert össze, ők pedig felfedezték a keretét, s így már nem puszta spekuláció többé. Nem csupán az egyik sarkát rakták ki a puzzle-nak, hanem nagy léptékben kezdték újraírni a történelmet. A forrás annyira a fantázia világába burkolózik, hogy még mesének tűnik. Olyan dologra bukkantak, amelynek jelentőségét maguk is alig tudták felfogni. Jack Mustafához fordult. – Milyen messze van húsz dromoi ilyen feltételek között? Mustafa a jobb oldali képernyőre mutatott. – Visszafelé megyünk a partraszállás helyétől, a Boszporusz közeléből. Az utolsó nap csak fél csomóval haladtak az áramlással és a széllel szemben, ez azt jelenti, hogy az egynapi járóföld legfeljebb négy mérföld lehetett. – Lenyomott egy billentyűt, és a hajó kissé keletre mozdult. – Aztán a távolságok fokozatosan nőnek, míg elérjük a Sinop utáni harmincmérföldes napi járóföldet. – Tizenkétszer lenyomta a billentyűt, és a hajó félútra visszakerült a Feketetenger partján. – Aztán kissé fáradságosabb pár napig, mivel északnyugatnak tartanak, az uralkodó széliránnyal szemben. – Az tizenöt napi járóföld – mondta Jack. – Az utolsó öt nap hová vezet bennünket? Mustafa még ötször lenyomta a billentyűt, és a hajó a

Fekete-tenger délkeleti sarkában kötött ki, pontosan a vízözön előtt oly életteli partszakasznál. * A számítógépes adatok kinyomtatása után Mustafa egy leválasztott területre vezette a többieket. Lejjebb vette a lámpák fényerejét, és több széket helyezett el a konyhaasztal méretű központi konzol körül. Benyomott egy kapcsolót, és a felszín megvilágosodott. – Egy holografikus fénytábla – magyarázta Mustafa. – A legújabb bathymetrikus reprezentáció. Képes háromdimenziós képben megjeleníteni bármely területet a tengerfenéken, amelyről vannak kutatási adataink, az egész óceántalapzattól kezdve a pár méteres átmérőjű kis darabig. Például régészeti lelőhelyek bemutatására is alkalmas. Begépelt egy parancsot, és a táblán felrobbantak a színek. A víz alatti ásatás minden részlete csodálatosan tisztán látszott. Egy csomó üledéket eltávolítottak, hogy jobban látszódjon a cserépedénytartók sora, a fémöntvények a hajó oldalánál, a mindkét oldalra kilógó faanyag. A hajótest egy vájatba ékelődött egy meredek lejtő fölött, nagy sziklanyelvek tűntek el lent mindkét oldalon, ahol valaha a láva folyt. – A minószi hajóroncs, ahogy tíz perccel ezelőtt kinézett. Jack megkért, hogy vetítsem ki, hogy ellenőrizni tudja a haladást. Ha ezt az eszközt teljesen online használjuk, akkor valósággal beléphetünk a távoli terepmunkába, és képesek leszünk irányítani az ásatást anélkül, hogy egy csepp víz is érne bennünket. A régi időkben hatalmas erőfeszítések kellettek, hogy feltérképezzük a víz alatti lelőhelyeket: minden mérést kézzel végeztünk, és emiatt rengeteget kínlódtunk. Most a digitális fotogrammetria megjelenésével mindez feleslegessé válik. Ez a kifinomult térképkészítő rendszer egy távirányítással működtetett eszközt használ, hogy képeket készítsen, amelyeket közvetlenül a Seaquestnek továbbít. A hajóroncs

fölött eltöltött tízperces pásztázással a ROV több adatot gyűjtött, mint amennyit régen egy egész ásatás eredményezett. Miként a hologramot, az adatokat is egy lézervetítőbe táplálják, amely elkészíti a lelőhely latexmodelljét a Seaquest tárgyalótermében. Folyamatosan módosul, ahogy az exkavátorok eltávolítják az üledéket. Az innovatív rendszerért is Efram Jacobovichot, az NTE alapító jótevőjét illeti köszönet, aki rendelkezésükre bocsátotta óriás szoftvercége szakértőit. Jack aznap délután már egy telefonkonferencia alkalmával több órát töltött a hologram tanulmányozásával az ásatást végző munkatársaival. De a többiek számára lélegzetelállító látvány volt, mintha hirtelen az Égei-tenger fenekére röppentek volna nyolcszáz tengeri mérföld távolságra. Figyelemre méltó haladás történt huszonnégy óra alatt, mióta elrepültek a helikopterrel. A csapat eltávolította az üledékréteget, és újabb értékes leleteket küldött a biztonságos karthágói múzeumba. Egy sor rituális tömjénnel töltött agyagamfora alatt a hajótest sokkal jobban megőrződött, mint ahogy Jack remélni merte. Csappal és csaplyukkal összeillesztett kötései olyan frissek és tiszták, mintha tegnap készültek volna. Mustafa újból gépelt. – Most pedig lássuk a Fekete-tengert. A roncs szétbomlott a kaleidoszkóp színeire, amiből aztán a Fekete-tenger modellje emelkedett ki. A középpontban a mélytengeri síkság, a mérgezett pokol csaknem 2200 méter mélyen. A széle környékén a part menti sekély rész sokkal enyhébben lejtett, mint a Földközi-tenger jó részén. Újabb billentyűt nyomott le, hogy megvilágítsa a tengerpart vonalát a vízözön előtt. – A célterületünk. Egy fénypont tűnt fel messze a délkeleti sarokban. – Északi szélesség negyvenkettedik fok, keleti hosszúság negyvenkettedik fok. Ilyen pontos volt a távkalkulációnk a Boszporusztól. – Szép nagy terület – mondta Costas óvatosan. – Egy tengeti mérföld egy perc szélesség, egy fok hatvan perc. Ez

háromszázhatvan négyzetmérföld. – Ne feledd, hogy tengerparti területet keresünk – mondta Jack. – Ha az ősi partvonalat követjük, a part felőli oldalon valószínűleg elérjük a célunkat. – Minél közelebbről meg tudjuk határozni, annál jobb – mondta Mustafa. – A bathymetria alapján az ősi tengerpart ebben a szektorban legalább harminc mérföld távolságban van a parttól, jóval túl a felségterület határán. Egészen nyilvánvaló, hogy valami különleges dolgot keresünk. Kíváncsiskodó tekintetek követnek majd. A többiek morgolódtak, amikor a célzás mindenki számára világossá vált. A térkép mutatta, milyen veszélyesen közel lesznek majd a Fekete-tenger távolabbi partjához, a modern Barbár-parthoz, ahol kelet új és baljóslatú módon találkozik nyugattal. – Kíváncsi vagyok erre a dologra. – Macleod egy szabálytalan alakzatra mutatott a tengerfenéken. Egy nagyjából öt kilométer hosszú hegygerinc futott párhuzamosan az ősi tengerparttal. A tenger felőli oldalán ötszáz méter mély szakadék. – Harmincmérföldes körzetben ez az egyetlen kiemelkedés. Ha fellegvárat építenék, olyan helyet választanék, ahonnan az egész környéket uralhatom. Ez a legkézenfekvőbb hely. – De az utolsó bekezdés a papiruszon sós tavakról beszél – mondta Costas. Katya elkapta a végszót, és felolvasta a palmtopjáról. – „Aztán eléred a citadellát. És ott lent hatalmas, aranyszín mező terül el, és sós tavak, ameddig a szem ellát.” – Ilyen kép él bennem a Földközi-tengerről a sókrízis idején – kommentálta Costas. – Stagnáló sós tavak, mint amilyen a Holt-tenger déli része manapság. – Azt hiszem, van rá magyarázatom. – Mustafa gépelt a klaviatúrán, és a hologram a délkeleti szektor közeli képévé változott. – Mikor a tengerszint százötven méterre csökkent, a hegygerinc szárazföld felé eső területe egyszerűen kiszáradt. Hatalmas területek voltak pár méterrel a tengerszint alatt,

amelyek most szárazfölddé váltak. Mikor a pleisztocén vége felé a legmélyebbre került a vízszint, az itteni mélyedésekben sós tavak maradtak. Sekélyek voltak, és gyorsan kiszáradtak: hatalmas sómezők maradtak a helyükön. Magasabb pontokról már jókora távolságról látni lehetett őket, mert nem nőtt rajtuk növényzet. – És ne feledjük, milyen fontos volt a só – mondta Jack. – Létfontosságú konzerváló anyag, és emellett keresett árucikk is. Róma történetének korai szakaszában a rómaiak jól éltek, mert ők uralták a Tiberis torkolatánál lévő sólepárlókat. Elképzelhető, hogy több ezer évvel ezelőtt hasonló monopóliumra tettek szert az itteniek. Costas elgondolkodva megjegyezte. – Az aranyszín mező jelenthet búza- és árpamezőket, gazdag, gabonatermő síkságot: a háttérben Anatólia hegyei magasodtak. Talán ez Platón beszámolójának „hegyövezte síkja”. – Eltaláltad – mondta Mustafa. – Igazam van, mikor arra gondolok, hogy ma a hegygerinc egy része a tengerszint fölött van? – nézegette Costas a geomorfológiát a hologramon. – Ez egy kis vulkán teteje. A hegygerinc az ázsiai lemez mentén húzódó földrengéses zóna része. Ez nyugatra nyúlik az észak-anatóliai törés irányába. A vulkán nem szunnyad teljesen, de nem is tört ki az írott történelem során. A kaldera nagyjából egy kilométer átmérőjű, és háromszáz méter magasra emelkedik a tenger szintje fölé. – Mi a neve? – Nincs neve – válaszolta Macleod. – Vitatott területen fekszik az ottomán török birodalom és a cári Oroszország között 1853-ban kitört krími háború óta. Nemzetközi vizeken van, de csaknem pontosan Törökország és Grúzia határán található. – A terület hosszú ideje tiltott zónának számít – folytatta Mustafa. – Hónapokkal a Szovjetunió összeomlása után, 1991ben egy atom-tengeralattjáró merült le titokzatos körülmények

között valahol a közelében. – A többiek kíváncsiak voltak, és Mustafa körültekintően folytatta. – Soha nem találták meg, de a kutatás során lövöldözés alakult ki a török és a szovjet hadihajók között. Törökország NATO-tagságát tekintve akár potenciális globális robbanáspont lehetett volna. Mindkét fél megegyezett a visszavonulásban, és a konfrontáció elült, de ennek eredményeként aligha lehetséges mélytengeri kutatás azon a területen. – Úgy hangzik, mintha megint magunkra lennénk utalva – mondta Costas sötéten. Mindkét oldalon baráti országok, de nincs módjuk közbeavatkozni. – Azt tesszük, amit lehet – mondta Mustafa. – Az 1992-es fekete-tengeri gazdasági együttműködési egyezmény a Blackseafor megalapításához vezetett, ez a fekete-tengeri tengerészeti együttműködési munkacsoport. Inkább gesztus, mint valós eredmény, és a legtöbb török tengerészeti tilalom továbbra is egyoldalú. De legalább alap lehet a beavatkozásra. A tudományos oldalon is megvan a remény szikrája. A Török Nemzeti Oceanográfiai Bizottság mérlegeli a Grúz Tudományos Akadémia ajánlatát, hogy működjenek együtt egy kutatási programban, amely azt a szigetet is magába foglalná. – De nincs remény arra, hogy megfelelő védelmet kapjunk – mondta Costas. – Egyelőre semmi se dőlt el. A helyzet nagyon kényes. A labda nálunk van. * A nap lenyugodott, és az erdős lejtők Trabzon fényei mögött sötétbe burkolóztak. Jack és Katya lassan sétált a kavicsos tengerparton, lépteik zaját elnyelték a lágyan locsogó hullámok. Korábban részt vettek a Blackseafor helyettes admirálisának rezidenciáján tartott összejövetelen és a kerti fogadáson. Fenyőtűk illata követte őket az éjszakába. A keleti hullámtörőt messze maguk mögött hagyták. Jack még mindig a

szmokingját viselte, de kigombolta a gallérját, levette a nyakkendőjét és zsebre tette háborús kitüntetése mellé, amit vonakodva ugyan, de fölvett az alkalomra. Katya csillogó fekete ruhát viselt. Kibontotta a haját és levette a cipőjét, hogy mezítláb sétáljon a vízben. – Remekül nézel ki. – Te sem nézel ki rosszul. – Katya felnézett Jackre, elmosolyodott, és gyengéden megérintette a karját. – Azt hiszem, már elég messzire jöttünk. Visszasétáltak a parton, és leültek egy tengerre néző lapos sziklára. Feljött a hold, és csillogó fényt vetett a vízre. A hullámok ragyogva táncoltak előttük. Fönt az északi horizont szurokfekete volt, vihar robogott feléjük az orosz sztyeppékről. Hideg szél hozta a hirtelen változás jelét, amely megváltoztatja a tenger képét a következő napokban. Jack felhúzta a lábát, és karját összefogta a térdén, szemét a horizontra szögezte. – Ez mindig a legfeszültebb időszak, amikor az ember tudja, hogy csak karnyújtásnyira van a nagy felfedezés. Ilyenkor minden perc késlekedés elviselhetetlennek tűnik. Katya újból rámosolygott. – Mindent megtettél, amit csak tudtál. Megvitatták a másnap érkező Seaquest ügyét. A recepciónál Jack beszélt Tom Yorkkal az NTE biztonságos csatornáján. Mostanra a Seaquest már teljes sebességgel tart a Boszporusz felé, a hajóroncs kiásását a segédhajó személyzetére bízta. Másnap reggel a Seaquest már a Feketetengeren lesz. Szerettek volna minél előbb csatlakozni hozzá, hogy megnézzék, a felszerelés teljes mértékben készen áll-e. Katya elfordította a fejét, és gondterheltnek tűnt. – Téged közel se hoz lázba annyira a felfedezés, mint engem. Mikor válaszolt, a lány szavai igazolták Jack megérzését, hogy valami bántja. – Számotokra Nyugaton az olyan emberek, mint Aszlan, arctalanok, mint a hidegháborús ellenség – mondta. – De

számomra valódi hús-vér emberek. Szörnyetegek, akik az erőszak és a mohóság feltérképezetlen pusztaságává tették a hazámat. Az ottaniaknak a rettegés és anarchia világában kell élniük: ehhez foghatót a középkor óta nem tapasztalt a Nyugat. A szovjet elnyomás évei után mindenki hatalmas magánvagyont akart. Bűnözők és hadurak jelentik a rendet. A törvények valójában az ő törvényeik. – Hangja megtelt érzelmekkel, és a tenger felé nézett. – És ez az én népem. Egy vagyok közülük. – De te elég erős és elszánt vagy ahhoz, hogy megküzdj velük. – Jacket ellenállhatatlanul vonzotta valami a lány sötét körvonalai felé, a távoli horizont előtt. – Az én világomba fogunk belépni, és nem tudom, hogy meg tudlak-e védeni. – Szembefordult Jackkel, a tekintete kifürkészhetetlen. – De természetesen engem is lázba hoz a felfedezés. Közelebb húzódtak egymáshoz és megcsókolták egymást, először gyengéden, aztán hosszan és szenvedélyesen. Jacket hirtelen elöntötte a vágy, mikor megérezte a lány testét. Lesimította a ruha pántját a válláról, és még közelebb húzta magához.

11

E

gyenesen tartok három-egy-ötös fok irányban. Mélység hatvanöt méter, sebesség egy méter per szekundum. Nemsokára elérjük a felszínt. Jack kipillantott balra a plexiüveg kupola alól. A homály ellenére látta Costast egy ugyanolyan kupola alatt tizenöt méterrel távolabb. A feje szinte testetlennek tűnt a műszerfal kísérteties fényében. Ahogy följebb emelkedtek, egyre tisztábban látta a tengeralattjárót. A kupola egy ember befogadására alkalmas járművet zárt le, a belsejét úgy képezték ki, hogy utasa kényelmesen el tudjon helyezkedni benne. Alul pontonszerű ballaszttartályok voltak, mögötte pedig a tápegység, amely egy tucat, a külső keret köré elhelyezett oldalsó vízi hajtóművet táplált energiával. A két csipeszhez hasonlító robotkar különös, óriás skarabeusszerű külsőt adott a tengeralattjárónak. – Itt van. Jack felpillantott, és húsz méterrel maga fölött meglátta a Seaquest sziluettjét. Kipréselte a vízballasztokat, hogy lassítsa a sebességét, azután újból a mellette manőverező Costas felé pillantott, és felkészült a felszínre emelkedésre. Costas a barátjára mosolygott. – Küldetés teljesítve. Costasnak minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen

önmagával. Most fejezték be az Aquapod IV kipróbálását. Ezt a legújabb egyszemélyes tengeralattjárót az ő csoportja tervezte az NTE számára. A maximális merülési mélysége ezerötszáz méter, azaz csaknem kétszer akkora, mint az előző hajóé. Litiumanód tápegysége tizenöt órás élettartammal rendelkezik, optimális cirkálósebessége három csomó. Mostani, egyórás fekete-tengeri merülésük alapján biztosra vette, hogy az eszköz tökéletes lesz a kiszemelt feladatra. Úgy tervezték, keleti irányban átkutatják az ősi tengerpartot. Ez a terület valójában fehér foltnak számított. – Seaquest, itt Aquapod Alpha. Épen és egészségesen visszatértünk. Vége. Már megpillantották a felszín alatt várakozó négy búvárt, akik azért voltak ott, hogy irányítsák őket. Tíz méterre a hajó alatt megálltak. Össze kellett kötni a két tengeralattjárót, nehogy összeütközzenek a háborgó tengeren. Jack mozdulatlan maradt, Costas óvatosan manőverezett, míg a záró karok találkoztak. Egy kar elcsavarásával négy kapcsos fémrudat lőtt a külső keretre. – Összekapcsolás megtörtént. Húzzatok föl. A búvárok gyorsan közeledtek, és csatlakoztatták az emelőt. Jack és Costas tartalékra kapcsolt, és kikapcsolták az egyensúlyozókat, amelyek vízszintesen tartották őket. Amint a búvárok biztonságos helyre úsztak, a csörlő óvatosan felhúzta a tengeralattjárót a hajótestbe. Egy padlóvilágítással ellátott, kis repülőgéphangár méretű helyiségben emelkedtek a felszínre. A Seaquesten teljes belső dokkolóhely volt kialakítva. Ez hasznos volt, ha túl viharos volt az idő, hogy a fedélzetről végezzék a munkát, vagy akkor, amikor titokban akartak dolgozni. A hajótest úgy nyílt fel, mint egy óriási repülőgép bombakamrája. Miután a két rész összecsukódott, Jack és Costas felnyitotta a bejáratként is szolgáló kupolát. Egy, a repülőgép-anyahajókon használt emelőhöz hasonló szerkezet siklott alájuk, és szorosan bezárult, miután elfolyt a víz. Tom York ott volt, hogy kiszálláskor üdvözölje a két

embert. – Sikerrel jártatok? Jack ugrott először a fedélzetre. Gyorsan beszélt, miközben levetette túlélőfelszerelését. – Nem volt semmi említésre méltó probléma. Ma délután felderítésre használjuk az Aquapodokat. Csak a digitális videokameránál kell visszatenni a robotkarokat és megigazítani a reflektor felfüggesztését. – Már csinálják is. Jack körbenézett, és látta, hogy a karbantartó egység már keményen dolgozik a tengeralattjárókon. Costas a tápegységellátó fölé görnyedve elbeszélgetett az egyik technikussal. Jack mosolygott magában, amikor látta, hogy barátja még a headsetet sem vette le, olyan lelkesen tárgyalja a tengeralattjáró teljesítményét a technikusaival. Jack Yorknak magyarázott, miközben ment, és berakta ruháját a helyiség falát körbevevő szekrények egyikébe. – Egy óra múlva a Seaquest pozícióba kerül. Itt az alkalom, hogy utoljára számba vegyük a lehetőségeinket. Kérem a személyzetet 11.00-kor a hídkonzolhoz. Húsz perccel később ott állt a félkörben összesereglett emberek előtt a Seaquest parancsnoki moduljánál. York automatikus vezérlő- és követőrendszerre kapcsolt, aktiválta a virtuális hidat, amely lehetővé tette, hogy a hajót a Jack mellett álló konzolról irányítsák. A félgömb alakú képernyő fölöttük a tenger panorámáját mutatta: a fodrozódó, szürke vízfelszín az elmúlt huszonnégy órában északon készülődő vihar előjele. Jack összefonta a karját, és szavait a legénységhez intézte. – Csökkentettük a személyzet létszámát, így a munkánk még többet követel tőlünk. Nem akarok köntörfalazni. Valós veszéllyel állunk szemben: talán még sohasem vállaltunk ekkora kockázatot. Miután előző nap helikopterrel visszament a Seaquestre, Jack elhatározta, hogy a minimumra csökkenti a személyállományt. Az egész legénység önkéntesekből állt, de ennek ellenére sem volt hajlandó kockáztatni azoknak a

tudósoknak az életét, akiknek munkája csak a felfedezés után kezdődik majd. A fedélzeti és technikai személyzeten túl kiválogatta a legtapasztaltabb, fegyverekhez értő technikusokat, köztük sok olyant, aki valaha különleges osztagban szolgált, s akiket még a haditengerészetnél ismert meg. – Milyen támogatást várhatunk odakint? A kérdést Katya tette fel, aki a legénység között állt az NTE váll-lapjával ellátott kék kezeslábasban. Jack megpróbálta rábeszélni, hogy menjen el a többiekkel, mikor a Sea Venture kijött, hogy találkozzon velük, és elhaladtak Trabzon mellett, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy velük tartson, mert mint mondta, a nyelvészeti szakértelme nélkülözhetetlen lesz, ha valamilyen feliratot találnak. Jack az előző éjszaka együtt töltött hosszú órák után tudta, hogy Katyát valójában a felelősségérzet nem engedi, hogy magára hagyja őt. Széttéphetetlen kötelék szövődött köztük. A lány felelősséget érez a Seaquest és legénysége iránt is. Ezért tart velük, amikor a veszélyes zónába hajóznak. – Válaszoljon erre a biztonsági főnökünk. Peter Howe kilépett, és átvette Jack helyét. – Tudniuk kell, hogy mostantól nemzetközi vizeken járunk, vagyis az 1973-as egyezményben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége és Törökország által elfogadott tizenkét mérföldes határövezeten túl. A jó hír, hogy Grúzia és Törökország 1998-ban aláírta a Tengerpart Biztonsági Együttműködési Megállapodást, és megegyeztek, hogy segítséget nyújtanak a tudományos kutatóknak a jelentős felfedezések alkalmával. Munkánk alapja az a megállapodás, amit most kötöttek az ENSZ-szel, hogy együtt végezzenek geológiai kutatást azon a vulkanikus szigeten. Nemzetközi törvények hatálya alatt fogunk működni. Hátralépett, és felnézett a Fekete-tenger keleti részét ábrázoló térképre a konzol fölött. – Az a probléma, hogy csak akkor segítenek, ha az oroszok gyanúját csillapítani lehet azzal a tengeralattjáróval

kapcsolatban, amelyről nagyjából errefelé lehetett utoljára hallani 1991-ben. Ha a leghalványabb gyanú is felmerül a tárgyban, hogy más nemzet is belefolyik a kutatásba, akkor felborul az erőegyensúly. És vannak más szempontok is. A kilencvenes évek eleje óta az oroszok tevőlegesen részt vesznek az abház polgárháborúban. Látszólag azért, hogy stabilizálják a térséget, de valójában vissza akarják csatolni Moszkvához a területet. Leginkább az olaj érdekli őket. 1999ben épült az első olyan vezeték, amely elkerüli Oroszországot: Bakuból vezet Azerbajdzsánba, Supsába a grúz tengerparton Abházia közelében. Ez természetesen veszélyeztette a Kaszpitengeri olajkitermelésben szerzett monopóliumukat. Az oroszok bármit megtesznek, hogy megakadályozzák a további nyugati befektetéseket, még akkor is, ha ez anarchiával és polgárháborúval jár. – Howe szembefordult az összegyűlt csoporttal. – Az orosz követségnek azt mondtuk, hogy a török és a grúz kormánnyal közös hidrografikus vizsgálatot végzünk. Úgy tűnik, bevették. De ha hadihajókat látnak gyülekezni a helyszínen, azt fogják gondolni, hogy az eltűnt tengeralattjárójukat keressük. Lehet, hogy az orosz medve elvesztette karmai nagy részét, de még mindig nekik van a legnagyobb flottájuk a régióban. A narkókereskedelem miatt Ankara és Moszkva között hűvös a kapcsolat. Csúnya nemzetközi incidens lenne, ami valószínűség szerint olyan fegyveres konfliktusba torkollna, amely gyorsan lángra lobbantaná a világnak ezt a részét. – Egy kis érdekesség – vetette közbe Costas. – Nem hiszem, hogy Grúziának van haditengerészete. – Ez a másik probléma – válaszolt York komoran. – A grúzok gyakorlatilag semmit sem örököltek a szovjet feketetengeri flottából. Van egy ukrán építésű Project 206MP gyors támadóhajójuk és egy felszereletlen US Coastguard kutterük, ami a US Excess Defence Articles program keretében érkezett. De ne legyenek vérmes reményeik. A támadóhajónak nincsenek rakétái, mert nincs tároló és ellenőrző eszközük. És a kutternek csak egyetlen ötvenkaliberes géppuskája van.

– Ez nem az igazi haditengerészet. Mindenki Katya felé fordult. – A valódi grúz haditengerészet el van rejtve az északi partoknál – mondta. – Az a hadurak haditengerészete, a középázsiai haduraké, akik Abháziát arra használják, hogy hozzájussanak a Fekete-tenger és a Földközi-tenger gazdag fogásához. Ezektől kell félni, barátaim, nem az oroszoktól. Személyes tapasztalatból beszélek. Katyát nagy tisztelettel hallgatta a legénység. Tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, mióta két nappal korábban egyedül elhárította a fenyegetést az Égei-tengeren. – És a török haditengerészet? – Costas reménykedve nézett Mustafa felé, aki előző nap jött a fedélzetre a Sea Venture-rel. – Erős a fekete-tengeri jelenlétünk – válaszolta a török. – De nagyon széthúzódott a csempészet elleni harcban. A Seaquest támogatására a török haditengerészetnek csapatokat kellene elvonnia az Égei-tengerről. Nem csoportosíthatjuk át előre a haderőt, mivel a fekete-tengeri flotta felvonulásában bármiféle változás azonnal gyanút keltene az oroszokban. A kormányom csak akkor hajlandó kockáztatni, ha nagy jelentőségű felfedezésről van szó. – Szóval magunkra vagyunk utalva. – Attól tartok. * A rövid pihenő alatt York felküldte a legénység két tagját, mert az erősödő szél fenyegette a felszerelést, amit a fedélzethez kellett kötözni. Jack gyorsan közbeszólt, hogy a megfelelő mederben tartsa a vitát. A hangjában érezhető türelmetlenség jelezte, hogy a Seaquest rövid időn belül megérkezik. – Már elsőre meg kell találnunk a megfelelő helyet. Biztosak lehetünk benne, hogy jelen pillanatban is műholdmegfigyelés alatt vagyunk. Olyan emberek követik minden mozdulatunkat, akik nem veszik be túl sokáig a hidrografikus kutatásról szóló mesénket.

Az egyik volt haditengerész feltette a kezét. – Elnézést, uram, de egészen pontosan mit keresünk? Jack oldalt húzódott, hogy a legénység lássa a számítógép képernyőjét a konzol előtt. – Mustafa, magyarázza el, miért vagyunk itt. Mustafa előhívta a Fekete-tenger izometrikus képét, és gyorsan átfutotta a papirusz szövegének fordítását, ami alapján ide, a délkeleti szektorba irányították a hajót. Most, hogy már nem volt visszaút, Jack úgy döntött, hogy teljesen a bizalmába avatja a Seaquest legénységét. Azok, akik még nem hallották a részleteket, döbbenten álltak; még a veteránokat is lenyűgözte a lelet hatalmas volta: szemvillanás alatt kézzelfogható közelségbe kerültek a legendák. – Elérjük a célpontot, ha követjük a 150 méteres mélységkontúrt, vagyis a vízözön előtti partvonalat. Ahogy keletre tartunk Trabzontól, a tenger felé hajlik. Jelenleg a Seaquest tizenkét tengeri mérföldre van a parttól, de ahogy kelet felé tartunk, fokozatosan egyre inkább eltávolodunk a szárazföldtől. Lenyomott egy billentyűt, és a kép közeli térképpé alakult. – Ez a legjobban Atlantiszra illő helyszín. Ez a terület a tengerfenéken húsz tengeri mérföld hosszú és öt mérföld széles. A 150 méteres mélységkontúr az északi oldalon fut, úgyhogy amit itt látunk, az mind szárazföld volt. Ha a kontúrig leengedjük a tengerszintet, akkor képet nyerhetünk arról, hogyan nézhetett ki ez a hely a vízözön előtt. A kép átalakult, és egy szárazföldi síksággá lett, amely a part mentén több kilométer hosszan elnyúló hegygerincig tartott. Azon túl volt a vulkán. – Nincs túl sok részlet, mivel erről a területről csak kevés bathymetriai adat áll rendelkezésünkre. De meggyőződésünk, hogy a hegygerinc vagy a vulkán a legvalószínűbb lelőhely. A hegygerinc száz méterrel emelkedik az eredeti partvonal fölé. Az a baj, hogy nincs akropolisz, se kiemelkedő citadella. A papiruszt nehéz megérteni nélküle. – A vulkán a táj jellemző pontja – állapította meg Howe. –

Az északnyugati oldalon egy sor teraszos területet formál, mielőtt eléri a meredek partot. Talán ezen a lenyűgöző helyen állt a citadella: innen mindkét irányba mérföldekre ellátni. Könnyű elképzelni az alsó lejtőkön, a tengerpart mellett elterülő várost. – A védelem is fontos szempont lehetett, ha nem is annyira, mint a későbbiekben, mivel nem voltak szomszédos városállamok – hangsúlyozta Jack. – Az egyetlen fenyegetést a vadászó-gyűjtögetők fosztogató hordái, a jégkorszak utolsó maradványai jelenthették, de ők nem lehettek nagy számban. A magaslatra csupán az árvizek és a mocsár elkerülése miatt volt szükség. – Mi van a vulkáni tevékenységgel? – kérdezte York. – Egymillió éve nem volt jelentős kitörés – válaszolta Mustafa. – Amit ma tapasztalunk, az alkalmi ventális tevékenység, vagyis gázgejzírek és gőz tör föl, mikor a magban időnként felgyűlik a nyomás. A virtuális valóságot mutató ernyőre néztek fel, ahol most megláttak egy szigetet a horizonton. Ez volt a vulkán csúcsa, amely a vízözön után is kilátszott a vízből. Gőzcsíkok emelkedtek a tetejéről, és úgy látszott, hogy a szürke, alacsony égbolthoz, az észak felől riasztó sebességgel közeledő vihar széléhez csatlakoznak. Jack átvette a szót. – Az őskorban a szeizmikus eseményeket csaknem mindig isteni jeladásnak tekintették. Egy alacsony aktivitású vulkán a rituális megfigyelés központjává válhatott: talán éppen ezért telepedtek itt le eredetileg. Egy ilyen termékeny területen a vulkánt is és a hegygerincet is elfoglalhatták. De választanunk kell a kettő közül. Talán nem lesz másodszor esélyünk próbálkozni, mielőtt hívatlan látogatóink megérkeznek. Húsz perc múlva a hegygerinc fölé érkezik a Seaquest. Minden javaslatot örömmel fogadok. Újabb rövid szünet következett, és Jack Yorkkal tanácskozott. Újabb adatokat vittek be a navigációs rendszerbe, és átnézték a radarkövető képeit. Amint a két ember

visszafordult az összegyűltekhez, Katya elővette a palmtopját, és begépelte a parancsot. – Mindkét hely megfelel a szövegnek – mondta. – Mind a hegygerinc, mind a vulkán délre, a széles völgyre néz, a távolban hegyek, és köztük sós tavak látszanak. Ezek a részletek stimmelnek. – A papirusz mond még valamit, ami segíthetne nekünk? – kérdezte a legénység egyik tagja. – Nem igazán. – Katya megint végigolvasta a szöveget, és a fejét rázta. – Az utolsó írástöredékek, úgy tűnik, hogy a citadella belsejére vonatkoznak. – Van még valami más. Valamennyien Costasra néztek, aki elmélyülten figyelte a sziget képét, ahogy egyre nagyobb lett, és jobban kirajzolódott. Elfordította tekintetét, aztán Katyára pillantott. – Mi az első mondat, miután elérjük Atlantiszt? Katya beírta a parancsot, és elolvasta képernyőről. – A bika jele alatt. Kérdőn néztek Costasra. – Gondolom, mindenki ismeri a Tengeri Múzeum tetőbárját Karthágóban. Általános morgás volt a válasz. – A Tuniszi-öbölre nyíló kilátást, mikor a lenyugvó nap rózsás fényével beborítja a tengert, és a Ba’al Qarnain iker hegycsúcsai az égig nyúlnak a háttérben. Valamennyien bólogattak. – Nos, talán kevesebben ismerik, hogyan fest mindez kora reggel. A nyári napforduló idején a nap pontosan a két csúcs közötti nyeregben kel fel. A föníciaiak szent hegynek tartották, és az ég istenének szentelték. Ba’al Qarnain azt jelenti, „kétszarvú úr”. – Jackhez fordult. – Azt hiszem, a bika jele annak a szigetnek az oldalnézetére utal. Valamennyien a képernyőn feltűnő föld felé néztek. – Kíváncsi vagyok – vágott közbe Howe. – Innen, ahol vagyunk, egyáltalán nem így néz ki a sziget. – Próbáljuk meg másik irányból – mondta Costas.

Délkeletről nézzük. Milyen a kilátás a part felől, a vulkán alól, ahol a település volt? Mustafa gyorsan gépelt a klaviatúrán, hogy beállítsa az északkeleti kilátást, növelte a nagyítás méretét, és a nézőpontot levitte az ősi tengerpartra a vulkán mellé. Döbbenten hördültek fel, mikor a kép a helyére került. Fölöttük két csúcs látszott, amelyet mély nyereg választott el egymástól. Costas diadalmasan nézett a képernyőre. – Itt van, hölgyeim és uraim, a mi bikaszarvunk. Jack szélesen mosolygott a barátjára. – Tudtam, hogy időnként hasznodat vesszük. – Yorkhoz fordult. – Azt hiszem, megkaptuk a választ. Maximális sebességgel közelítsük meg azt a szigetet.

12

A

kettős reflektorok az Aquapodok mindkét oldalán ragyogó pászmákban világították meg a tengerfeneket. A fénynyalábok befelé fordultak, hogy öt méterrel lejjebb összeérjenek. A fény megvilágította a felkevert üledékrészecskék millióit, ami olyan volt, mintha végtelen, csillogó ködfátyol lebegne. Sziklák ugrottak elő és tűntek el, ahogy maximális sebességgel elhaladtak mellettük. Balra a fenék élesen lebukott a mélységbe, és a tenger aljzatának kopár szürkesége minden életet nélkülöző feketeségbe váltott. Az intercom recsegett. – Jack, itt a Seaquest. Hallasz? Vége. – Tisztán és érthetően hallak. – A távirányításos tengeralattjáró, a drone talált valamit. – York hangján érződött az izgatottság. – Nagyjából ötszáz méter után eléred a pozícióját, ha tartod a jelenlegi pályádat. Elküldöm a koordinátákat, és beprogramozhatod. A sziget aznap mitikus látomásként bontakozott ki a távolból. Mielőtt a Seaquest megérkezett, a tenger mozdulatlanná, hátborzongatóan nyugodttá vált. A végtelen víz fölött kísérteties lepelként lebegett a pára. És ahogy újból megindult a szél, és a kopár part felé sodorta a ködöt, úgy érezték, mintha egy elveszett világot fedeztek volna föl. A növényzet hiánya és a csupasz sziklák minden képzeletet

felülmúlóan ősi jelleget adtak a szigetnek. Göröngyös pusztaság volt, melyet az idő és az elemek puszta esszenciává csupaszítottak. Mégis, ha jók a megérzéseik, minden remény szerint itt volt a civilizáció gyökere. A Seaquestet a szigettől két tengeri mérföld távolságra állították meg. Az elsüllyedt lejtők felfedezésére szonár dronet, egy távirányítással működő kisebb kutatóegységet használtak, nem pedig a ROV-ot, amelynek vizuális áttekintése korlátozott volt. Három órája nem láttak semmi szokatlant a szonár kijelzőjén, így arra az elhatározásra jutottak, hogy bevetik az Aquapodokat. A gyorsaság most mindennél fontosabb volt. Jack föltartott hüvelykujját mutatta Costasnak, aki a 140 méter mély tengerfenék kontúrját követte. Érezték egymás izgatottságát, a várakozás feszültségét. Nem volt szükségük szavakra. A telefonhívás óta, melyben Hiebermeyer kiejtette azt a szót a papiruszról, Jack tudta, hogy valami óriási felfedezés küszöbén áll. A fordítás és megfejtés kínkeserves folyamata alatt végig az volt az érzése, hogy most kedvező a csillagok állása. Mégis, a kód megfejtése óta annyi minden történt, hogy nemigen maradt ideje ezen töprengeni. Alig néhány nappal ezelőtt még a minószi hajóroncs lelkesítette. Most pedig itt vannak minden idők legnagyobb régészeti felfedezésének kapujában. Az Aquapodok lelassultak, és csöndben haladtak tovább. Mindkét férfi érzékelte a másikat a plexiüveg kupolája alatt, miközben a sárga járművek pár méteres távolságban araszoltak a homályban. Néhány perccel később kísértetszerű formák kezdtek kibontakozni a homályból. Mivel számítottak erre a pillanatra, hosszan tanulmányozták a Trabzon melletti neolitikus falu képét. De semmi nem készíthette fel őket arra, hogy egy nyolcezer évvel ezelőtt eltűnt világba lépnek. Hirtelen megtörtént. – Lassíts – mondta Jack elakadt lélegzettel. – Nézzük meg azt.

Ami furcsa, szabályos hullámformának tűnt a tengerfenéken, új alakot öltött, amikor Jack vízsugarat lövellt rá, hogy megtisztítsa az üledéktől. Amikor leülepedett az iszap, hatalmas cserépedények szájnyílását látták. A korsók egymás mellett álltak, hosszú sorokban, és alacsony falak védelmezték őket. Egy újabb vízsugár újabb edényeket fedett fel, és ugyanolyan hullámzás folytatódott fölfelé, amilyen messze csak elláttak. – Raktár, valószínűleg gabonaraktár – mondta Jack. – Olyanok, mint a pithoi Knósszoszban. Csak négyezer évvel idősebbek. Hirtelen egy nagyobb alakzat tűnt fel előttük, ami teljesen elzárta előlük az utat. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a világ végére értek volna. Egy hatalmas szikla alatt voltak, ami ugyanolyan vonalban terjedt ki minden irányban. Meredek falait párkányok és repedések szabdalták, mintha terméskő lenne. Aztán érdekes négyszögletes, szurokfekete foltokat vettek észre: néhányat szabályos szünetek tagoltak. Ámulva jöttek rá, mit is látnak. Hatalmas faltömeg húzódott alattuk. A lapos tetők sorát ablakok és bejáratok törték meg. Mindent befedett az üledék. Olyan volt, mint a neolitikus falu, csak elképesztően hatalmas. Az épületek négy vagy öt emelet magasságba emelkedtek, a legmagasabb épületek tetőteraszait lépcsőkön és létrákon lehetett megközelíteni. Megállították az Aquapodokat, és ámultan nézelődtek, kényszerítették agyukat, hogy rögzítse a képet, amely inkább a képzelet művének tűnt, semmint valóságosnak. – Olyan, mint valami hatalmas kondomínium – csodálkozott Costas. Jack összeszorította a szemét, aztán újból kinyitotta. Hitetlensége csodálkozásba csapott át, miközben az Aquapodok által felkavart üledék újból leülepedett, és mindenütt felfedte az emberi tevékenység nyomait körülöttük. – Az emberek ezeken a tetőkön lévő nyílásokon át jártak. – Hevesen vert a szíve, kiszáradt a torka, de kényszerítette

magát, hogy a hivatásos régész szenvtelen hangján beszéljen. – Azt gyanítom, hogy minden ilyen blokkban kiterjedt család élt. Ahogy a csoport növekedett, építkeztek felfelé, fakeretes agyagtégla emeleteket emeltek. Ahogy haladtak tovább, látták, hogy a blokkokat utak labirintusa szeli át: a település képe megdöbbentő módon hasonlított a Közel-Kelet középkori bazárjaira. – Biztosan volt kézművesség és kereskedelem – mondta Jack. – Az kizárt dolog, hogy ezek az emberek csak földművesek lettek volna. Szerintem kitűnő fazekasok, takácsok és kovácsok lehettek. Szünetet tartott, és a plexiüvegen át nézett valamit, ami leginkább földszinti üzletfrontnak tűnt. – Valaki itt készítette azt az aranykorongot. Jó ideig több lapos tetejű magas épület fölött haladtak el. A sötét ablakok világtalan szemekként bámultak rájuk, mikor fényszórójuk megvilágította őket. Nagyjából ötszáz méterre keletre a raktártól hirtelen véget ért a zsúfoltság. A sötétben előttük egy másik egység bontakozott ki talán húsz méterrel távolabb, és alattuk egy szélesebb és szabályosabb terület látszott, mint az előbbi, szűk sikátorokkal szabdalt rész. – Ez egy út – mondta Jack. – Az ősi tengerpartra kell vezetnie. Menjünk a szárazföld belseje felé, aztán kövessük az eredeti útvonalat. Keletre fordultak, és követték a gyengéden emelkedő utat. Kétszáz méter megtétele után egy másik út keresztezte, amely kelet-nyugati irányba futott. Elfordultak, és követték kelet felé. Az Aquapodok húsz méter mélységet vettek föl, hogy elkerüljék a mindkét oldalon magasodó épületek tömegét. – Rendkívüli – mondta Jack. – Ezek a blokkok szabályos utcahálózattal vannak elválasztva, évezredekkel ezelőtt. – Valaki megtervezte ezt a helyet. Tutanhamon sírja, a knósszoszi palota, Trója mesés falai, az összes nagyszerű régészeti felfedezés mezítlábasnak és közönségesnek, pusztán az előttük elterülő csodához vezető, kis ösvénynek tűnt.

– Atlantisz – suttogta Costas. – Pár nappal ezelőtt azt sem hittem, hogy létezik. – Átnézett a plexiüveg kupolán át a másik alakra. – Azért egy kis köszönetet elfogadnék. Jack vigyorgott, annak ellenére, hogy figyelmét a körülötte lévő mesés látvány kötötte le. – Rendben. Te vezettél minket a helyes irányba. Tartozom neked egy nagy gin-tonikkal. – Azt kaptam legutóbb is. – Akkor életfogytig tartó ellátmány. – Rendben. Egy pillanat múlva mindkét oldalon hirtelen eltűntek az épületek, és a tengerfeneket se látták. Ötven méter után sem volt más, csak a felkavart üledék köde. – Mélységmérő szonárom azt mutatja, hogy a tengerfenék csaknem húsz métert esett az út szintjéhez viszonyítva – kiáltotta Jack. – Javaslom, menjünk vissza addig a pontig, ahol szem elől vesztettük az épületeket. Addig eresztették ki a vízballasztjukat, míg a fények fel nem fedték a tengerfeneket. Sima volt és jellegtelen, nem úgy, mint a hullámos felszín, amit útközben kereszteztek, míg a város nyugati végére értek. Pár perccel később visszatértek arra a pontra, ahol utoljára láttak épületet. Előttük a tengerfenék hirtelen 45 fokos szögben emelkedett, míg elérte az épületek alapjait és a fönti út végét. Costas előrement az Aquapodjával, míg meg nem töltötte ballaszttartályait, mielőtt fölfelé indult volna. A vízágyújával hosszan lőtt a lejtőre, aztán visszatért Jack pozíciójához. – Pont úgy van, ahogy gondoltam. Az üledék leülepedett, és egy lépcsős terasz tárult fel, mint a nézőtér a színházban. A tengerfenék és a terasz kezdete között egy három méter magas függőleges fal emelkedett. – Az eleven sziklából vágták ki – mondta Costas. – Tufa, ugye? Ugyanaz a sötét kő, amit az ókori Rómában használtak. Könnyű, de ellenálló, könnyű fejteni, de kitűnő teherbíró képességgel rendelkezik. – De még nem láttunk falazott épületeket – tiltakozott Jack.

– Kell itt lenni néhány masszív épületnek valahol. Jack közelebbről megnézte az előttük álló formákat. – Ez több, mint egyszerű fejtett kő. Kövessük ezeket a teraszokat, és lássuk, hova vezetnek. Húsz perccel később végigjárták egy csaknem egy kilométer hosszú és fél kilométer széles, hatalmas víz alatti udvar három oldalát. Jóllehet az út fekvése az ősi tengerpart vonalát követte, párhuzamosan és megfelelő szögben futott vele, az udvar délkeletre feküdt. Az óramutató járásának megfelelően körbejárták, és jelenleg a kiindulási ponttal szemközt, a délkeleti határán voltak. Fölöttük az épületek sora, és az út folytatódott, pontosan úgy, ahogy az ellenkező oldalról látszott. – Olyan, mint egy stadion – morogta Costas. – Emlékszem, mondtad, hogy azok az udvarok Krétán a bikaviadalra, áldozatokra és más szertartásokra szolgáltak. – A minószi udvarok kisebbek voltak – válaszolta Jack. – Még a Colosseum arénája Rómában is csak nyolcvan méter széles. Ez hatalmas. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Ez csak egy tipp, de mielőtt folytatjuk az út mentén, szeretném megnézni ennek a helynek a közepét. A kupolája alatt Costas bólintott egyetértése jeléül. Elindultak nyugatra az udvaron keresztül. 150 méter után megálltak. Előttük egy hatalmas üledék borította kő hevert. Az alakja szabálytalan volt, és egyáltalán nem olyan, mint az udvar határai szoktak lenni. Costas a sziklafelületre lőtt a vízágyúval, a kupolája üledékfelhőbe borult. Pár pillanat múlva hallatszott a hangja az intercomon. – Itt maradt egy kiemelkedés. Jack lassan átment délkeletre egy nyúlvány mentén, amely húsz méterre kiállt a fő tömegből. Egy nagyjából két méter magas és öt méter széles, kerek párkányban végződött. Costas követte, miközben Jack gyöngéden megtisztította a felszínét a vízágyúval, elfújta az üledéket, hogy a puszta kőhöz jusson. Döbbenten álltak a kiemelkedő alak előtt, agyuk képtelen

volt felfogni, mi fekszik előttük. – Istenem. – Ez egy – Jack hangja elcsuklott. – Ez egy mancs – suttogta Costas. – Oroszlánmancs. – Jack gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. – Bizonyára egy legalább száz méter hosszú és harminc méter magas, hatalmas szobor. – Te is arra gondolsz, amire én? – Egy szfinx. Egy pillanatig a két ember csak némán bámult egymásra a kupolájukon keresztül. Végül Costas hangja recsegett az intercomon keresztül. – Hihetetlennek tűnik, de ezen a helyen minden lehetséges. Akármi is van fönn, messze esik a tervezett úttól, és nem is láttuk. Megyek, megnézem. Jack álló helyzetben maradt, miközben Costas felfelé haladt, fokozatosan távolodott, míg nem maradt más, mint egy fogyó fényfolt. Éppen, mikor már majdnem eltűnt, hirtelen megállt úgy harminc méterrel a tengerfenék fölött. Jack aggodalmasan várta Costas jelentését. Több mint egy perc múlva nem bírta tovább türtőztetni magát. – Mit látsz? Costas hangja furcsán elfogódott volt. – Emlékeztess. A szfinxnek oroszlánteste van és emberfeje. Igaz? – Igaz. – Találd ki, ez miféle lehet. Costas teljesen felkapcsolta a reflektorokat. A fönt feltűnő kép félelmet keltő és borzalmas volt, mint a rémálmok. Mintha egy viharos éjszakán a villám egy hatalmas szörnyeteget világított volna meg, vonásai kísérteties ragyogásban jelentek meg, amely a felhők gomolygásából bukkan elő. Jack meredten bámult, alig tudta felfogni a képet, melyre tapasztalata, sokéves felfedezői múltja sem tudta felkészíteni. Hatalmas bikafej volt, óriási szarvai felnyúltak a sötétbe a fényíven túlra, pofája félig nyitva, mintha le akarná ereszteni a

fejét, és a földet kaparná támadás előtt. Azután örökkévalóságnak tűnő percek után Costas előredöntötte Aquapodját, és a fényt lefelé irányította a szörnyeteg nyakán, ahol oroszlántestté alakul. – Az eleven sziklából vájták ki, első ránézésre bazaltnak tűnik – mondta. – A szarvak legalább tíz méterrel az épületek fölé magasodnak. Bizonyára valaha kiugró lávaorom lehetett, amely lefolyt a tengerbe. Gyorsabban közeledett most már, és nemsokára elérte Jacket. – A vulkánnal áll szemközt – folytatta. – Ez magyarázza az udvar furcsa elhelyezkedését. Inkább a kettős csúcshoz igazodik, mint a tengerparthoz, amely praktikusabb alappont lenne az utcák fekvéséhez. Jack gyorsan tudatára ébredt, hogy mit jelentenek Costas szavai. – És a nap közvetlenül a szarvak és a kettős csúcs között kel fel – mondta. – Ez aztán még az ókoriak számára is olyan látványosság lehetett, amit legmerészebb álmaikban sem tudtak elképzelni az elsüllyedt Atlantiszról. * A két Aquapod lassan emelkedett a mellvédfal fölött, vízágyúik valóságos üledékvihart támasztva megtisztították az udvar padlóját. Az óriási bikaszfinxet elnyelte a mögöttük tátongó sötétség, de a hatalmas, görbe szarvakkal ékesített kolosszális fej képe megmaradt az emlékezetükben. A délkeleti széle magasabb volt, mint a többi, függőlegesen legalább tíz méterre emelkedett. – Ez lépcső – mondta Jack. – Főbejárat az udvarba. A két Aquapod felemelkedett két oldalon, Jack balra, Costas jobbra indult. Nemsokára nem láttak egymásból többet, mint egy távoli sárga foltot a homályban. Fönt széles út futott, amely a takarítás után ragyogó fehérnek bizonyult. – Márványjárdának tűnik.

– El sem tudtam képzelni, hogy az emberek már ilyen régen képesek voltak követ fejteni. – Costast már a sziklából kifaragott alak is elbűvölte az udvaron, és most itt volt a kőművesmunka bizonyítéka is. – Azt hittem, az egyiptomiak kezdték el a kőfejtést. – A kőkorszaki vadászok már bányásztak kovát, hogy fegyvert, eszközöket készítsenek belőle, de ez a pontosan vágott építőkövek első bizonyítéka. Legalább kétezer évvel korábbi, mint az egyiptomi kőfejtés. Csöndben haladtak tovább, egyikük sem volt képes szavakba önteni a lelet jelentőségét. Az út ugyanazt az irányt követte, mint az udvar, a bikaszfinx bősz tekintetétől egyenesen a vulkán lábához vezetett. – Épületeket látok jobb kéz felől – jelentette be Costas. – Talapzatok, oszlopok, pillérek. Most mentem el egy két méter széles, négyzet alapú oszlop mellett. Felfelé tornyosul, de nem látni a végét. Obeliszknek látszik. – Itt is ugyanez van – mondta Jack. – Szimmetrikusan helyezték el, mint az egyiptomi templomkerületekben, Luxorban és Karnakban. A reflektorok a felvonulási út mindkét oldalán ködös alakok sorát fedték fel, ezek feltűntek, majd újból homályba vesztek, mint fantomok a kavargó homokviharban. Oltárokat, talapzatokat, állatfejű szobrokat és más, félelmetes faragott lényeket láttak. Mindkét férfi nyugtalan lett, mintha ezek a lények félelmetes világba csalogatták volna őket. – Olyan, mint az Alvilág bejárata – morogta Costas. Szobrok kísérteties vonalai között haladtak. Úgy érezték, mintha a titkos, tűnődő jelenések megpróbálnák elriasztani őket attól, hogy áthaladjanak a birodalmukon, amely az utóbbi évezredek során egyedül az övék volt. Pillanatokkal később szétoszlott a homály, ahogy az út végén hirtelen egy központi átjáróval kettéosztott, két nagy épület tornyosult. Maga az átjáró nagyjából tíz méter széles volt, vagyis alig fele olyan széles, mint az út, és ugyanolyan alacsony lépcsők vezettek felfelé, mint az udvarból.

– Négyszögletes tömböket látok, mindegyik négy vagy öt méter hosszú és talán két méter magas. – Costas hirtelen fellelkesült. – Ide került az összes faragott kő! – Megállt az átjáró közepén, és a vízágyúját a fal alsó részére irányította. Úgy állította be a reflektorokat, hogy megvilágítsák az épületet. Jack nagyjából tíz méter távolságra volt Costastól, és látta az arcát, mikor átnézett rá. – Most rajtam a sor. Jack kipréselte a vizet, és elkezdett emelkedni, de ahelyett, hogy fokozatosan távolodott volna felfelé, hirtelen eltűnt egy közeli perem fölött. Pár hosszú perc múlva hangja recsegett az intercomban. – Costas. Hallasz engem? Ez hihetetlen. – Mi az? Szünet következett. – Gondolj az ókori Egyiptom legjellemzőbb emlékművére. – Jack Aquapodja újból feltűnt, ahogy jött visszafelé az átjáróban. – Csak nem egy piramis? – Talált. – De a piramisoknak lejtős oldaluk van. Ezek függőlegesek. – Amit látsz, az egy szilárd terasz alja – magyarázta Jack. – Nagyjából tíz méterrel fölöttünk egy tíz méter széles emelvénnyé szélesedik. Fölötte megint van egy ugyanilyen méretű terasz, aztán még egy és így tovább. Végigmentem ennek az oldalnak az egész hosszán, és láttam, hogy a terasz a délkeleti oldalon folytatódik. Ugyanaz az alapvető forma, mint a korai egyiptomi piramisoknál, a lépcsős piramisoknál az i. e. harmadik évezred elején. – Milyen nagy? – Ez a különbség. Ez hatalmas, inkább a gízai nagy piramishoz hasonlít. Százötven méter szélesnek saccolom az alapját és körülbelül nyolcvan méter magas, azaz a tengerszint feléig ér. Hihetetlen. Bizonyára ez a legrégebbi és legnagyobb kőművesmunka a világon. – És az én oldalamon?

– Ugyanolyan. Két óriási piramis jelzi a felvonulási út végét. Ezen túl azt várom, hogy valamiféle templomra vagy temetkezőhelyre bukkanjunk: talán a vulkán oldalába vájták. Costas bekapcsolta a navigációs monitort, amely úgy emelkedett ki előttük, mint egy harci gép lövegirányzéka. Jack lenézett, mivel a rádióhullámú modem ugyanazt a képet mutatta a képernyőjén. – Egy nemrég nyilvánosságra hozott hidrográfiai térkép – magyarázta Costas. Egy brit kutatóhajó manuális mélységmérést végzett az I. világháború végén, amikor a szövetségesek legyőzték az Ottomán Birodalmat. Sajnos a királyi haditengerészet csak rövid ideig dolgozhatott, mivel Törökország talpra állt, a szovjet berendezkedés pedig bezárta a Fekete-tengerhez vezető ajtót. Ez a legrészletesebb térképünk, de 1 az 50 000-hez léptékű, és csak nagy vonalakban ábrázolja a körvonalakat. – Mi a véleményed? – Vess egy pillantást a szigetre. – Costas begépelt egy parancsot, mire megjelent a közeli kép. – A szabálytalan vonások elég nagyok, hogy feltűnjenek a kutatásban, ahol az a két víz alatti kiemelkedés van a sziget északnyugati részén. Furcsán szimmetrikusak, ugye? – A piramisok! – Jack szélesen elmosolyodott. – Ennyit a detektívmunkánkról. Atlantiszt jelölik egy több mint nyolcvanéves térképen. Az átjáró közepén haladtak, a szilárd, tökéletesen illeszkedő kövekből épült piramisok épp hogy csak láthatók voltak, ahogy két oldalon előderengtek a homályból. Jack úgy gondolta, 150 méter után haladtak el a távolabbi sarka mellett. A lépcsők folytatódtak a sötétben. Haladás közben az egyetlen hang a vízsugaras hajtómű zúgása volt. Továbbra is a tengerfenék fölött egy méterrel haladtak. – Vigyázz! Hirtelen izgalom és káromkodás következett. A pillanat töredékéig Costas figyelme elkalandozott, és beleütközött egy

elé tornyosuló akadályba. – Jól vagy? – Jack öt méterrel mögötte haladt, de most előrement, és aggodalmasan nézegetett át a kavargó üledéken. – Nincs érzékelhető károsodás – válaszolta Costas. – Szerencsére csigatempóban megyünk. Rutinellenőrzést végzett a robotkarokon és a reflektorokon, mielőtt visszament pár métert. – Az egyes számú vezetői szabály, mindig arra nézz, amerre mész – mondta Jack. – Kösz a tanácsot. – Mi volt az? Igyekeztek átlátni az üledéken. A mozgolódás a látást kevesebb, mint egy méterre korlátozta, de ahogy az üledék leülepedett, különös alak kezdett kibontakozni közvetlenül előttük. – Úgy néz ki, mint egy túlméretezett fürdőszobai tükör – mondta Costas. Hatalmas, talán öt méter átmérőjű korong volt, és egy nagyjából két méter magas piedesztálon állt. – Nézzük meg, van-e rajta felirat – javasolta Jack. – Te elfújod az üledéket, én fölszállok, hogy megnézzem, látszik-e valami. Costas levette az egyik fémkesztyűt az eszközpaneljéről, belebújtatta bal karját, és behajlította az ujjait. Az Aquapod első részén lévő robotkar pontosan utánozta a mozgását. Lehajlította a kart oda, ahol a vízágyú kiállt az alvázból, és kiválasztott egy ceruzaméretű csövet. Miután bekapcsolta a gépet, módszeresen, a középpontjától kifelé indulva egyre növekvő körben kezdte tisztítani a korongot. – Finomszemcsés kő. – A hang egy sárga foltból jött, Jack csak ennyit látott Costasból a lenti üledékfelhőben. – Gránit vagy breccsa, az egyiptomi porfírhoz hasonlít. Csak ennek zöldes pöttyei vannak, mint a spártai lapis lacedaemoniának. Biztosan helyi márvány, amit elárasztott a vízözön. – Látsz valami feliratot? – Van néhány lineáris vágat.

Costas kissé hátrébb ment, hogy fent lebegjen Jack mellett. Mikor az üledék leülepedett, az egész minta látszott. Jack felkiáltott örömében. – Igen! A kőfaragó geometrikusán pontos, vízszintes és függőleges vonalakból álló vágatrendszert vésett a csiszolt felületre. Középen egy H alakú jel, egy függőleges vonal lógott a keresztvonalról, és az oldalain egy sor rövid vízszintes vonal állt ki, mint a kerti gereblye fogai. Jack szabad kezével benyúlt a ruhájába, és diadalmasan tartotta föl az aranykorong műanyag másolatát, hogy Costas is lássa. Pontos másolat volt, lézerrel készítették a karthágói múzeumban, ahol az eredeti biztos helyen van elzárva a páncélteremben. A másolat helikopteren érkezett a Sea Venture-re nem sokkal az ő megérkezésük előtt. – Minden eshetőségre készen elhoztam magammal – mondta Jack. – Atlantisz – ragyogott Costas Jackre. – Bizonyára ez jelzi a bejáratot. Jack örömmámorban úszott, de elszántan nézett a barátjára. – Sietnünk kell. Már túlléptük a felderítési időt, és a Seaquest várja, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot. Felgyorsultak és körbejárták a korong mindkét oldalát, de csaknem rögtön lelassultak, mert egy hegyes lejtőbe ütköztek. Az átjáró meredek lépcsővé szűkült, alig volt szélesebb a két Aquapodnál. Mikor elindultak fölfelé, csak a vulkán két oldalon örvénylő, sziklás lejtőjét látták. Costas felemelte a reflektorait, és előre próbált figyelni, mert a pár perccel azelőtti koccanásra gondolt. Miután pár lépcsőn fölmentek, így szólt. – Valami furcsa van itt. Jack a lépcső felé eső oldalát díszítő, faragott állatfejekre koncentrált. Úgy tűnt, felfelé haladnak, és őt is húzzák magukkal. Minden lépcsőfok mellett ugyanolyan gondosan ki voltak faragva. Először a sumer és egyiptomi művészet oroszlándomborműveire emlékeztettek, de amikor közelebbről

megnézte őket, meglepetten látta, hogy hatalmas metszőfogaik vannak, mint a jégkorszakbeli kardfogú tigrisnek. Mennyi mindenen kell csodálkozni, mennyi mindent kell még befogadni! – Mi az? – kérdezte. Costas hangja bizonytalanul csengett. – Hihetetlenül sötét van fölöttünk, csaknem koromfeketeség. Száz méterre emelkedtünk, és több beszűrődő napfényt kellene kapnunk. Világosabbnak kellene lenni, nem sötétebbnek. Valamiféle nyúlvány lehet. Azt javaslom… Állj! – ordította hirtelen. Az Aquapodok csak pár centiméterrel álltak meg az akadály előtt. – Jézusom. – Costas megrettent. – Majdnem újra megtörtént. A két férfi tátott szájjal bámult. Egy kolosszális alak árnya derengett fölöttük, ameddig a szem ellátott, már amennyire egyáltalán láttak. Pont kettévágta a lépcsőn vezető utat, így nem tudtak továbbmenni. Elzárta a továbbjutás lehetőségét. – Istenem – kiáltott fel Jack. – Szegecseket látok. Ez hajóroncs. Járt az agya, miközben a legősibb civilizáció emlékei közt bóklászva napjaink hagyatékával találkozott. A hajóroncs csaknem szentséggyalázásnak tűnt azok után, amit láttak. – Biztosan beszorult a piramisok és a vulkán közé. – Már csak ez hiányzott – jegyezte meg Jack rezignáltan. – Feltehetőleg első vagy második világháborús roncs lehet. Rengeteg azonosítatlan, tengeralattjárók által elsüllyesztett hajó van a Fekete-tengerben. – Van egy rossz érzésem ezzel kapcsolatosan. – Costas megkerülte a hajótestet az Aquapoddal. – Pár pillanat múlva visszajövök. Elindult balra, csaknem eltűnt szem elől, aztán körbesiklott és megállás nélkül visszajött, a fényszórói megvilágították a sötét tömeget. Jack arra volt kíváncsi, mekkora a baj, mennyit vesz igénybe az értékes időből, hogy megkerüljék a váratlan

akadályt. – Nos, mi ez? Costas mellé húzott, hangjában aggodalom és izgalom keveredett. – Elfelejtheted Atlantiszt egy kis időre. Most találtunk éppen egy orosz atom-tengeralattjárót.

13

E

z egy Akula osztályú SSN, atommeghajtású támadó tengeralattjáró. Semmi kétség, hogy ez a Kazbek, amely ebben a szektorban tűnt el 1991-ben. – York a Seaquest hídkonzoljának képernyői fölé hajolt. Tekintete ide-oda járt a roncs felderítésére leküldött ROV által továbbított szonárkép és az NTE adatbázisából átküldött, a korábbi szovjet blokkhoz tartozó tengeri járműveket ábrázoló képek között. Jack és Costas alig egy órája érkeztek vissza az Aquapoddal, és rögtön megbeszélést tartottak Yorkkal és Howe-val. A vihar közeledett az északi égbolton, egész délelőtt éreztetve jelenlétét, úgyhogy Howe aktiválta a víz-ballasztkiegyenlítő rendszert, hogy stabilan tartsa a hajót. Ez olyan súlyos fejlemény volt, amely arra késztette Jacket, hogy minél gyorsabban menjen vissza a víz alá. Most mindenki ott szorgoskodott a konzol körül. Azon töprengtek, hogyan lehetne eltüntetni az útból a tengerfenéken lévő, veszélyes akadályt. – Az Akula NATO-elnevezés, oroszul cápát jelent. Kazbek a Középső-Kaukázus legmagasabb csúcsa. – Katya odament a konzolhoz, és mosolyogva átadott Jacknek egy kávét. – A szovjet elnevezése Project 971. – Honnan tudja mindezt? A kérdést egy Lanowski nevű tudós tette föl, aki Trabzonban csatlakozott a Seaquesthez. Ritkás hajú,

szemüveges férfi volt, és nyilvánvaló ellenérzéssel viseltetett Katya iránt. – Mielőtt letettem a doktorátust, a szovjet hadsereg hírszerzési igazgatóságán, a tengeralattjáró háborús részleg elemzőjeként szolgáltam. A tudós tisztítgatni kezdte a szemüvegét, és nem szólt semmit. – Ezeket a legjobb, minden célra alkalmas támadó tengeralattjáróknak tartjuk, egyenértékűek az amerikai Los Angeles osztállyal – tette hozzá. – A Kazbeket 1988-ban kezdték építeni, és 1991 elején fejezték be. Csak egy reaktora van, ellentétben azzal, amit a nyugati titkosszolgálati jelentések állítanak. Négy 650 milliméteres és hat 533 milliméteres rakétakilövője van, amivel többféle fegyvert, többek között cirkálórakétákat is célba juttathat. – De nem szállít magával nukleáris robbanófejeket – mondta York határozottan. – Ez nem SSBN, vagyis ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjáró. Egész egyszerűen nem értem, az oroszok miért tartották olyan őrült titokban az eltűnését. A technológia jó része már a típus első feltűnése óta, a nyolcvanas évek közepén ismerős volt. Mielőtt otthagytam a királyi haditengerészetet, részt vettem egy stratégiai fegyverkorlátozási tárgyaláson, és meglátogattuk az Északi Flotta tengeralattjáró-bázisát Murmanszk közelében, ahol bemutatták többek között a legújabb Akulát is. A reaktorterem és a taktikai operációs központ kivételével mindent megnézhettünk. – Egy NTE csoport helyezett üzemen kívül egy Akula l-est a vlagyivosztoki tisztogatáson két évvel ezelőtt – tette hozzá Costas. – Személyesen szedtem szét darabról darabra. A legénység egyik tagja megszólalt. – Mi történt a Kazbekkel? Reaktorhiba? – Ettől tartottunk mi is. – Mustafa Alközen az összegyűltekhez intézte szavait. – A reaktor leolvadása nagy mennyiségű sugárzásszivárgást okozott volna, megölve a legénységet, és többmérföldes körzetben sugárfertőzéssel

szennyezte volna a tengert. Viszont a török jelzőberendezések nem mutattak ki abnormális sugárzást a fenségvizeinken. – Egy reaktorhiba ritkán eredményez leolvadást – mondta York. – Sokkal inkább csökkenti a sugárzáskibocsátást. Ráadásul ezzel még nincs vége a dalnak. Ha a magot nem lehet reaktiválni, mindig van kiegészítő dízelmeghajtás tartaléknak. – Választ szeretnénk kapni a sok kérdésre. – Costas a videomonitorra irányította figyelmüket a konzol fölött, amelyen az Aquapod által készített képek töltődtek. A távirányítóval előretekert egy sor rendkívüli felvételt a bikaszfinxről és a piramisokról, amíg alig látszottak az alakok. Egy fémtömegnél állította meg a videót: a roncs körvonalai viszonylag tisztán látszottak a sárga fényben. A reflektorok fénye visszatükröződött a vízben kavargó üledéken. – A tat – mondta Costas egyszerűen. – A propeller, illetve inkább az, ami maradt belőle. A hét lapát érintetlen, de a tengelye kifordult. Az ott elöl az alsó stabilizátorszárny, és fölötte a sajátos, Akula osztályra jellemző farszárny látható. – Pokoli ütközés lehetett – mondta a legénység egyik tagja. – Megnéztük a keleti piramist, mielőtt a felszínre jöttünk – folytatta Costas. – A fal jelentős mértékben károsodott a vulkánnal szemközti sarokban. Azt gyanítjuk, hogy a tengeralattjáró délnyugatnak tartott teljes sebességgel, több mint harminc csomóval, és túl későn vették észre azokat az épületeket, hogy kitérjenek. Elkerülték a frontális ütközést azzal, hogy balra kanyarodtak, de eközben a tat a piramisnak ütközött, ami az itt látható eredménnyel járt. A tengeralattjáró ment még újabb száz métert, míg az eleje nekiütközött a hasadéknak éppen az ősi lépcsők előtt. Ezután elsüllyedt a piramis és a vulkán között. – Hihetetlen – mondta York. – Őrültség volt nagy sebességgel haladni ilyen közel egy szigethez, amelyet csak kevéssé térképeztek föl. – Valami komoly baj lehetett – értett egyet Costas. – Amennyire tudom, nem volt túlélő – folytatta York. – De százméteres mélységben a legénységnek módja lett volna

használni a Steinke életmentő felszerelés és lélegzőkészülék szovjet változatát. Még egyetlen úszó testet is észre lehet venni a műholdas monitorokkal az életmentő felszerelésbe beleépített miniatűr rádióadó segítségével. Miért nem lőttek ki egy SLOT bóját, egy tengeralattjáróról vízre bocsátott egyirányú adókészüléket? A hajótest még érthetetlenebb. Azt mondjátok, hogy kívülről megrongálódott, semmi bizonyítéka annak, hogy a burkolat megsérült. Miért nem fújták fel a ballaszttartályokat? Az Akulának kettős hajóteste van, háromszor akkora a felhajtóereje, mint az egytestű járműveknek. – Mind jó kérdés. – Jack kilépett az árnyékból, ahol eddig csöndben figyelt. – És lehet, hogy megtaláljuk a válaszokat. De muszáj szem előtt tartani az eredeti célunkat. Gyorsan kifutunk az időből. Odalépett Costas mellé, és behatóan tanulmányozta a többiek arcát. – Azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk Atlantisz központját, és nem azért, hogy újraindítsuk a hidegháborút. Úgy gondoljuk, hogy a szöveg a vulkánba vezet föl bennünket a felvonulási úton, a bikaszfinxtől valamiféle szentélyig. A lépcsősor folytatódik a tengeralattjáró alatt, de mögötte nem. Ellenőriztük. Csípőre tette a kezét. – Célunk egy nyolc-kilenc méter hosszú, kilencezer tonnás fémhenger alatt fekszik. Feltételezzük, hogy a ballaszttartályokat nem lehet kiereszteni. Még ha meglennének is az eszközeink, hogy elfordítsuk a tengeralattjárót, tevékenységünk nyilvánvalóvá válna a felszínen, és az oroszok itt teremnének, mint a villám. Ha külső segítséget kérünk, akkor vége a titoknak. Atlantisz szabad préda lenne Aszlan és fosztogató bandája számára. A most látott képek lennének az utolsók. Szünetet tartott, és tagoltan beszélt. – Csak egy lehetőségünk van. Megpróbálunk bejutni, és átvágjuk magunkat a szikláig.

