VÁMPÍROK URA
Az új fejit a Gena könyvből 1
GENA SHOWALTER
GENA SHOWALTER
VÁMPÍROK URA
Fordította: Alysia 2
VÁMPÍROK URA
GYSZER VOLT, HOL NEM VOLT, a vámpírok, alakváltók és boszorkányok földjén. A Vérmágus az egyetlen olyan hatalomra áhítozott, ami nem adatott meg neki: az uralkodás jogára. Ő és szörnyűséges serege megtámadták a királyi palotát, lemészárolták a szeretett királyt és királynőt. Ugyanezt akarták tenni Nicolai-jal, a koronaherceggel is csakúgy, mint három testvérével, Breenával, Daynnel és Micah-val. A Vérmágusnak minden sikerült, utóbbit kivéve. Nem számolt a király bosszúszomjával és az anya gyermekei iránti szeretetével. Mielőtt még utolsó lehelete is elhagyta volna, a király erejét arra használta fel, hogy utódait megtöltse a bosszú kitörölhetetlen szükségével, ezzel biztosítva, hogy örökké harcolnak majd a nekik kijáró címért. Ugyanabban a pillanatban a királyné arra használta az erejét, hogy elküldje őket messzire, ezzel megmentve mindannyiukat. Egyelőre. Csakhogy a király és királyné gyengék voltak, elméjüket elködösítette a fájdalom, varázslataik összeütköztek. És ezzel a királyi leszármazottak arra voltak kötelezve, hogy bosszút álljanak azon a férfin, aki lemészárolta a szüleiket, ugyanakkor ki voltak űzve a kastélyból. A birodalom más-más királyságába menekültek, csupán egy dolog kötötte össze őket Elden Királyi Családjával: egy óra, melyet a szüleiktől kaptak. Nicolai, ahogy az emberei hívták, a Sötét Csábító, éppen ágyban volt, de nem egyedül. Sosem volt egyedül. Olyan férfi volt, akit erőszakos vérmérsékletéről ismertek éppúgy, mint érintése finomságáról; legkisebb testvérének születésnapi ünnepsége után visszavonult a hálókamrájába, hogy kielégítse magát legújabb hódításával. Ekkor találta el őt a varázslatok kettős természete. 3
GENA SHOWALTER Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, egy másik ágyban találta magát – és nem kiválasztott partnerével. Még mindig meztelen volt, csakhogy most megláncolták, ki volt szolgáltatva a vágynak, melyet ő gerjesztett fel a szeretőjében. Vágy, mely keveredett a mágiával és egyenesen a Szexpiacra küldte őt, ahol hamar eladták Delfina hercegnőjének. Többé nem volt saját akarata, saját vágya, ellopták az óráját és kitörölték az emlékeit. De két dolgot nem tudtak elvenni tőle, nem számít, milyen hevesen próbálta a hercegnő. A mellkasában lévő rideg dühöt és a sistergő bosszúvágyat az ereiben. Először kiszabadul. Aztán táplálkozik. Előbb a hercegnővel, aztán egy mágussal, akire nem igazán emlékezett, de tudta, hogy épp úgy megveti őt is. Hamarosan.
4
VÁMPÍROK URA
„SZÜKSÉGEM VAN RÁD, JANE.” Jane Parker egy mordulással tette le a kis üzenetet a konyhapultra. A sérült bőrkötéses könyvet tanulmányozta, mely egy egyszerű dobozban pihent, fekete bársony között. Néhány perce ért vissza az ötmérföldes futásról. Ez a csomag a tornácon várt rá. Ki kellett volna dobnia. Természetesen a kíváncsisága messze felülmúlta az óvatosságot. Mint mindig. Óvatosan felemelte a könyvet. Amint hozzáért, azt látta, hogy a kezét vér borítja. Elakadt a lélegzete és a nehéz kötetet a pultra ejtette. Mikor azonban fény felé emelte a kezét, az tiszta volt csakúgy, mint szép halvány rózsaszínre festett körmei. Túl élénk a képzelőerőd és túl sok oxigén dübörög az ereidben a futástól. Ez minden. Rideg, kemény logika – az egyetlen és legjobb barátja. A könyv kötése recsegett, mikor kinyitotta a közepénél, ahol egy elrongyolódott rózsaszín szalagot talált. Por és pézsma illata szállt fel, valami mással fűszerezve. Valami… nyálcsorgatóval és kissé ismerőssel. Újra felmordult, ezúttal mélyebben. Helyezkedett a székén, fájdalom nyilallt a lábába és beleszagolt a levegőbe. Ó, igen. A szája egyértelműen nyáladzott, mikor megérezte a szantálfa halovány illatát. Libabőrös lett, érzékei bizseregtek, vére felforrósodott. Milyen kínos. És rendben, milyen érdekes. Az autóbaleset óta, ami tizenegy hónappal ezelőtt tönkretette az életét, csak éjszaka volt képes felizgulni, álmaiban. Az, hogy így reagált fényes nappal, egy könyv miatt… furcsa volt. Nem hagyta magának, hogy eltűnődjön a miérten. Nem volt olyan válasz, mely kielégítette volna. Helyette az előtte heverő lapokra koncentrált. Megsárgultak, merevek és törékenyek voltak. És vér pettyezte őket? Apró, vöröslő pettyek szegélyezték a lap szélét.
5
GENA SHOWALTER Gyengéden végigsimított ujjával a kézzel írott szövegen, pillantása számtalan szón megakadt. Láncok. Vámpír. Tartozott. Lélek. Még több libabőr, még több bizsergés. Enyhén elpirult. Résnyire szűkült szemekkel nézett le a könyvre. Legalább a szantálfa illatának volt értelme. Az elmúlt néhány hónapban egy megláncolt vámpír férfiról álmodott és úgy ébredt, hogy magán érezte az illatát. És igen, ő volt az, aki felizgatta. Senkinek nem beszélt róla. Szóval honnan tudta bárki is, hogy nekiadja ezt a… naplót? Évekig dolgozott a kvantumfizika területén, valamint olyan helyen, ami tapogatózó tudománynak számított, néha „mítoszok” és „legendák” teremtményeit tanulmányozta. Lefolytatott ellenőrzött interjúkat néhány igazi vérivóval, még fel is boncolta a hullákat, amiket a laborjába hoztak. Tudta, hogy vámpírok, alakváltók és az éjszaka más lényei léteznek, bár kollégái az egyenlet kvantumfizikai oldalán nem igazán voltak érdekeltek az igazságban. Szóval, talán valamelyikük kitalálta, és ez csak pusztán tréfa volt. Talán semmi kapcsolatban nem állt az álmaival. Csakhogy szinte egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára kapcsolatba lépett a munkatársaival. És ráadásul, ki tenne ilyesmit? Egyikük sem foglalkozott vele annyira, hogy bármit is tegyen. Hagyd ennyiben, Parker. Mielőtt túl késő lesz. Az önfenntartó ösztönei által kiadott parancsnak semmi értelme nem volt. Túl késő, mihez? Ösztönei nem szolgáltak válasszal. Nos, a benne élő tudós tudni akarta, hogy mi folyik itt. Jane megköszörülte a torkát. – Elolvasok néhány bekezdést és ennyi. – Egyedül volt, mióta néhány hónappal ezelőtt elhagyta a kórházat, és néha jobb volt a saját hangját hallani, mint a csendet. – „Láncok vették körbe a vámpír nyakát, csuklóját és bokáját. Mivel levették az ingét, a nadrágját és csupán egy lágyékkötő volt az egyetlen ruházata, semmi nem védte máris durva bőrét. A bilincs mélyen belévágott egészen a csontig, mielőtt meggyógyulhatott volna – csakhogy újra felszakadjon. Nem érdekelte. Mi volt a 6
VÁMPÍROK URA fájdalom ahhoz képest, hogy az akaratod, a lelked többé nem volt a sajátod?” Összepréselte az ajkát, ahogy szédülés lett úrrá rajta. Eltelt egy perc, aztán még egy, szívverése gyorsult és vadul dübörgött a bordái mögött. Nyers képek villantak fel előtte. Ez a férfi – ez a vámpír – megkötözve, tehetetlenül. Éhesen. Buja ajka feszes vonallá préselve, fogai élesek, fehérek. Meglepően napbarnított volt, csábítóan izmos sötét, kócos hajjal, arca olyan földöntúlian gyönyörű, hogy az elkövetkezendő években biztosan kísérti majd álmaiban. Amit az imént olvasott, már látta. Sokszor. Hogyan? Nem tudta. Csak azt tudta, hogy álmaiban részvétet érzett a férfi iránt, meg dühöt is. Mégis ott bujkált benne az izgatottság a háttérben. Most ez az izgalom került előtérbe. Minél többször vett levegőt, annál jobban érezte a szantálfa illatát, annál inkább változott meg a valóság körülötte, mintha ez, az otthona, csupán csak a képzelete szüleménye lenne. Mintha a vámpír börtöne lenne valós. Mintha fel kellene állnia és megindulnia – nem, futnia –, míg el nem éri. Bármit, csak hogy vele lehessen most és mindörökké. Oké. Elég ebből. Egy csattanással becsukta a könyvet, és bár még sok kérdés maradt függőben, elsietett. Ilyen erős reakció, megtetézve az álmaival teljesen kizárta a tréfa lehetőségét. Nem mintha sok reménye lett volna ezt illetően. Habár a fennmaradó lehetőségek nyugtalanították, nem volt hajlandó megfontolni őket. Lezuhanyozott, pólót és farmert vett fel, és evett valami tápláló reggelit. Azon kapta magát, hogy önkéntelenül is újra meg újra a bőrkötésre pillant. Azon tűnődött, mi van, ha a rabszolgává tett vámpír valóságos – és vajon jól volt-e. Bár tudna segíteni rajta. Néhányszor ki is nyitotta a könyvet a közepénél, mielőtt ráeszmélt volna, hogy megmozdult. Minden alkalommal elsietett, mielőtt még a történet rabul ejti. És talán épp ezért adták neki ezt a hülye könyvet. Hogy rákapjon a csalira, és azonnal visszarohanjon dolgozni. A pénz nem jelentett számára gondot. Sőt, mi több, már nem rajongott
7
GENA SHOWALTER annyira a tudományért. Miért tenné? Sosem volt megoldás, csak még több probléma. Azért, mert mikor a kirakós egy darabja a helyére kerül, mindig volt még legalább húsz, amire szükség volt. És a végén egyik tetted, egyik megoldásod vagy megválaszolt kérdésed sem fogja megmenteni azokat, akiket szeretsz. Mindig lesz egy ostoba fajankó, aki legurít néhány sört a helyi bárban, beszáll a kocsijába, és a tiédbe rohan. Vagy valami ehhez hasonló tragédia. Az élet véletlenszerű. Jane sóvárgott a monotonitásra. De mikor eljött az éjfél, elméje még mindig nem tudott megnyugodni a vámpírt illetően. Feladta, visszatért a konyhába, felkapta a könyvet és újra ágyba bújt. Csak még néhány bekezdés, a fenébe is, az után fog újra a monotonitásért sóvárogni. Jane túlméretezett pólója visszacsúszott a derekára, ahogy a könyvet ledobta felemelt lábára. Kinyitotta középen, ahol a könyvjelző még mindig pihent, és figyelmét újra az oldalakra irányította. Néhány másodpercig úgy tűnt, mintha a szavakat egy számára érthetetlen nyelven írták volna. Aztán, egy szempillantással később, megint angolul volt írva. Oooké. Nagyon különös, és bizonyára – remélhetőleg – csak egy alvásra-van-szükségem típusú hiba a részéről. Megtalálta, hol tartott. – „Nicolai-nak hívták.” – Nicolai. Egy erős, érzéki név. A szótagok végigsiklottak az elméjén, simogatón. Mellbimbója megkeményedett, forró, nedves csókra vágyott, bőrének minden centimétere elvörösödött. Visszagondolt. Sosem kérdezett ki egy Nicolai nevű vámpírt, az álmaiban lévő férfi pedig sosem beszélt hozzá. Sosem vett róla tudomást semmilyen módon. – „Nem tudott semmit a múltjáról, vagy arról, van-e jövője. Csak a jelenét ismerte. A gyűlölt, kínzó jelent. Szolga volt, elzárva, mint egy állat.” Csak úgy, mint előtte, szédülés lett úrrá rajta. Ezúttal Jane küzdött, akkor is, ha a mellkasa összeszorult. – „Tisztán és beolajozva tartották. Mindig. Arra az esetre, ha Laila hercegnőnek szüksége van rá az ágyában. És így is volt. Gyakran. Kegyetlen, eltorzult vágyai miatt kimerült volt és sebzett. Nem mintha valaha is elfogadta volna a vereséget. A férfi vad volt, szinte irányíthatatlan, és 8
VÁMPÍROK URA annyira eltöltötte a gyűlölet, hogy bárki, aki a szemébe nézett, látta a saját halálát.” A szédülés erősödött. A pokolba, a vágy is. Megszelídíteni egy ilyen férfit, mikor az összes energiájával rád koncentrál, ahogy beléd döf… saját akaratából vesz részt benne… Jane megborzongott. Elég az ábrándozásból, Parker! Megköszörülte a torkát. – „Kemény volt, könyörtelen. Szívében egy harcos. Egy féri, aki az abszolút hatalomhoz szokott. Vagy legalábbis úgy gondolta, hogy így volt. Még hiányos emlékeivel is tisztában volt vele, hogy minden egyes számára kiadott parancs durván sértette az ideigeit.” Újabb remegés futott végig rajta. A fogát csikorgatta. Részvétre volt szüksége, nem a vágyaira. Hát ennyire valóságos számodra? Igen, az volt. – „Legalább kap néhány nap pihenőt” – folytatta az olvasást. – „Mindenki elfeledkezett róla. Az egész palota arról beszélt, hogy Odette hercegnő visszatér a sírból és…” Az oldal további része üres volt. – És mi? – Jane a következőre lapozott, de hamar rájött, hogy a történet egy befejezetlen függővéggel záródott. Pompás. Hála az égnek – vagy nem –, felfedezett még néhány írást a vége felé, pislogott, megrázta a fejét. A szavak nem változtak. – „Te, Jane Parker” – mondta kísértetiesen. – „Te vagy Odette. Parancsolom, hogy jöjj hozzám. Ments meg, könyörgöm neked. Kérlek, Jane. Szükségem van rád.” A neve ott volt a könyvben. Hogyan kerülhetett a neve a könyvbe? És hogyan írhatta ugyanaz a kéz, mint a többit? Ugyanarra az öreg, vérpettyezte lapra, ugyanazzal az elmosódott tintával? Szükségem van rád. Pillantása visszatért arra a részre, ami neki volt címezve. Újra olvasta a „Te vagy Odette” részt, míg a sikítás késztetését háttérbe nem szorította a kíváncsisága. A feje kavargott. Olyan sok út volt, melyre gondolhat. Hamis, őszinte, álom, valóság. Jöjj hozzám. Ments meg. Kérlek. Parancsolom.
9
GENA SHOWALTER Valami mélyen benne válaszolt erre a parancsra, sokkal erősebben, mint a könyv bármely más részére. A késztetés, hogy rohanjon – ide, oda, bárhova –, eluralkodott rajta. Semmi más nem számított csak az, hogy megtalálja és megmentse. És meg tudja menteni, amint eléri. Én. Parancsolom. Neked. Igen. Engedelmeskedni akart. Annyira. Úgy érezte, mintha láthatatlan kötelet tekertek volna a nyakára, és most megrántanák. Jane reszketve csukta be a könyvet. Nem fog keresni senkit. Ma este nem. Újra át kellett mindent gondolnia. Reggel, néhány kávé után a feje tiszta lesz, és majd kiokoskodhatja ezt. Remélte. Miután a kötetet letette az éjjeliszekrényre, visszabújt az ágyba, behunyta a szemét és próbálta elcsendesíteni az elméjét. Sikertelen erőfeszítés volt. Ha Nicolai története igaz volt, akkor minden bizonnyal épp úgy csapdába van esve a láncok fogságában, mint ahogy ő volt teste gyengesége miatt. A részvét nőtt… terjedt… Míg őt egy cellába zárták, addig ő egy kórházi ágyhoz volt szegezve, csontjai eltörve, izmai széttépve, elméje ködös a gyógyszerektől. Mindez azért, mert egy részeg sofőr a kocsijába rohant. És míg őt kínozta – kínozza – családjának elvesztése, mivel az apja, anyja és a testvére is az autóban volt, Nicolait egy szadista nő kínozta nem kívánt érintésével. Megbánás és düh száguldott át rajta. Szükségem van rád. Jane nagy levegőt vett és lassan kifújta, oldalra fordult és magához ölelte a párnáját. Olyan közel, amennyire most magához szerette volna húzni Nicolait, hogy megvigasztalhassa. Hogy vele legyen. Uh, nem kéne ebbe belemenni. Nem is ismerte a férfit. Továbbá nem fogja elképzelni, ahogy szeretkezik vele. Mégis pontosan ezt tette. Megfeledkezett a helyzetéről, ahogy elképzelte, hogy fölé mászik, ezüst szemei égnek a vágytól, pupillája kitágult. Ajkai teltek és vörösek attól, hogy végigcsókolta az egész testét, még mindig beborítja az ő nedve. Megnyalta, kóstolgatta, megízlelte magát, vágyott mindenre, bármire, amit neki adhat. A férfi helyeslőn felmordult, kivillantotta agyarait. 10
VÁMPÍROK URA Nagy, izmos teste körbefogta az övét, bőre forró volt, kis izzadságcseppek jelentek meg rajta, amitől dörzsölődtek, csúsztak egymáson és a megkönnyebbülés felé tartottak. Istenem, olyan jó érzés volt. Annyira jó. Hosszú és vastag. Tökéletesen illett hozzá, éppen kitöltötte. Ringatóztak, ringatóztak, gyorsabban és gyorsabban, az orgazmus szélére sodorta, mielőtt lelassult… lelassult volna… kínozva őt. Körmeivel végigszántotta a hátát. Felmordult. Jane felemelte a térdét, a derekához dörzsölte. Éles szúrás, és akkor, ó, istenem, végre átlendült. Elöntötte az elégedettség hulláma az egész testét, kis csillagok ragyogtak a szeme előtt. Izmai megfeszültek, majd ellazultak, forró nedv folyt végig a lábai között. Végtelen másodperceken, perceken át lovagolta meg a hullámokat, mielőtt belesüppedt volna a matracba. Mintha nem lenne csontja, levegő után kapkodott. Orgazmus, ámuldozott bódultan. Kibaszott orgazmus egy képzeletbeli férfitól, és még csak meg sem kellett érintenie magát. – Nicolai… enyém… – suttogta és mosolygott, mikor végre magával ragadta az álom.
11
GENA SHOWALTER
– HERCEGNŐ. HERCEGNŐ, fel kell ébrednie. Jane pislogva kinyitotta a szemét. Tompa napfény áramlott a szobába – egy ismeretlen hálószobába, jött rá zavartan. Az ő szobája egyszerű volt, fehér falakkal és barna szőnyeggel, az egyetlen berendezés egy egyszerű ágy volt. Most rózsaszín, csipkés baldachin függött felette. Jobbra tőle egy bonyolult faragással díszített éjjeliszekrény, egy drágakövekkel kirakott kupával a tetején. Ezen túl plüss, csillogó szőnyeg vezetett egy boltíves, kétszárnyú ajtóhoz, mely egy tágas szekrényt fogott közre, tele bársony, selyem és szatén szivárványszínű sokaságával. Ez nem lehetetett igaz. Felült. Szédülés fogta el – ismerős, de nem megnyugtató – és felnyögött. – Jól van, hercegnő? Kényszerítette magát, hogy koncentráljon, és szemügyre vegyen mindent. Egy lány állt az ágya mellett. Egy lány, akivel még soha nem találkozott eddig. Alacsony, kövérkés, szeplős orral és göndör, vörös hajjal, közönséges barna ruhában, ami látszólag kényelmetlenül feszült rá. Jane hátrahúzódott és nekiütközött a fejtámlának. – Ki vagy te? Mit csinálsz itt? – Miközben beszélt szeme tágra nyílt. Öt különböző nyelven tudott, de egyiket sem beszélte. Mégis megértett minden egyes szót, amit kiejtett. Semmi érzelem nem jelent meg a lány arcán, mintha hozzá lenne szokva, hogy különös emberek rákiabálnak. – Rhoslyn vagyok, egykor az édesanyja személyes cselédje voltam, most pedig az öné. Ha beleegyezik, hogy megtart – tette hozzá, immár bizonytalanul. Ő is azon a furcsa, lírai nyelven beszélt hosszú szótagokkal. – A királynő megbízott vele, hogy ébresszem fel és kísérjem a dolgozószobájába. 12
VÁMPÍROK URA Szolga? Anya? Jane anyja halott volt, az apjával és a testvérével együtt. A két utóbbit a becsapódás ölte meg, a részeg sofőr ugyanis a kocsi oldalába rohant. Azonban az anyja… Jane szeme előtt halt meg, élete csöpögött belőle Jane-re, autójuk egy fának csapódott, a biztonsági öv egy helyben tartotta őket. A fém ajtók és a tető olyannyira összepréselte őket, hogy úgy kellett kivágni mindannyiukat a járműből. De akkora már túl késő volt. Már túl volt az utolsó fájdalmas levegővételen. Azon a napon halt meg, mikor tudatták vele, hogy már nem volt rákos. – Ne merészelj az anyámmal ugratni engem – morogta Jane, Rhoslyn összerezzent. – Sajnálom, hercegnő, de nem értem. Nem tréfálkoznék az anyja hívásával. – Milyen ijedtnek hangzott most. Még könnyek is gyűltek sötét szemébe. – És esküszöm, nem védekezni akartam. Kérem, ne büntessen meg. Megbüntetni? Ez valami vicc volt? A vicc kifejezés épp olyan ismerős volt számára, mint a szédülés. De most komolyan, a vicc nem igazán illett ide. Idegösszeomlás esetleg? Nem, nem lehet. Az idegösszeomlás a hisztéria egy formája volt, ő pedig nem volt hisztérikus. Plusz ott volt a nyelvi dolog. Ugyan már. Tudós vagy. Meg tudod ezt is magyarázni. – Hol vagyok? Hogy kerültem ide? – Az utolsó emléke az volt, hogy a könyvet olvasta, és… A könyv! Hol volt a könyv? Szíve irányíthatatlanul vert, mintha vihar lenne a mellkasában, mialatt újra átvizsgálta a környezetét. Ott! A könyve az öltözőasztalon hevert, olyan közel, mégis olyan távol. Enyém, sikította minden porcikája, ezzel magát is meglepve. Ami pedig ennél is meglepőbb volt, a kijelentés helyessége. De ha úgy vesszük, gyakorlatilag szeretkezett azzal a könyvvel. És, ó, a fenébe is. A vére forrt, a bőre bizsergett, teste felkészült az abszolút, teljes birtoklásra. Szükségem van rád, Jane. A szöveg. Emlékezett a szövegre. Jöjj hozzám. Ments meg. Gondold végig logikusan. Elaludt, egy vámpír romlott érintéséről álmodott, és úgy, mint az Aliz Csodaországban című mesében, egy 13
GENA SHOWALTER különös, új világban ébredt fel. Mert ébren volt. Ez nem álom volt. Szóval, hol is volt most? Hogyan jutott ide? Mi van, ha…? Elvágta a gondolatot, mivel olyan irányba terelhette volna, amerre nem akart most menni. Kellett lennie valamilyen racionális magyarázatnak. – Hol vagyok? – ismételte meg a kérdést. Miközben Jane leiszkolt a tollpihékkel szegélyezett, puha paplanú ágyról, a „szolgáló” válaszolt. – Most… Delfinában van. – Úgy beszélt, hogy a hangjában kérdés bujkált, mintha nem igazán tudná hová tenni a tényt, hogy Jane nem tudta már amúgy is a választ. – Egy időn és koron kívüli királyságban. Delfina? Már… hallott róla, eszmélt rá hirtelen. Nem a nevet, hanem magát az „időn kívüli királyság” kifejezést. Néhány lény, akiket kikérdezett, említett egy másik valóságot, egy varázslatos birodalmat, eltérő királyságokkal az emberi látóhatáron túl. Akkoriban nem tudta, hogy higgyen-e nekik, vagy sem. Rabok voltak, elzárva az emberiség érdekében. Bármit mondtak volna, csakhogy szabadon bocsássák őket. Még azt is, hogy átkísérik ebbe a birodalomba. Mi van, ha…? Mi van, ha átlépte a világának határát és egy másikba érkezett? Jane végre hagyta, hogy a gondolat elérje a következtetést, gyomra görcsbe rándult. Mielőtt az autóbaleset ilyen nagymértékben megváltoztatta volna az életét, több mindent is tanulmányozott a mítoszok lényein kívül. Tanulmányozta a makroszkopikus energia manipulálását, megkísérelte a „lehetetlent” minden nap. Mint mondjuk egy tárgy egyik helyről – világból – a másikra való molekuláris transzportációját, és sikerült is neki. Nem élőlényekkel, természetesen, még nem, de műanyag és egyéb tárgyakkal igen. Ezért vélte úgy, hogy elfogadható kockázatot vállal, mikor kapcsolatba lépett a fogva tartott lényekkel, élőkkel és holtakkal egyaránt. Mi van, ha valahogyan transzportálta magát? De hogyan is tehette volna, tűnődött el ezúttal, mikor a szükséges kellékek nem is voltak a házában? Talán az előzőleg transzportált anyagokkal való kapcsolatba lépés egyfajta lappangó hatása? 14
VÁMPÍROK URA Nem, túl sok variáció volt. Nevezetesen az új, királyi személye. – Rhoslyn – mondta, összeszűkült pillantását továbbra is a lányra szegezve, ahogy súlyát a lábaira helyezte. A térdei összekoccantak, izmai csomóba rándultak, de hála az égnek, a szédülés nem tért vissza. – Igen, hercegnő? Engedélyezett magának egy futó pillantást, meglepetten pislogott és újra végignézett magán. Egy imádnivaló, rózsaszín hálóruhát viselt, amit biztos, hogy nem ő vett és nem is látta eddig. Az anyag zsákként hullott alá nádszálvékony testén, a bokái körül lengedezett. Ki a fene öltöztette fel? Nem számít. Az itt és mostra kellett koncentrálnia. – Hogy nézek ki? Rhoslyn előre nyúlt és Jane összepréselte az ajkát, miközben elhúzódott. – Kérem, hercegnő, nem volt jól. Engedje meg, hogy segítsek. – Maradj, ahol vagy – mondta neki Jane. Míg rá nem jön, hogy mi folyik itt, senkiben nem bízik meg. És bizalom nélkül senki nem érintheti meg. A lány megdermedt. – A-amit parancsol, hercegnő. Kívánja, hogy idehozzak önnek valamit? – Nem, ööö… én csak szeretnék valamit felvenni onnan. – Jane előre lendült. A szőnyeg szálai épp olyan puhák voltak, mint amilyennek tűntek, simogatták csupasz talpát, csiklandozták az ujjai közti érzékeny helyet. Lassan mozgott, hagyta, hogy a feszültség alábbhagyjon sérült lábában. Mire elérte a könyvet és a karjába véve megfordult, újra normálisnak érezte magát. A lány továbbra sem mozdult, karját az ágy felé nyújtotta, immár reszketett. – Csak nyugalom – kapta magát a megjegyzésen. Rhoslyn egy megkönnyebbült sóhajjal ejtette maga mellé a kezét. – Azt kérdezte, hogy néz ki. Gyönyörűen, hercegnő. Mint mindig – mondta automatikusan, semmi igazi érzelemmel. Jane félig továbbra is szemmel tartotta, miközben figyelmének másik felét a könyvnek szentelte. Felmordult. A sötét bőr hibátlan volt. Középre lapozott. Nem volt könyvjelző, a lapok pedig újak,
15
GENA SHOWALTER frissek voltak. Üresek. – Ez nem az én könyvem – mondta. – Hol a könyvem? – Odette hercegnő – felelte nyugtatólag Rhoslyn. – Legjobb tudomásom szerint nem könyvvel érkezett. Most pedig szeretne…? – Várj. Hogyan is neveztél? – O-Odette hercegnő? Ez a neve és a címe. Igaz? Szeretné, ha valahogy máshogy szólítanám? Vagy talán idehívhatnám a gyógyítót, hogy… – Nem. Nem, minden rendben. – Odette hercegnő visszatért a sírból. Jane maga olvasta a szavakat. Ahogy azt is, hogy „Te, Jane Parker. Te vagy Odette.” Megpördült és a fésülködőasztalhoz hajolt, az arcát figyelte a tükörben. Amint megpillantotta magát, megdermedt. Egyik vállán világosbarna haj hullott alá. Az ő haja. Ismerős. Sötét szemei üvegesek, félhold alakú zúzódásokkal alul. Ez is ismerős. Előre nyúlt. Ujjait az üveghez nyomta. Hideg és kemény volt. Igazi. Ha felhúzná a szoknyáját, látná a hegeket, amik a hasát és a lábát borították. Tudta. Akkor az éjszaka alatt nem változott át Odette hercegnővé. Vagy talán, a pokolba, ő és a hercegnő ugyanúgy néztek ki. – Hogy jutottam ide? – pördült meg, hogy ismét a lányra nézhessen. Szükségem van rád, Jane. Nicolai. Elakadt a lélegzete, ahogy a neve hirtelen kitöltötte az elméjét. Nicolai, a szolgasorba taszított vámpír, megláncolva, bántalmazva. Nicolai, a szerető, ahogy belecsúszik a testébe, széttárt lábakkal fogadja, majd megszorítja vele, hogy fogva tartsa. Jöjj hozzám. Menjen oda hozzá, mintha a férfi ismerné őt. Mintha Jane ismerné. De sosem találkozott vele. Legalábbis nem tudott róla. Ilyen dolgok lehetségesek, gondolta. Ellentmondásos feltevés szerint legalábbis – fenébe vele. Nem, nem fog addig elméleteket gyártani egy ellentmondásos feltevésről, míg nem volt több információja. Máskülönben napokra elveszne a fejében.
16
VÁMPÍROK URA Rhoslyn elsápadt. – Tegnap egy palotabeli őr talált magára, odakinn feküdt a lépcsőkön. Ő cipelte ide magát, a hálókamrába. Biztosan örül, hogy ugyanolyan állapotban van, ahogy hagyta. Otthon aludt el és itt… ébredt. Odette hercegnő visszatért a sírból, gondolta újra. Aliz pedig a Csodaországába. – Remélem, nem bánja, de megfürdettem és felöltöztettem – tette hozzá Rhoslyn. Elvörösödött. Számtalan idegen fürdette és öltöztette át az elmúlt hónapokban, és megkönnyebbült, hogy Rhoslyn tette meg, semmint egy izzadó, ziháló férfi. Mégis. Megalázó. – Hol az ingem? – Mossák. Be kell vallanom, még sosem láttam ehhez hasonlót. Volt valami különös írás rajta. Becsukta a könyvet, és a mellkasához szorította. – Vissza akarom kapni. – Akkor éppen az volt az egyetlen kapcsolata az otthonával. – Természetesen. Miután elkísértem önt az édesanyjához, én… Elnézést, nem akartam megint szóba hozni őt. Elkísérem önt a… dolgozóba egy szinttel lejjebb, aztán összeszedem magának a ruhadarabot. – Mielőtt Jane hozzászólhatott volna valamit, Rhoslyn a fogai között szűrve hozzátette. – Olyan boldog vagyok – mint minden alattvalója –, hogy visszajött hozzánk. Nagyon hiányzott nekünk. Nem kérdés, hogy hazudott. – H-hol voltam? – A testvére, Laila hercegnő látta egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt, ahogy lezuhan a sziklákról. Miután leszúrta és kiszívta a vérét az új szolgája. Bár a testét nem találták meg, úgy ítélték, hogy meghalt, mivel senki nem élt még át efféle zuhanást. Tudhattuk volna, hogy ön, Delfina kedvence, megtalálja a módját. – Mereven elmosolyodott, ami csupán egy szívdobbanásnyi ideig tartott, nem tovább. Laila hercegnő. Ez a név is ott visszhangzott Jane fejében, a „kegyetlen, eltorzult vágyak” után. – Nicolai – mondta. Itt volt? Valóban? A szolgáló az alsó ajkába harapott, hirtelen ideges lett. – Azt kívánja, hogy hozzam a rabszolgát, Nicolait magához?
17
GENA SHOWALTER Jane vére felgyorsult és felmelegedett, bőre bizsergett épp úgy, mint az előbb. A lány tudta, ki volt ő. Ez azt jelentette, hogy valóban itt volt. Épp olyan valóságos volt, mint ő. Elméje pezsgett és pattogott, akár a kedvenc cukorkája. A könyv. A szereplők. A történet életre kel a szeme láttára… most már Jane is a része, mélyen beleolvadt, mintha valaki más lenne, nem önmaga. Végre. A kirakós egy darabja a helyére került. Talán a könyv volt a kiváltó. Talán mikor hangosan felolvasta, valahogy megnyitott egy ajtót abból a világból ebbe. Talán valahogy maga Nicolai küldte neki a könyvet, és ő volt az egyetlen reménye a szabadságra. – Nicolai – ismételte meg. – Szeretném, ha elvezetnél hozzá. – Látnia kellett és türelmetlen volt a várakozáshoz. Vajon felismeri? Vajon igaza volt a kibontakozó eseményekkel kapcsolatban? Rhoslyn nagyot nyelt. – De ő volt az, aki leszúrta magát és az any… Úgy értem a királynő nem szereti, ha megvárakoztatják. Már meglátogatta magát egyszer, de úgy tűnt, alszik és nem lehetett felébreszteni. Csak nő a türelmetlensége, és mint maga is tudja, a temperamentuma… – Elvörösödött az arca, mikor rájött, miket is beszél. – Sajnálom. Nem akartam tiszteletlen lenni a királynővel. Nicolai szúrta le Odette-t, a nőt, akinek most Jane vette át a helyét? Ha már egy olyan cselekménynél tartunk, amire Jane nem számított. Fenébe. Mi van, ha megpróbálja ugyanezt Jane-nel is? Nem fogja, mondta egy mély, titkos része. Szüksége van rád. Ő maga mondta. – Néhány további perc nem fogja ingerelni a királynőt. – Akárki volt is a királynő, akármit is kellene számára jelentenie, Jane-t nem érdekelte. Bár a tény, hogy az a nő volt a felelős, a szava törvény és elég temperamentumos volt, nyugtalanította. – A testvére… – Nem számít. – Ő is halott volt. Bár a könyv szerint Odette-nek talán volt egy testvére. A másik hercegnő. De Jane-t ez sem érdekelte. – Vigyél Nicolaihoz. Most. – Itt az idő, hogy megtalálja a kirakós egy újabb darabját. A lány reszketegen szívta be a levegőt, a másodpercek feszült csendben teltek el. Aztán felelt. – Amit csak kíván, hercegnő. Erre. 18
VÁMPÍROK URA
ÚGY HÍVTÁK, NICOLAI. Nem tudta, hogy ez volt-e az igazi neve. Igazából nem sokat tudott magáról. Akárhányszor megpróbált emlékezni, a fejébe elviselhetetlen fájdalom nyilallt és kikapcsolt az agya. Csak annyit tudott, hogy vámpír volt, az itteni nők pedig boszorkányok, valamint azt, hogy megvetette ezt a királyságot és az embereit – és el fogja pusztítani őket. Egy nap. Hamarosan. Pont úgy, ahogy elpusztította az egyik hercegnőjüket. A testét elöntötte a várakozás. A fogvatartói gyengének ítélték, hatástalannak. Az éhség határán tartották, reggel kapott egy csepp vért, valamint este egy cseppet. Ez volt minden. Ingerelték és kínozták folyamatosan. Különösen Laila hercegnő. Milyen előkelő, de nézz most magadra. A lábaimnál heversz, rajtam múlik, mit kívánok tenni veled. Előkelő? Ki fogja deríteni. Meggyőződésük volt, hogy csak azért, mert megláncolták és éheztették, nem bánthatja őket. Halvány sejtelmük sem volt arról az erőről, ami ott kavargott benne. Erő, amit ketrecbe zártak, mint őt, de akkor is ott volt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kitörjön. Hamarosan, gondolta újra és sötéten elmosolyodott. A gyógyítójuk megkötötte az erejét, ahogy az emlékeit is kitörölte, és még csak nem is próbálták titkolni a tényt. Bár azt, hogy az utóbbit miért tették, sosem mondták el. Mire nem akarták, hogy emlékezzen? Megint csak ki fogja találni. Amit ők nem tudtak, hogy a boszorkányból hiányzott Nicolai belső ereje, és néhány képessége máris átsiklott azon a mentális rácson és segített neki megidézni egy nőt, aki kiszabadíthatja. Egy nőt, aki végre megérkezett. Sürgetés és megkönnyebbülés érzése futott át rajta, amitől fel-alá kellett járkálnia, fel és alá, mezítelen lába dübörgött a hideg kövön, láncai csörögtek. Még az ő
19
GENA SHOWALTER őreit is teljesen sokkolta Odette hercegnő felbukkanásának csodája. Vagy legalábbis a lányé, akit Odette hercegnőnek hittek. Az igazi Odette halott volt. Ő maga gondoskodott róla. Kiszívta a vérét, leszúrta, majd lelökte a palota körüli sziklákról. Lehetséges, hogy rendkívül erőszakos volt, de egy ellenség az ellenség volt, és felingerelték. És amennyire ő tudta, még a leghatalmasabb boszorkányok sem tudnak ebből felépülni. Siess, te nő. Szükségem van rád. Nicolai számtalan napot, hetet, évet – nem volt benne teljesen biztos – töltött Odette hercegnő mellett, mielőtt megölte. Elvégre is, ő vette meg a Szexpiacon. Kegyetlen nő volt, szeretett fájdalmat okozni, nem volt képes addig elélvezni, míg tiltakozó partnere nem sikoltott. Sosem volt orgazmusa Nicolai-jal. Büszkeségének forrása volt csendben maradni. Nem számít, milyen eszközt használt rajta, nem számít, hány nőnek és férfinak engedte meg a ribanc, hogy használja, mindig csak mosolygott. Mikor Odette kivitte őt a sziklákhoz, azzal fenyegetőzve, hogy le fogja őt hajítani, ha továbbra is elutasítja, végre megadatott számára a támadás lehetősége. Elkövette azt a hibát, hogy hátrahagyta a szájkosarát. Valamint azt a hibát, hogy eléggé közel lépett ahhoz, hogy elérje őt, bár meg volt láncolva. Leteperte, a földhöz szegezte, és a nyakába mélyesztette a fogát. Amilyen éhes volt, percek alatt szárazra szívta. És az utolsó, halálos korty után a saját tőrével szúrta le, csak hogy biztosra menjen, és lelökte a sziklaperemről. Mire az őr rájött, mi történt, már túl késő volt, Nicolai felé fordult és készen állt a desszertre. Úgy küzdöttek, mint az állatok. Sokkal szörnyűségesebben, mint a legtöbbjük és Nicolai győzött. Igazából az őrnek sosem volt esélye. Mikor provokálnak, vagy éheztetnek egy vámpírt, őrjöngő és mohó lesz – megjósolhatatlan, irányíthatatlan ragadozó, aki kiszagolta az áldozatát. Mikor kiszívta második áldozatának a vérét, hirtelen megrohanta Laila hercegnő. Jogosan sóvárgott nővére trónjára, ahogy a tulajdonaira is, beleértve magát Nicolait is, ezért figyelte Odette-t, várta a tökéletes alkalmat arra, hogy lecsapjon.
20
VÁMPÍROK URA Nicolai – nem szándékosan – megadta ezt neki. Ő és az őrei gyorsabban mozogtak, mint a szeme képes lett volna követni, a szabadjára engedett mágia erőt és gyorsaságot adott nekik, és bár erőre kapott az első étkezéstől, amiben hetek óta része volt, a láncok lelassították. Kínosan könnyű volt nekik felülmúlni őt. Hirtelen lépések zaja hangzott fel, melyet egy édes illat követett a levegőben, mindkettő felkeltette a figyelmét. Nicolai megtorpant és mozdulatlanná dermedt, szájában összefutott a nyál. Elöntötte az abszolút éhség, gyomra megrándult. Muszáj… megkóstolnom... a nőt… A vágy nem az elméjéből fakadt, hanem mélyen belőle. Ösztön, szükség. Általában ezek a lépések Laila szolgáinak közeledését jelezték, akiket azért küldtek, hogy felrángassák az emeletre, a hálószobájába. Ezúttal egy kövér, vörös hajú nő jelent meg a sarkon. Nagy levegőt vett és felmordult. Nem ő. Nem ő volt az édes illat forrása. Nicolai nem vett többé levegőt, remélte kitisztul a feje, ha csak egy pillanatra is. Annyira éhezett arra, aki felelős volt érte… látnia kellett. Lábait megvetette a cella közepén, szalmaágy mögötte, vastag rácsok előtte, és várt. Ki lép be következőnek a földalatti börtönbe? És aztán meglátta őt. A megidézett nőt. Az ő „Odette-jét”. Újra visszatartotta a lélegzetét. Ő. Ő volt a felelős. Újra felmordult, ezúttal egyenesen a lelkéből. Muszáj megízlelni nőt. Nem olyan illata volt, mint az igazi Odette-nek. Mindenki más számára igen. Túl erős virágparfüm illata volt, mely keveredett a rothadt sebek szivárgó bűzével – bizonyítéka rothadó szívének. De számára… ó, számára… Nagy levegőt vett megint, képtelen volt megálljt parancsolni magának. Hiba. Az édes illat most erősebb volt, szinte tapintható, elködösítette az elméjét. Muszáj. Megízlelni. Agyarai és fogínye valósággal sajgott a késztetéstől, hogy megízlelje. Muszáj megízlelni. Tanulmányozta őt, a vére gyakorlatilag lángra lobbant. Bárki, aki ránézett, azt a maszkot látta, amit a bűbája hozott létre. A misztikus illúziót, hogy valaki más. Haja olyan sötét, mint az Abyss, szeme élénk smaragdzöld, bőre olyan sápadt, mint a krém. De itt véget is ért 21
GENA SHOWALTER apjának oly híres szépsége, és felbukkant anyja kegyetlenségének rútsága. Odette magas volt, mégis kövérkés, arca kerek a túlsúlytól, álla szögletes a tokája miatt. Szemöldöke sűrű és szinte összeért középen. Orra hegyes, egyértelműen kampós a végén. Amit azonban Nicolai látott, a nő volt, akit a varázslata választott. Az álmaiból. Álmokból, melyekben oldalt állt, figyelte, de soha nem beszélt. Álmokból, melyeket nem értett. Egészen eddig. A mágiája egészen eddig tudta, hogy mire van szüksége. Olyan magas volt, mint Odette, de nádszálvékony, haja olyan, akár a méz. Szeme csábítóan felfelé görbült, egy árnyalattal sötétebb, mint a haja és kísértő titkokkal teli. Bőre kissé bronzárnyalatú és sugárzó, mintha a napot rejtené maga alatt. Arcát tökéletesre faragták, álla határozott, mégis finom. Finom, igen. Ez volt ő. Szerelmesen finom, teljesen törékeny és elragadóan nőies. Szinte… törékeny. Megöli, ha iszik belőle? Mert inni fog. Nem sokáig lenne képes ellenállni ennek az illatnak. A benne lévő védelmező felkapta a fejét – egy része, melyről azt sem tudta, hogy létezik, legalábbis idegennek biztos nem –, azt követelte, hogy ragadja meg és vigye el innét messzire, és mentse meg az eljövendő rettegéstől. Rettegéstől, amiért ő lesz a felelős. Nem csak a sötét ölelésétől, hanem a körülötte lévő gonosztól is. Delfina emberei nem kímélnék a vérét, ha rájönnének a kilétét fedő igazságra. Kiontanák és megölnék. Fájdalmasan. A szabadságod akarod vagy azt, hogy a lánynak ne essék baja? Nem kaphatod meg mindkettőt. Megkeményítette a szívét. A szabadságát akarta. Egy másodperccel később találkozott a tekintetük, a felismerés egy pillanatra átsöpört rajta, akár egy robbanás. Talán ő is érezte, mert elakadt a lélegzete és megtorpant. Megvetette a lábát a rácsok előtt, borostyán színű szeme tágra nyílt, telt, rózsaszín ajkát eltátotta, felfedve egyenes, fehér fogait. Egy könyv volt a kezében. Megízlelni… Azt kívánta, bár látná a nyelvét. Azt kívánta, bár elkaphatná a sajátjával. Vágya meglepte még magát is. Milyen régen volt, hogy utoljára képes volt készségesen és igazán felizgulni?
22
VÁMPÍROK URA – Hát valóságos vagy – suttogta, szabad kezével megragadta a fémet. Olyan erősen markolta, hogy az ujjpercei elfehéredtek. – Tényleg itt vagy. És pontosan úgy nézel ki, ahogy álmodtam. Mereven bólintott – és nem csak ez volt rajta merev. Farkát elöntötte a vér, egyre nőtt és vastagodott. – Valós vagyok, igen. – Álmodott róla, ahogy ő is? Tetszett neki a gondolat. Állával a szolgáló felé bökött. Szabadulj meg tőle. Pillantása azonnal visszasiklott a lányra, és újra elakadt a lélegzete, mintha meglepte volna, hogy nincsenek egyedül. – Távozhatsz, Rhoslyn. És köszönöm, hogy idehoztál. – Magának bármit, hercegnő. – Arckifejezése ellazult a megkönnyebbüléstől, és Rhoslyn meghajolt. A sarokra sietett és felrohant a lépcsőn az emeletre. – Össze vagy zavarodva – mondta Nicolai. Milyen durva volt a hangja, ahogy átszüremlett a fogai között és megemelte a hangját. Remegés futott végig karcsú alakján, ahogy felé fordult. – Igen. Egyik pillanatban még otthon voltam és egy könyvet olvastam – rólad. A következőben meg már itt voltam. Hogy kerültem ide? Hol van az itt? Először azt hittem, csak hallucinálok, vagy ez csak egy tréfa, de ez nem igaz. Tudom, hogy ez nem igaz. Nyugodt vagyok. Látok és érzékelek. – Nem hallucináció és nem tréfa. – Morgása még mélyebbé vált, agyarai az alsó ajkába vágtak. Csak egy kis kóstoló, egy aprócska kóstoló. – Egy könyvet olvastál rólam? Az az? Pillantása az agyaraira esett és nagyot nyelt. – Igen. Te írtad, azt hiszem. – Hangja épp olyan finom volt, mint a vonásai. – Vagy legalábbis egy része. De nem, ez nem az. Ez a könyv teljesen üres. Vagy talán ez az, csupán az írás nem történt még meg. Az ő tudomása szerint nem írt könyvet, és nem is küldött egyet sem senkinek. Bár ez nem jelentett semmit. Az emléke épp olyan mélyen el lehet temetve, mint a múltja. Egy pillanatra behunyta a szemét, élvezte a lány illatát – és érezte, hogy az ínyében lévő sajgás egyre fokozódik. Elindult felé, eltökélten, hogy megragadja és megharapja.
23
GENA SHOWALTER Mikor ráeszmélt, hogy mit csinál, kényszerítette magát, hogy megtorpanjon. Megijesztené, és akkor sikoltana. Őrök rohannának be, hogy megmentsék. Egyik kezével természetesen letakarhatná a száját, a másikkal pedig hátradönthetné, ezzel nagy játszóteret adva magának. Megnyalhatná… végre áldott kóstoló… Koncentrálj. – Tudod, ki vagyok? – Hangja megint durva, követelőző volt. – Találkoztál már velem? Az álmokon kívül? – Nem. Micsoda csalódás. – Elmagyarázok mindent. Később – hazudta. Minél kevesebbet tud most és a jövőben, annál jobb lesz neki. – Most sietnünk kell. – Mióta magához tért a Szexpiacon – hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt? –, sokkal több vezérelte, mint az éhség és a szabadság. Hatalmas késztetést érzett, hogy Elden királyságába siessen. El kell oda jutnia. Hamar. És ami ennél is fontosabb, meg kell ölnie a jelenlegi királyt. Nem tudta, miért, csak annyit, hogy már a férfi puszta gondolatára is elönti a harag. És minden egyes nap, míg ez a férfi élt, Nicolai egy része meghalt. A tudat különbözött az emlékeitől, ugyanarról a helyről eredt, mint a késztetés, hogy megízlelje ezt a nőt. Megízlelni. Vajon hány alkalommal fog még erre a szóra gondolni? Számtalanszor. Míg meg nem kapja, amit akar, ebben biztos volt. – Add a karod! – Megnyalta az ajkát a gondolatra, hogy megérintse, hogy megtudja, milyen bőrének felszíne. – Megjelöllek. – Egy kis korty a csuklójából és megáll. Meg fogja állítani magát. Egyelőre. Megrázta a fejét, mézszínű haja a vállai felett táncolt. – Nem. Magyarázd el most! Utána majd beszélünk erről a megjelölés dologról, akármi is legyen az. A nő minden bizonnyal nem volt olyan makacs, mint amilyennek tűnt. – Talán elválasztanak minket. – Mielőtt kiszabadíthatná. – Minden percben szeretném tudni, merre vagy.
24
VÁMPÍROK URA – Hát, nem vagyok biztos benne, mit éreznék, ha tudom, hogy valaki minden percben tudja, hol vagyok éppen. De mint mondtam, megbeszéljük. Utána. Oké, sokkal makacsabb volt, mint amilyennek tűnt. – Mint láthatod, szolgasorba taszítottak. Kínoztak. – Kimondani ezeket a szavakat csak még tovább fokozta a dühét. Sosem lett volna szabad hagynia, hogy ebbe a helyzetbe kerüljön. Erősebbnek kellett volna lennie. Erősebb volt. De fogalma sem volt, hogy került a Szexpiacra. – Még azt sem tudom, hogy… – … a neved valóban Nicolai-e. Bla, bla, bla. Tudom. Mondtam, olvastam a könyv néhány bekezdését. Csak ezt nem értem. – A börtön felé legyintett, majd felé és a hálóinge felé. – „Jane, szükségem van rád”, ezt mondtad. Honnan tudtad, hogy nekem írsz, mikor sosem találkoztunk? – Kétségbeesés áramlott belőle. – Hacsak nem jártam itt az előtt, de hazamentem egy olyan időbe, amikor még nem találkoztunk és az álmaim annak a visszhangjai voltak, ami történt. Ez azt jelentené, hogy a történelem ugrál, de akkor ez természetesen ellentmondásokat szülne, és… – Elég! – Jane. A neve Jane. Valahogy olyan ismerős volt, izgalma csak tovább fokozódott… és tovább. Talán azért, mert a szótag olyan gyengéd volt, olyan dallamos, mint a különös – bár enyhe – akcentusa. Koncentrálj. Ha bárki másnak tenné fel ezeket a kérdéseket… – Mit mondtál a többieknek? – Semmit – nevetett, de egy csepp jókedv sem vegyült bele. – Nem ismerem őket. – Jó. Ez jó. – De őt ismerte, habár csak az álmaikban látták egymást? Ahogy ő is állította a könyvben, hogy ismeri? Valami többről is szó volt itt. – Honnan jöttél, Jane? – Oklahomából. Oklahoma nem volt része ennek a varázslatos birodalomnak. – Akkor ember vagy? Nem boszorkány? Sötét pillái megrebbentek, egy pillanatra elrejtve tömény döbbenetét. És a büszkeségét. – Igazam volt. Átléptem, igaz? – Jane, feltettem egy kérdést. – És hozzá volt szokva, hogy azonnal választ kap. A csontjaiban érezte.
