A fordítás alapjául szolgáló mő: Gena Showalter: The Darkest Night. Elıkészületben: Atlantisz Éjsötét csókok

A fordítás alapjául szolgáló mő: Gena Showalter: The Darkest Night

Elıkészületben: Atlantisz Éjsötét csókok

Copyright © 2008 by Gena Showalter Hungárián translation © Farkas Orsolya, 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009

ISBN 978 963 254 294 2

ELSİ FEJEZET

Minden éjszaka eljött érte a halál, lassan, fájdalmasan, és Maddox minden reggel azzal a tudattal ébredt, hogy hamarosan újra meg kell halnia. Ez volt az örökké tartó büntetése, a legnagyobb átok, amivel sújtották. Nyelvével végigsimított fogain, és azt kívánta, bárcsak az ellenség torkához tartott penge lenne. A nap nagy része már eltelt. Hallotta, ahogy múlik az idı, az óra utálatos ketyegése visszhangzott az elméjében, gúnyosan figyelmeztette a halandóságra és a fájdalomra. Alig több, mint egy óra múlva, az elsı szúrás keresztüldöfi a gyomrát, és ezen nem változtathat, bármit is mond vagy tesz. A halál mindenképpen eljön érte. – Átkozott istenek - motyogta, és gyorsabban hajtotta magát az edzıpadon. – Hitványak, mindegyik az – szólalt meg mögötte egy ismerıs férfihang. Maddox Torin váratlan betoppanása ellenére sem lassított. Fel. Le. Fel. Le. Már két órája próbálta levezetni reményvesztettségét és dühét a bokszzsákon, a futógépen és most a súlyzókkal. Az izzadtság patakokban folyt végig csupasz mellkasán és karjain. Szellemileg is ugyanolyan kimerültnek kellene lennie, mint fizikailag, de érzései csak sötétebbek, erısebbek lettek.

– Neked nem kellene itt lenned – mondta. Torin felsóhajtott. – Figyelj, nem akartam alkalmatlankodni, de történt valami. – Hát akkor oldd meg. – Nem tudom. – Akármi is az, próbáld meg. Nem vagyok olyan állapotban, hogy segíthessek. Az utóbbi hetekben közel állt ahhoz, hogy gyilkos ködfátyol ereszkedjen rá, és olyankor senki nem volt biztonságban a közelében, még a barátai sem. Különösen ık nem. Nem akarta és szándékosan sosem tette volna, de elıfordult, hogy képtelen volt uralkodni a kényszeren, ami arra sarkallta, hogy lesújtson valakire és megnyomorítsa. – Maddox... – Borotvaélen táncolok, Torin – mondta rekedt hangon. – Többet ártanék, mint amennyit használnék. Maddox már évezredek óta tisztában volt a saját korlátaival. Egészen az óta a kudarcra ítélt nap óta, amikor az istenek egy nıt bíztak meg azzal a feladattal, ami ıt illette volna. Pandora erıs volt, igen, akkoriban a legerısebb nıi harcosnak számított. De Maddox erısebb és alkalmasabb volt nála. Mégis túl gyengének ítélték ahhoz, hogy ı ırizze a dimOuniakot, azt a szent szelencét, amely olyan aljas és pusztító démonok lakhelye volt, akiket még a Pokolban sem láttak szívesen. Mintha Maddox hagyta volna, hogy elpusztuljon. Csalódottság lett úrrá rajta a sértés miatt. És nem csak rajta, hanem minden egyes harcoson, akik most itt élnek. Hısiesen

harcoltak a fıistenért, szakszerően gyilkoltak és alapos védelmet nyújtottak neki, épp ezért ıket kellett volna ıröknek választani. Hogy mégsem így történt, olyan kínos helyzetet teremtett, amit lehetetlen volt eltőrni. Azon az éjjelen, amikor ellopták a dimOuniakot Pandorától, csak meg akarták leckéztetni az isteneket, és a gyanútlan világra rászabadították a démonok hordáját. Milyen bolondok voltak! A tervük, hogy bebizonyítsák, milyen erısek, kudarcba fulladt, mivel a szelence eltőnt a nagy felfordulás közepette, így a harcosok képtelenek voltak egyetlen gonosz szellemet is visszazárni bele. Hamarosan eluralkodott a pusztítás és rombolás, a világ sötétségbe borult, míg a fıisten végül közbe nem avatkozott, és arra nem kárhoztatta a harcosokat, hogy saját testük adjon otthont egy-egy démonnak. Ez méltó büntetés volt. A harcosok szabadon engedték a gonoszt, hogy bosszút álljanak megsebzett büszkeségükért, és most magukban hordozzák. Így születtek meg a Lordok, az Alvilág Urai. Maddox Erıszakot kapta, és a démon most ugyanannyira része volt lényének, mint a szíve vagy a tüdeje. Mostanra az ember nem élhetett tovább a démon nélkül, és a démon sem tevékenykedhetett az ember nélkül. Létük összefonódott, két fele voltak az egésznek. A benne élı teremtmény kezdettıl fogva gonosz és győlölt dolgokra ösztönözte, ı pedig kénytelen volt engedelmeskedni. Még akkor is, amikor rávette, hogy megöljön egy nıt. Hogy megölje Pandorát. Uj-

jai olyan szorosan fonódtak a rúdra, hogy csuklója szinte kiugrott a helyérıl. Az évek során megtanult uralkodni a démon legaljasabb követelızésein, de ez állandó harc volt, és Maddox tudta, hogy bármelyik pillanatban alul maradhat a viadalban. Mit nem adott volna egyetlen napnyi nyugalomért. Egyetlen nap, amikor nem kell éreznie az ellenállhatatlan vágyat, hogy bántson másokat. Nem kell önmagával csatáznia. Amikor nincs aggodalom. Nincs halál. Csak... béke. – Itt nem vagy biztonságban – mondta barátjának, aki még mindig az ajtóban álldogált. – El kell menned. – Visszatette az ezüst súlyzórudat a helyére, és felült. – Csak Lucien és Reyes lehetnek a közelemben, amikor meghalok. İk is csak azért, mert szerepük volt a halálában, és ugyan vonakodva tették, amit tettek, de nem volt más választásuk. İk ugyanolyan tehetetlenek voltak a saját démonaikkal szemben, mint Maddox a magáéval. – Addig még van nagyjából egy óra, szóval... –Torin odadobott neki egy törülközıt. – Kockáztatok. Maddox hátranyúlt, elkapta a törülközıt és megfordult. Megtörölte az arcát. – Vizet. Egy üveg jéghideg folyadék szállt fel a levegıbe, mielıtt a második szótagot kiejtette volna. Fürgén elkapta, miközben pár csepp a mellkasára fröccsent. Egy hajtásra kiitta a jeges vizet, aztán a barátját tanulmányozta. Torin feketébe öltözött, mint mindig, kezeit kesztyő borította. Világos haja hullámos fürtökben omlott a vállára, és

egy olyan arcot keretezett, amit a halandó nık érzéki áhítattal szemléltek. Nem tudták, hogy a férfi valójában angyalbırbe bújt ördög. Bár tudhatták volna. Valami tiszteletlen ragyogás vette körül, zöld szemében pedig gonosz csillogás ült, ami azt hirdette, hogy gátlástalanul az arcába nevetne annak, akinek éppen kitépi a szívét. Vagy annak, aki az övét tépi ki. Ahhoz, hogy túlélı legyen, humorral kellett szemlélnie mindent, amit csak tudott. Mint mindannyiuknak. Mint a budapesti erıd többi lakója, Torin is elátkozott volt. Ugyan nem halt meg minden éjszaka, mint Maddox, de a bıre soha nem érintkezhetett másik élılény bırével anélkül, hogy meg ne fertızte volna valamilyen kórral. Torint a Betegség szelleme tartotta hatalmában. Már több mint négyszáz éve nem érintette asszony. Jól megtanulta a leckét, amikor egyszer megadta magát a vágynak, és megcirógatta leendı szeretıje arcát, olyan pestisjárványt idézve ezzel elı, amely egymás után tizedelte meg a falvak lakosait. – Öt perc – mondta Torin határozottan. – Csak ennyit kérek. – Szerinted megbüntetnek az istenek, amiért sértegettük ıket? – kérdezte Maddox, ügyet sem vetve a kérésre. Ha nem engedi, hogy megkérjék valamire, nem kell bőntudatot éreznie, amiért visszautasítja. A barátja újabb sóhajtást hallatott. – Minden lélegzetvételünk büntetés. Ez igaz volt. Maddox ajka lassan pengeéles mosolyba húzódott, ahogy felpillantott a mennyezetre. Hitvány, alávaló

népség. Büntessetek tovább, én szembenézek vele. Talán akkor végül eltőnök a semmiben. Bár biztos volt benne, hogy az istenek nem fognak törıdni vele. Miután kiszabták rá a halálbüntetést, megtagadták ıt, úgy tettek, mintha nem hallanák, ahogy bőnbocsánatért és kegyelemért könyörög. Mintha nem hallanák az ígéreteit és kétségbeesett alkudozását. Egyébként is, mi mást tehetnének még vele? Semmi nem lehet annál rosszabb, mint újra és újra meghalni. Vagy úgy élni, hogy megfosztották minden jótól. .. vagy otthont adni Erıszak szellemének a testében és az elméjében. Maddox talpra szökkent, és a legközelebbi kosárba hajította a törülközıt és az üres vizespalackot. A helyiség legtávolabbi részébe ballagott, és karját a feje felett összekulcsolva kibámult a festett üvegablakon. A Paradicsomot látta. A Poklot látta. Szabadságot és börtönt látott, mindent és semmit egyszerre. Az otthonát látta. Az erıd egy hatalmas hegy tetején állt, így tiszta kilátás nyílt a városra. Rózsaszín, kék és lila fények ragyogtak a borongósan bársonyos égbolton, és a Duna vizérıl visszaverıdve megvilágították a hólepte fákat, amelyek a környezı tájat uralták. Odakint tombolt a szél, hópelyhek táncoltak, forogtak a levegıben. Ezen a helyen Maddox és a társai valamennyire elvonulhattak a világtól. Itt nem kerültek kérdések

kereszttüzébe. Miért nem öregszel? Miért visszhangoznak kiáltások minden éjjel az erdıben? Miért nézel ki néha úgy, mint egy szörnyeteg? A helyiek áhítattal és tisztelettel tekintettek rájuk, de megırizték a távolságot. „Angyalok", ezt suttogta egy halandó, amikor véletlenül összetalálkozott velük. Bárcsak tudnák. Maddox körmei kissé megnyúltak, és belemélyedtek a kıfalba. Budapest fenségesen szép hely volt, óvilági báj és modern gyönyörök keveréke. A várnegyedbıl egy utcán át el lehetett jutni az éjszakai klubokig, aztán tovább a városba. Az egyik utcácskában zöldséget és gyümölcsöt árultak, a másikban friss húst. Maddox mindig is úgy érezte, hogy meg van fosztva mindettıl. Talán megszőnne az elszigeteltség érzése, ha valaha felfedezné a várost, de a többiekkel ellentétben, akik akkor barangolnak odalent, amikor csak akarnak, ı az erıd és a környezı vidék foglya volt, ugyanúgy, ahogy évezredekkel ezelıtt Erıszak is foglya volt Pandora szelencéjének. Körmei tovább nıttek, szinte karmokká torzultak. Kedve mindig borongós lett, amikor eszébe jutott a szelence. Üss a falba, nógatta Erıszak. Rombolj szét valamit. Bánts valakit, gyilkolj. Szerette volna kiirtani az isteneket. Egyiket a másik után. Talán lefejezni ıket. Vagy inkább kitépni a sötét, romlott szívüket. A démon helyeslıen dorombolt. Most persze dorombol, gondolta Maddox undorodva. A teremtmény vágyát bármilyen vérszomjas dolog kielégítette, az

áldozatok pedig nem számítottak. Maddox újabb haragos tekintetet vetett az ég felé. Régóta voltak egy pár a démonnal, de még ma is tisztán emlékezett arra a napra. Az ártatlanok sikolyai visszhangoztak a fülében, körülötte mindenhol sebesült, vérzı emberek haldokoltak, a szellem pedig részeg ırületben habzsolt a húsukból. Amikor Erıszakot a testébe erıltették, elveszítette kapcsolatát a valósággal. Nem hallott, nem látott semmit, csak a mindent felemésztı sötétséget észlelte. Csak akkor nyerte vissza az érzékeit, amikor Pandora vére a mellkasára fröccsent, és fülébe csengett utolsó sóhaja. Nem akkor gyilkolt elıször, és nem is utoljára, de Pandora volt az elsı és egyetlen nı, akibe belemártotta a kardját. Az iszonyatos látvány, ahogy a valaha életteli nı összetört, és a tudat, hogy ı a felelıs érte... A mai napig nem enyhült a bőntudata és a sajnálkozása. A szégyene és a bánata. Akkor megesküdött, mindent elkövet, hogy kordában tartsa a szellemet, de már késı volt. Az egyre inkább felbıszült Zeusz egy második átkot is szórt rá: minden éjszaka, éjfélkor meg kell halnia, pontosan ugyanúgy, ahogy Pandora – egy kardpenge hat pokoli alkalommal szúrja át a gyomrát. Az egyetlen különbség az volt, hogy Pandora gyötrelme percek alatt véget ért. Maddoxé örökké fog tartani. Összeszorította az állkapcsát és próbálta megnyugtatni magát, mielıtt az agresszió újabb rohama eluralkodna rajta. Nem ı az egyetlen, aki szenved, emlékeztette magát. A többi harcosnak is megvan a saját démona, szó szerint és átvitt

értelemben is. Torin volt a Betegség ırzıje. Lucien volt a Halál ırzıje. Reyes a Fájdalomé. Aeron a Haragé. Paris a Pro– miszkuitásé. Miért nem kaphatta ı ezt az utolsót? Akkor mehetne a városba, amikor csak akar, magáévá tehetné bármelyik nıt, érezhetné minden hang, minden érintés ízét. De az ı helyzetében soha nem merészkedhetett messzire. Nem lehetett hosszabb ideig nık közelében. Ha a démon eluralkodna rajta, vagy ha nem érne haza éjfél elıtt, és valaki megtalálná véres holttestét és eltemetné – vagy ami ennél is rosszabb, elégetné... Mennyire szerette volna, ha valami ilyesmi véget tudna vetni a nyomorúságának! Már rég elment volna, és hagyta volna, hogy megsüljön egy veremben. Vagy kiugrott volna az erıd legfelsı emeletérıl, hogy összezúzza a koponyáját. De nem. Nem számított, mit tett, mindig ugyanúgy magához tért, akár szénné égve, akár sebesülten. Összetörve vagy feldarabolva. – Már jó ideje bámulod azt az ablakot – szólt Torin. – Még csak nem is érdekel, mi történt? Maddox pislogott, mint akit kizökkentettek a gondolatmenetébıl. – Még mindig itt vagy? Barátja felvonta fekete szemöldökét, amely ijesztı kontrasztot képezett ezüstös fehér hajával. – Azt hiszem, a válasz a kérdésemre: nem. Legalább megnyugodtál? Volt valaha is igazán nyugodt?

– Olyan nyugodt vagyok, amilyen egy magamfajta lény lehet. – Hagyd abba a nyafogást. Valamit meg kell mutatnom neked, és most ne próbálj ellenkezni. Egész úton beszélhetünk arról, hogy miért zavarlak. – Anélkül, hogy ennél többet mondott volna, Torin megfordult, és elhagyta a helyiséget. Maddox egy ideig nem mozdult, a barátját figyelte, amint befordul a sarkon és eltőnik a szeme elıl. Hagyd abba a nyafogást, mondta Torin. Igen, pontosan ezt csinálta. Kíváncsiság és erıltetett öröm nyomták el gyilkos kedvét, és Maddox kilépett a tornaterembıl a folyosóra. Hideg, nyirkos léghuzat csapta meg, amely megtelt a tél csípıs illatával. Pár méterrel arrébb megpillantotta Torint, és gyorsan elindult felé. – Mi ez az egész? – Végre, érdeklıdés. – Ennyi volt a válasz. – Ha ez csak az egyik trükköd... Mint amikor Torin százával rendelt felfújható babákat, és elhelyezte ıket az erıd különbözı pontjain, mindezt azért, mert Paris ostobán arról panaszkodott, hogy kevés a nı a városban. A mőanyag „hölgyek" kikandikáltak a sarkokból, nagy szemük és széles szájuk gúnyosan meredezett az arra járókra. Ilyen és ehhez hasonló dolgok történtek, amikor Torin unatkozott. – Nem vesztegetném arra az idımet, hogy tréfálkozzam veled – mondta Torin anélkül, hogy megfordult volna. – Neked, barátom, semmi humorérzéked sincs. Való igaz.

Ahogy Maddox barátja mögött lépkedett, kıfalak nyújtóztak mellette és tüzes fényő gyertyatartók világítottak, aranyló fénybe öltöztetve az árnyakat. Az Elátkozottak Háza, ahogy Torin nevezte a helyet, évszázadokkal korábban épült. Bár minden tılük telhetıt megtettek, hogy modernizálják, az évek megmutatkoztak az omladozó köveken és a kopott padlón. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Maddox, aki csak akkor jött rá, hogy egyiküket sem látta. – Az ember azt hinné, hogy Paris vásárol, mivel a konyhaszekrények majdnem üresek, és ez az egyetlen feladata, de nem. Elment, hogy új nıt keressen magának. Szerencsés flótás. Mivel Promiszkuitás tartotta hatalmában, nem hálhatott kétszer ugyanazzal a nıvel, így mindennap elcsábított egy újat, vagy akár kettıt, hármat is. Hogy mi volt az egyetlen árnyoldala ennek? Ha nem talált nıt, olyan alantas dolgokra kényszerült, amelyekbe Maddox bele sem akart gondolni. Olyan dolgokra, amelyek a normális körülmények között nyugodt természető férfit arra késztették, hogy a vécékagyló fölé görnyedve kiöklendezze a gyomra tartalmát. Bár Maddox irigysége csökkent az ilyen pillanatokban, azon nyomban visszatért, amikor Paris egyik-másik szeretıjérıl mesélt. A combok közti lágy szırzetrıl... a forró érintésekrıl. .. az eksztázis hangjairól... – Aeron... kapaszkodj meg – kezdett bele Torin –, mert ez a legfıbb oka, hogy megkerestelek. – Történt vele valami? – harsogta Maddox, miközben sötétség árnyalta be a gondolatait és eluralkodott rajta a harag.

Pusztíts, rombolj, esdekelt Erıszak, a tudatát karmolászva. – Megsérült? Lehet, hogy Aeron halhatatlan volt, de attól még neki is baja eshetett. Még meg is ölhették – erre évszázadokkal korábban a lehetı legrosszabb körülmények között jöttek rá. – Semmi ilyesmi – biztosította Torin. Maddox lassan megnyugodott, és Erıszak fokozatosan visszavonult. – Akkor mi? Takarítás közben dührohamot kapott? Minden harcosnak megvolt a maga kötelessége, így ırizték meg a rend látszatát a lelkükben dúló káosz közepette. Aeron feladata volt a háztartás vezetése, ami miatt naponta panaszkodott. Maddox a ház körüli javításokkal foglalkozott. Torin részvényekkel és kötvényekkel játszadozott, így biztosították, hogy legyen elegendı pénzük. Lucien foglalkozott a papírmunkával, és Reyes látta el ıket fegyverekkel. – Az istenek... magukhoz hívatták. Maddox megbotlott, hirtelen elvakította a döbbenet. – Hogy mi? – Biztosan rosszul hallotta. – Az istenek magukhoz hívatták – ismételte türelmesen Torin. De a Görögök egyikükkel sem beszéltek Pandora halála óta! – Mit akartak? És miért csak most hallok errıl? – Egyrészt senki sem tudja. Épp egy filmet néztünk, amikor Aeron hirtelen kiegyenesedett ültében, az arca kifejezéstelenné vált, mintha elmentek volna otthonról. Aztán pár másodperccel késıbb elmondta, hogy hívatták. Még csak idınk sem volt

válaszolni, az egyik pillanatban még velünk volt, aztán egy szempillantás alatt eltőnt. – Másrészt – tette hozzá Torin, szinte levegıt sem véve – próbáltam elmondani neked. Azt mondtad, nem érdekel, rémlik? Egy apró izom kezdett rángatózni Maddox szeme alatt. – Akkor is el kellett volna mondanod. – Amíg súlyzók voltak a kezed ügyében? Kérlek, Betegség vagyok, nem Hülye. Ez... ez... Maddox nem akarta fontolóra venni, mi volt ez, de nem tudta megállítani a gondolatait. Aeron, aki Harag ırzıje volt, néha teljesen elvesztette az uralmat a szelleme fölött, és bosszúhadjáratba kezdett, megbüntette a halandókat azokért a vétkeikért, amiket megérzett. Vajon most rá is kiszabnak egy másodlagos átkot, ahogy Maddoxra évszázadokkal korábban? – Ha nem olyan állapotban tér vissza, ahogy elment, megtalálom a módját, hogy leromboljam az egeket és lemészároljak minden isteni lényt, akivel útközben találkozom. – A szemed vörös fényben izzik – mondta Torin. –Figyelj, mindannyian össze vagyunk zavarodva, de Aeron nemsokára visszajön, és elmondja nekünk, mi folyik itt. Ez elég elfogadhatónak tőnt. Maddox kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Megint. – Valaki mást is magukhoz hívattak? – Nem. Lucien odakint van, lelkeket győjt be. Reyes isten tudja, hol van, talán vagdossa magát.

Tudhatta volna. Annak ellenére, hogy Maddox éjszakánként elviselhetetlen kínokon ment keresztül, sajnálta Reyest, aki egyetlen órát sem bírt ki önkínzás nélkül. – Mit akartál még elmondani nekem? – Maddox ujjaival végigsimította a lépcsı mellett magasodó oszlopokat, aztán elindult fölfelé. – Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább megmutatom. Ez vajon rosszabb lesz, mint a bejelentés Aeronról? – tőnıdött Maddox, amint elhaladt a játékszoba elıtt. Ez volt a menedékük. A szoba, amelyet, költségeket nem kímélve rendeztek be, tele volt elsı osztályú bútorokkal és mindenféle kényelmi berendezéssel, amit egy harcos csak kívánhatott. Volt benne egy különleges borokkal és sörökkel megtömött hőtı, biliárdasztal, kosárpalánk. Egy óriási plazmatévé, amely most is három meztelen nı orgiáját vetítette. – Látom, itt volt Paris – mondta Maddox. Torin nem válaszolt, de meggyorsította lépteit, és egyszer sem nézett a képernyı felé. – Mindegy – motyogta Maddox. Torin figyelmét felhívni bármilyen nemi dologra, szükségtelen kegyetlenség volt. A nıket kerülı férfi nyilván minden idegszálával sóvárgott a szex után, az érintés után, de soha nem volt lehetısége, hogy kielégítse a vágyait. Alkalmanként még Maddox is élvezhette az örömöket, amit egy nı tudott nyújtani neki. Szeretıi azok közül kerültek ki, akiket Paris már kipróbált, olyan nık, akik elég bolondok voltak ahhoz, hogy hazáig kövessék Parist, abban a reményben, hogy újra megosztja

velük az ágyát, nem tudva, milyen lehetetlen is ez. Szexuális szenvedélyük lángolt, ez volt a következménye annak, hogy Promiszkuitást magukba fogadták, úgyhogy nemigen törıdtek vele, ki csúszott végül a lábuk közé. Legtöbbször annyira boldogok voltak, hogy Maddox is megfelelt nekik a személytelen kapcsolat ellenére, amely ugyanolyan üres volt érzelmileg, amennyire kielégítı fizikailag. Ennek így kellett lennie. Hogy meg tudják óvni a titkaikat, a harcosok senkit nem engedtek az erıdbe, így Maddox arra kényszerült, hogy a nıket a környezı erdıbe vigye. Jobban szerette, ha letérdeltek, háttal neki, hogy ne lássa az arcukat, és gyorsan közösült velük, nehogy valami módon feldühítse Erıszakot és olyan dolgokra kényszerüljön, amelyek egy újabb örökkévalóságig kísértenék. Végül Maddox egy figyelmeztetéssel küldte haza a nıket: soha ne térjenek vissza ide, különben meghalnak. Ez ennyire egyszerő volt. Butaság lett volna ennél tartósabb egyezséget kötni. Talán törıdni akarna velük, de biztosan bántaná ıket, ami csak még több bőntudattal és szégyennel töltené el. Bár szeretett volna legalább egyszer elidızni egy nıvel úgy, ahogy Paris szokott. Szerette volna végigcsókolni az egész testét, szeretett volna belefeledkezni a partnerébe, teljesen elveszíteni önmagát benne anélkül, hogy attól kellene félnie, elveszti az önuralmát és megsebesíti a lányt. Végül elérték Torin lakrészét, és Maddox kisöpörte ezeket a gondolatokat az elméjébıl. Jól tudta, hogy az álmodozás csak idıpazarlás.

Körbepillantott a helyiségben. Járt már azelıtt is ebben a szobában, de nem emlékezett a faltól falig húzódó számítógépekre, a számtalan monitorra, telefonokra és különbözı egyéb felszerelésekre, amelyek mindenütt össze voltak kötve egymással. Torinnal ellentétben, Maddox távol tartotta magát a legtöbb technológiai újítástól, mivel soha nem tudott igazán hozzászokni, milyen gyors ütemben változtak a dolgok, és ahhoz sem, hogy a fejlıdés minden egyes fokával messzebbre került attól a gondtalan harcostól, aki valaha volt. Bár hazudna, ha azt állítaná, hogy nem élvezi az újabb és újabb szerkentyők nyújtotta kényelmet. Miután befejezte a terepszemlét, ránézett barátjára. – Világuralomra törsz? – Dehogy. Csak megfigyelem. Ez a legjobb módja, hogy megvédjük magunkat, és hogy egy kis pénzt keressünk. – Torin lehuppant egy kipárnázott forgószékbe a legnagyobb képernyı elıtt, és gépelni kezdett. Az egyik üres monitor bekapcsolt, és a fekete képernyıt szürke és fehér színek öntötték el. –Rendben. Itt van, amit mutatni akartam. Maddox elırébb lépett, vigyázva, hogy ne érintse meg barátját. A homályos folt fokozatosan vastag, sötét foltokká alakult. Fákra ismert bennük. – Szép, de nem olyasvalami, amit feltétlenül látnom kellett. – Türelem. – Siess – vágott vissza Maddox. Torin fanyar pillantást vetett rá. – Mivel olyan szépen kérted... hıérzékelıket és kamerákat rejtettem el szerte a birtokunkon, így mindig tudom, ha valaki

erre jár. – Pár másodpercnyi halk kopácsolás után a monitoron jobbra tolódott a kép. Aztán egy gyors piros villanás látszott, majd eltőnt. – Menj vissza – mondta megfeszülve Maddox. Nem volt szakértı a kamerák terén. Nem, az ı képessége az igazi gyilkolás volt. De azt még ı is tudta, hogy mit jelent a piros folt. Élı test által kibocsátott hıt. Kop, kop, kop, és a piros folt ismét megjelent a képernyın. – Ember? – kérdezte Maddox. Az árnyék kicsi volt, szinte törékeny. – Egészen biztos, hogy az. – Férfi vagy nı? Torin vállat vont. – Inkább nı. Gyereknek túl nagy, felnıtt férfinak túl kicsi. Jóformán senki sem merészkedett fel a zord hegyre az éjnek ebben a szakában. Még nappal sem. Hogy túl kísérteties és nyomasztó volt–e, vagy csak a helyiek tiszteletének kifejezése, Maddox nem tudta. De egy kezén meg tudta számolni, hány kézbesítı, gyerek és szexre éhes nı vállalkozott erre a túrára az elmúlt évben. – Paris egyik szeretıje? – kérdezte. – Lehetséges. Vagy... – Vagy? – nógatta Maddox a barátját, amikor az tétovázott. – Egy Vadász – mondta morcosan Torin. – Csali, még pontosabban. Maddox szorosan összezárta az ajkát. – Most már tudom, hogy ugratsz. – Gondold végig. A kézbesítıknél mindig van csomag, Paris nıi pedig egyenesen berontanak a bejárati ajtón. Nála, úgy

tőnik, nincs semmi, körözve halad, néhány percenként megáll, és csinál valamit a fáknál. Talán robbanószert telepít, hogy megpróbáljon megsebesíteni minket. Vagy kamerákat, hogy megfigyeljen. – De ha nincs nála semmi... – A dinamit és a kamera elég kicsi ahhoz, hogy el lehessen rejteni. Maddox a nyakát dörzsölgette. – A Vadászok Görögország óta nem zaklattak minket. – Talán a gyerekeik, aztán a gyerekeik gyerekei azóta is keresnek. Lehet, hogy végül ránk találtak. Hirtelen rettegés szorította össze Maddox szívét. Elıször Aeron megdöbbentı megidézése, és most a hívatlan látogató. Puszta véletlen lenne? Elméje felidézte azokat a sötét napokat Görögországban, a háború és barbarizmus, a sikolyok és halál napjait. Azokat a napokat, amikor a harcosok inkább voltak démonok, mint emberi lények. Azokat a napokat, amikor a pusztítás utáni vágy vezérelte a cselekedeteiket, és élettelen emberi testek borították az utcákat. Hamarosan Vadászok emelkedtek ki a megkínzott tömeg soraiból, egy halandókból álló szövetség, amelynek az volt a szándéka, hogy elpusztítsa azokat, akik ilyen gonosz hordát szabadítottak a világra, és kitört a vérbosszú. Kardcsörgés és tomboló tőzzápor közepette harcolt ezután, a tudomány és a legenda pedig valahol békét kötött egymással... Azonban a fortély volt a Vadászok leghatalmasabb fegyvere. Nıi Csalikat képeztek ki, hogy elbővöljék és megzavarják a harcosokat, miközben a Vadászok lecsapnak és

megölik ıket. így tudták meggyilkolni Badent, Bizalmatlanság ırzıjét. Ám a démont magát nem sikerült megölni: ırülten, tébolyodottan ugrott ki a darabokra szaggatott testbıl. Hogy hol lehetett most a démon, Maddox nem tudta. – Az istenek biztosan győlölnek minket – mondta Torin. – Hogy sebezhetnének meg jobban, mint hogy Vadászokat küldenek ránk, épp amikor végre kialakítottunk magunknak valamiféle békés életet? Maddox félelme fokozódott. – Nem akarnák, hogy az eszeveszett démonok, hiszen nélkülünk azok lennének, rászabaduljanak a világra. Vagy mégis? – Ki tudja, mit miért csinálnak. – Inkább kijelentés volt ez, mint kérdés. Egyikük sem értette igazán az isteneket, még ennyi évszázad után sem. – Tennünk kell valamit, Maddox. Maddox tekintete a faliórára siklott, és egész testében megfeszült. – Hívd fel Parist. – Már hívtam. Nem veszi fel a mobilját. – Hívd fel... – Tényleg azt hiszed, hogy zavartalak volna ilyen kevéssel éjfél elıtt, ha lenne valaki más? – Torin megfordult ültében, és félelmetes határozottsággal bámult fel rá. – Csak te vagy. Maddox a fejét rázta. – Nemsokára meghalok. Nem lehetek a falakon kívül. – Ahogy én sem. – Valami sötét és veszélyes fény csillant meg Torin szemében, valami metszı, amitıl annak zöld színe

veszedelmes smaragddá változott. – Legalább te nem irtod ki az egész emberiséget, ha kimész. – Torin... – Nem fogsz gyıztesen kikerülni ebbıl a vitából, Maddox, úgyhogy ne pazarold az idıt. Maddox növekvı csalódottsággal túrt bele vállig érı hajába. Odakint kellene azt hagynunk, hogy meghaljon, nyilatkozott Erıszak. Azt – az embert. – Mi van, ha az egy Vadász – mondta Torin, mintha hallotta volna a gondolatait –, ha az Csali? Nem hagyhatjuk, hogy életben maradjon. El kell pusztulnia. – És ha ártatlan, és a halálos átkom lecsap? – vágott vissza Maddox, miközben minden tıle telhetıt megtett, hogy elfojtsa a démont. Bőntudat futott át Torin arcán, mintha azok könyörögnének neki a tudatában, akik haláláért ı volt a felelıs, hogy mentse meg a többit, akit csak tud. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Nem azok a szörnyetegek vagyunk, amikké a démonok akarnak minket tenni. Maddox összeszorította a fogát. Nem volt kegyetlen ember, nem volt vadállat. Nem volt szívtelen. Győlölte az erkölcstelenséget, amely folyamatosan azzal fenyegette, hogy magával rántja a mélybe. Győlölte, amit tett, ami volt és amivé válna, ha egyszercsak abbahagyná a küzdelmet a sötét sóvárgás és a gonosz álmok ellen. – Hol van most az ember? – kérdezte. Ki fog merészkedni az éjszakába, még akkor is, ha keservesen megfizet majd érte.

– A dunai határnál. Az tizenöt perces futás. Épp elég ideje van, hogy felfegyverkezzen, megtalálja az embert, biztonságos helyre vigye, ha ártatlan, vagy megölje, ha a körülmények úgy kívánják, és visszatérjen az erıdbe. Ha bármi lelassítja, a szabadban hal meg. Akárki, aki elég bolond ahhoz, hogy felmerészkedjen a hegyre, veszélybe kerül. Mert amikor elıször érzi meg a fájdalmat, olyanná válik, mint Erıszak, és azok a sötét sóvárgások felemésztik. Olyankor nincs más célja, csak a pusztítás. – Ha nem térek vissza éjfél elıtt, szólj valakinek, hogy keressék meg a testemet. És Lucienét meg Reyesét is. Halál és Fájdalom minden éjszaka eljöttek hozzá éjfélkor, akárhol is volt Maddox. Fájdalom mérte rá a csapásokat, és Halál kísérte a lelkét a pokolba, ahol tőz és majdnem olyan győlöletes démonok kínozták reggelig, mint Erıszak. Sajnos Maddox a szabadban nem tudta garantálni barátai biztonságát. Megsebezheti ıket, mielıtt befejezik a feladatukat. És ha bántaná ıket, az efölötti gyötrıdése még a halálbüntetése miatti kínnál is nagyobb lenne. – Ígérd meg – mondta. Torin hideg tekintettel bólintott. – Légy óvatos, barátom. Maddox sietısen kimasírozott a szobából. Azonban mielıtt a folyosó közepéig ért volna, Torin utána kiáltott. – Maddox, lehet, hogy ezt látnod kéne. Visszalépett, és a rettegés egy újabb hulláma csapta meg. Most mi van? Lehet még ennél is rosszabb? Amikor újra a

képernyık elıtt állt, felvont szemöldökkel pillantott Torinra, csendesen parancsolva neki, hogy siessen. Torin az állával a monitorra bökött. – Úgy látszik, van belılük még négy. Mindegyik férfi... vagy amazonok. İk nem voltak ott korábban. – A fenébe ezzel. – Maddox a négy új piros foltot tanulmányozta, mindegyik nagyobb volt, mint az elıbbi. Körülvették a kicsit. Igen, a dolgok tényleg lehetnek rosszabbak. – Gondoskodni fogok róluk – mondta. – Mindegyikrıl. – Még egyszer nekiiramodott, most még gyorsabban, mint az elıbb. A hálószobájába ment, azon belül egyenesen a kis kamrába, miközben elhaladt az ágya mellett, ami az egyetlen bútordarab volt a helyiségben. Valamelyik dührohamában széttörte a szekrényt, a tükröt és a székeket. Valamikor volt annyira bolond, hogy szobai vízeséssel, növényekkel, keresztekkel rendezze be a szobáját, mindenfélével, ami nyugalmat ébreszt és lecsillapítja a feszült idegeket. Ám ez nem hatott, és amikor a démon eluralkodott rajta, néhány perc alatt úgy összetört mindent, hogy nem lehetett többé megjavítani. Azóta, Paris szavaival élve, a minimalista berendezést részesítette elınyben. Ágya is csak azért volt még mindig, mert fémbıl készült, és Reyesnek szüksége volt valamire, amihez odaláncolhatja, ahogy közelgett az éjfél. Az egyik szomszédos szobában bıséges készletet tartottak matracokból, takarókból, láncokból és fém fejtámlákból. A biztonság kedvéért.

Siess! Gyorsan magára kapott egy fekete pólót és egy pár bakancsot, majd tıröket szíjazott a csuklóira, a bokáira és a derekára. Pisztolyt nem használt. İ és Erıszak egy dologban egyetértettek: az ellenségnek úgy kell meghalnia, hogy közel van támadójához, és személyes kontaktusba lépnek egymással. Ha az erdıben bármelyik ember Vadásznak vagy Csalinak bizonyul, most már semmi sem mentheti meg.

MÁSODIK FEJEZET

Ashlyn Darrow megborzongott a jeges szélben. Világosbarna hajtincsei a szemébe csaptak, és reszketı kézzel igazította ıket lüktetı füle mögé. Nem mintha egyébként látott volna valamit. Az éjszaka sötét volt és ködös, mindenfelé hópelyhek kavarogtak. Csak egypár arany holdfénycsík kandikált be a toronymagas, hó borította fák közt. Hogy lehet egy ilyen gyönyörő vidék ennyire káros az emberi testre? Felsóhajtott, lehelete fátyolként fodrozódott arca elıtt. Az egyik, Államokba tartó járaton kellene most pihennie, de tegnap olyan csodálatos dolgot tudott meg, aminek képtelen volt ellenállni. Elöntötte a remény, és habozás, gondolkodás nélkül iderohant, megragadva az elsı lehetıséget, hogy kiderítse, igaz volt–e, amit hallott. Valahol ebben a mérhetetlen erdıben férfiak éltek, akiknek különös képességeire senki nem tudott magyarázatot adni. Hogy pontosan mire képesek, nem tudta, csak azt, hogy segítségre van szüksége. Kétségbeesetten vágyott rá. És bármit, mindent kockára tenne, hogy beszélhessen azokkal a furcsa hatalommal bíró férfiakkal. Többé már nem tudott együtt élni a hangokkal.

Ashlynnek elég volt, ha csak odament egy helyre, máris hallott minden beszélgetést, ami valaha lezajlott ott, akármennyi idı is telt el azóta. Elhangozhatott a beszélgetés a jelenben vagy a múltban, különbözı nyelveken, mindez nem számított. Mindent hallott az elméjében, és le is tudta fordítani. Ez ajándék, gondolnák néhányan. De ı tudta, hogy rémálom. Újabb fagyos fuvallat csapta meg, és nekidılt egy fának, pajzsként használva. Tegnap, amikor néhány kollégájával Budapestre érkezett a Parapszichológiai Intézet megbízásából, a város közepén állt, és egy párbeszédre lett figyelmes. Semmi újat nem hallott. .. amíg meg nem fejtette a szavak jelentését. Egyetlen pillantásukkal rabul ejtenek. Az egyiknek szárnya van, és teliholdkor felszáll a magasba. A sebhelyes képes eltőnni és újra megjelenni, amikor csak akar. Mintha azok a suttogások megnyitottak volna valamiféle ajtót az agyában, évszázadok fecsegése osont be rajta, régiek és újak keveréke. Szinte kétrét görnyedt az intenzitásától, ahogy próbálta szétválasztani az átlagost a lényegestıl. Nem öregszenek. Biztosan angyalok. Még az otthonuk is hátborzongató, mintha egyenesen egy horrorfilmbıl bukkant volna elı. El van rejtve egy hegy tetején, árnyas zugokban, és a fenébe is, még a madarak sem járnak arra. Megöljük ıket? Varázserejük van. Csillapították a fájdalmamat.

A múltban és a jelenben is nagyon sokan hitték,hogy azoknak a férfiaknak rendkívüli képességeik vannak, hogy emberfeletti erıvel bírnak. Lehetséges lenne, hogy ık tudnak neki segíteni? Csillapították a fájdalmamat, mondta valaki. – Talán az enyémet is csillapítani tudják – motyogta most Ashlyn. Az évek során a világ minden táján hallgatta a szóbeszédeket vámpírokról, farkasemberekrıl, koboldokról és boszorkányokról, istenekrıl és istennıkrıl, démonokról és angyalokról, szörnyekrıl és tündérekrıl. Még el is vezette az Intézet kutatóit sok teremtmény lakhelyéhez, ezzel bizonyítva, hogy valóban léteznek. Végül is az Intézet célja az volt, hogy meghatározza, hol élnek a paranormális lények, hogy megfigyelje és tanulmányozza ıket, és megállapítsa, hogyan tudna a világ hasznot húzni a létezésükbıl. És most az egyszer az, hogy paraaudiológusként dolgozott, talán megmenti ıt is. Elég furcsa volt ugyan, hogy nem ı vezette az Intézetet Budapestre, ahogy általában egy új megbízatásnál lenni szokott. Valójában egy szót sem hallott Budapestrıl a legutóbbi beszélgetésekben, amelyekbe belecsöppent. De akárhogy is, elhozták ıt ide, és megkérték, hogy olyan társalgások után kutasson, amikben démonokról esik szó. Több esze volt annál, mint hogy megkérdezze az okát. Nem számított, mi volt a kérdés, mindig ugyanazt a választ kapta: bizalmas információ. Amikor megtette, amit kértek tıle, megtudta, hogy néhány helybéli démonoknak tartja a hegy tetején élı férfiakat. Gonosz és aljas démonoknak. A legtöbben azonban angyaloknak

tekintették ıket. Olyan angyaloknak, akik nem érintkeznek senkivel –kivéve az egyiküket, aki állítólag bármelyik nıvel lefekszik, és egy vihogó hármas lánycsapat, amely egy „egyszeri, csodálatos" éjszakát töltött vele, Orgazmus Oktatónak nevezte a férfit. Olyan angyaloknak tartották ıket, akik pusztán a jelenlétükkel alacsony szinten tartják a bőnözési rátát. Olyan angyaloknak, akik pénzt adományoznak a közösségnek és ellátják a hajléktalanokat. Ashlyn személy szerint kételkedett benne, hogy az ilyen jótét lelkeket megszállhatják a démonok, mert ık gonoszak voltak és nem érdekelték ıket a körülöttük élık. De akár angyalok voltak ezek a férfiak, akár csak átlagos emberek, akik rendkívüli dolgokra képesek, azért imádkozott, hogy tudjanak rajta segíteni, mert eddig senki más nem tudott. Azért imádkozott, hogy tanítsák meg neki, hogyan zárhatja ki elméjébıl a hangokat, vagy akár teljesen fosszák meg a képességétıl. A gondolat mámorító volt, és az ajka lassan mosolyra húzódott. Ám ez a mosoly gyorsan elillant, amint egy újabb szélfuvallat hasított a bırébe a kabátján és a pulóverén keresztül. Már több mint egy órája odakint volt és teljesen átfázott. Hogy újra megálljon pihenni, nem tőnt a legokosabb ötletnek. Tekintete a hegy csúcsát fürkészte. Hirtelen egy borostyánszínő fénysugár tört utat a felhık között, és megvilágította a masszív fekete kastélyt. Az aljánál köd formálódott, és szellemujjakkal hívogatta ıt. A hely pontosan olyan, amilyennek a hang leírta –tőnıdött Ashlyn, árnyékok

rejtekében állt peckesen a hegytetın, mintha egy horrorfilm kelt volna életre. Ám ez nemhogy elriasztotta, inkább fellelkesítette. Majdnem ott vagyok, gondolta boldogan, és újra vonszolni kezdte magát fölfelé. Lábai égtek a fájdalomtól, olyan sokszor kellett már átugrálnia lehullott faágakon és kiálló gyökereken, de nem törıdött vele, csak haladt tovább. Aztán tíz perccel késıbb azon kapta magát, hogy már vagy ezredszer áll meg, reszketı, fáradt lábai mintha jéggé fagytak volna: képtelen még egy lépést megtenni. Ne, nyögte. Ne most. Megint a távolságot tanulmányozta, miközben lábait dörzsölgette, hogy felmelegítse ıket. Szeme elkerekedett, amikor rájött, hogy a kastély egyáltalán nem volt közelebb. Valójában még távolabbinak tőnt. Ashlyn döbbent kétségbeeséssel rázta a fejét. A fenébe! Mit kell tennie, hogy elérje azt a helyet? Növesszen talán szárnyakat? Akkor sem bánom meg, hogy eljöttem ide, ha nem sikerül. Hogy nem hozott magával ennivalót és nem tervezett elıre, igen, azt bánta, de meg kellett próbálnia. Nem számított, mekkora butaság volt, egyszerően meg kellett próbálnia. Meztelenül vagy mezítláb is megtette volna ezt az utat, ha kell. Bármit megtett volna, ha esélyt lát arra, hogy köznapivá válhat. Tetszett neki a gondolat, hogy segít megvédeni a világot az ı – khm – adottsága, által, de a kín, amelyet el kellett viselnie, túl nagy volt. Biztosan van valami más módja is, hogy segíthessen. Egy kis csendben talán ki tudná találni, mi az. Már

a légzı–gyakorlatok és a meditáció is sokat tettek a lelki békéjéért. Még erısebben dörzsölte a lábait, és végre elkezdett olvadni a testében a jég, arra ösztökélve ıt, hogy újra elinduljon. Itt vonnak. Tudom, hogy itt vannak – hallotta meg a rég elhangzott szavakat, ahogy elhaladt egy görbe, bütykös fa mellett. Aztán valaki más azt mondta: Nicsak, milyen takaros kis teremtés! – Igen, az vagyok, köszönöm – mondta hangosan, remélve, hogy a saját hangja elnyomja a többit. De nem sikerült. Végy egy mély levegıt, majd lassan fújd ki. Ahogy erılködve haladt tovább, különbözı idıkbıl származó beszélgetések furakodtak a tudatába, egyik a másik után. A legtöbb magyarul hangzott el, de volt köztük angol is, és ettıl még kuszább lett az egész. Igen, igen. Érints meg. Ott, igen, ott. Bárhol, és a kardom? Én nem tudom, hol van. Csak még egy csók, és elfelejtem. Csak még egy csókot kérek. Ashlyn gallyak és kövek közt botorkált, a szavak egybeolvadtak, és felerısödtek. Egyre hangosabbá váltak. Szíve dübörgött a mellkasában, és alig tudta visszafogni magát, hogy fel ne sikítson csalódottságában. Végy egy mély levegıt, majd lassan... Ha bekopogsz azon az ajtón, megkefélnek, mint egy állatot, és minden pillanatát élvezni fogod, ezt garantálom. Befogta a fülét, bár tudta, hogy ez nem fog segíteni.

– Menj tovább. Keresd meg ıket. – Újabb szélroham. Újabb hangok. – Menj tovább – ismételte, és szavai összecsengtek lépteivel. Ha idáig eljutott, eljut tovább is. – Keresd meg ıket. Amikor elmondta Dr. Mclntoshnak, az Intézet alelnökének, egyben fınökének és pártfogójának, hogy mit tudott meg a férfiakról, amaz a „Szép munka" szavak kíséretében röviden bólintott, ami a legmagasabb elismerés volt részérıl. Aztán Ashlyn azt kérte, hozzák el ıt ide, ebbe a hegy tetején álló, lenyőgözı kastélyba. – Ki van zárva – mondta Mclntosh, és elfordult. –Lehet, hogy démonok, ahogy néhány helyi lefestette ıket. – De lehetnek angyalok is, amiknek a legtöbb itt élı ember tartja ıket. – Nem fogod megkockáztatni, Darrow. – Aztán utasította, hogy pakolja össze a holmiját, és rendelt neki egy kocsit, amely majd kiviszi a reptérre, ahogy máskor is tette, ha Ashlyn elvégezte a munka rá esı részét, a hallgatózást. Ez volt az „általános hivatali eljárás", ahogy a férfi szokta mondani, a többi alkalmazottat mégsem küldte haza. Csak ıt. Mclntosh törıdött vele és azt akarta, hogy biztonságban legyen, Ashlyn jól tudta ezt. Végül is több mint tizenöt éve viselte gondját, szárnyai alá vette, amikor csak egy riadt kisgyerek volt, akinek a szülei nem tudták, hogyan enyhítsék kivételes „adottsággal" rendelkezı lányuk fájdalmát. Mclntosh még meséket is olvasott neki, hogy megmutassa, a világ varázslatos és tele van lehetıségekkel, olyan hely, ahol senkinek, még olyasvalakinek sem, mint ı, nem kell furcsának éreznie magát.

Noha tényleg gondoskodott róla, Ashlyn azt is tudta, hogy a képessége fontos szerepet játszik a férfi karrierjében, hogy az Intézet feleannyira sem lenne hatékony nélküle, és így ı valamiféle biztosíték Mclntosh szemében. Ezért nem érzett (akkora) bőntudatot, amikor elszökött, amint a férfi hátat fordított neki. Ashlyn dermedt ujjakkal újra hátrasimította arcába hulló haját. Talán idıt kellett volna szánnia rá, hogy megkérdezze a helyieket, melyik a legegyszerőbb út a hegyre, de a hangok túl hangosak, túl bénítóak voltak. Ráadásul attól is félt, hogy az Intézet egyik alkalmazottja észreveszi tévelygését és visszaviszi Mclntoshhoz. Talán mégis megérte volna kockáztatni, hogy elkerülje ezt a dermesztı hideget. Csak egyféleképpen tudhatjuk meg az igazat. Szúrjuk szíven az egyiket, és meglátjuk, meghal-e, mondta egy hang, megragadva Ashlyn figyelmét. Ó, ez nagyon jó. Kérlek, még! Ashlyn zavarában megbotlott egy lehullott faágban, és fájdalmas sóhajjal a földre esett. Éles kövek horzsolták fel a tenyerét, és kiszakították a nadrágját. Hosszú ideig nem mozdult. Képtelen volt rá. Túl hideg van, gondolta. Túl nagy a zaj. Ahogy ott hevert, úgy tőnt, végleg elhagyta az ereje. A halántéka lüktetett, és a hangok még mindig bombázták. Lehunyta a szemét, szorosabbra húzta kabátja hajtókáját és valahogy egy fához vonszolta magát, hogy lekuporodjon a tövében.

Nem kéne itt lennünk. Mindent látnak. Megsérültél? Nicsak, mit találtam! Hát nem helyes? – Hallgass, hallgass, hallgass! – kiáltotta. A hangok, persze, nem figyeltek rá. Soha nem figyeltek rá. Nem mersz meztelenül áfák közé szaladni. Éhes vagyok. Kaphatok valamit enni? Hirtelen puffanás és süvítés hallatszott, és Ashlyn szeme azonnal tágra nyílt. Aztán valaki felüvöltött fájdalmában. Egy férfi kiáltása volt, amelyet három másik követett. Jelen. Nem múlt. Huszonnégy év után meg tudta különböztetni egymástól a kettıt. Rettegés kerítette hatalmába, és vasmarokkal szorította ki belıle a szuszt. Még a hangok fecsegésén át is meghallotta az émelyítı huppanást. Megpróbált felállni, elfutni, de egy hirtelen léghuzat megakadályozta benne. Nem is léghuzat, jött rá egy pillanattal késıbb, hanem egy penge. Az egész teste megrándult meglepetésében, ahogy észrevette a fakéregbıl kiálló véres kés markolatát épp a válla felett. Mielıtt arrébb kúszhatott, vagy sikíthatott volna, újabb süvítés hallatszott. Megint összerándult. Tekintete a másik oldalra siklott, és egy másik kést vett észre a bal válla felett. Hogyan? Mi? A gondolatok még ki sem bontakozhattak, amikor valami kitört a közeli bozótból. Faágak csapódtak egymásnak, szétmorzsolódó levelek lejtettek baljós táncot a levegıben, míg a róluk lehulló hó a talajt permetezte. Aztán a valami átszáguldott egy holdfény megvilágította sávon, és Ashlyn fekete hajkoronát és ragyogó ibolyakék szemeket

pillantott meg. Egy férfi. Egy hatalmas, izmos férfi rohant felé eszeveszett sebességgel. Az arckifejezése vadállati kegyetlenséget tükrözött. – Ó, istenem – zihálta a lány. – Állj. Állj! Hirtelen ott termett a férfi, pont az arca elıtt. Guggolva a földhöz szegezte ıt, és a nyakát szaglászta. – Vadászok voltak – szólalt meg angolul, enyhe akcentussal. Hangja ugyanolyan nyers és érdes volt, mint zord vonásai. – Te ki vagy? – Megragadta Ashlyn jobb karját, és felgyőrte ruhája ujját a csuklóján. Hüvelykujjával megérintette a pulzusát. – Nincs tetoválásod, mint nekik. İk? Vadászok? Tetoválás? Jeges rémület futott végig a gerincén. A betolakodó óriási volt, izmos teste fenyegetıen magasodott fölé. Fémes szag áradt belıle, ami férfias illattal és melegséggel keveredett, és még valamivel, de azt Ashlyn nem tudta azonosítani. Ilyen közelrıl könnyen észrevette a vörös foltot a férfi rideg arcán. Vér? A csípıs szél mintha áthatolt volna a bırén, egész a csontjáig. Barbár, mondta ibolyakék tekintete. Ragadozó. Talán hallgatnom kellett volna Mclntoshra. Talán ezek a férfiak tényleg démonok. – Te közülük való vagy? – ismételte a férfi. Ashlyn halálra volt rémülve, így eltartott egy ideig, míg rájött, hogy valami... megváltozott. A levegı, a hımérséklet, a... A hangok elhallgattak. Szeme elkerekedett a csodálkozástól.

A hangok elhallgattak, mintha éreznék a férfi jelenlétét és ugyanannyira félnének tıle, mint ı. Csend burkolta be. Nem. Nem a tökéletes csendet tapasztalta meg, döntött egy pillanattal késıbb, hanem inkább... békét. Nagyszerő, áldott békét. Mennyi ideje nem volt része ebben? Volt valaha olyan pillanat az életében, amit nem szennyezett be valamilyen társalgás? Szél susogott és falevelek zizegtek. Hó morajlott lágyan, ahogy vándorolt a levegıben, egy nyugodt dallamot dúdolva, hogy az ember lecsillapodjon és megpihenjen. Fák hajladoztak élettelin, ágaik gyengéden integettek. Vajon hallott már valaha olyan fenséges dolgot, mint amilyen a természet szimfóniája? Abban a pillanatban Ashlyn megfeledkezett a félelmérıl. Hogy uralhatná ezt az embert egy démon, amikor ilyen csodálatos nyugalmat hozott magával? A démonok a kín forrásai voltak, nem a békéé. Akkor a kegyelem angyala volt vajon, ahogy a helyiek hitték? Ashlyn élvezettel lehunyta a szemét, magába szívta ezt a békét, örömmel sütkérezett benne, magához ölelte. – Asszony? – szólt az angyal, hangjából döbbenet sugárzott. – Pszt! – Elégedettség töltötte el Ashlynt. Otthon, ÉszakKarolinában olyan házban élt, amelynek építése során a munkásoknak megparancsolták, hogy csak annyit beszéljenek, amennyit feltétlenül szükséges, de még ott is hallotta a mélyrıl feltörı suttogások visszhangjait. – Ne beszélj. Csak élvezd. A férfi egy pillanatig nem válaszolt.

– Azt merted mondani nekem, hogy pszt? – mondta végül dühös ámulattal a hangjában. – Még mindig beszélsz – dorgálta Ashlyn, aztán összeszorította az ajkát. Angyal vagy nem, nem olyan személy volt, akit szidni tudott volna. Emellett feldühíteni sem akarta. A jelenléte csendet adott. És melegséget, jött rá, ahogy a fagyos hideg elhagyta a testét. Lassan kinyitotta a szemét. Szemtıl szemben voltak egymással, a férfi balzsamos lehelete az ajkát csiklandozta. Bıre úgy csillogott, mint a réz, szinte túlvilági volt a holdfényben. Szögletes arcvonásait egyenes vonalú orra és koromfekete szemöldöke tette markánssá. Azok a ragadozó lilás szemek szinte az övéibe fúródtak, és valahogy még fenyegetıbbnek tőntek a hosszú szempillák keretében. Bármikor, bárkit megölök, mintha ezt árulta volna el az arckifejezése. Démon. Nem, nem démon, emlékeztette magát Ashlyn. A csend túl jó volt, túl tiszta és fenséges. De mégsem lehet angyal, határozott. İ hozta el a békét, igen, de ugyanolyan veszélyes, amennyire szép. Aki így tud késeket hajigálni, mint ı... Akkor vajon mi? Ashlyn nyelt egyet, és tovább tanulmányozta a férfit. Nem kellett volna, hogy hevesebben verjen a szíve, hogy keblei megfájduljanak. Mégis így történt. A férfi olyan volt, mint a sárkány Mclntosh meséiben: túl halálos ahhoz, hogy meg

lehessen szelídíteni, és túl lenyőgözı ahhoz, hogy ott lehessen hagyni. És mégis, Ashlyn hirtelen szerette volna a nyakába temetni az arcát. Szerette volna átfonni a karjaival. Szerette volna átölelni, hogy soha többet ne is engedje el. Azon kapta magát, hogy felé hajol, és szándékában áll valóra váltani a saját kívánságait. Állj. Ne. Élete nagy részében megtagadták tıle az érintést. Ötéves korában küldték az Intézethez, ahol az alkalmazottak csak annyira foglalkoztak vele, hogy a képességeit tanulmányozták. Mclntosh volt az egyetlen, akit valamennyire a barátjának nevezhetett, de még ı sem érintette meg vagy ölelte át gyakran, mintha legalább annyira félt volna tıle, mint amennyire törıdött vele. A randevúzás is kemény dolog volt. A férfiak kiakadtak, amikor tudomást szereztek a képességérıl. És mindig rájöttek, nem lehetett rejtegetni. De... Ha ez a férfi az, akinek Ashlyn gondolja, talán ıt nem érdekli az ı kis adottsága. Talán ı megengedi, hogy megérintse. És az az érintés talán ugyanolyan érzés lenne, mint a csend, ha nem még sokkal... – Asszony? – ismételte a férfi, most rekedt, boríző hangon, ami gátat szabott a további gondolatoknak. Ashlyn megdermedt, és megint nyelt egyet. Lehetséges, hogy... vágy csillogott abban a jeges ibolyakék tekintetben, és teljesen kitörölte belıle azt a muszáj-ölni fényt? Vagy az a vágy fájdalomból és brutalitásból született, és az ı közelgı

halálát jelentette? Egy seregnyi érzés kerítette hatalmába, a félelem újabb hulláma, hátborzongató áhítat, és igen, nıi kíváncsiság. Kevés tapasztalata volt a férfiakkal, és még kevesebb a vággyal. Mit gondolt, hogy így hozzáhajolhat? A férfi talán felhívásnak gondolta volna az érintését. Talán viszonozta volna. Miért nem borult ki már a puszta a gondolattól is? Talán mert tévedhetett is. Talán a férfi mégsem a sárkány volt, hanem a herceg, aki megölte a sárkányt, és a hercegnı megmentésére sietett. – Mi a neved? – Ashlyn azon kapta magát, hogy fölteszi ezt a kérdést. Eltelt egy feszült másodperc, aztán még egy, és beletörıdött, hogy nem fog választ kapni. A férfi arcának durva vonásai meg–megrándultak, mintha nyőg lenne neki, hogy ott van Ashlyn mellett. Végül azt mondta: – Maddox. Maddoxnak hívnak. Maddox... A név bekúszott a lány elméjébe, és bebarangolta annak zegzugait, mint egy elképzelhetetlen megnyugvást ígérı, csábos dallam. Erıt vett magán, és üdvözlésképpen elmosolyodott. – Én Ashlyn Darrow vagyok. Maddox figyelme a lány ajkára korlátozódott. A hófúvás ellenére izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. – Nem kellett volna idejönnöd, Ashlyn Darrow –morogta, és hangjában már nyoma sem volt a vágynak, ami tetszett is Ashlynnek, de félt is tıle. Viszont meglepıen lágyan

végigsimította a karját, és keze a lány tarkójánál állt meg. Hüvelykujja óvatosan cirógatta a torkát, elidızve vadul kalapáló ütıerén. Ashlyn visszafojtotta a lélegzetét, Maddox ujjai pedig követték a mozzanatot. Egy akaratlan, mégis teljesen érzéki érintés volt ez, amitıl egész teste ellágyult. Aztán egy pillanattal késıbb a szorítás erısödött, szinte fájt. – Kérlek – nyögte reszelıs hangon Ashlyn, és Maddox eleresztette. A lány meglepetten pislogott. Az érintése nélkül olyan... elveszettnek érezte magát? – Veszélyes – mondta Maddox, ezúttal magyarul. Ashlyn nem tudta biztosan, hogy magára gondolt-e, vagy ırá. – Te közülük való vagy? – kérdezte lágyan a férfit, de ı maga nem váltott nyelvet. Fölösleges tudatnia vele, hogy beszéli mindkettıt. Maddox tekintetét döbbenet sötétítette el, és megrándult egy izom az állkapcsán. – Hogy érted? Hogyhogy közülük való? – Most angolul beszélt. – Én... én... – De nem találta a szavakat. Düh öntötte el a férfi vonásait, erısebb düh, mint amit valaha is látott bárkin. Kemény testének minden részébıl sugárzott. Ashlyn maga köré fonta a karjait. Nem, mégsem herceg. Határozottan sárkány, ahogy elıször is feltételezte. Maddox még mindig térdelve, fokozatosan elhúzódott tıle. Lassan mély lélegzetet vett, majd ugyanolyan lassan kifújta,

arca körül ködpára formálódott. Keze a csizmája száránál tétovázott, mintha nem tudná eldönteni, hogy belenyúljon–e vagy ne. Végül azt kérdezte: – Mit keresel itt, az erdıben, asszony? És ne hazudj nekem. Rá fogok jönni, és nem fog tetszeni a válaszom. Ashlynnek valahogy megjött a hangja. – A férfiakat keresem, akik a hegytetın élnek. – Mert? – Ez az egy szó olyan volt, mint egy arculcsapás. Mennyit áruljon el? İ az egyik különleges képességekkel bíró férfi volt, annak kellett lennie. Túl vibráló volt, túl erıteljes ahhoz, hogy egyszerő ember legyen. Ráadásul a puszta jelenléte elüldözte valahogy a hangokat, és azelıtt soha nem történt ilyen Ashlynnel. – Segítségre van szükségem – vallotta be. – Tényleg? – Arcán gyanakvás és megbocsátás egymásnak ellentmondó keveréke tükrözıdött. –Miben? Ashlyn kinyitotta a száját, hogy azt mondja... Mit is? Nem tudta. Végül nem is számított. Maddox egy gyors fejrázással megállította. – Mindegy. Nem látunk itt szívesen, úgyhogy hasztalan magyarázkodnod. Menj vissza a városba. Akármiért jöttél is ide, nem fogod megkapni. – De... de... – Nem engedheti meg, hogy a férfi elküldje. Szüksége volt rá. Igen, még csak most találkoztak. Igen, csak két dolgot tudott róla: a nevét, és hogy szakértıi precizitással hajigálja a tıröket. De már a gondolattól is elborzadt, hogy elveszti a csendet. – Veled akarok maradni. – Ashlyn tudta, hogy kétségbeesés árad belıle, de nem törıdött vele. –Kérlek,

csak egy kis ideig. Míg megtanulom, hogyan uraljam a hangokat. Ahelyett, hogy megenyhült volna, úgy tőnt, Maddoxot csak még jobban felbosszantotta a kérése. Orrcimpája kitágult, és megint megrándult az izom az állkapcsán. – A fecsegésed nem fog összezavarni. Csali vagy. Biztos vagyok benne, különben elrohannál félelmedben. – Nem vagyok csali. – Akármi is az. – Istenemre esküszöm. – Ashlyn kinyúlt, és megragadta a férfi karját, amely kemény volt és erıs, egyben hihetetlenül forró, és vibrált az érintésétıl. A lány kezét mintha apró szúrások döfködték volna. – Azt sem tudom, mirıl beszélsz. Maddox egy szempillantás alatt elrántotta a kezét, és megragadta Ashlyn tarkóját, egy fénycsík alá lökve a fejét. Azonban ez nem fájt neki. Épp ellenkezıleg, újabb elektromos ütést érzett, és a gyomra megremegett. Maddox nem beszélt, csak tanulmányozta ıt, de olyan intenzitással, ami a kegyetlenség határát súrolta. Ashlyn is tanulmányozta ıt, és döbbenten figyelte, amint valami elkezd cikázni... kavarogni... testet ölteni a férfi bıre alatt. Egy arc, ébredt rá félelemmel vegyes áhítattal. Egy másik arc. Egy pillanatra megállt a szívverése. Nem lehet démon, nem lehet démon. Elhallgattatta a hangokat. İ és a többiek csodálatos dolgokat tettek a várossal. Ez csak a fény játéka. Míg továbbra is látta Maddox vonásait, látta annak a valaki, vagy valami másnak az árnyékát is. Vörösen izzó szemeket. Csontvázszerő arccsontot. Tőhegyes fogakat.

Kérlek, legyen csak a fény játéka. De minél hosszabb ideig bámult rá az a csontvázszerő arc, annál kevésbé tudott úgy tenni, mintha csak illúzió lett volna. – Meg akarsz halni? – harsogta Maddox (vagy a csontváz) olyan mély hangon, amely alig különbözött az állati üvöltéstıl. – Nem. – Megölheti, de mosolyogva halna meg. Két perc csend többet ért neki, mint egy életen át tartó zaj. A forró érintéstıl még mindig bizsergısen, rémülten, de eltökélten fölemelte az állát. – Szükségem van a segítségedre. Áruld el, hogyan uraljam az erımet, és azonnal elmegyek. Vagy hadd maradjak veled, hogy megtanuljam. Maddox elengedte, majd megint érte nyúlt, aztán megállt és ökölbe szorította a kezét. – Nem tudom, miért habozok – mondta, és közben úgy bámulta Ashlyn ajkát, hogy az sóvárgásnak is beillett volna. – Közeleg az éjfél, és olyan messzire kellene lenned tılem, amilyen messzire csak lehet. Ahogy kimondta az utolsó szót, összeráncolta a homlokát. Egy pillanattal késıbb azt vakkantotta: – Már túl késı! Fájdalom keres. – Elhúzódott a lánytól, a csontvázarc még mindig villogott a bıre alatt. – Fuss. Menj vissza a városba. Most! – Nem – mondta Ashlyn enyhe remegéssel a hangjában. Csak egy bolond szaladna el a mennyországból, még akkor is, ha azt a darabka mennyet egy pokolbéli arc uralja. Maddox magában átkozódva kirántotta két tırét a fából, és lábra állt. Pillantása az eget kémlelte, a havon és a fákon túli

félholdat. Tekintete dühössé, ádázzá vált. Egy lépés, kettı, hátat fordított, és elindult. Ashlyn a fába kapaszkodva állt fel. Térdei összekoccantak, majdnem összerogyott saját súlya alatt. Hirtelen újra érezte a jeges szélet, és újra meghallotta a suttogó fecsegést. Kétségbeesett kiáltás formálódott a torkában. Három lépés, négy lépés. – Hová mész? – kérdezte a férfit. – Ne hagyj itt. – Nincs idım, hogy biztonságos helyre vigyelek. Magadnak kell találnod egyet. Megfordult, és Ashlyn láthatta széles vállát és feszes, távolodó hátát, mielıtt odavetette volna a válla felett, hogy: – Ne térj vissza erre a hegyre, asszony. Legközelebb nem leszek ilyen nagylelkő veled. – Nem megyek vissza. Akárhová mész, követlek. – Fenyegetés volt, igen, de tartani fogja magát hozzá. Maddox megállt és szembefordult vele, újabb félelmetes vicsorgassál meredve rá. – Megölhetnélek itt és most, Csali, és tudom, hogy ezt kellene tennem. Hogy követnél akkor? Megint ez a „csali". Ashlyn szíve szabálytalanul kalapált, de állta a férfi tekintetét, és remélte, hogy makacsnak és eltökéltnek tőnik, nem pedig halálra rémültnek. – Hidd el, jobb szeretném, ha megölnél, mint hogy egyedül hagyj a hangokkal. Maddox átkozódott, aztán fájdalmasan felszisszent, és kétrét görnyedt.

Ashlyn odarohant hozzá, hısies arckifejezését aggódás váltotta fel. Ujjait a férfi hátára tette sérülés nyomát keresve. Akármi győrte is le ezt a hatalmas szörnyet, biztosan gyötrelmes lehetett. Maddox azonban arrébb lökte, és a lány megbotlott a nem várt erı hatására. – Ne – mondta a férfi, és Ashlyn esküdni mert volna, hogy két külön hangon beszél. Az egyik emberé. A másik... valami sokkal hatalmasabb dologé. Úgy visszhangzott az éjszakában, mint az égzengés. – Ne érj hozzám. – Megsérültél? – Ashlyn fölegyenesedett, próbálta nem mutatni, milyen rosszul érintette a férfi elızı mozdulata. – Talán tudok segíteni. Én... – Menj el, vagy meghalsz. – Maddox megfordult és elırelendült, majd eltőnt az éjszakában. Berontott Ashlyn elméjébe a fecsegés, mintha alig várta volna, hogy a férfi elmenjen. Most hangosabb–nak tőnt, mint valaha, és csak úgy harsogott az értékes csend elmúltával. Lángnak itthon kell maradni. Ashlyn befogta a fülét, és arrafelé botorkált, amerre Maddox ment. – Várj – nyögte. Hallgass, hallgass, hallgass. –Várj. Kérlek. Lába beleakadt egy törött faágba, és újra elesett. Éles fájdalom hasított a bokájába. Nyöszörögve négykézlábra állt és kúszni kezdett. A te ítéleted vitt minket a veszélybe. Nem állhat meg. Utol kell érnie a férfit. Szél csapott az arcába, pont olyan éles szél, mint a tırök, amelyeket Maddox magánál tartott.

A hangok tovább lármáztak. – Kérlek – kiáltotta. – Kérlek! Ádáz ordítás hasított az éjszakába, a föld megremegett és megrázkódtak a fák. Maddox hirtelen mellette termett, elfojtva a hangokat. – Ostoba Csali – vetette oda. Inkább magához beszélve még hozzátette: – Ostoba harcos. Ashlyn megkönnyebbülten felkiáltott, és átölelte a férfit. Szorosan. Soha többé nem akarta elengedni, még akkor sem, ha tényleg viseli azt a kísérteties csontvázszerő maszkot. Könnyek patakzottak a szemébıl, és csillogtak az arcán. – Köszönöm. Köszönöm, hogy visszajöttél. Köszönöm. – Maddox nyakába temette az arcát, pont úgy, ahogy korábban szerette volna. Amikor orcája hozzáért a férfi bıréhez, megborzongott, és újra végigfutott rajta a forró bizsergés. – Ezt meg fogod bánni – mondta Maddox, majd felnyalábolta, és a vállára vetette, mint egy zsák krumplit. Ashlynt ez nem zavarta. Együtt voltak, a hangok elmentek és csak ez számított. Maddox a kísérteties fák közt kanyarogva gyorsan haladt elıre, de idınként felmordult a fájdalomtól. Ashlyn könyörgött neki, hogy tegye le, így megkímélhetné magát az ı súlyától, de Maddox csendes parancs gyanánt megszorította a combját, hogy fogja már be a száját. Végül Ashlyn ellazult, és egyszerően csak élvezte az utazást. Bárcsak tovább tartott volna az öröme!

FEJEZET HARMADIK

Haza kell érnem, haza kell érnem, haza kell érnem, ismételgette magában a parancsot Maddox, miközben próbálta elterelni a figyelmét a fájdalomról, próbálta elfojtani a késztetést, hogy erıszakot alkalmazzon... a késztetést, amely állhatatosan ostromolta. A nı – Ashlyn – a vállán himbálózott, kelletlen emlékeztetıjeként annak, hogy bármelyik pillanatban lemészárolhat mindent maga körül. Legfıképpen ıt. Te akartál belefeledkezni egy nıbe, megfulladni benne, gúnyolódott a szellem. Itt az alkalom. Fulladj bele a vérébe. Maddox keze ökölbe szorult. Gondolkodnia kellett, de a fájdalomtól nem tudott. A lány valamilyen erıt emlegetett, és a segítségét kérte. Vagy nem így volt? Néhány dolgot nem értett abból, amit mondott, mert a fejében lévı üvöltés elnyomta a szavakat. Csak azt tudta biztosan, hogy ott kellett volna hagynia, ahogy elıször is akarta. De hallotta a kiáltását, azt az elgyötört hangot, tébolyult nyöszörgést, amit ı maga is gyakran szeretett volna hallatni. Ez olyan mélyen érintette, hogy azonnal szükségét érezte, hogy segítsen neki, hogy csak még egyszer megérinthesse puha bırét. Olyankívánság volt ez, ami valahogy erısebbnek

bizonyult még Erıszaknál is. Egy elképesztı, hihetetlen mutatvány volt ez. Így hát visszament a nıért annak ellenére, hogy tudta: az nagyobb veszélyben van vele, mint egyedül az erdıben. Annak ellenére, hogy tudta, valószínőleg azért küldték, hogy összezavarja ıt, és segítsen a Vadászoknak bejutni az erıdbe. Bolond. A lány most egész testével körbefonta, nıies illata ingerelte az orrát, lágy domborulatai arra késztették, hogy fölfedezze ıket. Vagy hogy felszeleteld, noszogatta a démon. A lány kísértetiesen szép volt: érthetı, hogy a Vadászok miért ıt küldték. Ki akarná elcsúfítani buja nıiességét? Ki utasítaná el harsogó érzékiségét? Úgy tőnt, ı nem. Bolond, szitkozódott magában újra. Vadászok! Tényleg Budapesten jártak, a tetoválásaik nyomasztó emlékei voltak a sötét, kegyetlen görög napoknak. Egyértelmő volt, hogy megint vérre szomjaznak, mivel mind a négy férfi, aki Ashlynt követte, pisztolyt és hangtompítót tartott magánál. Halandó létük ellenére nagy szakértelemmel küzdöttek. Ugyan Maddox gyıztesen került ki a véres párharcból, de nem sértetlenül. A vádliját megvágták, és biztosan megrepedt az egyik bordája is. Úgy látszik, az idı múlásával mégiscsak ügyesebbek lettek. Azon tőnıdött, vajon hogy fog Ashlyn reagálni, ha megtudja, hogy meghaltak. Sírni fog? Kiabálni? Szitkozódni? Megtámadja majd ıt dühében? Vajon vannak még többen is a városban?

Ebben a pillanatban nem tudta rávenni magát, hogy ezzel foglalkozzon. Ashlynt a karjában tartva eksztázisban volt, az életét jelentı pokol pillanatnyilag visszavonult, és maga után hagyott... valamit, amit nem tudott igazán megnevezni. Talán vágyat. Nem. Azonnal elvetette ezt a szót, mert ez nem fedte eléggé a rátörı vad lázat. Azonnali lidércnyomás, talán. Akármi volt is az, nem tetszett neki. Sokkal hatalmasabb volt, mint bármi, amit azelıtt tapasztalt, és azzal fenyegetett, hogy átveszi az irányítást. Maddoxnak nem volt szüksége még egy olyan erıre, ami pattanásig feszíti amúgy is zaklatott idegeit. Ashlyn csak olyan... bájos volt. Olyan bájos, hogy szinte fájt ránézni. Bıre puha volt és sima, mintha fahéjat mártottak volna egy mézescsuporba, és nyalogatnivaló krémmé keverték volna. A szeme ugyanolyan mézszínő volt, és olyan riadt, hogy a férfinak belesajdult a szíve. Soha nem látott még halandó tekintetet ilyen elgyötörtnek, és nem érezte ezt a furcsa hasonlóságot, amit nála. Ahogy szintén mézszínő, de réz és kvarc árnyalta hosszú, selymes haja tekergett finom vonásai körül, az már szinte fájt. Akarta ıt. Meg akarta érinteni, meg akarta ízlelni. Fel akarta falni. Felemészteni. De nem akarta bántani. És ez igazán lenyőgözte. Ashlyn... A név keresztülsuhant az elméjén, ugyanolyan finoman, amilyen a lány volt. Hogy az erıdbe vitte, ellenkezett a szabályokkal, legféltettebb titkaikat fenyegette. Szégyellnie

kellene magát, amiért odaviszi, ahelyett, hogy magára hagyta volna, és a lánynak sikoltoznia kellene a rémülettıl. A kellene kétségkívül egyiküknek sem jelentett semmit. Miért nem kiabált Ashlyn? És fıleg miért nem kiabált korábban? Amikor elıször megragadta, az ı arca a lány szövetségeseinek vérében úszott, Ashlynén pedig ragyogó mosoly fénylett fel, telt ajkai láthatóvá tették tökéletesen fehér fogait. Ahogy arra a mosolyra gondolt, Maddox érezte, hogy vágya bosszantó módon felkorbácsolódik. Bár egy örökkévalóság óta nem volt dolga Csalival, nem emlékezett olyan alkalomra, amikor a Vadászok ennyire tiszta csalétket akasztottak volna a horgukra az ı legnagyobb megelégedésükre. Még Hadiee sem volt ilyen, aki segített térdre kényszeríteni Badent, Bizalmatlanság ırzıjét. Hadiee tökéletesen alakította a megbecstelenített, riadt teremtést. Baden meglátta ıt, és minden gyanakvás nélkül cselekedett, elıször azóta, hogy a démont a testébe költöztették. Vagy talán mégsem. Maddox mindig is kíváncsi volt arra, hogy a férfi meg akart–e halni. Ha igen, teljesült a kívánsága. Torkon szúrták, percekkel azután, hogy beengedte Hadiee–t a spitibe, aki cserébe felfegyverzett Vadászokat invitált be. Maga a szúrás valószínőleg nem ölte volna meg Badent. Azonban a Vadászok folytatták, amit elkezdtek, és lefejezték ıt. Badennek esélye sem volt, hiszen ebbıl még egy halhatatlan sem épül fel. Jó ember volt, csodás harcos, és nem érdemelt ilyen véres halált. Maddox azonban...

Az én meggyilkolásom teljesen jogos lenne. A Hadiee elıtti Csali Parist csábította el. Nem mintha ez túl sok erıfeszítést igényelt volna. Együttlétük alatt a Vadászok beosontak a nı hálószobájába, és hátba szúrták a harcost, megpróbálták legyengíteni, mielıtt levágják a fejét. Paris viszont megerısödött a szextıl. Még sebesülten is küzdött, kiszabadította magát, és megölte mindegyiket. Maddox nem tudta elképzelni, hogy a nı, akit a karjaiban tartott, annyira gyáva lenne, hogy hátba támadja, ı szembenézett vele, és akkor sem hátrált meg, amikor a benne élı szellem ki akart szabadulni. Talán Ashlyn ártatlan. Maddox nem talált sem kamerákat, sem dinamitot azoknál a fáknál, ahol a lány idızött. Talán... – Talán bolondabb vagy, mint képzeled – motyogta. – Tessék? Maddox tudomást sem vett Ashlynrıl, tudta, hogy így biztonságosabb. A lány hangja lágy volt és dallamos, és piszkálta a szellemet, mintha kigúnyolná kedvességével. Jobb, ha csendben marad. Végre megpillantotta az erıd sötét, omladozó falait, de egyáltalán nem túl hamar. Kínzó fájdalom hasított a gyomrába, szinte a földre döntötte. Erıszak áramlott az ereibe, és vibrált a vérében. Ölj. Sebesíts. Csonkíts. – Nem. Ölj. Sebesíts. Csonkíts. –Nem! Öljsebesítscsonkíts.

– Maddox? A szellem kétségbeesetten üvöltözött, kétségbeesetten próbált szabadulni. Küzdj ellene, parancsolta magának Maddox. Maradj nyugodt. Mély levegıt vett, benn tartotta, majd lassan kifújta. Öljsebesítscsonkíts, öljsebesítscsonkíts. – Ellenállok neki. Nem vagyok szörnyeteg. Meglátjuk... Körmei megnıttek, és engesztelhetetlen késztetéssel viszkettek, hogy lesújtson valamire. Ha nem csillapodik le, hamarosan bántani fog mindent, amit ér. Ölni fog, habozás és kegyelem nélkül. Lerombolja ezt az otthont kırıl kıre, szétrúgja, szétkarmolja veszett dühében. Mindenkit elpusztít, aki otthon van. És inkább égne a pokol tüzében egy örökkévalóságon át, mint hogy ezt tegye. – Maddox? – szólt újra Ashlyn. Édes hangja eljutott a férfi füléig, könyörgés hallatszott benne, ami részben nyugtató balzsamként hatott rá, részben szította a benne lobogó tüzet. – Mi a... – Csendet. – Levette a lányt a válláról, még mindig szorosan tartva ıt, és berohant a bejáraton, miközben majdnem kiszakította az ajtót a helyérıl. Dühös hangok fogadták. Torin, Lucien és Reyes a hallban vitatkoztak. – Nem lett volna szabad elengedned – mondta Lucien. – Állattá válik, Torin, és megsemmisít... – Állj! – kiáltotta Maddox. – Segítsetek! Mindhárom férfi megfordult, hogy szembenézzen vele.

– Mi folyik itt? – kérdezte Reyes. Ahogy meglátta Ashlynt, tátva maradt a szája. Döbbenet ült az arcára. – Miért hoztál be egy nıt a házba? Meghallva a felfordulást, Paris és Aeron rohant a hallba feszülten. Amikor meglátták Maddoxot, megnyugodtak. – Végre – mondta Paris megkönnyebbülten. De ı is észrevette Ashlynt, és elvigyorodott. – Ez édes! Ajándék? Nekem? Maddox a fogát vicsorította. Öld meg ıket, esdekelt Erıszak, és ezúttal csábító volt a suttogása. Öld meg ıket. – Nem kellene itt lenned – szakadtak ki a szavak a torkából. – Fogd a lányt, és menj el. Mielıtt túl késı lesz. – Nézzetek rá – mondta Paris, megkönnyebbülése és jókedve eltőnt. – Nézzétek az arcát. – Már elkezdıdött – mondta Lucien. A szavak cselekvésre késztették Maddoxot. Bár rájött, hogy nem akarja elengedni Ashlynt, még ırületében sem, mégis a csoport felé dobta ıt. Lucien könnyedén elkapta. Abban a pillanatban, hogy újra a saját lábán állt, Ashlyn összerezzent. Biztosan kificamította a bokáját a hegyen, ébredt rá Maddox, és a másodperc töredékéig vérszomját aggodalom váltotta fel. – Vigyázzatok a lábára – parancsolta a többieknek. Lucien elengedte a lányt, hogy megnézze a bokáját, de Ashlyn arrébb kúszott és visszabicegett Maddoxhoz. A férfi aggodalma fokozódott, ahogy köréfonta a karjait. A lány remegett. De egy pillanattal késıbb már nem törıdött vele. Bosszantó köd ereszkedett az elméjére, és a kegyetlenség kiirtott benne minden más érzést.

– Engedj el – morogta, ellökve magától Ashlynt. A nı szorosan hozzásimult. – Mi a baj? Lucien megragadta, elrángatta onnan, és vasmarokkal szorította. Ha még egy másodpercig érinti Maddoxot, az biztosan darabokra szaggatta volna. Ehelyett a közeli falba csapott az öklével. – Maddox – mondta a lány reszketı hangon. – Ne bántsátok. – A szavak ugyanannyira szóltak saját magának, mint a többieknek. – Te – csikorogta Reyesre mutatva vörösre piszkolódott ujjával. – Hálószoba. Most. – Nem várta meg a választ, hanem feldübörgött a lépcsın. Hallotta, ahogy Ashlyn küzd a szabadságáért, és utána kiáltja: – De én veled akarok maradni! Maddox addig harapta belülrıl a száját, míg meg nem érezte a vér ízét. Aztán megengedte magának, hogy hátravessen egy pillantást a válla felett. Amikor Lucien erısebben szorította a küzdı Ashlynt, és fekete haja a lány vállát súrolta, Maddox vérszomja fokozódott. Majdnem visszarohant a hallba, hogy darabokra tépje a barátját. Enyém, kiáltotta az elméje. Enyém. Én találtam. Senki más nem érintheti meg, csak én. Maddox nem tudta, hogy ez a saját gondolata volt–e, vagy a szellemé, és nem is érdekelte. Csak ölni akart. Igen, ölni. Düh, puszta düh áradt szét benne. Megállt. Irányt váltott. Darabokra fogja vágni Lucient, és a vérével locsolja be a padlót. Pusztíts, pusztíts, pusztíts. Ölj.

– Támadni fog – szólt Lucien. – Vigyétek innen a lányt! – kiáltotta Torin. Lucien kiráncigálta Ashlynt a helyiségbıl. A lány rémült kiáltásai visszhangzottak Maddox fülében, ami csak tovább fokozta sötét kívánságait. Sápadt, bájos arca újra és újra megjelent lelki szemei elıtt, és ez volt az egyetlen dolog, amit látott. Ashlyn meg volt rémülve. Bízott Maddoxban, akarta ıt. Karjai el akarták ıt érni. Maddox gyomra a lüktetı gyötrıdés égı tömege volt, de nem lassított. Az éjfél bármelyik percben eljöhet, és ı meghal, de mindenki mást is magával visz. Igen, el kell ıket pusztítani. – Ó, az ördögbe – motyogta Aeron. – A démon teljesen eluralkodott rajta. Meg kell ıt fékeznünk. Lucien, gyere vissza. Siess! Aeron, Reyes és Paris elıreléptek. Maddox elképesztı gyorsasággal kirántotta tıreit a hüvelyükbıl és elhajította ıket. A három férfi, számítva a támadásra, lebukott, az ezüst kések elrepültek felettük és beleálltak a falba. Két másodperccel késıbb Maddox a hátán feküdt, a többiek pedig felülkerekedtek rajta. Ökölcsapások sújtották az arcát, a gyomrát, az ágyékát. Küzdött. Üvöltött, morgott, csapkodott. Olyan ütés érte az állkapcsát, hogy az kiugrott a helyérıl. Valaki a lába közé térdelt. İ még mindig küzdött. És miközben tombolt a csata, a harcosoknak valahogy sikerült felráncigálniuk Maddoxot a lépcsın, be a hálószobájába. Maddox azt hitte, hallja Ashlynt zokogni, hogy látja ıt, amint megpróbálja elrángatni tıle a többieket. Elırelendítette az

öklét, és eltalált valamit, valaki orrát. Üvöltést hallott. Megelégedést érzett. Még több vért akart. – A fenébe! Verd láncra, Reyes, mielıtt betöri másvalaki kibaszott orrát is! – Túl erıs. Nem tudom, mennyi ideig tudom még lefogni. Percek teltek el, amíg küzdött, talán egy örökkévalóság is, aztán hideg fém ejtette foglyul a bokáját és a csuklóját. Maddox dobálta magát, de a kapcsok a bırébe martak. – Rohadékok! – A gyomrában most már elviselhetetlen volt a fájdalom, és nem csak idıszakosan jelentkezett, hanem folyamatossá vált. – Megöllek titeket. Mindegyikıtöket magammal viszem a pokolba. Reyes ott állt felette, tekintetét eltökéltség sötétítette el, és napbarnította vonásaiból sajnálat áradt. Maddox próbálta megütni, felhúzta a térdét, hogy megrúgja, de a láncok szorosan tartották. A harcos is szorosan tartotta, és egy hosszú, fenyegetı kardot akasztott le az oldaláról. – Sajnálom – mondta Reyes recsegı hangon, ahogy az óra elütötte az éjfélt. Aztán hasba szúrta Maddoxot. A fém a gerincéig hatolt mielıtt elhagyta a testét. Azonnal vér ömlött ki a sebbıl, elárasztotta a mellkasát és a hasát. Keserőség égette a torkát és az orrát. Átkozódott, csapkodott. Reyes újra leszúrta. És újra. A fájdalom... a haláltusa... Úgy érezte, megrepedezik a bıre. Azzal a három szúrással a csontjai és a belsı szervei szétdarabolódtak, és minden egyes szakadás külön kín volt. De még mindig küzdött, még mindig kétségbeesett vágyat érzett, hogy öljön.

Egy nı sikoltott. –Állj! Megölitek! Amikor a hangja elért Maddox tudatáig, a férfi küzdelme még vadabbá vált. Ashlyn. Az ı nıje az erdıbıl. Az övé. Gyerünk hozzá, oda kell menni hozzá. Meg kell ölni – nem! Meg kell menteni. Megölni... megmenteni... a két szükséglet harcolt egymással. Maddox megrántotta a láncait. A fémbilincsek mélyebben vágtak a csuklójába és a bokájába, ı mégis felemelkedett és rúgott egyet. Az ágy megrázkódott a mozdulat erejétıl, a fejtámla és a lábrész egy nyikordulással meghajlottak. – Miért csináljátok ezt? – kiáltotta Ashlyn. – Állj! Ne bántsátok! Édes istenem, hagyjátok abba! Reyes újra hasba szúrta. Fekete pókháló szövıdött Maddox elıtt, ahogy a szobát fürkészte tekintetével. Homályosan látta, hogy Paris Ashlyn felé lépked. Elérte, és köréfonta a karját. A lány eltörpült a hatalmas férfi mellett, szinte beburkolózott az árnyékába. Könnyek csillogtak a borostyánszínő szemekben és a nagyon is sápadt orcákon. Ashlyn küzdött, de Paris erısen tartotta, és kivitte a szobából. Maddox állati üvöltést hallatott. Paris el fogja csábítani. Levetkızteti, és kedvét leli benne. Ashlyn nem fog tudni ellenállni, hiszen egyetlen nı sem tud. – Engedd el! Most! – Olyan hevesen erılködött, hogy kiszabaduljon, hogy elpattant egy ér a homlokán. Látása teljesen elhomályosult.