* – Mélység hetvenöt méter, és esik. Már látótávolságba kéne érnünk. Katya kinézett a plexiüveg hajóablakon balra. Ami először áthatolhatatlan homálynak tűnt, fokozatosan oszlott, és szilárd alakú és formájú mentőegységnek látszott. Az elsüllyedt tengeralattjáró sötét teste hirtelen kibontakozott a félhomályból. Félelmetesen nagy volt. Costas visszahúzódott, és pilótatársához fordult. – Jack, készítsd elő a leszállóegységet! Készülj a zökkenésre! Katya a legénység két tagja és egy csomó felszerelés között ült a DSRV-4 központi törzsében. A mélytengeri mentőhajó minden NTE Sea osztályú hajón tartozék volt. Elöl a padló tartalmazott egy univerzális csatlakozót, amely gyakorlatilag minden tengeralattjáró menekülőnyílásába beleillett, és lehetővé tette, hogy nyolcas-tízes csoportokban megmentsék a csapdába esett tengerészeket. A legénység most végezte az utolsó simításokat, hogy tökéletes legyen az illeszkedés az orosz tengeralattjáróval. Húsz perccel korábban látták utoljára a Seaquestet a fenti háborgó vizeken. – Nagyjából 180 fok délre. Lemegyek 95 méter mélyre. Tompa huppanás érződött, amikor megálltak a tengeralattjáró burkolatán. Előttük emelkedett a megfigyelőtorony. A periszkóp és az antennasor alig látszott a reflektorfényben a híd sötét ablakain át. Most először fogták föl, milyen hatalmas a tengeralattjáró: csaknem kétszer akkora űrtartalma volt, mint a Seaquestnek, és olyan hosszú, mint egy amerikai focipálya. Costas átnézett Jackre. – Az Akula osztály volt a legcsendesebb tengeralattjáró, amit a szovjetek készítettek. Visszhangmentes borítása van, vékony gumiburkolatú a külseje, úgy tervezték, hogy elnyelje

az aktív szonárhullámokat. Azért nem csattantunk nagyobbat, amikor leszálltunk. És emiatt könnyebb megtapadni a borításon a leszállóegység hidraulikus tapadókorongjaival. Előredöntötte a kormányrudat, és a DSRV-vel pár méterrel közelebb huppant a szárnyhoz. Amikor újból lezökkent, a menekülőtorony bejárata látótávolságba került. – Úgy van, ahogy York gyanította. A menekülőtorony le van zárva. Ha bármilyen kísérlet történt volna a menekülésre, nyitva lenne. Costas kiszámította, hogy az ősi lépcső a torpedótároló helyiség alatt van, az orrkúpban, ezért az első menekülőnyílást tették meg a legközelebbi behatolási pontnak. Katya elmagyarázta, hogy rekeszfalak még a legalacsonyabb készültségi fokon is automatikusan elzárják a reaktort az első operációs területtől, és nem lehet a hátsó nyíláson keresztül megközelíteni a torpedórekeszt. – Csak finoman. Costas a digitális navigációs kijelzőt használta, hogy összehangolja a DSRV-t a céllal. Egy pillanattal később megnyugtató huppanás hallatszott, ahogy a dokkoló gyűrű ráhelyeződött a menekülőnyílásra. Kikapcsolta a navigációs kapcsolókat, és négy kart billentett föl a kormányrúd két oldalán, egy síkba hozta a DSRV-t a fedélzettel, és a tapadó lábak megkapaszkodtak. – Jól ment. A dokkolás biztonságos. Kioldotta a biztonsági övét, és hátrafordult, hogy Katyához és a két tengerészhez intézze a szavait. – Vegyük át a műveletet még egyszer utoljára. A ROV mélységi szonárja azt engedi sejtetni, hogy a tengeralattjáró első része vízmentes maradt. A többiben nem vagyunk biztosak, mert a reaktor és a gépezet kitölti a belső tér jó részét, de az is száraz lehet. Előrekúszott az összekötőnyíláshoz. Jack szorosan követte. – Pontosan alattunk van az első menekülőtorony – folytatta. – Ha betör a víz a hajótérbe, a legénység meneküléskor bemászik a kabinba, és magára veszi a mentőruhát. Az alsó

nyílásfedél bezárul, a részleg feltöltődik, és a legénység elmenekül a felső nyíláson. – És a száraz menekülésnél? – kérdezte Katya. – A DSRV közvetlenül a külső nyílásfedéllel kapcsolódik össze – válaszolta Costas. – A módosított Akula I-ben a nyílást két méterre betették a hajótestbe, újabb külső kamrát hozva ezzel létre, amely egy plusz biztonsági rendszer a menekülő legénység számára. Mikor a saját nyílásunk zárva, összekapcsolódhatunk a hajótesttel, kinyithatjuk a burkolati nyílást, kiszivattyúzhatjuk a külső kamrát, és két méterrel lejjebb a robotkarral kinyithatjuk a menekülőnyílást. Aztán a DSRV belső szenzorát használva tesztelhetjük a belső környezetet, anélkül hogy behatolnánk. Costas fejével intett a matrózok felé, és nekiláttak biztosítani a tömítést. Miután gondosan lezárták a gyűrűt, a tengeralattjáró hátsó része alá másztak, és leültek egymás mellé a kis konzolnál. Valami villant a nyílás körüli borításon Katya előtt, és visszahúzódott a DSRV hajótestének borítása alá. A reflektor fényében feltárult a homorú plexiüveg kupola, és a legénység elkezdte kinyitni a tengeralattjáró nyílásfedelét. Pár pillanattal később éles szisszenés hallatszott, ahogy a kamrából kipumpálták a tengervizet, és a DSRV belső, nagynyomású tartályainak egyikéből származó levegővel helyettesítették. – A kabin kiürítve és kiegyenlítve – mondta az egyik matróz. – Aktiválom a robotkart. Katya szorosan Costas és Jack mellett ült. Előredőlve figyelte a műveletet. Csupán egy csipeszszerű eszközzel mozgatott, vékony csövet láttak, amit az egyik matróz működtetett egy kis irányítókar és a navigációs képernyő segítségével. – A nyomáskülönbség elvén működik – magyarázta Costas. – Megtöltöttük a kamrát a DSRV-ben lévő természetes nyomású levegővel. A nyíláshoz csatlakoztatjuk azt a kart, felhúzzuk egy kis erővel, aztán lassan csökkentjük a nyomást a kabinban, amíg alacsonyabb nem lesz, mint a tengeralattjáróé. Akkor bingó, szépen kinyílik.

Figyelték, ahogy a robotkar kinyitja a biztonsági zárat és megragadja a központi kart: a nyél megfeszült. A konzol másik végén álló matróz a képernyőre koncentrált, amely közeli képet mutatott neki. – A nyomás egy bar. Csökkentem. – Kinyitott egy szelepet egy csövön fölötte, ez bekapcsolta a szivattyút, amely kiszívta a levegőt a helyiségből. – 0,95 bar. 0,90. 0,85. 0,80. Most! Mikor hirtelen bezárta a szelepet, látták, hogy az ajtó felnyílik. A kar automatikusan visszavonult, és a nyílásfedelet szorosan a kamra oldala felé húzta. Rajta keresztül beláttak a tengeralattjáró belsejébe. A fényszóró táncolt a csöveken és a válaszfalakon az alattuk lévő átjáróban. – A nyomás 0,795 bar. – Nagyjából az, amit vártam. – Costas a matrózra pillantott. – Adj teljes környezetvizsgálatot, mielőtt kiegyenlítődik a nyomás! Egy szenzort eresztettek le, amely gáz spektrométert, egy Geiger-számlálót és egy sugárzásmérőt tartalmazott. – Sugárzásdózis 0,6 millirem per óra, kevesebb, mint egy utasszállító gépen. Általános méregtartalom normális, nincs jele jelentős gáz– vagy vegyianyag-szivárgásnak. Magas az ammóniatartalom, feltehetőleg organikus bomlástermékek miatt. Oxigén 8,2%, nitrogén 70%, szén-dioxid 22%, szénmonoxid 0,8%, kicsit veszélyes hosszabb tartózkodásra. Hőmérséklet +2 Celsius-fok. – Köszönöm, Andy. – Costas savanyúan nézett Jackre. – A belépés olyan lesz, mintha az Everest csúcsán landolnál trópusi szerelékben, egy pofa záptojással a szádban. – Csodás – mondta Jack. – Miért akkor történnek az ilyen dolgok, mikor te vezeted a csapatot? Costas vigyorgott, és a konzolra pillantott. – Andy, egyenlítsd ki, használj tiszta oxigént és CO2 tisztítókat. Éles szisszenés hallatszott, amikor a DSRV elkezdte beengedni az oxigént a nyíláson külső oxigéntartályaiból.

– Az Akula osztálynak van saját gáztisztítója – mondta Katya. – Ha aktiválni tudnánk, elvégezné helyettünk a munkát. És van egy egység, amely tengervizet bont fel, hogy oxigént nyerjen belőle. Ezek a tengeralattjárók képesek hónapokig lent maradni, és a levegő tisztább és jobban átjárja az oxigén, mintha felmerülnének. Costas letörölte az izzadságot a homlokáról, és a lányra nézett. – Túl sok időbe telne. A tápegységek, amelyek azokat táplálták, bizonyára pár hónappal azután lemerültek, hogy a tartalék dízel leállt. A DSRV tápegységeivel inkább a vészvilágítást kapcsolnám be. A saját gáztisztítónk tartalmaz szén-monoxidot és hidrogénégetőt, valamint egy sor vegyi szűrőt. Egy hang szólt bele a konzolról. – Elértük az eredeti nyomást. Tíz perc múlva befejeződik a gáztisztítás. – Rendben – mondta Costas. – Itt az ideje felcuccolni. * Szoros, kevlár megerősítésű, gyűrt neoprén E-ruhába öltöztek, amely a legújabb nehézbúvár ruhának és az amerikai haditengerészet vegyi és biológiai háborús felszerelésének keveréke volt. Lábikrájuk köré hajlékony szilikonfülek voltak tekerve, amellyel le lehetett húzni a víz alatt a lábbelit. Costas gyorsan elmagyarázta nekik öltözködés közben. – Tudunk biztonságosan lélegezni, de azt javaslom, viseljünk egész arcos maszkot, mivel a szabályozók nedvesítik és felmelegítik a levegőt, valamint kiszűrik a maradék szennyeződést. Az oxigén-utánpótlás bekapcsol, amint a szenzorok kimutatják, hogy fogytán van. A maszk szilikonnal dúsított sisak volt, amely közel simul az archoz. Miután felvette saját öltözékét, Jack segített Katyának megszelídíteni külön bejáratú létfenntartó rendszerét, egy áramvonalas polipropilén hátizsákot, amely kompakt

oxigénlélegeztetőt, egy több célra alkalmas regulatort és egy hármas titániumtartalmú tartályt tartalmazott, amely a légnyomás nyolcszázszorosára volt töltve. Az NTE-tartályok ultrakönnyűek és vékonyak, kisebb súlyúak, mint egy régimódi búvárkészülék, és ergonómiailag tervezettek, úgyhogy alig érezték a többlettömeget. Csuklóra csatolható mikrokonzoljuk a környezet összes adatát, valamint a tartályokban lévő, belélegzendő légkeverék hélium, oxigén és levegő arányát mutatta. A gáz automatikusan keveredett, a számítógép figyelembe vette a mélységet, az alámerülés jellegét, a hőmérsékletet, sőt még a benne tartózkodó egyéni fiziológiáját is. – Az intercom lehetővé teszi, hogy kommunikáljunk a DSRV-vel – mondta Costas. – Kapcsolja be, ha aktiválja az SCLS rendszert, mielőtt bemegyünk. Miután ellenőrizték egymást, Jack levett egy 9 milliméteres Beretta 92FG-t a nyílásfedél fölötti polcról. Betett egy tizenöt töltényes tárat, és lezárta a pisztolyt egy vízálló pisztolytartóba, tartalék tárral a mellkasánál. – Alapfelszerelés. – Biztatóan nézett Katyára, és eszébe jutott előző esti beszélgetésük a kockázatról. – Az ember sosem tudhatja, mi vár rá ebben a játszmában. – Dr. Howard. Sürgős üzenet a Seaquestről. – Hangosítsd ki. – Jack felcsapta a szemellenzőjét, és elvette a mikrofont a matróztól. – Itt Howard. Vége. – Jack, itt Tom. – A hangja recsegett a légköri zavaroktól. – Az az időjárási front lecsapott ránk. Dühödt elektromos viharok dúlnak, látótávolság kevesebb, mint ötven méter. A vihar tízes erősségű, és emelkedik. Sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Nem tudom tartani jelenlegi pozíciómat ilyen közel a szigethez. Ismétlem, nem tudom tartani jelenlegi pozíciómat. Vége. A sürgetés a hangjában a légköri zavarok dacára tisztán kihallatszott. Jack bekapcsolta a válasz gombot. – Milyen az előrejelzés? Vége.

– A valaha feljegyzett viharok egyik legerősebbje ebben az évszakban. Azonnal le kell állnotok. Vége. A DSRV túl nagy volt, hogy a Seaquest belső kikötőjét használja, és ehelyett a taton lévő csónakdarukat használták. Elég tapasztaltak voltak ahhoz, hogy a háborgó tengeren is vissza tudjanak érni. – Mi az alternatíva? Vége. – Magatokra maradtok huszonnégy óráig. El szándékozom vinni a Seaquestet északra húsz tengeri mérfölddel a front mögé, és követem délre. Vége. – Nincs rá mód, hogy a DSRV kövesse a Seaquestet ilyen mélyen a tenger alatt – mormolta Costas. – A tápegységet a mentési művelet során előforduló életmentésre tervezték, és csak pár mérföldig tud bennünket táplálni, aztán kimerül. Jack kis szünetet tartott, csak azután emelte föl a mikrofont. – Tom, adj egy percet. Vége. A rövid csöndben Jack a többiekre pillantott, és mindegyikük sorban bólintott. Andy és Ben NTE-veteránok voltak, Andy tengeralattjáró-szakértő, Costas vezető technikusa. Ben korábban a királyi haditengerészetnél szolgált a különleges egység kötelékében, majd csatlakozott Peter Howe biztonsági egységéhez. Mindkét ember követné Jacket bárhová, és mélyen magukénak érezték az NTE célkitűzéseit. Jack az adrenalin zubogását érezte, mikor látta az egyhangú, elszánt elhatározást. Túl messzire eljöttek, hogy a célegyenesben adják föl. Mostanra a Seaquest mozgása már egész biztosan felkeltette az ellenfelek érdeklődését, akik bármikor képesek eltávolítani őket, ha az útjukban állnak. Tudták, hogy ez az egyetlen esélyük. Jack újból felvette a mikrofont. – Maradunk. Ismétlem, maradunk. Az időjárási helyzetet a javunkra fordítjuk. Feltételezem, hogy egyetlen ellenséges hajó sem képes közelebb jönni. Míg távol lesztek, átjutunk a tengeralattjárón. Vége. – Értettem. – A hang alig jutott át a légköri zavaron. – Húzzátok vissza a rádióbóját, és csak sürgős esetben hívjatok.

Felszedem az összes vevőt többmérföldes körzetben. Várjatok, míg mi lépünk kapcsolatba veletek. Sok szerencsét mindenkinek. Seaquest vége. Egy pillanatig csak egyetlen hang hallatszott, a CO2tisztítók halk zümmögése és a villanymotor surrogása, amely behúzta a rádióbóját. – Tíz perc telt el – mondta Ben a konzol előtt. – Indulhattok. – Rendben. Vágjunk bele. Andy átsiklott, és kinyitotta a zárószerkezetet. A nyílásfedél ellenállás nélkül kitárult, a nyomás a DSRV-ben és a tengeralattjáróban kiegyenlítődött. Costas benyújtotta a lábát, és megtalálta a belső falra szerelt létra fokát. Elkezdte felemelni a maszkját, aztán megállt. – Még egy utolsó dolog. Jack és Katya figyelt. – Ez nem lányregény. A Kazbek létszáma hetvenhárom ember volt, amikor elsüllyedt. Lehet, hogy csúnya látvány fogad majd odalenn. * – Előremegyünk az átjárón keresztül. A válaszfal mögöttünk lezárja a reaktorszakaszt. Costas lelépett a menekülőtorony létrájának utolsó fokáról, és körbefordult. A fejlámpája imbolygó fényt vetett a tengeralattjáró belsejére. Jack szorosan követte, magas alakja csaknem kétrét görnyedt, amikor hátranyúlt, hogy Katyának segítsen. A lány még egy utolsó pillantást vetett a matrózra, lenézett a DSRV-ből, mielőtt átbújt a nyíláson a két férfi után. – Mi az a fehér anyag? – kérdezte. Mindenhol, ahova csak néztek, halvány bevonat borított minden felszínt, mint a jég. Katya a kesztyűjét a korláthoz dörzsölte, és az anyag szitált, mint a hó, és felfedte az alatta lévő csillogó fémet. – Ez csapadék – válaszolta Costas. Talán az ionizációs

reakció eredménye a fém és a növekvő mennyiségű széndioxid között, miután a légtisztítók leálltak. A kísérteties fény még hangsúlyosabbá tette, hogy ez a világtól elzárt hely olyan messzire eltávolodott a kinti környezettől, hogy az ősi város úgy tűnt, egy másik álomvilághoz tartozik. Lassan haladtak előre egy megemelt járdán a nyílt térre, amelyet a sötétség rejtett. Pár lépést tettek befelé, és Costas megállt egy a vezetékek közé helyezett elektromos doboz alatt. Feltúrta a szerszámosövét egy miniatűr, sűrített levegővel működő tisztítóért, amely egy CO2-patronhoz volt csatlakoztatva, és elfújta vele a csapadékot az egyik foglalatról. Miután beledugott egy vezetéket, amit a DSRV-ről húzott át, egy narancsszínű jelzőfény villant fel a panel fölött. – Csiribí-csiribá. Még mindig működik ennyi év után is. És még azt gondoltuk, hogy a szovjet technológia primitívebb, mint a miénk. – Katyára pillantott. – Nem akartam megbántani. – Nem történt semmi. Pár pillanattal később fluoreszkáló fény villant fel, első lüktetései távoli villámlásokra emlékeztettek. Miközben kikapcsolták a fejlámpáikat, furcsa világ tárult eléjük. A fehér csapadékkal behintett konzolok és felszerelések olyan benyomást keltettek, mintha jégbarlangban lettek volna. Ezt a benyomást erősítette a kék világítás és a kilélegzett pára, amely a maszkjukból gomolygott elő. – Ez a támadóközpont irányítóterme – mondta Costas. – Itt talán lesz valami nyoma annak, mi történt. Óvatosan mentek az átjáró vége felé, majd le a rövid lépcsősoron. A fedélzeten egy halom Kalasnyikov géppisztoly feküdt, az ismerős banán alakú tárak látszottak a lépcső előtt. Jack felvette az egyiket, miközben Katya tovább vizsgálta. – A különleges erők számára készített összecsukható modell – kommentálta. – AK-74M, az AK-74-es 5,45 milliméteres továbbfejlesztése. A romló politikai helyzetben a szovjet vezérkar titkosszolgálati igazgatósága tengerészeti szpecialnoje naznacsenyiét, különleges célú csapatokat

vezényelt néhány atom-tengeralattjáróra. A rövidítés alapján szpecnázoknak nevezték őket. A vezérkar rettegett a dezertálástól és a felkeléstől. A szpecnázok közvetlenül nekik voltak alárendelve, nem a kapitánynak. – De a fegyvereiket rendesen elzárva tartották a fegyverraktárban – mutatott rá Jack. – És van itt még valami furcsa. Felnyitotta a tölténytárat és ellenőrizte a fegyvert. – A tár félig üres, és itt egy golyó a kamrában. Ezzel a fegyverrel lőttek. Gyors ellenőrzés következett, és felfedezték, hogy a többi fegyver is ilyen állapotban van. A támadófegyverek alatt egy csomó kézifegyvert, üres tárat és kilőtt töltényt láttak. – Olyan, mintha valaki rendet rakott volna a csata után. – Pontosan ez történt. – Costas a helyiség közepéről beszélt. – Nézzetek körül! Középen volt egy parancsnoki szék a két periszkóp oszlopával. A falhoz támasztva fegyverállványok és irányítóberendezések, ez volt a hajó operációs központja. Bármerre néztek, mindenütt pusztulás nyomait látták. Számítógép-monitorok a képernyőbe lőtt lyukakkal, belsejükből vezetékek és áramkörök lógtak. Mindkét periszkóp a felismerhetetlenségig összetört, a nézőkék furcsa szögben kiálltak. A térképasztal szintén darabokban volt, roncsain az automata fegyver összetéveszthetetlen lövéseinek nyoma. – A hajó irányítóközpontját ronggyá lőtték. – Costas a helyiség távolabbi részében folytatta a kutatást. – Most már látom, miért nem tudtak mozdulni. – Hol vannak? – kérdezte Katya. – A legénység. – Voltak túlélők. – Costas várt egy kis ideig. – Valaki összeszedte ezeket a fegyvereket, és azt hiszem, a testek is itt vannak valahol. – Akárhol is táboroznak, nem itt vannak – mondta Jack. – Azt javaslom, menjünk tovább a szállások felé. Katya vezette őket, a tengeralattjáró eleje felé. Újból sötétségbe burkolóztak, a tartalék elektromos rendszer csak a főbb szakaszokon biztosította a világítást. Ahogy araszoltak

előre, Jack és Costas csak Katya körvonalait látta, ahogy tapogatózott a korlát után, be akarta kapcsolni a fejlámpáját. Hirtelen csattanás, és egy fülsiketítő sikoltás hallatszott. Jack és Costas előreugrott. Katya elesett az átjáróban. Jack fölé térdelt, és megnézte a regulatorát. Az arca aggodalmas volt, mikor a lány szemébe nézett. Összefüggéstelenül beszélt valamit oroszul. Egy pillanattal később felemelkedett az egyik könyökére, és a két férfi talpra segítette. Akadozva beszélt. – Annyira… megdöbbentem, ez minden. Láttam a… A hangja elcsuklott, felemelte a kezét, és a szonárhelyiség irányába mutatott a folyosó végén. Jack bekapcsolta a fejlámpáját. Rémálomba illő látványt fedett fel a lámpa fénye. A sötétből előbukkant egy akasztott ember fehérrel behintett alakja. A karjai úgy lógtak, akár egy hátborzongató bábué, az arca megnyúlt, és groteszk, rég halott szeme kivillant. A halál megtestesülése volt, a sír őrzője, ahová egyetlen eleven lélek sem tartozott. Jack hirtelen csontja velejéig megborzongott. Katya összeszedte magát és kiegyenesedett. Óvatosan mindhárman bementek a helyiségbe. A holttest a szovjet haditengerészet sötét, szövet tiszti egyenruháját viselte, és a nyakánál fogva lógott egy dróthurokról. A padló tele volt felbontott élelmiszeres dobozokkal és más szeméttel. – A neve Szergej Vasziljevics Kuznyecov volt – olvasta Katya egy naplóból, amit a holttest mögött álló asztalon talált. – A szovjet haditengerészet másodkapitánya. Állambiztonsági munkájáért Vörös Zászló érdemrendet kapott. Ő volt a Kazbek zampolitja, a politikai parancsnokhelyettese. Az ő feladata volt a politikai megbízhatóság ellenőrzése. Még a kapitánynak is teljesítenie kellett a parancsait. – KGB-spicli – mondta Costas. – Gondolhatnék néhány ismerős kapitányra a fekete-tengeri flotta kötelékében, akiknek nem lenne ellenére ez a látvány. – Tovább olvasott. – Itt töltötte az utolsó napjait. Az aktív szonár

megsérült, nem tudott üzenetet küldeni. De a passzív radarhullám-detektorral figyelte, nem érzékel-e felszíni járművet a közelben. – Fordított egy lapot. – Istenem. Az utolsó bejegyzés 1991. december 25-e. Véletlenül ezen a napon került fel a vörös zászló utoljára a Kremlre. – Felpillantott Jackre és Costasra tágra nyílt szemmel. – A tengeralattjáró az év június 17-én süllyedt el, ami azt jelenti, hogy ez az ember több mint hat hónapig volt életben. Döbbent csodálattal nézték a holttestet. – Lehetséges – mondta Costas. – Fizikailag. A tápegység működtethette a CO2-tisztítókat és az elektrolízises sótalanító berendezést, amely a tengervízből vonja ki az oxigént. És bizonyára rengeteg étel és ital volt. – Megnézte az üres vodkásüvegeket a többi szemét között a padlón. – Pszichológiailag, az más kérdés. Hogyan maradhatna bárki épeszű ilyen helyzetben, nem tudom elképzelni. – A napló tele van politikai retorikával és üres kommunista propagandával, amit belénk vertek, mint a vallást – mondta Katya. – Csak a legfanatikusabb párttagokat választották ki politikai tisztnek: ez volt a náci Gestapo szovjet megfelelője. – Valami nagyon furcsa dolog van itt – mormolta Jack. – Nem tudom elhinni, hogy hat hónapig nem találta meg a módját, hogy jelezzen a felszínnek. Manuálisan is kilökhetett volna egy bóját egy torpedócsövön, vagy kiönthette volna az úszó szeméttel. Ennek semmi értelme. – Ezt hallgasd meg! – Katya hangja elárulta, hogy kezdi sejteni, ahogy lapozgatott, időnként megállva, hogy végigolvasson egy bekezdést. Egy pillanatig elidőzött, aztán nekikezdett a fordításnak. Én vagyok a kiválasztott. Bajtársaimat teljes katonai pompával temettem el. A hazáért áldozták életüket. Erejük nekem is erőt ad. Éljen a forradalom! Katya felpillantott. – Mit jelent ez? – kérdezte Costas. – A napló szerint tízen voltak. Öt nappal az elsüllyedés után kiválasztottak egy embert a túlélésre. A többi ciántablettát vett

be. A holttestüket nehezékkel látta el, és kilőtte a torpedócsövön. – Minden reményt feladott? – Costas hitetlenkedett. – Bármit megtettek volna azért, hogy a tengeralattjáró ne kerüljön a NATO kezébe. Készen álltak rá, hogy elpusztítsák a hajót, ha kiderül, hogy a megmentőjük ellenség. – Már majdnem értem a logikáját – mondta Costas. – Csak egy emberre van szükség, hogy felrobbantsa a tölteteket. Egy ember kevesebb ennivalót és levegőt fogyaszt, így tovább lehet őrizni a tengeralattjárót. Mindenki más felesleges, az értékes források pazarlója. Biztosan azt az embert választották, aki a legkisebb valószínűséggel törik meg. Jack letérdelt az üres üvegek mellé, és a fejét rázta. – Többnek is kell itt lenni. Nekem még mindig nem jön össze. – A világuk az összeomlás szélén állt – mondta Costas. – A keményvonalasok, mint ezek, bizonyára meggyőzték egymást, hogy ők a kommunizmus utolsó bástyája, az utolsó erődítmény a Nyugattal szemben. Katyára néztek. – Valamennyien tudtuk, hogy közel a vég – mondta. – És néhányan nem voltak hajlandók elfogadni ezt. De nem helyeztek őrülteket atom-tengeralattjárókra. Egy kérdés motoszkált bennük azóta, hogy megpillantották a holttestet, és Costas meg is fogalmazta. – Mi történt a legénység többi tagjával? Katya a napló újabb részét olvasta egyre nagyobb hitetlenséggel az arcán, ahogy megpróbálta összerakni a történetet. – Az történt, amit akkor a titkosszolgálatnál gondoltunk, csak még rosszabb – mondta. – Ez renegát hajó. A kapitányát, Jevgenyij Mihajlovics Antonovot rutinellenőrzésre küldték a fekete-tengeri tengeralattjáró-bázisra Szevasztopolba. Eltűnt délen anélkül, hogy jelentkezett volna. – Esélye sem volt, hogy észrevétlenül kijut a Feketetengerről – mondta Costas. – A törökök százszázalékos

szonárellenőrzés alatt tartják a Boszporuszt. – Nem hiszem, hogy ez volt a terve. Azt hiszem, valamiféle találkozóra jött. Talán épp ennél a szigetnél találkoztak. – Furcsa időpontnak látszik a szökésre – jegyezte meg Jack. – Pont a hidegháború végén, amikor már érezni lehetett, hogy hamarosan összeomlik a Szovjetunió. Akármelyik okos tengerésztiszt előre láthatta. Sokkal több értelme lett volna meghúzódni és várni. – Antonov remekül értett a tengeralattjárókhoz, de ellenezte az enyhülést. Gyűlölte az amerikaiakat, és túl kockázatosnak vélte a ballasztikus rakéták leszerelését. Nem hiszem, hogy disszidálni akart volna. Jack még mindig nyugtalan volt. – Biztosan volt valamije, amit felajánlhatott valakinek, amiért megérte kockázatot vállalni. – Mond valamit a napló arról, hogy mi történt vele? – kérdezte Costas. Katya olvasott, aztán újból felpillantott. – A barátunk, a zampolit pár órával az elsüllyedés előtt megtudta, mi történik. Összegyűjtötte a szpecnáz csapatot és összecsapott a kapitány embereivel az irányítóhelyiségben. Antonov már kiosztotta a tisztjeinek az oldalfegyvereket, de nem versenyezhettek a géppisztolyokkal. Véres csata után arra kényszerítették a kapitányt és a legénység túlélő tagjait, hogy adják meg magukat. Csakhogy a csata alatt elveszítették a tengeralattjáró fölött az irányítást, és az a tengerfenéknek ütközött. – Mit tettek a kapitánnyal? – A konfrontáció előtt Kuznyecov lezárta a gépházat, és visszafordította az extraktorszellőztetőt, hogy szén-monoxidot pumpáljon a tisztítókba. A mérnökök még azelőtt meghaltak, hogy tudták volna, mi történt. Antonovot és legénységét visszakényszerítette a menekülőkémény mögé, és bezárta őket a reaktorrészlegbe. – Lassú sugárhalál. Napokig, talán hetekig eltarthatott. – Costas a mumifikálódott arcra meredt, amely még a halálban is

kötelességtudatot sugárzott. Úgy tűnt, hogy belevág az összezsugorodott arcba. – Megérdemelted ezt a véget, te szadista vadállat!

14

E

z a holtak hajója. Minél előbb kijutunk innen, annál jobb. – Katya becsapta a naplót, és kivezette őket a szonárhelyiségből a lógó holttest mellett. Nem vetett végső pillantást a holttestre, kísérteties látványa mát úgyis beleégett az emlékezetébe. – A fejlámpák most már végig legyenek bekapcsolva – rendelkezett Costas. – Azt kell feltételeznünk, hogy fel akarta robbantani a hajót. Pár lépés után feltartotta a kezét. – Ez a fegyverraktár nyílása fölöttünk – mondta. – Le tudnánk vinni a liftet a torpedószobába. A liftakna nyitott, de belül vannak létrafokok. Odamentek a liftaknához, közvetlenül a nyílás alá. Mikor Costasra került a sor, hogy lelépjen a legfelső fokra, megállt, és szemügyre vette a szonárhelyiségből a liftaknába vezető csövet. Elsöpörte a bevonatot egy kis párkányról, amely végigfutott a csövön, és felfedezett egy pár piros vezetéket a fémhez ragasztva. – Várjatok itt. Visszamászott a szonárhelyiségbe, időnként megállt, hogy elsöpörje a bevonatot. Rövid időre eltűnt a lógó holttest mellett, aztán jött visszafelé. – Ahogyan gyanítottam – mondta. – A vezetékek egy

kapcsolóhoz vezetnek, amelyet ragasztószalaggal a konzolhoz rögzítettek. Ez egy SPDT kapcsoló, egypólusú dupla váltókapcsoló, amely bekapcsolhatja az áramot, és két különböző áramkört irányít. Az a gyanúm, hogy a vezetékek lemennek a torpedóterembe, ahol a barátunk aktivált pár robbanófejet. A robbanás apró darabokra szaggatja a tengeralattjárót és vele minket is. Costas ment elöl, követte a vezetéket a liftaknában, és a másik kettő óvatosan követte. A bevonatréteg tompa puffanásokká tompította lépéseik visszhangját. Félúton megálltak, hogy átnézzenek a tiszti szállásokra vezető nyílásokon, fejlámpáik fénye padlóra dobált csomagokon és ágyneműn táncolt. Costas pár pillanattal később elérte a liftakna alját. – Jól van. Itt is működik a tartalékvilágítás. Ez a szakasz tele volt szorosan megrakott állványokkal, csak egy szűk folyosón lehetett eljutni a túlsó végébe. Úgy tervezték, hogy a fegyverzetet a liftaknában közvetlenül a tartóállványokra lehessen leengedni. – A Project 971U rendes ellátmánya harminc fegyver – mondta Katya. – Tizenkét SS-N-21 Sampson cirkálórakéta és egy sorozat hajó ellen bevethető rakéta. De a legnagyobb robbanófejek minden bizonnyal a torpedón vannak. Costas követte a vezetékeket a szűk átjárón, az állványok között balra a központi folyosóhoz. Pár pillanatig négykézláb állt, aztán diadalmas csillogással a szemében fölállt. – Bingó. Itt az a két lengőállvány közvetlenül előttetek. Egy pár 65-76 Kit torpedó. A legnagyobb eddig készített torpedók: csaknem tizenegy méter hosszúak. Mindegyik 450 kilogramm robbanóanyagot tartalmaz, eleget ahhoz, hogy átüssön egy titániumborítású hajótestet. Nem lesz nehéz deaktiválni a robbanófejeket és eltávolítani a vezetékeket. – Mióta vagy az orosz torpedók hatástalanításának szakértője? – kérdezte kétkedve Jack. – Ahányszor valami újat próbálok, az bejön. Már tudhatnád. – Costas arckifejezése egyszerre elkomorult. – Nincs más

választásunk. A robbanószerkezetek elektromágnesesek, és az elmúlt évek alatt ebben a környezetben megrongálódhatott az áramkörük. Feltehetőleg már eleve veszélyesen instabilak, és a mi felszerelésünk megzavarhatja a mágneses mezőt. Emellett a probléma mellett nem mehetünk el. – Rendben, te győztél. – Jack Katyára pillantott, aki egyetértően bólintott. – Idáig eljöttünk. Csináljuk meg. Costas lefeküdt a hátára az állványokat elválasztó szűk helyen, és a lábával tolta magát, amíg a feje a torpedók alá nem ért. Felemelte a szemellenzőjét egy pillanatra, és elfintorodott, mikor először vett levegőt a tengeralattjáróban az SCLS szűrő nélkül. A másik kettő odalépett hozzá: Jack a szűk átjárón balról, Katya a középső, szélesebb központi közlekedőn. Így jól látták Costas felfelé fordított arcát a két torpedó között az aljzaton. A Jack melletti torpedó felé kígyózott, míg a feje csaknem alatta volt. – Szerencsénk van. Van egy szerkezet a külső borításon, ami elektromos meghibásodás esetén lehetővé teszi, hogy kézzel hatástalanítsák a robbanófejeket. Ezt a rakétát kinyitották, és egy vezeték megy bele. Be tudok jutni, kikapcsolom a robbanószerkezetet, és elvágom a vezetéket. – Costas oldalra gurult, és megvizsgálta a másik torpedót is. – Ennél ugyanez a helyzet. – Ne feledje, hogy ezek illékony hajtóanyaggal működnek – figyelmeztette Katya. – Nem elektromosak, mint a legtöbb torpedó, hanem kerozinnal és hidrogén-peroxiddal működnek. A Kurszk tengeralattjáró balesetét 2000-ben a Barents-tengeren egy 65-76-os torpedóból szivárgó hidrogén-peroxid robbanása okozta, olyan, mint ezek. Costas elfintorodott és bólintott. Visszagurult, és mozdulatlanul feküdt a két állvány között, fejlámpája egyenesen felfelé világított. – Mi ez a késlekedés? – kérdezte Jack. – A barátunk helyzetébe hozom magam. Ha ő meg a cimborái akár az életük árán is készek voltak megvédeni ezt a

tengeralattjárót, biztosan felkészültek arra az eshetőségre is, hogy valamennyien meghalnak. Bizonyára feltételezték, hogy megtalálják a roncsot. Az a gyanúm, hogy megbütykölték ezt a detonátort. Így túl egyszerű lenne. – Mit javasolsz? – Egyetlen kézenfekvő lehetőség van. – Costas lenyúlt a szerszámosövéhez, és kihúzott egy zsebszámológép méretű eszközt. Csak akkor látták a digitális LCD ernyő zöld fényét, amikor aktiválta a szenzort. A két torpedó között futó vezetékhez emelte az eszközt a feje fölött, és óvatosan csatlakoztatta, egy miniatűr krokodilcsipeszt használva. – Jézusom. Ahogy gondoltam. – Mi az? – Ez egy volt-ampermérő. Tizenöt milliampert mutat. Ez a vezeték él. – Az mit jelent? – Azt jelenti, hogy bizonyára egy tápegység-kivezetéshez van csatlakoztatva. A tengeralattjáró fő akkumulátorai feltehetőleg még mindig tartalmaznak annyi feszültséget, hogy létrehozzanak egy ilyen kis ampererősségű áramkört. A vezetékezés bizonyára folyamatos hurok az elem pozitív és negatív pólusa között, a szonárteremben lévő kapcsolóval együtt képezi az indítószerkezetet, és aktiválja a két robbanófejet. A felszerelése kockázatos volt, de bizonyára kiszámították, hogy az áramerősség túl gyenge lesz, hogy beindítsa a robbanófejeket. A kulcs az az elektromos hullám, ami akkor keletkezik, ha valaki megpróbálja elmozdítani a vezetékeket. Szakítsd meg a robbanófej robbanószerkezetének aktivátorát, és azonnal beindul. Indítsd be a kapcsolót a szonárteremben, ugyanazt a dolgot eredményezi. Nincs árammegszakító, hogy megszakítsa az áramot. Atomizálódunk, még mielőtt levenném az ujjamat a vezetékről. Jack nagyot sóhajtott, és nekidőlt a közlekedő falának. – Akkor most mit csinálunk? – Ez egyenáram, úgyhogy a töltések áramlása egyirányú. Ha elvágom a negatívot, akkor elszállunk. Ha a pozitívot

vágom el, bedöglik a rendszer, és mi megmenekülünk. – Melyik melyik? Costas jobbra fordította a fejét, és megrovóan nézett Jackre a szűk résen keresztül. – Lehet, hogy a barátunk nevet utoljára. Ilyen alacsony áramerősségnél nem lehet megmondani. Jack hátradőlt, és lehunyta a szemét. Egy pillanat múlva Costas újra megszólalt. – Egy bomba felrobbantása elektromos árammal csak úgy lehetséges, ha a gyulladáspont a detonátorban vagy a fő töltésben közvetlen kapcsolatban van a robbanóanyaggal. Fel kellett nyitniuk a robbanófejeket, hogy bevezessék a vezetéket. Nincs hely Katya oldalán manőverezni, úgyhogy szerintem itt csatlakozik. Ez azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel a bal oldalamon lévő a pozitív. Costas Katya felé fordult, és olyan közel nyomta magát a torpedóhoz, amennyire csak lehetett, kinyújtotta a bal karját az állvány alatt, amíg elérte a vezetéket, amely kiemelkedett a robbanófejből. Leejtette a kezét a fedélzetre, és elkezdett tapogatni a felszínt beborító anyagban. – Vezetéket érzek. Katya segített kiszabadítani, és feszesre húzta, egészen a fegyvertöltő liftaknáig. Odasietett, és felnézett a létrán, mielőtt visszatért. – Ez megy fel a kapcsolóig – jelentette. – Helyes. Meg voltam róla győződve. – Costas visszahúzta a karját, és az övébe nyúlt egy kompakt többfunkciós szerszámért, és úgy nyitotta ki, hogy nagy pontosságú vezetékvágó legyen belőle. A gumi az E-ruha kesztyűjében biztosítja a szigetelést az áramütés ellen, bár ha ez bekövetkezik, nem él olyan sokáig, hogy módja legyen foglalkozni vele. Fejét Jack felé fordította. – Egyetértesz velem, hogy ez az? – Egyetértek. Costas igazított a helyzetén egy pillanatra, bal kézzel

közvetlenül a vezeték alatt tartotta a vágóeszközt, ahol a drót kis ívben kilógott a robbanófej borításából. Pár másodpercig mozdulatlanul feküdt. Csak a kondenzvíz csöpögése és a légzőkészülékük hangja hallatszott. Katya és Jack a torpedóállványok alatt egymás szemébe nézett. Costas izzadt a maszk alatt, és kinyitotta a jobb kezével, hogy jobban lásson. A két térdét összeszorítva lehúzta a kesztyűt, és letörölte a homlokát, aztán elszántan nézte tovább a vezetéket. Katya lehunyta a szemét a pillant törtrészéig, és Costasnak csak ennyi időbe telt, míg összezárta a vágóeszköz pengéit a vezetéken. Erősen összenyomta, hangos csattanás hallatszott. Aztán csönd. Mindhárman úgy érezték, hogy az örökkévalóság óta fojtják vissza a lélegzetüket. Aztán Costas mélyet sóhajtott, és a visszahuppant a földre. Kis szünet után visszatette az eszközt, visszacsukta az ellenzőt és a légzőkészüléket. Jack felé fordította a fejét, a szeme ragyogott. – Látod? Semmi gond. Jack olyan ábrázattal meredt maga elé, mint aki túl gyakran nézett szembe a halállal. Costasra fordította pillantását, és nagy nehezen kipréselt egy félmosolyt. – Semmi gond.

15

A

fegyverraktár bejáratánál Costas kihúzott az övéből egy mobiltelefon méretű sárga dobozt. Kipattintotta a fedelét, és egy kis LCD képernyő tompa zöld fénye világította be a helyiséget. – Globális helymeghatározó rendszer – jelentette be. – Ez a trükk lényege. – Hogyan működik itt? – kérdezte Katya. Egy sor kép villant fel a képernyőn. – Ez az eszköz a specialitásunk, egy víz alatti akusztikus GPS vevő és navigációs számítógép – mondta Jack. – A tengeralattjáróban nem küldhetünk akusztikus hullámokat, úgyhogy nem férhetünk hozzá a GPS-hez. Ehelyett letöltöttük ennek a tengeralattjáró-osztálynak a jellegzetességeit az NTEbázisról, és összehoztuk egy sor GPS helyzetponttal, amit a felszíni bójákon keresztül kaptunk a tengeralattjárón kívül az Aquapod felderítőitől ma reggel. A számítógép lehetővé teszi, hogy bent navigáljunk a GPS használatával. – Megvan – jelentette be Costas. – Az Aquapodban kijelöltem egy helyzetpontot, azt, ahol a lépcsősor eltűnt a tengeralattjáró alatt. A torpedóhelyiség bal oldalán van. Kétszáznegyvenegy fokot véve a jelen helyzetünktől, 7,6 méter előre és kettő lefelé. Ha ide akarunk jutni, tovább kell mennünk a fegyverállványokon túlra, éppen a bal oldali ballaszttartály

elé. Miközben Costas kereste a zsúfolt állványok közt vezető utat, Katya megfogta a karját. – Mielőtt odamegyünk, valamit mutatnom kell. A központi átjáró felé mutatott a fegyverraktárban, éppen oda, ahol pár perccel ezelőtt halálos félelemben feküdt. – Annak az átjárónak akadálymentesnek kellene lennie, hogy az állványzat ne akadályozza a fegyverek leakasztását a tartójukról, és a kilövőcsőbe szállításukat. De ez el van zárva. Ennek teljesen nyilvánvalónak kellett volna lennie, de a bomba annyira lekötötte a figyelmüket, hogy nem is néztek körül a helyiségben. – Ez egy halom rekesz. – Costas leereszkedett a bal kéz felől lévő szűk helyre a rekeszek és a fegyverállványok közé. A feje éppen hogy kilátszott a felső doboz fölött. – Még kettő van mögötte. És újabb kettő azon túl. – Costas hangja tompult, ahogy továbbcsúszott. – Összesen hat, mindegyik nagyjából négy méter hosszú és másfél méter átmérőjű lehet. Minden bizonnyal a lifttel eresztették le és a torpedóhámmal rakták a helyére. – Fegyverrekeszek? – kérdezte Jack. Costas újból felemelkedett, és lerázta a fehér anyagot, ami mindenre lerakódott. – Túl rövidek, hogy torpedók legyenek vagy rakéták, és túl szélesek, hogy a csőből ki lehessen őket lőni. Fel kéne nyitni az egyiket, de nincs se felszerelésünk, se időnk. – Van ott néhány jelzés. – Katya leguggolt az alsó rekesz előtt, és erőteljesen lesöpörte a lerakódást. Fémes felület volt alatta, belenyomott jelekkel két külön csoportban. – A szovjet védelmi minisztérium kódja. – A felső jelcsoportra mutatott. – Fegyverek. A keze tovább, a következő jelcsoportra vándorolt, hogy tüzetesebben megvizsgálja. – Elektro. – Elakadt a szava. – Elektrocsimpribor. Kezdték megérteni az elképzelhetetlent. – Egyesült Elektrocsimpribor – mondta Katya csendesen. –

Más néven Plant 418, a szovjet termonukleáris fegyverzet összeszerelő műhelye. Costas nekitántorodott a torpedóállványnak. – Szentséges Szűzanyám. Nukleáris. Mindegyik rekesz pont megfelelő méretű egy SLBM robbanófejhez. – SS-N-20 Sturgeon típus, hogy pontos legyek. – Katya felállt, és szembefordult a két férfival. – Mindegyik ötször erősebb, mint a hirosimai bomba. Hat rekesz van, mindegyikben tíz robbanófej. – Elhallgatott, és a rekeszekre meredt. – A hatóságok komolyan vették, hogy titokban tartsák ennek a tengeralattjárónak az eltűnését. Ezelőtt már volt pár titokzatos eltűnés, különösen a Kazbek kikötőjéből, Szevasztopolból. Azt hiszem, hogy egy régi típusú sztálinista tisztogatás áldozatai lettek. A kivégzések észrevétlenek maradtak az akkori emlékezetes események viharában. – Azt gyanítja, hogy ellopták ezeket a nukleáris robbanófejeket? – kérdezte Costas hitetlenkedve. – A szovjet katonaság az afgán háború után, az 1980-as években kiábrándulttá vált. A haditengerészet kezdett felbomlani: a hajókat leszerelték és a legénységet tétlenségre kárhoztatták. A fizetésük késett vagy meg se kapták. Több titkosszolgálati információt adtak el a Nyugatnak a Szovjetunió utolsó pár éve alatt, mint az egész hidegháború idején. – Antonov hogyan illik a képbe? – kérdezte Costas. – Olyan ember volt, aki képes jó benyomást tenni, de veszélyessé vált, amikor meglazult a gyeplő. Gyűlölte a glasznosztyot és a peresztrojkát, és megvetette a rendszert, mert lepaktált a Nyugattal. Úgy tűnik, ez volt az utolsó küldetése. – Ha a rezsim nem is tudta elpusztítani a Nyugatot, ő úgy vélte, képes lesz rá – mormolta Costas. – És a legénység követte, mert pénzt ígért nekik. – Hová vitték volna ezeket? – Szaddam Huszeinnek Irakba. A táliboknak Afganisztánba. A Hamasznak Szíriába. Az észak-koreaiaknak. Ne feledjük, 1991-ben történt a dolog. – Biztosan volt egy közvetítő – mondta Jack.

– A keselyűk már a Szovjetunió összeomlása előtt is köröztek – válaszolta Katya zordan. – Alábecsültem barátunkat, a politikai tisztet – mondta Costas csöndesen. – Lehet, hogy fanatikus volt, de lehet, hogy megmentette az emberiséget a legrosszabb katasztrófától. – Még nincs vége – állította Jack. – Valahol van egy elégedetlen vevő, valaki, aki figyelt és várt az évek során. Potenciális vevői most sokkal rosszabbak, mint valaha. Terroristák, akiket csak a gyűlölet vezérel. * A tengeralattjáró tartalék világításának kék fénye alig sejtelmes derengésbe vonta a torpedóterem első részének homályát. Costas teljes fényerőre kapcsolta a fejlámpáját, mielőtt megindult a fegyverállványok labirintusán át a készülék által jelzett koordinátákig. Jack és Katya szorosan a nyomában haladt, túlélőruhájuk egyre inkább kísérteties jelleget öltött a ráragadt fehér bevonattól, ami mindent elborított a tengeralattjáró belsejében. Miután egy végső átjárón végigmentek, az egyik szűk közlekedőn egyenként összegörnyedve haladtak a hajótest burkolatánál. Costas hátát a burkolatnak vetette, ujjait beleakasztotta az egyik méteres padlórostélyba. – Itt van. Előrelendült, és teljes testsúlyával ránehezedett. Pillanatokkal később a rostély fémes csattanással engedett, hogy a fehér csapadék valósággal szitált. Jack lehajolt, hogy segítsen félrehúzni, helyet hagyott Costasnak, hogy lelógassa a lábát, és lenézzen a sötétbe. Leengedte magát, míg már csak a sisakja volt látható az átjáró alatt. – A padlón vagyok, a hajófenék fölött – közölte, és elővette a GPS készülékét a zsebéből. Jack átlépett a nyíláson, és hagyta, hogy Katya a széléhez lépjen. Mindhárom fejlámpa a villogó zöld kijelzőre világított. – Bingó. – Costas felnézett a képernyőről, és a tőle alig egy

karnyújtásnyira lévő borításra bámult. – Öt méterrel vagyok afölött a pont fölött, ahol a lépcsők eltűntek a tengeralattjáró alatt. Ráálltunk a célra. – Milyen a borítás? – kérdezte Jack. – Szerencsénk van. A Kazbeknek csaknem egész hosszában dupla borítása van, egy belső nyomásálló borítás és egy külső, hidrodinamikus hajótest. Ezeket húsz centiméteres gumiréteg választja el egymástól. Ez jobb akusztikus szigetelést nyújt, és helyet ad a ballaszttartálynak is. De mielőtt az orr kúposodik, szimpla borítása van, így a borítás elvékonyodásával egy kis belső helyet nyertek. Katya előrehajolt. – Van valami, amit nem egészen értek. – Ne kíméljen. – Köztünk és a szikla felszíne között húsz centiméter vastag fémfal fekszik. Hogy jutunk át rajta? Costas kinyújtotta a nyakát, és Katyára pillantott. Nyitva hagyta az ellenzőjét, mióta hatástalanította a robbanófejeket: az izzadság és a fehér csapadék keverékétől úgy festett, mintha különös háborús arcfestést viselne. – Stimulált sugárzással való fényerősítés. Katya elgondolkodott kicsit. – Lézer? – Eltalálta. Ebben a pillanatban fémes csattanás hallatszott mögöttük. Mielőtt elhagyták a fegyverraktárt, Costas rádión üzent Bennek és Andynek a DSRV-ben, és megadta, hogyan jutnak el a torpedóterembe. A két férfi körbe jött, és most megjelentek eszközökkel felszerelve, E-ruhában és szerszámosládákkal megpakolva. – Nagyobb nyílásra van szükségünk – mondta Costas az embereknek. – Aztán gyertek le, és csatlakozzatok hozzám. Jack és Katya kiszedett még két rácsot, úgyhogy az emberek le tudtak ereszkedni a hajófenékbe. Miután elhelyezkedtek a szűk helyen, kinyitották a táskákat és elővették a bennük lévő készülékeket.

Costas rajzolt egy nagyjából egy méter átmérőjű kört a hajótest borítására, mérőszalagot használt iránytű gyanánt. Félre lépett, mikor a két matróz a helyére emelte a készüléket. Úgy nézett ki, mint egy leselejtezett holdkomp: egy csomó, csuklós láb állt ki a soklapú, központi egységéből, amely akkora méretű volt, mint egy beépített számítógép. Ben szilárdan tartotta az egységet a GPS előtt, míg Andy beállította a lábakat az előrajzolt kör körül. Gyors vizsgálat után bekapcsolta, és a tapadókorongok a hajótesthez tapadtak. Ugyanakkor egy csomó rúd ugrott ki a szerkezet minden ízületéből, hogy a készüléket egyetlen mozdulatlan tömeggé változtassa. Ben kinyújtott egy teleszkópcsövet az egység mindkét oldalán, az egyik végét a rajzolt kör közepére, a másikat a sötét mélyedésbe, a padló fémrácsozata alá illesztette. Az egységtől balra egy nyitott tetejű, háromoldalú, nagyjából fél méter átmérőjű doboz, a cső felett egy célzóberendezés, alatta egy fogantyú és egy ravasz volt. Gyors ellenőrzés után Ben bedugott egy vezetéket, amit a DSRV-től vezettek idáig. Az LCD kijelző az egység mögött életre kelt, és végigfuttatott egy sor kiírást, aztán megállapodott a programikonokkal pöttyözött kijelzőn. – Jó munka volt, fiúk – mondta Costas. – Most pedig durrantsuk be a kislányt. Begépelt egy sor parancsot, szeme ide-oda járt a klaviatúra és a képernyő között. Miután befejeződött a program, előrehajolt, jobb szemét a keresőhöz illesztette, mindkét oldalon két irányítókart használva, kicsit igazított a csövön. Alig öt perccel azután, hogy az áramforráshoz csatlakoztatták a készüléket, hátradőlt, és felnézett Jackre. – Készen állunk. – Akkor hadd szóljon. Costas megragadta a markolatot a ravasszal. Meghúzta, és egy katódsugárcső a klaviatúra fölött elkezdett sárgán világítani. – T mínusz hatvan másodperc.

A fény folyamatos zöldre váltott. – Jó lesz – jelentette be Costas. – Meddig tart? – kérdezte Jack. – Két perc. Át tudjuk vágni a borítást, mint a vajat, de az igénybevételt a DSRV tápegységei nem bírnák. Sőt, amit teszünk, az a biztonsági határt szabja szűkebbre, ha azt tervezzük, hogy a DSRV-t használjuk a Seaquestre való visszatéréshez. – Costas felnézett Katyára, arcán elfojtott izgalom tükröződött. – Ami most látható, az a távoli infravörös gáz félvezetőlézer – magyarázta. – Feltettük a kislányt a DSRV kétezer-hétszáz amperes ezüst-cink elemére, és már van is egy tíz kilowatt tíz egész hat tized mikronos sugarunk. Ez elég arra, hogy akár sci-fit is játsszunk. Jack türelmetlenül mordult egyet, miközben Costas ellenőrizte az időzítőt, és bekapcsolt egy kapcsolót az irányítótáblán. – A kereső beállító eszköz, amely lehetővé teszi, hogy a sugarat egyenesen a hajótest helyzetpontjára irányítsuk – folytatta. – A lézer jelenleg egy centméteres lyukat éget a borításon. Most indítottam be egy egyirányú szelepet, ami lehetővé teszi, hogy kihúzzuk az anyagot, miközben kint tartjuk a tengervizet. – Elméletben – torkollta le Jack. – Nincs semmi rossz egy kis hideg zuhanyban. A modul halk figyelmeztető hangot adott. Costas visszatért eredeti pozíciójához a képernyő mögött, és futtatni kezdett egy csomó adatot. Kis szünet után kezét a fogantyúra tette. – A sugár automatikusan leáll öt milliméterrel azelőtt, hogy befejezné. Most reaktiválom. Megdörzsölte a ravaszt, és mozdulatlan maradt. Pár pillanat múlva a zöld fény hirtelen vakító sárga színűvé vált. Costas a keresőbe pillantott: a homlokáról a csőre csöppent az izzadság. Hátradőlt, és lazított. – A dugó tart. Túl vagyunk rajta. Costas félre lépett, és hagyta, hogy Ben foglalja el a helyét

a konzolnál. Együtt fejezték be az egységtől balra lévő, nyitott tetejű doboz összepakolását. A belsejében fénycsóvák adtak élénk zöld fényt: olyan volt, mint a színpadvilágítás egy miniatűr színházban. – Bennek több gyakorlata van – mondta Costas. – Néhány szoftver olyan új, hogy még nem tudtam vele játszani, mielőtt elmentünk a hajóroncsot kiásni. – Úgy érti, hogy ezt még nem próbálta ki? – kérdezte Katya. – Mindent el kell kezdeni valamikor. Katya egy pillanatra lehunyta a szemét. A magas színvonalú technológia és a katonai stílusú tervezés dacára úgy tűnt, az NTE hadműveletei – a trükkös bombák hatástalanítását is beleértve – egy hajszálon függnek. – Most pedig a kislány bemutatja, mit tud – lelkesedett Costas. – Ez az egyik legbonyolultabb sokfunkciós lézer, amit valaha gyártottak. Nézze azt a dobozt! A tompa zöld világosság minden másodpercben pulzáló, csillogó-apró részecskék halmazává alakult. Minden hullám hozzáadott valamit a képhez, a vonalak egyre konkrétabbak lettek. Nagyjából egy perc után háromdimenziós lett a kép. Olyan volt, mintha valaki világító zöld mázat tett volna bele, hogy miniatűr barlangot csináljon. – Egy hologram! – kiáltott fel Katya. – Pontosan. – Costas továbbra is hozzáragadt a képhez. – A második fázisban alacsony energiájú ultraviola lézert helyeztünk el a borításon keletkezett lyukon keresztül. Ez a térképező eszköz hologram formájában reprodukálja a képet a dobozban. Ha elég gyengére állítjuk a lézert, akkor csak tükrözni fogja egy bizonyos anyag sűrűségét, vagyis ebben az esetben a vulkán szakaszokra osztott bazaltját. Jack Katyára nézett. – Arra használtuk, hogy műtárgyakat helyettesítsünk – mondta. – A térképező adatot átvittük nagy intenzitású infravörös lézerre, amely gyakorlatilag minden anyagot egymikronos pontossággal el tud vágni, porrészecskék nélkül.

– Ez készítette az aranykorong szintetikus műanyag másolatát a minószi hajóroncsról. Jack bólintott. – Az NTE kifejlesztette a szükséges hardvert, hogy reprodukálja a Lord Elgin által Londonba szállíttatott szobrokat az athéni Parthenonról. Costas áthajolt a konzolon. – Rendben, Ben. Maximális felbontás. Zöld hullám pulzált fel és le, és elkezdte kiélesíteni a vonalakat, amelyek egy pillanattal előbb még csak körvonalak voltak. Ki tudták venni a bazalt gumós kiugrásait, a lávafalat, amely évmilliókkal azelőtt keletkezett, hogy emberek érték volna el ezeket a partokat. Katya vette észre először a kép alján látható szabályos rendszert. – Lépcsőket látok! – kiáltotta. Figyelték, amint a vízszintes vonalak kirajzolják az eltéveszthetetlen formát. A végső fél tucat lépcső felvezetett a szikla első oldalától, amely egy öt méter széles platóval zárult. Fölötte sziklás nyúlvány állt ki olyan messzire, mint a tengeralattjáró, és teljesen elzárta a platót. Ben elkezdte a végső visszaszámlálást a lézer pulzálására. – Kilencvenhat… kilencvennyolc… kilencvenkilenc… száz. Felbontás vége. Minden pillantás a központi kép sötét szegletére irányult. Az először átlátszatlannak tűnő homály fokozatosan feloszlott, és egy egyenesekkel határolt, négy méter magas, három méter széles falmélyedéssé vált. Ez a plató hátsó részén volt a lépcső mögött, és világosan látszott, hogy a sziklából vájták ki. Ahogy a letapogató visszahúzódott, a falmélyedés tisztán látható lett. Középen egy, a padlótól a plafonig tartó, függőleges vágat vált láthatóvá. Vízszintes vágatok nyúltak a felső és alsó széleknél. Mindegyik táblát a bikaszarvak eltéveszthetetlen U alakú jele díszítette. Costas halkan füttyentett, miközben Katya előrehajolt, hogy jobban lásson.

Jack az első zsebében kutatott, és egy összegyűrt papírt húzott elő. Csöndesen felolvasta Dillen fordítását: A fellegvár nagy aranyajtaja. Costas felnézett a barátjára, és meglátta szemében az izgalom ismerős tüzét. – Az aranyat nem garantálom – mondta Jack. – De egy dolgot mondhatok. Megtaláltuk Atlantisz kapuját.

16

J

ack Katyát figyelte a közlekedő másik oldalán. A lány a hasadék fölé hajolt, Costashoz beszélt, kicsavarodott testtartása mutatta, mennyire szűk a hely a fegyverállványok és a hajótest borítása között. Fejlámpáik ugráló tánca felnagyította a körülöttük lévő síri homályt. Legalább a korosodó válaszfalak nyikorgása hallatszana a gyarlóság jeleként, ami életet hozna a hajótestbe. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a Kazbek több mint két évtizeddel ezelőtt süllyedt el, és még megvan a képessége, hogy ellenálljon a víz nyomásának. A kísérteties belső tér és a lepelszerű csapadék miatt úgy tűnt, hogy több ezer éves, mint valami titokzatos cseppkőbarlang. Miközben pillantását változatlanul a sötét beugróra szögezte, Jack hirtelen szorítást érzett, ősi félelmet, amelyet nem volt ereje megfékezni. Nem hagyhatja, hogy ez még egyszer megtörténjen vele. Nem itt. Nem most. Erőszakkal elfordította a pillantását a hajó belsejétől, és a lenti sürgölődésre figyelt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, állkapcsát összeszorította, miközben minden erejét összeszedte, hogy leküzdje a klausztrofóbia rémálomszerű szorítását. Az utóbbi órák aggodalmai sebezhetővé tették, rést nyitottak a páncélzatán. Óvatosnak kell lennie.

Costas felpillantott, és a holografikus kijelző felé intett, a szikla első részének virtuális-valóságos képére. Elbűvölő bizonyítéka volt annak, hogy pontosan a célnál vannak. – A harmadik fázis, hogy átmenjünk a hajótesten a bejáratig – mondta Katyának. – Mese habbal, ahogy mondani szokták. – Csak várjon, és meglátja. Hirtelen szisszenés hallatszott, mint amikor a víz kiszabadul a radiátor szelepéből. – Ötméteres távolság van a tengeralattjáró borítása és a szikla között – magyarázta Costas. – Valami menekülő alagúthoz hasonlót kell bütykölnünk. Az egységhez csatlakoztatott hengerre mutatott. – Ez folyékony szilikáttal van tele, elektromágneses hidroszilikát 4, vagy más néven EH4. Mi csak varázsiszapnak hívjuk. Azért halljuk ezt a sziszegő hangot, mert gáznyomással kényszerítjük át azon a lyukon, amit most készítettünk a hajótest borításán kívül, ahol megszilárdul, mint a zselé. – Kis szünetet tartott, hogy megnézze a képernyőn a százalékos kijelzést. Amint a számok elérték a százat, a sziszegés hirtelen abbamaradt. – Rendben, Andy. Kisajtolás vége. Andy becsukta a szelepet, és elszorította a második hengert. Costas visszafordult Katyához. – Magyarán szólva, készítünk egy felfújható kamrát, ami valójában a tengeralattjáró borításának meghosszabbítása szilikátból. – A varázsiszapból. – Igen. Ekkor jön be Lanowski. – Ó. – Katya elfintorodott, mikor eszébe jutott első találkozásuk Trabzonban. Az ápolatlan fickó, aki nem volt hajlandó elhinni, hogy bármit is tud a tengeralattjárókról. – Talán nem a legideálisabb vacsoravendég – mondta Costas. – De kitűnő mérnök. A MIT orra elől halásztuk el, mikor az USA védelmi minisztériuma kapcsolatba lépett az NTE-vel, hogy találjuk ki, mi módon őrizhetnék meg a II. világháborús hajóroncsokat Pearl Harbornál. Felfedezett egy

hidraulikus tömítőszert, amely háromszor olyan erős, mint a fém hajótestmaradványok, kivonja a káros tengeri sókat a régi vasból, és megakadályozza a korróziót. Itt most más célra használjuk, természetesen. Lanowski azt is felfedezte, hogy bizonyos kristályos ásványok esetében kiváló kötőanyag. – Hogy fújják fel buboréknak? – Ez a szellemes része a dolognak. Miközben beszélgettek, Ben és Andy villámgyorsan összeállították a lézeregység másik elemét. A felrajzolt kör köré kis eszközök sorát helyezték el, mindegyik tapadókoronggal csatlakozott a borításhoz, amit egy vákuumfegyver hozott működésbe. Vezetékek futottak egy vezérlőpulthoz a konzol mellett. – Ezek diódák. – Costas az eszközökre mutatott. – Szilárd állapotú félvezetők. Mindegyik egy szolenoidtekercset tartalmaz, amely rúdmágnesként működik, ha áramot vezetünk bele. A DSRV-ből kihúzott vezetéket bedugjuk a vezérlőpultba, és összekötjük ezekkel a vezetékekkel. A kábel segítségével feltöltünk egy tartalék elemet, hogy kiküszöböljük az esetleges zavarokat, így minden esetben lesz elég feszültség, hogy kiterjesszünk egy irányított elektromágneses sugárnyalábot a hajótest borításán keresztül. Costas félrehúzódott az egyre zsúfoltabb térben, hogy a matrózok el tudják foglalni helyüket a vezérlőpult mögött. – A kipréselt keverék folyékony szén-dioxidban, CO2hidrátban van szuszpendálva – magyarázta. – Az oldat sűrűbb, mint a tengervíz, és a nyomása ilyen mélységben megakadályozza, hogy cseppekre szakadjon szét. A tengeralattjáró visszhangmentes borítása olyan, mint a dörzspapír, és nem engedi, hogy lefolyjon a keverék. A két matróz a holografikus kép egyik változatát kérte a számítógép monitorára. Andy leolvasta a koordinátákat, Ben beütötte a számokat a klaviatúrán, mindegyik input egy kis vörös fonalkeresztet eredményezett a képernyőn. A fonalkeresztek elkezdtek szabálytalan kört írni az ajtó körül. – Lanowski kidolgozott egy módszert a kristályos

nanotechnológia felhasználására: ennek segítségével mágneses rácsozatot növesztünk az oldaton keresztül – folytatta Costas. – Ebben a pillanatban a keverék olyan, mint a folyékony üveggyapot: sűrűn összenyomott, millió apró elemi szál található benne. De elég egy elektromágneses sugárlökés, és sziklakeménységű hálózattá kapcsolódnak össze a hullám irányában. – Mint a megerősített beton – mondta Katya. – Jó hasonlat. Csak a mi anyagunk súlya és sűrűsége nagyjából százszor nagyobb, mint bármely más ez idáig készített anyagé. A fonalkeresztek folyamatos kört alkottak, és zöld fény villant fel a lenti kontrollrúdnál. Andy lecsúszott a székről, és Costas vette át a helyét a holografikus doboz előtt. – Rendben – húzta ki magát Costas. – Vágjunk bele. Ben bekapcsolt egy kapcsolót a dióda-tranzisztorpulton. Halk, zümmögő hang hallatszott, és a képet körülvevő fény elkezdett pulzálni. A százalékszámláló áthaladt a százon, és zöld fény világított. – Már benne vagyunk. – Costas Katyára pillantott, arca kipirult az izgalomtól. – Most indítottunk el egy 140 voltos elektromágneses áramot a diódákon át, magnetizáljuk az EH-4et gyűrűvé, amely aztán egy centiméter vastag membránná válik a fonalkeresztek képviselte koordinátákon. A helyiség mag alakú lesz, a széles vége magába foglalja az egész sziklaplatót. – A klaviatúrán gépelt. Az áram a membránt a borítással folyamatos, szilárd masszaként köti össze. A próba mutatta, hogy a bazaltnak magas mágnestartalma van, úgyhogy az áram a felszín egyenetlenségei ellenére is képes összekapcsolódni a sziklával. Andy kikapcsolta a diódáktól a tranzisztorpanelekig húzódó vezetékeket. – Most, miután a kezdeti hullám átment, már csak két vezetékre van szükségünk, hogy fenntartsuk a töltést – mondta Costas. – A többi elmozdítása lehetővé teszi, hogy hozzáférjünk a borításhoz és befejezzük az utolsó fázist.