25
GENA SHOWALTER – Igen, ember vagyok és nem, nem vagyok boszorkány. De te, te vámpír vagy. Bólintott. Tudta, hogy ez a birodalom a halandó világgal párhuzamosan létezett – egy világ, mely nem is törődött azzal, ami körbevette. Az átlépés, ahogy ő nevezte, sokkal gyakrabban történt, mint kellett volna. Bár hogyan és miért, azt senki nem tudta. Egyik pillanatban egy alakváltóval beszélgetsz, vagy egy ogréval harcolsz, és a következő pillanatban egy ember lesz a helyén. Ha nem ember, akkor pedig egy haszontalan, elgörbíthető tárgy. A csalódottság szinte letaglózta Nicolait. Miért ezt a nőt választotta a varázslata? Milyen haszna lehet itt egy embernek? Még egy ilyen kívánatos embernek is? Ha Jane-t megkérik, hogy végezzen el egy szertartást, ahogy Odette-et is sokszor felkérték, akkor képtelen lenne. Elbukna. Mindenki tudná, hogy nem az, akinek mondja magát, még az előtt, hogy megkaphatná tőle, amit akar. Gyorsabban kell cselekednie, mint tervezte. – Hallgass ide, én idéztelek meg, és én vagyok az, aki megvéd. – Egy kis igazság, hogy kibékítse. – Senkiben ne bízz! Csak bennem. – Egy hazugság, ami megmentheti őt. Amint kiszabadult, tényleg azt tervezte, hogy elmegy. Itt hagyja ezt a helyet – a lányt. Amilyen megbízhatatlan volt a hatalma, nem tudja eltüntetni az álarcot, ami Odetté varázsolta együttlétük alatt, annak a lehetősége nélkül, hogy hazaküldené. Plusz szüksége volt rá, hogy olyan könnyedén mozoghasson a palotában, ahogy csak egy hercegnő teheti. Amit egy hercegnő már képtelen volt megtenni, hogy szabadon utazzon ezeken a falakon kívül. Abban a pillanatban, hogy magára hagyja, Jane már csak az eszére hagyatkozhat védelem terén. Elöntötte a bűntudat. Mielőtt az érzésnek esélye lett volna megtelepedni benne, gyökeret ereszteni és növekedni, hamuvá morzsolta és minden apró szemcséjét szétszórta. Nem puhulhat el. Nem számít, milyen elkeseredetten sóvárgott ennek a nőnek a vére után. – Szóval birtokolsz valamiféle mágiát? – kérdezte. – Rendben. Képes vagyok megemészteni egy mágikus vámpír gondolatát. De 26
VÁMPÍROK URA most komolyan, sok ember állítja azt, hogy a tudomány mágia, szóval most síkbeli, természetes, rúnabeli, isteni vagy metafizikai varázslatról van szó, mert én… – Jane. – Fecsegő volt. A tulajdonságot… elbűvölőnek találta. Felmordult. Elbűvölőnek? Most komolyan? A késztetés, hogy megízlelje, valószínűleg elhomályosítja az ítélőképességét. Zavarában elmosolyodott. – Sajnálom. A tudásvágy és a rejtvények a gyengéim. Vagy legalábbis azok voltak. Az hittem, hogy gyűlölni kezdtem őket, de amint láthatod, ez már többé nem így van. Az a mosoly… volt része valaha ilyen nyílt és ártatlan látványban? A bűntudat újabb szikrája pattant fel a mellkasában, de újra legyűrte és darabokra törte. Ezúttal könnyebb volt megtennie, ahogy erősödött az izgalmának ereje, mert ez vált a figyelmének fő tárgyává. Nem. Csak a szabadulás számít, motyogta magának. – Miért én? – kérdezte. – Úgy értem, honnan tudtad, hogy engem idézz meg? Egy olyan nőt akart, akit képes elcsábítani egy vámpír, akit nem szennyezett be a Szívkirálynő gonoszsága, valakit, aki nem fél a vértől, aki megérti a helyzetét. Egyiket sem mondta el neki. Ismerte a nőket – vagy legalábbis gondolta, hogy így van – és tudta, egyik sem elégítené ki. – Rendeld el a kiszabadításom. Most. Siess. Hirtelen nyugtalanság sugárzott belőle. – Hogyan? – kérdezte. – Hívd ide az őrt – mondta. – Parancsold meg nekik, hogy vegyék le a láncaim, hogy a hálókamrádba akarsz vinni. Aztán mondd meg nekik, hogy vezessék hozzánk a gyógyítót. – A gyógyítót? – aggodalmas tekintettel mérte végig. – Megsérültél? Nem. De a gyógyító megkötötte az emlékeit és az erejét, tehát a gyógyító könnyedén felszabadíthatná őket. És meg akarta ölni a ribancot, töprengett sötéten. – Nem hallom, hogy hívnád az őröket, Jane. – Akkor a füleid tökéletesen működnek, Nicolai. Szóval az őrök azt fogják tenni, amit parancsolok nekik? – Csettintett az ujjával. – Csak így? 27
GENA SHOWALTER – Az ő elméjüknek te Odette hercegnő vagy. A királynőjük legidősebb lánya, és hamarosan az uralkodójuk leszel. – Nicolai végre engedélyezte magának, hogy megtegye a maradék utat a rácsokig, láncai csörögtek. Bezárta a köztük lévő távolságot. – Bármit megtesznek, amit parancsolsz nekik. Elengedte a fémet és elhátrált, mielőtt megérinthette volna. Mintha mocskos lenne, nem lenne érdemes rá. Talán így volt. – Igen. De miért hiszik, hogy én vagyok Odette? Ez izom rángott a szeme alatt. A folyamatos kérdései bosszantották, igen, de a távolsága jobban bosszantotta. Mikor a közelében volt, az illata szinte túláradó és olyan élvezetes volt, hogy valószínűleg csorgott a nyála. – Mert. – Mert miért? Makacs teher. – Mert az én… vámpír mágiám ezt hitette el velük – mondta vonakodva. Ha többet mond, talán elmenekül. Az emberek olyan könnyen megrémültek attól, amit nem értettek. Ebben a pillanatban szüksége volt rá, hogy a nő mellette álljon, és nyugodt maradjon. Bár, ha őszinte akart lenni, egész eddig is jól kezelte a dolgokat. – Hogyan? – makacskodott. Megrázta a rácsokat. – Tégy úgy, ahogy mondtam, Jane. Sietnünk kell. Felvonta az egyik szemöldökét. – Aranyos vagy, mikor utasítgatsz, tudod? – Arcának színe élénkebb, légzése mély lett. – És olyan illatod van, mint a… a szantálfa. Épp úgy tetszik neki az illata, mint neki a lányé, jött rá. Felizgatta. Mellbimbója megkeményedett a köntöse alatt, érintésért, csókért könyörgött. Vajon bizsergett a hasa? Máris nedves a lábai között? Kezét ökölbe szorította maga mellett. – Nem tudom, miért vagyok itt, vagy hogyan kaptak el, de tudom, hogy nem tartozom ide. Tudom, ha maradok, újra és újra megkínoznak. Mondd, hogy te nem olyan vagy, mint ők, Jane! Mondd, hogy te nem szereted nézni, ahogy kínoznak egy férfit! A lány sötét pillantása a fémre esett, mely a nyakát tartotta, majd lejjebb vándorolt, talán követte a rászáradt vér vonalát egészen a hasizmáig, mielőtt megtorpant volna mocskos lágyékkötőjén. 28
VÁMPÍROK URA Újabb remegés részéről. – Nem szeretem – mondta elgyötört hangon. – De mi történik, ha rájönnek, hogy igazából nem vagyok Odette? – Nem fognak rájönni. – Ez a hazugság nem hagyta el olyan könnyedén a száját. – Rendben? Neked csak fenn kell tartanod a látszatot, hogy megvettél a Szexpiacon. Te birtokolsz engem. Parancsold az elengedésem és vitess a… Léptek zaja visszhangzott, Nicolai összepréselte az ajkát. Jane megfeszült. Közönség, épp arra nem volt most szükségük. Aztán Laila bukkant fel a sarkon, már amúgy is ronda arcát egy fintor csúfította el. Épp olyan alacsony és zömök volt, mint az anyja, arca olyan puffadt, mint Odetté, tokája épp olyan feltűnő. A horgas orrot leszámítva azonban ő volt a család „szépe”. Hosszú, sötét haja fel volt tornyozva a feje tetejére, néhány göndör tincs rálógott a halántékára. Egy zöldszínű, bő bársonyruhát viselt, ami illett a szeméhez, bár semmi nem volt ebben a királyságban, sem a többiben, ami vonzóvá tehette volna. Lelkének gonoszsága egyszerűen túl sötét volt. Egy ezüstóra lógott láncon a nyakában. Sosem vette le, és a látványától mindig összerándult Nicolai gyomra dühében. Miért? Megtorpant, mikor megpillantotta Jane-t, arckifejezését gyorsan rajongóvá varázsolta. – Mit csinálsz itt, kedves testvérem? És nem másban, mint a hálóruhádban? – Nyugtalan nevetés. – Pihenned kéne. Nem akarjuk, hogy megbetegedj, ugye? Máris annyit szenvedtél. A hangja mindig undorral töltötte el Nicolait. Hallotta már magán, maga alatt, maga mögött, meleg leheletét a bőrén. Most olyan közel a szabaduláshoz, rá kellett harapnia a nyelvére, hogy visszafojtsa a káromkodását. Hamarosan végez vele. Jane nagyot nyelt és felé fordult. Tedd, amit mondtam neked, Jane, utasította őt, egy része nehezményezte, hogy így tett. Sosem kellett még semmiért könyörögnie életében. Mindig… – Éles fájdalom hasított a halántékába, elvágva a gondolatait. Egy emléke meghalt és tovatűnt, mielőtt még esélye lett volna élni. 29
GENA SHOWALTER – Te Laila hercegnő vagy. A testvérem. Igen. – Jane mély levegőt vett, kihúzta magát és szembe fordult a „testvérével”. – Ő… ő az enyém. Az én tulajdonom. – Ami hiányzott belőle a meggyőzéshez, azt eltökéltséggel pótolta. Jó kislány. Laila csikorgatta túl fehér fogait, egyik szandálos lábáról a másikra állt. – Igen, de távol voltál, drágám. Én vettem át a gondozását. Most már az enyém. – Végigsimított az órán. – Az olyan helyzetekben, mint ez, Anyánk mindig a mellé áll, aki birtokol. – Nem érdekel. Ő az enyém. – Odette, légy ésszerű. – Milyen türelmesnek tűnt Laila. Hazugság. – Már megpróbált egyszer meggyilkolni, és majdnem sikerült is neki. Nem bírsz el vele, én pedig már hozzászoktam… – Azt mondtam, az enyém. Jó kislány, gondolta megint. Mennyire kívánta Nicolai, bár ki tudná engedni a benne rejlő hatalmat, inkább most, mint később. Összezúzná Lailát, mosolyogna, mikor sikolt, nevetne, mikor meghal, aztán pedig tégláról téglára bontja le a kastélyát és táncol a dübörgésre. Hamarosan. A szó újra meg újra ott visszhangzott benne. Nem tudta, milyen erőket képes irányítani, vagy hogy elég erősek lennének-e, hogy megtegye mindazt, amit szeretett volna ezzel a királysággal. Abszolút, teljes megsemmisítést. De nem aggódott. Ha nem lenne ilyen gyenge, akkor a seregeivel felkerekednének és lerohannák… Újabb fájdalom hasított a fejébe, újabb emlék semmisült meg. Felszisszent fájdalmában és kiürítette az elméjét, mielőtt teljesen leállhatna. Mindkét nő villantott rá egy pillantást, mielőtt újra egymás felé fordultak volna. De aztán Laila pillantása hamar visszatért rá, az erekciójára – ami még mindig lüktetett Jane miatt –, száját eltátotta döbbenetében. – Felizgultál. Némán benyúlt a lágyékkötője alá, végigsimított magán le és fel, ingerelve azzal, amit sosem ajánlott fel neki készségesen. Laila fojtott köhintést hallatott, szeme tágra nyílt, ahogy a testvérére nézett. – Hogyan tudtad felizgatni? 30
VÁMPÍROK URA – Én… Én… – Jane elpirult, mikor elmosolyodott. Olyan ártatlan és édes, és mintha össze lenne fűzve a holdfénnyel. Megízlelni… – Mindegy – csattant fel Laila, a szeretet és türelem minden látszata eltűnt róla. – Nem számít. Anyánk őrjöng, és beszélni kíván veled. Napokig gyászolta a halálod, és teljesen elragadtatta a visszatérésed. De ez a boldogság nem ment meg az ostorozástól, ha továbbra is semmibe veszed. Egy anya, aki napokig gyászolta a gyermekét. Milyen édes, csikorgatta a fogát mentálisan Nicolai. De a Szívkirálynő arról volt híres, hogy kegyetlen zsarnok, egy engesztelhetetlen ribanc és egy hataloméhes gyilkos. Nicolai anyja… Összeszorította az állkapcsát a fájdalomtól. – Hallottam, hogy úton voltál erre – folytatta Laila. – És azért jöttem, hogy elvigyelek hozzá. Nem akarod megvárakoztatni a királynőd, igaz? – Én… Én… – Nem. Nem akarod. A fenébe is. Jane hagyta, hogy Laila irányítsa, ami azt bizonyította, hogy nincs elég ereje átvenni az irányítást. Az egyetlen lehetősége a szökésre minden egyes eltelt másodperccel hervadt. – Laila, nem. Én… – Szegény, összezavarodott fejed még nem jött rendbe a zuhanás után, igaz, kedvesem? De szereted, ha van bőr a hátadon, tudom, hogy így van. Őrség – kiáltotta Laila. Jane összefűzte az ujjait, egyértelműen gyötrődött. – Én… Én… Erre nincs szükség. Nem akarom, hogy megkorbácsoljanak, de most tényleg… Két felfegyverzett őr jelent meg a sarkon és megálltak Laila mögött. Pillantásukat mereven előre szegezték, ahogy a parancsra vártak. Ha hozzáérnek Jane-hez, Nicolai ki fogja végezni őket. Elvágja a torkukat és ráköp a maradványaikra. A gondolat vadsága meg kellett volna, hogy lepje Nicolait. Jane csak egy és kizárólag egy okból volt itt, akár úgy tett, akár nem, és az, hogy Delfina lakosai ne érinthessék meg, nem tartozott ezek közé. Nicolai nem volt meglepve. Senki nem akadályozhatta meg, hogy hidegvérrel megtámadja ezeket a férfiakat. 31
GENA SHOWALTER Jane az övé volt. Az ő megmentője, neki kellett foglalkoznia vele. Csak neki. Senki más nem tehette. Míg el nem hagyta őt. Olyan erősen harapott rá a nyelvére, hogy megérezte a vérének ízét. – Fogjátok a rabot és vigyétek a szobámba – parancsolta Laila, ő pedig kissé ellazult. Akkor a férfiak nem Jane miatt jöttek. – A testvérem és én meglátogatjuk a királynőt. – Nem – morogta Nicolai, mielőtt megállíthatta volna magát. – Nem? – Laila lenyűgözve legeltette rajta a pillantását. Apró, kövér ujjaival körbefonta a nyakában lógó órát és megszorította. – Merészelsz parancsokat osztogatni, rabszolga? Nekem? – Odette marad. – Jane talán becsaphatta a szolgákat és a testvérét, de a Szívkirálynő nem ilyen könnyen átverhető. A képzeletében gondozgatta Odette-et, és senki nem ismerte jobban nála. Jane és különös beszéde hamar lebukna. Megölnék, mielőtt Nicolai használhatná. Szív… megkeményedik. Ellágyul… Laila a szavakat kereste. – Megpróbálnád még egyszer megölni. Ezért akarod, hogy itt legyen. Tudom. Ezért teszel úgy, mintha vágynál rá. Nyelvével végigsimított az agyarain. – Benne akarok lenni. Ezért akarom, hogy itt legyen. Jane megint elpirult. – Te… te hazudsz – hebegte Laila. – Gyűlölöd. Nem akarnál lefeküdni vele. – Vágyom rá. Szünet, tele feszültséggel. Laila sebes mozdulatokkal lépett a testvéréhez és karját Jane dereka köré fonta. – Ne hallgass rá. Bármit mondana azért, hogy legyen egy második esélye arra, hogy bántson. Gyere. Most majd megvédelek. – Nem! – Jane kiugrott Laila karjai közül és az őrökre nézett. – Vigyék Nicolait az én hálókamrámba, de ne nyugtassák le. És mondják meg az a-anyámnak, hogy szükségem van egy kis pihenésre. Majd később beszélek vele. 32
VÁMPÍROK URA Laila elsápadt, ahogy a férfiak mozgásba lendültek. Másodpercekkel később a zsanérok nyikorogtak, ahogy Nicolai tömlöcének ajtaja kinyílt. Még több lépés, aztán egy kulcsot dugtak abba a fém alapba, ami a falhoz szegezte. Megkönnyebbülése kézzelfogható volt. – De… de Odette, veszélynek teszed ki magad – mondta Laila elkeseredetten. – Ő. Az. Enyém. Nem kell többet mondanom. Rossz szavak. A szavak – ő az enyém – hatással voltak rá, egy vadállat születését idézték elő benne. Az övé, az övé volt, ő pedig majd megkapja, mielőtt magára hagyná, nem számít, milyen körülmények között. Újra és újra. Minden elképzelhető módon. Inni fog belőle és birtokba veszi a testét. Nem fogja semmi megállítani őt, nem lehet majd észérvekkel hatni rá. Ezúttal nem.
33
GENA SHOWALTER
AZ ŐRÖK AZ ÁGYRA KÉNYSZERÍTETTÉK Nicolait, a tollmatrac besüllyedt és hullámzott a súlya alatt. A nyakát tartó bilincset egy fém kampóhoz erősítették a falban, éppen a fejtámla felett, aztán levették a csuklójáról és bokájáról a láncokat – azért, hogy az ágy oszlopaihoz kötözhessék. Odette már hozott ide azelőtt szolgákat, jött rá Jane. Az oszlopok sérültek voltak, a mély rovátkák bizonyították az ellenállásukat. Nagy ellenállást. Hányszor szenvedte el Nicolai ezt a megaláztatást a hercegnővel? Legalább nem próbálta megharapni az őröket, ők pedig nem próbálták bántani, és Jane-nek nem kellett kiállnia egy „szolga” mellett, ezzel csak tovább erősítve a gyanakvásukat. Máris úgy érezte, mintha egy neon tábla villogna a homlokán: Imposztor. Hála az égnek, hogy Laila nem fedezte fel az igazat. És nem volt megrázó a másik hercegnő? Alacsony, zömök, és amolyan habzik-aszám-a-veszettségtől gonosz. Komolyan. Ha a Nyugati boszorkány lefeküdt volna Hannibal Lecterrel, és kettejüknek gyereke születne, az ő gyermekük neve lenne Laila. Figyelj oda arra, mi történik körülötted, Parker! Igaz. Jane koncentrált. Döbbenten nézte, ahogy az egyik őr megmosdatta Nicolait tetőtől talpig, majd a másik beolajozta. A könyvet az éjjeliszekrényre tette, átfutott az agyán, hogy tiltakozik amiatt, amit tesznek vele, de nem volt biztos benne, hogy „Odette” tenne-e ilyesmit. Így hát tartotta a száját. Nicolai az egész alatt csendben maradt, tekintete üres, de a pillantása, ó, a pillantása őrá szegeződött. A pupillái óriásiak voltak, az írisze még mindig ragyogott a… vágytól. Érte, vagy a vére miatt? Agyarai élesek és megnyúltak, megmutatva éhségének nagyságát.
34
VÁMPÍROK URA Akkor ő volt a rabszolgaság plakátján a gyermek, a vér és durvaság bálványa. Meg volt láncolva, igen, de akkor is ő irányítana. Erős volt mind testileg, mind lelkileg, és áradt belőle valami, talán feromonok, melyek belőle csaltak ki rabszolgához illő dolgokat. Testének minden sejtje sajgott, majd’ megőrültek, hogy megismerjék az érintését. Ő volt fizikailag a legtökéletesebb lény, akivel valaha dolga volt. Így megkötve látni egy ilyen erős, büszke férfit, ahogy ott hever a halom rózsaszín csipkén és fodron, miközben előkészítik számára, ettől fel kellett volna fordulnia a gyomrának. De csak még jobban kívánta. Az agya már azelőtt elképzelte őt, hogy találkoztak, igen, de az agya nem ítélte így meg. Magas volt, legalább két méter magas, széles, izmos vállakkal, kockás hassal és kávéval kevert krémhez hasonló bőrrel. Haja a válláig ért, olyan sötét volt, mint az éjszaka, a szeme pedig, mint a holdfényt visszaverő hó, ezüstös, mégis arannyal átszőve. Nem látta a halálát azokban a szemekben, ahogy a könyv ígérte. A csábítását látta. Hányszor kellett megállítani magát, nehogy megérintse, engedje, hogy „megjelölje”, akármit is jelentett ez, csakhogy érezze a bőrét az övén? Túl sokszor. Ezért ugrott el előle, mikor érte nyúlt. Félt a saját reakciójától, félt, hogy a vágya csak nőne. A vágy, hogy mellette legyen, máris olyan szükségessé vált, mint a légzés. Ugyanaz az erő kellett, hogy felelős legyen az érzéseiért, ami idehozta őt. Bár megvágták és megsérült, a karját és lábát rászáradt vér csúfította, egy apró karcolása sem volt. Igazából semmilyen hibája nem volt. Az egyetlen, ami legközelebb állt tökéletlenséghez, az a sötét szőr volt, mely a köldökétől a lágyékkötője pereméig futott – és ez épp annyira nem volt tökéletlen, mint a mennyországhoz vezető út. Ha már ennek a csintalan útnak a végéről beszélünk… odalenn a cellában felizgatta őt, és meg sem próbálta elrejteni. Sőt, dicsekedett vele, a lágyékára vonzotta a figyelmet. Nagyon jó okból kifolyólag. A róla való álmain és fantázián kívül csak egy férfival volt. És az a 35
GENA SHOWALTER férfi nem is volt hozzá fogható. Kételkedett benne, hogy bármelyikük az lenne. A „nagy” kifejezés elég alábecsült dolog volt Nicolai esetében. Mikor megérintette magát, ujjait le- és felhúzta a hosszán, akkor az ő teste sajgott. Elfelejtkezett a körülményekről és elképzelte, ahogy térdre esik. A nyelvével kényeztetni, magába szívja. Elég legyen, agy, ne lógasd már a kezed a bilibe! Végül az őrök végeztek, és az ajtóhoz siettek. Utánuk kiabált parancsa: – Hagyjátok itt a kulcsot! – mindkét férfit megtorpanásra késztette. Az alacsonyabbik felé fordult és meghajolt. – Magánál van a kulcs ezekhez a zárakhoz, hercegnő! Ó. Odette ezt tudta volna. – Nos – mondta nagyot nyelve. – A zuhanás a sziklákról – hallottak a sziklákról, ugye? – biztosan elfeledtette velem. Most… távozhatnak. – Az ajtó felé intett, olyan hercegnősen, amennyire csak lehetett. Istenem, másnak tettetni magát – akivel még soha nem találkozott – nem volt vicces. Az ajtó halk kattanással bezárult. A „rabja” felé fordult, átszelte a köztük lévő távolságot, csak akkor állt meg, mikor az ágy széle arra késztette. Megint meg akarta érinteni, de nem engedhette meg magának ezt a luxust. Azok a fogak… Szuvenírnek tekinthetné a vénáját. – A kulcs az éjjeliszekrény fiókjában van – mondta Nicolai, elsőként törve meg a csendet. – Használd! Még a hangja is csodálatos volt. Az árnyalatok és hangszínek érzéki elegye. Érdes, rekedtes, egy apró füstgomolyag. Megborzongott és megnyalta az ajkát. – Lehet, hogy te idéztél ide, vagy akármi, de nem te vagy a főnök. Szóval idehallgass. Idehozom a kulcsot – az után, hogy elmondtad nekem részletesebben, mi folyik itt. – Te és az „utána” szabályaid… – Ránézett, hosszú szempillája összesimult, ezzel eltakarva előle egyedi, kétszínű íriszét. – Ez zsarolás. – Amilyen bosszúsnak tűnt, épp annyira volt… büszke is. Miért büszke? Nagy levegőt vett, majd kifújta, élvezve a szantálfa illatát. Sokkal erősebb volt most, mint mikor álmodott, vagy a könyvet olvasta. – Igen, zsarolás és én nem fogok meghátrálni. 36
VÁMPÍROK URA Kegyetlenség tőle, de gyanította, ha elengedné, első dolga lenne táplálkozni, aztán kiviharzana az ajtón, és itt hagyná anélkül, hogy bármire is választ adott volna. Egy sarokba szorított párduc látszatát keltette, aki készen áll támadni és harapni. Plusz nem akart beszélni vele a várbörtönben és nem is tette volna, ha nem kényszeríti. Így hát tovább kényszeríti. – Úgy néz ki, ostorozást kockáztatok azzal, hogy itt vagyok veled – tette hozzá. – Mondhatni tartozol nekem. – Nem értenéd – csikorogta. Tizenöt évesen érettségizett le a gimnáziumban. Tizennyolc évesen már túl volt a mesterképzésen. Aztán miközben a doktori címért dolgozott, csatlakozott a kormány egy magas szintű kutatócsoportjához, ahol a megmagyarázhatatlan jelenségeket és képességeket kutatták, csak úgy, mint a megmagyarázhatatlan létrehozását. Csak azért hagyta abba a tanulmányait és váltott egészségügyre, hogy hazaköltözhessen és segíthessen az anyjának, akinél akkor diagnosztizálták a mellrákot. – Azt hiszem, képes vagyok felfogni – mondta szárazon. Kezét a csípőjére tette, a hálóing ráfeszült a mellkasára. A férfi pillantása a mellére siklott, ajka ráfeszült a fogára. – Legyen hát. Beszéljünk. Az után, hogy rám ültél. Pislogott az érzéki kérés hallatán, bár a teste válaszolt neki, készen állt a behatolásra. – Mi… Miért? – Te megkapod, amit akarsz, ahogy én is megkapom, amit akarok. – Zsarolás? – utánozta, de közel sem volt olyan nagy önuralma, mint hallatszott. A vér figyelmeztető sebességgel száguldott az ereiben. – Igen. Csábító. Olyan csábító. És bizonyára csak azt akarta, hogy meghunyászkodjon. – Nos, nem adom meg magam. – Egyiküknek muszáj volt üzleti szinten tartani a beszélgetést. – Nedves vagy? A levegő a torkán akadt. Egyértelmű, hogy ez a valaki nem Nicolai lesz. Most komolyan, miféle kérdés volt ez? – Én-én még csak nem is ismerlek téged, hát persze, hogy nem… Nem lehetek az… amit kérdeztél. 37
GENA SHOWALTER – Jane, láttam, hogy néztél a farkamra. Lehetsz. Szóval. Nedves vagy? – Igen – suttogta pironkodva. Elég sokszor csinálta ezt már ma. És épp olyan egyértelmű, hogy ő lesz az a személy. – Én kemény vagyok miattad. Tudom. Aaaaannyira tudom. – Az nem számít. – Ó, istenem, de még mennyire, hogy számított. Tökéletesen be akarta magát mutatni annak a keménységnek. Ez alatt egy szép, határozott kézrázást értett. – Úgy értem, ö, engem is bántani akarsz, mint az igazi Odette-et? Néhány pillanatig csend volt. – Odette-et gyűlöltem. Jane-t kívánom. Milyen édes, mámorító szavak, főleg, mivel azzal sem vádolhatta meg, hogy csak arra vágyik, ami jelenleg adva van neki. Laila is nagyon szerette volna az ágyába, durván, de ő egyáltalán nem vágyott a hercegnőre. Szóval, Jane logikus módon arra gondolt, hogy Nicolai épp annyira vonzódik hozzá, mint ő a férfihoz. Igen, logikus. És nem csak azért, mert reszketett és kétségbeesetten vágyott rá, hogy igaz legyen. Egyszerűen megpróbálhatja megpuhítani őt. Ó, csodás. A nyugtalanító gondolat felütötte fejét egy csúnya, belső helyről. Egy részről, mely sosem akarta, hogy ő boldog legyen. Egy részről, mely úgy gondolta, nem érdemli meg, hogy boldog legyen. Hónapokig csatáztak egymással; újra és újra ő nyerte a csatákat. Ma talán nem. – Ha bántanálak, nem segítenél nekem – mondta selymes hangon. – Azt szeretném, ha segítenél nekem, és nem vagyok ostoba. Nem, szexi férfi volt. – Erőszakos férfi vagy. Tudom, hogy így van. – Igen. Az őszintesége véget vetett a kitörő vitának, mielőtt még belekezdhetett volna. – Félsz tőlem, kicsi Jane? – Talán. Mi van, ha megharapsz? Vagy megcsinálod azt a megjelölés dolgot? – Tetszeni fog a harapás és a megjelölés, de egyiket sem teszem, míg nem könyörögsz. A szavamat adom. Most pedig. Lovagolj meg! 38
VÁMPÍROK URA – ismételte. – Képes vagyok gyönyört is nyújtani. Adni és kapni is. Ez az, amit itt és most csinálni fogunk. Gyönyört adunk és kapunk, miközben beszélgetünk. Könyörögni… Édes Jézus, talán megtenné. Mert mélyen legbelül, nőiessége központjában, vele akart lenni. Mintha őmiatta született volna és csakis miatta. Vagy megbabonázták. De még a mágia gondolata sem tudta elhomályosítani a férfi iránti vágyát. A vágy valahogy épp olyan ismerős volt, mint az illata. – Nem veszem le a hálóingem. Sem az alsóneműm. Csak most találkoztunk. Ez olyan… ö… tahó lenne. – Idióta! – Megbízom benne, hogy állod a szavad. És csak a válaszokért teszem ezt – hazudta. – Nem érdekel miért, csak éreznem kell téged. Lassan, bizonytalanul fölé mászott, térdét a dereka mellé helyezte. A hálóinge felcsúszott, kivillantva a combját. Ugyanilyen lassan engedte le magát, míg lába köze hozzá nem dörgölőzött az erekciójához. Elakadt a lélegzete az érintkezés pillanatában. A férfi felnyögött. Ez jobb volt, mint a képzeletében. Forró volt, olyan forró. Kemény, olyan kemény. – Beszélj – mondta, és tenyerét a mellkasára helyezte. Nem fogja addig levenni az alsóneműit, míg meg nem tette, amit mondott. Nicolai felemelte a csípőjét, még erősebben dörgölőzve hozzá. Együtt nyögtek fel, a férfi szíve épp olyan eszeveszetten vert, mint az övé. Ez tetszett neki. Eltelt egy perc. – Azt mondtad, szereted a rejtvényeket – említette meg rekedten. Pillantása a nyakára szegeződött. A pulzusa lüktetett, mintha boldog lenne a figyelem miatt. – Igen. – Tökéletesen illünk egymáshoz, nem gondolod? – Igen. – Istenem. Milyen idiótának hangzott. Igen ez, igen az. Mintha kisütötte volna az áramköreit. Ott volt rajta, a farkán ült. És sajgott a teste. Mint egy drogosnak, akinek újabb adagra van szüksége. Mi másért vetette volna magát gyakorlatilag rá egy vámpírra? A férfi várt. Mikor nem mondott mást, újra megemelte a csípőjét. – Mit akarsz tudni, Jane? 39
GENA SHOWALTER Hozzá dörgölőzött. Baleset volt, mondta magának, és csak egyszeri, de éppen elég volt, hogy izzadság ütközzön ki rajta. – Szeretnék… többet megtudni… rólad. Miért idéztél meg engem, hogy kiszabadítsalak? – Tessék. Rátalált a hangjára anélkül, hogy úgy zihált volna, mint aki hegyet mászik éppen. Vagy egy jól felszerelt férfit. – Sosem mondtad – folytatta. – Úgy nézek ki, mint Odette hercegnő, vagy valami ilyesmi? – Ha igen, akkor Odette és Laila különös látvány lehettek. A szőke óriás és a barna tipegő. Féltékeny vagy? – Úgy értem, azt mondtad, hogy mindenki más fejében én a hercegnőjük vagyok. – Újra hozzá dörgölőzött, keményebben, de lassan, olyan lassan, hogy lehetetlen lett volna véletlennek ítélni. A szükség vezérelte. – De mikor a tükörbe néztem, akkor, nos, magamat láttam. Apró izzadságcseppek jelentek meg Nicolai szemöldökén, ahogy hozzáért és vele mozgott. – Egyáltalán nem vagy olyan, mint ő. Igen, ezt csináld még. – Akkor hogy működik a mágiád? – Erekciójának vége pont a legérzékenyebb pontjához dörgölőzött és felnyögött. – Miért állítja mindenki azt, hogy ő vagyok? – Mikor megidéztelek, akkor rád küldtem a képességem, hogy illúziót vonjak köréd, ami Odette képét vetíti ki. – A láncai csörögtek, ahogy megpróbálta lejjebb engedni a karját. Mikor rájött, hogy nem tudja, felmordult. – Mindenki másnak körülötted, kivéve engem, ugyanúgy nézel ki és beszélsz, mint ő. De istenem, mennyei illatod van. – Ahogy neked is. – Valóságos hatalom volt abban, ahogy beszélt. Annyira, annyira jó… ö… érdekes. Az órán sosem volt ilyen csodálatosan gyötrő érzés válaszokat kapni. – Le tudod venni az illúziót? A bőr lágyékkötő puha volt a lábai között, megdöbbentő kontrasztot alkotott az erekciójával, beleszédült, ahogy hozzá dörgölődzött. A szíve olyan erősen dübörgött a bordáinak, hogy attól félt, eltöri a csontjait. Le kellett lassítania, vagy felrobban, mielőtt véget érne a beszélgetés. 40
VÁMPÍROK URA – Nem. Nem tudom. Addig nem, míg együtt vagyunk. Az erőm… Csináltak velem valamit. Valahogy megkötötték a képességeim, ahogy a testem is. – Megnyalta a száját, elrejtve, majd újra felfedve az agyarait. Olyan élesek, olyan halálosak. – Szereted ezt, Jane? Kielégítelek? Annyira, hogy az megijesztette. – Igen. – Hajolj le! Csókolj meg! Újabb késztetés, hogy engedelmeskedjen… Helyette megdermedt. Igen. Meg akarta csókolni. Mégis tudta, hogy ha lehajol hozzá, ha addig csókolja, míg tervei szerint nem marad levegő a tüdejében, akkor szeretkezni fognak. Akkor nem lennének képesek megálljt parancsolni maguknak. Tessék, hiszen máris mennyire közel volt hozzá, hogy könyörögjön. Nem fog szeretkezni vele. Idegenek voltak. Sőt, ami rosszabb, ő egy vámpír volt, vérivó és a fajtáját tanulmányozta a kutatásai miatt. Ó, istenem, ha már a hangulatgyilkos gondolatoknál tartunk. Ha valaha rájönne, akkor nem a hangulat lenne az egyetlen, amit megölne. Nem fog rájönni, biztosította magát, mielőtt pánikba eshetett volna. Nem mintha ő elmondaná, és ki más tudhatta? Senki. Bár biztosan eltöpreng majd, hogy honnan tud ennyit a testfelépítéséről, mint szabadna. Mint a tény, hogy élt és nem volt halott, valamint ugyanabba a csoportba tartozott, mint az ember. Mindamellett valamikor majd hazamegy. Remélte. Sőt, mi több, veszélyben voltak és szorította őket az idő. Válaszokra volt szüksége tőle, nem pedig gyönyörre. Nem csókokra. Vonakodva lemászott róla és az ágy mellé állt. A térde majdnem összecsuklott. Lenyűgöző, hogy képes volt megtartani az egyensúlyát, mivel az izmai körülbelül olyan állagúak voltak, mint a zselé. – Jane? Nem tudott ránézni. Akkor megadná magát. Egyszerűen olyan átkozottul gyönyörű volt, azok a szemek annyira telve voltak éhséggel. Iránta. Csúnya Jane-ért, ahogy egykor a gyerekek hívták az iskolában. Máris elárasztotta a kísértés, hogy újra fölé másszon, és az eksztázis pillanatáig dörgölőzzön hozzá. Az illata hozzátapadt. 41
GENA SHOWALTER Szantálfa. Finom. Minden egyes alkalommal, mikor levegőt vett, belélegezte őt, gyengítve a döntését. – Leveheti valaki más az illúziót? – kérdezte, továbbra is a profilját mutatva felé. – Míg együtt vagyunk? – Miért hagytál itt? – Nem koncentráltam. Csak… – Rám gondoltál. És a szexre. Az arcát elöntötte a forróság, ahogy bólintott. A férfi mély hangon felmordult. – Ha nem fogadod el tőlem a gyönyört, legalább ülj le mellém. Legalább részben kapjalak meg, mint semmit se. Mondta a pók a légynek. Született csábító. Nicolai tudta, hogy csalogassa, kísértse. Megint csak a józan esze ellenére, leült. Ujjaival a bordáit simogatta, forróságától egész testében újra megborzongott. – A válasz a kérdésedre igen – mondta még mélyebb hangon. – Ha valakinek nagyobb a hatalma, mint az enyém, akkor megtörheti az illúziót. De ne is kérj ilyet. Nem akarod, hogy az itteni boszorkányok rájöjjenek, mit tettem veled. Várt, feszülten és csendben, hogy folytassa. De nem tette. Végül kibökte. – Nem hagyhatod ennyiben. Mi történik, ha rájönnek az igazságra? Újabb csend. A szíve még hevesebben vert. – Mi történik, ha a varázslatod véget ér, míg itt vagyok? – Megint csak várt. Nem sietett éppen megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Még akkor sem kell pánikolnod. Még nem. – Etess – mondta, agyarai rányúltak az alsó ajkára. – És akkor felerősödöm. Senki nem lesz nálam erősebb. – A végén a szavak összemosódtak. Egy része megborzongott a gyönyörtől, a másik pedig reszketett a félelemtől. A laborbeli vámpírok vértasakokból táplálkoztak. Soha nem harapták meg. Sosem akarta, hogy megharapják. Egészen eddig. Ha bárki elérhette, hogy élvezze a dolgot, akkor az ez a férfi volt. – Majd gondolkodom rajta. Most menjünk vissza egy kicsit. Ha bárkit a hercegnővé tudnál varázsolni, miért pont engem idéztél meg? – Miért őt teszi ki ekkora veszélynek? Nem, mintha igazán 42
VÁMPÍROK URA akarta volna őt és csak őt egyedül. Még emlékezett a megvetésére, mikor megtudta, hogy csak egy ember, emlékezett a meglepettségére. – Már kérdeztem ezelőtt, de sosem kaptam választ. Felé hajolt, kényszerítve a lány ujjait, hogy a bőrébe mélyedjenek. Egy néma parancs – és egy még nem lemondott követelés – az érintésre. – Nem kimondottan téged idéztelek meg. Rájött már, miközben beszélgettek, de a megerősítés lesújtotta. Muszáj volt ugyanazon a szinten maradnia vele, és bár meg volt láncolva, a férfi újra meg újra a következő szintre lépett, nélküle. – Akkor kit akartál megidézni? – kérdezte és egy X-et rajzolt a köldöke köré. Pislogott. A köldöke? Fenébe! Az akaratereje béna volt. Természetesen mondta magának, hogy ne érintse meg, és mégis az első dolga az volt, hogy birtokba vette a köldökét. – Jane? Mély hangja meglepte, úgy kihúzta magát, mint aki karót nyelt. Egy pillanattal később pillantása találkozott Nicolaiéval. Hiba. Folyékony ezüst szemei izzottak a vágytól. Egykedvű pillantása tengernyi vágyat rejtett. – Igen? – Veszély, Jane Parker, veszély. – Elkalandoztál, pedig csak azért beszélgetünk, mert ezt akartad. Ehelyett akár… – Sajnálom – mondta a lány, mielőtt befejezhette volna. Jobb nem rágondolni, mit is csinálhatnának a vágyaik hevében, és minden oka meg is volt rá, hogy ne tegye. Kezét a feneke alá húzta, súlya egy helyben tartotta. Remélhetőleg. – Mostantól figyelek. Nyelvét végighúzta a szemfogain, Jane pedig nem tudta megállni, hogy ne képzelje el, ahogy az a nyelv a lába között nyalogat. – Azt idéztem meg, aki meg tud menteni. Ó, édes Jézus. A csontjai elolvadtak. Talán jó ötlet lenne még egyszer fölé mászni, tűnődött. Akkor jobban hallaná. Igen, igen, mivel elég rosszul hallotta, és… Fenébe, gondolta megint. Okosabb is lehettél volna, minthogy ránézz! Megköszörülte a torkát. – Szóval kiszabadítalak, és utána mi történik? – Helyes. Vissza a témára. – Nem vagyok… biztos benne. Igazság, vagy hazugság? Ez a habozás… – Haza fogok térni?
43
GENA SHOWALTER – Már mondtam. Nem tudom. Talán vár rád egy férfi? – kérdezte, a szavak mintha egy köszörűn préselődtek volna át. – Nem. Máskülönben nem lovagoltalak volna meg. A hűség fontos. – Nem volt semmije és senkije azon a napi rutinon kívül, amit kialakított. Felkelni reggel fél hétkor és futni öt mérföldet. Lezuhanyozni, felöltözni és reggelit készíteni. Néhány óráig olvas, általában valamit a makrorészecskékről, néha romantikus regényt, aztán ebédet csinál. Olvas még néhány órát, online megvásárolja, amire szüksége van, aztán sétál a taposógépen egyet, hogy ellazítsa összecsomósodott izmait. Megfürdik, vacsorát készít. Tévét néz, majd alszik. Izgalmas. Nem kellett dolgoznia, mert először is annyit keresett a kutatásaival, hogy sosem lenne képes elkölteni; másodszor pedig olyan sok pénzt kapott az autóbaleset után, hogy képtelen lenne elkölteni. Az egyetlen probléma az volt, hogy olyasmire vágyott, amit pénzen nem vásárolhat meg. A családjára. Egy második esélyre. – De ott nem vagyok veszélyben – tette hozzá halkan. – Szóval mondd el. Te mit fogsz tenni, ha kiszabadulsz? Abszolút eltökéltség ült ki a vonásaira. – Megölöm a kínzóimat. – Közönyös, rideg. Egy eskü. – Azután elutazom Eldenbe. A „megölöm a kínzóimat” rész nem kellett volna, hogy ennyire kicsapja nála a biztosítékot, de így volt. Nagyon. Az a sok kegyetlenség… A férfi megvédené azt, ami az övé és harcolna azért, amit akart. Mindig. Azok, akik kínozták és azok is, akik szerették, szenvednének. És mellette egy nőnek sem kellene aggódnia semmi miatt. Nos, kivéve az alsóneműit. Azokat néhányszor széttépheti. – Ha idehívom a gyógyítót és megteszi, amit kell, aztán elengedlek, de nem térek egyből haza, magaddal vinnél? Nem fog itt maradni; ennyit tudott. Nicolai talán azt tervezi, hogy mindenkit megöl, de ő csak egy férfi volt. Vagy vámpír, mindegy. Lesznek túlélők. Túlélők, akik keresni fogják azt, aki elengedte a csúnya nagy vámpírt, csakhogy megbüntessék. És minél többet időzik ebben a palotában, annál nagyobb veszélyben lesz, ezt mondta a férfi. Mégsem merne egymaga kitörni innen. Semmit nem tudott erről a földről. Erről a varázslatos
44
VÁMPÍROK URA birodalomról, ahol mágiát tudnak végrehajtani, emlékeket kitörölni és erős vámpírokat rabszolgává tenni. Nicolai kinyitotta a száját, majd becsukta. Aztán ellazult, teste belesimult a matracba. Pillantása ellágyult, felforrósodott. – Mit tennél azért, hogy velem maradhass? – kérdezte, hangja megint olyan volt, akár a füst, ott gomolygott körülötte, próbálta újra magához csalni. A keze megrándult, előre akart nyúlni, a késztetés, hogy megérintse, új életre kelt. Meg karta ismerni bőrének tapintását – eddig nem is nagyon figyelt rá. Újra fel akarta fedezni testének forróságát. Máris feléje nyúlt… Talpra ugrott és elhátrált tőle. Leülni mellé nagy hiba volt. Nem tudott koncentrálni és képtelen volt magánál tartani a kezét. – Jane – mondta kimerülten. – Mi az? Szeme összeszűkült, arany pettyei fénylettek, izzottak az ezüstön. – Felejtsd el. Megválaszoltam a kérdéseid? – Igen. Várj, nem, én… – Túl késő. Már igent mondtál. Nem gondolhatod meg magad. Most pedig hívd ide a gyógyítót. – A lányhoz közelebb eső kezét annyira megemelte, amennyire csak tudta, a bilincs hozzádörzsölődött a fémhez. – És vedd le a láncokat. Fenébe vele. Sosem ígérte meg, hogy magával viszi. – Rendben. Először a láncok. Aztán a gyógyító. De tartozni fogsz nekem. Sokkal. És ne táplálkozz belőlem. Nem könyörögtem. – Megjegyeztem. – Megbízom benned. Ha megszeged a szavad, soha többé nem fogok. Amint kívül esel a bizalmamon, mindig is kívül leszel. – Megfordult és lehajolt az éjjeliszekrényhez, majd kihúzta a legfelső fiókot. Igen, egy hosszú, vékony kulcs feküdt egy bordó bársonyágyon. – Nézd csak. Milyen egyszerű. – Odette! – A zsanérok egy másodperccel az előtt nyikorogtak, hogy a hálószoba ajtaja a falhoz vágódott volna. Jane elakadó lélegzettel pördült meg. Egy alacsony, hájas, vörös arcú nő fújtatott és zihált az ajtóban. Tengerészkék és arany ruhát
45
GENA SHOWALTER viselt, az anyag túl szűk volt kerekded alakjához. Éjfekete, ezüsttel átszőtt haja volt, haját hátrafésülték, és olajjal kenték be. Az idő nélküli városnak sikerült behajtani az adósságát. – Szembe merészelsz szállni velem, te lány? A királynő, gondolta szörnyülködve és kissé pánikba esve. Az „anyja”. A nő az ostorral. Ne feledd, hogy Odette-nek kéne lenned. A félelem figyelmeztető sebességgel dübörgött Jane ereiben, csatlakozva a szörnyülködéshez és pánikhoz. Veszély, veszély, veszély, sikoltotta az agya, és ez nem az a kellemes fajta volt, amit Nicolai kínált. Ha ez a világ egy kicsit is hasonlított az övére, vagy legalábbis amilyen egykor volt, akkor ennek a királynőnek minden és mindenki felett abszolút hatalma volt a királyságban. Jane-t is beleértve. – Én-én sajnálom. – Jane pillantása Nicolaira siklott. Arca most teljesen üres volt, vonásait elsimította. Mégsem tudta elrejteni a feszültséget a bicepszében és az izmaiban. Gyakorlatilag vibrált. Olyan titokban, amennyire csak lehetett, odadobta neki a kulcsot. – Nem akartam tiszteletlen lenni veled, A-Anyám. Királynő. – És mégis megtetted. Te, az örökösöm, akire felnéznek az embereim, bolondnak tüntettél fel. – Legalább nem vette észre a kulcsot. – Ahelyett, hogy felkerested volna imádó anyád, egy szolgához mentél. – Miközben a királynő beszélt, két őr suhant a lány mellé. Jane nem ismerte fel őket; magasabbak voltak és gonoszabbnak tűntek, mint a többiek. – Most megbüntetlek. A férfiak tovább jöttek felé. – De… Én… Nem teheted ezt. Állj! Ne merjenek hozzám érni! Eresszenek el! Nicolai száját vicsorgás hagyta el. Ami fájdalmat ígért. Sok, nagyon sok fájdalmat. Mintha senki nem vette volna észre, csak Jane. Az őrök megragadták a karját és elkezdték őt kifelé rángatni a szobából. – Az enyém! – csattant fel Nicolai. – Nem érintheted! Megint csak nem törődtek vele.
46
VÁMPÍROK URA – Elég! Eresszenek el! – Küzdött, rúgott és kiabált, de nem lazult a szorításuk. Maga mögött hallotta, ahogy Nicolai nekifeszül a láncainak. – Az enyém! – Bármit megtehetek, amit akarok – mondta a királynő, olyan felsőbbségesen, hogy Jane-nek kedve lett volna felpofozni. – Talán az a kis ütés a fejeden elfeledtette veled. De ne aggódj, kis kedvencem. Majd emlékeztetlek – és biztosra veszem, hogy többet nem fogod elfelejteni.
47
GENA SHOWALTER
EGYSZER SEM KIÁLTOTT, SOHA nem zihált, ahogy az ostor finom bőrén csattogott. Nicolai Odette ágyához volt láncolva. Nem jelölte meg Jane-t, ahogy akarta, de valahogy annyira rá volt hangolódva, tudta, hogy soha mással nem lesz ilyen. Nem lett volna szabad képesnek lennie rá, hogy a lányra koncentráljon, különösen, mikor küzdött az iránta érzett perzselő vággyal – a testére, a vérére –, és minden más gondolata ködös lett és jelentéktelen hozzá képest. Most dühöt érzett. Olyan sok dühöt és minden cseppje az őrökre irányult. Végigrángatták a lányt a fényűző folyosón, mely tele volt a királynő és lányai portréival, le a fekete bársonnyal borított csigalépcsőn a túlságosan hivalkodó bálterembe. Bár már nem volt a szobában, Nicolai még mindig látta őt. Mintha az elméjük valahogy összekapcsolódott volna. Egész úton küzdött. Csak mikor az étkező asztalra döntötték, és az arcát a fényezett asztallapba nyomták, csak mikor letépték a ruhája hátulját, akkor vált mozdulatlanná. Zihálva oldalra fordította a fejét, hogy a királynőre nézzen. A Szívkirálynő, aki arról volt híres, hogy szívesen lakomázik a még mindig élő szervekből a véget nem érő ifjúságának érdekében végrehajtott varázslatok és kántálások közepette. – Ne tedd ezt – könyörgött Jane. – Nem akartalak megsérteni. A királynő felemelte rengeteg hurkából álló tokáját, miközben az alsó hurkák himbálóztak. – És mégis sérelmet követtél el ellenem. – Sajnálom. – Majd fogod jobban is. – Kérem – mondta Jane, a bőre sápadt volt a félelemtől és fényes az erőfeszítéstől. – Adjon még egy esélyt. Talán a királynő válaszolt. Nicolai soha nem tudhatta meg. Túlságosan koncentrált Jane hátára. Máris hegek borították. Több 48
VÁMPÍROK URA mint amennyit meg tudott volna számolni. A gerincétől a bordákig húzódtak, piros és dühös jelei a fájdalomnak. Tovább nyújtóztak a ruha lógó anyagán, talán egészen le a lábán. Mi a poklot műveltek vele? A bűntudata azonnal, robbanásszerűen életre kelt, és ezúttal képtelen volt összezúzni. Ő tette ki őt ennek a helyzetnek. Ezt a finom, űzött nőt szívfájdító illatával, aki az egyetlen napsugarat kínálta neki a sötét örvényében. Eljött, hogy megmentse őt, megbízott benne annyira, hogy meglovagolja, miközben beszélgetnek. Hozzá dörgölőzött, kiegyenlítetlen magasságokig repítve ezzel az ő vágyát, orgazmus nélkül is. És az ellenállása… Istenek, össze akarta zúzni. Még mindig. Azt akarta, hogy ismerje a harapását és a csókját. A birtoklását. Talán nem volt más, csak egy kihívás, mely felett győzedelmeskednie kellett. Nem számított. Egész egyszerűen a lány az övé volt. Enyém, kiáltotta tovább minden porcikája. Egyedül az enyém. Nem engedheti, hogy megkorbácsolják. Nicolai a mellette pihenő kulcsra nézett. Jane felé hajította és a matracon landolt. Bátor gesztus a részéről, de haszontalan. Nem tud eléggé lehajolni, hogy elérje a szájával. Nem tudja a kezét úgy fordítani, hogy elérje. Semmit nem tud csinálni vele. Mégis a gondolat, hogy megpróbálta, hogy gondolt rá még akkor is, ha veszélyben volt… meghatotta. Meg fog szökni. Akármi is szükséges hozzá. Meg fogja menteni. Eddig még soha nem hagyták magára a börtönén kívül úgy, hogy egy őr se volt látó- vagy hallóközelben. Megrántotta a bilincsét. A fém belevágott máris sérült bőrébe, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt. Meghúzta, miközben Jane felé nyújtózkodott, de akkor nem érdekelte, nem érezte a fájdalmat, csak a szenvedélyt. Most érezte azt is. Bár ez nem állította meg. Csak úgy, mint az előbb, a kötelékek kitartottak mind rajta, mind az ágyon. A fogát csikorgatta. A gyűlölete Laila iránt, az anyja, sőt, Delfina iránt egyre csak nőtt ezzel egy ütemben. Pusztítani…
49
GENA SHOWALTER Behunyta a szemét és a még mindig benne kavargó erőre összpontosított. És ott volt, sötét, olyan sötét, örvénylő, kiaknázatlan vihar, mely kétségbeesetten csak a szabadulásra vágyott; és csak annyi volt a dolga, hogy áttörje az üvegkalitkát, amit benne emeltek. Egy üvegkalitkát, melynek máris vékony repedések futottak végig a közepén. Használd! Nekirohant a mentális üvegnek, újra és újra. Semmi. Karmolta. Még mindig semmi. Fenébe! – Most – hallotta meg a királynőt, hangja visszarántotta Nicolait a jelenbe, Jane-hez és a köztük lévő kapcsolathoz. Valahogy sikerült megszöknie annyi képességének, mely lehetővé tette számára, hogy továbbra is figyelje őt a köztük lévő távolság ellenére. Bőr sivított a levegőben. Az első csapás. Jane szorosan lehunyta a szemét és összeszorította a száját. Elfintorodott, de egyetlen hangot sem adott ki. Megtették. Megkorbácsolták. Ebben a pillanatban valami eltört Nicolaiban. Nem az üvegkalitka, hanem valami sokkal veszélyesebb, üvöltött, akár egy megvadult állat, aki elérte tűrőképessége határait. Az első pillanattól kezdve, hogy Nicolai kiszúrta Jane-t, a teste reagált rá. Megtapasztalta a vágyat, bűntudatot és birtoklást különböző mértékekben. Most a birtoklási ösztön egyszerűen mindent felülmúlt. Enyém, gondolta újra. Ezúttal a szó valahonnan nagyon mélyről eredt belőle, olyan megállíthatatlanul, mint egy lavina. Nem értette a kegyetlenséget, ami a gondolattal érkezett, és nem akarta most megvitatni ezt magában. Később. Majd később eltűnődik rajta. Most ebben a pillanatban mindennél jobban tudta, hogy a lány az övé volt – a megmentője, a nője – és semmi más nem számított. Az őrök hozzáértek. Bántották. Meg fognak halni. Fájdalmasan. Mire végez velük, valószínűleg meg fogják köszönni neki, hogy megöli őket. Csak ki kellett szabadítania magát. És ki is fogja. Semmi nem állíthatja meg. Most nem. Többé nem. A „hamarosan” végre elérkezett. 50
VÁMPÍROK URA Mágikus vámpírnak lenni, ahogy Jane nevezte, nem fog segíteni neki; ismerte most el. Bár az eltökéltsége csak erősödött, keveredett a gyűlölettel, a perzselő birtoklási ösztönnel. El fogja érni őt egyszerűen határozottsággal; meg fogja menteni őt. Nem számít, mit kell tennie hozzá. A pillantása a csuklóbilincsekre siklott és résnyire szűkült szemekkel figyelte. A hüvelykujja nélkül a keze egyszerűen átcsúszik rajta. Nem volt ideje gondolkozni rajta. Viszlát, hüvelykujjak. Ráharapott a nyelvére, felkészülve az éles fájdalomra, ami következni fog, kezét előrenyújtott hüvelykujjal a fejtámlába verte. Reccsenés. A csontok az első ütéstől eltörtek. Mély levegőt vett, de mint Jane, egy hangot sem hallatott. Ütés, ütés, ütés. Minden egyet ütés egyre nagyobb kárt okozott, eltépte az inat, izmot, kilapította a csontot. Mire végzett, már izzadt, vérzett és a karja petyhüdt volt. De a felsőteste immár szabad volt. Egyetlen morgással felült. Hallotta a bőr fütyülését a levegőben, halk levegővételt. Újabb korbácsütés Jane finom bőrére. A bőrre, melyet simogatni akart. A keze túlságosan meg volt csonkítva ahhoz, hogy meg tudja fogni a kulcsot. Valójában az erőfeszítése miatt a kis fém egyetlen koccanással a földre hullott. Majd később szüksége lesz rá, hogy levegye a nyakbilincset, és majd felveszi a szájával – miután kiszabadította magát. Összeszűkült szemekkel nézett a lábára. Egy másik szögben a lábai egyszerűen kicsúsznának a fémbilincsekből. És csak annyi volt a dolga ahhoz, hogy elérje a kívánt szöget, hogy eltöri a bokája és a lábfeje közti csontot. Nicolai elkezdte rugdosni az ágytámlát. JANE BEHUNYTA A SZEMÉT, hogy elrejtse a könnyeket, melyek olyan eltökélten ki akartak buggyanni. Nem mintha nem tapasztalt volna ezelőtt fájdalmat. Az ég szerelmére, hiszen eltört a gerince, a lába hónapokig használhatatlan volt. Aztán ott voltak a műtétek. Műtétet műtét követett, hogy a csontjait tökéletesen a helyükre tudják illeszteni. Aztán természetesen ott volt a rehabilitáció. 51
GENA SHOWALTER Szóval ez a korbácsolás? Még csak fel sem villant a fájdalomradaron. Mégis a megaláztatás, hogy egy asztalra döntötték, letépték a ruháját, és a hegek látszódtak mindazok számára, akik bántani akarták, testét olyan kötelékek tartották, melyeket nem látott – mágia? –, majdnem megölte. És mindez miért? Mert nem volt hajlandó beszélni egy kövér, csúnya nővel, mikor az hívatta? Szegény Odette. Hát így élt? Mindig rettegve a következő büntetést? És szegény Nicolai. Jane nem hibáztatta, hogy mindent megtett a szabadulásért, ami csak tellett az erejéből. Ő maga is ugyanezt tette volna. Valójában csak magát okolhatja ezért. Ha hallgatott volna Nicolaira, ha kiszabadította volna akkor, mikor mondta, akkor már messze, nagyon messze lehetnének ettől a borzalmas helytől. Nos, vagy legalábbis ő messze lenne. Maga mögött hagyta volna. És talán még mindig, gondolta. A beszélgetésük alatt nem sikerült ígéretet kisajtolnia belőle. Nem fogja maga mellett tartani, sem megvédeni. És most már túl késő volt. Nem fogja semmiképp megláncolva hagyni ezek után. Semmilyen okból kifolyólag sem. Ki fogja szabadítani abban a pillanatban, hogy fizikailag képes lesz rá, aztán majd maga szökik meg. Talán ostobaság ez részéről. Valószínűleg. Oké, biztosan. Engedni, hogy elválasszák attól a személytől, aki tudta, hogy kicsoda és micsoda ő, az egyetlen embertől, aki hazaküldheti… micsoda ostobaság. De ez akkor sem fogja megállítani. És váó. Jane Parker ostobának van nevezve. Ez új volt. Jókedv nélkül nevetett fel. Ez új volt a fájdalom küszöbén állva. Szép. – Talán szórakoztat? – kérdezte a királynő. Jane nem is törődött vele. A királynő dühösen felsikoltott. – Egyértelmű, hogy nem ütöd elég keményen. Te! – csettintett egyet az ujjával. – Vedd át a korbácsot. A te kezed erősebb, ahogy már bizonyítottad. Ó, basszus. Szünet, majd a korbács újra és újra lecsapott. Keményebben. Annyival keményebben. Újra és újra, a percek csak teltek. Jane még mindig nem adott ki egy hangot sem. Haza akart menni. Vissza az unalmas életéhez, ahol még irányítani tudott. 52
VÁMPÍROK URA A korbács nem csapott le többször. Végre visszavonuló. – Megtanultad végre a leckét, Odette? – kérdezte várakozón a királyné. – Vagy nyúzassam le a bőrt a lábadról is? Kinyitotta a száját, hogy megmondja a ribancnak, menjen a pokolba – ezúttal nem siklott el felette –, de megállította magát, mielőtt akár egy szó is elhagyhatta volna a száját. Hittek egyáltalán ezek az emberek a pokolban, vagy tudták, hogy mi az? Kinyilvánítaná vele az emberségét, ezzel elveszítve a védelmet – azt a kicsit, ami volt –, melyet az a meggyőződésük biztosított, hogy ő Odette hercegnő? – A hallgatás nem… Üvöltés visszhangzott a falakról, mély, torokhangú és fájdalmat ígért. Mindenki megdermedt a helyiségben. Jane elfelejtette, hogy kell lélegezni. Az a hang… soha nem hallott még hozzá hasonlót. Egy állat szabadult el, talán egy oroszlán, biztosan annak kellett lennie. És egyértelműen emberek voltak az étlapon. Újabb üvöltés, melyet a bútorok törésének hangja követett, valamint az apró dísztárgyak ripityára törése. Fájdalmas kiáltások. Zihálás, lépések. Elmentek az őrei? – Ne hagyjanak itt! – kiabálta. – Mi folyik itt? – csattant fel a királynő. Oké. Helyes. Még mindig itt volt. Akármilyen ribanc is volt. – Te ott, nézd meg! Te pedig védj meg! – Engedjen el! – követelte Jane. – Most! Ügyet se vetettek rá. Az egyik őr a bejárat felé igyekezett, ahol most beözönlött a többi őr, hogy megszökjenek a szörnyeteg elől, de nem sikerült kijutnia a szobából. Élve nem. Volt egy elmosódott mozdulat, majd vér spriccelt és a fej nélküli hulla a földre zuhant. A szeme sarkából kiszúrta Nicolait. Rémesen nézett ki, vér borította, petyhüdt karja a teste mellett lógott. Szemfogait egy rémséges, vérvörös vicsorban villantotta ki, és akkor Jane megértette. Ő volt az állat.
53
GENA SHOWALTER Hála az égnek. Némi feszültség elillant a testéből. Valahogy, valamilyen módon sikerült megszöknie. A terve, hogy elpusztítson mindenkit a palotában, máris megindult. Ezelőtt úgy gondolta, lesznek túlélők. Most már nem annyira hitt benne. Nekiment egy újabb őrnek, válla a férfi középső tájékába csapódott, ezzel hátra taszítva őt. Az őr nekiesett egy másiknak, annak, akinél a korbács volt. Mindketten a földre estek. Nicolai beleharapott a korbácsoló nyakába és megrázta, a farkas első étkezése hónapok óta. Sikolyok… csend… halál. Ezzel Jane is megszabadult, akármi is tartotta fogva. Felegyenesedett. Éles fájdalom nyilallt a hátába, végigörvénylett a testében. Alig vette észre. Ruhája lógott a válláról, egy pillanatra kivillantva a mellét. Sietősen felhúzta, és fenn tartotta az anyagot. Nicolai ezüst-arany szeme a királynőre szegeződött, akit többé egy férfi sem védett. Vér – és más dolgok – csöpögött az ajkáról. Arckifejezése olyan sötét volt, olyan gyilkos, hogy még Jane is elhátrált tőle. Rémisztő látvány volt. Egy harcos, akit magával ragadott a vérszomj, az egyetlen célja mindenki és minden elpusztítása maga körül. A királynőre támadott. – Meghalsz. Meg fogsz halni. – Hogy merészelsz így megfenyegetni engem és az embereim? – csattant fel a boszorkány. – Engedtem, hogy élj, miután megkínoztad a legidősebb lányom, és most leköpnéd a kegyelmem? Őrség! Egy őr sem jelent meg. Talál túlságosan lefoglalta őket, hogy halottak. – Ő… Enyém! – vicsorogta Nicolai, Jane elé állt, közben tovább körözött a királynő körül. Valami nem volt rendben a lábával, bokái furcsa szögben álltak, léptei mégis kimértek és eltökéltek voltak. A királynő felemelte az állát. – Azt gondolod, hogy megvéded tőlem a lányomat? A lányt, akit megpróbáltál megölni? – Enyém! – Akkor gyere, rabszolga. Kapj el! Jane szíve újult erővel kezdett dübörögni. A lába reszketett. Ez egy olyan jelenet volt, amit a királynő nem remélhetett, hogy megnyer. Ugye? Kérem, legyen így! 54
VÁMPÍROK URA Nicolai felé lendült. A királynő elvigyorodott, előre nyújtotta a karját és erőhullámok pulzáltak felőle. A körülötte lévő levegő megremegett, sűrűsödött. Nicolai egy olyan falba ütközött, amit Jane nem láthatott és hátra vágódott. Újabb üvöltés hagyta el a torkát, mikor talpra ugrott. Sérült öklével ütlegelte a láthatatlan falat, szemfogai kivillantak. A királynő önelégülten felnevetett. – Most már látod? Mikor még erőd teljében voltál, sem tudtál megérinteni engem. Messze feletted állok. Csizmás lábak lépése visszhangzott és Jane tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy az őrség második sora masírozott be a helyiségbe. Szóval, mégis voltak még katonák. Ez az új sereg kardokat tartott a kezében és lándzsákat, mikor kiszúrták a vér borította Nicolait, azonnal mozgásba lendültek. – Ne! – Jane elé ugrott, a mozdulat inkább az ösztön, mint a megfontolás eredménye volt. Mint azt jól tudta, még a vámpírokat is meg lehetett ölni, és nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Nicolai – nem tudta nézni – megtapasztalja ezt. Erős karok fonódtak a derekára és egy kemény testhez rántották. Még mindig az ösztönök vezérelték, ezért egy percig küzdött, rúgott és belekönyökölt. – Enyém. Maradj… veszteg. Nicolai. Ellazult dühöngő állatiassága ellenére. Forró volt. Szilárd és határozott a sérülései ellenére. Még romlott is. Olyan gyorsan vette a levegőt, hogy megérezte a szantálfát, amit lassan kezdett megszeretni. Hát akkor legyen. Együtt halnak meg, gondolta távolian. Olyan sok mindent élt túl az elmúlt évben. Az autóbalesetet, sérüléseket, melyek a legtöbb embert megölték volna. Sérüléseket, melyeknek meg kellett volna ölniük őt. Különösen, mivel könyörgött a halálért, és nem tett semmit, hogy segítsen magán. Annyira elveszett, csak azon tűnődött, miért ő? Mi volt benne olyan különleges, olyan más, hogy képes volt elviselni azt, amit mások nem? Semmi sem.