– Vidd ki innen a lányt, és tartsd távol. – Reyes még egyszer hasba szúrta Maddoxot, ötödszörre. – Még tébolyodottabb lesz miatta, mint egyébként. Meg kell menteni Ashlynt. El kell jutni hozzá. A láncok csörömpölésébe saját lihegésének hangja vegyült, ahogy mindinkább küzdött a szabadságáért. – Sajnálom – suttogta megint Reyes. Végül hatodszorra is hasba szúrta. Maddoxot ekkor hagyta el az ereje. A szellem elcsendesült, visszavonult tudata mélyére. Vége. Bevégeztetett. Maddox az ágyon feküdt saját vérébe fagyva, képtelen volt megmozdulni, és nem látott semmit. Sem a fájdalom nem hagyta el, sem az égetı érzés. Nem, inkább felerısödtek, sokkal inkább a részévé váltak, mint a saját bıre. Meleg folyadék bugyogott a torkában. Lucien – tudta, hogy Lucien volt az, mert felismerte Halál megtévesztıén édes illatát –, letérdelt mellé, és megfogta a kezét. Ez azt jelentette, hogy közel volt a halála, kínzóan közel. De Maddox számára az igazi kín csak most kezdıdött. Halálos átka részeként ı és Erıszak az éjszaka hátralévı részében a pokol vermeiben fognak égni. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de csak köhögni tudott. Egyre több és több vér áramlott a torkába, fojtogatva ıt. – Reggel sok mindent meg kell majd magyaráznod, barátom – mondta Lucien, és gyengéden hozzátette: – Most halj meg. Elkísérem a lelked a pokolba, ahogy elı van írva, de most talán azt fogod kívánni, hogy bárcsak ott maradhatnál inkább, mint

hogy szembe kelljen nézned azzal a bajjal, amit az otthonunkba hoztál. – L–lány – sikerült végre Maddoxnak kimondania. – Ne aggódj – válaszolta Lucien. Akármilyen kérdést tett volna fel, megtartotta magának. – Nem fogjuk bántani. Reggel megkapod, hogy foglalkozhass vele. – Érintetlenül. – Maddox tudta, hogy a kérése furcsa, mert még soha, egyikük sem akart birtokolni egy nıt. Bár Ashlyn... Nem tudta pontosan, mit akar csinálni vele. Tudta, hogy mit kellene, és hogy mit nem lehet. Egyik sem számított sokat abban a pillanatban. Mert azt mindennél jobban tudta, hogy nem akarja velük megosztani. – Érintetlenül – ismételte gyengén, amikor Lucien nem válaszolt. – Érintetlenül – egyezett bele végül Lucien is. A virágillat felerısödött. Egy szívdobbanásnyi idı telt el, és Maddox meghalt.

NEGYEDIK FEJEZET

– Ki vagy te, és honnan ismered Maddoxot? – Engedj el! – Ashlyn vonaglott és tekergett, próbálta kiszabadítani magát fogva tartója vasmarkából. A bokája lüktetett, de nem foglalkozott vele. – Megölik ott bent. Úristen. Tényleg megölik, újra és újra leszúrják. Olyan sok volt a vér... olyan borzalmas kiáltásokat hallott. Émelyegni kezdett, ahogy eszébe jutott. Lehet, hogy a hangok még nem tértek vissza, de sokkal elgyötörtebbnek érezte magát, mint valaha. – Maddoxnak nem lesz semmi baja – mondta neki a férfi. Maddox betörte az orrát – Ashlyn látta –, de az szinte azonnal a helyére ugrott. Még csak vérnyom sem volt az arcán. Most levette egyik kezét a lány csípıjérıl, de csak hogy megcirógassa a halántékát, és gyengéden félresöpörjön róla egy hajtincset. – Majd meglátod. – Nem, nem fogom meglátni. – Majdnem zokogott. – Engedj el! – Akármennyire is nem tetszik, hogy nemet mondok neked, ezt kell tennem. Túlzott kínokat okoztál neki. – Én okoztam neki túlzott kínokat? Nem én szúrtam le. És most engedj el! – Nem tudta, mi mást tehetne, így lecsillapodott, és felpillantott a férfira. –Kérlek. – Fogva

tartójának ragyogó kék szeme volt, és tejfehér bıre. Haja elbővölı keveréke volt a feketének és a barnának. Sokkal jóképőbb volt, mint bárki, akit Ashlyn valaha látott, szinte túl tökéletes, hogy igaz legyen. És ı semmi mást nem akart, csak megszabadulni tıle. – Nyugi. – Lassan csábos mosolyt villantott a lányra. Begyakorolt mosoly volt, még az ı hozzá nem értı szemei is észrevették. – Nem kell tılem félned, szépségem. Én maga vagyok a gyönyör. Düh és rémület, bánat és csalódottság adott Ashlynnek erıt és bátorságot, és pofon vágta a férfit. Épp most nézte végig, hogy egy másik leszúrja Maddoxot, és semmit sem tett, hogy megakadályozza. Épp most nézte végig, hogy leszúrják Maddoxot, és flörtölni merészel vele. Csakis félni tudott tıle. A férfi arcáról lehervadt a mosoly, és homlokát ráncolva nézett le rá. – Megütöttél. – Hangja elárulta meglepetését. Ashlyn újra pofon vágta. – Engedj el. A másik csak még jobban ráncolta a homlokát. Egyik kezével orcáját dörzsölgette, míg a másikkal szorosan fogta Ashlynt. – Engem nem szoktak megütni a nık. Szeretnek. Ashlyn fölemelte a kezét, készen arra, hogy még egyet behúzzon neki. A férfi sóhajtva szólalt meg. – Rendben. Menj. Maddox már nem kiáltozik. Kétlem, hogy fel tudnád most idegesíteni, ez olyan biztos, mint az, hogy halott. – Ezzel levette kezét a lányról.

Ashlyn nem hagyott neki idıt, hogy meggondolja magát. Ahogy kiszabadult, mozgásba lendült, és a sajgó bokája ellenére is végigrohant a folyosón. Amikor belépett a szobába, és meglátta a véráztatta ágyat és a mozdulatlan testet, hirtelen megállt. Úristen. Maddox szeme csukva volt, mellkasa teljesen mozdulatlan. Zokogás tört fel a lányból, és reszketı kezekkel takarta el a száját. Izzó könnyek győltek a szemébe. – Megöltek téged. Odarohant az ágyhoz, és két kezébe fogta Maddox arcát, majd lassan oldalra billentette. Nem nyílt ki a szeme. Nem vett levegıt. A bıre hideg volt és sápadt a vérveszteségtıl. Ashlyn elkésett. Hogy tudtak ilyen kıszívőén elpusztítani valakit, aki ereje teljében volt? – Ki ez a lány? – kérdezte valaki. Ashlyn felriadva megfordult. Maddox gyilkosai a szoba másik végében beszélgettek egymás közt. Hogy feledkezhetett meg róluk? Idınként felé pillantottak, de egyikük sem beszélt egyenesen hozzá. Úgy folytatták a társalgást, mintha ı nem számítana. Mintha Maddox nem számítana. – El kellene vinnünk a városba, de túl sokat látott – szólt egy nyers hang. Ez volt a leghidegebb, leghanyagabb hang, amit valaha hallott. – Mit gondolt Maddox? – Egész idı alatt együtt éltem vele, de fogalmam sem volt, milyen szenvedést kell kiállnia – mondta egy angyalarcú, zöld

szemő szıke csendesen. Egész öltözéke fekete volt, és kesztyőt viselt, ami egészen a felkarjáig ért. – Mindig ilyen? – Nem, nem mindig – mondta a kardos. – Általában kezesebb. – Sötét pillantása merev volt, hangja elgyötört. – A nı... „Gyilkosok!", kiáltotta magában Ashlyn, és meg akarta támadni ıket. A képessége egész életében több rosszat tárt fel elıtte, mint amennyi jót, arra kényszerítve ıt, hogy évszázadok győlöletes vádjait és rettegı sikolyait hallgassa. És ık brutálisan meggyilkolták az egyetlen embert, aki egy kis nyugalmat biztosított számára. Csinálj valamit, Darrow. Kézfejével megdörzsölte égı szemeit, és reszketve felegyenesedett. Mit tehetne? İk voltak fölényben. És erısebbek voltak nála. Egy szerfelett tetovált férfi homlokráncolva pillantott rá. Katonásan nyírt barna haja volt, két karikát is viselt a szemöldökében, ajkai puhák és teltek voltak. Testén több izom látszott, mint egy világbajnok súlyemelıén. Akár jóképő is lehetett volna – mint egy sorozatgyilkos –, ha nem lettek volna rajta a tetoválások. Még az orcáin is a háború és fegyverek erıszakos képei díszelegtek. Szeme ugyanolyan ibolyaszín árnyalatú volt, mint Maddoxé, de hiányzott belıle a melegség és az érzés. Vér csöpögött az orráról, ahogy állát dörzsölgette két ujjával. – Csinálnunk kell valamit a lánnyal. – Megint az a hideg, szenvtelen hang. – Nem tetszik, hogy itt van. – Ennek ellenére, Aeron, nem érinthetjük meg. –Ennek a felszólalónak koromfekete haja volt, amely úgy keretezte az

arcát, mint valami sötét glória, és különbözı színő szemei, az egyik barna, a másik kék. Arcán sebhelyek sokasága éktelenkedett. Elsı pillantásra visszataszító volt. Másodikra észre lehetett venni a belıle áradó szinte hipnotikus erıt, amit csak fokozott az ıt körüllengı rózsaillat. – Holnap reggel a lány ugyanolyan állapotban lesz, mint most. Lélegezni fog és fel lesz öltözve. – Pont úgy, mint Maddox, elveszed a játékunkat. A fanyar hang Ashlyn mögül érkezett, és ı megfordulva felnyüszített. A jóképő, sápadt bırő férfi állt az ajtóban. Épp ıt figyelte sóvárgón, mintha elképzelte volna meztelenül, és tetszett volna neki, amit látott. Ashlyn egész testében megremegett. Gazemberek mind, egytıl egyig! Vad tekintete a szobát fürkészte, és megállapodott a gondatlanul elhajított kardon. Azon a kardon, amely úgy hasított Maddox testébe, mintha az egy darabka selyem lenne. – Tudni akarom, ki ez a nı – mondta a hideg, tetovált. Aeron. – És tudni akarom, hogy Maddox miért hozta ide. Tisztában van a szabályokkal. – Biztosan az egyik ember a hegyrıl – mondta az angyal –, de ez még mindig nem magyarázza meg, miért hozta közénk. Ashlyn nevetett volna, ha nem érezte volna úgy, hogy a teljes idegösszeomlás határán áll. Hallgatnom kellett volna Mclntoshra. Tényleg démonok élnek itt. – Szóval? – noszogatta ıket Aeron. – Mit csinálunk vele? Megint mindegyik férfi ıt nézte, és Ashlyn lehajolt a kardért. Megragadta a markolatot és felállt, egyenesen rájuk

szegezve a fegyvert. A kard nehezebb volt, mint gondolta, és a karja remegni kezdett a súlya alatt, de azért szilárdan tartotta. A társaság kíváncsian figyelte. Nem tükrözıdött félelem az arcukon, de ez nem hozta zavarba Ashlynt. Bár csak rövid ideje ismerte Maddoxot, volt benne valami vadság, ami gyászolta az elvesztését, és bosszút követelt a halála miatt. Maddox. A név, akár egy suttogás, visszhangzott az elméjében. Elment. Örökre. Gyomra fájdalmasan összeszorult. – Meg kellene ölnöm mindegyikıtöket. İ ártatlan volt. – Ártatlan? – gúnyolódott valaki. – Meg akar ölni minket. Tehát eljöttek értünk a Vadászok – mondta Aeron undorodva. – Egy Vadász nem nevezné Maddoxot ártatlannak. Még viccbıl sem. – A Csalit ez nem zavarná. Emlékezzetek, minden szavuk hazugság volt, bár az arcukon nyoma sem látszott fortélynak. – Figyeltem a monitoron, ahogy Maddox megölt négy embert, amit nem tett volna, ha ártatlanok lettek volna. És kétlem, hogy egy bőntelen nı csak véletlenül került az erdıbe pontosan ugyanakkor. – Gondolod, hogy ért a kardforgatáshoz? Horkantás. – Persze, hogy nem. Nézd, hogy tartja. – Azért bátor kis teremtés. Ashlyn tátott szájjal bámult rájuk, alig tudta nyomon követni a beszélgetést. – Senkit nem érdekel, hogy meggyilkoltak itt egy férfit? Hogy ti gyilkoltátok meg?

A fekete ruhás angyal nevetett, tényleg nevetett, de zöld szemében aggodalom csillogott. – Higgy nekem, Maddox megköszöni majd nekünk reggel. – Ha nem öl meg elıbb, amiért itt voltunk – replikázott valaki. Ashlyn legnagyobb megdöbbenésére a legtöbben kuncogtak. Mindannyian a fejüket rázták ıszinte egyetértésben. Csak az maradt csendes, aki a végzetes forradásokat viselte. İ továbbra is Maddox testét bámulta, arckifejezésén gyötrıdés és bőntudat tükrözıdött. Helyes. Ashlyn azt akarta, hogy szenvedjen azért, amit tett. Az érzéki, aki azt hitte, hogy egy nı sem tud ellenállni neki, rászegezte a tekintetét, és egy újabb csábos mosolyt villantott rá. – Tedd le a kardot, édes, mielıtt megsebzed magad. Ashlyn azonban eltökélten, szorosan tartotta. – Gyere, és vedd el tılem, te... te... állat! – A szavak kitörtek belıle, nem tudta visszatartani ıket. –Lehet, hogy nem tudok bánni a karddal, de ha a közelembe jössz, meg foglak sebezni. Sóhajtás hallatszott. Nevetés. Egy fontos kérdés: – Milyen nı az, aki ellen tud állni Parisnak? – Azt mondom, zárjuk a kazamatába. – Ezt az Aeron nevő mondta. – Isten tudja, mit csinálna különben. – Megegyeztünk – visszhangozták a többiek. Ashlyn az ajtó felé haladva megrázta a fejét, és szorosabban markolta a kardot.

– Elmegyek. Halljátok? Elmegyek. És jegyezzétek meg, amit mondok: az igazságszolgáltatás gyızni fog. Egytıl egyik letartóztatnak és kivégeznek titeket. – Maddox majd reggel eldönti, mi legyen vele –mondta a felemás szemő nyugodtan, tudomást sem véve Ashlynrıl. Mintha Maddox bármit is eldönthetne ezek után. Ashlyn álla megremegett. Aztán szemei elkerekedtek, ahogy a gyilkosok elszántan elindultak felé. Ne bánts. Kérlek, ne bánts. Szünet. Csattanás. Meggyötört kiáltás. A karom! Gyomorfordító, hatalmas zokogás. Eltörted a kibaszott karomat! Ashlyn karja együttérzın lüktetett. Én nem... csináltam... semmi rosszat. A hangok teljes erıvel tértek vissza. Ashlyn összegömbölyödött a nyirkos, sötét kamra padlóján, didergett és meg volt rémülve. – Csak találni akartam valakit, aki tud nekem segíteni – suttogta. Ehelyett egyenesen egy Grimm–mesébe cseppent, és nincs kilátásban a boldog befejezés. Fogok. Fogok. Csak... szükségem van... egy... percre. Az egyoldalú beszélgetés úgy tőnt, már egy örökkévalóság óta pergett a tudatában, a harag, kétségbeesés és fájdalom disszonáns concertójaként. Azonban föléemelkedett egy másik hang: Maddoxé. Nem egy múltbéli hang, hanem egy emlék. Kiáltások sorozata. – Ezért hagytad ott az Intézetet. Fájdalmában és undorában megrázta a fejét, próbálta meggyızni magát, hogy ez a nap csak egy rémálom. Hogy nem

gyilkoltak meg egy férfit a szeme láttára. Nem szúrták le. Újra meg újra. De tudta az igazságot. A kiáltásai... Úristen, a kiáltásai. A dühe, hogy leláncolták és ütlegelték, a gyötrelme... sokkal rosszabb volt, mint amit valaha emberi lénytıl hallott. Könnyek patakzottak az arcán. Nem tudta kitörölni Maddox látványát a fejébıl, sem a halála elıttit, sem az azutánit. Nyers, jóképő arc, szinte barbár a maga intenzitásában. Homályos, beesett arc. Csillogó ibolyakék szemek. Lehunyt ibolyakék szemek. Magas, napbarnított, izmos test. összetört, véres, élettelen test. Ashlyn nyöszörgött. Miután bedobták ebbe a kamrába, Maddox gyilkosai megígérték, hogy hoznak neki takarót és ennivalót. Az ígéret szinte évekkel ezelıtt hangzott el, de senki nem jött vissza. Ashlyn örült neki. Nem akarta újra látni ıket. Nem akarta hallani a hangjukat, nem akart beszélni velük. Inkább kibírja valahogy a hideget és az éhséget. Dideregve szorosabbra húzta magán a kabátját. Hálás volt, amiért még megvolt neki, hogy a férfiak, azok a barbár szörnyetegek nem vették el tıle a látszólag végtelen úton, míg az emeletrıl a föld alá értek. Valami boldog cincogással átszaladt az ujjbegyein, ı pedig összerándult. Istenem, istenem, istenem. A legközelebbi sarokba iszkolt. Egér. A szırös kis rágcsáló, ami megeszik bármit, és ahol egy van... Felkavarodó gyomorral fürkészte a kamrát. Nem mintha bármi haszna lett volna. A helyiség túl sötét volt, és egy kezet

sem vett volna észre – vagy akár szörnyet –, akkor sem, ha pont ott lett volna az orra elıtt. – Maradj nyugodt. – Mélyen belélegzett. – İrizd meg a hidegvéred. – Lassan kifújta a levegıt. Mindent elmondok neked, amit tudni akarsz, de kérlek, ne bánts megint, mondta Törött Kar, aki zokogva tért vissza Ashlyn gondolataiba. Nem akartam belopózni ide. Hosszú szünet következett. Jó, igen, igen. Akartam. De csak azért, hogy megnézzem, ki telepedett le itt. Nem vagyok vadász, esküszöm, hogy nem vagyok az. Ashlyn fülei viszkettek, és szorosabban simult a kıfalhoz. Vadász, mondta a férfi. Maddox gyilkosai ıt is vadásznak nevezték. Hogy értették ezt? Fejvadász? Homlokát ráncolva dörzsölgette fájó, feldagadt bokáját. Ki gondolná ezt a százhatvan centi magas, átlagos Ashlynrıl? – Nem számít. Kiutat kell találnod innen, Darrow. – El kell mondania a hatóságoknak, mi történt Maddoxszal. Vajon hinni fognak majd neki? Egyáltalán fogja ıket érdekelni? Vagy a férfiak valahogy megbabonázták ıket, ahogy a többi városit is – angyalok, tényleg –, és így azt tehetik, amit csak akarnak? Zokogás tört fel Ashlynbıl, és a remegés szinte ledöntötte a lábáról. Senkinek nem kellene ilyen lassan, ilyen fájdalmasan meghalnia. Méltóság nélkül. Anélkül, hogy figyelnének a kiáltásaira. Így vagy úgy, meg fogja bosszulni Maddox halálát. Maddox kiáltott. Tetıtıl talpig lángok nyaldosták a testét. Húsa felhólyagosodott, leolvadt róla, míg semmi más nem maradt belıle, csak a csontok. Nem, még a csontok sem,

tőnıdött el a következı percben. A lángok hamut csináltak belıle. De még mindig éber volt... örökké éber. Még mindig tudta, hogy ki volt, hogy mi volt, és hogy holnap is vissza kell térnie a tőzbe. A gyötrelem már–már több volt, mint amit el tudott viselni. Füstgomolyag győrőzött a levegıben, kormot szórva minden irányba. Undorodva vette tudomásul, hogy a korom hozzá tartozik. İ volt az. Ám a korom túlságosan is hamar visszatért oda, ahol Maddox állt, egybeolvadt és testté alakult, egy férfivá, akit még egyszer elragadtak a lángok. A test újra megolvadt minden egyes döglesztı porcikájában, az izom folyós hússá változott, aztán narancsos arany szikrák lobbantak fel, és teljesen szétbomlasztották. Újabb fekete felhı szállt fel, amely mindent visszaterelt a helyére, így az egész folyamat kezdıdhetett elölrıl. Újra és újra és újra. Erıszak egész idı alatt üvöltött a fejében, kétségbeesetten ki akart szabadulni, többé már nem volt olyan jóllakott, mint a halála pillanatában. Ez az üvöltés összekeveredett a többi halálraítélt lélek hangjával, akik sikoltoztak a pokol belılük lakmározó lángjaitól. Démonok, azok az undorító szárnyas, csillogó vörös szemő, csontvázarcú, sárga szarvú teremtmények lebegtek egyik elgyötört rabtól a másikig, nevettek, köpködtek, gúnyolódtak rajtuk. Bennem is van egy olyan szörnyeteg. Csak éppen az enyém rosszabb. A többi démon is tudta ezt.

– Isten hozott, testvér – gúnyolódtak vele, mielıtt nyaldosni kezdték tüzes, villás nyelvükkel. Azelıtt, amikor elérte a tőz, Maddox mindig azt kívánta, hogy bárcsak eltőnhetne a semmiben, hogy soha ne kelljen visszatérnie a pokolba, vagy a földre. Azt kívánta, hogy legyen vége nyomorúságos létének és múljon el végre a fájdalom. Azelıtt mindig, de ma éjszaka nem. Ez alkalommal nem. Ma éjszaka a fájdalmat felülmúlta a vágy. Ashlyn képe jelent meg az elméjében, és ez jobban gúnyolta ıt, mint a démonok. Velem csak gyönyörben lesz részed, mondta a tekintete, és ajkai szétnyíltak, csókra áhítozva. A lány egy talány volt, amit epekedve szeretett volna megfejteni. Életében elıször pillantotta meg a mennyországot puha borostyán hajában és mézszínő szemében. Tökéletes volt és buja, és olyan egyértelmően nıies, hogy attól minden férfiúi ösztöne életre kelt. Legnagyobb meglepetésére, Ashlyn küzdött azért, hogy vele maradhasson. Még a többiektıl is meg akarta menteni, jött rá Maddox kis idı múlva. Nem értette egészen, hogy miért, de a szándék tetszett neki. Korábban talán nem tudta, mit akar tenni vele, de most már rájött. Meg akarta ízlelni. Minden porcikáját. Akár Csali, akár nem. Akár Vadász, akár nem. Egyszerően akarta ıt. Ennyi szenvedés után megérdemel egy cseppnyi boldogságot. Még amikor az istenek elit harcosaként szolgált, akkor sem vágyott egy bizonyos nıre mindenekfelett. Azután pedig mindig elvette, amit megkapott, amikor megkapta. De Ashlyn, kifejezetten vágyakozott ırá. İt most akarta.

Vajon hol helyezte el Lucien? Az övé mellett lévı szobában? Vajon az ágyon heverészik, meztelen teste selyemmel és bársonnyal van borítva? így akarja birtokba venni Ashlynt, döntötte el. Nem odakint, ahogy másokkal szokta. Nem a hideg, faágak borította földön. Hanem ágyban, szemtıl szemben, hogy teste a lányéhoz simuljon, ahogy lassan mozog benne. A teste égett a gondolattól, olyan égı érzés volt ez, amelyhez a lángoknak nem volt közük. İ fenyegetést jelent a számunkra. Mi fogjuk bántani elıször, és így lesz a legjobb, unszolta a szellem. Ne merd ezt javasolni, parancsolta Maddox, próbálva legyőrni Erıszakot, aki meglepı módon megelégedett azzal, hogy most nyugodtan tárgyaljanak Ashlynrıl, nem üvöltve. Nem vagyok szörnyeteg. Mi egyek vagyunk, és az a nı veszélyt jelent. Ez így volt. Mégis, Maddox még soha nem találkozott olyan sebezhetı nıvel, mint Ashlyn. Egyedül volt az erdıben, szép szemeiben titok lappangott. Gyilkosok voltak a nyomában. Hogy azok mit akartak vele, tudomást sem venni róla, megölni ıt, vagy felhasználni, hogy megöljék Maddoxot és a többi Lordot, ki fogja deríteni. Reggel, amikor Lucien visszakíséri lelkét a teljesen meggyógyult testébe, Maddox megkeresi Ashlynt és kikérdezi. Nem, elıször megérinti, döntötte el. Megcsókolja. Megízleli az egész testét, ahogy most szerette volna tenni kétségbeesetten. Azon kapta magát, hogy a fájdalma ellenére élvezettel vigyorog. A nı szemében elragadtatást látott, amikor ránézett,

és megpróbálta követni, megmenteni ıt. Igen, megvetette a saját ágyát. És most bele is fog feküdni. Vele együtt. Csak a szeretkezés után fogja kikérdezni. És ha úgy találja, hogy tényleg Csali – valami belenyilallt a mellkasába –, úgy fog elbánni vele, ahogy a Vadászokkal tette. – A titánok megbuktatták a Görögöket – jelentette be Aeron. Ez a mondat azóta kavargott benne, hogy visszatért az erıdbe egy órával korábban, de a nagy felfordulásban nem volt lehetısége megosztani a többiekkel. Egészen mostanáig. Végre minden elcsendesedett, de tudta, a nyugalom csak addig fog tartani, amíg a többiek fel nem fogják szavai jelentését. Homlokát ráncolva huppant le a vörös plüss díványra, most, hogy Maddox nıje miatt nem kellett nyugtalankodniuk. Bárcsak könnyen elhessegethetné a szavait – de mi csapja hirtelen ezt a zajt? Körbenézett, és haragos tekintettel ragadta meg a távirányítót, hogy kikapcsolja a „filmet", amit Paris az elıbb kezdett el vetíteni. Az ingerlı nyögések elhallgattak. A férfi és nıi testek izzadt párbaja eltőnt a képernyırıl. – Nem kellene több ilyen szemetet venned, Paris. Paris elcsente tıle a távirányítót, és visszakapcsolta az orgiát. Szerencsére elnémította a hangot. – Ez nem került pénzbe, tesó – mondta, hangjában szemernyi bőntudat nélkül. – Ez a saját győjteményembıl van. Megvadult iszapbirkózók. – Napról napra emberibb vagy – morogta Aeron. – Ez zavarba ejtı. Tudod, ugye?

– Aeron, egy ilyen bejelentés után nem válthatsz egyszerően témát. A Titánokat említetted? – kérdezte Lucien örökké nyugodt hangján. Örökké nyugodt. Igen, ez tökéletesen jellemezte Halált. A halhatatlan vasakarattal uralkodott a hangulatán – igazából minden érzésén –, mert ha elengedte volna magát, olyan erı szabadul fel, amitıl még Harag is félt. Aeron csak egyszer volt tanúja az átalakulásnak, de soha nem fogja elfelejteni. – Azt hiszem, én is valami ilyesmit hallottam. –Reyes a fejét rázta, mintha attól könnyebben megértené. – Mi történik itt? Elıször Torin azt mondja, hogy a Vadászok visszatértek, aztán Maddox hazajön egy nıvel. És most azt mondod, hogy a Titánok átvették az uralmat? Lehetséges ez egyáltalán? – Igen, az. – Aeron beletúrt rövid hajába, a tüskék a tenyerét dörzsölték. Mennyire szerette volna, ha a következı híre jó lenne. – A Titánok kétségkívül azzal töltötték az évszázadokat, hogy növelték az erejüket. Néhány hete kiszabadultak a Tartaroszból, lerohanták és leigázták a Görögöket, aztán elfoglalták a trónt. Most ık uralkodnak felettünk. Súlyos csend telepedett rájuk, ahogy próbálták feldolgozni a megdöbbentı hírt. A harcosok és a Görögök nem kedvelték egymást, hiszen ezek az istenek átkozták meg ıket. De... – Biztos vagy benne? – kérdezte Lucien. – Nagyon is. – Egészen ma estig Aeron csak annyit tudott a Titánokról, hogy ık uralkodtak az Olümposzon az Aranykorban, a „béke" és „harmónia" idejében – ez két olyan szó volt, amit a Vadászok gyakran hangoztattak Görögországban sok évvel korábban. – Valamiféle

tárgyalóterembe vittek, és a trónjaikkal köröztek körülöttem. Fizikailag kisebbek a Görögöknél, az erejük viszont semmihez sem hasonlítható. Szinte láttam, mint valami élılényt. És az arcukon csak rendíthetetlen elszántság és ellenszenv uralkodott. Néhány feszült perc telt el. – Ellenszenv ide vagy oda, van rá esély, hogy a Titánok megszabadítanak a démonoktól, anélkül hogy megölnének minket? – Reyes tette fel a kérdést, amire mindannyian gondoltak. Aeron maga is eltőnıdött rajta. Reménykedett. – Nem hiszem – mondta, és nem tetszett neki, hogy kiábrándítja barátait. – Én is feltettem ezt a kérdést, de nem voltak hajlandók megbeszélni velem. Újabb csend állt be, még feszültebb, mint az elızı. – Ez... ez... – Paris hangja elhalványult. – Hihetetlen – fejezte be helyette Torin. Reyes az állát nyomkodta. – Ha nem szabadítanak meg minket, akkor mit terveznek velünk? A rossz hírek nem tőrtek halasztást. – Csak annyit tudok biztosan, hogy aktív szerepet akarnak játszani a létünkben. – Az egyetlenje az volt a Görögökben, hogy ık megtagadták a harcosokat, miután megátkozták ıket, így megengedve nekik, hogy legyen valamiféle életük, még ha az merı kínlódás volt is. Reyes újra megrázta a fejét. – De... miért?

– Bárcsak tudnám. – Ezért hívattak? – kérdezte Lucien. – Hogy közöljék a változást? – Nem. – Aeron szünetet tartott, és lehunyta a szemét. – Megparancsolták, hogy... hogy tegyek meg valamit. – Mit? – követelızött Paris, amikor Aeron nem osztotta meg velük a további részleteket. Aeron a barátait tanulmányozta, próbálta megtalálni a megfelelı szavakat. Torin a sarokban állt, oldalt fordulva nekik. Távolságtartó volt, mindig távolságtartó. De Torinnak ilyennek kellett lennie. Reyes vele szemben ült. Napbarnított volt, mint a napisten, és nem úgy nézett ki, mintha ide tartozott volna a földre, még kevésbé ebbe a szobába. Azzal volt elfoglalva, hogy alkarját vagdosta, miközben várta Aeron válaszát. Néhány másodpercenként Reyes összerezzent. Aztán elégedett mosoly áradt szét az arcán, ahogy a sebekbıl elkezdett szivárogni a vér, és apró vörös folyókat formált a bırén. A fájdalom volt az egyetlen dolog, amiben örömét lelte, az egyetlen dolog, amitıl úgy érezte, hogy ı is él. Aeronnak fogalma sem volt, hogyan reagálna a férfi a gyönyörre. Paris a díványon terpeszkedett mellette, kezét a feje alá győrve, és hol Aeronra, hol a filmre tekintgetett – a démonja talán unszolta, hogy nézzen belıle még egy kicsit. Egy olyan férfinak, akit ez a szerencse ért, csúnyának kellett volna lennie. Legalább meg kellett volna küzdenie azért, hogy becsalogasson egy nıt az ágyába. Ehelyett csak ránézett a nıkre a jóképő

arcával, és ık rögtön levetkıztek, készen arra, hogy ágyba bújjanak vele. Bár Maddox nıjére nem volt hatással, idézte fel Aeron. Vajon miért? Lucien a biliárdasztalra támaszkodott, visszataszítóan sebhelyes arca nem árult el semmit. Karjait keresztbefonta széles mellkasán, és nyugtalanító tekintete rendíthetetlenül bámulta Aeront. – Szóval? – szólította fel Lucien. Aeron mély levegıt vett, és hosszan kifújta. – Azt a parancsot kaptam, hogy öljek meg négy turistát Budán. Négy embert. – Szünetet tartott, és újra lehunyta a szemét. Próbált nem érezni semmit. Hővös maradni. Ahhoz, hogy túljusson ezen, hővösnek kellett maradnia. – Mindegyik nı. – Ismételd meg. – Paris felugrott, homlokráncolva bámult rá, még a tévérıl is megfeledkezett. Aeron elismételte az istenek parancsát. Paris a szokásosnál is sápadtabban rázta a fejét. – Azt lenyelem, hogy új igazgatóság van felettünk. Nem tetszik, össze vagyok zavarodva tıle, de oké. Lenyelem. Amit nem nyelek le, az az, hogy a Titánok utasítottak téged, Harag ırzıjét, hogy ölj meg négy nıt a városban. Miért tennének ilyet? – Felemelte a kezét. – Ez ırültség. Talán ı volt az egyetlen olyan férfi a világon, aki válogatás nélkül lefeküdt bármelyik nıvel, aztán el is felejtette ıket, de a nık adták az élete értelmét. A nık, bırszínre, magasságra, életkorra való tekintet nélkül. İk voltak egész létének

kizárólagos mozgatói. Soha nem lenne képes megérteni, hogy valamelyiket bántódásnak kelljen érnie. – Az okát nem árulták el – válaszolta Aeron, tudva, hogy az ok úgysem számított volna. Sehogy sem akart ártani azoknak a nıknek. Tudta, milyen érzés ölni. Ó, igen. Nagyon sokszor ölt már azelıtt, de mindig a démon sürgette, a démon, ami jól megválogatta az áldozatait. Olyan emberek voltak ezek, akik bántották vagy zaklatták a gyerekeiket. Akik örömüket lelték mások elpusztításában. Harag mindig tudta, hogy valaki megérdemli–e a halált, szégyenletes cselekedeteiket mindig látta az elméjében. Amikor felhívták a figyelmét azokra a nıkre, a démon megtalálta ıket, és úgy találta, ártatlanok. És mégis azt várták tıle, hogy ölje meg ıket. Ha ez megtörténik, ha arra kényszerül, hogy olyanok vérét ontsa, akik nem szolgáltak rá, Aeron soha nem lesz már a régi. Tudta, érezte. – Adtak valami határidıt? – kérdezte Lucien, látszólag még mindig érzéketlenül. İ volt Halál, a Zord Kaszás – még Lucifernek is nevezték, na nem mintha azok az emberek még élnének –, szóval Aeron feladata talán nem jelentett neki semmit. –Azt nem. De... Lucien felvonta a szemöldökét. –De? – Azt elmondták, hogy ha nem cselekszem gyorsan, vér és halál fogja emészteni a gondolataimat. Azt mondták, meg fogok ölni mindenkit, amíg nem engedelmeskedem. Pont, mint

Maddox. – Bár nem volt szükség rá, hogy figyelmeztessék. Harag sokszor átvette az irányítást. Amikor a szellem úgy döntött, hogy eljött a cselekvés ideje, Aeron megpróbált ellenállni, de a pusztítás utáni sóvárgása csak nıtt és nıtt, míg végül kitört. Azonban még szolgaságának legrosszabb óráiban sem volt kénytelen ártatlant ölni. – De Maddoxéval ellentétben, az én kínlódásom nem ér véget hajnalban. – Hogyan kell megtenned? Azt legalább elmondták? – kérdezte Paris komolyan. Aeron gyomra kavargott, összeszorult. – El kell vágnom a torkukat – válaszolta. Mennyire szerette volna megtagadni az engedelmességet ezeknek az új isteneknek! Csak azért nem tette, mert irtózott tıle, hogy valami még rosszabb dologra utasíthatják. – Miért csinálják ezt? – tette fel Torin a kérdést, amely, úgy tőnt, legalább egyszer mindannyiuk szájából elhangzott. Aeron még mindig nem tudta a választ. Paris egyenesen a szemébe nézett. – Meg fogod tenni? Aeron nem viszonozta a pillantását, és nem is válaszolt, de mélyen, legbelül tudta, hogy semmi sem mentheti meg azokat a nıket. Rákerültek a szellem feketelistájára annak ellenére, hogy ártatlanok voltak, és végül egy pipa is kerül a nevük mellé. Egymás után. – Hogy segíthetünk? – kérdezte Lucien metszı pillantással. Aeron a dívány karfájába vágott ökölbe szorított kezével. Ha véghezviszi ezt a borzalmas gaztettet, amikor már így is a

szakadék szélén táncol, el fog porladni. Teljesen eggyé olvad a szellemmel. – Nem tudom. Új istenekkel van dolgunk, új körülményekkel és új következményekkel. Nem tudom, mi fog történni velem, miután – mondd ki, csak mondd ki – megöltem a nıket. – Elképzelhetı, hogy meggondolják magukat? – Nem is próbálkozhatunk – válaszolta leverten. –Megint csak Maddoxot hozták fel példának, azt mondták, megátkoznak minket, ha tiltakozni merünk. Paris talpra ugrott, és elkezdett fel-alá járkálni a tágas szobában. – Kurvára utálom ezt – zúgolódott. – Hát nekünk, többieknek tetszik? – szólt Torin szárazon. – Lehet, hogy szívességet teszel azoknak a nıknek – mondta Reyes, figyelmét a tırére irányítva, amint egy X–et metszett vele a tenyerébe. Vörös cseppek hullottak a combjára. Miatta rendeztek be mindent sötétvörös bútorokkal. – Lehet, legközelebb azt parancsolják, hogy téged öljelek meg – válaszolta sötéten Aeron. – Ezt végig kell gondolnom. – Lucien két ujjával aggodalmasan simogatta sebhelyes állát. – Biztosan tudunk tenni valamit. – Talán az egész világot ki kellene irtania Aeronnak– mondta Torin bosszantóan fanyar hangján. –így az összes lehetséges jövıbeli célpont megsemmisülne, és nem kellene újra lefolytatnunk ezt a beszélgetést. Aeron a fogát vicsorgatta.

– Ne kényszeríts arra, hogy bántsalak, Betegség. Komisz humor csillogott a szúrós zöld szemekben, és Torin arcán vad, gúnyos vigyor terült el. – Megsértettem az érzéseidet? Boldogan megcsókollak, hogy jobban érezd magad. Mielıtt Aeron keresztülvágott volna a szobán – nem mintha tehetett volna bármit is Torinnal –, Lucien közbeszólt. – Állj. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ez megosszon minket. Nem tudjuk, mekkora a jelentısége annak, amivel szembe kell néznünk. Most össze kell fognunk, jobban, mint valaha. Eseménydús volt ez az éjszaka, és még nincs vége. Paris, Reyes, menjetek a városba, és gyızıdjetek meg róla, hogy nem lapul ott több Vadász. Torin... nem tudom. Figyeld a hegyet, vagy keress nekünk egy kis pénzt. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte Paris. – Számot vetek a lehetıségeinkkel – válaszolta Lucien komolyan. Paris felvonta a szemöldökét. – Mi legyen Maddox nıjével? Jobban tudnék harcolni a Vadászokkal, ha eltöltenek egy kis idıt a lábai... – Nem. – Lucien a boltozatos mennyezetre meredt. – Vele nem. Emlékezz, megígértem Maddoxnak, hogy érintetlenül kapja vissza. – Ja, emlékszem. Majd emlékeztess újra, hogy miért ígérsz meg ekkora baromságot. – Csak... hagyd békén. Egyébként sem tőnt úgy, hogy kellesz neki.

– Ami még megdöbbentıbb, mint a Titánokról szóló hírek – motyogta Paris. Aztán felsóhajtott. – Jó. Megtartom a kezeimet magamnak, de valakinek meg kell etetnie. Azt mondtuk neki, hogy kap enni. – Talán éheztetnünk kéne – javasolta Reyes. –Sokkal készségesebben fog beszélni reggel, ha elgyengült az éhségtıl. Lucien bólintott. – Egyetértek. Talán hajlandó lesz elmondani Maddoxnak az igazat, ha azt hiszi, hogy cserébe kap valamit enni. – Nekem nem tetszik az ötlet, de nem tiltakozom. És gondolom, ez azt jelenti, hogy a D–vitamin–injekcióm nélkül megyek a városba – mondta Paris egy másik sóhaj kíséretében. – Menjünk, Fájdalom. Reyes egy pillanattal késıbb talpra ugrott, és ık ketten kimasíroztak a szobából. Torin követte ıket, bár nagylelkő elınyt hagyott nekik. Aeron elképzelni sem tudta, mekkora nyomás nehezedhet rá, amiért mindig oda kell figyelnie, nehogy hozzáérjen valakihez. Pokoli lehet. Felhorkant. Itt minden harcosnak pokoli volt az élete. Lucien közelebb ment hozzá, és lehuppant a bırfotelba vele szemben. Rózsaillat áradt belıle. Aeron sosem értette, hogy a Zord Kaszás miért illatozik úgy, mint egy tavaszi virágcsokor – ez talán még Maddox átkánál is rosszabb. – Mire gondolsz? – kérdezte barátját tanulmányozva. Hosszú, hosszú évek óta elıször nem nyugalom sugárzott Lucienbıl, hanem valami más. Homlokát barázdák tarkították, és ettıl csak még csúfabb lett sebhelyes arca.

A vastag, győrött vágások sötét szemöldökétıl egészen az álláig húzódtak arcának mindkét oldalán. Lucien sohasem beszélt arról, hogyan szerezte ıket, Aeron pedig sohasem kérdezte. Még Görögországban éltek, amikor a harcos egy napon szemében fájdalommal, orcáin jelekkel tért haza. – Ez nem jó – szólalt meg Lucien. – Nagyon nem jó. Vadászok, Maddox nıje, akárhogy is kapcsolódik ehhez az egészhez, és a Titánok, mind egy napon. Ez nem lehet véletlen. – Tudom. – Aeron egyik kezével a szemöldökpirszingjét babrálta. – Szerinted a Titánok holtan akarnak minket látni? Lehetséges, hogy ık küldték ide a Vadászokat? – Talán. De mit csinálnának a démonokkal, ha a testünk elpusztul, és a szellemek kiszabadulnak? És miért parancsolnák, hogy tegyél meg nekik valamit, ha csak meg akarnak gyilkolni? Jó kérdés volt. – Nem tudok erre válaszolni. Még azt sem tudom, hogyan hajtom végre, amit elvárnak tılem. A nık ártatlanok. Kettı fiatal, huszonéves, a harmadik közel jár az ötvenhez, a negyedik meg egy nagymama. Lehet, hogy szabadidejében süteményt süt a hajléktalanoknak. Kíváncsi volt rájuk, ezért miután elhagyta az Olümposzt, megkereste ıket, és egy budai hotelban talált rájuk. Borzongását csak tovább fokozta, hogy meglátta ıket hús–vér valójukban. – Nem várhatunk. Olyan gyorsan kell cselekednünk, amilyen gyorsan csak tudunk – mondta Lucien. – Nem

hagyhatjuk, hogy ezek a Titánok szabják meg, mit csináljunk, különben újra és újra meg fogják próbálni. Biztosan ki tudunk találni valamit. Aeron arra gondolt, hogy könnyebben ki tudnák találni, miként rakják össze lelkének szénné égett, rongyos darabjait, miután megölte azokat a nıket. És még ez is reménytelennek tőnt. Hosszú ideig csak ültek ott szótlanul, fejükben lehetıségek kavarogtak. Vagy inkább azok hiánya. Végül Aeron megrázta a fejét, és úgy érezte, épp most fogadott magába egy újabb démont. A romlást.

ÖTÖDIK FEJEZET

Valamikor a végtelennek tőnı éjszaka során Ashlyn felállt, és körbetapogatózott a szők kamrában. Bokája minden lépéssel jobban lüktetett, azokra az órákra emlékeztette ıt, amikor felmászott a hólepte hegytetıre és a reményre, amit hat kardszúrás miatt elveszített. A kivezetı út keresésére fordított erıfeszítései hasztalannak bizonyultak. Itt nem volt ablak, mint Raponc tornyán, nem volt itt a gonosz boszorkány elvarázsolt tükre, amin keresztülsétálhat. Nem talált csöveket sem, hogy átfurakodjon rajtuk, vagy alagutat, amin leáshatta volna magát, mint Aliz. Az idevezetı út során valahol elvesztette a mobiltelefonját. Nem mintha a kastély kazamatájában lett volna térerı. Ahogy telt az idı, úgy tőnt, egyre sötétebb lesz körülötte. Legalább az egerek abbahagyták a cincogást. Csak szeretne hazamenni, gondolta, és újra összekuporodott a földön. El akarta felejteni ezt az egész kalandot. Most már együtt tud élni a hangokkal. Együtt fog élni velük. Túl sokba került neki, hogy megpróbálta elhallgattatni ıket. Lehet, hogy az állásába. Talán a Mclntoshsal való élethosszig tartó barátságába. És minden valószínőség szerint ép elméjének egy darabkájába.

Ashlyn soha nem lesz már ugyanolyan, mint korábban volt. Maddox élettelen arca egész életében kísérteni fogja, ébren és álmában is. Úristen. A hidegtıl fagyos könnyek patakzottak az orcáján. Vajon mennyit fog még sírni, mielıtt végleg elapadnak a könnyei? És mikor tőnik el a fájdalom a mellkasából? Kérlek, csak engedj el, gagyogta egy hang. Kérlek. Esküszöm. Soha nem térek vissza. Én sem, gondolta nyomorultan. – Egész éjszaka itt voltál, asszony? A kérdés megválaszolatlan maradt, és eltelt egy pillanat, míg Ashlyn összeszedte magát. Ez a hang... Megesküdött volna rá, hogy a jelenben hangzott el, nem a múltban. Durva, dörgı tónusa visszhangzott a fülében. – Válaszolj, Ashlyn. Eltelt még egy pillanat, mire rájött, hogy ez az a hang, ami a többinél is jobban kísérti. A hang, ami valahogy belevésıdött az elméjébe, annak ellenére, hogy csak néhányszor hallotta azelıtt. Elakadt a lélegzete, és erıltette a szemét, hogy a sötétben meglássa. .. meglássa... de nem látott meg semmit. – Ashlyn. Válaszolj. – M–Maddox? Nem, biztos, hogy nem. Ez valami trükk lesz. – Válaszolj a kérdésemre. Hirtelen kinyílt az ajtó, és fény áradt a kamrába. Ashlyn pislogott a narancsos-arany pacáktól, amelyek elhomályosították a látását. Egy férfi állt az ajtóban, egy magas, sötét, izmos, fenyegetı árnyék.

Édes csend – csend, amit azelıtt csak egyszer tapasztalt – burkolta be. Kezével a falhoz támaszkodva lassan felállt. Döbbenet lett úrrá rajta, és a térdei meginogtak. İ nem... nem lehet... Ez nem lehetséges. Érthetetlen. Csak a mesékben történik ilyesmi. – Válaszolj – mondta újra a férfi. Most erıszakos volt a hangja, mintha két tónusban beszélne. Mindkettı sötét, öblös és mennydörgı volt. Ashlyn kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem jött ki hang a torkán. Az a kettıs tónus mély volt, féktelen, mégis érzéki. Maddox. Kizárt, hogy tévedjen. Borzongva törölte meg könnyáztatta orcáját. – Nem értem – lehelte. Álmodom talán? Maddox – vagyis a férfi, hiszen ı nem lehet Maddox, akármilyen hasonló a hangja – belépett a kamrába. Tekintete oldalra siklott, távol Ashlyntıl, mintha szüksége lenne egy pillanatra, hogy rendezze magát. A nap arany sugarai táncoltak körülötte, áhítatosan cirógatták szép arcát. Ugyanaz a fekete szemöldök, ugyanaz a sőrő szempillával keretezett ibolyakék szem. Ugyanaz az egyenes orr és buja ajkak. Hogy lehet ez? Hogy tudták elıteremteni a fogva tartói a tökéletes mását annak az embernek, akivel múlt éjszaka találkozott? Még a vadsága is ugyanaz. A férfi, aki puszta jelenlétével elhallgattatta a múltbéli hangokat. Ikertestvér? Elkerekedett a szeme. Ikertestvér. Hát persze. Végre valaminek van értelme.

– Megölték a fivéredet – tört ki Ashlynbıl. Lehet, hogy már tudja. Lehet, hogy örül neki. De talán, csak talán, elviszi ıt a városba, és Ashlyn jelentheti az iszonyú bőntettet, aminek szemtanúja volt. És igazságot szolgáltathat. – Nekem nincs fivérem – mondta a férfi. – Vér szerinti nincs. –De... de... Maddoxnak nem lesz semmi baja, mondta tegnap a jóképő férfi. Ashlyn megrázta a fejét. Lehetetlen. Látta, ahogy meghal. De egy angyal fel tud támadni, igaz? Nagy gombóc nıtt a torkában. Az itt élı férfiak nyilvánvalóan nem angyalok voltak, akármit állítanak is a városiak. A férfi pillantása megint ıt fürkészte, birtoklón felmérve egész testét. Haragosan összevonta a szemöldökét. – Egész éjszakára itt hagytak? – Arckifejezése elsötétült, ahogy végigfuttatta tekintetét a kamrán. –Mondd, hogy adtak takarót és vizet, és csak reggel vitték el. Ashlyn, még mindig reszketve, végigsimított arcán és összegubancolódott haján. Valószínőleg tetıtıl talpig piszkos volt. Mintha számítana. – Ki vagy te? Mi vagy te? A férfi hosszú ideig nem szólalt meg, csak tanulmányozta ıt, mintha rovar lenne egy mikroszkóp nagyítója alatt. Ashlyn jól ismerte ezt a pillantást, az Intézetben is így néztek rá. – Tudod, hogy ki vagyok. – De te nem lehetsz ı – bizonygatta a lány, mert nem akarta elfogadni a másik lehetıséget. İ nem olyan volt, mint a

többiek, a démonok, akik megölték. – Az én Maddoxom meghalt. – A te Maddoxod? – Tüzes fény villant fel a szemeiben. – A tiéd? Ashlyn fölemelte az állát, és nem válaszolt. A férfi ajkai, mondhatnánk, mosolyra húzódtak, kinyújtotta a kezét, és magához intette Ashlynt. – Gyere. Megmosdasz, fölmelegszel és eszel valamit. Aztán majd... elmagyarázom. A habozása világossá tette, hogy semmit nem fog elmagyarázni. Valami mást forgatott a fejében, és a hangja azt sugallta, hogy az a valami heves lesz. Ashlyn ott maradt, ahol volt, halálra rémülve. – Hadd nézzem meg a hasadat – mondta, hogy húzhassa az idıt. A férfi ujjai megrándultak. – Gyere. A lány egy része oda akart menni hozzá, hogy kövesse, bárhová vezeti is. Mert tényleg úgy nézett ki, mint Maddox, és akármi volt is Maddox, akkor is ı volt a legjobb dolog, ami valaha történt vele. De tartotta magát. – Nem. – Gyere. Ashlyn megrázta a fejét. – Itt maradok, amíg meg nem mutatod a hasadat. – Nem foglak bántani, Ashlyn. – A mondat másik része ott lógott a levegıben, kimondatlanul ugyan, de ott volt. Még nyugtalanítóbb volt, hogy nevét dekadens hangon ejtette ki,

mintha ízlelgetni akarná. És vágyna egy újabb kóstolóra. – Ashlyn – ismételte meg. Újabb borzongás futott végig Ashlynen, és összeráncolta homlokát. A férfinak nem kellene vágynia rá, és átkozottul biztos, hogy neki sem kellene vágyakoznia a férfi után. – Te nem lehetsz az én Maddoxom. Egyszerően nem lehetsz ı. Az a heves, tüzes valami megint átsuhant az arcán. – Már másodszor mondtad, hogy a tiéd vagyok. – S–sajnálom. – Ashlyn nem tudta, mi mást mondhatna. Maddox megmentette ıt a hangoktól, legalábbis egy kis idıre. Aztán látta ıt meghalni. Volt köztük valamiféle kapocs. Az övé volt. – Ne kérj bocsánatot. – Most szinte gyengéd volt. –Én vagyok Maddox – állította továbbra is. – És most gyere. – Nem. Belefáradva a visszautasításba, a férfi egész közel lépett hozzá. Buja hı és holdfényben végrehajtott, primitív szertartás illata áradt belıle. – A vállamra dobva viszlek ki innen, ha kell, ahogy tegnap este. De ha rákényszerítesz, nem garantálom, hogy rajtad maradnak a ruháid. Érted? Furcsa volt, de a szavai mámorítóak voltak, amikor inkább ijesztıeknek kellett volna lenniük. Megnyugtatóak voltak, holott megfélemlítésként kellett volna hangozniuk. Csak Maddox tudta, milyen módon hozták ide. Mielıtt beléptek a kastélyba és elkezdett kiabálni a gyilkosaival, megfordította és a vállára vette Ashlynt.

– Kérlek – mondta Ashlyn. – Csak mutasd meg a hasadat. Minél jobban követelte, hogy mutassa meg a hasát, annál jobban akarta látni. Vajon összevarrt sebeket fog látni? Sima bırt? Lesz rajta bármilyen jele annak, hogy újra és újra leszúrták? A férfi elıször nem reagált a kérésére. Végül felsóhajtott. – Úgy látszik, én leszek az, akin nem marad ruha. – Fekete pólója szegélyéhez nyúlt, és lassan... lassan... felhúzta. Makacs ragaszkodása ellenére Ashlyn még nem szedte össze a bátorságát, hogy levegye tekintetét a fürkészı ibolyakék szemekrıl. Azt mondta magának, hogy ez azért van, mert a férfinak olyan szép szemei vannak, olyan igézıek, hogy elveszett bennük. De tudta, hogy ez csak egy része az igazságnak. Ha van rajta szúrt seb... ha vannak rajta hegek... ha ı Maddox... – Meg akartad nézni. Hát nézd – parancsolt rá a férfi, egyszerre türelmetlenül és beletörıdın. Csináld. Nézz oda. Ashlyn pillantása centirıl centire lejjebb vándorolt. Eres nyakat és vadul lüktetı pulzust látott. Fekete pólóval borított kulcscsontot. Látta, ahogy a férfi erıs keze pont a szíve fölött tartja azt a pólót. Mellbimbói aprók, barnák és kemények voltak. Bıre szinte másvilágian bronzos volt, ahogy már az erdıben is megcsodálta, és felsıtestén nem volt más, csak izom. És akkor meglátta. Hat heg volt a hasán. Nem voltak összevarrva, de pirosak és lángolók voltak. Fájdalmasak.

Ashlyn döbbenetében elfelejtett levegıt venni. Szinte révületben nyújtotta ki a kezét. Ujjai végigsimították azt a heget, amelyik bemetszette a férfi köldökét. A gyógyuló sérülés durva volt és meleg, horzsolta a tenyerét. Apró elektromos szúrások futottak végig a karján. – Maddox – zihálta Ashlyn. – Végre – morogta hátrálva Maddox, mintha a lány egy bomba lenne, ami bármikor felrobbanhat. Lehúzta a pólót, újra eltakarva a sérüléseit Ashlyn szeme elıl. – Most már elégedett vagy? Itt vagyok, és igazi vagyok. İ – nem, nem „ı". Maddox. Nem az ikertestvére, nem álom. Nem trükk. Leszúrták, ott volt a bizonyíték, az a hat pokoli sebhely. Tegnap este nem dobogott a szíve, nem lélegzett. És most ott áll elıtte. – Hogyan? – kérdezte Ashlyn, és hallani akarta a választ. – Nem vagy angyal. Ez azt jelenti, hogy démon vagy? Néhány ember ezt mondta rólad és a barátaidról. – Minél többet beszélsz, annál kevésbé érdekelsz. Követnél végre? Menjen vele? Jó ötlet ez? Az után az „annál kevésbé érdekelsz" megjegyzés után... –Maddox, én... – Mi? – Megmutattam a hasamat. Azt mondtad, cserébe velem jössz. Van egyáltalán más választása? – Jó. Veled megyek. – Ne próbálj elfutni. Nem tetszene, ami azután történne. – Ezzel Maddox megfordult, és kimasírozott a kamrából.

Ashlyn csak egy pillanatig tétovázott, aztán sántikálva elindult a férfi után, és minden tıle telhetıt megtett, hogy ne maradjon le. Szerette volna újra megérinteni, érezni bırének vibráló erejét. – Nem válaszoltál a kérdésemre – mondta. Minél távolabb kerültek a kamrától, annál melegebb lett. –El tudom fogadni, ha démon vagy. Tényleg. Nem fogok undorodni, vagy ilyesmi. – Legalábbis remélte. –Csak tudnom kell, hogy felkészüljek. Semmi válasz. Napsugarak áradtak be a festett üvegablakokon, szivárványos pettyeket vetítve a kıfalakra. A kimerültség és a táplálékhiány nyilván legyengítette, mert Ashlyn lemaradt egy pár lépéssel. – Maddox – szólt könyörögve. – Nincs beszélgetés – válaszolta a férfi, és nem lassított, miközben felfelé haladtak a lépcsın. – Talán késıbb. Késıbb. Nem az, amit Ashlyn remélt, de jobb, mint a soha. – Szavadon foglak. – Megbotlott, és összerezzent, ahogy éles fájdalom hasított a bokájába. Maddox hirtelen megállt. Mielıtt ezt Ashlyn észrevette volna, fájdalmas kiáltással a hátának ütközött. A bizsergetı melegség azonnal visszatért, és szikrázva áradt szét egész testében. Ahogy próbálta visszanyerni egyensúlyát, a férfi felszisszenve megfordult, és szúrós pillantást lövellt felé. Szemei feketék voltak, az ibolyaszín eltőnt, mintha soha ott sem lett volna. – Megsérültél?

Remegés járta át Ashlynt. Igen. – Nem. – Ne hazudj nekem. – Tegnap este kificamodott a bokám – ismerte be csöndesen. A férfi vonásai ellágyultak, ahogy tekintetével átvizsgálta, elidızve a mellein és a combjain. Ashlyn egész testében libabırös lett. Olyan volt, mintha Maddox levetkıztette volna, és ı felhevült mezítelenségében állt volna elıtte. És ez tetszett neki. Szíve hevesebben vert, lábai között nedvességet érzett. Hirtelen nem érdekelték a válaszok, fájó bokája és elernyedt izmai. Mellbimbói megkeményedtek, gyomra összeszorult. Bıre átforrósodott, és csak úgy feszítette. Azt akarta, hogy Maddox köré fonja a karjait, megnyugtassa és szorosan ölelje. Egy pillanattal késıbb arra eszmélt, hogy felé nyújtja a karját. – Nincs érintés. – A férfi egy lépcsıfokkal feljebb ugrott, hogy távolabb legyenek egymástól. Minden lágyság elszállt belıle. – Még nincs. Ashlyn maga mellé ejtette karjait, ahogy a csalódottság úrrá lett rajta. Nincs beszélgetés, nincs érintés, utánozta Maddoxot magában, leküzdve a gyönyör hullámait, amit az okozott, hogy végre közel volt a férfihoz, aki egész éjszakára lefoglalta a gondolatait. A melegsége, a csend... a józan eszére nézve ez halálos keverék volt. Egy simogatás, csak ennyire volt szüksége – eny–nyit akart, ez biztos –, de a férfi határozottan megtagadta tıle. – És mi van a lélegzéssel? – kérdezte Ashlyn szárazon. – Azt lehet?

Maddox ajka megrándult, eltüntetve arcáról a vadságot. – Csak csendben. A lány szeme résnyire szőkült. – Hát ki mondja, hogy nem vagy egy édes pofa? Kösz szépen. Az a rándulás mosollyá alakult, vakító erejétıl Ashlynnek elakadt a lélegzete. A férfi gyönyörő volt. Igézı. Ashlyn úgy érezte, megint csapdába esett –hogy csinálja ezt? –, és gondolkodás nélkül újra elırelendítette kezét. Sóvárgott a szikrázó érintés után, igen, igen. Szüksége volt rá... A férfi szigorúan megrázta a fejét, a jókedve hirtelen elpárolgott. Ashlyn visszahúzódott, bosszankodva a férfi miatt, saját maga miatt. – Valamit még el kell intéznem, mielıtt az érintkezés elkezdıdhet – mondta Maddox olyan erıs és mély hangon, hogy Ashlyn szinte cirógatásnak érezte. – Mi az? – kérdezte a lány beharapva alsó ajkát, ahogy Maddox pupilláiból újra elkezdett szivárogni az ibolyakék szín, és eluralkodott a feketén. Elképesztı volt. – Nem számít. – A férfi homlokát ráncolva elırenyúlt, mintha meg akarta volna simogatni a lány orcáját, de észbekapott, és leejtette a karját, pont, mint Ashlyn pár perccel korábban. – Ami számít, az az, hogy te nem válaszoltál az én kérdésemre. Egész éjjel abban a kamrában voltál? Mámorító, férfias illata Ashlyn orrát csiklandozta, közelebb hívogatva ıt. Próbált ellenállni neki, tényleg próbált, de azon kapta magát, hogy a figyelmeztetés ellenére Maddox felé hajol. – Igen.

Maddox arca dühében újra elsötétedett. – Adtak ételt? – Nem. – Adtak takarót? – Nem. – Mit érdeki? – Bántott valaki? – Nem. – És... megérintett valaki? – Megrándult egy izom az állkapcsán, egyszer, kétszer. Ashlyn döbbenten összekoccantotta fogait. – Igen, persze. – Kicsoda? – harsogta Maddox. Arca elkezdett olyan furcsán megváltozni, formátlan csontváz cikázott és kavargott a bıre alatt, mintha valamilyen átlátszó álarc lenne rajta. Még a szemei is megváltoztak. Fekete szín árnyékolta be az ibolyakéket, aztán vörös a feketét, ami baljós izzásba kezdett. Ashlyn torkában megint gombóc nıtt, és levegıért kapkodott. Még az erdıben sem, még amikor megláncolva feküdt az ágyon és egy kard szabdalta szét, akkor sem izzott Maddoxban ilyen kegyetlen vadság. Miért ácsorogsz még mindig itt? Fuss! Maddox arckifejezése megváltozott, mintha tudná, mit tervez a lány. – Ne – mondta, megerısítve Ashlyn félelmét. –Csak tovább ingerelnél. Ez mindjárt elmúlik. És most mondd el, ki érintett meg. – Mindenki – kényszerítette ki magából Ashlyn a szavakat, a helyén maradva. – Azt hiszem. De muszáj volt nekik – sietett

hozzátenni. Nem tudta elhinni, hogy védi Maddox gyilkosait, de úgy tőnt, ez a leggyorsabb módja annak, hogy lecsillapítsa a férfit. –Csak így tudtak betenni a kamrába. Maddox megnyugodott, de csak épp egy kicsit. A csontvázarc visszahúzódott, és a vörös izzás eltőnt a szemébıl. – Szexuálisan nem érintettek meg? Ashlyn megrázta a fejét, kicsit magát is megnyugtatva. Szóval a férfiakra volt dühös Maddox, nem rá, amiért ellenállt. – Életben hagyom ıket. De épphogy megúszták. –Saját szabályáról megfeledkezve kezébe fogta Ashlyn arcát, és magára irányította a lány tekintetét. Ashlyn megint megtapasztalta azt az elektromos bizsergést, ahogy a férfi forró lehelete csiklandozta az orrát. Maddox olyan nagy volt, hogy ı eltörpült mellette, vállai olyan szélesek, hogy eltakarták. – Ashlyn – mondta a férfi a lágyan. Szédítı volt az a gyorsaság, ahogy szörnyetegbıl aggódó úriemberré alakult át. – Ezt még nem akartam megvitatni, de azt hiszem, most kell hallanom a válaszodat. – Súlyos csend nehezedett rájuk, ahogy Ashlynre meredt. – Tegnap éjjel megöltem azt a négy embert. Akik követtek téged. – Követtek engem? – Meglátta valaki az Intézettıl, és utánament? İk... Ekkor tudatosultak benne a hallottak. Elakadt a lélegzete, ahogy a hideg végigfutott a gerincén. –Megölted ıket? – Igen.

– Hogy néztek ki? – bukott ki belıle. Ha Dr. Mcln–tosht megölték miatta... Szorosan összezárta az ajkait, hogy elfojtson egy fájdalmas sóhajtást. Maddox elmondta, milyenek voltak a férfiak – magas, erıs harcosok –, és Ashlyn lassan megnyugodott. A legtöbben, akikkel az Intézetben találkozott, idısebbek voltak, akárcsak Mclntosh. Sokan sápadtak voltak, kopaszodtak és szemüveget viseltek, mert szemük meggyengült a számítógép képernyıje elıtt. Megkönnyebbülés áradt szét benne, amitıl viszont bőntudata lett. Emberek haltak meg múlt éjjel. Nem kellett volna számítania, hogy ismerte–e ıket, vagy nem. – Miért tennél ilyesmit? – Mert fegyverük volt, és készek voltak harcolni. Nem volt más választásom: én ölöm meg ıket, vagy ık engem. Mindezt egy cseppnyi bőnbánat nélkül mondta, mintha szimpla tény lenne. Milyen véres, erıszakos helynek bizonyult ez az erıd! És Maddox is. Ashlyn megmentıje úgy beszélt, mint egy veterán katona...vagy mint egy hideg és kıszívő gyilkos, mint a lakótársai. Nem habozott, ha emberölésrıl volt szó. Akkor mégis miért akarja annyira, hogy átölelje? Akármilyen érzelmet látott is Maddox az arcán, úgy tőnt, az válaszolt a fel nem tett kérdésére. A férfi összevonta szemöldökét, és elvékonyodott az ajka. Nemtetszésében? De miért? Mielıtt Ashlyn tovább tanulmányozhatta volna, Maddox elfordult és elindult felfelé a lépcsın. – Felejtsd el, hogy szóba hoztam – vetette még oda.

– Várj. – Ashlyn elıreugrott, megrezzenve a bokájában újraéledı fájdalomtól, és megragadta a férfi karját. Apró mozdulat volt, tényleg, de Maddox megállt. Egész testében megmerevedett, aztán lassan megfordult, és a lány ujjai láttán felmordult. Ashlyn elrántotta a kezét. Nem a reakciója miatt, hanem mert megint megérezte azt a furcsa bizsergést. Szerette volna azt hinni, hogy csak statikus vonzás volt. Valami, bármi, csak ne az az ó, de helytelen vágy. – Sajnálom – motyogta Ashlyn. Nincs érintés, emlékeztette magát. Mindkettıjüknek jobb volt így. Úgy tőnt, nem tud uralkodni a testén, ha Maddox közelében van. A valódi, hosszú érintkezés valószínőleg egy nyáladzó pocsolyává változtatná. – Maddox? Oldalról az arckifejezése üresnek, érzelemmentesnek hatott. – Igen? – Ne légy dühös, de gyakorlatilag késıbb van, úgyhogy térjünk rá az Egyes Pontra. Mi vagy te? – Mielıtt Maddox megint mozgásba lendülhetett volna, sietve hozzátette: – Én válaszoltam a kérdésedre. Kérlek, te is válaszolj az enyémre. Nem tette. De újra szembefordult vele. Ashlyn idegesen végigfuttatta nyelvét a fogain. A férfi tekintete követte a mozdulatot, és orrcimpái kitágultak. A lány nem akarta, de elkezdett fecsegni. – Figyelj, a világon mindenféle szokatlan teremtmények élnek. Ezt nálam jobban senki sem tudja. Mondtam már, hogy elsıkézbıl tudom, hogy léteznek démonok? Csak szeretném tudni, mivel állok itt szemben. – Fogd be. Ne beszélj.

Bárcsak válaszolna Maddox. Ashlynnek azelıtt sosem kellett kitöltenie a csendet. Sosem gondolta, hogy a csend kényelmetlen is lehet. A férfi lejjebb lépett egy lépcsıfokot, pontosan, ki– számítottan, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, de válaszképpen a lány is lejjebb lépett egy lépcsıfokkal, hogy megmaradjon a távolság. – Nincs több kérdés. Azt akarom, hogy fürödj meg, egyél és pihenj egy órát. Koszos vagy, alig állsz a lábadon az éhségtıl és fekete karikák éktelenkednek a szemed alatt. Azután majd... beszélünk. Megint ez a habozás. Ez nyugtalanította Ashlynt, és nyelt egyet. – Ha megkérnélek, hogy vigyél vissza a városba, mit mondanál? – Egyértelmően nemet. Gondoltam. Ashlyn magába roskadt. Nem számított, mennyire akarja ezt a férfit – vagy talán pont azért, mert annyira akarta –, muszáj úgy viselkednie, mint egy értelmes emberi lénynek: megszökni. Mi van, ha legközelebb ıt, Ashlynt szúrják le? ı nem fog feltámadni a halálból, ezt biztosan tudta. Tegnap eladta volna a lelkét is, hogy ide jöhessen. Kit akarsz becsapni? Tényleg eladtad a lelked. Lehet, hogy nem tudott uralkodni a hangokon, kivéve, ha Maddox ott volt vele, de egyszerően nem maradhatott. Túl sok bizonytalanság és túl sok erıszak volt itt.

De ahhoz, hogy megszökjön, el kellett viselnie a hegyet, a hideget, a ködöt és a hangokat. Meg tudod csinálni. Meg kell csinálnod. Maddox felvonta a szemöldökét. – Megint be kell, hogy zárjalak, Ashlyn? – kérdezte, mintha olvasott volna a gondolataiban. A fenyegetés megijesztette és felbosszantotta a lányt, de megrázta a fejét. Semmi értelme felidegesíteni Maddoxot és megkockáztatni, hogy megöljék vagy visszadobják abba a nyirkos, jéghideg kamrába, ahol a szabadság elérhetetlen volt számára. így legalább volt esélye, ha kevés is. A csend nem is olyan kellemes, mint remélted, igaz? – Azért akarsz elmenni, mert beszélned kell valakivel? – kérdezte Maddox. Ezzel az udvarias érdeklıdéssel sem tudta palástolni növekvı haragját, Ashlyn jól látta, hogy pislákol a bıre alatt. – Van valaki, aki aggódik, mert nem tudja, hol vagy? – A fınököm – vallotta be ıszintén a lány. Talán, ha találna egy telefont, felhívhatná. Aztán Mclntosh hívhatná a rendırséget. Nem. Ezt a gondolatot azonnal elvetette, emlékeztetve magát arra, hogy a rendıröket talán megbővölték az „angyalok". De ha fel tudná hívni Mclntosht, az Intézet kieszelhetne valami módot a megszöktetésére. Visszatérhetne a régi életéhez, és úgy tehetne, mintha az elmúlt két nap soha nem történt volna meg. De hogy elhagyja Maddoxot... már a gondolatától is megmagyarázhatatlan fájdalmat érzett a mellkasában. Buta kislány!

– Pontosan ki a fınököd? Majd elárulja neki, hogy veszélybe sodorjon egy ártatlan embert! Ehelyett összegyőjtötte minden bátorságát, és azt mondta: – Hadd menjek el, Maddox. Kérlek. Újabb csend állt be, súlyosabb, mint az elızı. Maddox közelebb lépett, arcuk szinte összeért, mint az erdıben. A szeme most világos ibolyaszínő volt. – Tegnap éjjel mondtam neked, hogy menj vissza a városba. Nem mentél. Még követtél is. Értem kiáltottál. Emlékszel? Az emlékeztetı mélyen Ashlynbe mart. – Pillanatnyi elmezavar volt – suttogta, lefelé bámulva, a kezére. Ujjai összekulcsolódtak, ujjpercei kifehéredtek. – Hát az a pillanatnyi elmezavar megpecsételte a sorsod, asszony. Itt maradsz.

Maddox a hálószobájába kísérte a vonakodó Ashlynt. Már feltakarította a padlót és kidobta a piszkos matracot, helyére egy másikat tett. Abbéli reményében, hogy elcsábítja a lányt, elıkészített neki egy fürdıt, a szobába helyezett egy húsokkal és sajttal megrakott tányért, kinyitott egy üveg bort és lehajtotta a tiszta, napsütötte paplant. Azelıtt soha nem fektetett ennyi energiát egy közösülésbe, csak hallotta, ahogy Paris arról beszél, milyen gyorsan elolvadnak a nık, ha a férfiak így kényeztetik ıket. Maddox nem is gondolta, hogy Ashlyn az egész éjszakát egy kamrában fogja tölteni, vagy hogy a ba–

rátainak köszönhetıen szüksége lesz minderre a gondoskodásra. Keze ökölbe szorult. A kényelme nem lényeges. Nem tudta biztosan, kitıl származik ez a gondolat, a démontól, vagy esetleg az ı fejében fordult–e meg. Csak az tudta, hogy hazugság. – Fürödj meg, öltözz át és egyél – kényszerítette magát, hogy kimondja a szavakat. – Senki nem fog zavarni. – Tartott egy kis szünetet. – Van még valami, amit szeretnél? Ashlyn széles félkörívben sétált el mögötte, és azonnal szembefordult vele, mintha nem bízna benne annyira, hogy hátat fordítson neki. – A szabadság jó lenne. – Azon kívül. A lány pillantása a szobát fürkészte. Maddoxnak nem tetszett, hogy milyen sápadt, milyen roskatag és visszahúzódó. Elızı éjjel nem volt ennyire kimerült, még az erdıben sem, a csípıs hidegben. – És ha, mondjuk, kitörölnéd az emlékezetembıl az elmúlt pár napot? – Azon kívül – ismételte Maddox sötéten, mert nem tetszett neki, hogy el akarja ıt felejteni. A lány felsóhajtott. – Nem. Akkor semmit nem szeretnék. Maddox tudta, mennie kellene, hogy esélyt adjon Ashlynnek a pihenésre, hadd kövesse az utasításait, de azon kapta magát, hogy vonakodik. Az ajtónak dılt, míg a lány a szoba közepén maradt, mellkasa elıtt összefonta a karjait, szorosabbra húzva keblein rózsaszín kabátját. Maddox megnyalta az ajkát.

– Már sok nıvel megtetted ezt? – kérdezte a lány társalgási hangnemben. A férfi tekintete az övébe fonódott, teste megfeszült. – Mit? Elbővöltem ıket? Elcsábítottam ıket? – Hirtelen hatalmas gombóc nıtt a torkában. Most Ashlyn horkant fel. – Hogy bezártad ıket. Mi mást? A gombóc gyorsan eltőnt. – Te vagy az elsı – válaszolta Maddox, elrejtve csalódottságát. – És mit tervezel velem, mint különleges lánnyal? – Azt majd az idı megmondja – válaszolt a férfi ıszintén. Aggodalom árnyékolta be Ashlyn arcát. – Mennyi idı? – Erre a kérdésre együtt kell megtalálnunk a választ. Most Ashlynen volt a homlokráncolás sora. – Te vagy a legrejtélyesebb férfi, akivel valaha találkoztam. Maddox vállat vont. – Hívtak már rosszabbnak is. – Ebben biztos vagyok – motyogta a lány. Még a sértés sem üldözte el Maddoxot. Csak még egy kicsit... – Nem tudtam, milyen ételeket szeretsz, úgyhogy hoztam egy kicsit mindenbıl, amit a konyhában találtam. Félek, nem sok mindenbıl válogathattam. – Köszönöm – mondta Ashlyn, aztán összeszorította az ajkát, arcán düh suhant át. – Nem tudom, miért vagyok udvarias. Nézd meg, mit csinálsz velem. – Gondoskodom rólad?

Ashlyn elpirult, és levette tekintetét a férfiról. – Tartozol valakihez, Ashlyn? Egy férfihoz? – kérdezte Maddox, még a gondolatától is irtózva. – Nem értem ezt a kérdést. Hogy férjnél vagyok–e? Nem. Járok–e valakivel? Nem. De vannak barátaim, és olyan emberek, akik aggódni fognak értem – sietett hozzátenni, mintha hirtelen észrevette volna, hogy sebezhetıvé tette magát. Kit akart meggyızni? A férfit? Vagy saját magát? – Keresni fognak. így lesz – állította továbbra is, amikor amaz nem válaszolt. – De nem fognak rád találni – mondta magabiztosan a férfi. Tegnap éjjel az a négy nem jutott fel a hegyre. A lány többi barátja sem fog. Ashlyn a nyakához kapott, Maddox figyelmét kalapáló pulzusára irányítva. A férfi nem értette, miért bővöli el annyira a szívverése, hogy szinte kénytelen kézzelfogható bizonyítékot szerezni mőködésérıl. – Nem akartalak megijeszteni – mondta a lánynak. Nem tudta, melyikük lepıdött meg jobban ezeken a szavakon, Ashlyn vagy ı maga. – Nem értelek téged – suttogta a lány. Maddox sem értette saját magát. És minél többet beszélgetett vele, annál kevesebb értelmét látta. Kihúzta magát. – Tedd rendbe magad, késıbb visszajövök. – Esélyt sem adva a lánynak, hogy ellenkezhessen, Maddox kilépett a folyosóra, és becsukta maga mögött az ajtót anélkül, hogy hátrapillantott volna.

Jobb így. Attól a pillanattól fogva, hogy megkérdezte Ashlyntıl, van–e valakije, a démon elkezdett kavarogni benne készen arra, hogy küzdjön. Ha ott maradt volna, megérintette volna a lányt. De nem akarta megkockáztatni, hogy a forró csókok és egymásba fonódott testek kavalkádjából harapás, karmolás és elvadult ütések sorozata kerekedjen ki. A szobájában lévı törékeny nı ezt nem élné túl. – A fenébe – morogta. Minden kétséget kizáróan Ashlyn volt a legédesebb emberi lény, akivel valaha találkozott. Ajka még mindig utána áhítozott, elgyötört teste izzadt. Egyáltalán nem akarta bántani, még akkor sem, ha a lány beismerte, hogy tud a démonokról, akikrıl csak Vadász vagy Csali tudhat. Csak gyönyört akart neki adni. Visszafordulva kívülrıl bezárta az ajtót. Hogy ráfordította a reteszt, azt is a lány elcsábítása érdekében tette. Az egyedüli kiút a szobából a teraszon át vezetett, de Maddox kételkedett benne, hogy Ashlyn ki akarna ugrani, hogy öt emeletet zuhanjon és az éles sziklákon landoljon. Azért a biztonság kedvéért beragasztotta a teraszra vezetı ajtót. Maddox végigmasírozott a folyosón, remélve, hogy a többiek nem széledtek szét. Amikor felébredt, már gyógyuló testében elsı gondolata Ashlyn volt. Elıkészítette a szobáját és az ételt, majd megkereste Lucient, hogy megtudja mi történt. Társát a játékszobában találta. – Kazamata – motyogta a férfi különös csillogással a szemében. Maddox dühösen kiszáguldott a helyiségbıl, és kétségbeesetten próbálta meggyızni magát, hogy Ashlyn

ugyanolyan állapotban van, amilyenben hagyta: élı és érintetlen. Azt gondolta, hogy a barátai legalább adtak neki ételt, vizet és takarót. Tévedett. Halálra fagyhatott volna. Éhen halhatott volna. És még csak nem is tudtak volna róla. Azt hitték, hogy ezt tétlenül elfogadja majd? İk is tévedtek. Egy pillantás Ashlyn piszkos, ijedt alakjára elég volt hozzá, hogy meg akarjon ölni valakit. Alig tudta féken tartani ezt a késztetést azzal, hogy azt mondta magának: a lány hamarosan az ágyában fog feküdni meztelenül, ırá várva. És míg ı ettıl megnyugodott, a démon nem, ıt ez csak még jobban feltüzelte. Erıszaknak most ki kellett adnia növekvı dühét. Csakis akkor lesz képes Maddox úgy megérinteni Ashlynt, hogy nem kell attól félnie, szétroppantja törékeny kis testét. Test... Ashlyn... két olyan szó, ami biztosan felizgatja ıt, ha egy mondatban hangzanak el. A lány olyan ragyogó volt, hogy minden valaha volt ábrándja életre kelt, és azt tervezte, újra és újra birtokba veszi minden elképzelhetı pozícióban, és még néhány elképzelhetetlenben is. Hamarosan a lány is akarni fogja. Vágy csillogott a szemében, amikor Maddoxra nézett, és folyton felé nyúlt, világossá téve, hogy valamiféle fizikai kontaktust szeretne létesíteni vele. Maddox még a vágyát is érezte, a szenvedély, az ártatlanság és a kellemes méz illatának keverékét. Ennek ellenére megijesztette a lányt, és félelme elsöpörte a vágyat. Örülnöd kellene, hogy a Csali fél tıled.

Kellene, gúnyolódott magában. Mennyire kezdte győlölni ezt a szót. Egyébként biztos, hogy a lány Csali? Amikor Maddox megemlítte a négy embert, akik követték ıt, Ashlyn ıszintén meglepettnek tőnt. Az igaz, hogy elborzadt a cselekedeitıl, de a legtöbb nı elborzad a háborútól és vérontástól. Mégis sokkal zavaróbb volt a tény, hogy beismerte: tudomása van a démonokról. Nem kínozta meg ezért az információért. Miért ismerne be egy Csali ilyesmit magától? Miért nem tettetné inkább, hogy azt hiszi, ı is ember, hogy csökkentse az ellenállását? És ez ideig még nem próbálta kivezetni ıt az erıdbıl, és nem próbált meg senkit beengedni. De nem is volt meg a szabadsága, hogy így tehessen, emlékeztette magát Maddox. És nem is lesz. Azonban a legjobban attól zavarodott össze, hogy a lány megpróbálta megmenteni ıt a barátaitól. Ezt nem tudta megmagyarázni. Hogy megmentsen valakit, akit bántani akar, nevetséges volt. Meg is sérülhetett volna. A lány egy két lábon járó ellentmondás volt az ı fekete– fehér világában. Holnap majd foglalkozik azzal, hogy miért is van itt valójában. Ma azonban... nos, a mai nap más dolgokra való. Csizmájának sarka kopogott a padlón, és visszhangot vert a falakról. Feltőnt elıtte a játékszoba, és meggyorsította lépteit. A szellem várakozón dorombolt, ahogy minden csontja harc után kiáltott.

Amikor beállt a széles ajtónyílásba, látta a szétszóródott pattogatott kukorica maradványait, amiket beletapostak a vörös szınyegbe. Edzett szeme számos odaszáradt vérpacát pillantott meg. Reyes nyilvánvalóan itt járt. Ez egyszer a tévé ki volt kapcsolva. A biliárdasztalon szanaszét hevertek a golyók, mintha valaki félbehagyta volna a játékot. De a férfiaknak semmi nyoma nem volt, még Luciennek sem. Hová lett mindenki? Maddox végigviharzott az erıdön, elhaladt a luxusholmik mellett, amelyeket megszereztek az évek során. A forró vizes fürdı, a szauna, a tornaterem, a maguk tákolta kosárlabdapálya. Egyik sem segített volna rajta. Elıször Paris szobáját érte el, és kopogtatás nélkül berontott. A fekete selyembe burkolt ágy össze volt győrve, de üresen állt. A felfújható babák, amiket Torin szerzett be, mindenhol ott voltak, elbővölı, de haszontalan közönségként. Korbácsok, láncok és a falakon olyan szexuális játékszerek sorakoztak, amelyeket Maddox azonosítani sem tudott. Nem voltak használatban, ami azt jelentette, hogy Parisnak itt kell lennie valahol az erıdben. Maddox fejét rázva végigmasírozott a folyosón. Küzdj. Küzdj. Küzdj. Próbált tudomást sem venni a démon hangjáról, ahogy belépett Reyes szobájába. Reyes nem volt ott, és szexuális játékszereket sem látott. Helyette mindenféle fegyverek voltak a szobában. Pisztolyok, kések, dobócsillagok. A padlón egy kék birkózószınyeg terült el, amelyet odaszáradt vérfoltok tarkítottak. Látott még egy bokszzsákot és néhány súlyzót is.

Számos lyuk csúfította el a falakat, mintha valaki addig ütötte volna a követ, amíg homokká nem porladt. Késıbb majd ki kell javítania. Küzdj, küzdj, küzdj. Lucien szobája be volt zárva, és amikor bekopogott, senki sem válaszolt. Aeron és Torin szobái is üresen álltak. Csalódottság nehezedett Maddoxra. Látómezejében fekete foltok kezdtek pislákolni. Küzdj küzdj küzdj. Sóvárgott Ashlyn után, de nem kaphatta meg, amíg el nem fojtja az erıszak késztetését, és ez nem történhetett meg addig, amíg meg nem találja a férfiakat. Ettıl még dühösebb lett. Visszamasírozott a folyosóra, bicepsze behajlott, a vér forrón áramlott karjába. Küzdjküzdjküzdj! – Hol vagytok? – kiáltotta. Beleöklözött a falba, egyszer, kétszer, ugyanolyan mélyedést hagyva benne, amilyeneket Reyes szobájában látott. Ujjpercei lüktettek, de ez jófajta fájdalom volt, olyan, amilyentıl a szellem boldogan morajlott. Maddox megállt, és még egyszer beleöklözött a falba. Nem volt sok ideje. Az éjfél újra elérkezik. Halál követelni fogja ıt. Mielıtt ez megtörténik, muszáj elvesznie Ashlynben. Muszáj megismernie a lány testének minden négyzetcentiméterét, mivel a nem megismerés kínja sokkal rosszabb volt, mint minden éjjel a pokol tüzében égni. Mi van, ha a nı nem igazán vágyik rád?, csúfolódott vele a démon. Mi van, ha csak úgy tesz, mintha kívánna, hogy

információt szedjen ki belıled? Mi van, ha egy másik férfira gondol, akárhányszor a közelében vagy, és a vágya neki szól? Maddox üvöltve újra a falba vágta az öklét. Még több kı törött össze és porladt szét. Ashlyn akarta ıt. Tényleg. Ne reagálj. Ne figyelj a szellemre. Erıszak becsukta a száját, tetszett neki ez a hév, ez a megszállottság. – Mit csinálsz, szétvered a falakat, ahelyett, hogy megjavítanád? Maddox meghallotta az ismerıs hangot, és megfordult. Kezérıl vér csepegett, forró és pezsdítı vér. Aeron állt a folyosó végén. Fény szőrıdött be az ablakokon, és a férfi erıs körvonalai felett táncolt. Egy fénysugár egyenesen sötét hajára hullott, és mint egy világos korona, megvilágította díszes bırét. Mintha soha nem cirógatták, soha nem könnyítettek volna rajta, Erıszak teljes életre kelt. Maddox a barátjára mutatott, és összevonta a szemöldökét. – Odalent hagytátok a lányt. – És? – Aeron nyakán a fekete démont ábrázoló tetoválás mintha pislogott volna vöröskerető szemével, mint aki mély álomból ébred. Mintha nyál csöpögött volna éles fogakkal ellátott szájából. – Beszélt? – Mirıl? – Hogy miért van itt? –Nem. – Akkor hadd kérdezzem ki én. – Nem!

Ashlyn így is épp eléggé riadt volt. Maddox elméjén átsuhant egy kép, ahogy a lány kinézett abban a kamrában. Bıre sápadtabb volt, mint a hó odakint, az egyetlen szín rajta a feketés, barnás kosz volt. Reszketett. Ennek a nınek a szenvedélytıl kellene reszketnie, nem a félelemtıl. Küzdj. Küzdj. Küzdj! kántálta megint a démon. – Hol van most? – kérdezte Aeron. – Semmi közöd hozzá. De valaki megfizet azért, hogy ilyen állapotban találtam rá. Barátja ibolyakék szeme – ami ugyanolyan volt, mint az övé, mintha az istenek túl fáradtak lettek volna hozzá, hogy valami mást teremtsenek – meglepetten elkerekedett. – Miért? Micsoda ı neked? – Az enyém – ez volt az egyetlen válasz, amit erre a kérdésre felelni tudott. – İ az enyém. Aeron végigfuttatta nyelvét a fogain. – Ne légy bolond. İ egy Csali. – Lehet. – Talán. Maddox elırelépett. Forrongva. .. éhesen... – Ebben a pillanatban nem érdekel. A másik harcos is felé lépett, ugyanolyan felbıszültén. – Pedig érdekelnie kellene. És nem kellett volna idehoznod. Maddox is tudta ezt, de esze ágában sem volt bocsánatot kérni. Újra idehozná, ha lehetısége nyílna rá. – Vidd vissza a városba, és találd ki, hogy lehet kitörölni a memóriáját – mondta Aeron. – Máskülönben meg kell ıt ölnünk. Túl sokat látott és hallott, és nem engedhetjük meg, hogy jelentsen a Vadászoknak.

Már majdnem egymásnak estek. Maddox aznap reggel nem fegyverkezett fel, ez mentette meg Aeron nyomorult irháját. Ha képes lett volna rá, belevágott volna egy tırt a férfi halott, fekete szívébe. – Inkább téged sebesítelek meg. A démontetoválás kinyújtóztatta szárnyait: most már teljesen éber volt, és Aeron lassan elvigyorodott. – Rendben, de neked kell kijavítanod a károkat. – És neked kell feltakarítanod. – Mintha érdekelne. Elkezdjük, vagy csak beszélünk róla? – Ó, igen. Elkezdjük. – Maddox ugrott. Aeron is ugrott. Összeütköztek a levegıben.