– Átvágjuk a hajótestet? – kérdezte Katya. A férfi bólintott. – Először is ki kell szárítanunk a rekeszt. Andy vákuumot fog aktiválni, az kiszívja a vizet a lyukon keresztül, és a tengeralattjáróba vezeti. A hajófenék még egy métert elbír. Egyébként sem megy már soha sehova ez a hajó. – Még nem – vetette közbe Jack. A közlekedőn állva csöndben figyelte az eseményeket, az E-ruhákat és a lézerkészüléket, mintha mindez egy science fiction jelenete lenne. A nukleáris fenyegetés körül jártak gondolatai, amelyet nekik kell megállítani. – A szivattyú aktiválásra kész – mondta Ben. Costas bekapcsolt egy kapcsolót, és a transzformátor hangját elnyomta az elektromotor sivítása. Pillanatokkal később hallották, hogy vízsugár lövell ki a lenti sötétbe. – Egyidejűleg atmoszférikus nyomású levegőt juttatunk be – mondta Costas. – A membrán elég erős ahhoz, hogy a kamrát ne nyomja össze a tengervíz súlya. A sugár hirtelen megállt, és Andy a képernyő felé intett. – Szárazak vagyunk – jelentette be. – Kezdetét veszi a negyedik fázis. Jack előrehajolt, és lepillantott a holografikus dobozra, hogy van-e valami változás a szikla első részén. A pulzáló kép mutatta, hogy a letapogatót újból bekapcsolták, és adatokat közvetít a holografikus konverternek. – A sziklába vájt ajtó, úgy látszik, még kitart. Costas a hologramra pillantott. – A próba finom szivárgást mutatott. – Ezt a jelenetet elpróbáltuk előző éjszaka a Seaquesten – magyarázta Jack. – Feltételeztük, hogy a lépcsők valamiféle ajtóhoz vezetnek. Azt is felételeztük, hogy a tengervíz átszivárgott rajta, akárhova vezessen is. Az, hogy az ajtó nem tárult fel a belül lévő víz nyomására, azt jelzi, hogy van egy sziklába vájt ajtófélfa, amely nem engedi, hogy kifelé nyíljon. Mivel a hidrogén-szulfid a vízben mindenféle kalcitkiválasztást elpusztít, gyakorlatilag olyan állapotban van, mint mikor

elöntötte a víz. Hirtelen spriccelés hangja hallatszott alattuk, ahogy a vákuumszivattyúk automatikusan bekapcsoltak, hogy eltávolítsák a helyiség sarkában összegyűlt vizet. – Valamiféle zárszerkezet is lehet – mormolta Jack. – Ha tényleg ez az út vezet Atlantisz szívébe, akkor biztosan mindent megtettek annak érdekében, hogy távol tartsák a nemkívánatos látogatókat. – Mindkét esetben úszva megyünk be – válaszolta Costas. Katya riadtan nézett. – Úszva megyünk be? – Az egyetlen módszer, hogy bejussunk azon az ajtón – magyarázta Costas. – Most kiszárítottuk a folyosót, de aztán le kell zárnunk a hajótestet, és újra el kell árasztanunk a helyiséget. Ha az ajtófélfák belül vannak, ki kell egyenlítenünk a nyomást, különben nem tudunk bejutni az ajtón. Mivel az ajtó mögötti rész víz alatt van, csak úszva folytathatjuk a feltárást. Ben és Andy végső igazítást végeztek a robotkaron, amit a központi egységből nyújtottak ki, éppen a kirajzolt kör fölé. Miután alaposan ellenőrizték a pozícióját, Ben egy zárótűt tett bele, miközben Andy a konzol mögött ült és parancsokat gépelt. Costas odahajolt, hogy ellenőrizze az eszközt, mielőtt a másik kettőhöz fordult. – A kar a lézer meghosszabbítása, amit a borításon vágott lyuk elkészítésekor használtunk. Egy központi tengelyen forog az óramutató járásának megfelelően, és könnyedén átvágja a hajótestet. Szerencsére az Akula osztály acélból készült, nem titániumból. – Miért nem robban be a nyílásfedél, amikor a helyiség megtelik vízzel? – kérdezte Katya. – A vágás széle kifelé van, így a nyílásfedél csak a helyiség felé nyílhat, és a víz nyomása visszaülteti a helyére, ha már elmentünk. Andy megfordult, hogy szembenézzen Costasszal. – Minden rendszer működik. Készen állunk az utolsó fázis

indítására. Costas megragadta az átjáró korlátját, és még egyszer utoljára végignézett a felszerelésen. – Indítás. * Katya elbűvölten nézte, ahogy a lézer elkezdte az óramutató járásával megegyező kör leírását a tengeralattjáró borításán. Ahogy a manipulátor karja körbefordult a központi egység körül, egy túlméretezett körzőre emlékeztetett. A vágás csak pár milliméter széles volt, és követte a kört, amit Costas rajzolt a GPS helyzetpont köré. Miután a sugár az első negyedig eljutott, Ben egy kis fémcsövet illesztett a vágáshoz. Gyors mozdulattal eltört egy miniatűr CO2-hengert hátul, amely egy mágneses lemezt ütött a lemez külsejére. Ezzel a csuklópánttal lehetővé tette, hogy a nyílásfedél vissza tudjon fordulni a kamra falának membránja felé. – Tizenöt perc – mondta Costas. – Ideje cuccolni. Jack kezet nyújtott, és Costas feljött az átjáróba. – Attól a pillanattól, mikor a nyílásfedél bezárult, nincs alattunk biztonsági háló. Az életünk egymáson és a felszerelésünkön múlik. Lassan, módszeresen, alaposan ellenőrizték az önálló életmentő felszerelést, amelyet a DSRV-n vettek föl. Miután beállította a bal csuklóján a dekompressziós számítógépét, megvizsgálta Katya E-ruhája záródását is. – A kevlárháló jól ellenáll a sziklának és a fémnek is – mondta. – A gumizáródások több részre osztják a ruhát, ami azt jelenti, hogy egy esetleges szivárgástól nem lesz feltétlenül teljesen nedves az ember. De még akkor is nagyon óvatosnak kell lenni. Csaknem százméteres mélységnél, a legmélyebb hőhatár alatt vagyunk. A víz hőmérséklete alig pár Celsius-fok lesz. Nagyon hideg, olyan, mint az Atlanti-óceán. Miután Jack átvizsgálta a felszerelését, lekapcsolt egy kis konzolt a bal válláról, aminek digitális LCD kijelzője volt, és a

hátizsákján lévő sokfunkciós eszközhöz csatlakozott. – Amikor a kamra megtelik, ki leszünk téve a környező tengervíz nyomásának, csaknem tíz atmoszférának – magyarázta. – Történetesen olyan mélyre ereszkedünk, mint a minószi hajóroncs, úgyhogy a már kipróbált és tesztelt trimixformulánkat használjuk. Ha mélyebbre megyünk, az oxigén méregtartalma növekszik. Bízzunk benne, hogy az út fölfelé és nem lefelé vezet. – És mi van a dekompressziós betegséggel? – kérdezte Katya. – Nem okozhat problémát. – Costas a konzolt visszacsattantotta a tartójába. – Ennél a mélységnél a trimix főleg hélium és oxigén. A nitrogén növekszik, amint fölfelé megyünk, a szabályozó automatikusan beállítja a keveréket, ahogy a nyomás csökken. Hacsak nem időzünk sokat, csak pár rövid dekompressziós megállásra lesz szükségünk, hogy a túl sok gáz eloszoljon a véráramunkból, miközben fölfelé haladunk. – Felfelé fogunk menni – jelentette ki határozottan Jack. Azt gyanítom, hogy ez a lépcső valamiféle csúcsszentélyhez vezet. – Geológiai szempontból is ennek van értelme – mondta Costas. – Herkulesi munka lett volna vízszintesen átfúrni a tömör bazaltrétegeket. Vulkáncsatornákba vagy magmakéményekbe is beleakadhattak volna. Könnyebb fölfelé alagutat fúrni a lávafolyás mentén, nagyjából a lépcső szögében. – Nos, azt már tudjuk, hogy ezek az emberek kitűnő mérnökök voltak. – Katya beszéd közben beállította kétsávos VHF vevőjét ugyanarra a frekvenciára, mint a másik kettő. – Ki tudtak vájni egy futballpálya-méretű területet, piramisokat építettek, amelyek lenyűgözőbbek, mint bármelyik az ősi Egyiptomban. Nem hiszem, hogy az alagútásás nagy akadályt jelentett volna nekik. – Visszatette a kommunikációs konzolt a sisakjára. – Elképzelhető, hogy érnek még meglepetések. Az egyetlen zaj a generátorok halk zümmögése volt,

miközben a lézer a kijelölt táv felén túlhaladva dolgozott. Ellentétben az autogénvágóval, itt a szélek olyan simák voltak, mintha nagy pontosságú műszerrel készítették volna. A manipulátorkar szabályos előrehaladása olyan volt, mintha a végső perceket számlálná, mielőtt majd kilépnek az ismeretlenbe. Amikor a lézer az utolsó negyedbe ért, hirtelen remegést tapasztaltak. Mintha földrengés rázta volna meg az egész tengeralattjárót. Tompa puffanás követte, majd elnyomott, fémes kongás hallatszott, aztán síri csönd lett. – Kapcsoljátok be a tartalék elemet! – rendelkezett Costas. – Már megtörtént. Nem szakadt meg az áramkör. Elektromos zümmögés kezdődött, mikor Andy kirántotta a DSRV-hez csatlakoztatott vezetéket, és ellenőrizte a képernyőn, nincs-e valamilyen hiba. – Mi az ördög volt ez? – kérdezte Jack. – A hajótest borításán kívülről jön – válaszolta Andy. – Nem tudom bemérni. – Nem elölről jön – állította Ben. – Csak pár méterre vagyunk az orr görbületétől, és tudnánk, ha valami külső hatás érte volna. A taton lehet, talán a reaktorteret leválasztó válaszfal innenső oldalán. Costas zordan nézett Jackre. – Fel kell tételeznünk, hogy a DSRV-t veszélyeztetik. – Mit ért azon, hogy veszélyeztetik? – kérdezte Katya. – Úgy értem, hogy látogatóink vannak. Jack hátrahúzta a Berettáját, és ellenőrizte, hogy a golyó be van-e töltve. Miután meggyőződött róla, kibiztosította a fegyvert. A tizenöt 9 milliméteres Parabellum golyót pillanatok alatt képes volt kilőni, ha szükséges. – Nem értem – mondta Katya. – Ezek a mi embereink? – Lehetetlen – mondta Costas. – A vihar holnap hajnalig dühöngeni fog: az még tizenkét óra. A Seaquest legalább tíz tengeri mérföldre északra van innen. Az túl messze van, hogy lebocsássanak egy Aquapodot, és ilyen időben a helikopter sem tud olyan alacsonyan szállni, hogy búvárokat dobjon le.

– Ha az NTE búvárai lettek volna, már kapcsolatot kerestek volna velünk: akár úgy, hogy morzejeleket dobolnak a borításon – mondta Ben. Katya még mindig hitetlenkedett. – A Seaquest hogyan nem vette őket észre? Bizonyára még a vihar kezdete előtt érkeztek, a monitorok mégsem mutattak felszíni járművet tizenöt mérföldes körzetben. – Ilyen feltételek között a műholdas követés egyenlő a semmivel, de a Seaquest radarjának bármiféle felszíni anomáliát ki kellett volna szúrnia ebben a szektorban. – Costas szünetet tartott, ujjaival dobolt a korláton. – Csak egy lehetőség van. – Jackre pillantott. Egy hajó már ott volt a vulkán túlsó oldalán, ráadásul olyan közel hozzá, hogy ne jelezze a radar. Egy onnan induló tengeralattjáró megtalálhatta a Kazbeket és a vele összekapcsolt DSRV-t, és egy támadó csapat behatolhatott a menekülőtornyon át. – Ez megmagyarázná a zajt – mondta Ben. – Már ott volt? – Katya nem volt meggyőzve. – Hogy lehettek már ott a sziget mögött? Senki se ismeri az Atlantiszszöveget, ráadásul rajtunk kívül senki sincs, aki le tudná fordítani és értelmezni az útmutatást. – A férfiakra nézett. – Aggódom a Seaquest biztonságáért. Jack pillanattal tovább tartotta Katya pillantását, mint a többiek. A másodperc töredéke alatt megérezte, hogy valami nagy baj van, hogy a lányt valami több is aggasztja annál a rossz érzésnél, amit valamennyien igyekeznek elnyomni. Éppen meg akarta kérdezni tőle, mitől fél, amikor újabb zökkenés rázkódtatta meg a tengeralattjárót, és véget vetett minden spekulációnak. Betette a Berettát a mellén lévő pisztolytáskába. – Costas, te itt maradsz Andyvel. Lehet, hogy az a nyílásfedél lesz a menekülési útvonalunk. Ben, te velem jössz. – Én is megyek – mondta Katya magától értetődően. A lehető legnagyobb tűzerőre lesz szükségünk, amit csak mozgósítani tudunk. Az Akula tengeralattjáróknak van egy tartalék fegyverraktárra is a fedélzeten: pont felettünk, a

ruhatárban. – Ismerem a helyet. Nem maradt idő vitatkozni. Gyorsan levetették SCLS hátizsákjaikat, és a hajó borításának támasztották. Az átjáróban osonva Jack megszólalt. – Ezek az emberek nem a múlt emlékeit akarják kiásni. Úgy gondolják, hogy megtaláltuk az ő zsákmányukat, és el vannak vágva a felszíni kommunikációtól. Megsemmisítenek minket, és befejezhetik azt a tranzakciót, ami olyan rosszul sikerült sok évvel ezelőtt. Nem csupán Atlantiszról van szó. Öt méterrel odébb annyi atomtöltet van, amivel el lehet pusztítani a nyugati civilizációt. * Amikor Katya a fedélzetre vezető létra első fokára lépett, oldalra hajolt, hogy elkerülje a Jack által lesodort fehér csapadékot. Miután óvatosan felmászott, megütögette a lábát, és ugyanakkor jelzett az őt követő Bennek. – Ez az – suttogta. Elérték a torpedóterem fölötti szintet: alig egy órával korábban itt találták a legénységi szállásokat, miközben lefelé haladtak. Katya átlépett a nyíláson, és félretolta a bejárat körül felgyűlt szemetet. Jack és Ben egy pillanattal később követte. Amikor összeakadtak a sötétben, Jack lenyúlt, és bekapcsolta Katya fejlámpáját. – A legalacsonyabb fokozaton van – suttogta. – Rendben lesz, míg nem világítasz be vele a liftaknába, mert akkor megpillanthatják a fölöttünk lévő közlekedőben. Katya a szoba túlsó oldalára irányította a keskeny fénynyalábot. Pár rendetlen asztalon túl egy nyitott fedél állt. Intett a férfiaknak, hogy maradjanak, ahol vannak, és elindult felé. Igyekezett elkerülni minden zajt, és szilárdan előreszegezte a fénysugarat. Miközben átbújt a nyíláson, Ben visszahajolt a liftaknába, és feszülten figyelte a fentről jövő hangokat. Pár perces csend után Katya újból megjelent. A fejlámpáját

közben kikapcsolta, nehogy belevilágítson a liftaknába. Ahogy feléjük igyekezett, látták, hogy több fegyvert cipel. – Egy AKS-74U – suttogta. – Egy 9 milliméteres Makarov pisztoly, ugyanaz, mint a Walther PPK. A fegyverek tárja csaknem üres, és csak ezt találtam. Van itt egy doboz lőszer is. – Nagyon jó lesz. – Ben leemelte a fegyvert Katya válláról. Az AKS-74U hasonlít a Heckler&Koch MP5-re, a nyugati rendőrség fegyverére, de a legtöbb géppisztolytól eltérően ez nagy sebességű 5.45-ös golyókat lő ki. A Kalasnyikov Fegyvertervező Hivatal tervezte azt a hangtompítót, amely nem csökkentette a lövedék kezdősebességét, és kifejlesztettek egy új tölténytartót is, amitől a fegyver automatára állítva használhatóbb lett, mint bármely más hasonló kaliberű fegyver. Újabb tompa zaj hallatszott valahol messze a tengeralattjáró gyomrában. Jack figyelmeztetően felemelte a fejét, és a többiek is feszülten figyeltek. Ami először távoli fémes kattogásnak hallatszott, az egyre kivehetőbb lett. – Lépések – suttogta Jack. – A fölöttünk lévő szinten a menekülőtorony felé haladnak. Azt gyanítom, hogy barátaink az irányítóhelyiségben vannak. El kell kapnunk őket, mielőtt elérik a liftaknát. Jack és Katya fogott egy-egy Kalasnyikov-tárat, és gyorsan megtöltötték a lőszerdobozból. Katya átadta Bennek a tölténytárát, aki a maradék töltényekkel együtt az üres zsebébe tette. A másik tárat a helyére pattintotta, felhúzta és kibiztosította a fegyvert. Katya szintén lövésre kész állapotba hozta a Makarovot, és a derekán lévő tölténytartó övbe csúsztatta. – Rendben – suttogta Jack. – Indulunk. * Örökkévalóságnak tűnt, amíg visszajutottak a szonárszobába. Amikor elérték az utolsó létrafokot, Jack örült, hogy sötét van, mert ez megkímélte őket a felakasztott ember látványától. Lenyúlt, hogy Katyának segítsen feljönni. Pillanatokkal

később mindhárman ott álltak fegyverrel a kezükben. Az átjáróból látták az irányítóhelyiség tartalék világítását. Jack mögött mentek egyesével az átjáró bal oldalán. Jack lövésre készen tartotta a Berettát. A bejárat előtt megdermedt, és felemelte a kezét figyelmeztetésül. Katya beleütközött, de Ben, úgy látszott, beleolvad a szemközti oldalon a sötétségbe. Katya csak gépek összevisszaságát és az összezúzott konzolokat látta. A csapadékfelhő kétdimenziós jelleget kölcsönzött a jelenetnek, mintha egy absztrakt festményt néznének, amelyen nem lehet sem a formát, sem az anyagot megkülönböztetni. Hirtelen meglátta, miért állt meg Jack. Az elgörbült periszkóp mellett egy kísérteties alak emelkedett ki a háttérből, és csak akkor lehetett észrevenni, ha megmozdult. Feléjük közeledett, és nyilvánvaló volt, tudja, hogy ott vannak. Ekkor fülsiketítő módon felugatott a Beretta. A falakról hulló viharban Katya látta, hogy az alak nekitántorodik a periszkópnak, és a fedélzetre zuhan. Jack még ötször tüzelt gyors egymásutánban, minden lövés visszhangzott a térben. Katyát megdermesztette a lövések átütő dörrenése. Megdöbbenve figyelte, ahogy az alak felemelkedik, és egy Uzi géppisztolyt irányít az átjáró felé. Tisztán látta, hol csapódtak be Jack lövedékei, hogy aztán lepattanjanak a kevláröltözékről. Az ellenfelük vad, kerepelő hangon tüzet nyitott az Uzival, hallatszott a golyók fütyülése és az éles csattanások, amikor lepattogtak a mögöttük lévő gépezet borításáról. A sötétebb oldal felől felhangzott Ben AKS-74U-jának hangja a hangtompítón át, és bár nem volt olyan fülsiketítő, mint a Beretta, de halálos hatású. A golyók becsapódtak a közeledő alakba, és visszasodorták a periszkópállványig, Uzijának golyói ívben tépték fel a padlót. Minden lökés egy légkalapács erejével vetette hátra, végtagjai rongybabaként rángatóztak. Mivel a kevlár szétszakadt, torzója groteszk szögben dőlt előre, ahol a gerince kirepült a hátából. Még azelőtt meghalt, hogy földet ért volna. Újabb automata fegyver hangja hallatszott valahonnan a

terem távoli sarkából, szaggatott zajjal. A visszaverődés megremegtette a tengeralattjárót, érezték az elsüvítő golyók szelét. Jack összegörnyedt, és felkészült, mint a futók a rajt előtt. – Fedezz! Ben kilőtte a maradék tárat a szobába, miközben Jack fedezékben a központi emelvény felé futott, a Beretta folyamatosan tüzelt a periszkópon túlra, ahonnan a másik alak lőtt rájuk. Katya utánaszaladt, füle csengett a lövésektől. Ben is gyorsan csatlakozott hozzájuk, és így már hárman lapultak a periszkópház szétzúzott alapja mellett. – Hányan vannak még? – kérdezte Ben. – Ketten, talán hárman. Egyiküket elkaptuk. Ha az átjáróban tudjuk őket tartani, az csökkenti a területet, amit tűz alá tudnak venni. A két férfi kivette a tölténytárát, és újratöltött. Miközben Ben a töltényeket rakta az övéből a tárba, Katya a vérontás eredményét nézte maga mellett. Borzasztó látvány volt. Az alvadó vértócsában a kilőtt Uzilövedékek között különös szögben, kétrét görnyedve, arccal a föld felé feküdt a holttest. A golyók szétszaggatták a légzőkészülékét, a tartályokat, és a szabályozót elborította a vér és a csontdarabok. Alatta rongyos szélű lyuk tátongott, ahol a szív és a tüdő volt egykoron. Az oxigénszabályzó törött csöve belógott a testüregbe, a kiáramló gáz bugyborékoló, véres tajtékot fújt, mintha csak az ember utolsó leheletét akarná kifigurázni. Katya letérdelt, és felemelte a halott fejét. Megborzongott, és gyorsan elengedte. Jack biztosan érezte, hogy felismerte. Átfogta a lány vállát, aki elfordította a fejét. – Túl sokan haltak már meg ezen a hajón. – Hirtelen kimerültnek látszott. – Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek. Mielőtt Jack megállíthatta volna, felállt, felemelte mindkét kezét a megadás jeleként. Belépett a két periszkóp közötti nyílásba. – A nevem Katya Szvetlanova – mondta hangosan oroszul,

szavai visszhangzottak a teremben. Azonnal izgalom támadt, és fojtott beszélgetés hangja hallatszott. Végül egy férfihang válaszolt olyan dialektusban, amit sem Jack, sem Ben nem ismert. Katya leengedte a karját, és szenvedélyes párbeszédet kezdett, amely több percig eltartott. Úgy tűnt, hogy ő irányítja a helyzetet, hangjából fensőbbség és önbizalom áradt, miközben a férfiak bizonytalanok és engedelmesek voltak. Egy végső rövid mondat után befejezte, és a pisztolyt bedugta az övébe. – Kazah – mondta Katya. – Azt mondtam neki, hogy robbanóanyagot helyeztünk el az átjáróban a torpedóterem irányában. Azt mondtam, hogy csak személyesen a vezetőjükkel tárgyalok. Erre ugyan nem fog sor kerülni, de időt nyerünk, míg kitalálják, mi lesz a következő lépésük. Jack a lányra nézett. Kétszer volt már közreműködő a katasztrófa elhárításában, először megakadályozta a Vultura támadását az Égei-tengeren, és most a fegyveresekkel tárgyalt. Úgy tűnt, amíg ő jelen van, az ellenfelek távolságot tartanak, és eltűrik őket. – Azok az emberek – mondta Jack –, feltételezem, hogy a barátaink a Vulturáról. – Így igaz – válaszolta a lány nyugodtan. – És egy szemernyi könyörület sincs bennük. – Mit csinálunk most? – kérdezte Ben. Tompa, pufogó zaj hallatszott a tengeralattjáró távoli részéről. – Itt a válasz – közölte Jack. Ez volt a Costasszal megbeszélt jel: abban állapodtak meg, így tudatja velük, ha sikerül a tengeralattjáró borításának átvágása. Jack fölállt, és a vértócsákat kikerülve az irányítóhelyiségbe vezette társait. Amint visszavonultak a folyosóra, Jack még egyszer végigpillantott a helyiség romjain: ellenőrizte, hogy nem követi-e őket valaki. Bent ott hagyták a liftakna tetejénél. Az árnyékban rejtőzködött. Nem mozdult, amikor Jack és Katya elindult, csak intett nekik, hogy menjenek tovább. Másfél tár tölténnyel nem

volt sok esélye, de Jack tudta, ha leszámolásra kerül a sor, akkor minden golyó célba talál. Csak pár percig tartott, míg a már jól ismert úton leereszkedtek az aknába, és körbementek az átjárón a torpedóterembe. Amikor elérték a rostély nyílását, szó nélkül felvették az otthagyott SCLS hátizsákokat, ellenőrizték egymás felszerelését, és bekapcsolták a szabályozó konzolokat. Tudták, mit kell tenniük. Semmi értelme se lett volna Bennel és Andyvel tartani a frontot egy olyan ütközetben, amelynek csak egy kimenetele lehet. Védelmük Katya fenyegetésének erejében rejlett, és ha az valami miatt elveszti hatását, teljesen mindegy, hányan vannak. Az egyetlen esélyük, egyetlen reményük, hogy elérik a segítséget, amíg a vihar kint tombol a felszínen. Borzasztóan nagy volt a tét. Amikor leereszkedtek a hajófenék padlójára, látták, hogy Costas már lecsukta a szemellenzőjét és lezárta a sisakját. Gyorsan követték példáját, de Katya előbb még átadta Andynek a pisztolyt a konzolnál. – Talán nagyobb szüksége lesz rá, mint nekem – mondta. Andy bólintott, mint aki értékeli a gesztust, bedugta az övébe, és visszafordult a képernyőhöz. Miközben Jack újból végiggondolta az irányítóteremben történteket, Costas visszahúzta a teleszkópkart. A lézer másfél méter átmérőjű tökéletes kört készített a hajótest borításán. – Azon a zsanéron fordul, amit az elején ültettünk bele – mondta Andy. – Csak annyi a dolgom, hogy csökkentem a nyomást a kamrában, és azonnal kinyílik. Vegyes érzelmekkel nézték a borítást. Valamennyien tudták, hogy komoly nehézségekkel kell szembenézniük, de a tudat, hogy ott állnak egy mindent felülmúló, elveszett világ kapujában, elnyomta rossz érzésüket. – Rendben – morogta Costas. – Vágjunk bele.

17

C

ostas átmászott, óvatosan elkerülte a borotvaéles széleket, ahol a lézer belevágott a borításba. Előrenyúlt, hogy kipróbálja, milyen erős a mágnesezett membrán, aztán megfordult, hogy segítsen Katyának és Jacknek. Amikor valamennyien biztonságban átértek, óvatosan bezárta a nyílást: félt, hogyha megsérül a membrán, a víz elárasztja a tengeralattjárót. Az illesztés, ahol a nyílásfedél záródott, a mikrosebészeti pontosságú lézertechnológia iskolapéldája volt. Bár a membrán átlátszó volt, de ebben a mélységben alig volt fény, és ráadásul a tengeralattjáróig nyúló sziklakiszögellés is árnyékot vetett. Ez a rész gyakorlatilag el volt vágva a tengertől. Amikor bekapcsolták a fejlámpáikat, a fényt mindenütt visszatükrözte a membrán kristályszerkezete. Csodálatos, fehéren csillogó fényárba borult az alagút. Az előttük magasodó sziklafelszín riasztóan ismeretlennek tűnt, az egyszínű zöld massza, amilyennek a hologram ábrázolta, kevés fogalmat adott csillogó felszínéről. Olyan volt, mintha egy régimódi szépiafényképet néznének, amelyen ködös szegéllyel keretezték egy színezett, rég elveszett barlang képét. Lassan mentek előre. Pár lépés után felegyenesedtek, ahogy szélesebb lett az alagút. A membrán sziklaszilárd volt, és biztos menedéket nyújtott, az emelkedőnél beszivárgó víz dacára.

Nagyjából nyolc méterre mehettek be, és elérték azt a pontot, ahol a membrán mágnesesen tapadt a szikla felszínére. Costas vezette őket a lépcsőkön, és lehajolt, hogy megvizsgálja a felszínt. – A tengeri lerakódás csaknem teljesen hiányzik, még alga sincs. Még sosem láttam ennél döglöttebb tengert. Ha levesszük a sisakunkat, záptojásszagot fog árasztani a vízben lévő hidrogén-szulfid miatt. Megütögette a kommunikációs konzoljának hangerősségszabályozóját, és körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, a többiek hallják-e. Jack mormolt valami köszönetnyilvánításfélét, de el volt foglalva az elé táruló látvánnyal. Katya mellett állt, csak pár méterre a hátsó platform sötétségétől. Amikor Costas csatlakozott hozzájuk, fejlámpája újabb mélységet adott a jelenetnek. Közvetlenül előttük egy egyenesektől határolt sziklába vájt fülke állt, nagyjából kétszer olyan magas és háromszor olyan széles lehetett, mint ők. Úgy három méterre bent kezdődött a sziklában, és makulátlanra csiszolták. A hátsó falon volt az a kép, amely megbabonázta őket a hologramon, a nagy dupla ajtó körvonala. Katya volt az első, aki kimondta a nyilvánvaló tényt. Hangja elakadt az izgalomtól. – Ez arany! Amikor a fejlámpáik fénye találkozott, csaknem megvakította őket a ragyogás. Katya óvatosan lejjebb állította a lámpáját. – Gyanítom, inkább aranylemezek – mondta Costas magától értetődően. – Kikalapálták és fényesítették, aztán alulról a kőlapokhoz erősítették. Ebben az időszakban rengeteg folyami arany volt a Kaukázusban, de kimerítette volna a forrást, ha ezt tömör aranyból csinálják. Egyébként is túl lágy lett volna. A résen át a szélek körül finom vízcsillám permetezett az odaát lévő üregből. A fejlámpáik fénye ezernyi apró szivárványra szakadt szét, ami csak tovább fokozta az arany

szédítő hatását. – Jól sejtettük: egy alacsony ajtófélfát vágtak a sziklába körbe a széleken. – Costas a jobb alsó sarkot vizsgálgatta. – Emiatt nem csapódik ki ránk az ajtó. Úgy tervezték, hogy belülről nyíljon. Pont, ahogy gondoltuk. Hátrébb lépett, és Jackhez fordult. – El kell árasztanunk ezt a kamrát, hogy kiegyenlítsük a víz nyomását az ajtó mindkét oldalán. Készen álltok rá? A másik kettő bólintott, és beállították a szabályozókonzoljaikat, lélegzőgázukat a sűrített levegőről a trimixre, amely ahhoz kell, hogy túléljék a csaknem százméteres mélységet a tenger alatt. Katya kicsit megtántorodott, szédülésroham fogta el, amikor belélegezte az ismeretlen keveréket. Costas kinyúlt, hogy elkapja. – Hozzá fog szokni – mondta. – Kitisztítja a fejét. Szüksége is lesz rá mindazoknál a feliratoknál, amiket reményeim szerint le kell majd fordítania nekünk. Katya és Jack ellenőrizte egymás tartályának nyomását, mielőtt megadták Costasnak az OK jelet, aki visszakúszott a membrán mentén a tengeralattjáróhoz. Miután saját szabályozóját bekapcsolta, sokfunkciós szerszámával élesen kopogtatott a tengeralattjáró borításán. Pillanatokkal később erőteljes vízsugár tört ki a nyílásfedél közepén lévő lyukon, és olyan erővel csapódott a sziklához, mint egy vízágyú. Andy megfordította a nagynyomású szivattyút, és a hajófenékből egy szűrőberendezésen át szivattyúzta a vizet, hogy megtisztítsa a mérgektől és a szilárd anyagoktól. Odalapultak a falhoz, hogy elkerüljék a bezúduló vízsugarat. Amikor visszacsapódott a szikláról, és beterítette őket, Jack felnyögött a fájdalomtól. – Mi az? – kérdezte Katya. – Jól vagy? – Semmiség. Jack testtartása elárulta, hogy pontosan az ellenkezője igaz, teste összegörnyedt, miközben a sziklának támaszkodott. Mikor a víz a lábuk körül összegyűlt, lassan kiegyenesedett. Az intercomon keresztül tisztán lehetett hallani, hogyan kapkod

levegő után. – Az előbbi csetepaténk alkalmával történt. – A hangja elárulta, mennyire szenved. – A jobb oldalam megsérült, amikor lerohantuk a szobát. Nem szóltam, mert úgysem lehetett mit tenni. A golyó áthatolt a kevláron, úgyhogy szivárog az egyik rekeszem. A víz hideg. Majd elmúlik. A valóságban sokkal komolyabb volt a helyzet. Még akkor is, ha csak egy lassú Uzi lövedék érte, a golyó eltörte az egyik bordáját, és megsebesítette. Már most is sok vért veszített, és tudta, hogy gyorsan ki fog futni az időből. A vízáradat elállította a vérzést, és eltompította a fájdalmat, de a szakadás a ruháján súlyosabb volt, mint ahogy tudatta. A csaknem fagypont körüli körülmények között csupán idő kérdése, hogy a hőmérséklete veszélyes szintre zuhanjon. Miközben próbálta szabályozni a légzését, hirtelen szédülést érzett, ami az oxigénhiány biztos jele. Testének gondos ápolásra lett volna szüksége a jelentős vérveszteség miatt, de erről most szó sem lehetett. Elkezdett levegő után kapkodni. Nehogy újból! Megmerevedett, mikor a víz körülvette és betakarta. Emésztő szüksége volt térre, ahogy egyre csökkent a víz fölött a rés, az erősödő félelem klausztrofóbiaként kapaszkodott belé. Meg kellett magyaráznia magának, hogy ez csupán fiziológiai reakció, a test természetes válasza a hirtelen változásra: a teste most minden erejével igyekszik alkalmazkodni a szokatlan körülményekhez, és nem a vak pánik jeleit tapasztalja. Nyugalom. Hadd múljon el. Lélegzete szaggatott kapkodásnak tűnt, térdelt az aljzaton, a karja lógott, a feje lehajtva, miközben a szabályozójának hangját elnyomta körülötte a kavargó folyadék zubogása. Alig volt tudatában, mit csinál Costas és Katya elöl. Azok ketten úgy látszott, elfeledkeztek róla, testüket körülölelte a fehér tajték, és figyelték, hogyan emelkedik a vízszint. Jack lehunyta a szemét.

Az egyik hullám hirtelen hátralökte, körbeörvénylette a testét. Úgy látszott, mindkét oldalról átölelte, mintha egy súly elölről keményen lenyomná, odaszögezné a membránhoz. Kinyitotta a szemét, és szembenézett a rémálommal. Undorító alak tapadt hozzá, szemgolyók nélküli szemürege és vigyorgása akár egy bábué, kísérteties karjai lebegtek, mintha halálos ölelésbe akarná szorítani. Minden hullámnál fehér és szürke pettyek tarkították a vizet, hópelyhekként lebegve a jelenés körül. Jack nem tudott tovább ellenállni, megbénította a rémálom, nem volt menekvés. Kérlelhetetlenül, nyomasztóan a hatalmába kerítette a félelem. Abbahagyta a lélegzést, szája megfagyott a sikoly közben. Ez hallucináció. Racionális énje azt súgta, hogy hallucinál. Az az ember, akit megöltek a fegyveres ütközetben. A szonárteremben lógó hulla. A tengeralattjáró kísértetei, szellemek, akik itt maradtak, hogy őt üldözzék. Szorosan lehunyta a szemét, minden tartalékával azért küzdött, nehogy elnyelje a sötétség. Egy villanásra visszatért öt hónappal ezelőttre, az aknába. Újból érezte a sokkot, ahogy a gáz fölnyomta a liftet, őt pedig a gerendához csapta. A légzőkészüléke megsérült, és minden fény kialudt. Hosszasan fuldoklott a vaksötétben, míg Costas megtalálta és újraélesztette. És a rémület, amikor egy második hullám kiröpítette Costas kezéből a felszín felé. A rekompressziós kamrában töltött órák emléke visszatért. Ezen a tapasztalaton előbb-utóbb minden búvár átesik, és darabokra töri az évekig gondosan épített önbizalmat. Jack olyan világba került, ahol az összes beidegződést, minden paramétert romjaiból kellett újjáépíteni. És most ugyanez történt. – Jack! Nézz rám! Minden rendben van. Elment. Costas nézett Jack tágra nyílt szemébe, megragadta a vállát. Miközben a vízágyú hangja elhalt, megint hallotta a lélegzését, elkezdett megnyugodni.

Costas volt. Még mindig bent van a kamrában. – Biztosan az egyik holttest, amit Kuznyecov lőtt ki a torpedócsőből. A sziklamélyedésben landolt, és most kilőtte a vízágyú. Nem szép látvány. Costas a fehérpettyes alak felé mutatott, amely a tengeralattjáró borítása felé úszott. Teste undorítóan eltorzult, ahogy Costas odébb lökte, a koponyán lógó zsírszövet levált az ütéstől. Jacket hirtelen hatalmas lelkesedés fogta el, a diadal érzése, a túlélőé, aki megküzdött a pusztulással és legyőzte. Az adrenalin pezsgése átviszi az akadályokon, akármi is áll még előttük. Katyát visszalökte a víz ereje a membránhoz, és megfeledkezett Jack pánikrohamáról. Jack felnézett rá, és rekedten szólt hozzá az intercomon keresztül, hangja még mindig töredékekben szakad ki belőle. – Szokásos kis sokk, ez minden. A lány nem ismerte azokat a démonokat, amelyek Jacket üldözték, azt az erőt, amely elkapta, és csaknem végzett vele. * A kavargó örvény véget ért, és a víz átlátszó tisztaságú lett nem sokkal azután, hogy véget ért a kavarodás. Costas még mindig Jack szemébe nézett, míg látta, hogy teljesen megnyugodott. Egy pillanat múlva Costas lenyúlt, és kikapcsolta a Jack uszonyait a lábához erősítő tépőzárakat, áthúzta a szilikonlapokat a lábán, és a helyükre kattintotta. Jack megfordult, és figyelte a használt levegővel teli buborékokat, amint áttetsző kis csoportokká álltak össze, és összegyűltek a membrán mennyezetén. Érezte, hogy a tartálycsomagja horzsolja a feneket, és gyorsan beengedett egy kis levegőt a ruhájába, hogy visszaállítsa semleges úszóképességét. Costas a tengeralattjáró borításától úszott a szikla eleje felé. Amikor elérte, elképzelhetetlenül magas hang töltötte meg a

fülhallgatójukat. Jackből megállíthatatlanul kitört a nevetés, az elmúlt percek borzalmai részegítő megkönnyebbülésbe mentek át. – Hé, Miki egér – mondta. – Azt hiszem, be kellene kapcsolnod a hangmodulátorodat. A rendkívüli nyomás és a hélium komikus mértékben eltorzította a hangot, és az NTE kifejlesztett egy kompenzáló eszközt, hogy elkerüljék az olyan reakciókat, mint Jacké, aki alig tudta visszanyerni önuralmát. – Elnézést. Újra próbálom. – Costas elfordított egy számlálót az ellenzője oldalán. Megtalálta a legmegfelelőbb frekvenciát, és automatára kapcsolta, megbizonyosodott, hogy a modulátor vette a nyomás és a gáz változásait, a mélység változása szerint. – Andy leállította a mágnesezést, hogy a membrán félig hajlékony legyen, ami lehetővé teszi, hogy a környező tenger nyomása behatoljon ide, és azonos legyen az ajtó mögötti víz nyomásával. Ez 9,8 bar, csaknem 100 méteren. Ebben a mélységben a trimix csak fél órát engedélyez nekünk. A fejlámpáikat fél fokozatra kapcsolták, hogy csökkentsék a visszatükröződést, és még többet megtudhassanak a bejárat tulajdonságairól. Minden táblán csodálatos bikaszarv motívum volt látható, amely a hologramon is látszott, a felületből reliefként kiálló, aranyból kovácsolt életnagyságú alakok. Costas újabb furcsa szerkentyűt húzott elő az övtáskájából. – Ezt az NTE geofizikai laborjából szereztem – mondta. – Talajon áthatoló radar, amely széles sávú elektromágneses hullámokat gerjeszt, és így közvetít képeket a felszínre. Akusztikus fényszórónak neveztem el. A GPR jelek csak öt méterig hatolnak el, de azt elárulják, hogy szilárd akadály vane a másik oldalon. Kinyújtott egy transzduktor antennát és ide-oda úszott a bejárat aljánál, végül megállt a két ajtószárny közötti résnél. – Minden világos – jelentette be. – Fél méter után nincs ellenállás, ami bizonyára az ajtó vastagsága. Közelebbről megnéztem az alsó ajtófélfát. Nincs ott semmi, ami gondot

okozhatna. – Fémkorrózió? – érdeklődött Katya. – Az arany nem korrodálódik észrevehetően a tengervízben. Costas eltette a szerkezetet, és a küszöb fölött begörbítette az ujjait. Előre-hátra húzta a testét, aztán pihent. – Gyerünk – mondta. Az uszonyok hirtelen erőteljes mozgatásával előrelökte magát, teste egész erejét az ajtónak feszítette. Még pár pillanatig próbálta, aztán kimerülten leült. Az ajtó tömör kőnek látszott: két méter magas körvonalát mintha csak belevésték volna a sziklába. – Semmi nem történt – zihálta. – Várj, ezt nézd meg. Jack egy méterrel fölötte lebegett, és ragyogó buborékok vették körül Costas kilégzésének következtében. Szeme megakadt a különös formán, amelyen megtört az örvénylés, olyan kicsiny eltérés volt, amelyet a hologramlézer nem érzékelt. Úgy nézett ki, mint egy sekély, két sor bikaszarv közé ékelt, csészeméretű mélyedés. Az ajtók közötti hasadék eltűnt alatta, úgy látszott, mintha egy pecsétet nyomtak volna a fémbe, miután végleg bezárták. Katya odament hozzá, és kinyúlt, hogy megérintse. – Kristályosnak tűnik – mondta. – Bonyolult, sokszög és lapos minta van benne. A kristály makulátlan volt, olyan hibátlan, hogy csaknem láthatatlan. Katya kezének mozdulatai, mellyel ki akarta tapogatni a felszínét, pantomimművészre emlékeztettek. Csak akkor kezdett megjelenni a forma, amikor lejjebb vették a lámpáik fényét. A fény megtört, mint a prizmán, és feltárultak a vonalak és a szögek. Mikor Jack megmozdult, a vonalak hirtelen ismerős alakká álltak össze. – Istenem – sóhajtott döbbenten Jack. – Az Atlantisz-jel! Egy pillanatig csodálkozva bámulták, az elmúlt órák sok megpróbáltatása hirtelen semmivé foszlott, őket meg elragadta

a rendkívüli felfedezés izgalma. – Az Aquapodban láttuk a jelet egy körbe vésve a piramisok előtt – mondta Jack. – Logikus, hogy itt is felbukkan. – Igen – mondta Katya. – Egyfajta talizmán, ami valószínűleg a hely szentségét védelmezi. Costas a kristályhoz nyomta ellenzőjét. – A véset hihetetlen – mormogta. – A kovakőzet legtöbb összetevője nem marad meg ennyi ideig a tengervízben ilyen magas kéntartalom mellett anélkül, hogy patinaréteget ne hozna létre. Jack agya pörgött, miközben nézte az ajtót. Hirtelen felmordult, és előhúzott egy hosszúkás csomagot, amit a Beretta mellett tartott. – Én is elhoztam magammal a kis talizmánomat. Kicsomagolta a minószi hajóroncsról származó aranykorong másolatát. Amikor megfordította, hogy megnézze a jelet, a fejlámpája fénye táncolt a felszínen. – Íme Atlantisz kulcsa – jelentette be ünnepélyesen. Costas izgatottan kiáltott föl. – Hát persze! – Elvette a korongot Jacktől és feltartotta. – A domború forma pontosan illik az ajtó homorú vésetébe. A korongon lévő jel fordított, a fémbe nyomott, ahol a kristály a tükörkép, minta. A korong bele fog illeni, mint a kulcs a zárba. – Volt egy ötletem, ami esetleg hasznosnak bizonyul. – Az az ajtó egy centit sem mozdult – mondta Costas. – Ez az egyetlen esélyünk. Jack feljebb úszott, míg az ajtón lévő jel közvetlenül elé nem került. Katya rögtön követte. – Csak egy módon derülhet ki.

18

A

mikor Jack az ajtó felé közelített a koronggal, úgy érezte, a kristály húzza befelé, mintha valamiféle ősi erő vonzaná az egész két részét, melyet a végzet túl sokáig tartott távol egymástól. És a korong beleillett a kristályba, és simán csúszott befelé, míg egy síkba nem került az ajtókkal. – Bingó – mondta csöndesen. Tenyerét a korongra helyezte, és nagyot rúgott az uszonyokkal, hogy nyomást tudjon gyakorolni. A korong hirtelen besüllyedt az ajtóba, és gyorsan forogni kezdett az óramutató járásával megegyező irányba. A mozgástól a víz elkezdett örvényleni, mint amikor egy propeller beindul. Amikor abbamaradt a forgás, halk csikorgó hang hallatszott, a korong kiszabadult, és az ajtók feltárultak. Kicsi volt az ellenállás, mikor Costas szélesre tárta őket. A látásukat pillanatnyilag elhomályosította a csillogó örvénylés, mikor a benti jéghideg víz a körülöttük lévő tengervízzel keveredett. Jack visszafojtotta a lélegzetét, hogy eltitkolja fájdalmát, a szúró érzést, ahol a ruháján lévő szakadás miatt a mellkasa érintkezett a jeges vízzel. A másik kettő látta, mennyire szenved, de tudták, hogy nem tart igényt az együttérzésükre. Costas átúszott a küszöbön, és megvizsgálta az ajtó szélénél feltáruló szerkezetet. – Fantasztikus – mormolta. – Az ajtót gránitgerenda tartotta

keresztgerendaként, kettőt meg ferdén lapoltak. A felső felét fogasra és barázdásra faragták, mint a fogaskerekeket. A kristály egy kőhengerbe van ágyazva összeillő fogazással. Amikor Jack benyomta a korongot, a fogaskerekek összekapcsolódtak. Costas kiszedte a korongot a kristályból, és átadta Jacknek további megőrzésre. – Hogyan kezdett el magától forogni? – kérdezte Katya. – A gerendák végén súlyok vannak, feltehetőleg belső üregekbe rejtették őket, az ajtófélfák szomszédságában. Amikor a fogaskerék működésbe lép, a súlyok a hengert forgatva széthúzzák a két darabot. – A kívülállóknak ez az automatizmus csodának, az istenek művének tűnhetett. – Lenyűgöző mérnöki munka. – Egyszerű cél, gazdaságos tervezés, tartós anyagok használata. – Costas vigyorgott rájuk az ellenzőn keresztül. – Első díjat nyerne az egyetemi tanulmányi versenyen, ha rajtam állna a dolog. A fejlámpáikat teljes fényerőre állították. A víz előttük kristálytiszta volt, évezredek szennyeződésétől mentes, mióta először beszivárgott az ajtó repedésein. A fény csillogott a kőfalakon, miközben a fénycsóvák megvilágították egyik oldaltól a másikig. Benéztek egy négyzet alakú szobába, amely akkora lehetett, mint a tengeralattjáró torpedóterme. A helyiség előterében egy, a sziklából kifaragott, szilárd emelvény magasodott. – Ez oltár! – kiáltotta Jack. – Lehet látni a csatornákat, ahol a vér lefolyt a lépcsőkön. – Emberáldozat? – érdeklődött Costas. – Hosszú hagyománya van ennek a közel-keleti sémi népek körében – mondta Katya. – Gondoljunk csak Ábrahám és Izsák történetére az Ótestamentumban. – De sose volt általános – vetette közbe Jack. – Ábrahám és Izsák története pontosan azért olyan erőteljes, mert kivételes. A minósziak is áldoztak embert, de erre az egyetlen bizonyítékot

a Knósszosz melletti szirti szentélyben találták, ahol a földrengés ledöntötte a templomot a rituálé közepén, és megmaradt a csontváz. Feltehetőleg csak katasztrófák idején fordultak ehhez, mint például a Thíra kitörése. A helyiség közepén álló emelvény felé úsztak, a fénysugaraik az áldozatok bemutatásának helyén keresztezték egymást. Amikor a teteje a látókörükbe került, olyan kép tárult a szemük elé, ami túl fantasztikus volt ahhoz, hogy elhiggyék. Ahogy közelebb mentek, szétfoszlott a semmiben. – Láttátok, amit én láttam? – suttogta Katya. – Rendkívüli – mormolta Costas. – A csontok bizonyára felbomlottak az évezredek során, de a mozdulatlanságban a kalciumsók ott maradtak, ahová leestek. A legkisebb mozgásra aztán eltűntek, mint a füstgomoly. A pillanat töredékéig egy fekvő bikát láttak az emelvényen, óriási körvonalai fehér sávok lenyomataivá redukálódtak, mint egy elhalványult fotónegatív. Az asztal sarkainál lyukakat láttak, ahová a tagjait lekötözték az áldozat előtt. A kötél már régen eltűnt, ahogy a tengervíz emelkedett, és jeges ölelésébe fogta a tetemet. Jack felvette az asztal egyik felén fekvő kést. A tekintélyes kőnyélre félelmetes szörnyeteget karcoltak. Félig bika volt, félig pedig sas. – Itt a válasz – mondta halkan. – Az udvar a kolosszális szoborral a tengerpartnál, a világ első bikaviadal-arénája. A halálra szánt állatokat menetben vitték fel a piramisok között, és felvontatták a lépcsőkön ehhez a kőlaphoz. Vélhetőleg nagyszabású látványosság volt. Innen az egész síkságon elterülő várost látni lehetett. Az áldozat bemutatását talán akkorra időzítették, amikor a nap első sugarai átsütöttek a vulkán két csúcsa és a bikaszfinx szarvai között messze lent az udvaron. Abban a pillanatban minden bizonnyal az egész városban megállt az élet. Szünetet tartott, és ellenzőjén keresztül komolyan nézett a másik kettőre. – Tanúi voltunk a végső áldozatnak, a papok utolsó

kétségbeesett kísérletének, hogy visszaűzzék az emelkedő tengert, mielőtt végleg bezárták az ehhez a helyiséghez vezető ajtót. Elúsztak az oltár fölött, és a helyiség végében feketén tátongó lyuk felé tartottak. A csillogás még erőteljesebb lett, ahogy befelé úsztak, fejlámpáik fénye visszaverődött a falakról, mintha hullámzó kristály és aranyfüggöny lenne. – Aranyfalú Atlantisz – mondta Jack csöndesen. Mielőtt elérték a bejáratot, Costas irányt változtatott jobbra, a fénysugara szűk körré redukálódott, miközben a falhoz közelített. – Ez vaspirit, a bolondok aranya. – Hangja elcsuklott az áhítattal vegyes tisztelettől. – A kristályok olyan nagyok és olyan közel vannak egymáshoz, hogy aranylapoknak látszanak, míg közelről meg nem vizsgáljuk. – De a sziget vulkanikus eredetű, eruptív kőzet alkotja – mondta Katya. – Főleg bazalt – értett vele egyet Costas. – Megolvadt magma, amely túl gyorsan hűlt le ahhoz, hogy ásványkristályokat formáljon. A bazalt a szikla és az ősi partvonal között alacsony kovatartalmú volt, így lassan hűlt le, miközben kiömlött a mészkő altalajra. Följebb kovában gazdag, savanyú lávából alakult ki, amely a felszínre érve rögtön megszilárdul. Az Aquapodokból obszidiánhasadékokat láttunk, fekete vulkanikus üveget, amely akkor keletkezik, amikor gyorsan hűl le a riolit láva. – Az obszidiánpengék voltak a legélesebbek a középkori magas széntartalmú acélok kifejlesztéséig – mondta Jack. – Az a kés obszidián volt. Costas feléjük közeledett a hátsó fal mentén. – Hihetetlen – morfondírozott. – Az obszidiáneszközök, tufa az építkezéshez, vulkáni hamu cementnek, só az élelmiszer-tartósításhoz. Ne is említsük a leggazdagabb termőföldet mindenütt, és a halban bővelkedő tengert. Ezek az emberek mindezt birtokolták. – És mi van a gránittal az ajtókban? – makacskodott Katya.

– Szintén vulkáni eredetű – válaszolta Costas. – De nem vulkánkitörés eredménye. Benyomulásos kőzet, amely a föld mélyén keletkezik, ahogy a magma lassan hűl, kristályszerkezetet hoz létre. Főleg földpát és kvarc alkotja. Plutonikus kőzetnek is nevezik az alvilág istenének neve után. A lemezek tektonikus mozgása hozta felszínre. – Az egy másik forrást is megmagyaráz – vetette közbe Jack. – A nyomás a tengerfenéken található mészkövet márvánnyá alakította, finoman erezett követ hozott létre: a kinti szobrok alapanyagát. Biztosan van külszíni bánya lejjebb azokon a lejtőkön, és nyugatra a hegyekben. – Egy összetett vulkáni kúpban vagyunk – folytatta Costas. – A salakkúp és a pajzsvulkán kombinációja, láva közberétegzett piroklasztikus hamuval és kőzettel. Gondoljunk csak a Mount Saint Helenre, a Vezúvra, a Thírára. Ahelyett, hogy egy dugó mögött épült volna fel, és robbanva tör ki, a magma a plutonikus kőzet gyűrt kibúvásán keresztül buzog fel, bazaltpajzsként szilárdul meg, és ez ismétlődik, valahányszor felgyűlik benne a nyomás. Az a gyanúm, hogy ennek a sziklának a mélyebb rétegeiben forró, bugyogó gáz és láva van, amely a repedéseken keresztül töri át magát, hogy elhagyja a járatok és üregek méhét. Ennek a vulkánnak a mélyén szó szerint tűzfolyók rejtőznek. – És a bolondok aranya? – kérdezte Katya. – Szokatlanul sűrű vascsomók nyomódtak föl a gránittal. A lassú hűlés mélyen a föld méhében hatalmas kristályokat alakított ki. Mesés, kivételes felfedezés. Visszafordultak, még egy utolsó pillantást vetettek a világra, amit most elhagynak. A fejlámpáik fényében a vizet elborították a színek, a fény aranyos ragyogással tükröződött vissza a falról. – Ez a helyiség a geológusok álma – morogta Costas tiszteletteljesen. – Fényesítsük ki, és akármelyik nézőt elkápráztatja. A papok számára bizonyára isten ajándékának tűnt. Magának a vulkánnak is kijárt a félelemmel teljes tisztelet.

Az oltár körvonalai mögött látták a tengeralattjáró körvonalait az alagút végén. A baljós ellenségre emlékeztetett, akik eltorlaszolták útjukat a fenti világhoz. Egyetlen reményük Ben és Andy megmentésére az volt, ha megtalálják a felszínre vezető utat. Mielőtt bementek volna a bejárat barátságtalan sötétjébe, Costas visszaúszott a helyiség közepére. Kihúzott valamit a szerszámtartó övtáskájából, és körbeúszta az oltárt. Amikor visszatért, egy narancsszín zsineg tekeredett le a hátizsákján egy orsóról. – Erre gondoltam, mikor arról a legendáról beszéltetek, amely felidézte a mükénéiek és a minósziak konfliktusát a bronzkorban – magyarázta. – Amikor Thészeusz megérkezett Knósszoszba, hogy megölje Minótauroszt, kapott egy orsó fonalat Ariadnétól, hogy visszataláljon a labirintusból. Ez alatt a szikla alatt nem férünk hozzá a GPS-hez, és csak vaktában tapogatózunk az iránytűvel és a mélységmérővel. Lehet, hogy Ariadné fonala lesz az egyetlen megbízható vezetőnk. * Jack vezette őket kifelé az áldozati helyiségből, és át a bejáraton, fejlámpáját az előtte álló alagútra szögezte. Nagyjából tíz méter után a járat szűkült, és jobbra elkanyarodott. Megállt, hogy a másik kettő a két oldalához úszhasson: annyira szűk volt a tér, hogy csak szorosan egymás mellett fértek el. Egyedül voltak egy olyan hely halálos sötétjében, ahová a civilizáció hajnala óta nem lépett ember. Jack ismerős izgalmat érzett, az adrenalin zubogása megkönnyítette a seb okozta fájdalom elviselését, és az ismeretlen felkutatása felé sarkallta. A járat változó kanyarokkal kígyózott, minden kanyar a bejárattól való távolságot hivatott hangsúlyozni. Furcsán zavarba ejtő élmény volt, mintha az ősi építőmesterek ismerték volna az egyenes vonalak hiányának az emberi tájékozódó képességre tett nyugtalanító hatását.

Megálltak, miközben Costas letekerte a szalag végét, és új gombolyagot erősített a hátához. A szűk falak között fejlámpáik ragyogó fénnyel világították meg a körülöttük lévő falakat, amelyek felszínét mintha az évezredek során fényesítették volna csillogóra. Jack pár méterrel előbbre úszott, és észrevett valamit a falon. – Jeleket látok. A másik kettő gyorsan odaúszott, hogy csatlakozzon hozzá. – Emberi kéz műve – állította Costas. – A sziklába vésték őket. Olyanok, mint a hieroglifák körül lévő cartouche-ok, amiket Hiebermeyer talált azon a régi kövön a templomban, ahol Szolón meglátogatta a főpapot. Csaknem azonos jelek százai voltak húsz vízszintes csoportba sorolva, amelyek túlnyúltak a járat kanyarulatán is. Minden mintázat magában foglalt egy jelet ovális határral, cartouche-sal, ahogy Costas nevezte. A jelek a cartouche-okon belül egyenes vonalakba rendeződtek: mindegyik függőleges szárból és a mindkét oldalról a szárhoz csatlakozó, különböző számú és elhelyezésű vízszintes vonalakból állt. – Úgy néznek ki, mint a rúnák – mondta Costas. – Lehetetlen – torkollta le Katya. – A rúnák az etruszk és a latin ábécéből származnak, a Földközi-tengerrel való kapcsolat korából a klasszikus időszakból. Ez hatezer évvel korábbi. A két férfi félrehúzódott, hogy a lánynak több helye legyen. Az egyik feljegyzést közelebbről megvizsgálta, aztán hátrébb úszott, hogy nagyobb legyen a rálátása. – Nem hiszem, hogy ez ábécé lenne – mondta. – Egy ábécében közvetlen összefüggés van a grafémák és a fonémák, azaz a jelek és a hangegységek között. A legtöbb ábécében húsz-harminc jel található, néhányban több mint negyven fontos hang van. Itt túl sok a változás a vízszintes vonalak számában és helyében. Ellenben nincsenek annyian, hogy logogramok lehetnének, ahol a jelkép jelenti a szót, mint a kínaiban. – Szótagírás? – kérdezte Costas.

Katya a fejét rázta. – A jelek a phaisztoszi korongon szótagírásos fonogramok. Az nem létezik, hogy az atlantisziak két szótagíró rendszert fejlesztettek ki a szent szövegek feljegyzésére. – Készüljetek fel az újabb meglepetésre. – Costas hangját még akkor is tisztán lehetett hallani az intercomban, amikor a férfi eltűnt a járat következő fordulójában. A másik kettő odaúszott hozzá, a fények összeértek, amikor követték a pillantását. A jelek a padlótól a plafonig tartó függőleges vonalnál hirtelen véget értek. Azon túl egy nagyszerű bikát lehetett látni, a körvonalait lapos domborműnek vésték ki. Életnagyságú volt, hajlott szarvakkal koronázott, hatalmas feje szembenézett velük, erős teste egy emelvényen nyugodott, lábai széttárva. A szemeit mélyen kifaragták, hogy látszódjon az írisz is, és természetfölöttien tágra meredt, mintha a szörnyeteget egy pillanatra hatalmába kerítené a halálfélelem. – Hát persze – Katya hirtelen felkiáltott. – Ezek számok! Jack rögtön megértette. – Ez a bejáratnál lévő helyiségben tartott áldozati szertartás – lelkesedett. – A jelek minden bizonnyal a rovásírás jelei, feljegyzés minden áldozatról. – Egyenletesen elosztott bousztrophédon. – Katya Costasra pillantott. – Ahogy a modern görögből tudjuk, a buosz ökröt jelent, és a sztrophosz fordulást. „Ahogy az ökör fordul, mikor szántja a földet.” Váltakozó irányba. Mint a „Kígyók és létrák”. Arra mutatott, ahogyan a vonal keretezett minden cartouche-t. Costas megpördült, és Jackhez intézte a kérdést, szeme csillogott az izgalomtól. – Mikor mutatták be ezeket az áldozatokat? – Az események az aratáshoz és az évszakokhoz kötődtek. A nyári és téli napfordulóhoz, a közeledő tavaszhoz és hálaadáshoz a termésért. – Holdciklusban? – kérdezte rögtön Costas. – Nagyon valószínű – válaszolta Jack. – A teliholdak közötti idő volt feltehetőleg az első pontos időmérő. A hold és

a napév közötti különbség valójában azoknak az embereknek számított, akiknek lényeges volt, hogy tudják, hol tartanak a termésciklusban. A szinodikus ciklus, a holdciklus a napévnél tizenegy nappal rövidebb, úgyhogy egy ráadás hónapot iktatnak be minden harmadik vagy negyedik évben. A különbségek mérésének égi megfigyeléseire feltehetően a minószi szirti szentélyekben került sor. Lefogadom, hogy itt is van egy obszervatórium. Costas a bika fölötti különös jelcsoportra mutatott. – Ezért kérdeztem – mondta. Ami az elején elvont díszítésnek tűnt, most új értelmet nyert. Közvetlenül az állat gerince fölött egy nagyjából kéttenyérnyi átmérőjű tárcsa volt. Mindkét oldalán egymásra következő tükörképek terültek ki szimmetrikusan, először egy félkör, aztán egy negyed kör és végül egyetlen hajlított vonal. – Íme a holdciklus – jelentette ki Costas. – Újhold, negyedhold, félhold és telihold, aztán ugyanez fordítva. – Az aranykorong – mondta Jack halkan. – Holdjelkép volt. A fejoldal képviseli a teliholdat, az elliptikus profil ábrázolja a holdat, amint végigjárja a havonta visszatérő körforgást. Nem kellett elővennie a korongot, hogy elhiggyék, igaza van, hogy a lencsealak pontosan illik a fölöttük sziklába vájt tárcsa homorú bemélyedésébe. Costas pár méterrel balra úszott a bikától, a falfaragványok jó része előtte feküdt, mint valamiféle egzotikus, keleti szőnyeg. – A vonalak maximális száma minden szár jobb oldalán hat, és gyakran a bevágások bal oldalon is folytatódnak. Az a tény, hogy néha hét is van ugyanazon az oldalon, majdnem megölte a teóriámat. – Mi az? – kérdezte Jack. Hallották, hogy Costas mély levegőt vesz a szabályozójából. – Minden cartouche egy évet jelent, minden vízszintes vonal egy hónapot. Először a jobb oldalon kell fölmenni, aztán a balon. Január a jobb alsó sarokban van, december a bal

felsőben. Jack a fal mellett felúszott Costas fölé, ahol a legtöbb cartouche maximális számú vonalat tartalmazott. – Hát persze – kiáltott föl. – Azok a pluszvonallal rendelkezők összesen tizenhárom vonalból állnak. Bizonyára azokat az éveket képviselik, amelyekben pluszhónap van a holdnaptár szerint. Nézzétek ezt a szakaszt itt. A szökőhónap váltakozva jelentkezik minden harmadik vagy negyedik cartouche-ban. Néhány csak a függőleges vonalat tartalmazza, a többi csak egy vagy két vonalat látszólag véletlenszerű pontokon, mindkét oldalon. – A legtöbb áldozat engesztelő áldozat volt, igaz? A viszonzás reményében mutatták be, az istenek kegyének valamilyen jeléért. Mi alkalmasabb erre, mint egy aktív vulkán? Magmakitörések, szeizmikus mozgások, még a gázok és gőzök okozta szivárványok is ide sorolhatók. – Szóval az áldozatot mindig a holdhónap kezdetén mutatták be. – Katya rögtön követte Costas gondolatmenetét. – Amikor egy jelet megfigyeltek a következő újhold előtt, akkor egy vonalat húztak. Ha nem figyeltek meg semmit, akkor nem. – Pontosan – mondta Costas. – A központi részen Jack előtt sok jel van, minden hónapban huszonöt vagy harminc éven keresztül. Aztán hosszú idő telik el kevés jellel. Az a gyanúm, hogy az ilyen típusú vulkán szeszélyességének összehasonlítható mintáját látjuk, több évtizedes aktivitás váltakozik hasonló hosszúságú, csaknem alvó periódusokkal. Nem látványos kitörésekről beszélünk, hanem inkább olyasfajta jelenségről, mint amikor kifut a leves, mielőtt lassan újból felforr. – A jelekből ítélve az utolsó áldozat májusban vagy júniusban volt, az évnek pontosan abban a szakában, amikorra a vízözönt jelezte a pollenanalízis Trabzonból – mondta Katya. – Sok évig előtte egyáltalán nem volt jelzés. Az utolsó áldozattal szerencséjük volt. – Szükségük is volt rá – mondta Costas szárazon. A végső jelet nézték, egy sietősen vésett jelzést, amely

élesen elütött az előző évek gondosan faragott jeleitől. Nehezen tudták elképzelni az emberek kétségbeesését, amikor elképzelhetetlen katasztrófával kellett szembenézniük, kétségbeesetten kerestek valamiféle jelet, mielőtt elhagyták szülőföldjüket, ahol tisztességben éltek az idők kezdete óta. Jack visszaúszott a szemközti falhoz, így egyetlen pillantással átlátta a jelek többségét. – Nagyjából ezerötszáz cartouche lehet összesen – találgatta. – A vízözön dátumától visszafelé számolva, i. e. 5545-től, elérkezünk az időszámításunk előtti nyolcadik évezredig. Ez hihetetlen. Ezerötszáz éven át folyamatosan használták a szentélyt. Ezt az időszakot nem szakították meg háborúk vagy természeti katasztrófák, és végig elég állat volt minden hónapban a bikaáldozatra. Atlantisz nem két hét alatt épült fel. – Ne feledd, hogy csak azóta maradtak ránk az események feljegyzései, amikortól kiszélesítették az átjárót – érvelt Costas. – Ez eredetileg vulkanikus hasadék volt, amit kívülről lehetett megközelíteni. Lefogadom, hogy ezt a helyet az első feljegyzett áldozatok előtt is látogatták. – Mennünk kell – mondta Jack. – Nem tudjuk, mi van előttük. A bikadombormű hullámzó, elnyúló alakot vett fel, ahogy a fal végső kanyarjába hajlott. Amikor elhaladtak a farka mellett, az átjáró kiegyenesedett, és nyílegyenesen haladt olyan messzire, ameddig a lámpájuk elvilágított. Mindkét oldalon falfülkéket vágtak a sziklába, mindegyik sekély tál alakú, belül egy mélyített kiugrás, mint egy miniatűr út menti kegyhely. – Fáklyáknak vagy gyertyáknak, talán faggyúból, állati zsírból – jegyezte meg Jack. – Jó tudni, hogy azokat a bikatetemeket felhasználták – jegyezte meg Costas. Teljes sebességgel mentek előre. Nagyjából tizenöt méter után az átjáró hirtelen véget ért három bejárattal, kettő ferdén oldalt, a központi bejárat két oldalán. Az átjárók egyformán szűkülni látszottak a vulkán magjának vaksötétjében.

– Újabb feladat – mondta Costas zordan. – Nem a központi járat – mondta Jack. – Az túl egyértelmű. Katya átnézett a jobb oldali bejáraton, a másik kettő utána húzódott. Összetömörültek a küszöbön, és szótlanul bólintottak egymásnak. Katya előrehúzta magát, átvette a vezetést. Az átjáró csak kettőjüknek volt elég egymás mellett, és alig volt olyan magas, hogy kiegyenesedjenek. Kanyarodás nélkül folytatódott húsz méteren keresztül, a sima falakon nem látszott semmi. A távolság Katya és a két férfi között megnőtt, mivel Costas megállt, hogy új tekercset kössön a szalaghoz, amit maga után húzott, Jack pedig megvárta. Kesztyűs kezét az oldalán lévő hasadékra szorította. Elfintorodott. – A víz melegebb. Érzem. Sem Costas, sem Katya nem érezte a kinti hőmérséklet változását az E-ruhában, és eddig nem látták értelmét ellenőrizni a konzoljaikon a hőmérsékletet. – Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – mondta Costas. – Kell lennie egy vulkántoroknak, amely felmelegíti. Ki kell innen húznunk. Hirtelen rádöbbentek, hogy Katya nem válaszol. Jack aggodalmasan előreúszott, az ok nyilvánvalóvá vált. A fülhallgatók recsegtek a kisülésektől, ami lehetetlenné tett minden vételt. – Lokalizált elektromágneses mező. – Costas hangja tisztább lett, amint közelebb úszott. – Valamiféle mágnesvasérc van a sziklában, egy koncentrált ásványi feltorlódás, mint a bolondok aranya a bejárati helyiségben. Egy jobbra kanyarodás mutatta, hol tűnt el Katya a látószögükből. Gyorsan úsztak, figyelmüket az előttük lévő sötétségre összpontosították. Amikor a kanyar végére értek, a falak megváltoztak, csillogó fényesről durva, fejtett kőfelületre. A látásuk is elhomályosodott, mint délibábkor. – Forró – nyögte Jack –, nem tudok továbbmenni. Eljutottak az ember vájta járatokon túl, és most a vulkanikus repedés egyenetlen szélei vették körül őket. Katya

hirtelen megjelent a homályon át, mint egy jelenés a homokviharban, és egy pillanat törtrészéig valami feltartóztathatatlan erővel feléjük áramló, ősi, sötét erőt éreztek. – Menjetek! – sikította Katya. – Vissza a járatba! Jack kinyúlt felé, de visszalökte egy hatalmas hullám, amelynek nem volt ereje ellenállni. Csak annyit tehettek, hogy megpróbálták elkerülni a láva éles széleit, miközben borzasztó sebességgel sodródtak át a vízen. Mielőtt felfoghatták volna, már vissza is kerültek az átjáró sima falai közé. Hatalmas remegés rázta meg őket, és csaknem tíz méterre vetette őket a hasadéktól. Katya lihegett és küszködött, hogy egyenletesen lélegezzen. Jack odaúszott hozzá, és ellenőrizte a felszerelését. Egy futó pillanatra eszébe jutott saját félelme, de kiszorította a gondolataiból. – Azt hiszem, nem a megfelelő utat választottuk – zihálta Katya. Costas rendbe hozta magát, és visszaúszott pár métert, hogy elvágja a szalagot. Az elemi erő, amelyik majdnem végzett velük, a kötelet is alaposan megtépázta. Újból beléptek a mágneses zavar zónájába, és hangjuk recsegett az intercomban. – Freatikus robbanás. Ez történik, amikor a víz az olvadt lávával találkozik. Felrobban, mint a puskapor. – Szünetet tartott, hogy rendezze a lélegzését, mondatai mélyen törtek elő a regulatorán keresztül. – És ez a hasadék olyan, mint a puskaporos hordó. Ha nem ment volna ki egy mögöttünk lévő vulkánkürtőn át, akkor mi lettünk volna az utolsó áldozati bárányok. Gyorsan visszatértek a három bejárathoz. Elkerülték a középsőt. Bíztak Jack ösztöneiben. Amikor a bal oldali bejárathoz közelítettek, Jack lesüllyedt a földre, hirtelen rosszullét fogta el, miközben teste a forróság és az átjárók jéghideg vizének különbségével küzdött. – Jól vagyok – nyögte. – Csak adjatok egy kis időt. Costas együtt érzőn nézett rá, és követte Katyát a bejárat

küszöbére. A lány még mindig nem volt túl az ijedtségen, a hangján érződött a feszültség. – Most rajtad a sor, hogy vezesd a csapatot – mondta. – Jack mellett szeretnék maradni.

19

A

bal oldali alagút hirtelen lefelé fordult, a falak egyre tovább és tovább szűkültek, bevezették őket a vulkán gyomrába. A látvány tovább erősítette a zavarokat Jack szervezetében, miközben a sebével küzdött. A növekvő nyomás legyengítette, miközben egyre mélyebbre süllyedtek az alagút jeges sötétjébe. – Lépcsőket látok lent – jelentette ki Costas. – Imádkozzunk, hogy aztán egyenesedjen ki ismét. Újabb tíz méter, és végünk. Costas gondosan ellenőrizte a mélységmérőt, ahogy lefelé haladtak. Automatikus úszóképesség-kompenzátoruk elég levegőt juttatott a ruháikba, hogy megóvja őket a nyomástól. Néhány méter után az ereszkedés szöge riasztóan megnövekedett. Egy pillanatig Jack és Katya nem látott semmit, látásukat a Costas kilélegezte buborékok elhomályosították, ahogy közvetlenül előttük süllyedt. – Rendben van – jött föl a hangja. – Látom az aljzatot. A lépcsők alattuk lábtámaszokká váltak, amint a felszín függőlegessé vált. Jack lecsúszott az utolsó pár méteren, és a térdén landolt. Katya követte. – Száztizenhat méter – mormolta Costas. – Ezt még elbírja a trimixoldat. Még pár méter, és kiakadnak a szabályozók. A másik kettőtől nem érkezett válasz, és Costas

aggodalmasan vizsgálta az arcukat a nitrogénnarkózis nyomai után. Amint a szeme kezdett hozzászokni a környezethez, rájött, miért olyan csöndesek. Az alagút klausztrofóbiáját felváltotta egy hatalmas magmakamra, égő tartalma már rég elszivárgott, és elnyúlt üreget hagyott maga után, mint egy középkori vár lovagterme. A hasonlat különösen találónak bizonyult, amikor Costas visszanézett ahhoz a ponthoz, ahol behatoltak. Az alagút fölül tátongott, mint egy ősi kémény torka, és a szikla felszíne alul szétterült, mint egy hatalmas kandalló. A kamra egészen természetes képződménynek tűnt, hajószerű alakja titáni erők munkájának eredménye lehetett a föld hasadékában, nem pedig emberkéz műve. Amikor Costas szeme hozzászokott a terem méreteihez, észrevette a bazalton mindkét oldalon kavargó mintákat: egy csomó eltorzult alakot, mintha a lezúduló lávafolyam megdermedt volna folyás közben. Hirtelen észrevette, mi ragadta meg a másik kettő figyelmét. Olyan volt, mintha kitalálós játékot játszottak volna, és neki csak a geológiai formákra lett volna szeme. Mikor felfedezte az alternatívát, fantasztikus jelenet tárult fel a szeme előtt. A falak látványos állatsereglettel voltak telefestve és sziklába karcolva, alakjuk tiszteletben tartotta a terem kontúrjait, és kihasználta a bazalt természet adta előnyeit. Néhány életnagyságú volt, mások nagyobbak, de mindegyik ábrázolás nagyon naturalisztikus volt, és könnyű volt azonosítani. Costas első pillantásra felismerte a rinocéroszt, a bölényt, a szarvast, a lovakat, a nagymacskákat és a bikákat. Több száz volt belőlük, néhány egyedül állt, de a legtöbbet egymást takaró csoportokban ábrázolta a művész. Egyik kép a másik után következett, egymásra tornyozva, mintha a festő újra meg újra átfestette volna őket. A végeredmény megdöbbentően háromdimenziós volt, és a nitrogén hallucinogén hatásától kissé megrészegült Costas úgy érezte, mintha élnének, és egy csomó nyáladzó szörnyeteg rohanna felé, mint valami elszabadult látomás.

– Hihetetlen. – Jack végre megtörte a csendet, a hangja elszorult az ámulattól. – Az ősök csarnoka. Costas megrázta magát, és kérdőn nézett a barátjára. – Te utaltál rá az előbb – magyarázta Jack. – Hogy jóval a bikaáldozatok előtti időkben is éltek itt emberek. Itt van rá a bizonyíték. Ezek a festmények a felső paleolitikumból származnak, az őskőkorból, amikor az emberek a gleccserek mentén élő, nagytestű állatokra vadásztak. Most repültünk vissza több ezer évet az első kirobbanó emberi művészi kreativitás korszakába, harmincöt- és húszezer évvel ezelőttre. – Miért vagy ebben ennyire biztos? – Nézd meg a fajokat. Sorban odaúsztak a képcsarnok közepére, a légzőkészülékükből felszálló buborékok nagy, ezüstös felhőkben emelkedtek fölfelé a mennyezet irányában. Akárhová irányították a lámpájukat, az ősi művészet új csodája tárult a szemük elé. A sürgető szükség ellenére, hogy továbbmenjenek, elragadta őket a nagyszerű látvány. – Ezek nem háziasított állatok – kockáztatta meg Katya. – Se tehenek, se birkák, se disznók. És néhány közülük úgy néz ki, mintha kihalt faj lenne. – Pontosan – mondta Jack izgatottan. – Jégkorszaki megafauna, nagyméretű emlősök, melyek kihaltak a pleisztocén végére, tízezer évvel ezelőtt. Még a fajokat is fel lehet ismerni. Ez döbbenetes! A bikák például nem a mai szarvasmarhák, hanem őstulkok, Bos primigenius, egyfajta vad szarvasmarha, a házi marha őse, amely a neolitikus korban eltűnt erről a területről. Ezek a rinocéroszok valójában gyapjas orrszarvúk. A ránk maradt leletek alapján tudjuk, hogy több mint két méter magasak voltak. Úgy néztek ki, mint a hatalmasra nőtt pézsmatulkok, akik a pleisztocén megafauna egyetlen képviselői manapság. Miközben haladtak tovább, egy hatalmas alak tűnt fel a bal oldali falon, alakját a fal természetes kidomborodása adta. Csaknem háromszor akkora volt, mint ők, és hatalmas, lelógó agyarai legalább hat méter hosszúak.