55
GENA SHOWALTER És most, mikor élni akar, végre meg fog halni. Micsoda irónia itt a végén. Nem fogja tudni jobban megismerni Nicolait. Nem fog tudni több időt tölteni vele, együtt nevetni, vagy szeretkezni vele. Meg kellett volna csókolnia őt korábban. – Enyém – ismételte Nicolai a fülébe. – Biztonság. – Egyik karját előre nyújtotta, és a királynőt utánozta, és a levegő megremegett, sűrűsödött körülöttük, egy… pajzsot formálva? Számukra? Leesett az álla, mikor a katonák beleütköztek, és épp úgy repültek hátra, mint Nicolai. Elakadt a lélegzete. – Hogyan… – Sétálj! – mondta Nicolai azon a halálos hangon. Egyszavas mondatai épp olyan bosszantóak voltak, mint amennyire hálás volt értük. Előre taszította. Egy lépés, kettő, átbotladozott az elesettek, lemészároltak hulláin, melyek ott hevertek körülötte. Azok, akik még álltak, arrébb lettek taszítva a pajzs által. Az ebédlőn kívül egy előcsarnok volt. Tágas és minden irányba ajtók nyíltak. Pontosan hová is kéne mennie? Laila rohant le a lépcsőn, fekete haja lebegett utána, az ezüstóra pattogott a mellkasán. Mikor kiszúrta Jane-t és Nicolait, megtorpant. Nicolai rávicsorgott. Elengedte Jane-t, mintha fel akarna vágtatni a lépcsőkön és meg akarná támadni, de gyorsan meggondolta magát. Szabad karjával újra átkarolta Jane derekát, a másikkal biztosította, hogy a pajzs egy pillanatra se inogjon meg. – Enyém. Tényleg kezdte megkedvelni ezt a becenevet. A fiatalabb nőnek nehezére esett a légzés, zöld szeme féltékenységtől és gyűlölettől izzott. – A tiéd? Nem a tiéd. Odette, meg akar ölni téged. Küzdj ellene! Használd a mágiád! Jane nem is foglalkozott vele. Döbbenet vette át a düh helyét, de csak egy pillanatra. Mikor a hercegnő visszanyerte az önuralmát, elkiáltotta magát. – Valaki állítsa meg őket. Most! – De az őrök még mindig nem tudták áttörni a pajzsot. – Megbabonázta Odette-et! – Mágiára van szükségünk, hercegnő – mondta egyikük. – Varázsoljon nekünk valamit. Bármit. – Nincs mágia – csikorogta Laila habozás nélkül, és egy villanásnyi pánikkal. Aztán Nicolaihoz fordult. – Azt hiszed, hogy 56
VÁMPÍROK URA elvakítottam a vámpírhatalmad és a képességeid, de nem babonáztalak meg, hogy örökre itt maradj? Talán képes leszel elhagyni a kastélyt, de vissza fogsz jönni. Ezt megígérhetem neked. Újabb morgás tört fel Nicolai torkából, ezúttal olyan hevesen, hogy Jane teste is vibrált tőle. – Megölheted, ha akarod – mondta Jane. – Várok. Erősebben szorította. – Enyém. Láthatóan az, hogy megvédje őt, erősebb volt a bosszúvágynál. Hogy mi változtatta meg a gondolkodásmódját, nem tudta, de a döntése ajándék volt, jobb, mint egy gyémánt és olyasmi, amit sosem fog visszaadni. Igen, tényleg meg kellett volna csókolnia, míg esélye volt rá. Amint biztonságban lesznek, bepótolja ezt a mulasztást. Laila felemelte hurkás állát, ezzel a királynőre emlékeztette Janet. Elmosolyodott és köröket írt le az óra közepén mutatóujja hegyével. – Menj. Próbáld meg. Bukj el. – Indulj! – ismételte Nicolai. – Merre? – kérdezte Jane, és még erősebben szorította a ruháját. Nem szólalt meg újra, csak az egyik ajtó felé terelte őt. Nagy, erős vállát használva lökte ki, óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon neki. Az endorfinok olyan erősen áramlottak az ereiben, hogy önthetett volna akár sót is összevagdalt hátára, és azt sem érezte volna. Mégis. Ezüstös holdfény tűnt fel előttük. Ahogy egy hatalmas síkság is taláros férfiakkal és nőkkel, akik ráérősen, boldogan sétálgattak, gyerekek táncoltak körülöttük. Ezen túl Jane fákat pillantott meg. Mérföld után újabb mérföldnyi fehér fákat, leveleik hullámoztak, úgy táncoltak együtt, akár a részeg szellemek. A táj valahogy ismerős volt számára, mintha járt volna már itt azelőtt. Hogyan… Miért? Jane csak tátogott, próbálta megérteni – míg Nicolai el nem eresztette, és gondolatai zuhanórepülésbe kezdtek. Máris magára hagyja? A csalódottság megrázta. Szerette az érintését, többet akart. Talán mindörökké, ami talán épp olyan ostobává tette, mint akkor az a dolog. Hála az égnek, nem hagyta sokáig elválasztani magukat. Mellé lépett, megfogta a kezét olyan erősen, amennyire csak tudta – ami nem volt valami sok a roncsolást tekintetbe véve –, és a tömeg felé rántotta. 57
GENA SHOWALTER – Erre. Egy gyermek kiszúrta és meghajolt. Zúgolódás támadt, és hamarosan mindenki követte a példáját. Jane megbotlott. – Ö, helló – mondta, mert más nem jutott eszébe. – Hercegnő – dörmögték. Nem boldogan, hanem a félelemtől. – Menekülni… gyorsabban… – mondta Nicolai, és maga után húzta. – Örömmel – morogta Jane és sprintelni kezdett.
58
VÁMPÍROK URA
ÓRÁKIG UTAZTAK – vagy legalábbis úgy tűnt –, bár sosem sikerült kijutniuk az erdőből. Nicolai gyanította, hogy körbe-körbe mennek, és az ő elátkozottsága volt középen. Mikor már azt hitte, sikerült haladniuk valamit, a csillogó tetőt kémlelte. A tetőt, mely híressé tette Delfinát, a zsindelyek csak tündekönnyet tartalmaztak. Akármit tett is, nem tudta megváltoztatni az útvonalát. Bukás. A szó, amit Laila használt. Menj! Próbáld meg! Bukj el! A mágiáját használta rajta, ahogy mondta, eszmélt rá. De miféle varázslatot? Míg nem jön rá, addig nem küzdhet az ereje ellen. Ahogy a kérdés és a válasz megfogalmazódott az elméjében, éles fájdalom nyilallt belé. Összekoccant a foga. Legalább az őrök nem tudták követni a nyomait. Még akkor sem, mikor a mágikus pajzs füstfelhővé vált körülötte. Varázslat, melyről azt sem tudta, hogy volt képes uralni. Csak annyit tudott, hogy a királynő pajzsot emelt maga köré, ő pedig azonnal tudta, hogyan csinálhatná meg ugyanezt. Most azonban fogalma sem volt, hogy idézhetné meg; a képesség eltűnt, mintha sosem lett volna. És a hiánya dühítette. Meg kell védenie Jane-t, bármilyen áron. Enyém. A birtokló kijelentés most már olyannyira a részévé vált, hogy nem tudta, hogyan volt képes eddig nélküle élni. Szóval igen, meg fogja védeni. Még magától is. Az éhségét teljesen kielégítette, annyi katonának szívta ki a vérét, miközben felé tartott, és mégis, még mindig érezte őt. Az ő asszonya. Olyan édes. Még mindig meg akarta ízlelni. Olyan nagyon. De a lány megsérült és pihenésre volt szüksége. Nem mintha panaszkodott volna. Egy szót sem szólt, mióta elhagyták a palota udvarát. Egész idő alatt mögötte maradt, minden utasítását elfogadta, követte az útmutatását. Sántikált, gondolta, és néha a karját használta támaszként. 59
GENA SHOWALTER Nem engedte magának, hogy vessen rá egy pillantást, tudva, hogy már rég megállt volna, ha bármilyen módon fáradtnak tűnik. Olyan messzire akarta tudni a palotától, amennyire csak lehetséges volt. Messze Lailától és a királynőtől – akiknek már halottnak kéne lenniük és egy sírban rothadniuk. Az, hogy éltek… Megérte. Jane is életben volt. A bokája sajgott és egy barlangba vezette őt, amit véletlenül vett észre, valahányszor visszatért. – Itt – mondta, hangja barátságtalanabb volt, mint szerette volna. – Itt biztonságban leszünk. – Biztos volt benne. – Ó, jó. Visszatértél a normál önmagadhoz. Normál önmagához? Ez mit jelentett? – Pihenj! – Amint visszanyerték az erejüket, visszatérhet a palotához, beosonhat, megöli Lailát és az anyját, majd megkeresi a gyógyítót, ahogy tervezte. Mielőtt távozik, majd védelmet von ide, így Jane biztonságban itt maradhat. Amint visszatértek az emlékei és az ereje, akkor visszajön érte. Együtt utaznak Eldenbe. Kezét ökölbe szorította. Elden. Mi várt rá Eldenben a vágy mellett, hogy megöljön egy királyt, akit még sosem látott? Legalábbis tudomása szerint nem ismerte. Csak azt tudta, hogy a férfi lemészárolta az előző uralkodókat és brutális erővel ragadta magához a hatalmat. Nicolai hallotta, mikor a szolgák az uralkodó leváltásáról pletykálkodtak. Tegnap, vagy évszázadokkal ezelőtt, nem volt biztos benne. Akármilyen bűbájt varázsoltak a boszorkányok a kastély köré, a bent lévők számára megdermedt az idő, a napok egymásba mosódtak és képtelenség volt megszámolni. Nicolai azon tűnődött, vajon találkozott-e valaha az előző uralkodókkal. Talán még őrizte is őket. Miközben őket nem tudta felidézni, a kastélyukat gond nélkül maga elé tudta képzelni. Egy tornyosuló monstrum, inkább a támadások kivédésére építve, mint esztétika szempontjából. Egy dús, zöld erdő vett körbe egy tavat, és az a tó fogta közre az építményt. Nem volt látható bejárat, csak az őrök hídja – egy híd, melyet jobban ismert a saját tenyerénél. 60
VÁMPÍROK URA Sóvárgott arra a kastélyra, a tóra és az erdőre. Tudta, hogy a földnek tengeri só és fenyő illata lenne. Úgy tűnt, mintha hallaná a saját lépéseinek hangját, ahogy rohant, hogy… megtegyen valamit, talán megöleljen valakit. Mintha hallotta volna egy nő mély kuncogását és egy férfi elismerő dörmögését. Szeretet és honvágy, majd gyűlölet öntötte el. Szeretet? Honvágy? Gyűlölet? Miért? Muszáj megtudnia a válaszokat. Meg kell ölnie az új királyt. Tompa fájdalom lüktetett a halántékában, és megszakította a gondolatmenetet. Egyelőre. Jane elé sántikált és a vállára tette a kezét. A kapcsolat pillanatában megnyúltak a szemfogai és sajgott az ínye. Csak egy kis kóstoló… Nem! Még nem. Helyette magába itta a látványát, elterelve szükségtelen éhségét izzó szépségével. Okkersárga szeme többé nem űzött volt, hanem eltökélt. Arca rózsaszín – vággyal keveredett sérült, legyengült állapota ellenére –, a tikkasztó estétől kiütközött verejtéktől csillogott. Összekötötte köntösének anyagát, a vállán lévő gombócok gúnyolódtak vele. Egyetlen húzással kioldhatná, és… Nem, gondolta megint. Nem fog addig ilyen csábító dolgokra gondolni, míg fel nem épül. Utána… Ó, igen, utána… Látni, ahogy megkorbácsolják az ő tettei miatt, nem csak darabokra törte, hanem fel is ébresztett benne valamit. Nem beszélve arról a mosolyról… Nem kellett volna rámosolyognia. – A kulcs – mondta. – Oldozd el a nyakam. A nyelvével a foga közé húzta a kulcsot a szája oldalsó részéből. – Örömmel. – Kinyitotta a bilincset. A nehéz heveder egy puffanással zuhant a földre. – Valószínűleg jobb lenne, ha továbbmennénk. A nap hamarosan felkel. – Bár bicegett, a hangja határozott volt, erős. – Már ha nálatok is van Nap. És ha az idő újra mozgásba lendült. Valaki említette, hogy Delfina időtlen. – Nem időtlen. Csak azok, akik a palotán belül vannak, sokkal lassabban öregednek. És igen, idekinn van Nap, ahogy nappal és éjszaka is. – Akkor el kell rejtenünk téged. Nem akarhatjuk, hogy lángba borulj. 61
GENA SHOWALTER Összevonta a szemöldökét. – Nem éjjeljáró vagyok. – Honnan tudott az éjjeljárókról és arról, hogy lángra lobbantak? – Ó, hát… – Nagyot nyelt és elsápadt. – Nos, az én világomban a vámpírokat mítosznak tartják. A könyvekben és filmekben mindig meggyulladtok – vagy csillogtok –, mikor kiléptek a napra. Csillogni? – Talán érzékenyebb vagyok a napsugarakra, mint mások ebben a birodalomban, de nem hasonlítok az éjjeljárókra. Legrosszabb esetben megégek és sistergek. – Ó. Jó. – Megkönnyebbülése tapintható volt. Milyen erős reakció, mikor nem volt oka az aggodalomra. És mégis, a törődése örömmel töltötte el. Tetszett neki, hogy aggódik érte. Tetszett neki, amit ez jelentett. Már most törődött vele. – Gondolkodtam – mondta, és harapdálni kezdte az alsó ajkát. A férfi gyomra összerándult, mikor meglátta, hogy a foga épp azt teszi, amit ő akart. – Valami, amit élvezel. – Lüktető kezét a lányéra tette, megakadályozva, hogy elhúzódjon. – Igen, nos. – Előbukkant a nyelve, végigsimított a harapások helyén. – Körbe-körbementünk, ami azt jelenti, hogy Laila, a hárpia, az igazat mondta. Megátkozott, hogy Delfinában maradj. Nyelvének látványa még jobban lerombolta az önuralmát, mint a foga. Milyen könnyű lenne lehajolni, megnyalni, megkóstolni, megízlelni. Addig nem, míg meg nem gyógyult. Újabb emlékeztető. Valamint addig nem, míg nem könyörög. Megígérted. – Tudom – mondta durvábban, mint szerette volna. – Ó. – Imádnivalóan felhúzta az orrát, még jobban felerősítve önmaga elleni haragját. – Nos, szólhattál volna. Aggódtam, azt vártam, mikor kezdesz vitatkozni, és hogy kimondod a saját érveim az általad választott irányokkal kapcsolatban. Amúgy meg, valószínűleg úgy babonázott meg, hogy a legveszélyesebb helyeket hidd a legbiztonságosabbnak és fordítva. Vagyis töröld ki a „valószínűleg” szót. Így volt. Hatszor mentél el a folyó mellett! Folyó? – Láttál egy folyót? – Elden királyságát a tó vette körbe, a tó, mely összekötötte az északi partját Delfinával. Ez mindig idegesítette, miközben a cellában rohadt. Milyen közel volt a céljához, mégis oly távol. Most boldog volt. – Nem – mondta Jane. – Nem láttam. Hallottam a vizet. 62
VÁMPÍROK URA Ő nem. Az egyetlen, amit látott maga előtt, az a sötét, nagyon sötét része volt az erdőnek, amitől libabőrös lett. Ha egyedül lett volna, akkor habozás nélkül vágott volna neki az erdőnek. Az agya Jane védelmére koncentrált, és nem mert semmit kockáztatni. Hiba. Megduzzadt ujjait összefonta a lányéval és megszorította. – Miért nem mondtál semmit? – Olyan ijesztően alfás voltál, lefoglalt a főnökösködés és tudod, nem akartam piszkálni a medvét. Plusz kicsit elterelte a figyelmem a tájkép és talán kissé elvesztem a gondolataimban. Szóval, a következőt csináljuk – folytatta. Most ki volt a főnökösködő és alfa? – Az erdő legveszélyesebb része felé vezetsz minket. És mikor azt gondolod, hogy balra kéne menned, akkor jobbra fordulsz. Mindig az ellenkezőjét fogod csinálni annak, amit helyesnek érzel. Az ő okos kis Jane-je. És olyan átkozottul izgató volt, hogy kételkedett benne, valaha képes lenne betelni vele. Magánál akarta tartani. Az ágyában, a karjában, szemfogai a nyakába mélyesztve, farka a lába között. Még akkor is, ha az volt a végzete, hogy elvegye a… Újabb éles fájdalom hasított az elméjébe, felmordult. – Mi történt? – kérdezte Jane újra aggodalmasan. – Jól vagy? A lány háta tele volt varratokkal és még ő kérdezte meg, hogy jól van-e. Nyelvét a szájpadlásához nyomta és bólintott. – Elég jól ahhoz, hogy folytasd? – Hát persze – mondta, mintha nem is lenne kétség a fejében. – Akkor legyen. Bár a teste tiltakozott, újra előrelendült, maga mögött hagyva a barlangot. Követte Jane tanácsát – parancsát –, és az ellenkezőjét tette annak, amit az „ösztönei” diktáltak, még ha ez azt is jelentette, hogy besétáljon egy halom lelógó, tüskés növénybe, mely az erdő sötétebb részét védte. Azt várta, hogy majd megkarcolják, de a levelek alig simították a bőrét, csiklandozták. Nem volt semmilyen tüske, eszmélt rá. Még ha látta is őket, nem voltak ott. Laila – vagy a gyógyítója – sokkal erősebb volt, mint azt valaha gyanította. Férfinevetés törte meg az éjszakát, egyenesen előlük jött a hang. Nicolai megtorpant, megdermedt és Jane egyenesen beléütközött. 63
GENA SHOWALTER Melle a hátának nyomódott, és össze kellett szorítnia az ajkait, nehogy felnyögjön. – Hallottad? – suttogta. – Mit? Ez megválaszolta a kérdését. De mégsem ment előre, hanem csak állt ott, várt, hallgatózott. Jane mellbimbója megkeményedett, a bőréhez dörzsölődött, ahogy levegőt vett. Illata körbeölelte. Muszáj megízlelni nőt… hamarosan. Ez a fizikai vágy új volt számára. Ó, szexelt már. És mostanában is. Sokszor, de Lailával, vagy valaki mással, akit választott, miközben figyelt és az ő utasításai szerint. Mindig az ágyához kötötték, elnémították, szája és keze arra kényszerítette, hogy válaszoljon neki akkor is, ha gyűlölte őt. Néha, mikor még ez sem tudta felizgatni, mágiáját használta arra, hogy erekciót keltsen benne. A testvérével ellentétben neki nem kellett más fájdalma ahhoz, hogy orgazmusa legyen. Fesztelenül lovagolta meg, miközben gyűlölt arcába morgott és minden erejével azon volt, hogy megakadályozza őt – és magát – az orgazmusban. Néha sikerült neki, néha nem. Néha ő maga is elélvezett, néha nem. De minden alkalommal, függetlenül a végkimeneteltől, gyűlölete mindig csak nőtt kettejük irányában. Nem emlékezett rá, hogy valaha is lett volna más nővel – Odetteen kívül –, bár biztos volt benne, hogy rengeteg szeretője volt az évek során. Mert mikor Laila felette vonaglott, ösztönösen tudta, mi okozna neki gyönyört. Ha végighúzná a hüvelykujját a lába közötti idegeken. Ha nyalogatná. Ha masszírozná a mellét, és a mellbimbóit harapdálná. Minden dolgot, melyet elutasított és most meg akart tenni Jane-nel. Látni akarta kifejező arcát, mikor eléri a csúcsot. Érezni akarta, ahogy belső izmai köré zárulnak. Hallani akarta, ahogy a nevét kiáltja. Édes egek, még a gondolat is örömmel töltötte el. – Most komolyan, mit hallgatózunk? – kérdezte Jane. Meleg lehelete végigsiklott a gerincén. – Én nem hallok semmit. Megízlelni… Már megint elkalandoztál, Nicki? A kósza gondolat azonnal újra éberré tette. Valaki egykor ezt mondta neki; tudta. Egy nő. Tudni 64
VÁMPÍROK URA akarta, kicsoda, de nem most volt itt az ideje megpróbálni visszahívni az emlékeit. Ébernek kellett maradnia. – Gyere – mondta, és tovább vezette Jane-t az erdő sötét részébe. Még több nevetés visszhangzott. Gonosz. Büntetést ígért. Újra megdermedt. – Ezt hallottad? – Mit? Még több nevetés, mely keveredett egy másik férfiéval. – Ezt. – Nem. Most már hallom a víz csobogását, de ennyi. Fenébe. A nevetés bizonyára Laila egy újabb trükkje, amivel menekülésre akarta késztetni. Nicolai újra előre lendült. Eltelt öt perc, egy örökkévalóság. Óvatos maradt, fegyver nélkül – meg kellett volna ragadnia egy fegyvert –, de hajlandó volt a testével védeni Jane-t. Újabb öt perc telt el csigalassúsággal. Aztán újabb. Nem tudta, meddig lenne még képes menni, de úgy érezte, meg kéne állnia, ezért az ellenkezőjét tette. Tovább nyomult. Újabb öt perc. Majd újabb. – Várj. Nicolai. Te… Jane szavai elhaltak, mikor Nicolai megérezte a hűvös víz simogatását a lábán, cseppek fröccsentek a vádlijára. Zavartan vonta össze a szemöldökét és lenézett. Észre sem vette a vizet, bár pontosan előtte volt. A sziklák csúszósak voltak, ahogy visszahátrált a peremhez. Veszélyes, gondolta. Ez a hely veszélyes. Neki most… Maradnia kell. Végre. – Megcsináltad – mondta Jane. – Megtaláltad a forrást. – Felnevetett, halkan és felszabadultan. Nicolai gondolkodás nélkül pördült meg, hogy vethessen rá egy pillantást. A tekintete felragyogott, fényesebben, mint a nap a legszebb reggelen. Telt, rózsaszín ajkainak sarka felfelé görbült, hívogatva, hogy nyalja, végre ízlelje meg. Hogy felfalja. Köntösének alja nedves volt és a bokájára tapadt. Biztonságban van. Megkaphatja. Igaz? A mellkasa összeszorult és megremegett a gyomra. Előre nyúlt. Egy érintés, míg meg nem gyógyul, csak egy érintést engedélyez magának. Csakhogy a térde felmondta a szolgálatot, mielőtt hozzáérhetett volna és a vízbe zuhant. Álla a mellkasán pihent, 65
GENA SHOWALTER gyorsan és mélyeket lélegzett, próbálta megtölteni a tüdejét levegővel, de elbukott. Az energiáját mintha kiszívták volna, abszolút kimerültség vette át a helyét. – Ó, ne, ne már. Ne itt. Meg fogsz fulladni. – Jane megragadta a karját és sikerült kirángatnia a partra. Amint ott voltak, a férfi egyszerűen a földre zuhant, egy mohás gátra esett. Megpróbált felkelni, de nem volt elég ereje. El kellett mennie ennivalót szerezni. Jane bizonyára éhezik. Menedéket kellett építenie. A bogarak élve megennék ezt a nőt. Őrt kellett állnia. Nem eshet bántódása. – Pihenj – mondta. – Védelmezz – morogta. – Igen, meg foglak védeni. – Gyengéd kezek simítottak végig a homlokán. – Nem, én… – Elnyelte a feledés homálya, mielőtt egyetlen szót is kibökhetett volna. NICOLAI… A mély férfihang, ami őt szólította, ismerős volt. Mindig hallotta álmaiban, mikor a védelme meggyengült, de most erősebb volt, mint valaha. És… szeretett? Nicolai… idő… ments… Az elméje egy hátsó zugában hallotta egy óra hangját. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. – Ki vagy? – kérdezte. Egy kép villant be az elméjébe. Nem a beszélőről, hanem óriási szörnyekről, amik felé közelednek. Mindegyiknek nyolc lába volt, éles, halálos végekkel. Sötétek voltak és szőrösek, szemük nagy és gombszerű, farkuk lengett és felé nyúlt. Lenéztek rá, mintha valami ízletes csemege lenne. Epe gyűlt a torkába, de elnyomta, nem törődött velük. – Hol vagy? Mit tehetnék? Nicolai… testvér… gyógyítsd meg magad, és gyere. Idő… ments…
66
VÁMPÍROK URA Testvér? Nicolai megpróbált elképzelni egy testvért. Semmi. Az anyját sem tudta elképzelni. Sem az apját. Még az álmában is fájdalom hasított a fejébe, lekapcsolva az emlékeit. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. Ölj! Kiáltotta hirtelen egy ugyanúgy ismerős férfihang. Mélyebben, keményebben. Fenébe. Ki kellett találnia, ki beszél hozzá. Muszáj volt tudnia. Muszáj, muszáj, muszáj. Élet – és halál – nehezedett a vállára. Ahogy a kilétükön tűnődött, csapott egyet a kezével és hirtelen valami szilárdba és melegbe ütközött. Hallotta, hogy valakinek elakad a lélegzete. Valamiért a nő szenvedése csak még jobban fokozta a gyötrelmét. Muszáj megvédeni… – Minden rendben. Nem kell aggódnod – mondta, nyugtatgatva őt. – Itt vagyok. Most már biztonságban vagy. Jane, gondolta és megdermedt. Az ő Jane-je. Milyen édes hang, milyen csinos arc. Milyen parancsoló személyiség, érdemes rá, hogy királynő legyen. A közelében volt. Gyógyítsd meg magad… idő… ments… Igen, gondolta. Jane-nel az oldalán bármit meg tud csinálni. Meggyógyítja magát és képes feltölteni az erejét, ami régen a testében égett. Ellazult és akarattal süppedt vissza a feledésbe. Ezúttal volt célja.
67
GENA SHOWALTER
JANE KÉT NAPOT TÖLTÖTT a szükséges dolgok összegyűjtésével és fegyverek készítésével. Sosem kóborolt el messzire az alvó Nicolaitól arra az esetre, ha szüksége lenne rá, vagy hívatlan vendégeik érkeznének, így az eszközeik korlátozottak voltak. Bár sikerült gyümölcsöket és diót találnia, amit ehettek, valamint apró, vékony ágakat és mentaleveleket. Ez utóbbiakból meglepően hatásos fogmosó eszközöket készített és bőségesen használta mindkettejükön. Mivel közel voltak a folyóhoz, ezért könnyű volt megmosdatnia a beteget. Őszintén szólva, biztos soha nem volt még náluk tisztább ember csapdába esve a vadonban. Nicolai már nem volt beolajozva, bőrét egészséges rózsaszínre dörzsölte, és mégis, a szantálfa illata erősebb volt, mint valaha. Minden alkalommal, mikor magába szívta, megborzongott, vére felforrósodott, szájában összefutott a nyál. Az sem segített, hogy a megmosdatásakor minden porcikáján végig kellett simítani a kezével. Amilyen koszos volt – köhh, köhh – elég sokat kellett mosdatnia. Azok az izmok… olyan kemények, vastagon szőtték át az inak. Az a csík, mely a köldökétől a péniszéig futott… mindig bűnös dolgokra csábította. És istenem, micsoda bűntudata volt. Nicolai talán vágyik rá, de nincs szüksége egy újabb nő vágyára, miközben tehetetlen. Sőt, nem volt szüksége olyan mohó nőre, aki engedély nélkül tapogatja, Jane pedig máris a bizalma határait feszegette azzal, hogy megfürdette (olyan sokszor). Mostantól el a kezekkel, határozott. És egy nap majd bocsánatot kér a viselkedéséért. Talán. Nem volt biztos benne, hogy őszintén hangozna. A múltja ellenére szerette megérinteni a férfit. Rossz kis Jane. De úgy tűnt, a férfi is szereti, ha megérinti. Időnként dobálta magát és forgolódott, csak akkor nyugodott meg, mikor Jane karnyújtásnyira volt. 68
VÁMPÍROK URA Néha egy férfitől kérdezgetett, akinek a segítségére volt szüksége, máskor átkozta Lailát a kegyetlen dolgokért, amiket vele tett, máskor rusnya szörnyek ellen küzdött, ilyenkor kézzel-lábbal kapálózott. Az utóbbi kettő után mindig bosszút fogadott. Fájdalmas, lassú megtorlást. Valami, aminek teljesítésére most már tényleg képes. A bokáján és csuklóján lévő duzzanatok már lelohadtak, hüvelykujja újra a helyén volt, a lába Jane szeme láttára fordult vissza a helyes szögbe. Még a bőrén lévő zúzódások is eltűntek. Igazán lenyűgöző folyamat volt ez. A vámpírok, akiket tanulmányozott, gyorsan gyógyultak ugyan, de nem ennyire gyorsan. És nem is aludtak ilyen sokáig egyhuzamban. Aggódott a férfiért. Vajon szüksége volt vérre? Olyan sokat ivott a palotában, és a túltáplálkozás is tud olyan károkat okozni, mint az éhezés. Talán még többet is, mivel a túltáplálkozás miatt kielégíthetetlen vágyat éreznek még többre és többre és többre. Többé semmi más nem számított, és ébren létük során a hullák sorra hevert utánuk. Erről nem kéne tudnia. Majdnem lebuktatta magát és a tudását azzal a „lángokba borulsz” szöveggel. És bár gyűlölte magát azért, amiért a férfi testvérein kísérletezett, azt kívánta, bár többet csinálta volna, többet megtudott volna. Bármit, amivel most segíthetne Nicolainak. Jane felsóhajtott. Ad még neki egy napot. És aztán mi lesz, tűnődött. Talán készítenie kéne valamiféle hámot, aztán átvonszolni a városon a legközelebbi városba, keresni egy gyógyítót és megnézetni. Ha volt más város is a közelben Delfinán kívül. A probléma – erő és tájékozódási képességeken kívül – az arca volt. A varázslatos álarca. Odette-ként képtelen lenne elvegyülni a tömegben, ezt bizonyította a palotán kívüli emberek reakciója is. A megérkezésének híre azonnal eljutna Lailához. Valaki talán megpróbálná elfogni Nicolait. Annak a valakinek Jane keze által kéne meghalnia, és nem igazán állt készen arra, hogy gyilkos legyen belőle.
69
GENA SHOWALTER Újabb, ezúttal fáradt sóhajt hallatott. Ahogy az aranyszínű hold felkelt a fekete bársonyos égen, kézzel készített fegyvereit – kiélezett gallyak, melyeket köveken élesített, míg tőr és lándzsa nem lett belőlük – Nicolai mellé helyezte. Majd ő is lefeküdt mellé. Úgy egy órával ezelőtt kimosta a köpenyét, a még mindig nedves anyag egy fa ága köré csavarva lógott. Az alsóneműit leszámítva meztelen volt. Pusztán kényszerűségből. Természetesen. Szóval nem akarta magát büntetni amiatt, hogy vágyik Nicolai melegére. Vagyis nem annyira. A fürdetések komolytalanok voltak; a szerelmeskedés nem. Az, hogy mellette feküdt, elég sok tapasztalattal járt. Béke, oly sok hónapnyi félelem és megbánás után. Elégedett volt a lelke mélyén. Reménye újraéledt a jövőjét illetően, melytől egykor rettegett. Nem szabadna a férfinak ilyen gyorsan és ilyen erősen hatnia rá, még varázslattal sem. Némi gondolkodás után rájött, hogy a mágia nem befolyásolhatja egy ember érzéseit. Sosem fogadta lelkesen a fogvatartóit; és ha lett volna esélyük arra, hogy rákényszerítsék a dolgot, már megtették volna. Bár kimerült volt, úgy tűnt, nehéz lenne elaludnia. A háta heges volt, és a hegek minden mozdulatával újra és újra felszakadtak. És a lábai… A reggeli kocogások és a fizikoterápia nélkül egyre sűrűbben voltak merevek, sajogtak és lüktettek. Gyakorlatilag érezte, hogyan ver tábort a sorvadás az izmaiban. Mit nem adna egy maroknyi fájdalomcsillapítóért. Legalább nem kell rettegnie a napfelkeltétől. Az első éjszakájukon emelt egy nagy, leveles ernyőt a kis part fölé. Nicolai ugyan azt mondta, hogy nem gyulladna fel az ultraviola-sugárzástól, de nem akarta megkockáztatni. Az itteni napot persze mindig felhők árnyalták, tompították, és közel sem volt olyan perzselő, mint otthon. De az ő világában látta, ahogy más vámpírok lángra lobbannak. Talán pont a férfi egyik barátja. Gyomorgörcs. Nem engedheti, hogy most belemenjen ebbe. Ugyanakkor a levélernyő rejteket is biztosított nekik az ellenség elől, eltakarta őket a kíváncsi szemek elől. Amilyen büszke volt
70
VÁMPÍROK URA magára az erőfeszítései miatt, épp annyira bizonyultak eddig haszontalannak. Laila és az emberei sosem haladtak el mellettük. Legvalószínűbb, hogy nem is keresték a szökevényeket, a hercegnő azt várta, hogy Nicolai majd egyenesen visszasétál az ágyába. Ágy. Pontosan ott akarta tudni Jane Nicolait. Alatta egy puha matrac, Jane pedig rajta, körmei belevájnak a mellkasába, ahogy egyensúlyozik. Kínzó vágy söpört végig rajta és felnyögött. Nicolai ott volt mellette. Bármelyik pillanatban felébredhet, és akkor rájön, hogy mire áhítozik. De… talán jobb vona, ha beiktatna egy újabb szex-fantáziát. A férfi érdekében. Elvégre biztosan zavarja, hogy így forgolódik ide-oda. És a múlt alkalommal abban a pillanatban elélvezett, hogy elaludt. Igen, Nicolai érdekében, gondolta kábultan. Gátlásai azonnal darabokra hulltak, hogy elképzelte kemény lökéseit… EGY MÉLY NYÖGÉS ARRA KÉSZTETTE NICOLAIT, hogy felugorjon. Puszta megszokásból egy pillanat alatt felmérte a környezetét. A hold magasan járt, aranyszínű volt, a csillagok fényesek és kacsintottak rá szétszórt helyeikről. A szellemszerű fák hajlongtak a hűvös, tikkasztó szellőben. Egy folyó rohant a kavicsos part mellett. Zavartan vonta össze a szemöldökét. Körbeölelte a szenvedély édes illata… halványult már… majd a fájdalom érett illata, mely… erősödött. Kinek voltak…? Újabb mély, női nyögés hallatszott, megtört és durva. Pillantása azonnal letévedt a bal oldalára. Jane. Jane feküdt mellette. És isten az égben, gyakorlatilag meztelen volt. Az egyetlen dolog, ami eltakarta, egy apró, fehér anyag volt a combjai találkozásánál. El kéne távolítania. A fogával. Szemfogai azonnal sajogni kezdtek. Már ismerős érzés volt a jelenlétében. Egy pillanatig csak mohó tekintettel itta magába a látványt. A mellei kicsik voltak, mellbimbója rózsaszín, mint a bogyók, és hívogatóan megkeményedtek. A hasa beesett, minden egyes bordáját megmutatva. 71
GENA SHOWALTER Egyértelműen sokáig éhezett. Majd ő eteti, gondolta, már az ötlet is örömet szerzett neki. Soha többé nem fog hiányt szenvedni ételben. A kezéből fogja etetni. Csak a legjobb falatokat. Behunyja a szemét a zamatos íztől, minden egyes falatot alaposan megízlel, felnyög a gyönyörtől, mikor megkóstolja vele az ételt, később egyenesen a szájából. Bár a vér éltette, azért ételre is szüksége volt. Talán azért, mert nem volt teljesen vámpír. Az anyja boszorkány volt és… Az anyja boszorkány volt? Fájdalom hasított belé és majdnem a földbe öklözött. Ezt ne! Bosszúság öntötte el. Aztán meglátta a hegeket Jane hasán és a gondolatok arról, ahogy felajánlja neki az általa választott ételeket, valamint a családjáról, azonnal kirepültek a fejéből. Egy teljesen más fajta éhség erősödött benne. Gyilkolni akart. Azok a hegek… Sötét Abyss… Tudta, hogy vannak neki, de azt nem, hogy ilyen sok és ilyen mélyen megvágták őt. Deréktól lefelé mintha egy vak takács feldarabolta és újra összevarrta volna. Vastag, piros sebhelyek húzódtak minden irányba, olyan fájdalom jelei, melyet a világon a legtöbb ember valószínűleg sosem tapasztal meg. Hogy élte túl, akármit is tettek vele? Akárki bántotta is, meg fog halni, épp úgy, mint azok az őrök. Megérdemelte, hogy kényeztessék. Nem csak az ételekkel az asztaláról, hanem bársonyruhákkal és a legfinomabb libatollból készült ággyal. Sosem kéne dolgoznia. Pihenne, szórakozna, talán meztelenül töltené a napjait, ott heverészne az ő hálószobájában, éjszakánként a szenvedélytől veríték borítaná. Táplálkozna a testéből, az ereiből. Minden egyes porcikáját megízlelné, kedve szerint temetkezne el a lába között. Keményen és gyorsan lovagolná meg, majd hagyná, hogy a lány lassan és édesen tegye ugyanezt vele. Minden lehetséges pózban megkapná, talán még újakat is találna ki. Farka megkeményedett, máris sajgott. Szüksége van a pihenésre. Meg kell gyógyulnia. Nagy levegő beszív, nagy levegő kifúj. De egek, még egy kevés hihetetlen illatából és ráveti magát, talán túl sokat inna a véréből. Olyan volt, 72
VÁMPÍROK URA mint a reggeli harmat a rózsaszirmokon, törékeny, ezért mindig óvatosnak kell lennie vele. Reszketegen kinyúlt, hogy elsimítsa mézszőke haját a szeméből… Mikor meglátta a kezét, megdermedt. Tenyerét feltartotta a holdfénybe. Megmozgatta a hüvelykujját. Meggyógyult. Teljesen meggyógyult; nem voltak fájdalmai. Mennyi idő telt el? Mennyi időre hagyta védtelenül Jane-t? Újult erővel tekintett körbe és lenyűgözte, amit látott. Elég idő telt el, hogy felépítsen egy kunyhót, fegyvereket készítsen, kimossa a ruháit és megmosdassa őt. Ő volt a férfi, a harcos, mégis a lány gondoskodott róla. Enyém. Érdemes rá, hogy királynő legyen. Azt mondta neki, nem vár rá férfi és ezért örült. Ha másképp lett volna, megölte volna azt a férfit. Nem fájdalmasan, hacsak nem bántotta valaha is, de akkor is meghalt volna. Amint Nicolai talál valami módot arra, hogy a világába menjen. És megtette volna. Csak ő tarthat igényt erre a nőre, senki más, nem számít, milyen időben vagy helyen van. És ha van valaki, aki rád vár? Valaki, akit elfelejtettél? Felmordult, nem tetszett neki a gondolat. A hűség fontos volt. Ezt Jane mondta. Nem sokat tudott magáról, de ezt ő is így gondolta. De… akarta Jane-t. És akkor képtelen volt meggyőzni magát arról, hogy valaki másra vágyjon, hogy valaki mással legyen. Soha. Tényleg minden sejtje Jane-ért égett, csakis érte. Valahogy máris a részévé vált. Valahogy a lénye olyan mélyen gyökerezett benne, hogy azt gyanította, mindig is úgy volt rendelve, hogy ők találkozzanak és együtt legyenek. De… Ha valaki tényleg várt rá, akkor mit tenne? Félelmetes temperamentuma ellenére tisztelte a törvényt, és soha nem vonta vissza a szavát. Ugye? Valószínűleg. De… És megint itt volt az a borzalmas, szörnyű szó. A törvény, a becsület, a tisztesség, mintha egyik sem illett volna ehhez a helyzethez. Ha nem akart másik nőt, nem is tudott volna elfogadni egyet se. Nem csalná meg Jane-t. Ilyen egyszerű volt. Valahogy illedelmesnek érezte magát ebben a dologban, mégsem érezte, hogy becsületesen küzdött. Úgy gondolta, hogy a csatáit 73
GENA SHOWALTER tisztességesen vagy tisztességtelenül nyerte, ellenségeit a leghalványabb könyörület vagy megbánás nélkül büntette meg. Csak meg kell nézni, mit művelt a Szívkirálynő őreivel. És sok évvel ezelőtt, mikor végigvezette a seregét a Farkasok Birodalmában, a holdat felhők rejtették, a királyság egyik városának lakói békésen aludtak otthonaikban. Ő és az emberei porig rombolták az egészet. Gyűlölte megtenni, de ez sem állította meg. Bármit, hogy megmentse a testvérét. Éles fájdalom, majd kikapcsolt az agya. Az emléke elveszett. Legnagyobb részt. Egykor seregeket vezetett. Már ezelőtt is gondolta, de most már tudta. Úgy volt. Vezette őket. De… milyen sereget? Más vámpírokat? Zsoldosokat? Vagy királyi beosztott volt? A válaszok csak nem jöttek, és újult bosszúsággal csikorgatta a fogát. Az itt és mostra koncentrált. Jane-re. Hajlandó volt küzdeni érte. Az életében akarta tudni, és biztosan tiltakozni fog ellene. Ha így lesz, majd szóban civakodnak egyet, és bármit meg fog tenni, hogy maga mellett tartsa. Végül kisimította az arcából a tincset, és… Monoklija volt. Nicolai megdermedt, harag töltötte el, erősebben, mint valaha. Valaki megütötte. Ki merészelte megütni? Állati ösztönei a felszínre törtek, vicsorgott, vérre vágyott. Nyugalom, nyugodtnak kell maradnia. Egyelőre. Jobban is megsérült? Olyan gyengéden, amennyire csak tudta, a hátára fordította. Nem volt más sérülés az arcán. Hosszú szempillái hegyes árnyakat vetettek az arcára, megsimogatta, csak hogy biztosra menjen. Sima volt, puha és meleg. Ajka duzzadt volt és piros, mintha rágcsálta volna aggodalmában. Nem számít. Gyönyörű volt… egy felbecsülhetetlen mestermű… Számtalan vágás volt a kezén, de azokat a pengék készítése közben szerezte. Ő maga is több alkalommal viselte már ezeket a sebeket. Újabb emlék, ezúttal fájdalommentesen érkezett. Nem erőltette. Jane fontosabb volt.
74
VÁMPÍROK URA Zúzódások voltak a bordáinál, melyek a háta felől nyúltak előre, ahol megkorbácsolták. De hála az égnek nem volt rajta más jele küzdelemnek. Szóval. Akkor hogyan szerezte a monoklit? Megmozdult álmában és újabb fájdalmas nyögés tört fel belőle. A háta biztosan fáj ebben a helyzetben. Az oldalán kellett volna hagynia. Hát soha nem képes jót tenni, mikor erről a nőről van szó? Visszafeküdt és egyik karját gyengéden a válla alá tette. Aztán felemelte, míg az oldalához nem simult, sebhelyei minden kapcsolatot nélkülöztek így. Jane a nyakába temette a fejét, felemelte a felső lábát és úgy helyezkedett el mellette, mint annak a kirakósnak a darabja, amit annyira dicsért. Kezét Nicolai szívére tette, mintha összemérné őrült sebességét a sajátjával. Mennyire bízott benne, milyen megbízható volt. Nem hagyta magára, mikor meg lett volna rá az esélye. És milyen megbocsájtó. Hagyta, hogy megkorbácsolják, mégis gondoskodott róla. Még a fogát is megmosta, ámuldozott. A szája friss volt, az íze, mint a menta. Jane újra felnyögött, de ezúttal, ó, ezúttal nem volt fájdalom a hangjában. Csak gyönyör. Micsoda romlott hang. Farka azonnal felkapta a fejét, elöntötte a vér, megkeményedett, készen állt. Ráharapott a nyelvére, szemfoga mélyen belevágott a szövetbe. – Nicolai? – lehelte álomittasan Jane. – Minden rendben, Jane. Aludj tovább. – Nem, én… – Igazad van. Majd az után alszol, hogy elárultad nekem, ki ütött meg – vágott közbe, mielőtt még végigmondhatta volna. – Te. – Meleg lehelete végigsimított a mellkasán, csiklandozta a bőrét. – Mi? – kiáltotta. – Én? – Baleset volt. Ne aggódj. És nem akartam rád mászni. Sajnálom. Ő sajnálta? – Jane, annyira sajnálom. – A szégyen erősebben gyűrte maga alá, mint bármely más ellenfele. – Nevezd meg a büntetésem, és azonnal végrehajtom magamon. – Nem kell semmiféle büntetés, butus. Mondtam, hogy baleset volt.
75
GENA SHOWALTER Még ebben is olyan könnyedén megbocsájtott neki. Sokkal értékesebb volt nála. – Soha többé nem foglak bántani, szavamat adom. – Semmi közöd az egészhez. Nem tehettél róla. Csak örülök, hogy végre felébredtél. Annyira aggódtam. El fog gurulni mellőle, gondolta, amint megérezte, hogy izmai megfeszülnek, készen a mozdulatra. Még erősebben fogta. – Ne. Én húztalak ide. – És itt is fogsz maradni. – Ó – mondta. Nicolai nem tudta megállapítani, hogy örül, vagy esetleg nyugtalanítja. – Szomjas vagy? Úgy értem vérre? Igen. – Nem. – Nem volt olyan állapotban, hogy táplálkozhasson belőle. De a szemfogai már a gondolattól megnyúltak, nedvesség öntötte le a száját. – Oké. Talán érdekel, hányszor fürdettelek meg, de esküszöm, sosem érintettelek meg jobban, mint szükséges volt. Oké, talán egy kicsit, de nem nagyon. És elszakítottam a ruhám, hogy rongyokat csinálhassak belőle, így nem is kellett elviselned, ahogy a bőrödhöz érek, míg ki voltál ütve. Elviselni? A gondolatra, hogy kis kezével a testéhez ér, máris megfeszültek a heréi, erekciója lüktetett és kitöréssel fenyegetett. – Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam. – Örö… Úgy értem, szívesen. Szóval, hogy érzed magad? – Jobban. – Most, hogy ott feküdt mellette. – Te? – Fáj a lábam. A lába. Nem a háta. Az első panasz, ami elhagyta a száját, mégsem okolta őt egy kicsit sem. Hirtelen teljesen eltöltötte az eltökéltség és keveredett a sürgetéssel. – A séta miatt? – Egy régi sérülés miatt. – Mesélj róla. – Autóbaleset. – Elhallgatott. – Az autó egy jármű, amellyel nagy sebességgel közlekedhetünk az utakon. Mellékesen, kettő összeütközött. Én az egyikben voltam. A családom is. Én túléltem. Ők nem. Nem tudta elképzelni, amit leírt, de együtt tudott érezni a fájdalmával. – Majd én segítek, hogy jobban légy. – A földre fektette a lányt és felült. 76
VÁMPÍROK URA – Nem tudsz. Csak az idő. Csak néhány hónapja kezdtem járni. – Nem tudtál járni? – Mikor megfordult és a lába közé helyezkedett, elöntötte a pír az arcát és azonnal eltakarta a mellét és a hasát. Pillantását a hatalmas, smaragdzöld és fehér levelekre szegezte, melyek pajzsot formáltak köztük és az ég között. – Majdnem egy évig nem. Hé, azt meséltem már, hogy kimostam a ruhám, és azért vagyok gyakorlatilag meztelen? Az anyag nem száradt meg és nem akartalak felébreszteni a hideg vízzel, ha esetleg véletlenül hozzád bújok. Azt hiszem, meg kellett volna kockáztatnom – fecsegte. – Tudom, milyen rondák a sebhelyeim és amilyen tökéletes vagy, biztosan a tökéletes nőkhöz is vagy szokva. Úgy értem, nem mintha lett volna választásod Laila esetében, és nem mintha ő tökéletes lenne. De előtte biztosan… – Jane. Megnyalta az ajkát. – Igen? – Vegyük először is ezt az egy témát. Szerinted taszít a meztelenséged? – Nos, igen. Azok után, amit Laila tett… – Te nem Laila vagy. – És ezt minden egyes porcikája tudta. – Tudom, de te szexuális bántalmazás áldozata vagy és én… én nem akarom erőltetni a dolgot és esetleg kellemetlenséget okozni neked. Kellemetlenséget? Neki? – Már mondtam, mennyire kívánlak, Jane. – Nos, szükséged volt rám, hogy megmentselek. Talán csak elhúztad előttem a mézesmadzagot, hogy úgy mondjam. – Mikor üres tekintettel nézett le rá, hozzátette. – Tudod, megpuhítottál, hogy megtegyem, amit akarsz. Pontosan ez volt a terv. Az első pillanattól, hogy kiszúrta, bár minden megváltozott. Teljesen az ösztönei irányították. – Túl okos vagy magadhoz képest, és mégis képes vagy meggyőzni magad a legostobább dolgokról. Résnyire szűkült a szeme, éppen annyira, hogy elrejtse a bennük lobogó tüzet. – Van bármi más, ami miatt panaszkodnál, te lusta vámpír?
77
GENA SHOWALTER Nicolai ajka felfelé rándult. A nőt még dühösen sem érdekelte új helyzete. Térde a férfi dereka mellett volt kétoldalt, erekciója felemelte a lágyékkötőt, és majdnem hozzádörzsölődött a valószínűleg legédesebb ponthoz evilágon vagy a másikban. Bizonytalansága ellenére tökéletesen bízott benne. Olyan okokból kifolyólag aggódik a meztelensége miatt, aminek semmi köze hozzá, és ezt nem hagyhatta ennyiben. – Tudod… orgazmusom volt nem is olyan régen – mondta. – Nos, most már tudom – felelte óvatosan. – Az utolsó alkalommal azon a reggelen, mikor megérkeztél. Néhány órával előtte, hogy őszinte legyek. És nem csak egyszer. Kétszer. És mégis, nézz a farkamra, Jane. Egy kis gagyogás volt az egyetlen reakciója. – Nézz a farkamra! – ismételte meg. Ezúttal engedelmeskedett. Lassan, nagyon lassan lepillantott. Elakadt a lélegzete, mikor meglátta a felemelt lágyékkötőt. – Ha nem kívánnálak, nem lennék kemény. – Tudom. – Forró sóhaj. – Ha valaha is kételkedsz a vonzerődben, csak nézz ide. – Marokra fogta magát, kezét le-fel húzogatta, le és fel, sziszegve szívta be a levegőt a fájdalmas, de szükséges nyomásra. – Emlékezni fogsz rá, milyen tökéletesnek tartalak. Olyannyira, hogy folyamatos veszélyben leszel amiatt, hátha felemésztelek. – De a sebhelyek… – A sebhelyek csak azt bizonyítják, milyen erős vagy és mire vagy képes. Azt bizonyítják, hogy túléltél egy szörnyű balesetet. Imádnivalóak. – Igen? – cincogta, arca még egy árnyalattal vörösebb lett. – Igen. És csak hogy tudd, köztünk nincsenek határok. – Nincsenek? Abbahagyta saját kínzását, mielőtt elélvez. – Nincsenek. – De… de… határok mindig vannak. Ó, most komolyan. – Van valami, amit nem szeretnél, hogy megtegyek veled? Olyan rész a testeden, melyet nem szeretnél, ha megérintenék? – Feszülten várta a válaszát. Talán félreértette. Talán tévedett az érzéseivel kapcsolatban. 78
VÁMPÍROK URA Nagyot nyelt. – Nincs. Ellazult. – Részemről ugyanez a helyzet. Vagyis nincsenek határok. – Oké, hiszek neked. De nem – nem hiszem, hogy minden lehetőségét megbeszéltük ennek. – Ennek. – Egy szexuális kapcsolatnak talán? – Azt hiszem, túl sokat gondolkozol és agyalsz az okokon. Párosodni fogunk. Egy nap. Nem ma, de hamarosan. Újabb sóhaj, az egész teste belesüppedt a talajba. – Ezt én is tudom. Túlságosan vonzódom hozzád, hogy visszafogjam magam. Imádta ezt a nyílt és őszinte beismerést. – Helyes. Most pedig mindent elmondtam, ami aggasztott? – Hát. – Az ajkába harapott, míg egy apró vércsepp elő nem buggyant. – Gondolkoztam. – Már említettem, hogy túl sokszor teszed. – Mielőtt ráeszmélt volna arra, hogy mit tesz, előre nyúlt, ujjával letörölte a vért és lenyalta. Az íze épp olyan édes volt, mint az illata, pattogott és sistergett az ízlelőbimbóin. Felnyögött. Mélységes Abyss, soha semminek nem volt még ilyen jó íze. A késztetést, hogy többet vegyen, csak nőtt… és nőtt… míg már izzadt és zihált, küzdött az önuralma megőrzéséért. Nem fogja rávetni magát. Nem. Tudta, hogy gyönyörűséget okozna neki e téren is, de erre nem volt felkészülve. – Bármelyik másodpercben hazatérhetek – mondta, nem is sejtette, milyen változás zajlott le benne. – Úgy értem, most már szabad vagy, és nem ezért idéztél meg engem? Vagyis valószínűleg úgy áll a helyzet, hogy a mágia, ami idehozott, hamarosan elhalványodik, akár akarod, akár nem. – Nem! – Gyakorlatilag üvöltött, éhségét teljesen elfelejtette a hirtelen rettegéstől, hogy elveszíti. A lány szeme elkerekedett. – Nem? – Nem fogom engedni. – Sem most, sem máskor. Soha? Igen, magánál tartja örökre. Soha nem engedi el. – Csak így? – csettintett egyet az ujjával. – Nem engeded, ezért nem is fog megtörténni? 79
GENA SHOWALTER Izzadság ütközött ki a homlokán, ahogy a felült a combjára. – Még nem vagyok biztonságban. Vagyis még nem végezted be minden feladatod. – Örökösen veszélynek teszi ki magát, ha erre van szükség. Máris olyan sok szerettét elvesztette. Nem tudná elviselni a… fájdalmat. Az átkozott fájdalom kitörölné a gondolatait. – A téma lezárva. – Jól van – morogta. – Mindig ilyen zsémbes vagy hajnalban? Csak mikor arról beszélsz, hogy elhagysz. – Mondaná neked azt egy zsémbes vámpír, hogy te vagy a legszebb nő, akivel valaha találkozott? – kérdezte, eltökélten próbálta mindkettejüket megnyugtatni. Szeme és szája buján ellazult. – Nem. – Akkor nem vagyok zsémbes. Most pedig hunyd be a szemed és lazulj el! – Ha pillantása találkozna azzal az okkersárga tekintettel, elfelejtené a célját, lehajolna, és addig csókolná, míg már nem jut lélegzethez, majd a vénájára hajolna. És ha belé mélyesztené a fogát, a farka ugyanilyen bánásmódot követelne. – Elmulasztom a fájdalmad.
80
VÁMPÍROK URA
A LEGGYÖNYÖRŰBB NŐ, akit valaha látott? Akkor biztosan Odette-et látja, gondolta Jane. Ahonnan ő jött, ott persze a vékonyakat szerették, de léteztek olyanok is, akik túl vékonyak és Jane ilyen volt. A baleset után ágyhoz volt kötve és infúzión keresztül etették. Miután felébredt és képes volt már magától étkezni, tudomást szerzett a családja haláláról és nem volt étvágya. Most, hogy az étvágya visszatért, kénytelen gyümölcsökön és dión élni. Gyümölcsökön… dión… hmm… Abban a pillanatban rájött, mennyire éhezett. Egy zaftos steakre és egy kis krumplira – egy másik steak tetején. Bár az étel várhatott. Egy bizonyos férfi érintésére is éhezett. Egy érintésre, melyet Nicolai megadhatott neki. Bőségesen. Erős ujjaival a vádliját masszírozta, mélyen és erősen, pont a tökéletes helyen. Nyögve süppedt bele az alatta lévő mohába. – Túl durván csinálom? – kérdezte reszelős hangon. – Tökéletes – sikerült végül Jane-nek kipréselni magából. Behunyta a szemét, ahogy kérte. Nem azért, mert arra utasította, hanem mert a szemfogai még mindig kilógtak. Kissé érthetetlen volt miatta a beszéde. Azok a szemfogak épp annyira ijesztették meg, mint amennyire felizgatták. Látta, micsoda pusztítást tud okozni, keresztültépi a csontokat és a húst, de azon tűnődött, vajon miféle gyönyört képesek nyújtani. Minden alkalommal, mikor ezen töprengett, beleborzongott. A pokolba, hiszen most is borzong. Ha éhes, akkor megeteti, határozta el. A masszázs után úgyis tartozik neki egy vesével. Mert, ó, szentséges egek, semmi sem volt még ilyen jó. Még az sem, hogy rajta lovagolt – a valóságban és képzeletben – és az olyan volt, mint maga a Mennyország. Oké, talán a lovaglás pont ilyen jó érzés volt. 81
GENA SHOWALTER Több mint egy óráig masszírozta a vádliját, és mire a combjára siklott a keze, már nem fáradt azzal, hogy eltakarja a mellét és a sebhelyeket. Miért tenné? Már amúgy is látta őket és azt mondta, tökéletesnek találja őket. Karja immár használhatatlan volt, a talajra csúszott. Istenem, a férfi keze varázslatos volt. Varázslat. Igen. Valahogy biztosan varázsolt. Melegség áradt a bőréből a lányba, egyfajta természetellenes, kábító melegség, mely megrészegítette. Belopózott az izmaiba, a csontjaiba, míg már minden egyes porcikája bizsergett – és őhozzá tartozott. Ó, igen. Akármit érintett meg, azonnal az övé lett, érte és csakis érte létezett. Mikor ujjperce végigsimított a bugyijának szélén, minden idegvégződése azonnal üvöltve kelt életre, utána áhítozott. Hamarosan már zihált, nyögött, próbálta előre kitalálni a következő mozdulatát. Megdörzsölte a térdét, majd kezét felcsúsztatva végigsimított a combján, átsiklott rajta – igen, ott, kérlek, ott, majdnem, majdnem – majd megtorpant, és egy kicsit sem dörzsölte meg azt a helyet, ahol a lány szerette volna, mielőtt áttért a másik combjára. Rá kellett harapnia az ajkára, hogy elfojtsa többért könyörgő, panaszos kiáltásait. Ha kissé meghosszabbítaná az érintést, ha kissé oldalra döntené a kezét, akkor elélvezhetne. Ó, istenem. Ha elélvezne ettől… kínos lenne. Nicolai tovább masszírozta. És komolyan, kit érdekelt, hogy zavarba jöhet? Őt nem. Mikor fog újra átsiklani a bugyiján? Megfeszült, várt, remélt, olyan átkozott lelkesedéssel. Az egész teste vibrált. Még a tüdejében lévő levegő is elkezdett felforrósodni. De a percek csak teltek, a mozdulatai kissé döcögősök lettek, ahogy kioldotta a csomókat az izmaiban, sosem követte el újra azt a felelőtlenséget. – Tereld el a figyelmem – mondta. Különben könyörögni fog a boldog befejezésért. Valami, amit nem engedhet meg magának. Azt mondta, hamarosan párosodni fognak. Ami azt jelentette, nem most volt itt az ideje. Vagy könyörögnie kellene? A szobában azt mondta: „Addig nem, míg nem könyörögsz érte.” Ezt akarta most? Ezt várta? Őrületbe masszírozni és hallani a könyörgését? Nos, megtenné… – Elterelni a figyelmed, de mivel? – kérdezte, meglepve a lányt. 82
VÁMPÍROK URA Oké, szóval a könyörgés nem volt az étlapon. Teljesen elámította önmagát és leküzdötte a csalódottságát. – Mesélj egy történetet. Megdermedt. – Egy történetet? – Igen. – Kinyitotta a szemét és hozzátette. – Akármit csinálsz is, ne hagyd abba a masszázst! Ajka megrándult a belőle áradó feszültség ellenére, nagyon megnyerőnek találta. Minden valószínűséggel a szórakozás nem igazán volt az élete része, de úgy tűnt, hogy élvezi a vele töltött időt. Ahogy ő is. – Egy történetet miről? – kérdezte. Ott maradt széttárt lábai között, behajlított térdein támaszkodott. – Nem tudom. Talán a családodról. – Amint kimondta a szavakat, vissza akarta szívni őket. Emlékezett a bekezdésre a könyvből. Nem emlékezett a múltjára. Az emlékei… – Két fivérem van és egy húgom – mondta és elakadt a lélegzete. Eltelt egy pillanat, majd még egy. Szemfogai eltűntek, visszahúzódtak a szájába. Döbbenet és fájdalom vette át a vágy és vidámság helyét. – Mi a baj? – kérdezte, bár tudta a választ. Vagy legalábbis úgy gondolta. Beszélnie kellett róla, hogy megkönnyebbüljön. Ezt megtanulta – és talán hanyagolta – a terápiás kezelések alatt. De csak azért, mert ő nem próbálta, nem jelentette azt, hogy neki sem kell megtenni. – Egészen eddig nem emlékeztem a családtagjaimra. Gyanítottam, de… Két fivérem és egy húgom van. Most már tudom, tudom, hogy valósak. – Kihívó volt a hangneme, mintha azt várná tőle, hogy vitatkozni kezd. – Valósak – értett egyet vele. Elfintorodott és bólintott. – Legalább látom őket a fejemben. Csak a nevüket nem tudom felidézni. Mikor megpróbálom, a fejem szinte felrobban a fájdalomtól. – Fájdalom? – A gyógyító egy kis ajándéka. – Ó, Nicolai, annyira sajnálom. – Tudni, hogy van családod, de képtelen vagy felidézni a velük töltött időt, nos, az kínzás volt, rosszabb volt, mintha egyáltalán nem is emlékeznél rájuk. Jane 83
GENA SHOWALTER hónapokig csak az emlékei segítségével maradt életben. – Ne próbáld felidézni a nevüket, csak írd le, milyennek látod őket. – Talán, mikor ellazul, az elméje csak egy részére próbál emlékezni a múltjából, akkor a többi emlék könnyebben követi. A fájdalom eltűnt a pillantásából, és szája sarka újra felfelé görbült. Sokkal erősebben gyúrt bele Jane izmaiba. – A legfiatalabb testvérem még csak egy kisfiú. Zöld szeme van és a haja számtalan árnyalattal világosabb, mint a tiéd. Látom, ahogy fut utánam, és ez boldoggá tesz. – Lefogadom, hogy felnézett rád – mondta neki bátorítóan. – Nekem volt egy nővérem és mindenhová követtem, kétségbeesetten szerettem volna játszani vele és a barátaival. – Igen. – Nicolai szeme tágra nyílt, de elnézett Jane felett egy olyan helyre, ahová ő nem juthat be. – Igen, felnézett rám. Mindannyiunkra. És imádtuk. Mintha az aranyosságot és ártatlanságot egy pajkos csomagba csomagolták volna. Látom – látom, ahogy ott állunk együtt, mosolygunk, egy unikornis peckesen lépdel el előttünk. – Egy igazi unikornis. Jane részleteket akart – például felnyergelték-e a teremtményt és lovagoltak-e rajta –, de nem akarta megszakítani Nicolai visszaemlékezését. – Mi van a másik fivéreddel? – Ő is fiatalabb, bár közel van hozzám korban. – Szünetet tartott, mintha az agyában kutatna megerősítésért. Bólintott. – Mindannyian fiatalabbak nálam, még a drága húgom is. – Hogy néz ki a többi testvéred? – A húgomnak szőke haja van, egy varázskönyv fölé hajol. Próbálom meggyőzni, hogy jöjjön velem, mivel a piacra kell mennem, de elutasít. Maradni akar, mert olyan sok dolga van. Túl keményen dolgozik, túl sok embernek akar megfelelni. A fivéremnek pedig, aki korban közel áll hozzám fekete haja van, mint nekem, az erdőben vadászik, farkasok mellett vágtat. A könyvkukac és a harcos, mi? – Lefogadom, te vagy a diktátor – mondta mosolyogva. – És a legfiatalabb a kis aranyos. – Micah aranyos, igen. – A szeme tágra nyílt, megint feltűnt benne a fájdalom nyoma. – Micah. Igen. Így hívják. Kíváncsi vagyok, hol van, hogy merre vannak, mit csinálnak. 84
VÁMPÍROK URA – Majd eszedbe fog jutni, ahogy Micah neve is. És talán nincs is ehhez szükséged a gyógyítóra. Ezek az emlékek is visszajöttek nélküle. – Talán miattad jöttek vissza. – Nicolai pillantása visszasiklott őrá. Megpillantotta bátorító mosolyát, megnyalta az ajkát, arckifejezése megint változott. Vágyakozóból forróvá, kissé kipirult, szemfogai kilátszottak. Apró verítékcseppek ütköztek ki a homlokán. – Miattam? – A felkelő nap tompa napfénye bekúszott a táborba. Bár a férfi árnyékban maradt, bronzbarna bőre mintha ragyogott volna. Szeme kavargott, olyan volt, akár a folyékony ezüst, megbabonázta. – Igen. Te vagy az egyetlen változás az életemben – mondta. Pillantása a mellére tévedt, mellbimbói megkeményedtek, mintha csak arra vágynának, hogy kielégítsék őt. – Enyém – tette hozzá, emlékeztetve a lányt a szörnyre, akivé a palotában vált. Ezúttal a szörny csak örömmel töltötte el. A bizsergés újraéledt, ezúttal erősebben és gyorsan szétterjedt. Talán felnyögött volna. Felemelte volna a csípőjét, hogy még többet kaphasson a férfi melegéből. Nehéz lett volna megmondani, mivel a gondolatait annyira kitöltötte az, hogy akarja, szüksége van a férfira. – Folyton ezt ismételgeted. – Ő pedig egyre azt remélte, hogy igaz. De nem ígértek egymásnak semmit, csak kifejezték a vágyaikat egymás irányában. És komolyan, a korábbi kiabálásától eltekintve, hogy vele kell maradnia, fogalma sem volt, meddig lesznek még együtt. Egy órát? Egy hetet? Egy évet? Szó szerint két külön világból származnak, és épp olyan hirtelen térhet oda vissza, mint ahogy jött. – Enyém – mondta ezúttal erőteljesebben, talán érzékelte a kétségeit. – Mit értesz ez alatt? Magyarázd meg. – Akarlak. Ez nem titok. Ahogy te is kívánsz engem. Istenem, azok a rövid, hirtelen mondatok pokolian szexisek voltak. Mintha az elméjében csak egy gondolat lebegne – szenvedély – és semmi más nem tudja eltörölni az eltökéltséget, hogy meg is kapja. Vele és csak vele.