HATODIK FEJEZET

Ökölcsapás. Morgás, elhajolás. Ökölcsapás. Maddox kemény ütést mért Aeron arcára, és a férfi egy újabb morgás kíséretében megtántorodott. Egy pillanattal késıbb azonban Maddox állkapcsát érı erıs balossal torolta meg a csapást. Maddox fogai összekoccantak, száját elöntötte a fémes, mégis édes íző vér, ami némiképp csillapította a szellem szomját. Vigyorogva térdelt bele Aeron gyomrába. A harcos zihálva kétrét görnyedt. Még többet. Szüksége volt rá, hogy még több pusztítást végezzen. Mielıtt Maddox belekönyökölhetett volna a fejébe, Aeron egy barbár morgással elıreugrott, társa köré fonta a karját, és a földhöz szögezte ıt. így hempergıztek, mindketten próbáltak fölénybe kerülni. Öklök lendültek, térdek koccantak össze, vállak csapódtak egymásnak. Maddox felszisszent, amikor Aeron újra eltalálta a száját. Mosolya elhalványult, orcájának belsı része felrepedt. Újabb vérpatak csorgott le a torkán. – Ezt akartad? – vakkantott oda Aeron. Maddox elkapta barátja torkát, az pedig levegıért kapkodott, és a bıre hirtelen kékre változott. – Te ezt akartad? – Míg Aeron zihálva próbált

lélegezni, újabb négy ökölcsapást mért rá, mindet az arcára. Reccsenés. Szemgödör. Reccsenés. Orr. Reccsenés. Állkapocs. Reccsenés! Halánték. Nincs több Erıszak mára, kántálta minden egyes ütéssel, bár hatástalan volt. Nincs több Erıszak. Biztos vagy benne?, csábítgatta a szellem. Maddox szeme összeszőkült, miközben behúzott Aeronnak még egyet. Öld meg. – Nem! – kiáltotta, és csak akkor jött rá, hogy egyáltalán nem csillapította le a démont. Egy kicsit sem. Visszavonult, levegıért kapkodott, és nem tudta, mi mást tehetne még. így nem mehetett Ashlynhez, vérszomjasán, és sokkal inkább borotvaélen táncolva, mint korábban. – Ó, dehogynem – morogta Aeron kékre–zöldre verve, és Maddox jobb szemébe vágta öklét. Fájdalom áradt szét Maddox fejében, ahogy a férfi győrői eltalálták. Látása hirtelen elsötétült. Valami forró és nedves folyt le az arcán, és végre, végre, az erıszakos hang elcsendesült. Talán arra volt szükség, hogy addig üssék a szellemet, amíg be nem hódol. Megörült annak, hogy lekötelezheti, szélesre tárta a karjait, és várta a következı csapást. Aeron nem okozott csalódást. A harcos hasba rúgta Maddoxot, és ı hátratántorodott. Abban a pillanatban, ahogy földet ért, társa már fölébe is kerekedett és fojtogatta, miközben a térdével a földhöz szögezte vállát. Elégedettség áradt szét a férfi arcán, de a szemében démonok táncoltak, csúf,

kínzó démonok, sokkal veszélyesebbek, mint a nyakán lévı tetoválás. – Még többet akarsz? – vicsorgott Aeron. – Még többet. Ökölcsapás. Maddox feje balra billent. Ökölcsapás. Feje jobbra billent. Ökölcsapás. Orra megrepedt. Üss. Keményebben. Keményebben! Minden egyes csapással egyre mélyebbre és mélyebbre lopakodott a szellem. Harag Erıszak ellen, tőnıdött Maddox, és Erıszak meghunyászkodik. A puszta gondolat, hogy leigázzák Erıszakot, felért egy orgazmussal. Mosolyogva arra gondolt, hogy bizonyára Reyes is ezt érzi. Boldog a fájdalomtól, és kétségbeesetten vágyik még többre. Maddox a nyelvébe harapott, ahogy újabb csapás érte. Nyelve azonnal feldagadt. Most nem leszek képes megcsókolni Ashlynt, gondolta. Nem kell megcsókolnod ahhoz, hogy megdugd, robbant ki a démon, épp csak annyira emelve föl a fejét, hogy Maddoxon eluralkodjon a düh. Elég! Meg akarta csókolni Ashlynt. Érezni akarta az ízét, miközben a lány a teste köré fonja az övét. És így is lesz. Csakis erre tudott gondolni a végtelennek tőnı éjszakában, miközben a lángok nyaldosták a testét. Újabb ökölcsapás. – Aeron! Mit csinálsz? – Maddox Lucien hangját hallotta a folyosó másik végérıl. – Megadom Maddoxnak, ami kell neki. – Ökölcsapás. – Hagyd abba.

– Nem. – A következı csapás keményebben ütıdött a halántékának, és megrázkódott tıle az agya. – Ne hagyd abba – mondta Maddox, ahogy Aero visszakézbıl megütötte. Még egy kicsi, és a szellem elrejtızik a nap hátralévı részére. – Hagyd abba – ismételte Lucien. – Most. Különben ma éjszaka téged is a pokolba viszlek Maddox–szal együtt. Az ökölcsapások azonnal megszőntek. Olyan fenyegetés volt ez, amit Lucien könnyen be tudott váltani. Aeron zihált, ahogy Maddox is. Majdnem elkapta Aeron csuklóját, hogy arra kényszerítse, kezdje elölrıl. Többet akart, szüksége volt rá. Nem fog kockáztatni. Ha addig kell, hogy üssék, amíg csak csúszni–mászni képes, akkor hagyni fogja magát. Nem fogja bántani Ashlynt. Legalábbis még nem. Aeron vonakodva felállt, és segítı kezet nyújtott Maddoxnak. İ ugyanolyan vonakodva fogadta el, és gyorsan talpra ugrott. így együtt néztek szembe Luciennel. Lucien szemében nem voltak érzelmek, ahogy vizsgálgatta ıket. Maddox végigsimított összevert arcán, és olyan sebeket talált, amiket össze kellett volna varrni, ha ember lett volna. – Elmondja nekem valaki, mi folyik itt? – Egy új bokszolótechnikát próbáltunk ki – mondta Maddox feldagadt ajakkal. A szellem most az egyszer csendben maradt. Ettıl szinte normálisnak érezte magát. Ez a felfedezés olyan csodálatos volt, hogy elvigyorodott.

– Így van. Új bokszolótechnika. – Aeron átkarolta Maddox vállát. Egyik szeme fel volt dagadva, alsó ajka szinte cafatokban lógott. Maddox tudta, hogy egy órán belül mindketten rendbe jönnek. A halhatatlanságnak megvoltak a maga elınyei. Vajon vissza fog térni Erıszak, amikor meggyógyul a teste? Lucien válaszra nyitotta a száját, de Maddox feltartotta sérült kezét. – Nem akarok panaszt hallani tıled. Otthagytad Ashlynt a kazamatában. Meg kellene köszönnöd az isteneknek, hogy nem ugrom a torkodnak. – Azt tettük, ami szükséges volt ahhoz, hogy együttmőködésre bírjuk – mondta Lucien, és hangjában nyoma sem volt bocsánatkérésnek. Maddox megmerevedett, harag söpört végig rajta. Bár ez rendkívüli módon hétköznapi harag volt. Olyan, ami nem készteti borzalmas tettek elkövetésére. Csodálatos volt. – Két dolgot kértem tıled. Csak kettıt. Egyiket sem tartottad be. – Azt kérted, hogy maradjon életben, és ne nyúljon hozzá senki. Mindkettıt elmondhatjuk róla – mutatott rá Lucien. Ez igaz volt, de a lány megijedt és összefagyott, és ez valami miatt mélyebben sebezte meg Maddoxot, mint Aeron ökle. İ egyszerően annyira pici volt, annyira törékeny. – Én nem tudtam a szükségleteivel foglalkozni. Neked kellett volna. – Mindig is győlölte, hogy az éjfél beköszöntével elveszítette minden kötelékét, ami a valósághoz főzte. Győlölte, hogy nem tudja, történik a sötétség óráiban, győlölte,

hogy olyankor nem tudja megvédeni magát, és a hozzá közel áll kat. Felıle Vadászok támadhattak volna az erıdre, porig égethették volna, és minden bennlévıt lemészárolhattak volna. Ashlyn elárulhatta volna ıt az hogy beengedi azokat a Vadászokat. De ugyanúgy meg is verhették volna Ashlynt. De akár durván meg is sebesíthették vagy megölhették volna Ashlynt, és ı még csak nem is tudott volna róla. – Figyelj, ebben a pillanatban a nıd nem számít –mondta Lucien. – Sokkal fontosabb dolgok történtek a legutolsó halálod óta. A... Morgás vibrált Maddox torkában, a fejében, a füleiben, és elfojtotta harcostársa hangját. Nem számít? – Ha megbetegszik... – Haragjának éle tőhegyes nyilakká alakult, amelyek döfködték a szellemet. Mégsem sikerült teljesen elfojtani, jött rá magában átkozódva, és még a teste is megfeszült, felkészülve a harcra. Veszélyes ködfátyol borult a szeme elé, és ez egyedül belıle származott, de a démonnak nagyon is tetszett. Öld meg. El akarja venni azt, ami a miénk. Igen, szüksége volt arra, hogy öljön. Vére a forrpontig hevült. Bıre megfeszült a csontjain. – Nem figyel – mondta Aeron Luciennek. A férfi szeme alatt rángatózott egy apró izom, és durván megrázta Maddoxot. – Figyelsz rám? – Igen – csikorogta Maddox. – Mit terveztél, meddig fogod itt tartani azt a nıt? Ameddig csak lehet, válaszolta önként az elméje. Ameddig csak szükséges, javította ki.

Itt tartani Ashlynt az erıdben veszélyes volt. A lányra nézve. İrá nézve. A többi Lordra nézve. Maddox tudta ezt, de nem tervezte, hogy elengedi. Sem a szándék nem volt meg benne, sem a vágy. Semmi sem volt fontosabb, mint felfedezni a lány teste ígérte élvezeteket. Semmi. Vajon forró és nedves lesz? Vajon búgni fogja a nevét? Könyörögni fog, hogy még többet kapjon? Hirtelen ökölcsapás érte az orrát, és feje oldalra billent. Fájdalom áradt szét a halántékában, ami lazított a düh szorításán. Meg a szexuális izgalomén is. Maddox döbbenten pislogott és homlokráncolva nézett Aeronra. – Ezt miért csináltad? – Az arcod nem a sajátod volt, hanem Erıszaké. –Lucien megrázta a fejét, hirtelen ott termett elıtte, arckifejezése kimerültséget tükrözött. – Éppen kitörni készültél. – Uralkodj magadon, ember – sóhajtott fel elkeseredetten Aeron. – Olyan vagy, mint Damoklész kardja, amely bármikor leeshet, és felszeletelhet mindannyiunkat. – Vicces, hogy ezt épp te mondod – szólt szárazon Maddox. Lehet, hogy ı gyorsan bocsátkozik látszólag indokolatlan erıszakos harcokba, de Aeron is híres a tombolásairól, amikor olyan szélesen terjeszti ki bosszúját, amennyire csak lehetséges. – Hol van most a lány? – kérdezte Lucien. Maddox elıször nem válaszolt. Nem akarta, hogy tudják, mert akkor talán elmennének érte. – A szobámban – mondta végül, olyan sötét hangnemben, hogy a többiek nem tudták nem észrevenni a kimondatlan

figyelmeztetést: Ha odamentek, megismeritek a démonom fullánkját. – Egyedül hagytad a szobádban? – Aeron kétségbeesése a tetıfokára hágott, és kezét a levegıbe emelte. – Miért nem adsz a kezébe egy kést, mondod, hogy sorakozzunk fel, hadd szúrjon le egytıl egyig mindannyiunkat? – Bezártam. Nem okozhat bajt. – Lehet, hogy már kinyitotta valahogy a zárat. – Lucien a tarkóját nyomkodta. – Lehet, hogy Vadászokat enged be az erıdbe akár ebben a pillanatban. – Nem. Megöltem ıket. – Lehetnek többen is. Luciennek igaza volt. Maddox tudta, hogy Lucien–nek igaza van. Összeszorította a fogát, és viharvert állkapcsa tiltakozásképpen megfájdult. – Megyek és meggyızıdöm róla, hogy ott van, ahol hagytam, és egyedül van. – Ezzel sarkon fordult. – Veled megyek. – Aeron eltökélten odaállt mellé. Lucien követte ıket. Maddox mozgásba lendült. Ha Ashlyn megszökött, ha Vadászokat hozott közéjük, a harcosok a fejét fogják követelni. Nem volt benne biztos, hogy ezt meg tudja adni nekik, a lány bőneitıl függetlenül. Valójában testének minden porcikája meg akarta védeni ıt. Én, mint védelmezıi A vére felforrósodott a gondolattól, szinte égett. Amikor – ha– eljön az idı, vajon képes lesz megtenni, amit kell? Maddox nem tudta a választ. Szerette volna azt gondolni, hogy igen, de...

Befordultak egy sarkon, és lépteik összehangolódtak egy harci dob pergéséhez hasonlóan. Kopp. Kopp, kopp, kopp. Kopp. Maddox a szeme sarkából látta, ahogy Aeron megrázza a karjait. Két apró kés csúszott a kezébe. A férfi végül nem adta át magát a démonnak a küzdelmük során, jött rá Maddox. Máskülönben ı most cafatokra lenne szaggatva, az arca pedig szép emlék lenne csupán. Hirtelen egy cseppnyi bőntudatot érzett. Vajon Aeron csak azért küzdött vele, hogy segítsen neki? – Senki nem ér hozzá a lányhoz – mondta növekvı bőntudattal. Sokkal lojálisabbnak kellene lennie a barátaihoz. – Nem számít, mit találunk, ı az enyém. Értitek? Majd én kezelésbe veszem. Súlyos csend ereszkedett rájuk, mindkét férfi a választ latolgatta. – Rendben – mondta sóhajtva Lucien. Aeron azonban nem szólalt meg. – Ez az én szobám. Bemehetek egyedül, és ti kint maradhattok, hogy... – Jól van – csattant fel végül Aeron. – İ a tiéd. Nem mintha azt tennéd, amit kellene. Viszont a Vadászokat azonnal kivégezzük. – Megegyeztünk. – Mindkét tekintetben. – Mit tett veled, hogy ilyen lojális vagy hozzá? –kérdezte Lucien, hangjában inkább ıszinte kíváncsiság tükrözıdött, semmint ellenszenv. Maddox nem tudta a választ. Még csak gondolni sem akart rá. Bár rászolgált az ellenszenvükre, ezt nem tagadhatta.

– Azt hiszem, a barátunk elfelejtette, hogy a szex, az csak szex. – Aeron vészjósló hévvel forgatta meg a késeket. – Hogy kitıl kapod, nem számít. Ebben a nıben nincs semmi különleges. Egyikben sincs. Maddox hirtelen a harag újabb hálójában találta magát, minden bőntudata elszállt, ahogy kirúgott lábával és elgáncsolta Aeront, majd ráugrott, mielıtt a férfi földet ért volna. Elınyére használta a harcos meglepettségét, elvette tıle az egyik kést, és Aeron torkához tartotta a hegyét. De Aeron esés közben rájött, mi is történik, és ugyanabban a pillanatban emelte a másik kését Maddox torkához. Maddox érezte, ahogy a késhegy megkarcolja a bırét, de nem hátrált meg. – Meg akarsz halni? Aeron szemernyi félelem nélkül szúrós pillantást lövellt felé. – És te? – Engedd el, Maddox – mondta Lucien, és nyugodt tekintete a vihar közeledtét tükrözte. Maddox még mélyebbre nyomta a fegyvert, tekintete egyszer sem hagyta el Aeronét. Tőz szikrázott közöttük. – Ne beszélj így a lányról. – Úgy beszélek, ahogy nekem tetszik. Maddox összevonta a tekintetét. Kedvelem ezt az embert. Csodálom ıt. Ölt értem, én pedig érte. Mégis, valahol a szíve mélyén tudta, hogy ha Ashlynt még egyszer ilyen lekicsinylı módon emlegetik, oda fog vágni. És nem számít, hogy ki

mondta, amit mondott. Semmi nem számít, kivéve a lányt. Győlölte ezt a tényt. Nem értette, de nem tudott küzdeni ellene. – Valamilyen oknál fogva – mondta Lucien –, a lány a gyújtáskapcsoló. Mondd neki, hogy többször nem fogsz róla beszélni, Aeron. – Miért kellene? – hangzott a zúgolódó válasz. –Eddig úgy tőnt, jogom van hangot adni a véleményemnek. Mély levegıt vett, majd hosszan kifújta. Ez nem segített. Maddox érezte, hogy készen áll az újabb támadásra. A fenébe! Uralkodnia kell magán. Ez tökéletesen nevetséges és teljesen zavarba ejtı. Soha nem volt még ilyen kevés befolyása a saját cselekedeteire. – Aeron, biztosan belefáradtál már, hogy feltakarítsd a vért a padlóról – mondta Lucien. – Gondolj bele, mennyi lesz akkor, ha a Vadászok megpróbálják megszállni az otthonunkat, és mi nem állítjuk meg ıket. Mondd meg neki. Aeron csak egy pillanatig habozott, mielıtt levette volna a kését Maddox torkáról. – Jól van – köpte oda. – Nem beszélek a lányról. Most boldog vagy? Igen. Maddox azonnal megnyugodott, és felállt. Még a kezét is odanyújtotta Aeronnak, hogy felsegítse, de társa félrelökte, és egyedül állt fel. Paris egyszer azt mondta Maddoxról, hogy ı egy „hangulathinta" – akkor viccelt, de Maddox kezdte azt hinni, hogy van igazság a szavaiban. – Nem fogom kimondani, de tudod, hogy mit gondolok, ugye? – kérdezte szárazon Aeron.

Igen. Tudta. Tudta, hogy ugyanolyan, mint Paris, ha nem rosszabb. – Gyerekek – motyogta Lucien, a szemeit forgatva. – Anyuci – válaszolta Aeron, de a hangjában nem volt melegség. Maddox egy pillanatra behunyta a szemét, próbálta elhitetni magával, hogy Ashlyn csak egy nı. Semmi mást nem jelent, csak pillanatnyi kielégülést. Az árnyak és a fájdalom, amit látott a szemében, nem jelentenek semmit. Azok nem fogják ıt meglágyítani, még kevésbé megbabonázni. Többé nem. El kell kezdenie úgy gondolni rá, mint a többire. Még több ilyen nevetséges harc, és akár a kukába is dobhatja a méltóságát. A pokolba, lehet, hogy az istenek végül úgy határoztak, hogy megfenyítik, és ideküldték Ashlynt, hogy az ırületbe kergesse, hogy fájdalmat és szenvedést okozzon neki. Hogy megbüntesse. Talán többé nem fog az örökké tartó halál után sóvárogni éjszakánként. Talán egész nap érte fog epekedni. – Minden rendben? – kérdezte Lucien. Távolról sem. Talán most nyugodt, de rosszabbul érzi magát, mint valaha. De azért bólintott, szó nélkül végigmasírozott a folyosón, és felment a lépcsın a saját lakrészéhez. Jobb, ha túlesnek ezen. Amikor Lucien és Aeron újra mellé értek, Aeron azt mondta neki: – A késem. – Helyes darab – válaszolta Maddox, szándékosan félreértve. Nem adta vissza neki. Aeron felhorkant.

– Nem vettem észre, hogy szőkében lennél a fegyvereknek. – Ha meg akarod tartani, vigyázz rá jobban. – Ugyanezt elmondhatjuk a fejedrıl is. Maddox nem válaszolt. Minél közelebb ért a hálószobájához, annál jobban érezte Ashlyn mézillatát. Azt az illatot, amely csakis a lányé volt. Nem szappané volt vagy parfümé, hanem belıle áradt. Teste fájdalmasan megkeményedett, ágyéka megtelt forrósággal és szükséggel. Úgy tőnt, egy örökkévalóság óta vár egy szippantásra abból a mézillatból. İ is csak olyan, mint a többi nı, emlékszel? Semmi különleges nincs benne, figyelmeztette magát. Vetett egy pillantást a kísérıire. Úgy tőnt, rájuk nincs hatással a levegıben terjengı édes illat. Helyes. Csakis magának akarta Ashlynt. Semmi különleges nincs benne, a fenébe is. Amikor elérték a küszöböt, egy pillanatra megálltak. Aeron megfeszült, és készenlétbe helyezte megmaradt kését. Kemény arckifejezése olyan volt, mintha felkészült volna rá, hogy megtegyen bármit, ami szükséges. Lucien is elıteremtett egy fegyvert, egy 45– öst, kibiztosította, és készenlétbe helyezte. – Nézzetek körül, mielıtt támadnátok – mondta Maddox összeszorított fogakkal. Bólintottak, de pillantásra sem méltatták Maddo–xot. – Háromra. Egy. Hegyezte a fülét, annyira figyelt. Semmi zaj nem szőrıdött ki odabentrıl. Nem hallatszott sem a fürdıvíz csobogása, sem a rágás nesze. Ashlyn tényleg megszökött volna? Ha igen...

– Kettı. Gyomra dühében és félelmében összeszőkült, és a rajta lévı var égette a bırét. Ujjai rászorultak a kés markolatára. Lehet, hogy csak úgy elhagyja az erıdöt, és a világ végére is elmegy, hogy megkeresse a lányt. Tényleg semmi különleges nincs benne. Három. Elfordította a zárat, és kitárta az ajtót. Megnyikordult a sarokvas. Mindhárom férfi beviharzott a szobába, csendesen, mindenre elszántan. Maddox tekintetével tüzetesen átvizsgálta a helyiséget. Padló: nincsenek rajta lábnyomok. Ablakok: még mindig zárva vannak. Az étel: érintetlen. Néhány ruháját kihajigálták a szekrénybıl, és azok most szanaszét hevertek a földön. Hol van a lány? Aeron és Lucien szétrebbentek, ahogy Maddox a kis szobához közelített, éberen, óvatosan. Fölemelt késsel a kis helyiségbe ugrott. Nem talált semmit. Az ágyon megemelkedett a takaró, és lágy, ziháló nyögés hasított a levegıbe. – Fegyvert le – parancsolta Maddox heves suttogással, ahogy felforrt a vére attól a nıies sóhajtól. Néhány másodperc telt el, mire mindkét férfi engedelmeskedett. Csakis akkor közelítette meg Maddox az ágyat, lassan... izzadva... Valami oknál fogva úgy remegett, mint egy törékeny emberi lény. Gyanította, hogy a látvány teljesen le fogja fegyverezni. Igaza volt.

Egy alvó szépséget pillantott meg. Ashlynt. Egy angyalt. A pusztulást. A lány borostyánszínő haja szétterült a fehér párnán. Szempillái, amelyek csak egy árnyalattal voltak sötétebbek, mint a haja, tüskés árnyékot vetettek maszatos orcájára. Nem fürdött, nem evett. Biztosan álomba merült, miután magára hagyta. – Csinos – mondta Aeron, kelletlen csodálattal a hangjában. Elragadó, javította ki magában Maddox. Az enyém. A lány ajkai vörösek és finoman duzzadtak voltak. Vajon aggodalmában rágcsálta ıket? Maddox figyelte, ahogy mellkasa lassan emelkedik és süllyed, és azon kapta magát, hogy kinyújtja a kezét – ne érintsd meg, ne érintsd meg –, és semmi esélye nem volt, hogy megakadályozza a mozdulatot. Mégis ökölbe szorította a kezét, épp mielıtt hozzáért volna a lányhoz. A teste újra olyan kemény lett, mint a kıszikla, és forrt benne a vágy. Sötét, ijesztı intenzitású vágy, és mégis sokkal erıteljesebb, mint amilyet Erıszak valaha is elıidézett benne. Hogy válthat ki belıle ilyen reakciót a lány pusztán azzal, hogy lélegzik? Érintsd meg. Ki akarja ezt? İ? A démon? Mindketten? Nem számít. Csak egyetlen cirógatás, aztán elmegy. Lezuhanyozik, és visszatér, amikor a lány kipihente magát, és addigra uralkodni fog magán. Biztosan így lesz. Végül kinyitotta ökölbe szorított kezét, ujjhegyei a lány orcáját súrolták. Egy leheletnyi cirógatás volt ez. Ashlyn bıre

selymesen lágy volt, elektromos. Maddox apró szúrást érzett az érintéstıl, és azonnal felhevült a vére. A lány kinyitotta a szemét, mintha ı is megérezte volna az elektromos szikrát. Fölegyenesedett, haja a vállára és a hátára omlott. Álomittas tekintete az övébe kapcsolódott, és elkerekedtek a szemei. – Maddox. – Hátrafelé mászott, míg neki nem ütközött a fém ágytámlának. Az ágy két oldalán láncok zörrentek, azok a láncok, amelyek éjjelente az ágyhoz rögzítették. – Maddox – ismételte a lány, ijedten, ámulattal... boldogan? Maddox, Lucien és Aeron egyszerre léptek egyet hátrafelé. Maddox tudta, hogy ı miért mozdult meg – látta a saját bukását Ashlyn szép szemeiben, ahogy találkozott a tekintetük –, de azt nem tudta, hogy a többiek miért reagáltak így. – M–mit csinálsz? – zihálta a lány. – És mi történt az arcoddal? Vérzel. – Maddox aggodalmat hallott a hangjában, és ez mélyen megrázta. Vajon Ashlyn mindig így fog hatni rá? A lány a többiekre pillantott, és elfojtott nyüszítést hallatott. – Nem volt elég nektek, hogy a múlt éjjel megöltétek, ma is meg kellett vernetek? Ki innen, ti... ti... gyilkosok! Azonnal tőnjetek innen! Ashlyn kiugrott az ágyból és Maddox elé állt enyhén támolyogva, ahogy kinyújtotta a kezét, hogy elvágja ıt a többiektıl. Védelmezi? Megint? Elkerekedett szemekkel pillantott a társaira, akik ugyanazzal a csodálkozással néztek rá. A lány cselekedetei egy ártatlan cselekedetei voltak... vagy olyasvalakié, aki ártatlanságot színlel. Ennek ellenére Maddox azon kapta magát, hogy megint meg akarja érinteni. Hogy...

megnyugtassa? Megrázta a fejét. Az nem lehet. Csak a gyönyör miatt lehetett. Ennek volt értelme. İ férfi, Ashlyn nı. Vágyott rá. Attól félt, hogy ez a vágy majd egyre sötétebb lesz. Vajon így alakul majd? Megragadta a lány karját, és maga mögé húzta. Zavart pillantást váltott Luciennel, azután megfordult, hogy szembenézzen Ashlynnel. Mielıtt azonban egyetlen szót is kiejthetett volna, a lány kitört. – Most elviszel a városba? Kérlek. És soha ne lássa újra? – Egyél – parancsolta, nyersebben, mint szerette volna. – Fürödj meg. Nemsokára visszajövök. – Aztán odavakkantotta a barátainak: – Menjünk. – Ezzel kimasírozott a folyosóra. Társai csak egy pillanatig idıztek, aztán követték ıt. Miután becsukta és rázárta a nıre az ajtót, Maddox a hideg kıfalhoz simította a homlokát, gondosan szabályozva minden molekula oxigént, amit beszívott és kipréselt a tüdejébıl, mintha próbálta volna megnyugtatni féktelen szívverését. Ezt abba kell hagyni. – Bajt hoztál ránk – mondta Aeron mellette maradva. – És tényleg meg akart téged védeni tılünk? – Biztosan nem. – De már másodszor cselekedett így, és Maddox most még jobban össze volt zavarodva, mint elıtte. Fölegyenesedett, és végigsimított az arcán. – Hadd menjek el, Maddox – szólt Ashlyn az ajtó túloldaláról. A hangja csábította Maddoxot, jobban, mint elızı nap. Lágy volt, dallamos. Érzéki. – Rosszul tettem, hogy idejöttem. Tényleg. Ha ez segít valamit, megígérem, hogy nem mondom el senkinek.

– Tudom, hogy bajt hoztam ide – mondta Maddox Aeronnak. Barátja szemtelen arckifejezéssel felvonta a szemöldökét, és ezt Maddox kezdte utálni. – Semmi bocsánatkérés? Ez volt a legrosszabb az egészben: még mindig nem bánta. – Felejtsük most el a nıt – mondta Lucien, kezével intve. Kiegyenesítette a vállát. – Láttad ıt, jól van. Nem úgy tőnik, mint aki Vadászokat engedett volna be, legalábbis egyelıre. Most van egy sokkal nyomasztóbb gondunk, amit meg kell beszélnünk. Amit próbáltam korábban is elmondani neked, az az, hogy az istenek... nem azok, akiknek hiszed ıket. – Maddox, beszélnünk kell veled – szólt egy nyers hang, félbeszakítva a válaszát, akármi is lett volna az. Lucien elkeseredetten égnek emelte kezeit, és Maddox megfordult. Reyes közelített feléjük Paris és Torin társaságában. Ketten összevonták a szemöldöküket, a harmadik úgy vigyorgott, mint egy ırült, ami nem is állt távol a valóságtól. – A nıdnek mennie kell – morogta Reyes. – Egész éjszaka éreztem az illatát, és egy másodperccel sem bírom tovább elviselni azt a mennydörgésszerő illatot. Mennydörgés? Ashlyn illata olyan volt, mint a méz. Mégis összeszorította az állkapcsát arra a gondolatra, hogy egy másik férfi is felfigyelt rá. – Marad – mondta kurtán. – Ki ı, miért van még mindig itt, és mikor láthatom meztelenül? – kérdezte Paris egy szemöldökrántással.

– Valakinek meg kellene ölnie – nyilvánította ki ellentétes véleményét Reyes. – Senki nem nyúl hozzá! Aeron behunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Megint itt tartunk. – Reyesszel ellentétben én nem bánom, hogy itt van – mondta Paris kezeit dörzsölgetve. – Csak az nem tetszik, hogy nem akarod megosztani velünk. Szeretném... Maddox ellökte Parist, mielıtt az be tudta volna fejezni a mondatot. – Egy szót se többet. Tudom, mit szeretnél csinálni vele, és elıbb meghalnék, mint hogy megengedjem. Most Paris ráncolta a homlokát, sápadt bırét beszínezte a harag. – Vissza, seggfej. Ma még nem voltam nıvel, úgyhogy nincs hangulatom ehhez a szarsághoz. Torin a sarokban maradt, onnan figyelt, és a vigyora egyre szélesedett. – Más is felettébb szórakoztatónak találja ezt? Ez sokkal jobb, mint a brókereket figyelni, amikor esnek a részvények. Maddox küszködve próbált uralkodni a vérmérsékletén, és Ashlynt elméje leghátsó zugába számőzni, ahová tartozott. Mint nı, mint ember, mint lehetséges Csali, ı volt a legutolsó személy, akinek ki kellene váltania belıle ezt a fajta védelmezı reakciót. Kellene, kellene, kellene. Grrr! Fejezd ezt be. Végre. Hamarosan. Most. – Elég! – kiáltotta Lucien.

Mindenki elcsendesedett, és meglepetten meredtek Lucienre. Általában nem szokott ordítozni. – Voltak Vadászok a városban? – kérdezte Parist és Reyest. Reyes megrázta a fejét. – Nem találtunk egyet sem. – Jó. Ez jó. Talán Maddox tényleg mindet megölte. – Lucien elégedetten bólintott. – De Maddox még mindig nem tud az istenekrıl. El kell mondanunk neki. Sıt mi több, Aeron és én... csináltunk valamit a múlt éjjel. Aeron teste azonnal megfeszült. – Úgy egyeztünk meg, hogy nem mondjuk el nekik. – Tudom – sóhajtott Lucien, és világosan látszott rajta, hogy fogytán a türelme. – Meggondoltam magam. – Nem gondolhatod meg magad csak úgy! – ordította Aeron Lucien elé ugorva. – Megtehetem és meg is tettem – volt a válasz. Nem annyira nyugodt válasz, de majdnem, csak épp ki volt élezve. – Mi folyik itt? – lépett közéjük Maddox, szétválasztva ıket. Most az egyszer nem ı volt az, aki vádakat és ökölcsapásokat hajigált. – Kész vagyok meghallgatni. Az isteneket említettétek. Tudom hogy magukhoz hívatták Aeront. Túlságosan zaklatott voltam korábban, hogy rákérdezzek a részletekre. Mit akartak tıle? – Késıbb – mondta Torin Maddoxnak, de nem vette le tekintetét Lucienrıl. – Mit tettél, Halál? – Bökd ki – parancsolta Reyes. Lucien figyelme Aeronra korlátozódott.

– Ahogy Ashlynre reagáltak, muszáj biztosra vennünk, hogy nem botlanak bele véletlenül a mi titkunkba. Mit gondolsz, mi történne akkor? Aeron hosszú ideig nem válaszolt. Síri, baljós feszültség vibrált a levegıben. Végül Aeron bólintott. – Jól van. Mutasd meg ıket. De készülj a harcra, barátom, mert nem lesznek tıle boldogok. – Valaki jobban is elmagyarázhatná – követelte Reyes, egyikükrıl a másikra pillantva. – Egy magyarázat nem lenne elég jó. Meg kell mutatnom nektek. – Lucien elindult a folyosón. – Erre. Látnoki szavak, gondolta Maddox. Kérdı pillantást vetett Torinra, aki valami hasonlót mondott épp a múlt éjszaka. Te tudod, mi folyik itt?, kérdezte tıle némán. Nem, volt a csendes válasz. Semmi jó, ennyit magától is ki tudott találni. Lucien még soha nem viselkedett ilyen rejtélyesen. Zavartan, fondorlatosan, aggódva pillantott Ashlyn ajtajára, mielıtt követte volna barátait.

HETEDIK FEJEZET

Ashlyn visszahanyatlott az ágyra, és küszködve próbált uralkodni a lélegzetén. Ó istenem. Visszajött. Nem álom, nem látomás, nem is délibáb volt. Maddox élt. ıt tényleg bezárták a kazamatába, a férfi pedig tényleg visszatért a halálból. És tényleg elhallgattatta a hangokat. Amikor Maddox otthagyta ıt ebben a furcsamód kopár szobában, elkezdett telefon után kutatni, d nem talált, aztán kiutat keresett. Azt sem talált. A ki merültség gyorsan telepedett rá, csaknem összetörte. Képtelen volt küzdeni ellene, a csend könyörtelenül megnyugtató volt, mint valami hın áhított kábítószer, és végül megadta magát. A következményekkel nem törıdve lefeküdt. Azzal a képzetté szórakoztatta magát, hogy talán, csak talán, ez a egész nem volt más, mint illúzió, és amikor kinyitja szemét, a saját otthonában, a saját ágyában találj majd magát. Nem így volt. Ó, annyira nem így volt. Egy pillanattal korábban valamiféle dübörgı er" hasított belé, és rúgva, sikoltozva rángatta ki éle legszebb álmából, abból az álomból, amit beburkolt az áldott csend. Aztán Maddox ott állt felette, é lenézett rá kifürkészhetetlen ibolyakék tekintetével.

Az arcán tömérdek vágás és horzsolás éktelenkedett. Feketék, kékek és véresek, bal szeme feldagadt, ajka felhasadt. Az emlék hatására hányinger kerülgette. Vajon újra megpróbálták megölni azok a szörnyetegek? Újra. Haha! Nevetett, bár nem találta viccesnek a dolgot. Tényleg megölték. És két gyilkosa ott állt mellette. Úgy tőnt, barátságos viszonyban van velük, úgy beszélt hozzájuk, mintha semmi oka nem lenne győlölni ıket. Hogy lehetnek még mindig barátok? Kikecmergett az ágyból. Teste recsegett–ropogott és fájt minden mozdulatnál, mintha reszketeg kilencvenéves lenne, nem pedig ruganyos huszonnégy. Összeráncolta a homlokát. Túl sok stressz érte, és nem úgy látszott, hogy ezzel vége lenne a megpróbáltatásoknak. A férfiak bizonyára elmentek, mert többé már nem hallotta ıket az ajtó mögött. Helyes. Abban a pillanatban semmi kedve nem volt foglalkozni velük. Bár máskor sem. Törıdj a dolgoddal, aztán találj valami kiutat innen. Kivánszorgott a fürdıszobába, és megcsodálta annak meglepı szépségét, a kopár hálószoba és a sivár kazamata után. Itt fehér csempés falakat és hozzá illı márványpadlót talált, beépített króm és fekete pipereasztalkát, amelyrıl törülközık lógtak, porcelán mosdókagylót, csillogó, karmos lábon álló kádat magasra emelt zuhanyrózsával – arra az esetre, ha egy óriás szeretne zuhanyozni?, csodálkozott elkerekedett szemekkel – és egy szinte áttetszı zuhanyfüggönyt. Valami oknál fogva minden oda volt szegezve.

A mennyezetrıl többsoros csillár függött, melynek rézkarjai különbözı irányokba nyújtóztak. Egyéb dekoráció azonban nem volt a helyiségben. Sem képek, sem bájos, kellemes tárgyak. Vajon Maddox elpakolta ıket, mert attól félt, hogy ı majd ellopja? Ashlyn felhorkant. Az Intézet ugyancsak jól fizetett neki azért, hogy tudomást szerezzen mindenféle paranormális dologról – a pénz nem jelentett számára problémát. Mindemellett, akármit is szeretett volna, Mclntosh készségesen megadta neki. És ha nem akarta ıt megkérni, akkor az internetrıl rendelt, és egyenesen a lakásába szállíttatta a küldeményt. Elpirult, amikor eszébe jutott, miket rendelt az utóbbi idıben. A romantikus regények, amelyeket olvasott, mindig arra késztették, hogy mindenféle holmit beszerezzen: hastáncos ruhát, fekete bır fehérnemő szettet, és miután elolvasott egy titkos ügynöknırıl és egy valaha volt tolvajról szóló könyvet, selyemsálakat és szigetelıszalagot rendelt. Ne: mintha egyszer is használta volna bármelyiket. Sóhajtva belenyomott egy törülközıt a kihőlt fürdıvízbe. Ruháit magán hagyva megmosakodott, amennyire tudott. Esze ágában sem volt levetkızni, hiszen bármelyik pillanatban visszatérhetett bárme lyik férfi. Igen, de az tetszene neked, ha Maddox vissza jönne. Nem, biztosította magát, felizgulva a gondolattól. Nem tetszene neki. A férfi megijesztette. Értékes csendet hoz magával.

Többé már nem. Most sem volt itt, a hangok mégsem tértek vissza. Ashlyn elméje tiszta volt, egyed' a saját gondolatait hallotta. Meggyógyultam. Nem, ez nem igaz. Múlt éjszaka hangokat hallottál a kazamatában. – És most magamban beszélek – mondta, kezével a levegıbe intve. – Mi jön még? Megnézte magát a tükörben. Vízcseppek peregtek a homlokáról az orrára, az orráról pedig az állára. Orcája rózsaszín pírban játszott, sötét szeme csillogott. Furcsa. Soha nem volt még ennyire tudatában saját halandóságának, ennek ellenére soha nem nézett még ki ilyen élettelinek. Mikor megkordult a gyomra, eszébe jutott, hogy Maddox ételt hagyott neki a padlón. Lábai automatikusan arrafelé vitték, miközben arrébb rúgta az útjába kerülı ruhadarabokat, amelyeket akkor szórt szét, amikor telefon után kutatott. Fekete pólók, fekete nadrágok, fekete alsónadrágok. Mellbimbói megkeményedtek, amikor elképzelte az izmos Maddoxot, amint semmi mást nem visel, csak az egyik alsónadrágot. Az ágyon feküdt, teste kemény volt és feszes, erekciója kikandikált boxerébıl, szemében pedig pajkos fény csillogott, amint mutatóujjával hívogatta ıt. És ı boldogan oda is ment volna hozzá. Ashlyn beharapta alsó ajkát. Maddox... egy ágyon fekve... és ıt kívánja... Térdei elgyengültek, gyomra megremegett. Buta kislány. Úgy látszik, alighogy beköszöntött egy kis csend, semmi másra nem tud gondolni, csak a szexre.

Magához vette a tányért, és az ablakhoz vánszorgott, ahol a fal peremén egyensúlyozva bekapott egy szılıszemet. Az édes nektár lecsorgott a torkán, és majdnem felnyögött, aztán észbe kapott és utasította magát, hogy inkább a megoldandó problémával foglalkozzon: a szökéssel. Beszélt Mclntoshnak és ezáltal az Intézetnek is a férfiakról és az erıdrıl. Mclntosh még azt is tudta, hogy el akart jönni ide. Valószínőleg mostanra már azt is kitalálta, hová tőnt. Vajon el fog jönni érte? Vagy megeteti a farkasokkal, amiért ellenszegülni merészkedett? Ugyan a férfi mindig kedves volt hozzá, azt soha nem fogadta el, ha az alkalmazottai hibáztak, azt pedig sokkal kevésbé, ha szándékos engedetlenséget tanúsítottak. Elfog jönni, biztosította magát Ashlyn. Szüksége van rád. De az ablakon kibámulva csak fák és hó látványa fogadta. Mégsem engedte, hogy ez elkedvetlenítse. Mclntosh bárhol lehet. Ashlyn továbbra is az ablak mellett állt, hogy bárki, aki odakint van, megláthassa. Egy újabb szılıszemet tett a szájába, és megkopogtatta az üveget. Itt vagyok. Lát engem? Ki kellett jutnia, amilyen hamar csak lehetett. Minden másodperc elteltével egyre jobban átragadt rá a harcosok ırültsége. Az isten szerelmére, elképzelte fogva tartóját alsónemőben. Remélhetıleg Mclntosh meglátja ıt, lyukat vág a bejárati ajtón, és elviszi innen. Bumm. Kész. Vége. Nem, várjunk. Tekerjük vissza. Nem akarta, hogy Mclntosh a falakon belülre kerüljön. Nem lenne méltó ellenfél Maddox és a többiek számára. Inkább majd ı eltereli Maddox figyelmét, talán kiüti

valahogy, és elfut. Ki az erıdbıl és le a hegyen. A hideg és a hangok is jobbak voltak a halálos fenyegetésnél, amit itt tapasztalt. Szóval... hogy fogja elterelni a férfi figyelmét? Miközben ezen töprengett, felfalta a maradék szılıt. És amikor az elfogyott, sorra került a hús és a sajt, egy–egy falat közt pedig bort kortyolgatott. Perceken belül csak morzsák maradtak a tányéron, és félig kiürült az üveg. Azelıtt soha semmi nem ízlett Ashlynnek ennyire. A sonkát barna cukorba forgatták, ami szaftos lakoma volt az ízlelıbimbóinak. A sajt lágy, nem túl markáns, tökéletes kontrasztot alkotott a szılıvel. A bor kitőnı volt. Na jó, mégis van itt néhány kedvére való dolog. Ennek ellenére az étel nem volt elég jó ok arra, hogy maradjon. Mi a helyzet a szexszel? Persze, hogy az sem, gondolta, miközben a gyomra megint olyan furcsán megremegett. Ez... A teste hirtelen vészjelzést adott le, olyan volt ez, mint a vihar elıtti csend. Igazából nem fájt semmije, de arra lett figyelmes, hogy valami nincs rendben belül. Eltelt egy pillanat. Kettı. Nyelt egyet, és várt. Aztán kitört a vihar. Vére jéggé fagyott, mégis izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni a bırén. Úgy másztak rajta, mint a pókok. Ashlyn felvonított, nyüszített, megpróbálta levakarni ıket magáról. De azok nem mentek el, és most már ténylegesen is meglátta ıket. Rajta voltak. Apró lábaikkal szaladgáltak rajta. Sikoly készülıdött feltörni belıle, de abban a pillanatban rátört a

szédülés is, így a hangból nem maradt más, mint halk sóhajtás. Meg kellett kapaszkodnia az ablakban, hogy talpon tudjon maradni. A tányér csörömpölve a földre esett. A szédülés hirtelen fájdalommá változott, a fájdalom pedig éles késsé, amely utat vágott a hasától a szívéhez. Megingott, egyszerre zihált és nyögdécselt. Világos fények villództak a szeme elıtt, mint valami vakító színáradat. Mi volt a baj? Méreg? Jézus isten, rajta vannak még a pókok? Újabb fájdalom hasított belé, amitıl kétrét görnyedt. – Maddox – szólt gyenge hangon. Semmi. Nem hallott lépéseket. – Maddox! – kiáltotta összeszedve minden megmaradt erejét. Megpróbált az ajtóhoz menni, de nem volt képes megmozdulni. Megint semmi. – Maddox! – Miért akarod ıt annyira? Lehet, hogy ı tette ezt veled. – Maddox. – Nem tudta megakadályozni, hogy a férfi neve elhagyja az ajkát. –Maddox. Fekete pókháló kígyózott a szeme elıtt, elhomályosította a látását, és eltakarta a világos szivárványt. – Maddox. – Hangja most már csak rekedt suttogás volt, reszketeg könyörgés. Gyomra görcsölt, torka megdagadt, bezárult. És akkor, hirtelen nem tudott lélegezni. Testének minden egyes sejtje sikított, sikított és sikított. Levegıre van szükségem. Lélegeznem kell. Képtelen volt már megtartani a saját súlyát,

és a földre zuhant. Muszáj lesöpörnöm magamról a pókokat. Nem volt ereje, energiája. A borosüveg eldılt, szinte szolidaritásból, a megmaradt vörös folyadék a padlóra folyt Ashlyn körül. A lány teljesen elvesztette a látását, a világ szétporladt, majd teljesen eltőnt, és mindent beburkolt a sötétség.

Maddox képtelen volt elhinni, amit látott. – Ez... ez... nem lehetséges. – Sebes kezével megdörzsölte a szemét, de a látvány nem változott meg. – Nyilvánvalóan nem Ashlyn illatát éreztem. –Reyes öklével a falba vágott. Por szállt a levegıben és durva kıtörmelék hullott a padlóra. Torin csak nevetett. Paris áhítatosan felsóhajtott. – Gyertek a papához. Lucien hálószobájának legtávolabbi sarkában négy nıt láttak. Egymás kezét fogták és összebújtak, hogy erıt és támogatást nyerjenek egymástól. Mindegyikük remegett félelmében, és elkerekedett, riadt tekintettel meredtek a férfiakra. Nem, vette észre Maddox. Nem remegett mindegyik. Egy csinos, szeplıs szıke dühös, zöld szemeket meresztett rájuk. Állkapcsát összeszorította, mintha a nyelvét harapdálná, nehogy trágár szavakat kiáltson. – Mit keresnek itt? – harsogta Maddox.

– Ne használd ezt a hangot – csattant fel Aeron. –Te kezdted a csinos kis Csaliddal. Maddox egy mélyrıl jövı morgás kíséretében ott termett elıtte. Az egyik nı felnyüszített. – Azt hittem, ezt már tisztáztuk – mondta Maddox. – Válogasd meg a szavaidat, ha róla beszélsz, különben szenvedni fogsz. Aeron nem hátrált meg. – Mióta is ismered ıt? Néhány órája? Alig beszéltél vele. Mostanra már kegyelemért kellene könyörögnie, és nekünk tudnunk kellene minden titkát, és azt is, hogy mit terveznek a Vadászok, ha van még belılük egyáltalán. – Megpróbált megmenteni, amikor leszúrtatok. Alig néhány perccel ezelıtt is megpróbált megmenteni tıletek. – Színjáték. Lehet. Maddox is ugyanezt mondta magának, de úgy tőnt, nem számít. Sem akkor, sem most. Csalódottan, sokkal inkább saját maga, mint Aeron miatt, ezúttal ı hátrált meg. Szembefordult Luciennel. – İk miért vannak itt? – kérdezte higgadtan, de hitetlenkedve. Vagyis inkább annyira higgadtan, amennyire higgadt tudott lenni ebben a pillanatban. Lucien Aeronra pillantott, aki egy biccentéssel a folyosó felé mutatott. A harcosok, megértve a jelzést, kiszállingóztak a szobából. Lucien volt az utolsó, és gyorsan becsukta, majd be is zárta az ajtót.

Maddox a barátaira pillantott, többségük arcán ugyanolyan hitetlenkedést látott, amilyet ı is érzett. Azelıtt soha nem történt ilyesmi. Egyikük sem hozott még ide nıt, még Paris sem (hacsak nem tudtán kívül), és most majdnem annyi nı volt az épületben, ahány harcos. Ez nagyon bizarr volt. – Szóval? – kérdezte. Aeron elmondta, hogyan döntötték meg a Titánok – az évezredekkel ezelıtti korok vezetıi – a Görögök uralmát, és hogy ezek az új uralkodók azt kérték –nem, parancsolták –, hogy végezze ki ezt a négy ártatlan nıt. Ha ellenállna, meg fog ırülni a vérszomjtól. Ha azt kérné, oldozzák fel a tett végrehajtása alól, meg fogják átkozni ugyanúgy, ahogy Maddoxot. Maddox döbbenten figyelt. Ijedtség és rettegés söpört végig rajta, mint különálló, úszó szigetek a véráramában. – De az új fıisten miért mondaná Aeronnak, hogy... – Beugrott neki a válasz, és szorosan összezárta az ajkát. Én tettem ezt, jött rá. Én vagyok a felelıs. Én szálltam szembe az istenekkel tegnap este, még sértegettem is ıket. Biztos ez a megtorlás. Rémült pillantást vetett Torinra. A harcos ıt bámulta, zöld szemében hideg csillogás ragyogott. Azután elfordult, és kesztyős kezével megérintette a felette lévı tükröt. Tükörképe zord volt. İk ketten épp tegnap állították, hogy nem érdekelné ıket, ha az istenek megbüntetnék ıket. Azt gondolták, semmi nem lehet rosszabb, mint a jelenlegi helyzetük. Tévedtek. – Nem engedhetjük meg, hogy Aeron elkövesse ezt a rémtettet – mondta Lucien félbeszakítva Maddox sötét

gondolatait. – Már így is pattanásig feszültek az idegei. Mindannyiunknak. Reyes újra a falba öklözött, felmordulva tette erejétıl. Dühös, vörös vágások voltak a kézfején, amelyek az ütközés hatására kinyíltak, és vércseppek hullottak belılük az ezüstszínő padlóra. – Ezeknek a Titánoknak tudniuk kellett, mi fog történni, ha Aeron nem engedelmeskedik. – Haragosan vicsorította a fogát. – Tudniuk kellett, milyen ingatag talajon egyensúlyozunk jó és gonosz közt. Miért tennék ezt? – Én tudom, miért – válaszolta zordan Maddox. Minden szem rászegezıdött. Szégyen telepedett rá, ahogy elmondta, mit tett. – Soha nem gondoltam volna, hogy ez fog történni – fejezte be sután. – Nem tudtam, hogy a Titánok megszöktek, azt meg fıleg nem, hogy átvették az uralmat. – Azt sem tudom, mit mondjak – így Aeron. – Én tudom. Basszunk. – felelte Paris. Maddox a mennyezetre emelte tekintetét. Azt hittem, a Görögöket noszogatom, akarta kiáltani. İk nem tettek volna semmit. İk továbbra sem vettek volna tudomást róla. – Gondolod, hogy Ashlynt is a Titánok küldték büntetésbıl? – kérdezte Lucien. Maddox összeszorította az állkapcsát. – Igen. – Persze, hogy büntetés volt a lány. Korábban is ezt gondolta, az idızítés miatt, és azért, ahogy kísértette a gondolatait és felkorbácsolta az érzékeit, de úgy vélte, a Görögök felelısek ezért. – Biztos, hogy a Titánok vezették el

hozzánk a Vadászokat, tudták, hogy fel fogják használni Ashlynt, és azt is, hogy milyen hatással lesz rám. – Csak azután átkoztad az isteneket, hogy Aeront megidézték. Sıt, nem is átkoztad ıket akkor, amikor Ashlyn elıször megjelent a monitoromon – mutatott rá Torin. – Azt nem tudhatták, mit fogunk tenni vagy mondani késıbb. – Tényleg nem? Lehet, hogy nem ık küldték Ashlynt, de valahogy biztosan felhasználják ıt. – Semmi mással nem tudta magyarázni az iránta való érzéseit. – Majd én elintézem – tette hozzá sötéten, de testének minden izma megfeszült, és könyörgött neki, hogy szívja vissza ezeket a szavakat. Nem tette. –Majd én elintézem mindet. Paris homlokráncolva pillantott rá. – Hogyan? Maddox zordan azt válaszolta: – Megölöm ıket. – Tett már rosszabbat is. Miért ne adja hozzá ezt is a listához? Mert nem vagyok szörnyeteg. Ha megtenné, ı lenne Erıszak. Semmivel sem lenne jobb, mint a benne élı szellem, akit egyetlen cél hajt: fájdalmat okozni. Mégiscsak ı hozta ezt a kórságot a fejükre, neki kellett rendbe hoznia. De vajon el tudná pusztítani Ashlynt? Rájött, hogy nem akarja tudni a választ. – Nem ölheted meg azt a négyet Lucien szobájában – mondta Aeron ugyanolyan zordan. – A Titánok nekem parancsolták, hogy tegyem meg. Ki tudja, hogy fognak reagálni, ha nem követjük pontosan a parancsaikat?

– Hallak titeket, ti beteg seggfejek – kiabált egy nıi hang az ajtó mögül. – Ha megöltök minket, az istenre esküszöm, hogy megölöm mindegyikıtöket. Átmenetileg újra elhallgattak odabent. Reyes ajka száraz vigyorba kunkorodott. – Lehetetlen tett, de szinte szeretném látni, ahogy megpróbálja. Nıi öklök ütötték az ajtókeretet. – Engedjetek el! Engedjetek el minket, halljátok? – Hallunk, asszony – mondta Reyes. – És biztos vagyok benne, hogy a halottak is meghallottak. Zavaró volt, hogy Reyes, aki a legkomolyabb köztük, ellıtt egy poént. İ csak iszonyatos körülmények között folyamodott a humorhoz. Ez az egész egy rémálom volt. Évszázadok merev rutinja után ott volt egy nı, akit Maddoxnak ki kellett kérdeznie, aztán elpusztítania, mielıtt továbbra is felhasználhatnák ellene. Ott volt a barátja, akit meg kellett mentenie egy elképzelhetetlen parancstól. És ott voltak az istenek, akiket meg kellett békítenie. Istenek, akikrıl fogalma sem volt, hogyan érheti el ıket. Ezek a Titánok ismeretlen lények voltak. Ha kegyelmet kérne, és ık azt parancsolnák, hogy tegyen valami aljas dolgot – valamit, amit visszautasítana –, a helyzet bizonyosan sokkal rosszabbá válna, mint amilyen most. – Mi lenne, ha megérinteném ıket? – javasolta To–rin, visszafordulva a többiekhez. Szeme ugyanolyan világoszöld volt, mint a szobában lévı lányé. De míg a lány tekintete

haraggal telt, a harcosé bánattal. –Ha betegségben halnak meg, senkinek sem kell aggódnia a józan esze miatt. – Kivéve persze Torint. – Nem – mondta Aeron ugyanabban a pillanatban, hogy Paris azt kiáltotta: – A pokolba is, nem! – Semmi betegséget – értett egyet Lucien is. – Ha az egyszer elkezdıdik, lehetetlen uralni. – Elkülönítenénk a testeket – mondta Torin eltökélten. Lucien újabb sóhajtást hallatott. – Az úgysem mőködne, és ezt te is tudod. A betegség mindig elterjed. – Betegség! – kiáltotta a lány. – Meg akartok fertızni minket valamivel? Ezért hoztatok ide? Ti undorító, visszataszító, rohadt darabjai a... – Pszt! – parancsolta egy másik nıi hang. – Ne bátorítsd ıket, Dani. – De nagyi, ık... A hangjuk elhalt. Talán elráncigálták a lányt az ajtótól. Maddoxnak tetszett a bátorsága. Ashlynre emlékeztette, arra, ahogy szembeszállt vele a kamrában, és követelte, hogy húzza fel a pólóját. El akart futni – ez világosan látszott a tekintetében –, mégsem tette. Már az emlék hatására is elöntötte a forróság, és megfeszült a teste. A lány még a sebhelyét is megcirógatta, életre keltve benne valamit. Valami olyat, amit nem értett. Talán gyengédséget? Tagadóan megrázta a fejét. Utolsó leheletéig fog küzdeni ez ellen az érzés ellen – ami körülbelül tizenhárom óra múlva

lesz, gondolta szárazon. Nem érzett, nem fog érezni gyengédséget egy Csali iránt, vagy egy isteni büntetés iránt, vagy akármi is az a lány. Be is fogja bizonyítani – amikor legközelebb találkoznak, keményen és gyorsan birtokba fogja venni, heves mozdulatokkal fog csúszkálni benne ki–be... ki–be... A lány nyögni fog, és az ı nevét sikoltja. Combjai a dereka köré fonódnak, és... Nem, nem. A kép magától átalakult az elméjében egy olyan képpé, amelyben Erıszak gyönyörködött. A lány négykézláb fog állni elıtte, csodálatos haja elegáns hátára omlik majd, és ı megragadja és ráncigálni fogja. Nyaka ívben hátrafeszül, gyönyörébenfájdalmában zihálni fog. Ki–be fog csúszkálni forró és nedves hüvelyében. És szők lesz. Igen, szőkebb, mint egy ököl. Zacskója pedig a lány lábát fogja csapkodni. Amikor Ashlyn végre az ágyamba kerül, szelíd leszek vele. Jól emlékszem? Ezt a gondolatot félresöpörte. A lány könyörögni fog még többért, és ı meg is fogja adni neki. Meg fogja... – Ez kezd fárasztó lenni. – Aeron keményen megütötte Maddoxot, hogy a falhoz csapódott. – Zihálsz, izzadsz, a szemed pedig vörösen izzik. Kitörni készülsz, Erıszak? Ashlyn meztelen és felizgult képe eltőnt, és ez feldühítette a szellemet, aki megpróbált kiugrani Maddox bırébıl, hogy támadjon. Maddox azon kapta magát, hogy ı is vicsorog, az után sóvárgott, hogy újra megpillantsa a lányt az elméjében.

– Nyugi, Maddox. – Lucien higgadt hangja beúszott a ködbe. – Ha tovább folytatod ezt, kénytelenek leszünk leláncolni. Akkor ki fogja megvédeni Ashlynt, hm? Maddox vére lehőlt, és ı kijózanodott. Megtennék, tudta, hogy megtennék, és a láncokat nem engedhette meg. Nappal nem. Éjszaka, az más, akkor igen. Akkor maga volt a megtestesült veszély, és nem volt más lehetıség. Most is veszélyes vagyok. De ha most megkötözik, amikor alig van eszénél, akár be is ismerheti, hogy legyızték, és meg sem kell próbálnia másnak látszani, mint démonnak. Észrevette, hogy ıt bámulják a többiek. – Sajnálom – morogta. Valami nagyon nem volt rendben vele. Ez a huzavona a szellemmel kimondottan nevetséges volt. Sıt, ami még rosszabb, zavarba ejtı volt. Szoktak harcolni egymással, de nem így. Talán több idıt kellene az edzıteremben töltenie. Vagy még egy menetre lenne szüksége Aeronnal. – Jól vagy? – kérdezte tıle Lucien. Hányszor ke' még ezt megkérdeznie ma? Maddox kimérten bólintott. Lucien a háta mögött összefonta a karjait, szemügyre vette a férfiakat. – Miután ezt elrendeztük, beszéljük meg, miért hoztalak ide titeket. – Beszéljük meg azt, hogy miért hoztad ide a n ket – vetette közbe Paris –, ahelyett, hogy a város ban hagytad volna ıket. Ja, hát Aeronnak el kell végeznie egy munkát, de ez még nem magyarázza meg azt, hogy...

– A nık azért vannak itt, mert nem akarjuk, hogy elmenjenek Budáról, mivel ez talán arra késztetné Aeront, hogy kövesse ıket – mondta Lucien félbeszakítva Parist. – És azt akartam, hogy lássátok ıket, mert akkor nem fogjátok megölni egyiket sem, ha összetalálkoztok velük az erıdben. Ha sikerül valahogy kijutniuk a szobámból, csak vigyétek vissza ıket, és zárjátok be az ajtót. Ne beszéljetek velük, ne bántsátok ıket. Míg ki nem találjuk, hogy szabadítsuk meg Aeront ettıl a tettétıl, a nık a hívatlan vendégeink lesznek. Megegyeztünk? A férfiak egytıl egyig bólintottak. Mi mást tehettek volna? – Most hagyjátok rám ıket, és nyugi. Pihenjetek. Tegyétek a dolgotokat. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan szükség lesz rátok. – Ami engem illet, én azt tervezem, hogy eszméletlenre iszom magam. – Aeron végigsimított az arcán. – Nık a házban – morogta, ahogy továbbment. –Miért nem hívjuk meg az egész várost bulizni? – Egy buli jó lenne – mondta Torin, újra mulatva. –Talán segítene megfeledkeznem errıl a felbolydult férfiközösségrıl. – Ezzel ı is elment. Reyes egy szót sem szólt, csak elıvett egy kést, és eldübörgött a folyosón, kétséget sem hagyva afelıl, mit szándékozik tenni. Maddox azt gondolta, talán fel kellene ajánlania neki, hogy vagdossa, megkorbácsolja vagy ütlegeli, hogy megspórolja Reyesnek az önkínzás agóniáját, de már máskor is felajánlotta, és a válasz mindig sietıs „nem" volt. Meg tudta érteni, hogy miért van szüksége Reyesnek arra, hogy egyedül csinálja. Tehernek lenni majdnem olyan rossz

volt, mint a megszállottság. Mindannyiuknak megvoltak a maguk démonai – szó szerint –, és Reyes nem akarta, hogy bármelyiküknek is rosszabb legyen. Bár abban a pillanatban Maddox örült volna a szórakozásnak. – Találkozunk késıbb, lúzerek – mondta Paris. – Visszamegyek a városba. – Finom vonalak keretezték a szemét, amely most inkább fakón csillogott, mint elégedetten. – Nem voltam nıvel tegnap este, és ma reggel sem. Ez az egész – az ajtó felé intett – elbaszta a napirendemet. És nem jó értelemben. – Menj – mondta neki Lucien. A harcos egy pillanatig habozott, és az ajtó felé pillantott. Megnyalta az ajkát. – Persze, hacsak be nem engedsz a szobádba... – Menj – legyintett türelmetlenül Lucien. – Az ı bajuk. – Paris vállat vont, és eltőnt a sarkon. Maddox tudta, hogy fel kellene ajánlania, hogy ırzi a nıket. Végül is, talán az ı hibája, hogy itt vannak. De szüksége volt rá, hogy lássa Ashlynt. Nem, nem szüksége volt rá. Akarta. Még ennél is jobban. Nem volt szüksége semmire. Különösen egy vitatható indítékokkal rendelkezı emberre, aki eleve halálra volt ítélve. De mivel nem tudta, mi lesz a Titánok következı lépése, rájött, hogy nincs vesztegetnivaló ideje. El fog menni Ashlynhez, annak ellenére, hogy nem tudja teljesen elnyomni a démont. Emellett talán soha nem lesz igazán nyugodt, ha errıl a nırıl van szó. És jobb most megtenni vele, amit akar, mielıtt

arra kényszerül, hogy... – arra sem tudta rávenni magát, hogy belegondoljon. – Lucien – kezdte. – Menj – mondta újra a barátja. – Tedd meg, amit meg kell tenned ahhoz, hogy féken tartsd magad. A nıdet... – Ashlyn nem képezi megbeszélés tárgyát – válaszolt Maddox, mert tudta, mit akar mondani Lucien. A nıdet el kell intézni, amilyen hamar csak lehet. Ezzel ı is tisztában volt. – Csak kerüljön ki a képbıl, aztán tedd meg, amit meg kell tenned, hogy legalább az életünknek ez a része visszatérjen a normális kerékvágásba. Maddox bólintott és megfordult, de lényének egy része kétségbe vonta, hogy érdemes lenne visszatérnie a normális életéhez.

NYOLCADIK FEJEZET

Maddox belépett a hálószobába, de nem volt benne biztos, milyen látvány fogadja majd. Egy alvó Ashlyn? Egy frissen fürdött, meztelen Ashlyn? Egy küzdelemre kész Ashlyn? Esetleg egy gyönyörre kész Ashlyn? Legnagyobb bosszúságára szíve hevesen kalapált, tenyere izzadt. Bolond, szidta magát. İ nem volt ember, a félelem rabszolgája, és tapasztalatlan sem volt. És mégsem tudta, hogyan is kezelje ezt a nıt, ezt a... büntetést. Arra viszont nem számított, hogy egy földön heverı, öntudatlan Ashlyn várja, körülötte vörös tócsa – vér? –, ami a haját és ruháit áztatja. Megborzongott, ahogy rátört a sötétség. – Ashlyn? – A következı pillanatban már ott volt mellette, leguggolt, gyengéden megfordította és a karjaiba vette a lányt. Bor, csak bor volt. Hála az isteneknek. Ashlyn arcáról folyadékcseppek hullotta' rá. Maddox majdnem elmosolyodott. Vajon mennyit ihatott belıle? A lány olyan könnyő volt, hogy Maddox szint meg is feledkezett volna arról, hogy a karjában tart ja, ha nem érezte volna a bırét érı apró elektromos vibrálást. – Ashlyn, ébredj fel.

De nem ébredt fel. Valójában úgy tőnt, még mélyebbre merült az öntudatlanságban, mert pupillájának mozgása is abbamaradt. Maddoxnak elszorult a torka, és következı szavait úgy kellett kikényszerítenie magából. – Ébredj fel a kedvemért. Sem nyögés, sem sóhajtás nem hallatszott. A reakció hiányán aggódva az ágyhoz vitte a lányt, közben leráncigálta és félredobta nedves kabátját. Bár nem akarta elengedni Ashlynt, lefektette, és arcát két kezébe fogta. Bıre jéghideg volt. – Ashlyn. Még mindig semmi válasz. Lehet, hogy... Nem. Nem! Gyomra görcsbe rándult, ahogy tenyerét a lány mellkasára helyezte. Elıször nem érzett semmit. Se lágy kalapálást, se kemény rándulást. Majdnem elátkozta az égieket. Aztán hirtelen megérzett egy gyenge dobbanást. Hosszú szünet. Megint egy erıtlen dobbanás. Ashlyn életben volt. Maddox megkönnyebbülten behunyta a szemét. – Ashlyn. – Gyengéden megrázta. – Gyerünk, szépségem. Ébredj fel. – Zeusz nevében, mi baja van? Nem volt semmilyen tapasztalata részeg halandókkal, de úgy érezte, ez így nincs jól. Ashlyn feje oldalra billent, de szeme csukva maradt. Ajkai szépek voltak, de természetellenesen kékre színezıdtek. Izzadságcseppek gyöngyöztek a férfi homlokán. A lány nem egyszerően részeg volt. Vajon megbetegítette a kamrában töltött éjszaka? Nem, korábban ennek nem volt jele. Lehet,

hogy Torin figyelmetlenségbıl megérintette? Biztosan nem. Nem köhögött, és nem volt rajta kiütés. Akkor mi a baj? – Ashlyn. – Nem veszíthetem, el. Még nem. Nem kapott belıle eleget, nem érintette meg úgy, ahogy szerette volna, nem beszélgetett vele. Pislogott meglepetésében. Hirtelen rájött, hogy beszélgetni akar vele. Nem csak kielégülni a testében. Nem kikérdezni. Beszélgetni. Megismerni ıt, és felfedezni, mitıl az, aki. Minden, a lány megölésére irányuló gondolata eltőnt, ehelyett tagadhatatlanul meg akarta menteni ıt. – Ashlyn. Beszélj hozzám. – Megint megrázta a lányt, de tehetetlen volt, nem tudta, mi másai próbálkozhatna még. Továbbra is hideg áradt Ashlyn testébıl, mintha jégben fürdött és sarki szélben szárítkozott volna. Gondosan betakargatta, megpróbálta felmelegíteni. – Ashlyn. Kérlek. Miközben nézte, a lány szeme alatt foltok kezdtek kirajzolódni. Vajon inkább ez a büntetése? Hogy nézze, amint Ashlyn lassú, fájdalmas halált hal? A tehetetlenség érzése felerısödött. Akármilyen erıs volt is Maddox, nem tudta válaszra bírni a lányt. – Ashlyn. – Neve ezúttal rekedt könyörgésnek hangzott. Megint megrázta, elég erısen ahhoz, hogy felkeltse a lelkét is. – Ashlyn. A fenébe. Még mindig semmi. – Lucien! – üvöltötte, de tekintetét nem vette le Ashlynrıl. – Aeron! – Amilyen távol volt tılük, nem hitte, hogy meghallották volna. – Segítsetek! – Vajon Ashlyn kiáltott

segítségért? Lehajolt, és ajkát a lányéhoz nyomta, próbálva belelehelni saját erejét. Forróság... bizsergés... Ashlyn kékre színezıdött ajkai szétnyíltak, ahogy felnyögött. Végre. Újabb életjel. Maddox csaknem felüvöltött megkönnyebbülésében. – Beszélj hozzám, szépségem. – Kisimította a nedves hajat a lány arcából, és nyugtalanul vette észre, hogy remeg a keze. – Mondd el, mi a baj. – Maddox – szólalt meg a lány reszelıs hangon, de szeme csukva maradt. – Itt vagyok. Mondd el, hogy segítsek, mire van szükséged? – Öld meg ıket. Öld meg a pókokat. – Olyan halkan beszélt, hogy Maddox alig hallotta. Megcirógatta a lány arcát, ahogy körbepillantott a szobában. – Nincsenek itt pókok, szépségem. – Kérlek. – Egy könnycsepp buggyant ki a szemébıl. – Itt másznak rajtam. – Jól van, jól van, megölöm ıket. – Bár még mindig nem értett semmit, tovább cirógatta Ashlyn arcát, aztán a nyakát, a karjait, a hasát és a lábát. – Most már meghaltak. Meghaltak, esküszöm. Úgy tőnt, ez egy kicsit megnyugtatta Ashlynt. – Étel, bor. Méreg? Maddox elsápadt, érezte, ahogy kiszalad a vér az arcából, míg olyan fehér nem lett, mint a lány. Ezt nem hitte volna... nem gondolta át... A bor nekik készült, a harcosoknak, nem embereknek. Mivel az emberi alkohol kevés hatással volt rájuk, Paris gyakran belekevert pár csepp ambróziát, amit az égiektıl

lopott el, és felhalmozott az évek során. Lehetséges, hogy az ambrózia méregként hat az emberekre? Én tettem ezt vele, gondolta elborzadva Maddox. Én. Nem az istenek. – Grrr! – Öklével belecsapott a fém ágytámlába, és érezte, ahogy ujjpercei megrepednek és elönti ıket a vér. Nem sikerült lecsillapodnia, így megint odaöklözött. Az ágy megzörrent, és Ashlyn felnyögött fájdalmában. Elég, ne bántsd. Maddox aznap már vagy ezredszer kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, hogy lélegezzen lassan. De a késztetés, hogy kegyetlenkedjen, túl zord, túl sötét volt. Olyan erıteljesen érezte, hogy szinte nem tudott uralkodni rajta. Az Aeronnal való harcot követı rövid idıt kivéve, egész nap borotvaélen táncolt, és most még közelebb került a szakadék széléhez. Akármelyik pillanatban lezuhanhatott, hogy javíthatatlan károkat okozzon. – Mondd el, hogyan segítsek – ismételte. – O–orvos. Egy emberi gyógyító. Igen, igen. Be kell vinnie a lányt a városba, mivel a Lordok közül egyik sem részesült ilyen képzésben. Soha nem volt rá szükségük. De mi van akkor, ha ez az orvos ott akarja majd tartani egész éjszakára? Megrázta a fejét. Ezt nem engedhette meg. Akkor Ashlyn elmondhatja a Vadászoknak, mit látott az erıdben, hogy miként lehet legyızni a harcosokat. Ám ami a legjobban zavarta Maddoxot, az az attól való félelem volt, hogy valaki elviheti magával a lányt, bánthatja, és ı nem lesz képes megmenteni. Ide kell hoznia az orvost.

Maddox egy újabb lágy csókot lehelt Ashlyn hideg ajkára. Újra érezte az elektromos vibrálást, bár ez gyengébb volt, mint az elızı, olyan gyenge, mint Ashlyn maga. Keze ökölbe szorult. – Keresek neked egy orvost, szépségem, és idehozom. A lány felnyögött, és hosszú szempillái végre szétrebbentek. Borostyánszínő fájdalom meredt Maddoxra. – Maddox. – Nem maradok el sokáig. Esküszöm. – Ne... menj. – Úgy tőnt, Ashlyn mindjárt könnyekben tör ki. – Fáj. Úgy fáj. Maradj itt. Két érzés harcolt Maddoxban: maradt is volna, de segítséget is szeretett volna hozni. Végül nem tudta megtagadni a lány kérését. Az ajtóhoz lépett, és kikiáltott rajta. – Paris! Aeron! Reyes! – hangja visszhangzott a falakról. – Lucien! Torin! Nem várt rájuk, hanem visszament az ágyhoz. Ujjait összekulcsolta Ashlynéivel. Amazok gyengék voltak. – Mit tehetek még, hogy enyhítsem a fájdalmadat? – Ne engedj el – zihálta a lány. Vörös barázdák áramlottak ki a szája sarkán. Terjed a méreg? – Nem foglak. Nem foglak. – Mindennél jobban szerette volna kiszívni belıle a fájdalmat, és magába fogadni. Mi neki egy kicsivel több szenvedés? Semmi. De Ashlyn... Mi ı? Erre nem tudott válaszolni. A lány nyögve megszorította a gyomrát, oldalra fordult és összegömbölyödött. Maddox szabad kezével félresöpörte a haját.

– Tehetek érted még valamit? – Nem tudom. – Ashlyn üveges tekintettel figyelte ıt. – Meg fogok... halni? – Nem! – Maddox nem akart kiabálni, de ez a „nem" szinte kirobbant belıle. – Nem – ismételte lágyabban. – Ez az én hibám, és én nem fogom megengedni. – Szándékosan csináltad? – Soha nem tennék ilyet szándékosan. – Akkor miért? – lehelte Ashlyn. Megint felnyögött. – Véletlen volt – felelte a férfi. – Az a bor nem a te fajtádnak való. Ashlyn semmi jelét nem mutatta, hogy meghallotta volna, amit mondott. – Azt hiszem – motyogta száját eltakarva –, hányni fogok. A férfi megragadta az üres gyümölcsöstálat, és odatartotta neki. Ashlyn az ágy szélére kúszott, és kiürítette gyomrát. Maddox hátrafogta a haját. Vajon a hányás jó jel volt vagy rossz? Ashlyn visszahanyatlott a matracra, épp amikor Paris és Reyes beviharzottak a szobába. Mindketten zavartnak tőntek. – Mi van? – harsogta Reyes. – Mi a baj? – kérdezte Paris. A férfi izzadt, a szeme körüli vonalak elmélyültek. Reyes karja megint vérzett, keze fel volt dagadva, amint két kést tartott a magasba, készen a küzdelemre. Egy pillantással felmérte a helyzetet, és zavara tovább mélyült. – Segítségre van szükséged a halálos csapásnál?

– Nem! A bor... az ambrózia, amit Paris beletett. Itt hagytam neki. – Vallomása tele volt bőntudattal és védtelenséggel. – Mentsétek meg! Paris támolygott, de sikerült talpon maradnia. – Nem tudom, hogyan. – De tudnod kell! Számtalan órát töltöttél el az emberekkel! – Maddox támadón kiabált vele. –Mondd meg, hogy segítsek neki! – Bárcsak tudnám. – Kézfejével letörölte az izzadságot a homlokáról. – Soha nem osztottam meg a borunkat másokkal. Az a miénk. – Menj, és kérdezd meg a többi embert, hogy tudják–e, mit kell tenni. Ha nem, mondd meg Luciennek, hogy teremjen a városban, és hozzon ide egy orvost. – Halál volt az egyetlen a harcosok között, aki a puszta gondolatával ott termett, ahol csak akart. Reyes bólintott, és sarkon fordult. – Sajnálom, Maddox, de a végemet járom – mondta Paris. – Szexre van szükségem. A bejárati ajtónál voltam, amikor meghallottam, hogy hívsz, és idejöttem. Nem kellett volna. Ha nem jutok el a városba hamarosan, akkor... – Megértem. – Késıbb majd kárpótollak. – Paris kibotorkált az ajtón, és eltőnt a sarkon. – Maddox – nyögte megint Ashlyn. Izzadság gyöngyözött a halántékán. Bıre még mindig kék volt, de olyan halvány, hogy Maddox látta az alatta futó apró ereket. – Mesélj nekem... egy történetet. Valamit... ami eltereli a figyelmemet... a

fájdalomról. – Becsukta a szemét, pillái újra árnyékot vetettek az orcájára. – Pihenj, szépségem. Nem kellene beszélned. –Kiviharzott a fürdıbe, kiürítette és kitisztította a tálat, majd magához vett egy törülközıt. Megnedvesítette, és visszatért a szobába, a tálat az ágy mellé helyezte – szükség esetére. A lány szeme még mindig csukva volt. Maddox azt gondolta, talán elaludt, de megmerevedett, amikor a férfi megtörölgette az arcát. Elhelyezkedett a lány háta mögött, és nem tudta, mit mondjon. – Miért szúrtak le... a barátaid? Maddox soha nem beszélt az ıt sújtó átokról, még azokkal sem, akikkel együtt szenvedett. Nem kellene megbeszélnie Ashlynnel. Valójában, akárki mással megbeszélhetné, kivéve ıt, de ez nem tartotta vissza. Ránézett a lányra, látta fájdalomtól eltorzult arcát, és bármit megtett volna, hogy elterelje a figyelmét. – Azért szúrnak le, mert muszáj nekik. İk is elátkozottak, mint én. – Ez... nem magyaráz meg semmit. – Ez mindent megmagyaráz. Eltelt néhány perc, és egyikük sem szólalt meg. Ashlyn fészkelıdni kezdett, mintha egy újabb körre készülıdne a tállal. Maddox betegítette meg, tartozott neki azzal, hogy mindent megad, amire csak vágyik. Szóra nyitotta a száját, és elkezdett mesélni életérıl. – Itt egy történet neked. Halhatatlan vagyok, és úgy tőnik, már az idık kezdete óta járkálok a földön. Ahogy beszélt, érezte, hogy megfeszült izmai elernyednek.

– Halhatatlan – ismételte a lány, ízlelgetve a szót. – Tudtam, hogy több vagy, mint ember. – Soha nem voltam ember. Harcosnak teremtettek, hogy védelmezzem a fıistent. Sok évig hően szolgáltam ıt, segítettem, hogy fenntartsa a hatalmát, még a saját családjától is megvédtem. De nem tartott elég erısnek ahhoz, hogy megóvjam legértékesebb tulajdonát, egy szelencét, amelyet a zsarnokság halott istennıjének csontjaiból készítettek. Nem, inkább egy nınek parancsolta meg, hogy ırizze. Az igaz, hogy ıt a legnagyszerőbb nıi harcosként ismerték, de csorba esett a büszkeségemen. – Szerencsére Ashlyn ellazult. – Azt gondoltam, bebizonyítom, hogy hibáztak, és segítettem rászabadítani démonokat a világra. És büntetésképpen összekötöttek az egyikkel. – Maddox a lány dereka köré fonta a karját, és gyengéden simogatta a hasát, remélve, hogy ez majd megnyugtatja. A lány könnyő sóhajt hallatott. Megkönnyebbülésében? Maddox remélte, hogy igen. – Démon. Sejtettem. Igen, tényleg sejtette. De a férfi még mindig nem értette, miért volt olyan készséges beismerni ezt. – De te jó vagy. Néha – tette hozzá. – Ezért váltakozik az arcod? – Igen. – Azt gondolja róla, hogy ı jó? Maddoxot elöntötte a gyönyör, és folytatta a történetet. – Éreztem azt a pillanatot, amikor szétszakítottak, rohamom volt, mintha egy részem meghalna, hogy helyet csináljon valami másnak, valami olyannak, ami erısebb nálam. – Ez volt

az elsı alkalom, amikor megértette, mi a halál, és fogalma sem volt róla, hogy hamarosan még ennél is jobban meg fogja érteni. Újabb gyenge sóhajtás hagyta el Ashlyn ajkát. Hogy ténylegesen felfogta-e, amit hallott, Maddox nem tudta volna megmondani. Legalább nem sírt, nem vonaglott a fájdalomtól. – Egy ideig elvesztettem a kapcsolatot a saját akaratommal, és a démon teljesen átvette felettem az uralmat, arra kényszerített, hogy... – mindenféle gonosz dolgot kövessek el, fejezte be a mondatot magában, miközben elméjét megtöltötték a vér, halál, füst, hamu és teljes pusztulás képei. Saját maga is alig tudta ezt elfogadni, és nem fogja Ashlynt beszennyezni vele. Felidézte, ahogy a szellem szorítása meglazult, mintha valami álomszerő köd szállt volna fel, az elméjét elborító fekete füstöt elfújta egy édes illatú reggeli szellı, és csak a győlölt emlék maradt meg benne. A démon arra kényszerítette, hogy megölje Pandorát, az ırzıt, akit mindenekfelett győlölt. A vérszomj végül lecsillapult, visszaszorult Maddox elméjének leghátsó zugába, és otthagyta ıt, hogy megbirkózzon a pusztítással. – Istenek, ha visszamehetnék – mondta sóhajtva –, elsétálnék a szelence közelébıl. – Szelence – szólalt meg Ashlyn, megriasztva a férfit. – Démonok... Hallottam valamit errıl. – Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, aztán megrándult. Felkiáltott és vakon a tál után nyúlt.

Maddox gyorsabban mozdult meg, mint valaha, másodpercek alatt leugrott az ágyról, és felkapta a tálat. Abban a pillanatban, ahogy elé nyújtotta, Ashlyn elırehajolt és öklendezni kezdett. A férfi a hasához húzta a lányt, és úgy dédelgette, mint soha senkit azelıtt. A vigasznyújtás új volt neki, és azért imádkozott, nehogy elrontsa. Még a barátait sem vigasztalta soha. A saját szenvedésüket ugyanúgy megtartották maguknak, ahogy ı is az övét. Amikor Ashlyn végzett, visszafektette az ágyra, és megint megtörölte az arcát. Azután a mennyezetre pillantott. – Sajnálom, hogy úgy beszéltem rólatok – suttogta az ég felé. – De kérlek, ne ıt bántsátok az én bőneim miatt. Visszapillantva a lányra úgy érezte, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy elıször találkoztak, mintha mindig is ismerte volna, mintha mindig is az élete része lett volna. Egy olyan életé, ami összeomlana, ha elvennék tıle Ashlynt. Hogy lehetett ez? Csak egy órája volt, amikor meggyızte magát, hogy képes ıt megölni. Most... – Hagyjátok életben – találta mondani –, és bármit megteszek, amit akartok. Bármit?, kérdezte egy halk, zamatos hang. Nem Erıszak hangja volt, jött rá Maddox, de nem is olyan hang, amit korábban hallott volna. A férfi pislogott, elcsendesedett. Egy pillanat telt el, amikor döbbenete teljes zőrzavarrá változott. – Ki van ott?

A kitöréstıl megriadva, Ashlyn a férfira emelte vérben úszó tekintetét. – Én vagyok – mondta rekedten. – Ne figyelj rám, szépségem. Aludj – szólt Maddox lágyan. Mit gondolsz, harcos, ki vagyok? Nem tudod, kinek van annyi hatalma, hogy ilyen módon beszéljen veled? Újabb döbbent pillanat telt el, mire szöget ütött fejében a válasz. Lehetséges volna? Egy... Titán? Évekig kérlelte a Görögöket, de soha nem kapott választ másodperceken belül. Sıt, egyáltalán nem kapott választ. És talán nem így hívták az égbe Aeront is a Titánok, egyetlen hanggal? Remény – és rettegés – kavargott benne. Ha ezek a Titánok jóindulatúak lennének, ha segítenének, Maddox úgy gondolta, talán tényleg megtenne bármit. Ha azonban gonoszak lennének, és a dolgok rosszabbra fordulnak... Keze ökölbe szorult. Azt parancsolták Aeronnak, hogy öljön meg négy ártatlan nıt: nem lehetnek jók. A fenébe! Most hogy viselkedjen ezzel a lénnyel? Alázatosan? Vagy ez gyengeségnek tőnne? Bármit?, kérdezte makacsul a hang. Testetlen nevetés hallatszott. Gondold át jól, mielıtt válaszolsz, és tudd, hogy a nıd meg is halhat. Maddox Ashlyn reszketı testére pillantott, fájdalomtól eltorzult vonásaira, és eszébe jutott, milyen volt azelıtt. Ahogy elragadtatottan nézett rá, és arra kérte, ízlelje meg a csendet vele együtt. Ahogy elıtte állt és megköszönte az ételt. Ahogy eléugrott, hogy megvédje ıt a saját barátaitól.

Azidáig – mostanáig – senkinek nem volt rá szüksége. A lány mámorító rohamot idézett elı benne, és elmélyítette az iránta való figyelmét. Nem hagyhatom, hogy így szenvedjen, gondolta. Tesz egy kísérletet a Titánokkal. Akármit terveztek is valójában az itt élı harcosokkal, akármi volt is a szándékuk, akár tényleg felhasználták a Vadászokat és Ashlynt, akár nem, hogy megbüntessék ıt a tiszteletlenségéért, meg fogja próbálni. Elnyomott magában egy szitkot, azt gyanítva, hogy ı fog úgy szenvedni, ahogy még soha azelıtt. De ettıl nem változott meg a válasza. – Bármit.

Reyes lihegve száguldott Lucien szobája felé. Az elmúlt pár nap alatt nagyon sok vért vesztett, többet, mint egyébként. Viszont vágyott a fájdalomra, arra a szörnyő, gyönyörő fájdalomra, és ez a vágy mostanában sokkal erısebben hajtotta. Nem tudta, miért, de képtelen volt abbahagyni. Igazából többé már nem volt uralma a démon felett. Az elmúlt pár napban már nem is próbálkozott. Amit a Fájdalom szelleme követelt, azt a Fájdalom szelleme megkapta. És most minden egyes eltelt nappal kevésbé vágyott arra, hogy ezt uralja. Egy része szerette volna magába fogadni, hogy végre elveszítse önmagát. Hogy megtapasztalja a nemlétezés zsib–badtságát, amit a szenvedés felvillanása hordozott.

Ez nem volt mindig így. Valamikor megtanult együtt élni a démonnal, és egy ideig sikerült valamennyire békés kapcsolatot kialakítania vele. Most azonban... Az oldalablakon tarka fényszilánkok szőrıdtek a folyosóra, és ahogy befordult a folyosón, elhomályosult a látása. Mégsem lassított. Még soha nem látta Maddoxot ilyen feldúltnak és ijedtnek. Ilyen sebezhetınek. És mindez egy ember, egy idegen miatt. Egy Csali miatt. Ez nem tetszett Reyesnek, de barátjának tartotta Maddoxot, és segíteni fog neki, ahogy csak tud. Még úgy is segíteni akart, hogy közben kétségbeesetten kívánta, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba, amikor Maddox tombolt és meghalt éjszaka, aztán másnap reggel úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Csak mert amikor Maddox úgy tett, mintha minden rendben lenne, Reyesnek is könnyebb volt úgy tenni. Gondolatai megakadtak, amikor észrevette Lucient. A férfi a földön ült behajlított térdekkel, feje fölemelt kezében nyugodott. Sötét hajkoronája tüskés volt, mintha túl sokszor beletúrt volna a kezével. Lehangoltnak tőnt, mintha tőréshatára végén járna. Reyesnek gombóc nıtt a torkában. Ha a helyzet képes megrendíteni a mindig nyugodt Lucient... Minél közelebb ért hozzá, annál inkább érezte a levegıben terjengı rózsaillatot. Halál mindig rózsaillatú volt, szegény pára. – Lucien – szólította meg. Lucien nem reagált. – Lucien.

Még mindig semmi. Reyes odaért hozzá, lehajolt és megragadta a vállát, aztán megrázta a férfit. Semmi. Leguggolt és meglengette kezét a harcos arca elıtt. Semmi. Lucien tekintete kifejezéstelen volt, szája sem mozdult. Megértés kezdett derengeni Reyesben. Ahelyett, hogy fizikailag hagyta volna el az erıdöt, mint általában szokta, másodpercek alatt másik helyen teremve, Lucien csak szellemileg ment el. Ez olyasvalami volt, amit nagyon ritkán tett, mivel így hátrahagyott teste sebezhetıvé vált. Valószínőleg azt akarta, hogy valami ırizze a szobája ajtaját, még ha az egy reakcióképtelen alak is, míg ı lelkek begyőjtésével foglalatoskodik. Akkor magam vagyok. Már csak egy dolgot próbálhatott. Reyes megállt, megragadta a kilincset, kinyitotta az ajtót és berobbant a szobába. A négy nı az ágyon ült, fejüket suttogva összedugták, de abban a pillanatban, hogy meglátták ıt, hallgatásba burkolóztak. Mindegyikük elsápadt. Az egyiknek elakadt a lélegzete. A legfiatalabb, egy csinos kis szıke remegısen felállt, és harcias pózt vett fel, hogy elzárja Reyest a családja elıl. Fölemelte az állát, szemében kihívás csillogott. Reyes teste megfeszült. A teste minden alkalommal megfeszült, amikor a lány a közelében volt. A múlt éjszaka még az illatát is érezte. Édes púder– és mennydörgésillatot. Órákig izzadt, zihált, és annyira felizgult, hogy elhatározta, megküzd Maddoxszal Ashlynért, mert azt hitte, miatta került ilyen állapotba.

