Főtér Szabó József: Érték veszély védelem a víz tükrében... 4 Kenyeres Attila: Gyors segítségre van szükség Beszélgetés Kóthay Lászlóval

Berta Erzsébet: A locska őselem . ....................................................   3 Főtér Szabó József: Érték – veszély – védelem a víz tükrében . ................   4 Kenyeres Attila: Gyors segítségre van szükség    Beszélgetés Kóthay Lászlóval ....................................................   9 Macskakő Fecske Csaba: Szétszálazódom ......................................................   12    Anélkül hogy tudnám ..........................................................   13    Halálok ................................................................................   14

Tartalom

Küszöb

Korpa Tamás: Első életem .............................................................   15 Szálinger Balázs: Szauna első monológja . .....................................   16    A szauna monológja .............................................................   17 Lászlóffy Csaba: Zsoltár a provincián . ..........................................   19    „Hazám helyett” ..................................................................   21 Jász Attila: sohane ......................................................................   22    asemmiis .............................................................................   22    afákalól ...............................................................................   22    mára ....................................................................................   22 Kapualj Pásti Csaba: Víz nélküli Debrecen? ...............................................   23 Árkádok Gáspár László: Épületkomplexus és monumentalizmus között    Jegyzetek Deyan Sudjic Épületkomplexus.    Ahogy a hatalmasok és a gazdagok építkeznek    című könyvének margójára .....................................................   28 Lépcsők Gadóczi Ibolya: „…na, de hát ez itt a Tisza”    Halász Margit: Éneklő folyó  . ...................................................   33 Vízöntő – mesék a vízről    Beszélgetés Horgas Judittal  ...................................................   36 Tihanyi Katalin: Kézen-közön    A Szerep és közeg című tanulmánykötetről ...............................   38 Sándor Zita: Egy sasfiók repülése Debrecenben . ...........................   43

Balogh Tibor: „Két füllel hallgatunk”    Beszélgetés Rolla Jánossal, a Liszt Ferenc Kamarazenekar    koncertmesterével .................................................................   47 Mélyponton    Dombrovszky Ádám beszélget Bogár Lászlóval ...........................  51 Műhely Pósán László: Vízellátás a középkorban  ........................................ 57 Toronyszoba Cs. Nagy Ibolya: Festett világ  ........................................................ 61

DISPUTA

Tisztaszoba

1

E számunk szerzői:

Balogh Tibor  újságíró, színikritikus, Debrecen Berta Erzsébet  irodalomtörténész, Debrecen Dombrovszky Ádám  újságíró, Budapest–Debrecen Fecske Csaba  költő, Miskolc Gadóczi Ibolya  egyetemi hallgató, Debrecen Gáspár László  könyvtáros, Debrecen Jász Attila  költő, Tata Kenyeres Attila  újságíró, Debrecen Korpa Tamás  költő, egyetemi hallgató, Debrecen–Szendrő Lászlóffy Csaba  költő, író, Kolozsvár Cs. Nagy Ibolya  újságíró, kritikus, Debrecen Pásti Csaba  újságíró, Debrecen Pósán László  történész, Debrecen Sándor Zita  egyetemi hallgató, Debrecen Szabó József  geográfus, Debrecen Szálinger Balázs  költő, író, Budapest Tihanyi Katalin  PhD-hallgató, Debrecen

A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa VI. évfolyam, 3. szám, 2008. március Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Bár a modern ember nem hisz az élet vizéről szóló mesében, úgy issza a Pí-vizet, mint aqua vitae-t; nem merítkezik szent vizekbe, hogy átváltozzon, de vízterápiákat vesz, hogy testét megváltoztassa. Aligha hisz csodatevő kutakban, és nemigen tudja, ki légyen „az élő víz kútfeje”; a „tiszta forrás” holt metafora már, ám blasz-