85
GENA SHOWALTER De… valóban ki tudná őt elégíteni? Nem csak hogy két különböző világban éltek, két teljesen különböző személy voltak. Először is ott volt a férfi bántalmazása. Vajon azok a dolgok, amiket vele akart tenni kiborítanák? Talán igen, talán nem. Eddig semmi sem. Kettő, nagyon ismerte a női testet. Odette és Laila képesek voltak rabszolgává tenni, hogy megtapasztalhassák testének gyönyörét. Jane csak egyetlen férfit ismert. Tudta, hogy ő mit szeretett, de fogalma sem volt róla, mit élvez a többi férfi. Az előző kapcsolata három évig tartott és az autóbalesettel ért véget. Nem a férfi miatt. Spencer mellette akart maradni. Ő lökte el magától, annyira elmerült a gyászában, hogy sem őt, sem mást nem volt képes megtűrni. És az egyszerű tény az volt, hogy már nem kívánta őt. Semmilyen módon. Megpróbálta, tényleg meg, hogy újra vágyat keltsen magában a férfi iránt. Megtervezett egy randiestét azzal a szándékkal, hogy elcsábítsa. Mégis, már a gondolattól rosszul volt, hogy megcsókolja, ezért vacsora után egyenesen hazaküldte. Szóval az volt az igazság, hogy míg Spencerrel mindent megtettek, amit szeretők csak tudnak, nem volt más tapasztalata. Semmi. Az iskolában sokkal fiatalabb volt, mint az osztálytársai, szóval senki nem kívánta őt. Utána pedig túl elfoglalt lett. Spencer volt az első férfi, aki eléggé elterelte a figyelmét, hogy kialakulhasson valami. A hiányossága eddig sosem zavarta. Nem volt ideje elgondolkozni rajta, még akkor sem, mikor Nicolaion ült. Annyira lefoglalta, hogy rájöjjön, mi történt vele, próbálta túlélni, hogy hirtelen idekerült. Most azonban tökéletes akart lenni. A legjobb. Úgy akarta kielégíteni Nicolait, ahogy Nicolai tette vele az álmaiban. Élvezte a szexet. És hiányzott neki, a vágy hiányának ellenére minden eltelt hónapban. Valójában lassan már egy éve. Legtöbb alkalommal szeretett egy férfi karjában feküdni, de hiányzott neki az utóragyogás. Magába szívta a melegét, beszélgettek és nevettek. – Már megint elvesztél a gondolataidban – átkozódott Nicolai halkan, de jókedv is vegyült a kijelentésbe. – Próbálok neked ellenállni, Jane, de el fogok bukni. A kihívás, hogy magamra vonjam valahogy a figyelmed, egyáltalán nem segít. 86
VÁMPÍROK URA – Miért? – Egy sóhajtott könyörgés. – Úgy értem, miért próbálsz ellenállni? – Szükséged van időre, hogy felépülj. És van előtte valami, amit el kell mondanom neked. Valami, ami nem fog tetszeni. Gyomorgörcs. – Mi az? Egy szívdobbanás, kettő. – Az emlékeim nélkül nem lehetek biztos benne… lehet, hogy vár rám egy nő… Újabb görcs. – Ó, egek. Házas vagy? – Nem. Nem, ennyit azért tudok. Mielőtt felbukkantam volna a Szexpiacon, egy nővel voltam, egy… szolgálóval. Igen. Erre emlékszem. Nem lettem volna a cseléddel, ha házas lennék. De talán elígértem magam valakinek. Talán… Nem. Nem lehetséges. – Nem tetted. – Ezt egy hirtelen önbizalom-hullámmal mondta ki. Túlságosan birtokló volt ahhoz, hogy egy szolgálóval háljon, ha valaki várta őt. Felcsillant a remény a férfi arcán. – Csak lehetőségként említem, nem valóságképp. Senki mást nem tudnék úgy kívánni, ahogy most téged. – A következő másodpercben fölé hajolt, szája lányé felett volt. Mélyeket lélegzett, kezével a halántéka mellett könyökölt, erekcióját a lába közé nyomta. Végre. A kapcsolat, amiért sóvárgott. A férfi az övé volt, az övé, csak az övé. Nem tudna mást hinni. – Te talán nem ismered magad, de azt hiszem, én ismerlek téged – mondta. – Bízz bennem, senki nem vár rád. Nem makacs akart lenni, vagy elengedni a füle mellett ezt a dolgot. Nem véve figyelembe a birtoklási ösztöneit és azt, hogy minden nő azonnal rá figyelne, ha szeretné, ő vámpír volt és a vámpírok egy életre választottak társat maguknak. Fizikailag nem tudtak hűtlenek lenni. Ezt kutatások bizonyították. Szóval emlékek ide vagy oda, nem reagálna így Jane-re, ha a szíve máshoz tartozna. – Talán rémes alak vagyok, mivel nem érdekel egy arctalan alak – mondta. – Nem tudok ellenállni neked. Nem is fogok. Ne utasíts el, Jane. Muszáj megízlelnem téged, mindened. Kérlek! – Nem várta meg a válaszát, csak ráhajolt az ajkára. – Nicolai… – El akarta mondani neki, hogy ő sem tud ellenállni neki, és hogy soha nem utasítaná vissza, hogy nem volt rémes ember, 87
GENA SHOWALTER de a szavak a torkára forrtak, ahogy ajkuk összeért egy perzselő csókban. Nyelve behatolt a lány fogai között és az övével játszott. Forró, olyan forró. Menta és… cukorka íze volt. Mmmm. Igen, cukorka. Cukrosan édes, az íz csak az övé, falta a lányt. Jane képtelen volt megálljt parancsolni magának, kezével a hajába túrt. – Igen. Kérlek! Kérlek! – könyörgött végül. Körmét a férfi fejébe mélyesztette, és magához szorította. Többre volt szüksége, muszáj volt többet kapnia, minden másról elfeledkezett. Térdét a férfi derekához dörzsölte és ringatta magát az ölében. Éhes örömében felsóhajtott. Egek! Ahogy hozzásimult, az erekciója egyszerűen eszméletlen volt, robbanásszerű, szükséges és jobb, mint minden más, amit valaha ismert. Talán azért, mert annyira nedves és annyira készen állt már rá. Szóval újra megtette, ringatta a csípőjét, hozzá dörgölődzött, zihált. Nikolai egy helyeslő mordulással még mélyebbre hatolt a nyelvével. A foguk összekoccant. Szédítő dörzsölés, boldogan fogadta, bár kínzó volt és csak még feljebb tornázta vágyát. Aztán a férfi oldalra billentette a fejét a még mélyebb kapcsolatért, és érezte fogai karcolását. Nem, ez volt a szükség. Igazi, tömény szükség. Azt akarta, hogy megharapja, újra és újra és újra. Hogy ő legyen a férfi mindene. Szerető, táplálék, levegő. A vére elviselhetetlenül forrt, gyomra remegett. A csók sokáig folytatódott, addig, míg már nem maradt oxigén a tüdejében. Míg Nicolai volt már az egyetlen dolog, ami éltette. – Kérlek! – mondta rekedten. – Csináld! – Istenem, Jane. Olyan vagy… olyan vagy, mint a tűz. Meg akarom égetni magam. – Igen. A férfi végignyalt egy ösvényt a nyakán a lüktető érig. Végül meg fogja harapni? De nem, tovább időzött a pulzusánál, megszívta, miközben egyik kezével megmarkolta a mellét és gyúrni kezdte. Két ujja közé csippentette a bimbót, mire a lány testén finom, érzéki hullám söpört végig. 88
VÁMPÍROK URA A pokol és a menny ilyen édesen tálalva… milyen közel járt ahhoz, hogy átessen a peremen. De mikor megteszi, ha így lesz – kérlek, legyen így –, hol landolna? A fellegekben vagy a tüzes medrekben? Csak egy módon derítheti ki… – Nicolai. – Igen, édesem? Édesem. Az ő édese. – Harapj meg! – Jane. – Egy mordulás. – Ne kísérts! Nem szabadna. Nem szabadna, mivel még mindig úgy gondolta, hogy meg kell gyógyulnia? Vagy mert egy része még mindig úgy gondolta, hogy egy nő vár rá valahol odakinn? Ha a lehetetlen valóra válik, és valóban el van kötelezve… Miért lehetetlen, tűnődött el legközelebb. Jane itt volt, nemde? Semmi sem volt lehetetlen. A tudatra felszínre bukkant a kétség első néhány apró szövevénye. Jane megvetette a hűtleneket, de az olyan történeteket is gyűlölte, ahol két ember rá volt kényszerítve, hogy együtt maradjanak kötelességből kifolyólag, és nem szerelemből. Nicolai nem volt szerelmes. És ha lenne egy nő, aki várja, miért nem kereste? Miért nem mentette meg őt? Ez ismét arra a következtetésre juttatta Jane-t, hogy nem volt elkötelezve. Egy barátnő sem hagyta volna távozni ezt a férfit. Vagyis Jane megkaphatja. De nem akarta, hogy zokon vegye. Vagy úgy érezze, kényszeríti. Vagy megbánja, amit tettek. – Jól van. Nem fogunk… – Fogunk. Csak nem akarlak bántani. Megkönnyebbülés. Olyan megkönnyebbülés, az eksztázis már karnyújtásnyira vibrált. – Sosem tudnál bántani. Nicolai, kérlek! Tedd meg! – Igen, igen, kérlek! Könyörgöm, ha kell. Muszáj többet kapnom… – Szemfoga visszatért a nyakához, végigkarcolta felhevült bőrét. – Muszáj megízlelnem, meghalok, ha nem teszem. – Csináld! – sziszegte, ahogy mentálisan felkészítette magát a támadásra. Gyönyörre, vagy fájdalomra, nem volt benne biztos. Csak azt tudta, hogy neki is szüksége van erre. Nicolai reszketegen szívta be a levegőt. – Biztos vagy benne? Nem muszáj megtennem. Abbahagyhatom. 89
GENA SHOWALTER – Ne hagyd abba! Kérlek, ne hagyd abba! Csak félek az ismeretlentől. Nyalintááás. – Ne aggódj, kicsi Jane. Óvatos leszek veled. Uralkodni fogok magamon. – Aztán kínzó lassúsággal belemélyesztette a fogát a nyakába, megszívta és lenyelte a vérét. Jane egyszer sem tapasztalt fájdalmat, de a gyönyör, ó, egek, a gyönyör… pontosan olyan volt, ahogy elképzelte, gyönyörű a legerotikusabb módon. Élete kirakósának hiányzó darabja. Perzselő szája, nyelvének szívó mozdulatai, mindkettő heves reakciókat váltott ki a testéből. A hátát markolászta, a hajába túrt, eszét vesztette a gyönyörben, melynek lehetetlennek kellett volna lennie. Hamarosan már vonaglott alatta és hozzá is nyomakodott, kétségbeesetten vágyott a beteljesedésre. Nicolai dorombolt, lehelete meleg volt. Aztán valami forró, olyan csodálatosan forró hatolt a szervezetébe. És oké, eddig a percig nem is ismerte az igazi gyönyört. Ez volt a gyönyör. Gyönyör a legtisztább formájában. Erő, forróság, hatalom. Ezeket is érezte. A dörgölőzése egyfajta céltudatos hajszolása volt a meghatározhatatlan kielégülésnek, mely olyan közel volt hozzá. Az erekciójához nyomta magát újra és úja, minden alkalommal, mikor Nicolai nyelt, remegés futott végig a testén az érzéstől. Egek. Meg tudná mászni, akár egy hegyet. Fel tudná falni őt, egyszerre csak egy ízletes falatkáját. Örökké a karjaiban tudna maradni. Nicolai elszakította magát a vénájától. – Muszáj… megállnom. Nem vehetek… túl sokat. Nem létezett olyan, hogy túl sok. – Vegyél még. – Megígértem, hogy óvatos leszek. – Megnyalta a sebet, ezzel még több forró folyadékot juttatva a szervezetébe. Nicolai felmordult. – Most megjelöltelek. Enyém! Az övé. Épp úgy, ahogy a férfi hozzá tartozott. Hozzá és senki máshoz. – Annyira jó. Sosem kóstoltam még ilyen… édeset. Függője lettem… máris… Igen. Függő. Egy drog volt számára a férfi. Az ő drogja és kételkedett benne, hogy lenne gyógymód.
90
VÁMPÍROK URA A fájdalomcsillapítók miatt le kellett állnia a sörrel. A leszokás maga volt a rémálom. Mégis, hirtelen biztosan tudta, hogy az semmi lenne ahhoz képest, amit Nicolai nélkül tapasztalna meg. A mellén lévő kezét felváltotta a szája, forró nyelvével a mellbimbót csapkodta, ég több örömteli szúrást keltve a lányban. Bár nem harapta meg újra. Azt akarta, hogy harapja meg mindenhol. – Kérlek, Nicolai. – Bármire vágysz, megadom. Hozzá feszült, bokájával átfogta a derekát. Hosszú, vastag erekciója pont jó helyen volt, még több nedvesség öntötte el a lába között. – Az egészet akarom. Még mindig rajta volt a lágyékkötő, de a bőr valószínűleg felcsúszott kiszabadítva ezzel a farkát, mert érezte selymes bőrének melegét, puha volt és ó, mégis kemény. Nekifeszült a pamutnak, mint megpróbálná félretolni az útból. Még egy kicsit, és akkor már érezheti magán a bőrét. Erő a nedvességet. Vágyott erre. Minden egyes porcikája ezt akarta. De Nicolainak más tervei voltak. Folytatta útját lefelé, nyelvével követte sebhelyeinek útvonalát, a köldökét nyalogatta. Szégyenkeznie kellett volna a romlott figyelem miatt, de túlságosan felizgult. Libabőrös lett, szinte elviselhetetlen mértékben érzékennyé tette a bőrét. – Enyém! – morogta. Igen. Igen! Az övé. Mindig. Felmordult. Nem, nem mindig. Drogszerű szerkezésük utóhatása úgy kólintotta fejbe, mint egy kalapács. Bármelyik percben hazamehet. Ez nem volt állandó és nem felejthette ezt a tényt el. Nem kötődhet hozzá. Ehhez. Máris kötődsz. Igen, így volt. Hogy térhet most már vissza a régi életébe? Megízlelte a tiltott gyümölcsöt, épp annyira függőjévé vált, mint gyanította és még többre volt szüksége. Még többre a kezéből, a szájából, a fogából, az ujjaiból. Még többre abból a forróságból, édességből és vadságból. De ha ezt most nem fejezi be, ha megpróbál most elsétálni, akkor mindig azon fog tűnődni, mi történhetett volna. Szóval majd később aggódik a következmények miatt. Most egyszerűen csak élvezni fogja. 91
GENA SHOWALTER – Enyém – ismételte. – Igen – kapta magát azon, hogy egyetért. – Kívánsz engem. – Téged és csak téged. – Olyan nedves vagy már miattam. Érezlek, érzem, mennyire készen állsz rám. – Készen rád és csakis rád. – Saját magát ismételte, de nem érdekelte. A szavak őszinték voltak. – Annyira forró vagy. – Igen. – Nekem adsz mindent. – Igen, én… – Jane gondolatai teljesen kitörlődtek. Végre ott volt, a lába között, félretolja az útban lévő bugyit. Vádliját átvetette a férfi vállán, ahogy nyelvével ingerelte. Az első érintésnél felsikoltott. Olyan jó. Olyan átkozottul jó. Nyalogatta, csipkedte és szívta, vágyát a legvégsőkig fokozta. Olyan közel, közelebb, mint valaha. – Tetszik? – Tetszik. Az ujjai is csatlakoztak a játékhoz. Az első ki-be mozgott, majd a második, ki-be. Kitágították, felkészítették a birtokbavételre. – Örökre itt tudnék maradni – recsegte. Képtelen volt válaszolni, ami kis levegője maradt, az a torkában rekedt. – Itt is olyan édes vagy. Egy hang szökött át a gombócon. Egy nyöszörgés. – Élvezz el nekem, édesem. – Egy parancs az állattól, akit szabadjára engedett a palotában, egybeolvadva egy őrjöngő, kétségbeesett hódítóba. – Hadd lássam, ahogy az a gyönyörű arc felragyog. – Ezzel megharapta őt ott, a lába között. Megszívta a vért, amely kibuggyant és utána, édes istenem, akármit is termelt a szemfoga, azt egyenesen a legérzékenyebb pontjába pumpálta. A teljes kielégülés szikrái éledtek fel, szétterjedtek, gyorsan felperzselték tetőtől talpig. Minden egyes izma megfeszült, majd
92
VÁMPÍROK URA elernyedt, kilőtték a világűrbe. Újabb sikoly hagyta el, ez áthatolt a terjedő fényen. Az orgazmus heves volt, darabokra szaggatta. Aztán Nicolai fölé görnyedt, egyik kezével leszakította a bugyiját, farkát a bejárathoz illesztette. A szeme fényesen csillogott, szemfogait eltökélt vicsorral villantotta ki. Nem dühből, hanem a kínzó vágytól. – Még – mondta durván, torokhangon. – Hadd kapjalak meg. – Most – morogta. Pont, mielőtt behatolhatott volna, a tőlük balra lévő bokrok megrezzentek, a levelek táncot jártak. Nicolai tekintete azonnal oda villant, tiszta, kegyetlen morgás hagyta el az ajkát. Jane még mindig túlságosan el volt veszve a gyönyörben, így nem érdekelte. – Nicolai. Kérlek! Mire vársz? – Tégy a valóságban is az asszonyoddá. – Megvédeni. – Felpattant, ezzel minden kapcsolatot megszakítva. Utána nyúlt, de a férfi elé lépett, mintha a pajzsa lenne. A gyönyör ideje lejárt. Elérkezett a küzdelem ideje.
93
GENA SHOWALTER
NICOLAI ÁTALAKULÁSA gyengéd szeretőből barbár vámpírharcossá magához térítette Jane-t. Meztelen volt – az elszakadt bugyi nem számított – és a táborát épp most támadták meg. Óriások. Méghozzá négy. Mind a négy úgy mérte végig tetőtől talpig, mintha valami roston sült bordaszelet lenne – ők pedig éhező vegetáriánusok. Egyenként erősítették meg a gondolatait. – Csúnya – mondta a legmagasabb, elnyújtva az ú betűt. – Visszataszító. – Kövér. – Nő – mondta a legalacsonyabb. Úgy két méter magas lehetett. A többiek vállat vontak, együttes jele volt az „Azt hiszem, megteszi” kifejezésnek. Nyilvánvalóan Odette és Laila ugyanúgy néztek ki, de hát a szex az szex volt. Talán visszataszítónak találják, de akkor is megkefélik. Lejjebb siklott a pillantásuk a mellbimbójára, nyál csöpögött a szájuk sarkából. A vegetáriánusok épp most változtak húsevővé. Jane megborzongott. A legjobb dolog a talárjában az volt, hogy könnyen maga köré tekerhette. Megragadta az anyagot, ami még mindig ott lógott azon az ágon, ahová felakasztotta, és áthúzta a fején. Bumm, tessék. Máris fel volt öltözve és készen állt rá, hogy szembenézzen élete legújabb veszélyével. Valamilyen szinten várta, hogy meg kell küzdenie Laila katonáival, de ahogy felkapta két fatőrét, ráébredt, hogy az óriások koránt sem voltak olyan emberszerűek, mint a katonák. A szemük fénylő vörös volt, mint két bíbor nap, mely a pokol bugyraiból kel fel. Éles, agyarszerű fogaikat mostanra kivillantották, csöpögtek, villás nyelvüket kidugták és végigfuttatták hüllőszerű, vékony ajkukon. Válluk széles volt és fekete szárnyak nyúltak fel belőlük. Köröm helyett karmuk volt. 94
VÁMPÍROK URA Valahogy sikerült felismernie őket úgy, mint az erdőt. Egyenesen a legsötétebb rémálmából léptek elő, és valahol a lelke mélyén tudta, hogy ezek a lények kegyetlenek és buták. Nicolai harcolni akar velük? Ivott belőled. Elég erős hozzá. Kérlek, légy elég erős! Elvicsorodott, a hang, amit kiadott, tiszta fenyegetés volt, ijesztő, állatias természete újra előtérbe került. – Enyém. – Pontosan előttük állt meg, mintha arra várna, hogy támadjanak. Fegyvertelen volt, mellkasa meztelen. A férfi háta épp olyan sebhelyes volt, mint a lány elöl. Nem gondolta, hogy korbács vagy baleset miatt. Egy nagy, kör alakú, heges szövetrész, mely kiállt és ráncos volt, mintha valaki kivájta volna a bőrt. Túlélő volt. Akárcsak ő. Képes megküzdeni ezekkel a lényekkel – és győzni. – Akarjuk nőt – mondta a legmagasabb. Egyértelműen ő volt a vezető. Ugyanakkor épp olyan értelmes volt, mint egy doboz kő, mert hozzátette. – Adod nekünk. Most. – Azt várta, hogy Nick sietve engedelmeskedik. – Nem – mondta Nick és Jane egyszerre. – Mész – mondta az egyik morogva, láthatóan nem értette, miért nem adja át neki Jane-t. – Kielégít minket. Te élsz. – Nem – mondta Jane és megrázta a fejét. – Ti mentek. – Egyszerű szavak, melyeket talán megértenek. – És ti éltek. Nem foglalkoztak vele. – Mész – mondta az egyik Nicolainak. – Utolsó esély. Egy másik azt mondta. – Úgy nézel ki, mint valaki. Ki? – megrázta a fejét, máris elvesztette az érdeklődését a téma iránt. – Nem számít. Adsz nekünk nő. Megtartjuk. Szóval, az nem számít, hogy Jane mit akar. Jane ott volt a menu du jour listáján. – Szaggasd őket apró darabokra – mondta Nicolainak. Nem válaszolt. Helyette csak egyszerűen előre lendült és a karmait – karmait, melyek hosszabbak és élesebbek voltak, mint az övék! – végighúzta a legmagasabb arcán, mert ő jelentette a nagyobb veszélyt. Az hátratántorodott. 95
GENA SHOWALTER Az ezt követő fájdalmas morgás olyan volt, mint az UFC küzdelmeket elindító gong. Semmi szabály, csak fájdalom. Mind az öt egymásnak esett, mint végtagok, agyarak, vér és adrenalin végtelen kuszasága. A vér, nos, állatias őrületbe kergette Nicolait. Úgy vicsorgott, mint egy párduc, kicsit hasonlított egy cápához, és kapaszkodott abba, amibe éppen sikerült belemélyeszteni a fogát, akár egy pitbull. Jane okosabb volt, semmint közbelépjen. Mikor a munkája fő tárgyává az emberi testet tette, azt remélve, hogy talál valami gyógymódot az anyjának, sok mindent megtanult a fizikai reakciókról. Egy dühbe hajszolt férfi nem igazán volt tudatában a környezetének. A kémiai anyagok, melyek keresztüláramolnak Nicolai vérkeringésén, rövid pórázon fogják tartani, a póráz vége pedig az óriásokhoz van kötve. Itt pedig már nem számít más, csak a gyilkolás. Csak állt ott, figyelt és csendesen szurkolt a pasijának. Nem a tiéd, kényszerítette magát, hogy megjegyezze. Nem teljesen és még nem. Megoszthatja vele a testét, az elméjét, na de a szívét és a lelkét? Nem. Úgy nem, hogy megvolt rá az esély, a varázslat elhalványul és hazatér. Vagy, ami rosszabb, ha a férfi beleszeretne, akkor elsorvadna és meghalna, ha a lány elhagyná. Ó… fenébe. Erről megfeledkezett. Sok ehhez hasonló eset történt azokkal a vámpírokkal, akiket behoztak a laborba. Nem engedhette, hogy ugyanez történjen Nicolai-jal is. A lehangoló, aggodalmas gondolatot most félretolta. Nem terelheti el a figyelmét, most nem. A harc gyorsan fokozódott, úgy tűnt, mintha az erőszak példátlan lenne. Valaki karja repült el a feje mellett – és nem tartozott hozzá test. Nicolai maga volt a két lábon járó halál. Az arckifejezése rideg volt, már amikor Jane képes volt néha egy pillantást vetni rá, mivel hihetetlen gyorsasággal mozgott. Semmi kegyelem nem volt benne, egy pillanatra sem hagyta abba az ütlegelést. Torokra ment, létfontosságú szervekre és lágyékra. Ha az óriások emberek lettek volna, akkor másodpercek alatt megtörtek volna Nicolai hatalmasabb ereje miatt. De minden alkalommal, mikor a földre dobott egyet, letépett egy végtagot, a barom felkelt, hogy még többet kapjon. 96
VÁMPÍROK URA Ez csak tovább buzdította Nicolait. Lekötötte Jane-t, ugyanakkor… megdöbbentette. Ó, tudta, hogy képes erre. Odabenn a palotában gyűlölet és elszántság sugárzott belőle. És belek voltak mindenfelé elszórva a földön. Ha nem kell őt megmentenie, akkor addig maradt volna, míg minden egyes élőlényt el nem pusztít a keze által. Vagy a szemfoga által. Tudta. De ez a férfi, ez a harcos ugyanakkor perzselő gyönyört is nyújtott neki. Táplálkozott a lába között és tetszett neki. Legalábbis Jane úgy gondolta, hogy a férfi is épp annyira élvezte, mint ő. És ó, mennyire lángra lobbantotta a vérét, megborzongatta a lelkét, mintha mindketten csak a szenvedélyért léteznének. Ez alig percekkel ezelőtt történt. Csupán néhány perce. Most képes volt fájdalmat nyújtani, csak fájdalmat. És sajnos az óriások túl korán tanulták meg kivárni a mozdulatait. Beleharaptak túlságosan éles kardfogukkal. Belé vájták a karmukat, mélyen megvágva a férfit. Megkerülték, fölé kerültek, és a szárnyukat használták arra, hogy megsebezzék. Nicolai arra kényszerült, hogy közéjük ugorjon és feléjük rúgjon, kihasználva a pillanatot. Elestek, de újra talpra álltak. Muszáj tennie valamit. Nicolai minden bizonnyal hamarosan elfárad. Vért vesztett, vöröslő vér csordogált le a mellkasán ott, ahol megkarmolták. Hogyan tudna…? Egy szívdobbanásnyi idővel később erős, fatörzsszerű karok fonódtak köré, az egyik pont a melle felett volt, a másik pedig a derekán és egy vastag testhez szorították. Félelem rohanta meg, szinte ledermesztette. Aztán beindult a küzdj-vagy-fuss ösztön – mint valamiféle emlékeztető, hogy két tőr volt a kezében. A küzdj győzött. A könyökével hátracsapott, gyomorszájon találta a támadóját, épp meg akart pördülni, hogy szúrjon. Ő felmordult, de olyan erősen tartotta, hogy a lány képtelen volt megfordulni. Kinyitotta a száját, hogy sikítson. Mielőtt azonban a legapróbb hang is elhagyhatta volna a száját, emlékeztette magát, Most nem terelheted el Nicolai figyelmét! Az óriás – és tudta, hogy egy óriás tartja – hátrafelé kezdte vonszolni, Jane nem próbált meg küzdeni.
97
GENA SHOWALTER Talán mégsem voltak olyan ostobák, mint először gondolta. Ez a példány tudta, hogy hátul kell maradnia, várt, figyelt és akkor ragadta meg őt, mikor mindenki el volt foglalva. Vártak még többen is az árnyak között? Hogy küzdene meg mindegyikükkel? Rideg düh árasztotta el. Hála az égnek senki más nem jelent meg, és mikor már sem Nicolai sem a társasága nem voltak már látóhatáron belül, levelek és ágak takarták el őket, akkor tört ki. Küzdj! Behajlította a karját, ezúttal mindkét könyökét felemelte és talált. Az óriás megint felmordult, ezúttal lazított a szorításán. Újra meglendítette a karját, ezúttal lefelé célzott, használva a hevenyészett tőröket. A hegye mélyen belefúródott a combjába. Az óriás egy fájdalmas üvöltéssel ellökte magától. Az egyik tőr benne maradt, de a másik kicsúszott belőle, ahogy a lány előre botladozott. Kiegyenesedett, megpördült és szembenézett az ellenfelével. Az óriás morgott, agyaráról nyál csöpögött. Vörös szemei fenyegetőn csillogtak. – Megbüntetlek – vicsorogta, ahogy kitépte a tőrt. Egy csuklómozdulattal. A kiélesített fa a földre esett, már használhatatlan volt. Küzdj! – Téves. Én büntetlek meg téged. Ez egy pillanatra összezavarta az óriást. Pislogott, összevonta a szemöldökét. Aztán megrázta a fejét. – Nem. Én büntet meg téged. Oké. Visszatérhet az eredeti megállapításához. Olyan ostobának nevezni őket, mint egy rakás követ, sértő volt a kövek számára. – Hajrá, nagyfiú. – Most végre megtérül a hathónapnyi önvédelmi óra. Vagy nem. Még sosem kellett használnia a „képességeit” egy igazi élet-halál szituációban. Nagy léptekkel indult meg felé, csizmás lába minden egyes mozdulatnál felkavarta a port, a föld rengett. Vér csorgott alá nadrág fedte lábán, mégsem sántított, mintha észre sem vette volna a sérülését. Mikor karnyújtásnyira volt már, megpróbálta elkapni a lányt. De Jane lebukott, és mikor a karmai csak a levegőt súrolták, megpördült és szúrt. Ezúttal a tőr a lágyékába fúródott. Újabb üvöltés remegtette meg a levegőt. Ezúttal azonban mielőtt még elfuthatott volna az 98
VÁMPÍROK URA útból, az óriás ujjai a hajába kapaszkodtak, és arccal előre a sárba nyomta. Most komolyan? Ilyen gyorsan túljutott a sérülésén? Ó, a pokolba, nem! Labdává gömbölyödött, mielőtt még a földhöz szegezhette volna a súlyával, sikerült a hátára fordulnia és a lábát kettejük teste közé helyezte. Eltaszította. De az óriás egy centit sem mozdult. Fenébe! Gondolkozz, Parker! Még mindig megvolt az egyik tőre. Újra szúrt, ezúttal a nyakára célzott. Az óriás hátra húzódott. Túl késő. Eltalálta, de nem ott, ahol remélte. Az álla felhasadt és vér ömlött belőle. Az óriás kivillantotta kardfogait, amikor vicsorított. – Büntet! – Ezzel lehajolt és az agyarait a lány nyakába mélyesztette. Ez a harapás nélkülözte Nicolai gyönyörét és melegét. Ez csak fájdalmat nyújtott. Annyi fájdalmat. Ki akarta szívni a vérét, hogy meggyengítse. Egy hiba a részéről, gondolta sötéten és megacélozta magát minden egyes fájdalom és lüktetés ellen. Ezzel tiszta célponttá vált. Mielőtt az agya elködösülhetett volna a vérveszteségtől, belesüppedt a talajba. Vagy azt gondolja, hogy teljesen megfékezte, vagy azt, hogy elájult. Az ujjai elengedték a haját, hogy megmarkolják a mellét és megszorítsák. Végül Jane szúrt, a tőrt a torkába döfte, egészen a másik oldalig. Az óriás egész teste görcsbe rándult, fogait erősen rászorította. Oké, ideje volt újra felbecsülni a dolgokat. Ez volt az igazi fájdalom. Majdnem felsikoltott az intenzitásától. Nem tudta lelökni magáról, még akkor sem, mikor az óriás ránehezedett. A súlya kipréselte a tüdejéből a levegőt. Csak feküdt ott, próbált levegőhöz jutni, az óriás vére csak úgy ömlött rá. Egy pillanatra gondolatban visszautazott az autójába. Az anyja haldoklik, a vére Jane-re csöpög. Mindketten sírnak, mert tudják, hogy a többiek már eltávoztak. Menthetetlenek. Szeretlek, Janie. Szeretlek, anya. Valami éles vágott a koponyájába, kitépte jó néhány fürtjét. A testét kihúzták az óriás alól. A foga még mindig mélyen a nyakába 99
GENA SHOWALTER mélyedt, a mozdulattól átvágták a bőrt és az ereket, fognyomokat hagyva végig a nyakán, mellkasán és hasán. Újabb sikítás akart előtörni belőle. Még mindig nem kockáztathatja meg, hogy eltereli Nicolai figyelmét. A csatája még nem ért véget. Máskülönben itt lenne. És tudta, hogy nem Nicolai ragadta meg, már az előtt, hogy a fényes, vérvörös szemek lenéztek rá. Nicolai gyengéd lett volna, megpróbálta volna megnyugtatni. – Nő. Ronda. Akkor is ágyba viszem. Pompás. A látása elhomályosult. Ez a fickó megszökött Nicolaitól, vagy új volt? Ha normálisan látott volna sem biztos, hogy meg tudta volna állapítani. Egyik förtelmes szörnyeteg épp olyan volt, mint a másik, gondolta. – Én egy… hercegnő vagyok – mondta, megpróbált mindent, hogy megijessze. – Odette… hercegnő. Delfinából. El kell… engedned. Amilyen őstulok volt, az óriás tovább vonszolta a sárban. Gallyak és kövek szántották amúgy is sérült hátát és összerezzent. A köpenye hamarosan cafatokban lógott és könnyek gyűltek a szemébe. Újra próbálkozott, bár a köd lassan rátelepedett az agyára. – Az anyám… a királynő… meg fog ölni… – Boszorkány-királynő nem királynőm. Nincs királynő. Csak király. – Az egyik sarkon befordult, és az új szög csak még jobban bántotta. – Övé leszel. Extra pompás. – A királyodhoz… viszel? – Utána. Utána. Ugyanaz a szó, amit ő Nicolainak mondott, miközben tehetetlenül az ágyhoz volt láncolva. Soha többé. Az utána szó ezentúl szigorúan ki van tiltva a nyelvéből. – Ha így folytatod… halott leszek… mielőtt odaérünk. Zavart csend. Aztán győzedelmes válasz. – Nem halott. Élsz. Egy. Rakás. Kő. – Vegyél fel… ostoba állat! Cipelj! Az egyszerű parancs működött. Megállt, lehajolt és felemelte – rá a vállára, amolyan tűzoltós stílusban, mintha a gyomra beleütközött volna a veséjébe, de ez még mindig jobb volt, mintha vért és csupa sebet hagyott volna maga után a földön. Nyomot, melyre Nicolainak
100
VÁMPÍROK URA nem volt szüksége. Akárhová is viszi ez a barom, Nicolai meg fogja találni. Megjelölte, ő maga mondta. És hála az égnek, hogy megtette. Ő és elrablója belefutottak az úton egy újabb óriásba és megálltak. Dühös beszélgetés bontakozott ki. Elcsípett olyan szavakat, hogy király és most, és olyan sötét szitkokat, hogy a füle valószínűleg vérzett. Akár a többi része. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitalálja a problémát. A női fogoly híre máris elért a királyhoz. Ugh-O úgy néz ki, nem fogja őt kiélvezni. Be kellett vinnie és hagynia, hogy a király döntsön a sorsáról, mint ahogy ő erőszakolhatja meg elsőként. Gyerünk, Nicolai. Merre vagy? Ugh-O újra mozgásba lendült, a hírvivő szorosan mellette haladt, nem bízott benne, hogy engedelmeskedik. Vagy talán nem. Talán ő volt a ragasztó, ami összetartotta őket. Néhányszor a barom felnyúlt és megpaskolta a fenekét. Ez mindig pokolian felmérgelte Ugh-O-t, mindig rácsapott a kéretlen végtagra, amitól Jane rázkódott a vállán. Valójában a lépései olyan súlyosak voltak, hogy le-felpattogott, újra és újra kipréselte belőle a levegőt. Mire elértek egy kacskaringós barlanghoz, meg volt róla győződve, hogy a tüdeje olyan lapos, mint a palacsinta, és a belei rácsavarodtak a gerincére. A még mindig homályos látásával is Nicolait kereste, remélte, hogy megpillanthatja a szörny mögött lopakodva, készen arra, hogy lecsapjon. Sikerült kiszúrnia más lényeket, akik a fogvatartóját követték – apró kis lényeket szárnyakkal, akik átszelték a levegőt, és farkasszerű teremtményeket, akik a fák között ólálkodtak –, de egyikük sem a vámpír volt. És mikor meghallotta a fájdalmas, elgyötört üvöltést, mely minden irányban visszhangzott, hányni akart. Ez Nicolai hangja volt. Mi a fenét műveltek vele az óriások? Aztán a hang hirtelen elhalt és rájött, hogy a csend sokkal zavaróbb, mint az üvöltés. Az óriások épp most… ölték – Nem! Nem, nem, nem. De mi van, ha…? Ó, egek. Sírás fojtogatta. Ha életben lenne, már érte jött volna. Az övé volt, ő maga mondta. Sokszor. És valahogy a férfi is hozzá tartozott. Alig ismerte őt, mégis valami mélyet, hajthatatlant érzett iránta. 101
GENA SHOWALTER Néhány perce még azt gondolta, hogy a szíve és a lelke védve van tőle, az elméjét túlságosan lefoglalta a férfi körül forgó veszély. Most, mikor az ismeretlenbe hurcolták és a halál is egy lehetőség volt, mikor azt hitte, hogy a férfi halott, akkor esett csak le neki az igazság. A szíve és a lelke sem volt soha biztonságban. Nicolai lenyűgözte. Parancsolgató és arrogáns volt, mégis védelmező, mikor kellett. Gyilkos volt egy szerető érintésével. A karjaiban életre kelt, teljesen elveszett. Máris a lénye egy része volt. A vérében, a fejében, mindenében. Szóval nem. Nem, nem, nem. Nem halhatott meg. Nem lehet. Akármit is tettek vele, meg fog gyógyulni. Muszáj volt meggyógyulnia. Az üvöltése bizonyára azért halt el, mert elájult, vagy ilyesmi. Igen, ez volt az. És mivel alvás közben gyógyult, ez jó dolog volt. Ugye? A szörnyetegnek le kellett buknia, hogy be tudjon lépni az egyik barlangba, és kényszerítette magát, hogy koncentráljon. A folyosók szűkek és fullasztóak voltak. Lépései visszhangoztak, ahogy előre haladt, teljes összhangban voltak a lány fejében lévő rémülettel. Meg akarta jegyezni az útvonalat, amin haladtak, de nehéz volt. Olyan sok kanyar, elszédült tőle. Alice nyúlürege, gondolta jókedvet nélkülöző nevetéssel. Végre elértek egy tágas kamrát, amely tele volt még több szárnyas óriással. Helyeslő mormogás hangzott fel abban a pillanatban, hogy kiszúrták őt, a morgás hamar egyöntetű, erős hurrogássá vált. Morogva, dühtől mereven, Ugh-O egy középen lévő szalmaágyra dobta őt. Jane talpra tápászkodott. Még erősebb szédülés környékezte meg a mozdulatra és megingott. Mikor kitisztult a látása megpördült, szemügyre vette új környezetét. Egy csillogó kristálytrón emelkedett ki a falból. Fenséges látvány lett volna, ha nem ült volna ott rajta a meztelen mellkasú őrült. Az orra annyira nem illett oda, a bal oldala elterült az arcán. Az egyik szeme hiányzott, és volt egy lyuk az alsó ajkában, mintha az egyik agyara egyenesen áthatolt volna rajta. A mellkasa csupa heg 102
VÁMPÍROK URA volt, mintha egy csomó marhasültet ragasztottak volna össze – de a ragasztó már nem tartotta. Legalább húszan álltak mellette, védelmezve őt. Minden szem Jane-re szegeződött, fényes, vörös lézerek, melyek elől nem szökhetett meg. Veríték folyt le a melle között még úgy is, hogy megfagyott az ereiben a vér. Egyik teremtmény sem támadná meg. Mindannyian egy fordulatot akartak és vártak rá. Valójában csak két embert nem érdekelt a jelenléte. A másik két nőt. Mindkettő meztelen volt, idős és ráncos, mosdatlanok, hajuk kusza volt, a szemük halott. Alaposan kihasználták őket, többször is, zúzódások és harapások borították őket. Nem csoda, hogy annyira odáig voltak a „visszataszító” Odette-ért. A mögötte felhangzó lépésektől megpördült. Újra megszédült, ott ólálkodott körülötte. Csak amikor a szédülés elmúlt, akkor jött rá, hogy ez a két fickó támadta meg Nicolait. Mindketten véresek voltak, sántítottak, hiányzott néhány testrészük és alig lélegeztek, de itt voltak. – Hol a vámpírom? – rikoltotta. Nem is törődtek vele, letérdeltek a királyuk előtt. – Vámpír eltűnt. Eltűnt. Ez azt jelentette, hogy életben volt. Hála az égnek. Hála az égnek. – Nincs friss hús? – kérdezte a király, most először szólalt meg. – Nincs friss hús. Dühös morgás hagyta el az uralkodó száját, ujjával a férfiak felé intett. Négy másik óriás lépett előre, előrántották a kardjukat és lecsaptak, mielőtt még Jane rájöhetett volna, mit akarnak. Fejek gurultak el és a lábánál álltak meg. Előre görnyedt és végül hányt. Nem, nem hányt. Csak szárazon öklendezett. Semmi nem volt a gyomrában. Nevetés és tapsvihar tört ki, ahogy összegyűjtötték a két testet. – Friss hús most. Főzz! – mondta a király helyeslő bólintással. – Eszünk. Megeszik a saját fajtájuk. Ó, egek, ó, egek, ó, egek. Felegyenesedett, készen állt rá, hogy rohanjon.
103
GENA SHOWALTER Ugh-O kezét durván a vállára tette, véget vetve a menekülési kísérletének, mielőtt akár egyetlen lépést tehetett volna. – Én találni. Én kapni. A király jókedve odalett és felmordult. – Neked adom a vénasszonyt. – Az egyik öreg nő felé intett. A szóban forgó vénasszony azonnal előre lépett és meghajolt. – Most add tiédet. – Nem. A kövéret akar. Sziszegés hangzott fel. Ellent mondani a királynak súlyos bűncselekmény volt, jött rá. – Küzdj – javasolta, hangja épp úgy remegett, mint a teste. – Küzdj értem. A győztes megkap. – Remélhetőleg megölik egymást. Sötét morgással nézett vissza rá. – Küzdeni, igen. Utána. – Ujját begörbítette és felé intett, azt várva, hogy a lány majd átszeli a köztük lévő távolságot. Utána, már megint itt volt az a szó. Nagyot nyelve rázta meg a fejét. Ugh-O erősen megszorította a vállát, még erősebben, mire Jane összerezzent. – Gyere – követelte a király, most már élesebben beszélt. Intett neki, hogy menjen oda, és ha nem tévedett, akkor egyenesen a lágyékára mutatott. Mintha azt várta volna, hogy ott és azonnal ráugrik. Valószínűleg így volt. Hallotta a ki nem mondott Vagy különben fenyegetést, mely újraindította az agyát. Gyerünk. Meg tudom csinálni. – Vigyél a hálókamrádba. – Jane még soha életében nem próbált meg elcsábítani valakit, akitől undorodott, és mentálisan összerezzent hangjának mélységétől. Jobb, ha egyedül küzd meg ezzel a férfival, semmint úgy, hogy az emberei figyelik – és közbe tudnának avatkozni. – Olyan dolgokat fogok tenni veled, amikről eddig csak álmodtál. – Már ha az álmaidban szerepelt valaha, hogy a saját beleiddel fojtanak meg. – Csak akarom szádat farkamon. Inkább meghalnék. – És szeretném a farkad a számba venni. – Villám, csapj le rám. Kérlek! – Szóval menjünk a hálókamrádba. Mert, és itt a lényeg, kettesben végzem a legjobb munkát. Egy pillanattal később a király talpra ugrott és felé indult.
104
VÁMPÍROK URA
NICOLAI FEJE OLYAN volt, mint egy kavargó, gondolatokkal teli üst, teste pedig egy hangvillányi érzelem. Egyik percben még az óriásokkal küzdött, Jane-t védte, a következőben ordított a fájdalomtól és képtelen volt úrrá lenni a fejében lévő zűrzavaron. A füléhez kapott és térdre rogyott. A rázkódás segített. Az arcok elhalványodtak és a hangok elhaltak, hagyva, hogy megfogalmazódjon valami értelmes gondolat. Meg… kell… védenie… Jane-t… megint… De mikor felnyitotta a szemhéját, látta, hogy az óriások eltűntek. Ahogy Jane is. Már nem volt a folyó közelében. Sem az erdőben. Kopár pusztaság vette körbe. Azok a fák, amiket látott, elformátlanodtak, a leveleik elszáradtak. Hamu szállt a maró szélben. A fekete hó halál és pusztulás szagát hordozta. És érzett valamit… rothadni. Semmit sem ismert fel. Megfordult és észrevett egy kígyószerű kúszónövényt az egyik fán, aztán egy újabbat, mindkettő felé siklott. Lecsaptak rá, harapták, és mikor megízlelték a vérét, mintha elégedetten vihogtak volna. Mikor másodszor is felé lendültek, félreugrott – egy halom csontra. Elöntötte a szükség, hogy végezzen a Véres Mágussal, Elden új királyával, ez teljesen felemésztette. A közelben volt a szemét? Ha igen, akkor ez a puszta Elden volt. Annak kellett lennie. Elden. Elden. A szó visszhangzott a fejében. És ezzel az arcok is visszatértek a fejébe, kényszerítően törtek felszínre egy olyan férfiban, aki valahogy mégsem volt felkészülve rájuk. Az arcok összemosódtak, eggyé váltak. Kibontakozott egy jelenet. Egy szőke nő guggolt előtte, zöld szeme gyengéd aggodalommal méregette a térdén lévő bőrt. Kisfiú volt, csak egy kisfiú, és ahogy a nő elmondott egy varázsigét, meleg levegőt fújt a térdére, eltöltötte a
105
GENA SHOWALTER szeretet és a békesség. A sérült bőr újra összehegedt, többé már nem vérzett. Mikor befejeződött a gyógyulási folyamat, a nő rámosolygott. – Látod? Most már jobb, ugye? – Milyen édes hang, gyengéd és gondtalan. Letörölte zavart, dühös könnyeit a kézfejével. A könnyek nem a benne lévő fájdalomtól keletkeztek, hanem mert szeretett volna, muszáj volt még több kárt okoznia az ellenfelének. – Abba kéne hagynod a verekedést, drágám. Különösen az olyan fiúkkal, akik kétszer idősebbek és nagyobbak nálad. – Miért? Legyőztem őket. – És ennél csúnyábban is megsebezhette volna őket! – Tudom, de minél jobban megsebzed a büszkeségüket, annál jobban fognak gyűlölni. – Nem gyűlölhetnek, ha nem élik túl. – Emellett – mondta szigorúan az anyja –, te egy hatalommal rendelkező személy vagy, ők pedig nem. Neked az értelem hangjának kéne lenned, nem az erőszak kirobbantójának. Karját keresztbe fonta a mellkasán. – Megérdemelték, amit tettem velük. – És pontosan mit is vétettek, amitől kiérdemelték a karmaid a nyakukba? – Bántottak egy lányt. Körbe lökdösték és be akartak lesni a szoknyája alá. Annyira megijesztették, hogy sírt. Aztán megérintették. Az egyik intim részén. Itt. – Tenyerét a mellkasára tette. – A lány pedig sikított. A nő felsóhajtott. – Rendben. Megérdemelték a haragod. De Nicolai, kincsem, máshogy is meg lehet büntetni azokat, akik rosszat tettek. Vannak megengedett módjai. – Mint mondjuk? – Nem jutott más az eszébe azon kívül, amit tett. Szeretetet szeretetért, fájdalmat fájdalomért. – Mondd el apádnak, mit tettek és vagy bezárja a cellába, vagy kiűzi őket a királyságból. – Így még több fájdalmat okozhatnak máshol? Vagy egy nap bosszút állhatnak? – gúnyolódott. – Nem. – És mi van, ha te is megsérülsz, miközben bántod őket? – kérdezte. 106
VÁMPÍROK URA – Akkor hozzád jövök. Te vagy a leghatalmasabb boszorkány az egész világon. Újabb sóhaj, rosszkedvének egy része eltűnt. – Javíthatatlan vagy. És a belém vetett hited nagyon édes, de kissé csalóka. Igen, erős vagyok, de nem annyira, amennyire te leszel egy nap. Ezért szeretném, ha óvatos lennél. Egy nap a vérmérsékleted miatt véletlenül talán nem csak néhány életet fogsz elvenni. – Rendben, anya. Megpróbálom, és óvatos leszek, de semmit sem ígérhetek. – Ó, az őszinteséged… – villantott fel egy halvány mosolyt. – Mehetsz. Miután megfizetted a varázslatom díját. Felemelte a fejét, előrehajolt és megcsókolta puha arcát. – Herceg vagyok. Nem kéne fizetnem. – Nos, én a királynő vagyok, vagyis mindig fizetned kell. Most menj! Keresd meg az öcséd, és tanulj vele, kedvesem! Nincs többé menekülés a tanítóid elől azért, hogy megbosszuld a világot. Egy intéssel távolodott, messze tőle – de nem az osztályterem irányába. Túl sok energiája volt és úsznia kellett. Az úszás mindig megnyugtatta. A jelenben bekúszott a sötétség, teljesen kiürítve Nicolai fejét. Újabb visszavonuló. A földre zuhant. Az egyik inda megvágta az arcát, de szinte észre sem vette. Emlékezett a múltjára. Miért emlékezett? Miért öntötték így el az emlékek? A gyógyító, aki megkötötte az erejét, nem oldotta fel a varázslatot. Talán Nicolai még több képessége bukkant a felszínre. Ez megmagyarázná, hogyan jutott másodpercek alatt egyik helyről a másikra. Talán azok a képességek lerombolták az üveg kalitkát. Csakhogy egy gyors, mentális ellenőrzés bebizonyította, hogy az a kalitka még mindig ott volt, a képességei és az emlékei még mindig benne kavarogtak; gyorsabban, egyre gyorsabban. Bár most vékony, bíbor csíkok csöpögtek a tetejéről, szétmarva az üveget. Bíbor… vér? Az őrök Delfinában? Nem. Napok teltek el és semmit nem reagált, akármit is ivott akkor. És bár megharapta az ogrékat, nem nyelte le a vérüket, tudattalan is tisztában volt vele, hogy méreg lenne számára. Az utolsó személy, akiből ivott, az Jane volt. A nyakából ivott, az íze annyira jó volt, hogy örökre ott maradt volna legszívesebben. És 107
GENA SHOWALTER talán meg is tette volna. Talán minden vérét kiszívta volna, ha a gondolat, hogy elveszítheti, nem cikázott volna át rajta. Ezt az a gondolat követte, hogy meg kéne ízlelnie a mennyországot a lába között, és emiatt hagyta ott a nyakát és ereszkedett le. Még sosem örült ennyire, hogy véget vethetett egy étkezésnek. A lába között édesebb volt, mint a lonc1 nektárja. Újra meg akarta ízlelni. Végre belé akart merítkezni, teljesen birtokba venni, a részévé válni. Hallani akarta, ahogy kiált a gyönyörtől, hogy végtagjaival körbefonja, belékapaszkodjon. Azt akarta, hogy a körme belevájjon a húsába, hogy megjelölje magának. Hol volt most? Vajon…? Egy újabb emlék keltette fel a figyelmét olyan erővel, hogy csak morogni tudott a fájdalomtól. Képek, hangok egymásba olvadva, újabb jelenetet tártak elé. – Erősítsd a szorításod, fiam. Ezzel a gyenge tartással másodpercek alatt elveszted a kardod. Még mindig csak egy fiú volt. Ezúttal kicsit idősebb és egy magas, izmos férfi előtt állt. Haja fekete, mint az éjszaka, szeme akár a fényes ezüst. Egy elegáns selyeminget viselt, bőrnadrágot, csizmája nem volt kopott és a térdénél volt megkötve. Gazdag férfi, ez nem volt kérdés. Egy tudással és tekintéllyel rendelkező férfi. Egy harcos. Egy udvar közepén álltak, szép virágok és növények nőttek körülöttük. A levegő édes volt, az alattuk lévő föld pedig dús, tavaszi smaragd. Sima márványfalak vették körbe az egész helyet, mégsem volt tető, így a reggeli napsugarak beömölhettek, visszaverődve az arany erezetekről. Felettük erkély nyílt minden királyi hálószobából; üdvözölve a nézőket. Egy fiatal, fekete hajú fiú hajolt át a korláton Nicolai jobbján, figyelt és egy tőrt forgatott a kezében. Ki akarta dülleszteni a mellkasát és ütögetni. Hamarosan le fogja nyűgözni az öccsét. Halálos pontossággal tudott dobni, halálos erővel szúrni, és ha koncentrált, két kardot is tudott egyszerre forgatni.
1
Növény. Más néven mézbogyó.