Ez a nı maga volt a gyönyör és a mennyország, valóságos ünnep volt meggyötört érzékeinek. Nem voltak rajta sebhelyek, semmi jele annak, hogy kemény életet élne. Csak makulátlan napsütötte bır és egy világoszöld szempár. Nevetésre – és csókra – teremtett telt, vörös ajkak. Ha ez a lány ismerte is a fájdalomnak akár csak egyetlen pillanatát, nem látszott rajta. És ez vonzotta a férfit. Még akkor is, ha több esze volt ennél. Az ı kapcsolatai csakis rosszul végzıdhetnek. – Ne nézz így rám – csattant fel a kis szıke angyal, és keze ökölbe szorult. Arra készül, hogy megüsse ıt? Nevetséges elgondolás volt ez. A lány nem tudhatta, hogy Reyes élvezné. Hogy többet, többet és többet akarna, míg a végén könyörögne neki, hogy üsse meg újra. Szívességet tennék a világnak, ha hagynám, hogy a Vadászok lecsapják a fejemet. Istenek, győlölte magát. Győlölte azt, ami volt, és azt, amire kényszerült. Ami után most sóvárgott. – Ha azért jöttél, hogy megerıszakolj minket, tudnod kell, hogy küzdeni fogunk veled. Nem kaphatsz meg minket olyan könnyen. – Még jobban fölszegte a fejét, és kihúzta magát. Reyest lenyőgözte, hogy mekkora bátorság szorult ebbe a kis teremtésbe, de ez nem téríthette el jelenlegi feladatától. – Tudja valamelyikıtök, hogyan kell meggyógyítani egy embert? A lány pislogott, és kissé alábbhagyott benne a hısködés. – Embert? – Egy nıt. Mint te.

A lány megint pislogott. – Miért? – Értesz hozzá? – Reyes nem tágított, és nem is zavartatta magát azzal, hogy válaszoljon. – Miért? – ismételte a lány. Reyes megindult felé, minden lépésébıl áradt a kegyetlenség. A lány, becsületére legyen mondva, nem hátrált meg. És Reyes minél közelebb ért hozzá, annál inkább megtelt az orra a lány mámorító, csábító illatával. Pont olyan volt, mint ı maga. Haragja váratlanul alábbhagyott. – Válaszolj nekem, és talán megengedem, hogy egy nappal tovább élj. – Danika, válaszolj neki. Kérlek. – A legidısebb nı a lány karjára tette reszketı, ráncos kezét, és megpróbálta visszahúzni az ágyra, hogy távolabb kerüljön a férfitól. Danika. A név átsuhant Reyes elméjén. Aztán mielıtt megállíthatta volna magát, arra eszmélt, hogy hangosan is kimondja. – Danika. – Válaszképp megrándult az ágyéka. – Szép. Az én nevem Reyes. A lány ellenállt az idıs asszonynak, lerázva magáról a kezét. Továbbra is Reyesre meredt. Szempillája és szemöldöke ugyanolyan világos volt, mint a haja. Reyes gyanította, hogy a lába között is ilyen világos lehet. Nem tudott uralkodni magán. Annak ellenére, hogy sietnie kellett volna, tekintetével levetkıztette a lányt. Egyik domborulat üdvözölte a másik után, lakoma volt ez éhes

pillantásának. Hatalmas kebleken málnányi mellbimbó. Lágy, lapos has. Lágy, mégis erıs combok. Reyes már nem engedte meg magának azt a luxust, hogy halandókkal háljon, inkább saját maga könnyített magán, amikor feléledt a vágya. Szenvedélye túl sötét volt, túl fájdalmas a legtöbb nı számára. Ez pedig, aki ott állt elıtte, lágyságával és ártatlanságával még sokkal megbántottabb lenne, még sokkal nagyobb ellenszenvet érezne iránta, mint a legtöbben. Ehhez kétsége sem férhetett. És ami a legrosszabb volt, hogy azok a nık, akikkel együtt hált, megrészegültek a démontól, és ugyanolyan hevesen törekedtek a fájdalomra, mint ı. Még ha csak egy csókot akarna is Danikától, a lány nem lenne képes megbirkózni vele. Lehet, hogy Reyes nem lenne képes megbirkózni vele. Már a puszta gondolatától is, hogy megsebzi, tönkreteszi, hogy saját vérének ontására készteti, fájó őr támadt a mellkasában. – Még egyszer megkérdezem. Gyógyító valamelyikıtök? – vakkantotta, hirtelen fellelkesülve, hogy megszöktesse Danikát és szemtelen ártatlanságát. A lány elsápadt a nyerseség hallatán, de nem futamodott meg. – Ha. ..ha én gyógyító vagyok, megesküszöl, hogy megmented az anyámat, nagyanyámat és a nıvéremet? İk nem tettek semmi rosszat. Azért jöttünk Budapestre, hogy elbúcsúzzunk a nagyapámtól. Mi... Reyes fölemelte a kezét, és a lány elhallgatott. Az életérıl tudni veszélyes volt – már így is a karjaiba akarta venni

Danikát, és vigasztalni a veszteség miatt, amely nyilvánvalóan nagyon megrázta. – Igen, megmentem az életeteket, ha megmented a nıt – hazudta. Ha lehetett hinni a Titánoknak, Aeron hamarosan megtörik, és meg fog ırülni a vérért és halálért. Semmi más célja nem lesz a létének, csak hogy megölje ezeket a nıket. Hogy egy kis békét ad nekik utolsó napjaikra, irgalmas cselekedet, magyarázta magának. Utolsó napjaik. Nem tetszett neki ez az emlékeztetı. Danika válla kissé elernyedt, és eltökélt pillantást vetett a családjára. Mindegyik nı nemet intett a fejével. Danika bólintott. Reyes a homlokát ráncolta, nem értette ezt a közjátékot. Vajon a lány is hazudott? Végül Danika visszafordult hozzá. Reyes azonnal megfeledkezett zavarodottságáról, ahogy egymásba fonódott a tekintetük. Vagy az is lehet, hogy csak nem érdekelte a válasz. A lány angyali szépsége sokkal lenyőgözıbb volt, mint Pandora szelencéje, a feloldozás ígéretét hordozta magában, amit azonban nem lehetett képes megadni. És mégis, a férfi lényének egy része azt kívánta, bárcsak képes lenne rá. Csak egy pillanatra. A lány lehunyta a szemét, hosszú, nehéz sóhajtást hallatott, és azt mondta: – Igen. Gyógyító vagyok. – Akkor gyere velem. Reyes nem fogta meg Danika kezét, túlságosan félt attól, mi történne, ha megérintené. Félsz egy

embertıl? Gyáva. Nem: okos. Ha nem tudja, milyen érzés hozzáérni, nem fog neki hiányozni, amikor a lány meghal. De mi van, ha Lucien kigondolt valami módot, amivel megmentheti? Mi van, ha... – Gyere. Nem akart több idıt vesztegetni, így hát Reyes megfordult és kimasírozott a szobából, kényszerítve Danikát, hogy kövesse. A többi nıt bezárta, aztán mozgásba lendült, és próbált egészséges távolságot tartani saját maga és az angyal között. Istenem, istenem, istenem, kántálta magában Danika Ford. Szíve majd kiugrott mellkasából, úgy kalapált a bordáin, mintha azok befagyott ajtók lennének. Miért csinálom ezt? Nem vagyok gyógyító. Járt biológiaórára a fıiskolán, igen. Részt vett egy elsısegélynyújtási tanfolyamon, persze, arra az esetre, ha a nagyapja az ı jelenlétében kapna szívrohamot. De nem volt sem nıvér, sem orvos. Csak egy küszködı mővész volt, aki azt gondolta, hogy egy kis vakáció enyhíthet a nagyapja halála okozta fájdalmon és szomorúságon. Mit fog akkor tenni, ha ez a kemény, szúrós szemő katona – mert nyilván katona – azt akarja tıle, hogy elvégezzen valamilyen mőtétet? Nem veszélyeztetheti valaki másnak az életét. De valami mást... talán. Lehetséges. Meg kell mentenie a családját. Most az ı életük forog veszélyben. Istenem. Próbálva valamennyi nyugalmat erıltetni magára, fogva tartója hátát tanulmányozta, ahogy az elıtte lépdelt. A magas férfinak napbarnított bıre volt és éj sötét szeme, és neki

volt a legszélesebb válla, amit a lány valaha is látott. Azelıtt már találkozott egyszer a férfival, aki akkor sem mosolygott. Fájdalom ült a tekintetében, akkor is, most is. Friss vágások voltak a karjain, akkor is, most is. Istenem, istenem. Danikának még csak eszébe sem jutott, hogy elfusson elıle. A férfi úgyis elkapná, és akkor mérges lenne rá. Talán megtámadná. És ez ijesztıbb volt, mint Halloweenkor egyedül bemerészkedni egy kísértetházba, ahol láncfőrészek, koporsók és más hasonló dolgok vannak. Istenem, istenem, istenem. Beszélni akart a férfival, meg akarta kérdezni, hogy mit vár tıle, de nem találta a hangját. Labda nagyságú gombóc volt a torkában, és meg sem tudott szólalni tıle. Nem tudta, miért rabolták el, szinte már nem is érdekelte. Csak el akart menni ebbıl a huzatos, hátborzongató kastélyból, és itt hagyni különc tulajdonosait, hogy hazarepüljön új–mexikói otthonába. Hirtelen rátört az elhagyatottság és a honvágy érzése, és majdnem elsírta magát. Vajon megtartja ez a katona a szavát, ha segít neki? Kételkedett benne, de a remény bolondos dolog volt. Meg fogja tenni, ami tıle telik, akármit akarnak is, és imádkozni fog, hogy csoda történjen. Csak az volt a baj, hogy nem tudta meggyızni magát arról, hogy csoda fog történni. Lehet, hogy lefog szúrni egy nagydarab állat, ha valami balul üt ki. Istenem, istenem, istenem. Ha most megbukik, és a családja meg fognak halni – nagyon is hamar efelıl kétsége sem volt.

KILENCEDIK FEJEZET

Amikor Reyes megjelent Maddox szobájában az angyali szıkével, akit Aeronnak meg kellett ölnie, Maddox majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstıl. Ashlyn újra és újra hányt, míg végül semmi sem maradt a gyomrában. Aztán megint hányt egy kicsit. Végül visszahanyatlott az ágyra, és nem lélegzett többé. Maddox kétségbeesetten kiáltott a Titán után, de az isten egyáltalán nem tett semmit. Amikor a férfi beleegyezett, hogy megfizet neki a segítségéért, a mindenható lény magára hagyta. A Titán reményt ébresztett benne, aztán teljesen összetörte. Maddox eltőnıdött a lény szándékain, és mostanra már ismerte ıket: teljes kegyetlenség, szadista szórakozás. Reyes elállt az útból, és a kis szıke beviharzott a szobába. – Segíts neki – parancsolta Maddox. – Istenem, istenem, istenem – szajkózta Danika. Elsápadt, ahogy az ágy mellé térdelt. Remegett, de vádló pillantást vetett Maddoxra. – Mit csináltál vele? Maddox növekvı bőntudattal szorította magához a törékeny, beteg, haldokló Ashlynt. Alig ismerte ezt a nıt, de sokkal jobban akarta, hogy éljen, mint amennyire el akarta kerülni a pokol legforróbb lángjait. Túl korai volt még ezt ilyen erısen érezni, igen. És különben is teljesen ellentmondott a jellemének, igen. Késıbb majd ráér mérlegelni a bolondságát.

– Nem lélegzik – válaszolta a férfi reszelıs hangon. – Csinálj vele valamit, hogy lélegezzen. A szıke visszafordította figyelmét Ashlynre. – Kórházba kell vinni. Valaki hívja a mentıket. Most! Várjatok, ez hülyeség. Van itt valami elsısegély-szolgálat? Egyáltalán van telefonotok? Ha igen, azonnal telefonálni kell! – Nincs rá idı – csattant fel Maddox. – Neked kell csinálnod valamit. – Csak telefonálj. İ... – Csinálj valamit, vagy meghalsz! – üvöltötte a férfi. – Istenem. – Teljes pánik uralkodott Danika tekintetében. – Muszáj... muszáj újraélesztenem. Igen, ez az. Újraélesztés. Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni – mondta, sokkal inkább magának, mint a többieknek. Felállt és elırehajolt, majd Ashlyn élettelen arca elıtt kezdett körözni a kezével. – Fektesd le egyenes háttal, aztán tőnj el az útból. Maddoxnak még csak eszébe sem jutott tiltakozni. A hátára fordította Ashlynt, és a padlóra ugrott, aztán összekuporodott az ágy mellett. Azonban Ashlyn kezét nem engedte el, hanem még erısebben szorította. A lány egy pillanatig csak állt ott mozdulatlanul, szemében még mindig kétségbeesés csillogott. – Danika – szólt figyelmeztetıen Reyes. A lány – Danika – nyelt egyet, és ideges pillantást vetett Reyesre. A harcos szinte a haja vonaláig felvonta sötét szemöldökét, ahogy rámeredt, és azt kérdezte tıle: – Biztosan tudod, mit kell csinálni? – Igen... persze. – Rózsás pír lepte el Danika arcát, ahogy újra Ashlyn felé fordult. Tenyerét a másik nı mellkasára

helyezte, megnyomta egyszer, kétszer, és remegı hangon így szólt: – Ne aggódj, gyakoroltam. Egy bábu pont olyan, mint egy ember, egy bábu pont olyan, mint egy ember. – Aztán szétnyitott ajkait Ashlynéhez érintette. A következı percekben – ami egy örökkévalóságnak tőnt Maddox számára, és sokkal rosszabbnak, mint minden éjszaka elevenen égni a tőzben – Danika váltakozva nyomkodta Ashlyn mellkasát és fújt levegıt a szájába. Maddox még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Az idı sokkal győlöltebb ellenségévé vált, mint valaha. Reyes az ajtó mellett várakozott nyugodtan, csendesen. Karjait keresztbe fonta mellkasa elıtt. Nem Ashlynt nézte, hanem Danikát, fátyolos arckifejezéssel. Maddox szabad kezével a tarkóját nyomkodta, saját légzése annyira erıltetett volt, hogy minden kilégzését hallotta visszhangozni a fejében. Végre, szerencsére, Ashlyn felköhögött. Egész teste görcsbe rándult, ahogy kinyitotta a száját, és próbált levegıt erıszakolni a tüdejébe. Belégzés –zihált, fulladozott. Kilégzés – elnémult. Maddox a következı pillanatban szorosan átölelte. A lány hozzáfeszült, és próbált szabadulni. – Foglak, szépségem. Foglak. A lány mozdulatai fokozatosan alábbhagytak. – Maddox – nyögte reszelısen, de ez volt a legédesebb hang, amit a férfi valaha hallott. – Itt vagyok. – Ashlyn bıre még mindig hideg volt, még mindig nyirkos. – Foglak.

Danika az ágy szélénél maradt, és a kezét tördelte. Alsó ajkát véresre harapdálta. – Kórházba kell kerülnie. Orvosra és gyógyszerre van szüksége. – Az erıdbıl a városba utazni túlságosan megerıltetı lenne neki. – Mi... mi baja van? Vírus? Istenem! Hozzáértem a szájához! – Bor – válaszolta Reyes. – A borunktól betegedett meg. A lány zöld szeme elkerekedett, ahogy Ashlynre pillantott. – Csak másnapos? El kellett volna mondanotok. Vízre és kávéra van szüksége, hogy felhíguljon az alkohol. – Itt tartott egy kis szünetet. – Nem állok jót érte, de remélem, azt gondolom, hogy életben marad, viszont tényleg kórházba kellene vinnetek, hogy infúziót kapjon. Lehet, hogy kiszáradt. – Míg beszélt, a szín lassan visszatért Ashlyn orcájára. – Fáj – suttogta Ashlyn. Kezével belekapaszkodott Maddox hátába, és közelebb húzta magához a férfit. Talán a lány is azt érezte, amit Maddox: hogy nem lehetnek elég közel egymáshoz. A férfi bebújt volna a bıre alá is, ha ez lehetséges lett volna. – Mit tudsz még tenni érte? – kérdezte Maddox Danikától. – Még mindig fájdalmai vannak. – Én... én... – Danika becsukta a száját, és másfelé nézett, tekintete végül Reyesen állapodott meg. A harcos gyanakodva nézett vissza rá. A lány szeme elkerekedett, és összecsapta a két kezét. – Tylenol! Motrin! Valami ilyesmi. Azok mindig segítettek, amikor másnapos voltam.

Maddox Reyesre pillantott. – Láttam ilyesfajta reklámokat, azt hiszem, de nem tudom, hol lehet hozzájutni. Te igen? – Soha nem volt rá okom, hogy figyelmet szenteljek az emberi gyógyszereknek. – Reyes nem vette le szemét a szıkeségrıl, és hangja valamiért érdes volt. Paris biztosan tudná, de Paris nem volt itt. – Hol tudjuk beszerezni ezt a Tylenolt? – kérdezte Maddox a lánytól, miközben páni félelem emésztette. Danika ugyanúgy vonta fel szemöldökét, ahogy az imént Reyes is, ahogy egyik férfiról a másikra pillantott. Elbővölı zöld szeme furcsán csillogott, mintha a két férfi egy másik nyelven beszélne, amit ı nem ért. – Van pár szem a táskámban – mondta végül. Amikor azonban nem mozdult, Maddox ráreccsent. – Akkor menj, és hozd a táskád! – Ha nem engedtek el, nem tudok érte menni. A hotelban maradt. Milyen... milyen fajta bort ivott? –kérdezte még, szinte levegıt sem véve. – Olyat, amirıl sohasem hallottál még, gyógyító –mondta Reyes lágyan. Tudja, jött rá Danika hirtelen kıvé dermedve. Mivel árulhatta el magát? Kétségbeesett könyörgésével, hogy hívják a mentıket? Idegességével? Megborzongott, vére jéggé fagyott. Aztán a férfi odalépett mögé, és a belıle áradó melegség beburkolta a lányt, vibráló energiája előzte a fagyot. Borzongása remegéssé változott, és sietısen arrább lépett, mert félt, mit vált ki belıle a közelsége.

– Gyógyító vagy, igaz? – kérdezte Reyes gúnyosan. Ó, igen. Tudja. Danika a nadrágját igazgatta, és nagyot nyelt. A férfi legalább nem adta ki – és nem mészárolta le ott helyben. Megint nyelt egyet. – Azt nem tagadhatod, hogy most már lélegzik. Megtettem a magamét. Tartozol nekem. Reyes elnézett másfelé, mintha a látványát sem bírná elviselni. – Menj Lucienért – szólt Maddox. – Nem jöhet. Mással van elfoglalva. – Reyes a nyitott ajtóhoz lépett. – Mindjárt újra itt leszek – szólt vissza a válla felett. – Figyelj a szıkére, Maddox. Nagyon ravasz. – Ezzel becsapta maga mögött az ajtót. Danika bolond módjára majdnem utána rohant. Ugyan Reyes jobban megijesztette, mint bármelyik másik, de valami oknál fogva inkább lett volna vele. Volt benne valami, ami megérintette. Mélyen. A tekintetében tükrözıdı fájdalom talán. Esetleg a feszültség okozta barázdák az arcán. A férfi, minden fenyegetése ellenére elemi szinten hatott rá, úgy, hogy azt akarta tıle, védje meg ıt. – Ha üldözıbe kell téged vennem – szólt a Maddox nevő –, meg fogod bánni. Megértetted? A nyers figyelmeztetés elhessegette a lány bırén idızı forróságot. Ez a férfi teljesen megrémítette. Akárhányszor megszólalt, kegyetlenség volt a hangjában, mintha átitatták volna vele. Mintha alig várná, hogy fájdalmat okozzon bárkinek, aki akár csak ránéz. Danika az elmúlt néhány percben észrevette, hogy a férfi arca néha megváltozott, és egy csontváz

árnyékolta be a vonásait. Ibolyakék szeme fekete lett, aztán neonvörös, végül megint fekete. Milyen férfi – milyen emberi lény – nézhet ki így? Danika egész testén remegés futott végig. Gyerekként félt a zsákos embertıl, míg az édesanyja el nem mondta neki, hogy nem létezik, csak mese, hazugság, hogy engedelmességre ösztönözzék a gyerekeket. A lány arra gondolt, hogy most talán épp a zsákos embert bámulja. A férfi csak akkor tőnt olyannak, mint bárki más, amikor az ágyon fekvı nıre nézett. – Megértetted? – harsogta Maddox újra. – Igen. – Danika egy beleegyezı bólintással nyomatékosította a válaszát. – Helyes. – Azonnal számőzve a lányt a gondolataiból, Maddox visszafordult Ashlynhez, aki már nem csak remegett, hanem egész testében rázta a hideg. Fogai vacogtak. Szeme nyitva volt, és egy magányos könnycsepp gördült le sápadt orcáján. – Köszönöm – suttogta Ashlyn a gyógyítónak. – Szívesen. – Jobban érzed magad? – kérdezte Maddox lágyan. – Még mindig fáj – válaszolta Ashlyn. – Fázom. De igen, jobban vagyok. – Sajnálom – mondta Maddox, és azt kívánta, hogy saját testének melege a lányéba áramoljon. Ritkán ejtette ki ezt a szót. Valójában hosszú évtizedek óta nem kért bocsánatot senkitıl, csak a barátaitól éppen aznap reggel. – Sajnálom. Sajnálom. – Nem tudta elégszer mondani. – Annyira sajnálom.

Ashlyn megrázta a fejét, aztán felnyögött és mozdulatlanul feküdt tovább. – Véletlen volt. Maddox szája tátva maradt meglepetésében és tiszteletében. Mostanáig csak fájdalmat okozott ennek az emberi lénynek, ı mégis próbálja felmenteni. Elképesztı. – Élni fogsz. Esküszöm. – Akármit kell is tennie ahhoz, hogy megtartsa a szavát, meg fogja tenni. Ashlyn halványan elmosolyodott. – Legalább... csend van. Csend. A lány nem elıször használta ezt a szót. És nem is elıször ejtette ki ilyen bámulattal. – Nem értem. Annak ellenére, hogy gyenge volt, Ashlyn kipréselt magából egy újabb törékeny, édes mosolyt. – Akkor már ketten vagyunk. Maddox vérében tőzijáték szikrázott – az a mosoly olyan tündöklı, olyan édes volt –, felmelegítette lényét, felizgatta, és olyan megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy szinte megrészegült tıle. Válaszra nyitotta száját, nem mintha tudta volna, mit mondjon, amikor Reyes jelent meg a szobában Aeronnal. A másik férfi rövid haja csillogott a fényben. Meglátva ıket, Danika a falhoz hátrált, de amikor rájött, mit csinál, újra elırelépett. Fölemelte az állát, és ezzel Maddoxot Ashlynre emlékeztette, egészségesebb pillanataiban. Maddox azt gondolta, Reyes a városba ment Danika táskájáért, de barátja üres kézzel jött. Düh hasított Maddoxba,

és ingerelte Erıszakot, mint egj gyerek a ketrecbe zárt vadállatot, ahogy botot húzogat a rácsokon. Összecsücsörítette ajkát. Eddig azt remélte, hogy utoljára látja aznap a nyomorult démont – legalábbis éjfélig. – Miért vagy még mindig itt? Menj azért a táskáért – parancsolta. Soha nem gondolta volna, hogy valaha kiejti ezeket a szavakat. – Túl sokáig tartana – mondta Reyes, és minder felé nézett, csak Danikára nem. – Aeron el fogja vinni a nıt a városba. Azt mondja, most jól van, és nem vágyik arra, hogy bántsa. – Ó nem. Nem, nem, nem. Nem akarok elmenni a családom nélkül – rohant ki rémülten Danika. Aeron tudomást sem vett róla, ahogy levette a pólóját. – Intézzük ezt el. – Napbarnított volt és izmos, harcos lelke külsı kinyilatkoztatásaként. Olyan sok tetoválás borította a bırét, hogy nehéz volt megkülönböztetni az egyiket a másiktól. Maddox csak kettıt ismert fel közülük: a fekete pillangót, amely végigfutott a bordái mentén, és a démont, amely csúnya szárnyait nyújtóztatta a férfi nyakán. Ránézésre meg lehetett állapítani, hogy jobban jár az ember, ha ez a harcos mellette van, mint ha ellene. – Állj. Semmi értelme levetkızni. – Danika erıszakosan megrázta a fejét. – Vedd vissza a pólódat. Most azonnal, a fenébe is! Aeronból szilárd eltökéltség sugárzott, ahogy közelített feléje. Danika vad pillantást lövellt Reyesre. – Ne engedd, hogy megerıszakoljon. Kérlek. Reyes, kérlek.

– Úgy nem fog megérinteni – csikorogta Reyes. –A szavamat adom. Volt a férfiban valami nagyon furcsa, jegyezte meg magában Maddox. Fekete szemeit skarlátvörös fény szegélyezte, ugyanolyan, mint a Maddox hátára tetovált skarlátvörös pillangó. Úgy tőnt, Fájdalomnak erıszakos rohama van. Danika miatt? A lány nem nyugodott meg a szavai hallatán, ennek ellenére Aeron tovább közeledett felé. Danika a szoba egyik részébıl a másikba mászott, közben különös hangokat adott ki magából. Apró, reszelıs zihálás volt ez, olyan kétségbeesett és vad, hogy Reyesnek hirtelen felgyorsult a légzése. Maddox biztosra vette, hogy Fájdalom bármelyik pillanatban ráugorhat Haragra, hogy megpróbálja halálra karmolni. – Állj – mondta Ashlyn. Aeron végül az egyik sarokba szorította a tomboló nıt. A lány sikítva rúgkapált, próbálta távol tartani magától a férfit. – Ne érj hozzám. Ne merj hozzám érni! – Nem foglak bántani – mondta Aeron nyugodtan. Danika a legérzékenyebb pontján rúgta meg a férfit. Amaz levegıért kapkodott, kicsit meggörnyedt, de más reakciót nem váltott ki belıle a mozdulat. – Baszd meg – vicsorogta a lány, mint egy megsze– lídíthetetlen vadmacska. – Nem hagyom, hogy megerıszakolj. Elıbb meghalnék. – Nincs szó erıszakról. De ha rákényszerítesz, ki foglak ütni. És nem fog tetszeni a módszerem, ezt megígérhetem.

A fenyegetés nemhogy megfékezte volna, hanem még inkább feldühítette a lányt. Keményebben küzdött, belekönyökölt Aeron gyomrába, és másodszor is ágyékon rúgta. Aeron, belefáradva a próbálkozás ba, fölemelte az öklét. Ashlyn megmerevedett és felnyögött. – Hagyjátok ezt abba. Nem kellenek a tabletták. Nem kellenek. – Ne bántsd – morogta Reyes. Aeron nem ütötte meg. Még nem. Nyelvével végigsimított a fogain. – İ döntött így. Maddox attól félt, hogy ha Aeron Ashlyn szeme láttára megüti Danikát, a lány megint ragaszkodni fog hozzá, hogy vigye haza. – Nyugodj meg – mondta Danikának. – Csak elkísér a városba. – Hazug! – vicsorogta Danika, és gyomron rúgta Aeront. A harcos meg sem moccant. Undor árnyékolta be arcvonásait, és szorosabbra zárta feltartott öklét. – Figyelmeztettelek. – Elég – kiáltott Ashlyn rekedten. Maddox is kinyitotta száját, hogy elharsogja saját parancsát, de nem volt rá szükség. Reyes lecsapott. Az egyik pillanatban a férfi még a szoba legtávolabbi végében volt, a másikban ott állt Aeron mellett, és szorosan markolta a csuklóját. A két harcos egy hosszú, csendes percig meredt egymásra. – Ne üsd meg – mondta Reyes, és Maddox még soha nem hallott ennyire halálos hangot.

Aeron tekintetében a bensıjében dúló ádáz csata tükrözıdött, aztán leeresztette a kezét. Hazudott volna? Vajon máris gyökeret vert benne az istenek rendelete? Vajon az ellen a szükség ellen küzdött, hogy ártson Danikának? – Akkor nyugtasd meg, különben kifogom ütni. Reyes nem mozdult, csak a pillantása vándorolt a másik irányba. Könnyek ömlöttek Danika szemébıl, láthatóvá téve a benne csillogó rémületet. – Ne hagyd, hogy megtegye – suttogta ugyanolyan megtört hangon, mint Ashlyn. – Segítettem neked, ahogy akartad. Ne hagyd, hogy megtegye – ismételte. Maddox félig–meddig azt várta, hogy Reyes olyan gyorsan megadja magát a könyörgésnek, mint amilyen gyorsan a védelmére kelt. Tévedett. – Ne harcolj vele – parancsolta Reyes kíméletlenül. – Szükségünk van arra a gyógyszerre, és ı az egyetlen, aki elvihet téged érte. Egy ujjal sem érsz hozzá, mert nem engedheted meg magadnak, hogy feldühítsd. Világos? Danika arcát az elárultság érzése árnyékolta be. Miért nem mehet egyedül a városba? Miért nem tudja megvenni a tablettát a legközelebbi gyógyszertárban? – Maddox – szólalt meg Ashlyn. – Jobban vagyok. Esküszöm. Én nem... Maddox gyengéden megszorította a vállát, de nem válaszolt. Ha félbeszakítják a hármast, az csak növelné a feszültséget. Emellett tudta, hogy Ashlyn hazudik. A fájdalom még mindig ott csillogott a szemében.

– Aeron elvisz téged a városba – folytatta Reyes. –Nem fog megerıszakolni. A szavamat adom. – Bal szeme alatt megrándult egy izom. – Egyedül nem tudná, mit kell venni, úgyhogy muszáj vele menned. Danika reszketve, csendesen tanulmányozta a férfi arcát könnyáztatta pilláin keresztül. Az igazság után kutatott? Vagy vigasztalást keresett? Végül alig észrevehetıen bólintott. Fölegyenesedett, és tétován Aeron felé lépett. Aeron szó nélkül megragadta a csuklóját, és a szoba egyetlen ablakához sétált. Boltíves üveg vezetett a széles teraszra. Danika még akkor sem tiltakozott, amikor a férfi szabad kezével kinyitotta az üvegtáblát – a ragasztó, amit Maddox használt korábban, semmi sem volt az ı hatalmas erejéhez képest. Azonnal hideg levegı áramlott befelé, és szőzies hópelyhek kavarogtak a szobában. Aeron elengedte Danika csuklóját, és a derekát ragadta meg, hogy fölemelje az ablakpárkányra. – Állítsd meg – mondta reszelıs hangon Ashlyn, ahogy Danika kikandikált a korláton és keserően, kissé hisztérikusan felnevetett. – Mit fogsz csinálni? – kérdezte a szıkeség. –Lehajítasz? Mindannyian hazugok vagytok, tudjátok? Remélem, egytıl egyig a pokolban fogtok megrohadni. – Már most is ott vagyunk – mondta Reyes kifejezéstelen arccal. Aeron megragadta Danika vállát, amikor csatlakozott hozzá a párkányon, aztán megfordította, hogy a lány szembe kerüljön vele.

– Kapaszkodj belém. Újabb keserő nevetés. – Miért? – Hogy életben maradj. – Hirtelen hatalmas szárnyak pattantak elı hátának rejtett nyílásaiból. Hosszúak voltak és feketék, és olyan lágyak, mint valami finom fátyolszövet, de a szárnyak vége hegyes volt, éles, mint a kés. Ashlynnek döbbenetében elakadt a lélegzete. – Jobban vagyok. Esküszöm, hogy jobban vagyok. Maddox a lány orcáját cirógatta, azt remélve, hogy ettıl majd megnyugszik. – Sss, minden rendben lesz. Danika szeme természetellenesen tágra nyílt. – Állj! – Próbálta kitépni magát Aeron markából, próbált visszarohanni a szobába, de a férfi erısen fogta. Danika Reyes után nyúlt. – Képtelen vagyok ezt megtenni. Képtelen vagyok! Ne hagyd, hogy elvigyen, Reyes. Kérlek! Reyes elgyötört arckifejezéssel a lány felé lépett... elırenyúlt... összeráncolta a homlokát... aztán leejtette a karját. – Reyes! – Menj! – kiáltotta Reyes. Aeron szó nélkül ugrott, és Danikával együtt eltőnt a szemük elıl. A lány sikoltott, de sikolya hamarosan zihálássá változott, a zihálás pedig nyögéssé. Aztán újra meglátták a párost, ahogy lebegtek a levegıben – Aeron szárnyai kecsesen, ütemesen verdestek. – Állítsd meg – lehelte Ashlyn. – Kérlek. – Nem tudom. És akkor sem tenném, ha tudnám. Ne aggódj a lány miatt. Harag szárnyai erısek, meg tudják tartani Danika

súlyát. – Tekintetével Reyest kereste, aki fel–alá járkált a szobában. A férfi egy tırt markolászott a pengéjénél fogva, és elfehéredett kezérıl vér csöpögött a padlóra. – Vízre és kávéra van szükségünk – mondta neki Maddox, hogy emlékeztesse Danika utasításaira. Reyes megállt és szorosan behunyta a szemét mintha próbálná visszanyerni az önuralmát. Úgy nézett ki, mint aki a teljes összeomlás küszöbén áll. – Nekem kellett volna elvinnem, de gyalog túl sokáig tartott volna. Láttad, milyen rémült volt? – Láttam. – Maddox nem tudta, mi mást mondhat na. Danika félelme semmit sem jelentett neki Ashlyn fájdalmához képest. Reyes az állkapcsát dörzsölte, vörös maszatot hagyva a bırén. – Víz? És kávé, azt mondtad? – Igen. Reyes szemmel láthatóan hálás volt, amiért lefoglalták, és kimasírozott a szobából. Nyilvánvalóan nem Maddox volt az egyetlen az erıdben, akinek hirtelen nıkkel kapcsolatos problémái akadtak. Kis idıvel késıbb Reyes visszatért a kívánt dolgokkal, és az ágy szélére helyezte a tálcát. Amikor ezzel végzett, megint kiment. Maddox kételkedett benne, hogy visszatér. Sajnálkozva megrázta a fejét: ha Reyes csak a felét érzi Danika iránt annak, amit ı érez Ashlyn iránt, akkor szenvedésre van ítélve, és nem arra a fajtára, ami után sóvárog. Átnyúlt Ashlyn felett, és megragadta a pohár langyos vizet. Egyik kezét a lány

nyaka alá csúsztatta, és elırebillentette a fejét, másik kezével ajkához illesztette a poharat. – Igyál – mondta neki. Ashlyn makacsul összeszorította a száját, és halványan nemet intett a fejével. – Igyál – ismételte a férfi. – Nem. Fájni fog a... Maddox a szájába öntötte a pohár tartalmát. Ashlyn köpködött és köhögött, de a folyadék nagy részét lenyelte. A férfi a földre dobta az üres poharat, amely tompa puffanást hallatott. Ashlyn borostyánszínő szemével vádlón nézett fel rá. – Azt mondtam, jobban érzem magam, de ez nem azt jelenti, hogy nagyszerően. A gyomrom még mindig érzékeny. Maddox lebiggyesztette az ajkát. Az biztos, hogy egy emberi lényrıl gondoskodni nehéz feladat. Azonban nem kért bocsánatot azért, mert arra kényszerítette, hogy igyon. Amire a lánynak szüksége van, megkapja. Akár akarja, akár nem. Megragadta a kávés bögrét, és homlokát ráncolva konstatálta, hogy hideg. Mindegy, így is megteszi. – Idd meg – parancsolta. Valamilyen oknál fogva és még mindig nem állt készen arra, hogy ezen eltőnıdjön – fontos volt neki ez a lány. Számított neki. Ashlyn nem szökhet meg elıle. Nem halhat meg, és sehogy máshogy sem mehet el. Ashlyn semmi jelét nem adta annak, hogy meghallotta volna, amit Maddox mondott neki, a szándékát pedig egészen biztosan nem jelezte elıre. Egy szempillantás alatt elırelendült

a karja, és kiverte a bögrét a férfi kezébıl. A mozdulat gyenge volt, de a kerámia földet ért és összetörött, fekete koffeinfolyót hagyva maga után. A lány orcáin rózsaszín pír játszott. – Nem – mondta ízlelgetve a szót. – Ez nem volt tisztességes – fenyítette a férfi, miközben kisimított pár nedves hajtincset Ashlyn homlokából és élvezte selymes bırének érintését. – Nem érdekel. – Hát jó, akkor nincs kávé. – Rámeredt a nıre, aki megrengette egész világát. – Még mindig azt szeretnéd, hogy elengedjelek? – A kérdés elhagyta az ajkát, mielıtt visszaszívhatta volna. Nem állt szándékában felajánlani neki, mivel úgy tervezte, hogy bármi áron ott tartja a lányt, de szükségét érezte –bolond módon –, hogy megadjon neki mindent, amit csak akart. Ashlyn elnézett a férfi válla felett, arcán különös kifejezés jelent meg. Néhány perc telt el így, csendben. Kínzó percek. Maddox a párnába öklözött. – Ez egy eldöntendı kérdés, Ashlyn. Igen vagy nem? – Nem tudom, jó? – mondta a lány lágyan. – Szeretem a csendet, és téged is kezdelek megkedvelni. Hálás vagyok, amiért gondoskodsz rólam. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – De... De még mindig meg volt riadva. – Elmondtam neked, hogy halhatatlan vagyok –mondta erre Maddox. – Azt is elmondtam, hogy megszállott vagyok. Már csak egyetlen dolgot kell tudnod, azt, hogy megvédelek, amíg itt vagy. – Még önmagától is.

Micsoda változást idéztek elı benne az elmúlt órák! Tegnap – még ma reggel is – azt gondolta, hogy birtokba veszi a lány testét, kikérdezi, aztán megöli. Erre minden tıle telhetıt megtett, hogy életben tartsa. És már abban sem volt biztos, milyen kérdéseket is akar neki feltenni. – A másik nıt is megvéded? – kérdezte tıle a lány. – Azt, aki segített nekem. Maddox kételkedett benne, hogy bárki is meg tudná védeni a gyógyítót, hacsak nem talált ki valaki valami módot arra, hogyan szálljanak szembe a Titánokkal. Még Reyes sem volt képes megvédeni. De gyengéden megszorította Ashlynt, és azt mondta neki: – Ne is gondolj rá többet. Aeron gondoskodni fog róla. – Ez nem is volt hazugság. Ashlyn hálásan bólintott, mire bőntudat hasított Maddoxba. Néhány percig csendben voltak. A férfi Ashlynt nézte, és boldogan vette észre, hogy bırébe visszaáramlik a szín, a fájdalom pedig fokozatosan eltőnik. A lány Maddoxot nézte, de az ı arckifejezése megfejthetetlen volt. – Hogy lehet, hogy a démonok jó tetteket hajtanak végre? – kérdezte végül Ashlyn. – Arra gondolok, hogy amellett, amit értem tettél, nagyszerő dolgokat tettetek a városban is az adományokkal és az emberszeretettel. A városiak úgy hiszik, angyalok élnek itt. Évszázadok óta ezt tartják rólatok. – Honnan tudhatnád, hogy mit hisznek olyan hosszú ideje? Remegés futott végig Ashlynen, és elnézett a férfi mellett. – Én... én... csak tudom.

Nem, titkolt valamit, és nem akarta, hogy Maddox megtudja. A férfi megfogta az állát, és maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen. – Már úgyis gyanítom, hogy Csali vagy Ashlyn. Elmondhatod az igazat. Ashlyn felvonta sötétarany szemöldökét. – Folyamatosan így hívsz, mintha ez valami alávaló és undorító dolog lenne, de nekem fogalmam sincs, mi az a csali. İszinte zavar csengett a hangjában. Ártatlan avagy színésznı? – Nem foglak megölni, de ettıl a pillanattól fogva teljes ıszinteséget várok tıled. Érted? Nem fogsz hazudni nekem. – Nem hazudok – válaszolta a lány homlokráncolva. Maddox vére lassan forrni kezdett: a szellem megint hírt adott magáról. Inkább sietve témát váltott. Ha még több hazugságot hall, talán lecsap, és megsebzi Ashlynt. Csali vagy nem, nem akarta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. – Beszéljünk valami másról. Ashlyn bólintott, úgy tőnt, készséggel engedelmeskedik a felszólításnak. – Beszéljünk rólad. Azok az emberek leszúrtak téged a múlt éjjel, és te meghaltál. Rájöttem, hogy azért éledtél fel, mert egy halhatatlan démon harcos vagy... vagy valami ilyesmi. Amit nem tudok, az az, hogy miért tették. – Neked is megvannak a titkaid, és nekem is. Azt tervezte, hogy itt tartja a lányt, és életben hagyja, pontosan ezért nem hajlandó megbeszélni vele a halálos átkot. Ashlyn már így is félt tıle. Ha megtudná az igazat, meg is

vetné. Az is elég baj, hogy ı maga tisztában volt a tettével, amivel kiérdemelt egy ilyen büntetést. Ráadásul, ha elterjed, mi történik vele éjszakánként, az emberek talán elfelejtik angyalként tisztelni. Valaki elviheti a testét, hogy elégesse vagy levágja a fejét, és ı semmit sem tehetne ellene. Lehet, hogy kívánta ezt a nıt, jobban, mint bárkit életében, de nem bízott benne. Legalább az eszének egy része a helyén maradt, és nem a nadrágjában hordja. – Megkérted ıket, hogy öljenek meg, hogy visszamehess a pokolba és meglátogathasd a barátaidat, vagy ilyesmi? – Nincsenek barátaim a pokolban – válaszolta megbántottan Maddox. –Akkor... – Akkor semmi. – A lány szóra nyitotta száját, de Maddox megszorította az oldalát. – Most én teszek fel kérdéseket. Nem vagy magyar. Akkor hová valósi vagy? Ashlyn sóhajtva elhelyezkedett mellette, hátával hozzágömbölyödött a férfi hasához. így elég kényelmes testhelyzetben volt, hogy szívesen ott feküdjön Maddox mellett, amivel, úgy tőnt, örömöt szerez neki. – Az Amerikai Egyesült Államokba. Észak–Karolinába, hogy pontos legyek, bár az idı legnagyobb részében a világot járom a Parapszichológiai Intézettel. Maddox a lány hasára tette a kezét, és gyengéden cirógatta, miközben azon gondolkodott, hogy hallott–e már errıl az Intézetrıl. –És ık...

– A természetfelettit kutatják. A megmagyaráz–hatatlant. Mindenféle teremtményeket – válaszolt Ashlyn elégedetten fellélegezve. – Megfigyelnek, tanulmányoznak és próbálják fenntartani a békét a különbözı fajok közt. Maddox abbahagyta a cirógatást. Vajon Ashlyn épp az imént ismerte be, hogy a Vadászoknak dolgozik? Győlöletes cselekedeteiket mindig a béke nevében hajtották végre. Döbbenten összevonta a szemöldökét. Furcsa dolog volt ez, és bizonyosan elıször fordult elı vele. – Mi a te dolgod? A lány habozott. – Csak hallgatok és figyelek, hogy segítsek megtalálni a lényeket és más figyelemre méltó dolgokat. – Kényelmetlenül tekergett a matracon, már nem volt annyira elégedett. – Mi történik, amikor megtalálsz valamit vagy valakit? – Már mondtam. Tanulmányozzák ıket. Amikor nem fejtette ki bıvebben a választ, Maddox a mennyezetre meredt. Döbbenete felerısödött. A tanulmányozás annyit tesz, hogy megölik? Vajon ez egy titkos figyelmeztetés volt a lány részérıl, így tudatta vele, hogy tényleg Vadászoknak dolgozik? Vajon nekik dolgozik, de nem is tud róla? Vagy ez az Intézet veszélytelen, és tényleg csak a fajok közötti békére törekszik? – Azoknak az embereknek, akikkel együtt dolgozol, van tetoválás a csuklóján? A végtelen szimbóluma. Ashlyn megrázta a fejét. – Nincs, legalábbis nem tudok róla. Igazat mond? Vagy hazudik? Maddox nem ismerte ıt eléggé ahhoz, hogy rájöjjön. Minden fanatikus Vadászt tetoválással

jelöltek meg, azt is, aki megtámadta a Lordokat Görögországban, és azokat is, akik az erıddel határos erdıben voltak tegnap. – Azt mondtad, hogy hallgatsz és figyelsz. Pontosan mire? Ashlyn megint habozott. – Beszélgetésekre – suttogta. – Figyelj, azt hittem, hogy tudok beszélni errıl, azt hittem, hogy akarok róla beszélni, de még nem vagyok rá kész, rendben? Erıszak erre mocorogni kezdett, és Maddox küszködve tartotta vissza. Mit rejteget a lány? – Nem számít, hogy kész vagy–e beszélni róla, vagy sem. El fogod mondani nekem, amit tudni akarok. Most. – Nem, nem fogom – mondta Ashlyn megint makacsul. – Ashlyn. –Nem. Maddox közeljárt ahhoz, hogy fölé kerekedjen, az ágyhoz szögezze és kikényszerítse belıle a választ. Csak az tartotta vissza, hogy tudta: a lány még mindig beteg és gyenge. De így vagy úgy, meg fogja kapni azt a választ. – Csak azért kérdezem, szépségem, mert jobban meg akarlak ismerni. Mesélj valamit a munkádról. Kérlek. Ashlyn lassan megnyugodott. – Azok az emberek, akik az Intézetnek dolgoznak, megtanulják, hogy hallgatniuk kell a munkájukról. Nem sokan hinnék el, amit csinálunk. A legtöbben egyszerően ırültnek tartanának minket. – Én nem foglak ırültnek tartani. Hogy is tehetném? A lány felsóhajtott.

– Jól van. Elmesélem egy megbízásomat. Melyiket is, melyiket is – mormolta, aztán csettintett a nyelvével. – Már tudom. Ez talán tetszeni fog neked. Néhány éve én... ööö... az Intézet felfedezett egy angyalt. Számos helyen eltörött a szárnya. Míg gyógyítottuk, különbözı dimenziókról és átjárókról mesélt nekünk. Ez a legjobb része a munkámnak: minden egyes új felfedezéssel megtanuljuk, hogy a világ sokkal nagyobb, mint amekkorának gondoljuk. Érdekes. – És mit csinál az Intézet a démonokkal? – Tanulmányozza ıket, ahogy már említettem. Ha szükséges, közbelép, és megakadályozza, hogy bántsák az embereket. Ennek egy része nagyon is hasonlít a Vadászok céljaira, akikkel sok éve dolga akadt, hogy a tegnapiakat ne is említsük. A többi része, hát azok nem. – A tieid nem hisznek abban, hogy el kell pusztítani azt, amit nem értenek? – Nem – nevette el magát Ashlyn. A Vadászok igen. Vagyis régen így volt. Legalábbis Maddox ezt gondolta. Sok év telt el már azóta, hogy részt vett abban a háborúban, amelynek bizonyos részleteit néha nehezen tudta csak felidézni. Volt idı, amikor azt gondolta, megérti, miért akarta holtan látni a Vadászok ıt és a társait: mert gonosz dolgokat mőveltek, képességeik erıt és hosszú életet biztosítottak számukra, hogy örökké ilyenek maradjanak, ha nem állítják meg ıket. Azután a Vadászok megölték Badent, és Maddox megértése szertefoszlott, mert Bizalmatlanság halála

megosztotta a harcosokat. Egy részük békére, kegyelemre és biztonságos menedékre vágyott, és átköltöztek Budapestre. A többiek bosszút akartak állni, és Görögországban maradtak, hogy folytassák a küzdelmet. Maddox gyakran eltőnıdött azon, vajon tart–e még a véres viszály, és hogy azok a Lordok, akik Görögországban maradtak, túlélték–e a századokat. A férfi kisimított egy hajtincset Ashlyn homlokából. – Mit tudsz még elmondani errıl az Intézetrıl? Ashlyn homlokráncolva megfordult, és rámeredt Maddoxra. – Nem hiszem el, hogy beismerem, de azt gondolom, titeket szeretnének tanulmányozni. Ez egyáltalán nem lepte meg a férfit. Akármilyen volt is ez az Intézet, tárgyilagos vagy háborúra szomjazó, bizonyosan érdeklıdött a démonok iránt. De Torin érzékelıi és kamerái mellett esélyük sincs feljutni a hegyre, és azokkal, akik meg merészelik próbálni, Vadászokként fognak elbánni, akár azok, akár nem. – Megpróbálhatnak tanulmányozni minket, de nem lesz könnyő dolguk – mondta Ashlynnek. A lány olyan közel volt hozzá, érezte az illatát, és egyre mélyebbre és mélyebbre merült az érzéki mámorban. Minden egyes eltelt másodperccel egyre keményebb lett. Ashlyn olyan lágy volt, olyan édes. Életben volt, és egyre jobban érezte magát. És az övé volt. Hirtelen azon kapta magát, hogy már nem érdekli az Intézet, nem akar többet tudni róla. – Kívánlak – vallotta be. – Nagyon. Ashlyn gyönyörő szemei elkerekedtek.

– Tényleg? – cincogta. – Gyönyörő vagy. Biztos minden férfi téged akar. –Ahogy kimondta ezeket a szavakat, azonnal dühbe gurult. Ha egy másik férfi megpróbál hozzányúlni, az meg fog halni. Lassan, fájdalmasan. Erıszak egyetértıen dorombolt. Ashlyn megint elpirult, és Maddoxot azokra a rózsákra emlékeztette, amelyek az erıd közelében nıttek. A lány megrázta a fejét. – Túlságosan hátborzongató vagyok. A hangjában uralkodó tompa bizonyosságtól Maddox összevonta a szemöldökét. – Hogyan? Ashlyn elnézett mellette, és azt mondta: – Ne törıdj vele. Felejtsd el, hogy mondtam bármit is. – Nem tudom. – Maddox hüvelykujjával a lány állát cirógatta. Ashlyn egész testében megborzongott és libabırös lett. A férfihoz simult. Hirtelen izgalom töltötte be a levegıt, és Maddox orrcimpái kitágultak, hogy magába szívja az illatot. – Te is kívánsz engem – mondta mély, elégedett hangon, megfeledkezve a kérdésérıl és arról, hogy a lány nem válaszolt neki. –Én... én... – Nem tudod letagadni – fejezte be helyette Maddox. – Úgyhogy most újra megkérdezem. Még mindig azt szeretnéd, hogy hazavigyelek? Ashlyn nagyot nyelt.

– Azt hittem, hogy ezt szeretném. Csak pár órája, hogy azt gondoltam, meg fogok szökni. De... még magamnak sem tudom megmagyarázni, miért, de itt akarok maradni. Veled akarok maradni. Legalábbis most. Maddox elégedettsége nıttön nıtt. Akár úgy válaszolt neki Ashlyn, mint Csali, akár úgy, mint nı, abban a pillanatban nem érdekelte. Az enyém, lesz. A miénk lesz, javította ki Erıszak, megijesztve Maddoxot a tónusában lévı lelkesedéssel. A miénk lesz.

TIZEDIK FEJEZET

Amikor Aeron és Danika visszatértek az erıdbe –berepültek az ablakon, és halk koppanással landoltak Maddox szobájában –, Ashlyn kissé elképedt. Szóval így állunk. Korábban nem gondolta volna. A férfinak tényleg fényes, fekete szárnya volt. Hozzád hasonlókkal akartál találkozni, Darrow. És tudod, mi a helyzet? A kívánságod teljesült. Halhatatlan, ezt mondta neki Maddox. Megszállott. A lány már korábban is démonokra gyanakodott, így nem igazán lepte meg, hogy tényleg azok voltak. Na de a szárnyak? Miközben felfelé bandukolt a hegyen, hallott egy férfiról, aki tud repülni. Viszont nem gondolkodott el a szavakon, mert túlságosan lefoglalta, hogy kizárja a hangokat az elméjébıl. Több eszem is lehetett volna. Vajon ez azt is jelenti, hogy az egyiküknek bejárása van a szellemvilágba? Egy másik pedig képes megigézni valakit a tekintetével? Ashlyn felsóhajtott. Maddox megigézte ıt a tekintetével. Már az elsı találkozásukkor rabul ejtette –ez a folyamatos sóvárgás ugyanannyira nem volt jellemzı rá, mint hirtelen elhatározása, hogy itt marad. – Itt a Tylenol – mondta remegıs hangon Danika. – Mármint az általános fajtája. – Bıre zöldes színt öltött, ahogy imbolygott. Beletúrt egy smaragdszínő táskába, és egy piros– fehér üveget vett elı.

Mellette Aeron kinyújtózott. Szárnyai egy halk csattanás kíséretében összezárultak, visszagördültek a háta mögé, majd teljesen eltőntek. A férfi lehajolt, felvette a pólóját a földrıl, és belebújt, eltakarva a fenyegetı tetoválásokat, amik a felsıtestét borították. Az ablakhoz ment, és becsukta, aztán mellkasa elıtt összefont karokkal fordult Danikához. Ezek után csak csendesen álldogált és figyelt. – Köszönöm – válaszolta Ashlyn. – Csak azt sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztülmenned, hogy hozzájuss. Danika csendesen átnyújtott neki két pirulát, amiket Ashlyn hálásan elfogadott. Kisebb fájdalmai még mindig voltak, a gyomra pedig elkeseredett küzdelmet folytatott a hányinger ellen, de ez nem is hasonlított a korábbi rosszullétéhez. Maddox elcsente a lánytól a pirulákat, mielıtt bevehette volna. Homlokráncolva tanulmányozta ıket. – Ez valami varázsszer? – kérdezte ıszinte kíváncsisággal. – Nem – mondta neki a lány. – Akkor hogy lehet, hogy két apró kavics megszünteti a fájdalmat? Ashlyn és Danika zavartan pillantottak egymásra. Ezek a férfiak biztosan kapcsolatba kerültek emberekkel az évek során. Hogy lehet, hogy semmit sem tudnak a modern gyógyszerekrıl? Ashlyn csak arra tudott gondolni, hogy korábban nem kellett beteg emberi lényrıl gondoskodniuk. Ráadásul csak az egyiküket – Parist – látták bizonyos gyakorisággal a városban. Ennyire emlékezett abból, amit a hangok mondtak.

Akkor vajon Maddox bezárkózott ebbe a kastélyba? Ashlyn hirtelen úgy vélte, hogy igen, és eltőnıdött rajta, vajon... érezte–e valaha a férfi, hogy teljesen elfelejtették? Hogy nem érintik meg, és nem szeretik? Mclntosh kedvességét kivéve, ı is állandóan így érezte magát az Intézetben, ahol csak a képessége miatt tőrték meg. Mit hallasz, Ashlyn? Mást nem mondtak, Ashlyn? Kifejtették a dolgot, Ashlyn? Ashlyn rájött, hogy meg akarja érteni Maddoxot. Mindent tudni akar róla, és meg akarja vigasztalni, ahogy a férfi vigasztalta ıt. Maddox nem tudhatta, és Ashlyn a világért sem árulná el neki, de akárhányszor a hasát simogatta a férfi, és azokat az édes, megnyugtató szavakat mondta neki, ı mindig egy kicsit jobban beleszeretett. Bolondság volt, és nem is helyénvaló, de nem tudott parancsolni az érzéseinek. Beszélhetne neki a saját képességérıl, de ezt az ötletet abban a pillanatban elvetette, amikor a férfi olyan dühödt érdeklıdést mutatott iránta. Ashlyn azon gondolkodott, hogy ha Maddox már most is ilyen dühös, amikor még semmit sem tud a képességérıl, vajon kiborulna–e, ha megtudná az igazat. Az Intézetben a legtöbben kényelmetlenül érezték magukat Ashlyn közelében, mert tudták, hogy kihallgathatja a legszemélyesebb társalgást is, ha csak belép a helyiségbe. Mivel úgy döntött, itt marad, akármilyen hátborzongató is ez a hely, ne akart ezzel a kényelmetlenséggel foglalkozni. Az akarta, hogy most az egyszer úgy gondoljanak rá, mint más normális emberre. Legalább egy kis ideig. Démonok társaságában ez nem lehet olyan nehéz.

Elég hamar el fogja mondani az igazat. Talán pár napon belül. És talán megtanulhatja, hogyan tartsa kordában a hangokat, még akkor is, amikor Maddox nincs a közelben. Mindeközben találnia kell valami módot, hogy értesítse Mclntosht. Az öreg megérdemli, hogy megtudja, mi történt Ashlynnel, és hogy jól érzi magát. A lány nem akarta, hogy aggódjon miatta. Mclntosh remélhetıleg az erıdöt tanulmányozza, ahogy Ashlyn gyanította, és látni fogja, hogy ı boldog. És remélhetıleg a boldogsága elıbbre való lesz a férfi szemében, mint a munkája. – Vedd be – mondta Maddox, szavaival benyomulva a gondolataiba. A pirulákat Ashlyn tenyerébe tette. – Ha ettıl rosszabbul lesz – tette hozzá ridegen Danikára pillantva –, nem vállalok felelısséget a cselekedeteimért. – Ne fenyegesd – mondta fejét rázva Ashlyn. – Már máskor is vettem be ilyen gyógyszert. Jól leszek. – İ... – Nem tett semmi rosszat. – Ashlyn maga sem tudta, hogy tett szert erre a bátorságra. Csak azt tudta, hogy ott volt, és nem hagyta, hogy Maddox dühöngjön vagy megfélemlítse a lányt. Maddox nem bántaná, ezt már tudta mostanra, bár még nehezen fogta fel. A mellett a csoda mellett, hogy elhallgattatta a hangokat, ez a kemény férfi gyengéden gondoskodott róla. Nem menekült el, amikor Ashlyn hányt, ahogy a legtöbben tették volna. Maddox vele maradt, törıdött vele, magához húzta, mintha értékes lenne.

Azonban akármilyen csodálatosan bánt is vele a férfi, Ashlyn nem tudta, mire lehet képes. A külseje alapján mindenféle sötét és gonosz tettet kinézett belıle, de semmi esetre sem fogja megengedni neki, hogy bántsa Danikát, aki szintén segített neki. – Ashlyn – mondta sóhajtva Maddox. – Maddox. A férfi ujjai mozdulatlanul terültek szét a hasán, de szerencsére ı maga nem húzódott el Ashlyntıl. A lány el tudta képzelni, hogy örökre a karjaiban pihenjen. Igazából senki, még Mclntosh sem éreztette vele, hogy ilyen különleges lenne. Ashlyn csak homályosan emlékezett a szüleire. İk egyáltalán nem kényeztették így. Valójában még boldogok is voltak, hogy megszabadulhatnak a síró kislánytól. Egy olyan kislánytól, aki állandóan könyörgött a hangoknak, hogy hallgassanak, és soha nem hagyta aludni, dolgozni vagy pihenni a körülötte lévıket. Ashlyn pontosan tudta, mikor határozták el, hogy elküldik otthonról, bár abban az idıben még nem értette az okát. Csak besétált a szülei hálószobájába, és az egész korábbi beszélgetésük kibontakozott az elméjében. Többé már nem tudok gondoskodni róla. İ túl sok nekem, nem tudom kezelni. Nem tudok enni, nem tudok aludni, nem tudok gondolkodni. Nem mondhatunk le róla csak úgy, de a Jenébe, nem tudom tovább elviselni. Soha nem hagyja abba a sírást. Megint normális életet akarok, tudod? Olyat, amilyen akkor volt, mielıtt megszületett volna. Szünet. Végeztem egy kis

kutatást, és találtam egy helyet, ahol tudnának segíteni rajta. Már... fel is hívtam ıket. Találkozni akarnak vele. Talán, nem tudom, talán ık megadhatják neki, amit mi nem tudunk. Ashlynt az ötödik születésnapját követı napon küldték az Intézetbe. Ott „alany" néven vált ismertté. Társai tők, elektródák és monitorok lettek, nem beszélve a félelemrıl, magányról és fájdalomról. A személyzet szemében csak három évvel késıbb vált Ashlynné, amikor rájöttek, hogyan használják elınyükre a képességét. Azon a napon lépett be Mclntosh az életébe. A férfi egy ambiciózus fiatal parapszichológus volt, aki éleslátásának, lendületének és munkája iránti szenvedélyének köszönhetıen gyorsan kapaszkodott felfelé a ranglétrán. Mclntosh elkísérte Ashlynt mindenhová, ahová a hangok vezették, ott állt mellette, míg ı hallgatózott, és mindent lejegyzett, amit a lány elismételt. Ezután kutatást végzett arról, amit a lány hallott, és beszámolt neki az eredményekrıl, például arról, amikor tudomást szerzett egy vámpírról, akinek szándékában állt kiszívni egy egész város vérét. Az Intézet megtalálta és megállította a vámpírt, végül tanulmányozni kezdte. Ilyen alkalmakkor Ashlyn tényleg különlegesnek érezte magát, áldottnak, mint azok, akikrıl éjszakánként olvasott. – Ashlyn – ismételte Maddox. Pillantásuk egymásba fonódott, és a férfi szemében ibolyakék tőz izzott. – Mondd ki újra a nevem. – Maddox.

A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, arcán teljes elragadtatás tükrözıdött. – Szeretem, ahogy kimondod. Ashlynnek tetszett, hogy a férfi ennyire tud örülni egy ilyen egyszerő dolognak. Gerincén borzongás futott végig. De a következı pillanatban a férfi arckifejezése megint olyan volt, mint máskor. Vonásairól eltőnt a gyönyör, mintha nem akarná átengedni magát a boldogságnak. –Danika majd... – Hoz nekem vizet – fejezte be helyette a mondatot Ashlyn. – A pirulákhoz. – Igen, hozom. – Danika felkapta a földrıl az üres poharat, és kibotorkált a fürdıbe. Ashlyn hallotta a folyó víz csobogását, azután Danika megint mellette állt, és odanyújtotta neki a poharat. Maddox ezt is elkobozta. Gyanakvó pillantást lövellt Danikára, aztán felemelte Ashlyn fejét és a szájához tartotta a poharat. A lány a nyelvére tette a tablettákat, és leöblítette egy korty hős, frissítı folyadékkal. A pirulák alig észrevehetı fájdalom kíséretében csusszantak le készséges torkán. – Köszönöm – mondta a többieknek Ashlyn. – Akkor ezzel végeztünk. Visszakísérem a lányt Lucienhez – szólalt meg végül Aeron olyan nyers hangon, hogy szinte dörzsölte Ashlyn dobhártyáját. – A lánynak van neve – csattant fel Danika. – Mi is az? Fecsegı? – morogta a férfi megragadva Danika karját és kirángatta a szobából. Nyilvánvalóan nem volt modora, és fogalma sem volt róla, hogy kell bánni egy nıvel.

Ha Ashlyn tényleg úgy dönt, hogy itt marad, ezt el kell rendeznie. – Várjatok! – szólt utánuk. Nem vártak. – Minden rendben lesz vele? Maddox egy pillanatig habozott, mielıtt válaszolt volna. – Igen – mondta végül. – Akkor jó – válaszolta neki Ashlyn, és hangja visszhangzott a falakról. Akkor jött rá, hogy egyedül maradt Maddoxszal. És arra is akkor jött rá, hogy borzalmas íze van a szájának. Egek, úgy nézhet ki, mint egy utcai gázolás áldozata, a szaga pedig még ennél is rosszabb lehet. Égett az arca a megalázottságtól. – Én... ööö... ki kellene mennem a fürdıszobába. – Segítek. – Maddox felnyalábolta a lányt, mintha csak egy zsák toll lenne, és felállt. Ashlyn a férfi nyaka köré fonta a karjait, akinek ereje és a belıle áradó melegség egészen a csontjáig hatolt. Maddox átvitte a lányt a küszöbön, és megállt a fürdıszoba közepén. Ashlyn, gyanítva, hogy a férfi maradni akar, megrázta a fejét, miközben szédüléssel küzdött. – Egyedül is menni fog. – Eleshetsz. Igen, az lehet, de semmi esetre sem hagyhatta, hogy Maddox ott maradjon és figyelje ıt. – Jól vagyok. A férfi arcán kétség tükrözıdött, de azért azt mondta: – Hívj, ha szükséged van rám. Kint leszek az ajtó mellett.

Maddox lassan letette Ashlynt. A lány lába földet ért, a térde majdnem összerogyott. Nem fogok elesni, átkozottul biztos, hogy nem fogok elesni. Maddox mögé nyúlt, és megragadta a kilincset, abból a célból, hogy szilárdan álljon a lábán. – Menj ki, kérlek – mondta a férfinak. Maddox kiment, de nem volt elragadtatva az ötlettıl. Amikor a küszöbön túl volt, Ashlyn becsukta az orra elıtt a tömör, fényes faajtót. – Öt perc – mondta neki Maddox. A lány rákattintotta a zárat, és azt morogta: – Addig maradok, amíg csak kell. – Nem, nem fogsz. Öt perc múlva bemegyek, akár kész vagy, akár nem. Az a zár nem akadályozhat meg. – Csökönyös. – Aggódós. Édes. Ashlyn egy félmosoly kíséretében kiöblítette a száját, és megmosta a fogát az egyik fogkefével, amit a szekrénykében talált. Kétszer majdnem el esett. Kihasznált minden lehetıséget, kifésülte a gubancokat a hajából, és miután tanulmányozta magát a tükörben, úgy döntött, hogy ennél többet csak akkor tudna javítani a megjelenésén, ha lenne kéznél gipsz. Volt még egy perce, amikor elfordította a kulcsot a zárban, és behívta Maddoxot. Hangja gyenge volt, de a férfi úgy kivágta az ajtót, mintha csak kiáltott volna. Maddox arca feszült volt. A lány behunyta szemét, szédülése erısödött.

– Túl sokat vártál magadtól – ciccegett a férfi, és megint felnyalábolta Ashlynt. Az ágyhoz vitte a lányt, és lefektette a puha matracra, aztán ı is lefeküdt mellé. Ashlyn kikandikált a szempillái árnyékából. Maddox nemcsak gondoskodott róla, de ı volt az elsı férfi, aki egy ágyon feküdt vele. Az elsı férfi, aki kívánta ı*^ Ashlyn alkalmanként megpróbált randevúzni, de a hangok minden átkozott percben bombázták. Megpróbálta meditációval és mélylégzéssel elhallgattatni ıket. A férfiak ilyenkor mindig azt hitték, hogy tudomást sem vesz róluk, vagy hogy asztmás vagy pánikrohama van, és ezek után már semmit sem akartak tıle. Egyszer még egy kollégájával is találkozott, mert azt hitte, hogy ı legalább megérti, ha nem is rokonszenvez vele. Másnap meghallotta a kolléga suttogva lefolytatott beszélgetését egy másik munkatárssal. Dilis, így nevezte Ashlynt. Feszítıvassal sem tudtam szétnyitni a lábait. Ezek után végleg felhagyott a randevúzással. – Jobban érzed magad? – kérdezte Maddox. Magához húzta a lányt, pont úgy, ahogy ı szerette volna. A férfiból áradó finom hı beburkolta, és elégedetten felsóhajtott. Egész életében keresgélt, de egy megszállott, halhatatlan harcos kellett hozzá, hogy megtapasztalja ezt a csendes, szenvedéllyel teli mennyországot a földön. – Jobban vagy? – ismételte a férfi. – Sokkal. – Ashlyn nagyot ásított. Most már nem fázott, biztonságban volt, megmosakodott, a fájdalom is szinte teljesen elmúlt – érezte, ahogy úrrá lesz rajta a kimerültség, és

aludni hívja. Szemhéja lecsukódott. Kényszerítette magát, hogy kinyissa. Nem állt készen rá, hogy véget vessen az együttlétnek Maddoxszal. – Még sok mindent meg kell beszélnünk – mondta a férfi. Hangja távolinak tőnt, és a lánynak küzdenie kellett, hogy kirántsa magát a gyógyszer okozta álmosságból, amely tetıtıl talpig elöntötte. – Tudom. Ha Maddox válaszolt is, Ashlyn nem hallotta. Egyre mélyebbre és mélyebbre merült. A férfi gyengéden arcon csókolta. Ajka erıs volt, mégis lágy, és érintése nyomán égett a lány bıre. Nyisd ki a szemed, Darrow. Talán a szádat is megcsókolja. Megpróbálta, tényleg megpróbálta. De bár elméje akarta, a teste gyenge volt. – Majd késıbb beszélünk – mondta neki Maddox lágyan. – Most aludj. – Itt maradsz? – Hogy lehet, hogy ennyire szükségem van rá? Még egy teljes napja sincs, hogy ismerem. – Igen. Most aludj a kedvemért. Ashlyn engedelmeskedett. Nem is tudott volna mást tenni.

– Láttam ıket – mondta Aeron zordan a többieknek. – Maddox nem ölte meg mindet, és Paris és Reyes biztosan nem vették észre ıket, amikor terepszemlét tartottak. Több Vadász is van, és most is a városban gyülekeznek. Azt hiszem, az egyikük azt

mondta, ma este, de túl magasan voltam, így nem vagyok biztos benne. Aeron két nap alatt már másodszor ült a játékszobában a többi harcossal körülvéve. Csak ritkán jött ide, inkább odakint kereste a szórakozást. A külvárosban az árnyékok rejtekébıl szokta figyelni a halandókat, és azon tőnıdött, vajon miért nem aggódnak a gyengéik miatt. Most úgy tőnt, nem jut messzire ettıl a helyiségtıl. Paris már visszatért, és épp egy másik filmet nézett. Reyes a bokszzsákot ütögette, Torin a szoba legtávolabbi sarkában ácsorgott a falnak dılve, és Lucien egyedül biliárdozott, miután beszögezte hálószobájának ajtaját, hogy felszabadítsa magát az ırködés kötelessége alól. Csak Maddox hiányzott, de Aeron örült is neki. A férfi túlságosan kiszámíthatatlan volt ma, arról nem is beszélve, hogy túlontúl el volt foglalva azzal az emberi lénnyel. Aeron felhorkant. İ sosem tenne ilyet. Ugyan szerette tanulmányozni ezt a bolond fajt, de sohasem csatlakozott volna hozzájuk. Még az a csinos szıke sem volt rá hatással. Az emberek túl gyengék voltak, ráadásul a démonja folyamatosan arra sarkallta, hogy olyan módon végezzen velük, ami tükrözi a bőneiket. Aki nemi erıszakot követ el, elveszíti a nemi szervét. Aki veri a feleségét, elveszíti a kezeit. Aeron egyre jobban szerette, amit csinált, szerette kiosztani a bosszú általa választott formáját. És éppen ezért volt annyira közel a szakadék széléhez. Bár a lány...

Amikor visszajöttek a városból, visszavitte ıt Lucien szobájába. Danika domborulatai bevésıdtek az elméjébe, de teste érzéketlen maradt. Egyáltalán nem volt rá hatással, mint ahogy a többi apró emberi lény sem. Túl könnyen meg lehetett ıket sebesíteni, félemlíteni. Túl könnyen el lehetett szakítani ıket a szeretteiktıl. Ám Aeron még mindig nem akarta bántani a lányt. – Honnan tudod, hogy Vadászok voltak? – kérdezte tıle Lucien. A férfi vonásai eltorzultak, nyugalma foszlani kezdett, ahogy a fekete golyót is belökte a lyukba. – Fegyverek és kések voltak a testükhöz erısítve, és az egyikük csuklóján láttam a végtelen jelét. –İrültség volt, hogy megbélyegezték magukat, legalábbis Aeron szerint. Mintha egy neonfelirat világított volna a nyakukon azzal a szöveggel, hogy Ide lıj. – Hányan vannak? – Hatan. – Hát ez szívás. – Paris a kezébe temette az arcát. Csak egy kigombolt farmer volt rajta, semmi más. Aeron ıt is látta a városban, amint épp egy nıt döfködött egy árnyékos sarokban – rá is szólt, hogy fejezze be gyorsan és térjen haza. Promiszkuitás nyilván a szívére vette a kérését. – Ahol hat van, ott van még hat, és ahol van m' hat, satöbbi, satöbbi. – Átkozott Vadászok – vicsorgott Reyes, és erısebben ütötte a zsákot. Fájdalomnak rossz hangulata volt. A szokásosnál is rosszabb, összegezte Aeron.

– Most semmi kedvem összepakolni és elmenni innen. Ez az otthonunk. Nem tettünk semmi rosszat. Még. – Ha idejönnek harcolni, azt mondom, mi is harcoljunk. – Még nem hívtak ki minket. – Lucien két ujjával az állát dörgölte, ami szokásává vált, majd gondolkodóba esett: – Miért? – Feljöttek a hegyre. Ez elég nagy kihívás. És mi van Maddox nıjével? Talán csak arra várnak a Vadászok, hogy jelt adjon. – A lány most még nagyobb bonyodalmat jele: mint valaha – morogta Torin. – Még mindig azon tőnıdöm, milyen szerepet játszanak az istenek ebben az egészben. Aeron a szemöldökében lévı ezüstkarikát húzogatta. – El kell mondanunk Maddoxnak. Torin a fejét rázta. – Nem érdekelné. Láttad, milyen viszonyban van a lánnyal. – Igen. – Aeron még mindig undorral gondolt visz–sza rá. Milyen harcos az, aki egy olyan nı miatt fordul a barátai ellen, aki végül el fogja árulni? Lucien lefektette a kezében tartott dákot, és a levegıbe dobta a golyót. Elkapta. Feldobta. Elkapta. – Figyelni fogunk, és most hagyjuk, hogy a Vadászok feljussanak a hegyre. Nem az otthonunkba. Hordozzuk körbe Maddox nıjét a városban, hadd legyen az ı Csalijuk a mi Csalink. İk követnek majd minket, mert meg akarják menteni a nıt, és megtámadnak. Csapdát állítunk nekik, távol a városiaktól, és elpusztítjuk ıket. Mindenki metszı pillantást vetett rá.

– Ha meglátnak minket – mondta Aeron –, a város ellenünk fordul. Újrakezdıdik Görögország. – Nem látnak meg – állította Reyes. – Torin megfigyelheti a területet a kamerákon keresztül, és üzenhet nekünk, ha észreveszi, hogy valaki közelít. Aeron végiggondolta a javaslatot, azután helyeslıen bólintott. A Vadászok azzal lesznek elfoglalva, hogy megmentsék Ashlynt, így a harcosok egytıl egyig leszedhetik ıket. Ami ennél is fontosabb, hogy Aeronnak nem kell majd letakarítania a vérüket a falról. Lucienre pillantott, aki lemondóan nézett vissza rá. – Jól van. Felhasználjuk a lányt. Paris a tarkóját nyomkodta, és Aeron arra gondolt, hogy tiltakozni akar majd. Legnagyobb meglepetésére, nem tette. – Azt hiszem, már csak azt kell kitalálnunk, hogy tartsuk távol magunktól Maddoxot, amikor rájön. Danika az anyját, testvérét és nagyanyját nézte. Ismerıs arcukon reményt és kíváncsiságot, rettegést és félelmet fedezett fel. İ volt köztük a legfiatalabb, mégis valahogy ı lett a vezetıjük. – Mi történt? – Édesanyja a kezét tördelte. – Mit csináltak veled? Mit kellene mondania nekik? Danika kételkedett benne, hogy elhinnék az igazat: hogy elsısegélyt nyújtott, megmentett egy nıt a haláltól, aztán egy szárnyas férfi elrepült – igen, repült! – vele a városba, ahol magához vette a táskáját, hallotta, amint Aeron azt parancsolja egy másik harcosnak, hogy menjen haza – aki épp egy negyven körüli nıvel közösült egy

fal tövében – végül visszatértek ide. Mindezt körülbelül harminc perc alatt. Mindennek a tetejébe ott volt az a hang, amely rejtélyesen megszólalt az elméjében aznap reggel, de erre még csak gondolni sem akart. Mindezt túlélte, mégis számára is hihetetlen volt. Emellett az igazság megijesztené ıket, és már így is elég riadtak voltak. – Azt hiszem, hamarosan elengednek minket –hazudta Danika. Mallory nagymama sírni kezdett, megkönnyebbülésében nagyokat szipogott. Ginger, Danika nıvére az ágyra roskadt egy „Hála Istennek" sóhajjal. Csak az édesanyja maradt mozdulatlan. – Bántottak téged, kicsim? – Könnyek szöktek a szemébe. – Minden rendben, elmondhatod. El tudom viselni. – Nem bántottak – válaszolt ıszintén a lány. – Akkor is el kell mondanod nekünk, hogy mi történt. – Édesanyja még mindig a kezét tördelte. –Rendben? Lassan megırülök, mindenféléket képzelek. Danika rájött, hogy jobban aggódnak, ha hagyja, hogy sötétben tapogatózzanak, és végül elmondta nekik, hogy mi történt vele. A harcosok megfélemlítették, igen. És a sötét szemő még azt is elérte –úristen, mennyire nem akaródzott beismernie –, hogy felébredjen benne valami az átható pillantása nyomán és a segítségéért könyörögjön. És az a nyomorult tudomást sem vett a könyörgésérıl. Azt azonban el kellett ismernie, hogy a férfiak legalább annyira meglepték, amennyire megfélemlítették. Végül is a fekete hajú, akinek olyan furcsa ibolyakék szeme van, úgy bánt

a beteg nıvel, Ashlynnel, mintha valami kincs lenne. Gyengéden ölelte magához. Nem úgy tőnt, mintha zavarná a hányás a tálban, vagy a szobában terjengı szag. İ csakis Ash– lyn miatt aggódott. Bárcsak lenne egy férfi, aki így bánik vele! Nem tudta elképzelni, hogy a nagyon is kemény Reyes valaha is ennyire ellágyuljon. Vagy hogy szeretkezés közben gyengéden cirógassa ıt. Elméjében azonnal megjelent egy kép róla meztelenül, álló hímvesszıvel. Borzongva borította le ezt a képet fekete lepellel. Amikor felé nyúlt és könyörgött, hogy segítsen neki, a férfi megtagadta tıle. Nem fogja elfelejteni, hogy Reyesre nem lehet számítani. – Mi van, ha ezek a... valamik nem engednek el minket? – kérdezte az anyja fojtott hangon. – Mi van, ha úgy döntenek, hogy megölnek, ahogy meg is beszélték? Maradj erıs. Ne hagyd, hogy lássák rajtad, mennyire félsz te is. – Megígérték, hogy életben hagynak, ha segítek meggyógyítani azt a nıt, és én segítettem. – A férfiak hazugok – mondta nıvére felülve. Ginger huszonkilenc évesen aerobikedzı volt. Általában nyugodt és kimért maradt. Ám soha egyikük sem került még ilyen helyzetbe, és egyikük sem tudta igazán, hogy kellene ezt kezelnie. Egészen eddig átlagos életet éltek, minden reggel elmentek dolgozni gondtól, aggodalomtól mentesen, és azzal áltatták magukat, hogy semmi rossz nem érheti ıket. Ezelıtt a legrosszabb dolog, amivel Danikának szembe kellett néznie, a

nagyapja halála volt két hónappal korábban. Nagyapja végtelenül kedves ember volt, aki élvezte az életet, és Danika testének minden porcikájában érezte a szeretett férfi hiányát. Mindannyian érezték. Azt hitték, remélték, hogy ha eljönnek ide, Budapestre, az majd segít enyhíteni a bánatukat, és közelebb kerülnek ahhoz az emberhez, akit soha többé nem fognak látni. Nagyapa szeretett itt lenni, és mindig arról a csodálatos két hétrıl mesélt, amit ebben a városban töltött, mielıtt feleségül vette nagymamát. A csapatnyi szárnyas, gyilkos harcosról nem tett említést. – Újra és újra átkutattuk a szobát – mondta a nagymama. Ráncos arcán most még több barázda sötétlett, mint általában. – Csak két kiút van innen: a bejárati ajtó vagy az ablak, de egyiket sem tudjuk kinyitni. – Miért akarnak bántani minket? – kérdezte Gin–ger. Kék szemében könnyek csillogtak, világos haja is nedves volt a sok sírástól, arcán vörös foltok éktelenkedtek. Egyikük sem volt szép sírás közben. – Azt nem mondták – sóhajtott Danika. Atyaisten, micsoda rémálom ez. Mielıtt idehozták volna ıket, épp a várnegyedet fedezték fel. Soha nem látott csodálatosabbat, mint ahogy a különféle színes fények csillognak a több száz éves építészeti remekmőveken. Festékek és vászon után áhítozott, szerette volna megörökíteni a látványt. És pontosan ezt akarta tenni a szállodában. Festeni. Ám abban a pillanatban, hogy belépett a szobájába, egy férfi – egy óriás, sebhelyes arcú, sötét hajú, furcsa szemő férfi –

szólította meg. Virágillata volt, jutott eszébe Danikának, és ez az illat valahogy megnyugtatta, még a legnagyobb rémülete közepette is. Ott volt a szárnyas férfi is, csak épp a pólója alá rejtette a szárnyait. Milyen könnyen felülkerekedtek rajta. Még most is elöntötte a szégyen a gondolatra. Négy nı két férfi ellen, mégis a nık veszítettek, alig került sor küzdelemre. Kiütötték és idehozták ıket, majd ebben a szobában tértek magukhoz. – Talán megpróbálhatnánk elcsenni egy kulcsot az egyiküktıl – súgta oda neki Ginger. Danikának azonnal a sötét bırő, fekete szemő harcos jutott eszébe. Akárhányszor látta ıt, a férfi mindig vérzett. Ügyetlen lett volna? Nem úgy nézett ki, de... Talán fel kellett volna ajánlania, hogy „meggyógyítja" a sebeit. Talán akkor a férfi is kedvesebb lett volna hozzá. Talán akkor segített volna neki, amikor kérte. Talán megcsókolta volna. Már maga a gondolat is felizgatta Danikát, a fenébe vele. – Egy nınek sem lenne szabad áruba bocsátania a testét a menekülésért cserébe – mondta dühösen magára. Reyes képe megint megjelent elıtte, és azon kapta magát, hogy hozzáteszi: – De majd átgondolom.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Maddox a karjában tartotta Ashlynt, míg a lány szunyókált, és remélte, hogy teste és lelke új életre kel. Az idı az ellensége volt, gyorsan közelgett az éjfél, mégsem keltette fel. Még akkor sem, amikor levette Ashlyn cipıjét és pulóverét, felfedve törékeny lábait és egy pólót, ami hozzátapadt kerek kebleihez, és Maddox vére felhevült a látványtól. Rég elmúlt már az ebédidı, éhes is volt, de jobban vágyott Ashlynre, mint az ételre. A karjában tartani ıt... hallgatni dallamos, álomittas sóhajait... maga volt a mennyország. A lány keblei hihetetlenül lágyak voltak, ahogy hozzápréselıdtek. Egyik kezét a férfi dereka köré fonta és szorosan átölelte, mintha még álmában is attól félne, hogy kicsusszan a kezei közül. Maddox évszázadok óta nem érzett ekkora békét, így nem volt meglepı, amikor szemhéja elnehezült és gondolatai elkalandoztak. Ébredj, harcos. Visszatértem, mondta egy hang az elméjében. Nagyon is ismerısnek tetszett a hang. Ez viszont meglepı volt. Maddox megmerevedett, szemhéja kipattant, ahogy elöntötte a düh, teljesen előzve az álomittas ködöt. Éles tekintettel gyorsan átkutatta a szobát. Nem látott senkit, gyanús árnyakat sem. Jobban szerette volna, ha egy betolakodóval

akad dolga, egy Vadásszal, semmint ezzel a Titánnal, aki megígérte, hogy segít Ashlynen, aztán magára hagyta. Vajon most megkísérli a lény kitépni a lányt a karjaiból? Hol marad a köszönet, harcos? Maddox egy erınyalábot érzékelt, a levegı összesőrősödött, kavargott. Ashlyn lihegı sóhajtást hallatott, a férfi pedig nyugalmat erıltetett magára. Azt akarta, hogy felébredjen a lány, de addig nem, amíg az isten jelen van. Ha Ashlyn akár akaratlanul is feldühíti a lényt, megsérülhet. – Ki vagy te? – suttogta Maddox. Nem kellene elmondanom neked, jött a dühös válasz. Maddox összeszorította az állkapcsát, és minden tıle telhetıt megtett, hogy nyugodt maradjon. Csak semmi erıszak, semmi tombolás. Milyen kegyetlen volt ez a Titán, hogy találgatásra késztette! – Mit akarsz tılem... fenség? Azt ígérted, megteszel bármit. Mindent. – Azt ígértem, megteszek bármit, amit akarsz, ha megmented a lányt. Nem te mentetted meg – válaszolta Maddox, közben az elméje azt kiáltotta: Ne provokáld az istent! – Mi voltunk. És most életben van. – De te nem tettél semmit. Maddox összeszorította az ajkát. Egy istennel szembeszállni nem bölcs dolog. Ám félt attól, hogy mit kérne tıle, ha egyetértene vele, mert tudta, hogy olyan a segítségért fizetne, amelyet meg sem kapott.

Biztos vagy benne? A hang most bársonyos volt, és ellentmondásra ösztökélte. Vajon biztos volt benne? Danika segített a furcsa pumpálással Ashlyn mellkasán, aztán levegıt fújt a tüdejébe. Reyes és Aeron is megtették a magukét. Maddox a karjában tartotta, tisztogatta és vigasztalta Ashlynt. Mit tehetett ez a lény? Számít ez?, gondolta ezután. – Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte lemondón. Elégedett dorombolás hallatszott. Mondd a barátaidnak, hogy éjfélkor menjenek el a Kerepesi temetıbe. Legyenek fegyvertelenek. Ne mondják el senkinek, mit csinálnak ott. Egyedül jöjjenek, és én találkozom velük. Elıttük majd megmutatkozom. – Éjfélkor más dolgunk van. Igen, a halálbüntetésed, tudom. Luciennek és Reyesnek megengedem, hogy késsenek. –De... Nincs semmi de. Éjfélkor. Fegyvertelenül. Maddox pislogott. Ennek nem volt semmi értelme. Miért követeli, hogy fegyvertelenek legyenek? Egy isten összetörheti ıket, akármennyi fegyver van is náluk. Megmondod nekik? Maddox szeme összeszőkült. Ez most vagy nem isten volt, vagy csapdába akarja csalni ıket. Már így is azt gondolta, hogy a Titánok kegyetlenek, ezért nem kételkedett benne, hogy az entitás képes lenne ilyesmire. De akárhogy volt is, Maddox szorult helyzetbe került. Ha ez egy isten, meg fogja ıt büntetni, ha nem kéri meg a barátait, hogy menjenek el a valószínőleg

veszélyes találkára fegyvertelenül. Viszont ha nem isten, akkor az azt jelenti, hogy van valaki más – valami más –, ami elég hatalmas ahhoz, hogy beférkızzön a gondolataiba. Mellette Ashlyn cuppantott egyet az ajkával, és a hátára fordult. Egyik keze a feje felett, a másik a hasán. Közel jár ahhoz, hogy felébredjen, eszmélt rá Maddox, de még küzd ellene. Megmondod nekik?, követelte újra a hang, de most túlságosan is türelmetlenül, bizonytalanul. Abban a pillanatban Maddox rájött. Ez nem isten. Nem lehet az. Egy mindenek felett álló lény egyszerően a temetıbe repítené a Lordokat. Egy mindenek felett álló lény egy pillanatig sem kételkedne. Maddox összeszorította a fogát. Ne kelljen még egyszer kérdeznem. – Persze hogy megmondom nekik – válaszolta Maddox, és nem is hazudott. Meg fogja mondani nekik – csak nem azt, amit a lény vár tıle. Akkor ma este, mondta a hang elégedetten. Aztán kiderítjük az igazságot. Persze, Maddox ezt nem mondta ki hangosan. Viszont amikor nem kapott rá választ, lassan elvigyorodott. A lény képes beszélni az elméjében, de nem hallja a gondolatait. Helyes. Nagyon, nagyon helyes. Az erınyaláb hirtelen eltőnt a levegıbıl. Maddox fejében különbözı lehetıségek kavarogtak. Talán a lény képes kihallgatni a társalgást bizonyos távolságból. Talán a beszélı halhatatlan, mint ık, és különleges képességekkel rendelkezik. Egy halhatatlan Vadász?