– Egy gyapjas mamut! – kiáltott fel Jack. – A mamutok a Kaukázustól délre, az interglaciális idején pusztultak ki, mikor túl meleg lett nekik itt délen. Vagy ezek a művészek jutottak el hihetetlenül messzire, fel a gleccserek széléig az északi sztyeppékre, vagy legalább negyvenezer éves festményt látunk. – Azt hittem, hogy csak Nyugat-Európában találtak őskori barlangrajzokat – mormolta Katya. – Főleg a Pireneusokban és Dordogne-ban, a leghíresebbeket Altamirában és Lascaux-ban. Itáliától keletre ezek az első bizonyítékok arra, hogy az európai vadászó gyűjtögetők elérték Nyugat-Ázsia partjait. – Én úgy érzem, ezeknek a festményeknek valamiféle vallási jelentőségük volt – mondta Costas. – Állatkultusz, az állatok szellemének tisztelete? – A művészet hajnalán sokuknak volt mágikus szerepe – erősítette meg Jack. – Különösen, ha sámánok vagy gyógyítók művei voltak, akik kiválasztották az olyan helyeket, mint amilyen ez is, ahol képeik a leglenyűgözőbb látványt nyújtották. – Vagy gyógyító asszonyok – vetette közbe Katya. – Sok vadászó-gyűjtögető társadalomban volt matriarchátus, és tisztelték az anyaistennőt. A nők nem csak gyereket neveltek és bogyót gyűjtöttek. Egy másik hatalmas kép került a látókörükbe, ezúttal egy óriás hím őstulok. A szemközti falon volt a hasonmása. Úgy festettek, mintha őrt állnának, készen rá, hogy mindenkivel szembeszálljanak, aki a képcsarnok felől közelít. Izmos mellső lábaikra támaszkova előrehajoltak, és láthatóan erőteljes szexuális izgalom állapotában voltak. – Úgy néznek ki, mint az átjáróban az áldozati bika – jegyezte meg Costas. – Ugyanaz a testtartásuk, mint az óriás bikaszfinxé az udvaron. Jack folytatta felfedezésük magyarázatát. – A vízözön idejére ezeknek az állatoknak a jó része a múlt misztikus szörnyévé vált, a mamut és a rinocérosz olyan volt, mint a szfinx vagy a griff a későbbi kultúrákban. Az egyetlen

kapocs a bika volt. A prehisztorikus kor vadászai szemében a féktelen őstulkok a hatalom legerőteljesebb jelképeivé váltak. A korai földművelők számára a szarvasmarha létfontosságú igavonó állat volt, a tehén pedig húst, tejet és bőrt adott. – Azt akarod ezzel mondani, hogy az atlantiszi neolitikus emberek tiszteletének tárgya harmincezer éves? – kérdezte Costas hitetlenkedve. – Valószínűleg nem minden festmény ilyen idős – válaszolta Jack. – A legtöbb barlangrajzképtár nem homogén, hanem hosszú idők folyamán részletekben gyűlt fel, az idősebb rajzokat kiigazították vagy átfestették. De még a legújabb rajz is legalább tizenkétezer éves, vagyis a jégkorszak végén készült, több mint ötezer évvel Atlantisz pusztulása előtt. – Olyan messze az atlantisziaktól, mint tőlünk a bronzkor – mondta Katya. – A korai társadalmakban a művészet csak akkor maradt fenn, ha kultikus vagy vallási jelentősége is volt – állította Jack. – Eddig a pontig minden járatot rendben tartottak és kifényesítettek, de Atlantisz felügyelői szándékosan érintetlenül hagyták ezt a termet. Ezeket a festményeket az ősök képeiként tisztelték. Továbbúsztak, és megvizsgálták a mamut hatalmas hátsó fertályát, igyekeztek nem megzavarni a pigmentet, amely oly sok időt túlélt a víz hideg mozdulatlanságában. – Tudtam, hogy Atlantisz rendkívüli meglepetésekkel szolgál – mondta. – De soha nem vártam volna, hogy ilyen első osztályú kapcsolatot kínál a korai Homo sapiens és neolitikus őseink között: az idők hajnala óta létező bikakultusz bizonyítékát. – Gyöngéden elrugaszkodott, és még mindig a félelmetes mamut képét nézte. – Vagy hogy felfedezzük a világ legkorábbi műalkotásait. Most már több mint harminc méterre voltak a kürtő bejáratától, és félig a képcsarnok végére értek. Fölöttük katedrálisként magasodott egy szikla, a plafon hullámosra szilárdult lávaboltozata, amely miközben lefolyt a falakról, megszilárdult. Ahogy az őstulkok képe elhalványult, több

állatcsoport került a szemük elé, bizonyos helyen olyan sűrűn, mintha csorda haladna mellettük. – Lascaux-ban hatszáz festmény van és tizenkétezer karcolás – mormolta Jack. – Itt háromszor vagy négyszer annyi állat van. Ez szenzációs. Mintha a prehisztorikus Louvre-on mennénk végig. Ő és Katya annyira elmerültek a képek csodálatában, hogy nem vették észre a terem hátsó végét. Costas figyelmeztette őket, aggodalmasan úszott előre, miután konzultált a számítógépével. – Nézzetek magatok elé – mondta. A képtár vége alig tíz méterre volt. Amint a fejlámpáik fénye végigpásztázta a sziklát, látták, hogy nincsenek festmények, a fal sima és fényesített, mint a korábbi járatokban. Aztán felfedezték egy véset körvonalait. Hatalmas volt, legalább tizenöt méterre elnyúlt az egész falon. Costas fénycsóvája is csatlakozott az övékhez, és a kép kiteljesedett. – Ragadozó madár – kiáltott föl Katya. – A kiterjesztett szárnyú sas isten – mondta Jack halkan. A véset ugyanolyan lapos féldombormű volt, mint az áldozati bika a járatban. Nagyon hasonlónak tűnt az ősi Mezopotámia vagy Róma királysasaihoz. A feje mereven hajlott jobbra, szeme dölyfösen nézett horgas csőre fölött, de ahelyett, hogy a szárnyai kifelé nyúltak volna, a szárnyak felfelé álltak a terem sarkai felé. Olyan volt, mintha a sas lecsapna az áldozatára: karmai csaknem a padlóig értek. – Ez későbbi, mint a festmények – mondta Jack. – A kőkori vadászoknak nem voltak meg az eszközeik, hogy így véssék a bazaltot. Valószínűleg a neolitikus bikavésettel egykorú. Miközben a fényeik megvilágították a félelmetes karmokat, rájöttek, hogy a sas a fal aljánál húzódó, sötét bejáratok fölött trónol. Összesen négy volt, minden szárnyvég alatt egy, és mindegyik karomsor alatt egy. – Úgy látszik, négy választási lehetőségünk van – mondta Jack.

Sietve átkutatták a falat támpontokért, tudatában voltak, hogy ebben a mélységben vészes gyorsasággal fogy az idejük. Csaknem másfél órával ezelőtt hagyták el a tengeralattjárót. Miután végigúsztak a falat, minden bejáratot sorban megvizsgáltak, középen összejöttek. – Ugyanolyanok – mondta Katya csüggedten. – Megint próba szerencse alapon kell mennünk. – Várjunk egy pillanatig. – Costas a felettük levő képre meredt. A sas szárnyvégei csaknem elvesztek a terem barlangi magasságában. – Ez az alak. Már láttam azelőtt is. A másik kettő követte Costas pillantását. Katya hirtelen hangosan beszívta a levegőt. – Az Atlantisz-jel! Costas diadalmaskodott. – A vállak és a szárnyak a jel központi H-ja. A lábak az alsó vonalak. Az Atlantisz-jel egy kiterjesztett szárnyú sas! Jack izgatottan vette elő a korongot, hogy lássák az egyenes vonalakból álló jelet, amelyet belenyomtak a felszínbe, egy nagyon ismerős képet, melynek mostanáig kifürkészhetetlen volt a formája. – Talán olyan, mint az egyiptomi anh jel – mondta Katya. – A füles kereszt az életerőt jelképező hieroglifa. – Mikor megláttam az áldozati rovásírást a járatban, arra gondoltam, hogy az Atlantisz-jel több egyszerű kulcsnál, hogy az is numerikus eszköz – mondta Costas. – Talán kettős kód, vízszintes és függőleges vonalakat használ a 0 és 1 jelölésére, vagy számológép, hogy összekapcsolja a szoláris és lunáris ciklusokat. De most úgy néz ki, hogy egyszerűen a szent sast reprezentálja, absztrakció, amit könnyen lehet másolni egyik anyagról a másikra, mert egyenes vonalakból áll. Még akkor is… – Hordozhat valamiféle üzenetet – vetette közbe Jack. – Egy térkép? Jack odaúszott Katyához. – Fel tudnád idézni a phaisztoszi korong Dillen által készített fordítását?

A lány gyorsan kivette palmtopját a vállán lévő vízálló tartóból, és a szöveg egy pillanat múlva megjelent a képernyőn. A bika jele alatt fekszik a kiterjesztett szárnyú sasisten. Farkánál (van) arany falu Atlantisz, a nagy arany ajtaja (a fellegvárnak?). Szárnyai vége érinti a felkelő és lenyugvó napot. A felkelő napnál (van) a tűz és fém hegye. (Itt van) a főpapok (Trónterme? Fogadószobája?). – Ott állj meg – Jack Costashoz fordult. – Mi a helyzetünk? Costas kitalálta, mire gondol a barátja, és máris megnézte az iránytűt. – Figyelembe véve a mágneses változékonyságot a sziklában, azt mondom, hogy ez a fal csaknem pontosan keletnyugati. – Helyes. – Jack gyorsan rendezte gondolatait. – A bika jele erre a vulkánra vonatkozik, a kettős csúcsra. A kiterjesztett szárnyú sas isten ez a kép a fejünk fölött, a szárnyak pontosan a felkelő és lenyugvó napra mutatnak. A főpapok terme a felkelő napnál van. Ez azt jelenti, hogy a keleti ajtó, a bal szárnyvég alatt. Costas bólintott, tekintetét a jelre szögezte. – Ennél is több van itt. – Elvette a korongot Jacktől, a vonalakat követte nyomon, miközben beszélt. – Képzeljük el, hogy ez egy térkép, nem méretarányos, hanem egy diagram, mint a metró rajza. A függőleges vonalak megfelelnek a sas lábának, az átjárónak, amely a szikla felszínén található ajtótól vezet. A két vonal a sas lábának felénél a zsákutcánk, a bika vésetén túl. Most a jel közepében vagyunk, azon a ponton, ahonnan a szárnyak jobbra és balra elágaznak. – Szóval a két ajtó előttünk a sas nyakához vezet – mondta Jack. – És a szöveg a korongon dupla üzenet. Nemcsak azt mondja el, hogy válasszuk a keleti ajtót, hanem azt is, hogy kövessük az átjárókat azon a ponton is túl, amely a bal szárnyvégen van. – Akkor hová vezet az összes többi járat? – kérdezte Katya.

– Az a gyanúm, hogy a legtöbb komplexumot képez járatokkal és képtárakkal, mint ez is. Képzeljetek el egy szertartásszobákkal, a papok és segítőik szobáival, konyhákkal és élelemraktárakkal, írószobával és műhelyekkel tele kolostort. Az az őskori vadász, aki először idejött, lehet, hogy észrevette a barlang szimmetrikus elhelyezkedését, amely a természet szeszélye folytán egy kiterjesztett szárnyú sasra emlékeztetett. Később a kőfaragók még tovább tökéletesíthették ezt a bonyolult, szövevényes rendszert. – Sajnos nincs időnk a felfedezésre. – Costas Jack mellett úszott, és riadtan nézte légzőkészüléke tartalommérőjét, amely nem sok jóval kecsegtetett. – A lőtt seb és a hideg víz felverte a lélegzésedet. Már csaknem a vésztartaléknál jár. Annyi trimixed van, hogy vissza tudsz menni a tengeralattjáróhoz, de több nincs. Rajtad a sor. Jack nem tétovázott a válasszal. Amíg az ostromlóik ott vannak, nincs esély, hogy visszajussanak a tengeralattjáróra. Egyetlen esélyük az, ha átjutnak az alagútlabirintuson a felszínre. – Megyünk tovább! Costas a barátjára nézett, és szótlanul bólintott. Katya megfogta Jack karját. A bal oldali ajtó felé úsztak, egy utolsó pillantást vetettek a mögöttük lévő barlangra. Miközben a lámpáik fénye cikázva táncolt a hullámzó felszínen, az állatok kontúrjai torzuknak és elnyújtottnak tűntek, mintha a lények felegyenesednének, és megpróbálnák követni őket, s fantasztikus kavalkádként törnének elő a régmúltba veszett jégkorszak mélységéből. Amikor elérte a sarkot, Costas megállt, újabb szalaggombolyagot rakott fel. Aztán előreúszott, hogy szembenézzen a riasztóan sötét járattal. Jack és Katya követte. – Rendben – mondta. – Gyertek utánam.

20

T

hészeusz, itt Ariadné. Thészeusz, itt Ariadné. Hallasz? Vége. Tom York megismételte az üzenetet, amelyet az elmúlt fél órában folyamatosan sugárzott. Azokat a kódneveket használta, amiben Jackkel és a többiekkel megállapodott, mielőtt elindultak a DSRV-vel a tengeralattjáróra. Kikapcsolta a mikrofont, és visszatette a VHF vevőre a radarkonzol mellé. Kora reggel volt, és a Seaquest csaknem visszaért eredeti pozíciójához, miután kikerülte a Fekete-tenger déli partjai felé vonuló vihart. Ahhoz képest, hogy alig tizenkét órája váltak el, túlságosan aggódott. Bizonyára eltartott egy ideig, míg áthaladtak a tengeralattjárón, és Costas lézerkészülékét sem próbálták ki. Lehet, hogy úgy döntöttek, addig nem használják a DSRV rádió bójáját, míg a felszíni feltételek megfelelőek nem lesznek. Korábban az NTE cheltenhami kapcsolatán keresztül beszélt az Egyesült Királyság kommunikációs és titkosszolgálati adatgyűjtő igazgatóságával, megtudta, hogy az egyik új generációs digitális felszíntérképező műhold a fejük fölött lesz egy órán belül. A látószöge szélén voltak, és csak öt percig tudják használni, de kaphatnak egy nagy felbontású képet a szigetről, ha a felhő eléggé felemelkedik, és lehetővé teszi, hogy a műhold zavartalan képet készítsen a hatszáz

kilométernyire keringő pályájáról. Az infravörös hőérzékelők még akadályozott látás esetén is részletes képet adnak, amelyet ugyan a vulkán erőteljes sugárzása fog uralni, de esetleg az egyes emberek jelei is kivehetők lesznek, ha elég messze vannak a magtól. – Kapitány, föld a láthatáron. Dél-délnyugat, a hajóorrtól jobbra. A hajnal közeledtével ő és a kormányos felment a parancsnoki modulból, a virtuális hídról a fedélzeti felépítmény tetejére. Mivel a hajó nagyon imbolygott, megragadta a korlátot, és kinézett az esőverte ablakon keresztül. Végigpillantott a letakart felszerelésen az első fedélzeten, amely túlélte a vihart. A hajnal tompa fényében lehetett látni a nyugtalan tengert, felszínét fehér, taréjos hullámok tépték. A látóhatár folyamatosan tágult, ahogy a nap sugarai szertefoszlatták a tenger ködét. – A távolság háromezer méter – állapította meg York. – Csökkentse a sebességet egy negyedre, és hét egész öttized fokban kanyarodjon. A matróz ellenőrizte a lézer távolságmérőt, miközben York megállapította a GPS-helyzetpontot, és az iránytűállványnál lévő hivatalos térkép fölé hajolt. Pár pillanat múlva a sziget drámaian közel került, csillogó felszíne csaknem tökéletes kúpban emelkedett ki. – Istenem! – kiáltott fel a matróz. – Ki fog törni! York visszatette a körzőt, és felkapta a látcsövet. A szigetet takaró felhő nemcsak tengeri pára volt, hanem magából a vulkánból származó füst. Ahogy a felhő alapja felemelkedett, a füst szalagként nyúlt az égbe, a felső része ide-oda ingott, mielőtt elindult volna a szélben délre. Középen egy csonka szivárvány látszott, egy élénk színsáv, amely ragyogóan csillogott, ahogy átsütött rajta a nap. York egy teljes percig nézte a látványt. – Nem hiszem – válaszolta. – Nincs benne szemcsés anyag. Láttam már hasonlót azelőtt a Vanuata-szigeteknél a Csendesóceán déli részén. Az esővíz átitatta a likacsos hamu felső

rétegét, és vízgőzzé vált, mikor kapcsolatba került a magmával. Ez órákig tartó füstöt okoz, amely még a felhők eltűnése után is látszik. De ilyet még nem láttam. Úgy tűnik, hogy a vízgőz egyetlen kéménybe torkollik, oszlopot képez, amely csak húsz méter átmérőjűnek látszik. – Ha ez az ősidőkben történt, bizonyára félelmet ébresztett, természetfeletti dolognak tűnt – töprengett a matróz. – Bárcsak Jack is láthatná – nézett York tűnődve a hullámokra. – Ez hitelesíti az elméletét, hogy szent volt a hegy, az istentisztelet helyszíne, mint azokban a minószi szirti szentélyekben. Az istenek lakhelyének látszik. York felemelte a látcsövét, hogy megvizsgálja az előttük emelkedő vulkánt. A felszín elhagyottnak és élettelennek látszott, a kúp megperzselődött hamuja lent terméketlen bazaltnak adta át a helyét. Nagyjából félúton egy sor sötét foltot látott egyenes vonalú képződmények között, mintha emelvények vagy erkélyek lettek volna. Kis időre lehunyta a szemét a napfény előtt, újból megnézte, és felhördült. Letette a látcsövet, és odament a nagy felbontású teleszkóphoz, amikor egy hang szólalt meg az ajtóban. – Ez aztán a látvány. Feltételezem, hogy vízpára. – Peter Howe lépett a hídra. Zöld gumicsizmát, barna korbársony ruhát, fehér garbót viselt, és két gőzölgő csészét hozott. – Úgy nézel ki, mintha az atlanti csatából jönnél – mondta York. – Inkább a fekete-tengeri csatából. Micsoda pokoli éjszaka volt. – Howe átadta a bögrét, és lehuppant a kormányos helyére. Borostás volt, és ráncos a kimerültségtől: a fáradtság kihozta új-zélandi akcentusát. – Tudom, hogy sikeresen elkerülted a vihart, de azért rendesen kijutott nekünk. Azt hittem, meghalok, mire rendesen rögzítettük a felszerelést. Csaknem elvesztettük a mentő tengeralattjárót. A tengeralattjárót nem sokkal azután visszahívták, hogy elküldték a DSRV-t, és utasait biztonságosan elszállították a Sea Venture-re harminc tengeri mérföldre nyugatra. Bár az eszközt biztonságba helyezték a belső részben, váratlanul

leesett az emelvényéről az éjszaka folyamán, és csaknem komoly súlyeltolódást okozott, amely végzetes lehetett volna a hajóra és a legénységre nézve. Ha Howe és csapata erőfeszítései kudarcot vallottak volna, nem lett volna más megoldás, mint az, hogy a tengerbe vetik a tengeralattjárót, ami megmentette volna a Seaquestet, de elvágta volna az egyetlen biztonságos menekülési útvonalukat. – Csak tizenketten vagyunk – folytatta Howe. – Az embereim kidöglöttek az éjszaka. Mi a helyzetünk? York a SATNAV monitorra nézett, és megnézte a koordinátáikat, összehasonlítva a GPS helyzetponttal, ahol előző nap leengedték a DSRV-t. A vihar csaknem elült, a tenger mérsékelten hullámzott, és a reggeli napfény csillogott a sziget üveges felszínén. Tökéletes nyári napnak néztek elébe. – Ha hat óra múlva sem hallunk semmit Jack felől, leküldöm a búvárokat. Míg te lenn állsz a legénységgel őrségben, addig ők megérdemelt pihenésüket töltik. Az ébresztő 12.00. – És az őrangyalaink? – Ugyanakkor tájt várhatók. Ha nincs kapcsolat, vészjelet adunk le 12.00-kor. Az őrangyalaik a tengerészeti hadműveleti egység volt, az utolsó menedékük. A török fregatt és a FAC flottilla már áthaladt a Boszporuszon, és teljes gőzzel tart feléjük, és Trabzonban a török különleges tengerészeti egység is fokozott készültségben van. Mustafa Alközen és magas rangú török diplomaták csoportja elrepült Grúzia fővárosába, Tbiliszibe, biztosítandó, hogy mindenféle beavatkozás a két nemzet teljes együttműködésével történjen. – Rendben. – Howe látható megkönnyebbüléssel beszélt. – Ellenőrzöm az első lövegtornyot, aztán én is hunyok egyet. Délben találkozunk. York bólintott, és megmozdította az iránytűt. Húsz perccel ezelőtt a kormányos egy hatalmas repedést jelentett a tengerfenéken, egy korábban feltérképezetlen tektonikus törést, amely tíz kilométer hosszú és több mint ötszáz méter mély. Figyelte, ahogy a

mélységmérő jelezte a haladásukat a hasadéktól a 150 méter mélyen fekvő ősi partvonal mentén. Elérték a találkozási pontot, és lehorgonyoztak a szigettől másfél tengeri mérföldre észak-északnyugatra, csaknem pontosan azon a helyen, ahol Jack és Costas először látta meg az ősi várost az Aquapodokból előző nap. York a sziget felé nézett, a kettős csúcsra és a nyeregre, ahol a caldera évmilliókkal ezelőtt beomlott, s amely most tisztán látszott. Mozdulatlanul állt, lenyűgözte a gondolat, mit rejt a víz mélye. Csaknem hihetetlen, hogy az előtte elterülő vizek az ókori világ legnagyobb csodáját rejtik, azt a várost, amely mindegyiknél több ezer évvel korábban keletkezett: tornyosuló piramisokat, kolosszális szobrokat és sokemeletes lakásokat. Mindez a történelem előtti időkben élt legfejlettebb civilizáció műve. És ráadásul lent fekszik egy baljós szovjet atom-tengeralattjáró, amelynek elpusztítására egy életen át képezték ki. Egy hang recsegett a rádión. – Seaquest, itt Sea Venture. Hallasz? Vége. York felkapta a mikrofont, és izgatottan megszólalt. – Macleod, itt a Seaquest. Add meg a koordinátáidat. Vége. – Még mindig Trabzonban veszteglünk a vihar miatt. – A hangja remegett és eltorzult a távolság miatt. – De Mustafának sikerült rátapadni egy műholdra. Hőképeket sugároz. Már biztosan befolyt. York megfordult, hogy közelebbről megnézze a navigációs konzol képernyőjén a matróz mellett, aki a kormánykereket tartotta. Vibráló színsugarak jelentek meg a sziklás tájképben, és mozaikpixelekre töredeztek. – A sziget központi része látszik – Macleod hangja alig volt hallható. – A keleti part fönt van. Csak pár percünk van, aztán elveszítjük a műholdat. A képernyő felső fele sötét maradt, de a scanner újabb fordulása tökéletes képet adott középen. A töredezett lávafoltok mellett egy széles plató fekszik, egyenlő távolságra helyezett kövek sugara látható balra. Jobbra eltéveszthetetlenül látszik

egy sziklába vájt lépcső. – Igen! – A matróz a levegőbe bokszolt örömében. – Megcsinálták! York mohón követte a pillantását. Két vörös folt vált le a lépcsőről, és világosan látszott, hogy mozog. Egy harmadik jelent meg a pixelek homályából a kép tetején. – Furcsa. – York nyugtalan volt. – Fölfelé mozognak a partvonaltól, de Jack meg volt győződve, hogy a föld alatti átjáró a vulkán közelébe viszi őket. És rádiókapcsolatba is léphettek volna, ha elérték a felszínt. A legszörnyűbb gyanúi kezdtek körvonalazódni. Egy negyedik, aztán egy ötödik alak jelent meg a lépcső mindkét oldalán széthúzódva. – Jézusom – kiáltott föl a matróz. – Ezek nem a mieink. A kép elhomályosult, és a rádió recsegése folyamatos lett. A matróz feje a figyelmeztető fény felé fordult a csatlakoztatott képernyőn. – Uram, ezt látnia kell. A monitoron a körben forgó, katonai jellegű Racal Decca TM1226 felszínkutató és navigációs radarkép látszott. – Egy úszó objektum levált a sziget keleti oldaláról. ,Nem vagyok benne biztos, míg a kép ki nem tisztul, de azt mondom, hogy egy fregatt méretű hadihajót látunk, talán egy nagy FACot. Éppen akkor egy borzalmas süvítés hallatszott felülről, és mindkettejüket hátravetette a nyomás. York összekapta magát, és a jobb oldali fedélzetre sietett, éppen idejében, hogy a becsapódás vízsugarát ötszáz méterre a hajóorrtól elkerülje. Ugyanabban a pillanatban távoli lövés hangját is hallotta, a hang visszaverődött a szigetről, és feléjük gurult a tiszta reggeli levegőben. – Minden rendszert leállt, ismétlem, minden rendszer leállt – kiáltotta a matróz. – Radar, rádió, számítógépek. Minden megdöglött. York visszatámolygott a fedélzeti felépítménybe, és gyorsan körülnézett. A navigációs terem ajtaján át látta, hogy a

monitor elsötétült. A világítás és a VHF rádió a hídon megszűnt a GPS vevővel és a többi LCG kijelzővel együtt. Rögtön lehúzott egy kart az óraműves hajókürtön, és felnyitotta a fedelet a hangtölcséren, amely a hajó minden részébe elvezetett. – Figyelem! – üvöltötte bele a riadóba. – Vörös riadó. Vörös riadó. Megtámadtak minket. Minden elektronika leállt. Ismétlem, minden elektronika leállt. Howe ezredes, jelentkezzen azonnal a hídon. A legénység többi tagja gyülekezzen a belső dokkolónál, és készítse elő a Neptune II. menekülő tengeralattjárót. – Becsukta a fedelet, és a kormányosra pillantott. Arca zord volt és feszült. – E-bomba. A másik férfi beleegyezően bólintott. A terroristák arzenáljának legújabb szerzeménye az utóbbi években az elektromágneses bomba volt; mágnesesen töltött lövedékek, amelyek sok millió watt mikrohullámú impulzussal robbannak fel. Olyan, mintha egy elképesztő erejű villámcsapás érné a hálózatot, és képes minden elektromos eszközt, köztük a számítógépeket és a telekommunikációt tönkretenni a hatósugarán belül. – Itt az ideje, hogy csatlakozzon a többiekhez, Mike – adta ki a parancsot a kormányosnak York. – A tartalék áramforrás bent van a tengeralattjáróban, a parancsnoki modul pedig védett az elektromágneses interferencia ellen, úgyhogy még működőképesnek kell lennie. Peter és én addig maradunk, ameddig lehet, és csak akkor megyünk el, ha szükséges. Az a parancs, hogy érjék el a török felségterületet, mielőtt kiderül a pozíciójuk. A hívókód: „Ariadnénak őrangyalra van szüksége”, a biztonságos NTE csatornán. Mint rangidősnek, átadom a parancsnokságot. – Igen, uram, Sok szerencsét, kapitány. – És maguknak is. Miközben a tengerész lerobogott a létrán, York a sziget keleti szélére irányította látcsövét. Pillanatokkal később egy alacsony test siklott ki a sziklák mögül, ferde hajóorra fenyegető volt, akár a cápáké. A tiszta reggeli fényben minden

vonása hangsúlyozottan látszott, az első lövegtoronytól kezdve a parancshídházig. Tudta, hogy ez csak a Vultura lehet. Az Egyesült Államoktól és Nagy-Britanniától eltekintve csak az oroszok fejlesztettek ki elektromágneses impulzus elvén működő tüzérségi lövedéket. A legutóbbi Öböl-háborúig Oroszország semleges volt, ami oda vezetett, hogy egy sor keményfejű hidegháborús katona arra gondolt, hogy titokban fegyverekkel támogatja a felkelőket. York most a saját bőrén tapasztalta, amit sokan gyanítottak, hogy a legmodernebb lövedékek bekerültek a régi szovjet arzenálból származó fegyverek illegális kereskedelmi rendszerébe, és az alvilág közvetítésével ma már terroristák birtokolják őket. Aszlan bizonyára nem az egyetlen hadúr, aki ilyen nagy értékű fegyverekkel rendelkezik. Miközben York becsukta a túlélőruháját, Howe szaladt fel a létrán. Már félig felvette a fehér tűzálló kezeslábasát, és egy másikat Yorknak dobott. A két ember gyorsan felszerelkezett, és felvették a sisakot a konzol alatti állványról: a kevlárkupolákat kidudorodó fülvédőkkel és a törésbiztos, visszahúzható szemellenzőt is felszerelték. – Akkor ez van – mondta Howe. – Isten legyen velünk. A két férfi lecsúszott a létrán a fedélzetre. A parancshíd-ház mögött a helikopterleszálló üres volt, a Lynx még a vihar kezdetén elrepült Trabzonba. – Az automata tüzelőrendszer használhatatlan elektromosság nélkül – mondta Howe. – De a fegyvergondolát kézi irányításra tettem, amikor utoljára ellenőriztem, úgyhogy fel tudjuk kézzel kurblizni. Egyetlen reményük a meglepetés volt. A Vultura nem tudja, hogy rögzített fegyvereik vannak; a fegyverzetet visszahúzták a Seaquest rendes működése közben. Aszlan szándéka kétségkívül az volt, hogy odaáll a hajójával és kifosztja, aztán azt tesz vele, amit akar. Nem sokat tehetnek a Seaquest végzete ellen, de valamennyit visszafizethetnek. A Vultura ágyúi rájuk szegeződnek, és tudták, hogy az első lövésük elszabadítja a

poklot, egy olyan támadást, amit a hajó nem bír ki. A két ember együtt összehúzódott az előfedélzet közepén, és felemeltek egy kör alakú nyílásfedelet. Alatta feküdt a tompaszürke lövegtorony, és a Breda 40 milliméteres dupla csöve kiemelkedett. Howe leugrott a tüzelőállványra a hátsó szerkezet mögé, és felnézett Yorkra. – Azonnal tüzelnünk kell, amint felemeljük a lövegtornyot, és megvan a cél. A régi, jól bevált módszerrel kell csinálni. Én vagyok a tüzér, te meg az előretolt megfigyelő. A fegyvert rendesen a Seaquest hídjáról irányították, a távolságmérő el van látva Bofors 9LV 200 Mark 2 követőradarral és 9LV 228 tűzvezető rendszerrel. Most viszont még a kézi lézer távolságmérőt sem tudta használni, és teljesen navigációs képességeire volt utalva. Szerencsére emlékezett a randevú helyének koordinátáira a sziget keleti végénél, ahol a Vukura most megjelent széles oldalával feléjük. – Távolság háromezer-háromszáz méter – York fölemelte a kezét, mint egy irányító. – Oldalszög kétszáznegyven fok a tengelyünkön. Howe elismételte az utasításokat, és elforgatta a tüzelőállás melletti kereket, míg a csövek egy vonalba kerültek a Vulturával. Gyorsan kiszámolta az emelkedés szögét, megmozdított egy zárművet a félkör alakú fém iránytűn úgy, hogy a csövek a röppályára essenek, amikor fölemelik a lövegtornyot. – Légnyomás és páratartalom normális, a szél ereje elhanyagolható. Nem szükséges finomítani a megadott távolságon. York leereszkedett a padlóra Howe mellé, hogy segítsen a lőszereknél. A hevedertöltő szerkezet üres volt, mivel a hajó nem készült fel csatára a támadást megelőzően, és nem is működött elektronika nélkül. Kézzel kellett kivenni a lövegeket a torony két oldalán levő tartókból. – Kis kézi munka – mondta Howe. – Nagy erejű robbanóanyag a bal csőbe, páncéltörő a jobba. Mindegyikből

ötöt. Kétlem, hogy többre lenne lehetőségünk. A nagy erejű robbanóanyagot használjuk távolságmérésre, mert a becsapódás jobban látszik, mint a másiké. York elkezdte berakni az ötkilós lövedékeket a tartályokba a töltényűrök fölé, a piros végűeket balra, a kék végűeket jobbra. Mikor befejezte, Howe beült a lövész helyére, és hátrahúzta a kart mindkét csövön, hogy a lövedék bejusson a csőbe. – Nagyon idegesítő, hogy csak tíz lövedékünk van egy olyan fegyverbe, amely négyszázötven lövedéket lő ki percenként. – Howe közönyösen figyelt. – Talán Atlantisz istenei ránk mosolyognak. A két férfi lehajtotta a biztonsági szemellenzőt. York leereszkedett a csövek emelését irányító kerék előtti szűk helyre, miközben Howe megragadta a kézi irányítót, amely emelte és eresztette a lövegtornyot. Miután kipróbálta, hogyan fordul, Yorkra pillantott. – Kész az emelésre? York feltartotta a hüvelykujját. – Most! Miközben a lövegtorony kiemelkedett, York az adrenalin zubogását érezte. Sokszor került veszélyes helyzetbe, de mindig a híd vagy az irányítóhelyiség védelméből. Most halálos kimenetelű összeütközésre kerül a sor az ellenséggel a fegyver hideg csöve mögül. Először tapasztalhatta, mit éreztek azok az emberek, akik Nelson Victory nevű hajójának ágyúi mögött görnyedtek, vagy a nagy csatahajók lövegtornyaiban Jütlandnál vagy North Cape-nél. A túlélésük forgott kockán, az esélyeik nagyon csekélyek voltak a Vultura 130 milliméteres ágyúival és a GSP-kapcsolattal ellátott célzórendszerével szemben. A fegyvergondola a fedélzet fölé emelkedett, és a Vultura körvonala láthatóvá vált. York nézte, ahogy az ágyúcsövek a célra tapadnak, lecsapta az emelőkerék fogantyúját, és felemelte a jobb karját. – Elkészülni!

Howe kioldotta a biztosítékot, és ujját a ravaszra helyezte. – Tűz! Fülsiketítő csattanás hallatszott, és a bal oldali cső erőteljesen visszaugrott a rugóin. York felkapta a látcsövét, és figyelte a lövedék röppályáját, amint sivítva repült a levegőben. Pár pillanattal később egy vízsugár tört elő a Vultura jobb oldalánál. – Húsz fok balra – ordította York. Howe igazított a cső pozícióján, és a helyére zárta a lövegtalpat. – Tűz! Újabb sivítás, és fénycsóva röpült ki a bal csőből. A lövéskor keletkezett gáz azonnal kiröpítette a kilőtt köpenyt, és újat lökött a helyére. – Talált! – kiáltotta York. – Páncéltörő, öt lövedék gyorsan! Látta a vörös villanást, ahol a robbanószer a fémnek csapódott, és szilánkesőt zúdított a Vultura tatjára. Abban reménykedtek, hogy a találat tönkretette a hajó hajtóművét, károkat okozott az erősítő pótmotorokban, amitől a Vultura gyorsabb, mint a felszíni járművek többsége. – Tűz! Howe meghúzta a jobb oldali ravaszt, és lenyomva tartotta. Egy óriási légkalapács hangjával lőtte ki az ágyú az öt lövedéket, a tár egy másodperc alatt kiürült, és a kilőtt töltények röpültek a hátuljáról minden visszalökődésnél. Még mielőtt a visszhang megszűnt volna, egy szédítő erejű csattanás hallatszott a Seaquest tatján, és hatalmas remegés rázta meg a fedélzetet. A két férfi rémülten látta, hogy a hajó fél tucat közvetlen találatot kapott közvetlenül a merülési vonal fölött. Ennél a távolságnál az erőteljes Nitrex indítótöltet azt jelenti, hogy a Vultura képes virtuálisan vízszintes röppályán is lőni; urániumköpenyes AP lövedékek söpörték végig a Seaquestet a tattól a hajó közepéig. Olyan volt, mintha egy óriási vasvillával döftek volna bele, minden töltény könnyedén áthatolt a válaszfalakon, és kijött a másik oldalon tűz és szemét kíséretében. – Most a hídra mennek – ordította York. – Eztán jövünk mi.

Miközben a Seaquest hullámzott és csikorgott, York a látcsövét a Vultura tatjára irányította. Füstgomolyagok látszottak, ahol találat érte. Egy mozdulat ragadta meg a figyelmét, és leeresztette a látcsövét. Egy merev törzsű, felfújható csónak közeledett feléjük, dupla külsejénél szinte habzott a széles, V alakú nyomdokvíz. Benne egy csoport összegörnyedt alak. Már áthaladtak a távolság felén, és gyorsan közeledtek. – Ellenséges csónak közelít, távolság nyolcszáz méter – kiáltotta. – Minimális állásba ereszteni a csöveket. Cél a közeledő objektum! York eszeveszetten tekerte a csőemelő kereket, miközben Howe felcsapta a lövészülés előtt lévő fémkeresőt. Mikor a keze rásimult a bal oldali ravaszra, fülsiketítő robbanás vetette mindkettőjüket a földre. Ezer ablak betörésére emlékeztető hangon fémeső pattogzott le a lövegtorony páncélzatáról. Az egyik mélyen belehasított York lábába. Kezeslábasát elborította a vér. Pillanatokkal később két további robbanás söpört végig a fedélzeten. Az újabb páncéltörő lövedék átlyukasztotta a fedélzeti felépítményt, és a jobb oldalon a tengerbe esett. York talpra küszködte magát. A füle őrülten csengett, bal lába használhatatlan volt. A parancsnoki híd helyén tátongó lyukra bámult. Az olyan ember számára, aki a tengerrel kötött házasságot, ugyanolyan felkavaró látvány volt, mintha tehetetlenül nézné a szeretett nő haláltusáját, aki már beszélni sem tud, megvakult, és tönkrement az arca. – Kapjuk el azokat a gazembereket. – A hangja a fájdalom ellenére hideg és elszánt volt. – Igenis, uram. Howe visszament a lövész helyére, a nézőkébe fogta a feléjük közeledő csónakot. Úgy kétszáz méterre lehetett tőlük. A csöveket a legalacsonyabb állásra állította, és egy másodperces szünetekkel kilőtte a megmaradt nagy erejű robbanóanyagokat. Az első rövid lett, de megemelte a csónakot, aztán belekapott a szél és odébb lökte. A második

átment a hajógerinc alatt, és az egész csónakot kiröpítette a vízből: a tat annyira megdőlt, hogy látták a hat nedves ruhás embert, ahogy kétségbeesetten kapaszkodnak a fenékbordába. A harmadik a tükörlapnál robbant, begyújtotta az üzemanyagtartályt, szétrobbantotta a csónakot és véres tűzgolyóvá változtatta a benne ülőket. A motorcsónak maradékát ennek ellenére tovább sodorta feléjük a lendület. A két embernek nem volt ideje diadalmaskodni. A vég ugyanolyan erőszakos és kegyetlen volt, amilyennek előre látták. Amikor a csónak első égő darabjai elérték a lövegtornyot, gigantikus roppanást éreztek a talpuk alatt. Szegecsek repültek ki, és a fém groteszk módon áthajlott a fedélzet egyik oldaláról a másikra. Egy pillanattal később egy másik lövedék söpörte el a lövegtornyot a helyéről, és a tat korlátja felé sodorta őket. Az egész hajó lángokban állt. Elérkezett a vég. Égő örvény pörgette őket a szűkülő űrbe. Miközben York az életéért küzdött, végső pillantást vetett a lángokban álló Seaquestre, amely csodálatos módon mégis úszott, már alig felismerhető, de hajlíthatatlan, akár a tűzhányó, amely mozdulatlanul emelkedik mögötte.

21

A

mikor a sas bal szárnya alatt elmerültek az alagút barátságtalan sötétjébe, ugyanolyan fényes és sima falak vették körül őket, mint az előző járatokban. Pár méterrel az ősök termén túl Costas vezette őket, de nemsokára kiszélesedett az út, és Jack meg Katya mellette úszhatott. Nagyjából tíz méter után a padló sekélyen emelkedő lépcsősorrá vált. Úgy tűnt, hogy a kopott lépcsők a végtelenbe vesznek: legalábbis a lámpáik fénye nem érte el az út végét. – Az istenek ezúttal velünk vannak – mondta Costas. – Még pár perc ebben a mélységben, és végleg itt maradunk. Miközben feljebb haladtak a lejtőn, úgy takarékoskodtak az energiával, hogy a felhajtóerő-kompenzátoraik segítségével emelkedtek. A falakat végig életnagyságú faragott bikafrízek borították, tekeredő formáik megdöbbentően emlékeztettek a Krétán napvilágra került minószi bikafestményekre. Úgy tűnt, mintha dobognának és fújtatnának, ahogy fölfelé haladtak mellettük. Éppen mikor Jack lélegzése stabilizálódni kezdett, a számítógépe figyelmeztető jelzést adott le, hogy a tartalék levegőjét fogyasztja. Egy pillanatra érezte a szabályozóján, hogy elakad, amikor a vésztartalék beindult, de aztán újból szabadon áradt az éltető oxigén. – Ahogy megyünk fölfelé, és a nyomás is csökken, egyre

többet kapsz a vésztartalékból – biztosította Costas. – Ha pedig kifogynál, mi még mindig tudunk lélegeztetni. – Remek. – Jack vágott egy grimaszt a szemellenzőjén keresztül, aztán az úszóképességének éppen hogy semleges megtartására koncentrált. A következő pár percben csak a buborékok hangja hallatszott, amint emelkedtek fölfelé az átjáróban. Úgy száz méter után Costas jelzett, hogy álljanak meg. – Most hetven méterrel vagyunk a tenger szintje alatt – jelentette be. – A számítógépem szerint ötperces dekompressziós megállásra van szükségünk. Még ha főleg héliumon és oxigénen vagyunk is, akkor is sok nitrogénnel vagyunk átitatva. Meg kell tőle szabadulnunk. Az oldalában lüktető fájdalom ellenére Jack tudatosan arra törekedett, hogy ne vegye szaporán a levegőt. Kimerülten süllyedt a lépcsőkre, és a korongért nyúlt. – Itt az idő egy kis térképolvasásra – mondta. A másik kettő lehuppant mellé. Jack úgy fordította a korongot, hogy a jel a járat irányába kerüljön. – Ha jól gondolkoztunk, itt vagyunk, a sas bal vállánál – mutatta Costas. – Már nem kell sokáig ezen az úton mennünk. Közelebb jutunk a szikla felszínéhez. – Amikor ez a járat véget ér, akkor jobbra kell fordulnunk – mondta Katya. – Aztán végig a sas szárnya mentén haladunk, míg végül balra fordulunk, és végül a keleti szárny végéhez jutunk. – Ha a kaldera felé haladunk, nagyjából száz métert kell emelkednünk, és négyszáz métert menni délre a harmincfokos lejtőn. Bizonyos ponton elérjük a tengerszintet, de még mindig a föld alatt leszünk. – Mi történik, ha a járat lefelé halad? – érdeklődött Katya. – Élve megfövünk – mondta Costas nyersen. – A mag az olvadt láva és a perzselő gázok fortyogó tömege. Még akkor is megtörténhet, hogy a vízözön után odafolyt láva elzárja az utunkat, ha felfelé megyünk. Időzítő készülékeik egyöntetűen jelezték az ötperces pihenő

végét. Jack elrakta a korongot a zsebébe, és erőteljesen ellökte magát a lépcsőről. – Nincs más választásunk – mondta. – Imádkozzunk, hogy Ben és Andy még kitartson. Mi vagyunk az egyetlen reményük. Miközben túljutottak a hatvanméteres jelen, szabályozóik elkezdték nitrogénnel helyettesíteni a héliumot. A belélegzett keverék nemsokára alig különbözött a légkör levegőjétől, csak több oxigén volt benne, amit az utolsó pár méteren adagolt a készülék, hogy véráramukból kimossa a maradék nitrogént. Costas átvette a vezetést, amikor a lépcsők egy szűk alagútba vezettek. Az utolsó pár lépés után jobbra fordult, egy természetes hasadékot követve, mielőtt visszatért eredeti irányához, és hirtelen egy másik üreg bejáratához vezette őket. – Itt az útkereszteződés, az úti célunk. Fejlámpáik fénye egy nagyjából tíz méter hosszú és öt méter széles termet világított meg, mindegyik oldalán ajtó nyílt. A dekompressziós megállás rövid időre felélénkítette Jacket, és előreúszott, hogy közelebbről megnézze. Középen téglalap alakú asztal volt, amelyet kis oszlopok vettek körül, a sarkaktól nagyjából két méterre. Az asztalt a sziklából faragták ki, és kiemelkedő pereme volt, mint a szarkofágok megfordított fedelének. Az oszlopok teteje nyitott tál volt, olyasmi, mint a középkori templomokban látható keresztelőmedencék. – Nincs vércsatorna, és elképzelhetetlen lenne, hogy nagytestű állatot ilyen messzire behozzanak a hegy mélyébe – mondta. – Az áldozatok nyilvános szertartások szoktak lenni, és akármi is folyt itt, csak kiválasztott keveseknek szólt. – Ablutiós asztal a szertartásos tisztálkodáshoz? – találgatott Costas. Katya odaúszott a belépési pontjukkal ellentétes ajtóhoz. Bekémlelt a mögötte nyíló folyosóra, és rövid időre lekapcsolta a lámpáját. – Fényt látok – mondta. – Alig észrevehető, de négy különálló rés azonos távolságra. Jack és Costas odaúszott. Ők is látták a homályos zöld

foltokat. – Csak tizenöt méterrel vagyunk a tengerszint alatt, és néhány méterrel beljebb a szikla felszínétől. – Costas újból felkapcsolta a lámpáját beszéd közben. – Kint kora reggel van, úgyhogy kell lennie egy kis fénynek ebben a mélységben. – A folyosó megegyezik az egyik, a sas vállából kiugró párhuzamos vonallal – mondta Jack. – Lefogadom, hogy szálláshelyek a piramisokra néző ablakokkal és erkéllyel. Pont, mint a minószi sziklaépítményben Thírán, amely eszményi helynek tűnik a szerzetesek számára, de mégis a parton élők foglalták el. – Kijuthatunk valamelyik ablakon is – javasolta Katya. – Nincs rá esély – mondta Costas. – Szellőzőnyílásoknak látszanak, feltehetőleg keskenyebbek egy méternél. És nincs időnk felfedezni. A térképünk eddig működött, én arra szavazok, hogy kövessük. Éppen akkor rezgés futott át rajtuk, a víz felkavarodott, és Jack hirtelen attól tartott, hogy elájul. További vibrációk is jöttek, aztán egy sorozat kalapálásszerű hang, mindegyiket egy tompa hang követte, mintha üveg tört volna be valahol nagyon messze. Az irányt nem lehetett megmondani. – A tengeralattjáró – kiáltotta Katya. – Túl visszafogott és megkülönböztethető – mondta Costas. – Ha a Kazbeken lett volna bármiféle robbanás, nem lennénk itt, hogy megbeszéljük. – Én már hallottam ezt a hangot azelőtt. – Jack Costasra nézett, dühe még a szemellenzőn keresztül is látszott. – Azt hiszem, hogy ezt a vibrálást az okozza, ha egy lövedék átüti a hajótestet. Fegyveres harc folyik felettünk a felszínen. A bejárat felé úsztak, amelynél a térképük szerint jobbra kell fordulni. Miután elhaladtak a medencék mellett, Costas megállt, és megnézte az iránytűjét. – Délnek tartunk – jelentette ki. – Csak követnünk kell ezt az utat, ameddig tart, aztán balra fordulni. Katya pár méterrel a többiek előtt ért a bejárathoz. Hirtelen megállt.

– Nézzetek föl – mondta izgatottan. A bejárat fölött a sziklából kifaragott, hatalmas szemöldökfa tornyosult. Az eleje tele volt mélyen bevésett jelekkel, néhány teljes egészében elfoglalta a gerenda félméteres vastagságát. Két négyes csoportra voltak osztva, mindegyik csoportot körbevésett határvonal kerítette körbe, mint a hieroglifákban a cartouche. Nem lehetett eltéveszteni, hogy micsodák. – A gabonakéve. Az evező. A félhold. És azok a mohikánfejek – mondta Katya. – Ez a végső bizonyíték – mormolta Jack. – A phaisztoszi korong, az aranykorong a hajóroncsról. Mindegyik erről a helyről származik. Atlantisz szentírásjeleit látjuk. – Ez mit jelent? – kérdezte Costas. Katya már a palmtopját nézte. Ő és Dillen összeállították az egyezéseket az atlantiszi jelek és a lineáris A szótag megfelelői között, a minószi szókészletnek legjobban megfelelő fordításról gondoskodtak, amit eddig megfejtettek. – Ti-ka-ti-re, ka-ka-me-re. – Katya lassan ejtette ki a szavakat, az orosz kiejtése egy kis zöngét adott minden szó végső szótagjának. Betűrendben lefuttatta, Jack és Costas figyelte a felvillanó szavakat, ahogy megjelentek az LCD kijelzőn. – Mindkét szó benne van a minószi lexikonban – jelentette ki. – Ti-ka-ti azt jelenti: út, irány. Ka-ka-me: halott vagy halál. A re toldalék azt jelenti, valamihez vagy valaminek a valamije. Úgy lehet fordítani, hogy „a halál útja”, „út a halálhoz”. Felnéztek a fejük fölött lévő feliratra, a jelek olyan tisztán álltak ott, mintha csak napokkal ezelőtt készült volna. – Nem hangzik valami biztatóan – mondta Costas komoran. Jack összerándult, és a másik kettő megújult aggodalommal nézett rá. Összeszedte a maradék energiáját, és előrement az átjáróba. – Ennek kell lennie az utolsó lábnak. Kövessetek. Costas egy pillanatig még késlekedett, mert odaerősítette az utolsó gombolyagot a hátizsákjához. Csak az örvényt látta a

másik kettőből; a járat felfelé emelkedett kissé alacsony szögben. Úszott utánuk, és a fejlámpájuk fénye megnyugtatónak látszott elöl az alagútban. – A haladási sebességet tartsátok öt másodperc per méter alatt – rendelkezett. – A teremben eltöltött idő újabb dekompressziós állomásnak minősül, és ha így haladunk, nem kell megállnunk a felszín előtt. A talaj durva volt, mintha szándékosan hagyták volna befejezetlenül, hogy jobban lehessen benne kapaszkodni. Mindkét oldalon párhuzamos vágatok voltak, mint a keréknyomok az ősi kocsiutakon. Hirtelen megint egy terem bejáratához értek, a falak szuroksötétségbe burkolóztak, bár a kaptató tovább emelkedett fölfelé. Barlangszerű hely volt, amely mellett még az ősök csarnoka is eltörpült. Körülöttük hullámzó sziklagyűrődések, amelyek erezett, mintás felületnek látszottak, amikor fel-le mozgatták a fejlámpáikat. Az oldalai tátongó szakadékként zuhantak le, a tiszta lejtőt csak a csomós lávafoltok törték meg, amelyek a falat pontozták, mint a csomók az öreg tölgyet. Akármerre néztek, kanyarodó lávafolyókat láttak, kolosszális erők testamentumát, amelyek átzúdultak a termen a föld megolvadt magjaként. – A vulkán magja csak pár száz méterre lehet délre – mondta Costas. – A magma és a gáz átütötte a kúp összesajtolt hamuját, tátongó lyukat hagyott maga után, aztán megszilárdult. Az eredmény ez az óriási üreg, ami valójában egy kiterjedt mélyedés, amit a mag behálózott bazaltformáció rácsozattal. Átnéztek a kristálytiszta vízen. Az emelkedő óriási kövezett útnak látszott, hatalmas sziklagerincnek, amely körbefonta a teret, amerre csak elláttak. Balra a fejlámpáik egy másik masszív utat világítottak meg, amelyet egy másik követett egyenlő távolságra azon túl, mindkettő derékszögben állt ki a központi gerincből, és beleolvadt a terem falába. Costas mutatott rá a nyilvánvaló dologra, az okra, amiért a geometria olyan furcsán ismerős volt.

– A központi gerinc a felső szárny, a jelen. A töltésutak a két balra kiugró rész. Jó helyen vagyunk. – Ez bizonyára félelmet kelthetett az első emberekben, akik elérték ezt a termet – mondta Jack. – Azt gyanítom, hogy a mag másik oldalán is van bazaltbenyomulás, és kifelé terjedt, ahol a magma a hasadékokat követte a felszínre. Ha a minta szimmetrikus, akkor könnyű észrevenni, hogyan válik mágikus tulajdonságúvá. Ez a szent sas istenük alakja volt. Katyát lenyűgözte a sziklakavargás látványa körülöttük. Az út egy föld alatti erődítményhez vezető utolsó hídnak látszott, egy utolsó idegpróbának, ami mindenkit, aki elég bátor hogy átvágjon rajta, átvezet a tűzárok fölött. Csak most tudta kivenni a falban a két elágazó feljáró végénél lévő bejáratokat. Pontosan elöl látta egy száz méterre lévő sziklafal csillámlását, méretei eltűntek a sötétben. Megborzongott, amikor eszébe jutott a komor felirat a terem bejárata fölött. Costas elszántan úszni kezdett a kövezett út mentén. – Jacknek csak pár percnyi levegője van. Ideje kijutni a felszínre. * Jack és Katya Costas két oldalán úsztak az átjárótól folytatódó keréknyomok fölött. Mikor elhaladtak balra az első út útkereszteződése mellett, más jelenség kötötte le a figyelmüket: egy bemélyedés a központi gerinc mentén, amelyet nem láthattak a bejárattól. Ahogy közeledtek felé, lenyűgöző látvány tárult a szemük elé. A bemélyedés az út teljes öt méterét elfoglalta, és keresztben ugyanilyen hosszan. Nagyjából két méter mély volt, és lépcsőkön lehetett elérni minden oldalról. Jobbra a szurdok felé nézve egy bikaszarv volt kifaragva jellegzetes függőleges oldalakkal és ívelt belső hajlattal. Ugyanolyan faragvány emelkedett a középponttól balra, és közöttük tömör kőtábla. A szarvakat a sziklából vájták ki, a csúcsuk csaknem elérte az út

szintjét, a tábla viszont ahhoz hasonló, csillogó márványból készült, mint amilyenből kint a felvonulási út mentén álló szobrok. Amikor odasüllyedtek, hogy jobban megnézhessék, látták, hogy a tábla egy méterre kihajlik az űr fölé. – Hát persze – kiáltott fel Jack. – A felirat nem a „halál útja”, hanem a „halottak útja”. Mióta először megláttuk Atlantiszt, azon töprengek, hol lehetnek a temetők. Most már tudjuk. Az a hatalmas terem volt a hullaház, az előkészítő szoba. És ez az a hely, ahol megszabadultak a halottaiktól. Még Costas is abbahagyta a sürgetésüket, és odaúszott, hogy lepillantson a szakadékba. Levillantott a nagy intenzitású halogénlámpájával pár pillanatra: tudatában volt, hogy még a rövid működés is kimeríti az elem tartalékait. – A megfelelő helyet választották ki – mondta. – A láva lent szakadozott, gyorsan száradó fajta, és betölti a szakadékot, mint a megszilárdult áradat. Hétezer évvel ezelőtt bizonyára aktív kürtő lehetett. A megolvadt láva 1100 Celsius-fokon fortyogott, ami elég meleg ahhoz, hogy egy kocsit megolvasszon, úgyhogy volt egy készen talált krematóriumuk. Katya megvizsgálta az emelvényről lefelé vezető lépcsőket. – Bizonyára ide hozták a halottaikat, mielőtt feltették a táblára, ahonnan az utolsó útjukra indultak. – Az emelkedőn lévő keréknyomok két méter távolságra futnak egymástól, ami arra utal, hogy egy taliga lehetett. Bizonyára a halottvivők koptatták ki az évezredek során. Jack a hasadék mélyére bámult, képzeletét megmozgatta, hogy maga elé idézze az utolsó itt végzett szertarást évezredekkel ezelőtt. Sok temetőt ásott már ki. A halottak gyakran többet elárulnak, mint az élők maradványai, és azt hitte, hogy a legnagyobb felfedezése egy gazdag nekropolisz lesz. Most már tudta, hogy az atlantiszi emberek maradványai saját magunkban vannak kódolva, azoknak a tengerjáró népeknek a génjeiben, akik megmenekültek a vízözöntől, és elvetették a civilizáció magvait. – Szóval ez az ókoriak alvilága – mondta elfúló hangon. –

És a Styx nem nyugodt holtág, hanem égő tűzfolyam. – Az öreg Kháronnak, a csónakosnak meg kárpótlást kellett volna fizetni ezért – mondta Costas. – Nekem inkább a pokol kapujának tűnik. Menjünk innen, mielőtt felébresztjük a hely istenét, és újra beindítja a tűzhányóját. Miközben az emelkedő utolsó szakaszán haladtak, Jack nehezen kapkodta a levegőt. Szaggatott lélegzete hallható volt, és Katya riadtan fordult felé. Costas a közelben maradt, és megállította a barátját. – Itt az ideje, hogy lélegeztessünk – mondta. Miután kis ideig turkált a hátizsákjában, egy vulkanizált csövet húzott elő, amit belenyomott Jack készülékének egyik kivezetőjébe. Pár határozott csavarintással kinyitotta a szelepet, és szisszenés hallatszott, amikor a két rendszer kiegyenlítődött. – Köszönöm – Jack rögtön nyugodtabban lélegzett. – Van egy problémánk – jelentette be Costas. Jack eddig a légzésére koncentrált, de most felnézett a szikla felszínére, amely előttük magasodott. – Egy lávadugó – mondta zordan. Nagyjából öt méterrel előttük, a szakadék a terem északkeleti végén véget ért. Észrevették egy kijáratot, olyan széles volt, mint az átjáró, és a tetején szemöldökfa állt. Mindezt azonban hatalmas tömegű megszilárdult láva takarta, egy csúnya kitörés eredményeképpen, amely csak egy kis nyílást hagyott a tető közelében. Costas Jackhez fordult. – Alig nyolc méterrel vagyunk a tengerszint alatt, azaz a tízméteres oxigénmérgezési biztonsági határon belül, úgyhogy míg dolgozunk, ki is tisztíthatjuk a szervezetünket. Katya kézi vezérlésre kapcsolta és a saját számítógépét, és kinyitotta az oxigénszelepeket az elosztójukon. Aztán ő és Jack egymás után odaúsztak a lyukhoz, és kinéztek a mögötte lévő térbe. – A lávacső valószínűleg áttört a bazalton a járatba valamikor a vízözön után – mondta Costas. – A nyílás a gázkitörés eredménye. Ha szerencsések vagyunk, végig üreg.

Jack felhúzta magát a töredezett hasadékhoz úgy, hogy a feje és a válla eltűnt. A szűkület után kifelé nyíló üreget látott, mint egy szellőzőnyílás, a falakat izzó foltok színezték, ahol a gáz rakétasebességgel keresztültörte magát a hűlő láván. – A felszereléssel nem tudunk átmenni – mondta. – A kitörés után a láva bizonyára összehúzódott, miközben megszilárdult, és ez az eredetileg pár méteres alagút annyira összeszűkült, hogy Katya is alig férne át rajta, nemhogy te vagy én. Tudták, mit kell tenniük. Jack elkezdte kicsatolni a tartálya rögzítőjét. – Annak van értelme, ha én megyek először. Neked és Katyának még van tartalékotok. És én szabad tüdővel negyven méterig tudok merülni. – De nem egy golyó ütötte lyukkal az oldaladon. – Hadd nyomjak egy kis oxigént az alagútba – válaszolta Jack. – Hullámzást látok a plafonon, amely esetleg gázbuborékot ejthetett csapdába, és biztonsági megállókat nyújthat. Costas egy pillanatra megállt, ösztönösen ellenvetést keresett, hogy mindent megakadályozzon, ami a készletek fogyasztását célozza, de belátta Jack igazát. Lekapcsolta a hátizsákjáról a tartalék szabályozót, és átadta. Jack hosszú karjával kinyújtotta a csövet a hasadékon amennyire tudta, és megnyomta a tisztítószelepet. Viharos erővel tört ki az oxigén, fehér vízként kanyargott a szikla felső felszínén. Costas erősen figyelt, ahogy a kijelző a tartalomjelzőjén ötven bar alá ment, és a tartalék elkezdett villogni, felemelte kezét. – Elég! – mondta. Jack leengedte a tisztítót, és a nyílás szélére tette a szabályozót. Mikor megszabadult a hátizsákjától, és egy lávamélyedésbe tette, Costas leszedte a szalagot a hátáról, és Jack felkarjához erősítette. – A szokásos kötéljelek – közölte. – Egy rántás azt jelenti, rendben. Két rántás azt, hogy újabb oxigénadagot kérsz. A

folyamatos húzás azt, hogy átjutottál, és nyugodtan követhetünk. Jack bólintott, és ellenőrizte, hogy szabadon pörög-e az orsó. Le lesz vágva az intercomról, ha vissza kell hajtania a szemellenzőjét, hogy levegőbuborékhoz jusson a járatban. Kinyitotta a sisakján a biztonsági zárat, és Costasra pillantott, aki most ellenőrizte a számítógépén, hogy eleget tettek a dekompressziós követelményeknek. – Kész. – Áttétel szabályozóra. Amint Costas kikapcsolta a köldökzsinórt, Jack szorosan lehunyta a szemét, hátralökte a sisakját, és előhúzta a vészhelyzet esetére oldalzsebében tartott maszkját. Az arcához nyomta, és az orrán keresztül fújt egyet, hogy kiszorítsa a vizet, még pár pillanatig maradt, hogy a lélegzete megnyugodjon, mikor oldódik a hideg okozta sokk. A kézilámpa bekapcsolása után felhúzta magát a nyíláshoz, Costas szorosan a nyomában úszott, nehogy megfeszüljön a cső. Miközben Jack megragadta a szemöldökfát, bemélyedéseket észlelt, ahol a láva kipúposodott a szikla felszínén. Ujjai egy mélyen a bazaltba vágott jelet tapogattak ki. Katya felé fordult, és izgatottan gesztikulált. A lány nagyot bólintott, és viszonozta a pillantását, láthatóan aggódott, vajon átjut-e Jack a járaton. Jack visszafordult, teljesen ellazított, teste lelógott a szemöldökfáról, és lehunyta a szemét. A szabadtüdős búvárkodás módszerét használva lassan és mélyeket lélegzett, hogy a teste átitatódjon oxigénnel. Nagyjából egy perc után mutatta Costasnak, hogy rendben, és kezét a szabályozóra tette. Négy gyors lélegzetet vett, és kiköpte, majd előrelökte magát a buborékfelhőben. Costas kinyúlt, hogy elkapja a szalagot, amely az életet jelentette számukra. Mikor elkezdett csúszni az ujjai között, csöndesen mormolta magában. – Sok szerencsét, barátom. Szükségünk lesz rá.

22

A

z első pár méteren Jacknek úgy kellett kikaparnia magát a járat szűk oldalai mentén, ahol a láva behajlott a bejárat fölött. Érezte, amikor elszakad a ruhája, a borotvaéles lávacsomók között átpréselve magát. Visszapillantott, hogy megbizonyosodjék róla, hogy a szalag érintetlen, aztán gyorsan haladt tovább lefelé a járaton, kezét előrenyújtva, hogy a lámpa pontosan előtte világítson. Miközben gyorsan haladt előre, érezte a fokozatos hajlást, ahol a lávafolyam együtt haladt a járat emelkedő szögével. Átfordult, és fénymedencéket látott a plafonon, ahol a Costas szabályozójából származó oxigén összegyűlt. Csaknem pontosan egy perccel azután, hogy az utolsó lélegzetet vette, bedugta a fejét egy buborékba, amelyik egy hasadékot töltött ki a lávában. Gyors egymásutánban lélegzett hármat, ugyanakkor ellenőrizte a mélységmérőjét, és feltört egy Cyalume vegyi fény rudat, hogy a buborékban lebegve jelezze az irányt a többieknek. – Három méter a tengerszint alatt – mondta magában. – Remek. Lebukott, és tovább nyomta magát az átjárón. Csaknem azonnal elágazott. Gyanította, hogy az egyik járat biztonságba vezet, és a másik követi a vulkáncsatornát, ahol a láva kitört a magból. Életre-halálra szóló döntés volt, amely meghatározza

két társa sorsát is. Miután megnézte az iránytűjét, Jack elszántan felúszott a bal oldali járaton, alig lélegzett ki, nehogy a tüdeje megrepedjen, amikor csökken a nyomás. Színjátszó, csillogó lencsék tűntek fel előtte: de túl szélesek ahhoz, hogy az alagút plafonjához tapadó oxigénbuborékok legyenek. A tüdeje elkezdett görcsölni, miközben egyre elkeseredettebben préselte át magát az egyre szűkebb sziklarétegeken. Amint túljutott a láván és elérte a felszínt, csaknem beütötte a fejét a sziklaplafonba. Levegő után kapkodva támolygott ki a vízből. Végre szabad levegőt szívott, de még mindig mélyen bent volt a vulkán belsejében. Az előtte lévő, folyamatosan emelkedő járat vagy kivezet a felszínre, vagy nem: innen nem látta a végét. Három perce hagyta el Costast és Katyát, de örökkévalóságnak tűnt. Miközben küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét, minden energiájával a mögötte húzódó, narancssárga szalagra koncentrált, újra meg újra meghúzta, míg meglazult a kezében, és csöndben feküdt. * Costas hatalmas csobbanással került a felszínre. Teste úgy bukkant elő a vízből, mint egy bálnáé. Katya másodpercekkel később követte, és rögtön elkezdte Jack sebét vizsgálni. Arcán aggodalom tükröződött, amikor meglátta a ruháján átszivárgó vért. Costas letépte a maszkját, erősen lihegett, sötét haja a homlokához tapadt, arca dagadt volt és vörös. – Emlékeztess rá, hogy fogyókúrázzak – lihegte. – Meggyűlt a bajom az utolsó résszel. Kimászott a medence szélére, és lerúgta az uszonyait. Jack összeszedte magát, és a könyökére támaszkodva szétcsavarta a lámpáját. Az égő árnyékos kis fényt vetített köréjük. – Üdvözöllek a klubban – válaszolta. – Úgy érzem, hogy húsdarálón mentem keresztül.

A hangjuk teltnek és zengőnek hangzott azután, hogy oly sokáig használták az intercomot. Jack feljebb helyezkedett el a lejtőn, és összerándult a fájdalomtól. – Katya hátizsákját a járatba tettem – mondta Costas. Maradt elég trimix, hogy lélegeztessünk visszafelé a tengeralattjáróhoz, ha szükséges. A szalag végét annak a világító-rúdnak a végéhez kötöttem ott a légbuborékban. Ha vissza kell mennünk, ne feledjük, hogy jobbra kell fordulni annál az elágazásnál. A víz megtelt a felszínre gyöngyöző, apró buborékokkal. Visszafojtott lélegzettel bámultak rájuk. – Furcsa – mondta Costas. – Többnek látszik a szabályozóból származó oxigénmaradványnál. A vulkáncsatornából származó gáz lehet. Most, hogy valamennyien biztonságosan kint voltak, körülnéztek. Az emelkedő tetején újabb, téglalap alakú, sziklából kivájt átjáró vezetett határozottan fölfelé, mégis egészen más kötötte le a figyelmüket. – Ezek algák – mondta Costas. – Bizonyára van elég természetes fény a fotoszintézishez. Közelebb vagyunk a felszínhez, mint gondoltam. Most, hogy elmúltak az izgalmak, világosan hallották a csöpögő hangokat. – Esővíz – mondta Costas. – A vulkán biztosan átázott a viharban. Akkora gőzfelhő lesz itt, mint egy atomrobbanás. – Legalább a Seaquest könnyen megtalál bennünket. – Jack nehezen préselte ki magából a szavakat, miközben térdre emelkedett. Az oxigénáramlás fenntartotta életerejét az alagútban, de a teste most kétségbeesetten küzdött, hogy kiürítse a maradék nitrogént. Imbolyogva állt fel, óvatosan elkerülte a csúszós részeket, ahol az esővíz összegyűlt körülöttük. Tudta, hogy a feladata még nem ért véget. Csak most következik a neheze, mert a víz bénító hidege már nem csillapítja fájdalmait. Jack látta társai aggodalmas arckifejezését. – Jól vagyok. Costas, rajtad a sor.

Mikor elindult volna, Katya Jackre pillantott. – Ó, majdnem elfelejtettem. Olajbarna bőre és sima fekete haja csillogott, ahogy a víz csöpögött róla. – Az a felirat a szemöldökfán – mondta. – Megnéztem, amíg vártuk, hogy átjuss. Az első jel a mohikánfej volt, az at szótagot jelöli. Biztos vagyok benne, hogy a második jel a gabonakéve, az al vagy la. Nincs kétségem, hogy a teljes feliraton ez áll: Atlantisz. Ez az utolsó útjelzőnk. Jack bólintott, túlságosan szédült ahhoz, hogy válaszolni tudjon. Elindultak felfelé az emelkedőn. Most, hogy letették a légzőkészüléket, nem volt fejlámpájuk, mert az a sisakkomplexum része volt. A kézi elemlámpákat villanófény kiadására tervezték, és folyamatos használat esetén gyorsan kimerültek az elemek. Miközben haladtak fölfelé a lejtőn, a lámpák egyszerre kezdtek pislákolni és kimerülni. – Itt az ideje, hogy áttérjünk a vegyi világításra – mondta Costas. Zsebre tették a lámpáikat, majd Costas és Katya kinyitotta a világító rudakat. A halvány természetes fénnyel együtt földön kívüli fény borította be őket, ami hátborzongatóan emlékeztetett a tengeralattjáró szétlőtt irányítótermében aktivált vészvilágításra. – Maradjunk szorosan együtt – figyelmeztetett Costas. – Ezek a micsodák órákig is működhetnek, de alig világítják meg a lábunk alatt a talajt. Nem tudjuk, mire számíthatunk. Amikor elkanyarodtak az átjáróban, a felszínre bukkanásuk óta érezhető zavaró, erős szag hirtelen leírhatatlanul büdös lett. A meleg huzat hozta a rothadás betegen édes szagát, mintha Atlantisz hullái még mindig ott lent, mélyen bomlanának a koporsójukban. – Kén-dioxid – jelentette ki Costas, az orrát kicsit elfintorította. – Kellemetlen, de nem mérgező, ha nem maradunk itt túl sokat. Aktív vulkáncsatorna lehet valahol a közelben.