108
VÁMPÍROK URA – Nicolai – mondta az előtte álló férfi türelmetlenül. – Figyelsz rám? – Hát persze, hogy nem. Máskülönben hallottam volna, amit mondtál és nem kéne újra megismételned. Dayn kuncogott. Az apja nem volt elámulva és nem jutalmazta Nicolait az őszinteségéért. – Oda kell érnem néhány találkára, fiam. Találkozók egy másik királyságban, ami azt jelenti, hogy te leszel a felelős, míg távol vagyok. Tudnom kell, hogy meg tudod védeni magad és azokat, akiket szeretsz. Figyelj. Most. – Igenis, uram – mondta és arra összpontosított, ami előtte történt, méregette a kezében lévő kard súlyát. – Miért kell újra és újra gyakorolnunk? Jó vagyok. – Jó vagy, valóban, de nagyszerűnek kell lenned. Múlt alkalommal sikerült olyan erősen hátba szúrnom téged, hogy sebhelyed maradt utána. – Volt valami durva figyelmeztetés az apja hangjában. – Meg kell tanulnod minden fegyverrel bánni, éjjel és nappal is egyaránt, bármikor. Egy kézzel kell küzdened, két kézzel, állva, ülve és sérülten. Anélkül, hogy bármi elterelné a figyelmed. Nicolai felemelte az állát. – Miért nem végezhetek egyszerűen a szemfogaim segítségével az ellenfeleimmel és ennyi? – Már megtette ezelőtt. Sokszor. Addig, míg az anyja jóslata valóra nem vált, és el nem pusztított egy egész falut egyszerűen azért, mert meg akart büntetni egy férfit, amiért verte a feleségét. Végül sikerült uralkodnia az érzésein, és az óta nem vesztette el a fejét. De ez nem jelentette azt, hogy a szemfogai használhatatlanok voltak. – És ha kitépnék a szemfogaid a szádból? – kérdezte az apja. – Senki nem lenne elég bolond ahhoz, hogy kitépje őket a számból. Anya azt mondja, én vagyok a leghatalmasabb vámpír a világon. Képes vagyok járni a fényben, és bárki erejét ellophatom, akiét akarom. – Nem, ő azt mondja, majd leszel. – Apja tekintete szigorúbbá vált. – Herceg vagy, Nicolai. A koronaherceg. Sokan fogják irigyelni a trónhoz fűződő vérvonalad ezen a világon és a másikban is. Sokan meg fognak próbálni bántani téged csak azért, hogy engem 109
GENA SHOWALTER bántsanak. Meg kell tudnod védeni magad mindig, minden helyzetben. Nicolai még egyszer végigfuttatta tekintetét a kardon. Hosszú, vékony, vibrálóan ragyogóra fényezve. Nem volt hozzászokva a súlyához, vagy a markolat vastagságához. – Legyen. Gyakorlok még egy keveset. De miért nem tanítod Daynt? – Az a sok kérdés – sóhajtott fel az apja. – Miért kell néznie? Ő is herceg, tudod? – És milyen lelkesen szeretne tanulni. Minden nap, miután Nicolai órái véget értek, könyörgött, hogy tanítsa. Nicolai soha nem tudott neki ellenállni. Szerette az öccsét és meghalt volna érte. Egy fiú, akit a legtöbben féltek a kastélyban. Dayn vonzódott azokhoz az állatokhoz, akik a birtokon kóboroltak. Inkább velük rohant, mint hogy egy emberével sétáljon. Nicolai megértette testvére vágyát. Néha ő maga is állatiasnak érezte magát a természetében, főleg olyankor, mikor elvesztette a fejét, összetört az önuralma és nem maradt más, csak az égető szükség, hogy pusztítson, bántson másokat. – Eljön az ő ideje is – mondta a király. – Hamarosan. – De a legújabb hercegnőnek nem, igaz? Ő mindig túl törékeny lesz – mondta gunyorosan. – Breena még újszülött és nem vérivó, mint te meg Dayn. Boszorkány, mint az anyja. Neked és Daynnek mindig meg kell védenetek őt. Cserébe ő pedig mindig meggyógyítja az embereiteket a csata után, mint az anyja szokta. A szégyen miatt Nicolai lesütötte a tekintetét. Ő volt az oka annak, hogy az anyja már nem tudott többé másokat gyógyítani. Nem akarta, de ellopta az erejét. Ő nem okolta, még csak rá sem kiabált. Bármit megtett volna, hogy visszaadja neki a képességét. Mégsem volt rá képes. Ha egyszer elvette, nem tudta többé visszaadni. Soha. Megpróbálta, újra és újra. Csak azt tehette, legalábbis az anyja ezt mondta, hogy meg tanulja uralni újonnan felfedezett képességét, mellyel el tudta szívni mások mágiáját. Ő pedig így is tett, hetekig a szobájában maradt, olvasott, tanult és gyakorolt. – Szerinted én is leszek olyan nagyszerű uralkodó, mint te? – kérdezte. 110
VÁMPÍROK URA – Szerintem te és a kérdéseid okozzátok majd a vesztem, fiam. – A király feltartotta a kardját, és Nicolai pengéjéhez érintette. – Kezdjük. Sötétség. Nicolai most már zihált, megállíthatatlanul verejtékezett. Remegett. A keze sajgott. Rájuk nézett. Bizonyára karmolta a halántékát, megpróbálva megállítani a fájdalmat, ami benne terjedt, mert a körömágya véres volt, karmai csonkák. Az apja figyelmeztette. Az apja. A király. A neve tényleg Nicolai volt. Odette nem hazudott ebben. Tudta, hogy kicsoda és micsoda volt ő. Mindannyian. Milyen nemes, szerette mondogatni Laila és most már tudta, miért. Herceg volt. Koronaherceg, egy nap pedig majd király. Bátyja Breenának. A húgának. A gyönyörű, csecsemő húgának, aranyszínű loknikkal. Egy tüzes szívű, imádnivaló nővé cseperedett, annak ellenére, hogy mindig óvták, mindig őrizték. Nicolai néha megszöktette. Azt akarta, hogy megízlelhesse a szabadságot, amit ő magától értetődőnek vett. Hol lehetett most? Dayn, a hozzá legközelebb álló testvére olyan sötét és veszélyes volt, mint az éjszaka, és éppen annyira szerette. Ő vajon merre lehetett? Az apja büszke és erős. Tiszteletre méltó, határozott. Nem volt hajlandó meghátrálni semmilyen kihívás elől. Ő hol volt most? Az anyja gyengéd és kedves, olyan gondos, még akkor is, mikor Nicolai szörnyű hangulatban volt. Hol lehetett? Micah, a legkisebb fivére annyira tele volt élettel. Merre lehetett? Nicolai összekuporodott. Valahogy eljött az erdőből. Most egy tó előtt volt. Nem az előtt, ahol Jane-nel voltak. Ez a víz sűrű volt és vörös. Minden másodpercben egy sziszegő, csattogó, hússzínű hal ugrott fel belőle, a levegőben megpördült, majd újra alámerült. A körülötte lévő sziklák pengeélesek voltak. Néhány száz mérföldre, a bíbormező közepén egy kastély állt. Sötét penész borította a falakat, még több kúszó inda nyújtózott róla minden irányba. Volt előtte egy út, szörnyek sora őrjáratozott rajta.
111
GENA SHOWALTER Nem vették észre, de majd fogják. Kinn volt a nyílt terepen, fedezéket kellett találnia. Talán táplálkoznia kéne, hogy felerősítse magát. Aztán meg kell találnia Jane-t. Odakinn volt valahol. Ha bántották… Ajánlotta, hogy ne bántsák. Minden áron meg kell őt védenie. És mégis, akármilyen eltökélt volt, csak néhány lábnyit volt képes előre haladni, mielőtt a következő emlék megtalálta és egy helyben tartotta. Az új jelenetben már felnőtt férfi volt, sötét haja lelógott a vállára. Csupasz volt a mellkasa és egy halom sziklán ült, olyanokon, mint amiket az imént látott. Csakhogy a kövek simák voltak és a víz tiszta. Levette a csizmáját, mielőtt leült, így azok szárazon vártak rá a parton, de a nadrágja átázott és só borította. A hold magasan járt, aranyszínű volt, az ég fényes és csillagok voltak rajta szétszórva. Kacsintottak rá és gúnyolták, amiért nyugtalan. Az agyában nagyobb káosz volt, mint amennyit szerinte képes lett volna elviselni. Az apja, Aelfric király beteg volt. A gyógyítók nem tudták, hogy felépül-e. Nicolai anyja, Alvina királynő majd beleőrült az aggodalomba. Számtalan varázsigét és ráolvasást kipróbált már, mégsem segített semmi, amit tett. Nicolai maga is számtalan varázslatot kipróbált, használta azt a gyógyító képességet is, melyet az anyjától lopott el. Még ez sem hozta a kívánt eredményt. Alvina becstelenséget gyanított, de míg nem jött rá, milyen varázslatot használtak, a kezei meg voltak kötve. Nicolai szerette az apját, akármilyen zsémbes is volt a király. Mindamellett nem állt még készen rá, hogy átvegye a trónt. Nem volt biztos benne, hogy valaha készen állna rá. Azt jelentené a királlyá válása, hogy az apja meghalt és ő azt akarta, hogy örökké éljen. És, hogy őszinte legyen, Nicolai legnagyobb erőfeszítései és annak ellenére, hogy évek óta nem történt semmi, néha még mindig elvesztette a fejét. Mikor ez megtörtént, egész falvak szenvedtek. Egyszerűen túl illékony volt ahhoz, hogy uralkodjon egy királyság felett. Az apja talán házsártos volt, de legalább fair. Fair, kivéve, ha Nicolai házasságáról volt szó. Bár az apja követelte, dühöngte és 112
VÁMPÍROK URA szónokolta, Nicolai nem akart megállapodni. Nem állt még készen arra, hogy királynőt válasszon. Örökre lehorgonyozni ugyanazon nő mellett? Ez olyan sötét pokol lenne, mint maga az Abyss. Minden éjszakát új nővel töltött. Néha kettővel. Egyszer még hárommal is. És jól van, igen. Talán ez az életvitel már unalmassá vált. Talán sosem érte meg a jutalom az üldözést. De néhány barátja megházasodott, és bár néhányuk boldog volt, a többiek nyomorúságosak – és semmit nem tehettek, hogy megváltoztassák a sorsukat. A házasság örökre szólt. Az apja azt akarta, hogy elvegyen egy hercegnőt a szomszédos királyságok valamelyikéből, de egyet se talált, aki megfelelt neki. Ilyen lényeknek adni a nevét, megosztani velük a királyságot, minden nap minden órájában szenvedés lenne. – Nicki – mondta egy fiatal hang. – Nicki. Nicolai egy másodperccel később már talpon is volt, átugrotta a sziklákat és legfiatalabb testvére felé rohant. A legfiatalabb herceg a parton volt, Nicolai csizmája mellett, sértetlenül. Elöntötte a megkönnyebbülés. – Micah, az ördögbe. Mit keresel te itt? Míg nem leszel elég idős, nem mehetsz egyedül a víz közelébe. A kisfiú eltökélten és bátran húzta fel az ajkát. – Nem vagyok egyedül. Te is itt vagy. – Pajkos fény csillogott a szemében. – Az ördögbe. – Ezzel Nicolai haragja el is párolgott. Sosem tudott haragudni a kis csirkefogóra. Micah felnézett rá, szeretett volna együtt tölteni vele némi időt és ez tetszett Nicolainak. Imádta őt. Még akkor is, ha a kisfiú gyakorlatilag megerőszakolta a nevét, mikor beszélni tanult és a családja még most is sokszor ugratta a becenévvel. „O-lie.” Legalább egy idő után áttért a „Nicki-re”. A nők, akik eljutottak Nicolai ágyáig, gyakran hívták a rövidebb, Nicki néven, de ez olyan bizalmasságot feltételezett, amit ő maga sosem érzett irántuk és egy gyors figyelmeztetés után soha nem tették.
113
GENA SHOWALTER Szinte már rettegett, hogy valami gond van vele. Teljes szívéből szerette a családját, de soha senki más nem tudta lerombolni azokat a falakat, melyeket öntudatlanul épített. – Úszni jöttél? – kérdezte Micah, mikor Nicolai elérte. – Nem. Gondolkodni. – Segíthetek? – kérdezte buzgón a kisfiú. Aranyszőke haja csillogott a holdfényben. Elmosolyodott, két foga hiányzott. Nem vámpír volt, mint Nicolai és Dayn, de ő is ugyanolyan erős volt. Bár egy harcos szíve lakozott benne, sok mindenben hasonlított az anyjára és a nővérére. – Hát persze – mondta Nicolai, és megütögette maga mellett a homokot. Micah lehuppant mellé. Néhány másodpercig csak némán lélegezték a nyirkos, sótól nehéz levegőt. Természetesen Micah nem nyugodtan tette. Mocorgott, előre nyújtotta a lábát, próbált kényelembe helyezkedni, de soha nem sikerült neki. – A gondolkodástól elfáradok – mondta végül Micah. – Nem úgy, mint a játéktól. Nicolai elfojtott egy mosolyt. – Mit akarsz játszani? A kép egy szívdobbanásnyi idő alatt változott meg, nem adva időt a sötétségnek. Nicolai hirtelen az apja mellett feküdt az ágyon. Valahogy tudta, hogy eltelt néhány nap a parton töltött este óta. A király kezdett felépülni. A gyógyítók leszívták a vérét, Nicolai pedig a saját vénájából táplálta őt. Minden cseppet, amit csak nélkülözni tudott, Nicolai odaadta – még azt is, amit nem. Végre sikert értek el. A méreg kiürült, és a két férfi most együtt gyógyulgatott. – Válassz egy nőt és vedd el! – mondta az apja. – Ha nem a hercegnők közül, hát válassz valaki mást. Bárkit. Kérlek, Nicolai. Majdnem meghaltam. Még mindig megtörténhet, bár minden egyes eltelt órával erősebbnek érzem magam. Kérlek. Szükséged van egy támaszra, mint amilyen nekem az anyád. Valakire, aki visszahúz az őrületből. Kérlek. Az apja sosem könyörgött semmiért. Az, hogy most megtette, ezért… Nicolainak nem volt több ereje küzdeni ellene. Amúgy is hajtotta magát efelé a következtetés felé. 114
VÁMPÍROK URA – Ahogy kívánod, apám. Megteszem. Egy hercegnő lesz a környező királyságokból, ahogy már helyeselted. A megkönnyebbülés hullámai járták át a szobát. – Köszönöm. Köszönöm, fiam. Újból sötétség. Leküzdhetetlen. Nicolai hallotta egy nő sikolyát, amitől ugrott egyet. Ezúttal, mikor magához tért, az egyik sziklán feküdt a bíbor tó közepén. Közelebb a mohaborította kastélyhoz. A szörnyetegek megérezték a szagát, és most őt nézték gombszerű szemeikkel. Farkuk suhogott, készen a támadásra, ha esetleg közelebb merészelne menni. A hold még mindig magasan járt, lekerekített széle beleveszett az égboltba, melyet vastag hamuréteg borított, eltakarva a csillagokat. Azok a pokoli halak ott voltak körülötte, fogaikat csattogtatták felé, egyre közelebb és közelebb merészkedtek. Teljesen elborította az izzadság, a szíve csákányként ütlegelte a bordáit, izmai remegtek. Az elméje még mindig ködös. Aelfric. Alvina. Nevek. Most már minden családtagjának volt a neve. Az ördögbe, hol lehettek? Éltek még? Milyen sokáig volt távol tőlük? Elég sokáig, már ha kiindulhat ebből a tájból. Fel kellett kutatnia őket. De az a sikoly… a nő… Az ő nője, eszmélt rá. Jane sikoltott. Jane! A vér égett az ereiben, perzselt, parazsat hagyott maga után. Az a parázs lángra kapott, apró tűzvész, mely egyre terjedt. Morogva állt talpra. Csizmája csúszott a nedves kövön, de sikerült megőriznie az egyensúlyát. A szörnyek megfeszültek. Nekik kéne támadnia. A beleikkel mosni végig a kastély köveit. Igen… Lelassult a szívverése, ökölszerű lett a mellkasában. Nem, döntötte el végül. Bosszút fog állni, meg fogja keresni a családját – utána. Jane-nek most van rá szüksége. Pillantása végigsiklott a víz megtört felületén, a parton morzsolódó sziklákra, a visszataszító kastélyra, mely mintha egyenesen egy rémálomból került volna ide. Az emlékei nyomán 115
GENA SHOWALTER utazott ide. Ami azt jelentette, hogy az emlékei segítségével Jane-t is elérheti. Behunyta a szemét, elképzelte, ahogy utoljára látta őt. Maga alatt. Meztelen teste meghajlott a szenvedélye előtt. Arckifejezése gyengéd és tüzes, fogával telt alsó ajkát harapdálja. Szemét félig behunyja, hosszú szempillája árnyékot vet piruló arcára. Hosszú, csodálatos, mézszőke haja szétterülve körülötte, a vége begöndörödött. Melle kicsi volt, de feszes, mellbimbója rózsaszín és kemény. Csókolta, szívta őket. Hasa lapos, köldöke egy igazi mestermű. Végignyalta lefelé az ösvényt… még lejjebb. A lába között édes, mézszínű, göndör szőr volt, védve a helyet, mert legkedvesebb lett számára minden világban. Lába hosszú és karcsú volt, és pont jól fonta körbe. Nicolai. Azt hitte, hallja a gondolataiban a suttogását. Szerette volna, ha ő Nickinek szólítja. Bármi, ami meghittséget jelentett közöttük. Azt akarta, hogy hozzá legyen kötve, minden lehetséges módon, mindörökre. Örökkévalóság, amit Jane talán nem akar megadni neki. Ha megkérte egy szomszédos hercegnő kezét – és nem áltatta magát azzal, hogy az a hercegnő Odette volt, hogy kissé könnyebbé tegye az életét –, akkor valaki várt rá. Bár nem házasodtak össze. Az ő népe számára a házasság örökre szólt, és a teste senki másra nem reagálna a feleségén kívül. De. Igen, de. Talán neki ígérte a nevét, az életét. Igaz, könnyű volt nem foglalkozni vele, ha nem emlékezett rá, hogy így tett. Most már nem volt olyan könnyű, de még ez sem állította meg. Nicolai nem akart Jane nélkül élni. Nem is fog. Megtalálja és visszatér Eldenbe. Ő lesz a királynője. Elden. Ez a megtizedelt föld tényleg Elden volt. A véres tó épp annyira a királysága része volt, mint az a pusztaság, ahol először megjelent. Az ő királysága. Nem a Véres Mágusé. A férfié, akinek a pusztulásáról álmodott Nicolai. Akit el fog pusztítani. Rosszullét fogta el, mert tudta, hogy ez mit jelent. A Véres Mágus lemészárolta a szüleit. Aelfric és Alvina sosem hagyták volna, hogy a birodalmuk így elsorvadjon. 116
VÁMPÍROK URA Nicolait égette a szükség, hogy viszonozza a szívességet. Most ne gondolj erre. Találd meg Jane-t. Kinyitotta a szemét és rájött, hogy visszateleportálta magát a pusztaságba. Azok a sikló indák egyre közelebb értek hozzá… Behunyta a szemét, felidézte Jane-t, érezte, hogy a teste szétporlad és eltűnik a lába alól a talaj. Mikor legközelebb felnézett, Delfina sűrű erdeje vette körbe. Bár nem látta sem a tábort, sem Jane-t. Nagy levegőt vett, megérezve az illatát. Mozgásba lendült, egyre gyorsabban és gyorsabban rohant, olyan sebesen zárva be a köztük lévő távolságot, amennyire csak lehetséges volt. Egész végig maga elé képzelte a körülöttük lévő fákat, míg csak egy szempillantással később nem találta magát a lány által épített táborban. Képtelen volt lassítani, nekiment egy vastag fatörzsnek és hátratántorodott a vízbe. Újabb sikoly visszhangzott a fejében, ezúttal hangosabban és sokkal kétségbeesettebben. Szemfoga megnyúlt és belevágott az alsó ajkába. Kezét ökölbe szorította, de a karmai még nem gyógyultak meg, alig csiklandozták a bőrét. A tőrök, amiket Jane készített, a lábánál hevertek. Annyit erősített a karjára és a lábára, amennyit csak bírt. Előre indult, eltökélten rohant. Most már erősebb volt az illata… félelem keveredett bele… Minden egyes lépés a lány felé csak még jobban szította a haragját. Megjelölte, az övé volt, az ösvény, melyen járt, hirtelen ragyogott az éjszakában. Bárki, aki csak hozzáért, szenvedni fog. Eljött az ideje, hogy Delfina királysága – és ennek a birodalomnak minden királysága – rájöjjön az igazságra. Még ha ez azt is jelentette, hogy szabadjára kell engednie legszörnyűbb hatalmát. Jövök, kicsi Jane.
117
GENA SHOWALTER
A MÓKÁT ÁTTENNI a király hálószobájába, Jane azt hitte, jó ötlet. Elméletben. De nem ismerte meg az összes változót – vagy „bohócot”, ahogy ő nevezte őket – a laborjában, ami nagyon gyakran vezetett meghiúsult kísérlethez. Ki volt most a legnagyobb bohóc? A trónteremben valószínűleg előadhatott volna valamit a szörnyek királyán, csakis rajta, miközben mindenki más figyelt és talán szurkolt. A hálószobájába „visszavonulva” azonban azt akarta, hogy őt és a barátait is szolgálja ki. Egyszerre. Ezt a folyosón haladva magyarázták el neki. Szóval attól függetlenül, hogy helyszínt váltottak, és bár a személyes testőrei hátra maradtak a vén banyákkal, hogy legyen egy kis társaságuk, most négy férfi volt, aki arra várt, hogy Jane neki kezdjen. Nem mintha tervezte volna, hogy bármit is csinál. Inkább meghalna. Lehet, hogy így is lesz. Abban a pillanatban, hogy a legújabb óriások kiszúrták, szemük sötét, élénkvörös fényben kezdett ragyogni. A testük megfeszült, készen állt arra a gyönyörre, amit vártak. Csakúgy, mint Nicolai, ők is lágyékkötőt viseltek. Azok a lágyékkötők most úgy álltak, mint egy sátor. A király előre taszította Jane-t, aki azonnal megpördült, hogy rajta tarthassa a szemét. Máris nekiállt vetkőzni. Bőr fonta át több X formában a mellkasát – nagyon nem kincses térkép – de egy másodperccel később azokat is levette, majd a ruháit. Tőrök voltak a derekára erősítve. Azokat magán tartotta. Rettegés és iszony keveredett és öntötte el Jane testét. Oké, gondolkozz, Parker. Gondolkozz! A király a lába előtti pontra mutatott. – Térdre. Használd szád rajtam. Kezeket rajtuk. Orloft dug.
118
VÁMPÍROK URA Az őrök megnyalták az ajkukat. Mindannyian. Oké. Oké. A lehetőségek felbukkantak és eltűntek azonnal – mindegyikük csalódást okozott. Megtehetné, amit kér, és olyan erősen megharaphatná a király péniszét, hogy egy darabig biztosan nem használja majd senkin. Ha egyáltalán tudja még. Ő azonban felpofozná és kiütné a fogait. Az ütés biztosan eltörné az állkapcsát. Utána azt dughat a szájába, amit csak akar, és akkor sem lenne képes megállítani őt. Futhatna. Nem volt ajtó, ami megállítsa. Ami azt illette, a bejáratok és kijáratok nyitottak és szellősek voltak. De ez amilyen jó volt a számára, épp annyira jó volt a férfiaknak is. Négy itt, plusz húsz vagy még több a trónteremben. Üldözőbe vennék és elkapnák. Elvégre is, ők jobban ismerték a barlangokat, mint Jane. Biztosan egyszerre erőszakolnák meg. Megküzdhetne a királlyal és a testőreivel itt és most. Ők győznének, nem kérdés, de legalább megpróbálta. És valószínű, hogy meghalna a tényleges bántalmazás előtt, szóval ez egy kis plusz volt. Ha Nicolai odakinn volt valahol, akkor ez legalább időt ad neki. Odakinn volt. Oké, akkor legyen. Meg volt a terve. Most keresnie kell valami fegyvert. A barlangban semmi luxuscikk nem volt. Volt egy szalmaágy a távolabbi sarokban. A másik sarokban egy kupac csont. Csontok. Oké. Nem a világ legjobb fegyverei, de a koldusok nem válogathattak. Használhatna egyet bunkónak. – Nő. Térdre. Szád. Gyönyör. Most! Jane a legkönnyebb útvonallal próbálkozott: odasétált a kupachoz. A király félúton elé ugrott. Legyen. A könnyű útnak annyi. Úgy tett, mint aki balra lendül. A király követte. Gyorsan jobbra szaladt. A négy óriás, akik eddig figyeltek és vártak, most közé és a kupac közé álltak. Kezüket összefonták a mellkasukon. Oké, a nehéz útnak is annyi. Már csak egy dolgot tehetett. Terpeszbe állt és felkészült a támadásra. – A válaszom nem.
119
GENA SHOWALTER A király felmordult és kitárt karokkal nézett az embereire, mintha azt mondaná, Nők, olyan ostobák, de hát mit tehetünk? Aztán megint a lába elé mutatott. – Te. Térdelsz. Most. – Értem, amit mondasz. – Barom. Néhány ember ivott a tudás kútjából. Ó, valószínűleg öblögetett vele, majd kiköpte. De ha jobban belegondol, talán még ezt sem tette meg. – Ezért mondok nemet. Kardfogait Jane felé villantotta. – De azt mondtad… – Hazudtam. Csúnya vagy és gonosz, és akkor sem adnám magam neked, ha egy húsevő baktérium zabálná a világot és csak a te farkadban van az ellenszer. A zavart a megkönnyebbülés váltotta fel undorító vonásain. – Farok. Te. Igen. Hát persze, hogy csak ez a szó érdekelte. – Nem! Szemét összehúzta apróra, Jane egyáltalán nem lett volna meglepve, ha felnyílik egy harmadik szem a homloka közepén. – Én rávesz. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Felemelte az állát és legyintett az ujjaival. – Elvégre nagyon kiszámítható vagy. Szóval hagyjuk abba a beszélgetést, és vágjunk bele. A király mély torokhangon felmordult és meglendült. Egyik kezével előre nyúlt, hogy megragadja, de Jane lebukott, megpördült és a gyomrába könyökölt. A király morgott és levegőért kapkodott. A többiek röhögtek és vihogtak. A vidámságuk meglepte Jane-t. Azt hitte, dühösek lesznek. A király felegyenesedett, mielőtt Jane újabb ütést vihetett volna be, tekintetük találkozott és felé lendült. Megint lebukott és megpördült; megint belé könyökölt. Az óriás megint előre görnyedt és levegőért kapkodott. Az őrök ezúttal tapsoltak. Biztosan azt gondolták, hogy ez az előjáték. A király mögé sietett, mielőtt az még összeszedhetné magát és rúgott. Ő előre tántorodott. Jane felugrott, ahogy rávetette magát, és a fejébe könyökölt. Az óriás arccal előre a földre zuhant. Mozdulatainak sikere örömmel és erővel töltötte el, adrenalint pumpált a testében. Egy jól kiszámított, utolsó ütés a királynak, aztán majd az őrökre fordítja a figyelmét. 120
VÁMPÍROK URA Csakhogy mikor előre nyújtotta a lábát, hogy gyomorszájon rúgja, a király megfordult és megragadta a bokáját. Egyetlen rántással a fenekére küldte Jane-t. Az oxigén kiszorult a tüdejéből. Fekete és fehér pontok villogtak a szeme előtt, apró pókhálók és kis csillagok. Mielőtt még tehetett volna valamit, a király meglendítette húsos öklét. Puff. Szegény arca megrepedt. Felhasadt a bőr. Az agya a koponyájának ütközött, és a fekete teljesen felemésztette a fehérséget a látóterében. Ezzel lőttek az előnyének. Nem mintha valaha is lett volna neki. Gurulj el. Gömbölyödj össze. Csinálj valamit! Késő. Újabb ütés, ezúttal az állát érte. Egy végtelennek tűnő ideig a fájdalom, szédülés és a hányinger volt az egyetlen társa. Aztán a fekete pókháló még jobban szétterjedt, bezárkózott. Ne merészelj elájulni! Újabb ütés. Olyan. Sok. Fájdalom. Oké, most már elájulhatsz. Természetesen ekkor a sötétség mélyebb lett az újabb adrenalinlöket ellenére, ami kiélesítette az elméjét. Jane segítségért akart kiáltani, de tudta, hogy senki nem sietne itt a segítségére. Csak még jobban bántanák. Ráadásul fizikailag képtelen volt a sikoltásra. Ahogy félte, az állkapcsa eltört. Újabb ütés. Még több fájdalom. Nem, a fájdalom nem a legmegfelelőbb szó volt arra, amit érzett. A szenvedés talán, de még ez sem tűnt elég jó leírásnak. Erős ujjak fonódtak a bicepszére és megrázták, így a szenvedés minden egyes porcikájára kisugárzott. – Nézz rám! Pislogva nyitotta fel a szemeit. Vagy legalábbis a szemét. Az egyik máris behunyva maradt, a felső és alsó szemhéját mintha összeragasztották volna, és olyan érzés volt, mintha egy golflabda lenne belül. A hátán feküdt, a király fölé magasodott. Abban a pillanatban, hogy rájött, Jane ébren van, elkezdte letépni a ruháját. Ezek szerint szeretett küzdeni a hódításaival. Nos, ő majd emlékezetes alkalmat ad neki. Összeszorította a fogát az újabb rátörő fájdalomtól, és arcon rúgta. A tette olyan váratlan volt, hogy a király
121
GENA SHOWALTER hátra tántorodott, majd a földre zuhant. Valahogy Jane-nek sikerült felülnie és felnyögött. – Fogjátok! – mondta a király ördögi vigyorral. Megdörzsölte az erekcióját. Csupasz erekcióját. Már le is vette a lágyékkötőjét. Buzgón próbáltak engedelmeskedni – valamint végre rátenni a kezüket, ebben biztos volt –, a férfiak felé ugrottak. Egy szempillantás alatt Jane a hátán feküdt, kezét a feje fölé húzták, lábát lefogták és szétterpesztették. Csak. Így. Egy újabb szempillantással később a mellét megszorították, és megcsippentették a mellbimbóját. Mind a négy óriás a lába közé bámult, arra vártak, mikor pillanthatják meg a nőiességét. – Ne! – csattant fel Jane, de a szavak érthetetlenek voltak. – Ne! – Ezt kellett Nicolainak is elviselnie? Felnevettek. A király megszorította széttépett köntösét. Letépte a maradékot is. A barlang előtt felhangzott egy sikoltás. Támadói megdermedtek, felmordultak és egymásra néztek. Újabb sikoly, melyet egy újabb követett. Majd egy újabb. Mindegyik fájdalommal volt teli és kétségbeeséssel. A szörnyek vajon egymás ellen küzdöttek, vagy talán a kurvák miatt, vagy megérkezett Nicolai? Elöntötte a remény. A király vállat vont és pillantása visszatért Jane testéhez. Most már csak az alsóneműje volt rajta, de már azok is el voltak tépve, így nem sok hasznuk volt pajzsként. Az óriás megnyalta az ajkát, ahogy végigdörzsölte a farkát egyszer, kétszer, hogy felkészüljön a behatolásra. – Nagy – mondta, gyakorlatilag vállon veregetve magát. Ebben sajnos igaza volt. A farka vastag volt, túl vastag, és olyan hatalmas, mint egy faltörő kos. Kettészakadna. A reménye lelohadt és teljesen kihunyt. Könnyek lepték el a jó szemét. Nyöszörgött, de a hang épp annyira megtört volt, mint az állkapcsa. Valaki vicsorgott, mélyen és baljóslatúan. Most már közelebbről, olyan közelről.
122
VÁMPÍROK URA Sem az őrök, sem a király nem fordította el róla a pillantását, hogy megnézzék, kitől jött a fenyegetés. De Jane hirtelen tudta, érezte. Nicolai itt volt. – Nagyon csúnya halálod lesz – mondta határozottan. A sérülései miatt a szavai megint kivehetetlenek voltak, de nem érdekelte. Kimondani őket legalább nyújtott neki valamennyi elégedettséget. – Sosem halok. – A király még mindig vigyorogva térdre rogyott. Az őrök közelebb hajoltak, kezük felfelé araszolt a karján és a lábán. Aztán, mikor a király irányba helyezte a farkát, valami olyan gyorsan lőtt ki feléjük, hogy nem tudta követni a szeme. Vér fröccsent. A király fájdalmasan és döbbenten üvöltött fel. Ugyanaz a valami – egy igazi tőr, melyet Nicolai biztosan az ogréktól vett el – az őrök felé siklott, egyszerre kettőt is eltalált. Még több vér, még több üvöltés. A férfiak elzuhantak mellőle, és Jane végre szabad volt. Csak feküdt ott zihálva, remegve. Gyengéd karok nyúltak alá és emelték fel. Nicolai a szalmaágyhoz vitte és lefektette. Ujjbegyével finoman végigsimított feldagadt arcán. Megpillantotta a férfi arcát. Vér borította, minden egyes porcikája bíborszínű volt. Lángok gyúltak a szemében. – Megerőszakolt? Jane kissé megrázta a fejét. A lángok kihaltak és valami sokkal rosszabb maradt a helyükön; rideg, könyörtelen düh. Aztán már ott se volt. Először az őröket támadta meg, akik hátrafelé botladoztak, és a fogával tépte ki a légcsövüket, majd a földre köpte. De ez nem volt számára elég, és a tőröket használva levágta a testükről a fejüket. A holttesteket felhalmozta a bejáratnál, a királyt ezzel hatásosan bezárva a szobába. A két férfi körözött egymás körül. – Szenvedj – mondta Nicolai, éles és hosszú szemfogai miatt a szavak elmosódtak. – Igen. Szenvedj. – Ő az enyém. Enyém! Meghalsz, amiért hozzáértél ahhoz, ami az enyém. A király pislogott, feje oldalra billent. – Te ismerős. T vámpír. Te… herceg? – Rémülten tartotta benn a levegőt, mikor felismerte. –
123
GENA SHOWALTER Igen. Te herceg. Sötét Herceg. Felség, én bocsánatért esedez. Azt hinni, te halott. Mind azt hinni. Nicolai a rabszolga egy herceg volt? A király térdre rogyott, ezzel kifejezve hódolatát. – Bocsánatot adni. Annyira sajnálni. Felség. Nem sérteni. Vidd nőt. A tiéd. Jane egyik tettére sem hunyászkodott meg a király. Semmi nem ébresztett benne félelmet. Most, a gondolatra, hogy egy uralkodóval kell megküzdenie, térde rogyott és könyörgött. – Meghalsz – mondta Nicolai egyszerűen. A királynak soha nem volt esélye. A pasija egyenként tépte le a végtagjait. És bár a király üvöltött és üvöltött és üvöltött, egyszer sem küzdött. Mintha tudná, hogy az ellenállástól csak rosszabb lenne neki. A következő a szeme volt. Ez után a lágyéka. Ennél a pontnál a könyörgése már irgalomért történt. Irgalomért, mely Nicolaiban nem volt. Hoppá, ott repült a király nyelve. Nincs több könyörgés, sem üvöltés. Csak nyöszörgés. – Nicolai – sikerült végül Jane-nek kimondani, a hangja olyan gyenge volt, hogy még neki is nehezének esett meghallani. Elöntötte a fáradtság, és tudta, hogy már nem sokáig tud eszméleténél maradni. Nicolai rápillantott, alig tudott levegőt venni. A szükség, hogy bántson valakit úgy tapadt hozzá, mint egy második bőr, mindenki számára látható volt. Sosem látott még hozzá hasonlóan primitív férfit, aki ilyen vad és irányíthatatlan lett volna. Egy pikt harcos egyenesen a csatából. Olyan látvány, melyet a legtöbben csak a rémálmaikban látnak. – Szükségem van rád – mondta. – Igen. – Visszafordult a haldokló királyhoz. Egy gyors csuklómozdulattal letépte a fejét, ahogy a többiekkel is tette. Aztán Jane fölé hajolt és gyengéden simogatta. – Annyira sajnálom, édesem. Annyira sajnálom. – Jól… leszek. Volt már… rosszabb is. Csak szükségem… van rád. A szavaknak meg kellett volna nyugtatniuk a férfit. De nem így történt. Abszolút gyötrődés ült ki a vonásaira. Kezét megtörölte egy közeli rongyban, beleharapott a saját csuklójába és a vérző sebet a lány szájához tartotta. – Igyál. 124
VÁMPÍROK URA Miközben Nicolai olyan szavakat kántált, amiket ő nem értett, a bíbor folyadék lecsorgott a torkán. Először a legfinomabb csiklandozást tapasztalta meg, ami a gyomrából kiindulva öntötte el az ereit. Majd eljutott az állába, a karjába és a lábába. A csiklandozó érzés hamar élesebbé vált, felforrt és úgy érezte, mintha apró, olvadt tőrök hasítanának bele. Mi a fenét művelt vele a vére? – Nicolai – csikorogta. – Fáj. – Gyógyulsz, édesem. Sajnálom. Sajnálom. Az jó, ha fáj. Még mialatt beszélt is, az állkapcsa visszaugrott a helyére. Felsikoltott, a remegő hang visszaverődött a barlang falairól. Duzzadt szemén szétnyíltak a szemhéjak és felnyögött. Először a látása homályos volt, mintha a szaruhártyára vazelint csepegtettek volna, de ahogy a forróság és a tőrök tovább dolgoztak a testében, windexet spricceltek rá és újra látott. Tökéletesen. Mikor befejeződött a gyógyulási folyamat, csak feküdt, még mindig zihált, remegett és izzadt. De mintha kicserélték volna. Kinyitotta az állkapcsát és az apró fájdalom ellenére képes volt mozgatni, szabadon. – Köszönöm – mondta, és a megkönnyebbülés könnyei lepték el a szemét. Nicolai mellé feküdt és a karjába húzta. Sokáig tartotta őt így, mikor a Jane-ben lévő gát végül összetört és zokogni kezdett a mellkasán, szorosan magához húzva a férfit. Könyvei minden okossága ellenére tehetetlen volt. – Megöltem őket, édesem. Mindet. Sosem bánthatnak többé. Erre megesküszöm. A király gonoszsága megbénította. A teljes érdektelenség az ő akarata iránt, az erőszak, amit szabadjára engedett… Ó, tudta, hogy voltak olyanok, akik képesek ilyen sötét tettekre, de sosem voltak ezek a küszöbén. Ijesztő és szívszaggató volt látni a bizonyítékot első kézből. – Úgy. Engedd ki magadból. Itt vagyok – mondta csitítóan Nicolai. – Annyira féltem.
125
GENA SHOWALTER – Soha többé. Soha többé – fogadkozott a férfi. – Hacsak… féltél tőlem? Jane megrázta a fejét. – Jó, akkor jó. Sosem bántanálak. Még akkor sem, ha elvesztem a fejem, képtelen lennék bántani téged. Jane könnyei hamarosan felszáradtak. A fizikai sérülések és a gyógyulás fájdalma végül megkövetelték az árat, és sóhajtva, remegve süppedt Nicolaihoz. – Mit kántáltál, mikor nekem adtad a véred? – A vámpír mágiám. Varázsigét mondtam, hogy serkentsem a vérem erejét. Szipogott, az orra áporodott volt. – Jobb volt, mint a Vicodin. – Vicodin? – Fájdalomcsillapító az én világomból. – A fájdalom csillapítója. Szeretted őt? – morogta. Váratlanul nevetés tört ki Jane-ből. – Nem. Igazából nehéz volt lerázni. Ő, mm, követett engem meg ilyesmi. Úgy kellett tennem, mintha nem létezne. Nicolai megcsókolta a halántékát és ellazult. – Levadásszam és megöljem neked, édesem? Hidd el, örömömre szolgálna. – Van épp elég ellenséged. Emellett én már végeztem vele egy ideje. Újabb csók. – Mivel erős vagy. Aranyos dicséret, de egyáltalán nem érdemelte ki, és nem tudott úgy tenni, mintha így lett volna. – Ma nem voltam elég erős, hogy megmentsem magam. – Visszatértek a könnyek. Remegő kezekkel törölte le őket. – Egy ideje már vettem önvédelmi leckéket, de nem segítettek. Egyáltalán nem. Akár meg is… Majdnem meg… – Soha többé – ismételte meg Nicolai, erősítve a szorításán. – Majd én tovább edzelek. És mire végzünk, még én sem leszek képes legyőzni téged. – Tényleg? – Ó, igen. A biztonságod az én személyes feladatom. A feladatom, amiben nem fogok elbukni. Talán a nap alakulása túl érzékennyé tette, de már megint ellepték a szemét a könnyek. Ez volt a legédesebb dolog, amit valaha mondott 126
VÁMPÍROK URA neki egy férfi. Még annál is jobb, amit Lailának mondott. – Most már elég rólam. Féltem, hogy az óriások megöltek. – Kétlem, hogy a halál képes lett volna távol tartani tőled. Oké, tévedett. Ez volt a legédesebb. Megcsókolta a nyakán lévő eret. – Mik – Mik voltak azok? – Ogrék. Ásítás lett úrrá rajta, szemhéja elnehezült. – A király úgy tűnt, ismer téged. Megfeszült. – Igen. És nem akart beszélni róla. Így hát Jane megváltoztatta a témát, túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább feszítse és vitatkozzon. – Azért találtál meg, mert megjelöltél, igaz? – Igen – mondta a férfi újra. Ujjaival végigsimított a gerincén. – És még sosem örültem ennyire semminek. – Megjelöltél más nőket is? – Ó, egek. Nem szabadott volna megkérdeznie. Nem állt még készen a válaszra. Nem itt és nem így. Azok után nem, ami történt. Természetesen nem kell nősnek lennie vagy jegyben járnia egy nővel ahhoz, hogy megjelölje, szóval akár több ezer is lehet odakinn. Ehelyett inkább… – Tudomásom szerint nem – mondta óvatosan. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Le merte volna fogadni, hogy a „megjelölés” több volt egy emléknél, hogy az ösztön volt, biológia, tudás, ami egészen csontig hatol. Elvégre a kutyák is így tették. Természetesen lepisilték azt, amit akartak, és hátrahagyták az illatukat. Nem kellett emlékezniük rá, hogy megtették; csak szagolniuk kellett és elkapni a vágyott aroma illatát. Nicolai nem vágyódott egy nő után se. Amilyen könnyen Jane nyomára bukkant, olyan könnyen találta volna meg a többieket is, minden nehézség nélkül. Ha voltak mások odakinn. Szóval logikus módon úgy kellett gondolnia, hogy ő az egyetlen. Igen, logikusan. A férfi szabad volt. Talán te vagy olyan buta, mint egy doboznyi kő. Egy jó tudós az érme mindkét oldalát megvizsgálja. Oké. Vitatkozik a másik oldal kedvéért. Nicolai nagyon is lehet, hogy eljegyzett valakit, ahogy aggódott, és ahogy ő megpróbált nem törődni vele. És talán még nem
127
GENA SHOWALTER jelölte meg a nőt, várni akar a tényleges ceremóniáig, hogy beteljesítse a dolgot. Vagy, mint az ogréknak, neki is egy háremnyi nője van. Talán egy nő nem elégítette ki elég sokáig, szóval úgy ment végig rajtuk, mintha náthás lenne, és ők lennének a zsebkendő. Talán túl sok volt ahhoz, hogy megjelölje őket. Vagy talán sosem érdekelte annyira, hogy megtegye. Ez annyira illene egy elkényeztetett herceghez. De tényleg herceg volt? Elkényeztették? Egy férfi, aki mindent megkapott, amit akart mégsem volt elégedett? Néha gyűlölte az agyát. És az érméket. A férfi, akit ő ismert változékony és birtokló volt. Nem játszott senkivel szépen és nem tudta mi az, hogy osztozni. Mégis olyan messze állt az elkényeztetettől, amennyire egy férfi csak állhat. És az enyém, gondolta, fejét még jobban Nicolai kemény testéhez fúrta. Erős, meleg testéhez. A férfi ismerte őt és nem zavarta a lány verbális és mentális fonala. Törődött vele annyira, hogy visszajöjjön érte – kétszer – és megmentse az életét. Ennek számítani kell valamit. – Hagyd abba a gondolkodást Jane és aludj – mondta. – Jól van. – Semmi nem történhet vele addig, míg együtt vannak. Tudta. Az élete árán is megóvná őt. – Csak ölelj és ne engedj el! – Soha – esküdte a férfi. Ó igen. Törődött vele. Mosolyogva aludt el.
128
VÁMPÍROK URA
MIKOR JANE FELÉBREDT, még mindig a barlangban volt. Nem tudta biztosan, mennyi idő telhetett el. Csak annyit tudott, hogy soha életében nem volt még ilyen kipihent. Úgy nyújtózott, mint egy elégedett kismacska, mezítelensége ellenére melege volt, izmai kisimultak, és körbenézett. Megdöbbenve azon, amit látott, felült. Elég idő telt el ahhoz, hogy Nicolai az utolsó vérfoltot is letisztíthassa a falakról és a földről. A testeket és a testrészeket is eltüntette. Ha nem maradt volna hátra a levegőben a gonosz, akkor ez még egy földalatti rezidencia is lehetett volna. Nicolainak semmi oka nem volt ilyet tenni. Nem fognak itt élni. Még csak nem is fogják itt tölteni a napot. Hacsak nem abban reménykedett, hogy megkíméli őt a nyugtalanságtól. Jane-nek tágra nyílt a szeme. Pontosan ezért tette, jött rá. Az édes, drága férfi. Helló újra, érzelmi hullámvasút. Szipogott, az álla remegett. – Ne sírj, édes. Kérlek, ne sírj. – Mellette feküdt, de nem nézett rá, felé nyújtott egy halom gyűrött anyagot. Ó, egek, a profilja annyira gyönyörű volt. Még mindig véres volt, bár a nagy részét már lemosta, az álla hegyes volt, ajka telt, arca pedig nyugodt. Semmi rossz hatása nem volt rá a harcnak. – Fáj nekem. Mindazok után, amit érte tett, bármit megtenne, amit kér tőle. Emellett nyugodt arckifejezése ellenére feszült vonalak futottak a szeme sarkából, mintha régóta ott lennének. Valami más is bántotta őt, és ő nem akarja tetézni a gondjait. – Nem fogok. – A felkínált anyag szélével megtisztogatta az arcát. A férfi szája sarka megrándult, belső aggályait egy pillanatra elfelejtette. Mit talált olyan viccesnek? – Jól aludtál? – kérdezte. – Igen, köszönöm. – Jó. Akkor. Felöltöznél a kedvemért? – kérdés, melybe nyugtalanság vegyült. 129
GENA SHOWALTER Azt hitte, tudja miért. A meztelensége felizgatta – vagy legalábbis remélte, hogy így van – de nem akart semmit tenni ezzel. Azok után nem, ami itt történt. Hálás volt. Ismerte a régi mondást: helyettesítsd a rosszat jóval. De azt is tudta, hogy nincs semmi, ami Nicolai érintésénél jobb lehetne. Úgy játszhatna rajta, mint egy zongorán, pontosan a jó billentyűket simítaná végig, és szimfóniát alkotna. De nem szerette volna, ha az első alkalom az együttlétük iránti szükség helyett valami másból fakadna. – Jane? – kérdezte. Felöltözni. Igaz. – Mibe? – A köpenye teljesen tönkrement. – A kendőd. Jane az alsó ajkát harapdálta, miközben tanulmányozta a „kendőt”. Egy halványsárga pamutköpeny, tiszta és szakadásoktól mentes. Tökéletes. – Honnan szerezted ezt? A férfi maga mögé intett az állával. – Az itteni nők annyira hálásak voltak, hogy megszabadulhattak ogre mestereiktől, hogy maradtak és segítettek nekem feltakarítani ezt a helyiséget, valamint felajánlották számodra minden tulajdonukat. – Ez kedves volt tőlük. – Nekem pedig felajánlották, hogy használjam a testüket. – A vérükkel mosom fel a padlót. – Jane átrántotta a feje felett a talárt. Mikor újra megpillantotta Nicolait, látta, hogy vigyorog. Az a vigyor… romlott és szégyentelen. Felforrt a vére. A vér, mely a férfihez tartozott és mely egyszer a része volt. – Útjukra bocsátottam őket – mondta. – Anélkül, hogy elfogadtam volna. – Mintha érdekelne, mit teszel – dörmögte a lány. Ez a beszélgetés a hárem-aggályainak sarkában sikeresen kioltotta az ő hangulatának lángjait. És teljesen letörölte a szórakozottságot a férfi arcáról. – Jobban tennéd, ha érdekelne. Jane felsóhajtott. Szükség volt az őszinteségre, ha bármilyen kapcsolatba bele akarnak kezdeni. Ő pedig akart kapcsolatot,
130
VÁMPÍROK URA akármennyi ideig is lesznek együtt. Egy napot, egy hetet vagy egy hónapot? Vagy örökre itt marad? Nem fog most emiatt aggódni. – Jól van – sóhajtotta. – Érdekel. – Gyomra éhesen kordult egyet, a barlang csendjében hangosan visszhangzott. Elpirult. – És te? – Jobban, mint elmondhatnám. – Csak nem akarom… hogy szenvedj, ha elmegyek. – Nem mész el. Most pedig gyere. – Felállt és intett a kezével. – Megetetlek. Érdekelte! És hogy lehetett benne ilyen biztos, hogy marad? – Mennyi az idő? – kérdezte és elfogadta az útmutatást egy gyengéd mosollyal. Egy mosollyal, ami gyorsan lehervadt. A csontjai ropogtak és sajogtak, ahogy felegyenesedett. – Közel az éjfélhez. Odahaza már az ágyában lett volna ekkorra, forgolódva, dobálva magát és rettegve a közelgő reggelt. Visszamentek a folyóhoz. Először sántikált, de aztán a kis tornától ellazultak az izmai, ahogy mentolos leveleket és ágakat gyűjtött, majd megmosták a fogukat menet közben. Utána Nicolai gyűjtött gyümölcsöket és magvakat, hogy segítsen neki. Miközben evett, Jane szinte várta, hogy a gyerekmesék teremtményei előugranak és megragadják, vagy megjelenik Laila átkokat kiáltozva, de nem. A harminc perces séta teljesen eseménytelenül zajlott le. Nicolai a vízbe ment, alámerült, majd nedvesen és vizet fröcskölve szerte újra felbukkant és intett neki, hogy ő is tegyen így. – Fürödj, én meg majd összegyűjtöm a halakat, amiket elijesztesz. – Ha-ha. Nem ismersz még. A halak imádnak engem. Ne lepődj meg, ha táncolnak a lábam körül. – El akarod érni, hogy féltékeny dühömben megöljem a halakat, így többet ehetsz? – csipkelődött. – Talán. – Nem csak jóképű, de szexi is. Vidám, játékos, fekete haja rátapadt a koponyájára és a víz lecsöpögött az arcára, a kristályos cseppek végig folytak mellizmain, a kockákon a hasán – és édes Jézus, sok kocka volt – végül elakadtak lágyékkötőjének szélénél.
131
GENA SHOWALTER A barlang mocska híján most nem volt semmi, ami kioltsa a vágyát. Jane jobban éhezett a férfira, mint bármi másra. Meg kell mosakodnod, ha piszkos dolgokat akarsz tenni vele. – Készülj fel a hódolatra – mondta és hátat fordított neki. Már fel vagyok. Jane levette új talárját és beugrott a vízbe – milyen hűs, frissítő víz –, mielőtt megfordulhatna és megláthatná megkeményedett mellbimbóját. Addig dörzsölte magát, míg a bőre már bizsergett. Nos, nem csak a vágytól bizsergett. Egész idő alatt titkos pillantásokat vetett Nicolaira. Számtalan halat kapott el és a partra dobta őket. Ahogy telt-múlt az idő, a férfi egyre feszültebbé vált, a mozdulatai merevek lettek. És teljesen tisztában volt azzal, hogy a lány bámulja. Egyszer sem fordult felé. A holdfény beragyogta, aranyosan és varázslatosan. Olyan erős, olyan hozzáértő volt. Jane az alsó ajkát harapdálta, ahogy taposta a vizet. Lehet, hogy a tó hűs, de a lába közti nedvesség meleg volt. Valószínűleg félnie kellene, vagy poszttraumás stressz jeleit tapasztalnia. Legalább visszaemlékezéseket. Elvégre majdnem megerőszakolták és megverték. De ez Nicolai volt. A védelmezője. Még a rossz emlékek se merik megkörnyékezni, ha a közelben van. – Nicolai – mondta, hangja rekedtes volt. Nem akarta megszólítani, de a neve megállíthatatlanul, önkéntelenül szaladt ki a száján. Végre felé fordult. Jane-nek elakadt a lélegzete. A férfi szeme fényesebb volt, mint amilyennek valaha látta, az arany pettyek táncoltak, csábítóan keveredtek össze az ezüsttel. Arca kipirult, szemfoga hosszú és hegyes. – Hódolsz már? – kérdezte. – Igen. – Ó, igen. Hát ezért volt olyan nyugtalan és távolságtartó? Nem dicsérte meg eléggé a képességeit? – Te vagy a legjobb halász, akivel valaha találkoztam. Igaz, te vagy az első, akivel találkoztam, de… Semmi mosoly. – Táplállak – tette hozzá sötéten. – Utána. – Utána? – Érzem a vágyad irántam, kicsi Jane, és adtam elég időt hozzá, hogy megszokd az együttlétünk gondolatát. Lejárt az idő. Gyere ide. – Hívogatón görbítette be az ujját. – Akarlak. 132
VÁMPÍROK URA Az utána már nem is volt olyan szörnyű szó. – Ideje volt már. – Nem habozott. Leúszta a köztük lévő távolságot, a víz simogatta a bőrét. Mikor már csak egy leheletnyi távolságra volt tőle, leengedte a lábát a talajra, felállt. A víz éppen a melléig ért. – Meg foglak kapni – mondta határozottan Nicolai. – Igen. – Mindened. – Igen. – Kérlek. A férfi közelebb lépett. Minden egyes alkalommal, mikor levegőt vettek, a mellkasuk összedörzsölődött, ez volt a legszédítőbb súrlódás. – Semmi sem állíthat meg – mondta. – Még a gondolat sem, hogy talán vár rád egy másik nő? – Gyűlölte magát abban a pillanatban, ahogy a mondat elhagyta a száját, de akkor is örült, hogy így történt. Egy másik nő volt az oka, hogy előtte ellenállt. Árnyék telepedett a vonásaira, újra a tegnap éjjeli harcossá vált. – Van… egy. Egy nő. Úgy tűnik. Ó, egek. – Kicsoda? – Felemelkedett egy dugó és a vágy azonnal köddé vált, ridegséget és ürességet hagyva maga után. – Szereted… szeretted őt? – Nem. Apám rendezte meg a házasságot. Nem emlékszem a nekem szánt nő arcára, sem a nevére, vagy egyáltalán az eljegyzésre. Csak arra emlékszem, hogy megígértem apámnak, hogy el fogom őt venni. Ne sírj. Ne merészelj sírni. Legalább a szíve nem tartozott máshoz. Ez talán segít valamennyit. Nem segített. Mindenét akarta a férfinak. Saját magának. – Emlékszel? – krákogta. – Nem mindenre. Csak apró darabkákra és töredékekre egyszerre. Ezt nem azért mondom, hogy elszomorítsalak, Jane, hanem hogy figyelmeztesselek. Nem számít, mi fog történni, meg foglak tartani. Az enyém vagy. Ez nem fog változni. Nem számít, mi történik – mintha azt akarná mondani, ha el is kell vennie egy másik nőt. – Nem.
133
GENA SHOWALTER A lehetőséget, hogy talán egy másik nő is van a képben, olyan könnyű volt eddig figyelmen kívül hagyni. És most is olyan könnyen el tudná engedni a füle mellett, még ha valóság is. Ha a férfi úgy dönt, hogy felbontja az eljegyzést. Nem ő akar lenni a másik nő. Nem is lesz. Túl sok büszkesége volt. Nem igaz? Ó, egek. A tény, hogy megkérdezte, azt jelentette, hogy megfontolta a lehetőséget. Nem. Nem, nem, nem. A szülei szerették és tisztelték egymást, ő is ezt akarja magának. Egy mély, maradandó szerelmet, mely őt helyezi az első helyre. Nem akarta azzal tölteni az éjszakáit, hogy a férfi vajon a feleségével bújt-e ágyba, gyönyört és gyermekeket adva neki. Nem akarta a férfi életének szélén találni magát. Nem akart ő lenni az a valaki, akit okolnak a gondjaikért. Jobbat érdemelt. Mikor majd hazatér és visszagondol az itt eltöltött időre – tudta most már, hogy nem maradhat, mert valahogy, valami módon megtalálja a haza vezető utat –, majd ez az éjszaka fogja kísérteni. Nem az a fájdalommal teli időszak az ogréknál. Nem is a megkorbácsolásának szégyene. Ez fájt a legjobban. Elhátrált a férfitól. De ő nem engedte, megragadta a vállát és újra magához húzta. Ezúttal nagyon közel, már egy leheletnyi távolság sem volt köztük. Bőrük meleg volt a másiké mellett, a férfi erekciója a lány hasához simult. – Tudom, mire gondolsz, Jane. – Micsoda? Talán már gondolatolvasó is vagy, nem csak egy eljegyzett férfi? – Úgy hajigálta a szavakat, mint a fegyvereket, szüksége volt a kitörésre, még ha ilyen csekély formában is. – Nem, de ismerlek. Nem fogsz elhagyni. – A parancs nem a gyengéd megmentőtől jött, aki a karjában tartotta, míg aludt, hanem a veszélyes ragadozótól, aki letépte egy férfi végtagjait csak azért, hogy hallja a sikolyát. – Nem azért mondtam el neked ezeket, hogy aggasszalak, hanem hogy biztosítsalak. Az eljegyzéseket fel lehet bontani. És az enyém fel lesz. Csak téged akarlak, senki mást. – Én… Én… – Ez most kijelentés volt? Egy lánykérés? Az érzelmei fel-alá rohangáltak a skálán, nem tudta, hogy vajon el kénee engednie a keserűséget és elfogadnia a hirtelen jött örömöt, vagy 134
VÁMPÍROK URA pedig dagonyázzon mindkettőben. – Tudom, hogy azt mondtad, nem fogom, de mi van, ha valóban elhagyom a világod? Te… – Meghalnál. Nem kéne ezt tudnia, nem is volt képes elismerni, hogy így volt, ugyanakkor nem is kérte, hogy örökre maradjon vele, nem igaz? Ha megtenné, a tény, hogy a párja itt tartaná örökre. Tágra nyílt a szeme. Vajon így tudta, hogy itt fog maradni? – Nem fogsz elmenni – mondta. – Erről gondoskodom, akármit kell is tennem. Most pedig bejezzük ezt, Jane. Itt. Most. – Nem várta meg a válaszát, csak lehajolt és nyelvét mélyen a lány szájába dugta. Győzött az öröm. Nem tudott ellenállni. Örömmel fogadta. Még mindig mentolos íze volt, meleg, nedves mentol, és nem tudott belőle eleget kapni. És mikor elfordította a fejét, többet véve, mélyebben ízlelve, az idegvégződései felrobbantak az érzéstől. Ilyennek kellett lennie egy csóknak, egy birtoklás, egy igény. És minden érzék felébredése. Karját a férfi nyaka köré fonta, ujjaival a hajába túrt. Később. Majd később megkérdezi tőle, mit értett azon, hogy „akármit is kell tennem”. Ebben a pillanatban tudatában volt a legfontosabb ténynek. Nem fogja magát másnak ígérni. Itt és most élvezni fogja őt. Egy örökkévalóságig álltak így, csókolózva és egymáshoz simulva. És ennek minden másodperce csak feljebb küzdötte a vágyát, míg már remegett tőle, olyan láztól égett, melyet csak a férfi enyhíthetett. – Fond körém a lábad! – parancsolta durván. – Igen. – Már a gondolattól is tekeregni kezdett. Felugrott és úgy tett, ahogy parancsolta, felkészült rá, hogy a következő pillanatban magába fogadja. De nem hatolt belé. Nem, a partra vitte, hosszú erekciója minduntalan hozzá simult. Felnyögött, mikor lefektette és fölé mászott. De még mindig nem hatolt be. – Ne állj meg – lehelte. – Nem fogok. – Karjával megtámaszkodott Jane feje mellett, levette a lágyékkötőt és ránehezedett. – Milyen imádnivaló az én asszonyom. – Bizonyítsd. Bizonyítsd, hogy a tiéd vagyok.