Vigyázva, nehogy megzavarja Ashlynt, Maddox kilopózott a szobából, és megkereste Lucient. A harcos egyedül volt a játékszobában, és csendben iszogatott egy pohár whiskyt. Maddox elmondta a barátjának, hogy mi történt, és Luciennek még a sebhelyek is elsápadtak az arcán. – Vadászok. Titánok. Nık. Most meg névtelen lények azonosítatlan hatalommal? Hol van ennek a vége? Maddox beletúrt a hajába. – Úgy tőnik, minden percben történik valami új. –És ha belegondolt, éppen tegnap panaszkodott, milyen unalmas az életük. – Legalább van még néhány óránk, hogy eldöntsük, mihez kezdjünk. Át kell gondolnom, mielıtt szólunk róla a többieknek. Túl sok minden történik egyszerre, túl sok a változás. Maddox bólintott. – Tudod, hol találsz, ha kellek. – Ezzel visszament a szobájába, örült, hogy kapott egy kis haladékot. Még nem állt készen rá, hogy magára hagyja Ashlynt. A lány pontosan úgy feküdt az ágyon, ahogy otthagyta: mint egy látomás a sivár szobában. Maddox visszamászott mellé, közben véletlenül meglökte a matracot. – Maddox – mormolta Ashlyn. Hangja álomittas volt, lágy morajlás, amitıl a férfi vére felhevült, mintha Ashlyn megcirógatta volna finom ujjaival. Feléledt vágyával együtt Erıszak is megmutatkozott, rosszkedvő volt és éhes. Szüksége volt... valamire. Vérre? Fájdalomra? Sikolyokra? Maddox nem

tudta kitalálni. Uralkodni fogok magamon. Nem fogom bántani ezt a nıt. Ashlyn hozzádörgölızött, és úgy dorombolt, mint egy elégedett kiscica. – Maddox? Erıszak is dorombolt válaszképpen. Maddox megmarkolta az ágynemőt, amely elszakadt a keze alatt. Mire próbálja rávenni Erıszak? A vágyai homályosak voltak. Izzadság gyöngyözött a férfi bırén. Annyira összeszorította az állkapcsát, hogy nyakán megfeszültek az izmok. – Maddox? – ismételte Ashlyn. Ezúttal aggódás csendült a hangjában. Felült, tündöklı mézszínő fürtjei a vállára hullottak. Az ablakon napfény szőrıdött be, ami borostyán fényudvart vont alakja köré. Ashlyn pillantása a férfira siklott. – Mi a baj? Maddox nem tudott válaszolni, mert gombóc nıtt a torkában. Ashlyn aggodalma láthatóan tovább nıtt. Elırehajolt és benyúlt a férfi pólója alá, kezével végigsimítva csupasz mellkasát. Érintése üdítı és emésztı volt. Mindig is megvolt köztük ez az energia. Maddox még soha nem érzett ilyet. De rájött, hogy ez a szellemnek is tetszik. Üvöltött benne, nem dühösen, hárem felizgulva. Még... Homályos szükségletei megmutatkoztak, mielıtt újraéledtek volna. Gyönyör és szenvedély. Eksztázis és maradéktalan sóvárgás. – Hogy érzed magad? – kérdezte Maddox, amikor végre eltőnt a gombóc a torkából. Elképesztı volt úgy vágyni

valamire, valakire, hogy közben nem érezte szükségét annak, hogy bántsa. – Jobban. – Örülök neki. – Hosszú ideig mozdulatlan maradt, hagyta, hogy Ashlyn cirógassa a mellkasát, és lubickolt az érzésben. Lágy volt és édes, egy érzéki álom, amelynek soha nem akart véget vetni. Csak úgy vibrált tıle, de az is lehet, hogy a szellem vibrált. Veszélyes. Perceken belül le fogja vetkıztetni és magáévá teszi a lányt, ha nem állítja meg. – Az arcod jobban néz ki – mondta Ashlyn. – Nem olyan viharvert. – Gyorsan gyógyulok. Gyere. – Legördült az ágyról és kinyújtotta a kezét. Ashlyn borostyán pillantása Maddox arcáról a kezére vándorolt, majd vissza az arcára, valamilyen válasz után kutatva. – Gyorsabban változik a hangulatod, mint bárki másnak, akivel valaha találkoztam – morogta a lány, de ı is kinyújtotta a kezét, mintha nem tudna megálljt parancsolni magának. Ujjaik egybefonódtak. Újabb szikrázás. Nyilván Ashlyn is érezte, mert elakadt a lélegzete. Maddox segített neki felállni, közben kavargott benne a gondolat, hogy mielıbb magáévá tegye. Ashlyn kicsit imbolygott, és jobban megszorította a kezét. – Hová megyünk? A paradicsomba, ha lesz rá alkalom.

– Zuhanyozni. – Maddox nem várt választ, hanem a fürdıszoba felé terelgette a lányt. Legnagyobb meglepetésére, Ashlyn nem tiltakozott. – Biztos borzalmasan nézhetek ki. – Végigsimított a haján, és eltorzult az arca. – Ó, elfeküdtem. – Soha nem tudsz borzalmasan kinézni. A lány arcán rózsás pír jelent meg. – De, tudok. Csak... nem tudom. Ne nézz rám, míg tiszta nem leszek, vagy ilyesmi. – Próbáltam nem rád nézni, hidd el. – De a szemei mintha külön életet élnének, mindig a lány után kutattak, mintha olyan erı irányítaná ıket, amely hatalmasabb nála. Odaértek a fürdıhöz, és Maddox elengedte a lányt. Sajgó hiányérzet áradt szét benne. Mindjárt itt az idı. Már csak egy kicsit kell várni. Megfordult, és megnyitotta a zuhany csapját. Víz robbant ki a tusból, elıször hideg, de fokozatosan melegedett. Hamarosan gız töltötte be a fürdıt, a mennyezet felé kígyózott, összesőrősödött, aztán apró cseppekben hullott alá. Maddox megacélozta magát, és szembefordult Ashlynnel. – Ne haragudj a szobád miatt. Én majd... ööö... késıbb kitakarítok – mondta a lány, miközben csupasz lábát bámulta. Körmei nem voltak kilakkozva, de lábujjai bájosan négyzet alakúak voltak. – Én fogok kitakarítani – válaszolta Maddox mogorván. A lány pillantása az övébe fonódott. – Nem. Jobban szeretném, ha nem te csinálnád. Már így is eléggé zavarban vagyok. Hánytam elıtted. Sokszor. Lehet,

hogy rád is jutott belıle. Bármi, ami... Istenem, milyen kínos. Bármi, ami a padlón landolt, az az én felelısségem. – Az én hibám. Az én szobám. Én fogok takarítani. – Nem tetszett neki, hogy a lány kétkezi munkát végezzen. Az ágyában akarta tudni, pihenve. És meztelenül. Igen, meztelenül. Akkor talán nem is úgy, hogy pihen, hanem hogy nyaldossa és harapdálja ıt. Ágyéka válaszképpen felágaskodott. – Vedd le a ruhádat. – Hangja szárazabb volt, mint szerette volna. A lány pislogott, szempillái árnyékot vetettek az orcájára. – M–mi? – Vedd le a ruhádat. – Most rögtön? – cincogta. Maddox összevonta a szemöldökét. – Ruhában szoktál zuhanyozni? – Nem, de egyedül szoktam. – Ma nem. – Maddox úgy érezte, egy örökkévalóság óta vár erre a pillanatra. Ashlyn. Meztelenül. Az övé, hogy azt tegyen vele, ami jólesik – a lány domborulatai felfedezésre vártak. – Ma miért nem? – kérdezte rekedten esdekelve Ashlyn. – Csak. – Maddox csökönyösen keresztbe fonta karjait. – Maddox... – Ashlyn. Vedd le a ruhádat. Piszkos. A férfi mögött továbbra is zubogott a víz. Elıtte ott állt Ashlyn, aki továbbra is döbbenten meredt rá. – Nem – mondta a lány. A kijárat felé hátrált. Egy lépés, kettı.

Maddox elırehajolt, orra szinte hozzáért Ashlynéhez. Bár nem csókolta meg. Nem is ért hozzá. Egy szerően mögé nyúlt, és belökte az ajtót, elzárva elıl a menekülés útját. A lágy csattanás visszhangzott a falakról, és Ashlyn nyelt egyet. Elsápadt. A férfi felsóhajtott. Nem megijeszteni akarta hanem felizgatni. – Ne ijedj meg. – N–nem ijedtem meg. Maddox nem hitt neki, nem tudta, milyen gondo latok kavarognak a fejében. Nem tudta, miért á' ellen valaminek, amit percekkel korábban ı is akart, legalábbis úgy tőnt. Úgyhogy azt kérdezte tıle: – Hogy érzed magad? Hazudtál, amikor azt mond tad, jobban vagy? Hazudni vagy nem hazudni, gondolta Ashlyn. Ha azt mondja neki, még mindig rosszul van, Maddox ott fogja hagyni, hogy egyedül zuhanyozhasson. Ha azt mondja, tényleg meggyógyult, a férfi ragaszkodni fog hozzá, hogy elıtte vetkızzön le. Ez olyasmi volt, amit még soha nem tett meg egy férfiért sem, különösen nem egy idegenért. Egy halhatatlanért, ha már itt tartunk. İ már nem teljesen idegen. A karjaiban tartott, ott aludt melletted, gondoskodott rólad, tisztogatott. Mindez igaz volt, de voltak dolgok, amiket nem tudott Maddoxról. Hogy mit szeret, mit nem szeret, vagy milyen kapcsolatai voltak, ami eléggé terjedelmes lista lehet, tekintve, mennyi idıs. Azt sem

tudta, hogy egyszerően csak a mai napot akarja–e vele tölteni, vagy valamivel többet akar tıle. Olyan sokszor hallotta már különbözı nyelveken, hogy egy férfi azt mondja egy nınek, amit az hallani szeretne, aztán késıbb elhagyja. Hallotta ıket, amint megcsalják a párjukat, és nem foglalkoznak azzal, hogy a másik otthon vár rájuk. Kihallgatott már hazugságokat és otromba erıszakot. Vajon hogy fog bánni vele, a testével Maddox, aki saját bevallása szerint is démon? Hogy fog bánni vele szeretkezés után? A gondolat, hogy együtt legyen vele, ijesztı volt, ugyanakkor izgalmas is. Izgató. Maddox szemében vágy csillogott, szenvedélyes és forró ibolyakék tőz. Soha senki nem nézett még rá így. İ volt a furcsa lány, a dilis. Az ırült lány, aki nem volt képes arra, hogy normális beszélgetést folytasson valakivel, mert túlságosan lefoglalta az, hogy mások társalgására figyeljen. Kockáztass, Darrow. Most az egyszer merj élni. Tudod, hogy akarod. Maddoxra pillantott. A férfi körül kavargott a gız, álomszerő, kísérteties külsıt kölcsönözve neki. Arca könyörtelen volt, de érzéki, fekete haja borzas tincsekben hullott az álláig. Ashlyn mindig is szeretett volna maga mellé egy férfit, egy kapcsolatot. Mindig is kíváncsi volt a szenvedélyre, amirıl olyan sokat hallott. Ugyanakkor olyan férfit akart, aki szereti ıt, aki nem hagyja el, amikor a szenvedély tüze kialudt.

– Hogy érzed magad, Ashlyn? – ismételte meg a kérdést Maddox. A lány minden idegvégzıdése Maddox után kiáltott, a figyelmét követelve. – Jól – vallotta be végül. – Jól érzem magam. Nem hazudtam. – Akkor miért ácsorogsz ott? Vetkızz le. – Ne parancsolgass nekem. – Ha most megengedi neki, hogy átsétáljon rajta, mindig ezt fogja tenni. Mindig? Meddig fogsz itt maradni? Maddox egy pillanatig csendben maradt. – Kérlek. Tényleg meg fogod tenni? Igen. Tényleg. A férfi nem volt szerelmes belé, és Ashlyn nem tudta biztosan, hogy fog vele bánni utána, de meg fogja tenni. Kívánta Maddoxot, már az elsı pillanattól. Keze megremegett, ahogy rózsaszín dzsekijének cipzárja után nyúlt. Aztán rájött, hogy a dzseki már nincs rajta. És a pulóver sincs. A férfi nyilván levette ıket, amíg ı aludt. Elpirulva megragadta egyszerő pólója alját. Levette magáról a ruhadarabot és arrébb dobta – már csak egy trikó, melltartó és farmer volt rajta. Maddox elismerıen bólintott. – Túl sok a réteg. Vegyél le még többet. Kérlek. Ashlyn a trikón nyugtatta a kezeit. Megállt. – Ideges vagyok – ismerte be. Maddox felemelte sötét szemöldökét, miközben oldalra billentette a fejét.

– Miért? – Mi van, ha... mi van, ha nem tetszik majd, amit látsz? – Tetszeni fog – mondta a férfi rekedten. Az a primitív tónus... Ashlyn megborzongott. Az erdıben megijedt tıle. Most viszont felkorbácsolta a vágyát. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? Maddox tekintetével forrón végigpásztázta a lányt. – Az is tetszik, amit most látok. Ami ez alatt van, még jobban fog tetszeni. Ashlyn ebben nem volt biztos. Nem tornázott, nem fogyókúrázott. Soha nem volt rá igazán szüksége. Amikor éppen nem utazgatott az Intézet megbízásából, megelégedett azzal, hogy otthon töltötte az idejét, tévézett, olvasgatott és játszott a számítógépén. Ezek a dolgok nem olyan külsıt kölcsönöznek egy nınek, amire a férfiak vágynak. Combja kicsit szélesebb volt, mint ami a többségnek tetszik, hasa kerekebb. Milyen nıkhöz szokott Maddox? Végül is halhatatlan volt, és talán gyönyörő nık ezreivel volt már dolga. Keze ökölbe szorult. Nem volt valószerő ugyan, de maga a gondolat, hogy a férfi másvalakivel legyen, feldühítette. – Ashlyn – szólalt meg Maddox, eltérítve a lányt merengésétıl. – Mi az? – Azzal foglalkozz, amivel kell – válaszolta a férfi szárazon. A lány ajka mosolyra húzódott. – Sajnálom. Elkalandoztam. – Meg kell tanulnia uralkodni a saját gondolatain most, hogy a csend élete részévé vált. – Hadd segítsek. Kérlek.

Akárhányszor Maddox kiejtette a száján a kérlek szót, a lány elolvadt, és meg akart adni neki mindent, amire vágyott. Bólintott. A férfi keze az övére fonódott, és Ashlyn megint érezte azt az érzéki vibrálást, ami Maddox érintése nyomán keletkezett. Ezúttal számított is rá, de készületlenül érte annak burjánzó hatása. Megkeményedı mellbimbók, forróság a lábai közt. Maddox nem várt engedélyre, megragadta a trikót és felhúzta. – Várj – mondta neki Ashlyn. A férfi keze megállt a levegıben. – Fel kell, hogy készítselek. – Maddox mindjárt meglátja a fehérnemőjét: újabb zavarba ejtı téma. Alsónemője egyszerő, fehér pamut volt. Nagyis cucc, ezt mondta egyszer egy férfi. Ashlyn munka közben soha nem viselt szexi ruhákat, még olyan fehérnemőt sem. Egyszerően nem lett volna praktikus. – Tényleg van szexi alsónemőm, esküszöm, de most nem az van rajtam. – És undorodnom kellene? – kérdezte Maddox, és ıszintén zavartnak tőnt. – Mert nem viselsz szexi fehérnemőt? – Nem tudom. – Ashlyn beharapta az alsó ajkát. Talán. Undorodsz? – Ashlyn, akármit viselsz is, nem fog érdekeim Úgysem marad rajtad sokáig. Most már kész vagy? kérdezte tıle. Ashlyn nagyot nyelve bólintott. Maddox levette róla a trikót, és a póló mellé dobta a földre. A lány megborzongott. – Sz–szóval?

– Szóval? – Csúnya? – kérdezte Ashlyn. – Édes – válaszolta Maddox. Nagyot sóhajtott –áhítatosan? – és a lány vére felhevült. A férfi kinyújtotta remegı kezét, és a pamutot simogatta, amely eltakarta Ashlyn mellbimbóját. Bár az már amúgy is kemény volt, most még jobban megmerevedett. Ashlyn felnyögött. Maddox ujjai a lány hasára vándoroltak, és megragadták a farmerét. Egy csuklófordítás, és a nadrág már ki is volt gombolva. Forró érintése Ashlyn csontjáig hatolt. A férfi lecsúsztatta a farmert a csípıjén a térdéig, aztán le a földig. – Lépj ki belıle. Ashlyn remegı lábakkal engedelmeskedett. Maddox pillantása a fehér pamutbugyira vándorolt. A lány küzdött a késztetés ellen, hogy eltakarja, és megint azt kívánta, bárcsak valami szexis lenne rajta. – Tudom, hogy a férfiak szeretik a szerepjátékot –mondta Maddoxnak, idegesen próbálva kitölteni a csendet. Sokszor hallotta már, hogy ezzel kérkednek a barátaik elıtt. – Otthon van rendırruhám, hastáncos jelmezem, és Playboy nyuszis is. – Nem mintha valaha is hasznát vette volna valamelyiknek. De megvette ıket, hátha egyszer szükség lesz rájuk. – Remek. – Maddox válasza nem úgy hangzott, mintha lenyőgözték volna a hallottak. – Talán egyszer majd, nem tudom, megmutathatom neked.

– Vedd le a melltartót és a bugyit. – Arckifejezése kiábrándítóan üres volt, ahogy felegyenesedett. Lehet, hogy Maddoxot tényleg nem érdekelte, mit visel. A férfi, miközben várta, hogy Ashlyn engedelmeskedjen, hátranyúlt és lehúzta magáról a pólót. A lány eltátotta száját meglepetésében, élvezetében, és megfeledkezett arról, milyen csúnya is a bugyija – de még mindig nem vette le. A melltartót sem. Túlságosan lekötötte az, hogy bámulja Maddoxot. A férfi lenyőgözı volt. A hegek már eltőntek, helyükön csak halvány, piros vonalak maradtak. Felsıtestén bronzos izmok sorakoztak, mélyen ülı köldöke alatt vékony csíknyi fekete szırzet vezetett a nadrágja alá. Maddox egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról, miközben kigombolta a nadrágját és letolta hosszú lábain, míg végül az a ruhadarab is a földön kötött ki. Nem viselt alsónadrágot. Ashlyn szeme elkerekedett, szája kiszáradt. A férfiassága óriási volt. Hosszú, vastag és teljesen felizgult. Látott már péniszt könyvekben, olyan weboldalakon, amelyeket soha nem kellett volna megnéznie, és olyan filmekben, amelyeket úgyszintén soha nem kellett volna megnéznie, de élıben még soha. Ilyet még soha. Golyói, sőrő, sötét szırzettel borítva, szorosan álltak a pénisz mellett. – Azt hiszem, megbíztalak egy bizonyos feladattal – mondta Maddox, és félreérthetetlen pillantást lövellt a lány lábai közé, amitıl ı finoman megremegett.

Ashlyn egész testét elöntötte a vágy, sokkal hevesebben, mint valaha. A vágy, hogy megérintse, megízlelje a férfit, és ı is Ashlynt, szinte felemésztette. Éles fájdalom lüktetett benne. – Most tényleg szexelni fogunk? – kérdezte elfúló hangon, reménykedve. – Ó, igen – válaszolta Maddox a lány felé lépkedve. – Igen, szépségem, tényleg.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Maddox megragadta Ashlynt a hóna alatt, és fel emelte a földrıl. Melltartóját a fogával tépte le róla. A vajszínő anyag könnyen elszakadt és szétnyílt, és legszebb kebleket tárta fel, amiket valaha látott. Kicsit teltebbek voltak, semhogy elférjenek a kezében, a rózsás mellbimbók szinte könyörögte hogy megízlelje ıket. Nem tudta tovább visszatartani magát. A belsejében megtört valami, és reményt lenül vágyott az érintkezésre. Szájába vette az egyik kemény bimbót, és hevese forró, nedves burokba vonta. Ashlyn felnyögött. Fejét hátravetette, ívbe feszült teste a férfi felé hajol még több kényeztetésért könyörögve. Maddox hagyta, hogy nyelve elkalandozzon, oda– vissza mozogjon azután megízlelte a másik bimbót is, ugyanolya bánásmódban részesítve. Lángolt a vére, még többet akart, de a földre helyezte a lányt, és a mosdókagylóhoz irányította Nemsokára. Szó nélkül átadta neki a fogkefét, ami még korábban szerzett be és a sajátjáért nyúlt. Tökéletes akart lenni Ashlyn elıtt. A lány kábának, ingatagnak tőnt, ahogy döbbenten meredt a fogkefére. Lassan elpirult zavarában Miért? Csendben fogat mostak. Azután Ashlyn megállt a tükör elıtt, és a mosdókagylót markolászta, mintha nem tudná, mit csináljon, és félne rákérdezni.

– Vedd le – mondta neki Maddox, megcsípve a bugyiját. – Kérlek. Ashlyn idegesnek tőnt, ahogy lecsúsztatta a bugyit és kilépett belıle. Istenek. A férfi majdnem a földre roskadt egy sírós, hálás halomba. Mézszínő szırzet apró háromszögben, finoman kerek combok. Orrcimpái kitágultak a lány szépsége láttán, és újra felkapta. Azonban most a zuhany alá tette, és behúzta maguk körül a függönyt. Ashlynnek elakadt a lélegzete, ahogy a víz megérintette testét, aztán felnyögött az élvezettıl, amint a meleg víz gyengéden dobolt a bırén. Maddox azt kívánta, bárcsak ı okozta volna azt az élvezetet. Nemsokára, ígérte magának megint. Nemsokára. A lány mögé lépett. İ már teljesen vizes volt, haja hátának elegáns ívéhez tapadt. Feneke tökéletesen formás és telt volt, el sem fért a tenyerében. Ez tetszett neki. Örült, hogy nem csont és bır. – Milyen bájos – mondta Maddox, de hirtelen elöntötte a kétség. Vajon maga felé kellene fordítania a lányt, vagy maradjanak így? Lefektesse, vagy állva maradjanak? Ez az elsı alkalom, hogy együtt zuhanyozik egy nıvel, és nem volt benne egészen biztos, hogyan is kellene csinálni. Az enyém. Csinálj... bármit, mindent. Ahogy az ösztöne és évezredek fantáziája úrrá lett rajta, egész közel lépett a lányhoz, és erekcióját a fenekéhez nyomta. Ashlyn megremegett. Maddox elırenyúlt és megragadta a fenyıillatú szappant, amit reggelente használt, hogy lemossa magáról éjszakai megpróbáltatások nyomát.

Ashlyn megpróbált megfordulni, hogy szembe nézhessen vele, de a férfi szorosan a helyén tartotta azzal, hogy állát a fején nyugtatta. A lány elıszó egész testében megfeszült. Végül fokozatosan ellazult. Maddox már így is borotvaélen táncolt, és nem akart túl messzire menni. Még nem. Alig tudta visszatartani a szellemet, úgy tőnt, az ki akar ugrani testébıl, és ı maga szeretné megérinteni a lányt. – Téged a szexre teremtettek, igaz? – dorombolta Ashlyn fülébe. Nyelvével megfürdette a finom cimpát. – Gondolom, együtt felfedezzük – lehelte a lány remegve. Ashlynt tényleg neki teremtették. Tökéletesebb Csalit nem is választhattak volna. Ha azért küldték, hogy megzavarja ıt, akkor sikerrel jártak. Ha azért, hogy többet tudjon meg róla és a barátairól, hát, az is sikerült. Többet mondott el neki, mint eddig bárkinek. Ha azért küldték, hogy megbüntessék ıt, hát azt is megtette. Soha nem szégyellte még magát ennyire. Nem itt kellene lennie most, hanem máshol, akárhol, és nem azt kellene tennie, amit éppen tesz. Mégis itt volt. Arra készült, hogy szeretkezzen Ashlynnel. És egyáltalán nem érdekelték a következmények. Beszappanozta a kezét, miközben karja még mindig a lány vállán nyugodott. Visszatette a szappant a helyére, és elkezdte lassan – nagyon lassan – megtisztítani Ashlynt tetıtıl talpig. Ujjai a lány mellbimbói körül kígyóztak, végig a csípıje vonalán, és édes, kerekded hasán. Ashlyn újra felnyögött, mohón, és ez ezúttal csak neki szólt. Feje a férfi vállára hanyatlott, nyílt felhívásként, ami azt mondta: Tégy velem, amit csak akarsz.

– Szereted, ha mosdat valaki? – kérdezte Maddox. – Igen. – Még mindig piszkos vagy? – Igen. – Hol? – Mindenhol – szólt a rekedt válasz. Maddox csaknem elmosolyodott. Csaknem. Vágya túl sötét volt a jókedvhez. Azzal a kivétellel, hogy a sötétség kíváncsisággal és áhítattal vegyült. Maddox érintése durvább volt, mint amilyennek szánta, ahogy Ashlyn karjait szappanozta. Úgy tőnt, a lány nem bánja. A férfi látta, hogy lehunyta szemét, és alsó ajkát harapdálta, miközben halk sóhajok törtek fel belıle. – Zuhanyoztál már valaha együtt egy férfival? –Szappannal a kezében térdelt le. A lány visszahúzódott. – Nem – suttogta. Maddox örült a válasznak. így együtt fedezhetik fel az ebben rejlı gyönyöröket. Soha nem volt gyengéd a nıkhöz, még azelıtt sem, hogy a démon a részévé vált. Még akkor is csak gyorsan magáévá tette ıket, és ennyi volt. Nem jelentettek számára többet, mint kellemes idıtöltést. Valami olyasmit, amit akart, de nem volt rá igazán szüksége. Az átok után a szeretet még elképzelhetetlenebbé vált. Mindig attól félt, hogy a szellem hallat magáról, ha túl sokáig idızik egy nıvel. Csak akkor jött rá, mekkora kincs az idı, és hogy élveznie kellett volna az életet, amíg volt rá lehetısége.

Soha nem félt még annyira a szellemtıl, mint most, de nem hagyta, hogy ez eltérítse attól a szándékától, hogy elidızzön Ashlynnel, hogy megízlelje ıt. Hogy élvezze. A legtöbb nı számára ı túlságosan kemény volt, túlságosan durva, de megesküdött, hogy vele nem ilyen lesz. Uralkodni fogok magamon, akármibe kerül is. Uralkodni fogok a szellemen. Megcsókolta a lány derekának hajlatát, aztán a csigolyái mentén haladt felfelé. – Hm – zihálta Ashlyn. – Ez... ez tetszik. Maddoxnak is tetszett. Minden tetszett neki a lányban. Miután beszappanozta a vádliját és a combját, és a saját száját harapdálta, hogy ne a lányt harapja, lemosta a habot a kezérıl. Képtelen volt egy pillanatig is tovább ellenállni, két ujját Ashlyn legforróbb mélyébe helyezte. – Ó. Ó! – A lány ugrott egyet az erotikus érintéstıl, de gyorsan hátrahajolt, szélesebbre tárta a lábait, csendesen többet kérve. A szappanhab sikamlós volt, és most Ashlyn is. Cirógatta a lányt, gyengéden szorongatta duzzadt belsejét. Ashlyn megrázkódott. – Még mindig tetszik? – kérdezte tıle a férfi, miközben izgalom futott végig rajta. Vedd birtokba. Vedd birtokba most. – Imádom. Imádom – ismételgeti Ashlyn. Maddox mélyebbre nyomult, olyan mélyre, amennyire csak tudott. Ashlyn zihálva mondta ki a nevét. – Szők – mondta Maddox összeszorított fogakkal. Szinte érezni vélte... Nem, biztosan nem. – Forró.

– Jó. Nagyon jó. Bármelyik pillanatban felemészthetik a férfit a lángok – a lángok, amelyek forróbbak, mint a pokol lángjai. Reszketett, még jobban, mint eddig. Ágyéka kemény volt, szinte fájt. Készen állt a bevetésre. Ha ilyen hevesen reagált arra, hogy csak az ujjaival kényeztette a lányt, mi lesz akkor, amikor belehatol? Ne hagyd abba. Nem tudom abbahagyni. Fogát összeszorítva még egy ujját bedugta, hogy kitágítsa a lányt... és akkor eljött a pillanat, amikor többé már nem tagadhatta az akadály meglétét, ami azt jelentette, hogy Ashlyn szőz. Ajka haragosan eltorzult. Fejét oldalra billentette, és azon kapta magát, hogy zavartan mered a lány lábai közé. Szőz lenne? Biztosan nem. Felnıtt nı. De az akadály cáfolhatatlan volt. Visszahúzódott és felállt. Nem érintette meg újra Ashlynt, csak tetıtıl talpig végigmérte. A lány is remegett, mint ı. Ezernyi gondolat száguldott át Maddox lázas elméjén. Hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörő nı szőz legyen? És miért küldenének a Vadászok egy tapasztalatlan nıt, hogy elcsábítsa? Nem is tudná, hogyan kell. Miért küldenének az istenek egy szüzet, hogy megbüntessék ıt? Ez nem inkább a szőz büntetése lenne? A férfi hirtelen visszahúzódásától összezavarodva Ashlyn kinyújtotta a nyakát, míg egybe nem fonódott a tekintetük. Gyönyör és fájdalom küzdött egymással finom vonásain. – Valami rosszat tettem? Maddox megrázta a fejét, még nem állt készen arra, hogy megszólaljon. Testének minden apró porcikájában égett a

birtoklás vágya. Még egyetlen férfi sem hatolt belé. Egyetlen férfi sem ízlelte meg édes zamatát. – Akkor miért hagytad abba? – Megfordult, hogy rendesen Maddox szemébe nézhessen, és a fér észrevette, hogy a mellbimbói kemények, rózsása és nedvesek. Feléje ágaskodtak, azt kérve... az kérve... Azon volt, hogy elvegye a szüzességét, és még csak meg sem csókolta a lányt, jött rá hirtelen. Bármelyik nı, még ha Csali is, még ha isteni büntetés i többet érdemel ennél. És abban a pillanatban ne hitte, hogy Ashlyn bármelyik is lenne. De ott volt az erdıben a múlt éjjel, és négy Vadas követte. Biztos volt benne, hogy a két eset össze függ, de most azt gondolta – mit? Lehet, hogy Ashlyn volt a célpont? Ha igen, vajon miért? Benne nem lakott démon –azt Maddox megérezte volna. Vagy mégsem? Többé már nem tudta. Semmi mást nem tudott, csak azt, hogy minden porcikája vágyik erre a nıre. Már az e' sı pillanattól fogva, hogy meglátta. Volt benne val~ mi, ami mélyen megérintette. Még a szellemet is. – Maddox? Nagyon szerette volna elvenni a szüzességét, de nem fogja. Ma nem. Úgy nem, hogy órákkal ezelıtt rosszul volt. Úgy nem, hogy nem tudja, milyen reakciót váltana ki belıle, amikor belehatol – és ı lenne a lánynak az elsı. Neki is Ashlyn lesz az elsı. Azelıtt soha nem volt dolga szőz lánnyal. Meg kellene találnia a legjobb módját, a legjobb módot, hogy megfékezze Erıszakot. A szellemnek tetszene, hogy pillanatnyi fájdalmat

okoz a lánynak. Nem így van? Talán le kellene láncolnia magát. Ami a mostani alkalmat illeti... A hővös csempéhez nyomta Ashlynt. A lány gyönyörő, barna szeme elkerekedett. Annak ellenére, hogy ajka még nem gyógyult meg teljesen, Maddox megcsókolta Ashlynt. A lány szája meglepetten szétnyílt, aztán mohón kitágult, befogadva a férfi nyelvét. Maddox elfordította a fejét, hogy mélyebbre hatolhasson Ashlyn szájában, hogy annyit adhasson neki, amennyit csak akar. A lány íze kínozta – mentolos és nıies íz volt. Megint felszikrázott köztük a levegı. Ashlyn levegıért kapkodott, és ı elnyelte ezt a hangot. Mellkasa a lány melléhez nyomódott, akinek mellbimbója olyan kemény volt, hogy szinte karcolta a bırét. Még a szabálytalan szívverését is érezte. Maddox behajlította a térdét, felemelkedett és erekcióját Ashlynhez nyomta. A lány megint zihálni kezdett. Megrázkódott. Kezével a férfi hajába túrt, és közelebb húzta magához. Foguk összekoccant, a csók folytatódott... soha nem ért véget... örökké tartott... varázslatos, álomszerő, tüzes csók volt. Igen, tüzes. Tőz vibrált köztük. Fehéren izzó. Égetı. Maddoxban dúlt a pokol. Megharapta Ashlyn alsó ajkát – többé már nem tudta visszatartani magát, még ha akarta volna sem, de nem, már nem is akarta. Egy vércsepp hullott a nyelvére, és megízlelte fémes aromáját. Jó volt, nagyon jó.

Ashlyn felnyögött, és ı is megharapta a férfit, olyan hévvel viszonozva sötét szenvedélyét, ami meglepte Maddoxot. Gyengéden, nyugodtan. Megfogta a lány arcát – gyengéden, nyugodtan –, és oldalra döntötte a fejét. Végigcsókolta Ashlyn állát, a kulcscsontját, ami szinte a vesztét okozta. Bıre olyan volt, mint valami drog, és egyetlen apró kóstoló elég volt hozzá, hogy többet és többet akarjon. Fedezze fel az egészet. Ashlyn zihálva hozzányomta testét. Majd zihálva visszahúzódott, aztán megint hozzányomult. A férfi erekciója a lába között kutakodott, kétségbeesetten próbált behatolni. Nem, most nem. Ártatlan, emlékszel? Ashlyn ártatlan. A lány belemélyesztette a fogát Maddox kulcscsontjába, amitıl a férfi majdnem elélvezett. Ashlyn vad volt, viharos. Ujjai a férfi hátára vándoroltak, szorították, masszírozták. Körme a bırét karcolta. Maddox nem hitte, hogy a lány tudatában van annak, amit tesz. Feje jobbra–balra hanyatlott, szeme csukva volt. – Jövök és kielégítelek – mondta a férfi önuralomért küzdve. – Igen. Gyere. – Ashlyn elengedte Maddoxot és megmarkolta saját mellét, két ujja közé csippentve a mellbimbót. A férfi soha nem látott ennél érzékibbet. – Csak érints meg – parancsolta neki a lány durván. – Ne hagyd abba. – Mindjárt. Csak egy... pillanat. – Maddox megragadta a péniszét, tudta, ha nem így tesz, szétfeszíti Ashlyn lábát és belehatol. Egy rántás, kettı. Felszisszent. – Maddox. Siess!

– A kezemmel vagy a számmal? – kérdezte alig hallhatón. A víz végigfolyt a lányon, le a hasán, arra bátorítva Maddoxot, hogy kövesse az útvonalát. – M–mi? – Kinyitotta szemét, a férfira nézett, aztán saját magára. Amikor rájött, mit csinál a kezével, leejtette a karját és elpirult. – A kezemmel vagy a számmal érintselek meg? –Maddox tovább mozgatta kezét duzzadt péniszén, azt kívánva, hogy bárcsak Ashlyn keze lenne ott. Vagy a szája. Vagy a teste. – A kezeddel? A férfi nem sokat tudott az emberekrıl, de felismerte, mire vágyik igazából a lány. Azt akarta, hogy a szájával kényeztesse. Talán ettıl zavarba is jött –de ezt a zavart majd ı legyızi nemsokára. Maddox másodszor is letérdelt. – Mit csinálsz? – suttogta Ashlyn megbotránkozva. Azonban hangját izgalom hatotta át. Válasz helyett Maddox ott nyalta meg, ahol a lány szerette volna. Ez olyasvalami volt, amit már évek óta szeretett volna megtenni egy nıvel, de nem merte megkockáztatni, mert túlságosan félt Erıszak reakciójától. Abban a pillanatban túlságosan megigézettnek érezte magát ahhoz, hogy féljen, és hirtelen megörült neki, hogy idáig várt. Ashlynnek tiszta, ártatlan nıies íze volt. Mézíze. Szenvedély és forróság íze. Kábító, rabul ejtı. Az övé. . – A száddal – zihálta a lány. – A száddal. Meggondoltam magam.

Maddox megint megnyalta, és a lány hasa megremegett. Tenyerét a csempére tette, és felemelkedett. Csípıjét elırefelé ívelte, hogy Maddox jobban hozzáférjen. És a férfi megadta neki, amire vágyott. Egyik kezével szétterpesztette a lány lábait, a másikkal magát simogatta, míg nyelvével Ashlyn forró középpontját kutatta. A lány nyögdécselt, tekergett, vonaglott. – Még? – kérdezte tıle Maddox. – Még. Igen. Kérlek. Már közeljárt, nagyon közel. Maddox érezte, ahogy száguld a kielégülés felé, érezte édes ízét. Harapj. A kényszer megijesztette. Megállt. A lány felsikoltott csalódottságtól, ı pedig összeszorította az állkapcsa az érzéki fájdalomtól. Vízcseppek hullottak a férfi szempillájáról az állára. Le akarta törölni ıket, hogy jobban lássa Ashlynt, de nem akarta megmozdítani egyik kezét sem . Égett a torka, a tüdeje. – Mondd, hogy kívánsz. – Míg meg nem nyugszom. – Kívánlak – Ashlyn szinte kiabált. Úgy nézet Maddoxra, mint aki képtelen elhinni, hogy itt é most errıl beszélnek. – Mondd, hogy szükséged van rám. – Szükségem van rád. – Mondd, hogy soha nem fogsz elárulni. – Soha nem foglak elárulni. Legalább nem hezitált. Valami ellágyult Maddoxban. – Hol szeretnél lenni? – kérdezte a lánytól, szinte könyörögve. Legyen rám szükséged, annyira amennyire nekem szükségem van rád. Talán a víz miatt. Talán a pára miatt. Ashlyn szeme mintha elfátyolosodott volna, sebezhetıség ült ki arcára.

– Veled – válaszolta. – Csak veled. A férfi is és a szellem is meghökkent varázslatos szavai hallatán. Meghunyászkodtak. Maddox újra a lány lába közé temette az arcát, nyelve mélyebbre hatolt, mint korábban. Ashlyn felsóhajtott a gyönyörtıl, egyik lábát a férfi hátára kulcsolta. Sarka a vállához nyomódott, de Maddox nem törıdött vele. Még tetszett is neki. Ashlyn vágya szétáradt a férfi torkában, miközben harapdálta a lány testét. Már nem tudott megálljt parancsolni magának. Tehetetlen volt saját cselekedeteivel szemben. Nem akarta bántani Ashlynt, ahogy a szellem sem. Most az egyszer összhangba kerültek, és mindketten csak gyönyört akartak nyújtani neki. Ashlyn a végéhez közeledett. És aztán elélvezett. Az orgazmus egész testében megrázta. Belseje összeszorult, csapdába ejtve a férfi nyelvét a mennyország kapujában. És amikor Maddox nevét kiáltotta, ı is elélvezett. Forró mag lövellt vesszıjébıl a zuhanytálcába. Teste összerándult, izmai vasmarokként szorultak a csontjára. Még soha semmi nem okozott neki ennyire jó érzést. Semmi nem volt ilyen tökéletes. Másodpercek – percek? órák? – teltek el. Abban az idıtlen örökkévalóságban Maddox Gyönyörré vált. Nem olyan lény volt, akin Erıszak uralkodott. Egyszerően csak egy férfi volt, aki ez után a nı után sóvárgott. Férfi, aki olyan világban élt, ahol a fény mindig eltörölte a sötétséget, és a jó mindig gyızedelmeskedett a gonosz felett. Bárcsak... Amikor Maddox kinyitotta a szemét, megint önmaga volt. Megint az a férfi volt, akin a sötétség uralkodik, aki olyan

világban él, ahol az éjfél gyız, a gonosz pedig a jó arcába nevet. Még mindig térdelt. Ashlyn még mindig ott állt elıtte. Hallotta a lány rekedt zihálását, és rájött, hogy ı is zihál. Felállt és zavarodottan vette észre, hogy remeg a lába. Ashlyné is remegett. Szeme csukva volt, szempillái vizes tüskékként meredeztek. Körüllengte valamiféle elégedett, üdvözült aura, de Maddox nem tudta előzni magától a hirtelen támadt gondolatot, hogy túl durva volt a lánnyal, hogy lehetett volna gyengédebb is. Jobban kellett volna igyekeznie. – Kérlek, nézz rám – szólalt meg a férfi. Ashlyn szeme kinyílt, szempillái, mint egy pillangó szárnya, rebbentek. A borostyánszínő korongok Maddoxra meredtek, és Ashlyn bizonytalanul harapta be alsó ajkát. – Igen? – Nem okoztam fájdalmat? – Vagy ami még rosszabb: – Megbántad? – Nem és nem. – Ragyogó mosolyt villantott a férfira, ami olyan volt, mint napsütés az éjszaka homályában. – Hogy lehet, hogy még szőz vagy? – kérdezte Maddox kábultan. Ashlyn mosolya elhalványult. Zavar ernyızte tekintetét, szemének barna színe háborgó fekete för–geteggé sötétült. – Nem akarok beszélni róla. – Kérlek. Ashlyn a földet bámulta, hogy elrejtse érzéseit, vihart. – Soha nem kellett volna azt mondanom, hogy inkább kérj, és ne parancsolj. Ez ellenállhatatlan.

Maddox ezt jól az eszébe véste. – Talán szólnom kellett volna róla korábban, mielıtt... De... A férfi gyomra görcsbe rándult. Hallania kell Ashlyn vallomását, akármi is az? Igen. Meg fogja hallgatni? Nem. Nem most. Elzárta a vizet, és a csempéhez szorította a lányt. Nem tudta megjósolni, hogy fog reagálni a szellem, ha ez a gyönyörő teremtmény beismeri, hogy összeesküvést szıtt ellene. – Ashlyn... – Nem – mondta a lány és megrázta a fejét. – Hallgass végig. Csak ígérd meg, hogy nem fogsz győlölni miatta, jó, és próbáld megérteni, hogy nem tehetek róla. – Itt szünetet tartott, majd mély levegıt véve folytatta. – Szóval... Nem csak téged szállt meg egy olyan erı, ami felett nincs hatalmad. Én hangokat hallok. Amikor olyan helyen vagyok, ahol valaha lezajlott egy párbeszéd, minden egyes elhangzott szót hallok, akármennyi idı telt is el. – Pillantása ide–oda vándorolt, de egyszer sem nézett Maddoxra. A férfi feszülten figyelt, és a hallottak mélyen megdöbbentették. Nem azt ismerte be, hogy Vadászoknak dolgozik vagy isteneknek, sem azt, hogy egy ellene irányuló bosszúhadjárat részese, hanem azt, hogy hangokat hall. Maddox a szíve mélyén tudta, hogy nem hazudott. Amit Ashlyn mondott, túl bonyolult volt, és túl könnyen lehetett volna bizonyítani az ellenkezıjét – egy igazi Csali valami kevésbé cáfolhatót választott volna. Ráadásul értelme is volt, hiszen beleillett a múlt éjszaka eseményeibe.

Ami azt jelenti, hogy Ashlyn tényleg védeni próbálta ıt korábban. Nem hátsó szándékból, hanem mert ezt akarta. Maddoxot ámulat öntötte el. Ámulat, megkönnyebbülés és öröm. Most megértette, miért nem tört össze a lány, amikor beismerte neki, hogy megölte azokat az embereket. Valószínőleg nem is ismerte ıket. Ahogy gyanította korábban, el akarták kapni Ashlynt, hogy képességét az elınyükre használják fel. Ujjai viszkettek – szeretett volna kést ragadni, hogy újra megölje ıket. Nyugodj meg. Az is lehet, hogy ık is az Intézetnek dolgoztak, csak Ashlyn nem jött rá. Nem, ez így nem jó. Felfedhették volna magukat a lány elıtt, hiszen elég közel voltak hozzá. – Mért féltél attól, hogy meggyőlöllek? – kérdezte Maddox. – Titkokat hallok – suttogta a lány. – Nagyon nehéz így barátokat szerezni, tudod? Azok, akik tudják mire vagyok képes, hallani sem akarnak rólam. É akik nem tudják, azoknak fogalmuk sincs, hogyan viselkedjenek velem. A hangjából áradó magány mélyen megérintette Maddoxot. Megértette. Ennek ellenére a gondolata sem tudta elviselni, hogy a lány tudja – hallja – milyen erıszakos tetteket követett el az évek során. – Rólam milyen titkokat hallottál? – Próbált könnyed hangon beszélni, de nem nagyon sikerült. – Semmit. Esküszöm. – Ashlyn elkerekedet szemmel pillantott rá. – Amikor te a közelben vagy, minden elcsendesül.

Ezt már korábban is mondta. Maddox felidézte, milyen volt a lány arckifejezése, amikor elıször találkoztak. Tökéletes boldogság ült rajta. Pontosan annyira sóvárgott a csendre, amennyire állította azt. A tudás megszégyenítette és zavarba hozta Maddoxot, mégis érzelmei mélyén megingathatatlan büszkeség rejtezett. Segített neki. İ, aki képtelen volt harcolni a saját gyötrelme ellen, valahogy megszabadította Ashlynt az övétıl. – Azt mondtad, titkokat hallasz. Mit hallottál rólunk? – Már mondtam neked. A legtöbb városi szerint angyalok vagytok. Néhányan azt gondolják, hogy démonok. De mindenki áhítattal tekint rátok. – Nem tervezik, hogy megtámadnak? – Ilyesmit nem hallottam. – Jó. – Maddox kezét a lány derekára téve felemelte ıt, és kitette a zuhanytálcából, majd maga is kiment. Kivett egy törölközıt a szekrénybıl, bebugyolálta vele Ashlynt, és saját magának is elıvett egyet. – Jó? Csak ennyit tudsz nekem mondani? – kérdezte Ashlyn. – Igen. A lánynak tátva maradt a szája meglepetésében. – Hát akkor most, ahogy már mondtam is neked, szeretném felhívni a fınökömet, hogy tudassam vele, jól vagyok. Maddox megrázta a fejét. – Attól tartok, ez nem lehetséges. Senki nem tudhatja, hogy itt vagy. A saját biztonságod és a miénk érdekében is. –De...

– Errıl nem nyitok vitát. A válaszom nem, soha. Ashlyn szája megint kinyílt, mintha ellent akarna mondani neki. Ám csupán annyit mondott: – Rendben. Maddox a hangjából tudta, hogy nem volt rendben. Lehet, hogy azt tervezi, keres egy telefont, amint a férfi hátat fordít neki. Nık. Életében elıször megértette, mire gondol Paris, amikor úgy ejti ki ezt a szót, mint valami szitkot. Felsóhajtott. – Esküszöm neked, Ashlyn, mindenkinek így lesz a legjobb. A lány elfordult tıle, úgy törölte szárazra a karját. Mozdulatai kissé lassúak, kimértek voltak, mintha gondolatban messze járna. – Mi a baj? – Sok minden. Fel kell hívnom a fınökömet, és abban a pillanatban meg is fogom tenni, amint találok egy telefont. Nem tarthatsz vissza. –Ez... Most Ashlyn szakította félbe a férfit. – És még neked is, egy halhatatlannak, azt kellene gondolnod rólam, hogy hátborzongató vagyok, úgyhogy nem értem, miért nem ismered be. Maddox megtörölte a haját, és a nyaka köré tekerte a törölközıt. – Nem vagy hátborzongató. Szerintem gyönyörő vagy, okos, bátor és legfıképpen édes. Ashlyn maga köré csavarta a törölközıt, elrejtve testét a férfi tekintete elıl. – Tényleg?

Nyilván belenevelték ezt az erıs bizonytalanságot. Maddox haragosan összevonta a szemöldökét: meg tudta volna ölni, aki ezt tette vele. – Tényleg. – Kezét vállára téve maga felé fordította a lányt. Tekintetük egybefonódott. – Ha csak a felét tudnád annak, ami itt történik, akkor... – Összeszorította az ajkait. A fenébe, nem kellett volna ezt mondania. – Úgy érted, még több szurkálás és feltámadás? –kérdezte Ashlyn szárazon. Sokkal több. – Szóval mit csinálunk most? – Ashlyn szélesre tárta karjait. Bár Maddox azt kívánta, bárcsak vele tölthetné a nap hátralévı részét, tudta, hogy nem lehet. Voltak feladatai, harcos volt, akinek meg kellett védenie az otthonát, sokkal inkább, mint valaha. Miután a hálószobába vezette Ashlynt, felöltözött, és felszedett a földrıl egy pólót, egy alsónadrágot és egy melegítıt, majd odadobta ıket a lánynak. – Vedd föl ezeket. Ashlyn egyiket sem kapta el, és le kellett hajolnia, hogy felszedegesse ıket. Minden egyes mozdulatánál feljebb csúszott a törölközı a combján. Maddox pénisze megmerevedett. Megint. Ki kellett volna merülnie, de nem. Ashlynnel nem. İ mindennél jobban felizgatta. – Van pár dolog, amit el kell intéznem – mondta a férfi, sokkal inkább magának, mint Ashlyn kérdésére válaszolva. – És magaddal viszel? – kérdezte a lány, szorosabban markolva a ruhákat. – Igen és nem.

– Ez mit jelent? Semmi értelme hazudni, gondolta Maddox. Ashlyn elég hamar rájönne. – Bezárlak Danikához, míg elvégzem a... házimunkát, így lesz társaságod, és lesz, aki ápoljon és szóljon nekem, ha megint rosszul lennél. Elıször riadalom árnyékolta be a lány arcát. Aztán harag. Felvonta szemöldökét és nyelve hegye az ajka vonalán játszadozott. – Egy: semmi szükség arra, hogy bezárj. Azt mondtam, itt maradok. Kettı: azt mondod, Danika be van zárva? Hogy fogoly? – Az utolsó szó olyan volt, mint egy sikoltás. – Igen. – Furcsamód azt remélte, hogy ettıl a lány még dühösebb lesz, mert szerette volna újra látni azt az édes nyelvét. – De Maddox, azt mondtad, én vagyok az elsı nı, akit... – Danikát nem én zártam be. Nem is hazudtam neked. Most szót se többet. Kérlek. – Ha Ashlyn megkéri, hogy engedje szabadon Danikát, meg akarja majd tenni. A többiek ellen akarna fordulni, hogy teljesítse a kívánságát. – Öltözz fel, vagy meztelenül viszlek ki a szobából. Ashlyn csendesen tanulmányozta a férfit. Csendesen könyörgött neki, hogy... Miért is? Maddox nem tudta megmondani. Nem szólt semmit. Nem tudott. Az idı nem volt a barátja. – Hogy legyen? Felöltözve vagy meztelenül? Ashlyn haragosan rámeredt – ez volt az elsı alkalom, hogy megmutatta igazi természetét –, és hátat fordított. Merev,

szaggatott mozdulattal a földre dobta a törölközıt. Elegáns hát... kerek fenék... Maddox szája kiszáradt. – Harcolnom kellene veled emiatt, de nem fogok. Tudod miért? – Ashlyn nem hagyott idıt a férfinak, hogy válaszoljon. – Nem azért, mert azt parancsoltad, hanem mert szeretném megnézni, hogy van Danika. Gyorsan felöltözött, és Maddoxnak örülnie kellett volna, hogy eltakarta azokat a buja domborulatokat. Senki más nem láthatja a lányt, senki másnak nem lehet esélye, hogy élvezze a látványt. De ez azt is jelenti, hogy ı sem láthatja, ı sem élvezheti. – Ez túl nagy – mondta Ashlyn szembefordulva vele. Igaza volt. Minden ruhadarab lógott rajta, de Maddox gyönyörőnek látta. Tudta, mi van alatta. Tudta, mi vár az érintésére – és csak az ı érintésére. – Csak ez van. Most megteszi. Egy gondolat ötlött fel benne. Torin folyton rendel mindenfélét egy postafiók címére, és Paris elhozza ıket. Talán megkérhetné, hogy rendeljen olyan ruhákat, amiket Paris idióta filmjeiben látott. Mélyen dekoltált ruhákat, talán magas sarkú cipıt is, és pár ékszert. És talán szexi – hogy is nevezte Paris? – fehérnemőt, amire Ashlyn vágyott. – Késıbb beszélünk – mondta a lány Maddox mellé állva. Nem kérés volt, jött rá a férfi, hanem parancs. – Igen. – Próbált nem mosolyogni. – Majd beszélünk. – Minden kérdésemre válaszolni fogsz. Nincs kifogás. – Összeszőkült szemekkel nézett a férfira. Talán.

– Jobban teszed, ha viselkedsz, amíg nem vagyok itt. Emlékszel, mondtam, hogy veszélyes engem feldühíteni? – Mert különben elfenekelsz, ha rossz kislány leszek? A kihívó megjegyzés meglepte Maddoxot. Istenek, honnan jött ez a kis tüzes boszorka? Látta már riadtnak, döbbentnek, betegnek, felizgultnak, de ilyen erıteljesnek még nem. Egészen elképesztı módon, a szellem nem tört ki az ellenszegülés hallatán. Nem késztette arra a férfit, hogy kirohanjon Ashlyn ellen. Azt gondolta, talán... Nem. Az lehetetlen. Erıszak szelleme nem mosolygott. – Ne akard megtudni, mit teszek akkor – mondta Maddox, amikor végre megtalálta a hangját. – Úgyhogy ne kísérts. Ashlyn lábujjhegyre emelkedett, meleg lehelete a férfi fülét legyezgette. Kemény mellbimbója hozzádörgölıdött a mellkasához. Maddox lélegzetvisszafojtva várt, ahogy megérezte, mire készül a lány. Lehet, hogy nem tudta, honnan jött ez a tüzes boszorka, de azt tudta, hogy izgatja ıt. – Talán szeretem, hogy kísértésbe vihetlek – suttogta Ashlyn. Megharapta a férfi fülcimpáját. – Gondolkodj ezen, amíg be leszek zárva. El fogok gondolkodni. Ó, igen. Egészen biztosan így lesz.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Ashlyn a repedezett faajtóra meredt, amelyet Maddox épp az imént csapott be az orra elıtt, csapdába ejtve ıt egy másik szobában. Egy másik börtönben. Ó, ez a férfi igazán dühítı volt! Gyengéden és féktelenül elégítette ki, hogy attól Ashlynnek zavarba kellett volna jönnie – zavarban is volt egészen addig, míg meg nem érezte forró nyelvének csodálatos érintését –, aztán újra harcossá vált, aki nyers, kemény és eltökélt volt. Ennek ellenére vágyott rá. Azzal fenyegette, hogy összezárja egy másik ártatlan nıvel – egy nıvel, akit már korábban bezárt. Ez nagyon is szégyenteljes viselkedés volt a részérıl. Ennek ellenére vágyott rá. Még a fülcimpáját is megharapta, és megpróbálta elcsábítani, hogy befejezzék, amit a zuhany alatt elkezdtek. De Maddox ellenállt, végigvezette a folyosón, és belökte ebbe a szobába, majd úgy hagyta itt, hogy meg sem csókolta, még csak egy szót sem szólt. Ennek ellenére ırülten vágyott rá. A karjában akart lenni, azt akarta, hogy a férfi átölelje, ahogy mindig is álmodott róla. Beszélgetni akart vele, azt akarta, hogy Maddox megismerje. És azt akarta, hogy utána igenis szeretkezzenek, ezúttal rendesen. Semmi ne tartsa vissza. Az iránta érzett vágya annyira erıs volt, hogy nem is értette. A férfi könyörtelen volt, titokzatos és szeszélyes. Egyenesen a

pokolból jött. Ugyanakkor tudott kedves lenni, és neki köszönhette a legjobb dolgot, ami valaha történt a testével. Ó, igen. És ı hozta el a csendet. Mintha meg tudna feledkezni errıl. Fenébe! – Te ki vagy? – kérdezte hirtelen egy nıi hang. Ashlyn, felriadva tőnıdésébıl, megfordult. Danika és három másik, hetven és huszonvalahány év közötti nı meredt rá aggodalmasan, félve. Te jó isten. Maddox négy nıt zárt be? Mi ez, egy halhatatlan háreme? Hát, a ruhád már megvan hozzá. Danika elırelépett. – İ a beteg. Akit – köhintett egyet – meggyógyítottam. – Köszönöm – mondta Ashlyn lágyan, és fogalma sem volt, mit mondhatna még ennek az idegennek, aki nem is volt annyira idegen. Danika bólintott. – Jobban nézel ki. – Pillantása végigpásztázta Ashlynt, aztán gyanú ébredt benne. – Csodával határos módon jobban, hogy ıszinte legyek. – Bárcsak meg tudnám magyarázni, de nem tudom. Amikor elmúlt a hányinger, visszatért belém az erı. Úgy tőnik, azok a „kis kavicsok" végül mégis hatottak. – Ashlyn is a lányt tanulmányozta. – Te is jobban nézel ki. Eltőnt rólad az az édes zöld szín. – Hát, életemben elıször repültem egy férfival fájdalomcsillapítóért. – Danika csípıre tette a kezét. –Szóval, mi hozott a Kísértetkastélyba? Téged is elraboltak? Ashlynnek nem volt ideje válaszolni.

– Kik ezek az emberek? – kérdezte Danika idısebb kiadása. – Mik ık? Danika azt mondta, az egyiknek szárnyai vannak. Ha még nem tudják, Ashlyn nem fogja elárulni nekik. Szünetet sem tartva, a legidısebb nı azt kérdezte: – Ismered a kiutat innen? Mindegyik nı közelebb ment Ashlynhez, és körbeállták. Reménykedve néztek rá, mintha ı lenne minden válaszok tudója és meg tudná menteni ıket a hitvány végzettıl. Ashlyn feltartotta a kezét. – Lassabban. – Elraboltak, mondta Danika. Miért tenne ilyet Maddox? – Van köztetek vadász vagy csali? – Maddox hangjában undor csengett, akárhányszor kiejtette ezeket a szavakat. – Úgy érted, kincsvadászok vagyunk–e? Vagy horgászok? – Danika zavartan összevonta a szemöldökét, de zöld szeme keményen csillogott. – Nem. – Fogalmam sincs, hogy értem. Azt reméltem, valamelyikıtök tudja. – Múltbéli hangok kezdtek bekúszni elméjébe, egyik beszélgetés a másik után. –Nem. Ne kezdıdjön újra. – Ashlyn érezte, hogy elsápad, minden melegség elpárolgott a bırérıl, csak egy hideg, reszketı csigaházat hagyva maga után. Lélegezz. Csak lélegezz. – Azt hiszem, megint rosszul lesz – mondta Danika aggódva. – El tudsz menni az ágyig? – kérdezte Ashlyntıl. – N–nem. Csak le akarok ülni. Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát, és óvatosan lenyomta a padlóra. Ashlyn készségesen engedelmeskedett,

hiszen elgyengült a lába, nem bírta volna megtartani a testsúlyát. Borzongva próba lélegezni. Megfognak ölni minket. Meg kell szöknünk. Hogyan? Hisztérikus nevetés. Ha ki kell ugranunk az ablakon, akkor kiug–runk. Meg akarnak fertızni minket valamilyen betegséggel. Ha kiugrunk, meghalunk. Ha maradunk, meghalunk. A hangok ezektıl a nıktıl származtak, jött rá As lyn. Minden egyes szó, ami elhangzott ebben a sz bábán, most lejátszódik az elméjében. A fenéb pedig már kezdett hozzászokni a csendhez. Azt hitte, lehet egy kis nyugalma, amíg távol tartja magát a kazamatától. Remélhetıleg a nık nincsenek itt túl hosszú ideje, és nem beszéltek túl sokat. Hiányzik nagyapa. İ tudná, mit tegyünk. Hát ı nincs itt, igaz? Saját magunknak kell k' találnunk, mi legyen. Egy vajas zsemlét és egy üveg almalevet tartott Ashlyn orra elé. – Tessék – mondta gyengéden Danika. – Ez talán segít. Ki beszél? Ki mondta ezt? Kihez beszélsz, Dani? Ööö, senkihez. Ashlyn remegı kézzel vette át, amit adtak neki. A társalgás egy folytonos zőrzavar volt. Néha, mint a kazamatában is, egyoldalúnak tőnt. Nem hallotta, hogy kihez beszélnek az asszonyok, csak azt tudta, hogy nem egymással.

Hallotta, amint Danika azt mondja: Ha... ha gyógyító vagyok, megesküszöl, hogy megmented az anyámat, a nagyanyámat és a nıvéremet ? İk nem tettek semmi rosszat. Azért jöttünk Budapestre, hogy elbúcsúzzunk a nagyapámtól. Mi... De azt nem hallotta, ami ez elıtt hangzott el. Vagy utána. Vajon miért? A férfiak halhatatlanok voltak, de Ashlyn hallott már halhatatlan teremtményeket beszélni. Még vámpírokat, szellemeket, alakváltó lényeket is. Az itt élı démonokat miért nem? Pedig Danika nyilvánvalóan hozzájuk beszélt. Ashlyn harapott a zsemlébıl és belekortyolt az almalébe, miközben megpróbálta kikapcsolni a következı párbeszédet. Dudorászott. Meditált. A nık próbálták lefoglalni, de egyszerően képtelen volt válaszolni nekik. Túl sok hang versengett a figyelméért. A nık egytıl egyig feladták. Hogy ezután mennyi idı telt el – csak percek, talán órák is –, Ashlyn nem tudta. Sokszor majdnem Maddoxért kiáltott, de úgy tartotta vissza a könyörgést, hogy addig harapta a nyelvét, amíg ki nem serkent a vére. Házimunkát kell végeznie, ezt mondta Ashlynnek. Emellett nem akart Maddox terhére lenni. Nem akarta, hogy a férfi nyőgnek tartsa. Ezért jöttél ide, emlékeztette magát Ashlyn. Hogy megkérd ezeket a férfiakat, tanítsák meg neked, hogyan uralkodj az erıdön, még ha ez azt is jelenti, hogy nyőg leszel a számukra.

Ám ez az elıtt volt, hogy Maddox besétált volna az életébe. A lány most azt akarta tıle, hogy a kedvese legyen (ha az lenne, az a bunkó), nem az ápolója. Megint. Egy... egy hangot hallasz? A fejedben? Igen. És nem a saját hangodat? Talán, lehet. Nem tudom. Szerencsére a suttogás abban a pillanatban abb maradt, hogy Ashlyn belépett a szobába. Azonban megkönnyebbülten be kellett ismernie magának, hogy megtudott néhány új információt. Az elsı é legfontosabb, hogy Danika hallott a vadászokról beszélt róluk a családjának. – Vadászok – mondta Ashlyn felemelve a tek' tétét. Danika a szoba egyetlen ablakán nézett kifelé, azon az ablakon, amelyet egyik nı sem tudott kinyitni. Ashlyn hallotta, hogy megpróbálták, de nem sikerült. – Mik azok? Most ne hazudj nekem. Kérlek. Danika megriadva felugrott, és kezét a szívére téve megfordult. – Megint jobban vagy, hm? Miért kellene megbíznunk benned? Lehet, hogy azoknak a férfiaknak do gozol. Lehet, hogy ık küldtek ide, hogy megtudj valamit, és amikor megtudtad, berontanak majd ide és megölnek minket. – Ez igaz. – Végül is ezek a nık csak azt tudták róla, hogy rosszul volt és hogy hozzábújt az ellenségükhöz. – De te megmentettél. Miért akarná hogy bármi bántódásod essen? Danika pislogott, de nem szólt semmit.

– Egyszerően csak bíznod kell benne, hogy nem azért vagyok itt, hogy bántsalak vagy csapdába csaljalak. Te és én ugyanabban a helyzetben vagyunk. – De mi van a dühössel? Maddoxszal. Jársz vele. A járás nem pontosan az a szó volt, amit Ashlyn használt volna. Megpróbálta elképzelni Maddoxot, amint vele szemben ül egy gyertyafényes asztalnál egy étteremben, bort iszik és lágy zenét hallgat. Ajka mosolyra húzódott. – Talán. Szóval? – Szóval ez azt jelenti, hogy közéjük tartozol. – Nem tartozom közéjük – állította makacsul Ashlyn. – Csak úgy idekeveredtem. Éppen tegnap. Danika szeme elkerekedett, aranyszínő szempillája hasonló színő szemöldökét érte. – Most már tudom, hogy hazudsz. Az a férfi törıdik veled, ez egyértelmő. Egy férfi sem mutat ennyi együttérzést egy nı iránt, akivel épphogy csak találkozott. Igen, Maddox tényleg együtt érzı volt. Igen, kedves volt. Gyengéd. Édes. A legádázabb férfi, akivel valaha találkozott, a homlokát törölgette és megtisztogatta az arcát. – Ezt nem tudom megmagyarázni, de nem hazudok. Egy csendes perc telt el. – Jól van. – Danika megtévesztıén hanyagul vont vállat. – A Vadászokról akarsz hallani, akkor elmondom. Nem mintha valami döntı információ lenne egyébként. – Belégzés, kilégzés. – Amikor a szárnyas férfi, Aeron, elvitt a városba, meglátott egy csoportot. Fel voltak fegyverezve, mint a

katonák, és sötét sikátorokban lopakodtak, mintha nem akarták volna, hogy valaki észrevegye ıket. Ez eddig nem mondott semmit Ashlynnek. – Aeron azt motyogta az orra alatt, hogy Vadászok, és elırántott egy tırt. – Harag színezte el Danika lágy hangját. Az emlék nyilván nem tartozott a kedvencei közé. – Megküzdött volna velük, ha nem lettem volna ott. Ezt mondta. És azt is, hogy azok az emberek azért jöttek, hogy megöljék ıt és a barátait. – Az utolsó mondatot mély, sötét hangon mondta, Aeront utánozva. Ashlyn kis híján elmosolyodott a búskomor, gyászos hangszínen. – Azt akartam, hogy azok küzdjenek, tereljék el Aeron figyelmét, hogy elfuthassak. De nem így történt. Nem vettek észre minket. Ashlyn a homlokát ráncolta. Halhatatlanokra vadászok. Alapvetıen nem ez volt a dolga az Intézetnél? Beszélgetéseket hallgatott ki azzal a céllal, hogy megtalálja, vagyis levadássza azokat, akik nem teljesen emberek. Itt hagyd abba. Az Intézet tanulmányoz, megfigyel és segítséget nyújt, és csak akkor cselekszik végzetesen, ha veszélybe kerülnek a dolgozói. Ebben megnyugvást talált. Az alkalmazottak teljesen tudományosan bántak a megtalált teremtményekkel, nem ragadozó módjára. Ashlynnel azonban nem voltak mindig ilyen méltányosak. Az elsı merényletet akkor követték el ellene, amikor fültanúja volt egy korábban elhangzott beszélgetésnek egy kollégája és egy gyermek között. A férfi elcsábította azt az édes, ártatlan kislányt... megfenyegette... borzalmas dolgokat tett vele. Ashlyn émelygett tıle, és feladta a férfit, ı pedig cserébe

megpróbálta lelıni. Mclntosh, aki mindig a közelében volt, ellökte a lányt, és ezzel megmentette az életét. A második alkalommal majdnem hátba szúrta –szó szerint – egy nı, akinek az volt a legnagyobb gondja, hogy eltitkolja szerelmi viszonyát. Mclntosh megint a testıre lett, Ashlyn mögé lépett, így ıt szúrták meg. A harmadik, egyben utolsó alkalommal, körülbelül tizenegy hónappal ezelıtt valaki megmérgezte. Ám a szerencse Ashlyn mellé szegıdött, és valahogy kihányta az egészet. Ó, édes emlékek. A mai napig fo– galma sem volt róla, miért tették, mi volt az a titok, ami miatt valaki ölni is képes lett volna. Mclntosh minden tıle telhetıt megtett, hogy megvédje ıt. Ám néha ez sem volt elég, úgyhogy Ashlyn megtanulta, csak saját magára számíthat, és nem bízhat senkiben – amitıl még inkább zavarba ejtı lett az a hirtelen támadt vágya, hogy függjön Maddoxtól. – Aeron, ööö, rólad is csúnyán beszélt – mondta Danika, elszakítva Ashlynt a gondolataitól. Ashlyn meglepetten pislogott. – Rólam? Miért? – Azt mondta, csali vagy, akármit jelent is ez. Ashlyn válla megroskadt, amint azt válaszolta: – Maddox is csalinak hív, de még mindig nem tudom, mi az. – Hogy tudna megcáfolni olyasvalamit, amit nem is ért? Hacsak... várjunk. Hajói gondolta, hogy a vadászok becserkészik a halhatatlanokat, akkor a csali csak egyet

jelenthetett: azt, aminek hangzott. Csalétek. Meglóbáljuk a halhatatlan orra elıtt, és csapdába csaljuk. Ó, az... az... a seggfej! Ashlyn segítségért jött ide, nem azért, hogy elırángassa a barlangjából, hogy aztán lemészárolják. – Idióta! – füstölgött magában. – Ne nevezz így – csattant Danika. – Nem rólad beszéltem. Magamról. – Hagyta, hogy Maddox megcsókolja, hagyta, hogy a testébe dugja az ujját és a nyelvét, ráadásul még ennél is többre vágyott. És a férfi egész végig azt gondolta róla, hogy képes lenne egy ilyen erıszakos, alattomos tettre. Talán azt is hitte, hogy könnyen kapható – ezért lepıdött meg annyira, amikor felfedezte, hogy Ashlyn még szőz. A szégyen könnyei égették a szemét. – Rászedtek, mi? – kérdezte lágyan Danika. Ashlyn bólintott. Vajon kívánta ıt Maddox, legalább egy kicsit, vagy egyszerően csak azért akarta elcsábítani, hogy információkat szedjen ki belıle nyilvánvalóan aljas tervérıl? A lány az utóbbit gyanította, és ez fájt neki. Nagyon fájt. Hányszor és hányszor vádolta és kérdezgette a férfi gyanakodva? Nem csoda, hogy olyan könnyen ellenállt az ügyetlen próbálkozásnak, amikor Ashlyn rá akarta beszélni, hogy fejezzék be, amit elkezdtek. Nem csoda, hogy bezárta ıt ide. Idióta!, gondolta megint. Igen, az volt. Egyetlen mentsége, hogy nem volt túl sok testközeli élménye férfiakkal. És vajon miért?! Mert hitványak. Csak elcsábítják és kihasználják a nıket.

– Beszélj arról a hangról, amit hallasz – mondta Ashlyn Danikának. Akármit, csak ne kelljen Maddoxra gondolnia –mielıtt még kitörnének belıle a csalódottság és megbántottság könnyei. Danika jéggé fagyott. – Nem említettem neked semmilyen hangot. Figyelnek minket, ugye? Van itt egy rejtett kamera, vagy ilyesmi? – Nem tudom. – Ashlyn felhúzott térddel összekuporodott. – Talán van kamera, talán nincs. Tekintve, mennyire zavarba jöttek a Tylenoltól, kétlem, hogy akármelyikük is tudná, hogy kell használni. Akárhogy is, nem így szereztem tudomást a hangról. Vajon Danikának Ashlynéhez hasonló képessége van? İ még nem találkozott hozzá hasonlóval, de itt már megtanulta, hogy az elképzelhetetlenre is számítson. – Mondd el a többit. Kérlek. Együtt vagyunk benne. Segíthetünk egymásnak. – Semmi említésre méltó. – Danika körbejárta a szobát, tapogatózott a falakon. – Meg fogok ırülni. Tessék, azt akartad, hogy bevalljam? Valami fickó kezdett beszélni a fejemben ma reggel. Nagyon ösztönzı beszélgetést folytattunk. Egy hang. Egy férfié. Nem sok hang vegyesen. Vagyis nem Ashlyn képessége. – Mondd el – sürgette újra a lányt. A gyomra pont ezt a pillanatot választotta, hogy megkorduljon, és mennydörgésszerő áriát hallatott a kínos csendben. – Mit mondott neked?

Danika homlokráncolva elvett egy darab sajtot az öltözıasztalkára helyezett tányérról, és odahajította Ashlynnek, aztán utasította a családtagjait, hogy segítsenek kamerákat keresni. Pusztán óvatosságból. – Információkat kért a fogvatartóinkról. – Úgymint? – Úgymint mik a napi teendıik, milyen fegyvereik vannak, és milyen biztonsági rendszerrel szerelték fel az erıdöt. – Felnevetett, de hangjában nyoma sem volt humornak. – Azt hiszem, az agyam ilyen ırült módon próbálja feldolgozni, ami történt. Ashlyn nem így gondolta. Azok a kérdések túlságosan támadók voltak, túlságosan konkrétak: ilyen információkat egy katona győjt az ellenségérıl. Szóval... ha nem Danika győjtött adatokat a férfiakról, akkor kicsoda? És kinek van akkora hatalma, hogy behatoljon másvalaki gondolataiba és kérdéseket tegyen fel? – Rosszul vagyok ettıl a szarságtól – morogta Paris. – Most az egyetlenegyszer szeretnék ma a városban maradni és pihenni egyet dugás után, ahelyett ho visszarohanjak ide. Hello, én nem tudok csak úgy i teremni, mint Lucien. – Lehuppant a tévé elé, és bekapcsolta kedvenc Xbox játékát. Meztelen iszapbirkózás. Bırének színe életteli volt, a ráncok eltőntek az arcáról. – Ezúttal mirıl van szó? És csak hogy tudjátok: nem láttam Vadászokat. – Ez azért van, mert mindenhol csak potenciáli ágyasokat látsz – válaszolta Aeron.

– És van ennek árnyoldala? – kérdezett vissza zavartalanul Paris. – Hagyjátok abba a vitát – mondta Lucien. – Dolgunk van, és nem hiszem, hogy bárkinek is tetszene, amit hallani fog. Maddox hátradılt a díványon, és az arcát vakargatta. Erıszak dobolt benne forrón és sötéten. Forróbban, mint máskor. Sötétebben, mint máskor. Mint akit ketrecbe zártak. Nem szeretett távol lenni Ashlyntıl. Attól a nıtıl, aki megpróbálta ágyba csalogatni. Attól a nıtıl, akitıl elfordult. Ki olyan ostoba, hogy elfordul egy ilyen nıtıl? Az a nı kívánta ıt, az isten szerelmére. És ı is ugyanannyira kívánta a lányt. Még mindig. Azt akarta, hogy hajlékony teste az övéhez simuljon, ajka az ajkára tapadjon. Vagy a péniszére. Nem volt válogatós. Gyönyörteli sikolyait akarta hallani, édes ízét érezni. Magáévá kellett volna tennie, amikor lehetısége volt rá. Ehelyett elraktározta Lucien szobájában, és kitakarította a sajátját. Aztán azon kapta magát, hogy a játékszobába hívják, ahol kétségkívül még több rossz hír várta. – Mondd el nekik, Aeron – mondta sóhajtva Lucien. Szünet. Aztán: – Éreztem Harag mocorgását. Nem volt erıszakos. Még. – A távoli falnak támaszkodott, és beleöklözött maga mögött, mintha nyomatékosítani akarná a vallomását. – Kezelhetı, de nem tudom, meddig marad ilyen. – Most már érzi az embereket, és a szaguk ott motoszkál az orrában – mondta Reyes.

Maddox eltőnıdött a férfi hangjából kihallatszó dühön. Paris elsápadt. – Bassza meg. Ez gyors volt. – Ezt senki nem tudja nálam jobban – válaszolta Aeron. Maddox elfojtott egy morgást. Még mennyit kell neki és a többieknek elviselniük? Az imént megtudta, hogy vannak még odakint Vadászok, és a városban rejtıznek. Aeron szerint erısebbek és hozzáértıbbek, mint az elıdeik. Miután Ashlyn felfedte elıtte a képességét, Maddoxnak azon is el kellett tőnıdnie, vajon lehet–e a lány az egyik ok, amiért itt vannak. Egy nı, aki azzal foglalkozik, hogy nem emberi lényeket hallgat ki, tényleg értékes eszköz lenne. Már a puszta gondolat feldühítette a démont, mindkettıjüket arra késztette, hogy kínozzanak, nyomorítsanak, öljenek. – Nem tudom, meddig bírom még, hogy ne bántsam ıket. – Aeron a tarkóját dörzsölte. – Már magam elıtt láttam a véres testüket is, és tetszik a látvány. –A mondat végén megbicsaklott a hangja. Alig észrevehetıen, mégis megtörtént. – Senkinek nincs ötlete? – Reyes feldobta a kését a levegıbe, elkapta, újra feldobta. – Valami, ami talán megmentené ıket? Csend. – Semmi értelme errıl beszélni – mondta végül Torin. – Csak kínozzuk magunkat azzal, hogy megpróbálunk olyan megoldást találni, ami nem is létezik. Nem szegülhetünk szembe a Titánokkal: másik átkot szórnának ránk. Nem engedhetjük szabadon a nıket azzal, hogy rejtızzenek el.

Aeron arra kényszerülne, hogy kövesse ıket. Szóval, szerintem hagyjuk, hogy megtegye. Reyes a barátjára meredt. – Ez kissé szívtelen, még tıled is, Betegség. Vajon ı mit tenne, ha Aeron valaha azt a parancsot kapná, hogy ölje meg Ashlynt?, tőnıdött Maddox. Amilyen kegyetlennek ismerte meg ezeket az új isteneket, gyanította, hogy habozás nélkül kiadnák a parancsot. Üvöltve talpra ugrott, és beleöklözött falba. A beszélgetés elhalt. Jólesett, amit csinált, így újra megtette. És újra. A keze még nem gyógyult meg teljesen az Aeronnal vívott csata után, és ez nem javított a helyzetén. Nyilván a szellem is igazán kötıdött Ashlynhez, mert még ı is meg akart semmisíteni valamit arra a gondolatra, hogy elveszítheti ıt. Menj hozzá, ı a miénk. Hozzánk tartozik. Azelıtt a szellem és ı szinte soha nem értettek egyet. Ember és szörnyeteg, egyik a másik ellen. Hogy közös vágyon osztoznak, megdöbbentı volt. Maddox újra beleütött a falba, és szétmorzsolódott kıdarabok hullottak a padlóra. – Úgy látom, a kis hölgy nem nyugtat meg minké – mondta nevetve Torin. Maddox idejében fordult el tıle ahhoz, hogy el kapja Aeron és Lucien pillantását, amelyet jelentıségteljesen váltottak egymással. – Mi van? – csattant rájuk. Lucien ártatlanul feltartotta a kezét. – Semmi – mondta Aeron. – Csak... semmi.

– Hányszor kell még elmondanunk? İ egy Csali, ember. – Reyes elhajította tırét; a hegye épp Mad–dox válla felett állt a falba. – Mostanra már biztosan te is rájöttél. – Ha nem, akkor bolond vagy – mondta Aeron továbbra is társalgó hangnemben. – Talán megölöm a drága Ashlynedet is a többiekkel együtt, és egyszer s mindenkorra megtöröm a bőbájt, amit rád olvasott. A szellem teljesen kitört, végigsöpört Maddoxon, felemésztette. Senki sem fenyegeti az asszonyunkat. Senki. Elıször fekete, aztán vörös pontok villogtak a szeme elıtt. – A pokolba – mondta Lucien. – Nézz az arcára. Több eszed is lehetne, Aeron. Maddox székeket és asztalokat felrugdosva vágott utat Aeron felé. Nyomában romok maradtak, még a plazmatévét is felkapta és a földre hajította. – Hé – tiltakozott Paris, amikor eltőnt a játéka. –Épp nyerésben voltam. Maddox elméjében csak egy szónak volt hely: ölj. Ölj, ölj, ölj. Ölj. Jaj annak, aki elég bolond ahhoz, hogy az útjába álljon. Amikor elérte Aeront, amaz már elıvett két kést a tokjából. Maddox nem zavartatta magát a fegyver hiánya miatt: a puszta kezével fogja megnyúzni a nyomorultat. Azt akarta, hogy vér áztassa az ujjait, hogy csontok legyenek szétszórva a... – Ashlyn arca hirtelen bevillant az elméjébe. A lány hátravetette a fejét, aranyszínő haja vizes volt és a hátán örvénylett. Vízcseppek csúsztak le a hasán, és megültek a köldökében. Gyönyör rázkódtatta meg egész testét.

Reyes és Lucien ráugrottak és a földre rántották, kitörölve ezzel Ashlynt a fejébıl. Maddox felüvöltött, de olyan hangosan, hogy attól félt, kitörik az ablaküveg. Öklök lendültek. Az övé, vagy a másik kettıé? Nem tudta. Valaki gyomron rúgta, kiszorítva a tüdejébıl a levegıt, de ez sem állította meg. Ölj. Ölj. Ha lett volna agyara, beléjük döfte volna, annyira sóvárgott a vér íze után. Kiszívta volna valakibıl az utolsó cseppig. Csizmás lábával arcon rúgott valakit, és elégedetten mordult fel, amikor üvöltést hallott. – Szögezd le a kibaszott lábait. – Nem tudom. A karját fogom. – Üsd ki, Paris. – Hogyne. Akarod, hogy gyémántot fingjak közben? Egy ökölcsapás érte Maddox állkapcsát. Foga összekoccant, és megérezte a vér ízét, amire annyira sóvárgott. – Ezt azért kapod, mert tönkretetted a játékomat – szólt Paris. – Bunny épp olajat akart kenni Electrára. – Megöllek. Én... – Ashlyn gyönyörtıl átitatott képe megint bevillant. Szemében szenvedély tüze égett. Fejét hátravetette élvezetében, ahogy a férfi szája az ölét kényeztette. Maddox megnyugodott, ahogy beléhasított a felismerés. Mit csinál? Mi a fenét csinál? Nem akarta, hogy halál és vér tapadjon a kezéhez. Nem akarta. İ nem volt szörnyeteg. İ nem volt Erıszak. Hirtelen elszégyellte magát. Több önuralma is lehetett volna. Több esze volt ennél.

Zihálva megpróbált felülni. A többiek erısebben szorították le. Megnyugodott, nem erıltette a dolgot. Soha többé, fogadkozott. Soha többé nem támadok a barátaimra. Meg kell védenünk Ashlynt, morgott Erıszak. Védelmezni akar? A démon? Megvédjük, de nem ezen a módon. Nem így. Minél többször adta meg magát a szellemnek, annál inkább Erıszakká vált. Vajon mióta nem küzd ellene olyan hevesen? Néha, amikor egyedül volt, szeretett arra gondolni, hogy ha embernek születik, a rombolás távol állt volna tıle. Megnısült volna, szeretı felesége és vidám gyerekei lennének, akik a közelében játszanának, míg ı farigcsál. A bútorfaragás – ládák, szekrények, ágyak – valaha örömmel töltötte el. De mivel elpusztította minden alkotását, feladta ezt a kedvtelést. – Már nem mozog – mondta meglepetten Reyes. – Már nem látom a szellemet – szólt Aeron. Összezavarodva. – Hé. Még csak nem is kellett megláncolnunk –mondta Paris. – Ez az elsı. – tette hozzá Torin. Még mindig nevet. Barátai elengedték, és egyszerre léptek arrébb. Maddox megrázta a fejét, próbálta tisztázni magában a gondolatait és összerakni, ami az imént történt. Erıszak felemésztette ıt, mégsem ölt meg senkit, aki az útjába került. A barátai sem kényszerültek arra, hogy megkötözzék, törekvéseit megakadályozandó.

Óvatosan felült és körbepillantott a helyiségben. Teljes pusztítás látványa fogadta. Faforgácsok, széttépett párnák, fekete képernyıszilánkok. Igen, a szellem felemésztette. Döbbenten vonta össze a szemöldökét. Általában ki kellett ütni és megláncolni. Vagy annyira megverni, hogy csak arra legyen képes, hogy az ágyában fekve várja Fájdalmat és Halált. Most pedig teljesen megnyugodott, ahogy Ashlynre gondolt. Hogyan? – Most már jó? – kérdezte Reyes. – Igen. – Hangja nyers volt, rekedt. Valaki biztos fojtogatta. Maddox felállt, és a díványhoz támolygott. Ne: volt rajta ülıke, de nem érdekelte. Lehanyatlott a kemény rugóra, amely megnyikordult a súlya alatt. – Még jó, hogy Torin ért a befektetéshez – mondta Paris körbepillantva, miközben leült Maddox mellé. – Úgy tőnik, itt az ideje új bútorokat venni. – Hol tartottunk? – kérdezte Lucien, visszatérve szóban forgó témához. Volt egy vágás a homlokán, ami pár perccel korábban még nem látszott. Bőntudat hasított Maddoxba. – Sajnálom – mondta. Lucien meglepetten pislogott rá, de bólintott. – A nıknél – morogta Reyes letelepedve Maddox másik oldalán. – Azt mondom, adjunk még egy kis idıt a dolognak. Aeron, nem úgy, mint egyesek – itt éles pillantást vetett Maddox felé –, most uralja a szellemét, akár mocorog, akár nem.

– Egyetértek. – Lucien a felborított biliárdasztalhoz sétált, rózsaillatot árasztva. Kellemes illat, de nem olyan, mint Ashlyné: méz, titkokkal és holdfénnyel főszerezve. Ashlyn... Ha csak rágondolt, ágyéka megmerevedett, készen állt. Magáévá kellett volna tennie, amikor volt rá alkalma, gondolta megint. Be kellett volna hatolnia abba a szők, nedves hüvelybe. – Ööö, örülök, hogy közel vagyok hozzád, meg minden, de fogalmam sem volt róla, hogy neked ez ennyire fog tetszeni – motyogta Paris. Maddox évszázadok óta elıször érezte, hogy orcáját elönti a pír. – Ez nem neked szól. – Hála az isteneknek – hangzott barátja válasza. – Ha már az isteneknél tartunk, itt lenne a jó alkalom, hogy beszélj a többieknek a hangról, amit hallottál – szólította fel Lucien. Maddox nem akarta terhelni ıket, de tudta, hogy nincs más választása. – Jól van. Valaki eljött hozzám, a fejembe, és azt parancsolta, hogy küldjelek titeket egy temetıbe ma éjjel, éjfélkor, fegyvertelenül. Lucien Aeronra mutatott. – Te mindannyiunknál jobban ismered ezeket az új isteneket. Mit mond neked ez a dolog? Úgy hangzik ez, mint ami a Titánokra vall? – Nem vagyok szakértı, de nem hiszem, nem. Semmi értelme nem lenne, hogy a fegyvereink miatt aggasszák

magukat. Vadászokkal csatázni jók, de az istenekkel vívott háborúban haszontalanok lennének. Paris juhú–zott, mire mindenki meglepett pillantást lövellt felé. İ szégyenlısen megvonta a vállát. – Visszajött a játékom a minitévén, amit korábban elrejtettem arra az esetre, ha valami ilyesmi történne. Maddox a szemét forgatta. – Egy pillanatra tételezzük fel, hogy a hang egy Vadászhoz tartozik – mondta Lucien, visszatérítve ıket a legfıbb témára. Megint. – Ez azt jelenti, hogy olyan Vadásszal van dolgunk, aki félelmetes képesség birtokában van. És mivel kétséges, hogy egyedül dolgozik, el kell gondolkodnunk rajta, hogy a barátainak is vannak–e hasonló képességeik. – Erısebbek vagyunk, mint a halandók, akár van különleges erejük, akár nincs. Le tudjuk gyızni ıket – mondta Aeron. – Igen, ha túl tudunk járni az eszükön. Emlékszel Görögországra? A Vadászok nem voltak olyan erısek, mint mi, mégis sikerült megsebesíteniük minket újra és újra. Namármost, csapda leginkább temetıben állítható fel. – Maddox egymás után ránézett a barátaira. – Én nem mehetek, halott leszek, de mindenki más igen. Ellenük fordíthatjátok a csapdájukat, és megölhetitek ıket. Lucien a fejét rázta. – Éjfélkor Reyes és én itt leszünk veled. Csak Paris és Aeron marad, mivel Torin sem mehet. Nem küldhetjük csatába kettejüket, amikor nem tudjuk, milyenek az esélyeik. – Akkor menjünk most – mondta Maddox. Utálta a gondolatát is, hogy elhagyja az erıdöt, de megteszi. Bármit

megtenne, hogy megvédje Ashlynt. Ha a Vadászok eme új fajtája fenyegetést jelent a számára. .. – Hét óra van éjfélig. Ez rengeteg idı nekem, hogy harcoljak és vissza is jöjjek. A többiek csak meglepetten pislogtak rá. Azelıtt soha nem ajánlotta fel, hogy lemegy a városba. – Valakinek itt kell maradnia, hogy megvédje a nıket – mondta végül Reyes. – Egyetértek. – Képtelen lett volna itt hagyni Ashlynt egyedül, védtelenül, és nem is fogja. Mi van, ha megint rosszul lesz? Mi van, ha a Vadászok valahogy betörnek az erıdbe és megsebesítik? – Hát, én nem értek egyet. – Lucien bocsánatkérı mosollyal nézett rájuk. – Sokkal fontosabb megölni a Vadászokat, mint ırizni a nıket. Mivel hamarosan úgyis meg fognak halni. Nem kellett kimondania, hiszen mindannyian erre gondoltak. Reyes keze ökölbe szorult. Maddox összeszorította a fogát. – Valaki itt marad ırködni – mondta –, különben nélkülem harcoltok. – Lehetett Aeron Harag, Lucien pedig Halál, de senki nem küzdött úgy, mint Erıszak. Az, hogy magukkal vitték a csatába, csaknem szavatolta a gyızelmüket. – Nélküled megyünk – mondta Lucien visszavonhatatlanul. Akkor legyen. Nem fogja ırizetlenül hagyni Ashlynt. Az erıdöt nagyon jól megerısítették, az igaz, de azért még nem tudja leszúrni az ellenséget. Nem tudja kiragadni a lányt a veszély karmaiból és biztonságba helyezni. – Akkor mondd el, mit fogtok csinálni, hogy biztosítsátok a gyızelmet.