Ahogy mentek fölfelé, újabb törött lávacsövet pillantottak meg, amelynek tartalma a kiömlött betonra emlékeztetett. A láva töredezett volt, de nem akadályozta őket a továbbhaladásban, mint az előző helyen. Magát a lyukat törések és repedések tarkították: ez volt a lépésről lépésre erősödő, kegyetlen bűz forrása. – Ez a két lávacső viszonylag fiatal – mondta Costas. – Bizonyára a vízözön után törtek el, különben a papok kitakarították és kijavították volna az alagutat. – Bizonyára az atlantiszi periódusban is voltak hasonló kitörések– mondta Katya bizonytalanul. – Ez a hely sokkal aktívabb, mint ahogy a geológusok sejtették. Időzített bomba belsejében vagyunk. Jack a fájdalommal küzdött. A hideg zsibbasztó hatása kezdett elmúlni. Most minden lélegzetvétel erős szúró érzéssel párosult, minden lépés kínzó fájdalommal járt, amely az összeomlás felé vezet. – Ti ketten menjetek tovább. Kapcsolatba kell lépnünk a Seaquesttel, amilyen gyorsan csak lehet. Amint tudlak, követlek benneteket. – Erről ne is álmodj. – Costas tudta, hogy barátja sosem adja fel a küzdelmet, tudta, hogy Jack addig megy előre, míg egy csepp vér van az ereiben, akármilyen rosszak is az esélyek. – A hátamon viszlek, ha muszáj. Jack maradék erejét összeszedve, lassan, kínlódva követte a másik kettőt a láván keresztül, óvatosan megválasztotta, hová lép a töredezett felszínen. A haladás könnyebb lett, mikor az emelkedő lávatalaját alacsony lépcső váltotta fel. Nagyjából a láva után húsz méterrel a járat délnek fordult, a belseje lassan elveszítette szabályos formáját, és a falak kezdték felvenni a vulkáni repedés természetes alakját. Ahogy a járat tovább szűkült, egy sorban haladtak Costas vezetésével. – Fényt látok elöl – jelentette. – Ez lesz az. Az út élesen emelkedett, és nemsokára négykézlábra ereszkedve botladoztak. Ahogy közeledtek a homályos fényfolt felé, az algák egyre körülményesebbé tették a haladást. Costas

megcsúszott az utolsó résznél, és megfordult, hogy segítsen Jacknek. Egy három méter széles és három méter mély átjáró mellett bukkantak ki a felszínre. Oldalait az évezredek alatt simára koptatta az erózió. Az alján sekély patak folyt, amely úgy tűnt, egy szűk hasadékba zúdul le: jól lehetett hallani a víz távoli dübörgését, de a látást teljesen akadályozta a köd csillogása. Jobbra az átjáró a szikla felszíne felé tartott egy fénysugáron túl. Costas a konzoljára pillantott, és ellenőrizte a mélységmérőt. – A vulkán vízözön előtti magasságát körülbelül háromszázötven méter magasra tesszük, a tengerszint felett. Most százharmincöt méter magasan vagyunk a jelenlegi tengerszint felett, vagyis csak nagyjából nyolcvan méterre lehetünk a kúp csúcsától. Miután áthaladtak a vulkánon az északi oldalon, most nyugat felé tartottak. Az utak alakja a felső lejtők alakját tükrözte. Előttük egy alagút sötét szája tátongott; úgy tűnt, visszavezet a labirintusba, de rövid kanyargás után mégis kiértek a szabadba. – Legyetek óvatosak – mondta Costas. – Egy rossz lépés, és ez az akna egyenesen a pokolba küld bennünket. Elvesztették az időérzéküket, mióta előző nap elváltak a DSRV-vel a Seaquesttől. Az egymásra tornyosuló sziklák halmaza az árnyékok és a felvillanó formák homályos világa volt. Míg beszélgettek, egy sor rövid lépcsőn haladtak át, az átjáró még homályosabb lett, és még egyszer kénytelenek voltak a fényrúdjukhoz folyamodni. Az alagút a bazalt áradásának irányát követte, valamennyi réteg külön-külön tisztán látható volt a falban. A folyadék aláaknázta a kúp gáztöltésű láváját, a hamu és a salak összenyomódott, mint a beton a habkődarabokkal és a töredezett, likacsos lávával. Minél magasabbra másztak, annál likacsosabb lett, mivel a vízcseppek átcsöpögtek a mennyezetből kiugró anyagon. A hőmérséklet érezhetően

melegebb lett. Az alagút nagyjából húsz méter után szűkült, és a velük szemben folyó patakot is erőteljes vízfolyássá változtatta. Jack oldalazva botorkált, teste hirtelen összerándult a fájdalomtól. Katya átgázolt, hogy segítsen neki egyenesen állni az immár derékig érő áradatban. Kínos lassúsággal vánszorogtak mindketten a szűkületen túlra, míg Costas teljes gőzzel haladt előre, és eltűnt a ködfátyol mögött. Miközben botladoztak, a falak hirtelen ismét kitárultak, és az áradat hirtelen szinte alig csordogáló erecskévé csökkent. Befordultak egy sarkon, és meglátták a mozdulatlanul álló Costast. Csuromvizes alakja sötéten rajzolódott ki a halvány derengésben. – Ez hatalmas mennyezetvilágítás – jelentette be izgatottan. – Éppen a kaldera alatt kell lennünk. Messze fölöttük a nyílás elég széles volt, hogy halvány nappali fényben felfedje az előttük álló terem fenséges méreteit. Legalább ötven méter átmérőjű és ötven méter magas, hatalmas rotunda volt. A falak a mennyboltot keretező, kör alakú résként emelkedtek. Az ég olyan volt, mint egy óriási szem. Jacket a római Pantheonra emlékeztette, az összes istennek szentelt ókori templomra, melynek magasba törő kupolája a korabeli építőmesterek mesterségbeli tudásának bizonyítéka. Még lélegzetelállítóbb volt a terem közepén látható jelenés. Az égbolttól a padlóig hatalmas gázoszlop kavargott. Átmérője pontosan megegyezett az oculus, vagyis a szem méretével. Úgy tűnt, hogy ez vetíti le óriási fénycsóvaként, a halvány fény ragyogó oszlopaként a nappali világosságot. Miután megcsodálták, rájöttek, hogy hatalmas sebességgel lő ki fölfelé, és azt az illúziót kelti, hogy ők maguk zuhannak forogva a forró vulkánba. Minden ösztönük azt súgta, hogy fülsiketítő dübörgést kellene hallaniuk, de a terem mégis kísértetiesen csöndes volt. – Ez vízgőz – kiáltott fel végül Costas. – Ez történik az esővízzel, ami nem folyik el. Olyan lehet odalent, mint a forró kemence.

Az egyre fokozódó hőség, amit útközben éreztek, az előttük lévő kéményből származott. Egy széles párkány külső szélén álltak, amely több méter magasan a központi padló fölött körbefutott a rotundán. Egyenletesen elhelyezett ajtókat vágtak körbe a sziklába, ugyanolyanokat, mint amin átjöttek. Mindegyik tetejét ismerős jelek díszítették. A párkány belső szélén túl most látták csak a terem központi emelvényét. A vízgőzoszlopnak háttal négy kőülőke állt, mindegyik bikaszarv alakú, és a négy főirány felé voltak tájolva. A velük szemben lévőt eltakarta a párkány, de láthatóan nagyobb volt, mint a többi: a szarvak csúcsa felnyúlt a szem felé. – Ez valamiféle trónterem lehet – mondta Costas elragadtatottan. – A főpapok fogadóterme. – Az ősök csarnoka. A temetkezési szoba. És most a fogadóterem – mormolta Katya. – Ez lesz az utolsó stációnk a legbelső szentély előtt. * Mindvégig felfokozott izgalmi állapotban voltak, a felfedezés vágya hajtotta őket, mióta elhagyták a tengeralattjárót. Most, hogy a tűzhányó magjával szemközt álltak, nyugtalanság fogta el őket, mintha tudnák, hogy a végső felfedezéshez csak akkor jutnak hozzá, ha megfizetik az árát. Még Costas is elbizonytalanodott, amikor elhagyták az alagút biztonságát, ő is megtorpant az ismeretlen előtt. Jack törte meg a varázst, és sürgette őket, hogy továbbmenjenek. A másik kettő felé fordult, az arcát belepte a piszok, és arcvonásait eltorzította a fájdalom. – Ide vezetett bennünket a szöveg – mondta. – Atlantisz szentélye valahol itt van. További tétovázás nélkül hirtelen nekilódult, előrebicegett, és csak az akaratereje tartotta benne a lelket, hogy a pokoli kínoktól ne essen össze. Costas mellette ment, és Katya rögtön utána, arca nyugodt volt, mikor elindultak a plató nyílása felé.

Mikor a trón kezdett kivehetővé válni, az emelvény széle mellett egy fénysugár vakította el okét. Ösztönösen eltakarták a szemüket. A fényben két alak jelent meg a jobb és bal oldalon. Hirtelen kialudt a fény. Mikor kitisztult a látásuk, észrevették a két feketébe öltözött alakot. Olyanok voltak, mint a támadóik a tengeralattjárón. Heckler & Koch MP5-ösük fenyegetően szegeződött rájuk. Jack és Costas felemelte a kezét; nem lett volna idejük a fegyvereik után nyúlni, mert előbb lekaszálják őket a golyók. Előttük tizenkét alacsony lépcső vezetett az emelvényre. A megemelt út egyenesen a bikaszarvszoborhoz vitt, melynek csúcsát már fentről látták. Hivalkodó hátteréül szolgált egy hatalmas kőszéknek, amely díszesebb volt a többinél. A székben ült valaki. – Dr. Howard. Örülök, hogy végre találkoztunk. Jack felismerte a hangot: kis akcentussal beszélt torokhang volt, amelyet a Seaquest rádióján keresztül hallott a Vulturáról pár nappal ezelőtt. Őt és Costast durván lefelé lökdöstek a lépcsőn, és Aszlan gőgös alakja bontakozott ki előttük. A trónon terpeszkedett. Lába szilárdan támaszkodott a földön, két hatalmas karját maga mellett lógatta. Halvány és kortalan arca csaknem olyan volt, akár az ősi frízekről ismert papoké, mintha nem is testes alakjához tartozna. Hullámzó, vörös ruhájában és keleti vonásaival úgy festett, mintha egy keleti despota megtestesülése lenne, egyenesen Dzsingisz kán udvarából, mármint ha az ember eltekintett az oldala mellett álló, géppisztollyal felfegyverzett, tetőtől talpig modern harcosoktól. Aszlan jobbján apró alak állt a többiek között. A halvány arcú nő iszapszürke kabátot viselt. Haját kontyba fésülte. – Olga Ivanovna Bortsev – sziszegte Katya. – Az asszisztensed nagyon segítőkésznek bizonyult – bömbölte Aszlan jókedvűen. – Mióta nekem jelent, folyamatos megfigyelés alatt tartottam a hajót. Már régen meg akartam látogatni ezt a szigetet. Szerencsére az embereim találtak egy utat kívülről ebbe a helyiségbe. Úgy látszik, éppen időben érkeztünk. – A hangja hirtelen megkeményedett. – Azért

vagyok itt, hogy visszaszerezzem azt, ami elveszett. Costas nem bírta tovább türtőztetni magát, és előre rúgott. Rögtön összegörnyedt, mikor egy fegyver tusa csapódott a gyomrába. – Costas Demetrios Kazantzakis – mondta Aszlan gúnyosan. – Egy görög. – Lenézően köpte ki a szavakat. – Katya Szvetlanova. Vagy inkább mondjuk, hogy Katya Petrovna Nazarbetov. Katya dühös lett és dacos. Jack érezte, hogy kicsúszik alóla a lába, és teste végül megadta magát. A lány válasza mintha egy másik világból érkezett volna, az egyre sötétedő más világról, mely nem áll kapcsolatban a valósággal. – Apám.

23

B

en csaknem észrevétlenül megmozdította a csípőjét, a szemét nem vette le az irányítóteremből a folyosó végére kiszűrődő fényfoltról. Ugyanabban a helyzetben volt már hosszú órák óta, csak Andy váltotta föl kis időre a lenti torpedóteremből. Testével a borításnak és a fehér csapadéknak támaszkodott, amely úgy tűnt, mintha a tengeralattjáró anyagának része lenne, ugyanúgy, mint az egy karnyújtásnyira tőle lévő zampolitnak a sötétben kísértetiesen lógó teste. Az E-ruha ellenére a hideg behatolt a testébe, és az AKSU ravaszán pihenő ujja már órák óta zsibbadt. De tudta, hogyan zárja ki a fájdalmat, hogyan hárítson el magától mindent, kivéve amire várnia kell, vagy amit figyel. Évekkel azelőtt megtanulta, hogy a keménység igazi fokmérője a szélsőséges kitartás, az a ritka képessége, amely kiemelte a többi, a különleges erőkhöz jelentkező társa közül. Levette a szemellenzőjét, és fanyar szag jutott el hozzá, még azelőtt, hogy a mozgást észrevette volna. – Sikerült főznöm. – Andy mögötte volt, és egy gőzölgő bögrét tartott az orra alá. – Valami pocsék szovjet szar. Ben mordult egyet, de a kávét hálásan tartotta a szabad kezével. Nem volt más ennivalójuk, mint az életmentő felszerelésükben lévő, nagy tápértékű rudak, de szerencsére találtak néhány zárt vizespalackot és megbizonyosodtak róla,

hogy nincs bajuk. – Valami még? – kérdezte Andy. Ben a fejét rázta. Már csaknem tizennyolc órája ment el Jack a többiekkel. Egy teljes napja nem látták a napfényt. Az órájuk szerint kora este volt, de mivel nem volt kapcsolatuk a külvilággal, alig érzékelték az idő múlását. Előttük az ellenfeleik megerősítették pozíciójukat, a menekülőkémény alatt időnként mozogtak, felemelt hangjukat hosszú szünetek követték. Órákig hallgatták a sebesült nyögéseit és siránkozását, míg egy tompa lövés véget vetett neki. Fél óra múlva erőteljes mozgás kezdődött. Ben tudta, hogy az ellenséges tengeralattjáró szállt le a saját mélytengeri mentőegységével, és a bejárati nyílásnál lépéseket hallott kopogni. Lekopogta az előre megbeszélt jelet Andynek, hogy készüljön a legrosszabbra. – Kezdődik. Hirtelen egy lámpa világított feléjük a folyosón. Az éles fény ellenére egyik férfi sem hunyorgott. Ben letette a bögrét, és kibiztosította az AKSU-t. Andy előhúzta a Makarovot, és beleolvadt a válaszfal másik oldalán a sötétbe. Egy nyers, erőteljes férfihang félig oroszul, félig angolul szólalt meg. – Seaquest legénysége. Beszélni akarunk. Ben élesen válaszolt oroszul. – Gyertek közelebb, és elpusztítjuk a tengeralattjárót. – Arra nem lesz szükség. – A szavak ezúttal angolul hangzottak, és egy nőtől származtak. Ben és Andy félrefordították a pillantásukat, tudván, hogy ha csak pár pillanatra is elvakítja őket az éles fény, könnyen elveszíthetik jelenlegi előnyüket. Hallották, hogy a nő a férfiak előtt jön, és csak öt méterre állt meg tőlük. – Maguk parasztok a játékban. Jöjjenek ide hozzánk, és gazdag jutalomban lesz részük. Megtarthatják a fegyvereiket. – A nő behízelgő hangját az akcentusa hideggé és durvává tette. – Ismétlem – mondta Ben. – Egy lépéssel közelebb. – A barátaikat várják. – Megvető nevetés hallatszott. –

Katya – csak úgy köpte a szót – nem oszt és nem szoroz. De volt szerencsém találkozni dr. Howarddal Alexandriában. Nagyon érdekel Atlantisz helye. Nagy élvezettel újítottam fel az ismeretséget ma reggel vele és dr. Kazantzakisszal. – Utoljára figyelmeztettem. – A maguk úgynevezett barátai meghaltak vagy fogságba estek. A hajójuk megrongálódott. Rajtunk kívül senki más nem ismeri a tengeralattjáró helyszínét. A küldetésük kudarcba fulladt. Csatlakozzanak hozzánk, és megmentik az életüket. Ben és Andy hallgattak, egyikük sem szólt, egy szót se hittek el abból, amit most hallottak. Ben Andyre nézett, aztán visszafordult. – Nincs esélye – mondta. * Jack arra ébredt, hogy a beeső napsugár csiklandozza az arcát. Kinyitotta a szemét, kábultan körülnézett, aztán újból lehunyta. Biztosan álmodom, gondolta. A hátán feküdt egy hatalmas ágyban, ráadásul frissen mosott ágyneműben. Az ágy a barlangszerű szoba egyik oldalát foglalta el. A fehérre festett falakról fél tucat modernista kép lógott. Valamennyi furcsán ismerősnek tűnt. Vele szemben egy hatalmas ablakmélyedés töltötte be a látómezejét, színezett üvegén a felhőtlen ég és napsütötte hegyek sora látszott. Megpróbált felemelkedni, de szúró fájdalmat érzett a bal oldalán. Lenézett, és látta, hogy mellkasát körben kötés borítja. Hirtelen minden eszébe jutott, rendkívüli kalandjuk a vulkánban, végső útjuk a fogadóterembe, a kép, ahogy Costas összegörnyed, és Katya ott áll mellette. Hirtelen felült, amikor eszébe jutott a lány utolsó szava. Alig tudta elhinni, hogy nem hallucinált. – Jó reggelt, dr. Howard. A házigazdája már várja. Jack felpillantott, és egy tartózkodó, meghatározhatatlan korú férfit látott az ajtóban. Közép-ázsiai mongoloid arca ellenére angol kiejtése hibátlan volt, miként inas egyenruhája

is. – Hol vagyok? – kérdezte Jack nyersen. – Mindent a maga idejében. Nem óhajt átfáradni a fürdőszobába? Jack arra nézett, amerre a férfi mutatott. Rájött, hogy nem sok értelme van a tiltakozásnak, és lelépett a gazdagon színezett mahagóni padlóra. Átment a fürdőszobába, nem használta a jakuzzit, helyette a zuhanyt nyitotta ki. Amikor visszatért, új ruhákat látott kikészítve, egy fekete Armani inget, fehér nadrágot és Gucci bőrcipőt: mind az ő mérete volt. Háromnapos borotválatlanság és ápolatlanság után furcsa érzés volt felvenni a divattervező által megálmodott ruhákat, de örült, hogy levehette az E-ruháját a rászáradt vérrel és a tengervízzel. Hátrasimította sűrű haját, és észrevette a szolgát, amint diszkréten vár az ajtóban. – Rendben – mondta zordan. – Keressük meg az urát és parancsolóját. * Miközben követte a férfit a mozgólépcsőn, Jack rájött, hogy a szoba, ahol van, egyike a domboldalt és a szakadékokat tarkító, számos kis épületnek. Mind csőszerű átjáróval állt összeköttetésben egymással, s a völgy alján épült központból ágaztak el. A hely, ahova beléptek, hatalmas, kör alakú, ragyogó fehér kupolával ékesített épület volt. Amikor közelebb jöttek, Jack látta, hogy a belső táblákat úgy helyezték el, hogy felfogják a felkelő napot, amint lesüt a völgyre. Alatta egy másik napenergia-panelekből álló elem látszott egy másik épület mellett, amely generátorállomásnak tűnt. Az egész komplexum bizarr módon futurisztikusnak tűnt, mint egy holdűrállomás makettje, de mégis kidolgozottabb, mint bármi, amit a NASA valaha kieszelt. A szolga becsukta Jack mögött az ajtót, és ő óvatosan

belépett a szobába. A haszonelvű külsőségek után semmi nem készítette föl a belső látványra. A római Pantheon pontos másolata volt. A hatalmas tér az eredeti pontos dimenzióit foglalta magába, elég tágas ahhoz, hogy egy negyvenhárom méter átmérőjű gömböt befogadjon. Nagyobb, mint a Szent Peter-bazilika kupolája a Vatikánban. Egy messze magasan nyíló ablakból fénynyaláb világította meg a kazettás boltozatot, aranyozott felszíne úgy ragyogta be a belső teret, mint az eredeti tehette az időszámításunk szerinti a második évszázadban. A kupola alatt a rotunda falait mély ablakfülkék és vakablakok sorozata törte meg, mindegyiket márványoszlopok támasztották, és díszes koronapárkányzat zárta le. A padlót és a falakat a római korból származó egzotikus márványlapokkal borították. Jack az első pillantásra megismerte az egyiptomi vörös porfírt, melyet a császárok kedveltek, a Spártából származó zöld lapis lacedaemonist és a Tunéziából hozatott, gyönyörű mézszínű giallo anticót. Jack úgy vélte, ez nem csupán az ókori világ túlzott imádata. A királyok sírjai helyett a falfülkéket könyvek, a beugrókat festmények és szobrok díszítették. A Jack melletti hatalmas félkör alakú szentélyben előadóterem volt, kényelmes széksorokkal, elöl egy teljes méretű mozivászon, és számítógépes asztalok tarkították a szobát. A szentéllyel pont szemközt hatalmas ablak nyílt. Északra nézett; a távoli hegygerinc, amit a hálószobája ablakából látott, itt betöltötte a kilátást, balra a tenger terült el. Az ókori jelenethez a legfelkavaróbb adalék középen állt. Egy gép, amely felettébb modern volt, és mégis teljesen beleillett a római koncepcióba. Planetárium-vetítőgép volt, úgy csillogott emelvényén, mint egy szputnyik. Az ókorban a beavatott fel tudott nézni, és látta a rend győzelmét a káosz felett; itt a képzelet már egy lépéssel továbbment a hübrisz veszélyes birodalmába, ahová a régiek soha nem merészkedtek. Az éjszakai ég képét a kupolába vetíteni a hatalom illúziójának legvégső állomása volt: az ég felett megszerzett abszolút

hatalom fantáziája. Ez a kultúra és tudomány emberének játékterme, töprengett Jack, olyasvalakié, aki felmérhetetlen vagyonnal rendelkezik, akinek az egója nem ismer határokat, és aki mindig azt keresi, hogyan uralkodhatna a körülötte lévő világon. – Az én kis birodalmam – dörögte egy hang. – Sajnos nem birtokolhatom az eredeteit, úgyhogy készíttettem egy másolatot. Egy tökéletesített változatot; ugye egyetért velem? Most már megérti, miért éreztem magam annyira otthon abban a teremben, a vulkánban. A remek akusztika miatt úgy hangzott, mintha a hang Jack mellől jött volna, de valójában a távoli falnál lévő ablak mellett álló székből származott. A szék körbefordult, és Aszlan láthatóvá vált, a testtartása és vörös ruhája ugyanolyan volt, mint amilyenre Jack emlékezett, mielőtt elveszítette az eszméletét. – Remélem, kényelmesen töltötte az éjszakát. Az orvosaim ellátták a sérüléseit. – Az előtte álló alacsony asztal felé intett. – Reggelit? Jack ott maradt, ahol volt, és újból végignézett a termen. Még valaki jelen volt, Olga Bortsev, Katya asszisztense. A nő Jacket bámulta az egyik falmélyedésben álló asztal mellől, amely fóliánsoktól roskadozott. Jack rosszindulatú pillantást lövellt felé, a nő dacosan nézett vissza rá. – Hol van dr. Kazantzakis? – kérdezte Jack. – Ó, a barátja, Costas – válaszolta Aszlan mélyről jövő nevetéssel. – Nem kell aggódnia. Él és virul. Segít nekünk a szigeten. Jack kelletlenül ment át a termen. A teste nagyon vágyott az ennivalóra. Mikor az asztalhoz ért, két pincér jelent meg italokkal és fényűző ételekkel megrakott tálcákkal. Jack az Aszlantól legtávolabbi helyet választotta, és óvatosan letelepedett a puha bőrpárnákra. – Hol van Katya? – kérdezte. Aszlan nem vett róla tudomást. – Remélem, tetszenek a festményeim – mondta társalogva.

– A lakosztályát a legújabb szerzeményeimmel díszítettem. Úgy tudom, a családja érdeklődése a kubisták és a huszadik század elejének expresszionista művészete felé fordult. Jack nagyapja az európai művészetek fő támogatója volt az első világháborút követően, és a Howard Galéria híres volt modernista festményeiről és szobrairól. – Szép vásznak – mondta Jack szárazon. – Picasso, Asszony gyerekkel 1938. A párizsi Modern Művészetek Múzeumából hiányzik tavaly óta. És látom, hogy a gyűjtemény nem korlátozódik a festményekre. – Az üvegszekrényre mutatott az ablakfülkékben. Egy műtárgy volt benne, amit a világon mindenütt azonnal megismertek: az Agamemnon-maszk, a bronzkori Mükéné legértékesebb lelete. Rendesen az athéni Nemzeti Múzeumban van, de akárcsak a Picasso, az előző nyáron tűnt el egy egész Európát érintő rablássorozat után. Jack tudta, hogy nem érdemes felbőszítenie Aszlant, de nem tudta megállni, hogy ne gúnyolja fogvatartója arrogáns kivagyiságát. – Az iszlám művészet professzora voltam, és azé a szívem – mondta Aszlan. – De nem csak arra a tizennégy évszázadra korlátoztam a gyűjtést, mióta Mohamed meghallotta Allah szavait. Isten dicsősége süt át minden korszak művészetén. Ő áldott meg a tehetséggel, hogy olyan gyűjteményt hozzak létre, amely valóban visszatükrözi az ő dicsőségét. – Ha istent játszik, még nem lesznek barátai az iszlám világban – mondta Jack csöndesen. – Nem igazán istenfélő cselekedet olyan gyűjteményt létrehozni, amely az isteni teremtéssel próbál vetekedni. Aszlan fölényesen legyintett, amikor mobiltelefonja felcsipogott. Kivette a székén lévő tartóból, és torokhangon beszélt bele. Jack kazahnak gondolta a nyelvet. Az asztalon lévő ennivaló ínycsiklandozónak látszott, és Jack megragadta az alkalmat, és megette a jó részét. – Elnézést – Aszlan visszatette a telefont a tartójába. – Előbb az üzlet, aztán az örömök. Egy kis késlekedés a szállításban az egyik nagyra becsült üzletfelemnek. Tudja, hogy van ez.

Jack nem vett róla tudomást. – Felteszem, Abháziában vagyok – mondta. – Így igaz. – Aszlan megnyomott egy gombot, és széke a szemközti falon függő Fekete-tenger-térkép felé fordult. A lézermutatóval a Grúzia és az orosz Kaukázus között fekvő hegyes-völgyes területre mutatott. – A sors akarata. Ez a partvidék az Aranyhorda kánjainak nyári rezidenciája volt: a nyugati Mongol Birodalom a Volga folyóra támaszkodott. Dzsingisz kán és Nagy Tamerlán közvetlen leszármazottja vagyok. A történelem, dr. Howard, ismétli önmagát. Csak én nem állok meg itt. Ott veszem fel a kardot, ahol őseim kudarcot vallottak. A függetlenségért harcoló és törzsi viszonyok között élő Abházia a hadurak és terroristák rejtekhelye volt. Valamikor a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság autonóm területe volt, a Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben véres polgárháború és etnikai tisztogatás kezdődött, melynek ezrek estek áldozatul. Az iszlám szélsőségesek felkelésével újabb harcok törtek ki, és a grúz kormánynak nem maradt más választása, mint feladni minden igényét a területre. Azóta Abházia az egyik leganarchikusabb terület a földön, az uralmon lévő juntát a világ minden részéből összesereglő gengszterek és dzsihádisták pénzelik, és zárt magánbirtokukká tették a tengerparton lévő hajdani szovjet üdülőhelyeket. – Abházia határa a vulkántól százötven kilométerre északra van – állapította meg Jack tömören. – Mit tervez most velünk? Aszlan viselkedése hirtelen megváltozott; arca gyűlöletbe rándult, kezével megragadta a szék karfáját, ízületei elfehéredtek. – Magáért váltságdíjat kérek. – Aszlan hangja sziszegett, dühe forrt. – Jó pénzt kapunk a fejéért attól a zsidótól. – Az utolsó szavakat szinte megvetően köpte, minden mérges gyűlöletét belesűrítette az Efram Jacobovich látványos pénzügyi és üzleti sikerei miatt érzett antiszemitizmus és irigység koktéljába. – És a többiek?

– A görög együttműködik, ha azt mondom neki, hogy magát megkínzom és lefejezem, ha nem teszi. El kell végeznie egy kis munkát a számunkra. Visszavezet bennünket a vulkánon keresztül a Kazbekbe. – És Katya? Újabb sötét felhő vonult el Aszlan arcán, hangja alig volt több a suttogásnál. – Az Égei-tengeren félreálltam, amikor azt mondta, hogy nagyobb kincshez vezet minket. Két napot adtam neki, de nem tudott értesíteni. Szerencsére Olga már lemásolta a szövegeket Alexandriában, és elvégezte a munkát. Tudtuk, hogy csak ide tarthatnak. – Hol van Katya? – Jack megpróbálta kordában tartani a hangját. – Kedves gyermek volt. – Aszlan tekintete egy kissé mintha ellágyult volna. – Élveztem a vele töltött vakációkat a dácsánkon. Sajnos az anyja korán meghalt. Olga és én mindent megpróbáltunk. Olgára pillantott, aki behízelgően mosolygott vissza a fóliánsok mögül. Mikor ismét Jackhez fordult, hangja hirtelen éles és nyers lett. – A lányom megcsúfolta a hitét és az enyémet. A szovjet uralom alatt nem tudtam beleszólni a neveltetésébe, aztán Nyugatra szökött, és elzüllött. Arcátlanul elhagyta atyai nevét, és az anyjáét vette föl. A Vulturán tartom, és visszaviszem Kazahsztánba, ahol majd Allah törvényei szerint ítélkeznek fölötte. – Úgy érti, hogy megcsonkítják és rabszolgaságba vetik – mondta Jack jegesen. – Megtisztítják a hús bűneitől. A körülmetélés rítusa után szent kollégiumba küldöm erkölcsi megtisztulásra. Aztán megfelelő férjet keresek neki, insallah. Ha Isten is így akarja. Aszlan lehunyta a szemét egy pillanatra, hogy megnyugodjék. Aztán csettintett, és két szolga jelent meg, hogy talpra segítse. Lesimította a ruháját, és rátette kezét a pocakjára.

– Jöjjön. – Az ablak felé intett. – Hadd mutassak valamit, mielőtt az üzletre térnénk. Miközben Jack követte a hatalmas, csoszogó alakot, észrevett egy másik üvegvitrint egy talapzaton az ablak mellett. Döbbenten ismert rá a két elefántcsont táblára, amely az ókori Selyemút mentén, Bagramban került elő. Ezeket a kincseket örökre elveszettnek hitték, mikor a tálibok tönkretették a Kabul Múzeumot rémuralmuk idején Afganisztánban. Megállt, hogy megnézze a rendkívüli faragványokat a táblákon, melyeket a Han-dinasztia idején importáltak Kínából az időszámításunk szerinti második században. A táblákat a palota raktárában találták a felbecsülhetetlen indiai lakktárgyak és a római üveg– és bronzművészet ritka darabjai társaságában. Örült, hogy a kincsek fennmaradtak, de megdöbbent, hogy a műtárgyakra az egónak ebben az emlékművében bukkant rá. Jack hitt benne, hogy a múlt felfedezése segít egyesíteni az emberiséget azáltal, hogy együtt ünnepeljük az emberiség közös teljesítményeit. Épp ezért minél több nagy mű tűnik el a bankok széfjeinek és a magángyűjtemények fekete lyukaiban, annál kevésbé látszik elérhetőnek a cél. Aszlan megfordult, és észrevette Jack érdeklődését. Nagy elégtétellel töltötte el az, amit Jacken irigységnek látott. – Ez a kényszerképzetem, a szenvedélyem, a hitem után a második – zihálta. – Alig várom, hogy kiválaszthassam a karthágói múzeum tárgyai közül a váltságdíja egy részét. És a Howard Galéria néhány festménye is nagyon érdekel. Aszlan átvezette Jacket egy szobán, melynek domború ablaka volt, és körbement a rotundán. Olyan volt, mintha egy repülőgép-irányítótoronyból néztek volna ki, a benyomást erősítette az előttük a völgyben elterülő kifutók sora. Jack igyekezett tudomást se venni Aszlanról, és kizárólag a látványra próbált koncentrálni. A kifutók óriási L alakot formáztak, a kelet-nyugati felszállópálya a völgy déli oldalát foglalta el. Az észak-déli leszálló nyugatra terült el, ahol a hegyek kerülete kicsi volt. Az áruház méretű épületek jelezték a terminált. Mellettük helikopter-leszállóhely volt, négy

helyéből hármat egy Hind E, egy Havoc és egy Kamov Ka-50es Werewolf foglalt el. A Werewolf manőverező képességben és tűzerőben is versenyzett az amerikai Apache-csel. Akármelyikük elsöprő csapást tudott mérni egy járőrhajóra vagy rendőrségi helikopterre, amely elég bátor ahhoz, hogy szembeszálljon Aszlan embereivel. Jack pillantása egy sor sötét nyílás felé vándorolt a kifutó vége felé, ahol mélyen a sziklás lejtőbe ágyazott repülőgéphangárok voltak. Meglepetéssel látta, hogy a két szürke gép elöl egy-egy Harrier jump jet, orruk kikandikált az álcaháló alól, és láthatatlanok voltak a műholdas megfigyelők számára. – Látja a hardverem nem kizárólag a korábbi szovjet arzenálra korlátozódik. – Aszlan ragyogott a büszkeségtől. – Az utóbbi időben az önök kormánya ostoba módon feloszlatta a Királyi Haditengerészet Sea Harrier haderejét. Hivatalosan mind kiselejtezték, és egy korábbi miniszter, aki érdekelt a fegyverkereskedelemben, megközelíthetőnek bizonyult. Szerencsére nem szenvedek hiányt képzett személyzetben. Olga tartalékos pilóta volt a szovjet légierőnél, és nemrég hajtotta végre első kísérleti felszállásunkat. Jack egyre növekvő ellenszenvvel követte Aszlan pillantását. A testes férfi megnyomott egy gombot a balusztrádon, és a könyvespolcok két irányba csúsztak, így láthatóvá vált a tengerpart. A völgyet határoló hegyek kiszélesedtek, és egy természetes kikötőt hoztak létre. A hozzájuk legközelebb eső hegynyúlványra egy masszív beton rakpart támaszkodott, amely észak felé hajlott, és elrejtette az öblöt az elhaladó hajók elől. Aszlan legújabb hajója egy orosz Project 1154 Neustrashimy osztályba tartozó fregatt volt. Ugyanabból az istállóból származott, mint a Vultura, de háromszor akkora a vízkiszorítása. Az újrafelfegyverzés a végső szakaszába érkezett. Most a kommunikációs egységeket emelték be a dokkok melletti darukkal. Egy távoli szikrazuhatag jelezte, hogy a munkások még most is dolgoznak a kibővített

helikopterleszállón és a jump jet emelvényén. Jack újból a Seaquestre gondolt. Fel kellett volna tűnnie a láthatáron Atlantisz felett a vihar elmúltával. Nem merte felhozni, hátha nem vették észre, de alig elképzelhető, hogy ne szúrták volna ki, ha egyszer a Vultura radarhatósugarán belül volt. Emlékezett a távoli ágyútűzre, amit a halottaskamrában hallott. Kezdett a legrosszabbtól tartani. – Csaknem készen állunk az első utunkra. Maga lesz a díszvendég a felfegyverzési és útnak indítási ceremónián. – Aszlan szünetet tartott, összefonta kezét a pocakja fölött. Arca mohó elégedettséget tükrözött. – A két hajómmal képes leszek bebarangolni a tengereket, amikor csak akarom. Semmi nem állhat utamba. Jack még egy utolsó pillantást vetett Aszlan birodalmára. Ahol a völgy szűkült kelet felé, lőterek és városi harc gyakorlására alkalmas gyakorlópályák álltak. A terminál és a tenger között egy másik kör alakú központ állt, ezt műholdvevők és antennák díszítették. A hegygerinc mentén álcázott megfigyelőállomások bújtak meg, a tengerparton lőállások a pálma– és eukaliptuszfák között, amelyek még a völgyet egykor elfoglaló a kommunista pártüdülőkből maradtak. – Most láthatja, mennyire értelmetlen minden menekülési kísérlet. Keletre a Kaukázus hegyei húzódnak, északra és délre banditák területe fekszik, ahol egyetlen nyugati sem él meg. Remélem, ehelyett az én vendégszeretetemet választja majd. Már alig várom, hogy olyan ember társaságában legyek, akivel a művészetről és a régészetről beszélgethetek. Aszlant úgy tűnt, hirtelen eufória öntötte el, két karja felemelkedett, és arcán elömlött az elragadtatás. – Ez az én Kehlsteinhausom, a Sasfészkem – ömlengett. – Szent templomom és erődítményem. Ugye egyetért azzal, hogy a kilátás van olyan gyönyörű, mint a bajor Alpokban? Jack csöndesen válaszolt, szemét az alattuk elterülő völgyre irányította. – Abban a háborúban, amit maguk nagy honvédő

háborúnak neveznek, az apám a Királyi Légierő felderítő pilótája volt – mondta. – 1945-ben az a megtiszteltetés érte, hogy ő vezethette az obersalzbergi támadást Berchtesgadennél. Sem a Führer villája, sem az SS főhadiszállása nem volt olyan elpusztíthatatlan, mint ahogy alkotójuk elképzelte. – Jack megfordult, és rendíthetetlen nyugalommal nézett Aszlan szénfekete szemébe. – És a történelemnek, ahogy ön is mondta, Nazarbetov professzor, megvan az a csúnya szokása, hogy ismétli önmagát.

24

A

sebesség miatt furcsa élmény volt, mikor a lift lelassult az egyik csőszerű átjárónál. A levegő úgy kipárnázta alul, mint a légpárnás hajót. Jack és Aszlan szemben ültek egymással. Aszlan elfoglalta a fülke nagy részét. Jack gyanította, hogy a völgy alját elérve most a központi rész felé közelednek, amit a Pantheon-szobából látott. Pár pillanattal korábban megálltak, hogy egy újabb utast vegyenek föl, aki most mozdulatlanul állt közöttük. A szűk, fekete kezeslábast viselő, hatalmas termetű, lejtős homlokú, lapos orrú férfi malacszerű szemei kifejezéstelenül meredtek a világba előreugró szemöldöke alól. – Engedje meg, hogy bemutassam a testőrömet – mondta Aszlan udvariasan. – Vlagyimir Dalmotov. Korábban specnaz kommandós volt, az afganisztáni háború veteránja, aki átpártolt a csecsen szabadságharcosokhoz, miután a fivérét kivégezték, mert megfojtotta azt a tisztet, aki halálba küldte Groznijban a szakaszát. Csecsenföld után az al-Kaida szent harcosainak szolgálatába lépett, hogy felszabadítsa Abháziát. A holttestek nyomait követve találtam rá. Nem hisz Istenben, de Allah mégis megbocsát neki. Amikor a lift megállt, az ajtó kinyílt, és két szolga lépett be, hogy talpra segítse Aszlant. Jack csak az alkalmas pillanatot várta, mióta gyanította, hogy Costas és Katya a szigeten

vannak. Amikor Dalmotov kiterelte a liftből, Jack felfedezte, hogy Uzi lóg a hátán, de nincs golyóálló mellénye. A hely, ahova beléptek, éles ellentétben állt a lakrészek ópiumos tündöklésével. Óriási hangár volt. Ahogy visszahúzódott az ajtaja, láthatóvá vált a helikopterleszállóhely, amit Jack már korábban is látott. A leszállóhelyet elfoglalta a Hind testes tömege; a karbantartó személyzet ott sürgölődött körülötte. Az üzemanyagtöltő gépész is azt várta, hogy elkészüljenek. – Ez hozott bennünket a szigetről múlt éjszaka – mondta Aszlan. – Most végre arra fogom használni, amire építették. A kilátást részben elfedte az ajtó előtt parkoló hatalmas teherautó. Míg nézték, egy csoport ember elkezdte kirakni a ládákat, és felhalmozta a repüléshez szükséges felszerelés mellé. Dalmotov súgott valamit Aszlannak, és hosszú léptekkel elment. Felvette az egyik ládát, és puszta kézzel feltépte, kivette és összeillesztette a komponenseket. Mielőtt még felemelte volna, hogy megnézze a tartalmukat, Jack felismerte a Barrett M82Al-et, feltehetőleg a világ leggyilkosabb orvlövész fegyverét. Browning Machine Gun BMG 50 kaliberes golyóra vagy orosz 12.7 milliméteres megfelelőjére készült nagy sebességű lövedék kilövésére alkalmas, amely át tud hatolni a tank páncélzatán ötszáz méterről, vagy háromszor olyan messziről le tudja vinni egy ember fejét. – Szerény hozzájárulásom a dzsihádhoz. – Aszlan szélesen mosolygott. Bizonyára kiszúrta a céllövész gyakorlóterepünket a kifutó mögött. Dalmotov a főinstruktor. Klienseink között szerepel az ír Köztársasági Hadsereg új brigádja, valamint az al-Kaida, és minden esetben maximálisan meg voltak elégedve. Jack gondolatban felidézte az ez évi mesterlövésztámadások sorát, a terroristák Nyugat ellen vívott háborújának új és gyilkos szakaszát. Míg Dalmotov végignézte a fegyvereket, Jack követte Aszlant a hangár másik oldalán álló raktárhoz. Bent ládákat szögeztek le, és szerelő-kezeslábast viselő alakok ellenőrizték a

munkát. Ahogy a villás emelőtargonca elhaladt mellette, Jack észrevette az oldalára festett vörös betűket. Jack egyik első munkája a katonai titkosszolgálatnál az volt, hogy elfogjon egy Líbiából érkező teherszállítót ugyanilyen ládákkal megrakva. Ez szemtex volt, a Cseh Köztársaságban gyártott halálos plasztik robbanóanyag, amit az IRA használt NagyBritanniában terrorhadjárata során. – Ez a fő szállítóeszközünk – magyarázta Aszlan. – Az öböl általában le van zárva, hogy visszatartsák a biológiai és vegyi fegyvereket, de az utolsó tételünket helikopterrel szállítottam egy másik elégedett vásárlónknak a Közel-Keletre. – Aszlan szünetet tartott, kezét összekulcsolta a pocakja fölött, és lassan pörgette kövér hüvelykujjait. Szeme összeszűkült, és középtávra összpontosított. Jack kezdte felismerni Aszlan változékony viselkedésének figyelmeztető jeleit. – Egy boldogtalan vásárlóm van, akinek kitartó türelme 1991 óta tart. Mikor követtük a Seaquestet Trabzontól, tudtuk, hogy csak egyetlen lehetséges célja van, és Olga az ősi szöveg tanulmányozása után meghatározta a helyet. A sötétség leple alatt közelítettük meg a vulkánt. Maga tökéletes hátteret teremtett nekem, hogy eljussak oda, ahonnan a politikusok évek óta kitiltottak. A múltban a szigetre tett minden látogatás azonnali katonai válaszlépést vont volna maga után. Most ha a műhold bármiféle aktivitást észlel, feltételezik, hogy maga az, törvényes tudományos munkán dolgozik. Ez volt a találkozási helyünk az oroszokkal, és ha az a bolond Antonov nem süllyesztette volna el a tengeralattjáróját és az áruját, már rég nálunk lenne az áru. Gondolom, pánikba esett az utolsó pillanatban. – Antonov kapitány leszállította volna az árut – válaszolta Jack hidegen. – De a politikai tisztje vezetésével kitört egy lázadás. Feltehetőleg ez volt az egyetlen jó dolog, amit a KGB elkövetett. – És az atomtöltetek? – Aszlan élesen közbevágott. – Csak hagyományos fegyverzetet láttam – hazudta Jack.

– Akkor miért fenyegetett a lányom atomkatasztrófával, amikor az embereimmel tárgyalt? Jack egy pillanatra elhallgatott. Katya nem fedte fel a tengeralattjáró irányítótermében folytatott tárgyalásának részleteit. – Az embereim a hajón tartják magukat – válaszolta Jack csöndesen. – Nem kizárólag csak a maga fundamentalista barátai hajlandók meghalni egy ügyért. – Lehet, hogy másként döntenek, ha meghallják, milyen sors vár magára és a görögre, ha nem adják meg magukat. – Aszlan humortalanul mosolygott, nyugalma rövid időre visszatért. – Azt hiszem, a következő állomásunkat érdekesnek fogja találni. Egy másik átjárón keresztül hagyták el a hangárt, ezúttal egy nyitott fedelű kocsiban, egy szállítószalagon. A központi épület felé tartottak, nagyjából egy kilométerrel közelebb a tengerhez. Ötperces utazás után felszálltak egy mozgólépcsőre, amely a liftajtóhoz vitte őket. Egy szolga nyomta meg a gombot, hogy a legmagasabb szintre vigye őket. A hely olyan volt, mintha egyenesen a NASA rakétakilövője lenne. A szoba kiterjedésében azonos volt a Pantheonnal, de egy csomó számítógép és megfigyelőeszköz töltötte meg. Mikor kiléptek, Jack észrevette, hogy a központban hiányos oszlopként emelkedő dob belsejében jöttek föl. Olyan volt, mint az egykori arénák. A koncentrikus sorokban álló munkaállomások folyamatos fényhullámok elé állították őket. A hátsó falon óriási kivetítőkön térképek és televizuális képek látszottak. Az egész komplexum úgy nézett ki, mint a Seaquest irányító modulja, de hatalmas méretekben, és elég megfigyelő- és kommunikációs eszközzel volt felszerelve ahhoz, hogy megvívjanak egy kisebbfajta háborút. Aszlant két szolga besegítette egy elektromos székbe. Két sor árnyékos alak hajolt a monitorok fölé, úgy tűnt, észre sem vették a megérkezésüket. – Jobban kedvelem a Vultura izgalmait. Inkább kézre esik, mondhatni. – Aszlan hátradőlt a székében. – De itt egyidejűleg

tudom ellenőrizni a hadműveleteket. A parancsnoki székből bármelyik képernyőt nézhetem anélkül, hogy megmozdulnék. Egy szolga, aki idegesen várakozott eddig, odahajolt hozzá, és valamit izgatottan a fülébe súgott. Aszlan arca mozdulatlan maradt, de ujjaival dobolni kezdett a szék karfáján. Egyetlen szó nélkül megnyomott egy gombot a székén, és elindult a konzol felé, ahol már gyülekezett egy kis csoport. Jack Dalmotovval szorosan a nyomában követte. Amint a konzol felé közeledtek, Jack észrevette, hogy a közvetlenül jobbra álló monitorok a biztonsági monitorok, hasonlóak a Karthágói Múzeumban használatosakhoz, amelyek a komplexum belsejét mutatják. A kis csoport csöndben szétvált, utat engedett Aszlannak a képernyőhöz. Jack is odament, és közvetlenül a tolószék és a konzol klaviatúráján dolgozó operátor mögött állt meg. Dalmotov minden lépését követte. – Végre megteremtettük a kapcsolatot – mondta az operátor angolul. – A SATSURV most már be fog jönni. Egy ázsiai küllemű férfi farmernadrágot és fehér inget viselt, nem pedig fekete kezeslábast, mint a helyiségben a legtöbben. Akcentusából Jack gyanította, hogy Angliában tanult. Az operátor először Jackre nézett, aztán kérdőleg Aszlanra pillantott. A nagy ember fáradtan bólintott, nem a nemtörődömség gesztusával, hanem azzal a biztos meggyőződéssel, hogy vendége sosem lesz abban a helyzetben, hogy bármit továbbadjon, amit látott vagy hallott. Egy pixelmozaik kirajzolta a Fekete-tengert: a délkeleti sarka még részben sötét volt a viharfelhőktől. A termálképek színspektrumokká átalakították látványt, a tengerpart világosan kirajzolódott, mikor a műhold vette az infravörös sugárzást a felhőréteg alól. Az operátor kijelölt egy kis négyzetet, és kinagyította úgy, hogy betöltötte a képernyőt. Addig ismételte a nagyítást, amíg a képernyőt a sziget foglalta el, a közepén mozgó rózsaszín és sárga gyűrűkkel, ahol a mag erős hősugarakat bocsátott ki.

A tengeren a közelben színszalag látszott, ami felszíni hajót jelentett. Az operátor tovább növelte a nagyítást, míg az egész képernyőt betöltötte. A hajó döglötten úszott a vízen, a hajótest balra dőlt, a hajóorr kiemelkedett, és jobb oldali hajtócsavarja a kormánylapát szétzúzott maradványai fölött fityegett. Jack legnagyobb megdöbbenésére felismerte a Seaquestet, a körvonalai az ijesztő károk ellenére is tisztán kivehetők voltak. A hősugárzás mutatta, hol csapódtak be a páncéltörő lövedékek, és hagytak tátongó kimeneti nyílásokat, mint a nagy sebességű golyók az emberi testen. Jack érezte, hogy megfeszül a haragtól, miközben a pusztítást nézi. Megpördítette a kerekes széket, és szembenézett Aszlannal. – Hol vannak az embereim? – kérdezte. – Nem tűnik fel egyetlen emberi hőkép sem – válaszolta Aszlan nyugodtan. – A legénysége két tagja bolond módon tűzharcba keveredett a Vuíturával tegnap reggel. Egyoldalú volt az ütközet, ahogy maga is el tudja képzelni. Nemsokára elküldjük a Hindet, hogy derítse fel a roncsot. A Seaquest széttört első fedélzetén Jack észrevette a felállított és kiemelt lövegtornyot. A csövek őrült szögben álltak, nyilván közvetlen csapást mértek rá. Jack tudta, hogy York és Howe nem adta fel harc nélkül. Csöndben reménykedett, hátha sikerült elmenekülniük a küzdelem után a legénység többi tagjával együtt a tengeralattjárón. – Tudósok voltak és tengerészek, nem fanatikusok és banditák – mondta Jack hidegen. Aszlan vállat vont, és visszafordult a képernyőhöz. A képen egy másik hajó látszott, ez a sziget közelében hánykolódott. Amikor kinagyították, minden tekintet a hajó tatjára tapadt. Egy embercsoport látszott, amint leszerel két nagy csövet, amely a hősugárzás olyan képét mutatta, mintha lángolna. Jack csak akkor látta, hogy a Vultura csatában szerzett sérüléseit látja. Aszlan csettintett az ujjával, és egy kéz satuként ragadta meg Jack vállát – Miért nem mondták ezt meg nekem? – Aszlan dühödten üvöltött. – Miért hallgatták ezt el előlem?

A teremre csönd borult, és Aszlan Jackre mutatott. – Nem érdemli meg a váltságdíjat. Ki kell végezni, mint a legénységét. Vigyétek a szemem elől. Mielőtt elrángatták, Jack gyorsan megjegyezte a SATSURV képernyőjén látható GPS-koordinátákat. Miközben Dalmotov lökdöste, azt tettette, hogy a biztonsági monitorok felé tántorodik. Korábban megismerte az idevezető átjáró és a hangárbejárat képét a két szélső monitoron. Amikor nekitántorodott az irányítópanelnek, megnyomta a szünet gombot. Bár más CCTV kamerák rögzítik a haladásukat, most minden szempár a Vultura képére tapad, van rá esély, hogy nem veszik őket észre. Mióta reggel felébredt, Jack a cselekvés pillanatára várt. Tudta, hogy Aszlan hangulata változó, hogy utolsó dühkitörése ismét visszatér a kedélyesség állapotába, de elhatározta, hogy nem számít a megalomániás ember kegyeire. A Seaquest megdöbbentő látványa és a legénység bizonytalan sorsa megerősítette elhatározásában. Tartozott azoknak, akik megfizették a legnagyobb árat. És tudta, hogy Costas és Katya sorsa az ő kezében van. Akkor jött el a pillanat, amikor a lift az irányítóegységtől visszaszállította őket a hangárba. A félút után Dalmotov előrelépett, hogy kinézzen a kikötőre, mikor a látókörükbe került. Egy pillanatra elaludt az ébersége. Ezt a hibát nem követte volna el, ha nem lett volna már hosszú ideje Aszlan búvóhelyén. Jack villámsebesen hátrahúzta bal öklét, és Dalmotov hátába vágott vele. Akkora ütés volt, hogy Jack elveszítette az egyensúlyát, és megfájdult a keze. Egy ilyen ütésbe egy hétköznapi ember biztosan belehal. Jack minden erejét összeszedte, hogy a bordák alatti pontra üssön, ahol az ütés ereje egyidejűleg megbénítja a szívet és a rekeszizmot. Hitetlenkedve nézte, hogy Dalmotov megmerevedik, hatalmas fizikuma látszólag érzéketlen. Aztán morgott pár érthetetlen szót, és a térdre rogyott. Még egyenesen tartotta magát pár pillanatig, aztán a lábai szétcsúsztak, előreesett, és nem mozdult többé.

Jack kiemelte a fekvő alakot a megfigyelő kamerák látószögéből. A kikötő üres volt, és csak a helikopterleszállót látta a hangár bejáratánál. Amikor a lift megállt, kiszállt belőle, megnyomta a vissza gombot, és öntudatlan utasával együtt visszaküldte az irányítóegység irányába. Értékes időt nyert, tudta, minden perc számít. Tétovázás nélkül, vakmerően elindult a helikopterfelszálló bejárata felé, és azon imádkozott, hogy magabiztos járása altasson el minden gyanút. Elérte a repülős ruhák tárolóját, kiválasztotta a leghosszabbat, és felvette. Becsatolta az életmentő mellényt, feltette a sisakot, lecsukta az ellenzőt, így nem látták az arcát. Felkapott egy katonai zsákot, és kivett egy Barrett orvlövészfegyvert. Mivel megfigyelte, hogy Dalmotov hogyan rakta össze, gyorsan megtalálta a zárszeget. Szétszedte, és betette a zsákba. Mellette lőszeres dobozokban állt a BMG, az 50-es kaliberű Browning Machine Gun golyó. Jack vett egy marék 14 milliméteres töltényt, és betette a fegyver mellé. Behúzta a zipzárt, és ment nyugodtan a hangár bejárata felé. Amikor odaért, leguggolt, hogy végignézze a terepet, miközben úgy tett, mintha a bokavédőjét kötné be. A beton forró volt, a nyári nap felszárította az előző éjszakai eső nyomait. A napfényben az épülettömb megperzseltnek és túlterheltnek látszott a forróságban, mint a környező hegyek. Már eldöntötte, hogy melyik helikoptert választja. A Werewolf volt a legjobb, de a Havockal együtt a helikopterleszálló távoli részén parkolt. A Hind csak húsz méterre volt, és elő volt készítve a repülésre. Ez lehetett az orosz háborús gépezet igáslova, és az orra a lépcsőzetes kettős fedélzetével megbízhatóságot sugárzott. Kihúzta magát, és odament a csapat vezetőjéhez, aki épp egy hevedert töltött meg lövedékkel. – Sürgős parancs – vetette oda Jack. – Változott a terv. Azonnal indulnom kell. Régen beszélt már oroszul, a kiejtése is rossz volt, de remélte, hogy elmegy olyan környezetben, ahol a személyzet

kazakokból és abházokból állt. A férfi meglepetten nézett rá, de nem akadékoskodott. – A komolyabb fegyverek még üresek, és csak négyszáz 12.7-es töltény van, de egyébként indulásra készek vagyunk. Felszállhatsz, és elkezdheted az ellenőrzést. Jack a katonazsákot feldobta a vállára, és bemászott a jobb oldali ajtón. Bebújt a fedélzetre, és beült a pilótaülésbe. Elrakta a zsákot az útból. Az irányítórendszer nem jelenthetett túl sok problémát, bár az elrendezése különbözött egy kicsit a többi katonai helikoptertől, amivel eddig repült. Miután bekötötte magát, Jack kinézett a pilótafülke tetején. A tüzér fülkéjének kiugró plexiüvegén át egy csomó Spirál rádióirányítású páncéltörő rakétát látott. A Hindet feltöltötték a Seaquest végső elpusztítására. Ugyanebben a pillanatban látott meg két embert repülőruhában felé közeledni a hangár bejárata felől, nyilván a Hind pilótája és géppuskása. Abban a pillanatban, amikor meglátta, hogy a csapat vezetője a mobiltelefonjáért nyúl, és riadtan néz föl, Jack tudta, hogy lelepleződött. Az óriási, ötlapátos rotor már forgott, és a kettős 2200 lóerős Isotov TV3-117-es gázturbinák már be voltak melegítve a repülés előtti ellenőrzés részeként. Jack ellenőrizte a kijelzőket, látta, hogy a tank tele van, és a hidraulikus nyomás is megfelelő. Abban bízott, hogy Aszlan légelhárító egységei talán még nem készültek fel arra, hogy a saját embereik közül lelőjenek egyet. Megragadta a két vezérlőkart, bal kézzel keményen meghúzta a kollektív kart, és elcsavarta a gázadagolót, jobb kezével pedig ütközésig előrenyomta a ciklikus vezérlőt. A rotor egyre erősödő forgásba kezdett. Pár másodperc alatt felgyorsult, és a Hind az orrával lefelé lógva a levegőbe emelkedett. Néhány kínos pillanatig nem volt mozgás, mintha erőlködött és ellenállt volna a gravitáció törvényének, erőfeszítései fülsiketítő pöfögéssé változtak, és visszaverődtek a helikopterleszálló körül álló épületek falairól. Mikor Jack ügyesen elforgatta a lapátokat, nehogy a gép oldalra csússzon,

észrevette, hogy egy nagy darab ember rohan ki a hangárból, és durván lökdösi szét a két zavart repülőst. Dalmotov nem kapta elő az Uziját, mert tudta, hogy a 9 milliméteres golyók sértetlenül pattannának le a helikopter páncélzatáról. Ehelyett egy sokkal pusztítóbb fegyvert kapott fel kifelé jövet a hangárból. Az első 50 kaliberes BMG golyó egyenesen a lövész fülkéjének elején csapódott be, arra a helyre, ahová Jack is ült volna, ha tudja, hogy a helikopternek két irányítófülkéje van. Miközben a gép hirtelen előreugrott, egy második golyó valahol hátul eltalálta, ettől a géptörzs oldalra lendült, és Jack kénytelen volt extra löketet adni a farokrotornak. Miközben a vezetéssel küzdött, a helikopter a hangár fölé emelkedett, és egyre növekvő sebességgel csattogott a déli védőgát felé. Balra Jack Aszlan futurisztikus, hegyoldalba épített palotakomplexumát látta, jobbra a fregatt sima vonalait. Pillanatokkal később átrepült a gát fölött és a nyílt tenger fölött száguldott. A futómű a hullámokat súrolta, mivel alacsonyan szállt, hogy minél jobban elrejtőzzön a radar elől. A gázadagoló a maximumon volt, és a ciklikusvezérlő is előre állt, így nemsokára elérte a helikopter maximális tenger feletti sebességét, a 335 km/órát, amit még egy kicsit fel is tudott gyorsítani, mert megtalálta a kapcsolót, amely visszahúzta a futóművet. A tengerpart gyorsan elmaradt mögötte keletre, és előtte csak a felhőtlen reggeli ég terült el, amely kékesszürke ködbe burkolózott a látóhatáron. Tizenöt tengeri mérföld után Jack megnyomta a farokrotort irányító pedált, balra húzta a ciklikus vezérlőt, és finoman addig fordította a gépet, míg az iránytű 180 fokot mutatott dél felé. Már rájött, hogyan aktiválja a radart és a GPS egységet, úgyhogy most beprogramozta a sziget koordinátáit, amit még három nappal ezelőtt megjegyzett a Seaquesten. A számítógép kiszámította, hogy a maradék távolság 150 km alatt van, ami a jelenlegi sebesség mellett fél óra repülőút. A magas üzemanyag-fogyasztás ellenére is Jack úgy döntött, hogy alacsonyan marad és maximális sebességgel repül, mert látta,

hogy az üzemanyagtartályok tartalma bőven elég erre a távra. Aktiválta a robotpilótát, és kinyitotta a sisakja ellenzőjét. Aztán ugyanazzal a mozdulattal felemelte a katonai zsákot, és elkezdte összerakni a fegyvert. Tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy egyetlen pillanatra is ellankadjon a figyelme. Aszlan mindent megtesz, ami hatalmában áll, hogy visszavigye.

25

V

igye a helikoptert a leszállóhelyre, és várja a kíséretet. Azonnal engedelmeskedjen, vagy elpusztítjuk. Nem figyelmeztetem még egyszer. Jack csak egyszer hallotta ezt a hangot torokhangon szitkozódni oroszul, de nem tévesztette el Dalmotov jellegzetes hangját az intercomon keresztül. Jack bekapcsolva tartotta a kétsávos rádióját a repülés ideje alatt, és várta a kapcsolatfelvételt, amint üldözői megfelelő távolságra érnek. Az elmúlt tíz percben a radarernyőt figyelte, amin két vörös pont közeledett felé északról. Sebességük és útirányuk nem hagyott kétséget felőle, hogy ez a Havoc és a Werewolf Aszlan bázisáról. Már csak tíz tengeri mérföldre volt a szigettől, kevesebb, mint tíz perc repülőútra. Feláldozta a maximális sebességet azért, hogy alacsonyan maradjon a hullámok fölött, hogy ne látszódjon a radarernyőn. Csaknem bejött a terve. Kora ellenére a Hind kicsit gyorsabb és erősebb volt, mint a másik két gép, de beérték, mert magasabban repültek, ahol kisebb a légellenállás. A rögzített 30 milliméteres nagy sebességű gépágyúkkal és két húszlövedékes tár 80 milliméteres rakétákkal felszerelt Havoc és Werewolf végzetes mennyiségű lézervezérlésű levegő-levegő és antiship rakétát hozott, olyan a fegyvereket,

amilyeneket Jack a berakodóban látott. Ezzel szemben a Hind komolyabb fegyverei üresek, és csak az orrban lévő löveg négycsövű 12,7 milliméteres géppuskájából tud tüzelni. Ez potenciális pusztítófegyver volt, tömeggyilkosságokat hajtottak végre vele az afgán és csecsen háborúban, de lövész hiányában Jack csak egy irányba tudott vele lőni nyílt terepen. Körben mozogva 1200 lövedéket lő ki percenként csövenként. Jack tudta, hogy egy nyílt ütközetben nagyon csekélyek az esélyei. Egyetlen reménye, ha a lehető legbrutálisabb közelharcba bonyolódik ellenfelével. – Rendben, Dalmotov, ezúttal te győztél – morogta Jack komoran magában, miközben hátrahúzta a gázadagolót, és megfordította a helikoptert, hogy szembenézzen az ellenfelével. – De ne számíts rá, hogy újra látod az otthonodat. A három helikopter egy sorban lebegett úgy harminc méterrel a víz fölött. A szívó hatás forgószélszerűen felkavarta a vízcseppeket. A középen lebegő Hind feltűnően testesnek látszott, míg a másik két gépet manőverezésre tervezték és arra, hogy harctéri körülmények között minél kevésbé legyenek láthatók. Jack jobbján a Mi-28 Havoc úgy nézett ki, mint egy éhes sakál alacsonyan ülő pilótafülkéjével, előreugró orrával. A balján repülő Ka-50 Werewolfnak két ellentétes irányban forgó, koaxiális elrendezésű főrotorja van, amely növeli a teljesítményét, de közben rovarszerű arányaival csökkenti a gép méretét. A Werewolf golyóálló üvegén keresztül Jack látta Dalmotov hatalmas alakját. Dalmotov utasította Jacket, hogy repüljön ötven méterrel előttük. A rotorok csattogása erősödött, visszhangos lármává növekedett, ahogy a három gép szoros kötelékben elindult előre, és északkeletnek tartott. Ahogy rendelték, Jack kikapcsolta kétsávos rádióját, ami lehetővé tette volna, hogy külső segítséget kérjen. Miután bekapcsolta a robotpilótát, hátradőlt. A Barrettet az ölében dajkálta, hogy kívülről ne lássák. Teljesen összerakva másfél méter hosszú volt és tizennégy kilogramm súlyú. Kénytelen

volt eltávolítani a tízgolyós tárat, hogy a csövet rejtve tudja tartani a burkolat alatt. Jobb kezével ellenőrizte a tartályt, ahová az egyik 50-es kaliberű BMG lövedéket rejtette. Lehetőségeinek ablaka minden kilométerrel beljebb zárult, és tudta, hogy nemsokára cselekednie kell. Az alkalom előbb jött, mint várta. Öt perce voltak úton, amikor hirtelen meleg légáramlattal találkoztak, ami az előző éjszakai vihar visszamaradt hatása volt. Imbolyogtak, bukdácsoltak, mint a hullámvasút. Olyan volt, mintha az elöl haladó Hindről ragadt volna át a másik kettőre a bukdácsolás. A többieknek egy pillanattöredékkel tovább tartott visszaszerezni az uralmat a gép felett, úgyhogy Jack elhatározta, hogy cselekedni fog. A turbulencia újabb lökésénél elcsavarta a gázadagolót, és keményen meghúzta a kollektív kart. A szívóhatás az üzemanyag-csökkentés ellenére is elég volt ahhoz, hogy emelőleg hasson a maximumra állított a rotorlapátokra. A Hind húsz méterrel följebb ugrott eredeti útirányától, és zuhanni kezdett. A másik kettő elment alatta, mintha lassított felvétel lenne, a lapátjaik csaknem súrolták a Hind alját. Ez klasszikus első világháborús manőver volt, így pusztították el a brit Harrierek a gyorsabb argentin Mirage-okat a falklandi konfliktus idején. Jack a puska csőtorkolatát megtámasztotta a bal ablak alatt, elhatározta, hogy a Hind egész tűzerejét a jobb oldali gép ellen használja. A maximumra állította a gázadagolót, és elkanyarodott addig, amíg a Havoc a látókörébe nem került. Az egész manőver kevesebb, mint öt másodpercig tartott, a másik kettő jószerint még azt sem vette észre, hogy hiányzik, és hagyták, hogy rugalmasan elszakadjon tőlük. Amikor a Hind ötven méterrel hátrébb pozícióba került, Jack felpattintotta a ciklikus vezérlő tetején a biztonsági zárat, és megnyomta a piros tűzgombot. Az orrban elöl négy gépágyú robbant ki hatalmas hanggal és olyan rázkódással, hogy Jacket előrelökte a megtorpanás. Mindegyik cső húsz lövedéket lőtt ki egy másodperc alatt. Öt másodpercig tűzcsóvák lőttek ki az orr alól, és tűzeső áradt az ellenfelére.

Először úgy látszott, hogy a Havoc elnyeli a géptörzs hátsó lemezén átütő lövéseket. Aztán egy tátongó lyuk jelent meg hirtelen az orrtól a farokig, ahogy a lövedékek mindent átszaggattak, ami az útjukba került, és a pilótafülke és a benne tartózkodó ember darabjaira szakadt. Amikor a Hind felfelé húzott, a lövedékek utolsó sorozata elkapta a Havoc gázturbina-csatlakozóját, a rotor levált, és tébolyult bumerángként keringett. Pillanatokkal később a géptörzs óriási tűzgömbbé robbant az üzemagyagtól és a berobbanó lőszertől. Jack nagyot húzott a kollektív karon, és felemelkedett a felrobbant helikopter fölé. A Werewolf szintjén állapodott meg, baljós alakja most harmincméternyi távolságra volt balra, kicsit előre. Jack látta, hogy a pilóta küzd a gép fölötti irányításért, mivel a könnyebb gépvázat dobálta a meleg légáramlat és a robbanás utóhatása. Dalmotov szinte megdermedt a döbbenettől, agya még nem tudta feldolgozni az imént történteket, de Jack tudta, hogy ez csak ideiglenes, csak pár másodperce van, és aztán elveszíti az előnyét. Kidugta a Barrettet az ablakon, és tüzelt. A golyó hatalmas csattanással távozott, a hang visszhangzott a fejhallgatóban. Elkáromkodta magát, mikor látta, hogy szikrák pattannak le a Werewolf géptörzsének felső részéről, és gyorsan betett egy újabb lövedéket. Ezúttal jobbra célzott, hogy kompenzálja a 200 km/órás légáramlást. Pont akkor tüzelt, mikor Dalmotov elkapta a fejét, hogy rá nézzen. Mint a legtöbb harci helikoptert, a Werewolfot is erős, földi támadás elleni védelemmel látták el. A pilótafülke páncélzatát úgy tervezték, hogy ellenálljon a 20 milliméteres gépágyú lövéseinek. A géptörzs felső részén volt a sebezhető pontja, ahol kevésbé volt kitéve a támadásoknak. A két ellentétes irányba forgó rotor a gép erőssége és a gyengéje is egyben, mivel emiatt nagyon mozgékony, de olyan tengelyt kíván, amely magasan kinyúlik a géptörzsből, hogy tartsa a háromlapátos, két koaxiális elrendezésű rotort. A második golyó az alsó rotor alatt csapódott be, áthatolt az anyagon, és végzetes csapást mért a kormányhuzalra. Egy

pillanatig semmi nem történt, és a helikopter tovább ment előre, lefelé álló orral. Aztán elkezdett remegni, és furcsa szögben hátradőlt. Jack látta, hogy Dalmotov eszelősen küzd, hogy visszaszerezze az uralmat a gép felett. Még ekkora távolságból is meg tudta mondani, hogy a ciklikus vezérlő és a kollektív kar nem működik, és a pedálok sem. Dalmotov felnyúlt, hogy meghúzza a feje fölött lógó piros kart. A Werewolf egyedülálló a harci helikopterek között, mivel a pilótaülés képes katapultálni. A helikopterpilóták katapultálásánál a pilótafülke felett lévő rotor jelenti a legnagyobb problémát, de Kamov szellemesen megoldotta a kérdést. A dolog lényege, hogy a katapultálás pillanatában leválnak a lapátok, és a pilótaülés biztonságos magasságba repül ki, hogy az ejtőernyő kinyílhasson. Abban a pillanatban, amikor meghúzta a kart, Dalmotov bizonyára érezte, hogy valami nagyon nincs rendjén. A rotorlapátok ahelyett, hogy kilökődtek volna, a helyükön maradtak, míg az ejtőernyő-kupola körül lévő robbanótöltetek gyors egymásutánban felrobbantak. Az ejtőernyő belecsapódott a rotorba, és kilökődött a levegőbe, aminek következtében a lapátok meghajoltak, de még működtek. Pillanatokkal később az ülés egy füstfelhő kíséretében kirepült. Pont a két sor lapát közé szorult, és őrülten ugrált, mint a Katalin-kerék a tűzijátéknál. Két teljes forgás után Dalmotov testét miszlikbe aprította, sisakos fejét messzire repítette, mint a kezdőrúgás a futball-labdát. Egy végső fordulat után a rotorok kiejtették, ami kísérteties terhükből megmaradt, és eltűnt egy füstfelhő mögött. Jack indulatok nélkül szemlélte, ahogy a Werewolf egyre csökkenő körökben járja őrült táncát. A lapátok egyenként tűntek el a mind jobban erősödő víznyomás alatt, míg a géptörzs belezuhant a tengerbe és felrobbant. Nem időzött tovább az ütközet helyén, hanem délnek fordult eredeti útvonalán, és a maximumra állította a gázadagolót. Elképzelhető, hogy Dalmotov automata segélykérést indított be, és megadta a helyzetét, és a

technikusok Aszlan irányítóközpontjában újra beállítják a SATSURV-ot a fényes olajfoltra és a szemétre, ahol elmerültek a helikopterek. Ha így lesz, a látvány csak tovább fokozza majd Aszlan dühét, amely már a Vultura megrongálódásával felizzott. Jack tudta, hogy Aszlan már nem túsznak tekinti, hanem bosszút akar állni rajta. Riadalmára az üzemanyagjelző villogva jelezte, hogy lassanként kiürül a tartály. Mikor tíz perccel ezelőtt ellenőrizte, háromnegyedig tele volt, az nem lehet, hogy az azt követő események féltanknyi üzemanyagot igényeltek volna. Egy pillanattal később eszébe jutott, hogy Dalmotov eltalálta a gép hátsó részét a mesterlövész-fegyverével, mikor felemelkedett a helikopterfelszállóról. Ha a golyó eltalálta az üzemanyagvezetékek egyikét, a hánykolódás a meleg légáramlatban súlyosbíthatta a kárt, megszakíthatta a kapcsolatot, ami azt jelentette, hogy nagy mennyiségű üzemanyagot veszített. Nem volt ideje megbizonyosodni róla. A gázadagolót a minimálisra állította, és leereszkedett harminc méterre. A sziget feltűnt a távolban a reggeli ködből. Bikaszarv alakú kettős csúcsa pont olyan volt, mint amikor először megpillantotta a Seaquestről három nappal ezelőtt. Egyetlen reménye az volt, hogy a Hind kibírja addig, amíg olyan közel jut, hogy úszva elérheti a szigetet az északi parton. Amint a két gázturbina elkezdett köpködni és zihálni, Jack látását egy pillanatra elhomályosította egy fekete füstfelleg. Hátrahőkölt a szagtól, a kordit és az égő műanyag savanyú bűzétől. Pár másodperccel később szétoszlott a füst, és szembe találta magát az alig kétszáz méternyire előtte lebegő Seaquest hajótestével. A műholdképek nem készítették föl a megdöbbentő valóságra. Az NTE vezető kutatóhajója halálra sebezve úszott a tengeren. Az első fedélzetet csaknem elárasztotta a víz. Csodálatos felszerelése a felismerhetetlenségig szétrombolódott a támadás során. Jobb oldalát széthasították a Vultura lövedékei: a szétnyílt páncélzaton tépett szélű sebek tátongtak. Csodának tűnt, hogy még úszik a vízen, de Jack

tudta, hogy az első válaszfalak nemsokára átszakadnak, és elsüllyed. A Hind alig tudott már a levegőben maradni, miközben remegve átrepült az elpusztított roncs fölött. Csaknem rögtön elkezdett süllyedni, a rotor nem volt képes tovább fenntartani. Miközben a gép haldokolva köhögött, Jacknek alig maradt ideje a cselekvésre. Gyorsan kikapcsolta a biztonsági övét, és amennyire lehetett, előrenyomta a ciklikus vezérlőt. Lefelé döntötte a helikoptert, felemelte a fegyvereket a fülke mögött az útból, és közben orrmerülésbe tette a gépet. Csak másodpercei maradtak hátra. Ledobta a sisakot, lebukott a pilótafülke mögé, és kigurult, a lábát szorosan összezárta, karját a mellkasa elé szorította, nehogy megrepedjen, amikor a vízbe csapódik. A sisakja nélkül csökkent a nyaktörés kockázata, de az ütközéstől még így is eltörhet valamelyik csontja. Lábbal előre csobbant a tengerbe, és elég mélyre süllyedt, hogy érezze, hogyan hűl egyre jobban a víz. Szétcsapta a végtagjait, hogy megállítsa a süllyedését. Miközben visszaúszott a felszínre, lüktető fájdalmat érzett. A erőfeszítéstől kinyílt az oldalán lévő seb. Útközben borzalmas csapódást érzett, amely remegéshullámokat keltett a vízben. A felszínre érve, nem messze meglátta a Hind égő maradványait. Megborzongott, mert tudta, hogy a lángoló roncs könnyen saját halotti máglyája is lehetett volna. Feltörte a CO2-patront az életmentő mellényében, és a Seaquest felé tempózott. Hirtelen elborította a kimerültség. Az adrenalinfröccs ellenhatása tovább gyöngítette amúgy is kimerült szervezetét. A Seaquest az orrára támaszkodott, úgyhogy át tudott úszni az alámerült előfedélzeten, és a gépágyúállás előtt felhúzta magát a lejtős fedélzetre. Ezen a helyen állt utoljára York és Howe előző nap. Miután komoran szemügyre vette a helyszínt, Jack levette a mentőmellényét, és óvatosan elindult a fedélzeti felépítmény maradványai felé. Mielőtt elérte volna a rakodótér nyílásfedelét, megcsúszott és elesett. Döbbenten vette észre,

hogy alvadt véren csúszott meg. A hajótest jobb oldalát szinte végig beborították a bíborszínű foltok. Jack tudta, hogy semmi értelme azon rágódni, hogyan érte a legénységet a vég. Rövid pihenőt engedélyezett magának. Hátradőlt a nyílásfedél mellett, míg összeszedte minden akaraterejét. Csaknem túlságosan későn látta meg a helikoptert a szeme sarkából. Messze volt, a sziget sarkánál, és rotorjának hangját elnyomta a Seaquest süllyedésének, törésének hangja. Tudta a negyedik üres helikopterleszállóról, hogy Aszlannak van még egy negyedik támadó helikoptere, és most gyanította, hogy a Kamov Ka-28 Helix a Vulturáról indult. Hunyorgott a reggeli napban, és látta a helikoptert alacsonyan a víz fölött, hogy egyenesen rá céloz. Jack már többször volt helikoptertámadásnak kitéve, úgyhogy tudta, mire számíthat, de ritkán érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak. Távoli árulkodó villanás látszott, és közeledett rettenetes sebességgel. Nehéz hajó elleni rakéta volt, feltehetőleg az egyik félelmetes Exocet AM.39 töltet, amilyeneket Aszlan főhadiszállásán látott. Jack átgurult a nyílásfedélen, és lezuhant az alsó fedélzetre, szó szerint beleesett az irányítómodulba. Amikor éppen elfordította a zárókereket, hatalmas csattanás hallatszott. Erősen nekicsapódott a válaszfalnak, és elsötétült előtte a világ.