A locska őselem Berta Erzsébet

fémiaként még mindig hatóképes, hiszen Duchamp vécékagylója címével együtt sokkol csak igazán: A forrás. Hogy mit jelent azt mondani: „ugyanazokba a folyamokba lépőkre más és más víz árad”, fogós kérdés a mai embernek, de azért a hérakleitoszi folyóhasonlat formulája – pantha rhei – jól mutat beat-zenekari logóként. A modern ember nem hisz tán már semmilyen istenben, csak úszik az árral s hazudik, mint a vízfolyás, de ha cinikus, még mindig azt mondja: utánam az özönvíz. Bizonyosan ritkábban szomjúhozza az igazságot, mint amilyen gyakran megittasul a hatalomtól, s ha morálisan képes valamire, tiszta vizet önt a pohárba, hogy, esetleg, lemossa a gyalázatot. A modern ember többnyire vízszennyezésről és vízáremelésről, jobb esetben vizes élőhelyről vagy vízi sportról hall és olvas, a H2O-ról, ám a nyelv által továbbra is úgy él vele, mint őselemmel. Hiszen az ember most is csak úgy él, mint hal a vízben vagy mint partra vetett hal; kedélye is ezért hullámzik, szíve is ezért csordul túl, a sikerben is ezért lubickol s a bajban is ezért csapnak össze hullámok a feje felett. Mintha még a modern ember nyelvében is a totem, a nagy Hal-Ős, vagy a születés előtti emlék, a magzati vízburoklét kerülne a szóba. S ha az ember nem is, a nyelv tudja, mit beszél, amint megőrzi egy lelkes lét valóságát a szekuláris kultúrában, s alkalmanként kisegíti még a kísérletei révén névtelen partokra sodródó tudományt is. Amikor például Maxwell hullámnak nevezte el az elektromos erőterek megnyilvánulásait úgy másfél százada, képzavar, a katakretikus metafora révén alkotott tudományos terminust, lévén ennek a „hullámzásnak” épp az sajátja, hogy nincs közege, azaz nem lehet megmondani, mi az, ami hullámzik. Mikor a mechanikai hullámjelenségek (víz, hang) nevét egy addig ismeretlen erőtérre vitte át, „leírhatóságuk” azonosságát, a függvényt vette alapul s a matematikai formulát mint metaforát használta fel az idegen jelenség honosítására. Ösztönző összezavarása volt ez a dolgoknak a nyelv közreműködésével, hisz nyomában az elektromágneses hullámok egész seregét sikerült azóta felfedezni és civilizatórikus haszonra fogni. A rádió, a mikró, a lézer, a röntgen révén a modern ember is csak egy hullámuniverzum lakója maradt, ámbár ezek a hullámok már nem ölelik testét, csak áthatolnak rajta.

DISPUTA Küszöb

Ú

gy 1800 körül, amint Lavoisier kísérlettel igazolta, hogy a víz és a levegő kémiai vegyület, s ezzel létrehozta a természet modern tudományát, az elemek tana – tűz, víz, levegő és föld teremtő kölcsönhatásának 2300 éven át érvényes természetmagyarázó elmélete – mítosszá, a lelkes természet fogalma költői képpé vált. A modernség, bár kezdetét efféle szekularizációk jegyezték, mégiscsak hitelven nyugodott: a világot „varázstalanító” racionalizmusén, melyet az a képzet éltetett, hogy az analitikus ész által az ember majd uralni tudja a világot, hiszen abban, afölött (s egyáltalán, sehol) nem működnek titokzatos és kiszámíthatatlan hatalmak. E nagyra törő hitelv azonban – bár átlátható, mechanikai szerkezetként működő univerzumot rajzolt fel az embernek, őt magát pedig egy felfejthető biológiai rendszer tagjaként állította önmaga elé – nagyon is kétségesnek bizonyult. Goya Caprichos-a a képek nyelvén már a kortársaknak jelezte a veszélyt: a száműzött, de meg nem szüntetett titok (mondjuk-e transzcendenciának?) szükségszerű démonizálódását. Ha az ész alszik, elszabadulnak a rémek – írta sorozata egyik metszetéhez, s ezt mintha később még az analitikus embertudomány is (Freud lélektanában legalábbis) kénytelen lett volna megerősíteni. Pontosabban: megvilágítani, hogy a modern kor tudásszerkezete egy vad univerzum sérülékeny felügyeleti rendszere csupán, azaz – ész és lét viszonyát Schopenhauerrel elbeszélve – gyenge látó csak egy erős vak vállán. Szerencsére ez az erős vak (mondhatjuk transzcendentális létakaratnak is) nemcsak aláásni képes a modern ember világát, nemcsak külső és belső agresszióformákban, pusztítóan ölthet alakot, hanem úgy is, mint egy csodatételre kész, ám elfelejtett amulett, mint rejtőzködő idegen, akiben fel kell ismernünk a hazatérőt, hogy testvérünk lehessen. Ez a kallódó jótékonyság pedig, az ember kiváló képessége, a nyelv révén munkál legközvetlenebbül: a nyelv eredendő s a modern racionalizációnak nemcsak ellenálló, de ezt magát is elnyelő alkímiai műveletében (mondjuk ezt a mindent összevegyítő, kókler kémikusénak?), a metaforában.