Szünet. Lucien és Aeron feszült pillantást váltottak. Mielıtt Maddox hozzáfőzhetett volna valamit, Lucien lehajolt és felvett egy hosszú, összetekert papírlapot, ami a földre zuhant Maddox kitörése során. A díványhoz lépdelt, és kisimította a lapot a széleinél tartva. – Kellemesebb lett volna ezt a dohányzóasztalon csinálni – morogta. – Vagy akár a biliárdasztalon. De amilyen alapos vagy, mindkettıt összetörted. – Már bocsánatot kértem – mondta Maddox növekvı bőntudattal. – És holnap majd megjavító ıket. – Jó. – Lucien a papírra mutatott. – Amint látó ez a város térképe. Nemrég, amikor tervezgettünk, te pedig mással voltál elfoglalva, elhatároztuk, hogy felállítunk egy csapdát ezen az elhagyatott területen. – Ujjával egy délen fekvı, hepehupásnak tőnı rész felett körözött. – Itt csak hegyek vannak, és nincsenek házak, ami tökéletessé teszi a helyet arra, hogy itt csapjunk le. Ott fogunk várni, és hagyjuk, hogy a Vadászok jöjjenek el hozzánk. – Ennyi? Ez a tervetek? – Nos, ez, aztán megöljük ıket. – A rózsaillat felerısödött, ahogy Lucien szeme veszélyesen megcsillant. – Ez egy jó terv. – Talán nem mennek oda. Talán a temetıbe lesznek. – Eljönnek – állította makacsul Lucien. – Honnan tudod? Amaz szünetet tartva, még egyszer Aeronra pillantott. – A zsigereimben érzem. Maddox felhorkant: – A zsigereid tévedhetnek. Legalább biztosítanunk kellene a hegyet, mielıtt e mentek, nehogy

fellopózhassanak, míg nem vagytok itt és én halott vagyok. – Jól van – mondta sóhajtva Lucien. – Lássunk munkához.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Hotel Taverna, Budapest

Sabin, kétség ırzıje az ágyon feküdt, és a lakosztály hófehér mennyezetét bámulta. Egyetlen céllal utazott New Yorkból Budapestre: meg akarta találni Pandora szelencéjét és el akarta pusztítani. Na jó, két céllal. Mindeddig nem járt szerencsével. Viszont megtalálta harcostársait, akik évezredekkel ezelıtt elhagyták. Azokat a férfiakat, akikkel valaha vállvetve együtt küzdött. Akiket valaha szeretett. Akik most győlölték ıt. Felsóhajtott. Három nappal azelıtti érkezése óta párszor megpillantotta Parist erre–arra, de nem mutatkozott elıtte, mert nem tudta, milyen fogadtatásban lenne része. Vajon a másik ott helyben megtámadná, vagy magához ölelné, mint a tékozló fiút? A fenébe, szinte félt megtudni. Majdnem lefegyverezte Aeront, amikor az megpróbálta megakadályozni, hogy porig égesse Athént, hogy kiőzze onnan a barátjuk, Baden haláláért felelıs Vadászokat. Mióta idejött, Sabin néhányszor megpróbált titokban beszivárogni a gondolataikba, hogy mindent megtudjon, amit csak lehet, ezekrıl a harcosokról, akiket valaha a testvéreinek tekintett, de most idegenek voltak. İk azonban semmit sem

árultak el, így figyelmét a körülöttük lévı emberekre fordította. Csak egyikük hallotta meg, egy nı, és ı sem szolgált új információkkal. Csupán annyit tudott, hogy a hat harcos életbe van, bevették magukat a hegyen álló masszív erıdítménybe, és tetıtıl talpig fel vannak fegyverezve. Ezt is egy Vadásztól tudta meg, akit körülbelül egy hónapja faggatott ki. Attól a Vadásztól, aki a legnagyobb ellenállással beszélt neki Pandora szelencéjének keresésérıl is. Hogy a szelence megtalálása a Alvilág Urai számára a véget jelentené, hiszen a magába szívná a démonokat, a harcosok pedig képtelenek lennének nélkülük élni. A Vadászok már kétségtelenül hetek óta tervez ték, hogy lerohanják az erıdöt és elfogják az ott él; harcosokat, ám mindeddig még nem találtak befelé vezetı utat. Az a tény, hogy elfogni akarták ıket nem pedig elpusztítani, kérdések sorozatát vetett fel Sabinban. Vajon az itteni harcosok tudják, hol szelence? Érdekli ıket egyáltalán? Mit gondolna mostanság a Vadászokról? Egyszer már elfordultak küzdelemtıl, vajon megint ezt tennék? Sabin újra felsóhajtott. Majd késıbb lesz idı ezen rágódni. Ebben a pillanatban egy másik rejtélyt kell megoldania. Az ırségváltásét, úgymond. A nemtörıdöm Görögöktıl a hatalomra éhes Titánokig – e olyan probléma, amire nem számított. Nem ismerte ezeket az isteneket, de azt gondolt nem fogja kedvelni ıket. Amikor megidézték, hallotta, hogy háborúról és teljes uralomról suttogna' szerte a mennyekben. Ismeretlen

arcok kereszttüzében találta magát, és válaszolnia kellett a kérdéseikre. Mi a végsı célotok? Mire vagytok hajlandók, hogy elérjétek? Féltek a haláltól? Hogy miért ıt idézték meg, és nem a többieket, Sabin nem tudta. Igazából semmit nem tudott. Többé már nem. Még abban sem volt biztos, Maddox megmondja–e a társainak, hogy menjenek el a temetıbe. Azt remélte, hogy eljönnek. Eljött az idı, hogy felfedje magát, egyszerően csak elınyös helyzetben akart lenni, amikor megteszi. Bárcsak tudnék hazudni... Ez nagyban megkönnyítette volna a helyzetét. De Sabin képtelen volt hazudni: ha megpróbálta, a démon megbolondult, ı pedig elájult. Különös reakció volt ez, de Sabin nem tudott uralkodni rajta. Viszont képes volt kivetíteni gondolatait valaki más elméjébe, megtöltve azt bizalmatlansággal és aggodalommal, ahogy kérdésekbıl és megjegyzésekbıl szıtte a kétség hálóját. Sem a kérdések, sem a megjegyzések nem hazugságok, igaz? A démon ráhangolódott a kétségre, így hallotta meg Sabin Maddox imáját a lányért, beférkızött a gondolataiba és még több kétséget teremtett akörül, hogy a lány életben maradhat–e isteni segítség nélkül. Hogy végül életben maradt, az kapóra jött Sabinnak, és ı követelhette a fizetséget.

Abban a valószínőtlen esetben, ha a harcosok megérkeznek – parancsa ellenére fel lesznek fegyverezve, ebben biztos volt – , Sabin és az emberei várni fogják ıket. Reménykedve. Vajon hogy fognak reagálni erre a váratlan találkozásra? Győlölettel, leginkább. – Pofa be – mondta a szellemnek. Nem bánta, ha mások ellen kellett felhasználnia, de győlölte, amikor az az ostoba ıt próbálta gyengíteni. A lakosztály ajtaja kinyílt. Sabin megragadta a tarkójához erısített kést, hogy lesújtson. Amikor azonban meglátta vendégét, megnyugodott. – Micsoda fogadtatás ez? – kérdezte Kane. Cameo, Amun és Gideon is vele voltak, ık együtt voltak Baden halála óta, amikor megadták magukat a bennük lakozó démonoknak. Bármire képesek lettek volna, hogy megbüntessék azokat, akik elvettek egyet közülük. A pusztítás, amit okoztak, az emberek, akiket bántottak... Sabin megborzongott az emlékektıl. Hosszú ideig tartott, amíg újra rátaláltak önmagukra, de akkor már túl késı volt. Többé már nem tudtak beilleszkedni a társadalomba, nem tudtak mások lenni, csakis harcosok. A Vadászok nem hagynák. Nem csak Badent pusztították el, hanem minden olyan embert lemészároltak, akiket a harcosok kedveltek, és az otthonukat lerombolták. Ezért Sabin egész életében harcolni fog velük. Vagyis az örökkévalóságig. Küzdeni fog, amíg az utolsó is el nem esik. Sabin könyökére támaszkodva felült, és a fejtámlának dılt.

– Van valami? – Sok minden – válaszolta Gideon. – Semmi – vetette ellen Kane a szemét forgatva. Gideont a Hazugság szelleme tartotta fogva. A férfi, Sabinnal ellentétben, képtelen volt igazat mondani. A szobában mindenki tudta, hogy az ellenkezıjét kell elhinni annak, amit mond. Sabin Gideonra szegezett egy legközelebb–tartsd–a–szád pillantást, és Gideon vállat vont, mintha azt mondta volna: azt tesz, amit csak akar, amikor csak akarja. Valójában ebben nem volt semmi „mintha". Gideon tényleg azt csinálta, amit akart. Mindig is így volt. A vérében volt a lázadás. Magas volt, harcos, mint Sabin, ám a hasonlóságnak itt vége is szakadt. Míg Sabinnak barna haja, barna szeme és durván metszett arcvonásai voltak, Gideon punk volt, a modern goth stílust ötvözte a grunge irányzattal és egy kis fllmsztáros beütéssel. Világos haját fémesen kékre festette. Azt mondta, azért, mert ettıl tényleg kidülled a szeme. Persze ez hazugság volt. Talán az embereket akarta a külsejével figyelmeztetni. Csak saját felelısségedre közelíts. Egész teste tele volt piercinggel és tetoválással, csak fekete ruhákban járt, és soha nem lépett az utcára anélkül, hogy magára ne szíjazta volna teljes fegyverkészletét. – Hol van Strider? – kérdezte Sabin. Gideon válaszra nyitotta a száját – hogy hazudjon valamit –, de Kane, Katasztrófa ırzıje megelızte. – Nem tudta elfogadni a kudarcot. Még mindig keresgél.

Persze, Sabin tudhatta volna. Mivel Strider Kudarcot fogadta magába, gyıznie kellett, bármit is csinált – legyen az háború, kártya, ping–pong –, különben fizikailag szenvedett, és napokig nem tudott felkelni. Sabin azt mondta a csapatának, beszéljenek a helyiekkel, hogy megtudjanak valami újat a többi Lordról vagy a szelencérıl, úgyhogy Strider nem fog visszatérni, amíg ki nem derít valamit. Cameo, az egyetlen nı az elátkozott csapatukban, lehuppant a Sabinnal szembeni plüssfotelbe. Valaha ı is az istenek szolgálatában álló halhatatlan harcos volt. Mint a többiek, ıt is sértette, hogy Pandorát választották a dimöuniak ırzıjének. De velük ellentétben, ı nem azt vette zokon, hogy egy nıt választottak, hanem hogy az a nı nem ı volt. Sabin még mindig emlékezett, milyen széles mosoly terült el Cameo arcán, amikor elhatározták, hogy megbuktatják Pandorát. Az volt az utolsó mosolya. – A helyiek nem akarnak nekünk információt adni – mondta a lány. – Valamiért, ezt figyeld, angyaloknak tartják a harcosokat, és nem akarják elárulni ıket. Sabinnak nehezére esett odafigyelni rá. Az övé volt a legszomorúbb test. Ó, nem volt csúnya, távolról sem. Pici volt és törékeny, haja fekete, szeme világos ezüstszínő. Ám most a Nyomorúság szellemét hordozta magában, így a nevetés, a könnyedség és az öröm nem volt része az életének. Sabin évszázadokon át próbálkozott azzal, hogy felvidítsa. Nem számított, mit tett vagy mondott, a lány mindig úgy nézett

ki, mint aki az öngyilkosság határán áll. Tényleg, a világ minden szomorúsága látszott azokban az ezüst szemekben és hallatszott a hangjában. Sabin mindig is csodálkozott rajta, hogy Cameo kitartott anélkül, hogy megırült volna. Állát dörgölve kereste a tekintetével Amunt. – Te megtudtál valamit? Amun a falnak dılt, alakja sötét kontrasztja volt a szoba vakító fehérségének. Sötét bır, sötét szemek, minden sötét – Amun képes volt megérezni a legmélyebb titkait is annak, aki a közelébe került. Biztosan nagy teher volt ez, ismerni a környezetében lévık legundorítóbb dolgait. Talán ezért szólalt meg ritkán Amun. Félt, hogy elképzelhetetlen igazságokat kotyog ki. Hogy széles körő riadalmat okoz. – Semmit, ami segítene – válaszolt helyette Ca–meo, halállal átitatott hangján. – Azokat a nıket kivéve, akik lefeküdtek Parisszal és Maddoxszal és csak a farkuk méretét tudják, a városiak mindig is távol tartották magukat a harcosoktól, vagyis nem tudnak eleget ahhoz, hogy Amun bármilyen titkukat is kiderítse. Jó, most komolyan. Cameo arra késztette, hogy itt és most kést döfjön a saját szívébe, inkább, mint hogy megvárja, míg a nı teszi ugyanezt. Bármit, csak véget vessen a szomorúságnak. Mielıtt Sabin válaszolhatott volna, kitárult az ajtó és Strider lépett be, magára vonva a többiek figyelmét. Világos haja gubancos tincsekben keretezte az arcát, kék szeme csillogott. Kosz csíkozta éles vonalú orcáját, állát vér

pettyezte. De léptei egyenletesek voltak, könnyőek, így Sabin jól látta, hogy társa megtudott valamit. Sabin azonnal kiegyenesedett. – Mondd! Strider vigyorogva állt meg a szoba közepén. – Ahogy gyanítottuk, a Vadászok már itt vannak. Cameo olyan kecsesen és elegánsan mozdult meg, hogy az teljesen ellentmondott öngyilkos arckifejezésének. – Kapjuk el és kérdezzük ki ıket, hogy kiderítsük, többet tudnak–e nálunk. – Nem kell – mondta Strider. – Én már elfogtam egyet. – És? – kérdezte izgatottan Sabin. – Ahogy a másik Vadász mondta neked a múlt hónapban, azért vannak itt, hogy elfogják a hegyen élı Lordokat. Van egy emberük az erıdben. – Örülök, hogy ezt hallom – mondta Gideon. Strider tudomást sem vett róla, ahogy más sem. – A szelencét nem említette? – kérdezte Kane. Miközben beszélt, az egyik körte kiégett a mellette lévı lámpában és szikrákat lövellt minden irányba. – Nem. A lámpa felbillent és Kane fejére esett. Sabin megrázta a fejét. Ez az ember maga volt a katasztrófa. Szó szerint. Akárhányszor Kane belépett egy szobába, a dolgok elég hamar pokolivá változtak. Sabin arra számított, hogy egyszer csak lezuhan a plafon. És igen, ez már megtörtént korábban.

Kane kisöpörte az apró lángokat a hajából és a halántékát nyomkodta, de mogyoróbarna szemében nyoma sem volt érzelmeknek. Szó nélkül eltávolodott a veszélyes lámpától, és leült a padlóra, olyan messze a többiektıl, amilyen messze csak tudott. Sabin kipillantott az erkélyre vezetı kétszárnyas ajtón, ahonnan romantikus kilátás nyílt a városra. Nem mintha lett volna hely romantikának az életében. A nık hajlamosak voltak sikítva elrohanni elıle – ha nem ı rohant el sikítva elıbb. Nem akarta, de arra késztette ıket, hogy minden elképzelhetı módon kételkedjenek magukban. A választásukban, a külsejükben, mindenben. Sírtak. Mindig. Néha megpróbálták megölni magukat. És Sabin ezt egyszerően nem tudta többé elviselni. Nem tudta elviselni a bőntudatot, amit visszatarthatatlan cselekedetei következtében érzett. így most már távol tartotta magát a nıktıl. Nagyon, nagyon távol. Sabin elfojtotta feltörni készülı sajnálkozását. Leszállt az éjszaka, és látta a városban csillogó fényeket. Telihold volt, tiszta és ragyogó. Aranyszínő fény a bársonyos, fekete égbolton. Hővös levegı suhant a szobába, és megtáncoltatta a fehér függönyt. A szerelmesek éjszakája. Vagy a halálé. – Hol vannak most a Vadászok? – kérdezte Sabin. – A forrásom szerint egy klubban gyülekeznek. Már megnéztem, és csak öt percre van innen – válaszolta Strider. Sabin korábban a temetıbe akart menni, most viszont a klubba. Sajnos, nem lehetett egyszerre két helyen. Mintha a

múltbéli választási helyzet köszönne vissza, amellyel évszázadokkal korábban kellett szembenéznie, megint azon kapta magát, hogy kettészakad a Vadászok és régi barátai között. Újra körbepillantott a szobán, mintha a válasz ott rejtızne az árnyékokban. – Azt szeretném, ha egyikıtök elmenne a temetıbe ma éjjel. Felfegyverkezve. Minden tılem telhetıt megtettem, hogy odahívjam a harcosokat. Eldönt–hetitek, mit tesztek, ha meglátjátok ıket. A többiekkel pedig elmegyek a klubba. – Vállalom a temetıt – mondta Kane. Nem tőnt izgatottnak, inkább beletörıdınek. – A klub összedılhet, ha én is ott vagyok. Ez igaz volt. Egy nagy gipszdarab ezt a pillanatot választotta, hogy leváljon a falról, és beleálljon Kane koponyájába. Szerencsére a férfi sőrő sörénye felfogta a csapást. Kane összerezzent. Sabin felsóhajtott. – Ha minden jól megy, talán megkapjuk a válaszokat, amiket vártunk, és végre egyszer és mindenkorra el tudjuk pusztítani Pandora szelencéjét. – Mielıtt a Vadászok megtalálják és visszaterelik bele a démonokat, hogy megöljenek minket. –Most menjünk.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Fenébe, fenébe, fenébe. Az idı elpártolt tıle. Maddox teljesen belemélyedt a csapdák felállításába: vermeket ásott a hegyen, hálókat és drótokat feszített ki. Már sokkal elıbb meg kellett volna tennie, de nem akarta, hogy a kézbesítık vagy a Parist keresı nık megsérüljenek. Akárhányszor azt hitte, hogy készen van, Lucien újabb feladattal bízta meg. Most fél tizenkettı volt, és nem volt ideje meglátogatni Ashlynt. Nem volt idı megcsókolni vagy átölelni. Ha úgy dönt, hogy újra látni akarja, gondolta sötéten. A mai kitörése után bolond lenne, ha megint egy ilyen ártatlan lényhez közelítene. Mégis a lány mellett akart lenni. Sóvárgott utána. Biztosan van megoldás. Eddig még sikerült uralkodnia magán a közelében. De mi lesz akkor, amikor Ashlyn áttaszítja az észszerőség határain túlra? Nem „ha": „amikor". Mit tesz akkor, amikor a szellem elszabadul, ahogy ez egyértelmően be is fog következni? – Az istenek mosolyogjanak le ránk ma éjjel – motyogta Lucien. Maddox, Reyes és Lucien végigszáguldottak az erıd tekervényes folyosóin Maddox szobája felé.

Mindig jobb, ha korán leláncolják. így kisebb az esel a pusztításra. Maddox gyomra már meg is fájdult. Reyes már magához vette a kardot – azt, amelyikkel Maddox mészárolta le Pandorát évekkel k~ rabban. Az eszköz a harcos oldalán függött, csillogott az ablakokon beszőrıdı holdfényben, és még most is Maddoxot gúnyolta. A férfi elhaladt Lucien szobája elıtt és ujjaival végigsimította az ajtót. Ashlyn odabent volt. Vajon mit csinál? Vajon gondol rá? Befordultak a sarkon, közelebb... közelebb... Nem vagyok kész, nyüszített a szellem. Most elıször, hiszen a vérszomj mindig jóllakatta. Maddox sem volt kész meghalni. Most nem. Lépések zaja visszhangzott, mint baljós csatazaj. Elhaladt a folyosó utolsó ablaka mellett – ez volt a legnagyobb. Innen ki lehetett látni az egész hegyre, a hófödte fákig. Mit nem adna, ha végigfuthatna a fák mentén, ha érezhetné a havat a bırén! Mit nem adna, ha kivihetné oda Ashlynt most azonnal, és szeretkezhetne vele a hideg, kemény talajon, ahol a lány úgy fürödne a holdfényben, mint egy nimfa! Semmi erıszak, csakis szenvedély. – Talán meg tudjuk gyızni ezeket a Titánokat, hogy szabadítsanak meg ez alól az átok alól – mondta Lucien, félbeszakítva barátja álmodozását. Maddox évszázadok óta most elıször érzett némi reményt. Talán, mindenek ellenére, a Titánok megszabadítanák, ha kérné. İk valaha békére és harmóniára áhítoztak. İk biztosan... Több eszed van ennél. Nézd meg, mit csináltak Aeronnal is.

Maddox reménye darabokra tört, mint a száraz levelek az ıszi fákon. A Titánok már így is kegyetlenebbnek bizonyultak, mint amilyenek a Görögök valaha is voltak. – Nem hiszem, hogy szeretném megkockáztatni. – Talán van más megfelelıjük az isteneknek –mondta Reyes. Ha így lenne, mostanra már megtalálták volna, de ezt Maddox nem mondta ki hangosan. Néhány másodperccel késıbb a hármas belépett a hálószobájába, betaszítva a tömör faajtót. Rettegés főtötte Maddox vérét, amint felmászott az ágyba. Lefeküdt. Az új pamuthuzat hideg volt, szagtalan, és nyoma sem volt rajta Ashlynnek. Ám attól még ott voltak az emlékek. Amikor utoljára feküdt itt, a karjában tartotta a lányt, vigasztalta. Belélegezte az illatát. Azt fontolgatta, hogy szeretkezni fog vele. Érezte az ízét a szájában. Rettegése fokozódott, ahogy Reyes leláncolta csuklóit, Lucien pedig a bokáit. – Ha ennek vége – szólalt meg Maddox –, nézzétek meg Ashlynt. Hajói érzi magát, hagyjátok ott a többi nıvel. Ha nem, zárjátok be egy másik szobába, és reggel majd gondoskodom róla. De ne legyen több kazamata. Ne legyen több kegyetlenkedés. Adjatok neki enni, csak bort ne. Értitek? A két férfi megint olyan feszült pillantást váltott, amilyet már korábban is, és arrébb léptek, köpéstávolságon kívülre. – Reyes – mondta Maddox, hangja merı figyelmeztetés volt. – Lucien – tette hozzá, mint valami szitkot. – Mi folyik itt?

– Ami a nıt illeti... – kezdte Lucien, de nem nézett rá. Vészjósló szünetet tartott. – Próbálok nyugodt maradni – mondta Maddox, még úgy is, hogy fekete köd ernyızte be a tekintetét – Mondd, hogy nem tettetek vele semmit. –Nem. Maddox kifújta a levegıt, tekintete elıl felszállt a köd. – Nem tettünk vele semmit – folytatta Lucien. –De fogunk. Maddox hallotta a mondatot, aztán egy pillanatt késıbb fel is fogta az értelmét. Nekifeszült a láncok nak. – Engedjetek szabadon. Most! – İ Csali, Maddox – mondta csendesen Reyes. – Nem. Nem az. – Rémülten, mintha egy rémálomba csöppent volna, amelybıl nem tud felébredni, mesélt nekik Ashlyn képességérıl és arról a gyanújáról, hogy követték, de a lány nem tudott róla. – İ is átkozott, mint mi. Arra van kárhoztatva, hogy régi beszélgetéseket hallgasson. Lucien a fejét rázta. – Túlságosan megigézett ahhoz, hogy belásd az igazat. Az, hogy van egy furcsa képessége, csak meg szilárdít abban a hitemben, hogy ı egy Csali, ugyan úgy, mint az a hang, amit a fejedben hallottál. Mi más lenne a legjobb módja annak, hogy mindent megtudjanak rólunk? Hogy máshogy jönnének rá, milyen módon gyızhetnek le minket? Maddox elırenyújtotta a nyakát, csaknem elszakadtak az ínszalagjai.

– Ha bántjátok, megöllek titeket. Ez nem fenyegetés, hanem eskü. Azzal fogom tölteni életem hátralévı napjait, hogy halálra kínozlak titeket. Reyes beletúrt a hajába, amitıl a koromfekete tincsek tüskékként meredeztek felfelé. – Most nem tudsz világosan gondolkodni, de egy nap majd megköszönöd ezt nekünk. Elvisszük a lányt a városba. Arra fogjuk használni, hogy magunkhoz csaljuk a Vadászokat. Ez a tervnek az a része, amit eddig nem mondtunk el neked. Nyomorultak. Árulók. Maddox soha nem gondolta volna, hogy a barátai, azok a harcosok, akik osztoztak a szenvedésében, képesek lennének ilyesmire. – Most miért mondjátok el? Miért csináljátok ezt? Reyes elnézett mellette, de nem válaszolt. – Minden tılünk telhetıt meg fogunk tenni annak érdekében, hogy ugyanolyan állapotban hozzuk vissza, mint amilyenben most van. Maddox megint minden erejével nekifeszült a láncoknak. Nem zúzta össze a hihetetlenül erıs köteléket – maguk az istenek készítették ezeket a láncokat –, de a fém ágytámlát meghajlította. Olyan heves és vészjósló düh öntötte el, hogy nem látott, nem tudott lélegezni. El kell jutnia Ashlynhez. Meg kell védenie ıt. Az a lány ártatlan, törékeny, nem élne túl egy küzdelmet. És ha az ellenség elkapja... Hánykolódott, üvöltözött, megint hánykolódott. – Ashlyn! – kiáltozta. – Ashlyn!

– Nem értem, hogy lehet ilyen ádáz egy nı miatt –hallotta halványan Lucien hangját. – Veszélyes az effajta rajongás – válaszolta Reyes. Maddox kizárta elméjébıl a beszélgetésüket. – Ashlyn! Ha a lány meghallaná, odarohanhatna hozzá, kiszabadíthatná, és akkor Maddox meg tudná védeni ıt. Meg tudná... nem. Ashlyn be volt zárva Lucien szobájába, és ı maga zárta be oda. Meggyızıdött róla, hogy nem tud kiszökni. És még ha el is jutna ide, vajon a két férfi, akiket valaha a barátainak tartott, nem támadná meg ıt? Maddox szorosan összeszorította az ajkát, és megharapta a saját nyelvét. Némán küzdött órákig – percekig? másodpercekig? –, de nem tudta kiszabadítani magát. Lucien és Reyes szó nélkül figyelte, de nem könyörültek rajta. Maddox a tekintetével szitkozódott megtorlást ígérve. Segítsetek Ashlynnek elrejtızni, imádkozott. Engedd, hogy rejtızködhessen, míg el nem jövök érte. Éles fájdalom hasított az oldalába. Végül eljött az éjfél. Maddox morgott és nyöszörgött. A szellem kavargott benne, mint jégesı, villámlás, a pusztítás vihara. Ember és démon közös céllal egyesült. Túlélni ezt, hogy meg tudják védeni az asszonyukat. De Reyes karddal a kezében Maddox fölé emelkedett. Arcán nyoma sem volt érzelemnek. – Sajnálom – suttogta.

Amikor a penge belevágott a gyomrába, áthatolva bırön, szerveken, csontokon, Maddox többé már nem tudta visszatartani az üvöltést.

A hálószoba ajtaja csikorogva kinyílt, és Ashlynen és Danikán kívül mindenki olyan messzire hátrált, amennyire csak lehetett. Megfogták egymás kezét. Ashlynben egész este kavargott a vágy, hogy szembeszálljon Maddoxszal. Danika Reyesszel akart szembeszállni. Ehelyett egymásnak meséltek az életükrıl. Ashlyn múltja nem rémítette meg Danikát, inkább úgy tőnt, enyhíti a gyanakvását. Cserébe Ashlyn felháborodott Danika elrablása hallatán. Milyen különös arra gondolni, hogy Ashlyn ezen a halálos és félelmetes helyen talált rá nemcsak elsı állítólagos kedvesére, hanem elsı igazi barátjára is. Egy angyal lépett a szobába. Ezüst haja glóriát vont arca köré, zöld szeme úgy csillogott, mint a smaragd. Egy démon nem lehet ilyen szép. Ám a férfi feketébe öltözött, ahogy Ashlyn várta is: fekete inget, nadrágot és kesztyőt viselt. Ami ennél is rosszabb volt, hogy kinyújtott kezében pisztolyt tartott. Ashlyn már látta ıt korábban Maddox szobájában. Múlt éjjel – csak múlt éjjel lett volna? –, amikor Maddoxot leszúrták. Ez a férfi nem vett részt a merényletben, de végignézte. És nem próbált meg segíteni. – Ashlyn – szólalt meg a férfi ıt keresve a tekintetével.

A lánynak összeszorult a torka félelmében. Tudja a nevét? Miért nem Maddox jött? Vajon már mossa kezeit, és nem érdekli többé? Holtan akarja ıt tudni? Próbált nem nyafogni, ahogy maga mögé tolta Danikát. – Itt vagyok – nyögte ki. Egy része arra számított, hogy a férfi abban a pillanatban lelövi. Nem így történt. Amaz a helyén maradt, bár pillantása körbevándorolt a szobán, elhaladt az ágy és az asztalka mellett, míg találkozott az övével. – Gyere velem. Ashlyn lába földbe gyökerezett, jéggé fagyott. – Miért? A férfi nyugtalanul pillantott hátra. – Majd útközben elmagyarázom. Most siessünk. Ha meglátnak téged, nem foglak tudni megmenteni. Danika hirtelen Ashlyn elıtt termett, egész lényébıl áradt a harag. – Nem fog veled menni. Egyikünk sem fog, nem számít, mennyi pisztolyt szegezel ránk. Te és a cimboráid, basszátok meg. – Talán késıbb – válaszolta a férfi szárazon, tekin tétét le sem véve Ashlynrıl. – Kérlek. Nincs sok idınk. Akarod újra látni Maddoxot, vagy nem? Maddox. Már a nevének említésére meglódul Ashlyn szívverése. Biztosan én vagyok a legostobább lány a világon. Megölelte Danikát, és azt súgta neki: – Minden rendben lesz. – Legalábbis remélte. –De...

– Bízz bennem. Elengedte a lányt, és elıre vánszorgott. A fehérhajú angyal úgy hátrált elıle, mintha idızített bomba lenne. – Senki más nem mozdul – mondta a férfi gyakorlatilag cigánykereket hányva abbéli igyekezetében hogy kellı távolságot tartson maguk között. Elıször lövök, csak aztán kérdezek. Még mindig Ashlynt figyelve kilépett a folyosón. Amikor Ashlyn odaállt elé, hozzátette: – Ne érj hozzám. Rossz dolgok történnek, amikor az emberek megérintenek. Ne is légy a közelemben nehogy belém ütközz, ha elesnél. – Hangja mos halálosan komoly volt, tekintete tompa. – Oké – mondta a lány összezavarodva. Mégis hál mögé dugta a kezét, arra az esetre, ha elfelejtené a figyelmeztetést, és várta, hogy a férfi mutassa az utat. Amaz széles körben megkerülte a lányt, közben gyakorlottan elırefelé mutatott a fegyverrel, becsukta, majd be is zárta az ajtót. Ashlyn meg sem próbálta siettetni: a félelem megint a földhöz szögezte. – Milyen rossz dolgok? – Nem tudta nem feltenni a kérdést, amikor a férfi visszafordult hozzá. Az angyal elindultában odavetette: – Betegség. Gyötrelem. Halál. – Csípıjére csatolta a pisztolyt. – A bıröm nem érhet egyetlen élılényhez sem anélkül, hogy járványt okozna. Úristen. Akár igaz, akár nem, maga a gondolat is elég volt hozzá, hogy Ashlyn távol tartsa magát tıle. Gyanította

azonban, hogy a férfi igazat mond. Akárhányszor látta, ı minden tıle telhetıt megtett, hogy ne legyen útban: elhúzódott mindenkitıl. Ez nem egy gonosz emberre jellemzı, hanem olyasvalakire, aki jobban törıdik másokkal, mint saját magával. Ashlyn meglágyult iránta. Ostoba bolond. – Mi a neved? – Torin – válaszolta a férfi láthatóan meglepıdve. – Nem tervezed, hogy megölsz engem, ugye, Torin? A férfi felhorkant. – Aligha. Ha megtenném, Maddox kivágná a szívemet és megsütné reggelire. – Oké, ez egy kicsivel több információ volt a kelleténél – mondta Ashlyn, mégsem tudta megállni, hogy átadja magát a kislányos boldogságnak. Akkor hát Maddox mégiscsak törıdik vele? Legalább egy kicsit? Ha így áll a helyzet, ı hol van? Miért nem ı jött érte? Torin folyosókon vezette ıt végig, halkan, még a lépteinek zaja is tompa volt. Néhányszor megállt és hallgatózott, aztán intett Ashlynnek, hogy rejtızzön az árnyékba. – Hallgass – mondta neki, amikor a lány kinyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit. – Ha kész vagy beszélni, kész vagyok meghallgatni, mi folyik itt – suttogta Ashlyn. Torin nem vett róla tudomást. – Majdnem ott vagyunk. – Hol? Minél többet mentek, Ashlyn annál inkább azt hitte, hogy hallja... Mi volt ez?

Egy pillanattal késıbb már tudta. Gyomra görcsbe rándult, a zaj túl tisztán hallatszott. Kiáltozás. Gyötrıdı kiáltozás. Eddig csak egyszer hallotta a fájdalommal teli szenvedés hangját, és már az is eggyel több volt a kelleténél. – Maddox – zihálta. Ne, már megint! Most már olyan közel volt, hogy ki tudta venni a férfi mély hangszínét, az övét és a másik hangét, amely néha kihallatszott belıle: mindkettı megtört és recsegı volt. Ashlyn hányni akart. Páni félelem lüktetett benne. Majdnem az ıre elé rohant, de visszatartotta magát attól félve, hogy amaz elırenyúlna, hogy megállítsa. – Siessünk, Torin. Kérlek, siessünk. Segítenem kell neki. Meg kell állítanunk ıket. – Ide be – mondta a férfi, kinyitott egy ajtót és félreállt. Ashlyn beviharzott a szobába, és Maddoxot kereste. Egy régi szekrényt látott, medvebır szınyeget, baldachinos ágyat, de Maddoxot nem. Zavarodottan és fokozott aggodalommal megfordult. – Hol van? – El kell jutnia hozzá. Nem számított, mit tett vele a férfi, vagy hogyan érzett iránta. Nem kellene így szenvednie. – Ne aggódj Maddox miatt. Tudod, hogy minden rendben lesz vele. Magaddal törıdj. A többiek a városba akartak vinni, de nem engedhettem. Maddox megölt volna mindannyiunkat. Úgyhogy ha kedves az életed, vagy akár az enyém, maradj csendben. Nem lesz sok idejük, hogy téged keressenek. Húzd meg magad, és akkor megmenekülhetsz. – Ezzel egy lágy kattanás kíséretében becsukta az ajtót Ashlyn orra elıtt.

Egy másik kattanás hallatszott, ahogy elfordította a zárban a kulcsot. Rettegés, félelem és bizonytalanság uralkodott el Ashlynen. Nem tudta, hogy Torin igazat mondott–e, és nem is érdekelte. El kellett jutnia Maddoxhoz. A férfi újabb kiáltása hasított a levegıbe, áthatolt falon és sziklán, és beburkolta a lányt. Könnyek győltek a szemébe. Az ajtóhoz rohant, és remegı kezével megpróbálta lenyomni a kilincset. Az ajtó nem nyílt ki. Fenébe! Csendben lesz, de nem marad ebben a szobában. Megfordult, és még egyszer szemügyre vette a helyiséget, de ezúttal megpróbált egy tolvaj szemével látni. Mindent belepett a por, mintha évek óta nem használták volna a szobát. Dísztárgyak sem voltak benne. Semmi olyan, amivel összetörhetné a zárat. Az ablakhoz ment, és elhúzta a sötétítıfüggönyt, mire szeme elé tárult a hólepte hegy fenséges látványa. Az erkély – Ashlyn lenézett és tátva maradt a szája. Nagyon magasan volt. Nem baj, csak ha leesel. Szerencsére a dupla üveges ablak könnyen kinyílt. Mit sem törıdve a hirtelen kelt fagyos léghuzattal, Ashlyn körbepillantott. Néhány méterrel arrébb meglátott egy másik erkélyt. Maddox hangosan, hosszan felüvöltött. Ashlyn izzadó tenyérrel rohant az ágyhoz – egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejében. Egy veszélyes ötlet. Egy ostoba ötlet. – Az egyetlen ötlet – motyogta, miközben lerántotta a takarót és a huzatot az ágyról.

Orra és szája megtelt porral és köhögni kezdett, de nem lassított. Összecsomózta a huzat egyik végét a takaróéval. – A filmekben is ezt csinálják, minden rendben lesz. – Talán. A színészek alatt volt háló és kaszkadırök helyettesítették ıket. Ashlyn egyedül volt. Újabb üvöltés hallatszott. A lány gyomra kavargott, ahogy visszatért az ablakhoz. A túlméretezett póló és nadrág, amit viselt, nem igazán védte meg az elemektıl, de azért habozás nélkül kiállt az erkélyre, és vett egy mély levegıt. A kı jéghideg volt meztelen talpa alatt, a szél metszı. Remegı ujjakkal kötözte a maga tákolta kötelet a korláthoz. Duplán csomózta meg. Aztán triplán. Rántott rajta még egyet. Tartott. De vajon a súlyát is megtartja? A sok hányás miatt nyilván leadott néhány dekát, úgyhogy ez most a kezére játszott. Egyre jobban remegett, ahogy a fémkorlátra mászott. A rozsda koszos foltot hagyott a ruháján. Csak elıre nézett, sohasem lefelé. – Nem kell aggódnod. Ez nem több ezer méteres zuhanás. Leereszkedett a takarón. Nyikorgás. Reccsenés. Majdnem megállt a szíve. – Maddoxnak szüksége van rád. Lehet, hogy még törıdik is veled. Vagy az is lehet, hogy hazugnak és gonosz gyilkosnak hisz, még csak nem is kedvel, és válaszokat akart kicsikarni belıled, de akárhogy is: nem ezt érdemli. Te vagy az egyetlen ezen a helyen, aki így gondolja, úgyhogy te vagy az egyetlen reménye.

Istenem. Ez úgy hangzott, mintha a hercegnı mondta volna a Csillagok Háborújából. De kétségbeesetten próbálta kitölteni a csendet, amit oly nagyra becsült. Máskülönben arra gondolt volna, hogy leesik és meghal, vagy ami még rosszabb: kudarcot vall. – Jól csinálod, csak így tovább. Szinte megnémult, amikor rájött, hogy a levegıben himbálózik. Gombóc nıtt a torkában. Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy leessek. Ne hagyd, hogy még ennél is jobban izzadjon a tenyerem. Elıredılt, és meghintáztatta magát a huzaton... két centit. A fenébe. Hátradılt. Két centi. Elıre, hátra. Elıre, hátra. Hamarosan kellemes hintája lett, de a huzat egy cseppet lecsúszott – vagy talán ı – és Ashlyn felsikoltott. Csak még egy kicsit. Meg tudom csinálni. Még nagyobb lendülettel hintázott elıre–hátra. Végre elég közel volt a másik erkélyhez, hogy kinyúljon és megragadja a... – a fenébe! Nem sikerült. A következı elırelendülésnél megint kinyújtotta a kezét. Ujjai elérték a korlátot, de nem tudta megfogni. Hátralendültében megint egy kicsit lejjebb csúszott. Koncentrálj, Darrow. Megint kinyújtotta a kezét, és ezúttal képes volt szorosan ráfonni az ujjait a korlátra, és még akkor sem engedte el, amikor a kötél hátra akarta rántani. Egy nyögés kíséretében egész testét elırevetette, elengedte a huzatot, és a másik kezével is belekapaszkodott a korlátba. Aztán elkövette azt a hibát, hogy lenézett. Testének alsó fele tizenöt méterre lengett az él sziklák felett.

Nem tudott uralkodni magán – feljajdult. Néhány szívdobogtató pillanatig felfelé rugdosott a lábával, megpróbálta a korlátra fonni, ahogy az ujjait is. Csúszott... csúszott... Végül sikerült ráakaszkodnia a térdével. Izmai égtek és megfeszültek, amint felhúzta ma gát. Kint hideg volt, igen, Ashlyn mégis izzadt. A tér dei összekoccantak, ahogy próbálta kitárni a mási szobába vezetı ablakot. Az ellenállt. Hosszú perce kig ütögette és rugdosta, míg végül sikerrel járt. Bemászott, és szinte összeroskadt a megkönnyebbüléstıl. A szoba sötét és poros volt, mint a másik, de Ashlyn megint meghallotta Maddox kiabálását és küzdelmét. Kérlek, ne hagyd, hogy elkéssek. Már közelebb volt... olyan közel... Lábujjhegyen az ajtóhoz osont és résnyire kinyitotta. Senki nem volt a folyosón. Maddox hirtelen elcsendesedett. Túlságosan is. Ashlyn a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy sikolyt. Motyogást hallott... – ... nem kellett volna megmondani neki. – Idı kell neki, hogy megnyugodjon. Most meg kapta. – Lehet, hogy sosem nyugszik meg. – Nem számít. így volt helyes. – Szünet. Sóhajtás. – Be akarom ezt fejezni végre, hogy legalább egy gonddal kevesebb legyen. Fogjuk a lányt, és menjünk. Ashlyn remegve a falhoz lapult, az árnyékok védelmébe. Lépések zaja hallatszott. Ajtó nyitódott, aztán bezárult. Megint lépések hallatszottak, ezúttal távolodtak tıle.

Ashlyn mozgásba lendült. Kirohant a folyosóra, és két férfit látott, amint befordultak a sarkon, majd kinyitotta Maddox szobájának ajtaját. Majdnem elhányta magát. A férfi az ágyon feküdt vérbe fagyva, azon az ágyon, ahol néhány órája olyan gyengéden ölelte ıt. Mellkasa mezítelen volt, és Ashlyn jól látta a hat tátongó kardszúrást. Belelátott Maddox testébe. Atyaisten. A szája elé kapta a kezét. Arra eszmélt, hogy szinte révületben sétál felé. Ne, már megint, gondolta. Ne, már megint! A kegyetlenség megdöbbentı volt. Miért teszik ezt vele folyton azok a nyomorultak? Maddox démon volt, a többiek is démonok voltak, de ez még nem elegendı magyarázat. – Nincs elég jó magyarázat – szipogott. Kegyetlenek és szívtelenek, ennyi. Lassan kinyújtotta kezét, és végigsimított Maddox homlokán. A férfi szeme csukva volt, arcát vér csíkozta véletlenszerő mintába rendezıdve. Nem, nem véletlenszerő. Ashlyn azt gondolta, talán egy pillangó alakú foltot lát, annak minden kanyarulatával. Maddox csuklói és bokái is véresek voltak, ahol nekifeszült a láncainak. Ashlynbıl kitört a zokogás, térde megrogyott, és hirtelen azon kapta magát, hogy a férfi mellett térdel. – Maddox – suttogta megtört hangon. – Itt vagyok. Nem hagylak magadra. – Tekintetével a kulcsot kereste, hogy kiszabadíthassa a férfit, de nem látta sehol.

Kezébe fogta Maddox élettelen kezét. Halhatatlan volt. Egyszer már újjáéledt ebbıl. Újra meg tudja tenni, igaz? Lángok nyaldosták Maddoxot. Úgy marták, mint a sav. Olyan forrón. Elolvasztották, centirıl centire pusztították el. A levegı súlyos volt, fekete és sőrő, amint teste szétfoszlott. Olyan sok volt a fájdalom! – Maddox. Meghallotta az édes, ismerıs hangot, amelynek hatására abbahagyta a vonaglást, megfeledkezett a forróságról. – Ashlyn? – Tekintetével végigpásztázta a poklot, de csak lángokat látott egymás hegyén–hátán. Csak nyöszörgést és kiáltozást hallott. Vajon Ashlyn meghalt? İt is ide küldték, hogy szenvedjen? Ez csak azt jelentheti, hogy Lucien és Reyes megölték ıt. – Nyomorultak! – üvöltött Maddox. Megölték a lányt, és most neki kell megölnie ıket. Örömmel, morogta a szellem. – Itt vagyok – mondta a lány. – Nem hagylak magadra. – Most felzokogott. – Ashlyn – hívta a férfi. Megalkuszik a kegyetlen, új istenekkel. Bármire, ami kell nekik. Még abba is beleegyezik, hogy itt maradjon örökre. Bármit, csak megszabaduljon a lány. – Nem hagyom, hogy elmenj. Itt leszek, amikor felébredsz. Ha felébredsz. Istenem. Maddox zavartan ráncolta a homlokát, mielıtt megint elolvadt volna a teste. A lány hangja nem a pokolból hallatszott. A saját elméjében hallotta. De ennek nincs semmi értelme. Ez nem lehetséges. – Hogy tehették ezt veled? Hogyan?

Vajon Ashlyn... ott van a teste mellett? Igen, jött rá Maddox egy pillanattal késıbb. Igen, ott van. Szinte még azt is érezte, ahogy a lány fogja a kezét, forró könnyei áztatják a mellkasát. Szinte érezte édes mézillatát. Ahogy Maddox szenes teste elégett és felépült, elégett és felépült, a lány suttogott neki, vigasztalta ıt. – Ébredj fel megint, Maddox. Ébredj fel a kedvemért. Sok mindent meg kell magyaráznod nekem, és nem hagylak elmenni, amíg el nem mondtad az igazat. Maddox engedelmeskedni akart neki, küzdeni akart, hogy megszökhessen a mély verembıl, amelyben volt, és megtett mindent, hogy lelke visszatérjen a testébe. Látni akarta Ashlynt, át akarta ölelni, meg akarta védeni. De a tőz csapdába ejtette parázsló karjaiban. Maddox a fogát csikorgatta, birkózott, küszködött, csatázott, újra és újra. Egész éjszaka küzdeni fog, ha kell. Küzdeni fog, amíg Lucien el nem jön érte. Újra együtt lesz Ashlynnel. A hozzá főzıdı kapocs túl erıs volt, túl mély, túlságosan rögzült ahhoz, hogy megtagadja. A lány rövid idı alatt világának közepévé vált. Egyetlen értelme lett az életének. Olyan volt, mintha mindig is hozzá tartozott volna. Mintha neki született volna. És most, hogy rátalált, semmi sem állhatott közéjük. – Itt maradok egész éjjel – mondta a lány. – Nem hagyom, hogy elmenj. Maddox elmosolyodott, miközben újra felemésztették a lángok.

TIZENHATODIK FEJEZET

Elérkezett a háború ideje Aeron örült. Forrongott benne a csatavágy, az ölés vágya. Talán, ha lemészárol pár Vadászt, abbahagyja az álmodozást arról, ahogy késének pengéje elmetszi Danika nyakát, aztán gyorsan a nıvéréért... az anyjáét... és végül a nagyanyjáét. A többieknek nem szólt róla, de a gyilkolás vágya mostanra már több volt benne egy jelentéktelen vibrálásnál. Elkezdte beszínezni minden gondolatát, és megbolondította. Az istenek nem túloztak. A benne élı szörnyeteg buzgón követte volna a rá osztott parancsot. Ami még ennél is rosszabb volt, hogy a szellem mocorgása minden eltelt órával fokozódott. És Aeron tudta, hogy ez csak egyre erısebb lesz. Csak növekszik, növekszik és növekszik majd, míg végül el nem pusztítja azt a négy ártatlan nıt. Összeszorította az állkapcsát. Remélhetıleg el tudja majd fojtani a vérszomjat, ha csak rövid idıre is. Szörnyeteg vagyok, akárcsak a bennem élı szellem. Ha a harcosok nem találnak ki valamit, ami megmenthetné azokat a nıket, akkor Aeron búcsút inthet önmaga maradványainak, és démonná fog változni. Nem vagy már így is az?

– Gondolod, hogy Maddox nıje itt van? – kérdezte Paris félbeszakítva tőnıdését. – Lehet. – Az erıdben nem találták meg a lányt, és hamarosan feladták a keresést, hogy eljöjjenek a városba. Aeron dühös volt, hogy a Csali még most is szabadon van. Vajon figyelmeztette már a Vadászokat a Lordok érkezésérıl? Elıször Lucien jelent meg a temetıben, de nem látott semmi gyanúsat. Torint mégis odaküldtek, hogy várakozzon, figyeljen és csináljon néhány fényképet a játékszereivel. Hogy ıt küldték, az a végsı megoldás volt. Torin elıször tiltakozott, de végül beleegyezett. A temetı lakói legalább már halottak voltak, így Betegség hatástalan volt ellenük. Most Aeron és a többiek fürgén haladtak Buda macskaköves utcáin. Ashlyn nélkül más módon kell elıcsalogatniuk a Vadászokat. Azt választották, hogy ık maguk lesznek a Csali. Az éjfél jött és ment, de a város még távolról sem akart elpihenni. Az emberek kivilágított asztaloknál ültek, az ártatlanok sakkoztak, a züllöttebbek néhány órányi boldogságot árultak. Mindkét oldalon épületek tornyosultak, mint görbületek és csúcsok túláradó szimfóniája. Néhány autó kószált az utakon. Az emberek félreugrottak a harcosok útjából, szóbeszéd és találgatás felhangjai szálltak a holdfényben. Az angyalok lejöttek a hegyrıl... biztosan azokat keresik, akik utánuk kérdezısködtek, azokat, akik a Club Destinyben vannak...

– Kérdezısködtek utánunk – mondta Aeron összeszorított fogakkal. Míg beszélt, egy nı jött át az utcán, hogy köszöntse ıket, tekintete fátyolossá vált, amint Parisra meredt. – Egy csókot – esdekelt a nı. – Bármikor. – Paris elmosolyodott, és lehajtotta fejét, hogy teljesítse a kívánságot. – Késıbb – vakkantotta Aeron. – Vigyél minket abba a Club Destinybe. – Ha Promiszkuitás elkezd csókolózni, nem hagyja abba, amíg le nem kerülnek róluk a ruhák és fel nem csendülnek a szenvedély kiáltásai. – Legközelebb – mondta Paris a nınek, hangjában sajnálkozással, és továbbhaladt a klub felé. – Megígéred? – kiáltott utána a nı. Ám amikor Lucien elhaladt mellette, sebhelyes arca láttán elsápadt, és azonnal elpárolgott a vágya. Néhány perccel késıbb a harcosok beléptek a klubba, és a helyszínt fürkészték. Egy csoportnyi ember táncolt gyors, pörgı ritmusban, körülöttük sokszínő fények villogtak. Néhányan észrevették ıket, és a szájuk is tátva maradt. A legtöbben elhátráltak elılük: angyalok, tényleg. Egy maréknyi bátor és bolond közelebb lépett hozzájuk. Ott állva, Aeron érzékelt... valamit. Egy leheletnyi erıt, talán. Összeráncolta a homlokát. – Látod ıket? – kérdezte Reyes, és pillantása továbbra is a helyet pásztázta. Testtartása feszült volt. Úgy tőnt, Fájdalom ma éjszaka sokkal közelebb került a szakadék széléhez, mint valaha. Keze dagadt volt, mintha utánozta volna Maddoxot és lerombolt volna egy szobát.

– Még nem, de tudom, hogy itt vannak. – Aeron megérintette az oldalához rejtett kést. Hol vagytok? Kik vagytok? – Üdvözlégy, mennyország. Nézzétek azokat az édes kis falatkákat – mondta Paris a felizgultságtól rekedten. – Vetkıztesd le ıket a tekinteteddel – csattant Reyes. Aeron azt kívánta, bárcsak ez lenne az egyetlen problémája. Hogy szex után sóvárogjon. A nık féltek tıle, mint a szıkeség is, aki majdnem tüzet okádott a gondolatra, hogy megérintheti. És Aeron örült ennek, hiszen muszáj félniük tıle. Nem állt szándékában, de egyetlen harapással megrágná és kiköpné ıket. – Öt perc – mondta Paris gyönyörtıl elfúló hangon. – Csak ennyi kell. – Késıbb. – Most. – Mi vagy te, egy kisgyerek? A farkad nem játékszer, úgyhogy ne játssz vele legalább egy átkozott napig. – Istenek. Ez nem lehet – mondta hirtelen Lucien, döbbent hangjával véget vetve a szóváltásnak. Állával zordan a klub hátsó része felé intett. – Nézzétek. Minden tekintet követte az övét, és egy kis csoportot pillantottak meg, akik ıket figyelték. Aeron felszisszent, és megragadta az egyik kését. Úgy tőnik, nincs vége a sok meglepetésnek. – Sabin. – Soha nem gondolta volna, hogy valaha viszontlátja Kétséget. A férfi, akit egykor a barátjának tartott, egyszer kést szegezett a torkának, és egyre mélyebbre és

mélyebbre vágott. – Mit csinál itt? Miért most...? – Szavai elhaltak, ahogy beléhasított a válasz. – Még mindig a Vadászokkal háborúzik. Lehet, hogy ı vezette ıket hozzánk. – Csak egy módja van, hogy megtudjuk – mondta Lucien, de egyikük sem mozdult meg. Aeron tudta, hogy saját lába miért lépett mégis elıre. Az a sötét, vészterhes éjszaka újra lejátszódott az elméjében. – Meg kell ölnünk ıket – rikoltotta akkor Sabin. Nézzétek, mit tettek Badennel. – Eleget öltünk már – válaszolta neki nyugodt hangján Lucien. – Mi sokkal több fájdalmat okoztunk nekik és a szeretteiknek, mint ık nekünk. Jeges düh suhant át Sabin arcán. – Szóval Baden semmit sem jelent neked? – Ugyanannyira szerettem ıt, mint te, de a pusztítás nem hozza vissza – vetette oda Aeron elfordulva, mert képtelen volt elviselni a Sabin tekintetében tükrözıdı fájdalmat. Azt a fájdalmat, amit ı is érzett. – Nem tudok többet elviselni, mert a szívem minden nappal sötétebb lesz. Nyugalomra van szükségem. Menedékre. – Inkább meghalnék, mint megengedjem, hogy akár csak egyetlen Vadász is életben maradjon. – Megöltük azt, aki levágta a fejét. Legyen elég ennyi! – Elég? Én tartottam a karomban Baden élettelen testét, a vére a lelkemig szivárgott, és azt akarod, hogy csak úgy elsétáljak? Rosszabb vagy, mint a Vadászok. – Akkor Sabin támadott, és a penge Aeronba fúródott, mielıtt észrevehette volna.

Egy becsületes harcot megbocsátott volna. De egy hátbatámadást? A pokolba is, soha. Miután Aeron legyızte Sabint, nem akart mást, csak elmenni, otthagyni Görögországot, a háborút, a győlölt emlékeket. De Sabin és még néhányan továbbra is vért akartak. Ekkor váltak külön a Lordok. Végérvényesen. Aeron most ıket tanulmányozta, ezeket a harcosokat, akiket ismert is, meg nem is. Ugyanolyannak tőntek, mint régen, bár a ruházatuk változott az idık során. Gideonnak kék volt a haja, neonkék szemében gonosz csillogás ült – olyan csillogás, ami több volt, mint ádáz, több volt, mint vadállati. Lucienre emlékeztette Aeront, arra az egyetlenegy alkalomra, amikor barátjának elszabadultak az indulatai, és senki és semmi nem volt képes megfékezni. Cameo még mindig a leggyönyörőbb nı volt, akit valaha látott, de legszívesebben szíven szúrta volna magát már attól is, hogy ránézett. Strider még mindig jóképő volt, bár az évek könyörtelenséget véstek arcának vonásaira. Amun fekete ingre és farmerre cserélte talárját. Hol van Kane? İt is elkapták a Vadászok? Sabin és a többiek lassan, de biztosan közeledtek feléjük. Aeron rajtuk tartotta a szemét, ahogy végül ı és társai is elindultak. A két csoport a tánctér közepén találkozott, az emberek gyorsan iszkoltak el az útjukból. – Mit csináltok itt? – harsogta Lucien. Aeron észrevette, hogy az ısi görög nyelvet használja, talán azért, hogy a táncolók ne értsék, amit mond.

– Ezt én is kérdezhetném tıletek – válaszolta Sabin ugyanazon a nyelven. – Azért vagy itt, hogy valaki mást is hátba szúrj, Kétség? – kérdezte tıle Aeron. Sabin a fogát csikorgatta. – Ennek már néhány ezer éve, Harag. Hallottál már valaha arról a dologról, hogy megbocsátás? – Vicces, hogy ezt pont te mondod. Egy izom rángatózott a harcos jobb szeme alatt. – Nem azért jöttünk ide, hogy harcoljunk veletek. Hanem azért, hogy a Vadászokkal harcoljunk. I vannak a városban, ha nem tudnátok. Aeron felhorkant. – Tudjuk. Ti hoztátok ide ıket? – Aligha. – Sabin megnyalta a fogát. – Elıbb tudtak rólatok, mint mi. – Hogyan? Sabin vállat vont. – Nem tudom. – Erısen kétlem, hogy a harc miatt jöttetek el egészen Budapestig. Ennyi erıvel Görögországban is maradhattatok volna – mondta Lucien kissé harapósan. – Jól van. Az igazat akarod hallani? – Strider szélesre tárta a karját, megmutatva, hogy nincs nála fegyver. – Szükségünk van a segítségetekre. – A pokolba is, nem. – Paris a fejét rázta. – Meg sem kell hallgatnunk, hogyan vagy miért, mert a válasz úgysem változik. Te sem gondolod komolyan, hogy le tudod gyızni ezeket a férfiakat, ugye? A rá egyáltalán nem jellemzı kétely

végigsöpört Aeron elméjén, gyorsan befészkelte magát és éles karmokkal vájkált a gondolataiban. – Már nem azok a harcosok vagyunk, akik régen voltunk – mondta Cameo, mindenki figyelmét szomorú szemeire vonva. – Legalább hallgassatok meg minket. Mindenki meghunyászkodott. Úgy beszélt, mintha a világ minden bánata az ı törékeny vállát nyomná. Talán úgy is volt. İt hallgatva Aeron zokogni szeretett volna, mint egy kisgyerek. – Tényleg szükségünk van a segítségetekre. A diOuniakot keressük, Pandora szelencéjét. Tudjátok, hol van? – kérdezte gyorsan Sabin. – Ennyi év után a szelencét akarjátok? – Úgy tőnt, Lucien teljesen össze van zavarodva. – Miért? Ha szembeszállsz velük, talán megölnek. Vagy megnyomorítanak. Miért ne adnád meg nekik, amit akarnak, hogy visszatérhess a normális kerékvágásba? Aeron keze ökölbe szorult. A fenébe. Erıs volt és profi. Semmi oka nem volt így kételkedni magában. Kételkedni... Hangosan felüvöltött, ahogy felidézte néhai barátja képességét. – Tőnj el a fejembıl, Sabin. – Sajnálom – mondta a harcos egy halvány mosollyal. – Megszokás. Aeronnak ott és akkor el kellett volna hajítania a tırét. – Szóval te akartál a temetıbe csalni minket fegyvertelenül. – Nem kérdés volt. – Azt gondolom, nem akartál harcolni velünk – tette hozzá szárazon.

Sabin mosolya szégyenlıssé vált. – Nem voltam biztos a fogadtatásban, és nem akartam kísérteni a sorsot. És mivel nem sikerült odacsalnom titeket, Kane–nek unalmas éjszakája lesz a tetemekkel. Egyébként mit csináltok itt? Ti is hallottátok, hogy itt lesznek a Vadászok? – Elküldtük Torint a temetıbe, úgyhogy Kane éjszakája nem lesz unalmas – mondta neki Lucien, miközben a helyiséget fürkészte tekintetével. – És igen, idáig nyomon követtük a Vadászokat, bár sehol nem látom ıket. – Betegség Kane–nel van? – Sabin homlokráncolva elıhalászott egy kis fekete dobozt a zsebébıl. Eközben Reyes kést szegezett a nyakának, nyilván azt hitte, hogy a másik a fegyveréért nyúl. Amikor Reye rájött, hogy az egy rádió, leeresztette a kést. Sabin a szájához emelte a rádiót, és azt mondta: – Kane. Pihenj. Barát közeleg. – Vettem. Tudom – szólt a zümmögı válasz. Sabin visszatette a rádiót a zsebébe. – Rendben vagyunk? – Távolról sem – csattant Aeron. Strider remegett a dühtıl, ahogy ott állt, szúrós tekintete a helyiséget fürkészte. Sokan már újra elkezdtek táncolni – alkohollal és vággyal tele kígyóztak egymás felé. – Tudtok a Titánokról? Lucien Aeronra pillantott, azután bólintott. – Igen. Cameo beharapta az ajkát.

– Van valami ötletetek, mit akarnak tılünk? Istenek, Aeron azt kívánta, bárcsak többet ne szólalna meg ez a nı! – Nem – válaszolta, mielıtt valaki más tette volna. Nem akarta, hogy a többiek megtudják, mit parancsoltak neki. – Figyeljetek, régi barátaim, tudom, hogy győlöltök minket – kezdte Sabin. – Tudom, hogy mást akarunk. De van valami, ami mindannyiunkban közös: élni akarunk. Körülbelül egy hónapja megtudtuk, hogy a Vadászok Pandora szelencéjét keresik. Ha megtalálják, fennáll a veszélye, hogy az magába szippantja a démonokat. Ez azt jelenti, hogy az életünk forog kockán. – Honnan tudod, hogy még nem pusztították el? –kérdezte homlokát ráncolva Reyes. Egy pillanat telt el, csak az izmok szabálytalan lüktetése hallatszott. – Nem tudom, de nem vagyok hajlandó vállalni azt a kockázatot, hogy talán örökre elveszett. Mindezen évek alatt Aeron alig gondolt a szelencére. Azelıtt abban volt a démonja, most nincs, és már elfogadta tetteinek következményét, ezzel az ügyet lezárta. Most azonban visszagondolt arra a végzetes éjszakára, amikor a démonját szabadon engedték, és próbált emlékezni arra, ami történt. İ segített legyızni Pandora ıreit, míg Lucien kinyitotta a szelencét. A démonok kiszállingóztak belıle, és megállíthatatlanul repültek az ırök felé, hogy felfalják ıket. Vér és halál szaga töltötte be a levegıt, és összekeveredett a sikolyokkal. Valami Aeron nyaka köré csavarodott – most már tudta, hogy egy démon volt –, és ı nem tudott lélegezni. Térdre

esett, többé már nem tudta megtartani saját súlyát, és csúszott– mászott a helyiségben, kétségbeesetten kereste a szelencét, de nem találta. Az úgy eltőnt, mintha sohasem létezett volna. Lucien beletúrt éjfekete hajába. – Nem tudjuk, hol van. Rendben? Hirtelen egy nı nyomult oda Parishoz, és megnyalta a nyakát. Paris lehunyta a szemét, Reyes pedig a fejét rázta. – Valahol máshol kellene folytatnunk ezt a beszélgetést. – Menjünk az erıdbe – javasolta Sabin. – Talán ha együtt próbáljuk, feleleveníthetünk valamit a szelence eltőnésérıl. – Nem – mondta egyszerre Reyes és Aeron. – Hát én boldogan maradnék itt egész éjszaka –mondta Gideon nyilvánvalóan bosszankodva. Aeron már el is felejtette, milyen gyorsan fel tudták bosszantani Gideon hazugságai. – Az erıd? – javasolta Sabin újra. – Kész vagyok indulni, ha ti is. – Nem – mondta megint Aeron. – Jó, akkor itt maradunk. Csak egy percet kérek, hogy hazaküldjem az embereket. – Sabin becsukta a szemét, arcvonásai elmélyültek. Aeron tırét markolászva óvatosan figyelte a férfit, nem tudta, mire számítson. Hirtelen elhallgatott a zene, a táncolók megálltak. Bizonytalanság áradt szét bennük, ahogy elkezdtek motyogni és az ajtó felé sétáltak. Az egész épület percek alatt kiürült. Sabin válla elernyedt, és hosszan, kimerülten fújta ki a levegıt. Szeme kinyílt.

– Tessék. Egyedül vagyunk. Amun, aki egyetlen szót sem szólt a társalgás során, most oldalra biccentette a fejét, és kitartóan bámulta Aeront: tekintete, mint valami lézernyaláb hatolt a férfi homlokába. Amun arca megfejthetetlen volt, és ez nyugtalanná tette Aeront. Mivel a harcost a Titkok szelleme tartotta hatalmában, vajon ki tudja találni, mit ıriz Aeron mélyen a lelkébe temetve? Amun pillantása hirtelen találkozott az övével, sötét szemében sajnálat és tudás tükrözıdött. Aeron megmerevedett. Ó, igen. Kitalálta. Sabin mellkasa megdagadt, ahogy türelmet próbált magára erıltetni. – Miért nem egyezünk meg? Mi elbánunk a Vadászokkal, akik megszállták a városotokat, ha ti segítetek megtalálni a szelencét. Ez egy tisztességes ajánlat. Évek óta harcolunk velük, tudjuk, hogy kell lecsapni rájuk. – Korábban már találtam egyet és kikérdeztem – mondta Strider. – így tudtuk meg, hogy itt lesznek a klubban, de eddig még nyomát sem láttuk a többinek. Aeron úgy látta, mintha valami mocorogna a messzi árnyékban, és összevonta a szemöldökét. – Valaki itt maradt – motyogta. Mindenki megmerevedett. Ekkor látta meg Aeron négy másik ember körvonalait: mindegyik férfi volt, jól felépített izomzattal, ami még így is látszott rajtuk. Vonásai elmélyültek, ahogy orrát megcsapta a puskapor szaga.

– Vadászok – üvöltötte. – Ez már jó nyomnak? Annak ellenére, hogy megölték Badent, Aeron békén akarta hagyni ıket. Pontosan ugyanannyi fájdalmat okozott nekik ı is évszázadokkal korábban. De most eljöttek ide. Új háborúba kezdenének, ha esélyük lenne rá. Az egyik embernek feltőnt, hogy észrevették ıket, és elırelépett. A stroboszkóp még mindig forgott, és minden irányba lövellte a tört fénysugarakat, amelyek áttáncoltak a halandó fiatal, eltökélt arcán. Elmosolyodott. Megdörzsölte jobb csuklóját a hüvelykujjával, és a vad fényáradatban Aeron ki tudta venni a végtelen szimbólumát. – Ki gondolta volna, hogy a világ minden gonosz lénye összegyőlik ebben a helyiségben? – A férfi a magasba tartott egy kis fekete dobozt, amelynek mindkét oldalán apró drótok lógtak. – Most komolyan, karácsony van? Néhány harcos felüvöltött. Páran pisztolyt rántottak, a többiek inkább legélesebb tırüket kapták elı. Mindannyian felkészültek a harcra. Aeron nem várt. Rájött, hogy nem tud, nem is akar, hanem cselekvésre vágyik. Harag már elítélte ezt az embert, bőnösnek találta ártatlanok meggyilkolásának gaztettében, miközben a Lordok meggyilkolásának küldetésén dolgozott. Aeron elhajította a késeit, egyiket a másik után, és mindegyik markolatig beleállt a férfi mellkasába. A halandó szeme kidülledt, és vigyora az arcára fagyott. Nem halt meg azonnal, mint Paris filmjeiben volt szokás ilyenkor. A fájdalomtól zihálva térdre rogyott. Még egy

darabig életben maradt, de senki nem tehetett érte semmit, hogy megmentse. – Imádkozni fogtok a halálért, amikor végzünk veletek– nyögte. – Égjetek el a pokol tüzében, démonok! – kiáltotta egy másik halandó elhajítva saját tırét. Az egyik harcos tüzet nyitott, ahogy a penge beleállt Aeron mellkasába. Aeron összevonta a szemöldökét. Lenézett, és egy gyöngyház markolatot pillantott meg, amely csillogott a fényben. Szíve tovább dobogott, de minden egyes ütéssel kinyílt. Ajaj. Gyors reflexeik voltak. Erre emlékeznie kellett volna. Lucien és a többiek elıreugrottak. A Vadász nem hátrált. – Remélem, szeretitek a tüzet – mondta, és felemelte a fekete dobozt, amit elesett barátja leejtett. Bumm! Robbanás rázkódtatta meg az egész épületet, romba döntve követ és fémet. Aeront talpra állította, és úgy dobta a levegıbe, mint egy zsák tollat. Az emberek legyıztek. Hihetetlen. Ez volt az utolsó gondolat, ami átsuhant az elméjén, aztán elsötétült elıtte a világ.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Maddox egy rándulás kíséretében ébredt tudatára környezetének. Egyik pillanatban még halott volt, a másikban teljesen éber. Ashlyn a karja hajlatában feküdt, ruganyos teste az övére fonódott. Maddox lepillantott magára. A lány biztos megtisztogatta, és valahogy kicserélte az ágynemőt a láncok ellenére is, mert a vér eltőnt. A hegek visszatértek a hasára és a bordáira. Ashlyn lágy, mézszínő haja az állát csiklandozta, meleg lehelete legyezgette a bırét. Életben volt és itt volt. Vele. A férfi álmában sem gondolta volna. A pokolból egyenesen a mennybe kerültem. Amikor eljött a reggel, általában szeretett volna elpusztítani valamit. Küzdeni. Hogy elfelejtse a lángokat, és annak fájdalmát, hogy megadta magát a szellem zsibbadtságának és sötétségének. Most nem így volt. Úgy érezte – el merje hinni? –, hogy békére lelt. Ashlyn olyan békésnek tőnt, hogy vonakodott felébreszteni ıt. Nem, nem is békés, jött rá, miután közelebbrıl megnézte. Könnycsíkok látszottak az orcáin, és harapásnyomok csúfították el alsó ajkát, mintha keményen és folyamatosan harapdálta volna. Maddox arra vágyott, hogy ujjbegyével megcirógathassa az orcáját, de nem tudta. Átkozott láncok.

– Ashlyn. Szépségem. Ébredj fel a kedvemért. A lány ajkai lágy sóhajra nyíltak. Napsugár cirógatta Ashlynt, ahogy a férfi szerett volna, és fényben fürdette ragyogó bırét, telje tisztelettel adózva elıtte. Szempillái össze voltak ragadva, és még mindig nedvesen csillogtak a könnyéktıl, mint egy harmatos pántlika. Ashlyn sírt az ı szenvedése miatt. Mikor sí utoljára valaki miatta? – Ashlyn. A lány felsóhajtott. Maddox lehajtotta a fejét, és megpuszilta Ashlyn orra hegyét. Ahogy máskor is, elektromos szikrák csaptak belé. Biztosan a lány is megérezte, mert az nevét lehelte és megrándulva felegyenesedett, takaró a derekára csúszott, felfedve a bı pólót, amit viselt. Maddox pólóját. Tetszett neki a lány a ruháiban, szerette, hogy olyasmit visel, ami valaha rajta volt. Hajtincsei egymás után hullottak a vállára és hátára. Amikor Ashlyn a férfira pillantott, reszketı zokogás tört fel belıle, és szélesre tárt karjaiba vetett magát. – Életben vagy! Megint visszajöttél a halálból. – Nyisd ki a zárat, szépségem. – Nincs meg a kulcs. – Ott van a matrac alatt. – Lucien azóta nem hordta magával, hogy Maddox egyszer elcsente a nyakában lógó láncról. – Miért nem vittek magukkal? – Torin elrejtett. Jaj. – Ashlyn sietve benyúlt rugózat alá, megtalálta a kulcsot és kiszabadította a férfit. Visszahanyatlott Maddox mellé, és bırének illatától a férfi elfelejtett

elgondolkodni azon, hogy vajon miért tenne ilyet Torin. – Úgy örülök, hogy visszajöttél hozzám. Maddox a lány dereka köré fonta a karját, és nyugtatón simogatta a hátát. ízületei tiltakoztak ugyan, de nem hagyta abba. – Visszajöttem. Mindig visszajövök. – Nem értem – lehelte a lány egész testében remegve. – Miért csinálják mindig ezt veled? – Egy másik átok. – A férfi hangja megtört az érzelmektıl. – Megöltem egy nıt, és most úgy kell meghalnom, ahogy ı halt meg. – Nem akarta, hogy Ashlyn megtudja, mit tett, de nem volt tisztességes, hogy hagyja sötétben tapogatózni, amikor ı megosztotta vele a titkait. Ashlyn megszorította Maddoxot. – Ki volt ı? Miért ölted meg? – A nı, akirıl már meséltem neked. A harcos, akire azt a feladatot bízták, amit magamnak akartam. Pandora. Ashlyn szeme elkerekedett. – Az a Pandora? – Igen. – Azt a szelencét nyitottad ki? Édes istenem, nem tudom, miért nem raktam össze korábban. Miért nem tették vissza egyszerően az istenek a démonokat a szelencébe? – Büntetésbıl. De fıleg azért, mert a szelence eltőnt, és nem lehetett újra elkészíteni. – Hogy ölted meg... – A démon eluralkodott rajtam, és... – Maddox megint meghallotta a gyötrıdést a saját hangjában, és azon tőnıdött,

vajon Ashlyn mit gondolhat. –Elveszítettem az önuralmamat, teljesen azonosultam Erıszakkal, és a kardom gyógyíthatatlan sérüléseket okozott benne. Azóta már milliószor megbántam, hidd el. – De a halhatatlanokat nem lehet véglegesen megölni. Igaz? Mármint te vagy rá a bizonyíték. – A legtöbbet meg lehet ölni. Nem könnyő, de lehetséges. – Hát mindenki követ el hibákat, és te már megfizettél a tieidért – mondta Ashlyn, és a megértése meglepte a férfit. Felmelegítette. Letaglózta. – Valahogy azt kívánom, bárcsak megölted volna azokat az isteneket is, akik megátkoztak, mert ık erıszakosak, undorítóak... Maddox összerezzent, és Ashlyn szájára tette a kezét, elhallgattatva a lányt. – Nem úgy értette – mondta a férfi a mennyezet felé pillantva. – Kész vagyok magamra vállalni bármilyen büntetést helyette. Nem csapott beléjük a villám. Nem volt földrengés. Nem rajzottak elı sáskák, hogy lakmározzanak a húsukból. Maddox lassan megnyugodott. – Soha ne szidd az isteneket. Mindent hallanak. Sajnos. A lány vonakodva bólintott, és Maddox levette a kezét a szájáról. – Nem vagyok csali – mondta Ashlyn. – Tudom, hogy nem vagy az. – Tényleg? – kérdezte reménykedve. Oldalra döntötte a fejét, és felpillantott a férfira. – Tényleg.

Ashlyn vonásai ellágyultak, még el is mosolyodott. – Mi gyızött meg? – Te. – Maddox kíváncsian nézett rá, mert ez még mindig meglepetés volt neki is. – A kedvességed, a képességed. Hogy szőz vagy. – Szóval... kívántál? – kérdezte a lány most már bizonytalanul. – Nem azért, mert válaszokat akartál kicsikarni belılem, hanem mert... – Hanem mert... – biztosította a lányt. – Felforr tıled a vérem. Boldogság csillogott Ashlyn szemében, mint a napsugár a sötét éjszakában. Még szorosabban simult Maddoxhoz, keblei a férfi mellkasához préselıdtek. – Örülök, hogy az Intézet elhozott Budapestre. A férfi belsıje elkezdett mocorogni, többre vágyott. Egész addig, míg az Intézet szóba nem került. Erıszak felüvöltött. – Nem fogsz visszamenni hozzájuk. – Te és a követeléseid. – Ashlyn nem vette észre a férfi hirtelen támadt nyugtalanságát, és vidáman folytatta: – Tudod, hallottam morzsákat Pandora szelencéjérıl itt–ott. Mondtam már, hogy az Intézet mindig is érdekelt volt a természetfeletti ereklyék keresésében, amelyeket a történelemben, mítoszokban és legendákban említenek? A férfi megfeszült. – Elmondanád nekem, mit hallottál a szelencérıl? – Lássuk csak... – Ashlyn az állát kopogtatta. – Azt hallottam, hogy a szelencét elrejtették. Hogy hová, azt nem

tudom, de feltehetıen Argosz ırzi, és maguk az istenek sem férhetnek hozzá. Maddox döbbenten szívta magába a hallottakat. Argosz egy hatalmas szörnyeteg, akinek több mint száz szeme van, így mindig mindent lát. A legenda szerint Hermész megölte ıt, de a legenda gyakran hazugságnak bizonyult, amellyel az istenek lóvá tették a halandókat. – Egy másik történetet is hallottam – folytatta Ashlyn. – Hogy a szelencét Hüdra ırzi, nem Argosz. Viszont ezekben a történetekben az a közös, hogy... – Itt elakadt a lélegzete. – Mi? – Ha valaha elıkerül a szelence, a démonok visszakerülnének bele. Ez jó, nem? Maddox megrázta a fejét. – A világnak talán, de nem nekem. A démon nélkül meghalnék. – Honnan tudod? Úgy értem... – Tudom – szakította félbe a férfi, miközben a hallottakon gondolkodott. Hüdra. Egy veszedelmes, sokfejő kígyó. Ha ez igaz, akkor a szelence az óceán mélyén lapul. De melyik történetet higgye el? Csak az egyiket, mindkettıt vagy egyiket sem? Ha hinni lehetett annak, amit még mondott Ashlyn, hogy a szelence magába szívja a démonokat, ha megtalálják... – Talán, nem tudom, végezhetnék egy sokkal alaposabb kutatást a szelence után. Teljes elsıbbséget élvezne nálam az ügy. – Nem! – Ez azzal járna, hogy elhagyja az erıdöt és veszélynek teszi ki magát. – Tudom, én kértelek, hogy mondj

el mindent, de most muszáj lesz vidámabb témát választanunk. – Erıszak az elméjében portyázott, és minden elhangzott szóval izgatottabb lett. Bár Maddox mostanra elhitte, hogy a démon nem akarja bántani Ashlynt, nem szívesen kockáztatott volna. Még abba is belement volna, hogy virágokról és holdsugárról beszélgessen, ha így fenntarthatja ezt a gyönyörőséges belsı békét. – Van rá valami mód, hogy megtörjük a halálbüntetés átkát? – kérdezte Ashlyn. Ennyit a virágokról és a holdfényrıl. – Nincs. – Maddox megrázta a fejét. – Nincs rá mód. – De... – Nincs de! – Nem fogja megengedni, hogy a lány megpróbáljon alkudozni az istenekkel azt remélve, hogy valahogy megmentheti ıt. Maddoxot nem lehet megmenteni. Sıt mi több, nem éri meg az erıfeszítést sem. Inkább szörnyeteg volt, mint ember, még akkor is, ha néha megpróbálta magát meggyızni az ellenkezıjérıl. – Ez is olyan téma, amit jobb ejteni. A lány az újhegyével Maddox mellkasát cirógatta, finom, meleg leheletével legyezgetve a férfit. – Akkor melyik az a téma, amelyrıl beszélhetünk? A férfi egyik kezével finoman megnyomta a fenekét. – Hallottál még hangokat, amióta itt vagy? – Sajnos. – Ashlyn kissé behajlította a hátát, hogy közelebb kerüljön Maddoxhoz. – Minden egyes szót hallottam, ami a között a négy nı között hangzott el. Akiket egyébként azonnal szabadon kellene engedni. – Maradnak.

– Miért? – Ezt nem árulhatom el neked. Ashlyn dobolt az ujjaival. – Legalább azt mondd meg, mit tervezel, mit fogsz tenni velük. Kedvesek. Ártatlanok. Riadtak. – Tudom, szépségem. Tudom. – Szóval nem fogod bántani ıket? – makacskodott a lány. – Nem. Én nem. Ashlyn szétnyitotta tenyerét a férfi szíve felett. – Ez azt jelenti, hogy valaki más igen? Maddox vére felforrósodott, szinte perzselte az ereit. – Minden tılem telhetıt meg fogok tenni, hogy senki ne bántsa ıket. Rendben? Ashlyn a férfi nyakához érintette az ajkát, és megnyalta az ütıerét. – Rendben, de én is meg fogok tenni minden tılem telhetıt ennek érdekében. Maddox nem akart megtagadni tıle semmit, úgyhogy felemelte a lány állát és maga felé fordította, hogy megadhasson neki mindent, amit csak tud. – Sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod a beszélgetésüket. Soha többé nem teszlek olyan szobába, ahol emberek jártak. – Most nem volt olyan rossz. – Ashlyn ujjai lágyan a férfi csuklója köré fonódtak. – És amikor te a közelben vagy, nem hallok semmit, akárki beszélt is. – Kíváncsi vagyok, miért. Nem panaszkodom, örülök, csak kíváncsi vagyok.

– Talán a hangok félnek tıled. Maddox majdnem elvigyorodott. – Igazából én vagyok kíváncsi, miért nem hallom a barátaidat. Mármint, mindig is hallottam más természetfeletti lényeket. – Lehet, hogy mi a létnek egy magasabb szintjén állunk. A lány most tényleg elvigyorodott. – De azért gondoskodom róla, hogy mindig a közeledben legyek – mondta Maddox. És ez az ı örömére is szolgál. – így a hangok soha többé nem fognak zaklatni. – Mi lesz akkor, amikor halott vagy? A gondolattól azonnal megfeszült. Akkor senki nem figyel rá. Senki nem védi meg. Ashlyn megérezte a dühét, és összeráncolta a homlokát. – Mi a baj? – Semmi. – Most nem fog a közelgı halálra gondolni. A karjaiban tartja Ashlynt, és ki fogja élvezni azt a kis idıt, amit együtt tölthetnek. – Többet nem beszélünk a nıkrıl és az átkokról. – Hát most berekesztetted a közös témáink nagy részét. – Tekintete lejjebb vándorolt, és megállapodott a férfi ajkán. Megrázkódott. – Az egész világot bejártam az Intézettel, de soha nem gondoltam volna, hogy olyasvalakivel találkozom, mint te. – Ilyen erıs emberrel? Kuncogás tört fel a lányból. – Igen. – Ilyen jóképővel? – Persze. – Okos és jó kardforgatóval?

– Pontosan. – Újabb kuncogás. – De úgy értem, hogy egy férfival... baráttal... fickóval. Ó, azt sem tudom, minek nevezzelek. Maddox ízlelgette a lány szórakozását és komoly szavait. – Csak hívj a magadénak. Mert az akarok lenni. Ashlyn egész lénye ellágyult. – Mesélj valamit magadról. – Kihúzta arcát a férfi kezébıl, és megint a testéhez simult. Kezét nem vette le a csuklójáról, hanem végigcsúsztatta a karján és átkarolta a nyakát, mintha félne akár egy másodpercre is elengedni. Maddox is félt ettıl. Kétségbeesetten kívánta a lányt. És az övé is lesz, esküdött meg magának, miután lezuhanyoztak, és a vér és halál minden nyomát eltüntették. – Valami olyat, amit soha nem mondtál el senki másnak. A férfi elmondhatná neki, hogy jobban szereti komolyzenét, mint a kemény rockot, amit a barátai részesítenek elınyben, de ebbıl hiányzott a személyes vonatkozás, amire a lány annyira vágyott. É Maddox rájött, hogy azt akarja, Ashlyn jobban ismer je ıt, mint bárki más ezen a világon. A béke – az igazi béke – érzése elmélyült. Mindez azért, mert a lány itt volt vele. Mert sírt miatta és törıdött vele. Mert nem a múltbéli bőnei alapja ítélte meg, és nem gyalázta ıt. Mert többet akart tudni róla. Mert csak ı enyhítette Ashlyn kínját. Mert amikor a lány ránézett, nem Erıszakot látta Maddox azt gyanította, hogy egy férfit látott. Az emberét. Mámorító gondolat volt ez. Bódító. Döbbenetes. Elég ahhoz, hogy kivívja örökké tartó oda adását.

– Az évek során néhányszor azt kívántam, bárcsak ember lehetnék. És legyen feleségem és... – Maddox –nyelt egyet, aztán folytatta. – ... gyerekeim. – Ezt s ha nem árulta el a barátainak, akik kinevették volna. Neki is nevetnie kellene ezen a képtelenségen. Erıszak? Gyerekek mellett? Ashlyn nem nevetett, nem hordta le. – Ez gyönyörő álom – mondta, és hangjából vágyakozás csendült. – Csodálatos apuka lenne belıled. Szenvedélyes és oltalmazó. A kinyilatkoztatástól magában szerénykedv Maddox köröket rajzolt Ashlyn minden csigolyáját köré. Tudta, hogy soha nem lesz esélye arra, hogy igaznak bizonyuljanak a lány szavai. – Most te mondd el az egyik titkodat. Ashlyn borzongva játszott a férfi mellbimbójával. Maddox pénisze válaszképp megkeményedett, felhevült a vére. Most már nem egyszerően forrt, hanem maga volt a pokol. Mégsem csókolta meg a lányt, nem gördült fölé. Akármekkora fájdalmat érzett is a testében, most a beszélgetésé volt a fıszerep. – Csak tavaly tanultam meg olvasni – vallotta be a lány szégyenkezve. – Egészen addig szóban kellett leadnom a jelentéseimet ahelyett, hogy legépeltem volna ıket, és mindenki tudta, miért. Egyszerően nem tudtam olyan sokáig koncentrálni, hogy kibetőzzem a szavakat. A hangok mindig jelen voltak, és megzavartak. Amikor kisgyerek voltam, a fınököm szokott nekem történeteket olvasni, olyan varázslatos

meséket, hogy szinte ki tudtam zárni a suttogást. Akkor határoztam el, hogy én is meg akarok tanulni olvasni, de hosszú idıbe telt, míg tényleg sikerült. Maddoxot nem érdekelte, hogy a lány tud–e olvasni, vagy nem. De ıt érdekelte, ezért megpróbálta vigasztalni. – Már önmagában is dicséretes, hogy egyáltalán megtanultad. Ashlyn megajándékozta egy ragyogó mosollyal. – Köszönöm. – Miután megszállt a démon, még évszázadokig nem tanultam meg olvasni, és akkor is csak azért, mert nem tetszett, hogy mások tudnak olyasmit, amit én nem. Látod? Már így is elıttem jársz. A lány kuncogott, és még jobban ellazult. – Amikor megtanultam, felmentem az internetre, és minden romantikus regényt megrendeltem, amit találtam. Azok afféle felnıtteknek szóló mesék. Egyenesen a lakásomba hozták ıket, és olyan gyorsan faltam ıket, amilyen gyorsan csak tudtam. – Majd szólok Parisnak, hogy vegyen neked párat a városban. Egy egész ládányit. – Az csodálatos lenne. Köszönöm – mondta újra Ashlyn, és egy másik ragyogó mosolyt villantott a férfira. Maddox mellkasa lüktetett, ahogy megcsókolta a lány feje búbját. – Láttam már néhány romantikus regényt. – Paris szanaszét hagyott párat az erıdben, és Maddox, bár talán soha nem ismerné be, felszedte ıket. – Ha elolvastam volna ıket, khm,

khm, talán azt gondolnám, hogy érzékiek, szórakoztatók, felvillanyozok: érdekesek. Ashlyn hálája csintalansággá alakult. – Talán... talán elolvashatnánk egyet közösen vagy ilyesmi. –Az tetszene. Akármennyire is ki volt éhezve a lányra, Maddox elképesztıen kellemesnek találta, hogy beszélgetéssel töltik az idıt. Ashlyn elmesélte neki, hogy gyerekkorának nagy részét egy laborban töltötte, ahol vizsgálgatták – néha fájdalmasan, ami azt jelentette, hogy a férfi listáján most már van egy csomó tudó is, akiket meg kell ölnie –, és hogy legtöbb idejét egyedül töltötte, csak hogy elmeneküljön a hangok elıl. Soha nem volt igazán tagja egy családnak. Csupán egyetlen ember bánt vele másként, mint egy állattal szokás, és Maddox úgy találta, lekötelezettje lett ennek az embernek. De Maddoxban kavargott a vágy, hogy előzze ezeket az emlékeket, és jobbakkal, boldogabbakkal helyettesítse ıket. Ennél is jobban kavargott benne az a vágy, hogy megbosszulja, amit Ashlynnel tettek. – Jobbat érdemeltél volna – mondta, miközben Erıszak kinyújtotta a karját és nagyot ásított. – Nem bánom, hogy így nevelkedtem – válaszolta Ashlyn. – Legalábbis túlnyomórészt nem bánom. Mindig hallok dolgokat, így a magány tényleg jól jött. De hiányzott neki a játék, az érintés, a szeretet. Maddox hallotta a hangjában, olyan szükség volt ez, amit nem tudott igazán elrejteni. Jól ismered ıt, nem igaz? Azt gondolta, igen. Jól ismerte. Egy része, az a része, amelyet annyira mélyre

temetett magában, hogy nem is tudott a jelenlétérıl, míg Ashlyn meg nem jelent az életében, nos, ez a része a kezdetektıl fogvájói ismerte ıt. A lány az övé volt. Az ı asszonya. A... mindene. Megcirógatta Ashlyn karját, és megérzett egy aprócska, kemény, természetellenes gombócot. Homlokát ráncolva pillantott a lányra. – Ez mi? – Születésszabályozó – válaszolta Ashlyn elpirulva. – Általános hivatali eljárás. Nemrégiben egy nıt a munkája során megerıszakolt egy veszett szellem. Terhes lett, és a gyerek nem volt... olyan, mint a többi. Most az Intézet önvédelemre tanít minket, és minden nıi alkalmazottnak felajánlja a lehetıséget, hogy beültessék az implantátumot. Erıszak kinyújtotta a hátát és kinyitotta szemét, teljesen felébredve. A gondolat, hogy a lány törékeny szépségét meggyalázzák, ember és szellem számára egyaránt iszonyatos volt. Ashlyn szőz volt, de ez nem jelentette azt, hogy teljesen békén hagyták. – Bántottak valaha? – Nem – biztosította a férfit. – De mindig tudtam, hogy ha a hangok egyszer is eluralkodnak rajtam, nem leszek képes megvédeni magam. Erıszak nem nyugodott meg. – Mesélj te is a gyerekkorodról – kérte Ashlyn. Ujjbegyével megint a férfi mellbimbóját dörzsölgette Hozzádörgölızött, rajtakapta magát, aztán megállt.