26

C

ostast belökték a szobába. Harsány dördüléssel csapódott be mögötte az ajtó. Ahogy nekirepült a válaszfalnak, a fém kiálló széle úgy mellkason találta, hogy levegő után kapkodott. A kendő, amivel bekötötték a szemét, elszakadt, de csak vörös homályt látott. Kissé visszagurult, egész teste összerándult a fájdalomtól, lassan felemelte a karját, hogy végigtapogassa az arcát. Jobb szeme bedagadt, nem érezte, amikor hozzáért. Kezével a bal szeme felé nyúlt, és letörölte róla a ragadós váladékot, mielőtt kinyitotta. Fokozatosan kitisztult a látása. Onnan, ahol feküdt, látta a fehérre festett csövet a válaszfal mentén. Az elejére jelek és betűk voltak bélyegezve, s úgy látta, hogy cirill betűk. Elveszítette az idő- és térérzékét. Utolsó tiszta emléke az volt, mikor Jack összeesett a kihallgatószobában. Aztán feketeség következett, a mozdulat homályos emléke és a fájdalomé. Arra eszmélt, hogy egy székhez van szíjazva, és vakító fény világít az arcába. Aztán egyik kínzással teljes óra következett a másik után. Amíg verték, folyamatosan sikoltozott. Mindig feketébe öltözött alakok, mindig ugyanazt a kérdést üvöltik tört angolsággal. Hogyan jutottál ki a tengeralattjáróból? Azt gyanította, hogy a Vulturán van, de minden erejét és elemzőkészségét felemésztette a vallatás. Az agya kizárólag a túlélésre koncentrált. Újra meg újra

begurították a szobájába, aztán mikor már azt hitte, hogy mindennek vége, visszarángatták. És most újra ez történik. Ezúttal nem volt haladék. Az ajtó kicsapódott, és erős ütés érte a hátát, amitől vérrel elegyes hányadék szakadt ki a torkán. Öklendezve és köhögve rogyott térdre, és újból rátették a kendőt. Olyan erősen megszorították, hogy érezte, vér szivárog feldagadt szemüregéből. Azt hitte, más fájdalmat már nem is lesz képes érezni, de tévedett. Egész valójával arra koncentrált, hogy ő kapja a büntetést, ne Jack. Ki kell tartania, amíg a Seaquest megérkezik. A világnak hírt kell kapnia a tenger mélyén pihenő atomtöltetekről. * Arccal lefelé csapódott az asztalra, kezét összekötötték a szék támlája mögött, amin ült. Nem tudta, mennyi ideje van ott, és látja a hányingerkeltő csillagokat, ahol a kötés nyomja a szemét. A lüktető fejfájáson át hangokat hallott, de nem a kínzói hangját, hanem egy nőét és egy férfiét. A korábban kihallgatott beszélgetésszilánkokból kivette, hogy fogvatartói Aszlanra várnak, aki helikopteren érkezik a főhadiszállásról. A szobában lévők hangjából kiérezte az aggodalmat. Úgy vélte, valami váratlan esemény történhetett. Lezuhant egy helikopter, megszökött egy fogoly. Costas azt kívánta, bárcsak Jack lenne az. A hangok bizonyos távolságról érkeztek, a folyosóról vagy egy szoba beugrójából, de a nő dühösen felemelte a hangját, és Costas tisztán hallotta. Az oroszról most angolra váltottak, és Costas rájött, hogy Aszlan és Katya az. – Ezek személyes dolgok – mondta Aszlan. – Angolul beszéljünk, hogy a mudzsahedinjeim ne értsék ezt az istenkáromlást. – A te mudzsahedinjeid. – Katya hangja tele volt megvetéssel. – A te mudzsahedinjeid dzsihádisták. Ők Allahért harcolnak, nem Aszlanért. – Én vagyok az új prófétájuk. Aszlanhoz hűségesek.

– Aszlan. – Katya gúnyosan vetette oda a szót. – Ki az az Aszlan? Pjotr Alekszandrovics Nazarbetov. Egy huszadrangú egyetemen tanító, bukott professzor, aki kétségbeesetten vágyott rá, hogy elismerjék. Még csak a bölcsek szakállát sem viseled. És ne feledd, én tudom, hogy mongol vér csörgedezik az ereidben. Dzsingisz kán hitetlen volt, aki a fél muzulmán világot elpusztította. Valakinek meg kellene mondania ezt a szent harcosaidnak. – Elfeledkezel magadról, lányom. – A férfi hangja jeges volt. – Emlékszem rá, mit tanultam gyermekkoromban. Az, aki a Koránhoz tartja magát, virágozni fog, aki ellenszegül akaratának, kardot érdemel. A hit nem engedi meg az ártatlanok meggyilkolását. – Sírással küszködött. – Tudom, mit tettél anyámmal. Aszlan zihálása úgy hangzott Costas fülében, mint a felrobbanni készülő kukta. – A mudzsahedinjeid a megfelelő időpontra várnak – folytatta Katya. – Addig használnak, amíg felhasználható vagy. A tengeralattjáró lesz a te sírod is. A terroristabázis létrehozásával csupán a saját halálodat sietteted. – Elhallgass! – A tébolyult kiáltást dulakodás hangjai követték, aztán elhúztak valamit. Pillanatokkal később visszatérő léptek zaja hallatszott. Megálltak Costas mögött. Egy pár kéz ragadta meg a vállát, és hátrarántotta a széken. – Jelenléted maga a métely – sziszegte egy erősen ziháló hang a fülébe. – Itt az ideje, hogy utolsó utadra indulj. Csettintést hallott. Kezek ragadták meg és rángatták talpra. A sötétségben nem érzékelte, hogy mikor jön az ütés. A pillanatnyi fájdalmat kegyes ájulás követte. * Jack megelevenedett rémálomban érezte magát. Minden koromsötét volt körülötte. Ebben az éjsötét világban egyetlen tájékozódási pontot sem talált. Körülötte fülsértő recsegéssel és

zúgásokkal kísért zuhanás hangja hallatszott. Az agya élénken dolgozott, hogy értelmet találjon az elképzelhetetlenben. Kicsavarodott tagokkal feküdt a válaszfalnál, és furcsán súlytalannak érezte magát, teste csaknem levitáit, mintha valamiféle démoni láz kerítette volna hatalmába. Most már tudta, milyen érzés egy süllyedő hajó belsejében fogságba esni, amikor az a mélység felé tart. A Seaquest irányítómodulja mentette meg az életét. Tizenöt centiméter vastag titániummal megerősített acélfala megvédte a romboló nyomástól, amely eddigre már beszakította volna a dobhártyáját, és összeroppantotta volna a koponyáját. Újabb szakadás és csattanás hallatszott, amikor a megmaradt légzsebek berobbantak. Csupán maga a zaj azonnal megölte volna, ha nem megy be idejében a modulba. Csak annyit tehetett, hogy kitámasztotta magát. A süllyedés végeláthatatlannak tűnt, és sokkal tovább tartott, mint várta. A sikító zaj egyre erősödött, mintha egy expresszvonat közeledne. Amikor hirtelen vége lett, semmi nem jelezte bekövetkeztét. A hajótest olyan erőteljesen csapódott a tengerfenéknek, hogy a keletkezett gravitációs erő megölhette volna, ha nem kulcsolja át két karjával a fejét. Minden erejére szüksége volt, nehogy felrepüljön, mikor a hajótest visszacsapódott, és a rándulást borzalmas reccsenő hang kísérte. Aztán a roncs lenyugodott, és csönd lett. * – Kapcsold be a vészvilágítást. Jack magához beszélt, miközben tapogatta a testét, hogy megsérült-e. A hangja furcsán testetlennek hallatszott, hangsúlyait elnyelte a falak hangszigetelő borítása, de mégis valóságos volt ebben a világban, amelyik elvesztette útjelzőit. Búvárként Jack hozzászokott, hogy teljes sötétségben tájékozódjon, és most segítségére volt ez a képessége. Miután begurult a nyílásfedélen, a rakéta becsapódása a fegyverraktár mögé sodorta, a vezérlőpult mögé a modul hátuljába.

Szerencsére a Seaquest nem fordult az oldalára, amikor a mélybe süllyedt. Miközben Jack bizonytalanul talpra állt, érezte, hogy arra lejt a fedélzet, ahol a hajóorr belefúródott a tengerfenékbe. Visszaesett a térdére, és tapogatta az utat a padlón. Szerencsére behatóan ismerte a hajót, ami segített abban, hogy kikerülje a belső teret szegélyező konzolokat. Elérte a falon a bejárati nyílástól balra lévő biztosítékokat, és kitapogatta a kapcsolót, amely összekötötte a tartalék áramforrást az ólom védőburkában futó fő áramkörrel. Keze ráakadt a vészvilágítást aktiváló emelőkarra. Aznap nem először hunyta le a szemét, és imádkozott jó szerencséért. Megkönnyebbülésére a szoba rögtön fluoreszkáló zöld fénybe borult. Szeme gyorsan hozzászokott, és elindult, hogy felderítse a helyiséget. A modul a vízvonal alatt volt, viszont a Seaquestet ért lövedékek a fönti hajótesten hatoltak át. A felszerelés és a hozzávalók működőképesnek tűntek és rögzítve voltak: a modult pontosan ilyenfajta támadásokra tervezték. Első feladata volt, hogy leválassza a modult a hajótestről. Bizonytalanul botorkált a központi emelvényhez. Hihetetlennek tűnt, hogy alig 48 órával ezelőtt itt hívta össze a legénységét. Belehuppant a parancsnoki székbe, és aktiválta a vezérlőpultot. Az LCD monitor egy sor jelszókérést futtatott le, mielőtt megkezdte a lekapcsolást. A harmadik jelszó után egy fiók nyílt ki, és Jack kivette a kulcsot, amely beleillett a panelbe, és az óramutató járásával megegyező irányba elfordította. Az elektromos hajtómű és az atmoszféra-ellenőrző rendszer nem sokkal azután bekapcsol, hogy biztonságos távolságban lesznek a roncstól. A Seaquest szenzorai nélkül Jacknek nem voltak adatai a mélységről és a helyi környezetről, míg a modul ki nem ért a roncsból, és nem aktiválta saját forrásait. Gyanította, hogy abban a szakadékban lehet, amit a Seaquest talált a szigettől északra. Ez a tíz kilométer hosszú és fél kilométer széles hasadék, amit Costas tektonikus vetődésnek nevezett, és ugyanazon a vonalon található, mint a vulkán. Ha így van, akkor a Fekete-tenger délkeleti szemétgyűjtőjében úszik, az

üledék gyűjtőhelyén és a jégkorszaki sósvíztárolóban. A roncs minden elmúló perccel tovább süllyedt az üledék iszapjába. Még ha sikerülne is a szétkapcsolás, lehet, hogy egyszerűen mélyebbre vezeti a modult az iszapba, ami megfosztja a menekülés reményétől. Bekapcsolta magát, és hátradőlt a fejtámaszra. A számítógép három lehetőséget adott meg a szétválásra, és ő minden esetben azt ütötte be: folytasd. Az utolsó kiírás után egy vörös figyelmeztető háromszög jelent meg, és a szétkapcsolás szó villogott a közepén. A szoba egy riasztó pillanatra sötétségbe borult, amikor a számítógép átváltott a belső áramforrásra. Pár pillanattal később megtört a csönd. Tompa, szaggatott hangok hallatszottak a burkolaton kívülről balról. Minden tompa csapódás egy apró robbanótöltetet jelentett, amely újabb és újabb a szegecseket távolított el a Seaquest hajótestéből, így egy akkora nyílás keletkezett, amelyen a modul át tudott haladni. Mikor a panel szétnyílt, a modult körülvevő hely megtelt tengervízzel, és a mélytenger-mérési szenzor azonnal aktiválódott. Jack a kijárat felé manőverezett, és jobb kedvre derült, ahogy a sugárhajtóművek halk zümmögéssel beindultak. A hang erősödött, amint a motorok nekifeszültek a pontoknak, amelyek a testhez rögzítették a modult. Egy sor robbanás hallatszott mögötte, amikor a modul levált a rögzítőiről. Egyidejűleg a zárókapcsok visszahúzódtak, és amikor a kabin kilőtt, Jack hátrarepült a székében, hogy kiegyenlítse a rakétakilövés megsokszorozott gravitációs erejét. A modult arra tervezték, hogy lerobbanjon a süllyedő hajóról az örvény szívásán túlra, amikor a hajótest lesüllyed a tengerfenékre. Jack részt vett egy szimulációban az NTE mélytengeri tesztkészülékén a Bermudáknál, mikor egy mentőkabin száz méterrel odébb állt meg. Itt a gravitációs erőt azonos erejű lökés követte a másik irányból, és a modul csak pár méterre állt meg a roncstól. Fejjel előrebukott a szokásos biztonsági pozitúrába, és csak a válla fájdult meg komolyan, ahol a biztonsági öv belevágott.

Mély lélegzetet vett, kioldotta a biztonsági övet, és a munkaállomás felé fordult. Jobb kezével a vezérlőpultra támaszkodott, hogy ne csússzon tovább előre, ahol a modul beleállt a tengerfenékbe. Balra volt egy kisebb monitor, amelyik a batimetrikus adatokat jelezte. Mikor a számok elkezdtek villogni, meglátta a mélységmérőn, hogy ebben a pillanatban a tengerszint alatti 750 méteres mélységnél táncol, ami kerek száz méterrel mélyebben van, mint a modul hivatalos operációs mélységének maximuma. A vetődés alja sokkal mélyebben volt, mint képzelte: több, mint fél kilométerrel lejjebb az évezredekkel ezelőtt elmerült ősi tengerpartnál. Jack bekapcsolta a hangnavigációs és távolságmérő rendszert, és várta, hogy a képernyő működésbe lépjen. Az aktív szonár transzduktor nagy frekvenciájú, szűk hullámsávú impulzusokat küldött egy 360 fokos vertikális érzékelőrendszerbe, amely letapogatta a tengerfenék felszínét és minden más lebegő tárgyat egészen a víz felszínéig. Amikor két nappal ezelőtt a Seaquest elhaladt a szakadék fölött, megállapították, hogy a vetődés észak-déli irányban fekszik, úgyhogy kelet-nyugati irányba állította be a szonárt, hogy a szakadékon belül megadja helyzetének keresztmetszetét. A sugár sebességének következtében az egész függőleges metszet azonnal láthatóvá vált a monitoron. A márványos zöld mindkét oldalon azt mutatta, hol emelkedtek a szakadék falai úgy négyszáz méterre egymástól. A teteje közelében töredezett kiszögellések láthatók, amelyek tovább szűkítik a metszetet. A szakadék a horizontális tépődéses törés minden jellegzetességét magán viselte, úgy keletkezett, hogy a földkéreg inkább széttépődött, mint oldalra csúszott. Geológiai ritkaság volt, Costast bizonyára felvillanyozta volna, de Jacknek további gondokat okozott. Lassanként ráébredt, milyen hatalmas szerencséje volt, hogy túlélte a dolgot. Ha a Seaquest ötven méterrel odébb, nyugatra süllyed el, a hasadék szájának ütközött volna, és darabokra zúzódott volna, még mielőtt a tenger fenekére ér.

A figyelmét a vetődés aljára fordította, ahol a készülék világoszöld tömeget, több száz méter vastag üledéket mutatott. Egy helyen vízszintes vonal volt a szonár csúcsával egy szinten. Ez mutatta az összetömődött réteget, amelyen a Seaquest nyugodott. Fölötte egy világosabb szórt szín lebegő üledéket jelentett, amely legalább húsz méteren át folytatódott, míg a képernyő tiszta lett. Az már a nyílt tenger. Jack tudta, hogy egy hordalékréteg tetején van, amely legalább olyan mély, mint a felette lévő tenger. A hatalmas mennyiségű lerakódás a föld lemosódásával összekeveredett elpusztult tengeri organizmusokból, a természetes tengerfenéki agyagból, vulkáni törmelékből és a jégkorszaki besűrűsödött tengervízből állt. Folyamatosan adódott hozzá a hulladék felülről, és bármelyik pillanatban elnyelhette, mint a folyós homok. És ha a folyós homok nem kapja el, akkor egy suvadás ejtheti csapdába. A lelógó üledék a törés fölött zagyár eredménye. Az NTE tudósai követték a zagyárat az Atlantióceánon, amint óránként száz kilométeres sebességgel lezúdult a kontinentális talapzatról, tenger alatti szakadékokat vájva és több millió tonna üledéket szétterítve. Ugyanaz a jelenség, mint a hólavinák esetében, az egyik lökéshulláma beindíthatja a másikat. Ha elkapja valahol egy ekkora méretű víz alatti mozgás, akkor nincs reménye a menekülésre. Még mielőtt kipróbálta a motorokat, tudta, hogy hiú remény. Az összevissza zümmögés, amikor megpróbálta elindítani az egységet csak azt mutatta, hogy a sugárhajtóművet eltömte az üledék, és képtelen elmozdítani a modult a mélyedésből, ahová beásta magát. Az NTE mérnökei nem sejthették, hogy szellemi magzatuk első működésbe lépésére húsz méterrel az iszapban, a feltérképezetlen mélység mélyén kerül sor. Egyetlen lehetősége maradt, a zsilipkamra mögötte, amely lehetővé tette, hogy a búvárok ki-be járjanak. Bár a burkolat tetejét is elborította az örvénylő üledék, az még elég folyékony volt ahhoz, hogy ki lehessen jutni belőle, bár minden egyes perccel csökkent ennek lehetősége, mivel egyre több szemcsés

anyag jött ki az oldatból, és egyre mélyebbre temette a modult a tömörödött üledéktömegbe. Egy utolsó pillantást vetett a szonárképre, hogy megjegyezze, és elindult a zsilipkamrába. A zárókerék könnyedén fordult, és ő belépett. Két szakaszból állt, mindegyik kicsit nagyobb volt, mint egy szekrény, az első felszerelésraktár volt és öltöző, a másik maga a zsilipkamra. Ellépett az E-ruhák és a trimixszabályozók tartója mellett, és megállt egy fémszörnyeteg előtt, ami úgy nézett ki, mintha egy B kategóriás science fiction filmből lépett volna ki. Jack újból hálás lehetett Costasnak, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a még le nem tesztelt parancsnoki modul mellé, biztos, ami biztos alapon egy egyatmoszférás búvárfelszerelést is tegyenek. Jack komolyan morgott miatta, mert pluszidő kellett a felszereléséhez. A mostani helyzet eléggé emlékeztetett az elméleti vészhelyzetre, ami miatt a ruhát ide tették. Rálépett a ruha előtti rácsra, és kinyitotta a páros kapcsot, elforgatta előre a sisakot, és feltárult a belső vezérlőpult. Miután meggyőződött róla, hogy az összes rendszer működik, kikapcsolta a válaszfalhoz rögzítő öveket, és megnézte a külsejét, hogy minden illesztés tökéletesen zár-e. Hivatalosan Autonomous Deep Sea Anthropodnak, autonóm mélytengeri anthropodnak, rövidítve ADSA-nak nevezték. A ruha több hasonlóságot mutatott az Aquapod mini tengeralattjáróval, mint a konvencionális búvárfelszereléssel. Az 5-ös számú ADSA lehetővé teszi, hogy négyszáz méteres mélységig egyedül hatoljunk le az óceán mélyére. A létfenntartó rendszer egy újralélegző volt, amely oxigént fecskendez, miközben szén-dioxidot von ki a kilélegzett levegőből, hogy akár negyvennyolc órán keresztül fenntartsa a biztonságos légzőkeveréket. A korábbi ruhákhoz hasonlóan, az ADSA folyadékkal töltött illesztékei ellenállnak a nyomásnak, de emellett egy csupa fém páncéllal rendelkezik. Ennek anyaga titániummal megerősített, szélsőséges igénybevételt is kiálló acél, ami 2000 méteres vízmélységben is ellenáll a nyomásnak. Az ADSA jól mutatja, milyen komoly lépéseket tett az

NTE a mélytengeri tengeralattjáró-technológia terén. Az ultraszonikus, sokirányú szonár háromdimenziós mozgóképet vetít a lezárt headsetre, ami zéró látótávolságnál is virtuális valóságos rendszert alkot. Közepes vízben való mozgásnál a ruha komputerizált változtatható felhajtóerővel rendelkezett, valamint egy irányítható vízsugár-kilövellővel. Ez a kettő együtt olyan mozgékonnyá tette, akár egy asztronautát a ruhája egy űrsétán, anélkül, hogy bármilyen zsinór helyhez kötötte volna. Miután kikapcsolta a ruhát, Jack visszalépett a főszakaszba, és gyorsan visszatért a fegyvertárba. A legfelső polcról levett egy 9 milliméteres Berettát, az Aszlan által elkobozott helyett, és beletette a repülős ruhájába. Aztán leemelt egy SA80-A2 rohamfegyvert, és felvett három hozzá tartozó tárat. Miután felkötötte a fegyvert, két kis csomag szemtex plasztik robbanóanyagot vett magához, amit normális esetben a víz alatti robbantásokhoz használtak, továbbá két irattáska méretű dobozt: mindkettő buborékakna-hálót és detonátor adó-vevőt tartalmazott. Amikor visszatért a zsilipkamrába, a dobozokat az ADSA elején lévő karabinerre erősítette és védőszalaggal biztosította. A fegyvert és a tárakat a vezérlőpult alatti zsebbe csúsztatta. Az SA80 könnyen befért. Miután lecsukta a kabinhoz vezető nyílásfedelet, és elforgatta a zárókereket, felment a fémlétrán, és bemászott a ruhába. Meglepően tágas volt, elég helye volt, hogy visszahúzza a kezét a fémkarokból, és a konzol vezérlőkön működjön. Bár a szerkezet közel fél tonnát nyomott, képes volt hajlítani a lábízületeket, nyitni és csukni a csipeszhez hasonló kezeket. Miután ellenőrizte az oxigénellátást, lecsukta a kupolát, bezárta a nyaknál a ruhát. A teste most már egy önmagába zárt létfenntartó rendszerbe volt csukva. A kinti világ hirtelen távolinak és érdektelennek tűnt. Utoljára hagyja el a Seaquestet. Nem volt idő a töprengésre, csak annak nyugtázására, hogy a hajó veszte nem volt hiábavaló. Szomorkodni később is ráér. Bekapcsolta a halvány belső világítást, 20 Celsius-fokra

állította a termosztátot, és aktiválta a szenzorokat. Miután ellenőrizte a hajtóművet, a jobb kéz felőli csipesszel az ajtón lévő kapcsoló felé nyúlt. A fluoreszkáló fény elhomályosult, és a tengervíz lassan megtöltötte a helyiséget. Amikor a folyadék a nézőnyílások fölé emelkedett, Jack nedvességet érzett ott, ahol a vér kiszivárgott az előző napi lőtt sebéből. Megpróbálta megőrizni a nyugalmát. – Csak kis lépés egy embernek – mormolta. – De hatalmas lépés az emberiségnek. * Mikor a nyílásfedél kinyílt, és az emelő kitolta a modul fölé, Jacket sötétség vette körül, végtelen feketeség. Bekapcsolta a reflektorokat. A látvány olyan volt, amilyet még sohasem látott azelőtt. Ebben a világban nem volt tájékozódási pont, ahol a tér és a forma rendes dimenziói folyamatos átmenetet képeznek egymásba. A fénycsóva csillogó üledékfelhőket világított meg, amelyek minden irányból kavarogtak, lassú mozgású örvényeket, amelyek miniatűr galaxisok sokaságaként keringtek. Kinyújtotta a mánipulátorkarokat, és nézte, amint az üledék indákra és szerpentinekre válik ketté, olyan alakzatokra, amelyek újból összeálltak, majd ismét eltűntek. Az éles fényben halottfehérnek látszott, mint a vulkáni hamufátyol, a fénysugár százszor finomabb részecskéket világított meg, mint a tengerparti homok. Jack konok bizonyossággal tudta, hogy ő az egyetlen élő ember, aki behatolt ebbe a világba. A lebegő üledék egy része biológiai eredetű volt, kovamoszatokból és más organizmusokból állt, amelyek fentről hullottak alá, de az Atlanti– vagy a Csendes-óceán mélyének síkjaitól eltérően a Fekete-tengerből még a mikroszkopikus lények is hiányoztak. Tényleg az alvilágban volt, egy élettelen vákuumban, amilyen nincs még egy a világon. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kavargó massza rég halott

tengerészek kísérteties arcának formájában öltene alakot, akik arra ítéltettek, hogy örökös haláltáncukat járják az üledék hullámzására. Az üledék gyorsabban leülepedett, mint várta, a részecskék beleolvadtak a fenék sarába. A parancsnoki modul tetejét már eltemették, és riasztóan emelkedtek az ADSA lábánál is. Csak másodpercei vannak hátra, és azután ez is mozdulatlan szarkofág lesz a tengerfenéken. Beindította a felhajtóerő-kompenzátort, és megtöltötte a tartalék tartályt levegővel, ami gyorsan semlegesítette a ruha súlyát. Amikor látta a kijelzőn, hogy immár könnyebb, mint a víz, megnyomta a botkormányt, és elcsavarta a gázadagolót. Egy lódulással elindult fölfelé, az üledék egyre gyorsabban kavargott mögötte. Kikapcsolta hajtóművét, nehogy elduguljon, és kizárólag a felhajtóerő segítségével folytatta útját. Örökkévalóságnak tűnt, míg a könyörtelen forgatagon átemelkedett. Aztán harminc méterrel a roncs fölött megszabadult az üledéktől. Újabb húsz métert emelkedett, mielőtt semlegesítette a felhajtóerőt, és a Seaquest roncsait magába záró sűrű iszap felé irányította a fényeket. Képtelenség volt a valóság bármely formáját azonosítani. Mintha egy hatalmas trópusi vihar műholdképét nézte volna, az üledékörvények lassan, óriás ciklonokként kavarogtak. Tudat alatt azt várta, hogy megpillantja alatta az elektromos viharok villámait. A pár pillanattal előbb bekapcsolt szonárra összpontosította a figyelmét. A kör alakú ernyő a hasadék árokszerű képét mutatta. Most, hogy a szonár megtisztult az üledéktől, tisztábban látszottak a jellegzetességei. Behívta a NAVSURV programot, és betáplálta a koordinátákat, amelyeket a Seaquest utolsó felszíni tartózkodási helyénél és a sziget északi partjánál memorizált. Az ismert koordinátákkal a NAVSURV meg tudja adni a jelenlegi pozíciót, meghatározza a legjobb útvonalat, és folyamatos módosításokat hajt végre, ha a terep megjelenik a szonárkijelzőn. Automata vezérlésre kapcsolt, és figyelte, a számítógép hogyan táplálja a különböző egységeknek az adatokat. Amikor

befejeződött a program, kihúzta a headsetet és lehúzta az ellenzőt. A headsetet összekapcsolták a számítógéppel, de ennek ellenére teljesen szabad mozgást tett lehetővé. Ráadásul az ellenző átlátszó ernyőként is működött, úgyhogy követni tudta a képátvivőket is. Bekapcsolta, és a maszk életre kelt. Egy halványzöld rácsozaton keresztül szűrődött át a kép, amely a fejének minden mozdulatára változtatta alakját. Mint a repülőszimulátorban a pilóta, a körülötte lévő valóság virtuális képét látta, a szonárkijelző háromdimenziós változatát. A finoman színezett vonalak bizonyították, hogy nem valamiféle örökös rémálomba van bezárva, hanem egy véges világban lebeg, amelynek el lehet érni a határait, ha továbbra is kitart a szerencséje. Miközben a hajtóművek bekapcsoltak, és ő előrehaladt, Jack látta, hogy a karjainak fémcsatlakozói élénk sárgára váltottak. Eszébe jutott, hogy a Fekete-tenger mélye miért olyan steril. A kén-hidrogén, a baktériumok által lebontott organikus anyagok mellékterméke, amit a folyók sodortak ide. Jack most a világ legnagyobb méregkádjában lebegett, amely hatalmasabb, mint a föld egész vegyifegyver-készlete. Ez a bűzlő folyadék az első szippantással elpusztítaná szaglóérzékét, és egyetlen lélegzetvétel után végezne vele. Az ADSA legújabb fejlesztése szélsőséges nyomás alatt lévő környezetben is védett a vegyi és biológiai hatások ellen. De Jack tudta, hogy csak idő kérdése, hogy a kénkorrózió átrágja magát a csatlakozókon, ahol a fém szabadon van. A legapróbb szivárgás is halálos. A bizonyosság hideg hulláma csapott át rajta. Tudta, hogy most olyan világon megy át, ahol még a holtak sem kívánatosak. Egy végső rendszerellenőrzés után megragadta a gázadagolőt, és komoran nézett az előtte lévő ürességbe. – Rendben – morogta. – Itt az ideje, hogy meglátogassuk régi barátainkat. *

Alig öt perccel azután, hogy kiemelkedett az üledékviharból, Jack elérte a szakadék nyugati falát. Az ellenzőjére vetített háromdimenziós kép pontosan egybevágott az előtte látható szikla felszínével. A kolosszális meredély közel négyszáz méterrel magasodott föléje. Miközben végigpásztázta lámpájával a falat, felfedezte, hogy a fal olyan kopár, mint a frissen fejtett kőfal. Felszínén nem élt se tengeri állat, se növény, mióta a titáni erők évmilliókkal ezelőtt elfoglalták a tenger alját. Elindult oldalirányban, és az ADSA-t délre fordította, párhuzamosan a szikla felszínével. Húsz méterrel alatta az üledékörvény forrni és bugyogni látszott. Olyan volt, akár az alvilág, félúton a folyékony és a szilárd között. Odalent a mélyben elborította a szakadék falát. Fenntartotta az állandó távolságot a lejtő fölött. Folyamatosan haladt, a mélységmérő már csaknem százméteres emelkedést mutatott a szakadék fala mentén. Mikor a lejtő élesebb szögben emelkedett, látni lehetett a szakadék aljának egy részét. Ez a rész teljesen üledékmentes volt. Jack gyanította, hogy itt korábban felhalmozódott az üledék, aztán lezúdult a lejtőn. Tudta, hogy veszélyes zónában jár; bármiféle zavar kimozdíthatja helyéről az üledéket, ami aztán eltemetheti őt. A kilátszó tengerfenék furcsa kristályalakzatokkal volt tele. Ezeket is belepte a beteges sárga színű kén-hidrogén, amely megmérgezte a vizet. Jack lejjebb süllyedt, és ugyanakkor mintát vett az üledékből. Az eredmény pár pillanattal később megjelent a képernyőn. Nátrium-klorid volt, közönséges só. Évmilliókkal ezelőtti párolgás eredményét látta: az itteni hatalmas tengervízágy lesüllyedt a mélységbe, amikor a Boszporusz lezárta a Fekete-tengert a jégkorszak idején. A szakadék, amit Jack Atlantisz-hasadéknak nevezett, a tenger délkeleti szektorának víz- és szemétgyűjtője volt. Amint haladt előre, a tengervíz szőnyege kezdett egyenetlenné válni, és árnyékos formák eltorzult tájképét

mutatta. Lávamező volt, ahol a magma felbuzogott és megszilárdult, mikor a hideg vízzel találkozott. Áttetsző homály szakította meg a fátyolként csillogó látványt. A külső hőmérő 360 Celsius-fokra szökött fel. Ezen a hőmérsékleten már megolvad az ólom. Alig érzékelte a változást, de aztán egy rejtélyes erő előrerepítette. Elvesztette uralmát az ADSA felett, és az spirálban megindult a hasadék alja felé. Amikor az ADSA megugrott, ösztönösen kikapcsolta az előrevivő hajtóművet. Arccal lefelé csapódott a sziklákhoz. Az elülső akkuegység burkolata beszorult a lávarétegek közé, és az ellenző egy egyenetlen sziklakidudorodásnak préselődött. Jack négykézlábra emelkedett az ADSA belsejében, és a vezérlőpult fölé görnyedt. Megkönnyebbülten látta, hogy az LCD képernyők még működnek. Újból hihetetlen szerencséje volt. Ha jelentős károk keletkeztek volna a rendszerben, feltehetőleg már halott lenne. Az egy négyzetcentiméterre eső többtonnás külső nyomás a legapróbb sérülés esetén is végzett volna vele. Kizárta gondolataiból a rémálomszerű külvilágot, és arra koncentrált, hogy kiszabadítsa magát a lávaképződmények közül. A hajtómotornak csak kevés hasznát veszi, mivel hátul van, és csak oldalra vagy átlós irányba tud haladni. Inkább a felhajtóerő-kiegyenlítőt kellene használnia. A kézi vezérlés egy, a botkormányon lévő, kétirányú kapcsolóról működött: ha hátranyomták, levegőt eresztett be, ha előre, akkor csökkentette a levegő mennyiségét. Miután becsatolta magát, keményen megnyomta a kapcsolót. Hallotta, hogy a levegő berobban a tartályba, és nézte a számlálót, hogyan megy fel a maximumra. Rémülten látta, hogy meg se mozdul. Kiürítette a tartályt, és újból megtöltötte, de ugyanaz volt az eredmény. Tudta, hogy nem ismételheti meg még egyszer a műveletet, mert akkor a levegőkészlet a biztonsági határ alá csökken. Egyetlen esélye, ha fizikai erővel szabadítja ki az ADSA-t a tengerfenékről. Eddig csak tengeralattjáró-módban használta az ADSA-t, de valójában egy igazi ruha volt, a holdra szálló

öltözék mintájára készült búvárruha. Ormótlan külleme dacára nagyon mozgékony volt: harminc kilogramm víz alatti súllyal úgy lehetett benne mozogni, hogy akármelyik asztronauta megirigyelhette volna. Óvatosan kinyújtotta végtagjait, míg kezét-lábát szétterpesztette, mint egy kiterjesztett szárnyú sas. Miután beakasztotta a csipeszeket a tengerfenékbe, és bezárta a csatlakozókat, kezét behajlítva beékelte könyökét a felső páncélba. Minden azon múlt, hogy ki tudja-e tépni a tápegység tartóját a sziklarésből, ami fogva tartja. Jack teljes erőből felnyomta magát. Miközben hátrafelé hajolt, ameddig a biztonsági öv engedte, összerándult a fájdalomtól a lőtt sebe miatt. Tudta, most vagy soha: a teste eljutott a végső határig. Nemsokára elfogy az ereje, és akkor nincs tovább. Már majdnem összeomlott a kimerültségtől, amikor csikorgó hangot hallott, és alig érezhetően felfelé mozdult. Minden erőtartalékát bevetette, és utoljára nekifeszült. Az ADSA hirtelen kiszabadult. Jack talpra ugrott. A mozdulat ereje a konzolnak lökte. Kiszabadult. Miután megtöltötte a ballaszttartályt, nehogy az ADSA kilőjön felfelé, körülnézett. Elöl hullámokat látott, ahol a lassan folyó lávafolyók gumós sziklapárnákká szilárdultak. Jobbra egy hatalmas lávaoszlop állt, üreges, öt méter magas alakzat, ahol a gyorsan folyó láva csapdába ejtette a vizet, ami aztán felforrt, és magasra nyomta a kihűlő sziklát. Mellette egy másik vulkanikus kőzet inkább miniatűr tűzhányóhoz hasonlított, amely sárgának és vörösesbarnának látszott a lámpafényben. Jack sejtette, hogy a perzselő hőség, amely ide röpítette, egy hidrotermális kürtő, egy nyitott likacs a tengerfenéken, ahol a túlfűtött víz felbugyog a nyílás alatti magmatóból. Miközben a miniatűr vulkánt nézte, a kúp olyan szénfekete füstfelhőt lövellt, mint egy gyárkémény. Ezt a geológusok fekete füstölgőnek nevezik: az ásványokkal megrakott felhő kicsapódik, és beteríti a környező

tengerfeneket. Visszagondolt Atlantisz bejáratára: falain ragyogtak a vulkán keletkezésekor a mélytengeri kémények által föllövellt ásványok. A hidrotermális kürtők bővelkednek élővilágban, gondolta Jack nyugtalanul. Mindegyik egy miniatűr oázis, amely vonzza a föntről érkező, lárva alakú organizmusokat. Ezek az egyedülálló életközösségek inkább a vegyi anyagok hasznosításán alapulnak, mint a fotoszintézisen. Az itt élő mikrobák anyagcsere révén képesek átalakítani a kürtőkből származó hidrogén-szulfidot, és ezzel megteremtik a tápláléklánc első szemeit, amelyek teljesen elszakadtak a nap életet adó birodalmától. De vérvörös férgek hada és különböző organizmusok telepei helyett semmit sem talált. A lávakémények úgy magasodtak körülötte, mint a megfeketedett fatörzsek az erdőtűz után. A Fekete-tenger mérgező mélységében még a legegyszerűbb baktériumok sem képesek megélni. Kietlen pusztaság volt, ahol a teremtés csodáját eltakarták a sötétség erői. Jack hirtelen nagyon elkívánkozott erről a helyről, annyira hiányzott innen az élet, hogy megtagadni látszott mindazt az erőt, amely létrehozta. Elkapta tekintetét a kinti sivár tájról, és a felszerelése kijelzőjét nézte. A szonár mutatta, hogy 30 méterre van a hasadék nyugati felszínétől, és nagyjából 150 méterrel magasabban, mint a Seaquest. Abszolút mélysége 300 méter felett van. Az út harmadánál volt a sziget felé, amely most több mint két kilométerre terült el dél felé. Előre nézett, és tornyosuló homokdűnéhez hasonlatos, tejszínű homályt látott. Ez egy üledékörvény széle volt, ami azt jelezte, hogy a terület minden pillanatban ki van téve a suvadásnak. Körülötte az előző csúszások nyomai látszottak. Az örvényzóna fölött kell lennie abban az esetben, ha mozgása újabb suvadást idéz elő. Bal kezét a lebegő képességszabályozó köré fonta. Jobb kezét az indítókarra tette, ugyanakkor előrehajolt, hogy végső pillantást vessen a kinti világra. Borzalmas látvány tárult a szeme elé. Az üledékfal lassan, könyörtelenül örvénylett felé, mint egy hatalmas cunami, és

még rettenetesebb volt azért, mert hangtalan volt. Alig maradt rá ideje, hogy megnyomja az indítót, mielőtt elborította a sötétség örvénylő vihara.

27

C

ostas dühösen pislogott, miközben a forró víz csöpögött az arcáról. Most a sziklapadlóra dobták, miután egy megdöbbentő pillanatra benyomták a fejét a gőzoszlopba, a hatalmas, fehér, gomolygó oszlopba, amely a szem alakú nyílásig, az oculusig tört a magasba. Ismét a fogadóteremben volt, ahol utoljára látta Jacket. Olyan sokszor ájult el az utolsó pár órában, hogy elveszítette minden időérzékét, de gyanította, hogy elmúlt az éjszaka, és egy teljes nap telt el, mióta kibotorkáltak a labirintusból Aszlan reflektorának fényébe. Megacélozta szellemét, mert tudta, mi vár rá. Hogy jutottatok ki a tengeralattjáróból? Hóhérai nem kímélték. Testét ellepték a sebek és a zúzódások. Costas mégis született optimista volt, és minden alkalommal, mikor Aszlan gengszterei ütötték, felébredt benne a remény szikrája, hogy Ben és Andy állta a sarat, és még kitartanak a betolakodók ellen. Arcát a padlóhoz szorították, és csak nehezen vette ki a szemkötőn át a tőle pár méternyire, a trónon ülő alakot. Mikor a szemkötőt letépték, rájött, hogy Katya az. Mikor ránézett a lány, látszott, hogy először nem ismerte meg, de aztán tágra nyílt a szeme a rémülettől. Costas minden erejével megpróbált mosolyogni.

Az utána következő események reménytelenséggel töltötték el. Egy alacsony, zömök alak lépett a látószögébe. A szokásos fekete kezeslábast viselte, de tisztán látszott, hogy nő. Arab készítésű görbe kést tartott Katya torkának, aztán lassan a rekeszizma felé húzta. Katya lehunyta a szemét, de az elfehéredett ujjpercei elárulták, hogy kezével szorítja a trónt. – Ha rajtam múlik, akkor most vége a dalnak – sziszegte Katya arcába. Costas csak nehezen értette az orosz szavakat. – És most rajtam múlik. Az a fátyol lesz a szemfedeled. Costas rádöbbent, hogy Olga beszél a lányhoz. A szürke, de mégis csinos nő, akit Alexandriában látott, akinek hangját olyan sokszor hallotta az utolsó pokoli órákban. A szörnyeteg. Miközben Olga tovább kínozta Katyát, Costas igyekezett talpra állni, de egy, a hátára mért bénító ütés újból leterítette. Nyugtalanság mutatkozott a terem szélén, ahol a napfény beáradt a bejáraton. Costas ép szemével látta, amint Aszlan betámolyog. Kétfelől egy-egy feketébe öltözött alak támogatta. Nagy nehezen lejött a lépcsőn, lihegve megállt Olga előtt, és türelmetlen kézmozdulattal elküldte a szolgáit. Costas egy tizedmásodpercre elkapta Aszlan pillantását, miközben a hadúr tekintete ide-oda járt a két nő között, majd végül megpihent Olgán. Ebben a pillanatban Costas rádöbbent, hogy a nő nem csupán a szeretője, hanem több erély és hatalomvágy van benne, mint amennyi Aszlanban valaha volt. Katya arckifejezése elárulta, hogy ő is rájött az igazságra, hogy apja megalomániáját egy másik gonosz erő fűti, amely az apai érzés utolsó nyomait is kiirtotta belőle. – Most elmehetsz. – Aszlan oroszul beszélt Olgához. – Repülj vissza a Vultura helikopterével Abháziába, és lépj kapcsolatba a vevőnkkel. Azt hiszem, rövidesen készen állunk a szállításra. Olga véletlenül Katya arca mellett rántotta vissza a kést, amikor megfordult, és felment a lépcsőn a két emberrel. Kissé remegett a csaknem végrehajtott tett okozta beteges izgalomtól. Costast megdöbbentette a nőből áradó rosszindulat. Miután elmentek, Aszlan nehézkesen lehajolt Costashoz,

arcán rémisztő harag tükröződött. Felrántotta Costas fejét, és egy pisztolyt szorított az álla alá. Costas érezte rothadó húsra emlékeztető szájszagát. Szeme vérágas volt és dagadt, bőre olajos és élettelen. Costas hátrahőkölt, de állta Aszlan tekintetét. – Mielőtt kijöttetek tegnap, három embert leküldtem ugyanabba a járatba – sziszegte Aszlan. – Még nem tértek vissza. Hol vannak? Costasnak hirtelen eszébe jutottak a vulkáni kürtőből felszálló buborékok a víz alatti járat utolsó részén. – Azt hiszem, rossz felé fordultak. Aszlan az arcába vágott a pisztollyal, és Costas feje hátralendült. Vér fröccsent a trónusra. – Akkor majd te vezetsz bennünket a megfelelő úton. – A pisztollyal a padlón levő búvárfelszerelés felé bökött, aztán arrafelé intett, ahol Katya küzdött az őt lefogó két gengszterrel. – Vagy a lányom előbb ismerkedik meg a saria rítusával, mint szeretné. * Miközben Jack fölfelé haladt az üledéken keresztül, minden figyelmét a navigációs rendszerre összpontosította. A terepet feltérképező radar mutatta, hogy veszedelmesen közeledik a szakadék keleti falához; a széle alig ötven méterre van fölötte. A mélységmérő több mint két métert emelkedett másodpercenként, ez az érték drámaian fog változni, ha a külső nyomás csökken. Ezt a folyamatot Jack nem sok sikerrel tudja lassítani, míg ki nem kerül a hasadékból. Hirtelen vörös fény villant fel, mikor a radar figyelmeztette a feje fölött fenyegető veszélyre. Amikor meglátta a szakadék száját, a pillanat törtrésze alatt keletre fordult, és bekapcsolta a hátsó meghajtókat. Felkészült az ütközésre, ami szerencsére nem következett be. Az ADSA éppen hogy csak súrolta a kiszögellést. Ha nekiütközik, lesodorta volna a felszerelését, és akkor vége a játéknak.

Amikor kiért a szakadékból, kiegyenlítette a felhajtóerőt, aztán előrebillent, és az irányított meghajtókat használta. Úgy tűnt, hogy elrepül az óriási, lassan mozgó vihar felett, a szakadék szélét elborító kavargó massza fölött, ami elhomályosította az alatta lévő hasadékot. Jacknek voltak kollégái, akik égtek volna a vágytól, hogy visszatérjenek erre a helyre, hogy műszeres vizsgálatnak vessék alá a hidrotermális kürtőket, de ő őszintén remélte, hogy ez volt egyetlen látogatása ebbe a kietlen pusztaságba, amely magába gyűjtötte a víz alatti mélységek kutatóinak legrosszabb rémálmait. És most az előtte hömpölygő homályban ott van a felfedezés, amiért idejöttek, ami megdobogtatta Jack szívét, miközben kis tenger alatti járművét a sziget koordinátái felé irányozta. A mélységmérő 148 métert mutatott. Csaknem elérte az elmerült ősi tengerpart mélységét. A kékesszürke iszapban életnek még mindig nem volt látható nyoma. Jó pár perc után sikerült kivennie a hegygerincet, egy folyamatos, alacsony padkát, amiről úgy gondolta, hogy az ősi tengerpart lejtője lehetett. Most a keleti negyedből fog belépni az elveszett városba, pont azzal a szektorral szemben, amelyet ő meg Costas fedezett fel két nappal korábban az Aquapoddal. Ahogy pillantása végigsiklott az üledék borította formákon, újra megcsapta az az izgalom, amit akkor érzett. A világraszóló felfedezés csodája hirtelen elhalványította az elmúlt huszonnégy óra megpróbáltatásait. Egyre erősödő izgalommal emelkedett a padka fölé, és figyelte az előtte elterülő terepet. Gondolatai rögtön a barátai felé fordultak. A Sea Venture bizonyára órák óta nem hallott semmit a testvérhajójáról, és riasztották a török és a grúz hatóságokat. De megegyeztek abban, hogy először az oroszokat értesítik a tengeralattjáró felfedezéséről, viszont emiatt napokig elhúzódhat az együttes válaszlépés. Lehet, hogy későn érkezik a segítség. Azt kívánta, bárcsak Ben és Andy még kitartana. Aszlan emberei bizonyára megkísérlik megtalálni az utat a labirintuson

keresztül, hogy meglepjék őket. De ezen az úton csak Costas vagy Katya tudja őket elvezetni, azután kényszeríteniük kell őket, hogy kopogják le a kódot a tengeralattjáró borításán, amitől Andy és Ben kinyitják a nyílásfedelet. Jack tudta, hogy ezek után nagyon kicsi a túlélés esélye. Mindent meg kell tennie, amit csak tud, hogy kapcsolatba lépjen Bennel és Andyvel, aztán valahogy vissza kell mennie a fogadóterembe, és védelmezni az átjárót, ahogy csak tudja. Az áramforrás veszélyesen kimerülőben volt, és tudta, hogy ezt a végső erőfeszítésre kell tartalékolnia. Lehuppant a tengerfenékre, és elkezdett gyalogolni a széles úton. Minden lépés után kis üledékfelhő szállt fel a lába nyomán. Jobbra furcsán ismerős alakzat feküdt az üledékben. Jack meglepetten látta, hogy a világ első megmaradt kocsiját nézi, ami több mint kétezer évvel idősebb, mint az első ismert kerekes szállítóeszköz Mezopotámiából. Bal oldalán egy mély csatorna volt. Ott, ahol valamikor a tengerbe vezetett az út, nagyjából harminc méter átmérőjű, egyenes vonalakkal határolt medencévé szélesedett. Gondosan felhalmozott fatörzseket látott, feltehetőleg fenyőt, nyárt és borókát. Ezek a fajok őshonosak azokban az erdőkben, amelyek még ma is borítják Északkelet-Törökországot. A maradványok tökéletesen megőrződtek az oxigénszegény környezetben. A látvány legvadabb várakozását is felülmúlta. A tengerparton két, félig kész hajótestet pillantott meg, mindegyik nagyjából húsz méter hosszú, és fából készült állványon állt. Bármelyik modern hajóépítő műhelyben állhatott volna a Fekete-tenger partján. A hajók nyitott törzsűek voltak, keskeny gerendázattal, arra tervezték, hogy inkább egyes evezővel, mint kettővel hajtsák, de egyébként simák volt és kecsesek, mint a vikingek hosszú hajói. Amikor az első hajótörzshöz közelített, hogy a manipulátorkarral elsöpörje az üledéket, felfedezte, hogy azzal a palánkozási technikával készült, amelyről ő és Mustafa sejtette, hogy a neolitikum korabeli tengerészek is alkalmaztak. Távolabb a parton szétdobált összekapcsolt palánkok és

vastag kötélzet hevert. Közöttük ötkészletnyi hajóborda, egymás mellett felsorakoztatva a medence mellett. Elég nagyok voltak ahhoz, hogy egy negyvenméteres hajótest készüljön belőlük. A tartóállványok üresek voltak, és a hajóácsok rég elmentek, de az időszámításunk előtti hatodik évezred közepén néhány kétségbeejtő hétig szorgalmasan dolgoztak a hajók megépítésén. Ezeknek a műszaki alkotásoknak az egyiptomi piramisok megépítéséig nem akadt párja. Amikor a víz elérte a város alacsonyabban fekvő részeit, az embereknek el kellett költöztetniük az eszközeiket, gerendákkal megtámogatni a lejtőket, és nem voltak képesek megérteni, hogy az otthonuk nemsokára örökre elpusztul. Jack megtalálta a történelem egyik sarokpontját, a helyet, ahol Atlantisz minden bölcsessége és energiája tetten érhető. Innen indult útjára a civilizáció, hogy Nyugat-Európától az Indus völgyéig meghódítsa a világot. A terepfeltérképező kezdte felfedni az előtte elterülő lejtő körvonalait. Tengeralattjáró üzemmódra kapcsolt, és elindult az ősi tengerparti síkságon túl egy lóversenypálya nagyságú platón át egy középen elterülő, széles, nyílt területre. Eszébe jutott a vízvezeték a vulkánban, és úgy sejtette, ez a második eleme a rendszernek, egy hatalmas sziklába vágott tartály, amely a város ipari és háztartási negyedei felé elágazó vízvezeték-hálózat elosztópontjaként működött. Továbbment déli irányban a lejtőn. A számítógépbe töltött térképvázlat alapján most a felvonulási út felső részéhez kellett érnie. Pillanatokkal később a terepfelderítő rendszer háromdimenziós kijelzőjén felvillant a keleti piramis lépcsős felülete. Mögötte a vulkán szabálytalan körvonalai kezdtek kibontakozni, és közötte egy árulkodó henger alak, amely lezárta a piramis és a töredezett sziklafelszín közötti rést. A kísérteties homályban csavarodott fémtömeg vált láthatóvá. Az ADSA jelentéktelennek tűnt a tengeralattjáró hatalmas tömege mellett; a hajótest borítása egy négyemeletes épületnél magasabbra tornyosult, és futballpálya-hosszúságú volt. Óvatosan indult meg a letört propeller felé, hálás volt, hogy az ADSA elektromos motorja alig hallható, és haladás

közben csak minimális turbulenciát okoz. Kikapcsolta a reflektorokat, és levette az LCD kijelzők fényét is. Amikor elment a hátsó menekülőnyílás mellett a reaktorterem mögött, eszébe jutott Antonov kapitány és a legénysége, a torpedóvetőn kilőtt testük, amely e komor tenger martaléka lett. Megpróbálta elkergetni a borzasztó látomást, miközben a parancsnoki torony magasba törő alakjához közeledett. A homályban alig látta a jobb oldali előfedélzet fölött égő fényszórókat. A fények egy mini tengeralattjáróról származtak, amely ragadozó rovarként telepedett a DSRV-re a tengeralattjáró menekülőtornyánál. Aszlan embereinek sikerült eljutniuk a Kazbekre, és kikötni a DSRV hátsó nyílásfedelén. Jack óvatosan letette az ADSA-t a tengeralattjáró nem visszhangzó borítására. Bedugta kezét a manipulátorkarba, és addig nyújtózott, míg meglátta a karok és a csuklók illesztékeit. A fém sárga volt és rozsdafoltos a hidrogén-szulfidtól, de még tartott a szigetelés. Befelé hajlította mindkét kezét, míg sikerült megérintenie a két fémdoboz külsejét, amit a ruha elejére rögzített az áramforrás fölé. A karok végén lévő három fémpont segítségével kinyitotta a dobozt, és kivette a tartalmát. Aztán a csipesszel elvágta a kötést, és szétbontotta a finom vezetékhálóval egymáshoz kapcsolt, pingponglabda méretű golyók gubancát. Rendes körülmények közt az aknákat csíkokra bontják, és úszó ernyőként helyezik el a régészeti lelet fölött. A kétszáz töltet mindegyike úgy van beállítva, hogy érintésre robban, és így potenciális veszélyt jelent a búvárra. Ha együtt robbantják őket, a nagy hatásfokú robbanószer ahhoz is elég, hogy egy tengeralattjárót végleg kivonjon a forgalomból. Miután aktiválta a detonátort, visszahúzta a kezét, megragadta az irányítórudat, és óvatosan feljebb emelkedett a tengeralattjáróról. Bár elkerülte a világítás fő irányát, de aggódott, hogy észreveszik, és emiatt széles ívben elhaladt a Kazbek bal oldala mellett, majd újból vissza az ellenséges tengeralattjáró hátuljánál. A méter széles dob mögött kerítette be, amely a kis tengeralattjáró propellerét védelmezte, és

automatikus lebegésre állt át, hogy üresjáratban legyen, míg a kezével nem irányít. Elvégezte a munkát, aztán gyorsan visszadugta kezét a manipulátorkarba. Abban a pillanatban, amikor már felerősítette az aknákat a hajótest alá egy karabinerrel, hátrarepült a propellerburkolattól. Úgy pörgött, mint egy asztronauta, aki nem tudja magát irányítani. A kis tengeralattjáróról sugárzó fénykör riasztóan csökkent, miközben küzdött, hogy egyenesbe hozza magát az oldalsó helyzetbeállítók segítségével. Mikor végre megállt, hátranézett, és látta hogy a turbulencia a propellerből származik. Már akkor is nyugtalanságot érzett, amikor a tengeralattjáró reflektorai be voltak kapcsolva, szükségtelenül pazarolva az energiatartalékokat, és most meglátta, hogy behúzzák a rádióbóját. Bekapcsolta a hátsó meghajtókat, és visszafelé indult a Kazbek parancsnoki tornya felé. A buborékaknák bizonytalanul voltak kiegyensúlyozva, ahol hagyta őket a kis tengeralattjáró propellerborításánál. Ha lecsúsznak, vállalkozása kudarcot vall. Fel kell robbantania a töltetet, amikor a Kazbek mögé, a robbanás lökéshullámának hatósugarán kívülre ér. A mellkasán lévő zsebbe nyúlt, hogy készenlétbe helyezze a távirányító detonátort. Ez a kis szerkezet csaknem úgy néz ki, mint a kézben tartható kis rádió. A nyolcas csatornára állította be. Jack hetedik érzékére hallgatva jobbra pillantott, mikor a Kazbek felső részéhez közeledett. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a kis tengeralattjáró lekapcsolódott, és most alig tíz méterre van tőle. Hengeres alakja úgy magasodott fölé, mint egy lecsapni készülő cápa. A hajóablakból egy meglepett és dühös arc bámult egyenesen rá. Jack villámgyorsan gondolkodott. Nem tud elmenekülni a mini tengeralattjáró elől. Elég jól ismerte a típust, a hidraulikus helyzetbeállító rakétákkal felszerelt, brit LR5 mentő tengeralattjáró-változatát. Ez a típus 180 fokig billenthető, vagyis olyan mozgékony, mint egy helikopter. Túl közel volt hozzá, hogy megkockáztassa a töltetek felrobbantását – és

nemcsak önmaga miatt, hanem mert a lökéshullám kárt tehet a Kazbek tartalék életfenntartó rendszerében, és destabilizálhatja a tölteteket. Egyetlen esélye az volt, hogy megáll és harcol: becsalogatja a kis tengeralattjárót egy öngyilkos módon egyoldalúnak látszó párbajba. A tengeralattjáró holtsúlyára építette tervét. Amennyiben teljes létszámmal üzemel, jelentősen veszít manőverezésének gyorsaságából: csak szélesen kanyarodva tud megfordulni, és így ő a veszélyes zónán kívülre kerülhet. Mint valami űrhajós matador, a Kazbek tetején landolt, és arcát a támadója felé fordította. Alig volt ideje a lábait meghajlítani, mikor a kis tengeralattjáró már ott is volt, pontonjai egy hajszállal hibázták el, ahogy gyorsan elindult előre a hajótest fölött. Jack felkészült a következő támadásra, kinyújtotta a kezét. A torreádor kötekedik így a bikával. Látta, hogy a kis tengeralattjáró kiürítette a ballaszttartályait, és lelassult, amikor felkúszott egy sziklafelszínre, és körbefordult, hogy újból lebukjon. A kis tengeralattjáró borzasztó sebességgel csapott le. A fényszórók elvakították, amikor arccal lefelé a Kazbek külső borítására bukott. Mikor a tengeralattjáró elviharzott fölötte, a vízörvény a hátára fordította, és a buborékakna lelógó vége veszélyesen közel került hozzá. Jack tisztában volt vele, nincs sok esély rá, hogy a háló túlél még egy ilyen hullámvasút-támadást anélkül, hogy lecsúszna vagy beakadna a propellerbe, ami számára is végzetes lenne, ha a Kazbekhez túl közel történne a robbanás. Jack figyelte, amint a tengeralattjáró megfordult, új kiindulási pontot választott magának. Alakja kirajzolódott a piramis hatalmas déli falánál. Ezúttal Jack hason fekve maradt a borításon, miközben fölmérte a távolságot. Húsz méter. Huszonöt méter. Harminc méter. Most vagy soha. Amikor a kis tengeralattjáró meg akart fordulni, megnyomta a 8-as csatornát. Villanás látszott, ezt egymást követő hangrobbanások követték. Sorozatos lökéshullámok érték a testét. A robbanás letörte a kis tengeralattjáró kormánylapátját, és a roncs őrülten pörögve megindult a tengerfenék felé. A robbanás bizonyára

azonnal megölte a tengeralattjáró vezetőjét.

28

A

z életmentő rendszerek funkcionálnak? Vége. – Jack a manipulátor karját használta, hogy lekopogja a kérdést a tengeralattjáró borításán, azon a ponton, ahol a sziklából kivájt lépcső eltűnt alatta. A hangtompító borítás dacára az első kopogások azonnali és hálás válaszra találtak. Pár mondatos üzenetváltásból morzejelekkel megtudta Andytől és Bentől, hogy Katya fenyegetése, hogy elpusztítják a tengeralattjárót, távol tartotta az ellenfeleiket. Vissza kellett vonulniuk, bizonytalan fegyverszünet kezdődött, és az NTE emberei tartották pozíciójukat, felváltva őrködtek a fegyvertöltő akna tetején. – Jól jönne egy kis sör. Vége. Jack az utolsó mondatot kopogta le. „Angol reggeli útban. Várjatok, míg visszatérek. Vége.” Húsz perccel később az ADSA megkerülte a sziget keleti kiszögellését, és harminc méterrel a tengerszint alá emelkedett. Jack tudta, hogy meg kell találnia az utat a vulkánon át a fogadóteremhez. Aszlan főhadiszállásán Jack megjegyezte a Vulturát mutató SATSURV képről a GPS koordinátáit, és beprogramozta az ADSA navigációs követőrendszerébe. A terep-feltérképező radarnak köszönhetően a háromdimenziós virtuális valóságkijelző segítségével több száz méterre ellátott, sőt azt is tudta, mi van a felszínen, holott mindezt nem lehetett

látni a pokoli homályban. Egy felszíni hajó eltéveszthetetlen alakja tűnt fel hirtelen száz méterrel előtte. Jack úgy érezte magát, mint egy törpe tengeralattjáró vezetője, aki beszivárog az ellenséges kikötőbe, és ott senki nem gyanítja a behatolást. Az ellenség szempontjából Jack régen nem számított, olyan apró kellemetlenség volt, amely örökre megoldódott, mikor az elpusztított Seaquest magával vitte a mélységbe. Multifunkcionális sisakja mutatta, hogy a hajó tatjához közelít. A kettős hajócsavar és a kormánylapát tisztán látszott a képernyőn. Jack húsz méterre volt a hajótól. Elkezdett felemelkedni, lassan engedte be a levegőt a ballaszttartályba, és az oldalsó helyzetbeállító hajtóművek segítségével haladt fölfelé. Tizenöt méternél a hajótest sötét körvonala szabad szemmel is láthatóvá vált, és látta, hogy a hullámokon keresztül mindkét oldalon süt a nap. Mikor közelebb jött, látta a sérüléseket, York és Howe elkeseredett harcának jeleit, és hallotta a javítási munkálatok tompa zaját. A kormánylapát mögé fészkelte be magát az ADSA-val, és ugyanazt csinálta, mint a kis tengeralattjáróval alig egy órával azelőtt. Kihúzta a második buborékakna-csomagot, és a kormánycsap köré tekerte. Ezúttal a hajócsavar alatt rögzítette a végét. Mikor bekapcsolta a detonátort, felnézett, és látta, hogy két alak hajol át a jobb oldalon a hajókorláton. Szerencsére az oxigén-újralélegeztető nem termel levegőt, ami elárulhatná a búvárfelszerelés jelenlétét, és a kékes mélységben sem látható. Tudta, hogy megvan az esélye, hogy Katya és Costas ott van felette a hajón. A robbanóanyag komoly károkat okozhat a hajócsavarban és a kormánylapátban, de a végeredményt befolyásolhatja a hajótörzs páncélzata. Ezt a kockázatot vállalnia kell. Azért ismét elmondott egy csöndes imát. Kisakkozta, hogy a legénység az előző napi csata által okozott fedélzeti károk javításával van elfoglalva, és már túl van a vízvonal alatti károk felmérésén. Hogy a minimálisra csökkentse a felfedezés kockázatát, az oldalsó helyzetbeállító

hajtóműveket használta, nem pedig a ballasztkamrát, még akkor is, ha így fennállt az energiaforrás lemerülésének veszélye. Tíz perccel azután, hogy megpillantotta a hajótestet, az ADSA ugyanolyan csöndesen tűnt el, ahogy jött. Lesüllyedt a sötét mélységbe, és kilopózott anélkül, hogy a Vultura legénysége látta vagy hallotta volna. A terepfeltérképező segítségével navigált. Fél kilométerre innen, a sziget nyugati partjánál talált egy barlangot, ahol nem láthatták a Vulturáról. Csökkentette a lebegőképességét, és gyalog folytatta, fölfelé lépkedett a hullámos lávarétegeken át. Egy lapos sziklát talált két méterre a vízben, és óvatosan a felszínre bukkant. Lezárta az ADSA végtagjait, és kioldotta a nyakgyűrűt. Ahogy kinyitotta a sisakot, vadul hunyorgott a napfényben, és levegő után kapkodott, tüdeje először telt meg friss levegővel, mióta több mint három órával ezelőtt begurult a Seaquesten a parancsnoki modulba. Kimászott, és leguggolt a sziklás párkányon. Ragyogó nyári délután volt, a nap csillogott a hullámokon, amelyek ott locsogtak a lábánál. A kopár part felett hirtelen emelkedő lejtő kezdődött. A legfelső gerinc fehéren rajzolódott ki az égen. Nem volt ideje hálát adni a megmeneküléséért. A sebe okozta fájdalom tudatta vele, hogy nincs vesztegetni való ideje. Miután gyorsan körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül van, kiszedte mindazt, amit a fegyvertartóban hozott magával. Még mindig a helikopterpilóták ruháját viselte. Az egyik zsebébe dugta a detonátor adó-vevőjét, a másikba pedig a szemtex robbanóanyagot. Kivette a Berettát, kibiztosította, és visszatette a mellkasán lévő tartóba. Aztán előhúzta az SA80ast és a három tárat, az egyiket a helyére tette, a másik kettőt a derekán lévő zsebbe. Miután ellenőrizte a hangtompítót, a vállára vette. Lezárta a sisakot, és finoman visszatette az ADSA-t a víz alá. Ez volt életének megmentője, arra emlékeztette, hogy Costas lélekben vele van. De most semmiféle technológia nem garantálta a biztonságos átkelést. Minden egyedül csak rajta, a

fizikai állóképességén és az akaraterején múlik. Megfordult, hogy megvizsgálja az előtte magasodó sziklás emelkedőt. – Itt az ideje visszafizetni a kölcsönt – mormolta csöndesen. * Töredezett sziklafal emelkedett Jack fölé, amikor elindult a szárazföld belseje felé. Közte és a plató között nyolcvan méterre három terasz volt, mindegyik borotvaéles csúcsok sorában végződött, törések és bevágások tarkították. Szerencsére a kemény és durva bazaltban kitűnően lehetett kapaszkodni. Nem volt más lehetősége, meg kellett másznia. Szorosabbra húzta az SA80-ast, és elkezdett fölfelé mászni a függőleges kéményen, amely egészen az első csúcs magasságáig ért. Nagyjából félúton leszűkült, így Jack gyorsabban mászhatott, mert mindkét oldalon meg tudott kapaszkodni a lábával. Valójában egy körülbelül harminc méterrel a kiindulási pontja fölött lévő, keskeny párkányra ért. A második csúcs meredek volt, de egyenes. Jack magasra elért a kezével, és ez előnyt jelentett, miközben a kis kapaszkodók és párkányok között haladt fölfelé. Tovább kapaszkodott a csúcsok második sorozata mellett, a harmadikig, míg elért egy olyan pontra az orom alatt, ahol a perem csaknem egyméternyire kiugrott végig az egész szikla hosszában. Miközben a szikla felszínén kiterülve mászott, tudta, hogy minden tétovázás gyengíti az elhatározását. Nem gondolt a kudarc következményeire, kinyújtotta a jobb karját, és ujjait behajlítva megkapaszkodott a szélén. Amikor biztos volt a fogás, elengedte a másik kezét, és a jobb mellé fogott. Nyolcvan méter magasságban lógott a sziklán. Ha leesik, biztosan meghal. Elkezdte lógázni a lábát, először lassan, aztán egyre növekvő lendülettel. A második kísérletre be tudta akasztani a tetőn a jobb lábát, és felmászott a biztonságos helyre. Lélegzetelállító látvány tárult elé. Leguggolt, hogy

összeszedje az erejét, és végigpillantott a vad szépségű tájon. Jobbra úgy kétszáz méterre a vulkán kúpja terült el, kürtője hatalmas gőzfelhőt lövellt ki, amely kanyargó oszlopban emelkedett az ég felé. A kúp felé félúton szerény, alacsony bejáratot látott a sziklából kivájt lépcsők fölött. A lépcsősor lefelé kanyargott a nyergen, és balra eltűnt a szeme elől. Minden bizonnyal ősi út volt, kívülről vezetett a vulkánhoz. Aszlan és emberei ezt használták, amikor először érték el a szigetet. Az alacsonyabb csúcs harminc méterre magasodott előtte, úgy vélte, szilárd fekete láva felbuggyanása lehet. A teteje lapos volt, mint egy leszállóhely, ezt a benyomást meg is erősítette a Kamov Ka-28 Helix, amely a közepén állt. Körülötte Jack négy, feketébe öltözött alakot vett észre, mindegyiknél AK vagy Heckler &. Koch géppisztoly. A legmeglepőbb látvány a helikoptert körülvevő alakzat volt. Az emelvény körül óriás megalit kör állt. A felállított kövek legalább háromszor olyan magasak voltak, mint egy ember. Kerületük meghaladta a két métert. A kövek évezredeken át ki voltak téve az időjárás viszontagságainak, de valaha szépen kifaragták őket. Az oszlopok tetején tömör, lapos kőlapok voltak, amelyek folyamatos kör alakú nyíláshidalást hoztak létre. Belül öt szabadon álló triliton volt, lópatkó alakban elrendezett építmények, a nyíláshidalásuk nyugatra nézett, a vulkáni kúp felé. Jack rádöbbent, hogy Stonehenge előhírnökét látja. Innen figyelték az atlantisziak a napév és a holdév közötti különbséget. Fel is jegyezték lent az átjáróban. A vulkán kúpja szintén a megfigyelés eszköze volt, a nap helyzete mindkét oldalon jelezte az adott évszakot. A tavaszi és az őszi napéjegyenlőség idején úgy tűnt, hogy elmerül a vulkánban, ami olyan látvány lehetett, amely a régiek szerint valószínűleg megerősítette Atlantisz életmentő hatalmát. Jack most arra koncentrált, hogy a lehető legjobban kihasználja a kövek helyzetéből fakadó taktikai előnyt. Miután kibiztosította az SA80-ast, becsúszott az emelvény felé futó

hasadékba. Miután elérte a legközelebbi megalitot, szorosan hozzálapult, mint valami kesztyű. Óvatosan körbepillantott, és meglátta, hogy a helikopter üres, és őr sincs a láthatáron. Miután kihúzta a szemtexet, előrefutott a belső patkóalakzaton keresztül, és egy tábla robbanóanyagot helyezett el a kipufogóban, egy másikat pedig a pilótafülke alatt, majd bekapcsolta a detonátort. Megfordult, hogy elmenjen, amikor hirtelen szembe találta magát az egyik triliton mögül kilépő, feketébe öltözött alakkal. A pillanat törtrészéig mindkét férfi megdermedt a meglepetéstől. Jack reagált elsőként. Két lövés az SA80-asból, és a férfi elesett, mint a kő. Az 5.56 milliméteres lövedék széttépte a nyakát, és azonnal végzett vele. Ám fegyverének hangja felriasztotta a többieket. Jack egyenesen beléjük rohant, miközben összefutottak a helikopternél. Még mielőtt bármelyikük fel tudta volna emelni a fegyverét, Jack derékmagasságban, szűk ívben kiürítette a maradék tárat. A golyók pattogtak, majd visszapattantak a sziklákról, és mindhárom ember elterült az emelvényen. Újabb tárat rakott be, és a lépcső felé vezető lejtő mentén rohant tovább. Úgy számított, hogy Aszlan többi embere vagy a vulkánban, vagy a Vulturán lehet. Szerencsésen elérte a lépcső tetején lévő bejáratot anélkül, hogy bármi jele lett volna annak, hogy észrevették. A bejárat közelről még lenyűgözőbb látványt nyújtott. A nyílás elég széles volt ahhoz, hogy akár nagyobb tömeg is át tudjon haladni rajta. Az ösvény a kőkörök és a fogadóterem mellett vezetett. Látta, hogy odabent balra fordul egy távoli fényforrás irányába. Visszafojtotta lélegzetét, és a fegyverét maga előtt tartva, óvatosan elindult a kikopott lépcsőkön a barlang félhomályos belseje felé. Tíz méter után befordult egy sarkon, és megpillantotta a fény ködös négyzetét. Aztán látható lett a gőzoszlop, és rájött, hogy a felé a magaslat felé közeledik, ahol egy nappal ezelőtt állt, csak más ajtón közelíti meg. Elrejtőzött az árnyékban, és odalopózott, hogy kinézzen.