3

Érték – veszély – védelem a víz tükrében Szabó József DISPUTA Főtér 4

E

léggé közismert tény, hogy a természet jelenségei (folyamatai, anyagai, formái) az emberi társadalom számára létfeltételként szolgálnak. Olyan adottságok, amelyek nélkül életünk elképzelhetetlen. Tehát értékek. Igaz, első megközelítésben „csak” magától értetődő értékek, létüket természetesnek tartjuk, és életünket úgy szervezzük, hogy akár kimondatlanul is alapozunk rájuk. Értékük másik – „kézzelfoghatóbb” – oldala akkor mutatkozik meg, ha az adottságok némelyike váratlanul szűkössé vagy éppen „hiánycikké” válik. Ilyenkor sokat, adott esetben szinte mindent megadnánk értük. Mert hiányuk veszélybe sodor bennünket. Első fokon így kapcsolódnak össze a természet értékei és veszélyei. Az értékes természeti jelenségek hiánya veszély! Az örökké változó természetnek azonban éppen olyan alapjellemzője, hogy jelenségei olykor az átlagosnál jóval nagyobb mennyiségben vagy attól lényegesen eltérő minőségben mutatkoznak. A „jóból is megárt a sok” népi bölcsessége értelmében az értékek felső határátlépése is veszélyekkel jár. A természet értékei és veszélyei tehát a felületes szemlélettel szemben nemhogy kizárják egymást, de a társadalom számára sokkal inkább egymástól elszakíthatatlanul jelennek meg. A veszélyek és az értékek sokoldalú kapcsolatrendszerét az 1. ábra mutatja. Mivel környezetünk ma már (és egyre inkább) nemcsak természeti jellegű, hiszen abban ott van a társadalom tevékenységének sokrétű hatása, mind az értékek, mind a veszélyek oldala szerfelett összetett. Az értékoldalon (az ábra jobb oldala) hangsúlyozottan kell megjeleníteni az ember tevékenysége révén a természetbe bekerült és egész környezetünket sok szempontból gazdagító objektumok sokaságát, amelyeket összefoglalóan kultúrtörténeti értékeknek nevezhetünk. A valaha tisztán természetes földi tájak értékegyüttese tehát ma sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint a társadalmi fejlődés kezdetén. De ha a környezet természeti része ma viszonylag kisebb súlyú is, mint egykor, jelentősége nem szűnt meg, és „magától értetődő” értékeinek igazi jelentősége éppen azáltal válik egyre parancsolóbban felismerhetővé, hogy összetetté vált környezetünk működésének rendellenességei, tehát veszélyei mögött ott húzódnak a természeti összetevők. A természet „magától értetődő” – ha úgy tetszik: kényszerű – emberi megváltoztatása értékeit is folyamatosan alakítja, és a belőlük származó veszélyekre is hatással van. Másrészt a környezeti veszélyek (az 1.