Maddox bıre megfeszült. Ahogy Ashlyné is – tudta. A kezdetektıl fogva tudta, hogy mikor izgul fel lány. És most a nı határozottan felizgult. – Nekem nem volt gyerekkorom. Eleve férfina1 teremtettek, katonának. – Sajnálom – mondta lágyan Ashlyn. – Elfelejtettem. Annyira kívánom ıt. Legutóbb Maddox visszakozott attól, hogy teljesen birtokba vegye, mert sző Most is ugyanaz az ember volt, mint tegnap – soha nem volt dolga szőzzel, és még mindig nem tud biztosan, hogy közelítsen a dologhoz –, de mos egyik sem számított. Majdnem elvesztette a lány Majdnem elvették tıle. Egy pillanattal sem fog tovább várni. Annyira gyengéd lesz vele, amennyire csak tud. És ha a szellem megpróbál erıszakoskodni, hát akkor hagyni fogja, hogy Ashlyn láncra verje. – Szeretkezni akarok veled, Ashlyn. A lánynak elakadt a lélegzete, ahogy Maddox izmos hasát simogatta. Megállt a hegeknél, aztán köldökénél, és köröket rajzolt köréjük. Egy centivel lejjebb vándorolt. – Tényleg? Kívánom ıt, szükségem van rá, kívánom, szükségem van rá. Nemsokára... most... Maddox azt gondolta, talán lejjebb is meg akarja érinteni, kezébe akarja venni a péniszét, de nincs hozzá bá torsága. Igen, igen. Elmosolyodott volna, de ı és a démon túlságosan jóllakottak voltak. Minél tovább érezte a lány érintését, annál jobban kívánta – kívánták. Édes illata betöltötte az orrát, még jobban felhevítette

a vérét, és utat talált magának egészen a férfi csontjáig, mindenféle vágyakat gyújtva benne. – Ó, igen. – Én is kívánlak – suttogta Ashlyn reszketı hangon. –De... Nincs több várakozás. Muszáj, muszáj, muszáj. Egy csipetnyi vadság áradt el benne. A miénk, mondta a szellem. Az enyém, javította ki Maddox. – Benned akarok lenni. Nincs több várakozás. Ashlyn zihálva visszahúzódott. – Azt szeretném, ha megértenéd, hogy itt foglak tartani. Itt maradsz velem, és én megvédelek. Együtt kitaláljuk, hogy hallgattassuk el a hangokat egyszer s mindenkorra. – M–Maddox. – Akármit is akart még mondani, az elveszett összeszorított ajkai közt. Igen. Muszáj itt tartani. – Nem foglak bántani – mondta a férfi, sokkal inkább magának és a szellemnek, mint Ashlynnek. – Tudom, hogy nem fogsz bántani, de van életem és munkám. Tartsd itt! – Addig maradok, amíg szeretnék, de meg kell ígérned, hogy nem zársz be megint. Amikor a barátaid eljönnek, hogy – itt nyelt egyet –, megöljenek, veled akarok lenni. Esküszöm, hogy nem fogok rájuk támadni, még ha szeretnék is, de fogni akarom a kezed. Nem tudom elviselni a gondolatát sem, hogy egyedül halsz meg. Abban a pillanatban Maddox érezte, hogy teljesen, végérvényesen és visszavonhatatlanul beleszeretett Ashlynbe.

Az enyém, az enyém, az enyém. A lány sokk fontosabb volt, mint a levegı, sokkal fontosabb, min az étel, a víz vagy a menedék. A háború, erıszak é düh ezernyi emberöltıje után Ashlyn kedvességgel ajándékozta meg. Derővel. Szenvedéllyel. Bizalommal. Jaj annak – még az Alvilág Urainak is, még az isteneknek is –, aki megpróbálja bántani. Már korábban is így gondolta, de mostanra ez véres esküvé vált. Ettıl a pillanattól fogva akárki is próbál árt neki, holtan fog heverni Maddox lábai elıtt. Lucien és Reyes nem vitték magukkal Ashlynt múlt éjjel, ahogy akarták, és ez megmentette a nyomorult irhájukat. Épphogy. Ennek ellenére fizetni fognak érte. Ó, igen, megfizetnek. Erıszaknak szüksége volt valamiféle megtorlásra, mielıtt el tudná felejteni a dolgot. – Nem akarom, hogy végig kelljen nézned. Nem le szek egyedül, édes. Fájdalom és Halál velem lesznek. – Igen, de ık nem fognak hozzád bújni. Maddox visszatartott egy vigyort. – Az enyém vagy, asszony, és én a tiéd. Az élete sivár volt, míg meg nem ismertelek. Léteztem, de nem éltem igazán. Most élek, még a halálomban is. Szavai olyan közel jártak egy házastársi fogadalom hoz, amilyen közel csak lehetett, ebben biztos volt Ashlyn mindig az övé lesz, és fordítva. Könnyek győltek a lány borostyánszínő szemébe. – Ez a leggyönyörőbb dolog, amit valaha hallottam. – Csak azt szeretném, hogy gondold végig, mi kérsz tılem. – Ha neki kellene újra és újra végignézni; ahogy a lány meghal... Rosszullét kavargott benne. – A vér, a borzalmak...

– Tudom, mit kérek – válaszolta eltökélten Ashlyn. – Mégis veled akarok lenni. A vágy újra minden más érzés helyébe lépett. – Le fogsz zuhanyozni. Paris szerint a nık szeretik, mert segít nekik ellazulni és megnyugodni. –Maddox felült, és magával húzta a lányt is. Végre, végre. Nem, még nem. Nemsokára. Különlegessé fogja tenni az elsı alkalmat Ashlyn számára, ha ı maga belehal, akkor is. Ashlyn egy hajtincset csavargatott az ujja körül. – Most is velem jössz? Maddox kényszerítette magát, hogy megrázza a fejét, és a szellem dühösen üvöltött. Most miért nem? – Ha együtt zuhanyzunk, magamévá teszlek. Teljesen. Ashlyn tekintete az övébe fúródott, és olyan forró volt, hogy a férfi érezte, ahogy az ereje vibrál a bensıjében. – Ahogy már mondtam, tudom, mit kérek – suttogta a lány. Istenek, mennyire szerette volna Maddox megcsókolni! De ha megcsókolja, nem áll meg addig, amíg teljesen birtokba nem veszi. – Valamit még el kell intéznem elıtte. – Azután... – Ashlyn nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. – Azután – ígérte Maddox. Ó, igen. Azután. A szellem lassan elmosolyodott. Két nap alatt már másodszor értett egyet tökéletesen ember és démon.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Ashlyn gyorsan lezuhanyozott, közben azon tőnıdött, mi dolga lehet Maddoxnak. A víz meleg volt, nyugtató, és elmosta az éjszaka megpróbáltatásait. Nem azt a győlölt emléket, hogy karjaiban tartotta kedvese véres testét, hanem a fizikai utóhatásokat. A kimerültséget, azt a szinte teljesen elgyengítı kétségbeesést, az amiatt érzett dühöt, hogy mit tettek azzal a férfival, akibe kezdett beleszeretni. A férfival, aki talán kezdte viszontszeretni ıt. Lehet, hogy gyorsan törtek rájuk az érzések, de így tőnt helyesnek. Olyan nagyon szeretett volna együtt lenni Maddoxszal! Olyan nagyon szerette volna átölelni, megérinteni, gyönyört adni és kapni! Sütkérezni ezekben az új érzésekben. A férfi többé már nem tartotta Csalinak, és azt akarta, hogy Ashlyn vele maradjon. Most és mindörökké. A lány ajka lassan boldog mosolyra húzódott. Hogy fogom megtömi a halálos átkot? A gondolat befurakodott az elméjébe, és beárnyékolt minden mást. Mosolya elhalványult. Biztosan tehet valamit, amivel megmentheti az örökké tartó haldoklástól, attól, hogy csak azért támad fel, mert késıbb megint meg kell halnia. Senki nem érdemli meg, hogy így kínozzák. Ashlyn homlokát a fehér, párás csempén nyugtatta. Valahol, valamikor biztosan élt egy ember, aki megtudta az istenektıl,

hogyan lehet megtörni az ostoba, tisztességtelen átkaikat. Talán hallott is valami ilyesmit az évek során, de ha így is volt, az egybeolvadt az összes többi hanggal. Most legalább tudta, mire figyeljen. Maddox nem fog beleegyezni, hogy emiatt elhagyja az erıdöt, ebben Ashlyn biztos volt, ezért bejelentés nélkül kell majd elmennie. Emellett, amikor a férfi a közelében volt, nem hallotta a hangokat. Az életem sivár volt, amíg meg nem ismertelek, mondta neki Maddox. Léteztem, de nem éltem igazán. Most élek, még a halálomban is. Amilyen szenvedélyesen védelmezte ıt, saját szenvedését csekély árnak tartotta, amit azért fizetett, hogy Ashlynt biztonságban tudja. Ennyit már megtudott róla. Majd éjszaka fog elmenni, amikor a férfi nem állíthatja meg, aztán reggel visszaoson. Most ne gondolj erre. Késıbb lesz elég idı a kémes játékokra. Rövid idın belül szeretkezni fog egy férfival. Maddoxszal. Nagy, erıs kezeivel egész testét cirógatni fogja. Ajkával megízleli majd ıt. Pénisze mélyen a testébe fog hatolni. Megborzongott. Elıször kétségbeesetten el akartam menni, most kétségbeesetten maradni akarok. Valahogy kapcsolatba lép majd Mclntoshsal és tudatja vele, hogy jól van. Bár még nem most. Késıbb. Miután megtapasztalta a legmélyebb intimitást, és megtudta, milyen érzés összekapcsolódni valakivel.

Ez önzı dolog volt a részérıl, igen. De nem volt olyan ok, ami miatt visszatarthatta volna magát. Maddox most kétségkívül be fogja fejezni, amit elkezdtek. Ahogy átölelte ıt az ágyon fekve, izmai ezt ígérték. És a forró tekintet, amivel ránézett, mielıtt kiment a szobából, csak megszilárdította ebbéli hitében. Többé már nem kell attól félnie, hogy Maddox magára hagyja utána, ahogy olyan sok férfi tett olyan sok nıvel az évszázadok során. Maddox érdeklıdı volt, szenvedélyes és másmilyen. Neki nem kel lett hazudnia vagy hamis ígéreteket tennie, hogy megkapja, amit akar. Csak el kellett vennie. Maddox mégis úgy döntött, hogy nem teszi. Az akarta, hogy Ashlyn önként adja neki. A meleg víz hamarosan hideggé vált. Ashlyn elfordította a csapot, elzárva ezzel az egyenlete áramlást. Csöpp, csöpp. Mindjárt itt az idı, gondolt Ashlyn, és azonnal nedves lett a lába között. Mell bimbója megkeményedett. Vízcseppek gurultak le a bırén, és kicsit lehőtötték. Elképzelte, ahogy Maddox lenyalja ıket a testérıl, ettıl újra megborzongott, és majdnem felnyögött. Megragadta a törülközıt, és olyan szárazra törölte magát, amennyire csak tudta, aztán mag köré csavarta a bolyhos anyagot. Lelkesen hagyta e a fürdıszobát, gızfelhıt húzva maga után. Maddox nem volt a hálószobában. Ashlyn a homlokát ráncolta... Aztán lábujjai valami puhába ütköztek, és lepillantott. Ibolyaszín selyemkendık formáztak kanyargó ösvényt, amely Maddox hálószobájából a mellette

lévı szobába vezetett. Amikor megállt a bejáratnál, a szája is tátva maradt elragadtatottságában. Járt már ebben a szobában korábban is, amikor kimászott az ablakon át az erkélyre, de akkor ne így nézett ki. Por borított mindent, még az ágynemő is. Most azonban olyan szobát látott, amelyet a gyönyör szolgálatába állítottak. Gyertyatartók voltak a falon, és aranyfénybe vonták a fekete selyemmel borított ágyat. Maddox kitakarított. Neki csinálta. Ashlyn szíve majd kiugrott a helyérıl. De hol a férfi? Az erkélyajtó nyitva volt, és friss, hideg levegı áramlott a szobába. Ashlyn elindult arra, felforrósodott vére nem reagált a fagyos hımérsékletre. Maddox az erkély korlátját markolászta háttal a lánynak, sötét haja – Ashlyn észrevette, hogy nedves – kócos volt. A férfi széles válla napbarnított volt és csupasz. Ashlyn eddig még nem is látta a meztelen hátát. Egy hatalmas pillangó formájú tetoválás nyújtózott a vállától a csípıjéig. Vörös volt, szinte neonfényő, és dühösnek látszott. Aljasnak. Mintha le tudna ugrani a férfi hátáról és kettészelhetné a lányt. Furcsa, tőnıdött Ashlyn. A pillangók olyan törékeny teremtmények, és soha nem gondolta volna, hogy lehet ıket ilyen fenyegetınek is ábrázolni. Vagy hogy egy olyan férfi, mint Maddox, efféle mintát tetováltatna magára. – Maddox – suttogta izgatottan. A férfi olyan gyorsan fordult hátra, mintha Ashlyn kiáltott volna. Érzéki ajkát összeszorította. Abban a pillanatban nem az a szeretı nézett rá, aki otthagyta, hogy zuhanyozzon le és

készüljön fel az órákig tartó gyönyörre, hanem a harcos, aki megpróbálta egyedül hagyni az erdıben. – Minden rendben? – Egy takaró van az erkélyhez kötözve. – Maddox jobbra mutatott, de nem vette le a lányról összeszőkült tekintetét. – Tudsz róla valamit? Az erdıben töltött éjszakától eltekintve a férfi ritkán nézett rá dühösen. Ezt a pillantást általában másoknak tartogatta. Szóval az, hogy az az ibolyakék szempár – amely most ugyanolyan neonfényő vörössel volt keretezve, mint a tetoválás – úgy mutat rá mint egy vádló mutatóujj, kicsit nyugtalanító volt. Hogy mi volt a jó az egészben? Lehet, hogy Maddox dühös volt, de a furcsa csontvázarc nem látszót a vonásain. Ettıl felbátorodva Ashlyn felemelte állát, és a férfi felé lépett. – Igen, tudok valamit a takaróról. – Ha valaki más lennél – kezdte Maddox össze szorított fogakkal –, azt gondolnám, hogy te kötözted a korláthoz, hogy a Vadászok bemászhassanak erıdbe. – De ugye nem gondolod ezt rólam? – Ha a kérdésnek foga lett volna, erısen megharapta volna a férfit. – Nem – válaszolta, és Ashlyn megnyugodott. Egy kicsit. – Szóval áruld el – folytatta Maddox. – Mire használtad? Elérkezett a vallomás ideje. – Mondtam, hogy Torin elrejtett, ugye? Hát az úgy volt, hogy bezárt, hogy a többi barátod ne találhasson meg, amit még most sem értek igazán, úgyhogy ne kérdezd. Hallottam,

hogy kiabálsz, és azt tette amit kellett, hogy odamehessek hozzád. Maddox egy fenyegetı lépést tett felé, aztán meg állt, mintha félt volna túl közel kerülni hozzá abban pillanatban. – Leeshettél volna, és halálra zúzhattad volna magad – mondta csendesen. – De nem estem le. – A levegıben lógtál, Ashlyn. Ne hátrálj meg. Ebben a kritikus pillanatban ne. Csak most mutatták ki, hogy kedvelik egymást, és hogy a következı szintre akarják emelni a kapcsolatukat. Akármi történik is most, az megalapozza a jövıbeli csatákat is. És lesznek csaták. Maddox túl makacs, ı pedig túl határozott. – Igen – értett egyet Ashlyn. – Úgy volt. – Soha, de soha ne tedd ezt újra! – Most egész közel lépett a lányhoz, és lehajolt. – Érted? Ashlyn szíve szupergyorsán kezdett kalapálni. – Mondd meg a barátaidnak, hogy ne zárjanak be, és akkor esküszöm, nem fogok ilyet csinálni. Maddox szeme hitetlenkedve elkerekedett. Azt várta, hogy Ashlyn elzokogjon egy bocsánatkérést? – Megölöm ıket – vicsorogta a férfi, meglepve Ashlynt. – Meghalhattál volna odakint. Ahogy megkerülte, a lány halált látott a tekintetében. Nem, nem, nem, nem. Nem fogja itt hagyni. Nem fog verekedni a barátaival. Most nem. Ashlyn habozás és félelem nélkül utánanyúlt, kezét a férfi széles, kemény bicepszére fonta. Maddox morogva fordult vissza hozzá.

– Ezt a napot nem fogja romba dönteni még több fájdalom – mondta neki a lány. – Ashlyn. – Maddox. A férfi félrelökhette volna. Visszautasíthatta volna, elküldhette volna a fenébe. Megüthette volna. Ehelyett megváltoztatta érzelmeinek irányát. – Meghalhattál volna odakint. – Mély, állatias morgás kíséretében ajkát a lány ajkához nyomta. Nyelve keményen befurakodott Ashlyn szájába. Végre. Végre, köszönöm, istenem. Ashlyn düh, szenvedély és forróság keverékét érezte, és ez volt a legdekadensebb aroma, amivel valaha találkozott. Mámorító. Vére azonnal szikrázni kezdett. – Nem... akarlak... bántani – morogta Maddox csókolózás közben. – Nem tudsz. – Bántani... – Nem fogsz. A férfi oldalra billentette a fejét, ahogy elméi; tette a csókot, még inkább birtokba véve Ashlyn sz ját, hogy kielégítse szomját. Ashlyn élvezte, átadta magát az érzésnek. Maddox maga volt a lélegzetelállító szenvedély, vadul adott és vette el a részét. Pont úgy, ahogy a lány akarta, ahogy szüksége volt rá. – Meg fogom adni, amire vágysz, és az istenekre esküszöm, hogy nem foglak bántani – mondta a férfi. – Akarlak téged, és mindent, amit adsz. Mindent. Maddox megmarkolta a lány fenekét, és magához rántotta, hogy majd

kiszorította belıle a szuszt. Ashlyn izgatottan a férfi dereka köré fonta a lábát, aki a falhoz nyomta ıt. Csupasz háta a hideg kıhöz ért, de nem bánta. A vadság soha nem volt jelen az életében. Dolgozott, hazament, dolgozott, hazament. Ebbıl állt az élete, tényleg. Azt mondta Maddoxnak, hogy örül a magánynak, de igazából voltak idık, amikor sóvárgott az érintésre. Bármilyenre. Ez most jóval több volt, mint amirıl valaha is álmodni mert. A férfi kemény pénisze szétnyílt combja közé préselıdött, nem hatolt be, még nem, de pontosan ott ért hozzá, ahol a legjobban kívánta. Ashlyn felnyögött, és körmeit Maddox mellkasába vájta. A férfi mellbimbója olyan kemény volt, hogy karcolta a bırét. – Ez jó érzés – mondta Maddox, miközben kezébe vette a lány mellét. Érintése nem volt gyengéd, de durva sem, a fájdalom és gyönyör tökéletes keverékét nyújtotta. A férfi megrázkódott, mintha leheletnyi önuralommal tartaná csak egyben magát. – Igen! – Igen. Ashlyn gyomra megremegett, egész teste felforrósodott. Újra és újra elıre–hátra hintáztatta magát, és a férfi péniszéhez dörgölızött. Még soha nem volt ennyire nedves. Annyira kívánta ıt, hogy szinte fájt. Soha nem akart még megfulladni, meghalni, élni, repülni egyszerre – most viszont igen. – Úgy szeretnéd... ahogy a könyvekben olvastad? – Maddox az állát harapdálta, aztán a nyakát. – Már mondtam. Téged akarlak. Csak téged. – A harapások helye kicsit sajgott, de a férfi addig nyalogatta a szúró fájdalom

helyét, amíg érzékennyé nem vált megint, tovább fokozva ezzel a lány vágyát. Félrelökte a törülközıt, és megcsípte Ashlyn mellbimbóját, az ujjai kicsit durvábbak voltak, mint elıtte a foga. Maddox szíve hevesen kalapált: az elemi szükségletek hangja volt ez, ami tükrözte a lányét. – Törülközıt. Le. – Maddox nem várt választ, lerántotta a puha anyagot a lányról, és hátradobta a válla felett. Jeges levegı csípte Ashlyn bırét. Ahelyett, hogy Maddox átölelte és felmelegítette volna, elhúzódott tıle, és csak nézte. Tekintete fel–le vándorolt rajta lassan, elidızve, sóvárogva. Ez a pillantás valahogy forróbb volt, mint egy érintés, és elzárta a hideg levegı útját. Amikor Maddox így nézett rá, Ashlyn úgy érezte magát, mint egy istennı. Mint egy szirén. Egy királynı. – Gyönyörő vagy – mondta a férfi. – Nagyon gyönyörő. – Keze követte tekintete vonalát. Ashlyn egész testét végigsimogatta, nem hagyott egyetlen felfedezetlen helyet sem rajta. – A tiéd. – Az enyém. – Megnyalta a lány kulcscsontját, és sistergı nyomot hagyott rajta. – Te vagy a legtökéletesebb teremtés, akit valaha láttam. – Újra kezébe vette a lány melleit. – Tökéletes rózsaszín mellbimbók, pont a számnak tervezve. – Ízleld meg. Maddox a szájába vette az egyiket, csintalan nyelve elıre– hátra cikázott, aztán figyelmét a másikra fordította. Azután visszavitte Ashlynt a szoba közepére, és térdre ereszkedett.

Ashlyn szeme teljes megadásban becsukódott. Elképesztı dolgok történtek, amikor ez a férfi letérdelt. Dekadens dolgok. Maddox egyik kezét a lány dereka köré fonta és szorosan ölelte. Ahogy tovább nyalogatta, szabad kezével a combját cirógatta. Érints meg ott... pont ott... Ól Akárhányszor a férfi ujjai megérintették a csiklóját, elhúzódtak, mielıtt teljesen felfedezték volna. Ashlyn csalódottan majdnem elesett. Maddox megfogta, fogai a lány bırét horzsolták. – Még akarom – mondta Ashlyn. – Hamarosan. – Maddox – szólt a lány kétségbeesetten. Ha csak egy ujját is bedugná, Ashlyn elélvezne. Azonban ennél is jobban szerette volna ı is felfedezni a férfit. – Én is meg akarlak érinteni. – Zihált, alig tudta kiejteni a szavakat. Mielıtt Ashlyn egyet pisloghatott volna, Maddox felállt és tüzes tekintetével lenézett rá – szeme vörös, fekete és ibolyakék színek keverékében úszott. Szó nélkül felkapta a lányt, és az ágyra dobta. Hős selyem csúszkált Ashlyn felhevült bırén. Azután a férfi már rajta is volt, odaszögezve ıt az ágyhoz. Súlya meglepıen érzéki volt, kéjesebb, mint amire Ashlyn valaha is számított. Maddox körül aranyszínő fény táncolt, és glóriába vonta ıt. Akkor tényleg angyalnak látszott. Ashlyn angyala volt. A megmentıje, a szerelme. – Vedd le a nadrágod – parancsolta a lány. A férfi meztelen mellkasa finoman égette a bırét, és alig várta, hogy érezhesse meztelen lábát... kemény, duzzadt péniszét.

Maddox nem engedelmeskedett. A lány borzongva a nadrág derekához nyúlt, hogy lehúzza róla. A férfi megrázta a fejét, hogy megnyugtassa Ashlynt. – Amikor ez lekerül rólam, benned leszek. – Hangja mély volt, rekedtes. – Jó. Azt akarom, hogy bennem legyél. – Még nem végeztem. – Kissé felemelte a lányt, és egy ujjával lefelé vándorolt a hasán. Istenem. – Igen, még, még. Akarom... kell... – Még több kell mindenbıl. Ha a férfi nem hagyja, hogy levegye a nadrágját, akkor majd ı cselekszik. Egyik kezével belenyúlt, és megragadta ıt. Maddox felszisszent, és szorosan lehunyta a szemét. – Ashlyn. A férfi olyan hatalmas volt, hogy Ashlyn nem tudta összezárni az ujjait. Vastag, széles, bámulatos. Miközben simogatta fel–le, fel–le, ahogy a férfitól látta a zuhanyzóban – annyira jó, soha ne legyen vége – Maddox végre, végre bedugta egyik ujját. Ashlyn fel nyögött a mámorító érzéstıl. A férfi visszahúzódott. – Jó? – Jó – mondta nyögdécselve Ashlyn. Maddox újra megmozdult, ki–be húzogatta az ujját. Elıször lassan... gyorsabban... gyorsabban... Ashlyn megfeszült, próbálta összeszorítani az izmait, hogy mélyen magában tartsa a férfit. – Még?

– Még – lehelte a lány. Maddox egy másik ujját is bedugta, tovább tágítva ıt. A lány térde a combjához préselıdött teljesen megadásban. Pillantásuk találkozott. A férfi arcán izzadság gyöngyözött, ajka izgatottan szorult össze. – Forró – mondta. – Nedves. – Nagy – mondta Ashlyn szorongatva ıt. – Kemény. – Teljesen a tiéd. – Az enyém – értett egyet a lány. Örökre akarom ıt. Most és mindig. – Még. Többet. Maddox harmadik ujját is becsúsztatta, és Ashlyn egy kis égetı érzést tapasztalt. Szerette azt a csodát, ahogy a férfi betölti. – Az enyém – mondta Maddox. Pénisze meglódult Ashlyn kezében. – Kész vagy, szépségem? – Igen. Ó, igen. Nagyon is. – Nemcsak, hogy készen állt: soha nem akart még ennyire semmit. Olyasvalami volt ez, amiért boldogan adta volna az életét, hogy megtapasztalja. – Igen. Kérlek. Maddox a hátát nyomkodta, karmolta, ahogy a férfi lehúzta a nadrágját a bokájáig, majd lerúgta magáról. Nem volt rajta alsónadrág. Végre teljesen meztelen volt. – Nézz rám. Ashlyn megtette, és tekintetük éppúgy összefonódott, mint a testük. A férfi péniszének kemény csúcsa Ashlyn lába közé préselıdött, de nem hatolt be teljesen. A lány megemelte a csípıjét, hogy sürgesse, de Maddox nem mozdult. Annak

ellenére, hogy azt állította, benne lesz abban a pillanatban, hogy lekerül róla a ruha, ellenállt. – Kell egy kis idı... hogy uraljam... a szellemet –bökte ki Maddox. – Nem akarlak itt hagyni. Nem akarok elmenni. De a kényszer... – Mmm, kényszer. Igen. – Nem. Sötét. Erıszakos. Kemény. – Nem félek. – Nem, izgatott volt, hajlandó magába fogadni ıt és a szellemet. Az is a férfi része volt, úgyhogy ugyanúgy szerette. – Félned kellene. – A halántékán lévı izzadság–csepp a lány orcájára hullott, úgy tőnt, a fagyos levegı nem hőtötte le a férfit. – Nem csináltam így már több ezer éve. Nem néztem a nıre, miközben... Nem fejezte be a mondatot, de a lány kitalálta, amit képtelen volt kimondani. Nem nézett a nıkre, miközben szeretkezett velük. Ashlyn tekintete megint találkozott a férfiéval, iránta érzett szerelme fényesen sugárzott belıle. Nem próbálta elrejteni, nem tudta volna. – Nem akarok tovább várni. – Muszáj. A lány felhúzta a térdét, hogy elırehaladásra kényszerítse Maddoxot, de a férfi az ágytámlán nyugtatta kezét, és nem mozdult. Grrr! Ashlyn nem akarta, hogy attól féljen, hogy bántani fogja ıt. – Üss. Harapj. – Nem. Veled nem. – Üss meg. Harapj meg. Nem fogok összetörni.

– Nem foglak bántani. – Maddox megrázta a fejét, és nem nézett a lányra. – Nem bántalak. Megígértem. Érd el, hogy elveszítse az önuralmát. Bizonyítsd be, hogy nem bánthat, akármit tesz is. Ez az, gondolta Ashlyn, majd megragadta Maddox állát, és kényszerítette, hogy ránézzen. Ha most visszatartja magát, ha továbbra is félni fog attól, amit tenni akar vele, akkor végül egyáltalán nem fog hozzáérni és elhagyja majd ıt. – Add nekem, amid van. Csak csináld, most mondta neki nyögdécselve, ahogy megint meg próbálta magába csúsztatni vastag férfiasságát. Olyan nedves vagyok, hogy már fáj. A férfi zihálása betöltötte Ashlyn fülét. – Csak egy pár perc még. Csak átölellek, aztán el kell mennem. Nem, ez nem jó így. Ujjaival végigsimított a férfi hátán, tetszett neki, ahogy a felvillanyozódott acélos izmokat beborítja a bársony. A tetoválása olyan valóságosnak tőnt, hogy a lány arra számított, kiemelkedik a hátáról, de nem így volt. Sima volt és olyan meleg, mint bırének többi része. – Ha nem teszel magadévá... – Ashlyn próbált ártatlannak látszani, ahogy a férfi fenekét nyomkodta. Az izmok összehúzódtak az érintésére. – ... én foglak téged. Újabb figyelmeztetés nélkül erısebben megmarkolta a férfit, és magához rántotta, miközben elırelendítette a testét. Maddox behajlította a karját, és Ashlynbe csusszant. Egy kiáltás hagyta el a lány ajkát, egyszerre fájdalmas és áldott. Maddox önuralma összetört.

Felüvöltött, hosszan és hangosan, hátrahúzódott, majd elıre, újra és újra. Ashlyn levegıért kapkodott, olyan mélyen érezte a férfit, hogy tudta, soha többé nem tud majd úgy gondolni magára, mint egyszerően csak Ashlynre. İ most már Maddox asszonya. A férfi megharapta a nyakát, ı pedig megremegett. Továbbra is elıre–hátra mozgott benne, és az egész ágy rázkódott, a fémlábak csikorogtak a padlón. Kezét Ashlyn térdhajlatába kulcsolva még jobban szétnyitotta a lábait, hogy mélyebbre hatolhasson. – Sajnálom – ismételgette Maddox. – Sajnálom. – Ne tedd. Igen, igen! – kiáltozta Ashlyn. A férfi ritmusa felgyorsult, lökései erısebbek lettek. – Ashlyn – zihálta. – Ashlyn. Ashlyn kívül–belül tőzben égett. Pulzusa ráhangolódott a férfi diktálta tempóra. Feje elıre–hátra lendült, és nem törıdött semmi mással, csak a gyönyörrel. A férfi megcsípte a mellbimbóját, és ettıl csak még jobban átforrósodott. Fogával megkarcolta a nyakát, és ettıl csak még nedvesebb lett. Erısen szorította a combját, és ettıl csak még jobban kívánta. – Sajnálom – mondta ismét Maddox. – Annyira sajnálom. Gyengéd akartam lenni. – Szeretem durván. Durvábban akarom. – A gyengédség jöhet késıbb, amikor minden igénye ki–elégült. Miután a férfi rájött, hogy boldogan fogad be mindent, amit ı adni akar neki.

– Közel vagyok. Olyan közel. – Már majdnem elélvezett. Csak még... Maddox belekapott a lány hajába, és arcát az övéhez húzta, nyelvével benyomult a szájába. Dekadens íze elöntötte Ashlynt, mint valami drog, egy adag heroin. Abban a pillanatban a lány kitört. Szétrobbant. Az eksztázis lángjai felemésztették. Ashlyn egész teste megremegett, izzadt. Egy sikoly tört fel belıle, ahogy fehérség és árnyékok villantak fel az elméjében. Haldoklott lassan, haldoklott gyorsan. Csak... haldoklott. A mennyország felé repült. – Ashlyn – kiáltotta Maddox, ahogy ı is elélvezett. Forró magja a lány testébe lövellt, mélyen vibrálva... olyan mélyen... Izmai megfeszültek. – Az enyém. –Újra megharapta a lány nyakát, mintha nem tudna ellenállni. Ezúttal kiserkent Ashlyn vére. Fájnia kellett volna, fájt is – olyan jó, olyan jó –, de Ashlyn újra elélvezett tıle. Megremegett és a férfihoz feszült, felkiáltva a mámorító gyönyörőségtıl. Soha nem gondolta volna, hogy a fájdalom és a gyönyör ilyen hatásosan keveredhet egymással. Soha nem gondolta volna, hogy az egyik kiváltó oka lehet a másiknak. Mégis így volt. És Ashlyn boldog volt. Maddox összeomlott rajta, és megint azt zihálta: – Sajnálom. Annyira sajnálom. Nem akartam... – Ne sajnáld. Boldog vagyok. – Elégedettség söpört végig rajta, ahogy megérezte a férfi súlyát. Elégedettség és igazi boldogság. – Mindig így akarom.

Maddox a hátára gördült, és magával húzta a lányt is. Ashlyn erıtlenül feküdt a mellkasán. A férfi köréfonta karjait, átölelte, simogatta a hátát. – Jobban tetszett volna neked gyengéden. Fıleg elıször. Ashlyn lassan elmosolyodott. – Kétlem, de megengedem, hogy kipróbáld és meggyızz. Ámulat csillant Maddox szemében, és egy másodperccel késıbb Ashlyn már lovaglóülésben ült a derekán. – Örömömre fog szolgálni.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Maddox még soha életében nem volt ennyire jól lakott, ennyire kielégült. Az évezredek alatt egyszer sem érzett ilyet. Háromszor szeretkezett Ashlynnel, és a lány mos ott aludt mellette összegömbölyödve, lehelete a bordáit csiklandozta. Csinálták gyorsan és keményen, aztán lassan és gyengéden, erre Ashlyn azt mondta neki, hogy szüksége lenne egy emlékeztetıre, milyen volt a gyors és kemény, mielıtt eldönthetné, melyik tetszik neki jobban. Maddox megdöbbent, elámult, behódolt a szavai hallatán, hiszen megmutatta neki a legrosszabbat, a szörnyeteget, azt a részét, amit maga is megvetett, és a lány nem rohant el sikítva. Nem sírt. Nem, még többet akart. Elvigyorodott az emlék hatására. Igazi, féktelen mosoly volt ez, gondolta csodálkozva. Amikor a szellem azt követelte, jelölje meg Ashlynt, nem tudott nem engedelmeskedni neki, úgyhogy megharapta és ivott a vérébıl. Lelkének erényes része szégyenkezve sikítozott tiltakozásképpen. De a lánynak ez is tetszett, igazán nem bánta, sıt viszonzásul ı is megharapta Maddoxot. És a férfi most szabadnak érezte magát. Nem kellett félnie többé, hogyan reagál a lányra. Nem kellett félnie. Ashlyn volt minden, amire valaha szüksége volt, ami nélkül nem tudott élni. A lány... megszelídítette ıt. Elbővölte a

szellemet. Maddox elmondta neki, hogy azt tervezi, itt fogja tartani, és komolyan is gondolta. Ashlyn hozzá tartozik, most és mindörökké. Ujjbegyével lassan végigcirógatta a lány gerincét. Ashlyn felsóhajtott álmában, és még jobban hozzábújt. Melle a férfi karjához nyomódott, és Maddox–ot elöntötte a forróság. Micsoda kincs ez a lány. Egy szörnyet keresett az erdıben, ehelyett megváltást talált. Ashlyn mellett Erıszak nem igazán volt erıszakos. Ehelyett valami gyönyörő dologgá változott. Sötét volt, igen. Mindig sötét. De kéjesen sötét. Nem gonosz, hanem vágyakozó. Nem romboló, hanem birtokló. Két nappal ezelıtt még nem gondolta volna, hogy ilyesmi lehetséges. Ashlyn. Démonszelídítı. Maddox halkan kuncogott, vigyázott, hogy fel ne ébressze a lányt. A kicsapongásuk után szüksége volt rá, hogy visszanyerje az energiáját, mert azt tervezte, hogy elrabolja a leg... Alattuk egy ajtó csapódott. Egy férfi szitkozódott. Maddox azonnal felismerte a reszelıs baritont. Reyes visszatért. Maddox jókedve abban a pillanatban átcsapott haragosra. Neki és Reyesnek volt egy befejezetlen ügye. Muszáj volt figyelmeztetni valahogy, hogy megmutassa a harcosnak, ha megkísérli bántani Ashlynt, annak következményei lesznek. Maddox legördült az ágyról, aztán megállt, hogy meggyızıdjön róla: nem zavarta fel a lányt. Ashlyn szeme be volt csukva, szempillája árnyékot vetett rózsás orcájára. Halkan felöltözött. Póló, nadrág, csizma. Tırök, ı a miénk. Senki sem bánthatja. A szellem is bosszúra szomjazott,

kavargott a bıre alatt, a vérében, lángokat szórt... égetett... elolvasztotta... de Maddox nem vesztette el az önuralmát. Dühös vagyok, mégis én irányítom a cselekedeteimet, gondolta összezavarodva. Én döntök. Ez furcsa volt. Csodálatos és üdítı. És emiatt az újonnan felfedezett kontroll miatt Ashlynnek tartozott hálával. Hátrapillantott az alvó lányra, aztán kiment a szobából. A szellem kedve minden egyes távolodó lépéssel sötétebb lett, mégsem kísérelte meg átvenni a parancsnokságot. Maddox a hallban találta Reyest, de a harcos nem volt egyedül. Ott volt a többi Lord is, mindegyik ösz–sze volt vagdosva, véreztek és fekete korom borította ıket. Olyan férfiak is voltak ott, akiket Maddox nem ismert... Nem, biztos nem, gondolta pislogva. – Sabin? Egyikük sem figyelt rá. Sabin – édes istenek – azzal volt elfoglalva, hogy lehámozza magáról a pólót, és egy mély vágást tanulmányozott az oldalán. Lucien átkarolta... Stridert. Cameo térdét felhúzva ült a földön. Hajának vége megperzselıdött, és arca bal oldala megégett. Gideon és Amun a falhoz támaszkodtak, mintha nem tudnának megállni a saját lábukon. Hogy ennyi év után viszontlátja a harcosokat, olyan volt, mint egy gyomorszájon vágás. Mit csinálnak itt? Miért jöttek? Paris nyöszörgött, magára vonva ezzel Maddox figyelmét. A harcos karja eltörött, csontja kikandikált a bıre alól. Aeront... Maddox a homlokát ráncolta. Aeront a korláthoz bilincselték,

és hangosan szitkozódott. Homlokából vörös patakban ömlött a vér. – Ölni. Muszáj ölnöm – mondta tompán, hangjából sugárzott a rossz szándék. – Szükségem van a vérükre. Hm, vér. Harag biztosan eluralkodott rajta, pont, ahogy a Titánok ígérték. Ez azt jelentette, hogy emészti a vágy, hogy megölje azt a négy nıt. Vajon mostantól folyamatosan le kell láncolniuk, míg a Lordok ki nem találnak valamit, amivel megmenthetik a nıket –vagy míg azok meg nem halnak? A gondolatra győlölet hasított Maddoxba. Győlölte a Titánokat, amiért ezt tették a barátjával. Győlölte a Görögöket az elsı átok miatt, a Vadászokat azért, mert könyörtelenül üldözték ıket, és legfıképpen fiatalabb önmagát győlölte, amiért kinyitotta a szelencét azon a végzetes éjszakán. – Mi folyik itt? – harsogta Maddox. Hogy nem támadott egybıl, az is csak azt bizonyította, mennyire megváltozott Ashlyn hatására. – Felrobbantottátok az egyik csapdát, amit a hegyre állítottunk? Páran rápillantottak, de a többség tudomást sem vett róla. – Nem – motyogta Sabin. – Azokat kikerültük. – Bomba – mondta Reyes fel sem nézve. Azzal foglalatoskodott, hogy lehúzza lábáról a csizmát... ami gyakorlatilag rá volt olvadva. Mosolygott. – A miénk? – makacskodott Maddox, mert egy szavát sem hitte el Sabinnak.

– Aligha. Több eszem van annál, hogy felrobbantsam magam. – Reyes felsóhajtott és végül méltóztatott ránézni Maddoxra. – Miért nem támadsz rám? Maddox egy szempillantás alatt elırántotta egyik tırét, és a harcos felé hajította, majd a másikat is leoldotta, azt pedig Lucienhez vágta. A pengék a férfiak bal válla felett vitorlázva beleálltak a falba. – Ha még egyszer ilyesmit terveztek, ne legyen kétségetek afelıl, hogy megöllek titeket. Lucien tekintete tompa volt. Maga a férfi nyugodtnak tőnt, Maddox mégis érzékelt valami pezsgést a higgadt felszín alatt. Vonásai feszültek voltak, mintha olyan jégtömb lenne, amit egykor túl sokszor ütlegeltek. Vajon kitörni készült? – Örülnöd kéne, hogy nem találtuk meg. Én örülök. A Vadászok úgy játszottak velünk, mint macska az egérrel, egy meghatározott helyre csaltak minket, ahol bombákkal fogadtak. Bombák. Akkor tényleg egy újfajta háború vette kezdetét. Maddox fogcsikorgatva ment le a lépcsın. Kikerülte a rúgkapáló Aeront, és fáradozásáért cserébe beütötte a combját. Ez még mindig jobb volt, mintha leszúrták volna. – Szóval miért van itt Sabin? – Nem nézett a férfira. – İ hozta ide a Vadászokat? – A Vadászok már nyilvánvalóan itt voltak. Sabin követte ıket, és most azt szeretné, hogy segítsünk neki megkeresni a dimOuniakot. – Reyes félredobta szétroncsolódott csizmáját. Friss, levedzı hólyagok borították csupasz lábát. – Bocs, hogy rád szabadítottuk régi barátainkat. –Paris megmarkolta törött karját, és a falhoz vágta, amitıl a csont

visszaugrott a helyére. A férfi megrezzent, elsápadt. – De elképesztı, milyen döntéseket tud hozni az ember, ha az agya szétloccsan egy éjszakai bár táncparkettjén. Lucien a falhoz támaszkodott, és fintorogva elırehajolt. – Mire magunkhoz tértünk, a Vadászok elmentek. Nem hagytak nyomot maguk után, és nem tudtuk, vajon nem Sabin szállodájánál lapulnak–e. Legalább itt biztonságban lehetünk, hiszen Torin bekamerázta az egész környéket. – Tudták, hogy mit csinálnak, és nyilván nagyon hosszú ideje készültek már rá – mondta Reyes. –Csak azt nem tudom, miért nem maradtak ott és vágták le a fejünket, amíg tehetetlenek voltunk. – Valami mást terveznek. – Paris körözött a vállával. – Csak ez lehet az oka. Mindenki Sabinhoz fordult, és ı vállat vont. – Vérre szomjaznak. Készüljetek fel mindenre. Reyes bólintott. – Fel kell fegyvereznünk magunkat, és meg kell találnunk ıket, mielıtt megpróbálkoznak valami mással. Sabin a pólójába törölte az arcát, aztán azt mondta: – Emlékszem, volt idı, amikor inkább elváltál a barátaidtól, mintsem összecsaptál volna a Vadászokkal. – Nem – mondta neki Lucien. – Azoktól a barátainktól váltunk el, akik el akartak pusztítani egy egész várost minden lakosával együtt. Azoktól a barátainktól váltunk el, akik egyikünket megtámadták.

Sabin sötét tekintettel elfordult. Maddox végigpillantott a halion, egytıl egyig alaposan tanulmányozva kimerült társait. – Hol van Torin? Halálos nyugalom telepedett Lucienre. – Nem jött vissza a temetıbıl? Temetı? Torin kimerészkedett az erıdbıl? Mi másból maradt még ki Maddox, amíg halott volt? – Nem hiszem. Nem hallottam megjönni, de... elfoglalt voltam. Sabin szemöldökét ráncolva elıvett egy walkie talkie–t. – Kane. Hallasz? Semmi. – Kane. Megint semmi. Most már kicsit aggódva, Sabi megismételte: – Kane. Válaszolj. Semmi. A harcosok összenéztek. Lucien végigsimított állán, vonásai most még jobban elrongyolódtak, mint valaha. – Meg kell találnunk Torint, mielıtt más találná meg. Szerezz kötszert, Maddox, és találkozzunk az emeleten. Tíz percen belül kint akarok lenni. Hirtelen egy nıi sóhajtás csengett Maddox fülébe. Megfordult, és Ashlynt pillantotta meg a lépcsı tetején. Hosszú fürtjei, amelyeket annyira szeretett oldalra hullottak, szeme aggódva elkerekedett. Maddox egyik pólója volt rajta, és fekete melegítınadrágja takarta lábait. A férfi másodpercek alatt mellette termett és el állt, hogy a többiek ne lássák. Nem tudta, hogy bíz hat–e a „család"

legújabb tagjaiban. Nem igazán Többé már nem. Túl sok idı telt már el, hogy bármilyen rokonságot is érezzen velük. – Azt hiszem, nem kell megkérdeznem, kihez tartozik az ember – mondta szárazon Sabin. – Mi történt velük? – kérdezte elborzadva Ashlyn. Kikandikált Maddox válla felett. – Olyan véresek. És kik az új fickók? – Bombatámadás. A férfiak... olyanok, mint mi. – Öt perc és egy kés – kiáltotta Aeron a kötelékeinek feszülve. – Csak ennyi kell. Ashlyn elsápadva megragadta Maddox karját. Reyes odalépett az átkozódó rabhoz, és behúzott neki egyet. Egyszer, kétszer, háromszor. Addig ütötte, míg Aeron a földre nem roskadt. Maddox hallani vélte, ahogy Aeron azt motyogja „köszönöm", de nem volt biztos benne. Amíg a harcosok felsántikáltak az emeletre, Maddox a háta mögött tartotta Ashlynt. Amikor egyedül maradtak, odafordult hozzá, és megcirógatta az állát. – Menj vissza a szobámba. Kérlek – tette hozzá. –Én is megyek, amilyen hamar csak tudok. Ashlyn eltökélten kandikált rá szempillájának sőrő fátyla alól. – Tudok segíteni nekik, és a többi nı is. Danika segített nekem, amikor rosszul voltam, emlékszel? Megállja a helyét válsághelyzetekben. És én is. Maddox megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy a közelükben légy. – Ha itt maradok, jogom van megismerni a barátaidat.

– Azok közül nem mind a barátom. Akik igen, azokat majd megismered máskor. Most pihenésre van szükséged. – Nem, nincs. – Ashlyn csípıre tette a kezét. –Nem vagyok hajlandó ágyban heverészni egész nap, amikor hasznomat vehetitek. – A pihenés is hasznos. – Nem, nem az. – Párat nem ismerek azok közül a férfiak közül, Ashlyn. Többé már nem. Ha valamelyik megpróbál bántani téged... – Már a szavakat kimondva is mélységes düh töltötte el. – Segíteni akarok. Azelıtt sosem volt családom. Ashlyn tekintete pólóját győrögetı kezére siklott, és a férfi hirtelen sokkal sebezhetıbbnek tőnt, mint amilyennek valaha látta. – Mindig csak félreálltam és figyeltem, de mindig is a része akartam lenni valaminek. Hadd segítsek a családodnak, Maddox. A férfi mellkasa összeszorult. Ettıl a nıtıl nem tudott megtagadni semmit. Még ezt sem. Szoros megfigyelés alá fogja vonni a férfiakat, akár a lány válla felett is szálldos, ha kell, de nem fogja megakadályozni, hogy segítsen. – Menj a szobámba, és győjts össze annyi törölközıt, amennyit elbírsz. – Mindig is óriási készlete volt – Tudod, hol van a játékszoba? Ashlyn megrázta a fejét, és Maddox elmondta az utat. Amikor befejezte, elragadtatott mosoly derült fel a lány arcán. – Köszönöm. – Lábujjhegyre emelkedett, és lágy csókot nyomott a férfi ajkára.

Nem kellett volna, de Maddox azonnal elmélyítette azt a csókot, a falhoz nyomva Ashlynt. A lány vágyon kívül minden mást feledtetett vele. Íze szétáradt benne, ez a különleges drog, amibıl soha nem kaphat eleget. Ashlyn egyik lába felemelkedett és a férfi dereka köré fonódott. Maddox megremegett a szenvedélytıl. Pénisz lüktetett, keze megrázkódott a vágytól, hogy leszakítsa a ruhát a lányról és újra felfedezze meztelen domborulatait. Hogy behatoljon a testébe, ahol nyelve hatolt a szájába, és ı forrón és nedvesen várj lökéseit. Ashlyn felnyögött, Maddox magába szívta a hangot. Édes volt. – Maddox! – dörögte Reyes a folyosóról. – Még ma. Maddox sajnálkozva kitépte magát Ashlyn karjából, ezzel megszakítva minden kapcsolatot. így biztonságosabb. Egy újabb érintés egy újabb csókhoz vezetne. Még egy csók, és visszaviszi a szobájába, barátokról – ellenségekrıl – megfeledkezve. – Ez... kedves volt – mondta Ashlyn legyezgetve magát. A férfi szemhéja nehéz volt, ahogy tanulmányozta. A lány ajka vörös volt, duzzadt és nedves, és úgy nyalta meg, mintha meg akarná ízlelni a férfi ottmaradt ízét. Maddoxnak muszáj volt elnéznie mellette, de a következı pillanatban a lány újra magához vonzotta a tekintetét. A szeme aranyfényben izzott. Érte. Ashlyn pulzusa jól láthatóan kalapált a nyakán. Maddox azon kapta magát, hogy meg akarja cirógatni azt az eret, de ez alkalommal visszafogta magát. Most nem lehet. – Maddox – szólt Lucien.

– Azt kérdeztem, jössz–e – kiáltotta Reyes. – Törülközık – mondta a férfi Ashlynnek, aztán sarkon fordult, mielıtt meggyızte volna magát, hogy maradjon. Ez a férfi felhúz engem, gondolta Ashlyn, ahogy figyelte, hogy Maddox távolodik a folyosón, majd befordul a sarkon és eltőnik a szeme elıl. Szíve még mindig szabálytalanul vert. Álmodozva elmosolyodott, és végighúzta ujjbegyét bizsergı ajkán. Jó, hogy Maddox otthagyta. Még egy másodperc abból a mindent elsöprı csókból, és hagyta volna – sıt, könyörgött volna –, hogy tegye magáévá ott helyben, ahol mindenki láthatta volna ıket. Hallotta, hogy valaki felmordul, egy másik káromkodik és ez elterelte a figyelmét. Most nincs idı Maddoxról álmodozni. Ashlyn mozgásba lendült. A levegı hideg volt, és kicsit nyirkos is, mégis pezsdítı. Tetszettek neki a festett üvegablakok és a csillogó kövek, amelyek az idı múlását és a maradandóságot hirdették. Szeretett volna elmenni a bombatámadás helyszínére, és meghallgatni, mirıl beszélgettek ott. Szeretnél? Darrow, elfogsz menni. Legtöbbször győlölte a képességét. Semmi értelmes célja nem volt, és egy munka sem ért annyit, hogy folyamatosan szenvedjen. Maddoxért azonban boldogan meghallgat bármit újra és újra. Nem tetszett neki az a gondolat, hogy odakint emberek bujkálnak, akik arra várnak, hogy megöljék. Amikor kisurran, hogy megtudja, hogyan törheti meg a halálos átkot, és ezt ma éjszakára tervezte, akkor meg fogja tudni azt is, hol volt a merénylet és elmegy oda. Ha szerencséje

lesz, megtudja, hol rejtıznek a vadászok, és azt is, hogyan mentse meg Maddoxot a haláltól. Talán mindkettı csak vágyálom volt, de a remény bolond dolog tud lenni. Tekintete megakadt egy vérnyomon, és szája tátva maradt rémületében. Csak akkor jött rá, hogy a sérült harcosok nyilván idefent voltak, míg ı pihent. ... valahol. Rendben? A beszélgetés morzsája hirtelen átsuhant az elméjén, amitıl meglepıdött. Az új fickók? Ashlyn megállt. Füle megrándult, ahogy figyelt, de ennél több hang nem rohant rá. Furcsa. Ez egy férfihang volt, és az elıbb még nem hallotta. Tett még egy lépést. Semmi. Irányt váltott, még egy lépést haladt elıre. Igen, lefogadom. Megvan. Még egy töredék. Nagyot nyelve továbbhaladt abba az irányba... Gyerünk, erre... hol vannak... remélhetıleg még mindig odakint... túl sokat vesztettünk azokkal az átkozott bombákkal... túl sokáig tartott, míg eltakarítottunk mindent... tudják vajon... küzdeni... ... és hirtelen az elıtt az ajtó elıtt találta magát, amelyik elzárta Danikát és a családját a szabadságba vezetı úttól. Ó, a fenébe. Valaki – valójában több valaki – besurrant. Akkor nem az új srácok. Vajon még mindig itt vannak? Bántották a nıket? Ashlyn keze megremegett, ahogy a kilincs után nyúlt. Várjunk. Talán meg kellene keresnie Maddoxot, hogy elmondja neki.

Lehet, hogy vadászok a behatolók. Lenyelte a torkában lévı gombócot. Ha ezek azok voltak, akik a bombát elhelyezték, talán most is épp azzal foglalkoznak. Meghátrált, arra gondolt, mégiscsak értesíti Maddoxot. Nem hagyhatod itt Danikát és a többieket, Darrow. – Minden rendben lesz velük – suttogta. Maddox szerint a vadászok csak a halhatatlanoknak akarnak ártani. Igaz? Igaz. Még egy lépést hátrált. Az az okos dolog, ha szól Maddoxnak. A férfi meg tudja állítani ıket, Ashlyn viszont nem. De egy további lépés, és újabb beszélgetés jutott a fülébe. Hol a lány? Bárcsak tudnám. Gondolod, hogy... megölték? Lehet. Még ennél rosszabb is történhetett. Ezek démonok. Szünet, sóhaj. Fenébe, több ırt kellett volna ráállítanom. Ez a fınöke, jött rá Ashlyn. Dr. Mclntosh itt járt. Meg kellett volna könnyebbülnie, hogy az ı hangját hallja, örülni, hogy törıdik vele annyira, hogy megkereste. De... ıröket állított rá? Hogy jutott be az erıdbe? Ashlyn, drága, ha hallod ezt, találkozzunk a Gerbeaud– ban... Mi van, ha bezárták? Egyedül nem fog kijutni. Hallgass. Valaki errefelé jön. Aztán csend lett. Ashlyn a homlokát dörzsölgette, miközben megpróbált valami értelmes gondolatot kicsiholni az agyából. Vajon még mindig itt vannak? Mit tenne Maddox, ha megtalálná ıket? Mit

tennének ık Maddoxszal? Páni félelem töltötte el. Jól van, jól van. Gondolkodj, Darrow. Gondolkodj. Végül úgy alakult, hogy egyáltalán nem kellett döntést hoznia a kérdésben. Az elıtte lévı ajtó kinyílt, és Mclntosh kandikált ki a folyosóra. A férfi szeme elkerekedett, amint megpillantotta Ashlynt. Ismerıs, nyőt arca megnyugtatta a lányt – de most elıször valahogy kényelmetlenül is érezte magát tıle. – Ashlyn, te élsz! – Mclntosh, én, én... – Pszt. Ne itt. – A férfi kinyújtotta a kezét, és berántotta Ashlynt a szobába, majd halkan becsukta mögötte az ajtót. A lány elıször Danikát és a családját vette észre, ahogy a földön fekszenek. – Istenem. – Feléjük indult, de fınöke szorítása erısödött a karján, és nem tudott tıle mozdulni. Több másik férfi kutatott a szobában, de hogy mit kerestek, Ashlyn nem tudta. Nem is ismerte ıket, azelıtt sohasem találkozott velük az Intézetben. Az egyikük köhögött, sıt gyomorforgatóan fulladozott, és Ashlyn tekintete azonnal odatévedt. A férfi keze véres volt. Édes Jézus. Megint felköhögött és kétrét görnyedt. Aggasztóan sápadt volt, szeme alatt sötét foltok. Újabb köhögésroham. – Maradj csendben – suttogta dühösen Mcintosh. – Sajnálom. Fáj a torkom. – Öt perce még nem fájt. – De most – köhögés – fáj. Ashlyn kitört fınöke szorításából, és Danikához rohant, lekuporodva mellé.

– İ most... – Kereste a lány pulzusát. Tik, tik. Hála istennek. – Csak alszik – biztosította Mcintosh. Megkönnyebbülés ereszkedett Ashlynre. – Miért tenne maga ilyesmit? Miért ütötte ki ıket? – Miközben beszélt, a korábbi társalgás morzsái játszódtak le az elméjében. Kik maguk?, kérdezte Danika. Mit csinálnak itt? Én kérdezek. Maguk kik?, kérdezett vissza a fınöke. Foglyok. Maguk is a szelencét keresték? Ashlyn szíve nagyot dobbant, ahogy elöntötte a kétség. Szelencét? Danika zavara világosan hallatszott a hangjából. Megmondták maguknak, hogy hol van? Mcintosh izgatottsága is jól hallható volt. Valószínőleg megragadta Danikát, mert a lány azt csikorogta: Engedjen el. Megmondták? Reyes! Reyes, segíts! Fogja be, vagy kénytelen leszek én magam elhallgattatni. Reyes! Bizonyára küzdöttek egymással, mert Ashlyn lihegést hallott, erıltetett morgást, Danika családjának zihálását, majd sírást, aztán hirtelen csend lett. A férfiak arról beszéltek, hogy bedrogozzák a nıket, és késıbb felhasználják ıket csalinak, ha szükséges. Vadászok, jött rá Ashlyn, és behunyta a szemét iszonyatában. Már tegnap is gyanított valamit, amikor Danikával beszélt, de azonnal félre is söpörte a gondolatot, és

emlékeztette magát, milyen jó és nemes volt az Intézet. Ha ıszinte akart lenni magához, lényének egy része azt feltételezte, hogy senki nem lenne képes egy ilyen titkot elrejteni elıle. De ezek a férfiak vadászok voltak. Most már semmi kétség nem férhet hozzá. Kinyitotta szemét, és a fınökére meredt. Ashlynt hányinger kerülgette. A férfi végig tudott a szelencérıl. Azt kereste, de neki nem árulta el. Édes isten. Mcintosh hazudott neki. Neki, aki egész életét egy olyan ügynek szentelte, ami nem is létezett. Mcintosh meséket olvasott neki sok évvel ezelıtt, azt mondta neki, hogy különleges, hogy isteni hivatása van. Ashlyn azt gondolta, jobbá teszi a világot. Ehelyett segített a férfinak, hogy embereket öljön, talán ártatlanokat is. Olyan hevesen tört rá az elárultság érzése, hogy majdnem összeroskadt tıle. – Nem is tanulmányozza azokat a teremtményeket, amiket találok magának, ugye? – kérdezte lágyan. – Vadász. – Dehogynem – válaszolta a fınöke sértetten. –Végtére is tudós vagyok. Az Intézet nem minden alkalmazottja Vadász, Ashlyn. Te vagy rá az élı példa. A munkánk kilencven százaléka pusztán megfigyelésbıl áll. De amikor gonoszra bukkanunk, azt kiirtjuk. Nincs kegyelem. – Milyen jogon? – Erkölcsi jogon. A magasabb cél érdekében. Én nem vagyok szörnyeteg, nem úgy, mint az itt élı démonok. Amit teszek, azt az emberiség biztonsága érdekében teszem. – Hogy lehet, hogy én errıl nem tudtam? – zihálta a lány. – Hogy lehet, hogy nem hallottam róla?

A férfi felemelte az állát, tekintete azt kérte Ashlyntıl, értse meg ıt. – A tényleges piszkos munkát csak néhány kiválasztott végzi. És az épületben soha nem beszéltünk róla. És nem engedtünk téged olyan helyekre, ahol együtt voltunk ezekkel a kiválasztottakkal. – Végig ennyi év alatt. – Ashlyn kábultan rázta a fejét. – Nem csoda, hogy szinte soha nem tévesztett szem elıl. Nem akarta, hogy olyan információkra bukkanjak, amikrıl nem kellene tudnom. – Információkat akarsz? Mutathatok neked képeket azokról a dolgokról, amiket ezek a démonok mőveltek. Amiktıl elhányod magad. Amiktıl ki akarod kaparni a saját szemedet, csak hogy soha többé ne kelljen ilyen képeket látnod. Ashlyn a hasára szorította a kezét. – El kellett volna mondania nekem az igazat. – Azt akartam, hogy a háttérben maradj, amennyire csak lehet. Tényleg törıdöm veled, Ashlyn. Tudtuk, hogy a démonoknak két csoportja van. egyikkel hosszú éveken át küzdöttünk, míg kereste a másikat. Az egyik nıi alkalmazottunk ráakad Promiszkuitásra. Azért hoztunk Budapestre, hogy figyelj, és tudj meg mindent, amit csak sikerül, az ellenségeinkrıl. Soha nem kellett volna közel kerülnöd hozzájuk. Ashlyn életének munkájáról kiderült, hogy gonosz és émelyítı. Milyen bolond voltam. – Azért jött ide, hogy megölje ezeket a férfiakat de ık kedvesen bánnak a budapestiekkel. Óriási összegeket

adományoznak a városnak, és alacsony szinten tartják a bőnözést. Elzárkóznak ide, és alig járnak a városban. Maga robbantotta fel a nigh clubot. Mclntosh közelebb ment a lányhoz, arckifejezés eltökéltséget tükrözött. – Nem azért jöttünk, hogy megöljük ıket. Nem tudjuk. Még nem. Évekkel ezelıtt felfedeztük, hogy ha megölünk egy Lordot, akkor rászabadítunk egy démont a világra, egy olyan démont, amely megcsömörlött a rabságtól, és nyomában pusztítás fo tombolni. Nem, azért vagyunk itt, hogy elfogjuk harcosokat. Amikor megtaláljuk Pandora szeléncéjét, elzárhatjuk a démonokat, és elintézzük a férfiakat, akik otthont adtak nekik. Te tudtad meg ezt nekünk, emlékszel? – Kinyújtotta kezét, és megragadta a lányt. – Tudod, hol van? Megmondták neked? – Nem. – Biztosan hallottál valamit. Gondolkodj, Ashlyn. – Már mondtam magának. Nem tudom, hol van. – Nem akarsz olyan világban élni, ahol nincs gonoszság? Nincs hazugság, nyomor és erıszak? Te egy nap alatt többet hallasz ezekrıl, mint más egy egész életen át. – Mclntosh homlokát ráncolva tanulmányozta a lányt. – Évekig gondoztam a tehetséged. Lakhelyet, élelmet biztosítottam neked, és olyan békés életet, amilyet csak lehetett. Cserébe csak annyit kértem, hogy használd a képességed, és találd meg a teremtményeket, akik köztünk élnek. – És mindig is ezt tettem. De nem hallottam semmi újdonságot a szelencérıl – állította Ashlyn émelyegve.

Mclntosh még jobban ráncolta a homlokát. – Pedig kellett, hogy hallj valamit. Te nem voltál fogoly, mint ezek a nık. Szabadon barangoltál a folyosón. – Miközben beszélt, szeme elkerekedett, mintha saját szavai meglepı felfedezést ébresztettek volna benne. Elengedte Ashlynt, és a zsebébıl elıhúzott egy áttetszı folyadékkal töltött fecskendıt. –Ashlyn, most már a szörnyeknek dolgozol? Errıl van szó? Végig nekik dolgoztál? – A hangjából kicsendülı elárultságtól Ashlyn elnevette volna magát, ha nem lett volna olyan riadt. Ashlyn hátralépett egy lépést, majd még egyet. Háta téglafalhoz ért, és megpróbált félreugrani. Erıs karok fonódtak köré, és nem tudott megmozdulni. Mégsem téglafal volt. Egy férfi. Egy vadász. A lány küzdött a szabadságáért. – Hol van a szelence, Ashlyn? – követelızött a doktor. – Csak ennyit akarok tudni. Mondd el, hol van, és elengedlek. Nyugodj meg. Tartóztasd Jel. Térítsd el. Ha nem jelenik meg a törülközıkkel, Maddox a keresésére indul majd. – Maga vadász, de nincs tetoválás a csuklóján. – Nem mondott valamit Maddox a tetoválásokról? –Miért? A férfi felemelte a karját, és felhúzta ingujját. Egy tekervényes, fekete fektetett nyolcas meredt rá. – Egyszerően csak elrejtettem elıled. Az apám vitt el megcsináltatni a tizennyolcadik születésnapomon, amikor megesküdtem, hogy folytatom a családi hagyományt. Hogy lehet, hogy Ashlyn soha nem tudta? Ostobának érezte magát. Azt gondolta magáról, hogy ıt, akit nem lehet becsapni, mégis évekig az orránál fogva vezették. Szégyen és bőntudat csatlakozott benne a félelem és elárultság érzéséhez.

Csak beszéltesd tovább. – Miért a végtelen jele? – kérdezte Ashlyn elhaló hangon. – Célunk egy örökkévalóság a gonosz nélkül. Mi lehetne ennél jobb szimbólum? – De az itt élı férfiak nem gonoszak. Tényleg nem. Gondoskodtak rólam. Segítettek nekem. Ha megismerné ıket, biztos... Győlölet borult a férfi arcára. – Megismerni egy démont? – Összeszorította az állkapcsát. Közelebb lépett. – Azokat az alvilági teremtményeket el kell pusztítani, Ashlyn. Romba döntötték Athént. Az emberek, akiket megöltek, a fájdalom, amit okoztak... – De ha bántja ıket, maga is olyan gonosz lesz, mint amilyennek ıket állítja be. Vajon nem ölt–e már azért, hogy közelebb jusson hozzájuk? Mclntosh figyelmeztetés nélkül elırelendítette a karját, és Ashlyn nyakába döfte a fecskendıt. A lány éles fájdalmat érzett, aztán forróság öntötte el. Megpróbált arrébb lépni, de már túl késı volt. Hirtelen olyan könnyőnek érezte magát, hogy alig tudott mozogni. Különös fáradtság áradt szét testében, gyengeséget és árnyakat küldve a vérébe, kótyagos elméjébe. – Aludj – mondta Mclntosh. És Ashlyn elaludt.

HUSZADIK FEJEZET

Maddox nem tudta elhinni, amit látott. Hallucináció? Rémálom? Magára hagyta a sérült harcosokat, hogy megnézze Torin szobáját, hátha visszatért már a férfi. Legnagyobb rémületére azt látta, hogy vér szennyezi szerte a folyosót. Most Torin szobájának küszöbén állt, és látta, hogy Torin valóban visszatért. A földön feküdt, körülötte sőrő, sötét vértócsa. Olyan sötét volt, hogy szinte feketének tőnt. Még ezüstös haját is az a fekete–vörös folyadék színezte. Nyakán mély vágás éktelenkedett. Vagy megpróbálták levágni a fejét a nyakáról, de nem sikerült, vagy azért vágták meg, hogy lelassítsák, és ez sikerült. Torin szeme be volt csukva, de mellkasa néhány másodpercenként emelkedett. Még életben volt. De meddig? Harag kúszott fel Maddox torkán – harag, düh és elszántság. Vajon Torin úgy kúszott haza a temetıbıl, miután így elbántak vele? Vagy valaki beosont az erıdbe és hátba támadta a folyosón? Kane tette? Esetleg Vadászok? Maddox növekvı rémülettel a szobát fürkészte. Vadászoknak semmi jele nem volt, és Kane–nek sem. A barátai után kiáltott, miközben számba vette a lehetıségeit. Torin olyan neki, mint egy testvér, nem hagyhatja itt így szenvedni. De nem is érintheti meg. Bár ı maga nem fertızıdne meg, Ashlynt kétségkívül megbetegítené.

Ashlyn. Vajon a tettes ıt is elkapta? Nem. Nem! Segíts Torinon, és keresd meg! Megint a harcosok után kiáltott. Nem kockáztathatja meg, hogy a bıre hozzáérjen Torinéhoz. Kesztyőt kell viselnie. Sietség söpört végig rajta, ahogy a szekrényhez rohant, és elıvett egy párat a sok fekete kesztyő közül, amelyeket Torin ott tárolt. Gyorsan kivette a lepecsételt csomagolásból, és a kezére húzta, aztán egy fekete pólót tekert a nyaka köré. Leguggolt, és karjába vette a sérült férfit, majd az ágyra tette, és egy pólót csavart a nyaka köré, hogy elállítsa a vérzést. Furcsa volt most ilyen közel lenni hozzá a sok évszázados távolságtartás után. Torin szemhéja lassan kinyílt, és Maddox azon kapta magát, hogy a fájdalommal átitatott zöld szemekbe mered. Erıszak már készült a csatára, élezte a karmát, cselekvést követelt. – Vadászok – hörögte Torin alig hallhatón. – A hegyen. Ide jönnek. Küzdelem. A szelencét akarják. Hozzám értek. Elvitték Kane–t. – Elájult, karja élettelenül esett a földre. A fenébe. Most, hogy minden tıle telhetıt megtett, Maddox kiviharzott a szobából, hogy megtalálja Ashlynt és a többieket. Maradj nyugodt. Ashlyn jól van. De a gondolat, hogy bántják, vagy még ennél is rosszabb történik vele... – Ashlyn! – Ha a Vadászok megérintették Torin után, akár bele is halhat a fertızésbe. Ismerıs fekete köd homályosította el a látását. A lány nem volt a szobájában, és nem úgy tőnt,

mintha járt volna ott. A törülközıkhöz nem nyúlt senki. A nık szobájában sem volt. Valójában egyik nı sem volt ott. Nem. Nem! A szeme sarkából ezüstös csillogást vett észre. Kiment az erkélyre, szinte áttörte az üvegajtót, hogy kijusson. Drótkötél volt a korláthoz erısítve, amely egészen a földig ért. Férfi és démon teljes egyetértésben felüvöltött, hegyen semmi jelét nem látta Vadászoknak, ami azt jelentette, hogy már elég messze lehetnek. Édes istenek, a Vadászok elkapták Ashlynt. A Vadászok megérintették Torint, aztán megérintették Ashlynt. Kavargott a gyomra, ahogy a játékszoba felé száguldott. Útközben lekapta magáról a kesztyőt és a nyaka köré tekert pólót, és a földre hajította ıket. – Törülközık? – kérdezte Lucien, amint meglátta. Nyilvánvalóan nem hallotta, hogy Maddox segítségért kiáltott. De látta barátja arcát, és összevonta a szemöldökét. Maddox elmondta a kis csapatnak, mit fedezett fel: a megtört, riadt vallomás elıtört belıle. Mindegyikük azonnal odafigyelt, és elkezdtek lármázni körülötte. Elsápadtak. – Áttörték a védelmünket? – kérdezte Paris. – Igen. – Maddox vicsorogva Sabin felé fordult. – Segítettél nekik? A férfi feltartotta a kezét, maga volt a megtestesült, bosszantó ártatlanság. – Engem is apró cafatokra tépett a bomba, emlékszel? És mindig az volt a célom, hogy elpusztítsam ıket. – Mi van Danikával? – kérdezte nyersen Reyes.

– Eltőnt. Reyes szorosan lehunyta a szemét. – Torinnak orvosi ellátásra van szüksége – mondta Paris. – Hogy fogjuk ezt megoldani? – Egyedül kell meggyógyulnia. Istenek, pestisjárvány fog kitörni – mondta zordan Lucien. – Most már nem állíthatjuk meg. Maddox keze ökölbe szorult. – Nem érdekel, hogy pestisjárvány tör–e ki, vagy nem. A nım ott van kint. Mindent megteszek, hogy megmentsem. Strider elırelépett. – Kane a temetıben volt Torinnal. Talán visszajött vele ide. İt láttad? – Torin azt mondta, csata volt a hegyen. Kane–t magukkal vitték. – Bassza meg – vicsorogta Sabin a falba öklözve. Hogy lehet, hogy egy ígéret teljes nap ilyen gyorsan tönkremenjen? – Veled megyek a városba – mondta Reyes Maddoxnak. A korom nagy részét már letörölte az arcáról, de lába még mindig szenes és csupasz volt. – Én átkutatom az erıdöt. – Lucien felemás szemében szenvedélyes tőz lobogott. Aeron egyszer azt mondta, hogy Luciennek sötétebb a természete, mint a legerısebb viharnak. Akkor Maddox nem hitt neki, de most már igen. – Meggyızıdöm róla, hogy nem rejtıztek–e el. Maddox kételkedett ebben, mivel látta azt a drótkötelet.

– Öt perc – mondta Reyesnek, aztán elrohant a szobájába fegyverekért. Késeket, pisztolyokat, dobócsillagokat vett magához. Ma éjszaka vérezni fognak a Vadászok. Reyes döbbenten figyelte Maddoxot. Addig rótták Budapest utcáit, míg végül négy Vadászba botlottak. Most épp az erdıben voltak, a fák elrejtették ıket a kíváncsi pillantások elıl. Már leszállt az éj, és a holdsugár egyaránt táncolt a természeten, szörnyön és emberen. Maddox figyelmeztetés nélkül támadott. Erıszak fátylát viselte, és az már többé nem puszta árnyék volt. Teljesen eluralkodott az arcán, egy csontvázmaszk egyenesen a rémálmokból. A férfi az – gyorsan megölt két Vadászt, egyetlen késsuhintással metszette el a torkukat, pont, ahogy ık tetté Torinnal. A két férfi a földre rogyott, azonnal meg haltak. Reyes nem mozdult. Nem volt biztos benne, hogy Maddox tudatában van a környezetének, és fıleg annak, hogy kivel harcol. És Reyes azt gyanította, hogyha közbeavatkozna, az ı torkát is ugyanúgy elmetszené. Saját dühe ugyanolyan ádáz volt, mint Maddox Valami oknál fogva úgy érezte, hogy felelıs Danika ért, és felbıszítette, hogy elvitték tıle. Na és, hiszen eleve halálra volt ítélve... – Hol a vezéretek? – kérdezte Maddox, ahogy két másik, még lélegzı Vadász körül pásztázott. – N–nem tudom – mondta nyüszítve az egyik. – Hol vannak a nık?

– Nem tudom – sírta a másik. – Kérlek. Kérlek, ne bánts minket. Maddox nem ismert irgalmat. Ujjával megérintette késének véres hegyét, közben nyelvével végig simított a fogán. A vér teljesen összefröcskölte a hát borzongató csontvázarcot. – Hová vitték ıket? – N... – Mondd ki, és kivágom a nyelvedet, te pedig végignézheted, ahogy megeszem – figyelmeztette Maddox. Reyes nem ismerte ezt a hangot. Mélyebb volt, nyersebb, mint Maddoxé valaha. Teljesen vadállati volt, nyoma sem volt benne az embernek. – Tudni akarom, hol vannak. – Én ne... A férfinak nem volt lehetısége befejezni a mondatot. Maddox felemelt karral megpördült és lecsapott. Az egyik pillanatban a férfi még életben volt. A következıben viszont már halott volt, nyakából ömlött a vér. Ekkor kezdett az egyedüli túlélı nyöszörögni és köhögni. – Még egyszer kérdezem – mondta Maddox, miközben a Vadász újra felköhögött. – Hová vitték ıket? – Mclntosh–nem mondta el nekünk – szólt a reszketıs válasz. – Csak annyit mondott, hogy figyeljük a várost, és szóljunk neki, ha meglátunk egy Lordot. Darrow kisasszonyon kívül nem számítottunk másik nıre az erıdben. Kérlek. Csak a lányt és a szelencét akarják. Azt tervezték, hogy besurrannak, fogják a lányt és megkeresik a szelencét. Ez minden.

Reyes odalépett az egyik testhez, és elvette a hozzá rögzített rádiót, majd az övére kapcsolta, abban a reményben, hogy ha odafigyel, akkor meghall valamit. Most épp semmi nem hallatszott belıle. Maddox rápillantott, és Reyes bólintott. Maddox figyelmeztetés nélkül odacsapott, és elvágta a férfi nyakát, aki barátai mellé dılt. Nem engedhették meg, hogy éljen. Vadász volt. Meg volt fertızve. És szerepe volt Ashlyn eltőnésében. – Most mit csináljunk? – Reyes felpillantott az égboltra, és lényének egy része abban reménykedett, hogy a válasz aláhullik a csillagokból. – Nem tudom. – Maddox úgy érezte, megırül aggodalmában, ahogy visszhangozta a szerencsétlenül járt Vadász szavait. Erıszak átvette az irányítást, és teljesen eluralkodott rajta, de elméjének távoli zugában tökéletesen éber volt. Ha hamarosan nem találja meg Ashlynt, várnia kell holnap reggelig, amikor visszatér a halálból. És ha várnia kell... ha Ashlyn–nek a Vadászokkal kell töltenie az éjszakát... Mindet meg akarta ölni. – Kutassuk át a várost még egyszer. Kell lennie valami nyomnak – mondta Reyes. – Biztos szem elıl tévesztettünk valamit. Vállvetve visszamasíroztak a városba. Nem volti sokan az utcákon, akik mégis, azok kitértek elılük, bombamerénylet talán lerombolta azt az illúziót hogy ık angyalok lennének. Ez és az a tény, hogy Maddox keze és arca véres volt. Amikor Reyesszel megálltak egy mocskos, vizelet szagú sikátorban, amely úgy nehezedett rá, mintha koporsóban lenne,

Maddox is felnézett a bársonyos égboltra, ahogy korábban Reyes tette. Tehetetlenség áradt szét benne, szegényes társasága a dühnek és a sötét kényszernek, amit már eddig is érzett. Ashlyn volt élete értelme. Szerelmes volt belé. Korábban is tudta, de mos már egészen biztos volt benne. A lány maga volt nemesség és a fény. Szenvedély és nyugalom. Remény és élet. Ártatlanság és... minden. İ volt a mindene. Most, hogy rátalált, Maddox nem tudta elképzelni nélküle az életét. Olyan volt ez, mintha Ashlyn lenne a hiányzó láncszem, lényének végsı alkotóeleme, az egyetlen dolog, ami teljessé tette ıt. Megígérte neki, hogy mindig meg fogja védeni. Nem sikerült. Üvöltve beleöklözött a mögötte lévı falba. Úgy érezte, mintha szétszakadna belülrıl. Reyes bokájánál egy újságpapír táncolt, a harcos lehajolt, felvette és összegyőrte, azután eldobta. – Kifutunk az idıbıl. – Tudom. – Gondolkodj! – A Vadászok nem vitték volna el a nıket a városból. Minden energiájukkal a szelencét keresik, és nyilván azt gondolják, hogy nálunk van, ha eljöttek az erıdbe is. – Igen. – Nagyon valószínő, hogy még mindig a városban vannak. És bujkálnak valahol.

– Lehet, hogy azt remélik, kicserélhetik a nıket a szelencére – mondta Reyes. – Elrendezhetnénk egy ilyen cserét. Maddox hallotta a hangjában, hogy nem tisztességes cserére gondol. Elviszik a nıket, és vérontást hagynak hátra. – Hogyan? Reyes felemelte a rádiót. Hosszú, gyötrı percekig hallgatták, de nem szólt belıle semmi, csak az állandó zaj hallatszott, még akkor is, amikor beleszóltak. – A fenébe ezzel! Nem akarok üres kézzel visszamenni az erıdbe, de nem tudom, mi mást tehetnénk még. – Reyes elgyötörtnek tőnt. – Közeleg az éjfél. Maddox csak azt tudta, hogy biztonságban és egészben akarja tudni Ashlynt, hogy végre a karjába vehesse. Tekintete még mindig az eget fürkészte, és szélesre tárta a karját. – Segítsetek nekünk – kiáltotta egyetértésben ember és szellem. – Segítsetek. Kérlek. Semmi. A menny nem nyílt meg, és nem kezdett ömleni az esı. Nem csapott le villám. Minden úgy maradt, ahogy volt. A csillagok csak úgy ragyogtak koromfekete köntösükben. Maddox szeme résnyire összeszőkült. Amikor ennek az egésznek vége lesz, neki és azoknak a nemtörıdöm, önzı isteneknek lesz egy kis elszámolnivalójuk. Akármi történjék is Ashlynnel, ugyanazt fogja kiszabni rájuk. Ezerszeresen. – Járjuk be még egyszer ezt a területet. Reyes bólintott. Tizenöt perccel késıbb Reyes és Maddox éppen kiléptek egy kápolnából, amit csendesen átkutattak, amikor az utca másik oldalán észrevettek egy öregembert. A férfi koszos volt,

ápolatlan, csak egy vékony, lyukas kabátot viselt. És köhögött. Csontig hatoló, tüdıkiköpı köhögés volt ez. Maddox felidézte azt az éjszakát, amikor Torin a városba érkezett – egy olyan városba, amely egészen más volt, mint ma. Nagy épületek helyett kunyhók sorakoztak egymás mellett. Macskaköves utcák helyett mindenhol sár volt. Bár az emberek ugyanolyanok voltak. Törékenyek, gyengék, gyanútlanok. Torin levette a kesztyőjét és megcirógatta egy hölgy orcáját, aki könyörgött az érintéséért. Egy nıét, aki után hosszú évek óta sóvárgott. Az ellenállása szertefoszlott, és reménykedett, hogy legalább egyszer valaki túléli. Hogy a szerelem mindent legyız. Egy órával késıbb az asszony elkezdett köhögni. Pont úgy, ahogy most az öregember. Egy újabb óra elteltével a falu többi lakója is csatlakozott hozzá. A következı napokban a lakosok nagy része szörnyő halált halt, bırük himlıhelyes volt, és minden testnyílásukból ömlött a vér. Maddox magában átkozódott. Ashlyn odakint van valahol azokkal a Vadászokkal, akik ezt az új járványt elıidézték – mert ez történt. Kitört a járvány. Erıszak teljesen belesüllyedt elméjének árnyaiba, mintha tiszteletben tartotta volna, hogy Maddoxnak át kell vennie az irányítást. İ és Reyes súlyos léptekkel mentek át az úton, megközelítve az öregembert. A terület nagy része még mindig elhagyatott volt, az emberek az otthonuk menedékében maradtak. Holnap már ott sem lesznek biztonságban.

– Beszélnem kell magával – szólította meg az öreget Maddox. A férfi köhögve megállt. Szeme lázban égett, ahogy felnézett Maddoxra. Amikor felismerte a harcost, összerezzent. – Közülük való vagy. – Kétrét görnyedt az újabb köhögési rohamtól. – Az angyalok. A szüleim rólatok meséltek esténként. Egész életemben találkozni akartam veletek. Maddox alig hallotta, amit mondott. – Lehet, hogy találkozott egy csoportnyi férfival. Nem idevalósiak. Valószínőleg nagyon siettek, és tetoválás volt a csuklójukon. Lehetett velük öt nı is. – Próbált uralkodni a hangján, próbálta féken tartani dühét, aggodalmát és kétségbeesését. Semmi haszna nem lenne, ha az öreg szívrohamot kapna ijedtében. Bár az legalább irgalmas lenne. A halál, ami hamarosan eljön érte, nem lesz valami kegyes. Igen, Lucien nagyon elfoglalt lesz. Reyes leírta a klubban látott Vadászokat, aztán a nıket is. – Láttam a kis szıkét, akirıl beszélsz – mondta az öreg, és felköhögött. – Három másik nı volt vele, de nem tudom felidézni, hogy néztek ki. Akkor Danika. De kik voltak még vele? Valószínőleg a családtagjai. Ez azt jelenti, hogy Ashlyn... nem. Nem! Életben van. Jól van. – Hová mentek? – csikorogta, és ezúttal nem tudta féken tartani dühét. Páni félelem uralkodott el rajta. – Mondja meg. Kérem.

Zőrzavar villant át a férfi viharvert arcán, és elkezdett imbolyogni, majdnem el is esett. Köhögött. – Futottak az utcán, egy magas ember üldözte ıket. Egy férfi. – Ujjával mutatta az irányt köhögés közben. – Majdnem felbukott bennem. – Merre mentek? – kérdezte Reyes. – Északnak. – Köszönjük – mondta Reyes. – Köszönjük. Az öregember megint köhögött és a földre rogyott. Bár vonakodott több idıt elvesztegetni, Maddox lekuporodott mellé. – Aludjon. Mi... megáldjuk magát. Az ember mosolyogva halt meg, ahogy Maddox még soha. Ashlyn, szólította meg némán. Jövök érted.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Ashlyn zihálva ébredt, arcáról jéghideg víz csepegett. Eltelt egy pillanat, míg betájolta magát, közben csak szaggatott lélegzete hallatszott. Inge hozzátapadt a bıréhez, szinte jeges volt az is. Vizenyıs tekintete elıször homályos volt, de hamarosan kitisztult, és szemügyre vehette a helyiséget. Sötét és kopott kıfalak. Egyik oldalon rácsok, amelyek egy szők kıfolyosóra nyíltak. A távoli sarokban láncok lógtak. Ne pánikolj, ne pánikolj. Aztán meglátott egy ismerıs, vékony arcot. Mclntosh látványa egykor üdvözítı volt. Most azonban győlölet áradt szét Ashlyn–ben. A férfi arrébb hajította a kiürült vödröt és leült egy fazsámolyra Ashlyn elé. A lány észrevette, hogy kezeit a háta mögött hozzábilincselték egy székhez, és megpróbált szabadulni. A hideg fém a bırébe vágott, de a bilincs nem nyílt ki. – Hol vagyok? – kérdezte. – A Halál Fogházban. – Mclntosh hangja durvább volt a szokásosnál. Érdes. A halottak börtöne. – Budapest történetének legelvetemültebb bőnözıit tartották itt, amíg fel nem lázadtak és le nem mészárolták az ıröket. A hely évek óta le volt zárva. Pár héttel ezelıttig. Ashlyn szeme résnyire összeszőkült.

– Nyugalom – mondta neki a férfi. Sápadt volt, szeme körül vörös keret éktelenkedett. Köhögött. –Nem én vagyok a sárkány, akitıl mindig is féltél, amikor meséket olvastam neked. A lány nem lágyult el attól, hogy a férfi emlékeztette az együtt töltött évekre. – Engedjen el. Kérem. – Vízcseppek gördültek a szájába, vízcseppek, amelyek egybeolvadtak a kosszal, és Ashlyn nem is akart belegondolni, még mi mindennel. ínyét szemcsék karcolták. – Mit tett a férfiakkal, a harcosokkal? Hol van a többi nı? – Válaszolni fogok a kérdéseidre, Ashlyn, ha eljön az ideje. Most azt akarom, hogy te válaszolj az enyémre. Rendben? – Megint köhögött. Legalább most értelmesnek tőnt. Nem annak az ırült fanatikusnak, akivel a lány az erıdben találkozott. Ashlyn megborzongott a hidegtıl. – Rendben. – De aztán nem tudott többet mond ni, mert hangok törtek be az elméjébe. Megmerevedett. Hallani vélte, ahogy Mclntosh felsóhajt, és a mondja: – Látom, most nem vagy olyan állapotban, hogy kérdésekre válaszolj. Majd visszajövök, amikor elcsendesedtek a hangok. – Lépéseket is hallani vélt, majd a rács csukódását. Azután már csak a hangokat hallotta. Rengeteg volt belılük, rengeteg. Rabok, gyilkosok, tolvajok, rablók. Erıszaktevık. Édes isten. Egy férfi megerıszakolt egy másikat, és az áldozat sikított a fájdalomtól és megalázottságtól.

– Maddox – nyöszörgött Ashlyn. Kezeit megbilincselték azzal a hideg fémmel, így még a fülét sem tudta eltakarni. Nagyon hangos, nagyon hangos, nagyon hangos. – Maddox. – A férfi képe alakot öltött az elméjében, erısen, határozottan. Ibolyakék szeme gyengéd volt, ajka lágy a csókolózástól. Sötét haja a homlokába hullott. Itt vagyok, formálta a szavakat szájával. Itt vagyok. Mindig megfog lak védeni. A hangok azonnal lelassultak, elcsendesedtek. Nem tőntek el teljesen, de már nem gyengítették el többé. Ashlyn pislogott meglepetésében. Hogyan? Ez azelıtt soha nem történt meg. Maddox a közelben van? A férfi arca elkezdett vibrálni, halványulni, ahogy Ashlynt eltöltötte a remény. Azonban ahogy a kép eltőnt, a hangok felerısödtek. Egyre hangosabbak lettek. Ashlyn tágra nyílt szemekkel újra maga elé képzelte Maddoxot. A hangok megint lelassultak. Megint kezelhetık lettek. Ha nem lett volna ilyen borzalmas helyzetben, vigyorgott volna. Tudok rajta uralkodni egyedül. Tudok rajta uralkodni! A felismerés meglepı volt. Elképesztı. Csodálatos. Többé nem kell bujkálnia. Nem kell elkerülnie a népes területeket. Soha többé! Hé, Darrow. Nincs ínyemre, hogy elrontsam a bulit, de csapdába estél. Egy vadásszal. Emlékszel? Mintha hallaná a belsı párbeszédet, egy hang vidáman kuncogott. Tudom, hogy lehet megszökni. Cselekszel, vagy itt akarsz megrohadni ebben a patkánylyukban? Csak egy kicsit ásnunk kell.