135
GENA SHOWALTER Ajka hátrahúzódott a szemfogáról. – Mikor végeztem, lehet, megbánod ezt a kérést. – Ígéretek, ígéretek. Megint csak ellentmondott a lány várakozásának. Nem vetette bele magát azonnal, nem hozott azonnali megkönnyebbülést dübörgő vágyaiknak. Helyette a következő perceket azzal töltötte, hogy a mellére hajolt és a mellbimbóit nyalogatta, ujjai erotikus mintákat rajzoltak a hasára, de egyszer sem nyúlt oda, ahol a lánynak leginkább szüksége lett volna rá. Mikor csókokkal kezdte bejárni ugyanazt az útvonalat, amit az ujjai rajzoltak, Jane széttárta a lábát, mintegy csendes könyörgést az érintésért. Nem adta meg neki. Megnyalta a combja belső oldalát, még be is hatolt a nyelvével néhány rövid másodpercre, bemutatva, hogy mi lehetne ha, de mindig vigyázott rá, hogy elkerülje a csiklóját. El kellett élveznie, a fene egye meg. – Nicolai, elég az ugratásból. Meleg lehelete csiklandozta a bőrét. – Kihez tartozol, Jane? Nocsak, nocsak. Most már tudta, milyen játékot űz. Megdolgozza, csipkelődik vele azzal, amit adhatna neki, egészen addig, míg meg nem kapja tőle, amit akar – amit a lány kérdezett tőle. Birtoklást. – Nézz rám! – mondta Jane. A férfi állát ágyékának csontjára támasztotta. Szempillája felfelé rebbent és találkozott a pillantásuk. Feszültség húzódott a vonásain. Ő is épp úgy el akart élvezni, mint a lány. – Igen? – mondta. Ki fog előbb megtörni? – Én jövök. Lábát a férfi vállához nyomta és taszított rajta egyet. Egy másodperccel később Nicolai a hátán feküdt és a lány fölé magasodott. – Mit csinálsz, Jane? – Most én jövök. – Nyalogatni kezdte a férfi mellbimbóját, imádta, ahogy szúrják a nyelvét. – Ha valami olyat csinálok, ami nem tetszik, akkor csak mondd, hogy hagyjam abba. 136
VÁMPÍROK URA – Tetszeni fog. – Ujjaival a lány hajába túrt. A karmai valószínűleg újra kinőttek, mert érezte, ahogy a koponyájába mélyednek, és imádta. – Bármit csinálsz, tetszeni fog. – Hát akkor lássuk, mit szeretsz leginkább. – Végignyalta az utat le a férfi köldökéig és beledugta a nyelvét. A férfi izmai várakozón megfeszültek. Melle közrefogta az erekcióját, ő pedig le és fel húzogatta, fel aztán le, tovább szítva a szenvedélyét. Nem sokkal később farkának hegye nedves lett, így könnyebben csúszott. Azt akarta, hogy veszítse el az önuralmát. A fejét. Legyen kétségbeesett. Pontosan olyan, amilyen Jane volt a közelében. Lehet, hogy nincs túl sok tapasztalata, de úgy döntött, nem engedi, hogy ez megállítsa vagy megfélemlítse. Ki fogja ismerni a testét, minden titkos vágyát. – Jane – mondta reszelős hangon Nicolai. – Igen, Nicolai? – Szükségem van… Azt akarom… – Hogy megízleljelek? – Ó, egek, Jane – krákogta. – Igen. Kérlek. Jane előre hajolt a lába között és lenézett a farkára. Olyan hosszú, olyan vastag és olyan kemény volt. Lehajolt, egyre lejjebb… de nem kapta be finom hosszát. Még nem. Minden figyelmét a heréknek szentelte, úgy ugratta, ahogy a férfi őt. Addig, míg a férfi könyörögve fel nem emelte a csípőjét. – Kérlek – mondta újra. – Kihez tartozol? – kérdezte, ahogy a férfi tőle. Meg sem próbált makacskodni. – Hozzád. Jane-hez. A beismerés olyan erős hatással volt rá, mint egy simogatás, megborzongott. – Olyan boldoggá foglak tenni, amiért kimondtad. – Szájába vette a makkot. Ahogy az íze elérte az ízlelőbimbóit, mohón felnyögött. Többet, még többet akart. Egészen a tövéig csúsztatta le a száját, míg el nem érte a torkát. Rekedt kiáltás szakadt fel belőle. Jane most felfelé húzódott, kicsit megkarcolva a fogával. Újabb kiáltás. Megállt, nem mozdult, kínozta. Várt. – Jane, ez tetszik a legjobban.
137
GENA SHOWALTER Lefelé csúszott, majd felfelé húzódott, újra és újra megismételte a mozdulatot. Először lassan, aztán gyorsított a tempón. Hamarosan Nicolai már nem tudott beszélni, csak nyögni és sóhajtozni. Az, hogy a kezében van a férfi, az ő könyörületére van bízva, az iránta érzett vágya majd’ felemészti, irányítani minden gondolatát és tettét, egy erős ajzószer volt számára. Mikor megfeszült a heréje, jelezve orgazmusának közeledtét, megdermedt és ajkát a farka tövére szorította, ezzel meggátolva, hogy sikerüljön. Egy kis trükk, amiről olvasott, de soha nem próbálta még. Vágyakozó üvöltése végig dübörgött az erdőn. – Jane – zihálta. – Jane, kérlek. Remegett, nedves volt a verejtéktől, de nem élvezett el. Mikor elmúlt a veszély, felkúszott a testén, ő is épp olyan vadul remegett. A szemfoga olyan hosszú volt, hogy az ajkába vágott, ezzel kis vércsíkok folytak le az állán. – Miért nem… – Azt akarom, hogy bennem légy. – A vére megolvadt az ereiben, veríték ütközött ki a homlokára. – Muszáj benned lennem. De még nem, még nem. – Ujjai visszatértek a lány hajába, kicsit meghúzta a fürtöket. – Előbb le kell küzdenem a késztetést, hogy megharapjalak. – Ne küzd le a késztetést. – Lehajolt és a nyelvét végighúzta az egyik szemfogán, kicsit megvágta a puha szövetet. – Engedj neki. Semmi gond. Felnyögött, mintha fájdalmai lennének. – Finom. – Még? A világ hirtelen megpördült. A hátára gördítette és fölé tornyosult. – Még – morogta érthetetlenül, és pillantását a pulzusára szegezte. – Nem, nem lehet. Még nem, még nem – ismételte. – Bébi. – Igen? – Miért nem lehet még? Talán kapzsi volt. Talán önző. Most akarta, most, most, most. A férfi felkuncogott, megtört hangon. – Nem. Kisbaba. Teherbe ejthetlek. Szeretnél gyereket? Végre eljutott az agyáig a felismerés. A szomorúság és félelem hirtelen elöntötte, kioltva egy kissé a vágyát. – Nem lehet gyerekem. – Vajon most kevesebbnek gondolja majd? Nem kívánja majd többé? 138
VÁMPÍROK URA A nőnek, akit az apja választott, minden bizonnyal lehetne gyereke. Ó, au. Jane azt hitte, hogy már megbékélt a szerencséjével. De most… A gondolat, hogy családot alapíthatna Nicolai-jal… Akarta ezt, jött rá. Nem most, de később. Amikor biztonságban lesznek. Vele lenni, hogy a gyermeke növekszik a hasában… Soha nem fogja megismerni ezt az érzést. Ennek hiánya volt az oka, hogy akkor dobta Spencert. Mikor beszéltek arról, hogy összeházasodnak, családot alapítanak és rájött, hogy mennyire akarja ezt. Vele sosem lesz ez meg neki. Szóval elengedte őt, tudva, hogy egy nap majd megköszöni neki, mikor majd elvesz egy másik nőt, a gyerekei pedig nevetve futkosnak a házuk körül. – A baleset óta a testem már nem a régi – mondta, kikényszerítve a szavakat a torkában lévő gombóc mellett. – Szóval nem kell amiatt aggódnod, hogy teherbe ejtesz. Soha. És ha most meg akarsz állni, és soha nem akarod elmélyíteni ezt köztünk, meg fogom érteni. A férfi lenézett rá, egy sötét harcos, akinek felpiszkálták a dühét. – Jane? – Igen? – Akarlak téged, nem számít semmi más. Szükségem van rád. Soha ne gondolj mást. – Ezzel megragadta a combját, szétterpesztette és egy erőteljes döféssel mélyen beléhatolt. Jane egy pillanat alatt elfelejtette a szomorúságát, elöntötte a szükség, a mindent felemésztő vágy. Olyan nagy volt, hogy teljesen kitöltötte; olyan nedves volt, egykor elhanyagolt teste csak minimális ellenállást tanúsított irányába. – Nicolai! – A neve, ó, mennyire szerette a nevét. – Ezt is szeretem – mondta. Ki-be mozgott. – Meggondoltam magam. Ezt szeretem a legjobban. Jane elméjére köd telepedett, az idegvégződései a gyönyörfájdalom pontjára kerültek és felsikoltott. Annyira felizgult, hogy a legkisebb simogatás is kilőtte volna a csillagok közé. De ez… mennyei egek, ez.
139
GENA SHOWALTER Ó, egek, annyira jó volt és annyira elveszett benne, azt akarta, hogy soha ne találják meg. Azt akarta, hogy örökké tartson… Nicolai, Nicolai, az övé, mindig az övé. Maga elé motyogott, tudta, de képtelen volt irányítani. Nem akarta irányítani. Többet akart. Belőle, ebből. – Nem szabadna harapnom, muszáj harapnom. – Harapj. Kérlek. A tiéd vagyok, Nicolai. A tiéd. A férfi felmordult, aztán a szemfoga máris a nyakába mélyedt, Jane pedig elélvezett, szorította, megragadta őt. Elvett mindent, amit adni tudott neki, és még többet követelt. A férfi pedig meg is adta neki. Meglovagolta a lány gyönyörének hullámait, olyan erővel döfött belé, hogy a lánynak elakadt a lélegzete. Ott volt mindenhol körülötte, a része volt, a fény az életében. Ivott, ivott, ó, igen, ivott. Hamarosan szédülni kezdett, és apró kételyek kezdtek előbukkanni elméje árnyékos részéből, mintha eddig rejtőztek volna. Arra várva, hogy védelme összedőljön. Talán a férfi szavai – akarlak, nem számít más, szükségem van rád – orgazmus előtti szavak voltak, azért, hogy magához csábítsa és meggátolja, hogy elfusson. Talán egész eddig a vágy vezette őt. Talán később majd meggondolja magát azt illetően, hogy vágyik rá. Talán mikor mindennek vége, elengedi majd őt. Nem. Küzdött ellene. Nem. Ez nem átmeneti volt. Nem dobná el őt. Még akkor sem, mikor tudomást szerezne néhány dologról, amit a fajtájával tett? Rideg, durva valóság. Megint küzdött ellene. Semmi nem teheti tönkre ezt a pillanatot, még az sem. Itt most csak a gyönyör számított. Csak a gyönyör. Egyik karjával átfogta a térdét és felemelte, még jobban széttárta a lábát, ezzel segítve, hogy mélyebbre döfhessen. A teste azonnal felkészült egy újabb orgazmusra, pont olyan kétségbeesetten volt szüksége rá, amennyire a többire, mintha a férfival való szex az élete feltétele lett volna. Ettől félnie kellene. Annyira szüksége volt rá, hogy soha többé nem volt egész nélküle.
140
VÁMPÍROK URA A pokolba, ha elmenne, ő lenne az, aki elsorvad? Vajon ő lett a párja anélkül, hogy tudta volna? Mit tudott a párrá válás útjáról? Igazából semmit. Nicolai megragadta a másik lábát és felemelte, hihetetlenül mélyre döfött, még erről is megfeledkezett. Egy olyan része sem volt, amit nem érintett meg a férfi. Nicolai asszonya volt, egyszerűen és tisztán, megjelölte, a része volt. Ezek után soha nem lesz már ugyanolyan, nem is akart az lenni. Körmeit a férfi fejébe mélyesztette és kényszerítette, hogy felemelje a fejét. A foga kihúzódott a vénájából. – Nicolai… – Sajnálom. – Csak nézte őt, vér csöpögött a szája sarkából. – Nem akartam… Túlsokat vettem el? – Rátelepedett a lelki gyötrelem. – Nem. – Megkaphatja, minden egyes cseppet. – Csókolj meg – követelte. – Igen. – Félúton találkoztak. Szájuk összeért, nyelvük párbajozott. A férfi íze betöltötte, és ezúttal keveredett az övével. Együtt, minden egyes porcikájuk együtt… mérgező. – Enyém – mondta Jane. – Tiéd. Örökre. Nem engedte magának, hogy hozzátegye, de ó, mennyire akarta. Később majd beszélnek. Igen, a rettegett beszélgetés az érzésekről és szándékokról. A jövőről. A csók folytatódott, már irányíthatatlanná vált, fogaik összekoccantak, ahogy csúszkált benne. Egyik lábát elengedte, hogy kezét a testük közé dugja, és hüvelykujját a lány csiklójára szorította. Ezzel pedig a lány újra felrobbant, görcsbe rándult. A férfi felszisszent, még egyszer mélyre nyomult és elélvezett, minden izma megfeszült és elernyedt. Jane sosem szeretkezett még óvszer nélkül és tetszett neki az érzés, ahogy belé lövell. Mikor Nicolai megdermedt, köré fonta a karját és olyan közel húzta magához, amennyire csak lehetséges volt. Ránehezedett, de gyorsan le is gördült róla, hogy megszabadítsa izmai súlyától. Mindketten izzadtságban úsztak és lázasok voltak, remegtek. – Az én Jane-em – mondta, annyi elégedettség volt a hangjában, hogy képtelen volt rettegni az elkövetkező beszélgetést. Megcsókolta a férfi vállát. – Az én Nicolaiom. 141
GENA SHOWALTER Örökre. Remélte. – Ne menj el… beszélnünk kell – lehelte, mielőtt elnyomta volna az álom.
142
VÁMPÍROK URA
ZIHÁLVA, VERÍTÉKEZVE, KIELGÜLTEN a legtökéletesebb módon, Nicolai az oldalához húzta Jane-t. A lány vére úgy folyt az ereiben, mint a pezsgő, pezsgett és buborékozott. Minden gondolatát felemésztette és olyan fájdalmas felismerést szorított vissza, mellyel még nem akart szembenézni. Be akarta hunyni a szemét és ízlelgetni, de előbb még meg kellett oldania néhány dolgot a fejében. A lány beszélni akart. Miről? Ha arra gondolt, hogy a köztük történt dolgok után eltaszítja őt… Nos, az nem fog megtörténni. Amit az előbb csináltak nem nevezhető „szexnek”. A szex késztetés volt. A szex olyan dolog, amit bárkivel megtehetsz. Lehet megegyezésen alapuló vagy kényszeres, amit ő is jól ismert. Amit ők tettek, az párosodás volt. Vad, ősi, szükséges és olyan létfontosságú, mint a szívverés. Meghalna, ha nem férhetne hozzá a testéhez. Egyszerűen muszáj benne lennie. Semmi nem állíthatta volna meg. Sem támadás, sem halál, sem a pokol, még az eltűnése sem. Ha visszatérne a világába, találna rá módot, hogy kövesse. Ennek a nőnek nem lehet ellenállni, ő biztosan nem tud, és többé már meg sem próbálja. Semmilyen módon. Lehet, hogy a jegyese vár rá, és akkor. Mint Jane-nek is mondta, csak őt akarja, vagy senki mást. Megváltoztatta. Mikor először meglátta, megérezte az illatát, felébredt benne az éhség. Lehet, hogy megszállott lett. Mert mikor nézte, ahogy megkorbácsolják elfelejtette a menekülési tervét és érte ment. Aztán mikor hallotta a sikoltását és rájött, hogy az ogrék bántják, a haragjának nem volt párja. Bár, összevert arcának és testének látványa gúnyolódott a dühével, és teljesen szörnnyé változott, sötét természete átvette az uralmat. Ezelőtt mindig csak azt hitte, hogy rossz volt a vérmérséklete. 143
GENA SHOWALTER A küzdelem túl hamar véget ért. Kínozni akarta a királyt, évszázadokig tartani őt a halál szélén és a szenvedésben. Jane kedvéért kivégezte a szemetet, és magához húzta a nőt, mint most. A lány akkor is aludt, de ő képtelen volt megnyugodni. A szükség, hogy megjelölje, és az egész világ tudomására hozza, kihez is tartozik, épp olyan erősen élt benne, mint a harag. De nem akarta bántani, mikor megkapja – és tudta, hogy meg fogja kapni. Idehozta, úszni akart és lecsendesíteni magát. Meg akarta etetni vele a halat is, de a lány figyelte, ahogy elkapta őket és érezte ébredező vágyát. Elfelejtette a jó szándékát. A reményt, hogy óvatos lesz vele. Most megkapta, megjelölte őt pont úgy, ahogy akarta, ahogy vágyott rá, de még ez sem volt elég. Semmi nem lenne elég vele. Mindig akarni fogja. Mindig többet akar majd. Ha a szülei élnének, megértenék. Tudta, hogy így lenne. Szerette őket, és ők viszont szerették. Azt akarnák, hogy boldog legyen, és nem tudna Jane nélkül az lenni. Az apja csak azért határozott egy szomszédos hercegnő mellett, mert Nicolai-nak nem tetszett senki. Most igen. Jane-nek nem lehet gyereke, és ez bántotta a lányt, de őt nem. Nem hazudott neki. Úgy szerette, ahogy volt. Mikor Nicolai lesz a király az apja helyén – a szükség fellobbant benne, lángra kapott – akkor elvárják majd, hogy legyen örököse. De volt három testvére, akik nagyon is képesek voltak rá. Szóval. Az új terve: maga mellett tartani Jane-t, visszatérni Eldenbe, megölni a Véres Mágust, aki lemészárolta a szüleit és elfoglalni a trónt. Nem akart várni, hogy megvitassák ezt. A késztetés sürgette. Ösztön, mely arra bíztatta, hogy most rendezze ezt le. – Jane… Eltelt egy perc. – Jane. Édesem. – Gyengéden megrázta. – Igen? – mormolta bizonytalanul. – Most fogunk beszélgetni. Lélegzete kissé elakadt, bátorító volt. – Igazán?
144
VÁMPÍROK URA – Igen. Tényleg. Mikor először hozzám jöttél, említettél egy könyvet. Hol van most az a könyv? – Ó. Hát erről akarsz beszélni. – Csalódottnak hangzott. – A kastélyban hagytam Delfinában. De nem hiszem, hogy számít. Ugyanaz a könyv volt, csak új. És üres. Nicolai felmordult. – Mikor olvastad a történet rólam szólt? – Igen. Arról, hogyan lettél rabszolga. Volt egy rózsaszín könyvjelző a közepén, és ez az oldal mesélt nekem a fogságba esésedről. Aztán volt egy jegyzet tőled, ugyanazon kéz által írva, amiben megparancsoltad, hogy mentselek meg és jöjjek hozzád. Bár a többi oldal üres volt. Nicolai azon tűnődött, írhatta-e ő a könyvet, csak elfelejtette. Amennyire ő tudta a boszorkányok megátkozták, hogy mindent elfelejtsen csak azt ne, amit ők tettek vele. De akkor miért tűnt el a tinta, amikor Jane megjelent Delfinában? Mert az előtt érkezett, hogy egyáltalán megírta volna a könyvet? De, ha ő parancsolta neki, hogy jöjjön ide – pontosan neki parancsolta – akkor már találkozniuk kellett. És akkor elhagyta. Megmerevedett. Nem tetszett neki ez az elképzelés és hamar el is vetette. Nem azt mondta neki, hogy „jöjjön vissza”. Hanem azt, hogy „jöjj hozzám”. Szóval… Talán a mágia mutatta meg neki a lányt, csak elfelejtette, mint a könyvet. Mégis a félelem, hogy elveszítheti gyökeret vert benne és nem akart távozni. – Szeretnél itt maradni velem, Jane? – Felkészült a harcra. A harcra, melyben vadul küzd a győzelemért. A lánynak volt élete, amiről ő semmit nem tudott, és ha a helyzet fordítva állna, ő ragadna a lány világában, akkor találnia kéne rá valami módot, hogy megbosszulja az otthonát és a családját. És elrabolta volna a lányt. Most Jane merevedett meg. – Oké, a kérdésedre egy saját kérdéssel tudnék válaszolni. Szeretnéd, ha maradnék? De nem fogok. Mert nem kell kifejtenem a véleményem. Nem vagyok gyáva. – Megnyalta az ajkát, mint mindig, mikor vágyakozott a férfira, és Nicolai érezte, ahogy a nyelve végigsiklik a mellkasán. – Szóval. Tessék. Igen. Veled akarok maradni. Erről akartam beszélni veled. Hála az égnek. A semmiért aggódott. – Örülök. – Nem épp a legmegfelelőbb szavak. – Én is szeretném, ha velem maradnál. 145
GENA SHOWALTER – Tényleg? Nem csak úgy mondod? – Jane, mikor volt, hogy csak úgy mondtam valamit? – Hát, a férfiak mondanak dolgokat, amiket nem gondolnak komolyan csak azért, hogy ágyba vigyenek egy nőt. Állandóan. Néhányan valóban, de ő sosem tett ilyet. Mindig őszinte volt, egyetlen éjszakára ajánlotta fel a figyelmét, a testét, de semmi mást és többé ezt sem. Ez volt a vége. Bár, hogy még egyszer szeretkezhessen Jane-nel, bármit mondana. – Mindig őszinte leszek veled. Mindig. Addig, míg kívánsz. Ha többé már nem, akkor pedig mindent megszakítok közöttünk. A lány felnevetett, a legszexisebb dorombolással, amit valaha hallott. – Köszönöm a figyelmeztetést. Az, hogy ilyen közel volt hozzá izgató volt. Érezni, ahogy megnyalja még inkább. De az a nevetés… másodpercek alatt olyan kemény lett, mint a kő. – Akarlak, Jane. Az ágyamban és azon kívül is. Remegés futott végig a lányon, átterjedt a férfira, megkönnyebbülés vette át a jókedv helyét. – Fogalmam sincs, mit tettem volna, ha megpróbáltad volna elvenni tőlem a mágikus zöld kártyám. És mielőtt megkérdeznéd ez mit jelent, azt, hogy megszabadulni tőlem. – Megszabadulni tőled? Édesem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy magamnál tartsalak. – Tényleg? – Újabb halk könyörgés. Nicolai a szemét forgatta volna, ha nem lett volna olyan boldog vele. – Tényleg. – Köszönöm. Tényleg. Köszönöm. – És te köszönöd meg nekem. Nekem kéne hálásnak lennem. És az is vagyok. Alázatosan. Te vagy az oka annak, hogy élek, Jane. Mintha hallotta volna, ahogy szipog. Arcát a nyakába temette, arcát hozzá dörgölte. – Szóval most mi jön? – Vissza kell térnem Elden királyságába. Azt hiszem, a testvéreim ott vannak. Talán csapdába estek. Csak annyit tudok, hogy mélyen legbelül annyira éhezem az új király lemészárlására, hogy remegek. Olyan szükség, mint a táplálkozás. Muszáj megtennem. Jane nem habozott. – Segítek neked. 146
VÁMPÍROK URA Nicolai nem akarta, hogy részese legyen ilyen erőszaknak, egy ilyen veszélyes tervnek, de nem is akarta elveszíteni a szeme elől. – Előbb találnom kell rá egy módot, hogy magamhoz és ehhez a világhoz kösselek. Kéne talán írnom neked még egy könyvet? – A mágiája most már erősebb volt. – Ha megteszed, akkor azzal a feltételezéssel tesszük, hogy vissza fogok menni, nem számít, mit csinálunk vagy próbálunk. – És talán épp egy ilyen feltételezés fog vissza küldeni. – Fenébe! Lennie kellett valami módnak. – Kíváncsi vagyok, milyen varázsigét használtam, amivel ide hoztalak. Ha tudnám, akkor tisztában lennék vele, hogy elmész-e egy bizonyos idő után, vagy az után, hogy tényleg kiszabadultam. Vagy hogy örökre ehhez a világhoz tudlak-e kötni. Olyan sok mindenre emlékszem, de erre nem, még nem, és nem kockáztathatok újabb varázslatot. Talán összeférhetetlen lenne az elsővel. Jane felnyomta magát, haja átesett csupasz vállán, a hold aranyszínű fénye beragyogta. – Mikor először olvastam a könyvet és rájöttem, hogy nem tréfa, azon tűnődtem, honnan ismerhettél, mikor soha sem találkoztunk. – És rájöttél a válaszra. – Kijelentés volt, nem kérdés. Tudta, hogy az asszonya okos. A szépség és intelligencia tökéletes kombinációja volt. – Igen. Álmodtam rólad, mielőtt egyáltalán elolvastam volna a könyvet. Láttalak megláncolva, de sosem beszéltem hozzád. Most már úgy gondolom, hogy sokkal inkább látomás volt, nem álom. – De miért lett volna látomásod rólam, mielőtt még használtam volna a mágiám? – Talán egy részem átutazott ebbe a világba ezelőtt. Néhány dolog ismerős nekem, mint a szellemfák és az ogrék. Talán te is láttál engem és innen tudta a mágiád, hogy rám koncentráljon. – Ennek van értelme, de kíváncsi vagyok, hogy jutottál át. Jane nagyot nyelt. – Én… Én… Nicolai felnyúlt és a kezébe fogta az arcát. – Ne félj, Jane. Majd kitaláljuk, mi legyen. Nem fogsz elmenni. Nem engedem. – Van valami, amit el kéne mondanom neked. Magamról. A munkámról. Talán meggondolod magad velem kapcsolatban. – 147
GENA SHOWALTER Ujjbegyével végigsimított Nicolai szegycsontján. – Azt mondtam, nem vagyok gyáva, és ez elég sokat elárul még erről is. A dolgok, amiket tettem, szörnyű dolgok, hogy tanulmányozhassam a… – Már mondtam neked Jane, hogy a munkád… – Fájdalom nyilallt a fejébe, elnémította, mert eszébe jutott mi történt vele, miután harcolt az ogrékkal pont ugyanezen a helyen. Ugyanazon a helyen, ahol először ivott Jane-ből. Fájdalom, majd mikor kinyitotta a szemét már új helyen volt. Felmordult. Mi volt…? Újabb fájdalom, ezúttal az agya a koponyájának ütközött. A kalitka, mely fogva tartotta az emlékeit és képességeit omladozott, apránként. – Mi a baj? – Jane felkönyökölt és kisimította a férfi haját a szeméből, arckifejezése gyengéd és aggodalomtól fénylett. – Rosszul érzed magad? A saját érzései túlcsordulóban voltak, mégis félretette a saját gondjait, hogy ápolja. Nem csoda, hogy olyan könnyen és gyorsan belé szeretett. – A véred úgy felerősít, mint még semmi – vallotta be. – De ahogy az emlékeim és képességeim kiszöknek, megtapasztalok egy apró… kis szúrást. Az alatt is, mialatt beszélt az egyik „apró kis szúrás” elvándorolt a fejéből a mellkasába és sziszegve szívta be a levegőt. Ez erősebb volt, mint bármelyik másik. – Ó, Nicolai. Most már tudom, miért vonakodtál inni belőlem. Sajnálom, hogy rákényszerítettelek. – Én nem sajnálom. És nem kényszerítettél, Jane. Akartam. Nagyon is. Emellett, nem ezért volt. Szeretném, ha egészséges lennél. Ingerült hangot hallatott. – Most pontosan azt teszed, amit megígértél, hogy nem fogsz, és szép szavakkal dobálózol, hogy boldoggá tegyél. Újabb fájdalom, újabb mordulás. – Mit tehetnék? Amellett, hogy soha többé nem táplállak a véremmel? – Maradj velem. És táplálni fogsz. – Egy örökkévalóságig, minden nap. – Majd elmúlik. 148
VÁMPÍROK URA – Maradok – suttogta Jane. – Ne aggódj. És Nicolai, még soha nem beszéltünk a munkámról. – Nem? Kutatásokat végeztél… kísérleteztél… – Hogy kicsodán és milyen fajon arra a válasz ott volt a fejében, de nem tudta elérni az információt. Minden vér kiszaladt Jane arcából. – Így van. És még mindig szeretsz? – Jane… – Igen, igazad van. Megbeszéljük, ha jobban leszel. – Szünet. Aztán azt suttogta. – Lehetséges, hogy beszélgettünk a látomásaimban? Lehetséges, hogy elfelejtettem beszélgetéseket? Lehetséges, hogy a mágia, bármilyent is használtál átjutott belém? – Magához beszélt, próbálta kilogikázni a dolgokat. – Igen – válaszolt akkor is. – Van rá esély. – Bocsánat, bocsánat. Csendben maradok. Pihenj. Megbízott benne, lassan mély levegőt vett, egyszerűen hagyta, hogy az emlékek jöjjenek. Az elsőben egy csinos szobalány lépett be csendesen a szobájába. A zsanérok nyikorogtak, a pillantásával a lányt kereste. Nem tudta a nevét, csak azt, hogy korábban aznap rámosolygott és ezt a lány meghívásnak vette és az is volt. A matracon feküdt a lúdtollak között, meztelenül, várta. A nő levetkőzött, miközben közeledett felé. Pont mielőtt elérte volna, az ajtó újra kinyílt és becsukódott. Odanézett. Egy újabb cseléd. Hármasban fognak játszani. Jó. Nem várta az éjszakát egy nővel, egyetlen hódítás túl egyszerű volt. Túl… unalmas. Ki kellett próbálnia valami újat. Az agya elbarikádozta magát ettől az emléktől. Egyszer talán többet keresett egyetlen partnernél. Egyszer talán bármit és mindent ki akart próbálni. És ezt még mindig akarta. Mindent meg akart csinálni Jane-nel, és csakis vele. Minden, amit csináltak, egy új tapasztalat volt. Izgalmas és mindenekelőtt lélekszaggató. Ez nem fog megváltozni. Túl mélyen, túl hevesen hatott rá. És Jane-nek nem sok öröm jutott az életben, nem is gondolta. Minden egyes érintésére elakadt a lélegzete, vonaglott, arcára kiült a csodálkozás és a vágy. 149
GENA SHOWALTER Azt akarta, hogy örökre így nézzen rá. A személyes küldetése lesz ennek a látványa. És amit a szájával tudott csinálni… az volt a varázslat. Hirtelen sötétség hullott az elméjére, a valóság kitisztult. Érezte Jane gyengéd ujjait, amint még mindig a homlokát simogatja. Meleg, édes lehelete csiklandozta az arcát. Megtartotta az ígéretét. Közel maradt. Nem veszítheti el, gondolta. Kellett lennie rá módnak, hogy magánál tarthassa. Örökre. A könyv, Jane, az álmai erről a világról. A varázslata idehozta. Ezekre a dolgokra koncentrál remélve, hogy emlékeit is ebbe az irányba terelheti. Az álca, az illúzió, mely miatt egy másik arc fedi el az övét, ennyit tudott. Ez is egy varázsige volt a leírt szavakban? Igen… Igen… Varázsigét mormolt, mialatt írta a könyvet. Azt akarta, hogy Jane ott álljon mellette – és így történt. Egy emlék indult el. Ne tedd ezt velem. Olyan tisztán hallotta a hangját. Találni fogok valami módot rá, hogy segítsek. Beszélt hozzá az első találkozásuk előtt is. Az első találkozásuk előtt, amire emlékeznek. Muszáj. Szükségem van rád. Míg a tested nem csatlakozik az elmédhez használhatatlan vagy számomra. A válasza. Rideg, durva. De elvenni az emlékeim, mondta. Ő vette el a beszélgetéseikkel kapcsolatos emlékeit? A hangjuk elhalt és az apja arca töltötte ki az elméjét. Fontos emlék, de most tudnia kellett Jane-ről. Ő volt a legsürgetőbb. A könyv. Jane. A varázsige – varázsigék – amit használt. Az apja beszélt hozzá, de Nicolai nem hallotta a szavait. A könyv. Jane. A varázsigék, amiket használt. Gyerünk. A könyv. Jane. A varázsigék, amiket használt. A kép fokozatosan megváltozott. A fekete haj nőtt, göndörödött, világosodott. A durva vonások finomak, gyengédek lettek. Jane-é. Ez az ő múltja volt Jane-nel, az emlék újra felszínre került. Ezúttal több volt egy elsuttogott párbeszédnél, egyetlen pillanatnál. És ott volt ő, az ő gyönyörű Jane-je, ahogy előtte járkált fel-alá. A cellájában voltak. Rajta volt a lágyékkötője és zúzódások borították. 150
VÁMPÍROK URA A szalmaágyán feküdt és őt nézte. Az első pillanattól, hogy felbukkant, megérinthetetlenül akár egy fantom, mégis vad és primitív illata volt, már akkor akarta. Mézszínű haja leomlott a hátára, minden elgyötört lépésével meglebbent. Egy hosszú ing volt rajta, ami nagy volt neki, azt kívánta bár megajándékozhatná bársonnyal és selyemmel. – Hogy ragadsz el ide? – kérdezte. – Miért nem tudod az egész lényem megragadni? – Már mondtam. Varázslat. És ne feledd, először te jöttél el hozzám így. – Mintha el tudnám felejteni. Csak behunytam a szemem és… megjelentem. Mintha teleportáltak volna, bár sosem fejeztem be a teleportálási kutatásaim, sosem teszteltem embereken. És a műanyag, amit átküldtem és visszahívtam szilárd volt és az is maradt. Én nem vagyok szilárd. – De otthon ébredsz fel, és mindig visszatérsz a testedbe. – Igen. – Nem tetszett neki, hogy nem érintheti meg, és nem ihat belőle, de nem számít hány alkalommal jelent meg – és megtette számtalanszor – az állapota ugyanolyan maradt. Testetlen. Szóval beszélgettek és a lány szórakoztatta. Lassan már alig várta a találkozásukat, az egyetlen szórakozása lett. És tudta, hogy a lány is élvezi az együtt töltött időt. Tudta, hogy kedveli. Beavatta őt a munkájába; ő pedig beszélt neki arról a bosszúságról és dühről, hogy elpusztították az emlékeit. De nem folytathatták így. Nem maradhatott itt. Nem maradhatott örökre fogoly. Kellett lennie valami módnak, hogy idehozhassa a lányt – mindenét. Kellett lennie valami módnak arra, hogy megmenthesse őt. Egy módnak, hogy fizikailag is együtt lehessenek. – Mondd el mi az utolsó dolog, amire emlékszel az első találkozásunk előttről? – kérdezte. – Semmire. Aludtam. Csak felébredtem és puff, megjelentem Delfina kastélyában és érted indultam. – Akkor az előtt. Gondolkozz. Talán tettek vagy mondtak valamit a világomról. Évek telhettek el azóta, hogy megtörtént, de emlékezned kell.
151
GENA SHOWALTER Súlyos csend. – Van valami. – Bár csak egy kivetítés volt, a léptei mintha kopogtak volna a padlón. – Egyszer kihallgattam egy vámpírt a laborban. Kérdés után újabb kérdést tettem fel, de nem volt hajlandó válaszolni. Felálltam, hogy távozom. Hirtelen megszólalt. Azt mondta, engedjem el, engedjem, hogy megtalálja az asszonyát, mielőtt túl késő. Nem tehettem. Nem volt hozzá felhatalmazásom. A következő nap visszatértem. Sürgető érzés lett úrrá rajta. – És? – És a főnököm azt mondta, a vámpír egész éjjel kiabált. Beléptem a szobájába – akkor csendes volt már, de ezúttal azonnal megszólalt. Azt mondta, egy nap találkozom majd egy férfival, belé szeretek és elveszítem. Mint ahogy a tétlenségem miatt elvesztette az asszonyát. Aztán kiszabadította magát a kötelékeiből. Azt hittem rám veti magát, de csupán felemelte a karját és a karmaival elvágta a saját torkát. A szemem előtt halt meg. Nicolai gyomra összeszorult. – Megátkozott akkor. Egy vérátok. – Megtörhetetlen – legalábbis nagyrészt. – Ez két éve történt és azt hittem csak a szája jár. Hogy próbál bűntudatot ébreszteni bennem a bebörtönzése miatt. – Nem. Az életerejét adta a szavakba, életre keltette őket, átadta nekik a szívdobogását. Az átok a legalkalmasabb időre várt, mikor lecsaphat. – Szóval az a végzetem, hogy mindig csak szellemként láthatlak? Nem számít, mit teszünk? – nevetett fel keserűen. – Ha ez a helyzet nem csodálom, hogy elhagysz engem. Úgy értem meg sem tudjuk érinteni egymást. Egyik kezével megdörzsölte az arcát, láncai csörögtek. Nem válaszolhatott neki. Anélkül nem, hogy mindkettejüket elítélné. – Mit élvezel csinálni otthon, Jane? – Ezt most akarod megbeszélni? Komolyan? – Mondd el. Megállt és a levegőbe dobta a karját. – Edzem és olvasok. Ez minden. – Akkor írok egy könyvet. Megbűvölöm a szavakat. Testben és lélekben is eljössz hozzám. – Hogy később elveszítselek? 152
VÁMPÍROK URA Nicolai összeszorította a száját. – Ezt igennek veszem. Ami azt jelenti, hogy a válaszom nem. Nem akarok idejönni és veled lenni azért, hogy aztán elveszítselek. – Megmenthetsz. – És meg is akarlak menteni, de nem fogom nézni, ahogy meghalsz. – Pillantása résnyire szűkült. – Tudom, hogy működnek ezek a dolgok, Nicolai. Azt mondtad, érdekellek. És igen, talán a bebörtönzésed mondatja veled, de talán nem. Ha a dolgokat a következő szintre emeljük és elvesztesz, akkor el fogsz sorvadni. Inkább sorvad el, mint hogy szolga maradjon. – Ez olyan lehetőség, amit hajlandó vagyok kockáztatni. – Én nem. – Akkor elveszem az emlékeid, Jane. A lány szája tátva maradt. – Meg tudod tenni? Képes lennél megtenni? – Igen és igen. Megtenném ezt és még sok mást is. – Te tudod milyen fájdalmas, mikor elveszik az emlékeid. Hogy juthat egyáltalán eszedbe, hogy ezt tedd velem is? Volt értelme, de nem törődött vele. – Csak rólam a való emlékeid veszem el. – Szóval látni foglak, de nem ismerlek majd fel? – Hirtelen a lány alig jutott szóhoz. Könnyek patakzottak az arcán, apró nedves ösvényt hagyva maguk után. – Te fel fogsz ismerni engem? – Nem tudom. Talán. – Ne tedd ezt, Nicolai. – Muszáj. Szükségem van rád. Míg a tested nem csatlakozik az elmédhez hasznavehetetlen vagy számomra. – Hasznavehetetlen, de olyan szükséges. – De elvenni az emlékeim… – Te kényszerítettél. – Közömbös volt, esély sem volt kompromisszumra. – És ha gyűlölni fogjuk magunkat ebben az új kezdetben is, mint azelőtt? Először csak nézte őt űzött, borostyán tekintetével, illata olyan édes volt, hogy gyakorlatilag érezte az ízét. Akarta őt, sóvárgott utána, de távolságot tartott tőle. 153
GENA SHOWALTER Mikor végre rávette magát, hogy beszéljen hozzá, annyira megőrjítette a vágy, hogy felé vetődött és megpróbálta megharapni, de egyenesen átesett rajta – és a frászt hozta rá. Eltűnt. Napokig nem tért vissza. A bosszúság és a düh mardosta. A következő alkalommal kényszerítette magát, hogy kedvesen beszéljen hozzá, hogy maga is távolságot tartson, megpuhította akkor is, ha ez teljesen ellentmondott természetének. Ezek után újra és újra visszajött, és a bajtársiasság hamar érdeklődésbe váltott. Amit ellene készült tenni az árulás volt. Tudta. De akkor is megtette. A mágiája segítségével megalkotta a könyvet és a tollat. A mágiáját használta arra, hogy írjon Jane-nek. A segítségével hazaküldte, vissza a világába, a testébe. Kitörölte vele az emlékeit. Majd a segítségével visszahozta magához. És a folyamat alatt az ő emlékei is elvesztek a lányról. Nem a boszorkányok miatt, hanem a saját hibájából. Szándékosan vette el őket. Tudta, hogy a múltjáról való emlékei befolyásolhatják a lány jövőjét. Talán még azt is meggátolják, hogy felhasználja őt. Valami megrázta, elűzve a visszaemlékezést. Próbált kitartani, tudnia kellett, mi történt ez után, de a rázás tovább folytatódott és felmordult. – Nicolai. Nicolai, muszáj kiszakadnod belőle. – Jane hangja, közelebbről, már a jelenben, kétségbeesetten és rettegve. – Valaki jön. Nicolai, kérlek. Ébredj fel. Kérlek. Hagyta, hogy a múltja teljesen visszavonuljon, és az elméje koncentráljon. Már épp eléggé bántotta. És a lány félelmeinek megfelelően, el fogja őt megint veszíteni. Az általa használt varázslat nem törte meg az első bűbájt, amit rá bocsátottak. Azt, ami arra kényszerítheti, hogy elhagyja a szerelmét. Ezt a varázsigét semmi nem törheti meg, és a Nicolai által próbáltak közül sem hozta vissza hozzá egy sem. Míg nem dolgozott az elsővel. Idehozta Jane-t, a testét a sajátjához kötötte azzal a kikötéssel, hogy elhagyja őt – ha – szerelmes lesz belé. Szóval magánál tarthatja mindaddig, míg megelőzi, hogy a lány beleszeressen. – Nicolai. 154
VÁMPÍROK URA A jelen. Igen. Lépteket hallott. Sokat. Csizmásakat. Lándzsák karcolják a földet. Erő remegtette a levegőt. Egyértelműen Laila. A seregével? Valószínű. Különböző érzések küzdöttek a felülkerekedésért. Düh, lelkesedés, várakozás, gyűlölet, aggodalom. Nicolai támadni akart, ölni, de attól Jane veszélyben lenne, és azt sose engedné. Sose. Olyan gyorsan ült fel, hogy elmosódottnak tűnt a mozdulat. Jane már fel is vette a talárját, készen állt a távozásra. – Gyere. – Megragadta a karját és elrángatta a táboruktól.
155
GENA SHOWALTER
NICOLAI VÉGIGVONSZOLTA Jane-t az erdőn, az ágak minduntalan hozzá csapódtak. A lány megint sántított, ezért szerette volna vinni őt, de Laila őrei bizonyára megérezték őt, meg lépteik visszhangja egyre csak erősödött. A mágia érzete erősödött a levegőben. Egyre közelebb értek. Egyetlen gondolatával képes lett volna egyik helyről a másikra teleportálni. Innen egyenesen az elszáradt, züllött Eldenbe. Mellkasa összeszorult és a fogát csikorgatta. Nem most volt itt az ideje, hogy az otthonára gondoljon. Vagy az otthona állapotára. Vagy a szüleire és a varázslóra, akit hamarosan elpusztít. Mi történne, ha ő eltűnne, Jane pedig nem menne vele? Magára maradna egy zord környezetben, ahol körbeveszi az ellenség. A fenébe. Muszáj volt megpróbálnia valamit. Sikerült visszafojtania az emlékek áramlását, de ott dübörögtek az elméjében és szabadságot követeltek. Ha megint eluralkodnának rajta… Arra koncentrált, ami a legfontosabb volt. Neki és Jane-nek volt múltja, amit alig érintett. A lány még mindig nem emlékezett rá. Amit tudott, az az, hogy nem fogja megismételni az elkövetett hibáit. Szüksége volt a könyvre. Arra, ami Delfinában volt. Bele kellett írnia még valamit. Arra az esetre, ha elhagyná. Ó, egek. Igen. Így azzal a meggyőződéssel dolgozna, hogy a lány szerelmes lesz belé és elhagyja, de muszáj volt felkészülni a legrosszabbra. Talán, de csak talán, egy új varázsige visszahozná. Elden nem készült fel a vesztésre és tessék, mi történt. – Nicolai – zihálta Jane. – Hozzá vagyok szokva a kocogáshoz, de ez olyan, mint az extrém kocogás dzsungel kiadása. Fogalmam sincs, meddig bírom még tartani a tempót. Pihenhetnénk?
156
VÁMPÍROK URA Hallotta őt. Távolian. Próbált koncentrálni rá, de a sötétség kezdett körbe zárulni körülötte, egy újabb emlék próbált felszabadulni. Egész életében csak felemésztette mások életét és mágiáját. Amit meg tudtak tenni, azt utána ő is. Így hozta létre a levegőpajzsot a palotában. A Szívkirálynő megtette; így aztán ő is megtette. És ezért tiltotta meg Laila mindenkinek, hogy körülötte gyakorolják a képességeiket. Néhány képesség napokig tartott, hetekig. Mások egy életen át. Ezekre már emlékezett, így az elméje próbálta háttérbe szorítani, helyet csinálni valami másnak, valami újnak. – Nicolai. Kérlek. Nem tudott rákoncentrálni. Egyre több részlet bontakozott ki. A képessége, hogy illúziót hozzon létre, valamint egy gondolat erejével utazzon egyik helyről a másikra, ezek egy boszorkánytól származnak. Egy szeretőtől, aki megpróbálta megölni őt, miközben aludt. A menyasszonya akart lenni, de neki csak a szex kellett. Számtalan személy képében próbálkozott vele, szórakoztatta. Sosem mondta neki, hogy tudta, ki is ő minden alkalommal, mikor megközelítette, mert felismerte az illatát. Hagyta, hogy újra és újra eljöjjön hozzá, és minden alkalommal nyilvánvalóvá tette a szándékait. Mégis próbálkozott, abban a reményben, hogy megváltoztathatja a döntését. Mikor rájött, hogy nem tudja, semmilyen alakban, végül megtámadta. Az egyik pillanatban Nicolai Jane-t vezette az erdőben, a következőben egy hálószobában találta magát. A hálószobájában, gondolta. Ott, ahol az emlékeiben a gyilkos boszorkány szerepelt. Nem vette észre elég hamar a változást, ezért nekiment az egyik falnak, majd hátra tántorodott. Csúnya káromkodással ért földet. Jane-t sehol nem látta. Nicolai talpra ugrott, a vére felizzott. Vissza fog térni az erdőbe most, most, a fenébe, most, és ha valaki bántani merészelte Jane-t… A szobában maradt. Kivillantotta a szemfogait, megpördült és valami kijáratot keresett. Vér szennyezte a falakat, minden irányban vörös pettyek voltak. A földön mély barázdák voltak, mindegyik négyes alakban, 157
GENA SHOWALTER mintha több kardot vonszoltak volna végig rajta, és mindegyik felsértette a fát. Az óriási, szőrös teremtmények, a lábaik – mindegyik oldalon négy – élesek és halálosak voltak. Itt voltak. Érte jöttek. Nicolai épp egy nőt kefélt, egy cselédet. Az ajtaja kivágódott és hallotta a sikolyokat visszhangozni odalentről, a nagyteremből. Hamarabb meg kellett volna hallania őket, de a partnere is sikoltozott, ezzel elterelve a figyelmét. Nicolai a vértőrökért nyúlt, amiket az éjjeliszekrényén tartott, szembe akart szállni a szörnyekkel. A családjára gondolt, de… eltűnt, belezuhant egy kavargó, fekete lyukba. Vajon a testvérei meghaltak a szüleikkel együtt? Vagy ugyanolyan lyukba estek? Emlékezett rá, hogy körülötte átkok visszhangoztak. Most elállt a lélegzete. Nem akart erre emlékezni, még nem, de… Biztos volt benne, hogy a szülei halottak? Nem volt már több kérdés a fejében? Nem is kellett gondolkodnia ezen. Igen. Biztos volt benne. Halottak. A tudat gyakorlatilag áradt az őt körülvevő, penészes falakról. Nem látta őket meghalni, de érezte, ahogy elhagyja őket az életerő. Elmentek. Ó, egek. És a testvérei? Nem, nem halottak. Most, hogy tudta, mit keressen, érezte magában kavarogni az erejüket; csakhogy az energia… más volt, mint előtte. Vajon csapdába estek valahol? Képtelenek voltak kiszabadítani magukat? Valószínűleg. Máskülönben Dayn megölte volna a Véres Mágust, és elfoglalta volna a helyét. Dayn képes volt levadászni bárkit és bármit. Micah, édes kis babaarcú Micah, most nevetve futna végig a folyosón. Breena mágiával próbálkozna és elrontaná az összes varázslatát. Ezekkel a gondolatokkal térdre akart esni, üvölteni az ég felé, üvölteni és szitkozódni, mindenkivel és mindennel megküzdeni. Hogyan találhatná meg őket? Hogyan szabadíthatná ki őket? Most már arra is rájött, hogy Dayn hangját hallotta a fejében. Őt szólította, azt mondta, gyógyítsa meg magát. Vérükön keresztül
158
VÁMPÍROK URA kapcsolódtak egymáshoz, ezt soha nem tudják elpusztítani. Megint beszélgethetnek. Hol vagy, testvér? Eltelt egy perc. Nem jött válasz. Hát jó. Majd később újra megpróbálja. Újra feléledt benne az a sürgető érzés, ezért Nicolai a tőreit kereste. Eltűntek, akárcsak a ruhái és a többi fegyvere. A szobát kitakarították. A fogait csikorgatta és elképzelte a kastély többi részét, ami meglepően könnyen ment. Magasba tornyosult, több szoba volt, mint meg tudta volna számolni. Kanyargós folyosókkal és titkos átjárókkal. Odasurrant minden szobához, minden tömlöchöz a pincében. Olyan embereket látott, akiket nem ismert fel, több vérfoltot, még több szörnyet, akik a kapuknál járőröztek. Elemésztette a harag. A szükség, hogy megölje az új királyt, a varázslót, felerősödött. De a családja nem volt itt, sem a mágus. Vissza kell jönnie. Hamarosan. Mindig egyre hamarabb. Most meg kell védenie Jane-t. Lassan ráébredt, hogy ez állandó munka. Olyan, amit kedvelt és semmire nem cserélt volna el. Egy utolsó pillantás után a kastélyra, melyet egykor imádott, behunyta a szemét és maga elé képzelte az erdőt és az utolsó helyet, ahol látta Jane-t. Egy másodperccel később már ott is volt – minden alkalommal egyre könnyebb volt –, de nem találta semmi jelét az asszonyának. Lailának és a seregének sem volt nyoma. Beleszagolt a levegőbe… majd újra… Ott. Rákoncentrált Jane édes illatára, mely keveredett Laila és emberei undorító aromájával. Követték őt. Üldözőbe vette őket. JANE ELŐBB HALLOTTA A HANGOKAT, mint kiszúrta volna a várost és szinte orra bukott megkönnyebbülésében. Felgyorsított és végre, hála az égnek elérte a civilizációt. A nap magasan járt az égen, ibolyaszín homályba burkolva az embereket, akik csak most kezdték meg a napjukat. Felmelegítette Jane-t, égette. Bőre bizsergett, viszketett, mintha apró bogarak másznának az ereiben. 159
GENA SHOWALTER Nem akarta megfontolni a kiváltó okok lehetőségeit. Lakók – emberek? – siettek a kikövezett úton, némelyek fonott kosarakat vittek, melyek tele voltak ruhával, némelyek pedig táskákat, tele – beleszagolt a levegőbe és felnyögött – kenyérrel és hússal. A gyomra megkordult, a szájában összefutott a nyál. Könnyelmű volt, a vére is megcsappant. Muszáj volt feltöltekeznie. Jane megállt egy fa mellett, csak figyelt és gondolkodott. Két választása volt. Menjen tovább, magára maradva, és kockáztassa, hogy Laila rátalál. Vagy menjen be a városba, egyen és kockáztassa, hogy Laila rátalál. Legalább a második lehetőségben étel is szerepelt. Szóval rendben. Nincs vita. Csakhogy még mindig Odette volt. Ha ezek az emberek felismerik őt, a szóbeszéd gyorsan elterjedne, és még gyorsabban rátalálnának. Sőt mi több, Laila nem bántaná őt, Nicolai pedig már nem volt vele. Már nem volt veszélyben – nem gondolt rá – és ez jó dolog volt. Egy szívdobbanás alatt köddé vált, sokkolva őt. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig várt rá azon a helyen, de soha nem bukkant fel többé, neki pedig haladnia kellett. Meg fogja találni őt, akárhová megy is. Nem lett volna képes másként hinni. Laila serege majdnem felfedezte, egyenesen a rejtekhelye mellett masíroztak el. De elvesztették Nicolai nyomát, ezért visszamentek, hogy újra megtalálják. Jane ekkor lódult meg, kényszerítette tiltakozó testét, mielőtt az teljesen lekapcsol és Laila visszatér. Ha – amikor – Jane-t felfedezik, jól akart lakni, erőt akart gyűjteni. Szóval nem vitás. Előre lendült, belépett a városba. Abban a pillanatban, hogy az emberek megpillantották, abbahagyták, amit épp csináltak, rémület ült ki a tekintetükre és letérdeltek. Igen. Felfedezték. Mi a fenét művelt velük Odette? Bezárta a közte és egy csapat között lévő távolságot, akiknél étel volt. – Kérem. Olyan éhes vagyok. Szabad… – Vegyen, amit csak akar, hercegnő – mondta a hozzá közelebb álló férfi, és felé lökte a kosarat. – Nincs pénzem, de találok majd valami módot, hogy visszafizessem. Esküszöm. – Megütötte az orrát a sült csirke illata, egyenesen a mennyországba repítette. Remegő kezekkel előre nyúlt, belenyúlt a fonott rekeszekbe és kivett egy tálat, melyben valami 160
VÁMPÍROK URA krémes volt. Folyt a nyála? Nem túrhatsz bele úgy, mint egy állat. – Hogy hívnak? – Hammond, hercegnő. – Árnyalatnyi harag volt rekedtes hangjában. – Köszönöm az ételt, Hammond. – Önnek bármit, hercegnő. – A harag gyűlöletté vált. Jane felsóhajtott és körbenézett. – Kérlek, álljatok fel. Mindannyian. Nincs okotok meghajolni. Jó néhány másodperc telt el, mielőtt engedelmeskedtek, mintha attól félnének, hogy megtámadja őket, amiért felálltak, bár ő maga mondta nekik. Ezen kívül meg sem mozdultak. Bár el akart futni, keresni egy árnyékos, elhagyatott zugot és az arcát egyenesen belenyomni az életbe, nem tette. Gyanakodnának, hogy mégsem az, akinek mondja magát. – Szükségem van egy szobára – jelentette be. – És vízre. És tiszta ruhára. Kérem. Ha valamelyikőtök útba tudna igazítani, hálás lennék. Eleinte senki nem lépett előre. Aztán egy középkorú nő vonakodva meghajolt és azt mondta. – Ha volna oly szíves követni, hercegnő, eleget tehetek a szükségleteinek. – Köszönöm. Tíz perccel, egy örökkévalósággal később Jane egy hálószobában volt, egyedül. Felfalta a tál tartalmát – valamiféle csirkecsaláta –, mielőtt elmerült volna a gőzölgő fürdőben, melyet a nő egy elmormolt varázsigével készített. Nem ember tehát, hanem boszorkány. A víz simogatta Jane érzékeny bőrét, tompítva a viszketést. Ezek után felvett egy tiszta, kék talárt, melyet a boszorkány hagyott itt neki. Már csak Nicolai hiányzott, és a nap tökéletes lehetne. Hol lehetett? Egy fáradt sóhajjal elnyújtózott az ágyon. Merev és göröngyös volt, de maga a Paradicsom sajgó izmainak és csontjainak. Mit tegyen, mit tegyen. Nicolai a szíve mélyén védelmező volt. Határozott, megingathatatlan. Ami azt jelentette, hogy nem önként hagyta magára. Szóval. Akár a képességei – akármik is azok – voltak a felelősek, vagy valaki mágiával csalta el tőle. Inkább az első tűnt 161
GENA SHOWALTER valószínűbbnek. Amilyen erőssé vált Nicolai, kételkedett benne, hogy bárki képes lett volna mostanra egy varázsigével egyszerűen elteleportálni. Mert ha valóban lehetséges lenne, Laila már napokkal ezelőtt megtette volna. Laila. A ribanc probléma volt. Elég nagy. Míg ő odakinn volt, Nicolaira vadásznak, veszélyben lenne. Jane akár feladhatná magát, gondolta, és megpróbálhatná meggyőzni a hercegnőt, hogy hagyja a „szolgát”. De vajon segítene ez? Most, hogy ő maga is megízlelte már a férfit, tudta, hogy lehetetlen lenne elfelejteni őt. Laila valószínűleg jobban sóvárgott utána, mint a levegőre, amit belélegzett. Már magától a gondolattól felütötte a fejét a féltékenység, élesen, marón. Jane ügyet se vetett a felesleges reakcióra. Volt egy-két probléma azzal, hogy feladja magát. Egy, Laila képes volt varázsolni. Jane nem. Kettő, rájöhetnek Jane titkára. És ha a királynő megostorozta a saját lányát, akkor mit tenne egy olyan emberrel, aki utánozni próbálja a lányát? Három, mi van, ha Nicolai megpróbálja követni őt Delfinába? Újra elfoghatják és törölhetik az emlékeit. Használnák a testét. A teste Jane-hez tartozott. Senki máshoz. Az oldalára gördült és a hasára szorította a párnát, hirtelen eszébe jutott a nap, mikor megkapta Nicolai könyvét. Elolvasott néhány bekezdést, aztán órákon át gondolt rá. Megszállottá vált őt illetően. Miután elolvasott még néhány bekezdést, elkezdett fantáziálni róla, gyakorlatilag szeretkezett a párnájával. Aztán elment hozzá. Talán újra el tudná érni. Behunyta a szemét és elképzelte őt a kis házában, ahogy ott pepecsel, megjavít dolgokat, aztán az ágyba csábítja. Ott megérinti, levetkőzteti. Megcsókolja, megízleli. Felemészti. Libabőrös lett. Szinte érezte meleg leheletét, ahogy a bőre az övén siklik. – Nicolai – lehelte. Jane. Az ő hangja. Olyan mély, olyan ismerős. Egy pillanatra megszédült, úgy érezte, mintha lebegne. Aztán a matrac újra alatta volt és… hideg volt. Hideg? Kevesebb, mint egy másodperc alatt a matrac melegből hideg lett. Lehetetlen. Hacsak – szemhéja felpattant és szétáradt benne a remény. 162
VÁMPÍROK URA Aztán el is halt. Nem sikerült eljutnia Nicolai-hoz. A házában volt. A saját ágyában. Jane azonnal felült és próbált levegőt préselni a tüdejébe. Gombóc alakult a torkában, és semmi sem tudta eltűntetni. Nem. Nem szabadna itt lennie. Nem, nem, nem. Talpra ugrott, majdnem orra bukott, mikor megremegtek a térdei. Futott egy kört, megragadta a kis csecsebecséit, hogy lássa, valódiak-e, vagy csak képzeli. Kérlek, csak képzelet legyen. Szilárdak voltak, porosak, mintha hetek óta nem takarították volna őket. Igaziak voltak. Visszafojtotta a sírást. Nem! Könnyek homályosították el a látását. Karjával a komód felé nyúlt és mindent a földre söpört. Eltört egy üvegváza. Egy fésű koppant a padlón. Hogy a fenébe jutott ide? Nicolai-jal akart lenni. Muszáj volt vele lennie, vissza kellett jutnia. Vissza fog jutni. Csak ki kell találnia, hogyan.