Fönt magasan a kupola tetejét látta. Előtte az ösvény egyenesen lefelé vezetett. Onnan, ahol Jack állt, át lehetett tekinteni a termet. A központi emelvényen két fekete ruhás alak állt őrt két oldalról egy nő mellett, aki a trónon ült. A nő fejét fátyol borította, de az arca látható volt. Katya ült ott. Tépett volt, és kimerült, de nem látszott rajta semmiféle sérülés. Jack lehunyta a szemét a megkönnyebbüléstől. Katyától jobbra, a kürtő felé fordulva állt egy ember. Lobogó vörös ruhája és a gőztől a feje fölött kialakuló fénykoszorú a régi papok groteszk paródiája volt. Az alvilág küldöttjének tűnt, aki azért jött, hogy haláltáncot lejtsen, és mindörökre beszennyezze Atlantisz szentségét. Aszlan kissé megfordult, és Jack egy másik alakot pillantott meg, egy ismerőst, amint ott térdel a trónok között, a feje veszélyesen közel hajol a gőzkéményhez. Keze és lába összekötözve, NTE E-ruhája foszlányokban lóg rajta. Jack legnagyobb megdöbbenésére látta, hogy Aszlan klasszikus kivégzőpózban pisztolyt szegez Costas tarkójának. Az ösztönei vették át az irányítást. Előugrott és rohanni kezdett a lejtőn. Pedig tudta, hogy nincs esélye. Aztán hatalmas ütés érte a derekát, és az SA80-ast valaki hirtelen kikapta a kezéből. * – Dr. Howard. Micsoda kellemes meglepetés. Valójában nem hittem, hogy olyan könnyen megszabadulunk magától. Jacket durván lökdöste lefelé a lépcsőn az egyik őr, aki a bejáratnál rejtőzött. Berrettáját kivették a repülős ruhájából, és átadták Aszlannak, aki elkezdte szórakozottan kipöccintgetni a golyókat a tárból. Katya csodálkozva nézett Jackre, mintha kísértetet látna. – Azt mondták, meghaltál – mondta a lány rekedten. – Az a robbanás, a helikopter… – Zavartnak és riadtnak tűnt. Szeme vörös karikás volt, alatta fekete árnyékok

húzódtak. Jack biztató mosolyt küldött felé. Aszlan legyintett a fegyverrel, és visszafordult a trón mellett görnyedő alakhoz. – A barátjának nem volt valami kellemes éjszakája. Ha a lányom elmondta volna, amit tud, mindenkinek egyszerűbben alakul az élete. Costas elfordította a fejét, és sikerült egy elkínzott mosolyt kipréselnie, de aztán az egyik őr visszalökte a helyére. Jack megdöbbent a látványától. Barátja E-ruhája mocskos volt, arcát sebek és zúzódások borították, és felhólyagosodott, ahol leforrázta a kürtőből kiáradó gőz. Az egyik szemét nem tudta kinyitni, annyira bedagadt, és Jack gyanította, hogy nem csak a fején ütötték. – A barátja most egyezett bele, hogy átvezeti az embereimet a járatokon a tengeralattjáróhoz. – Aszlan három kevert gázos búvárfelszerelés felé intett a lejtő mellett, aztán ismét az előtte lévő összetört alakra. – Mint láthatja, meg kellett győzni. De mivel maga itt van, ő feláldozható. Maga elpusztította három helikopteremet, és eljött a leszámolás napja. Aszlan Costas fejéhez irányította a Berettát, és kibiztosította. – Ne! – kiáltotta Jack. – Csak ő tudja a visszafelé vezető utat. Az ő dolga volt megjegyezni az útjelzőket, míg Katya meg én a leleteket tanulmányoztuk. Aszlan ravaszul mosolygott, és lassan leeresztette a fegyvert. – Nem hiszek magának. De hajlandó vagyok egy időre megkegyelmezni görög barátjának, ha maga teljesíti a követeléseimet. Jack nem mondott semmit, kifejezéstelenül nézte Aszlant. Azt tanulta, mindig törekedjünk rá, hogy a túszejtőnek az legyen a benyomása, hogy ő van felül, és ő irányít. Ha Aszlan tudná, hogy embereinek fele meghalt, és hogy kedvenc járműve fel fog robbanni, valószínűleg itt és most végezne

vele. – Először ezt. – Aszlan elővette az aranykorong másolatát a ruhája alól. – Vettem magamnak a bátorságot, hogy megszabadítsam magát ettől, amikor a vendégem volt. Egy kis viszonzás a vendégszeretetemért. Felteszem, hogy ez valamiféle kulcs, talán egy titkos kamrához. Aszlan körbemutatott a terembe vezető ajtókon. – Atlantisz minden kincsét birtokolni akarom. A trónra helyezte a korongot Katya mellé, és fellépett a kör alakú emelvényre. A gőz csökkent, és le tudtak nézni a szakadékba. Olyan volt, mint egy gennyesedő seb, tátongó vágás, amely felfedte a félelmetes mozgásokat a vulkán felszíne alatt. Messze alattuk a magma felbuzgott, izzó tömege úgy tört fel, mint a napkitörés a lávafolyam felett, amelyből született. A távolban csattanásokat és robajt hallottak, ahol kirobbanó erővel föltörtek a gázbuborékok. Aszlan elfordult a látványosságtól, a forróságtól duzzadt arcvonásai vörösen ragyogtak, olyan volt, akár egy démon. – És van második követelésem – folytatta. – Felteszem, a második hajójuk, a Sea Venture útban van. Felhívja őket, és megmondja, hogy a Seaquest ép és egészséges. Feltételezem, megegyezésre jutottak a török és a grúz kormánnyal. Megmondja a kapitányának, hogy adja le az információt, hogy nem találtak semmit, és elhagyják a szigetet. Van rádió adóvevője? Kutassák át. Az őr hamar megtalálta a detonátor adó-vevőt Jack bal zsebében, és Aszlan felé mutatta. – Adja ide. Hányas csatorna? Jack elkapta Costas pillantását, és csaknem észrevétlenül bólintott. Figyelte Aszlan kövér ujjait, amint ráfonódtak az adó-vevőre, mielőtt csöndes határozottsággal megszólalt. – Nyolcas csatorna. Abban a pillanatban, amikor Aszlan beütötte a számot, két robbanás hallatszott, amit pillanatokkal később egy mélyebb robbanás követett, amely végiggurult a tengeren. Egy pillanatnyi ijedtség elég volt, hogy Aszlan emberei elveszítsék

az előnyüket. Costas az oldalára gurult, és kirúgta az őr lábát, és Jack egy hatalmas ütést mért fogvatartója nyakára. Katya azonnal látta, mi történt, és villámsebesen kirúgott a harmadik ember felé, keményen eltalálta a gyomorszáját, amitől a férfi összegörnyedt a földön. Aszlan förtelmesen üvöltött, amikor meghallotta a robbanásokat, arca eltorzult a haragtól. Belehajította a detonátort a szakadékba, és bizonytalanul támolygott a szélén. Vadul csapkodott a karjával, miközben megpróbált eltávolodni a kürtőtől. Katya sikoltott, amikor meglátta, mi történik. Jack kinyúlt, hogy elkapja a lányt, hogy visszatartsa, de már késő volt. A földet egy sor erőteljes földrengés rázta meg, a robbanások szeizmikus zavarokat okoztak. Aszlant beszippantotta a kémény centrifugális ereje, arckifejezésén egy pillanatra látszott, tudja, hogy a halállal néz szembe, egyszerre volt rémült és furcsán elfogadó, mielőtt a teste fellángolt, mint egy önmagát feláldozó bálvány. A perzselő gőz megolvasztotta a ruháját, megolvasztotta a bőrét. Valamennyien látták kezének csontjait és a koponyáját előfehérleni. Velőtrázó sikítással zuhant le és süllyedt el a hasadékban, akár egy eleven tűzgolyó, melyet örökre elnyelt a vulkán pokla. A halál folyója elragadta utolsó áldozatát.

29

J

ack Howard. Itt a Sea Venture. Hallasz? Vége. – Costas átadta a hordozható VHF vevőt, amelyet a Vulturáról szereztek röviddel azelőtt, és Jack megnyomta a visszahívás gombot. – Tisztán és érthetően hallak. Mi a helyzeted? Vége. Jack reszketve hallotta Tom York ismerős hangját. A legrosszabbra számított, arra, hogy York nem élte túl a támadást, amely olyan félelmetes károkat okozott a Seaquest fedélzetén. – Három tengeri mérföldre vagyunk a szigettől északnyugatra. A török haditengerészet négy Seahawks típusú helikoptere és a grúz antiterrorista kommandó tart arrafelé. Mostanra látnotok kéne őket. Jack már hallotta a távoli csattogást, és sejtette, honnan származik. – Hogyan menekültél meg a Seaquestről? – kérdezte. – A robbanás kirepített a hajóról, amikor a Vultura megtámadott minket. Szerencsére a menekülő tengeralattjáró legénysége megismerte az ágyúcsata vibrációját, és visszajött megnézni, nem maradtunk-e élve. Csúnya seb van a lábamon, de jól vagyok. – És Peter? York hangja elszorult.

– Még keressük. Megmondom nyíltan, Jack. Nem túl jók a kilátások. – Tudom. Mindent megtettetek. Bár Jack örült, hogy Yorknak sikerült megmenekülnie, Peter Howe gyermekkori barátja volt. Úgy érezte, mintha fivérét veszítette volna el, és Atlantisz felfedezésének ára hirtelen túl nagynak tűnt. Jack lehunyta a szemét. York letette az adó-vevőt egy kicsit, majd kis idő múlva visszatért. – Kaptunk üzenetet Bentől és Andytől a Kazbekből. Sikerült kilőniük egy rádióbóját. Kitartanak. A közeledő helikopterek dübörgése kezdte elnyomni a beszélgetést. – Abba kell hagynunk, míg megérkezik a könnyűlovasság – kiáltotta Jack. – Mondd meg a kapitánynak, hogy a következő koordinátákhoz hajózzon, és ott várjon további értesítésig. – Jack beolvasta az adatokat. A víz alatti piramisoktól egy kilométerre északra levő pontot jelölte meg. – Van még némi elintézetlen ügyem. Még hallotok rólunk. Vége. Jack érzelmi válságban volt: elkeseredett Howe sorsa miatt, mégis fellelkesítette, hogy a többiek túlélték az összecsapást. Costas összevert arcára nézett, és teljesen megdöbbentette, hogy barátja mennyire higgadt még így is. A sziklába vágott ajtó előtt guggoltak a lépcsőn. Katyát ott hagyták ülve a fogadóteremben, egy Heckler & Koch MP5 feküdt a térdén. Jack megpróbálta vigasztalni apja halála után, de a lány képtelen volt beszélni róla, még csak ránézni sem volt hajlandó. Jack tudta, hogy semmit nem tehet addig, míg el nem múlik a kezdeti megrázkódtatás. A három testőrön kívül, akiket összekötöztek a központi emelvényen, ott volt még húsz ember a Vulturáról. A legénység megadta magát, miután Jack és Costas felment a megrongált hajóra, és értesítette őket vezetőjük végzetéről. A sérülései ellenére Costas ragaszkodott hozzá, hogy ő is megy. Kijelentette, hogy nincs rosszabb állapotban, mint Jack volt, amikor átmentek a vulkánon. Katyát megkérték, hogy őrizze a

foglyokat, így egyedül lehetett a gondolataival. – A jó fiúk végül győznek – mondta Costas. – Még nincs vége. Costas követte Jack pillantását a szigeten túlra, ahol a Sea Venture Lynxe kutatott Howe után. Négy Zodiac fésülte át a vizet. Először a Sikorsky S-70A Seahawk viharzott át felettük, a légáramlás felfrissítette őket. A kőkör fölött feltárultak a másik csúcs melletti ajtók, és állig felfegyverzett emberek áramlottak ki rajta, elrohantak a Ka-28 Helix füstölgő roncsai mellett. Jack és Costas egymásra nézett, és elismételték ősrégi refrénjüket. – Ideje felcuccolni. * Nagyjából egy órával később vizesen álltak a tengeralattjáró torpedótermében. Friss felszerelést vételeztek a Sea Ventureről, és visszatértek a labirintuson át. A szalagokat követték, amit Costas hagyott a felfelé vezető úton. A membránkamrában nagy nehezen becsukták az aranylemezes kaput, és lekopogták a jelet a Kazbek borításán. Pillanatokkal később a szivattyú kiürítette a kamrát, a nyílásfedél kinyílt, és megpillantották Ben és Andy nyúzott arcát. – Nem bírtuk volna soká – sóhajtott Ben. – A hidrogénperoxid CO2-tisztítók megteltek, és a DSRV tartalék tartályai is csaknem üresek. Gyorsan levették a felszerelésüket, és követték a két matrózt a torpedóterem végébe a fegyvertöltő aknához. A szonárszoba ajtaja rémisztő őrszemével be volt csukva, és tompa pufogást hallottak belülről. – Aszlan két embere – jegyezte meg Andy – Őrszemnek hagyták itt őket, miután a többiek elmenekültek a kis tengeralattjárón. Csaknem azonnal megadták magukat. Úgy gondoltuk, tetszeni fog nekik a KGB-s barátunk társasága. – A többiek nem voltak ilyen szerencsések – mondta Jack komoran.

Ben és Andy arca legalább olyan elkínzott benyomást keltett, mint az övék, de Jack még csodálta lelkierejüket, hogy ilyen sokáig kibírták a tengeralattjáróba zárva. Pillanatokkal később az irányítóteremben voltak. Jack azon a helyen állt, ahol azt a golyót kapta, amely csaknem az életébe került. A sarokban egy takaró fedte a kazah lövész testét. Tűzharcuk jelei részévé váltak a képnek, újabb rétegeként az évekkel ezelőtt kezdődött pusztításnak. – Hol vannak a ballaszttartályok? – kérdezte Jack. – Arra – válaszolta Andy. Szépen darabokra tört, de szerencsére nem kell semmi bonyolult dolgot csinálnunk. Úgy gondoljuk, hogy a levegőtartályban maradt elég nyomás, hogy veszély esetén még egy adagot adjon. Csak hirtelen meg kell rántani ezeket a karokat, és kinyílnak a szelepek. Két gomba alakú kiemelkedésre mutatott a panel tetején, mindkettőt úgy tervezték, hogy egy operátor le tudja húzni, ha a konzol előtt áll. – Rendben – mondta Costas. – Ideje nyergelni. Ti, fiúk megérdemeltek valami kis érdemrendet. Míg Costas és a két tengerész hátrament a tatra, hogy leválasszák a DSRV-t, Jack nekilátott terve utolsó fázisának, amellyel egyszer s mindenkorra elpusztítja Aszlan gonosz birodalmát. Amikor Costas visszatért a menekülőtoronyból, Jack már a tűzvezetést irányító panelek mögött ült. Ez azon kevés helyek egyike volt, amely megmenekült a rongálódástól. – Mit csinálsz? – érdeklődött Costas. – Van egy kis leszámolnivalóm. – Jack hideg pillantással nézett a barátjára. – Nevezzük számlakiegyenlítésnek. Costas kicsit csodálkozva nézett. – Te vagy a főnök. – Ha Aszlan főhadiszállását érintetlenül hagyjuk, csak bajt okoz. Sok jó ötlet előkerül majd, de se a grúzok, se a törökök nem nyúlnak hozzá, mert polgárháború kirobbanásától tartanak, és attól, hogy provokálnák az oroszokat. És még nem beszéltünk egy másik hadúrról. Az a hely tökéletesen felszerelt

terroristaközpont, minden al-Kaidás álma, akiknek megvan Aszlan száma, és csak ilyenfajta lehetőségre vártak. – Jack szünetet tartott, és Peter Howe-ra gondolt. – És személyes ügy is. Tartozom vele egy régi barátomnak. Jack bekapcsolta a két LCD képernyőt maga előtt, és lefuttatott egy sor ellenőrző programot. – Katya rövid összefoglalót adott, mielőtt eljöttünk. Nyilván még az alacsonyabb rangú titkosszolgálati tiszteket is, mint amilyen ő volt, megtanították elsütni ezeket a fegyvereket. Egy nukleáris holokauszt alkalmával lehet, hogy ő lesz a túlélő egy tengeralattjáróban vagy egy bunkerben. Minden rendszer önálló, és arra tervezték, hogy szélsőséges körülmények között is működjön. Katya kiszámította, hogy a tartalék számítógép még ennyi idő után is működőképes. – Csak nem akarsz elsütni egy nagy hatótávolságú cirkálórakétát? – suttogta Costas. – Dehogynem. – Mi lesz a műtárgyakkal? – Főleg a lakórészlegben vannak. Ezt a kockázatot vállalni kell. – Jack gyorsan végignézte a monitorokat. – Ellenőriztem, miután hatástalanítottuk azokat a tölteteket. A négyes számú csövet egy teljes Kh-55-ös gránát foglalja el, kilövésre készen. Még le van pecsételve. Nyolc méter hosszú, háromezer kilométer a hatótávolsága, 700 km/óra a sebessége, 1000 kg-os hagyományos robbanófejjel van felszerelve. Alapjában a Tomahawk földi célok elleni rakéta szovjet változata. – Irányítórendszer? – Hasonló domborzatkörvonal-azonosító szoftver és GPS, mint a Tomahawknál. Szerencsére az útvonal közvetlen a tenger felett halad, úgyhogy nem szükséges beprogramozni az elkerülő taktikát. Pontos célkoordinátáim vannak, így nem kell keresőfej és keresőrendszer sem. Ki tudom kerülni a legtöbb komplex programozási procedúrát. – De túl mélyen vagyunk az indításhoz – tiltakozott Costas. – Itt jössz te. Be kell indítanod a vészkifúvató-szelepeket. Amikor elérjük a húsz métert, kiadod a tűzparancsot.

Costas lassan csóválta a fejét, kínos mosoly látszott összetört vonásain. Egy szó nélkül elfoglalta helyét a ballasztirányító panel mögött. Jack még néhány pillanatig a konzol fölé hajolt, aztán komor elhatározással felpillantott. – Most megoldjuk a tűzvezetést. Mozdulataik nem árulták el, mekkora erőt akarnak elszabadítani. Jack az előtte lévő monitorra koncentrált, ujjai begépelték a parancsokat. Rövid szüneteket tartott, míg megjött a válasz. Miután begépelte a szükséges beállításokat, vonalak és pontok mintázata jelent meg a képernyőn. Tipikus hadműveleti kép volt: a megoldás a keresési feltételeknek leginkább megfelelő terület, de mivel ismerték a célkoordinátákat, a képernyő egyszerűen csak a tér lineáris képét mutatta, és az útvonalat a cél megjelölésével. – Betöltöttem egy helyrajzi térképet a TERCOM komputerbe, és bemelegítettem egy rakétát – jelentette be Jack. – Kezdem az akciót. Székével a tűzvezető konzolhoz fordult, lesöpörte a kicsapódott fehér anyagot a kilövő vezérlőpanelről, hogy láthatóvá váljon a piros tűzgomb. Ellenőrizte, hogy működik-e az elektronika, és átpillantott Costas felé, aki az úszóképességet irányító szerkezeteknél állt. Jacknek ugyan nem kellett megerősítés, hogy azt teszi, amit tennie kell, de barátja feldagadt arca még jobban megerősítette elhatározását. A két férfi csöndesen bólintott egymásnak, mielőtt Jack visszafordult a képernyő felé. – Indulás! Costas felnyúlt, és visszhangzó csattanással meghúzta a két fogantyút. Először nem történt semmi, de aztán a fülsiketítő sziszegés elárulta, hogy magas nyomású gáz töltött meg minden csövet fölöttük. Pillanatokkal később egy dörrenés hallatszott, mint egy távoli mennydörgés, amikor a sűrített levegő kiürítette a hajótest borításának két rétege között lévő ballaszttartályokat. Lassan, csaknem észrevétlenül indult be a mozgás, nyikorgás és zörgés, amely a hajó egyik végétől a másikig

csapódó visítássá erősödött. Mintha egy régóta alvó teremtmény mozdulna meg, alvó óriás, aki vonakodva kel fel örökké tartó zavartalan álmából. A hajó orra hirtelen riasztó szögben felfelé billent, a két férfi kétfelé esett. Fülsiketítő, csikorgó hang hallatszott, mintha a propeller és a kormánylapát maradványait vágnák le. – Kitartás! – kiáltotta Costas. – Mindjárt megindul! Egy végső sivítással az orr felfelé billent, és a kilencezer tonnás tengeralattjáró kiszabadult. A mélységmérő Costas előtt riasztó sebességgel kezdett forogni. – Elkészülni! – ordította. Nyolcvan méter… hatvan méter… negyven… harminc… tűz! Jack a piros gombra csapott, és olyan hang hallatszott a tengeralattjáró elejéből, mint a vákuumszívóé. A kilövőrendszer automatikusan kinyitotta a cső hidraulikus ajtaját, és betöltött egy robbanótöltetet, amely kilövi a rakétát a vízbe. Az indító segédrakéta pár méterrel a hajótest előtt hatalmas erővel kilökte a rakétát a felszín irányába, útja most már északkeletnek fordult, a halálos randevú színhelye felé. * Tom York a Sea Venture hídján mankókra támaszkodva állt a kapitány és a kormányos mellett. Az utolsó Seahawkokat nézték, amint felemelkedtek a szigetről, hogy a legnagyobb biztonság mellett Grúziába szállítsák a fogságba esett terroristákat. Figyelmük most a Vulturára irányult, törzse mélyen a vízbe merült, ahol Jack robbantásai szétroncsolták a tatot. Nemrég küldtek előre három Zodiacot, két 90 lóerős motorral, hogy távolabb vontassák a parttól a hajót, a mélytengeri szakadék fölé. Amikor York visszapillantott a szigetre, tekintete hirtelen megakadt a tengerben látható mozgáson, nagyjából egy kilométer távolságra. Egy pillanatra tenger alatti robbanás lökéshullámainak látszott. Még mielőtt riasztani tudta volna a többieket, egy acéllándzsa tört át a hullámokon, hatalmas

permetgömböt hagyott maga után, mint a rakétakilövő felhője. Harminc méterre fönt lustán megdőlt, és egy pillanatig mozdulatlanul állt, míg a kiégett segédrakéta kilökődött, és kinyíltak a szárnyak. Aztán a turbólégcsavaros, szubszonikus motor dübörögve beindult, és a rakéta elindult kelet felé. Nem sokkal később elérte a szubszonikus sebességet, és úgy repült a hullámok felett, akár egy gyorsan távolodó tűzgolyó. Pillanatokkal később óriási dörej fordított vissza a Sea Venture-on minden tekintetet a tenger felé. A Kazbek tört a felszínre hatalmas bálnaként, orra tisztán kiemelkedett a vízből, aztán hatalmas csattanással visszazuhant. A hatalmas, fekete alak megtelepedett a hullámokon, hosszú merülésének egyetlen bizonyítéka a halványsárga bevonat volt a borítás bizonyos részein, és a tatrészben keletkezett kár. Egy kis időre, míg meg nem telepedett a vízen, láthatták a kör alakú lyukat, amit az EH-4 membrán vágott. A torpedóterem most víz alatt volt, de a válaszfalak mögött Costas lezárta a hajó belsejét. Már a tengeralattjáró puszta mérete is lenyűgöző volt, alakja pedig félelmetes; a valaha is tervezett leghalálosabb harci eszközök egyike. Sok korábbi hivatásos haditengerészben a Sea Venture fedélzetén ez a látvány valaha riadalmat és félelmet keltett volna, mint ahogy az előző nemzedékekben az U-boat. De most csak kitörő örömmel fogadták, megjelenése azt jelentette, hogy a rajta lévő tömegpusztító eszközök nem kerülnek terroristák és rablóállamok kezére, amelyek most a világ összes haditengerészetének ellenségei. * – Sea Venture, itt a Kazbek. Hallasz? Vége. A recsegő hang a híd rádióján keresztül érkezett, és York felkapta a kagylót. – Kazbek, tisztán és világosan hallunk. Köszönjük a tűzijátékot. Vége. – Itt van néhány koordináta. – Jack beolvasott egy tizenkét

jegyű számot, és elismételte. – Lehet, hogy szükséged lesz egy SATSURV-kapcsolatra Mannheimmel. A műholdnak most már a fejünk fölött kell lennie. Ha a legénységben bárkinek kételyei volnának, akkor mondd, hogy ezek azok a fickók, akik elintézték a Seaquestet. Pár pillanattal később mindenki a Sea Venture kommunikációs szobájában gyűlt össze. A Seaquest személyzete állt elöl, akiket a mentő tengeralattjáróból szedtek ki. Hozzájuk csatlakozott Ben és Andy, akik most fejezték be a DSRV kiemelését. Mindenki a felemelkedő tengeralattjárót figyelte, és a képernyőt, mikor bejött a kép. Homályos szürkén egy sor épületet lehetett látni, mintha egy kerék küllői lennének a központi kerékagy körül. Jobbra az infravörös szenzor úgy egy tucat ember hőjelét észlelte, amint két hatalmas, duplarotoros helikopter és más szállító járművek körül szorgoskodtak. Ezek a gépek Jack menekülése után érkeztek. A második csoport is láthatóvá vált a tengerparton, és mindkét sereg igencsak sietni látszott. Tárgyakat vittek, amelyek vélhetőleg festmények és szobrok voltak. Hirtelen vakító villanás következett, és koncentrikus színhullámok terjedtek szét a képernyőn. Amikor letisztult a kép, a terület romokban hevert. A központi rész atomjaira esett szét, kupolája millió darabra hullott. A termálkép mutatta, hogy a robbanás hogyan terjedt szét a központi részbe vezető átjárókon. A lökéshullám tovább terjedt, felborította a helikoptereket, és mindenkit, aki látható volt. Élettelen testük ott hevert a csomagok között, amit vittek. Nem is tudták, mi végzett velük. Fojtott taps tört ki a legénységből. Tudták, hogy nem pusztán az Aszlan birodalma elleni megtorló akciót látták, hanem sokkal nagyobb volt a tét.

30

S

zomorúan hallottuk, mi történt Peter Howe-val. – Maurice Hiebermeyer kimászott a helikopterből, és a kőkörökre ügyet sem vetve Jackhez sietett, és vállára tette a kezét. Megindító gesztus volt, a barátság bizonyítéka, amely túlmutatott a régészet iránt érzett közös szenvedélyükön. – Még nem adtuk föl a reményt. Jack Katyával és Costasszal a vulkán bejáratához vezető lépcső alján állt. Jól megérdemelt pihenésüket éjszaka a Sea Venture fedélzetén töltötték, és most fürödtek a keleten, a kőkor mögött emelkedő reggeli nap fényében. A kék NTEkezeslábas eltakarta Jack frissen kötözött mellkasát, de Costas arca látható jelét mutatta mindannak, amin átmentek. Katya még mindig visszahúzódó és hallgatag volt. – Melegen gratulálok felfedezésükhöz. És a felmerült néhány akadály leküzdéséhez úgyszintén. – James Dillen szólalt meg, miközben kezet rázott Jackkel. Pillantása Katyát és Costast is befogta. Dillen után Aysha Farouk szállt ki a helikopterből, Hiebermeyer asszisztense. Ő fedezte fel először az Atlantiszpapiruszt a sivatagban, és most meghívták, hogy csatlakozzon hozzájuk. Az egyik oldalon Efram Jacobovich állt, a zseniális milliárdos szoftvermágnás, aki lehetővé tette a kutatásokat. Jack úgy érezte, mintha az Alexandriában tartott

konferenciájuk egy emberöltővel azelőtt lett volna. Pedig csak négy nappal ezelőtt történt. Már csak egy lépésre voltak a céljuktól, mindennek forrásától, ami arra késztette a papokat, hogy oly sok nemzedéken keresztül megőrizzék és rejtegessék titkukat. Már felsorakoztak, hogy felmenjenek a kőből kivájt lépcsősoron, amikor Mustafa Alközen vágott át az emelvényen két búvárfényszórót cipelve. – Elnézést, hogy késtem – mondta kifulladva. – Nagyon sűrű éjszakánk volt. Tegnap este a török légierő Boeing 737ese figyelmeztetett egy robbanásból származó lökéshullámra Abházia partjainál, a grúz határ közelében. – Jackre kacsintott. – Úgy véltük, hogy ez nemzetünk biztonságát fenyegeti, és kiküldtük a különleges erőket, hogy nyomozzanak. – És a műkincsek? – kérdezte Jack. – A legtöbb még Aszlan lakónegyedében volt, és a kivittek legtöbbje a fő robbanási területen kívül. Éppen most viszik át őket a haditengerészet Seahawkjai Isztambulba a Régészeti Múzeumba azonosításra és állagmegőrzésre, majd pedig visszakerülnek a tulajdonosaikhoz. – Milyen kár – vetette közbe Costas. – Páratlan vándorkiállítás lenne belőlük. A legkitűnőbb remekművek minden kultúrából és minden korszakból, amiket azelőtt soha nem láttak együtt. Lenyűgöző kiállítás lenne. – Lehet, hogy néhány aggódó kurátor előbb látni szeretné a tulajdonát – mondta Jack. – Pedig kitűnő ötlet. – Efram Jacobovich szólt közbe csöndes lelkesedéssel. – Az Aszlan számlájáról lefoglalt javak megfelelő felhasználása lenne. Arra gondoltam, hogy egy nagylelkű jóakaró esetleg előteremthetné a forrásokat. Jack megértően mosolygott, és visszafordult Mustafához. – És a biztonsági helyzet? – Ürügyet kerestünk, hogy behatoljunk Abháziába – válaszolta Mustafa. – Az ország a közép-ázsiai drogkereskedelem fő tranzitállomásává vált. A terroristaellenes harc jegyében most sikerült teljesen együttműködnünk a grúz

és az orosz kormánnyal. Jack keményen próbálta elnyomni a kételyeit. Tudta, hogy Mustafának mindenáron hivatalos optimizmust kell sugároznia, de kételkedett abban, hogy a hatalmak hosszú távon össze tudják hangolni érdekeiket. A Kazbek felé néztek, és a török és az orosz flottilla erőire, amelyek előző éjszaka érkeztek, annak jeléül, hogy az események már beindultak, a nukleáris robbanófejeket eltávolították, és a tengeralattjáró visszatér bázisára. A reaktormag leszerelését követően Antonov kapitány és legénysége holttestét otthagyják a fedélzeten, és a tengeralattjárót elsüllyesztik katonai sír gyanánt, végső emlékeként annak, mibe került az emberiségnek a hidegháború. – És mi lesz a hardverrel? – kérdezte Jack. – Minden, ami újrahasznosítható, a grúzokhoz kerül. Nekik van rájuk a legnagyobb szükségük. Reméltük, hogy a Vulturát is felajánlhatjuk nekik, de látom, hogy most már nem lehetséges. – Jackre vigyorgott. – Úgyhogy kapnak helyette egy vadonatúj orosz Project 1154 Neustrashimy osztályú fregattot. – Mi történik a Vulturával? – kérdezte Katya csöndesen. A távolban úszó hajótestre néztek, amelyet már helyére vontattak a víz alatti szakadék felett. Szánalmas látvány volt, parázsló máglya, egy ember hírvágyának és hübriszének úszó emlékműve. Mustafa megnézte az óráját. – Azt hiszem, most már megkapjuk a választ. Pontosan végszóra sugárhajtású repülőgép hangja vijjogott fel. Pillanatokkal később két, a török légierő kötelékébe tartozó F-15E Strike Eagle viharzott át felettük, kettős utánégőjük vörösen izzott, ahogy szűk alakzatban átszelték az eget. Amikor a repülőgépek délre fordultak, a tengerből tűzfal emelkedett ki, amely beterítette a roncsot. – Vákuumbomba – mondta Mustafa egyszerűen. – Először az amerikaiak használták Afganisztánban. Célpontra volt szükségünk, hogy teszteljük a két új Strike Eagle célba juttatási

képességét. – Mikor a zaj elült, megfordult, és az ajtó felé intett. * Az átjáró hűvös levegője menedéket nyújtott a nap elől, amely már kezdett kegyetlenül tűzni a kinti sziklákra. Azoknak, akik még nem látták, a fogadóterem hatalmas, kupolás mennyezetével mérhetetlenül nagyobbnak tűnt, mint amekkorát elképzeltek. Miután eltüntették Aszlan nyomait, a terem ódonnak tűnt, a trónok üresen álltak, mintha a főpapok visszatértére várakoznának, akik több mint hét évezreddel korábban hagyták el a várost. A kürtő most szunnyadt, az esővíz elpárolgott az éjszaka, és a gőzfelhő helyett ragyogó napfény világította meg az emelvényt, akárcsak a színházi reflektor. Pár pillanatig csend volt. Még Hiebermeyer is, aki általában nem jött egykönnyen zavarba, és hozzászokott az ókori Egyiptom látványához, letette füstüveg szemüvegét, és szótlanul állt. Dillen feléjük fordult. – Hölgyeim és uraim – mondta –, elérkeztünk oda, ahová a szöveg vezetett bennünket. Azt hiszem, egy lépésre vagyunk csupán a legfőbb felfedezéstől. Jack mindig csodálta mentorát, hogy képes kikapcsolni az izgalmat a felfedezésből. Makulátlan fehér öltönyében és csokornyakkendőjével mintha egy másik korszakból lépett volna elő, ahol a könnyed elegancia legalább annyira a tudós eszköztárának része volt, mint a mindenféle szerkentyűk a tanítványai életében. – Kevés dolog van, amin továbbindulhatunk – figyelmeztetett Dillen. – A papirusztöredék és a phaisztoszi korong egyaránt nehezen értelmezhető. A bejárat feliratából arra következtethetünk, hogy az „Atlantisz” szó erre a fellegvárra vonatkozik, erre a kolostorra. A kívülállók számára feltehetőleg a várost is jelentette, de a lakói ezt a nevet a

legszentebb helynek adományozták, a sziklás lejtőnek és a barlangoknak, ahol a település kezdődött. – Mint az Akropolisz Athénban – vetette közbe Costas. – Pontosan. A korong arra céloz, hogy Atlantiszon belül van egy hely, amit én az „istenek helyének”, Katya a „legbensőbb szentélynek” fordít. Az anyaistennőt is említi. Amennyire én tudom, a felfedezéseik egyik részére sem illik ez a leírás. – A legközelebb áll hozzá talán még az ősök terme, ezt a nevet adtuk a festett képtár barlangjának – mondta Jack. – De az a paleolitikumból származik, és nem tartalmaz emberi jelenlétre utaló dolgokat. A neolitikus szentélyben antropomorf istenekre számítanék, az olyan házi szentély nagyobb léptékű változatára, amilyet az elsüllyedt faluban találtunk Trabzonban. – Mi van ezzel a teremmel, a fogadóteremmel? – kérdezte Efram Jacobovich. Jack a fejét rázta. – Ez túl nagy. Ez a terem befogadó jellegű, csoportos összejövetelekre való, mint egy templom. Amit mi keresünk, az exkluzívabb, rejtettebb. Minél szentebb egy hely, annál nehezebb eljutni oda. Csak a papoknak szabad belépni, ahogyan az istenek és az emberek közötti közvetítőkhöz illik. – Egy szentély – mondta Efram. Katya és Aysha a lejtő mellett a párkányon tűnt fel. Míg a többiek beszélgettek, ők gyorsan felderítették a termet körülvevő bejáratokat. – Azt hiszem, megtaláltuk – mondta Katya. Izgatott volt Atlantisz felfedezésétől, és félretette az elmúlt napok rémálmát. – Összesen tizenkét bejárat van. Kettő nem számít, mert olyan járat, amelyet ismerünk, az egyik kívülről vezet ide, a másik alulról. A maradékból kilenc vagy vakajtó, amelyik nem vezet sehová, vagy lefelé vezető járat. Feltételezem, hogy felfelé kell mennünk. – Ha ez tényleg az oromszentélyek egyike – válaszolta Jack –, akkor minél magasabban van, annál jobb. Katya a terem nyugati végében álló ajtó felé mutatott,

amely pont szemben volt a bevezető úttal. – Az az egyetlen. És történetesen egy kiterjesztett szárnyú sas jele van fölötte. Jack szélesen mosolygott Katyára, mert örömmel látta, hogy kezd rendbe jönni, és Dillenhez fordult. – Professzor, talán lenne kedves vezetni. Dillen udvariasan bólintott, és Jack mellett elindult a nyugati ajtó felé. Kifogástalan megjelenése kiáltó ellentétben állt korábbi tanítványa viharvert küllemével. Katya és Costas követte őket, aztán a többi négy ember, Efram Jacobovich szerényen utolsónak. Amikor a bejárathoz közelítettek, Jack hátrapillantott Costasra. – Akkor ez az. A gin és a tonik vár a medencénél. Costas elmosolyodott. – Mindig ezt ígéred. Dillen megállt, hogy megszemlélje a vésetet a szemöldökgerendán; a szétterjesztett szárnyú sas hibátlan miniatúrája volt annak, amit a többiek láttak az ősök termében. Jack és Costas bekapcsolta a lámpákat, és előrevilágítottak a sötétben. Mint a víz alá került járatok falain, a bazaltot itt is csillogóra kifényesítették. A folyosó foltos felszíne villogott a benne foglalt ásványoktól, amelyek a földkéregből törtek elő, mikor a vulkán keletkezett. Jack ismét félreállt, hogy átadja Dillennek a vezetést. Tíz méter után a professzor hirtelen megállt. – Van egy problémánk. Jack odament, és látta, hogy masszív kőkapu zárja el az utat. Csaknem illesztés nélkül olvadt bele a falba, de közelről látszott, hogy két azonos félre van osztva. Jack lámpájának fényét a középső részre irányította, és meglátta az árulkodó formát. – Azt hiszem, itt van nálam a kulcs – jelentette ki önbizalommal. Benyúlt az NTE kezeslábasába, és kihúzta az aranykorong másolatát, amit Aszlan halála után elvett az emelvényről. A többiek feszülten nézték, ahogy beillesztette a tányér alakú mélyedésbe. Abban a pillanatban, amikor visszahúzta a kezét, a

korong elkezdett az óramutató járásával megegyező irányba forogni. Pillanatokkal később az ajtó kinyílt. A felhalmozódott patina csak kevés ellenállást jelentett a táblák súlyának, mikor elfordultak a járat két oldala felé. – Varázslat – csóválta a fejét csodálkozva Costas. – Pontosan ugyanaz a mechanizmus, mint a sziklafelszínbe vágott ajtónál, és még hét és fél ezer év után is működik. Ezek az emberek a bronzkorra már felfedezték volna a mikrocsipet is. – Akkor nekem nem lenne munkám – kuncogott Efram hátul. A belépőket a sírkamrák dohos lehelete fogadta, mintha az áporodott levegő átszivárgott volna egy kriptán, és elhozta volna magával a halál eszenciáját, a papok által végső áldozatként égetett faggyú és tömjén maradványát, amit akkor mutattak be isteneiknek, amikor örökre lezárták szent ereklyéjüket. A XXI. századi kutatók szinte érezték az utolsó percek félelemmel elegyes sietségét. Mintha kétszáz nemzedék süllyedt volna el a történelemben, és ők az utolsó percekben csatlakoznának Atlantisz lakóihoz. – Most már tudom, mit érzett Carter és Carnarvon, amikor kinyitották Tutanhamon sírját – suttogta Hiebermeyer. Katya megborzongott a hűvös levegőtől. Mint a fáraók sírjánál a Királyok Völgyében, az út az ajtón túl díszítetlen volt, nem jelezte semmi, mi fekszik mögötte. – Nem lehet már messze – mondta Costas. – A magasságmérőm szerint kevesebb, mint harminc méterre vagyunk a hegycsúcs alatt. Dillen olyan hirtelen megállt, hogy Jack beleütközött. A fénycsóva vadul táncolt, miközben visszanyerte az egyensúlyát. Ami újabb ajtónak látszott, valójában kilencvenfokos kanyar volt. Az út egy sor felfelé vezető, alacsony lépcsőn át kanyarodott balra. Dillen elindult, aztán újból megállt. – Látok valamit, elöl. Világítson oda balról jobbra. Hangja rekedt volt az izgalomtól.

Jack és Costas engedelmeskedett, és fantasztikus látvány tárult eléjük. Mindkét oldalon két hatalmas bika első negyede volt látható. Alakjukat a lépcsővel szemközt féldombormű formájában faragták ki a falból. Hosszú nyakukkal és szarvaikkal föléjük magasodtak. Nem voltak olyan nyugodtak, mint a víz alatti út vadállatai, inkább úgy tűnt, mintha ki akarnának szabadulni, hogy levessék magukat a föléjük boruló sötétbe. Miközben mentek tovább a lépcsőkön, lassan kibontakozott előttük a bikák előtt álló alacsonyabb reliefeken a finomra csiszolt bazaltból kifaragott alakok sora. – Ezek emberek – mondta Dillen lenyűgözve a tisztelettől, szokásos tartózkodását mintha elfújták volna. – Hölgyeim és uraim, íme Atlantisz népe. Az alakokból a fellegvár őrzőihez méltó, határozott önbizalom áradt. A faragások mindkét falon tükörképei voltak egymásnak. Az életnagyságú, magas alakok merev tartással, egyes sorban vonultak. Minden alak egyik karja ki volt nyújtva, kezük egy lyuk körül behajlítva, amivel valaha az égő faggyúfáklyákat tartották. A Közel-Kelet és az ókori Egyiptom reliefjeinek hieratikus, kétdimenziós pózában álltak, de a profilból ábrázolt emberekre rendesen jellemző merevség helyett olyan hajlékonyságot és bájt sugároztak, amely a jégkorszaki állatfestészet közvetlen folytatásának látszott. Ahogyan a lámpák fénye sorban megvilágította az alakokat, világossá vált, hogy a művészek mindkét nem tagjait megörökítették. A nők fedetlen kebellel, testhez álló ruhában álltak, telt idomú, de egyenes tartású alakok. Akárcsak a férfiaknak, nagy, mandulametszésű szemük volt, és hajukat a hátukra eresztve, hajfonatokban viselték. A férfiaknak hosszú szakálluk volt, és lobogó ruhát viseltek. Külsejük ismerős volt, de mégis azonosíthatatlan. Egyéni vonásaik mintha felismerhetők lennének, de az egész különleges hatást keltett. Sehogy se lehetett beleilleszteni az általunk ismert művészettörténeti kategóriákba. – A nők nagyon sportosak – jegyezte meg Aysha. – Lehet,

hogy ők küzdöttek a bikákkal, nem a férfiak. – A varégokra emlékeztetnek – mondta Katya. – Ez volt a vikingek bizánci neve, akik a Dnyeperen lejöttek a Feketetengerig. A Szent Szófia-székesegyházban, Kijevben vannak falfestmények, amelyek ilyen magas embereket ábrázolnak, csak nekik horgas az orruk és szőke a hajuk. – Nekem olyannak tűnnek, mint az időszámításunk előtti második évezredben a hettiták Anatóliában – vetette közbe Mustafa. – Vagy a sumérek és az asszírok Mezopotámiában. – Vagy a bronzkori emberek Görögországban és Krétán – mormolta Jack. – A nők lehetnének a knósszoszi freskók fedetlen keblű hölgyei is. A férfiak egyenesen a tavaly a mükénéi királyi temetőkörzetben talált vertarany-vázákon látható harcosok lehetnének. – Hétköznapi nők és férfiak – állapította meg Dillen csöndesen. – Az eredeti indoeurópaiak. Tőlük származik csaknem az összes európai és ázsiai nép. Az egyiptomiak, Mohendzso Daro első urai az Indus völgyében. Néha teljesen felváltották az eredeti népességet, máskor kereszteződtek velük. Mindezekben az emberekben látjuk elődeik néhány vonását, azokét, akik a civilizációjukat alapították. Megújult csodálattal nézték a képeket, miközben Dillen felfelé vezette őket a lépcsőkön. Az alakok erőt és elszántságot sugalltak, mintha késlekedés nélkül menetelnének, hogy elfoglalják a helyüket a történelemben. Nagyjából tíz méter után az egymást váltó nők és férfiak mindkét oldalon átadták a helyüket három-három alaknak, akik láthatóan vezették a menetet. Díszes pálcát tartottak kezükben, és furcsa, csúcsos süveget viseltek, amely egészen a plafonig ért. – A főpapok – mondta Jack egyszerűen. – Varázslóknak látszanak – mondta Costas. – Mint a druidák. – Tulajdonképpen nem is olyan elképzelhetetlen – válaszolta Katya. – A druida szó az indoeurópai „wid”, „tudni” szóból származik. Láthatóan ők voltak a tudás őrzői a

neolitikus Atlantiszban, és az ötezer évvel későbbi kelta Európa papi osztályának feleltek meg. – Fantasztikus. – Hiebermeyer előrenyomakodott. – A fejfedők nagyon hasonlóak azokhoz a kovácsolt aranysisakokhoz, amelyeket a bronzkori fogadalmi leletek között találtunk. Egyiptomban is felfedeztünk egyet tavaly, mikor megnyitottuk a Khefru piramis titkos kincsestárát. A bal oldali falon levő első alak egy asszony felé hajolt. Hiebermeyer levette a távollátó szemüvegét, hogy jobban lássa. – Ahogy gondoltam – kiáltott fel. – Apró kör és félhold alakú jelekkel van borítva, pontosan, mint a bronzkori fejfedők. – Megtörölte a szemüvegét, és drámai mozdulatot tett. – Biztos vagyok benne, hogy ez a Meton-ciklus logaritmikus megjelenése. Miközben a többiek köré gyűltek, hogy megvizsgálják a véseteket, Jack elkapta Costas értetlen pillantását. – Meton athéni asztrológus volt – magyarázta. – Szókratésznek, Platón mentorának kortársa. Ő az első görög, aki megállapította a szoláris és a holdhónapok közötti különbséget, a szinodikus ciklust. – A vésetek felé intett a fejével. – Ők voltak azok a fickók, akik kiagyalták az áldozatok bemutatásának naptárszerű feljegyzését a szökőhónapokkal, amit a járat falába vésve láttunk. Dillen félrevonult a csoporttól, és megállt a lépcsők tetején egy kapu előtt, a menetet vezető papokkal egy vonalban. – Ők voltak az idő urai – jelentette ki. – Kőköreikkel fel tudták jegyezni a nap mozgását a hold és a konstellációk függvényében. Ez a tudás a jóslás képességével ruházta fel őket, az isteni tudáshoz való hozzáférés bölcsességével, amely lehetővé tette, hogy a jövőbe lássanak. Meg tudták mondani a vetés és az évi aratás idejét. Hatalmuk volt a földön és az égen. A mögötte álló alacsony bejárat felé intett. – És most bevezetnek bennünket a belső szentélyükbe, a legnagyobb titokba.

31

A

csoport összegyűlt a kapu körül, és bekukucskált a mögötte húzódó sötét járatba. Újból megcsapta őket az ősi kor levegője, a dohos fuvallat, amely úgy látszott, magában hordozza az azóta eltelt idő desztillált bölcsességét. Jack előtt a semmiből felrémlett Szolón alakja, a törvényhozóé a szaiszi templomban, az árnyékba burkolózott pappal. Egy pillanat múlva eltűnt a látomás, de Jack meg volt győződve róla, hogy a sok ezer évvel azelőtt meghalt emberek legmélyebb titkaiba pillanthatnak be. Néhány méter után elérték az út végét, és Jack előre irányította a lámpája fényét. Mellette Dillen hunyorgott, hogy szeme hozzászokjon az előttük álló helyiség szokatlan csillogásához. – Mi ez? – Hiebermeyer nem tudta tovább türtőztetni izgalmát. – Mit látnak? – Egyszerű, nagyjából tíz méter hosszú és hat méter széles terem – válaszolta Jack a hivatásos régész kimért hangján. – Kőasztal áll a közepén, és egy leválasztott rész van leghátul. Ja, és rengeteg arany. A falakat vastag aranytáblák borítják. Jack és Dillen beléptek a bejáraton, a többiek óvatosan követték őket. Amikor valamennyien bent voltak, Jack és Costas lámpáikat széles fénysugárra kapcsolták, és végigpásztázták a termet.

Jack lakonikus leírása alig közelítette meg a valóságot. A falakat mindkét oldalon masszív, fényesített aranytáblák borították, mindegyik körülbelül két méter magas és egy méter széles lehetett. Vakító fénnyel ragyogtak, felszínük tükörként verte vissza a fényt. Összesen tíz tábla volt, mindegyik falon öt, és mindegyik ugyanúgy, nagyjából félméternyi távolságra lógott egymástól. Valamennyit írásjelek borították, rögtön felismerhetően az atlantiszi írásjelek. – Ezt nézzük meg közelebbről – suttogta Costas. Fénycsóvája a terem hátsó részében egy óriási alakot világított meg. Alig lehetett felismerni benne az ember: a női test groteszk paródiája volt. A mellei lógtak, hatalmas feneke diadalmasan domborodott, dagadt hasa csaknem gömbformát adott neki. Életnagyságú bikák álltak mellette, felé fordulva. A jelenet a triptichonokra emlékeztetett vagy a címertani csoportokra, és eltakarta a terem hátsó részét. Jack a kolosszust nézte, aztán Costasra pillantott. – Ö az, akit az ősrégészetben egyszerűen Vénusz-figurának neveznek – magyarázta neki vigyorogva. – Nagyjából nyolcvanat találtak Európában és Oroszországban, főleg kis szobrocskákat elefántcsontból vagy kőből. Ez itt fenomenális, az egyetlen életnagyságnál nagyobb, amit ismerek. – Kicsit különbözik a járat csinos leánykáitól – jegyezte meg Costas sajnálkozva. – Nem arra van, hogy nézegessék. – Katya hangjában csendes feddés érződött. – Nem csábítónak szánták. Látod, alig fejezték be a lábait és a karjait, a feje csupán üres kör. Minden szándékosan eltúlzott, hogy a termékenységet és a jó egészséget hangsúlyozza. Lehet, hogy nem felel meg a modern nyugati szépségideálnak, de az olyan emberek számára, akik állandóan az éhezéstől való félelemben éltek, egy elhízott nő a gazdagságot és a túlélést jelképezte. – Vettem az adást. – Costas mosolygott. – Milyen idős a hölgy? – Felső paleolitikum – válaszolta Jack kapásból. – Az összes Vénusz-figura az i. e. 40 000 és 10 000 közötti időből

való, ugyanúgy, mint a festmények sora az ősök termében. – Anyaistennőnek is szokták nevezni – tette hozzá Hiebermeyer elgondolkodva. – De nem bizonyos, hogy a kőkorszaki európai társadalmak matriarchálisak lettek volna. Feltehetőleg termékenységbálványok voltak: a férfi istenekkel, az állatok szellemeivel és a holtak lelkeivel együtt tisztelték őket. Rövid szünet következett, amelyet Jack tört meg. – Sok százezer éven keresztül az emberek változatlan életet éltek az őskőkorban. Ez az időszak egészen a neolitikus forradalomig tátott. Nem meglepő, hogy az atlantisziak nem sokkal azután még mindig tisztelték őseiket, a vadászógyűjtögető népeket, akik először festettek vadállatokat az ősök termében a jégkorszak folyamán. – Az Ótestamentumban a régi izraeliták is tisztelték a termékenységistent – szólt közbe csöndesen Efram. – Még a korai keresztények is beemelték a Földközi-tenger vidékén a szentek vagy Szűz Mária alakjában. Az atlantiszi Vénusz nincs is olyan messze a mai hitvilágunktól, mint gondolnánk. A szobor előtt álló kőasztal hatalmas volt. Csaknem a bejáratig nyúlt, egy kiemelt párkány választotta el tőlük, amit egy szabálytalan gömb alakú, nagyjából egy méter átmérőjű alak koronázott. Az aranyról visszaverődő fényben természetfölötti módon fehérnek látszott, mintha számtalan könyörgő ember csiszolta volna le, amikor imádkozni jött a nagy istennő elé. – Szent kőnek látszik – töprengett Jack. – Amit az ókori görögök baetylnek, meteorit eredetű kőnek vagy omphalosznak, központnak vagy köldöknek neveztek. A bronzkori Krétán a szent barlangok bejáratánál álltak a baetylek. A klasszikus Görögországban a leghíresebb omphalosz a szakadék szélén állt Delphoiban, ahol a jósnő ült. – A küszöböt jelölte az isten házában, mint a szenteltvízzel teli edény a katolikus templomban – tette hozzá Efram. – Valahogy úgy – értett vele egyet Jack. – Határozottan meteorit. – Costas közelebbről megvizsgálta

a kerekded formát. – De érdekes, csaknem olyan, mint egy megolvadt fémdarab, mint egy kerek konkréció. – Az ilyen dolgokat a kőkorszak vadászai valószínűleg a jégmezőn szedhették össze – töprengett Jack. – A legtöbb meteordarabot a jégen találják, mivel ott könnyű észrevenni. Szent tárgy lehetett, ami az őseiktől származott. Újabb kapocs a korai őstörténethez. Aysha elment az asztal távolabbi oldalára, és megállt, mielőtt még elérte volna az istennőt. – Jöjjenek, ezt nézzék meg – kiáltott fel. A két fénysugár végigsöpört az asztal felszínén. Fadarabok voltak rajta összevissza, néhány derékszögben csatlakozott, mintha doboz sarka volna. Összedobált ácsszerszámokat is láttak, ismerős formákat, többek között vésőket, ráspolyokat, árakat és fakalapácsokat. Úgy nézett ki, mint egy asztalosműhely, amit pár percre otthagyott a mester. Minden tökéletes állapotban megmaradt a pormentes környezetben. – Ez több annál, mint aminek látszik. – Dillen lehajolt Aysha mellett, és óvatosan lesöpörte a forgácsot a vele szemközt álló, kiemelkedő felszínről. Fakeret volt, olyan, akár egy hordozható olvasópult. Miközben felegyenesedett, megpillantotta az aranyat. – Ez egy másolóasztal – jelentette be diadalmasan. – És a tetején itt az aranyborítás. Miközben köré gyűltek, látták, hogy a lap felső harmada sűrűn tele van írva atlantiszi jelekkel, némelyik tévesen állt a sorban, mintha sietve készítették volna, de mindet elválasztották kifejezésenként, akárcsak a phaisztoszi korongon. Az oldalt lévő kis dobozból Dillen kiemelt három szivar nagyságú kő jelbeütő szerszámot, mindegyiknek a végén meglátták a rögtön felismerhető jel negatívját, a mohikánfejet, a búzakévét és az evezőlapátot. Egy másikon, amelyik az asztalon feküdt, az Atlantisz-jelet. – Ugyanaz, mint a szemben lévő falon a felirat – mondta Katya. – A másoló balról a második tábla jeleit másolta. Oda néztek, ahová mutatott, és látták a jeleket, a részt, amit

a másoló hűségesen lemásolt a tizenkettedik sorig, ahol aztán hirtelen abbahagyta. Efram Jacobovich az asztalfőn maradt. A faforgácsokra meredt, láthatólag a gondolataiba merült. Anélkül, hogy felpillantott volna, megköszörülte a torkát, és mormolni kezdte a Biblia szavait: És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés; és megrémüle mind az egész táborbeli nép. És kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megállának a hegy alatt. Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje, mint a kemenczének füstje; és az egész hegy nagyon reng vala. Lehunyta a szemét, és folytatta. És megcsinálá Bésaléel a ládát sittim-fából; harmadfél sing a hossza, szélessége másfél sing, magassága is másfél sing. És beborítá azt tiszta arannyal, mind belől, mind kívül, és csinála reá arany pártázatot köröskörül. És ön te annak négy arany karikát a négy szegletére; egyik oldalára is kettőt, másikra is kettőt. Csinála rudakat is sittim-fából és beborítá azokat arannyal. És betolá a rudakat a láda oldalán levő karikákba, hogy a láda hordozható legyen. Döbbent csend lett. Felnézett. – A Kivonulás könyve – magyarázta. – Az én hitemben úgy tartják, hogy Isten adta Mózesnek a tízparancsolatot, és táblákra írta őket, amiket Izrael népe a frigyládában tartott. A bibliai utalások alapján ezt az eseményt az időszámításunk előtti második évezred második felére teszik. De az a kérdés, vajon a történet nem egy sokkal régebbi esemény magvát

hordozza-e, egy évezredekkel korábban élt népét, akiknek el kellett menekülniük otthonaikból, akik magukkal vitték a vulkán mélyén álló szentélyükben őrzött tíz szent szöveg másolatát. Jack felpillantott az aranytáblák vizsgálatából. – Hát persze – kiáltott fel. – Minden vándorló csoportnak volt egy másolata. Az agyagtáblák túl törékenyek, a réz pedig korrodálódik. Arany jócskán volt a Kaukázusból, tartós és elég lágy, hogy gyors másolatot készíttessenek a jelbeütőkkel. Minden tíz darabból álló gyűjteményt olyan faládákba tettek, mint a frigyláda. A papok az utolsó pillanatig dolgoztak, és csak akkor hagyták abba a munkát, amikor az áradás elérte a várost. – Ezek valószínűleg szent szövegek, de határozottan nem a tízparancsolat. – Katya elővette kis számítógépét, és átnézte az atlantiszi jelek és a minószi lineáris A jeleinek megfelelését. – A pontos fordításuk némi időbe telik, de már nagyjából sejtem az értelmüket. Balra az első tábla a gabonafélékről, a hüvelyesekről, a szőlőről és az évszakokról szól. A második, amit az írnokunk is másolt, az állattenyésztésről. A harmadik a réz– és az aranyművességről, a negyedik az építészetről, az építőkövek hasznáról. – Szünetet tartott, és felpillantott. – Hacsak nem tévedek, ez a tíz tábla valamiféle enciklopédia lehetett, a neolitikus Atlantisz összegyűjtött tudása. Jack a fejét csóválta. – Aszlan csalódott lenne. Nincs királyi kincstár, nincs vagyonokat érő műkincsgyűjtemény. Csak mind közül a legnagyobb kincs, minden mértéket meghaladó. A civilizáció kulcsa. * Miközben Katya és Dillen fordítottak Jack lámpájánál, Costas továbbment Aysha, az istennő és a bikák mellett. A jobb oldali bika lába között lévő nyílás és az istennő terjedelmes combjai alacsony bejáratot képeztek, melyet simára koptatott a

használat. Costas leguggolt, és eltűnt szem elől, csak a lámpája fénye, amely árnyékká változtatta a bikákat, jelezte, hogy hol jár. – Kövessenek. – Hangja fojtott volt, de jól kivehető. – Még itt is van. Mindenki bemászott, és megálltak a szobrokkal átellenes oldalon. Keskeny beugróban voltak egy szabálytalan, sziklás felszín előtt. – Bizonyára ez a szentély. – Dillen szeme körbejárt, miközben beszélt. – Mint egy görög templom cellája vagy egy keresztény templom szentélye. De meglepően kopár. – Ezt kivéve. – Costas a sziklafelszín felé fordította a lámpáját. Három festett alak díszítette, a középső csaknem akkora, mint az anyaistennő, a másik kettő kicsit kisebb. Úgy tűnt, hogy az istennő és a bikák elrendezését utánozzák. Tompa vörösek voltak, az alkotók ugyanazt a pigmentet használták, mint az ősök termében, csak annyi volt a különbség, hogy itt elhalványultak a színek. Stílusukat tekintve szintén a jégkorszaki művészet körébe tartoztak, és bár a széles, impresszionista vonások nagyon mozgalmassá tették, mégis vázlatos ábrázolás volt. De az alakok mégis olyanok voltak, amelyekhez hasonlót nem láttak Atlantiszban. Az erőteljes állatokkal és a szoborszerű papokkal ellentétben alig lehetett rájuk fogni, hogy földi lények lennének. Az absztrakt ábrázolás fogott meg valamit az emberi test lényegéből. Mindegyiknek duzzadt, körte alakú teste volt, oldalra ügyetlenül kiugró végtagokkal, a kezeket és a lábakat tíz, tizenkét kifelé álló pont jelölte. A fej arányaiban nem illett a testhez. A szemek túlméretezett lencse alakúak voltak, feketével kihúzva, mint az ókori egyiptomi portrékon. Mintha egy gyerek kísérelt volna meg emberi alakot rajzolni, de mégis volt valami furcsán szándékolt a három alak egyforma vonásaiban. – Régiek, nagyon régiek – mormolta Jack. – Késő jégkorszak, talán ötezer évvel a vízözön előtt. Az eleven

sziklára rajzolták őket, mint az állatokat az ősök csarnokában. Számtalan minimalista emberalak-ábrázolás van a sziklaművészetben szerte a világon, Afrikában, Ausztráliában és az Egyesült Államok északnyugati részén. De ilyen prehisztorikus alakokat még sosem láttam. – Nem lehetnek komoly emberábrázolási kísérletek. – Costas hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem lehet, hogy a jégkorszaki művészet ilyen primitív volt. Azok az állatok az ősök termében csodálatosan naturalisztikusak. – Talán inkább humanoidok, mint antropomorfok – hárította el Jack. – Ne feledd, hogy ezek több ezer évvel régebbiek, mint amiket az atlantisziak véstek a járatba, valójában inkább sámánok és szellemek vagy istenek, akiknek nincs határozott emberi alakjuk. Néhány társadalomban az emberalak szent volt, és nem is tettek kísérletet az ábrázolására. A vaskori Európa kelta művészei csodálatosak voltak, de ha azokat az emberábrázolásaikat nézed, amiket a rómaiak korában készítettek, azt hinnéd, teljesen primitívek. Jack lámpájának fénye feljebb egy kis faragott eszközre világított a központi alak fölött. Ez egyetlen, fél méter hosszú cartouche volt, és két atlantiszi jelet tartalmazott, a leszálló sast és a függőlegesen álló evezőt. – Ez későbbi, mint a festmények – magyarázta Jack. – A felszín tisztább, és a vésethez fémeszközökre volt szükség. Valami ötlet a fordításra? Katya tudta a legtöbb szótagot, de nem hívta segítségül a számítógépét. – Nincs bent a szómutatóban – jelentette ki magabiztosan. – Lehet ige vagy főnév, nem találkoztunk még vele. De a kontextusból azt mondom, legvalószínűbb, hogy ez egy név. – Hogyan ejtik? – kérdezte Efram a szoba távolabbi sarkából. – Minden atlantiszi jel egy szótagot jelent, egy mássalhangzót, amit megelőz vagy követ egy magánhangzó – válaszolta Katya. – A leszálló sas mindig J és a függőleges evező W. Szerintem a szó olvasata je-ve vagy ja-wa, a

magánhangzó inkább rövid, mint hosszú. – A tetragrammaton! – kiáltott fel Efram hitetlenkedve. – A név, amit nem szabad kiejteni. Minden dolog eredője, az ég és föld ura. – Szinte ösztönösen visszarettent a képektől, tekintetét elfordította, fejét engedelmesen lehajtotta. – Jahve. – Dillen alig kevésbé volt meglepve. – Isten eredeti neve a héber Ótestamentumban, az isteni név, amelyet csak a főpap ejthet ki a tabernacleban, a vezeklés napján. Görögül a neve „négybetűs szó”, a tetragrammaton. A korai keresztények Jehovának fordították. – Mózes és Ábrahám istene. – Efram lassan megnyugodott, miközben beszélt. – A sinai vidék egy törzsi istene abban az időben, amikor az izraeliták kivonultak Egyiptomból, de lehet, hogy már előbb is felfedte magát. A többi istentől eltérően, akik megkísértették az izraelitákat, ő mindenbe beavatkozott, nagyon hatékonyan segítette követőit, és előnyükre változtatta meg az eseményeket. Vezette őket a csatában és a száműzetésben, és nekik adta a tízparancsolatot. – És megmentette őket a vízözöntől. A szavakat Costas mondta, aki váratlanul elkezdett idézni a Teremtés könyvéből. És monda Isten Noénak: Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem én közöttem és minden test között, mely a földön van. Valának pedig Noé fiai, kik a bárkából kijöttek vala: Sém és Khám és Jáfet. Khám pedig Kánaánnak atyja. Ezek hárman a Noé fiai s ezektől népesedék meg az egész föld. Jack tudott barátja görög ortodox neveltetéséről, és lassan bólintott, csillogott a szeme a felismeréstől, mikor beszélt. – Természetesen. A zsidó isten árasztotta el a földet, aztán a szivárványt felbocsátva aláírta az egyezséget a kiválasztottal. Ahogyan sejtettük. A bárka építése, az állatok páros kiválasztása, Noé leszármazottainak diaszpórája a világban. Az

ősi vízözönmondák nem csak a folyók árvizeiről és a jégkorszak végén történt nagy olvadásról tudósítanak. Egy másik kataklizmáról is tudósítanak, az időszámításunk előtti hatodik évezredi vízözönről is, amely elárasztotta a világ első városát, eltörölte azt a nagyszerű civilizációt, amelyhez fogható évezredekig nem született. Végül is nem Platón az Atlantisztörténet egyetlen forrása. Végig itt ragyogott előttünk, ott szerepelt minden idők legnagyszerűbb irodalmi művében.