A múltbéli hang nem Ashlynhez beszélt, hanem egy másik rabhoz. Beszélgetésük felkeltette a lány figyelmét, és megrándult a füle. Maddox képét nem törölte el, de odafigyelt az utasításokra, hogy pontosan merre kell menni. Hamarosan tényleg elvigyorodott. – Köszönöm – suttogta, amikor a hangok elhallgattak. – Ja, ja, szívesen – mondta egy hang. A jelenben, nem a múltban. A mosolya eltőnt, és összeszőkült tekintettel fürkészte a cellát. Egyedül volt, mégis valamitıl... összesőrősödött a levegı. Megtelt erıvel és energiával. – Ki van ott? – Tudni akarod, hogy lehet megtörni egy átkot, vagy mi. – Egy nı hangja. Kijelentés, nem tudakozódás. – Mintha ezt kérdezted volna korábban. Ashlyn érezte, hogy vállait valami melegség bizsergeti, mintha valaki hozzáért volna a bıréhez. Aztán forró fuvallat táncolt elıtte. Azonban még mindig nem látott semmit. Akármivel volt is dolga, tudta, hogy az nem ember. Halhatatlan? Maddox egyik istene? – Igen – lehelte remegve. – Ezt kérdeztem. – Király. Ebben tutira tudok segíteni. Király? Tutira? Egy esetleges istennı szájából? Hol maradnak a fennkölt kifejezések? – A szökésben is segítenél? – Egyszerre csak egy dolgot, kiscicám. – Valami megcsillant a sarokban, aztán hosszú, fehér hajzuhatagot pillantott meg. Ezután meglátott egy magas nıt, akinek olyan

alakja volt, mint egy szupermodell–nek. Aprócska, vörös topot viselt és egy rövid, fekete szoknyát, amely alig takarta el a bugyiját. Magas szárú, koromfekete csizma fedte a vádliját. Azután végül egy arc is megjelent, és Ashlyn azon kapta magát, hogy megpillantja a báj megtestesülését. Olyan tökéletes, magasztos és fenséges arcvonásokat látott, hogy azok csakis egy istenéi lehettek. – A barátod, fogva tartód, vagy ilyesmid meséket említett, igaz? Ez most egy érzéki csalódás, vagy igazi a nı? – Igen. – Akkor már tudod a választ. Gondolj a történetekre. – összevonta a szemöldökét. Megnyalt egy világos rózsaszín nyalókát. – Mire tanítottak? Elég nekem a valóság, gondolta Ashlyn. – Hogy keressek egy herceget? – Fúj. Nem. Gondolkodj, kislány. Vissza akarok menni. Hová vissza? Mi ennek a lénynek a neve? És miért jött ide, és miért segít neki? – Azt mondtam, gondolkodj, és bébi, nem úgy nézel ki, mint aki gondolkodik. Engem méregetsz. Akarsz egy kóstolót, vagy ilyesmi? Belıle? – Nem. Persze hogy nem. Vállat vont. – Akkor azt javaslom, kezdj hozzá. Jól van, jól van. Gondolkodjunk... Nehéz volt történeteket felidézni, amikor a szökés gondolata így ránehezedett, de valahogy megoldotta. Csipkerózsika meséjében a herceg tüskés bokrokon és erıs indákon verekedte át magát, hogy felébressze

szerelmét. A rendíthetetlen ólomkatona tőzön–vízen át küzdött, még a nagy hal gyomrából is kiszabadult, hogy eljusson kedveséhez. A tizenkét hattyú meséjében a hercegkisasszony hat évig nem szólalt meg, hogy megszabadítsa bátyjait a borzalmas átok hatása alól. Ashlyn mindig sóhajtozott ezeken a történeteken, és mélyen a szívébe zárta ıket, hogy akkor is eszébe jussanak, amikor egyedül van. Titokban mindig is arra vágyott, hogy egy herceg bevágtasson az Intézetbe fehér paripán, kapja fel ıt, és lovagoljon el vele a naplementében egy olyan földre, amit nem szennyeznek régi hangok. De a herceg soha nem jött, és ez volt számára a legjobb megoldás, mert így megtanult számítani magára. – Szóval? – A mesék az eltökéltségre, állhatatosságra és áldozatvállalásra tanítanak. Nos, én eltökélt és állhatatos vagyok, de mit áldozzak fel? – Borzongás rázta meg Ashlynt. Arra fogják vajon kérni, hogy áldozza fel a Maddoxszal való kapcsolatát? İ volt a mindene. Bár azért, hogy megmentse ıt... bármire képes volt. Még – gyomra összeszorult, kavargott – arra is. – Nem vagyok hercegnı, és az életem aligha tündérmese. Kuncogás hallatszott. – Hát, és nem is akarod, hogy az legyen? – Szünet. – Ó, a fenébe. Közeleg az ellenséged. Gondolkodj azon, amit mondtam, és majd késıbb megtartjuk a kupaktanácsot. – De hát szinte nem is mondtál semmit!

Eltelt egy másodperc, és úgy tőnt, a levegı tompul, az élet minden jele eltőnik belıle. – Most már jobban vagy? – kérdezte hirtelen McIntosh. Ashlyn szeme kinyílt. Mikor csukta be egyáltalán? Mclntosh a rács másik oldalán állt. Köhögött, most olyan erısen, hogy kétrét görnyedt tıle. Csak úgy tudott állva maradni, hogy belekapaszkodott a rácsba. Betegebbnek, sápadtabbnak látszott, mint az elıbb. – Jobban – mondta Ashlyn lágyan. Vajon a láthatatlan istennıvel való találkozást csak képzelte? Mclntosh kinyitotta a zárat, és bebotorkált a cellába. Köhögve zsebre tette a kulcsot. Nem jutott el a zsámolyig, hanem összerogyott a porban. Eltelt egy perc, kettı. Nem mozdult, nem adott hangot. – Mclntosh? Jól van? Végre mozgás. A férfi megrázta a fejét, mintha el kellene oszlatnia valami sőrő ködöt. – Csak egy kis megfázás – mondta. – A legtöbben elkapták. – A hátára gördült és felült, közben folyamatosan össze– összerezzent. Ashlyn a homlokát ráncolta. – Mennyi ideje jöttünk el az erıdbıl? – Majd egy napja. Egy nap? így megbetegedett ilyen gyorsan? – Korábban egyikıjük sem tőnt betegnek. – Nem is voltunk azok. – Megint köhögött, és most vér szivárgott a szája sarkából. – Néhányan még betegebbek. Átkozott téli bacilusok. Pennington meghalt, szegény pára.

Nos, lehet, hogy szerencséje volt. – Hátrakúszott, míg neki nem tudott dılni a rácsnak. Meghalt? Egy közönséges megfázástól? – Orvosra van szüksége. Harag villogott a férfi sötét szemeiben, és láthatóan erılködnie kellett, hogy össze tudja szedni magát. – Nekem a szelencére van szükségem. Azok a férfiak gonoszok, Ashlyn. Pusztán a jelenlétükkel hazugságokat, fájdalmat, kétséget és nyomorúságot terjesztenek. İk az okozói háborúnak, éhínségnek és halálnak. – Megint köhögött, miközben a zsebébe nyúlt és gyengéden a lány ölébe hajított néhány fényképet. – Azóta küzdünk azokkal a gazemberekkel, amióta az eszemet tudom. A gonosz soha nem alszik. Ashlyn automatikusan odanézett. És elfogta az undor. Lefejezett testek, leszakított kéz, vérfolyók. – Azok a férfiak tették ezt, akiket még mindi védelmezel. Nem Maddox, gondolta a lány, ahogy másfelıl nézett, ı nem tenne ilyet. Nem tudna. – Azok a férfiak, akikkel én találkoztam, nem világ gonoszságának forrásai. – Hangja ellágyult. Bánthattak volna, de nem tették. Lerohanhatták volna Budapestet, hogy lemészárolják a lakosságot, d ezt sem tették. A férfi feje oldalra billent, és Ashlyn egy pillanati azt hitte, hogy elaludt – vagy meghalt. Ez nem meg fázás. Nem lehet az. A szeme láttára jelentek mely vörös himlıfoltok a férfi arcán. – Mclntosh? A férfi összerándult. – Sajnálom. Szédülök.

– Engedjen el. Hadd segítsek. – Hadd szökjek meg. – Nem. Elıbb a kérdések – mondta gyengén Mclntosh. – Már nem bízom benned. – Engedjen el, és elmondok mindent, amit tudni akar. – Már mondtam. Nem bízom benned. Ott volt azokkal a szörnyetegekkel. Megrontottak. – Nem. Segítettek nekem. – Én segítettem neked. Én védtelek meg a bánta mázastól. Adtam neked egy életet, amikor a szüleid is megtagadtak. – Igen, tényleg segített nekem. – Csak nem úgy, ahogy szüksége lett volna rá. Csak azért segített, hogy hasznot húzhasson belıle. – Most nyissa ki a bilincset, és hadd segítsek én magának. A férfi lágyan felsóhajtott, de köhögés lett a vége. Amikor a roham lecsillapult, azt zihálta: – Haza kellett volna menned, ahogy mondtam. De szembeszegültél velem, az ıreid pedig nem jelentettek. Mire bemértem a helyzetedet, túl késı volt. Azt kívánom, bárcsak hamarabb odaértem volna, de nem kopogtathattam be csak úgy az ajtón. Tervre volt szükség. – Bemérte a helyzetemet? Milyen tervre? – A robbantás. Eltéríteni a teremtményeket, hogy visszakapjalak. GPS. A karodban. Úristen. Miatta robbantották fel azt a bombát. A bőntudat könnyei égették a szemét. Az én hibám. Mindannyian meghalhattak volna miatta. – Nem értem ezt a GPS dolgot. – Alig tudta kiejteni a szavakat, mert egy nagy gombóc nıtt a torkában.

– Nem születésszabályozó, ahogy mondtuk. Chip. Mindig nyomon tudtunk követni. Ashlyn eltátotta a száját, ahogy az elárultság egy újabb hulláma áradt szét benne. Elárultság, sértettség, düh, és mindez bőntudattal keveredett. Hogy merték?! Soha nem érezte még ennyire meggyalázva magát. Sírni akart, sikítani akart. Életében elıször ölni akart. Tudod, mi van? Végül mégis csali voltam, gondolta szinte hisztérikusan. Ugyan akaratlanul, de ı vezette a vadászokat egyenesen Maddoxék küszöbéhez. – Tegnap hagytuk, hogy az egyik emberünket elfogják – mondta a férfi a távolba révedve. – İ vezette a démonokat a klubba. Otthagytuk ıket, amikor el is foghattuk volna mindet. Miattad. – Gyengén elmosolyodott, aztán összegörnyedt az újabb rohamtól. Amikor elcsendesedett, a lány meglátta, hogy a szeme vérben úszik, mintha olvadt méregfolyó lenne. – Engedjen el, dr. Mclntosh. Kérem. Segítettem magának ezek alatt az évek alatt. Ne hagyjon itt meghalni. A férfi pár másodpercig nem válaszolt. Aztán Ashlyn legnagyobb meglepetésére döcögısen lábra állt. A lány mögé bicegett és letérdelt. Gyenge szorítással kinyitotta a bilincs zárját. A fém egy puffanással a földre esett, és Ashlyn szabad volt. Felállt a székrıl és lekuporodott a férfi mellé. Amaz nehezen lélegzett, meg kellett küzdenie minden csekélyke levegıvételért. Nem úgy nézett ki, mintha megérné a következı órát. Dühe és a férfi minden tette ellenére, Ashlyn sajnálta ıt.

– Hol van a többi nı? – kérdezte gyengéden, az információt választva a szökés helyett. Szünet. Zihálás. – Egy New Yorkba tartó gépen kell lenniük. – New Yorkban hová? A férfi lehunyta a szemét, úgy tőnt, tudata elús~ valamerre. – Mclntosh! Maradjon ébren, és beszéljen hozzám. Szemhéja kinyílt majd becsukódott, teste egyre jobban engedelmeskedett a hívásnak. – El fogjuk... cserélni ıket a szelencéért. Egy nap majd meglátod – suttogta a férfi. – Jobb hely lesz nélkülük. – Megint kinyitotta a szemét, és Ashlynre nézett. – Csinos teremtés vagy. Apád büszke lenne. Mondatai már nem voltak következetesek, csupa összefüggéstelen gondolattöredékek, amelyek min den különösebb logika nélkül követték egymást Szeme újra lecsukódott, és ezúttal csukva is maradt. – Mi a baj velem? – Nem tudom. – Ashlyn hangja megremegett. – Kórházba kell mennie. – Igen. – De egy szempillantással késıbb meghalt, feje oldalra billent, teste teljesen elerıtlenedett. Ashlyn szája elé kapta a kezét. Mclntosh halott volt. Elárulta ıt, igen, és lelkének egy része győlölte ezért. De a benne élı kislány még mindig az elismerésére sóvárgott. Remegve, könnyes szemmel állt fel. Nem vette ki a kulcsot a férfi most már nyitott tenyerébıl, mert nem volt rá szüksége. Azt tervezte, hogy azon az útvonalon szökik meg, amelyiken a rab is.

De elıször... Gyerünk. Fájni fog, de meg kell tenned. Reszketı kézzel kapta fel a zsámolyt, amin Mclntosh ült korábban, és addig ütötte a rácshoz, míg az egyik lába ki nem törött. Az éles fémvéggel kétségbeesetten karmolászta a karját. Felszisszent, majdnem kiabált. Folyt a vére és nyöszörgött fájdalmában. Végre elérte a GPS–chipet. Kikotorta a karjából és a földre dobta, majd elrejtette a porban. Siess, Darrow. Siess. Nem kockáztathatta, hogy odafent beleszaladjon az Intézet munkatársainak karjaiba. A legtöbben talán betegek voltak, ahogy Mclntosh mondta, de ez nem jelenti azt, hogy a többiek hagynák, hogy csak úgy kisétáljon. Elméjében a rab hangjától kísérve odabotorkált a cella egyetlen vécékagylójához és kitekerte a csavarokat, amelyek a falhoz rögzítették. Néhány nehezen akart csak mozdulni, és Ashlynnek erılködnie kellett, hogy közben majdnem eltörött az ujja. Amikor az utolsó is a porba esett, arrébb lökte a kagylót. Egy embernagyságú lyuk tátongott elıtte, egy lyuk, amit valaki egyenesen a kinti világba ásott. Nem akart végigkúszni a szők, sötét alagútban, de még egyszer hátrapillantott Mclntosh élettelen testére, aztán bemászott a nyíláson. Teljes sötétség vette körül. – Ne pánikolj – mondta, miközben a rab hangja visszahangzott az elméjében a sajátjára. Lélegzete visszaverıdött a sáros falakról. Egy patkány iszkolt el az ujjai között. Felszisszent. Egy örökkévalóságig kúszott, lábai égtek a megerıltetéstıl. Nem lett volna olyan rossz, de hegynek felfelé kellett mászni.

Nagy földdarabok hullottak rá, megtöltötték a száját, beborították a nyelvét. Menj tovább. Csak menj tovább. Úgy érezte magát, mint a rendíthetetlen ólomkatona a nagy hal gyomrában, ahogy küzd a szabadságáért. A gondolatról eszébe jutott az istennıvel folytatott különös beszélgetése. Vagy képzelıdése. Soha többet nem fogja azt kívánni, hogy benne lehessen egy mesében. Az alagút végén aprócska, de jól látható fény villant fel. Megkönnyebbülés öntötte el, és felgyorsította a mozdulatait. Egy másodperccel késıbb kis nyílásba botlott. Még egy gyerek sem fért volna át rajta. – Ne. Ne! – Karmolta, karmolta és karmolta a földet. Egy örökkévalósággal késıbb meglátta a holdvilágos égboltot. Karjai elnehezültek a megkönnyebbüléstıl és a kimerültségtıl, de felhúzta magát a hideg, kemény talajra. Felállt, térdei összekoccantak. Körülötte hóborította fák tornyosultak. Megrázkódott, Maddox bı ruhái nem igazán tartották melegen a testét. Egy férfi kiáltott megkínzottan. Ashlyn megmerevedett. Maddox. Maddox! Biztosan éjfél van. Körbenézett, és a látóhatár szélén megpillantotta az erıdöt, de a kiáltás nem abból az irányból jött. Amikor megint meghallotta, kimerültsége ellenére mozgásba lendült, és követte a hang irányát. Újabb kiáltás. Üvöltés. – Jövök már. Jövök. Miközben futott, Ashlyn köhögni kezdett.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Amikor Maddox felébredt, már hatalmában tartotta a rettegés. Ashlynnek szüksége volt rá. De... nem az erdıben van, jött rá. Nem, a saját ágyában fekszik, a saját hálószobájában, és a boltozatos mennyezetet bámulja, mint a többi reggelen is. De nincs leláncolva. Hogyan? Miért? Az ablakon beszőrıdı napfény melengette a testét. Nem találta meg Ashlynt, és elérkezett a halála órája, ezzel megakadályozva a további keresést. Reyes, gondolta akkor. Biztos Reyes hozta haza. Maddox kiugrott az ágyból, és elhatározta, hogy tovább keresi Ashlynt. Ma meg fogja találni, nem számít, mibe kerül. Apró cafatokra tépjük a világot, amíg vissza nem szerezzük. Nem lesz nyugta, amíg... Egy nı köhögése állította meg. Épp ki akart rohanni a folyosóra, de most megfordult. Ashlyn ott feküdt az ágyában. A döbbenet olyan erıvel kerítette hatalmába, mintha kést döftek volna belé. Megdörzsölte a szemét, félt elhinni, amit lát. A látomás ott maradt. Megkönnyebbülés öntötte el, és az ágyhoz szaladt. Széles vigyor terült el az arcán,

ahogy térdre esett, köszönetet mondott az isteneknek, és odanyúlt, hogy karjába vegye Ashlynt. A lány megint köhögött. Maddox megdermedt, ahogy rátört a felismerés. Mosolya lehervadt az ajkáról. Ne! Ne Ashlynt! De közelebbrıl is szemügyre vette a lányt. Sápadt volt, túlságosan is sápadt, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. Szép bırét apró, rózsaszín foltok tarkították. Maddox ki tudta volna tépni a saját szívét. Gyanította... félt tıle... és most legszörnyőbb félelme vált valóra. A Vadászok megfertızték. İk talán meghaltak, egytıl egyig, így Ashlyn elmenekülhetett. Hazajöhetett meghalni. – Nem! – üvöltötte Maddox. Ezt nem fogja hagyni, ı az élete értelme. Inkább rohad a pokolban egy örökkévalóságon át, minthogy egyetlen percig is nélküle éljen. Reyes lépett a szobába, mintha valami jelre várt volna. Olyan zord és dühös volt, mint egy kitörésre váró viharfelhı. – Felébredt már? – Olyan sok vágás volt a férfi karján, hogy nehéz lett volna megmondani, hol kezdıdik az egyik, és hol ér véget a másik. – Nem – válaszolta Maddox megtörten. A harcos végignézett a lányon. – A közelben voltam. Egész éjjel köhögött. Sajnálom. – Aztán vigasztaló hangon hozzátette: – A legtöbben pár óra alatt belehalnak, de Ashlyn valahogy életben maradt mostanáig. Talán túléli.

A talán nem volt elég jó. Maddox a lány forró homlokára tette a kezét. Parancsok kezdtek ömleni belıle. – Hozz nedves ruhákat. És még több olyan pirulát, ha még itt van Danika táskája. Vizet is. Reyes elrohant, és hamarosan visszatért a dolgokkal, amelyeket Maddox kért. Ashlyn nem ébredt fel, így Maddox összetörte a tablettákat, belekotorta a port a lány szájába, és leöntötte vízzel. Ashlyn köhögött és öklendezett, de végül lenyelte. Szeme végre kinyílt – hunyorgott a fénytıl. – Otthon – mondta rekedt hangon, amikor meglátta Maddoxot. – Fáj. Rosszabb, mint a múltkor. – Tudom, szépségem. – Maddox lágy csókot nyomott a homlokára. İt csak Torin fertızhette meg, egy ember nem. Nem mintha számított volna, akkor is megérintette és átölelte volna. – Most is jobban leszel majd. – Fınök... Vadász. Meghalt. Maddox bólintott, nem akarta kimondani, mit érez a férfi halála miatt. Elégtételt. – Mi van Danikával? – kérdezte Reyes elırelépve. – Lemásztam a lyukba, amin kijöttél, megtaláltam a halott Vadászokat, de Danika nem volt ott. – Talán... útban van... New York felé – mondta vontatottan Ashlyn. Reyes elsápadt, a szín úgy szaladt ki az arcából, mintha kiszívta volna a porszívó, amely miatt Aeron mindig morgolódott. – Semmi mást nem mondtak neked?

– Sajnálom. – Ashlyn köhögött. Maddox összerezzent a borzasztó, recsegı hang hallatán. Egy hővös, nedves ruhadarabot tett Ashlyn homlokára. A lány felsóhajtott és becsukta a szemét. Reyes a hajába túrt, tisztán látszott, hogy csalódott, hogy mennie kell, hogy fájdalomra van szüksége. – Menj – mondta neki Maddox. – Keresd meg. A harcos Ashlynre pillantott, aztán Maddoxra, majd bólintott, és szó nélkül elment. Maddox órákig Ashlynnel maradt, törölgette a homlokát, vizet diktált bele. Felidézte, amikor Torint látta hasonlóképp cselekedni évekkel ezelıtt, miután megérintette azt a nıt, és felütötte fejét a pestis. Egy ideig Maddox azt gondolta, hogy Ashlyn élni akarása erısebb, mint a kór, mert a lány nem halt meg, mint a többiek. Ez, vagy valami – valaki – segített neki. De azután elkezdett vért köhögni, és annyira legyengült, hogy felülni sem tudott. A torka annyira megdagadt, hogy képtelen volt nyelni. Vajon mennyi ideig bírja? Nem tudta, mi mást tehetne még, így Maddox bebugyolálta és a karjába vette a lányt. Nem szólt egy szót sem a barátaihoz, ahogy kivitte Ashlynt az erıdbıl. İk sem kérdezték tıle, mi a szándéka, talán féltek, hogy erıszakossá válik. Úgy is lett volna. A szellem kavargott benne, ı is aggódott Ashlynért, pusztítani, nyomorítani, ölni akart. Ezúttal tehetetlenségében és csalódottságában, nem dühbıl. Maddox lerohant a hegyrıl, be a városba – a holdfény csúfolódva emlékeztette tegnapi kudarcára. Meg kell

mentenem, meg kell mentenem. Ashlyn egy hangot sem hallatott, most már ahhoz is gyenge volt, hogy köhögjön. Az utcák kihaltak voltak, senki nem járt odakint. Mentsd meg, akármibe kerül is. Maddox egyenesen a kórházba vitte a lányt, arra a helyre, amelyre tegnapi eredménytelen keresése közben bukkant. Az épület tömve volt, szinte kiszakadt a négy sarkából a bent lévı több száz köhögı, haldokló embertıl. Nem akarta elhagyni Ashlynt, félt másokra bízni az életét, de nem tudta, mi más tehetne. Egy zsúfolt, fehérre meszelt folyosón talált egy kesztyős, maszkos férfit, aki utasításokat osztogatott. – Segítsen nekem – mondta Maddox, félbeszakítva a férfit. – Segítsen. Kérem. A fehér köpenyes Ashlynre pillantott, és kimerülten felsóhajtott. – Mindenkinek segítségre van szüksége, uram Várnia kell, amíg sorra kerül. Maddox ádáz pillantást szegezett rá, és tudta, hogy Erıszak átsuhant az arcán. Tudta, hogy szeme vörösen izzik. – Maga... maga... közülük való. A hegyrıl. – A férfi nyelt egyet. – Fektesse le oda a lányt. – Egy kerekes ágyra mutatott a folyosó végén. – Személyesen fogom gondját viselni. Maddox úgy tett, ahogy utasították neki, aztán megcsókolta Ashlyn puha ajkát. Még mindig nem volt semmi válasz. – Mentse meg ıt – parancsolta. – Én... én minden tılem telhetıt megteszek. Kérlek, add, hogy túlélje. Ott akart maradni Ashlynnel, vigyázni rá, figyelni

ıt. Gondoskodni róla. Mindennél jobban akarta, hogy a lány vele legyen. De azután elsétált tıle, ki az éjszakába. Közeledett az éjfél. Reggel majd visszajön. Jaj a világnak – jaj az isteneknek –, ha nem találja életben!

Reyes átkozódott, ahogy átkutatta a repülıteret, és a közeli szállodákat. A kórházakat. Többet látott a városból két nap alatt, mint az évszázadok során, amióta itt élt. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt állat, forrongott benne a cselekvésvágy, de tehetetlen volt. Danika még mindig odakint volt. Talán beteg, mint Ashlyn. Talán haldoklik. És Reyes képtelen a nyomára bukkanni. Az éjszaka leszállt újra, és meglepetten jött rá, hogy a felé a sikátor felé száguld, amit múlt éjjel fedeztek fel Maddoxszal. Látta a helyet, ahol Maddox beleöklözött a falba dühében. A kı összetörött, a helyén csak egy rés maradt. Reyes közel járt ahhoz, hogy felugorjon egy New Yorkba tartó gépre, de tudta, hogy nem kóborolhat el Maddox közelébıl. Amikor az istenek arra kárhoztatták a barátját, hogy minden éjjel meghaljon, ıt is megátkozták, Maddoxhoz kötötték, olyan erıs kötelékkel, mintha hozzáláncolták volna. Hogy miért ıt, miért nem Aeront, Reyes nem tudta. Csak annyit tudott, hogy éjfélkor kénytelen visszatérni az erıdbe. Mindig vissza kell térnie.

Korábban sokszor elment, kísérletezgetett a korlátaival, az istenek reakciójával, de éjfélkor valami mindig visszahúzta Maddoxhoz. – A fenébe ezzel! – Kioldotta egyik tırét, és a penge végét a combjába vágta. Nadrágja elszakadt, és vér szivárgott a sebbıl. Mit fog most csinálni? Mélyen, legbelül, szükségét érezte, hogy mentsen, védelmezzen, és soha nem tapasztalt még ilyen érzést. De csak Danika miatt. Csak azért, hogy még egyszer belenézhessen azokba az angyali szemekbe, és érezhesse a villanásnyi gyönyört. A gyönyört, amelyrıl azt gondolta, soha nem fogja megtapasztalni. De mégis megtapasztalta, és most többet akart belıle. Az istenek nem utasították volna Aeront, hog vadásszon rá és ölje meg, ha meghalhatna Tori betegségétıl, vagy ha az lenne a végzete, hog Vadászok mérjék rá a végsı csapást. A gondola egyszerre hozott enyhülést és haragot. Talán el kellene engednie Aeront – akit bezárt kazamatába, mielıtt eljött az erıdbıl –, és követni kellene Danikáig, mivel Harag biztosan ki tudná ı szagolni, így Reyes megmenthetné a Vadászoktól. Nem jó, jött rá azonnal. Nem tudná követ Aeront, ha Danika nincs a közelben. És ha Aeron ér oda elıször, semmi kétség, hogy a lány meghal. Felejtsd el. ı egy ember az emberek közül. Sok ezer vannak még belılük. Sok millió. Majd ta látsz egy másik nıt, aki úgy néz ki, mint egy angyal.

– Nem akarok másikat találni – kiáltotta. De tudta, hogy nem tarthatja örökké leláncolva Aeront. –fenébe. Fejezd be a gyerekeskedést, szólalt meg egy nıi hang a fejében, meglepve Reyest. Nézd meg a hegyen, és fogd már be végre. Megfájdul tıled a fejem. Reyes válla megfeszült. Körülnézett, kését készenlétben tartotta. Nem látott senkit. Mire vársz?, szólt megint a hang. Siess. Egy isten? Valaki a saját fajtájából? Nem lehet Kétség, mivel a beszélı egyértelmően nı. Reyes nem vesztegetett több idıt arra, hogy kitalálja, ki volt az. Mozgásba lendült és tíz perccel késıbb ott állt a hegyszirten. Danika ott volt. İ és egy férfi – Kane, ismert rá – a földön feküdtek, és mindketten nyöszörögtek. Reyest elöntötte a harag arra a gondolatra, hogy a lány megsérült, ugyanakkor meg is könnyebbült, hogy rátalált. Döbbenetes volt, de Danika úgy nézett ki, mintha felfelé mászott volna, hogy visszatérhessen az erıdbe. A páros körül elszórtan szikladarabok hevertek, mintha az égbıl hullottak volna le, egyenesen ıket véve célba. Reyes úgy vette a karjába a lányt, mintha soha többé nem akarná elereszteni, és lábával oldalba bökte Kane–t, hogy ébredjen fel. Tırét a keze ügyében tartotta, a biztonság kedvéért. Nem volt teljesen kibékülve azzal a helyzettel, hogy a többi Lord visszatért az életébe. Kane felmordult, és kinyitotta a szemét. Megmarkolta az övéhez erısített pisztolyt, de Reyes kirúgta a kezébıl.

– Folytassátok és öljétek meg egymást – mondta gyengén Danika. Szıke haja véres csomókban tapadt fejbıréhez. Abban a pillanatban Reyes azt gondolta, hogy most ı is megismerte a sötét, mindent felemésztı erıszakot, amit nyilván Maddox is átélt, valahányszor arra gondolt, hogy Ashlynnek baja eshet. – Hogy sérültél meg? – Ha Betegség... – Leestek a szikladarabok – mondta a lány félbeszakítva a férfi dühös gondolatmenetét. – Gondolom a hegyrıl. İ félrelökött elılük, de elestem és beütöttem a fejem. Reyes megnyugodott, de csak kissé. – Köszönöm – mondta Kane–nek. A férfi bólintott, és szinte bőnbánóan dörzsölte a homlokát, aztán felállt. – Hol van a családod? – kérdezte Reyes Danikát. Egy örökkévalóságig így tudott volna maradni vele. – Olyan helyre repülnek, ahol soha nem találsz rájuk. – A lány nem nézett a szemébe, és kapálózott a karjaiban. – Most tegyél le. Soha, akarta mondani Reyes. – Nem. Túl gyenge vagy ahhoz, hogy sétálj. –Kane– hez fordulva magyarra váltott, hogy Danika ne értse, amit mond. Legalábbis remélte, hogy nem fogja érteni. – Hogy mentetted meg? És ne angolul válaszolj. – Csak imádkozni tudott, hogy Kane meg értse. –Vadászok jöttek az erıd felé, amikor Torin és é összetalálkoztunk velük – hangzott a válasz, szinté magyarul. Persze, hogy a férfi beszéli a nyelvet, gondolta Reyes. Felkészületlenül nem utazott volna Budapestre. – Küzdöttünk, de nagyon sokan voltak... İt megvágták, engem magukkal

vittek. Elkövette azt a hibát, hogy a lányt egy furgonba tették velem. A kerekek kilyukadtak, és az autó lerepült az útról. – És a Vadászok most...? – Halottak. Helyes. Bár lényének egy része újra meg akarta ölni ıket. Valami nagyon fájdalmas módon. Lassan, ráérısen. Tekintete Danikát fürkészte, Betegség fertızésének jelei után kutatva. A lány bıre azonban egészségesen csillogott, és az árulkodó köhögés sem jelentkezett nála. Szóval rá nem volt hatással a fertızés. Vajon ennek az az oka, amitıl félt is? – Miért jöttél vissza? – kérdezte a lányt angolra váltva. – İ kényszerített – mondta Danika Katasztrófára mutatva. – Ashlyn jól van? Hallottam, hogy arról beszélnek – hangja elcsuklott a hirtelen feltörı zokogástól –, hogy bántani fogják, hogy elıcsalogassanak titeket, srácok, és megtalálhassanak valami hülye szelencét. – Megtaláltuk Ashlynt – válaszolta Reyes, még jobban magához szorítva a lányt. Danika fájdalma olyan volt neki, mintha egy tüzes vasat szúrtak volna a mellkasába, és most az egyszer nem élvezte. – Nagyon beteg. Danika nyelt egyet. – Meg fog... – Csak az idı a megmondhatója. – Reyes jelzett Kane–nek, hogy menjen elıttük. A harcos bólintott, és mozgásba lendült. – A városban halál vár rád, Danika. Az erıdben maradsz, míg el nem pusztulnak a Vadászok, és el nem múlik a járvány.

– Nem. Nem maradok ott. – A lány küzdött, hogy kitéphesse magát Reyes karjából és a földre tehesse lábát. – Haza akarok menni, most. – Ha így kapálózol, csak még jobban hozzányomod a tested az enyémhez. A lány lecsendesedett, és Reyes egyszerre volt boldog és csalódott. Nem hazudott. Danika teste meleg volt és fenyıillatú, és valahányszor megmozdult, Reyes minden idegvégzıdése mőködésbe lépett. A férfi elindult felfelé a hegyen, de szándékosan más utat választott, mint Katasztrófa. A biztonság kedvéért. Afölött érzett megkönnyebbülése, hogy Danika épségben visszatért, még mindig olyan hatalmas volt, hogy belerázkódott. – Megint fogoly leszek? – Vendég, amíg nyugton maradsz. – Amikor biztonságos lesz, szabadon fogja engedni, hogy a lány úgy élhesse élete hátralévı részét, ahogy neki tetszik. Akármeddig tart is majd. – Be kellett zárnunk Aeront a kazamatába. Nem mész le oda. Soha. Érted? – Minden dühét, minden kínját a hangjába sőrítette bele. – Egy szempillantás alatt megölne. – Még egy ok, amiért haza akarok menni – mondta megremegve a lány. – Ott nem történnek ehhez hasonló dolgok. – És hol van az az otthon? – Majd biztos elárulom neked. Emberrabló. Ha Reyesnek módjában állna, a lány hamarosan mindent elmondana magáról. Rövid idejüket együtt töltenék a szobájában, az ágyában. Ágyéka megrándult, ahogy elképzelte,

hogy az az angyali hajkorona szétterül a párnáján... azok a buja, rózsaszín mellbimbók megkeményednek... azok a gyönyörő lábak szétnyílnak... Talán Danika soha nem akarna elmenni. Ugyan! A hozzá hasonló nıket sohasem érdekelnék az olyan férfiak, mint Reyes. Gyönyörőségbıl és a megkönnyebbülés miatt vagdosta magát. Muszáj volt. Néha úgy érezte, meghalna, ha nem csinálná. Ha a lány tudná, kigúnyolná. És még az lenne a legjobb. Jobban teszi, ha távol marad tıle is, és Haragtól is. Amikor elmúlik a járvány, el fogja engedni Danikát. Nem mehet vele, hogy védelmezze – nem mintha a lány akarná –, és nem tarthatja vissza Aeront sem a feladatától. Reyes számára nem létezhet boldog befejezés.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Ashlyn az öntudatlanság birodalmában lebegett. Mindenhol csak árnyak voltak, amerre nézett. Árnyak, és egy hang, amely elıl áhítatosan meghátrált minden múlt– és jelenbéli hang. Ezt a hangot már hallotta. Éteri, mint egy jelenés. Egy nagyon is modern jelenés, amely kissé unatkozott, és még mindig nyalókát szopogatott. – Megjötteeeem. – Kuncogás. – Nem kell kimutatnod az örömödet. Érzem a szeretetet. Szóval, figyu. Gondolkodtál a meséken, vagy mi? – kérdezte a nıi hang a cellából. Az istennı. – Van kábé max egy hetem, mielıtt rájönnek, úgyhogy nyélbe kell ütnöm a dolgot, pronto. – Gondolkodtam rajta – próbált válaszolni Ashlyn, de nem jött ki hang a torkán. – Helyes. Jó, szóval az istennı így is meghallotta. Áldozat, vetítette ki gondolatban. Valamit fel kell áldoznom ahhoz, hogy megtörhessem Maddox átkát. – Ééés? Leesett? Mit kell feláldoznod, kislány? Még mindig nem tudom. Vagy inkább még mindig nem akart belegondolni. Mi a neved? Ez sokkal egyszerőbb téma volt. –A nevem... Anya.

Anya. Helyes név. De habozott kicsit, mintha kellett volna gondolkodnia rajta, mit mondjon. Vajon létezik Anya vagy valami hasonló nevő istennı? Ashlyn hiába kutatott az agyában. Te... – Jó, most az áldozatról beszélgetünk. Koncentrálj. Nem azért szegek meg bizonyos parancsokat hogy betegyél nekem az édes kis lázadásoddal. F tettem egy kérdést, és egyenes választ várok. Áldozat. Jól van. Elég nehéz koncentrálni, ha ember agya olyan, mint a kása. Bár azt egész biztosan tudta, hogy Maddox nélkül kibírhatatlan lesz élete. Ennek ellenére fel fogja adni a kapcsolatuk ha ezzel megmentheti a férfit. – így már jobb – mondta Anya, megint olvasva gondolataiban. – De nem gondolkodsz elég nagyba Ugyan már, nem értetted meg a meséid legfontabb mondanivalóját? Itt a lehetıség, hogy bebizonyítsd: az a mihaszna fınököd mégis tanított valami értékeset. Értékes. A szó az elevenébe vágott, és Ashlyn telén rájött. Vére már a gondolatra is megfagyott. legjobb áldozat az élet életért cserébe. – Meg is vagyunk. Tudtam, hogy tudod a válás Ez azt jelenti, macikám, hogy a tiéd az övéért cs rébe. Elég erıs vagy hozzá? Érte? Bármit. Még a fájdalmat, a halált is vállalná. Az, hogy megmentse Maddoxot, sokkal fontosabb volt, mint az, hogy megtartsa. – Akkor okéka. – Anya tapsolt. – Kezdıdjön a buli. Ébredj fel. Szüksége van rád.

Maddox képe bekúszott Ashlyn elméjébe, és azt gondolta, talán érzi, hogy a férfi keze az övét szorongatja, hogy erıt sugározzon a testébe. Aztán... valami, egy jelenlét vagy melegség behatolt a testébe, végigsöpört rajta, befoltozta tüdejét és izmait. Ashlyn kinyitotta a szemét... és Maddox nézett rá. A férfi fáradtnak látszott, de ahogy meglátta a lányt, elvigyorodott, és ez volt a leggyönyörőbb látvány, amit Ashlyn valaha látott. Vajon tényleg képes lesz ezt feladni? Három nappal késıbb Ashlyn elég erıs volt ahhoz, hogy elhagyja a kórházat. Maddox szó nélkül visszacipelte az erıdbe – nem kell autó ennek a macsónak –, egyenesen a szobájába. A lány észrevett pár harcost a folyosón. Néhányan zordan néztek, mások mérgesen, de mindannyian biccentettek felé, mintha most már elfogadták volna a jelenlétét, még akkor is, ha nem tetszett nekik. Amikor a hálószoba ajtaja zárva volt, Maddox letette Ashlynt, hagyta, hogy teste végigcsússzon az övén. Kezét két oldalára ejtette, megszakítva a kapcsolatot. – Megtudtál valami újat a nıkrıl? – kérdezte a lány, de nem ment arrább. A férfi melege beburkolta, közelsége kínozta. – Kiszabadultak, kivéve Danikát, aki az ırületbe kergeti Reyest a sértéseivel. – Kitartóan tanulmányozta a lány arcát. – Hogy érzed magad? – Jól – válaszolta Ashlyn, és úgy is gondolta. Még mindig köhögött valamennyire, és furcsa érzés volt a mellkasában, de már majdnem meggyógyult. Ami azt jelentette, hogy itt az idı. Hogy megmentse Maddoxot.

Szüksége van rád, mondta Anya, az istennı. Maddoxnak nem fog beszélni Anyáról. Csak kérdéseket tenne fel neki, és azokra nem akart válaszolni. Ashlyn tudta, mit kell tennie, hogy megszabadítsa a férfit az átoktól – tudta, győlölte, de azon volt, hogy megtegye –, és nem hagyhatta, hogy Maddox megállítsa. Azt sem engedhette, hogy ı maga visszakozzon. Már a gondolat is, hogy Maddox nélkül legyen, kétségbeeséssel töltötte el. Nem akarok elköszönni. Majdnem könnyek szöktek a szemébe, így kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon. Ez az ı meséje, és meg fogja menteni a herceget. Csak... Ne köszönj el. Még ne. Élvezni fogja, hogy együtt tölthetik a nap hátralevı részét, beszélgetnek majd, megérinti, amire nem volt képes, míg a kórházban volt. – Kívánlak – mondta Maddoxnak. – Nagyon kívánlak. – Én is kívánlak. – Hirtelen pajkos fény villant ibolyakék szemében. – Úgy érzem, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára megérintettelek. De csak nézték egymást, egyikük sem nyúlt még a másik után. – Azt akarom, hogy tudd... – Ashlyn beharapta az ajkát, és csizmás lábára meredt. Itt a vallomás ideje. – Szeretlek. Döbbenet kendızte Maddox arcát, és csak tátogni tudott. – Még túl korai – folytatta Ashlyn –, az életünk nagyon is különbözik, és én vagyok a felelıs egy csomó szarságért, amivel az elmúlt hetekben foglalkoznod kellett, de nem tehetek róla. Akkor is szeretlek.

Maddox végre elırenyúlt. Két kezébe fogta a lány arcát, és gyengéden kényszerítette, hogy ránézzen. A gyengédség beárnyékolta a döbbenetet. – Én is szeretlek. Nagyon. Én erıszakos ember vagyok erıszakos érzésekkel, de nem akarom, hogy valaha is attól félj, hogy erıszakos leszek veled. Nem tudnálak bántani. Rosszabb lenne, mintha kivágnám a saját szívemet. Ashlyn soha nem gondolta, hogy lehet akkora örömöt érezni, mint amekkorát ı érzett. Könnyek győltek a szemébe. A férfi mellkasához simult, sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint azelıtt bármikor. Maddox lassan lehajtotta a fejét... csábosán... pillantása nem hagyta el az övét. Ajkuk összeért – szépség és szerelem lágy csókja volt ez. A férfi nyelve Ashlyn szájába csusszant. Egy örökkévalóságig csókolta, ízlelte a lányt. Ashlyn érezte lelkesedését, bámulatát, és mindkét érzelem tükrözıdött benne is. – Olyan gyönyörő vagy – suttogta a férfi. – Szeretlek – mondta újra Ashlyn. – Szeretlek. Szükségem van rád. Egymás után vette le a lány ruhadarabjait, majd Ashlyn következett. Megcsodált minden centiméternyi bırfelületet, ami feltárult elıtte. A férfi olyan nagy volt, olyan kemény. Annyira... az övé. Ashlyn tündöklött az érintésében, az ízében, abban, ahogy az emlékezetébe véste. A férfi maga volt a túláradó vadság és szerette ıt. Az, hogy kimondta azokat a szavakat, valamiféle fennkölt békét ébresztett Ashlynben. Egyszer, az elsı rosszulléte után

azt mondta neki Maddox, hogy ez az ı otthona. Tényleg az, jött rá most a lány. Ez volt az egyetlen otthon, amit valaha igazán ismert. Milyen valószínőtlennek tőnik, hogy pont egy erıszakos férfi adja ezt meg neki. Hogy ı az, aki előzi a zsúfolt szobák, az ırült zaj, a magány és a végsı árulás emlékét. Milyen... szokatlan. – Imádni foglak – mondta Maddox. – A számmal, a kezemmel. – Letérdelt. – Nem. – Ashlyn a vállánál fogva felhúzta. A férfi zavartan összevonta a szemöldökét. – Én jövök. – Most Ashlyn térdelt le. İ imádta a férfit. Szája összezárult vastag hosszán, ami kemény és forró volt, és teljes terjedelmében bekapta. Korábban soha nem csinált még ilyet, de tudta, hogyan kell, számos nıtıl hallotta a legapróbb részletekig. A férfi belemarkolt a hajába, és felnyögött. – Ashlyn. Ashlyn azelıtt azt gondolta, ez nem olyasvalami, ami kedvére való lenne, de most rájött, hogy nagyon is tetszik neki. Tetszett neki a férfi gyönyöre. Fel és le szopogatta, élvezte, hogy Maddox megremeg, nyelvével körözött a kerek makk körül, majd ismét egész hosszát bekapta. Kezével a férfi zacskóját izgatta. Hogy gyönyört adott Maddoxnak, nagyobb elégedettséggel töltötte el, mint bármi más, amit valaha tett, nedves lett tıle, szinte fájt, mintha a vágy rabszolgája lenne. A férfi keményen a szájába nyomult, aztán észbe kapott és próbált lassítani. Ashlyn növelte a sebességét, elfogadott

mindent, amit Maddox adni tudott neki. Azt akarta, hogy tovább nyomuljon, keményen. – Ashlyn, Ashlyn. – Egy kiáltás kíséretében a lány szájába ürítette forró magját. Ashlyn minden egyes cseppjét lenyelte. Miután a férfi utoljára remegett meg, Ashlyn reszketegen felállt. Maddox szeme félig csukva volt, alsó ajka megduzzadt, mintha beharapta volna, nehogy felkiáltson a gyönyörtıl, a fájdalomtól. Arcát a csontvázmaszk takarta, és a lány egyszerre láthatta a férfit és a szörnyeteget. Mindkettı szeretettel és gyengédseggel pillantott rá, és olyan mély vágyakozással, hogy szinte végtelennek tőnt. A férfi önként meghalna érte, Ashlyn tudta, érezte a lelke legmélyén. Én sem tehetek érte ennél kevesebbet. – Nem foglak lefektetni az ágyra – mondta Maddox fátyolos hangon. – M–mi? – A falnál foglak magamévá tenni, lassan. Mélyen. Nem két test leszünk, hanem egy. Ashlyn elolvadt volna, ha a férfi nem kapja el. İ tette ezt vele, letaglózta csodálatos szavaival. Átfonta a férfi nyakát, hozzákapcsolva magát. Egy örökkévalóság sem lenne elég a karjaiban. Ajkuk lassú és édes, forró és követelızı csókban forrt össze. Lépésrıl lépésre haladtak a falhoz, ahogy Maddox ígérte. A hideg kı a lány hátához préselıdött, és neki elakadt a lélegzete.

Maddox egyre csak csókolta, a mellét nyomogatta, külön tisztelettel adózva a mellbimbóinak. Ashlyn hamarosan vonaglott, zihált, nyöszörgött. Könyörgött. – Még – ígérte a férfi. – Kapsz még. Hadd tartson ez örökké. – Szeretlek. Nagyon szeretlek. Maddox felemelte a lányt, és csípıjét a falhoz nyomta, nem hatolt be – ó, kérlek, gyere, nem, inkább ízlelj meg –, és a lány lábát a dereka köré fonta. Ashlyn szorosan hozzásimult, de a férfi arra késztette, hogy lazítson a szorításán és tárja szélesre térdét, hogy megnyissa magát neki. Hővös levegı érintette Ashlyn legintimebb testrészét. Maddox két ujja tüzes nyomvonalon haladt lefelé a hasán és a finom szırzettel játszadozott. Ashlyn lehunyta szemét, és megpróbálta felemelni csípıjét, hogy magába vezesse azokat az ujjakat. Égett a vágytól. Már az elsı alkalommal is kívánta, amikor együtt voltak, de ez... ez igazi vágy volt: azzal a férfival együtt lenni, aki elrabolta a szívét. Ez több volt, mint szex, több, mint gyönyör. Ez maga volt a végzet, a lelkek egybeolvadása. – Érints meg, Maddox. – Igen, szerelmem. Igen. – Mélyebben. – Így? – Ujja lejjebb kúszott... lejjebb... aztán megállt a nedves nyílásnál. –Még. – Így? – Még egy kicsit lejjebb. –Még. Kérlek. A férfi megrázta a fejét, és szabad kezével megemelte Ashlyn állát, hogy a lány belenézzen szerelmes szemébe.

– Nem kell könyörögnöd nekem, Ashlyn. Soha. Örömmel teljesítem minden kívánságodat. – Két ujja végre hazatalált. Ashlyn megfeszítette hátát. A férfi ujjai ki–be csúszkáltak, hüvelykujjával a csiklóját nyomogatta. Úristen! – Igen! – Ashlyn pontosan erre vágyott, ez volt az, ami nélkül meghalna. – Igen, igen. Még. A férfi harmadik ujja azonnal csatlakozott, növelve a gyönyört. – Igen. Pont így – lehelte Ashlyn. – Olyan szők és nedves. – Neked. – Csak nekem. Túl sok... nem elég... Gyors, ráérıs. Gyors. A lány behajlította hátát, meglovagolta a férfi ujjait. Csiklója duzzadt volt, elszánt. –El... el akarok élvezni. – Érezni akarlak. – A férfi belehatolt, egyik pillanatban az ujja volt ott, a következıben már a pénisze. Betöltötte, és kitágította a lányt: kiteljesítette. Ashlyn zihált és nyögdécselt, finom tőzben égett. Már egyedül ezért megérte élni, ezért a férfiért, az érintéséért. – Szeretlek – morogta Maddox a lány nyakába. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – kántálta a férfi lökéseinek ütemére Ashlyn. A férfi a nyakához simult, mintha testébe szívhatná Ashlyn szavait. Mozdulatai kimértek és lassúak voltak, ahogy ígérte. – Soha nem éreztem még ilyet. Azt akarom, hogy soha ne érjen véget.

Ashlyn is így érzett. Vére izzott, minden egyes sejtje életre kelt. –Olyan jó. – Örökké – mondta Maddox. – Örökké. – A szívem örökre a tiéd. Maddox utoljára hatolt be, olyan mélyre, hogy a lány testének minden porcikájában érezte. Pontosan ott érintette ıt, ahol a legjobban akarta – megperzselte. Az orgazmus szinte széttépte. A férfi nevét sikította, szorosan magához húzva ıt. Maddox a lány nevét üvöltötte, és védelmezın ölelte át. Melegség burkolta be ıket, olyan melegség, ami soha nem múlik el. – Az enyém – mondta Maddox és lágy csókot lehelt Ashlyn ajkára. – A tiéd. – Örökké. Maddox az ágyhoz vitte a lányt, és gyengéden lefektette. Elhelyezkedett mellette, testével körülfonta. Hosszú ideig nem beszéltek, csak élvezték egymás társaságát. Még egy kicsit, imádkozott Ashlyn. Csak még egy kicsit. – Hiányoztál – mondta végül a férfi. – Te is hiányoztál. Kimondhatatlanul. – Lábát a férfi köré fonta. – Mi történt, amíg nem voltam itt? Maddox ráérısen körözött a hátán, és azt mondta: – Aeront a kazamatába zártuk. Ahogy már mondtam, Reyes egyszerre próbál udvarolni Danikának és visszautasítani ıt, és Danikát be kellett zárni a szobájába, nehogy megszökjön. Torin megsérült, de már javul az állapota. Sabin és a többiek, akiket a bombamerénylet után láttál, beköltöztek. Végre

fegyverszünetet kötöttünk. Nem valami kellemes, de attól még fegyverszünet. Húha. Úgy tőnt, itt nincsenek unalmas pillanatok. – Nem tetszik, hogy Danika be van zárva. – Bízz bennem, szépségem, csak a saját érdekében tettük. Ashlyn felsóhajtott. – Bízom benned. – Mit... – Maddox elhallgatott. Megmerevedett. –Mit tettek veled a Vadászok, Ashlyn? Tudnom kell. – Semmit, esküszöm – biztosította a férfit. – El kell mondanom neked valamit. –Kérlek, ne győlölj meg. – Én hoztam ıket ide, Maddox. Én voltam. Annyira sajnálom. Nem akartam. Tényleg. Nem akartam. Felültettek, és... – Tudom, szépségem. Tudom. Ashlyn megkönnyebbült. A férfi igazán szerette, ha ilyen könnyen megbocsátott azért, ami miatt korábban majdnem megölte. Szorosan átölelte Maddoxot. – Mielıtt a fınököm meghalt, elmondta, hogy meg akarják találni Pandora szelencéjét, hogy magába szívja a démonokat. – Nekünk is ezt mondták. – Maddox hirtelen ásított egyet. Békés mosoly játszadozott a szája szegletében. – Köszönettel tartozom az isteneknek, amiért visszaadtak nekem, de azt hiszem, most túl fáradt vagyok hozzá. Kicsit pihennem kell, mert az elmúlt pár napban nem nagyon sikerült. – Aludj. Szükségem van az erıdre – mondta neki Ashlyn rekedten. Maddox kuncogott jókedvében. – Kívánságod az én örömöm.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

– Igazából nem az isteneknek tartozik. Nekem tartozik. De esküszöm, hogy totálra ez az utolsó szívesség, amit teszek neked. Elaltattam. Ne vesztegesd az idıt. Ashlyn megfagyott, ahogy Anya szavai beszivárogtak az elméjébe. Nem, még ne, siránkozott a teste. Több idıt akarok vele tölteni. – Te döntesz, kiscsaj. És mentem. És tényleg elment. Anya energiája elhalt, üresen hagyva a szobát. Ashlyn reszketve kimászott az ágyból és kiosont a helyiségbıl, de elıtte még sóvárgó pillantást vetett Maddoxra. Nem akarta otthagyni az ölelését, de nem kockáztatja meg, hogy esetleg elszalasztja ezt a lehetıséget. – Így lesz a legjobb – mondta magának. – Nem fog újra meghalni. Nem, ha egyszer meg tudom menteni. Negyedórán keresztül barangolt a folyosókon, és kopogtatott az ajtókon. Senki nem válaszolt. Még Danika sem. Közben minden visszhangzott a káromkodástól. Láncok csörögtek. Aeron, jött rá a lány és megborzongott. Megijedt tıle. Végre megtalálta az egyik halhatatlant. Az ezüsthajú angyalt, aki kivitte ıt Danika szobájából, hogy elrejtse egy másikban. Torint. Betegséget. Egy ágyon feküdt, nyaka köré vörös törölközıt csavartak. Sápadt volt, lefogyott, szeme és

szája körül fájdalomról árulkodó vonalak húzódtak. Viszont lélegzett. Ashlyn nem ébresztette fel, de odament az ágyhoz, és azt suttogta: – Bárcsak megérinthetnélek, megfoghatnám a kezedet és megköszönhetném, hogy aznap elrejtettél. Megtaláltam Maddoxot, és a karomban tartottam akkor éjjel. A férfi szeme kinyílt. Ashlyn riadtan hátraugrott. Tekintetük találkozott, és a lány megnyugodott. A zöld szemekben kedvesség ült, és Ashlyn szerette volna azt gondolni, hogy a férfi a következıt mondaná, ha tudná: – Isten hozott itthon. – Remélem, hamarosan jobban leszel, Torin. A férfi talán bólintott, de nehéz lett volna megmondani. Ashlyn idegei borotvaélen táncoltak, ahogy tovább kereste a többieket. Végül megtalálta egy csoportjukat. Szíve kalapált, ahogy észrevétlenül figyelte ıket. Éppen edzettek, fekve és guggolva több súlyt nyomtak, mint öt ember együttvéve. Reyes egy bokszzsákot püfölt. Izzadság patakzott meztelen mellkasán, vércseppekkel tarkítva. İ volt az, aki a kardot forgatta. Ashlyn megpróbálta nem győlölni ıt ezért. – Khm – köhintett, magára vonva mindenki figyelmét. A harcosok abbahagyták, amit épp csináltak, és Ashlynre meredtek. Néhányan összeszőkült szemekkel. Ashlyn felemelte az állát.

– Beszélnem kell veletek – mondta Luciennek és Reyesnek. Reyes visszatért a zsákhoz. – Ha megpróbálsz lebeszélni arról, hogy megöljük Maddoxot ma éjszaka, ne fáraszd magad. – Én figyelek rád, édes – mondta a legmagasabb. Paris volt a neve. Kék szemek, sápadt bır, barnás–feketés haj. Tiszta szexualitás, mondta róla Maddox, és a lány el is hitte. A szavak úgy hangzottak, mint egy figyelmeztetés, hogy tartsa távol magát tıle. – Hallgass – mondta Lucien. – Ha Maddox hallaná ezt, a fejedet venné. A kék hajú férfi Ashlynre nézett. – Akarod, hogy megcsókoljam ıket? Megcsókolja? Ezt a férfit Ashlyn csak egyszer látta korábban. Az elıcsarnokban, a bombázás után, de nem úgy nézett ki, mint aki csókolózni akar, hanem inkább úgy, mintha meg akarná ölni ıket. – Te is fogd be, Gideon – mordult rá Reyes. – És ne hízelegj neki, már foglalt. Meg kell, hogy sebesítselek. – Utálnám látni, hogy megpróbálod – mondta neki a most már vigyorgó férfi. Ashlyn pislogott. Milyen furcsa. A férfi szavai teljesen mást fejeztek ki, mint a hangja. Na mindegy. – Igazad van – mondta a lány Reyesnek. – Nem akarom, hogy megöljétek Maddoxot ma éjjel. Azt akarom, hogy... – úristen, tényleg ki fogod mondani? – engem öljetek meg helyette.

Erre mindenki felfigyelt. Abbahagyták, amit épp csináltak, a súlyokat ledobták, a futógép megállt, és mindenki tátott szájjal meredt a lányra. – Mit mondtál? – tátogott Reyes, letörölve homlokáról az izzadtságot. – Az átkokat áldozattal lehet megtörni. Legfıképpen önfeláldozással. Ha feláldozom magam, és meghalok Maddox helyett, az ı átka megtörik. Csend. Súlyos csend. Ashlyn csak kívánni tudta, hogy legalább kellemes lenne. – Hogy lehetsz benne biztos? – kérdezte Lucien komor tekintettel. – Mi van, ha nem mőködik? Mi van, ha nem törik meg a halálos átok, és te hiába haltál meg? Ashlyn összeszedte minden bátorságát, és úgy fonta körbe magát vele, mintha egy takaró lenne a téli hidegben. – Akkor legalább megpróbáltam. Ja, egyébként a legfelsıbb hatóságtól van biztosítékfélém rá, hogy mőködni fog. – Az istenektıl? Ashlyn bólintott. Nos, mivel Anya soha nem erısítette meg ezt a csekélységet, Ashlyn csak feltételezte, hogy így van. Megint csend lett. – Megtennéd? – Paris fényes tekintetében hitetlenség csillogott. – Erıszakért? – Igen. – Rettegett a rá váró fájdalomtól, de nem habozott a válasszal.

– Én szoktam leszúrni – emlékeztette a lányt Reyes. – Ez azt jelenti, hogy nekem kell leszúrnom téged. Hatszor. A gyomrodba. – Tudom – mondta a lány lágyan. Csupasz lábára pillantott. – Mindennap látom magam elıtt, és átélem minden éjszaka. – Tegyük fel, hogy tényleg megtöröd az átkot –mondta Lucien. – Akkor arra ítéled, hogy nélküled éljen. – Inkább éljen nélkülem, mint hogy újra és újra meg kelljen halnia mellettem. Olyan sokat szenved, és ezt egyszerően nem engedhetem meg. – Önfeláldozás – horkant fel Reyes. – Számomra ez nevetségesnek hangzik. Ashlyn még jobban felszegte a fejét, és ugyanúgy próbálta levezetni a dolgot, ahogy az istennı vezette le neki. – Nézd meg a legszebb tündérmeséket – mond – Mindazt a csodát, hogy a végén boldogan élnek míg meg nem halnak. Az önzı királynı mindig meghal, és a jó hercegnı mindig gyız. Reyes megint felhorkant. – Ahogy mondtad, azok csak tündérmesék. – És a meséknek nincs valóságalapjuk? Neked csak egy mítosznak kellene lenned. Pandora szelencéje egy olyan történet, amit a szülık lefekvés elıtt olvasnak a gyerekeiknek – vetette ellen Ashlyn – Ez azt jelenti, hogy az élet maga is tündérmese. És mint a mesék szereplıi, mi is úgy élünk és szeretünk, és a boldog befejezést keressük.

A többiek továbbra is csak bámultak rá, valami megfejthetetlen volt a tekintetükben. Talán... csodálat? Percek teltek el, kínosan lassan. Ashlyn meghozta a döntést, és ha saját magát kell leszúrnia, hogy véghezvigye, akkor azt is megteszi. – Rendben – mondta Lucien megdöbbentve a lányt. – Megtesszük. – Lucien! – csattant rá Reyes. Lucien Reyesre pillantott, és Ashlyn jól látta, hogy remény töltötte el heges arcát. – Ez minket is megszabadít, Reyes. Több idıre is elhagyhatjuk az erıdöt, nem csak egy napra. Elutaz– hatunk, ha úgy tetszik. Elmehetünk, és nem kell visszajönnünk, ha magányra vágyunk. Reyes kinyitotta a száját, aztán be is csukta. – Azokban a filmekben, amiket Paris kényszerít ránk – folytatta Lucien –, a jó mindig gyızedelmeskedik a gonosz felett, az önfeláldozás valamilyen szélsıséges formájával. – Az emberi filmek nem jelentenek semmit. Ha ezt megtesszük, még nagyobb átokkal sújthatnak minket. Megbüntetnek, mert szembeszálltunk az istenek akaratával. – Maddoxért, a szabadságért, miért ne kockáztassunk? – Maddoxnak nem fog tetszeni – mondta Reyes, de most már az ı hangjából is hallatszott a remény. –Azt hiszem... azt hiszem, inkább megtartaná a lányt. Az észrevétel felmelegítette Ashlynt, de nem hátrált meg. Nem tudta – nem fogja – hagyni, hogy Maddox éjszakáról éjszakára szenvedjen, ha tehet érte valamit. Már megfizetett a bőneiért, kamatostul.

Szemet szemért, gondolta. A férfi békét adott neki. İ is ugyanezt fogja tenni érte. – Elıfordul, hogy nem arra van szükségünk, amit akarunk – mondta Lucien. Hangja elhalkult, és csendes vágyakozás szőrıdött ki belıle. Mi olyat akart vajon, amire nem volt szüksége? – Rendben – mondta végül Reyes. – Ma éjjel – mondta még Ashlyn. – Ma éjjel kell megtörténnie. – Nem akarta, hogy Maddox megint szenvedjen, és azt sem akarta kockáztatni, hogy esetleg ı meggondolja magát. – Csak... hadd töltsek vele annyi idıt, amennyit még lehet, jó? Mindkét férfi zordan bólintott. A nap hátralévı részében Maddox Ashlyn minden szükségletérıl gondoskodott. A kezébıl etette és olyan sokszor szeretkezett vele, hogy már nem is tudta számolni. A közös jövıjüket tervezgette. Hogyan fog a lány új munkája segíteni a harcosoknak, hogy megtalálják Pandora szelencéjét – ha Ashlyn is úgy akarja. Hogy összeházasodnak és minden percet együtt töltenek – ha Ashlyn is úgy akarja. Hogy találják meg a módját, hogy a lány ne öregedjen és egy örökkévalóságig együtt maradhassanak – ha Ashlyn is úgy akarja. Bármit kifarag majd neki, a lány pedig felolvashat a romantikus regényeibıl. Ha Ashlyn is úgy akarja. Ashlyn vele együtt nevetett, ugratta, szerette, de körbelengte valami csendes kétségbeesés, amit Maddox nem értett. Szomorúság. Nem gyötörte vele, volt elég idejük. Most az egyszer barátjának tekintette az idıt. A lány nem tudhatta,

hogy megszelídítette ıt. Megszelídítette a szellemet. És épp ezért most mindketten csakis azért léteztek, hogy kényeztessék a lányt. – Mi a baj, szerelmem? – kérdezte a férfi. – Mondd el, és segítek. – Mindjárt éjfél – válaszolta Ashlyn remegve. Aha, most már értette. Lepillantott a lányra. Az ágy szélén ültek, és Maddox megfogta Ashlyn kezét. Kedves vonásait a holdfény fürdette, megvilágította a szemében lévı aggodalmat. – Minden rendben lesz velem. – Tudom. – Alig fáj, esküszöm. Ezen Ashlyn lágyan kuncogott. – Hazug. A lány nevetése felmelegítette Maddoxot. – Azt akarom, hogy ma éjjel egy másik szobában legyél. Ashlyn megrázta a fejét, haja csiklandozta a férfi karját. – Veled maradok. Maddox felsóhajtott. Eltökéltség volt a lány hangjában. – Rendben. – Nem fogja megengedni magának, hogy a lány bármilyen reakciót lásson rajta. Nem hallat egy hangot sem, meg sem mozdul. Mosolyogva fog meghalni. – Majd... Reyes és Lucien lépett a szobába, és sokkal mogorvábbak voltak, mint valaha. Maddox csodálkozott, mitıl van ilyen rossz kedvük, de úgy döntött, Ashlyn elıtt nem fog rákérdezni. Semmi értelme, hogy most még több terhet pakoljon rá, hiszen éppen készült végignézni, ahogy ıt meggyilkolják.

Maddox gyors csókot lehelt Ashlyn ajkára. A lány megragadta az arcát, arra késztetve, hogy tovább idızzön. Szenvedélyes volt, szinte kétségbeesett. Maddox engedélyezett magának még egy pillanatot. Istenek, mennyire szerette ezt a nıt! – Holnap befejezzük – mondta a lánynak. Holnap. .. Már alig várta. Lefeküdt a gyapjúágynemőre, és a fejtámlához húzódott. Reyes megkötözte a csuklóit, Lucien a bokáit. – Legalább fordulj el, amikor elkezdik – mondta Ashlynnek. Ashlyn szomorúan elmosolyodott, és lekuporodott mellé. Megcirógatta Maddox állát, lágyan, mintha egy pillangó szárnya érintené. – Tudod, hogy szeretlek. – Igen. – És eddig még soha életében nem volt ilyen boldog. Ez a nı maga volt a csoda. – És te is tudod, hogy örökké szeretni foglak, és még azután is. – Figyelj, Maddox... Senki mást ne hibáztass ezért, csak engem, jó? Eleget szenvedtél már, túl sokat is, és mint az a nı, aki szeret, rajtam múlik, hogy megmentselek. Tudd, hogy önként teszem, mert te többet jelentesz nekem, mint a saját életem. – Megint megcsókolta a férfit, most csak röviden, és felállt. Odafordult Lucienhez és Reyeshez. – Kész vagyok. Maddox zavarodottan összevonta a szemöldökét, arcára kiült a rettegés. – Mire vagy kész? Miért hibáztatnálak? Reyes kioldotta kardját, a penge sivított a levegıben. Maddox rettegése fokozódott.

– Mi folyik itt? Mondjátok el. Most. Egyikük sem szólt egy szót sem, ahogy Reyes Ashlynhez lépett. Maddox nekifeszült a láncoknak. – Ashlyn. Menj ki a szobából. Menj ki a szobából, és ne gyere vissza. – Kész vagyok – suttogta megint a lány. – Menjünk egy másik szobába? – Ashlyn! – morgott Maddox. – Nem – mondta Lucien. – Azt mondtad, a végsı áldozatot akarod meghozni, emlékszel? Végig kell néznie és meg kell értenie, amit érte teszel. Ashlyn tekintete találkozott Maddoxéval, és láthatta a férfi visszatartott könnyeit. – Szeretlek. Abban a pillanatban Maddox rájött, mit is terveznek. Küzdött és rúgkapált a szabadságáért. Úgy káromkodott, ahogy még Paris sem merne. Forró könnyek patakzottak az arcán. – Ne! Ne tedd ezt! Kérlek, ne tedd ezt! Szükségem van rád, Ashlyn! Reyes, Lucien! Kérlek. Kérlek! Reyes habozott. Nyelt egyet. Aztán hasba szúrta Ashlynt. Maddox felkiáltott, és olyan erısen feszült a láncoknak, hogy azok a húsába martak. Ha így folytatja, elveszti kezét és lábát. De ez sem érdekelte. Csak egy dolog számított, és ı ott haldokolt elıtte. – Ne! Ne! Ashlyn!

A lány hasából ömlött a vér, teljesen átáztatta az ingét. Ashlyn összeszorította az ajkát, valahogy sikerült csendben és talpon maradnia. – Szeretlek – ismételte meg. Reyes megint beleszúrta a kardot. Maddox minden egyes vágásnál érezte, hogy az éjfélhez főzıdı kötelékei lazulnak, mintha a láthatlan láncok, amelyek évezredek óta megkötötték, lassan felemelkednének. És vissza akarta kapni ıket! Ashlynt akarta. – Ashlyn! Reyes! Hagyd abba! Hagyd abba! – Zokogott, tehetetlenül, dühösen. Maga is haldokolt, noha erısebbnek érezte magát, mint valaha. – Lucien állítsd meg. Halál lesütötte a szemét, és nem mondott semmit. A harmadik kardszúrásra Ashlyn elesett. Sikoltott. Nem, az Maddox volt. A lány csak nyöszörgött. – Nem... fáj – zihálta. – Ahogy mondtad. – Ashlyn. – Neve kétségbeesett könyörgésként remegett a férfi ajkán. Dühösen. Erıszakosan. – Ó, istenek! Nem! Ashlyn! Miért csinálod ezt? Reyes, hagyd abba! Abba kell hagynod! – Nem tudta elégszer mondani. A lány tekintete megint találkozott a férfiéval, és Maddox olyan sok szeretetet látott Ashlyn szemében, hogy teljesen felkavarodott tıle. – Szeretlek. – Ashlyn, Ashlyn! – Ahogy rángatózott, a lánc mélyebbre süllyedt a bırében, még jobban vágta. –Tarts ki szépségem. Csak tarts ki. Meggyógyítunk. Kapsz Tylenolt. Ne aggódj, ne aggódj. Reyes, hagyd abba! Ne csináld ezt! İ ártatlan.

Reyes nem hallgatott rá, hanem újra meg újra leszúrta Ashlynt. A lány szeme becsukódott. Aztán Reyes megállt. Nyelt egyet. Felnézett a mennyezetre, utána a még mindig csendes Lucienre. – Ne vidd el! Kérlek, ne vidd el. Végül Reyes rámérte a hatodik csapást is. – Ashlyn! Vér folyt a lány most már élettelen teste körül, mint egy vörös tócsa. Maddox szemébıl ömlöttek a könnyek. Még mindig küzdött. Az éjfélhez főzı kötelékek még mindig halványultak. – Miért? Miért? Szerencsére Lucien eloldozta. Keze és lába alig kapcsolódott testéhez, amikor lerogyott a földre és kúszni kezdett, véres vonalat hagyva maga után. Karjába vette szerelmét. Ashlyn feje oldalra billent. Halott volt. İ halott volt, míg Maddox érezte, hogy a halálos átok súlya köddé válik a testében, eltőnik, mintha sohasem létezett volna. – Nem! – Szívszaggatóan zokogott. Bár valaha csak az érdekelte, hogy megtörjön az átok, szívesebben elviselte volna ezerszeresen is, mint hogy elveszítse ezt a nıt. – Kérlek. – Vége – mondta zordan Reyes. – Reménykedjünk, hogy Ashlyn áldozata nem volt hiábavaló. Maddox Ashlyn hajába temette arcát, úgy ringatta a lányt.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Maddoxnak úgy tőnt, egy örökkévalóságig ringatta kedvesét, azt kívánva, hogy felébredjen. Hogy inkább ı haljon meg helyette. Lucien és Reyes csendesen keringtek mögötte. – Vigyétek a lelkemet a pokolba örökre! – kiáltotta Maddox a mennybe. – Bármit, csak ezt ne! Hozzátok ıt vissza! Hadd vegyem át a helyét a halál kapujában. Örökké?, dorombolta egy hang. Ezúttal nem Sabin beszélt Maddox fejében, hanem egy nı. Ez aztán az elkötelezettség. A férfi nem habozott. – Igen. Igen! Örökké. Örök idıkre. Nem tudok nélküle élni. İ a mindenem. Kedvellek, cowboy, tényleg. – Te is egy nı hangját hallod a fejedben? – kérdezte Lucien teljes döbbenetben. – Igen – mondta Reyes ugyanolyan zavartan. – Ki vagy te? Az új legjobb barátod, cukorfalat. – Akkor segíts nekem – könyörgött Maddox. Bolond halhatatlan. Napok óta csak megszegem a szabályokat – ami valami hobbiszerő nálam – hogy segítsek neked. Bár nem vagyok benne biztos, hogy folytatni is akarom. Te és a nıd komolyan vesztegetitek az idımet. – Kérlek. Segíts rajta, és soha többet nem vesztegetek el egy pillanatot sem az idıdbıl. Esküszöm. Csak add vissza ıt nekem. Kérlek. Kérlek.

Múlt héten sértegetted a nagykutyákat, Erıszak, és ez tetszett nekem. Felfigyeltem rá, hogy ıszinte legyek. Nem sokan törnek fel a sárból mostanság, tudod? És hogy ezt egy Lord tegye... káprázatos! Tudod, miért? – Nem. – És nem is érdekelte. Király. Itt az ideje egy leckének. – Ashlyn... Nem megy sehová. Most hallgass. Meg kellett világítanom kicsit a hátteret, hogy megértsd, mit kockáztatok érted. Ahogy Maddox ringatta a lányt a karjaiban, összeszorította az ajkát, küzdött a kétségbeesés ellen. Szóval, egyébként a Titánok uralkodnak, a nyomorultak, és totálra azt tervezik, hogy újra, olyanná teszik a világot, amilyen fénykorukban volt. A béke, az imádat helyévé, blablabla, ahol az emberek leborulnak és áldoznak nekik, és ehhez hasonló szarságok. Két nap múlva két szentély fog hirtelen kiemelkedni a tengerbıl. Csak várjatok. Ez lesz a vég kezdete, az biztos. Drámai szünetet tartott. Azt nem tudom, hogy Titiék holtan akarnak–e látni, benneteket, srácok, a világ rendjében, de annyit tudok, hogy fel akarnák használni titeket a céljaik eléréséhez. – A nık. Danika – mondta Reyes. Bingo. Valami a vérvonalukkal kapcsolatban, talán egy prófécia. Át kell tanulmányoznom a dolgot, mert eléggé sötétben tapogatózom. De látjátok, mi a dilemmám, ugye? Ha segítek nektek, tényleg fel fogom húzni az új igazgatóságot.

– Akarod, hogy megöljem ıket? – rohant ki Maddox. – Megteszem. Tényleg. – Akármennyi idıt vesz is igénybe, akármit kell is tennie, megtalálja a módját. – Maddox – figyelmeztette Lucien. – Állj. Mielıtt még egy sokkal rosszabb átkot hozol a házra. Segíteni fog neked. Csak úgy csinál, mintha alkudozna. Igaz, istennı? Ó, egy Okos Tóni, dorombolta a nı. Nagyon szexis darab vagy, mondhatom. Álmodozva felsóhajtott, aztán összeszedte magát. Erre most nincs idı. Sajnos. Ahogy korábban is mondtam, a kis hölgy tényleg lenyőgözött. Hogy ıszinte legyek, nem hittem, hogy megteszi. Micsoda elıadás volt, mi? Kuncogás. Ha lennének biológiai funkcióim, összepisilem volna magam. – Istennı, koncentrálj. Kérlek. – Maddox – figyelmeztette ismét Lucien. Anya. A nevem Anya. És gyakorlatilag nem vagyok istennı, csak az egyikük lánya, szóval ne vegyél egy kalap alá azokkal a balfácánokkal. Most dühösen sóhajtott. – Mit tehetek? Mondd el! Bármit megteszek. –Maddox azt gondolta, Anya talán cukorkát szopogat, mert szürcsölést és cuppogást hallott, aztán eper és tejszín illata csapta meg az orrát. A nıd feladta érted az életét. Hajlandó vagy ugyanezt megtenni? Mert azt tudnod kell, hogy az én erım mások cselekedeteitıl függ, és magamtól semmit nem tudok tenni. Ja, és van itt még egy kis apróság: a fizetség. – Igen. Érte bármit hajlandó vagyok feláldozni. –

Most sem habozott a válasszal. – Bármilyen fizetséget megadok, amit kérsz. Újabb nyalakodós–szürcsölıs szünet állt be. Jól van, itt az alku. A Titánok üldöznek, ne kérdezd, miért. Hosszú történet. Mindegy, úgy vadásznak rám, mint a megvadult állatok, már napok óta. Ha bármikor is segítséget kérek, megkapom. Érted? – Igen. Bármit. Nem csak tıled, édesem. Mindannyitoktól. Egy pillanatig sem Reyes, sem Lucien nem válaszolt. Maddox közel állt hozzá, hogy odaugrik és elvágja a torkukat. – Igen – mondták aztán egyszerre. Akkor jó. Megkötöttük az üzletet. A nıd Jel fog ébredni, és hozzád lesz kötve. Addig él, ameddig te élsz. Igazán nem olyan rossz üzlet egy halandónak. De ha egyikıtök meghal, akkor mindketten meghaltok. Veszed? – Igen, igen. Ha megpróbálsz cserbenhagyni, tudd, hogy megöllek, ami a lányt is meg fogja ölni. Hangja mézesmázosan csengett. Levágom a fejed, és ezüsttálcán kínálom fel az isteneknek. – Értem. Elfogadom – mondta Maddox azonnal. Egy szívdobbanásnyi pillanat telt el. Még egy. Aztán elégedett dorombolás hallatszott, és Maddoxot hirtelen forgószél kapta fel. Ashlyn kirepült véres karjából, ı pedig felüvöltött, megpróbált utánakapni. A lány még mindig mozdulatlanul feküdt, de úgy tőnt, vére visszafolyik a testébe. Maddox visszarepült az ágyra, a láncok köré fonódtak, csuklói és bokái másodpercek alatt meggyógyultak. Reyes és Lucien a szoba közepére sétált –de hátrafelé.

Az idı gyorsan folyik visszafelé, döbbent rá Maddox. Hosszú élete folyamán már sok mindent látott, de ehhez foghatót még soha. Reyes Ashlyn elıtt állt, és ahelyett, hogy a testébe döfte volna a kardot, kihúzta belıle. Ashlyn ahelyett, hogy elesett volna, felállt. Amilyen hirtelen támadt fel a forgószél, most olyan hirtelen hagyott alább. Mindenki zavartan pillantott körbe. – Mi történt? – kérdezte hitetlenkedve Ashlyn. –Halott voltam. – Felemelte a kezét, végignézett rajta, aztán megtapogatta a hasát, sebhelyeket keresve. –Tudom, hogy halott voltam. Még mindig érzem, ahogy belevág a... istenem, Maddox, mit tettél? Az átok is visszatért? – Ez... nem találok szavakat – mondta homlokráncolva Reyes. – Leszúrtam. Mindannyian megırizték az emlékeiket az eseményrıl, most mégis úgy tőnt, mintha meg sem történt volna. – Engedjetek el – üvöltötte Maddox. – A láncokat. Lucien zavartan engedelmeskedett. Maddox talpra ugrott, és magához húzta Ashlynt, csókolgatta az arcát, és olyan erısen szorította, ahogy csak tudta, anélkül hogy összetörné. A lány felnevetett, aztán elhúzódott, hogy alaposan szemügyre vegye Maddoxot. – De a halálos átok... – Megtört. Esküszöm. Már nem érzem a kötelékeit. Érezzétek jól magatokat, srácok, mert most Maddox átkától is megszabadultatok, csendült fel

hirtelen Anya hangja. De ne aggódjatok, biztos vagyok benne, hogy a démonok miatt is eléggé nyomorultak maradtok. Csak ne felejtsétek el a megállapodásunkat. És most pá–pá. Reyes teste megrándult, Lucien feje hátravetıdött. Megrázkódtak, térdük felmondta a szolgálatot, és a földre rogytak. Hosszú ideig ott is maradtak zihálva. Egyszerre néztek fel, tekintetük találkozott. – Többé nem kell megölnöm Maddoxot – mondta áhítattal Reyes. – A halál vonzása elmúlt. Elmúlt! – Az átok tényleg megtört – mondta Lucien olyan örömmel, amilyet Maddox sosem hallott még tıle. –Köszönöm, Ashlyn. Köszönöm. Rendkívüli ember vagy. – Szeretném azt mondani, hogy az én örömömre szolgált – ugratta a lány vigyorogva. – Meghaltál értem – mondta Maddox, magára vonva a lány figyelmét és kizárva barátait a látószögébıl. Most csak egy személy számított. És Maddox döbbent volt, elérzékenyült és dühös is. – Meghaltál értem–üvöltötte. – Újra megtenném – mondta a lány. – Szeretlek. A férfi körbeforgatta Ashlynt, ı pedig boldogan sikítozott. – Soha többet, te nı. Soha többet nem fogsz elhagyni. – Soha. – Reyes, Lucien. Ti távoztok – mondta Maddox, de szemét nem vette le Ashlynrıl. A férfiak csendesen kimentek a szobából, megajándékozták ıket azzal, hogy kettesben maradhattak. Maddox levetkıztette a lányt, és megcsókolta a hasát ott, ahol a kard beleszúrt. – Kívánlak – lehelte Ashlyn.

És Maddox is kívánta. Most és mindig. Nem tudott ellenállni, belehatolt és felnyögött gyönyörében. – Szeretlek – mondta Maddox, lassan mozogva benne. – Én is szeretlek. – Ashlyn felsóhajtott, feje jobbra–balra hanyatlott. – Köszönöm. Köszönöm, amit tettél. – Soha senki nem hozott még ekkora áldozatot érte. – Csak... soha többet ne ölesd meg magad. Érted? A lány felnevetett, de Maddox mélyen belehatolt, pont úgy, ahogy szerette, és nevetése nyögéssé alakult. – Akkor ne vonj még egy átkot a fejedre, drága hercegem. – Átkot? Szerelmem, felbecsülhetetlen áldás ért. – Engem is, Maddox – mondta a lány, és mindketten elélveztek. – Engem is. Másnap délután Lucien összehívott egy tanácskozást. Ashlyn Maddox ölébe telepedett, és boldogabb volt, mint valaha. Minden álma valóra vált. Képes volt uralkodni a képességén azzal, hogy Maddoxra gondolt, és a férfi jelenléte teljesen elhallgattatta a hangokat. Az igaz szerelem tényleg legyız mindent. Még családja is lett. Igazi család, viszályokkal meg mindennel. A két csoport még mindig merev és távolságtartó volt egymással, bár udvariasak voltak annyira, amennyire a démonoktól tellett. Ashlyn eltökélte, hogy befoltozza ezt a szakadást, mint egy jó nıvér, mert annak érezte magát. A (visszafordított) ledöfés óta a harcosok többsége szeretettel bánt vele, összekócolták a haját, amikor meglátták, viccelıdtek, hogy Maddox mellett ragadt egy örökkévalóságon

át. Betegséget kivéve, mert ı még mindig nem gyógyult fel a sérülésébıl. Bár Torin is rákacsintott. Ashlyn tudta, hogy a férfi borzalmasan érezheti magát amiatt, hogy véletlenül megfertızte a városiakat. A hatás pusztító volt, igen, de a modern orvostudománynak köszönhetıen sikerült megakadályozni a kór elterjedését. Talán Torin ettıl megvigasztalódik. És amikor meggyógyul, segíthet a harcosoknak újjáépíteni a Club Destinyt, hogy valamit visszaadjanak a városnak. Az élet szép volt. Sokkal szebb, mint amit Ashlyn valaha is elképzelt. Elvigyorodott. Lucien a szoba közepén állt, és azt mondta: – Beszéltem Sabinnal, és mint már tudjátok, elhatároztam, hogy segítek neki megkeresni a szelencét. Itt az ideje, hogy megtaláljuk azt az átkozott kacatot. Amíg odakint van, fennáll a veszélye, hogy magába szippantja a démonokat. Ami azt jelenti, hogy az életünk forog veszélyben. – Átkozott Vadászok – mondta Ashlyn, és Maddox megszorította a derekát. – İk halottak, Betegség megölte ıket – mutatott rá Reyes. Ashlyn megrázta a fejét, nem tetszett neki, hogy ki kell javítania. – Párat megöltetek. De nem mindet. Mclntosh csak az Intézet alelnöke volt. Valójában soha nem találkoztam az elnökkel, az évek során egyszer sem, amíg ott dolgoztam. Azt mondták nekem, hogy soha nem megy emberek közé. Korábban nem gondolkodtam el ezen, de most már elég gyanúsan hangzik. Emellett szerte a világon rengeteg

alkalmazottjuk van. És talán vannak más Vadászok is, akik nem állnak kapcsolatban az Intézettel. Morajlás futott végig a csoporton. – Azt reméltük, a szelence itt lesz Budapesten –mondta Sabin Lucien mellé állva, és összevonta a szemöldökét, ahogy a harcos támadásra számítva megfeszült. – Legalábbis kikérdeztünk egy Vadászt, és ı ide vezetett minket. De... – Semmi jelét nem találták – fejezte be helyette Lucien. – És azt szeretnék, hogy segítsünk. – Ha azt akarod, hogy segítsek megkeresni azt a szelencét, akkor útbaigazítást kell adnod – mondta Reyes. Ashlyn tudta, hogy borotvaélen táncol, mert Danika aznap reggel köszönés nélkül kisurrant az erıdbıl. Senki nem ment utána. Ashlyn szomorú volt, mert elvesztette az elsı barátnıjét, de tudta, hogy jobb lesz ez így. Valamikor ki kell engedniük Aeront. Maddox beszélt Ashlynnek Aeronról, arról, hogy a férfinak meg kell ölnie Danikát és a családját. Ez volt az egyetlen sötét folt Ashlyn életében. Ám Maddox azt is elmondta, hogy Reyes eltökélten védelmezi a nıt, annak ellenére, hogy küzd ellene. Ashlyn szívesen gondolt arra, hogy Anya végül segíteni fog Danikának, ahogy neki is. Persze, ha Anya tud egyáltalán segíteni. Azt is tudta Maddoxtól, hogy Anyát üldözik a Titánok. İ valamiféle természetfeletti lény volt, aki ki–be tudott járni az épületekben, képes volt láthatatlanságba burkolózni és visszafordítani az idıt, mégis félt attól, hogy elfogják – ami azt jelentette, hogy elfoghatják.

– Vigyázz, hogy beszélsz, Fájdalom – mondta Cameo Lucien másik oldalára állva. – Gyengíted a morált. Na jó, két sötét folt is van, tőnıdött Ashlyn. Cameotól zokogott a szíve, ahányszor csak ránézett. A nınek szeretetre volt szüksége. Bár úgy tőnt, eddig még egyik férfi sem állt le vele, akármilyen szép volt is. Mindenki tartotta a három lépés távolságot, mintha attól félnének, hogy megölik a nıt – vagy magukat –, ha túl közel kerülnek hozzá. Hát, nem ık voltak az egyedüli férfiak a világon. Biztosan van valaki odakint, aki bele tud szeretni Nyomorúságba. – Ashlyn egymásnak ellentmondó történeteket hallott – mondta Maddox. – Elmondanád ıket? A lány bólintott. – Az egyik szerint a szelencét Argosz ırzi. A másik szerint mélyen a tengerbe temették, és Hüdra ırzi, de nem tudom, hol. Mindenki felmordult. – Valami ötlet, hol kezdjük? – kérdezte a lányt Lucien. Ashlyn megrázta a fejét. – Anya említette, hogy két szentély emelkedik a felszínre – mondta Maddox. – Azokat a szentélyeket talán az istenek használják, és az emberek nem fognak odamerészkedni és kutakodni. Abban a pillanatban, hogy megjelennek, néhányunknak meg kellene keresnie ıket. Talán találunk valamit, ami a helyes út felé vezet minket. – Kitőnı. – Lucien bólintott. – Valakinek itt kell maradnia, hogy vigyázzon az erıdre, Torinra és Aeronra. – Ashlyn és én maradunk. Könyvekben fogunk kutatni. – És én majd hallgatózom a városban – tette hozzá a lány.

Maddox közelebb húzta magához, és azt suttogta: – Annyira kívánlak. – Helyes. Mert azt tervezem, hogy minden szükségletedet ki fogom elégíteni – mondta Ashlyn csábosán. Maddox szája ellágyult, ibolyakék szeme megállapodott a lány ajkán. – Most épp egy fekete bırruhában látlak magam elıtt, egy karddal az oldaladon. Korábban megkértem Parist, hogy vegyen egy ilyen öltözetet a városban, mert tudom, mennyire szeretsz szexisen felöltözni. Ashlyn a férfihoz simult, iránta érzett szerelme folyamatosan túlcsordult benne. – Amikor felveszem, azért fogok harcolni, hogy megırizzem az erényemet, vagy azért, hogy elvegyem a tiédet? – Természetesen azért, hogy elvedd az enyémet. Ashlyn beleborzongott, ahogy hirtelen felizgult. – Akarod, hogy lefújjuk ezt a megbeszélést, és visszamenjünk a szobánkba? Késıbb majd kérünk egy rövid összefoglalót. – Kimondhatatlanul. Felálltak. És a férfi, aki képes a legsötétebb erıszakra is széles e világon, nevetve kergette ki Ashlynt a szobából, miközben a többiek csodálkozva és irigykedve néztek utánuk. Talán az ı idejük is elérkezett...