163
GENA SHOWALTER
JANE FÉL ÓRÁT TOMBOLT. Ez után még egy óráig pánikolt. Majd azt tette, amihez legjobban értett, logikusan gondolkozott. Volt logikus magyarázat arra, ami történt. Mindig volt. Szóval fogat mosott, lezuhanyozott és visszavette a talárját. Kizárt, hogy farmert és pólót vegyen fel. Már nem tartozott többé ide, és nem öltözne úgy, mint azelőtt. Oda tartozott. Nicolai mellé. Elnyújtózott az ágyán, plédje felgyűrődött körülötte. Oké. Meg tudja csinálni. Mit is csinált, mielőtt itt kötött volna ki? Az ágyban feküdt pont úgy, mint most, és Nicolai-ra gondolt. Pontosabban elképzelte kettejüket, ahogy szeretkeznek. Jó. Ez jó volt. Megint ezt fogja tenni. Egy apró fejrázással kitisztította az elméjét, nagy levegőt vett, kifújta… lassan… és kényszerítette az izmait, hogy ellazuljanak. Középen kiemelkedett Nicolai képe. Fekete, kócos haj az arca körül, ezüst szeme folyékony a vágytól. Érte. Ajka szétnyílt, ahogy mélyet lélegzett, vágya tombol. Szemhéja kilátszik. Megremegett a gyomra, de ezen kívül semmi nem történt. Semmi szédülés, semmi mozdulat, az égvilágon semmi. Tovább. Az elméjében látta, ahogy a férfi leveszi az ingét, lassan áthúzza az anyagot a fején. A bőre, gyönyörű bronz bőre tökéletesen ragyog. A mellbimbója kicsit volt és barna, olyan nyalnivaló. Az a pompás kis szőrcsík a köldökétől egy olyan farokhoz vezetett, melyet nemrég a szájával imádott. Forró nedvesség öntötte el a lába közét. De megint csak semmi, nem volt lebegés, sem helyváltoztatás. Fenébe. Nem volt ilyen sikertelen nyolc éves kora óta, mikor arról olvasott, hogyan lehet mikróban szintetikus gyémántot létrehozni. Gyémántokat, melyeket, azt remélte, odaadhat az édesanyjának a születésnapján. A széntégla és a mogyoróvaj, melyek szükségesek 164
VÁMPÍROK URA voltak az átalakításhoz, túlélték a hosszú melegítést. Az edény, amibe bele tette őket, nem. Sem a mikró. Felkuncogott, mikor visszaemlékezett édesanyja reakciójára. A konyhában álltak, imádott anyja átnézett a vastag, sötét füstön Janere, aki kezében tartotta a könyvet, ami pontosan elmagyarázta, hogyan is kell csinálni. Hitetlenkedő kifejezése komikus volt. – Gyémántok? – kérdezte az anyja. – Minden lépést követtem, egyet se hagytam ki. Anyja köhögött egyet, miközben elvette tőle a könyvet. Eltelt néhány perc, mire pillantását a mikróban lévő sötét káoszra fordította. – Minden lépést követtél, igaz? – Igen! – És tűzálló edényt használtál? Jane pislogott. – T-Tűzálló? A szédülés miatt a kép megremegett, eltűnt, és a szédüléstől apró izgalom járta át a mellkasát. Ez volt az. Vissza fog térni… Abban a pillanatban, hogy elmúlt a szédülés, kinyitotta a szemét és felült. Egy pillanatig nem tudta beazonosítani az ismeretlen környezetet. Egy konyha közepén terült el a linóleum padlón. Volt egy rozsdamentes acél tűzhely, egy mosogató és kopott szekrények. Az elrendezés ismerős volt – épp az imént látta a fejében –, de a színek nem. Egyszer régen a falak citromsárgák voltak. Most kékre voltak festve. Egyszer régen a hűtő ezüstszínű volt. Most fekete. Mégis tudta. Ez az ő konyhája volt. Itt nőtt fel. Az anyja ott állt az előtt a mosogató előtt, és köhögött a füsttől, ami a mikróból tört elő. Hirtelen egy éles sikoltás hallatszott, melyet összekuszálódó szavak követtek. – Behatoló! Tolvaj! Gyilkos! Mi a fenét művel itt? – szólalt meg egy nő a háta mögött. – Ki maga? Kifelé! Kifelé most azonnal! Billy, hívd a 911-et! Jane megpördült, ösztönösen feltartotta a kezét amolyan megbízhat-bennem gesztusként. – Nem fogom bántani. Abszolút rettegés ült ki a nő vonásaira. Megragadott egy kést a pultról, az éles pengével Jane felé hadonászott. – Minden pszichopata egy mondja. Jane hátrálni kezdett. 165
GENA SHOWALTER – Billy! – Mi az? – mordult fel egy álmos férfihang valahonnan a sarokról. Ó, basszus. Erősítés. Mivel még emlékezett a ház elrendezésére, Jane előre lendült és egyenesen a bejárati ajtó felé vette az irányt. Kirohant a reggeli napfénybe, talárja körbetekeredett a bokáján. És valóban, a régi szomszédságban volt. Nem sok minden változott. A házak kicsik voltak, kissé lelakottak, és zsúfolt volt, túl közel voltak egymáshoz. Félve, hogy a nő és az ő Billy-je üldözőbe veszik – és megragadnak egy puskát –, vagy fél mérföldet sprintelt a fövenyes ösvényen, élesen bekanyarodott és elrejtőzött Mrs. Rucker hatalmas tölgyfája mögé. Gyerekként sokszor bújt ide. Zihált és verejtékezett, mikor lecsúszott a fa tövébe. És a fenébe. A lábai lüktettek. A kis kavicsok felszaggatták őket. Nos, ez mókás volt. Nem. Mégis mi a fene történt az imént? Lefuttatta a variációkat a fejében, mindegyik lehetséges eredményt mérlegelte, összehasonlította őket, majd mindet elvetette, egyet kivéve. Nicolai vére. Nicolai vére benne volt; megitatta vele, hogy meggyógyítsa. A képességei valószínűleg átvándoroltak belé. Akár csak a férfi, ő is képes volt egyik helyről a másikra menni, eltűnni majd felbukkanni. Tömören, teleportálni. Csak el kellett képzelnie, hová akar menni és bumm. Egy pillanat alatt ott van. Ámulat töltötte el. Évekig tanulmányozta a makrorészecskék manipulálását, mielőtt sikert ért volna el a műanyag teleportálásában, vagyis egy kis darabot egyik helyről a másikra küldeni. Most viszont, egy élőlényt mozgatni egyik bolygóról a másikra egyetlen gondolattal… ez volt minden, amiért dolgozott, becsomagolva nyújtva neki. Szóval, mikor elképzelte a régi konyháját, oda is utazott. Előtte pedig, ott a városban elképzelte Nicolai-t az ágyában, és ezáltal visszautazott a saját ágyába. Olyan egyszerű, olyan könnyű, egy válasz, melynek volt értelme. Végre. Visszatérhet a férfihoz. Elvigyorodott és elképzelte a furcsa kis szobát, ahol előzőleg volt. A fa kádat, a tollas ágyat. Igen, az ágy. Ahol elnyúlt és remélte, hogy Nicolai majd megtalálja. 166
VÁMPÍROK URA Szédülés lett úrrá rajta, és képtelen volt visszafogni az izgatottságát. Mikor legközelebb kinyitja a szemét, ott lesz. Újra Delfinában. És ha megmarad ez a képessége, akkor nem kell többé aggódnia, hogy elveszti a varázslat miatt Nicolai-t. Mindig vele lehet. Ha nem tartja meg automatikusan, akkor minden nap iszik majd belőle, hogy biztosítsa ezt. – Nocsak, nocsak – mondta egy női hang. – Hát itt vagy, és újra arra használod a mágiád, hogy láthatatlanná tedd magad. Ezúttal ki után kémkedtél, drága testvérem? Rettegés vette át Jane izgatottságának helyét, ahogy kinyitotta a szemét. A kis szobában volt, rendben, de az a szoba most tele volt Lailával és katonáival. Kettejük egy könnyes szemű asszonyt fogott. Azt a nőt, aki idehozta Jane-t, aki megetette, aki ruhát adott neki. Laila az ágy szélénél állt és lenézett rá. Nicolai-nak semmi nyoma nem volt. Jnae lassan felült. Óvatosan. – Igen, megint a láthatatlanságomat használtam. – Hazugsághoz képest ez jó volt. Megcáfolhatatlan. – Hogy találtál rám? – Hát így kell üdvözölni a szeretett testvéred? A testvért, aki kutatott és kutatott utánad, hogy megmentsen egy őrült férfi karmai közül? Egy gondolat ütött szöget Jane fejében: a világok közti utazás ellenére az Odette-álca még mindig élt. Édes! De most tényleg, Jane tudta, hogy Laila csak azért „kutatott és kutatott” utána, hogy megölje és megszerezze magának Nicolai-t. De kettőn állt a vásár. – Köszönöm, hogy megmentettél, kedvesem. Az elmúlt napokban állandóan csak hiányoltalak. Smaragdszínű szemei összeszűkültek. – Most pedig – tette hozzá Jane, mielőtt Laila válaszolhatott volna. – Mit fogsz tenni a nővel? – Ó. – Laila elutasítón legyintett egyet. – Tudtam, hogy itt vagy, éreztem a mágiád, de nem találtalak és féltem, hogy megölt téged. – Csak nem élvezet volt a hangjában? – Mint láthatod, nem tette. – Miközben beszélt hálát adott, amiért Nicolai még nem jött el érte. Nem akarta, hogy erre sétáljon be. Nem akarta, hogy Laila meglássa. 167
GENA SHOWALTER – Igaz. – Laila megpördült és a két katonát nézte, akik az asszonyt fogták. – Már nincs többé hasznunkra. Szabaduljatok meg tőle. A „szabaduljatok meg tőle” jobb, ha nem azt jelentette, hogy… Egy harmadik katona lépett a nő mögé, aki most kapálózni és pánikolni kezdett, megfogta az állát, megrántotta és másodpercek alatt eltörte a nyakát. A nő teste dermedten előre dőlt. Élettelenül. Jane csak hápogni tudott döbbenetében és rémületében. – M-Miért tetted ezt? Az őrök elvonszolták a nő testét, Laila pedig vállat vont. – Bosszantott. – Te… – Ribanc. A késztetés, hogy most azonnal megölje a hercegnőt, felizzott az ereiben. És egyszer még azt gondolta, hogy nem áll készen egy ilyen tettre. Az, hogy a helyén maradt, és úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel, megmentette. Volt egy kis érvelő hang az agya hátsó szegletében, ami emlékeztette, hogy túlerőben vannak és nincs fegyvere. Jane sosem volt erőszakos ember. Talán Nicolai sötét oldala is ráakaszkodott, mert tetszett neki a gondolat, hogy bántsa Lailát. Örömmel fogadta. Egy nap el foglak pusztítani. Laila leereszkedett a matracra, közelebb húzódott. Jane alig bírta megállni, hogy ne húzódjon el undorodva. – Most pedig, drága testvérem, sok mindent kell megbeszélnünk. NICOLAI AZ ÁRNYÉKOK KÖZÖTT maradt, elhaladt kunyhók és utcai árusok mellett, akik a portékáikat kínálták. Jane illata, olyan édes… most erősebb… olyan közel… keveredve másik százzal. Némelyikük rothadt, csípős. Laila és a katonái itt voltak. Abban a pillanatban, hogy ráeszmélt erre, már nem érdekelte a lopakodás. Mozgásba lendült, lába dübörgött a földön. A városlakók megtorpantak, mikor észrevették, némelyek kétszer is rá pillantottak. Hamarosan morajlás támadt. Ismerték?
168
VÁMPÍROK URA Elcsípett olyan szavakat, hogy herceg meg halott, mindegyik kérdés volt. Akkor ismerték őt. Tudták, hogy Elden egyik hercege. Halottnak hitték. Ugyanezt gondolták a családjáról is? Majdnem megállt, hogy kikérdezze őket. Majdnem. Jane veszélyben volt. Ez elsőbbséget élvezett. Felgyorsította a tempót. Erős szaglása egy város szélén álló kis kunyhóhoz vezette. Katonák áradtak ki belőle, elözönlötték az utcát. Még a szomszédos otthonoknál is katonák álltak, figyeltek és várták a hercegnőjüket. Nicolai visszatért az árnyékba. Hála az égnek, ezen a részen senki nem vette észre. Az emberek ott voltak az ablakok előtt és idegesen figyelték a katonákat. Lehetséges szövetségesek? Némelyikük boszorkány volt, de a legtöbben emberek voltak. Emberek, akik átléptek ebbe a világba az elmúlt századokban, akármilyen okból is. Itt gyűltek össze, letelepedtek és gyökeret eresztettek. Ez hiba volt, mivel ez a város Delfina része volt, így a Szívkirálynő uralma alatt állt. Nem segíthettek neki. Nagy levegőt vett, majd kifújta. Nos, nem volt szüksége segítségre. Herceg volt. Vámpír. Ereje minden képzeletet felülmúlt. Saját seregét vezette, királyságokat és női szíveket hódított meg. El tudta venni mások képességeit, és eljött az ideje, hogy ezt a saját előnyére fordítsa – és nem véletlenül. Résnyire szűkült szemekkel mérte fel a házat. Jane odabenn volt. Érezte az energiáját, épp olyan édes volt, mint az illata… és most a sajátjával keveredett. Helyeslőn felmordult. Enyém. Többet tett az egyszerű megjelölésnél; megbélyegezte. Jövök érted, édesem. Lailára fordította a figyelmét. A velejéig romlott volt, ehhez illő szaggal. A mágia ott kavargott benne, sötét és erős. Képesség képesség után, melyek felhalmozódtak az évszázados élet alatt, olyan lassú ütemben. Átfutotta őket. Képes volt hipnotizálni másokat; ez segítségére lehetne, igen, de egyszerre csak egy embert tudott megbabonázni. Meg tudta gyógyítani a saját sérüléseit. Ő már képes volt erre. Képes volt sérüléseket okozni. Újabb lehetőség. Hamis vágyat tudott ébreszteni. Nem. Egy izom rándult meg az állán. Hányszor használta rajta ezt a képességét?
169
GENA SHOWALTER Nem számít. Folytatta a kutatást, elvetett… elvetett… ott van! Távolba látás, pont úgy, ahogy Jane-nel tette a palotában. Tökéletes. És most a korábbi képessége is értelmet nyert. Azon tűnődött, vajon hányszor használta rajta a képességét Laila. Úgy figyelte, hogy nem is tudott róla. Nem számít a válasz, többé nem lesz rá képes. Megragadta a képességet, és egy aprót rántott rajta mentálisan, közelebb, egyre közelebb húzta magához. Még egy kicsit… csak még egy kicsit… Mellkasa kidülledt, ahogy hirtelen elnyelte az ahhoz szükséges mágiát, hogy olyan helyekre tekinthessen be, amit fizikailag képtelen volt elérni. Mégis tovább húzta, húzta és húzta. Elvonta tőle a mágiát és magába szívta. Laila nem fogja tudni, mit tesz. Az áldozatai sosem tudták, míg túl késő nem volt. Most csak enyhe kimerültséget érez. Ha megpróbálná minden képességét elvenni, minden erejét, akkor tudna róla, megpróbálhatná megállítani, mentális akadályokat emelne. Hirtelen kitárult az elméje. Egy szempillantás múlva Jane-t nézte, mintha ott ülne mellette. Csakhogy Laila szemén keresztül látta. És Laila az álcát látta. Odette-et látta. Odette sötét haját, Odette zöld szemét. Túl hosszú orrát és vastag tokáját. Tudva, hogy az álarc alatt Jane rejtőzik, elég volt, hogy lángra lobbantsa a testét és elmossa aggodalma egy részét. Életben volt, sértetlen. Újra az övé lesz. – Mit tett veled a rabszolga? Mondd el, mielőtt elemészt az aggodalom. – Laila egy ásítással tönkre is tette a kérdés hangulatát. Jane felborzolta a haját, minden ízében olyan volt, mint a hercegnő. – Mint azt említetted, vágyott rám. Én pedig rá, egyik dolgot követte a másik, majd lángra lobbantottuk az erdőt, ha érted mire gondolok. – Megbűvölted, hogy vágyjon rád? – Minden szó magasabb volt, mint az előző. – Biztosan. Máskülönben most veled lenne. Mégsem láttam őt sehol. Szóval hol van? – Nem, nem bűvöltem meg. – Jane nem mondott mást. – Akkor hogy gerjesztetted fel a vágyát? Gyűlölt téged, megpróbált megölni. Csináltál valamit, tudom, hogy így van. Ismerd be. 170
VÁMPÍROK URA Jane gúnyosan rávigyorgott, és milyen üdítő látvány volt. – Kapaszkodj meg az alsóneműdben, kedves Laila, mert ez sokkolni fog. Én – ezt hallgasd – tisztelettel bántam vele. Kipróbálhatnád valamikor. Talán még örömödre is szolgálna a végeredmény. Gyűlölet lángolt fel Lailában, olyan könyörtelenül, hogy Nicolai is érezte a saját testében. – Hazudsz. Sosem bántál senkivel tiszteletteljesen. Kétlem, hogy egyáltalán tudnád, mit jelent a szó. – Most meg a karmainkat mutatjuk, drágám? Mert higgy nekem, az enyém élesebb. Nicolai-t eltöltötte a büszkeség. Most már senki sem kételkedne benne, hogy ő Odette. Még maga a királynő sem. Olyan biztosan viselte a magabiztosságot, mint egy köpenyt. – Csak egyszer kérdezem meg újra – csikorgatta a fogát Laila. – És utána? – Hol. Van. Ő? – Halott – felelte közömbösen vállat vonva. – Halott. Laila eltátotta a száját, egy kósza hang jött csak ki rajta. – Megölted? – Igen. Igen, megtettem. – Jane átvetette a lábát a matracon és elfintorodott. Biztosan fáj neki, gondolta Nicolai, azt kívánta, bár ott lehetne, hogy enyhítse a fájdalmát. Jane felállt. – Menjünk haza. Szeretnék végre a saját ágyamban aludni. Laila a helyén maradt és karját összefonta a mellkasa előtt. – Hol van a teste? – Megetettem az ogrékkal, természetesen – felelte jókedvűen. – Különben is, mire fel ez a sok kérdés? Nicolai amúgy sem tartozott hozzád. Azt adta Nicolai-nak, amit ő mondott neki, gondolta a férfi. Esélyt, hogy elpusztítsa Lailát, észrevétlenül. Időt, hogy elmenjen Eldenbe, és megölje az új királyt. És igen, a késztetés még mindig ott volt, izzott benne, minden eltelt perccel egyre erősebben, de akkor sem tudta, nem fogja elhagyni. Megkönnyebbülés öntötte el Lailát, átáramlott belé, de épp olyan gyorsan uralma alá vonta az érzést, mint a gyűlöletet. – Megtaláltam az ogre barlangot. Nicolai teste nem volt ott. Másoké igen, ami azt jelenti, hogy megölte őket és megszökött. 171
GENA SHOWALTER Jane szíve egy ütemet se hagyott ki. – Tévedés. Én mészároltam le az ogrékat. Miután végeztek vele. Visszatért a döbbenet. – Hogyan? Jane csettintett egyet. – Egy nő sosem fedi fel a harci titkait. Később még talán szüksége lehet rájuk. Egy szívdobbanásnyi csend. Egy mély morgás. – Hogy merészeled! – kiabálta Laila, többé nem volt képes kordában tartani az érzéseit. Talpra ugrott és toppantott egyet a lábával. – Ő az enyém volt! Jane odahajolt hozzá, az orruk szinte összeért. – Igazából tévedsz, kölyök. Az enyém. Az enyém volt. Feszültség nehezedett a levegőre, gyakorlatilag szikrázott közöttük. Hosszú percek teltek el, csak a szívdobogásuk hallatszott. Végül Laila elhátrált. Hátrébb lépett, növelve köztük a távolságot. – Természetesen. Igazad van – mondta vonakodva. – Szóval mondd el. Miért ölted meg? – Már nem kívántam őt. Bár Nicolai tudta, hogy miért mondta azt, amit, a benne élő szörnynek nem tetszettek ezek a szavak. Később meg kell majd nyugtatni. Később el kell magyaráznia a múltját a lánynak, és bocsánatot kell kérnie azért, amit tett. Az állítása vajon akkor igaz lesz? – Akkor most. Térjünk vissza a palotába – mondta Jane. – Őrség. Kifelé! Haboztak. – Most! – kiáltotta, a türelme egyértelműen elfogyott. Ezúttal sietve engedelmeskedtek. Jane követte őket, kényszerítve Lailát, hogy kövesse őt. Nicolai érezte a vágyát, hogy hátba szúrja a testvérét. De nem tette, és ahogy kimasíroztak a városból, Nicolai lopva követte őket. Hamarosan…
172
VÁMPÍROK URA
MIVEL DELFINA HERCEGNŐJE VOLT, ugyan plüss bársony ülőkén vitték, a napot eltakarta egy sötét szövésű baldachin, Jane sokkal jobban szeretett Nicolai-jal utazni. Hol lehetett? Közel, gondolta. Szinte érezte őt, egy árnyalatnyi mágiát, egy parányi csábító fűszert. Imádkozott, hogy a férfi úgy döntsön, nem követi. Laila azt hitte, hogy halott. Vagyis valamilyen módon végre megszabadult ettől a ribanctól. Elutazhat Eldenbe, és megteheti, amit kellett. Jane pedig végrehajthatja helyette a bosszúját – gondosan csomagolt halálos ajándék. A hercegnő megölt egy ártatlan nőt úgy, hogy semmi oka nem volt rá. Nem csoda, hogy az emberek a városban féltek Odette-től. A királyi család helytelenül használta az erejét, Jane pedig nem fogja ezt hagyni nekik. Majd ez után, ő és Nicolai újra együtt lehetnek. Mikor Laila végre úgy határozott, hogy megpihennek éjszakára, Jane lába merev volt az igénybevétel hiánya miatt. Legalább nem annyira, mint lenni szoktak. Valójában még közel sem volt ahhoz, amihez hozzá volt szokva. Semmi lüktető fájdalom, semmi csontig hatoló sajgás. Bár egy kis séta jól esett volna. Sajnálatos módon azonban ez még sokáig nem szerepelt az előrejelzésben. Tovább kellett henyélnie, míg az őrök felállították a sátrát. És kidekorálták a belsejét. És becipelték a ládáit. Ládákat, melyeket Laila hozott magával, valószínűleg úgy gondolta, hogy megvesztegetheti egy éjszakáért Nicolai-jal. Mikor végeztek, meghajoltak előtte és várták, hogy elküldje őket, Laila lemászott a saját heverőjéről, és a hátukon lépkedve jött le a talajra. – Ünnepséget rendezünk a visszatérésed alkalmából – jelentette ki a hercegnő egy tapssal. – Az én sátramban fogunk lakomázni. A
173
GENA SHOWALTER szolgáim táncolnak nekünk, és bármelyiküket választhatod, hogy felmelegítse a hálód. Azta. Kösz. – Sajnálom, de fáradt vagyok. – Jane is lemászott és végig bűntudata volt. Bár a katonák meglepetten pislogtak könnyed súlya alatt, és ettől felcsillant benne a félelem. – Csak szeretnék megmosakodni és aludni. És enni. Napok óta nem ettem rendesen. – Mosakodni, igen. Akkor csatlakozz hozzám. Majd én megetetlek. Mióta visszatértél a sírból, túl sok súrlódás volt közöttünk. Ennek nem örülök, és szeretném visszanyerni a régi kapcsolatunkat. Hazugság, Jane tudta. Laila ugyanolyan szenvedéllyel gyűlölte Odette-et, mint amennyire az ágyába kívánta Nicolait, de a tiltakozás valószínűleg nem vallana az igazi Odette-re. – Hát legyen – mondta sóhajtva. – Egy óra múlva csatlakozom hozzád. – Kis haladék ugyan, de akkor is haladék. Elindult a saját sátrába. A hosszú áztatás a hordozható kádban sikeresen csillapította a sajgást és a fájdalmat. A kádat Rhoslyn töltötte meg. A lány látványa meglepő módon üdítő volt. Jane tetőtől talpig megmosakodott, azt a virágillatú szappant használva, ami a kád peremén volt. – Laila követelte, hogy vele tarts ezen az utazáson, vagy önként jöttél? A göndör, vörös hajú lány nyugtalan lett. – Én magam jelentkeztem, hercegnő. – Elővett egy élénkzöld talárt az egyik ládából. – Arra az esetre, ha megtaláljuk magát, és szüksége lenne rám. Kedvesebbnek kellett volna lennem ezzel a lánnyal. – Nem láttalak, míg be nem léptél a sátramba. Hol voltál ez idő alatt? – A védelem harmadik vonala mögött a többi szolgával és cseléddel. – Bárcsak tudtam volna. Jöhettél volna velem a hintón. – Jane felemelkedett a kádból és megragadta a közeli padon lévő törölközőt. – Majd én segítek – mondta Rhoslyn és hozzá sietett. A talár ott himbálózott a karján. – Nem kell, köszönöm. – Volt néhány dolog, amire most már maga is képes volt – olyan dolgok, melyeket nem tudott a kórházi
174
VÁMPÍROK URA ágyhoz kötve megtenni – és soha többé nem hagyja, hogy bárki megcsinálja helyette. Miután megszárítkozott, az ujjai közé csippentette a talár egyik sarkát és felemelte. Ajkát undorodva biggyesztette le. Bár szépen volt megvarrva, az anyag túl nagy volt rá és túlságosan vastag is volt. El fog olvadni a melegtől. És ahol az anyag szabadon hagyta, teljesen le fog égni, ha kimegy napra. – Sajnálom, ha a ruha nem felel meg az ízlésének. – Most, hogy megszabadult a terhétől, Rhoslyn meghajolt. – Megverhet, ha úgy kívánja. Jane hallotta a félelmet a hangjában. – Megverni? Rhoslyn, nem foglak megverni. Soha. A lány folytatta, mintha egy szót se hallott volna abból, amit Rhoslyn mondott. – Gondoltam, jobban örülne valami tartósabbnak, mint egy csábítónak. A testvére nagyon meg szerette volna találni magát, ezért nem volt sok időm, hogy összecsomagoljam a holmiját. Nem panaszkodom – tette hozzá sietve. – Csak szerettem volna megmagyarázni magának, miért nincs túl sok talár, amiből választhat, és miért nem hoztam el a legjobbakat. – Jól csináltad, esküszöm. Tetszik a ruha. Tetszik. Látod? – Felvette a ruhát és megpördült. – Sosem éreztem magam szebbnek. Rhoslyn mosolya őszinte volt. – Örülök, hercegnő. Ó. És boldogan mondhatom önnek, hogy elhoztam a könyvét. Jane megtorpant, a szíve hirtelen zakatolni kezdett. – Igazán? Hol van? A lány a sátor másik feléhez szaladt. Jane észrevette, hogy lassan és óvatosan. – Hé. Jól vagy? Megsérültél, miközben a csomagokat hoztad? – Nagyszerű. Még valami, ami miatt bűntudata lehet. Rhoslyn megmerevedett és megbotlott a saját lábában, mielőtt folytatta volna útját. – Jól vagyok, hercegnő. – Egy újabb láda fölé görnyedt, beletúrt és kiemelte a bőrkötéses kötetet. Jane lélegzete elakadt az iszonyattól. Ahogy a lány lehajolt, a haja előrehullott és Jane megpillantotta a zúzódásokat a nyakán. Kékek és feketék, és egyértelműen lejjebb is folytatódtak. – Mi történt a hátaddal? – Ezúttal a hangja szigorú volt, makacs és követelte a választ. 175
GENA SHOWALTER Rhoslyn keze megremegett, ahogy feltartotta a könyvet. – Hagytam, hogy elraboljon a rabszolga. Megbüntettek. Megérdemeltem. Akkor megkorbácsolták. Laila nem adott időt a lánynak, hogy rendesen összecsomagoljon, de arra adott időt magának, hogy használja a kilencágút. Jane megfogta a felé nyújtott könyvet, és még jobban gyűlölte Lailát. – Ez nem a te hibád volt. Nem állíthattad volna meg. A pokolba, még csak ott sem voltál. Nem érkezett válasz. Felsóhajtott. – A testvérem sátrába tartok. Míg ott vagyok, szeretném, ha áztatnád magad a kádban. Ha szeretnél. Ha nem, akkor nem. Aztán szeretném, ha lepihennél. Ne várj rám ébren. Ez parancs. Rhoslyn szeme elkerekedett meglepetésében, bólintott. Jane kilépett a sátorból. A feje felett a nap kezdett elhalványodni, sötétlilára váltott. És mégis égette érzékeny bőrét, amitől újra fájdalmai lettek. Most nem volt itt az ideje, hogy átgondolja, ez mit jelentett. Laila sátra alig tízlépésnyire volt az övétől. A bejáratnál Jane megtorpant és kihúzta magát. Meg tudod csinálni. Nevetés és zene hangja szűrődött felé, ahogy átlépett a függönyön. Szemügyre vette az új környezetét, próbált mindent egyszerre befogadni. Jobbra tőle Laila egy kapkodva felépített baldachinos emelvényen feküdt. Természetesen ott heverészett és süteményt evett. Mellette egy üres szék volt. Középen hat meztelen férfi táncolt lassan. Magasak voltak, szálkás izmokkal és fénylettek az olajtól. Két szőke, két vörös és kettő sötét hajú. Matek a javából. Kezük nyújtózott, testük tekergett és egymáshoz ütődött. Mindegyiknek erekciója volt, bár Jane kételkedett benne, hogy élvezték, amit csináltak. Tekintetük fátyolos és élettelen volt. Megbabonázták őket? A baloldalon egy zenekar volt. Nos, a Delfina-féle zenekar. Egy meztelen hárfás, egy meztelen hegedűs és egy meztelen énekes. Jane kivette a dallamot. És a francba is. Ezzel tökéletes is lett az orgia. A részvétel remélhetőleg nem kötelező. A teste Nicolai-hoz tartozott és senki máshoz.
176
VÁMPÍROK URA – Odette – szólította meg Laila, mikor megpillantotta. – Köszönöm, hogy eljöttél. Mi rejtett szándékod? Jane ezen tűnődött, miközben átszelte a köztük lévő távolságot. Kizárt, hogy a hercegnő csakis jószívűségből dobta össze ezt a mulatságot. A tény: nem volt szíve. Jane helyet foglalt a székben és kinyújtózott. – Enyém a megtiszteltetés. – Valami nem stimmelt a hercegnővel, jött rá azonnal. Nem is a stimmelés. Valami más volt. Igen, ez volt a jobb szó. Nagyobb erő lengte körbe, mint korábban. Valamiféle bűbájt bocsájtott magára? Egyáltalán képesek voltak erre a boszorkányok? Nem, mintha Jane megkérdezhette volna. Magának is boszorkánynak kéne lennie. Laila a kezével a süteményekkel teli tálca felé intett. – Válassz, amit csak szeretnél. Hmm, cukor. Gyomra éhesen rándul össze. Hány óra telhetett el azóta, hogy megette azt a finom csirkesalátát? Ugyanannyi, mint amennyi ideje a hercegnő megölte azt az ártatlan nőt. Viszlát étvágy. – Nem kérek, köszönöm. – Muszáj innod – tapsolt egyet Laila. – Hozz a testvéremnek egy kupa bort. A hátuk mögött lévő szolga azonnal ugrott, hogy engedelmeskedjen. Másodpercekkel később Jane kezében ott volt egy drágakövekkel kirakott arany kupa. Mivel elutasítani nem tudta, ezért csak fogta. A borivás nem szerepelt most a lehetőségek között. Szüksége volt az eszére. Minden eszére. Ha lehetősége adódik, ma este leszállítja a kis csomagot. Méreg? Leszúrja? Bármelyiket is választja, óvatosnak kellett lennie. Nem nyerhetett a hercegnő mágikus képességei ellen. Különösen, mivel fogalma sem volt, mire volt képes. – Most pedig – dorombolta Laila. – Érezd jól magad. A férfiak vagy egy órán át táncoltak, Laila nézte őket, evett és ivott. Jane őt figyelte, úgy tanulmányozta, mintha kísérleti patkány lenne. A hercegnő hamarosan kuncogni kezdett és szőlőszemeket dobált a férfiak felé. Mikor a kuncogás elhalt, felizgult. Szégyentelenül benyúlt a talárja alá és simogatni kezdte magát a lába között. 177
GENA SHOWALTER – Fogd meg a mellkasát – mondta a hercegnő rekedtes hangon. – Igen, pontosan úgy. Most nyald meg a mellbimbóját. Ó, jó fiú. Ez az. – A szabad kezével megfogta az egyik mellét. Jane elpirult. Úgy ragadta meg az éjszaka történéseit, ahogy valószínűleg majd a szolgák fogják Lailát. Most már bármelyik pillanatban mindannyian nekiállnak orgiázni. Ó, fúj. Épp most alakította az orgia szót igévé. Épp azon volt, hogy kimenti magát, mikor a sátor bejárata szétnyílt. Egy új férfi, egy új szolga lépett be és épp úgy meztelen volt, mint a többiek. Ő is magas volt és olajos, bár karcsú volt és szálkás. Jane nem ismerte, bár a szeme mégis falta. A szíve felgyorsult, a vére felforrósodott. A bőre finoman bizsergett. A haja olyan sápadt volt, mint a frissen hullott hó. A szeme olyan fekete volt, mint a viharos éjszaka, és vastagon ki volt húzva szemfestékkel. Valószínűleg öt láb magas lehetett, válla kissé szűk, hasa lapos, szinte homorú. Bőre napbarnított volt, kávészínben ragyogott. Volt benne valami szinte nőies finomság. Finomság, mely mintha nem illett volna szemének durva fényéhez, mintha egy télikabát lenne, mely valaki másé volt. Akárcsak Jane, ő is megállt a bejáratnál és mindent szemügyre vett. Dühében kitágultak az orrlyukai. Először gyűlölet áramlott belőle, majd vágy. Igazi vágy, minden mást maga mögé utasítva. A levegőbe szagolt, körbepillantott, majd tekintete megállapodott rajta. Egy másodperccel később máris előre indult. Aztán megtorpant és észbe kapott. Jane-nek elakadt a lélegzete. Lehet, hogy nem ismeri ezt az arcot és testet, de felismerte a céltudatos, erőteljes lépéseket. Nicolai. Valaki más képét vetítette ki magára, tudta. Itt volt. Életben volt, egészséges és teljes, gondolta, szinte beleszédült a tudatba. Nyugtalannak kéne lennie. Tönkre fogja tenni a tervét, veszélynek teszi ki magát. És mégis reagált a közelségére… szüksége volt rá. A testére, a vérére. A szeme tágra nyílt, mikor rájött, mit jelentett ki az imént. Inni akart… a véréből?
178
VÁMPÍROK URA Ó, igen, gondolta és pillantása megállt az egyik éren. Látta az apró kis lüktetést és bele akarta mélyeszteni a fogát. Fogát. Vajon…? Nyelvét végigfuttatta a fogain. Ugyanolyannak érezte őket, nem nyúltak meg váratlanul a szemfogai. Csalódottság öntötte el. Nem engedte meg magának ezt a beismerést azért, mert nem akart szembenézni a csalódottsággal. A vámpírok nem tudták átváltoztatni az embereket vérszívókká. Tudta, mert a vérük tesztelése és keverése az emberi vérrel egyike volt a kísérleteinek. Semmi nem történt, semmi nem változott. A remény nem hagyta el teljesen. Nicolai sokkal inkább… több volt, minden, mint a többi vámpír, akit ismert, szóval, ha bárki is át tudja őt változtatni, akkor az a férfi volt. Ő pedig át akart változni. Olyan sokáig akart élni, ameddig a férfi. – Ó, hát itt van – mondta Laila. – A különleges szolgám. Gyere ide, drága fiam. Hadd mutassalak meg a testvéremnek. Nicolai először nem engedelmeskedett. Jane örült. Nem akarta, hogy a hercegnő és szutykos kezei közelébe menjen. És ha a hercegnő meg próbálja rátenni a kezét, Jane nem felel a tetteiért. Tettekért, melyekben szerepelne a végtagok eltávolítása. Nicolai mozgásba lendült, és nem sokkal később már ott is állt a két heverő között. Engedelmesen meghajolt. – Olyan szép – gügyögte Laila. – Hát nem szép, Odette? – Igen – sikerült kinyögnie. Laila felült és megpaskolta a mellkasát. Meghalsz, ribanc. Jane ökölbe szorította a kezét a combján, körme belevájt a tenyerébe, kiserkent a vére. – Néhány napja találtam, miközben átszeltem Delfinát, hogy megtaláljalak. Nem akart velem utazni. Először. Szerelmes volt valakibe, tudod, és vele akart maradni. De gyorsan megváltoztattam a véleményét, nemde, drágám? Résnyire szűkült a szeme, de nem válaszolt. Mégse olyan engedelmes. Paskolta, paskolta, a ribanc még mindig paskolta. Jane felé nyúlt, mielőtt még megállíthatta volna magát, ujjait Laila csuklója köré fonta és megszorította. – Akarom őt.
179
GENA SHOWALTER Diadal költözött zöld szemébe. – Nos, nem kaphatod meg. Ő az enyém. – Laila… – Nem. Emlékszel, mikor én akartam a te szolgád, és nem voltál hajlandó megosztani? Szóval. Hát erről szólt ez az este. Elcsábítani Jane-t, majd megtagadni tőle. – Hadd magyarázzak meg valamit, Laila. Idősebb vagyok nálad. Ami azt jelenti, én vagyok a jövőbeni királynő. A te jövendő királynőd. Amit akarok, azt megkapom. Még akkor is, ha az a „valami” hozzád tartozik. – Lehet, hogy nem ismeri Delfina törvényeit, de ismerte a matriarchális kultúra felépítését, akárcsak a társadalmi hierarchiát. A végén a legfölül lévő mindig nyert. Most Jane volt legfelül. – Te… Te… – Megtehetek bármit, amit akarok, igen. – Jane az ölébe taszította Laila kezét. – Szóval ne merészelj hozzáérni. Az enyém a jog. Megértetted? Fényes vörös foltok jelentek meg Laila arcán. – Anyának lesz majd mondanivalója ezzel kapcsolatban. – Igen, és biztos vagyok benne, hogy azt fogja mondani, „szép munka”. – Jane talpra állt és Nicolai mellé állt. Leküzdötte a késztetést, hogy összefonja az ujjaikat, hogy fejét a nyakába temesse, és belélegezze az illatát. – Ráadásul. Nincs itt. Igaz? – Igaz. – A szín elöntötte Laila tarkóját is. – És ez azt jelenti… – A szavad törvény – csikorogta Laila. – Nos, legyen. Hagyom, hogy megkapd, nem küzdök ellene. Ha ő azt akarja, hogy hozzád tartozzon. Drágám – mondta és felállt, majd mélyen belenézett a férfi szemébe. Mágia izzott körülöttük. Jane-t egy pillanatra elöntötte a nyugtalanság. Meg tudja bűvölni Nicolai-t, vagy akármit is készült Laila tenni vele? – Ebből elég – kiáltott fel. Laila nem törődött vele. – Mondd el neki, mennyire vágysz rám, drágám. Mondd meg neki, kinek a testét kívánod. A férfi ajka keskeny vonallá préselődött. 180
VÁMPÍROK URA Még a hárfa és hegedű hangja is elhalt, teljesen eltompította őket Jane szívverésének hangja. Aztán Nicolai megrázta a fejét és így szólt. – Odette hercegnőre vágyom. – Majd a körülöttük lévő világ zaja újra visszatért. Döbbent csend. Dühös morgás. – Nem. Nem, hazudsz. – Miért hazudna? – kérdezte Odette. Laila résnyire szűkült szeme most rá villant. – Mit tettél vele? Hogy loptad el az irántam érzett vonzódását? Mit tettél vele? – sikította. – Nem tett semmit. Egyszerűen csak akarom őt. – Elég igazság volt Nicolai szavaiban ahhoz, hogy bizonyítsa az állítását. – Én… – Laila felemelte a kezét, vagy azért, hogy arcon csapja Nicolai-t, vagy pedig azért, hogy varázsoljon. Akármelyik is, Jane-t nem érdekelte. Másodszor is megragadta a ribanc csuklóját. – Még mindig nem tanultad meg „az én tulajdonom” kifejezés jelentését. Megbánod, ha hozzáérsz. Jó néhány másodperc telt el, mire Laila uralkodott a vonásain és az oldala mellé ejtette a karját. Reszketve fújta ki a levegőt. – Más vagy, Odette. Sosem bántál még ilyen becstelenül velem. Jane vállat vont, mintha nem érdekelné, de legbelül remegett. – A halálközeli élmények valamilyen módon nyomot hagynak az emberen. Jó éjszakát, drága testvérem. – Végre megfoghatta Nicolai kezét és kihúzta őt a sátorból, sietett a sajátjába. Rhoslyn szaván fogta és nem maradt, hogy megvárja az óhajait. Jane és Nicolai egyedül voltak. Megpördült és szembe nézett vele. Ledobta magáról az álcát, így láthatta sötét, kusza haját, fényes, ezüst szemét. Tornyosodó magasságát, széles vállát és kőkemény erejét. Vágya még hevesebb lett, égette. – Sok mindent kell megbeszélnünk – mondta Nicolai. Kezébe fogta az arcát, szorítása erős és határozott volt. – De előbb kellesz nekem. Jobban hiányoztál, mint azt el tudnám mondani. – Aztán már nem mondott semmit. Éhesen megcsókolta, ő pedig viszonozta.
181
GENA SHOWALTER
NICOLAI KARJAIBA ZÁRTA JANE-T, elvette a szenvedélyét és ugyanúgy viszonozta. Majdnem térdre borult abban a pillanatban, hogy kiszúrta őt, elnyújtózva az ellensége mellett, veszélyben, de életben. Megkönnyebbülés. Igen. Megtapasztalta az érzést. Düh, azt is. Laila ott volt egy karnyújtásnyira tőle, megölhetné. Félelem társult a düh mellé. Érezte a bűbájt a ribancon, mely megóvta őt minden fizikai sérüléstől, és visszafordított minden erőszakos tettet arra, aki megtámadta. Ha a torkának ugrana… Ha Jane… Mindketten meghaltak volna. Nem történt meg. Jane most már biztonságban van. Laila bizonyára tudta, hogy Nicolai érte jön, vagy nem varázsolta volna magára a bűbájt. A bűbájt, melyet a legtöbb boszorkány elkerült. Senki nem tudta bántani, igaz, de senki nem is tudott segíteni neki. Ha véletlenül megsebezné magát, a bűbáj ellene fordulna, őt tekintené fenyegetésnek. Nem csak a sérüléstől szenvedne, hanem százszorosan szenvedne a bűbáj miatt. – Nicolai – mondta Jane rekedten. Félt, hogy nem fogja felismerni, hogy el kell majd lopnia Laila hipnotizáló képességét, hogy kényszerítse, távozzon vele. Nem volt benne biztos, hogy sikerült-e volna megtennie, úgy nem, hogy Laila varázsigéje csak arra várt, hogy lecsaphasson. Jobban is hihetett volna az asszonyában. Jane épp annyira tudatában volt a jelenlétével, mint ő a lányéval. Nem számított, milyen arcot viselt. – Igen, édesem. – Édes illata elöntötte minden porcikáját. Bűnös íze betöltötte a férfi száját. Felforrt a vére, testének minden izma megkeményedett, várta az érintését. – Mit tettél… az igazi… rabszolgával? – Nyelve minden egyes alkalommal súrolta az övét, mikor levegőt vett.
182
VÁMPÍROK URA – Szabadon engedtem. – Nem egy értelemben. Laila összezavarta szegény ember agyát, míg már nem tudta merre van a fel meg a le, a bal meg a jobb, és már csak ő maradt az egyetlen kézzelfogható dolog a világában, kényszerítve ezzel a férfit, hogy ragaszkodjon hozzá. Nicolai egyszerűen megláncolhatta volna a férfit, és elrejthette volna az éjszakára, de arra gondolt, Akár én is lehetnék. A képességeivel áttörte a gátat és emlékeztette a férfit arra, ki is ő, kit szeretett igazából és kivette Laila-t az egyenletből. – Kedves. – Jane szorítása erősebbé vált körülötte, szinte eltörte a bordáit. De megéri, gondolta. – Nem kéne… megszöknünk, míg… van esélyünk? – Nem. Míg a hercegnő alszik, megszállhatom az álmait, és kényszeríthetem arra, hogy bántsa magát. – Újabb képesség, mellyel rendelkezett. – Akkor elmegyünk. Visszatérünk Eldenbe. – Minden mondatot egy mély, nedves csók szakított félbe, mely a lelke mélyéig hatolt. – Szóval valamivel el kell ütnünk az időt, ugye? – Jane minden figyelmével újra a nyelvére összpontosított, megszívta és a sajátjával kényeztette. Kezével a hajába túrt, körme a koponyájába vájt, ott hagyta a nyomát. Imádta, hogy ilyen könnyen elfogadta a bosszú iránti vágyát. Imádta, hogy így kapaszkodott belé, éppolyan kétségbeesetten vágyott a közelségére, mint ő a lányéra. De semmi sem lesz elég közel, egyiküknek sem. Imádta, hogy a lány okosabb volt nála, és néha elveszett a saját gondolataiban. Egyszerűen csak… szerette őt. Igen, eszmélt rá. Így volt. Szerette őt. Nem sokkal az után szerelmes lett belé, hogy először megjelent a világában. Idegenek voltak, de gyorsan kötődtek egymáshoz. A kötődésből végül gondolkodás lett. Gondoskodásból szerelem. De a vágy… ó, a vágy mindig meg volt. Felütötte fejét a neheztelés a mellkasában. Nem a lányra irányult, hanem arra a vámpírra, aki megátkozta őt. Nicolai soha nem mondhatja el neki, hogy érez iránta. A végén még viszonozná az érzést és eltűnne.
183
GENA SHOWALTER – Hiányoztál. Nagyon – mondta, ennyit hajlandó volt bevallani, de többet nem. – Az elszakadásunk olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. – Újra meg újra, a seb és a fájdalom soha nem ér véget. – Te is hiányoztál nekem. – Jane végigcsókolta és harapdálta az állát, a nyakát, nyalta és eláztatta. – Hová mentél? – Eldenbe. – Haza? – Igen. – Én is. – Micsoda? – Kibontakozott az erotikus ölelésből és lenézett rá. – Haza haza? Jane nem hagyta abba. Egy lendülettel újra a karjában volt és a pulzusát szívogatta. – Igen, haza haza. A világomba. Nicolai két kezébe fogta az arcát, kényszerítve rá, hogy abba hagyja és ránézzen. A szemei ragyogtak a szenvedélytől, szemhéját félig lehunyta. Szíve összeszorult erre az imádnivaló látványra. Meg kellett ráznia a fejét, hogy újra vissza tudjon térni a tárgyra. – Tisztázzunk valamit. Elhagytad a világom és visszatértél a sajátodba. – Igen. Majdnem újra elveszítette. És fogalma sem volt róla. – Hogy jutottál vissza? – krákogta. Egy titokzatos mosoly játszott a lány ajkának sarkában. Az a mosoly beégette magát a férfiba, és csak fokozta a vágyát. – Úgy néz ki, mikor adtál nekem a véredből, megkaptam a teleportálási képességed is. Sötét Pokol. Sosem vette számításba ezt a lehetőséget. Talán azért, mert csak az apjával osztotta meg egyedül a vérét, és az apja már birtokolta Nicolai néhány képességét. – És visszajöttél hozzám. – Sosem látta a sors kezét az életében, de most… ha Jane-t nem sebesítik meg az ogrék, akkor sosem adott volna neki a véréből. Ha nem adott volna neki a véréből, akkor sosem talált volna módot arra, hogy örök életükre magához láncolja. – Mindig vissza fogok jönni hozzád. Súlyos teher emelkedett fel a válláról. Az átok valahogy elvesztette a lány felett a hatását. Máskülönben a saját világában maradt volna. 184
VÁMPÍROK URA Hüvelykujjával végigsimított az arcán. – Már mondtam ezt neked előtte is, de szeretném, ha nagyon figyelnél. Nem érdekel, ha ezer nő vár is rám, akivel el vagyok jegyezve. Csak te számítasz. – Csak egyetlen nőt akar. Ezt a nőt. Mindörökre. Újra lehajolt, nyelvével behatolt a fogai közé, édes szájának barlangjába. Egy nyögéssel fogadta. Rideg és távolságtartó volt szinte minden nővel életében. Ó, az anyját és a húgát úgy kezelte, akár a kincset, de a többiekre még csak nem is gondolt soha kétszer. Herceg volt, ők pedig jártak neki. Vagy legalábbis ezzel győzködte magát. Sors, ámuldozott újra. Ha nem lett volna rabszolga, aki kétségbeesetten meg akart szökni, akkor talán ugyanígy kezelte volna Jane-t is. Ez pedig nagy kár lett volna, soha nem ismerni őt, vagy személyiségének árnyoldalait. Önzetlen, bátor, erősebb, mint bárki, akit ismert, hozzáértő és becsületes. Becsületes. Igen. Sosem kell azon tűnődnie, hányadán áll vele. Mindig meg fogja mondani neki akár herceg, akár koldus. Őt sosem fogja megfélemlíteni, mindig ellent fog mondani neki. – Meztelenül akarlak. – Meghúzta ruhájának vállpántjait, és a földre dobta az anyagot. Másodpercekkel később a smaragdszínű anyag ott hevert a lány lábai előtt. Kiemelte belőle és sokkal erősebben szorította magához. Bőr a bőrön. Végre. Minden alkalommal, mikor a lány levegőt vett, a mellkasuk összedörzsölődött, és megborzongott az érintésre. Meleg és selymes volt mellette. Mellbimbója megkeményedett, karcolta azt a vékony szőrréteget, amije volt. Hímvesszeje mindkettejük hasához feszült, nedvesség gyöngyözött a tetején. Ívbe feszítette a derekát, ezzel finom súrlódást generálva. A lány is ívbe feszítette a hátát, hogy összeérjenek, tökéletes volt, ahogy egymáshoz dörzsölődtek. – Soha nem kaphatok eleget belőled. – Helyes. – Kezével végigsimított gerincének vonalán, imádta a libabőrt, amit keltett a bőrén. Megragadta a fenekét. – Nincs alsónemű? – Egyet sem adtak nekem. – Örülök. – Ha rajta múlott, soha nem fog többet hordani. – Én… Akarlak. Most. 185
GENA SHOWALTER – A tiéd vagyok. Semmi nem választhat el minket, Jane. Érted? A lánynak elakadt a lélegzete. A férfi hajának végével játszott. – Azt hiszem, igen. – Tudd. Nem akarlak elveszíteni. Nem veszíthetlek el. El akarlak venni. Mindig veled akarok lenni. Téged választalak, Jane. A koronám, az embereim és a bosszúm helyett. Könnyek lepték el a szemét, borostyán medencét formálva. Nicolai megfeszült, várt, olyan bizonytalan volt, mint még soha életében. – Ahogy én is téged – mondta végül megtört hangon. Hála az égnek. Térdre borult volna és könyörgött volna, ha kell. – A családod akarok lenni. – Az vagy. Gyengéd érintés az arcán. Jane tekintete olyan lágy volt, hogy az ő szemét is könnyek lepték el. – Jane. Szeretlek. – Most már nem volt rá oka, hogy letagadja. – Meg akarom mutatni. Engedd, hogy megmutassam. A lánynak tátva maradt a szája. – Te… Te szeretsz engem? Úgy értem, tudom, hogy említetted a házasságot, de ez az első alkalom, hogy a szerelemről beszélsz és én… én… – Szeretlek. Teljes szívemből. – Ó, Nicolai. – A nyakába borult, nevetett és sírt ugyanabban a pillanatban. – Én is szeretlek. Nagyon. Hallani a kijelentését olyan volt, mintha egy meleg napsugárba lépett volna, miután egy örökkévalóságot töltött a tél rideg sötétjében. Nem tudta, hogy szüksége van rá, de most, hogy a birtokában volt tudta, hogy soha többé nem tudna élni nélküle. A földre húzta a lányt. Mellbimbója rózsaszín volt és képtelen volt ellenállni neki. Nyelvével körözött az egyik körül, addig pöckölte a nyelvével, míg a lány fel nem nyögött, aztán áttért a másikra. Szemfogai megnyúltak és sajogtak. Bár nem most volt itt az ideje, hogy elmerüljön a vére nyújtotta gyönyörben. Evett, mielőtt eljött volna hozzá remélve, hogy ezzel tompítja az iránta érzett éhségét. Soha senki vére nem volt még rá úgy hatással, mint Jane vére. Ilyen erőteljes, ilyen emésztő. És bár most már szerette volna, ha az emlékeit újra teljesen visszanyerhetné, nem akart újra eltűnni 186
VÁMPÍROK URA figyelmeztetés nélkül, hogy aztán követnie kelljen a nyomát, és kitenni őt a veszélynek. Veszélynek, mellyel megbirkózik, újra és újra bizonyította már. Felkönyökölt, hogy megfigyelhesse. Mézszínű haja a vállára hullott, szeme ragyogott és mohó volt. Beleharapott az alsó ajkába, miközben keze végigsiklott a hasán. Buja látvány volt, egy istennő, mely a mennyekből szállt alá. Felhúzta a térdét és szétnyitotta a lábait. Olyan nedves, olyan rózsaszín. Bele akart merítkezni, mind a szájával, mint a farkával. Az izzadtság máris gyöngyözött a homlokán, sejtjei akár megannyi kis kés az ereiben azt követelték, hogy vegye el, hogy vegye birtokba. Az ő asszonya. Most, mindig. Még nem, még nem. Fel kell készítenie. A legelső alkalommal, mikor szeretkeztek, bántotta őt. Nem mintha tiltakozott volna. A lány túl szűk volt, ő pedig túl mohó. Ezúttal nem. Ezúttal minden pillanatot élvezni fog. Ujjával végig simított legforróbb pontján, és a lány úgy megrándult, mintha villám hasított volna belé. – Igen! – Belemarkolt a szőnyegbe maga alatt és megemelte a csípőjét. A mozdulatra az ujja az ő akaratára siklott belé. Belső falai köré záródtak, szorították. Akkor és ott el tudott volna élvezni. Lélegezz, a fenébe is. Ujját ki-be mozgatta, ki, be, míg Jane el nem kezdett vonaglani, eszét vesztve, és a nevét lehelte. Ekkor a második ujját is bedugta. Ki és be, ki és be. Hamarosan a lány minden másodpercben nyögött, körkörösen mozgatta a csípőjét és várta a hüvelykujját a csiklóján. Mikor izmai megfeszültek, készen arra, hogy köré záródjanak az orgazmus hatására, minden érintkezésnek véget vetett. – Kérlek – kiabálta. Micsoda nedvdús könyörgés. Azt a kezét használta, melyen a lány nedve volt és benedvesítette a farkát. Az extázistól behunyta a szemét, épp úgy élvezte a nyomást, mint Jane. Szüksége volt rá. Végigsimított felfelé… majd lefelé… – Ó, nem, nem. – Jane a háta köré fonta a lábát, sarkát a feneke felett kulcsolta össze; és lefelé húzta. Nem volt semmi, ami 187
GENA SHOWALTER megtarthatta volna, így rá zuhant. Jane lélegzete elakadt, mikor ránehezedett. – Kérlek, Nicolai. Csináld. – Igen – mondta rekedten. Ő sem tudott már egy másodperccel sem tovább várni. Farkának hegyét a bejárathoz illesztette, majd döfött, mélyen, magabiztosan. Együtt kiáltottak fel. Aztán Jane elélvezett, összeszorult körülötte, az ő vágyát is egyre fokozva… még jobban. Többet, még többet kellett kapnia. Meg akarta harapni, de nem engedte magának. Helyette a saját csuklójába mélyesztette a fogait. Vér ízét érezte a nyelvén. Vért, melyben még mindig ott volt Jane íze. Meg akarta szívni, de kényszerítette magát, hogy elengedje, és a sebet Jane szája fölé tartotta. – Igyál! – parancsolta. Minden nap megteszik ezt. Soha nem fogja hagyni neki, hogy elveszítse a világok közti átjárás képességét. Jane engedelmeskedett és lehunyta a szemét. Úgy tűnt, mintha… ízlelgetné? Ó, mindenható egek, azt tette. Már a puszta ötlettől szárnyalni kezdett a vágya. Heréi megfeszültek. Most már bármelyik pillanatban felrobbanhat. De szerette volna, ha a lány végig vele tart. – Keményebben, Jane – mondta, miközben egyre gyorsabban döfködte. Olyan mélyre hatolt benne, hogy a lány lélegzete elakadt, de egy pillanatra sem hagyta abba az ivást és hamarosan ő is felemelte a csípőjét, hogy találkozzanak. Mohón nyelt, minden egyes nyelésnél felnyögött. Az én asszonyom. Enyém. Talán kiáltotta a szavakat. – Igen – válaszolta Jane, belső falai egyre szorosabban és szorosabban záródtak köré, ahogy megrázta második orgazmusa is. – Tiéd. Ezúttal nem fogta vissza magát. A lány kiszipolyozta és ő minden cseppet neki adott, belé lövellve. Számtalan percig, óráig, évekig tartották még egymást reszketve és remegve, míg végül a földre hanyatlottak. Nicolai alig tudott levegőt venni, alig tudott értelmes gondolatot megfogalmazni, de még ekkor is tudta, hogy nem akarja bántani és oldalra gördült. – Azt hittem, hogy vámpírrá fogok változni, aztán meggyőztem magam, hogy nem – mondta a lány álomittasan. – De biztosan így 188
VÁMPÍROK URA van. A véred… olyan átkozottul jó íze van. Sóvárogtam utána, mintha drog lenne. És most, hogy még többet kaptam belőle – megremegett –, olyan jól érzem magam. Nicolai felmordult. Nem tudta, hogy ilyen dolog egyáltalán lehetséges. Az éjjárókkal ellentétben ő élő lény volt, született és nem teremtették. Másokat teremteni egyszerűen nem volt – nem lehetett – lehetséges. Emellett, ha valaha is meg akarta osztani a vérét másokkal, amit nem tett, az emberi szeretői sosem akartak inni belőle. Valójában az ötlet maga is visszataszította őket. Ugyan ez volt a helyzet a boszorkányok, az alakváltók esetében is, bár az ő tiltakozásuk sokkal inkább a fajok szennyezéséből fakadt. – Mindenki vérére vágysz, vagy csak az enyémre? – kérdezte. – Csak a tiédre. Bár a gondolat, hogy másokból igyak, koránt sem olyan visszataszító, mint lennie kellene. – Bármi más tünet? – Tetszett neki a gondolat, hogy osztozzon vele rajta, de a bonyodalmak a velejéig megrémítették. – A bőröm kissé érzékenyebb, mint általában. Sokkal érzékenyebb, mint a tiéd, azt hiszem. De ha vámpírrá változom, a nagyobb érzékenységnek van értelme, mivel még nem volt időm alkalmazkodni. Hány másik ember mondta volna neki azt, hogy a vámpírrá válásnak „van értelme”? Majdnem elmosolyodott. Majdnem. Meg kéne tanítania neki, hogyan étkezzen, arra az esetre, ha bármennyi időre is elszakadnának egymástól. Megfeszült a gondolatra, hogy a szája bárki más nyakára tapad. Ez az egyetlen módja. Áthatolni egy vénán nem olyan képesség, melyre az ember természetesen tesz szert, hanem meg kellett tanulni. – Hogy érzel az átváltozással kapcsolatban? – kérdezte. – Kicsit félek. Kicsit izgatott vagyok. – Mondd el, ha bármi más jelet is tapasztalsz. – Úgy lesz. Megcsókolta a halántékát. – Most pihenj, édesem. Néhány óra múlva felébresztelek. – És akkor megöljük Lailát?
189
GENA SHOWALTER Tessék. Jane jobban ismerte őt, mint bárki más, akit ismert. – Igen. Meg fogjuk ölni Lailát. – Azon töprengett, vajon be tudja-e vonni Jane-t az álomba, védelmezve őt, megelőzni, nehogy Laila rávesse magát, miközben védtelen. – Helyes. – Meleg lehelete simogatta a bőrét, mialatt még szorosabban bújt hozzá. – Szeretlek. – Én is szeretlek. Jane elaludt, ő pedig elkezdte a közös jövőjüket tervezgetni, nem törődve a hirtelen jött és heves megérzéssel.