32

M

iután gondosan megvizsgálták a belső szentélyt, egyenként visszaszállingóztak a nagyobb tetembe. A helyiség távolabbi végénél gyűltek össze, a fémes gömb körül. Dillen jött ki utoljára, és felvett egy vésőt az asztalon lévő hulladék közül. – Ez bronz – mondta. – Réz és ón ötvözete, e helyiség végleges elhagyása előtt, az időszámításunk előtti hatodik évezred közepén olvasztották. Rendkívüli felfedezés. Ezelőtt a régészek azt mondták, hogy bronzot először nagyjából i. e. 3500 körül kezdtek gyártani, feltehetőleg Anatóliában, és csak a következő évezredben lett általános a használata. Dillen visszatette a vésőt, és az asztalra támaszkodott. – Az a kérdés, miért telt oly sok időbe, míg újra felfedezték a bronzot a vízözön után. – Az atlantiszi civilizáció feltehetőleg elszigetelten alakult ki – mondta Costas –, és sokkal gyorsabban, mint más helyen. Jack bólintott, és elkezdett fel-alá járkálni. – A megfelelő időben, a megfelelő körülmények között a haladás fenomenális lehet. Amikor a jégkorszak tízezer évvel ezelőtt véget ért, a Fekete-tenger déli része már gazdag flórával és faunával rendelkezett. Mivel a Boszporusz elzárta, a nagy olvadásnak csak mérsékelt hatása volt. A vulkán körül nagyon termékeny volt a talaj, és a tenger bővelkedett halban, a vidék

őstulokban, szarvasfélékben és vaddisznóban. Ehhez hozzávéve a többi természeti forrást is, amiket ismerünk: az épületfát a hegyi erdőkből; sót a parti lepárlókból; követ a vulkánból; aranyat, rezet és talán mindegyik közül a legfontosabbat, az ónt. Ez a bőség földje volt, az Édenkert, mintha valamiféle hatalom egy helyre koncentrált volna minden jót, amit az élet adhat. Costas töprengve nézte az istennő testes alakját. – Szóval – mondta –, egy különösen dinamikus vadászógyűjtögető csapat nagyjából negyvenezer évvel ezelőtt beköltözött ide. Felfedezik a vulkánban a labirintust. Az állatfestmények az ősök termében az ő munkájuk, és ez a kamra is az ő szentélyük. A jégkorszak végén feltalálják a mezőgazdaságot. – Idáig már eljutottunk – mondta Jack. – Csakhogy a földművelés nagyjából ugyanakkor alakult ki az egész KözelKeleten, és gyorsan terjedt. Bonyolult neolitikus települések alakultak mindenütt már a tizedik évezredben, a leghíresebb Jerikó volt Palesztinában és Çatal Hüyük Dél-Anatóliában. A két lelőhely közeli kapcsolatban áll a mi neolitikus falunkkal Trabzonban. – Rendben – folytatta Costas. – Az anatóliai lelőhelyen élőkhöz hasonlóan az atlantisziak is kovácsolták a rezet, de aztán óriási ugrást tettek előre, és megtanulták, hogyan olvasszák és ötvözzék a fémet. Ahogyan Jerikó lakói is, hatalmas építkezésekbe kezdtek, de ahelyett, hogy falakat és tornyokat építettek volna, ők arénákat, utat és piramisokat emeltek. Nagyjából i. e. 8000 körül valami hihetetlen történt. Egy mezőgazdasági és halászközösség átalakul ötven-, de lehet, hogy százezer embert befogadó metropolissá. Megszületik a saját írásuk, vallási központjuk akármelyik középkori kolostorral versenyezhet. Olyan arénákat emelnek, amelyek a rómaiakat is lenyűgözték volna, komplex vízvezetékrendszerüket is kiépítik – mindez hihetetlen. – És ez sehol másutt nem jött létre – mondta Jack. Abbahagyta a járkálást. – Çatal Hüyük a hatodik évezred

végére elnéptelenedett, és soha nem foglalták el újból. Ott valószínűleg a háborúk következtében ért véget a civilizáció. Jerikó túlélte, de a bibliai idők mesés falai neolitikus elődeik halvány másolatai voltak. Miközben az atlantisziak piramist építettek, a legtöbb közel-keleti település éppen csak elkezdett birkózni az agyaggal. – És a bronz nagyon megkönnyítette az ilyen bámulatos fejlődést. – Mustafa előrehajolt az asztalon, miközben beszélt, szakállas arcára rávetült a lámpafény. – Gondoljunk csak az összes felhasználási területre. Kemény, éles szélű eszközöket tudtak készíteni, gyakorlatilag bármilyen alakúakat, és utána újból fel lehetett őket használni. Bárdok és vésők nélkül nem kerülhetett volna le a rajzasztalról a bárka. A bronzeszközök létfontosságúak voltak a kőfejtésben, a kőfaragásban és a földművelésben. Ekék, csákányok, villák, kapák, ásók, sarlók és kaszák. A bronz tényleg beindított egy második mezőgazdasági forradalmat. – Mezopotámia, a mai Irak területén, élen járt a világ első fegyverkezési versenyében – jegyezte meg Hiebermeyer, szemüvegét törölgetve. – Fontos szempont – mondta Dillen. – A háborúskodás járványos volt a korai mezopotámiai és levantei államok körében. Ráadásul gyakran az uralkodó osztály mohósága volt az oka, nem pedig a természeti kincsek forrásáért folytatott verseny. Veszélyes modern tévedés, hogy a háború felgyorsítja a technológiai haladást. A technikai és tudományos előnyöknél sokkal nagyobb súllyal esik latba az emberi találékonyság, ha pusztító eszközök kifejlesztéséről van szó. Az atlantiszi papság a termelés és a bronzfelhasználás feletti teljhatalom révén talán meg tudta akadályozni, hogy fegyverként használják. – Képzeljenek el egy társadalmat, ahol nincs háború, mégis már nagyon korán, a jégkorszak után bőségesen hozzájut a bronzhoz – mondta Hiebermeyer. – Ez úgy felgyorsíthatta a civilizáció fejlődését, mint semmi más. – Szóval, ha az atlantisziak fedezték fel egyedül a bronzkészítés titkát, a tudás valahol elveszett, amikor Atlantiszt

elárasztotta a vízözön? – kérdezte Costas. – Nem veszett el, csak titokban tartották – mondta Dillen. – Vissza kell térnünk Amenhotephez, az egyiptomi főpaphoz a szaiszi templomban. Azt hiszem, hogy a tudás őrzője volt, az Atlantiszba visszanyúló ötezer éves hagyomány közvetlen utódja. Az első szaiszi papok az utolsó atlantiszi papok voltak, azoknak a nőknek és férfiaknak leszármazottai, akik ebből a teremből menekültek el, és elindultak, hogy új otthont találjanak a Boszporusztól nyugatra eső vidéken. Az volt a feladatuk, hogy szabályozzák az emberek viselkedését, méghozzá úgy, ahogyan ők értelmezték az isteni akaratot. Ezt nemcsak azzal érték el, hogy betartatták az erkölcsi normákat, hanem a tudás őrizőiként is, annak a tudásnak őrizőiként, amiről tudták, hogy pusztítást hoz az emberekre. Miután Atlantisz eltűnt, gyanítom, hogy nemzedékről nemzedékre megőrizték a bronz titkát, mesterről szállt újoncra, tanárról tanítványra. – Dillen a falakon ragyogó táblákra mutatott. – Itt van az atlantiszi papság egész tudása szent szövegként kodifikálva. A tudás egy része nyitva állt mindenki számára, mint a mezőgazdasági technológiák. Néhányat megőriztek a papok, talán az orvoslás is ilyen volt. – Kezével a lefordítatlan táblák felé mutatott. – A többit csak gyanítjuk. Olyan ősi bölcsességek lehetnek ebben a szövegben, amiket a papság csak magának tartogatott, hogy csak a megfelelő időben fedjék fel, mikor az időpontot kiválasztják az istenek. – De a bronzöntés technológiája mindenki számára hozzáférhető tudás volt – makacskodott Costas. – Nem feltétlenül. – Jack a gömb mögött járkált fel-alá. – Mikor az ADSA-val a város keleti része fölött haladtam el, valami furcsa dolgot vettem észre. Famegmunkálás nyomait láttam, kőfaragást, edénykészítést, gabonaszárítókat és kenyérsütőket. De nem volt nyoma a fémmegmunkálásnak, a kovácsmesterségnek. – Kérdő pillantást vetett Mustafára, aki a kis-ázsiai korai fémgyártásról írta doktori disszertációját. – Sokáig azt hittük, hogy a bronzkorban használt ón mind Közép-Ázsiából származott – mondta Mustafa. – De az

eszközök nyomelem-analízise Délkelet-Anatólia bányái felé mutat. És úgy hiszem, most egy másik forrás áll előttünk, amit ez előtt a felfedezés előtt senki nem hitt volna. Jack lelkesen bólogatott, míg Mustafa folytatta. – Az olvasztás és kovácsolás nem háziipari tevékenység. Jacknek igaza van, hogy egy ekkora településnek a lakókörzetektől távol lévő, jelentős fémmegmunkáló tevékenységgel kell rendelkeznie. Ehhez olyan helyre van szükség, ahol nagy hőséget lehet munkába fogni, és az a legjobb, ha az természetes forrásból származik. – Hát persze! – kiáltott fel Costas. – A vulkán! A kitörésekkel feljött fémek bizonyára tartalmaztak kassziteritet, vagyis ónkövet is. Ez bánya volt, amely mélyen a hegy belsejébe követte a fémtelléreket. – És mivel a hegy már megszentelt terep volt – tette hozzá Dillen –, a papok fennhatósága alá került nemcsak a bronzkészítés mikéntje, hanem a szükséges anyagok kitermelése is. Még egy korlátot tudtak emelni, a kegyesség korlátját. A papság azért létezett, mert a hétköznapi emberek által felfogott világon túl is megértett dolgokat. A bronz megszentelésével elvont művészetté tették a fémmegmunkálást. Jack elmélyülten figyelte az előtte álló asztalt. – Az ősi technológia katakombájában állunk, egy fantasztikus kovácsműhelyben, amely a tűz istenéhez, Héphaisztoszhoz is méltó lenne. – Szóval pontosan mi történt a fekete-tengeri kivonulás alkalmával? – kérdezte Costas. – Most érkeztünk a dolog lényegéhez – válaszolta Dillen. – Mikor a Boszporusz meghasadt, és a víz elkezdett emelkedni, az emberek bizonyára a legrosszabbtól tartottak, hogy közel a vég. Még a papok sem tudtak racionális magyarázatot adni a tenger könyörtelen emelkedésére, erre a jelenségre, amely ugyanolyan természetfölötti volt, mint a vulkán morgása. Elkezdett járkálni, gesztikulálása furcsa árnyékokat vetített a falra.

– Engesztelő áldozatot mutattak be az isteneknek. Talán felvonszoltak a felvonulási úton egy hatalmas bikát, és elvágták a torkát az oltáron. Amikor ez sem használt, kétségbeesésükben a legvégső áldozatra szánták el magukat, az emberáldozatra. Megölték áldozataikat a halottasterem előkészítő asztalán, és testüket a temetési párkányról bedobták a vulkán szívébe. Szünetet tartott, és felpillantott. – És akkor megtörtént. Talán a magma hullámzása vagy az azt kísérő erős esőzés kiváltotta a jelentős gőzoszlopot és utána a nagyszerű szivárványt. A végső jelet sietve felvésték a falra. Jahve végül is nem hagyta el őket. Van még remény. Ez meggyőzte őket, hogy inkább menjenek, mint hogy bevárják a végzetüket. – Aztán elindultak a hajóikon – mondta Costas. – Néhányan a legrövidebb utat választották a magasabb területek felé, keletre a Kaukázus felé, és délre az áron át, az Ararát hegyén túl Mezopotámia és az Indus völgye felé. Mások nyugatra eveztek a Duna torkolatához, néhányuk bizonyára elérte az atlanti partokat. De azt hiszem, hogy a legnépesebb csoport körbeutazta a Boszporuszt, és kiért a Földközitengerre. Letelepedtek Görögországban, Egyiptomban és Levantéban. Néhány csoportjuk még Itáliába és Spanyolországba is eljutott. – Mit vittek magukkal? – kérdezte Efram. – Gondoljunk Noé bárkájára – válaszolta Dillen. – Háziállatokat a szaporításhoz. Marhát, disznókat, szarvasféléket, birkát, kecskét. Vetőmagokat. Búzát, árpát, babot, még olajfát és szőlőt is. De egy hatalmas jelentőségű dolgot hátrahagytak. Costas ránézett. – A bronzot? Dillen komolyan nézett vissza rá: – Ez az egyetlen lehetséges magyarázata a bronz teljes hiányának az elkövetkező kétezer évben. Bizonyára volt helyük a hajókban, hogy magukkal vigyék az eszközöket és a

hozzávalókat, de azt hiszem, hogy a papok elrendelték, hogy ne tegyék. Talán ez volt az engesztelés utolsó mozzanata, áldozat, amely őrzi őket az ismeretlenbe tartó utazás során. Lehet, hogy az eszközöket a tengerbe dobták, engesztelő áldozatul annak az erőnek, amely pusztulásra ítélte a városukat. – De a papok elvitték magukkal a fémmegmunkálási ismereteiket – mondta Costas. – Valóban. Úgy hiszem, a főpapok egyezséget kötöttek isteneikkel, frigyet, ha úgy tetszik. Az ómen esélyt jelentett nekik a megmenekülésre, és lázas sietséggel elkezdték másolni szent szövegeik szavait. A tíz táblát átírták aranylemezekre. Tudjuk, hogy bölcsességük tartalmazta a földművelés, az állattenyésztés és a kőfaragás alapelveit sok minden mással együtt, amiről csak akkor mondhatunk bizonyosat, ha elkészül a fordítás. – Katyára pillantott. – Minden táblasorozatot fából készült tartóba tettek, és egy főpapra bízták, akik közül egy elkísért minden elinduló flottillát. – Az egyik csoportnak nem volt meg a teljes sorozata – vetette közbe Jack. – Az előttünk lévő befejezetlen aranylap a negyedik tábla részleges másolata. Dillen bólintott. – És azt hiszem, egyik csoport nagyobb volt, mint a többi, a főpapok jó része és kíséretük velük ment. Minden csoporttal elküldték szent szövegük másolatát, és a papok úgy érezték, küldetésük sikerrel jár, bármi történik is a főcsoporttal. De céljuk az volt, hogy új szent hegyet keressenek, egy új Atlantiszt. – És azt mondja, hogy a leszármazottaik kétezer éven keresztül ültek a tudáson? – mondta Costas hitetlenkedve. – Gondoljanak a szaiszi főpapra – válaszolta Dillen. – Nemzedékeken keresztül megőrizték Atlantisz történetét, annak a civilizációnak a történetét, amely jóval azelőtt virágzott, hogy a fáraók hatalomra jutottak. Amennyire tudjuk, Szolón volt az első kívülálló, aki bepillanthatott a titkaikba. – És a papoknak a fémmegmunkáláson túl rengeteg tudásuk volt – mondta Jack. – Használhatták asztrológiai ismereteiket,

hogy előre megjósolják az évszakokat, és előírják a legkedvezőbb dátumokat a vetésre és az aratásra. Egyiptomban kiterjedhetett hatalmuk a Nílus éves áradásának megjósolására, arra a csodára, amely csak isteni közbenjárásra jöhet létre. Ugyanez volt igaz a civilizáció többi bölcsőjét illetően is, ahol a folyók elárasztották a földeket, a Tigris és az Eufrátesz völgyében Mezopotámiában és az Indus völgyében Pakisztánban. – És nem szabad figyelmen kívül hagyni a bronz sokkal közvetlenebb hatását – tette hozzá Mustafa. – Az időszámításunk előtti hatodik és ötödik évezred során a munkások kovát pattintottak, és a csiszolt kőeszközök eljutottak a csúcspontra: különleges késeket és sarlókat készítettek. Néhány annyira hasonlít a fémformához, hogy a bronzeszközök mintájára is készülhetett. Várnában, a bolgár tengerparton egy temetőben káprázatos arany- és réztárgyak sora került elő. A lelőhely i. e. 4500 körüli, úgyhogy az első telepesek atlantisziak lehettek. – De a nyelvet se felejtsük el – mondta Katya. – Legnagyobb örökségük az indoeurópai nyelven írt táblák lehettek. Az övék volt az igazi ősnyelv, a régi világ első írott nyelvének alapja. Görög. Latin. Szláv. Iráni. Szanszkrit. Germán, a belőle származó óangollal. Kiterjedt szótáruk és fejlett nyelvtani rendszerük felgyorsította az ideák terjedését, nemcsak vallási és asztronómiai tekintetben, hanem a világi dolgokban is. Az indoeurópai nyelvek közötti legvilágosabb közös nevező a földmunkákkal és az állattenyésztéssel kapcsolatos szókincs. – Ezek az elvont ideák magukkal hozták a monoteizmust, az egy isten tiszteletét. – Efram Jacobovichon látszott, hogy elragadja az új felfedezés izgalma, miközben beszél. – A zsidó hagyományban azt tanultuk, hogy az Ótestamentum történetei főleg a késő bronzkor és a korai vaskor eseményeiből, a második és az első évezred korai szakaszából táplálkoznak, de úgy tűnik, hogy az emlékezet jóval korábbi eseményeket őrzött meg. A fekete-tengeri vízözön és Noé. Az aranytáblák és a

frigyláda. No és az áldozat létének bizonyítéka, az emberáldozat, mint az istenhez való hűség végső bizonyítéka, felidézi Ábrahám és fia, Izsák történetét a Moria-hegyen. Ez túl sok egyezés ahhoz, hogy véletlen legyen. – Sok mindent, amit valaha igaznak tartottunk, újból meg kell vizsgálnunk, sok történelmi tényt újra kell írnunk – mondta Dillen komolyan. Egy sor jelentős véletlen vezetett ehhez a felfedezéshez. A papirusz előkerülése a sivatagban. A minószi hajóroncs és az aranykorong megtalálása, a jelek egybeesése. A phaisztoszi agyagkorong megfejtése. – Ayshára és Hiebermeyerre nézett, aztán Costashoz, Jackhez és Katyához fordult, elismerve mindegyikük munkáját. – Egy közös szál húzódik végig ezeken a leleteken, valami, ami fölött elsiklottam, mert puszta véletlennek tartottam. – A minószi Kréta – mondta rögtön Jack. Dillen bólintott. – Az Atlantisz-történet rövidített változata Platóntól a bronzkori Krétára látszik vonatkozni, eltűnésükre a Thíra kitörése után. De szerencsére a papirusz fennmaradt darabja bebizonyította, hogy Szolón két különböző eseményt jegyzett fel: az egyiket, amely valóban az Égei-tengeren történt kataklizmára vonatkozik az i. e. második évezred közepén, de a másik Atlantisz eltűnését írja le a Fekete-tengeren négyezer évvel korábban. – Olyan eseményeket, amelyek egyáltalán nincsenek összefüggésben – vetette közbe Costas. Dillen bólintott. – Feltételeztem, hogy Amenhotep Szolónnak a múlt nagy természeti katasztrófáiról mesélt, a nagy civilizációkról, amelyek elvesztek a vízözönben és a földrengésben: valami olyasmit, ami kielégíti a görög drámai igényét. Egy évszázaddal később az egyiptomi papok Hérodotoszt mindenféle történetekkel etették, a távoli helyeken történt különös mesékkel. Ezek némelyike láthatóan üres fecsegés. De most már másként gondolom. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy Amenhotepnek magasabb célja volt.

Costas kétkedni látszott. – Azt hittem, hogy a papokat csak Szolón aranya érdekelte – mondta. – Különben soha nem adták volna ki a titkaikat, különösen egy idegennek. – Most már úgy gondolom, hogy ez csak a történet egy része. Amenhotep talán érezte, hogy a fáraók korának lassan vége Egyiptomban, hogy arra a biztonságra, ami lehetővé tette az elődeinek, hogy oly sok nemzedéken keresztül megőrizzék a titkukat, már nem lehet számítani. A görögök kereskedőközpontot hoztak létre a deltában, és alig két évszázaddal később Nagy Sándor végigszáguld a vidéken, és végleg elsöpri a régi rendet. Amenhotep mégis reménykedve nézhetett a görögökre. Az ő társadalmuk volt a demokrácia csúcsa, a felvilágosultság és a kíváncsiság földje, ahol a filozófusok tényleg királyok lehettek. A görög világban az emberek újból felfedezhetik Utópiát. – És a kérelmező tudós látványa lehet, hogy felébresztette benne a mesés, ősi föld emlékét, az északi horizonton túl, egy szigeten kialakult, legendákba burkolózott civilizáció képét, amely a papság számára magában hordozta a feltámadás reményét. – Jack ragyogott az izgalomtól. – Én is úgy gondolom, hogy Amenhotep az atlantiszi utolsó papok egyike, egy szent ember közvetlen leszármazottja, aki ötezer évvel azelőtt vezette a népet Egyiptom partjaihoz, és alakította a terület sorsát. Főpapok, pátriárkák, próféták, nevezzük, ahogy akarjuk. A többi csoport Levantéban, Itália nyugati részén szállt partra, ahol az etruszkok és rómaiak ősei lettek, DélSpanyolországban, ahol Tartassos virágzott. De azt hiszem, hogy a legnagyobb flottilla nem hajózott tovább az Égeitengernél. – Thíra szigeténél – kiáltott fel Costas. – A kitörés előtt a Thíra volt a leglenyűgözőbb vulkán az Égei-tengeren, hatalmas kúp, amely az egész szigetcsoportot uralta – válaszolta Jack. – A menekültek számára a távoli képe megdöbbentően emlékeztetett az elveszett otthonukra. A legutolsó rekonstrukciók megmutatják, hogy a Thírának kettős

csúcsa volt, hasonló ahhoz, mint amit mi először megpillantottunk a Seaquest fedélzetéről. – Az a tavalyi földrengés során előkerült monostor a Thíra szirtjein – mondta Costas. – Azt mondod, hogy az atlantisziak építették? – A prehisztorikus Akrotiri 1967-es felfedezése óta a régészek azon töprengenek, hogy egy ilyen virágzó településnek miért nincs palotája – mondta Jack. – A tavalyi felfedezések bizonyították, amit sokan már rég sejtettünk, hogy a sziget főleg vallási körzet volt, amely valószínűleg egy nagyméretű oromszentéllyel is rendelkezett. A hajóroncsunk köti össze a dolgokat. A rakománya szertartási kellékekből és szent tárgyakból állt, amely azt mutatja, hogy a papoknak királyi gazdagság volt a birtokukban. – De a hajóroncs bronzkori, több ezer évvel későbbi, mint a fekete-tengeri kivonulás – tiltakozott Costas. – Igen, Akrotiri bronzkori alapítású tengeri kereskedelmi központ, de neolitikus edényeket és kőeszközöket is találtak mindenütt a szigeten. A legkorábbi települések főleg a szárazföld belsejében és a lejtőkön feküdtek, ez jobb hely volt, mivel akkoriban általánosak voltak a tengeri rablóhadjáratok. – Milyen idős a monostor? – kérdezte Costas. – Meglepően régi, az időszámításunk előtti ötödik, hatodik évezredből való. Látható, minden hogyan illeszkedik a helyére. A hajóroncsról származó aranykorongról és feltehetőleg a többi műtárgyról is kiderül, hogy nagyon régi ereklyék. Több ezer évvel a bronzkor előtti időkre datálhatok. – A minószi Kréta hogyan illik ide? Jack megragadta az asztal szélét, eufóriája kézzelfogható volt. – Mikor az emberek a görögök és rómaiak előtti időkre gondolnak, hajlamosak az egyiptomiakra, asszírokra és más közel-keleti népre gondolni, akiket a Biblia említ. De nagyon sok szempontból Kréta szigetén fejlődött ki a legnagyszerűbb civilizáció. Lehet, hogy nem építettek piramisokat és zikkuratokat, de minden egy rendkívül gazdag civilizáció képét

mutatja. Csodálatosan kreatívak voltak, tökéletesen alkalmazkodtak területük lehetőségeihez. – Jack érezte a többiekben növekvő izgalmat, és érezte, hogyan nyer értelmet minden elmélet, amivel az alexandriai konferencia óta bűvészkedtek. – Ma nehéz elképzelni, de innen, ahol most állunk, az atlantisziak tartották ellenőrzésük alatt a hatalmas síkságot, amely az ősi partvonaltól a hegyek lábáig nyúlik Anatóliában. Thíra szigete is nagyon termékeny, de túl kicsi ahhoz, hogy ilyen méretű populációt tartson fönn. Ehelyett a papok délre fordultak. Akrotiritől kétnapi hajóútra hatalmas hegyes tengerpart terült el, amely új kontinensnek látszott. – Krétát először a neolitikumban foglalták el – magyarázta Hiebermeyer. – Ahogy én emlékszem, a knósszoszi palota alatt talált legrégibb tárgy a radiokarbonos kormeghatározással az időszámításunk előtti hetedik évezredre tehető. – Atlantisz pusztulásánál ezer évvel korábbra, a jégkorszakot követő nagy szigetbetelepedési hullám mementójaként – helyeselt Jack. – De már gyanítjuk, hogy az i. e. hatodik évezredben újabb hullám érkezett, amely addig ismeretlen edényeket és az építészettel és a vallással kapcsolatos új ismereteket hozott magával. Szünetet tartott, míg összeszedte a gondolatait. – Most már úgy vélem, hogy ezek atlantisziak voltak, gyarmatosítók, akik Thíráról eveztek át. Teraszokat építettek a völgyekbe Kréta északi partjai mentén, szőlőskerteket ültettek és olajligeteket, birkákat és marhát neveltek a magukkal hozott állományból. Obszidiáneszközöket használtak, amit Melosz szigetén találtak, és ugyanúgy ellenőrizték a kitermelését, mint az atlantiszi papok a bronzét. Az ünnepi csereajándéknak tekintett obszidiánt arra használták, hogy békés kapcsolatokat teremtsenek végig az égei-tengeri szigetvilágban. Több mint kétezer évig a papok irányították a sziget fejlődését, jóindulatú útmutatással szolgáltak a szirtekre épült szentélyekből, amint a lakosság lassan falvakká és városokká egyesült, és a mezőgazdasági termelés révén felesleget termelt.

– Mivel magyarázod, hogy a bronz többé-kevésbé azonos időben jelent meg a Közel-Keleten az időszámításunk előtti harmadik évezredben? – kérdezte Costas. Mustafa válaszolt. – Az ón elkezdett beszivárogni keletről a Földközi-tenger vidékére. Ez az egész területen lendületet adott a kovácsok kísérletező kedvének. – Én azt hiszem, hogy a papok megadták magukat, és elhatározták, hogy felfedik a legnagyobb titkot – tette hozzá Jack. – Mint a középkori szerzetesek vagy a kelta druidák, azt hiszem, hogy a kultúra és a törvényhozás nemzetközi képviselői voltak, követek és közvetítők, akik összekapcsolták és fejlesztették a bronzkori államok kapcsolatait, és fenntartották a békét, mikor tudták. Látjuk, hogy Atlantisz öröksége közös kincs a terület kultúrájában, közösek a vonások, mint például a krétai és közel-keleti palotagazdaságok grandiozitása. – Tudjuk a hajóroncsból, hogy kereskedelmi tevékenységet is folytattak. – A mi hajóroncsunk előtt három bronzkori hajót ástak ki a Földközi-tenger keleti részén, egyik sem volt minószi, és mindegyik későbbi – folytatta Jack. – A leletek arra engednek következtetni, hogy a papok ellenőrizték a hasznot hajtó fémkereskedelmet, férfiak és nők kísérték a rakományt a messzi utakon végig az Égei-tengeren. Úgy hiszem, hogy ugyanez a papság fedte fel először a bronzöntés csodáit, ez a felfedezés elterjedt az egész területen, de legkomolyabban Kréta szigetén, ahol a neolitikum idején a gondos oktatás biztosította a nagy kísérlet megismétlésének feltételeit. – És ott volt még a megsokszorozó hatás. – Katya arca mintha vöröslött volna a fáklyafénytől, miközben beszélt. – A bronzeszközök egy második agrárforradalmat eredményeztek. A falvakból városok lettek, a városok palotákat hoztak létre. A papok bevezették a lineáris A írást, hogy megkönnyítsék a feljegyzések készítését és az adminisztrációt. Nemsokára a minószi Kréta lett a legnagyobb civilizáció a

Földközi-tenger vidékén, melynek hatalma nem a katonai erejében, hanem gazdasági sikerében és kultúrájának erejében rejlett. – Jackre pillantott, és lassan bólintott. – Végül is igazad volt. Kréta volt Platón Atlantisza. Csakhogy ez az új Atlantisz volt, az újra megalapított Utópia, a második nagy terv, hogy folytassák a földi paradicsom évezredes álmát. – Az időszámításunk előtti második évezredre a minószi Kréta elérte csúcspontját – mondta Dillen. – Olyan volt, mint amilyennek Szolón papiruszának első része leírta, csodálatos paloták és virágzó kultúra földje, bikaugrás és művészi nagyság hona. A Thíra kitörése alapjaiban rázta meg azt a világot. – Nagyobb volt, mint a Vezúv és a Mount Saint Helens együtt – mondta Costas. – Negyven köbkilométer lehulló anyag, és dagályhullám, amely elég ahhoz, hogy elsüllyessze Manhattant. – Olyan kataklizma volt, amelynek hatása jóval túlért a minószi világon. A papság hatalma megingott, az egész bronzkori építmény kezdett elenyészni. A föld, amely termékeny volt és biztonságos, az anarchia és a káosz szélére sodródott, belviszályok dúlták, és nem tudott ellenállni az északról beözönlő hódítóknak. – De néhány pap megmenekült – vetette közbe Costas. – A hajóroncsunk utasai elpusztultak, de másoknak sikerült, akik korábban elindultak. – Valóban – vette át a szót Dillen. – Miként Akrotiri lakói, a monostorban lakó papok is valamiféle figyelmeztetést kaptak, talán erős rengéseket, amik a szeizmológusok szerint már valószínűleg pár héttel a kataklizma előtt megrázták a szigetet. Azt hiszem, hogy a papok jó része elpusztult a hajónkon. De a többiek biztonságban voltak iskolájukban Phaisztoszon, Kréta déli partjainál, és tovább menekültek, hogy csatlakozzanak Egyiptomban és Levantéban élő hittestvéreikhez. – De nem történt újabb kísérlet Atlantisz újraélesztésére, nem kísérleteztek tovább az utópiával – vetette közbe Costas. – Ekkorra sötét árnyék vetült a bronzkori civilizációkra –

mondta Dillen komoran. – Északkeleten már hadrendbe álltak anatóliai erősségükben, Boghazköyben a hettiták. A készülő vihar később átvágta magát egészen Egyiptom kapujáig. Krétán a túlélő minósziak nem tudtak ellenállni a görög szárazföldről özönlő, mükénéi harcosoknak, Agamemnon és Menelaosz elődeinek, akiknek keleten vívott harcát Homérosz tette halhatatlanná. Dillen szünetet tartott, és végignézett a csoporton. – A papok tudták, hogy többé már nem tudják irányítani világuk sorsát. Nagyravágyásukban újra felkeltették az istenek haragját, még egyszer kiprovokálták az isteni büntetést, amely elpusztította első otthonukat. A Thíra kitörése apokaliptikusnak, baljós Armageddonnak látszott. Attól kezdve a papság nem játszott aktív szerepet az emberek ügyeiben, hanem belső szentélyeibe zárkózott, és a titkok leplébe burkolta tudását. Nemsokára a minószi Kréta is ugyanolyan, az emlékezetben homályosan élő paradicsom lett, mint előtte Atlantisz. Az isteneket felbőszítő emberi elbizakodottságról és gőgről szóló erkölcsi példázattá vált. Története átkerült a mítoszok és legendák világába, és örökre az utolsó papok mantrái közé záródott. – A szaiszi templom szentélyében – vetette közbe Costas. Dillen bólintott. – Egyiptom volt az egyetlen civilizáció a Földközi-tenger partján, amely ellenállt a bronzkor végi általános pusztulásnak, az egyetlen hely, ahol a papság több ezer éven keresztül töretlenül meg tudta tartani kapcsolatát az atlantiszi kultúrával. Úgy hiszem, hogy Amenhotep volt az utolsó túlélő vérvonal, az egyetlen, aki még megmaradt a klasszikus kor hajnalán. De kétszáz évvel később, Nagy Sándor jövetelekor pusztulásra ítéltetett. – De az örökség megmaradt – mutatott rá Jack. – Amenhotep átadta a fáklyát Szolónnak, mert az ő civilizációja azt a reményt keltette, hogy az alapítók eszméi egy nap majd újraélednek. – Szünetet tartott, aztán csöndesen folytatta, alig tudva leplezni érzelmeit. – És a szent kötelesség most reánk

hárult. Atlantisz öröksége az ókor óta első ízben mutatkozik meg az emberiség előtt, nemcsak az, amit mi láttunk, hanem az az elmondatlan bölcsesség is, amit még Amenhotep sem tudott elárulni. Kimentek a teremből, és lassan lesétáltak a lépcsőn a fény forrása felé. Kétoldalt a papok és papnők faragott alakjai mintha lemaradtak volna tőlük. A ünnepélyes menet továbbra is a legszentebb szentélybe igyekezett.

32 Nyugtalanság fogadta őket a folyosó végén, és Ben jött sietve feléjük a Sea Venture két matrózával. – Azonnal ki kell jönniük. Lehetséges, hogy látogatót kaptunk. Jack egy pillantást vetett Costasra, és a két férfi rögtön elindult előre a matrózokkal. – Mi a helyzet? – Azonosítatlan repülőgép közeledik alacsonyan, egyenesen felénk. A radar vette észre öt perccel ezelőtt. Nem válaszol semmiféle hívójelre. Nagyon gyors. – Iránymeghatározása? – Röppálya 140 fok. Dél, délnyugat. A fogadóteremhez értek, és együtt mentek körbe az emelvényen a szemközti oldalon nyíló kijárathoz. Amikor elérték a vulkán szélét, érezték a központi kéményből kiáradó, izzó hőséget, a hirtelen feléledő vulkáni aktivitás eredményét. Amíg bent voltak a járatban, a vulkán működni kezdett. – Úgy tűnik, váratlan eseménynek nézünk elébe. – Több szempontból is. Jack intett a többieknek, hogy siessenek, és megvárta, míg Hiebermeyer és Dillen odaér. Hátul jöttek botladozva a kijárati alagúton. Perzselő gázhullám süvített el mellettük, miközben az egyik oldalra húzódtak a bejáraton kívül a ragyogó

napsütésben. – Ez feltörés a magban. – Costas felemelte a hangját az egyre növekvő hangzavar miatt, amely abból a teremből hangzott, amelyet éppen elhagytak. – Ilyen eseményeket jegyeztek le az atlantisziak a naptárukba. Lehet, hogy jön egy kis láva is. – Tom York már elrendelte a teljes evakuációt a behatoló miatt – kiabálta Ben. – Az intézkedés a maguk biztonságát szolgálja. – Magával tartunk. Gyorsan követték Bent a lépcsőn a hevenyészett helikopterleszállóhely felé. Kínosan hunyorogtak a napfényben. Az utolsó Seahawk éppen akkor foglalta el pozícióját a parttól távol, és az egyetlen megmaradt légi jármű a Sea Venture Lynxe volt. A rotorok felgyorsultak. Az oldalajtón két segítőkész tengerész lógott ki. – Katonai gép. Ben benyomta a fülhallgatóját a hangzavar ellen, miközben szaladt. – Ilyet még sosem láttak errefelé. Az orosz FAC kapitánya úgy gondolja, hogy Harrier. Jacket hirtelen rosszullét fogta el, miközben Dillent kísérte a helikopter felé. Aszlan robbanásbiztos hangárjai. Olga Ivanovna Bortsev. – Úgy gondolják, hogy a tengeralattjáró felé tart. Van rakétájuk. Nem kockáztatnak. Tüzelnek. Miközben Jack beugrott a helikopterbe, még látta a két rakéta elindulását a Kazbekhez közelebb lévő orosz hajóról. Mikor megkeresték a céljukat, egy fekete pont jelent meg a hullámok fölött a horizonton keletre. Nem a tengeralattjáróra vadászik. A szeretőjéhez akar csatlakozni a pokolban. – Gyerünk! – ordította Jack. – Ide jön! A pilóta felkapta a helikoptert a földről, közben látták, hogy a repülő elhúz a tengeralattjáró fölött, s a két rakéta követi. Jack visszafordult a nyitott ajtó felé, éppen idejében, hogy még

lássa, ahogy a rakéták leviszik a Harrier farkát. A Lynx szédítő sebességgel emelkedett, miközben a roncs alattuk zuhant, a sisakos alak a pilótafülkében egy pillanatra látható volt, mielőtt a robbanás elborította a géptörzs első részét. Mielőtt felfoghatták volna, mi történt, hatalmas lökéshullám taszította fölfelé a helikoptert, csaknem kirepítve Jacket és az ajtóban álló tengerészeket a gépből, míg a többiek kapaszkodtak, amibe csak tudtak. Az égő Harrier egy üstökös erejével ütközött neki a sziklának. A gép pontosan a vulkán bejáratát célozta meg, és továbbzuhant a fogadóterembe, aztán eltűnt, mintha beszívta volna a vulkán gyomra. Egy rendkívüli pillanatra teljesen megszűnt a tűz és a zaj. – Fel fog robbanni! – üvöltötte Costas. Mikor a helikopter ezerméteres magasság fölé emelkedett, és a tenger felé fordult, akkor pillantották meg az alattuk lejátszódó jelenetet. Pillanatokkal a becsapódás után hatalmas morajlás hallatszott, és egy fénycsóva robbant ki a bejáraton, mint egy utánégő. A Harrier becsapódása összenyomta és begyullasztotta a fogadóteremben megülő könnyű gázokat. A vulkán kúpja elhomályosodni látszott, mikor a detonáció kolosszális dörrenése eljutott hozzájuk. Tűzgejzír lőtt fel több száz méter magasra, ahova valaha a gőzkémény. Az összeomló kúpot elhomályosító, gomolygó füstfelhő széléről látták a tűz karimáját, a megolvadt magma lángnyelveit, amely feltartóztathatatlanul elkezdett lefelé ömleni a lejtőkön a tenger felé. Atlantisz utoljára fedte fel titkait.

EPILÓGUS

A

lenyugvó nap utolsó sugarai meleg ragyogást terítettek a Sea Venture tatjánál játszó hullámokra. Messze keleten a tenger vörös párában olvadt egybe az éggel, és nyugatra a lebukó gömb vonta be a megmaradó fényt hatalmas, összetartó sugarak formájában. A kitörés utóhatásaként minden pasztellszínekbe borult, a kavargó por és gőz halotti leplébe burkolt vulkánt rózsaszín és narancssárga dicsfény övezte. Jack és a többiek a felső fedélzeten ültek a híd fölött, az elmúlt pár nap eseményeinek helyszíne tárult eléjük. A reggel rendkívüli felfedezései és megmenekülésük következtében kicsit kiégettnek érezték magukat, de ugyanakkor mintha fel is töltődtek volna. Jelenleg csöndesen sütkéreztek a lenyugvó nap melegében. – Kíváncsi vagyok, hogy a vén görögöd mit csinálna mindezzel. – Costas egyik karjára támaszkodott, összevert arcát Jack felé fordította. – Valószínűleg a fejét vakarná egy pillanatig, aztán egy ó-t mondana, végül venné a tekercsét, és elkezdené lejegyezni, Ő már csak ilyen fickó volt. – Tipikus régész – sóhajtotta Costas. – Tökéletes pancser, mindentől izgalomba jön. A szigeten a lelőhelyet még mindig gőzfelhők borították,

ahol a láva belefolyt a tengerbe, de tudták, hogy mostanra már semmi nem maradt a víz felett. A föld alatti labirintus fokozatosan összeomlott, miután a fogadóterem összeroskadt a felbuzgó magma súlya alatt. Azon a délutánon több nyugtalanító órán keresztül érzékelték Thíra egyik változatának utórengéseit. Amikor a nagyobb kamrák beomlottak, a tenger beszívódott, és visszaáramlott kisebbfajta cunamik formájában, amely még a Sea Venture stabilizációs rendszerét is próbára tette. Tudták, hogy a kitörés mélyen a tenger alatt még folytatódik, lávafolyamokat okádva, amelyek lefolynak az ősi utakon, és körülölelik a város külső részeit. – Még lehetséges az ásatás – mondta Costas. – Nézzük csak meg Pompeiit és Herculaneumot, vagy Akrotirit Thírán. – Pompeiit kétszázötven évig ásták, és még csak a felénél tartanak – válaszolta Jack. – Ráadásul hamu és por alól kellett kiásni, nem láva alól. És nincs is víz alatt. Vigasztalták magukat, hogy sok más csoda maradt még az ősi tengerpart mentén, ami felfedezésre vár, tökéletesen megmaradt lelőhelyek, mint a falu Trabzon mellett, amely sok kérdésükre választ ad, hogyan éltek az emberek ebben a rendkívüli kultúrában több mint hétezer évvel ezelőtt. Jack számára a legfontosabb Atlantisz felfedezése volt, annak történelmi jelentősége. Ha tudták volna, hogy csak korlátozott idejük van, talán be sem lépnek a vulkánba; a búvárút a labirintuson keresztül és a szentély felfedezése olyan tapasztalatnak számított volna, ami egyszeri és megismételhetetlen. Biztos volt benne, hogy a tengeralattjáró őrzésével és Aszlan elpusztításával nukleáris holokausztot előztek meg. Tettük reménysugár volt, apró jel, hogy az embereknek még megvan a képességük, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat. Az emberiség hajnalán élt álmodozó papok iránti tiszteletből nekik kell gondoskodniuk arról, hogy a felfedezésük ne csak a múlt dicsőségének megtalálásáról szóljon, hanem a jövő ígéretét is hordozza. Ez Atlantisz valódi öröksége. A szél borzolta a foltos, narancsszínű takaróba burkolózott

tengert, minden fuvallat nyugat felé tartott. Északon csak olajos foltot láttak, ennyi maradt a Vulturából; kiégett váza csaknem észrevétlenül süllyedt a habokba egy órával azelőtt. A part közelében a Kazbek hatalmas tömege uralkodott, kísérete szétnyílt, hogy az orosz mentőegységek megfelelő pozícióba kerülhessenek. Távolabb újabb hadihajókordon várakozott, számuk folyamatosan emelkedett a nap folyamán. Nem kockáztattak, az elmúlt napok eseményei mutatták, hogy egynémely kalandor elemek kellőképpen felszereltek és merészek, hogy a legerősebb nemzetközi erőkkel is dacolni merjenek. Efram Jacobovich a csoportnak háttal fordulva, halkan beszélt a mobiltelefonjába. Alkudozó képességét, amitől a világ egyik leggazdagabb embere lett, latba vetette, és előkészített egy megállapodást, hogy Aszlan vagyonát szétosszák a három legfontosabb csoport között. A törökök megkapják a régóta áhított tartalékokat a földrengéskárok enyhítésére, a grúzok az eszközöket, hogy erőteljes védelmi rendszert építhessenek ki. Az NTE meg tudja majd építeni a Seaquest II-t, és még így is több mint elég maradt, hogy fedezze az egész fekete-tengeri partvidék felderítését célzó kutatási programot. Jack Costasra nézett. – Egyébként kösz az ADSA-t. Ha nem ragaszkodtál volna hozzá, hogy helyezzük el az irányítómodulban, mostanra a tengerfenék állandó tartozéka lennék. Costas felemelte a nagy gin-tonikját, amit gondosan előkészítettek számára. – Én meg köszönöm, hogy időben bukkantál elő – válaszolta. – Ahol én voltam, egyre melegebb kezdett lenni a helyzet. – Van egy kérdésem – mondta Jack. – Mit tettél volna, ha nem jövök? – Éppen akkor egyeztem bele, hogy elvezetem Aszlan embereit vissza a vulkánon át a tengeralattjáróhoz. Emlékszel a víz alatti folyosó utolsó szakaszára, a lávakitorlódásra, mielőtt

a felszínre bukkantunk? A bal kéz felőli alagútba vezettem volna őket. – Egyenesen a magmakamrába. – Előbb vagy utóbb úgyis oda kerültem volna – mondta Costas bánatosan. – Így legalább Aszlan néhány emberét magammal vittem volna, és Katya kapott volna egy esélyt. A jó ügy érdekében, ahogy te szoktad mondani. Jack a korlátnak támaszkodó Katyára pillantott. A lány a tengert nézte, arcát bearanyozta a nap. Hihetetlen dolgokat fedeztek fel együtt az elmúlt pár napban. A lány perzselő érzések fogságába került, amit egyikük se látott előre, amikor először találkoztak Alexandriában. Jack visszafordult összevert arcú barátjához. – A jó ügy érdekében – ismételte csöndesen. Dillen az egyik oldalon üldögélt, a horizontot bámulta, arcán a tudósok meditáló arckifejezésével szívta agyagpipáját. Miután befejeződött a beszélgetés, megfordult, és kérdő pillantást vetett Jackre. – Egy kérdésem lenne – mondta. – Arról a hiányos lemezsorozatról. Maga szerint melyik csoportnál lehetett? Jack egy pillanatra elgondolkodott. – Minden megvolt nekik egészen a negyedik tábláig, a földművelés, az állattenyésztés és a kőfaragás alapjai. Mehettek Nyugat-Európába, ahol a bronzkor később kezdődött, mint a Közel-Keleten, Spanyolországba, és Franciaország vagy Nagy-Britannia nyugati részére. – Vagy akár tovább – buzdította Dillen. – Közép-Amerikában és Kínában a korai prehisztorikus leletek között talált néhány tárgyleletet soha nem sikerült kielégítően megmagyarázni – mondta Jack. – Mikor a városfejlődés megindult Amerikában, megdöbbentően hasonló építészeti megoldásokat eredményezett, mint az Óvilágban. Piramisokat, udvarokat és felvonulási utakat. Lehet, hogy Atlantisz öröksége tényleg globális jelenség, hogy a világ ennyire egybefonódott, mint soha azelőtt vagy azóta. A taton lévő helikopter-leszállóhelyen bekapcsolták az

irányítófényeket, és Jack elfordult, hogy megnézze, mi történik. A leszállóhely egész nap nyüzsgött, mint a méhkas. Korábban a Sea Venture Lynxe érkezett meg az ENSZ atomfegyverügyi vizsgálóbizottságával, hogy átmenjen a Kazbekre. Most tért vissza Abháziából, hogy üzemanyagot vegyen fel, fedélzetén értékes rakománnyal: Aszlan elpusztult főhadiszállásáról származó műkincsekkel. Mikor felszállt, hogy továbbmenjen Isztambul felé, hallották a két Westland szállító helikopter mélyebb mormogását, amelyek tartották a pozíciójukat, és várták, hogy mikor szállhatnak le. Jack minden kimerültsége ellenére tudta, hogy igaza volt, mikor azonnal összehívott egy sajtókonferenciát. Alig egy óra múlva a riporterek visszatérnek majd az NTE főhadiszállására Trabzonba, és a felfedezés híre körberepül a világon, hogy megtöltse az újságok címlapjait. Mikor az első helikopter leszállt, és elkezdtek kiszállni az újságírók, Jack felállt. Robusztus vonásait kiemelte a lemenő nap fénye. Mielőtt lement volna a lépcsőn, hogy szembenézzen a reflektorokkal, a többiekhez fordult. – Itt maradok a Sea Venture-rel, míg be nem fejezik a kutatást – mondta. – Peter nem akarta volna, de tartozom neki ezzel. Én hoztam ide, és a barátom volt. – Hős volt – mondta Katya lágyan. – A világ jobb hely lett, mint amilyen öt nappal ezelőtt volt. Odanéztek, ahol a lány még mindig a korlátnak támaszkodva állt, és kelet felé nézett. Jack felé fordult, és pillantásuk egybefonódott. Az elmúlt pár nap érzelmei ott ültek az arcán, de az esti fény lágy bronz árnyalata elsimítani látszott az aggodalmakat, és egy ragyogóbb jövő melegét sugározta. Felállt, fáradtan elmosolyodott, odament, és megállt Jack mellett. Jack mély lélegzetet vett, és a többiekre pillantott. – Ó, és valamennyiüket meghívom egy kis pihenésre az én költségemen. – Sajnálom, öregfiú – mosolygott Dillen melegen Jackre, pipáját szilárdan tartva a foga között. – Paleolingvisztikai

konferenciára kell mennem: én vagyok az elnök, és ez a kis kitérő teljesen összekuszálta az előkészületeket. Attól tartok, holnap vissza kell mennem Cambridge-be. – Nekem meg kell találnom Noé bárkáját – mondta Mustafa hanyagul. – Nem az Ararát hegyén, hanem a tengerparton, ahol a déli csoport kikötött a hajóival, mielőtt elindultak a szárazföldre. Egy NTE-kutatócsoportot kell szerveznem. Jack Hiebermeyerhez és Ayshához fordult. – Felteszem, nálatok is van pár unalmas, vén, felfedezésre váró múmia? Hiebermeyer elmosolyodott. – Természetesen van. – Csak ne találj több kincstérképet. – Most, hogy említetted, épp kaptam egy érdekes jelentést a nekropolisz hellenizmus kori részéről. Valami Nagy Sándorral kapcsolatos, egy titkos hajóút az Indiai-óceánon át egy messzi hegyi királyságba. Látták, hogy Jack érdeklődése rögtön beindult, agya már kezdte végigfuttatni a lehetőségeket. – És ha elfelejtetted volna, még mindig ott van a feltáratlan minószi hajóroncs. – Costas letette az italát, és megnézte palmtopján a legújabb jelentéseket. – Most hoztak föl néhány fantasztikus műtárgyat, méghozzá furcsán ismerős jelekkel borított aranylemezeket. – Vigyorogva nézett a barátjára. – Szóval, mi lesz a következő projektünk? – Az már egy másik történet.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A történet alapjául szolgáló felfedezés fikció. Egyébként a régészeti háttér annyira valószerű, amennyire a történet megengedi. A mesétől függetlenül jelenlegi tudásunkat és a körülöttük dúló vitákat tükrözi. E regény célja a tények tisztázása. A fekete-tengeri vízözön. A messinai sókrízis bizonyított esemény, tektonikus és glacio-eusztatikus folyamat eredménye, amely leválasztotta a Földközi-tengert az Atlanti-óceánról; a krízis ezelőtt 5,96-tól 5,33 millió évig tartott, a gibraltári földhidat is elárasztotta. A végén felgyorsult. A Földközitenger nagyjából 130 métert emelkedett tovább a „nagy olvadás” idején, a jégkorszak végén úgy tizenkettő és tízmillió évvel ezelőtt. Az utóbbi bizonyítékok azt látszanak alátámasztani, hogy a Fekete-tenger több ezer évvel tovább volt elvágva a Földközitengertől, és nem emelkedett arra a szintre sem, amíg az i. e. hatodik évezredben le nem győzte a Boszporusz akadályát. A Fekete-tenger aljának talajából származó magminták arra engednek következtetni, hogy az édesvízből a tengervízzé válás nagyjából 7500 évvel ezelőtt ment végbe. Az időpontot a kagylók radiokarbon-analízisével állapították meg. Néhányan úgy vélik, hogy a nyugat-antarktiszi jégtakaró gyorsan vonult

vissza abban az időben, és elképzelhető, hogy ez az esemény a tektonikus aktivitással együtt átnyomta a tengert a Boszporuszon. 1999-ben a kutatók szonárt használtak, és a fenékkotró 150 méterrel a tengerszint alatt egy esetlegesen az ősi tengerpartról származó padkát talált Törökország északi részén, Szinope közelében. Bár sok vita van a fekete-tengeri vízözön időpontja, gyorsasága és mérete körül, létezése széles körben elfogadott. Kirajzás a neolitikumban. Sok szakértő tartja úgy, hogy az indoeurópai nyelvek valamikor az i. e. hetedik és ötödik évezred között alakultak ki a Fekete-tenger térségében. A fekete-tengeri vízözön hipotézise előtt a vezető archeológusok azt állították, hogy az indoeurópai nyelv Anatólia első földműves telepesei között alakult ki nagyjából i. e. 7000 körül, és i. e. 6000 körül érte el Európát, és elterjedése együtt járt a földművelés és az állattenyésztés forradalmával. Ez a modell sok vitát váltott ki, ami megosztotta a tudóstársadalmat. Atlantisz. Az Atlantisz-történet egyetlen forrása a görög filozófus, Platón dialógusai, a Timaiosz és a Kritiasz az i. e. negyedik század első feléből. A történet hihetősége két alapvető kérdésen múlik: az első, hogy Platón nem egyszerűen kitalálta; a második, hogy az athéni tudós, Szolón több nemzedékkel korábban nem maga szőtt egy mesét a szaiszi egyiptomi papokról, akik nagy valószínűséggel a történet forrásai lehettek valamikor az i. e. hatodik évszázad elején. Úgy tűnik, hogy az egyiptomi papok valóban több ezer évre visszamenőleg őriztek feljegyzéseket. A görög történész, Hérodotosz, rengeteg információt gyűjtött a papoktól, mikor odalátogatott az i. e. ötödik század közepén. Az általa közölt információk jó része ellenőrizhető. Neki mutattak egy papiruszt „háromszáz és harminc” egyiptomi uralkodó egymást követő listájával (Hérodotosz: Történelem II. 100.). Óvatosságra int: „Mindazok, akik úgy gondolják, hogy az egyiptomiak meséi hihetőek, nyugodtan fogadják el őket történelemnek.” (II. 122.)

Szolón idejére a földközi-tengeri tengerjárók ismerték a Vörös-tengeren túli távoli partokat keleten és Héraklész oszlopait nyugaton. Mégsem szükséges ilyen messze keresni Atlantiszt. Az egyiptomiak számára, akik a bronzkori világ összeomlása miatt évszázadokig elszigeteltségben éltek, az i. e. hatodik században Kréta szigete titokzatos föld volt, amely valaha csodálatos civilizációnak adott otthont. A kataklizmát követően minden kapcsolat megszakadt, amelyet sötétség és sáskajárás korának élhettek meg, ahogy az Ótestamentumban is szerepel (Mózes II, 10). Ma sokan, akik elfogadják Platón történetét, a minószi Kréta civilizációjában vélik fölfedezni Atlantiszt, és pusztulásának időpontját a Thíra i. e. második évezred közepén történt kitörésére teszik. * A minószi hajóroncsot még meg kell találni. Egyébként több késő bronzkorból származó hajóroncsot ástak ki, köztük egyet 1982-ben Délnyugat-Törökország közelében, ami a legnagyobb régészeti felfedezésnek számít Tutanhamon sírjának megtalálása óta. A leletek tíz tonna ökörbőr alakú réz- és ónöntvényt tartalmaztak; egy rejtekhelyen kobaltkék üvegöntvényt; ébenfatörzseket és elefántcsont agyart; csodálatos bronzkardokat; közel-keleti kereskedő pecséteket; arany ékszereket és egy csodálatos aranykelyhet; Nefertiti egy értékes skarabeuszát, amely a hajóroncsot az i. e. tizennegyedik századhoz kapcsolja. A fém elég lett volna egy egész hadsereg felfegyverzésére, és valószínűleg királyi adó volt. A lelet még vallási relikviákat is tartalmazott, amit papi felszerelésnek gondoltak. Ezek a kincsek most csodálatos kiállításon láthatók Budrumban a Víz Alatti Régészet Múzeumában. * 2001-ben egy humanoid koponyáját fedezték fel Dmanisziben,

a Grúz Köztársaságban. Meglepő módon 1,8 millió évvel ezelőttre datálható, csaknem egymillió évvel korábbra, mint a legkorábbi európai humanoid fosszíliák. Afrikából sokkal későbbi kivándorlás során került ide a Homo sapiens sapiens, akik aztán elkezdtek csodálatosan élethű állatokat festeni a barlangok falára nagyjából 3500 évvel ezelőtt. Az „ősök csarnoka” nem csupán a híres franciaországi lascaux-i és a spanyolországi altamirai barlang festményei alapján készült, amelyek 20 000 és 17 000 évvel ezelőttre datálhatok, hanem két, sokkal később megtalált lelet alapján. 1994-ben Chauvet-ban, Franciaország déli részén felfedeztek egy barlangrendszert, amelyet egy történelem előtti sziklaomlás zárt el. A festményeket 35 000 évvel ezelőttre datálták, így ez az egyik ma ismert legrégibb lelet. Mindez azt mutatja, hogy a kőkori művészek művészetük csúcsát már pár ezer évvel azután elérték, hogy az anatómiailag modern emberek benépesítették ezt a területet. Az ábrázolások között óriás gyapjas mamutokat és más jégkorszaki nagytestű állatokat találunk. 1991-ben újabb barlangot fedeztek fel Marseille közelében, amely több mint 140 festményt és rajzot tartalmazott. Ez rendkívül jelentős felfedezés volt, mivel a bejárat 37 méterrel a tengerszint alatt fekszik. A Cosquerbarlang mutatja, hogy más felfedezetlen kincsek is várhatnak még ránk a jégkorszak végén víz alá került barlangokban. Sok ezer év telt el addig, míg írás formájában rögzültek a nyelvek. A legkorábbi ismert írás, a mezopotámiai ékírás és az egyiptomi hieroglifák, nagyjából i. e. 3200 körül jelent meg. Mégis a felső-paleolitikumból (35 000-11 000 évvel ezelőttről) származó leletek, amelyek egyidősek a barlangművészetekkel, olyan csontokat tartalmaznak, amelyekbe vonalakat és pontokat karcoltak. Ezek egyes tudósok szerint numerikus sort jelenthetnek, feltehetőleg a napok múlását vagy a holdnaptárt. Lehet, hogy az írás eszméje már jóval azelőtt felvetődött, hogy a kora bronzkorban megszületett a kiterjedt följegyzések igénye.

* Atlantisz képzeletbeli papjai a sámánok és a vadászógyűjtögető társadalmak gyógyítóinak, valamint a korai városállamok papkirályainak keverékei. Távoli elődei a druidáknak is, e kevéssé ismert papoknak, akiknek emléke főleg Caesar Gall háborúk című művéből maradt ránk. Elképzelhető, hogy a druidák nagy hatalmú diplomaták voltak, akik összekapcsolták a kelta Európa különböző törzseit. Elődeik talán az asztrológiai jelekkel feldíszített, kúpos „varázslósüveget” viselték, amilyeneket a bronzkori leletek között találni. A jelek arra engednek következtetni, hogy tudtak térképet készíteni, és előre megjósolták az égi mozgásokat, beleértve a holdciklusokat is. Ez a tudás az olyan megalít obszervatóriumokban is testet öltött, mint a Stonehenge. A legkorábbi süveg az i. e. 1200 körüli időkre tehető, és eddig Nyugat-Európán kívül máshol nem találtak hasonló építményeket. * A Földközi-tenger szigetvilágában az első földművelők háziállatokat szaporítottak: szarvast, birkát, kecskéket, disznókat és marhát. Ezek nem voltak őshonosak, és bizonyára evezős hajókon hozták őket a szárazföldről. A Cipruson végzett ásatások azt sugallják, hogy ez a migráció a földművelés kialakulása után nagyon hamar, már az i. e. kilencedik évezredben elkezdődött a „termékeny félhold vidékén”, Anatóliában és a Közel-Keleten. A legkorábbi ránk maradt hajók bödöncsónakok voltak. Darabjaik Dániából kerültek elő, és az i. e. ötödik-negyedik évezredből származnak. Jóllehet az első egyiptomi és közelkeleti hajók nádkötegekből épültek, amelyek a halotti bárkák papiruszszerű alakjára hasonlíthattak, a Fekete-tenger déli partján található rengeteg fa arra enged következtetni, hogy az ott épült bárkák már a fémszerszámok megjelenése előtt fából

készülhettek. Noé bárkájának modellje a „doveri hajó”, ez a figyelemreméltóan épségben megőrződött hajótest, amelyet 1992-ben találtak az angol kikötő mellett, amelyről a nevét is kapta. Bár a bronzkorból származik, általános alakja talán a legkorábbi tengerjáró hajóknál is tipikus lehetett. Nagyjából tizenöt méter hosszú volt, és tiszafavesszővel egybefűzött deszkákból készült. Könnyen szét lehetett szedni, ha javítani kellett, vagy a szárazföldön akarták szállítani. Tizennyolc vagy húsz evezőssel utasokat, állatokat és más terhet tudott szállítani a Csatornán. Ilyen hajókból álló flotta lehetett a neolitikus vándorlás eszköze, nem pedig egyetlen hatalmas hajó, mint ahogy az az Ótestamentumban olvasható, különösen, ha még nem álltak rendelkezésre a famegmunkáláshoz szükséges fémszerszámok, és a hatékony vitorlázatot sem fedezték még föl. * A legfontosabb korai neolitikus lelőhelyeket eddig Jerikóban és Çatal Hüyükben fedezték föl. Jerikó, a bibliai város Teli esSultan néven maradt fönn az izraeli Jordán folyó völgyében. Szilárd kőfal vette körül, amelyet hozzávetőleg i. e. 8000 körül építettek a neolitikumban, az agyagedények megjelenése előtti korszakban. Másutt nagyon kevés közvetlen bizonyíték utal hadviselésre az i. e. hatodik évezred előtti erődítmények, felégetett települések vagy tömegsírok maradványaiban, és újabban felvetődött az is, hogy Jerikó „védelmi vonala” valójában az árvizek elleni védelemre szolgált. Çatal Hüyük Törökország középső-déli részén az i. e. hetedik évezred végétől a hatodik évezred közepéig virágzott, amikor elnéptelenedett. Pueblószerű építkezésével, szertartásokra szánt termeiben a bikaszarv alakú jelekkel és a gazdagon díszített falfestményeivel kiváló mintának bizonyult a Fekete-tenger mélyére elképzelt építményeknek. A leletek groteszk módon kövér anyaistennőket ábrázoló agyag- és

kőfigurákat is tartalmaztak, és arra a stilizált, agyagból készült nőalakra emlékeztetnek, amelyet nemrég találtak a Feketetenger partján Törökországban, Ikiztepében. A Çatal Hüyükben talált sok rendkívüli kép közül kiemelkedik az i. e. 6200 körűire datálható, szertartásokra szánt helyiségben lévő egyik freskó, amely egy vulkánt ábrázol, amint hamufelhőt lő a magasba. Kettős kúpjával és a közte lévő nyereggel a vulkán nagyon hasonlít a szentélyek bikaszarv-ábrázolásaira. Alatta egy város terül el, egészen a tengerpartig: az épületek Çatal Hüyükre emlékeztetnek, de szorosan épített, négyszögletes épülettömbökre vannak osztva. A vulkán talán egy, a Karapinar vulkanikus mezőn úgy ötven kilométerre keletre lévő salakkúp, és a város lehet maga Çatal Hüyük is; vagy lehet egy másik város képe, ahol a tengerparti város valóban egy vulkán kettős kúpja alatt fészkel. A festmény egy működő vulkán és egy gondosan tervezett város legrégebbi ismert ábrázolása. A Fekete-tenger körül a korai fejlődés legtisztább bizonyítéka a bulgáriai Várnából származik, ahol egy temetőben aranyat, réztárgyakat, illetve kova- és csontszerszámokat találtak. A leletek nemcsak a fémművesek rendkívüli tudását bizonyítják, hanem egy, az anyagi bőségben élő, bonyolult társadalom létét is. A település a késői neolitikum korára datálható, arra a korszakra, amit más néven kőrézkornak vagy rézkornak neveznek, és az i. e. ötödik évezred közepére tehető. * Krétától nyolcvan kilométerre fekszik északra Thíra vulkáni szigete. Még csak egy részét ásták ki a prehisztorikus város, Akrotiri romjainak, de ahogy kiemelkedik hamu- és tajtékkő sírjából, a bronzkori Pompeiinek látszik. Lakóit előre figyelmeztethette egy sor erőteljes földrengés a katasztrófa előtt. „Monostort” még nem tártak föl, viszont van egy csodálatos tengeri freskó Akrotiriből, amelyen hajók

felvonulása és palota jellegű tengerparti építmények láthatók, amelyek azt sugallják, hogy a vallási irányítás és a szertartások nagy szerepet játszottak a sziget életében. Sok régész i. e. 1500 körülre teszi a kitörést, a krétai paloták pusztulását és a mükénéiek érkezését használva bizonyítékul. Mindenesetre a tudósok az utóbbi időben azt állítják, hogy a grönlandi jég savrétegei, a radiokarbon meghatározás, az ír tölgy és a kaliforniai fenyő dendrokronológiai analízise alapján a „legjobban megközelítő dátum” az i. e. 1628 lehet. Akármi is a katasztrófa pontos dátuma, nem lehet kétséges, hogy a hatalmas erejű kitörés elpusztította a települést Thírán, megfojtotta a termőföldet a Földközi-tenger keleti részén, és olyan cunamikat okozott, amelyek végigsöpörtek Kréta északi partjain, és többmérföldes körzetben elsüllyesztették a hajókat. * Alexandriát, a nagy kikötővárost Nagy Sándor alapította i. e. 331-ben Egyiptom földközi-tengeri partján, és ez a helyszíne a könyv elején zajló konferenciának. A Qaitbay-erőd az i. sz. tizenötödik századi palota, amelyet egy ókori világítótorony alapjaira építettek az öböl bejáratánál. A tenger fenekén sok kő és szobor található, ahol a világítótorony összeomlott a tizennegyedik században. Több mint kétezer kilométerre nyugatra fekszik Karthágó, a kitalált Tengerészeti Múzeum helyszíne. 1972 óta az UNESCO „Mentsük meg Karthágót” programja keretében a település a legtöbbet tanulmányozott városok közé került az ókortól kezdve, annak ellenére, hogy a rómaiak i. e. 146-ban lerombolták, majd az arabok csaknem kilencszáz évvel később ismét eltörölték a föld színéről. Ma legjelentősebb látnivalója a szárazfölddel körülvett kör alakú kikötő, ahol az ásatások sólyákat fedeztek fel, a hadi gályák egykori otthonát. *

Szolón történelmi alak, aki nagyjából i. e. 640 és 560 között élt. Ő volt Athén legjelentősebb arkhónja i. e. 594-ben. A híres államférfi reformjai kikövezték a demokratikus városállam útját az „aranykorban”. Miután sokat utazott Egyiptomban és Kis-Ázsiában, a hét ókori bölcs egyikeként tisztelték. Csak néhány költeménye maradt fenn, de semmi kétség, hogy Hérodotoszhoz hasonlóan kiterjedt feljegyzéseket készített mindarról, amit azoktól a papoktól és más informátoroktól hallott, akikkel útközben találkozott. Az „Atlantisz-papirusz” fikció, bár felfedezésének körülményeit egy Egyiptom nyugati részén előkerült, figyelemre méltó leletsorozat ihlette. 1996-ban Bahariyaoázisban egy szamár alatt beszakadt egy sziklába vájt nekropolisz, amely tizenöt évszázadon keresztül érintetlenül feküdt. Azóta több mint kétszáz múmiát fedeztek itt fel, sokat bearanyoztak, és vallási jelenetekkel és a halott portréját ábrázoló festményekkel díszítették. A görög-római korszakból származnak, legtöbbjük Nagy Sándor i. e. 133-as hódítása utánra datálható. De 1999-ben a régészek El Bawiti oázisvárosa alatt ástak, és felfedezték Bahariya kormányzójának sírját, aki a XXVI. dinasztia korában (i. e. 664-525), azaz Szolón utazásának időpontjában élt. Szaisz romjai Sa el-Hagar, a modern település alatt találhatók a nyugati deltában a Nílus rosette-i ágában, a Földközi-tengertől alig harminc kilométerre. Mint Karthágó és Alexandria esetében, ebből a folyóparti metropolisból is kevés maradt ránk: köveit széthordták, és alapjai a méteres üledék alatt fekszenek. Egyébként Szaisz feltehetően fontos kultikus hely volt az egyiptomi történelem hajnalán, még a nagy dinasztikus korszak kezdete előtt (i. e. 3100 körül). Szolón látogatásának idejére ez volt a XXVI. dinasztia királyi fővárosa, olyan hely, amelyet a görögök nagyon jól ismerhettek, mert közel volt kereskedelmi központjuk, Naukratisz. Zarándokok érkeztek mindenfelől, hogy kifejezzék

tiszteletüket Néith istennő templomában, abban a hatalmas épületegyüttesben, amit Hérodotosz leír, miután száz évvel később meglátogatta. Találkozott az „írnokkal”, ez az ő kifejezése a főpapra, akiről azt írja: „ő jegyezte föl Athéné (Néith) istennő szent kincseit Szaisz városában”. Olyan ember volt, aki sajnálatos módon „nem látszott túl lelkiismeretesnek” (Hérodotosz: Történelem II. 28.). A templomot magasba törő obeliszkek, kolosszális szobrok és emberfejű szfinxek díszítették (II. 169-171, 175.). Ma már a képzelőerőnkre kell hagyatkoznunk, hogy lássuk mindezt a lelőhelyen, de az alacsony mészkőfalak azt sugallják, hogy a templomi körzet ugyanolyan nagy és híres volt, mint a karnaki FelsőEgyiptomban. Az ásatások, melyek felfedték a korai hieroglifákat, és a papok listája kitalált. Ám rendkívüli szerencse kapcsán annak a papnak a neve, akivel Szolón találkozott, ismert: Amenhotep, kinek homokkőből készült, lenyűgöző szobra, amit talán Szaiszban, feltehetőleg a templomban avattak fel a XXVI. dinasztia idején, most a British Museumban van (száma: EA41517). Egy ereklyetartót tart a kezében, amely Néith istennő kultikus szobrát tartalmazza. * Azok a bronzkori tengerészek, akik a Nílustól el akartak jutni Krétára, bizonyára a nemrég kiásott Kommosz városából indultak a déli part mentén, a phaisztoszi palota látókörén belül. Csodálatos fekvése révén a palota egyaránt uralja a Mesara-síkságot és a szomszédos, szent barlangjairól és oromszentélyeiről híres Ida hegyét. Három kilométerrel arrébb a Hagia Triadha néven ismert épületegyüttes, amit hagyományosan királyi villának neveznek, de talán a minószi papság valamiféle szemináriuma lehetett. 1904-ben itt találták meg a híres phaisztoszi korongot. A 241 jel és a 61 „szó” eddig ellenállt a fordításoknak, de kapcsolatban állhat a NyugatAnatóliában beszélt korai nyelvvel, és így a neolitikum

kezdetén elterjedt indoeurópai nyelvvel is. Az az alak, amit a könyvben „Atlantisz jelének” nevezek, valójában létezik, és kizárólag ezen a korongon. Az egyik oldalon több is jól látható, egy egészen közel a középponthoz. Nem fedeztek föl második korongot. Mindenesetre a látogatóknak módjában áll megvizsgálni a létező korongot Iraklióban a Régészeti Múzeumban, ahol a minószi korszak többi kincsével együtt kiállították. * Hagia Triadhán, Krétán található egy festett szarkofág, amely egy oltárhoz kötözött bikát ábrázol. Az állat nyakából kiömlő vér egy áldozati edénybe folyik. Úgy ötven kilométerre északra, Arkhanészban a régészek különböző áldozatok nyomaira bukkantak: összekötözött ifjú maradványait találták egy alacsony emelvényen, egy templomban a hegy tetején. Csontváza mellett egy bronzkés, melybe egy vadkanszerű szörny van karcolva. A halála után néhány pillanattal földrengésben összeomlott a templom, és megőrizte az egyetlen bizonyítékot, amit eddig találtak a bronzkori emberáldozatra az Égei-tenger vidékén. Arkhanész a Juktasz-hegy alatt fekszik, a szent csúcs a Knósszoszba vezető völgyre néz. A sok rendkívüli lelet között Knósszoszban sok ezer égetett agyagtábla volt, a többségébe a lineáris B-nek nevezett jeleket nyomták, de sok száz a lineáris A is. A lineáris B-t megfejtették, a görög nyelv korai formája, melyet a mükénéiek beszéltek, akik az i. e. tizenötödik században érkeztek Krétára. Átvették az írást, de elvetették a nyelvet; a lineáris A hasonló, szintén szótagírás, egy sor közös jellel, de a mükénéiek érkezése előttre datálódik, és lényegében megfejtetlen maradt. Két bronzkori lelőhelyet említettem még Athénban és Trójában. Az Akropoliszon az egyik prehisztorikus lelet egy föld alatti forráshoz vezető, sziklába vájt alagút; ez adta az ötletet, hogy talán vannak még rejtett helyiségek a klasszikus

korszakból. Trójában a paleogeográfiai kutatás felfedte az ősi tengerpart nyomát, és lehet, hogy egy nap előkerülnek egy bronzkori ostrom nyomai is. * A Fekete-tenger valóban halott 200 méter alatt. Ennek oka a hatalmas hidrogén-szulfid-felhalmozódás, amelyet a leírt biokémiai változások idéztek elő. A bemélyedésekben sós vízből származó rétegek vannak, amelyek akkor keletkeztek, amikor a tenger el volt zárva a Földközi-tengertől, párolgott, és kicsapódott a só. A világ legaktívabb geológiai mezsgyéje húzódik délen a tengeren keresztül, amely a világ figyelmét 1999-ben vonta magára, amikor 7,4-es nagyságú földrengés pusztította el Törökország északnyugati részét. Az Észak-anatóliai Törés az afrikai és az eurázsiai lemezek között fut az Ararát hegyéig, amely maga is kialudt kettős vulkáni kúp, és össze lehet kapcsolni e könyv képzeletbeli leírásaival, beleértve a vulkáni szigetet, a tektonikus hasadékot és a hidrotermiás kürtőket. Számos ókori kereskedőhajó roncsa került elő a Feketetenger part menti vizeiből, többek között az egyiket egy tengeralattjáró mellett találták Bulgáriánál 2002-ben. 2000-ben a csoport felfedezett egy ősi tengerpartot Szinope közelében, ahol egy késő ókori hajóroncsot találtak 320 méter mélyen. Csodálatosan fennmaradt hajóteste jelzi a régészeti csodákat, amelyek még valószínűleg az oxigénszegény tenger mélyén fekszenek. * A kitalált EH-4, a „varázsiszap” és a lézer alkalmazásának néhány kérdésétől eltekintve a legtöbb bemutatott technikai részlet a legújabb fejlesztéseken alapszik, beleértve a búvár- és a régészeti technológiákat is. A Kazbek az Akula-1 osztályú szovjet SSN támadó tengeralattjáró kitalált változata. A

valóságban hat, ebbe az osztályba tartozó tengeralattjáró épült, amelyeket 1985 és 1990 között szereltek fel.

Nyomdai előkészítés Császár András Tördelte a P.R.S. Bt., Budapest

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató Megjelent 24,7 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 9644 05 6