ábra bal oldala) is gazdagodtak. A fejlődő technika egyre újabb veszélyek lehetőségét teremti meg, s magának a társadalomnak a belső működése is folyamatos veszélyekkel terhes (pl. demográfiai gondok). Ha a veszélyek természeti köréből kiemeljük az élettelen természetből származókat, és azokat is az adott jelenséget szülő földi szférák (litoszféra, atmoszféra, hidroszféra) szerint nézzük, a veszélyeknek az értékekhez hasonló igen bonyolult köre kerekedik ki. Az 1. ábra alsó szegmensei egy ma még sajnos meglehetősen ritkán elemzett érték–veszély párra hívják fel a figyelmet. Ezeket összefoglalóan a földfelszínhez kapcsolódó, geomorfológiai veszélyeknek, illetve értékeknek nevezhetjük. Pedig bennük is jól megtestesül az érték–veszély kettősség. A földfelszín anyagait sajátos és nagyon eltérő sebességgel változó formákba rendező folyamatok szokványos mértéküket átlépve komoly veszélyek okozói. Ezt akár a folyóvizekre (fluviális folyamatok), akár a levegőre (eolikus folyamatok), akár a nehézségi erő közvetlen hatásaként megmozduló felszíni föld- és kőzettömegekre (tömegmozgásos folyamatok) gondolunk, könnyen belátjuk. Ismerjük őket, számolunk megjelenésükkel, és tőlünk telhetően védekezünk is ellenük. Arra azonban ritkábban gondolunk, hogy a védekezés során mi magunk is kelthetünk újabb ilyen típusú veszélyeket, sőt rövidtávon eredményes védekezésünk akárhányszor a veszélyek távlati megerősödését okozza. Csak utalunk arra az alábbiakban részletesebben bemutatandó esetre, ami az árvízvédelem fejlesztése kapcsán éppen nálunk, Magyarországon vált különösen akut problémává. A geomorfológiai érték–veszély pár másik – érték – oldala a legutóbbi időkig alig került a figyelem előterébe. S miközben ma már az élettelen természet számos védendő természeti értékéről is joggal egyre többet beszélünk, még mindig alig kerül szóba, s a közvélemény számára egyáltalán nem magától értetődő, hogy az élettelen természet földfelszínt formáló folyamatai, s az általuk kialakított formációk önmagukban is értékhordozók. Értékhordozók, mint a társadalom és az élővilág számára hasznosítható adottságok (az élővilág élőhelyei és a társadalom tevékenységének színterei), és úgy is, mint a természetes karakterét mind inkább elvesztő környezetünk működésének olykor nagyon is látványos részei, s azt is mondhatjuk, hogy az élettelen természet kívánatos sokféleségének (diverzitásának) szükségszerű, s pusztulásuk esetén sokszor pótolhatatlan részei.

A víz mint természeti adottság és érték Magától értetődő természeti értékeink talán legközismertebb anyaga és a természet legtöbb folyamatának legfontosabb közvetítő közege a víz. A földi természet kozmikus környezetünkben (Naprendszer) messze kiemelkedő bonyolultsága és fejlettsége mindenekelőtt a víz tartós – földtörténeti értelemben is hosszú, több milliárd éves – felszín közeli jelenlétének következménye. A tudományos becslések szerinti, a földkéregnél nem mélyebb zónákban lévő, mintegy 2 milliárd km3-nyi vízmennyiség a Föld teljes tömegéhez képest ugyan szerény arányú, de egy képzeletbeli vízgömbbé sűrítve csaknem 1600 km átmérőjű, a Hold távolságában fél holdkorongot megközelítő nagyságú égitestként ragyoghatna a földi horizont felett. Ez a vízmennyiség a Földön stabilnak mondható, a földi vízháztartást több százmillió éves nagyságrendű időmetszetben egyensúlyban lévőnek tekinthetjük. A Föld belsejéből főleg a vulkanikus tevékenység révén kiáramló

illóanyagok mintegy 80%-át kitevő vízgőz (juvenilis víz) csak látszólag növeli a Föld felszín közeli vízkészletét, mert ugyanakkor a légköri víz egy része a világűrbe szökik (exippáció). A természeti folyamatok szempontjából a víz mennyiségénél is fontosabb, hogy égitestünkön ugyancsak többmilliárd év óta mindhárom halmazállapotában előfordul. Ilyen helyzetet jelenleg a Naprendszer egyetlen égitestén sem ismerünk. Kozmikus szomszédaink egy részén (Hold, Vénusz, Merkur) a víz lényegében hiányzik, ahol pedig van, például a Marson és a Marson túli bolygókon és holdakon, hőmérsékleti és légnyomási okok miatt nem maradhat meg tartósan cseppfolyós állapotban. A cseppfolyós víz hiányában végbement égitestfejlődés a földihez képest csonkának mondható, az ottani természetek sokkal kevésbé differenciáltak, mint a Földön. A földi víz körforgásában éves szinten nem jelentéktelen arányt képvisel a párolgásból táplálkozó kontinentális csapadéktöbblet. A szárazföldekre jutó csa-