190
VÁMPÍROK URA
GYORSAN, CSENDBEN felöltöztek és Jane elpakolt egy kisebb táska holmit, amire szükségük lehetett. Mint például a könyvet – melyet Nicolai túláradó örömmel fogadott –, néhány ruhát, csemegét és egy kulacs vizet. Laila nem hozott semmilyen fegyvert, amit Odette használhatott volna. Ez a tény csalódással töltötte el Jane-t, de nem lepte meg. – Hogy fogsz bejutni az álmába? – kérdezte Nicolait. – Mindent el fogok mondani. – Elé lépett és megragadta a lány vállait. Most megint a rabszolga álarca volt rajta. – Miután végeztem. Tudta, hogy ez mit jelent – veszélyben lehet –, és a válasza a pokolba is, nem. – Veled megyek. A férfi sóhajtott, mintha várta volna ezt a választ, és már fel is készítette magát rá. – Szeretnélek bevinni téged az álomba magammal együtt, és meg is fogom próbálni. Mivel semmi ehhez hasonlót nem csináltam még, nem tudom, működni fog-e. Közben szeretném, ha itt maradnál. – Miért? A férfi csettintett egyet a nyelvével. – Ha nem tudom rávenni, hogy bántsa magát, akkor el kell nyernem az erejét. Minden hatalmát és minden bűbájt, amit magára bocsátott. Jane szeme tágra nyílt. – Meg tudod tenni? Merev bólintás. – Azt hiszem, majd inkább ezt az utat kell választanom. Próbáltam megszállni az álmait, míg aludtál, de nem várt akadályba ütköztem. Ha az akadály még mindig ott van, és a
191
GENA SHOWALTER közelében vagyok, akkor tennem kell valamit, hogy eltereljem a figyelmét, és el tudjam venni az erejét. Valami… nem erőszakosat. Jane kezdte megérteni és hányni akart. Vagy talán inkább behúzni egyet. – Mint… megcsókolni? – Vagy annál is többet? Újabb bólintás, ez alig volt észrevehető. – Nem szúrhatod csak egyszerűen le? – kérdezte reménykedve. – Anélkül nem, hogy magam is meg ne ölném. Bűbájt tett magára, amely minden sérülést, amit okozok neki, ellenem fordít. – Oké, szóval ez kiesett. – Jane az alsó ajkát harapdálta, érezte a már ott lévő hegeket és rájött, hogy mostanában elég sokszor rágta az ajkát idegességében. – Azt hiszem, ez megmagyarázza azt az erőt, amit éreztem áradni belőle. – Érezted? – Igen. – Kihúzta magát. – És oké, rendben. Ha meg kell csókolnod, hát meg kell csókolnod. És higgy nekem, nem irigyellek. Ez egy kissé túlzás a csapatnak. Mármint úgy értem, inkább viselném el, hogy leszúrjam magam, semmint meg kelljen csókolnom. Nicolai fulladozva felnevetett. – Ez nem vicces, Jane. – Tudom. – De inkább nevessen, minthogy a reakciója miatt aggódjon. – Amíg túléled, addig nincs gondom a tervvel. Kérlek, mondd, hogy képes leszel bántani őt, ha egyszer elnyelted az erejét. – Igen. – Abszolút határozottság áradt belőle. – Képes leszek. – Akkor azt hiszem, ledugni a nyelved az ördög torkán, eléggé kifizetődő. – Belebokszolt a férfi karjába. – Sok szerencsét, tigris. Nicolai újra felnevetett, ezúttal sokkal kevésbé mereven. – Köszönöm. Most pedig. Megtennéd, kérlek, hogy itt maradsz? – Nem, sajnálom. Lehet, hogy én magam nem birtokolok semmiféle mágiát, de Laila még mindig úgy hiszi, hogy Odette vagyok. Lehet, hogy szükséged lesz rám. Vagyis úgy fogok a nyomodban járni, mintha hozzád lennék ragasztva.
192
VÁMPÍROK URA Eltelt egy perc némán, majd még egy. Végül megpöckölte az orrát. – Rendben, velem jöhetsz. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy remélem, akkor elmenekülsz Eldenbe és megkeresed Dayn herceget. Senki másban ne bízz meg. Mondd neki, hogy hozzám tartozol. Mondd neki, hogy te vagy a jegyesem. Milyen szomorúnak hangzott hirtelen. A gondolatra, hogy elveszíti? – És hisz majd nekem? – Nem mintha elmenne. Nem tenné, semmilyen okból. Együtt lesznek majd. – Megjelöltelek, szóval igen. Igen, hinni fog. Ő is vérivó, mint én. Mikor a férfi elfordult, Jane megragadta a karját. Gyenge mozdulat, de megtette hatását. – Megtaláltad a testvéred? – Még nem. De van egy olyan érzésem, hogy neked sikerülni fog az, ahol én elbuktam. Megint távozni készült. De Jane megint megragadta. – Szóval valóban herceg vagy? – Igen – ismételte. – A koronaherceg, a sorsom, hogy Elden felett uralkodjam. Ezúttal a helyén maradt, a válaszára várt. Jane elengedte és vállat vont. – Ez sok mindent megmagyaráz. A férfi pislogva nézett le rá. – Csak ezt tudod mondani a témában? – Igen. – Királyi vér volt. És akkor mi van? Mindenkinek volt hibája. Jane lehajolt, megfogta táskájának szíját, és a vállára emelte a súlyos csomagot. A pánt belevágott az izmába, de meg sem rezdült. Nicolai akkor magára venné a terhet, és szabadon kellett hagynia a kezét. – Csak ne várd azt, hogy minden szeszélyednek alázatosan engedelmeskedni fogok. Nem fog megtörténni. Szóval, akkor most megcsináljuk, vagy sem? Szempillái összeolvadtak, elrejtve az íriszét miközben lehajolt, átkarolta és megcsókolta. Puhán, édesen, egy gyöngéd szerető, aki 193
GENA SHOWALTER így fejezi ki a háláját. Miért, tűnődött, aztán megfeledkezett a kérdésről. Az ajka bizsergett. A nyelvük egy rövid időre találkozott, ő pedig megízlelte a férfit. Többet akart. Mindig többet akart. Nicolai felegyenesedett és felsóhajtott. – Nem akarom, hogy a mágia rád is hasson, Jane. Ha én elbukom és feléd fordul… – Egyik fülemen be, a másikon ki. Lehetséges, hogy vámpír vagyok, szóval nem érdekel. Ha csontom is törne, majd meggyógyulok. A férfi zavartan és dühösen vonta össze a szemöldökét. – Senki nem fogja eltörni a csontjaid. Jane megpaskolta az arcát. – Azt hiszem, már mondtam neked, hogy veled megyek és kész. Ne próbálj meg lebeszélni róla. Talán érezte az eltökéltségét. Talán épp annyira gyűlölte az elválás gondolatát, mint ő. Akármelyik, végül elengedte őt és bólintott. – Makacs öszvér. – Ezt úgy veszem, csodálatos nőszemély. – Igazad lehet. – Összefűzte az ujjaikat és kivezette az éjszakába. A holdat sötét, vastag felhők takarták, a levegő hűvös és nedves volt. Lehet, hogy vihar közeledik. Néhány lépéssel arrébb tábortűz pattogott, arany sugarakat és hőt varázsolva, de nem voltak körülötte katonák. Valójában sehol semmi jele nem volt az életnek. Még Laila sátra előtt sem. Bár Jane tudta, hogy katonák járkálnak a tábor szélén. Hallotta a szívdobogásukat. Bumm-bumm. Bumm-bumm. – Valami nincs rendben – mondta Jane. – Tudom – felelte Nicolai, hangja fakó volt. – Katonáknak kellene lenni a sátra előtt. Miért küldte el őket? – Bizonyára már vár rám. Hát soha nem pihenhetnek? – Mennünk kellene. Majd máskor visszajövünk. Ha tudja, ki vagy, akkor támadni fog.
194
VÁMPÍROK URA – Ó igen, fog. – Hangja még mindig fakó volt, de az elhatározás veszélyes élt adott neki. – Talán túl sokat nézünk ki belőle. Talán nem is tudja, csak gyanítja. Akárhogyan is, ma este meghal. Úgy beszélt, mint egy férfi, aki tudja, hogy nincs már sok ideje. Jane emlékezett a szükségre, mely arra hajtotta, hogy térjen vissza Eldenbe. Fizikai vágy, mely lassan megöli, azt mondta. Talán ez volt a helyzet. Szóval, mikor átszelte azt a kis távolságot és megtorpanás nélkül lépett a sátorba, Jane nem tiltakozott. A lámpások még mindig égtek, és a szeme szinte azonnal alkalmazkodott. Most nem táncoltak rabszolgák középen úgy, mint korábban. Megrökönyödésére, Laila nem aludt az ágyában. Még mindig a kocsiján heverészett, és egy kupából kortyolgatott. Várt. – Végre – mondta közömbösen. Ujjával végigsimított a nyakában lógó órán. Az órán, mely nem volt ott korábban. – És most már választ is kaptam. – Mire is? – Nicolai maga mögé húzta Jane-t. Jane kezét a hátára tette, érezte, ahogy az izmai megkeményednek. Laila arcán egy töredék másodpercre düh suhant át, mielőtt uralkodott a vonásain. – Ott maradsz, ahol vagy, rabszolga. És higgy nekem, nem fogsz egy gondolattal egyik helyről a másikra utazni, szóval meg se próbáld. A mágiáját használta vajon arra, hogy a helyén tartsa? Jane a férfi mellé lépett és igen, pontosan ezt tette Laila, eszmélt rá, mikor az ő lába is olyan nehéz lett, mint a szikla. Laila meg se moccant, még csak nem is pislogott, mégis, valahogy használta a varázserejét. Rémület cikázott keresztül rajta, apró bombákként, mely gyorsan megmérgezte. – Anya nagyon csalódott lesz miattad – mondta. – Valóban? – mosolyodott el Laila, pillantása Jane-re siklott. – Vagy büszke lesz rám, amiért elpusztítottam egy szélhámost? 195
GENA SHOWALTER Lélegezz, csak lélegezz. – Korábban, mikor megöltem azt az emberi nőt, éreztem az undorod és nyugtalanságod. Azon tűnődtem, miért. Ez nem olyasmi, amit a nővérem valaha is érzett. Aztán éreztem, hogy valaki a varázserőmben turkál. Azon tűnődtem, ki lehet, de nem varázsoltam, hogy megállítsam – vagy bántsam – az illetőt, mert azon is tűnődtem, vajon mit akarhattak. Képzeld, mennyire meglepődtem, mikor ők – ő – a varázstükrömet választotta. Nem fogja megkérdezni. Nem teheti. Még nem. – Aztán képzeld el, mennyire megdöbbentem ezután, mikor az oly hűséges rabszolgám megtagadta az irántam érzett vágyát. Pont úgy, mint ahogy egy másik szolgám utasította el az irántam érzett vágyát. – Nicolai soha nem vágyott rád – csattant fel Jane. Laila vállat vont, nem érdekelte. – Rád sem vágyott soha. Valójában, azt hiszem, megkönnyebbült, mikor átvettem a felügyeletét. Aztán hirtelen visszatérsz a sírból, ő pedig képtelen levenni rólad a tekintetét. Utánad sóvárog, elrabol. Nem azért, hogy pajzsként használjon, hanem mert képtelen elszakadni tőled. Valami nem stimmelt, tudtam. Most már tudom, mi az a valami. – És mégis mit tudsz? – kérdezte Nicolai olyan nyugodtan, mintha egy vasárnapi villásreggelin lennének, és a következő napi előrejelzést vitatnák meg. Jane felnézett rá. Ledobta magáról az álcát. Ott volt sötét haja, ezüst szeme. Széles válla, izmain megnyúlt sötétkék talárjának anyaga. Egy gyönyörű férfi, akit meg fog védeni a saját élete árán is. – A melletted lévő nő nem a nővérem – mondta Laila. – A neve Jane, igazam van? Lélegezz. – Odette vagyok. Nem tudod bizonyítani az ellenkezőjét. – Igazán? Nos, talán igazad van. – Düh árnyalta be a hercegnő hangját, szavai olyan élesek voltak, mint a tőrök. – Egykor képes 196
VÁMPÍROK URA voltam rá, hogy mások szemével lássak. Most elvették tőlem ezt a képességet. De nem számít. Emlékeztem rá, hogy Nicolai beszélgetni szokott valakivel a cellájában. Egy nővel. Jane-nel. Senki más nem láthatta őt. Meg voltunk róla győződve, hogy őrült. – Önelégülten felnevetett, még ez a hang is éles volt. – De a te neved Jane, le merném fogadni, és ember vagy. Jane érezte a Nicolai-ból áradó dühöt. – Talán te vagy az őrült. Laila felállt a helyéről. Pillantását Nicolai-ra függesztette. – Ó, nem, nem teheted, rabszolga. Ahogy magad is rájöhettél, megbabonáztam magam, hogy ne tudd még több hatalmam elvenni. Míg ti ketten… csintalankodtatok, megerősítettem a mágiát. – Megpróbálta? – Csakhogy – mondta Nicolai halálos, őszinte mosollyal. – Akármelyik képességed használod, az az enyém is. Ezt nem tudod megakadályozni. – Nem, nem lehet… – sikította Laila. Próbált feléjük lépni, de a lába megállt a levegőben. – De igen, megtehetem. A földhöz kötni téged nem fog fizikailag is megsebesíteni, és valójában megóv a karmaimtól. Szóval örülnöd kellene. A védelmi mágiád működik. – Engedj el, vagy sikítok az őrökért. Nicolai felvonta a szemöldökét, gúnyolódott vele. – És azt hiszed, hinni fognak neked Odette-tel kapcsolatban? Nem fognak, és ezt mindketten tudjuk. Az az egyetlen esélyed, ha elengeded őt. Tedd meg, és beszélhetünk. Te és én. Egyedül. – Persze. Mert bolond vagyok. – Nos… – mondta Jane. Laila rámordult, de folytatta. – Esküdj meg nekem, hogy nem próbálsz megölni, sem felhasználni a képességeim ellenem, amiket bevetek, aztán megfontolom.
197
GENA SHOWALTER Nicolai nyitotta a száját, hogy válaszoljon, talán azért, hogy beleegyezzen, de Jane elhallgatta. – Nem megyek sehová. Nem érdekel, miről határoztok ti ketten. – És amint képes lesz rá, beül a Mágia 101 gyorstalpaló kurzusára. Tudni akarta a szabályokat. Mire és mire nem képes egy boszorkány. Tudni akarta, hogyan állíthatja meg őket. Hogyan győzheti le őket. – Mit szólsz ehhez, Nicolai – mondta Laila, megint mosolyogva. – Kiderítjük, milyen kárt okozhatok a te Jane-ednek anélkül, hogy tennék akár egy lépést is. Egy perccel később Jane úgy érezte, mintha a feje fel akarna robbanni. Felkiáltott, a füléhez kapott, érezte, hogy meleg vércseppek csöppenek a tenyerére. Az egész világa a lüktető agyára figyelt, és semmit nem látott maga körül. A térde megcsuklott, de a lába még mindig a szőnyegezett talajhoz volt rögzítve. Csak összegörnyedni tudott, sikoltozni, kiabálni és a halálért könyörögni. Mintha egy örökkévalóság telt volna el. De aztán a fájdalom abbamaradt, pont olyan hirtelen, ahogy kezdődött. Fokozatosan tudatára ébredt a környezetének és rájött, hogy most Laila volt az, aki sikoltozik. Nicolai, gondolta Jane távolról. Nicolai bizonyára elvette a képességét, hogy elméket zúzzon össze – vagy bármit is tett – és most a hercegnő ellen használta. De ő maga is morgott, mintha a fájdalom benne robbanna fel. Laila sikolyai hirtelen elhaltak. Nicolai egy másodperccel később csendesedett el. Az egyetlen hang a zihálás és erőltetett lélegzés volt. Jane megpróbált felállni, de nem volt hozzá ereje. Látta, hogy a táskája leesett és ott hevert néhány centire a földön. Izzadtság öntötte el, a ruhája mintha száz fonttal lenne nehezebb.
198
VÁMPÍROK URA Sikerült oldalra fordítania a fejét és felpillantania Nicolai-ra. Ő nem nézett azonban rá, hanem Lailát figyelte, szeme résnyire szűkült és áradt belőle a gyűlölet. – Láttad, amit én – csikorogta Laila. – A drága embered a fajtádat tanulmányozta. Felvágta, bántotta őket. Mondd el nekem, a barátaid voltak? Ó, ne, gondolta Jane. Ne, ne, ne. A férfi valahogy tudta, hogy kutatásokat és kísérleteket végzett a fajtáján, de nem tudta az áldozatai kilétét. Vajon bántotta az egyik barátját? – Még mindig meg akarod védeni őt? – kérdezte Laila. – Még mindig a szeretője akarsz lenni? Csend. Súlyos csend. Kérlek, ne mondd, hogy bármelyiküket is ismerted. Ha így van, akkor gyűlölni fogja. – Mit akarsz, hercegnő? – kérdezte Nicolai, hangja mindenféle érzelmet mellőzött. Gombóc keletkezett Jane torkában, gyakorlatilag elzárva a levegő útját. Így volt. Gyűlölte őt. Bocsánatot kellett kérnie, megmagyaráznia, de itt és most nem tehette. Nem gyűlölhet. Szeret téged. Meg fog neked bocsájtani. Végül. Remélte. Laila felemelte az állát, győzelem csillant a szemében. Milyen kegyetlen, zöld szemek. – Azt akarom, hogy hozzám kösd magad. Örökre. Nicolai felhorkant. – Nem. Mit kapnék én cserébe? Semmit. – Megengedem, hogy megöld a lányt. – Egyik kezével Jane felé legyintett. Sav égette Jane gyomrát. – Megölöm – mondta Nicolai tényszerűen. – De nem kell rabszolgává tennem magam ahhoz, hogy megcsináljam. 199
GENA SHOWALTER Ó, egek. Jane az ellensége lett, gyűlölt, bármi-áron-el-kellpusztítani típusú ellenség. – Nicolai. Kérlek. Annyira sajnálom. Figyelemre sem méltatta. Csak feltartotta a kezét, hogy elnémítsa. – Elvettem az emlékeid. Rólam. Azt akartam, hogy megments engem. Szóval, ahogy láthatod, sosem vágytam rád igazán. Csak azt, amit nekem tehetsz. Tartogasd másnak a bocsánatkérésed. Ő… micsoda? Miért…? Minden visszatért, mintha egy üvegkalitka tört volna össze az elméjében. Beszélgettek. Megosztottak egymással mindent. Rájöttek, hogy meg van átkozva. Nicolai tudta, hogy ha arra kényszeríti, hogy átkeljen megmenteni őt, akkor magát is veszélybe sodorja. Ezért utasította vissza a lány. Elvette az emlékeit és kényszerítette rá, hogy megtegye. Akkor azt hitte, hogy zokon veszi majd. Helyette inkább örült, hogy megtette. Örült, hogy segíthetett neki, kiszabadíthatta, szeretkezhetett vele. Még az indoklását is megértette. Mikor ő volt az ágyhoz kötve, megpróbált alkut kötni Istennel a szabadságáért cserébe. Abban az elmeállapotban teszünk dolgokat. Dolgokat, amire nem mindig vagyunk büszkék. Bár miért nem tért haza véglegesen, ahogy az átok diktálta? Szerette őt. Már el kellett volna veszítenie. Vagy a férfi gyűlölete volt az, ami majd távol tartja őket, nem a távolléte? A gyomra bukfencezett. – Akkor majd én ölöm meg – mondta Laila. – Varázslattal? – nevetett Nicolai. – Kérlek, tedd meg. Akkor lesz hatalmam megölni téged. – Akkor nem, ha téged öllek meg először és aztán a lányt. – Nem akarod a halálom, hercegnő. Azt akarod, hogy használható legyek. – Oldalra billentette a fejét. – Miért vetted el az én emlékeim? Nem a lányról, hanem minden másról. Tudom, miért blokkoltad a hatalmam, de az emlékeim… 200
VÁMPÍROK URA Önelégült fény jelent meg Laila szemében. – Tudni akarod, legyen. Elmondom. Tudod, nem vagyok az a szörnyeteg, akinek gondolsz. Nicolai összefűzte a karját a mellkasán. – Megjelentél a rabszolgapiacon Delfinában, és mindenki meg volt róla győződve, hogy Nicolai herceg hasonmása vagy. Mindenki meg akart venni téged. Én, Odette. A gazdagok, a szegények. Csak én és Odette tudtuk, hogy te valóban Nicolai herceg vagy Eldenből, a koronaherceg, vámpír, elképzelni sem lehet, mekkora hatalmad van. – Megint megsimogatta az órát. – Vadul harcoltál, sikerült számtalan embert lemészárolnod, aki közelebbről is meg akart nézni téged. Aztán megszöktél. Nicolai szeme kissé kikerekedett, Jane tudta, hogy nem szándékos reakció volt. Rájött, hogy életének ezt a részét még nem kapta vissza. Felé akart nyúlni, de félt, hogy elutasítaná. – Odette szabadított ki, miután blokkolta a hatalmad. Azt akarta, hogy messzire kerülj a piactól, mások kíváncsiskodó tekintetétől. A hírek akkor érkeztek Eldenből, hogy a királyt és királynőt lemészárolták. Nicolai egyetlen válasza egy éles levegővétel volt. Mennyire sóvárgott utána Jane. – Mint rájöhettél, Odette nem engedett volna el, ha nincs valami módja annak, hogy elfogjon. Mégis megfoghatatlannak bizonyultál. Vagy egy tucat alkalommal majdnem sikerrel járt, mert újra és újra megpróbáltál visszatérni Eldenbe, de mindig találtál rá módot, hogy kicsússz a kezei közül. Mikor végre sikerült elkapnia belenézett elméd legmélyebb részébe. Lehet, hogy nem láttad az eseményeket, de tudtad. Hallottad a híreket, akár mi többiek, és a mágia kiegészítette a maradékot. – Mondd el – csikorogta.
201
GENA SHOWALTER – Egy kötés, hogy foglald el a földeket, melyeket a Véres mágus megtámadott. Az anyád és apád haldokoltak és mindketten varázsoltak. Az anyád azért, hogy biztonságban elküldjön. Az apád azért, hogy megtöltsön a bosszú utáni vággyal. Jane érezte, hogy Nicolai dühe nő… kiéleződik… – Odette nem engedhette, hogy továbbra is próbálkozz a visszatéréssel – folytatta Laila. – Ahogy azt sem, hogy a testvéreid után kutass. Ha tudták volna, hogy még élsz, érted jöttek volna. Szóval azt kellett hinniük, hogy halott vagy, lemészároltak a szüleiddel. Így senki nem fog eljönni a kiszabadításodra. Nicolai ökölbe szorította a kezét. – És most – folytatta Laila. – Most már túl késő. – Mit jelentsen ez? – csikorogta. – Húsz év telt el az óta, hogy a Véres Mágus megtámadta a palotát. – Nem. – Nicolai megrázta a fejét egyszer, kétszer. – Nem. – Ó, igen – mosolyodott el Laila egy pillanatra. – Épp annyira nem voltál tisztában a múló idővel, ahogy a múltaddal sem. Odette gondoskodott róla. – Laila felemelte az állát. – Szóval. Mit szólnál ehhez az alkuhoz? Segítek megölni neked a Véres Mágust, ha megölöd az embert. Itt és most. – És felejtsem el a bűnöket, amiket te követtél el ellenem? – háborgott Nicolai. Legalább nem fogadta el azonnal, gondolta Jane sötéten, szárazon. Az, hogy ilyen kegyetlen módon forduljon ellene… nem tudta megbocsájtani. Hacsak ez nem egy trükk volt. Hacsak nem Laila bizalmát akarta elnyerni. A remény örök. – Vagy ez, vagy hagyom, hogy a gyógyító újra kitörölje minden emléked. Annyiszor kellett már megtennünk, tudod.
202
VÁMPÍROK URA Egyre szorosabban és szorosabban zárta ökölbe a kezét. – Megbíznál benne, hogy nem bántalak? – Nem. Véresküt kell tenned, hogy nem fogsz. Mielőtt elengedlek, és aztán, hogy megölted a lányt. Jane nagyot nyelt, kiszáradt a szája. Nicolai ezúttal nem habozott. – Legyen. Szabadíts ki a mágikus fogságból és megesküszöm, hogy soha nem foglak bántani, vagy megölni téged. Segíts megölni az ellenségem és én… én megölöm a lányt.
203
GENA SHOWALTER
JANE LÁBA HIRTELEN kiszabadult. Nicolai kinyújtotta a karját és elkapta, mielőtt még rohanni kezdhetett volna. Nem mintha akart volna. Vagy igen. Talán megtette volna. Igazából még a fogása ellenére is menekülhetne. Csak el kellett tűnnie. Ahhoz, hogy eltűnjön csak gondolnia kellett az otthonára. Ahogy a szeretett férfi egyre közelebb és közelebb húzta magához, eluralkodott felette a pánik, gondolatai túl kaotikusak voltak, hogy megszelídítse őket. Aztán váratlan nyugalom vett erőt rajta. Szerette ezt a férfit. A férfi, aki azt állította, hogy szereti őt. Aki szerette őt. Lehet, hogy mérges rá – talán dühös is – de nem ölné meg. Ez egy csapda volt Lailának. Soha nem bántaná. A csontjaiban érezte. Gyönyörű volt és szeszélyes, komisz, de voltak elvei. A lelkét és testét is neki adta. Most és mindörökké, pont úgy, ahogy a férfi is neki adta magát. Ezt semmi nem változtathatja meg, még a múltja sem. Megbízott benne. A vak bizalom sosem volt könnyű a számára. Mindig a bizonyítéknak hitt. Tesztelni az elméleteket, megváltoztatni a változókat, figyelni a reakciókat, de most vakon megbízott a férfiban. Újra és újra megtalálta őt időről időre, és eztán is megtenné. Igen, tudta, hogy a természetének van egy sötét oldala is. A pokolba, számtalan alkalommal látta már akció közben. Bár nem számít, mi történik, sosem fordítaná ellene ezt a sötét oldalát. Szóval volt egy terve. Úgy tenni, mintha meg akarná őt ölni, a része volt. – Engedj el engem is, hercegnő – mondta Nicolai. – Nem. Csak a lányt. 204
VÁMPÍROK URA Nicolai felmordult, de ez volt az egyetlen jele annak, hogy hallotta, amit mondott. Jane nem hagyhatta, hogy még egy perc elteljen anélkül, hogy elmondaná, hogyan érez. – Úgy sajnálom, Nicolai. Nem akartam… – Csendet! – fakadt ki a férfi, és mégis, aprókat biccentett felé, mintha azt akarná, hogy folytassa. Még közelebb húzta magához, míg a testük össze nem ért. A férfiból áradó hő körbeölelte, olyan ismerős volt, ellazult. – A kormánynak dolgoztam és igen, tanulmányoztam a fajtád, de sosem kínoztam és sosem gyilkoltam. Akkoriban nem ismertelek, és nem tudtam, hogy amit teszek, fájhat neked, vagy valakinek, akit szerettél. Csak szerettem volna segíteni megértetni az emberekkel, mit… – Csend. Legyen! – Agyaraival felé kapott, de megint alig láthatóan biccentett. – Szeretlek. Nem számít, mi történik, vagy mit kell tenned, mindig szeretni foglak. – Mire vársz még? – csattant fel Laila. – Tedd meg! Jane hallotta Nicolai vérének dübörgését. Miközben az arckifejezése nyugodt volt, makacs, a szíve hevesen kalapált. Nem volt olyan közömbös, mint amilyennek tűnt. Nem fordult el tőle, mikor azt mondta. – A nyakából fogok inni, hercegnő. És be fogom fogni a száját, hogy ne tudjon sikoltani. – Hadd sikoltson – mondta Laila, dühe elpárolgott. – Tetszeni fog nekem. – Nem akarom, hogy bárki berohanjon ebbe a sátorba és nézzen. Ahogy azt sem akarom, hogy megközelíts, míg nem… halott. Színjáték. Ez csak színjáték, emlékeztette magát. Máskülönben egyszerűen csak lecsapott volna, kegyetlenül megharapta volna és kiszívta volna belőle az életet. Mégis csak állt itt, vitatkozott a kínzójával és bizonyos engedményeket követelt. 205
GENA SHOWALTER – Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek, rabszolga. Én… – Vagy elfogadod a feltételeim, vagy ugyanott leszünk, ahonnan indultunk. Hallgatás. Jane nagy levegőt vett és oldalra billentette a fejét, mikor kifújta a levegőt, egyszerűbb hozzáférést biztosítva neki a vénájához. A férfi szeme kikerekedett, pupillája kitágult. Agyara kissé még jobban megnyúlt és kiélesedett. – Azt szeretném, ha a földön lenne – krákogta. – Engedd el a lábam, Laila. Megállíthatsz újra, ha feléd lendülök. Újabb hallgatás. – Legyen – sóhajtotta Laila. Egy másodperccel később Nicolai a földre döntötte Jane-t. Fölé magasodott, mint számtalan más alkalommal. Haja szétterült a válla körül, talárja lógott rajta. – Nicolai – lehelte. – Egy szót se, Jane. – Az aranyszínű pettyek mintha örvénylettek volna a szemében. Egyre lejjebb hajolt. A levegő kiáramlott a tüdejéből és a száján át távozott. Abban a pillanatban, hogy a foga hazatalált, Nicolai a szájára szorította a kezét. Szeme kitágult. Teste ívben megfeszült. Forró, szikrázó gyönyör hatolt belé a fogával együtt, minden porcikáján átcikázott. Lassan, olyan lassan ivott, apró kortyokat vett. És a keze… a keze meg volt vágva, vére a szájába csöpögött, le a torkán és a gyomrában örvénylett. Táplálta őt annak ellenére, hogy ivott belőle. Ujjával dobolt az arcán, a jele… valaminek. Csak rá kellett jönnie. Azt mondta Lailának, hogy meg fogja őt ölni. És most úgy tett, mintha megölné. És minden alkalommal, mikor Jane beszélt hozzá, hogy meglágyítsa, azt mondta neki, hogy fogja be a száját. Mégis azt akarta, hogy beszéljen tovább. Szóval… valószínűleg azt akarja, 206
VÁMPÍROK URA hogy tegyen úgy, mintha kétségbeesett volna, hitetlenkedne, míg ő tökéletesen érdektelen marad. Tesztelte az elméletét és küzdeni kezdett alatta, előadást adva Lailának. Mikor Nicolai morogva jelezte helyeslését, kétségtelenül biztos volt benne. Öklével a vállába bokszolt, mintha megpróbálná ellökni. Kapálózott, mintha megpróbálná eltaszítani. Mikor a kezén lévő seb begyógyult, tenyerét a lány fogához nyomta, hogy újra felnyissa a húst. Vére megint lecsorgott a torkán. Aztán felnyögött, erősebben szívott és kicsit több vért vett. Elég, mintha hallotta volna, hogy a férfi ezt mondja a fejében, de az lehetetlen volt. Ajka még mindig a vénáján volt. Elég. Abba kell hagynod. Felemelte a fejét, zihált, aztán újra lehajolt és most egy másik helyen harapta meg. Ezúttal is gyönyört pumpált az ereibe. Óvatosan, óvatosan, óvatosan. Ne vegyél túl sokat. Lassíts le. Jane felmordult. Nicolai beszélt, de egyenesen az ő fejébe. Muszáj jól időzíteni. Hangja újra a bekúszott a fejébe. A nyomás a vénáján enyhült. Nicolai? A férfi teste megrándult. Jane? Igen. Hallak, és azt hiszem, hogy te is engem. Ez hogy lehetséges? Megnyalta a nyakát, óvatosan, nehogy Laila meglássa. Néhány vérivó telepatikus kapcsolatban áll. – Siess – csattant fel a hercegnő. Szükségem van rá, hogy megöld nekem a hercegnőt. Bár magának akarta ezt a megtiszteltetést, de nem tehette. Megesküdött, hogy nem teszi. Ami azt jelenti, hogy valakinek meg kell tennie helyette. Vagyis ez volt a terve. Hogy Jane-é legyen a halálos csapás. Vedd úgy, hogy megtörtént. Köszönöm. Hallgatás. Sajnálom, amit tettem veled. Ezelőtt. És most. 207
GENA SHOWALTER Én is sajnálom. A szíve kihagyott egy ütemet. A hercegnő csökkentette a védelmét, úgy, ahogy reméltük és elnyeltem némi hatalmát. A bűbáj, ami meggátolta, hogy bárki is bántsa, most már az enyém. Bár még mindig erős lesz, csak nem olyan erős. Nicolai nem ivott többet. Még azt is hagyta, hogy jó néhány kortynyi vér lecsorogjon Jane mellé a földre. Felfordulást csinál, Jane tudta. A halál illúzióját kelti. Kényszerítette magát, hogy a küzdelme alább hagyjon lassan, nagyon lassan… majd ernyedten süppedt a talajra, keze hasznavehetetlenül hanyatlott le az oldala mellé. Csak feküdt ott, olyan aprókat lélegezve, amennyire csak tőle tellett. Olyannyira, hogy tudta, még Nicolai sem látja mellkasának emelkedését és süllyedését. Résnyire nyitott szemekkel figyelte, hogy Nicolai felemeli a fejét. Továbbra is vér csöpögött az álláról, le Jane ruhájának gallérjára, és beivódott a ruhájába. Nicolai két ujját Jane tarkójába mélyesztette, a pulzusát keresve. Tudta, mit érez: vad, erős dübörgést. – Vége. – Nicolai minden kapcsolatot megszüntetett, mikor felállt. – Én megtettem az én részem. Most te jössz. – Lépj el tőle – mondta Laila. – Én magam is leellenőrzöm. Nicolai nem tétovázott. A sátor másik sarkába ment, el Jane-től, el a hercegnőtől. De… Hogyan kéne pontosan megölnie a hercegnőt? Nem volt fegyvere és Laila nem volt minden erejétől megfosztva. Egy szempillantás alatt képes varázsolni valamit. Gyerünk, Parker. Gondolkodj. Léptek dobogtak. Gondolkodj gyorsabban. Aztán csontok ropogása hallatszott, ahogy Laila leguggolt. Testének melege közelebb, egyre közelebb jött hozzá, ahogy a hercegnő előre nyúlt.
208
VÁMPÍROK URA Ekkor bevillant neki egy ötlet. Veszélyes, nem tesztelt, de az egyetlen mód. Nicolai, tud utazni úgy egy gondolattal, mint te?, kérdezte gyorsan Jane. Nem. Tökéletes. Laila ujjai belemélyedtek Jane nyakába. Jane felnyitotta a szemét, felnyúlt és megragadta a csuklóját. Döbbent zihálás hallatszott. Ugyanebben a pillanatban Nicolai előre lendült és megragadta a Laila nyaka körül lógó órát. – Enyém – csattant fel. – Jane. Most. – Mi a…? – kezdte Laila. Mielőtt a hercegnő varázsolni kezdhetett volna, Jane behunyta a szemét és elképzelte az otthonát Lailával együtt. Most, hogy az elméje nyugodt volt, koncentrációja rideg, nem volt nehéz. Látta a konyháját és szédülni kezdett. Laila küzdött ellene, de ahogy a szédülés erősödött, a kapálózása lassult. Egy pillanatra Jane úgy érezte, mintha lebegett volna, és erősített a szorításán. – Mi vagy te… mit…? – Laila hangja gyenge volt, és Jane hallotta mögötte a fájdalmat. – Jane – kiabálta Nicolai. – Jane! Mit művelsz? Mikor a szédülés alábbhagyott, mikor valami dermedtet és keményet érzett a hátának nyomódni, körbenézett. Ő és Laila a konyhájában voltak. Napfény áradt be az ablakon, olyan durván égetve őt, hogy valóban perzselte. Fájdalmas sziszegéssel gurult odébb, az árnyékot keresve. Nicolai nem teleportált el Jane-nel együtt azon az estén az erdőben, de nem is volt teljesen ura önmagának. A képességei nagy része még mindig el volt zárva. Ma éjjel olyan volt, mint egy puskaporos hordó, így Jane is. Megállt, még mindig a hátán feküdt, Laila még mindig össze volt görnyedve. A hercegnő sápadt volt, izzadt és… zuhant. Arccal előre ért földet. 209
GENA SHOWALTER Jane azon volt, hogy felugrik és megragad egy kést. Ezért hozta ide a boszorkányt. Hirtelen érezte Laila vérét. Nem volt összességében egy kellemes illat, és mégis gyomra forogni kezdett az éhségtől. Milyen nyers, mindent felemésztő éhség. Mielőtt ráeszmélhetett volna, hogy egyáltalán megmozdult, a hercegnő felé fordult, agyara a vénájába hatolt. Csak egy kevéske vér érte a nyelvét. A düh mardosta. Fordított a fején, és újra harapott. Megint csak egy csepp. Felemelkedett, megtalálta a pillantásával a hercegnő vénáját, aztán újra lecsapott. Ezúttal a vér úgy folyt, mint egy frissen megáradt folyó. Rágnia kellett volna, hogy megkapja, amit akart, bár a gondolat is visszataszította, de a fogínye szörnyen sajgott és a fogai – agyarai? – tökéletesen siklottak a bőrébe. A meleg, kiserkenő élet elöntötte a száját. Felnyögött, még mélyebbre harapott, erősebben szívta, visszanyerve mindazt, amit elvesztett. Biztosan eltalált egy ideget, mert Laila egy rándulással tért magához, és megpróbálta ellökni Jane-t. Ő erősebben szorította, nyelt és nyelt és tovább nyelt. Nemsokára Laila kapálózása alább hagyott. Olyan élettelen lett, mint egy rongybaba. Jane tovább ivott, fizikailag képtelen volt elszakítani magát a drogtól, mely ennek a nőnek a vére volt. Drog, igen. Mert a vérrel együtt valami más, valami melegebb, szinte… pezsdítő áramlott keresztül rajta. A sejtjei gyakorlatilag felrobbantak az energiától. Hagyd abba, abba kell hagynod. Ha még többet venne el, azzal megölné a hercegnőt. Hallotta egy szív távoli dobogását, bummbumm, és tudta, hogy lassul, szinte visszafordíthatatlanul. A kifolyó vér egyre kevesebb lett. Nem akarom abbahagyni. Azért hoztam ide, hogy megöljem. Ha abba hagynám, romba dönteném a szándékot.
210
VÁMPÍROK URA De elméjének egy hátsó zugában tudta valahogy, mintha az emlék nem a sajátja volna, ha így öl, így él. Egy halál nem volna elég. Szárazra szívna mindenkit, akiből iszik. Mindig. Senki nem lenne tőle biztonságban. Még Nicolai sem. Nicolai. Zihálva húzta ki a fogát Lailából. Csettintett egyet a nyelvével és valóban agyarai voltak. Nicolai vámpírrá változtatta. Remegő kezekkel simította ki a haját az arcából. Mikor megpillantotta a kezét a fényben, elállt a lélegzete. Ő… ragyogott. Fényes, aranyszínű, fehér fény tört át a bőrén. És a pattogás az ereiben… úgy érezte, bármit meg tudna tenni. Míg a kezét nem tette a fénysugárba és el nem kezdett perzselődni. Felnyögött fájdalmában, karja az oldala mellé hullott. Megjegyzés magamnak: kerüld a napot. Újabb megjegyzés: Okkal vagy itt. Ne felejtsd! Mintha nem tudná. Felugrott és pontosan tudva, hol vannak a kései, megragadott egyet, közben végig ügyelt, hogy az árnyékban maradjon. Ahogy lenézett a nőre, aki rabszolgává tette Nicolai-t, elvette a jogait, bántalmazta fizikailag és szexuálisan – több mint húsz évig! –, rá kellett jönnie, hogy nem tudja leszúrni. Így sem tudja megölni a ribancot. A halál túl könnyű lenne Lailának. Tenned kell valamit. Mikor felébred, használni fogja ellened a varázserejét. Vajon tudná? Ez a világ más volt, mint Laila világa, más metafizikai törvényekkel, más környezettel. Vajon működne itt is a mágiája? Nicolai képessége, hogy egyik világból a másikba utazzon, mindkét helyen működött. De míg Nicolai képes volt elviselni saját világában a Napot, Jane világában nem tudná. Bizonyíték: ő is el
211
GENA SHOWALTER tudta viselni a férfiét, de a sajátját nem. És egész életében ezzel a Nappal élt. Azt kívánta, bár kikérdezhetett vagy felboncolhatott volna egy boszorkányt, és nem érdekelte, milyen szörnyetegnek gondolják az emberek ezért a vágyért. De egyet sem hoztak soha a laborjába. Vajon ez azért volt, mert senki nem tudta, hogy itt vannak? Lehetséges, hogy semmilyen erejüket nem tudják használni ebben a világban, és emberekké változtak? Csak egy módon tudta kideríteni. Jane a hálószobájába vonszolta a hercegnőt, ami nehéz volt az ablakok és a behúzatlan függönyök miatt, talált egy kötelet és a ribancot az ágy egyik oszlopához kötötte. Laila egyszer sem ébredt fel. Jane gyorsan lezuhanyozott, lemosta a vért, aztán ismerős farmert és pólót vett fel. Furcsa érzés volt a „normális” ruháit viselni. Olyan… helytelennek tűnt. Reszketve dobta a talárt a mosógépbe. Nicolai, nyúlt ki mentálisan, reménykedve a válaszban. Ott vagy? Jól vagy? Nemsokára, amint gondoskodott Lailáról, visszatér hozzá. Még nem történt meg teljesen a kötődés. Máskülönben egyikük sem lett volna képes másokból táplálkozni. Azt akarta, hogy teljes legyen a kötés. Jane visszatért a hálószobába, tett egy széket a hercegnő elé és figyelt. Még nem engedheti magának, hogy Nicolai-ra gondoljon. Órák teltek el lassú ütemben. Azonban Laila végre felnyitotta a szemét. Felnyögött, meghúzta a kötelékeit és felmordult. Rátört a felismerés és felült, vagy legalábbis annyira, amennyire lehetséges volt. – Nyugalom – mondta neki Jane. – Semmi olyat nem tettem veled, amit te ne tettél volna mással. – Ezért megfizetsz – csattant fel Laila. – Te pedig itt ragadsz. 212
VÁMPÍROK URA Eltelt egy perc, majd még egy. Aztán Jane hirtelen meghallotta a nő hangját a fejében, olyan tisztán, mintha Nicolai hangja lett volna. Mit tett velem? Miért nem tudom használni a varázserőm? Jane elmosolyodott. Nocsak, nocsak. Végre valami áldás. – Azért nem tudod használni a varázserőd, mert most már az én világomban vagy. Lailának elakadt a lélegzete. – Honnan tudtad ezt? – Ó, szentséges istenem. Nála van az erőm. Nála van az erőm! – Nem, nincs nálam. Bár vámpír vagyok. – Elég legyen! – Olvas az elmémben, a ribanc. Gyűlölöm! Most pedig ürítsd ki az elméd. Hogy vált olyanná, mint Nicolai? – Ittam a véréből. – Azt mondtam, hagyd abba! Jane beleharapott az alsó ajkába. Ha képes olvasni mások fejében, akkor mélyebb gondolatokba is belenézhet, nem csak a felszínbe. Igaz? Még erősebben koncentrál Laila gondolataira… Meg kell szöknöm… Hogy szökjek meg a hatalmam nélkül? Vissza kell lopnom a hatalmam. Kissé mélyebbre nyomult. Hirtelen újra átélte a jelenetet a konyha padlóján. Csakhogy most Laila érzékein keresztül látott, érzett és hallott. Arra ébredt, hogy avatatlan agyarak mélyednek a nyakába, gyenge, képtelen használni az erejét. A hatalmát, amire egész életében támaszkodott. Valóban elvette a hercegnő hatalmát, eszmélt rá Jane. Ez volt az, ami az ereiben pezsgett. Nicolai képes volt elnyelni más emberek erejét és mikor Jane megitta a vérét, bizonyára ezt a képességét is megkapta csakúgy, mint a teleportálást. Még mélyebbre nyomult. Minta ezer különféle hang lett volna, ezernyi villanás a lány életéből. Azokra a dolgokra figyelt, amik Nicolai-t is érintették… Ott! 213
GENA SHOWALTER Figyelt, hallgatózott. Megint gyűlölte a hercegnőt. – Te ürítetted ki Nicolai fejét – mordult fel, ahogy visszatért a jelenbe. Remegett. – Azt mondtad neki és ő azt hitte, hogy egy gyógyító tette. Laila elsápadt. – Nem mondok neked semmit. – Nem is kell. – Laila ürítette ki az elméjét és kötötte meg az erejét, aztán új emléket helyezett bele, hogy a gyógyító tette. Nem akarta, hogy őt okolja. Próbált még szerelmet és vonzalmat is táplálni a fejébe, de míg képes volt irányítani a gondolatait, nem tudta irányítani az érzéseit. És most én is megtehetem, gondolta Jane. Nem volt benne pontosan biztos, hogyan kell használni a képességet, szóval megragadott minden emléket, amit csak tudott, elképzelt egy fekete dobozt és bele tette őket, elrejtve mindet. – Mit művelsz? – kérdezte Laila. – Állj… mit… miért? Jane csendben maradt. Órákig dolgozott, megragadott majd elraktározott, megragadott és elraktározott. Mikor végzett, a szoba sötét és dohos volt, a teste pedig olyan gyenge, hogy már lecsúszott a székről. Lailára nézett. Üres tekintetére. – Ki… Ki vagy te? – Felszikrázott a kétségbeesés. – Ki vagyok én? – Szemet szemért – mondta Jane kényszeredett mosollyal. Mikor lement a nap, a kocsijába tette Lailát, a legközelebbi városba vitte és ott hagyta. Hatalom, pénz és emlékek nélkül maradt. Valaki más könyörületére kell bíznia magát. Könyörületre, amit talán soha nem talál meg. Jane hazatért, felvette a talárját és ledobta magát az ágyra. Elképzelte a sátrat, ahol utoljára látta Nicolai-t, de… semmi nem történt. Újra próbálta… ugyanaz az eredmény.
214
VÁMPÍROK URA Egész éjszaka, órákon át próbálkozott. Reggelre egy szipogó katasztrófa volt, gyenge, gyomra émelygett. Nem tudta megtenni. Nem tudott visszatérni. Az átok végül életbe lépett.
215
GENA SHOWALTER
HÁROM NAP. HÁROM NAPPAL KÉSŐBB Nicolai emlékei mind visszatértek. És most, óráját tartva a kezében már pontosan tudta, hogy mi történt a szüleivel. A Véres Mágus titkos támadást indított, először a királyt és a királynőt támadta, hagyta, hogy a szörnyetegei elpusztítsák őket. A borzalmas szörnyek Nicolai rémálmaiból, azok, akiket látott a kastélyba vezető úton és a szobájában. Lailának igaza volt. Ahogy a pár haldokolt, különböző varázsigéket mondtak. A királynő elküldte a gyermekeit. A király a bosszú szikráját ültette el. Mindkét bűbáj hozzá volt kötve, és az órájához. A szülei ajándéka. Minden gyermeküknek volt egy. Még a legfiatalabbnak, Micah-nak is. Micah még csak egy apró gyermek volt. Most húsz év telt el. Micah férfi volt. Hacsak nem esett ugyanabba a megdermedt időbe, mint Nicolai. És ha még életben volt. Nicolai tudta, hogy Dayn élt. Most, hogy visszanyerte az emlékeit és képességeit, a család másik vérivójával való mentális kapcsolat is helyreállt. Hallotta testvére gondolatainak örvénylését. Érezte a férfi kétségbeesését. Breena is odakinn volt. Azt pletykálták, hogy Berserkerekkel él együtt. Lehetetlen, hiszen a berserkereket már régen kipusztították. Szóval… hol volt igazából? És Jane… az ő Jane-je. Néha hallotta úgy, mint Daynt. Távolian, a szavak és érzések tompák voltak. Ne gondolj rá most. Össze fogsz esni. 216
VÁMPÍROK URA Sosem volt alkalma elbúcsúzni szeretett testvéreitől. Sem a szüleitől. Az apja annyira szerette volna látni, hogy megházasodik. Vagy legalább eljegyezni valakit, végül Nicolai belegyezett, hogy hozzá köti magát valakihez. Csakhogy sosem tette meg. Igazából nem. Végül Brokk hercegnője mellett állapodott meg, de sosem tett hivatalos ajánlatot. Ó, és milyen bánatos volt az apja. Ha már nem adhatja meg az apjának a menyasszonyt – ha nem kaphatja meg Jane-t, akkor senki mást nem akar –, legalább megadhatja az apjának azt a bosszút, aminek biztosítására utolsó leheletét is felhasználta. Nicolai tudta, hogy még nem késett el túlzottan, az óra tovább ketyegett. Mikor a mutatói megállnak, akkor és csak akkor lenne túl késő. De a mutatók sokkal gyorsabban mozogtak, mint kellett volna, ami azt jelentette, hogy kezdett kifutni az időből. Vissza fog térni Eldenbe, megöli a mágust, és elfoglalja az őt megillető helyet a trónon. Semmi nem állíthatja meg. Holnap, tette hozzá. Semmi nem állíthatja meg holnap. Nem tudta rávenni magát, hogy elhagyja Laila sátrát. Még nem. Ez volt az utolsó hely, ahol látta és a karjában tartotta Jane-t. Jane. Nem szabadna rá gondolnod. A sátoron kívül érezte, hogy a tábor másik fele is ébredezni kezd. Lépések hallatszottak egyre közelebbről és tudta, hogy már csak percek kérdése, mielőtt valaki újból beront. Elképzelte Laila hercegnőt, mint előtte, és az ő képe mögé rejtette magát. Igen, a sátor eleje kinyílt és két katona lépett be, parancsokra várva. – Hagyjátok el ezt a helyet – kapta magát a mondaton. – Gyűjtsetek össze mindenkit és mindent, aztán térjetek haza. – Mi lesz önnel, hercegnő? – Én maradok. Most menjetek. 217
GENA SHOWALTER Meghajoltak és elhagyták a sátrat, már megszokták a váratlan szeszélyeit. Évekig használt illúziót, és azzal cukkolta a testvéreit, hogy úgy tett, mintha ők lennének előttük. Nevettek és még többet követeltek. Az emléktől összeszorult a mellkasa. Szerette volna Jane-t is így cukkolni. Jane, gondolta megint. A vére ott folyt az ereiben, felmelegítette, bizseregni és sajogni kezdett tőle. Hogyan tudna élni nélküle? Nem érdekelte, mit tett a múltban. Hogy tehette volna? Már megvallotta neki a múltját, mikor be volt börtönözve, és fantomalakban jelent meg előtte. Nem volt más módja. Meg kellett győznie Lailát, hogy meg fogja ölni. Szóval annak ellenére, hogy meg akarta ölelni és csókolni, elmondani neki, mennyire szereti, hogy semmit nem tud tenni, amivel valaha elnyerné a gyűlöletét, csak bámult rá és kiabált vele. Visszatért a saját idejébe. Hogy megmentse. És most már elég idő telt el ahhoz, hogy attól tartott, elvesztette a képességét, hogy ide utazzon. Vagy az átok tartotta őt ott? Az átok, melyről azt hitte, legyőzte. Ó, igen, eszmélt rá. Itt volt a válasz. Jane táskájához ment, beletúrt és előhúzta a könyvet. Már vagy ezerszer lapozta végig az üres oldalakat. Minden alkalommal elképzelte, hogy újabb bűbájt hajt végre, ami visszahozza őt hozzá. De hogyan tudná elérni, hogy működjön a varázsige? Hogy játszhatná ki az átkot, ami elválasztotta őket? Eddig még nem… gondolt… Egy mód. Dübörgő szívvel, Nicolai keresett egy tollat, leült Laila emelvényére és írni kezdett.
218
VÁMPÍROK URA KÉT HÉTTEL KÉSŐBB JANE, mikor visszatért éjféli kocogásáról, egy dobozt talált a tornácon. Ugyanazt a dobozt, amit az előtt talált. Tudta, hogy mi van benne és nagyot nyelt. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna Nicolai-ra, sírt volna utána, imádkozott volna, hogy újra láthassa. Azon kapta magát, hogy felszalad a tornácon, megragadja a dobozt és berohan a házba. Minden nap változott egy keveset. Még mindig evett ételt, szüksége volt rá, de vérre is szüksége volt. Éjféli kocogásai, melyek többé már nem azért kellettek, hogy lábának merevségét oldja kicsit, mivel az izmai többé nem voltak merevek, most a nassolás ideje lett. A szarvas elfutott előle, de akár az oroszlán a gazellát, mindig elkapott egyet. A legnagyobb változás mind közül? Terhes volt. Csak néhány órával ezelőtt jött rá az igazságra, és azóta is döbbent kábulatban volt. Már előtte is kitalálhatta volna, mivel az elmúlt néhány reggelt hányással töltötte. Ráadásul Nicolai vére meggyógyította a lábát és a gerincét, szóval a termékenységi rendszerét miért ne tette volna? Látni akarta Nicolai-t, el kellett mondania neki. Szeretkeznie kellett vele, nevetni, belé kapaszkodni és soha el nem engedni. A könyv gerince nyikorgott, ahogy kinyitotta az elülső borítót. Egy rongyos, rózsaszín szalag benne az egyik talárjából, eszmélt rá, szemét elöntötték a könnyek. Szíve a bordáin kalapált, fejben olvasta, hangja túl bizonytalan volt, hogy megszólaljon. – A nevem Nicolai, és én vagyok Elden koronahercege. Király leszek azon a napon, mikor végzek a Véres Mágussal. És meg fogom ölni. Azután, hogy elmondtam az asszonyomnak, szeretem őt. Megtörölte égő szemét. – Mindig szeretni fogom az én Jane-emet, és szenvedek nélküle. Azt hiszi, megvetem, de életében először, az én túl intelligens asszonyom téved. Csak azért tettem és mondtam azt, amit, hogy megmentsem az életét. 219
GENA SHOWALTER – Tudom – sikerült kimondani a gombóc ellenére. – Az élete sokkal fontosabb nekem, mint a sajátom. A szavak elúsztak. Megint megtörölte a szemét. – De megátkozták. Megátkozták, hogy elveszítse a férfit, akit szeret. És így lett. Elvesztette. Valóban. De most… de most újra megtalálhatja. Ha nem a varázslat, vagy képességek segítségével, akkor az eszével. Jane megtörölte a szemét a kézfejével, reszketegen, reménykedve, örömtelien, izgatottan és rémülten. Rémülten, mert Nicolai a világot ajánlotta neki, de nem mondhatta el neki. – Gyere vissza hozzám, Jane. Kérlek. Gyere vissza hozzám. Várok rád. Örökké várok rád. A maradék oldalak üresek voltak. Ó, Nicolai. Szeretnék. Annyira szeretnék. Remegő lábakkal felállt, és mintha transzban lett volna, a zuhanyzóba sétált. Leült és hagyta, hogy csorogjon rá a víz, ruhástól, mindenestül. Nicolai látni akarta, de nem térhetett vissza. Minden alkalommal, mikor megpróbálta, elpusztította lelkének egy darabját. És mégis, újra megpróbálta. Behunyta a szemét, elképzelte a sátrat. Pont úgy, mint előtte, semmi nem történt. Pont, amitől tartott. Újra próbálta. Majd újra. És újra. Csak akkor szállt ki a kabinból, mikor a víz már jéghideg volt. Ne add fel a reményt. Van rá más mód. Igen. Igen. Azt mondta, az eszével. Az eszével. A következő este minden szükséges dolgot beszerzett az átvitelhez. Gyorsan, kezdetlegesen felépítette, de remélhetőleg megfelelő volt. Felvette a talárját, a gép érzékelőit az ágy oszlopaihoz erősítette. Reszketve feküdt le a matracra, megnyomta a kapcsolót és behunyta a szemét. Ha meghal emiatt, rendben van. Ha megsebesíti magát, kit érdekel. Nem hagyta, hogy a félelme vagy 220
VÁMPÍROK URA bármi más megállítsa attól, hogy megtegye azt, ami szükséges, hogy elérje a férfit. Nem akarta megtagadni a kisbabájától, hogy esélye legyen megismerni az apai szeretetet. Enyhe zúgás a fülében. Émelygés a gyomrában. A gépe működhet, és működött is műanyaggal. Én nem vagyok műanyag. Ó, egek. Jane elképzelte a célját, arra próbálva használni Nicolai képességét, hogy kiegészítse az ember által készített eszközt. Számtalan másodperc telt el. Másodpercek, mintha mind külön örökkévalóságok lettek volna. Végül érezte, hogy a teste felforrósodik… hallotta, hogy a zúgás felerősödik… érezte, hogy az ágy eltűnik alóla… Forróság… még több forróság… Aztán elmúlt a zúgás. Semmi. Semmivé vált.
– Jane. Édesem. Nicolai. Az ő hangja, olyan közelről. Zihálva nyitotta ki a szemét és látta, hogy a sátor padlóján fekszik, Nicolai fölé magasodik, karját az ő karjára fonta és megrázta. Megtette. Átkelt. Hozzá utazott, elméje vezette. – Jane – mondta megkönnyebbült sóhajjal. Nem volt szükség szavakra. Most nem. Egy pillanattal később csókolóztak és megragadták a másik ruháját. Egy másodperccel később meztelenek voltak és a földre hanyatlottak. Semmi előjáték. Nicolai szétnyitotta a lábát és belé hatolt. Hazatért. Jane felkiáltott, máris nedves volt. Szüksége volt rá, akár a levegőre a légzéshez. Ki-be mozgott, olyan magasságokba repítette a lányt, melyről csak álmodhatott az elmúlt két hétben. Mellbimbója hozzá dörzsölődött a mellkasához, felszítva a tüzet. Egy tűzvészt. Szétterjedt benne, felemésztette, aztán Jane kitört, sikított és csak sikított, a hátát karmolta. Aztán Nicolai agyarai a 221
GENA SHOWALTER nyakába mélyedtek, ivott belőle, Jane pedig újra elélvezett, elfordította a fejét és beleharapott a férfi nyakába. Nicolai felüvöltött, ahogy ivott belőle, megugrott alatta, még mélyebbre hatolt, és hamarosan belélövellt. Pompás, szükséges, életbevágó. Mikor ránehezedett, a lány szorosan tartotta. Nem gondolta, hogy valaha is volt ennél boldogabb. A férfival volt, a szerelmével, a jövő ragyogó volt. – Megkaptad a könyvet – mondta, apró csókokat nyomott az állára. – Ó, igen. Köszönöm, hogy elküldted. Nem tudtam ide jutni. Annyira szerettem volna visszatérni hozzád, de többé nem tudtam egyik helyről a másikra teleportálni egy szempillantás alatt. A férfi felnyomta magát a könyökével, és lenézett rá. – Köszönöm. Köszönöm, hogy visszajöttél. – Enyém az öröm. – Kezébe fogta a férfi arcát. – Azt hiszem, boldog leszel, ha megtudod, hogy Laila ugyanabban a helyzetben van, mint amibe téged helyezett. – Nézte a híreket. Lailát megtalálták, a képe felvillant és kérdezte, ismeri-e bárki is. És míg valaki el nem ment érte, egy elmegyógyintézetbe volt zárva a heves őrületért. – Nem érdekel. Te hogy vagy? – Jól. – Most. – El kell mondanom valamit. Elvesztette jókedve egy részét. – Aggodalmasnak tűnsz. Jane, bármit elmondhatsz nekem. Sosem gyűlölnélek. Sosem fordulnék el tőled. – Én… Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy nem lehet gyerekem? A férfi bólintott és összevonta a szemöldökét. – Nos, lehet. – Elmosolyodott. – És babám lesz. Néhány napja tudtam meg. Szülők leszünk. 222
VÁMPÍROK URA A férfinak leesett az álla, egy csattanással becsukta a száját. Újra kinyitotta. – Jane… Én… Jane! – Egy kiáltással újra lehajolt és megcsókolta. – Biztos vagy benne? – Igen. Újabb csók. – Boldog vagy? – Igen. – Én is. – A férfi mosolya sugárzó volt. – Ó, Jane. – Újra és újra megcsókolta, kezével folyamatosan még mindig lapos hasát simogatta. – Szeretlek, és azt akarom, hogy velem legyél. Mondd, hogy maradsz. Mondd, hogy együtt élsz velem. Hozzám jössz. – Igen, igen, igen. – Nevetett fel és szorosan megölelte. – Arra az esetre, ha nem értenéd, az igen azt jelenti, igen. A férfi az ajkába kuncogott. – Még mindig vissza kell térnem Eldenbe. – És így is lesz. Velem. Imádlak, királyom, hercegem, akármi is vagy te. – Ahogy én is imádlak téged, Jane. A szívem és királynőm. – Helyes. – Kezébe fogta a férfi arcát, minden egyes eltelt perccel jobban szerette. – Most induljunk Eldenbe és rúgjunk szét néhány segget.
Vége
223