DISPUTA Főtér

1. ábra: A veszélyek és értékek összekapcsolódó rendszere

5

padék ugyanis több, mint az onnan származó párolgás. Ez a kontinensek felszínére jutó többletvíz részben a felszínen, részben a felszín alatt a tengerek felé mozog. Összmennyisége az évi körforgás mintegy 8–10%-a (kereken 40 000 km3). A párolgás éghajlati eredetű erős felszíni különbségei és a szárazföldek domborzati jellegzetességei következtében azonban a kontinensek felszínén keletkező lefolyás az összterület 20%-áról nem éri el a világtengert (belső lefolyású területek), sőt akár hiányozhat is (sivatagok – lefolyástalan területek). A felszínen és az alatta lefolyó vizek nagyobb része a vízfolyásokat táplálja, s ezzel életben tartja a földi folyórendszereket. Az egyenlőtlen eloszlású (sűrűségű) vízfolyá­ sok a civilizáció kezdetei óta a társadalmak számára a természeti értékek legfőbb hordozói közé tartoztak. Nem véletlen, hogy az első kultúrállamok éppen a nagy folyamok mellékén alakultak ki, s akár évezredeken át virágoztak. A különböző társadalmak vízigényét a csapadék mellett közvetlenül vagy közvetve, döntően a folyók elégítették ki. Jóllehet a földi vízkészlet több mint 80%-a az óceánokban hullámzik, azok vize a magas sótartalom (35‰) miatt kevésbé sokszínűen hasznosítható, mint az alig századrésznyi sót tartalmazó „édes” folyóvizek. A földrajzi burok természeti folyamataiban ugyan meghatározó szerepe van a tengereknek, de az emberi társadalmak (főleg amelyek a tengerektől nagyobb távolságban élnek) erősen a folyóvizekre vannak utalva. A folyók vizének mint a társadalmak legfőbb értékei egyikének a hasznosítás szempontjából legjobb idő- és térbeli elosztása céljából alakult ki az egyik legkorábbi közösségi tevékenység, a vízgazdálkodás. A potamikus kultúrák vízgazdálkodását alapvetően a víz szűkössége motiválta, a Föld más részein azonban

az időnkénti túlzott vízbőség is az inspiráló tényezők között volt. Mivel a folyók vizének közvetlen hatásai a síksági jellegű tájakon érintik a legnagyobb területeket, érthető, hogy az ilyen vidékek különösen összpontosítottak a folyóvizek szabályozott hasznosítására. A Kárpát-medencében (kilenc évtizede csak annak központi részén) fekvő Magyarország jelentős részében a folyók közvetlen hatásterületéhez tartozott. Két fő folyónk, a Duna és a Tisza, valamint mellékfolyóik vize az alföldi természeti tájak többségében időről időre közvetlenül is megjelent. E folyók természetes ártereinek együttes kiterjedése közel 40 000 km2 volt (mintegy 2/3-a Tiszai-Alföldön), és a mai országterületnek is kereken negyedrésze hozzájuk tartozott. A gazdálkodás a folyóktól viszonylag távolabbi, de még ártéri részeken is sok szállal kötődött a folyók vizéhez. Az áradások következtében tőlük esetenként több tíz km távolságra is hasznosították a folyók nagy területeket elöntő és ott tartósan megmaradó árvizeit (halászat, pákászat, vadászat, sőt külterjes állattartás). E tájakon a felszín alapvető formálását még a történelmi idők jelentős részében is a folyóvizek végezték, s hozták ott létre vagy fejlesztették tovább a síksági folyóvízi formakincs világviszonylatban is klasszikusnak mondható, látványos képződményeit (így a településeknek helyet adó folyóhátakat, a kanyargó folyók lefűződő, kiegyenesedő és természetes úton áthelyeződő, elhaló medreit, a kifliformájú övzátonyok és sarlómedrek rendszerét, a legtöbbször ovális alakú, tocsogós ártéri lapályokat, az árvizek kitörési kapuit, melyeket a magyar népnyelv fokoknak keresztelt, s amelyeket már a középkori ember is gazdálkodási területének vízkormányzása céljából maga is továbbalakított). Egy jellegzetes ártéri folyóvízi formákban gazdag tájrészletet, a Tokaji-hegy lábánál elterülő Bodrogzugot mutatja a 2. ábra.

DISPUTA Főtér

A víz mint veszély

6

2. ábra: Jellegzetes ártéri formák a Bodrogzugban

Az emberi társadalom létfeltételét képező természet szokványostól jelentősen eltérő mértékű, de lényegétől nem idegen változásai számunkra fenyegetésként, veszélyként jelennek meg. Ha a természeti veszélyek főbb csoportjaira tekintünk – 3. ábra –, amelyek itt a veszélyes folyamatok kiindulási szférái szerinti elrendezésben láthatók, nyilvánvaló, hogy a természeti veszélyek többségénél a víznek meghatározó szerepe van. A legtöbb emberáldozatot kö-

A kialakulás helye és a ható erők típusa szerint vulkánkitörés 1. Litoszféra

A Belső erők

földrengés tengerrengés (cunami) (szikla)omlás (föld, hegy)csuszamlás

B Külső erők

kő- és törmelék lavina törmelék- és sárfolyás talajsüllyedés tengerszint-emelkedés

A Közvetlen 2. Atmoszféra

trópusi ciklon tornádó porvihar villámcsapás természetes tüzek jégeső hóvihar

B Közvetett (vízzel a levegőben) felhőszakadás árvíz C Közvetett (vízzel a felszínen)

jéghegy parti jég hullámzás szárazság (aszály)

3. Bioszféra

Részletezés nélkül

3. ábra: A természeti veszélyek főbb típusai a jelenség kiinduló szférái szerint (félkövérrel jelzettek a vízzel kapcsolatos veszélyek)

földi gazdálkodással. Szükség volt erre a XVIII. században gyorsan növekvő lakosság élelmezése érdekében, de ösztönző erőt jelentettek az így termelt gabona kiváló exportlehetőségei is. Ez viszont a szállítási útvonalak kiépítését kívánta. Minderre nem volt lehetőség az árvizek által szabálytalan időközönként látogatott és több hónapos időtartamra elöntött széles ártereken, ahova egyébként egyre jobban (részben kényszerűen) betelepült a magasabb árvízmentes szintekről leszoruló lakosság. Így a természeti körülmények lényegi változatlansága ellenére is megnőtt az árvízveszély. Büszkén szoktuk emlegetni a Széchenyitől és Vásárhelyi Páltól induló folyószabályozási és árvízvédelmi létesítményeinket, melyek védőernyője alatt az Alföld korábbi, még jórészt természetes jellegű tájai lényegében kultúrsztyeppé változtak. Ma már (főleg a még élénken emlékezetünkben élő négy ezredfordulói nagy tiszai árvíz) hatására azonban azt is látjuk, hogy az árvíz elleni védelmi rendszerünk nem tökéletes, sőt jelentős továbbfejlesztésre szorul. Nem sikerült a veszély biz-

DISPUTA Főtér

vetelő katasztrófatípusok (földrengések, tengerrengéshullámok vagy cunamik, trópusi ciklonok, árvizek és a szárazság) a földrengések kivételével elválaszthatatlanok a víztől. Közülük minket Magyarországon közelebbről és erősebben az utolsó kettő érint (részletesebben lásd Szabó J. – Lóki J. – Tóth Cs. – Szabó G. 2007). Mindkettő szorosan kapcsolódik éghajlatunk átmeneti kontinentális jellegéhez, amelynek jól ismert jellemzői a víz tekintetében különösen markánsan jelentkező szélsőségek. A víz hiánya és hirtelen megjelenő túlzott mennyisége egyaránt sújthat bennünket. Enyhén vagy közepesen szárazságra hajló éghajlatunkon az aszály szabálytalan rendszerességgel visszatérő, többnyire hosszabb, többéves időszakra kiterjedő csapás. Kialakulását ma még nem tudjuk megakadályozni, de kártételének mérséklésére meglehetősen ősi módszerek állnak rendelkezésre. A leginkább a mezőgazdasági károkozásból kiinduló, de a társadalom legkülönbözőbb szféráira tovagyűrűző veszteségek ellen főleg a víztartalékok előzetes képzésén alapuló öntözés védhet. A védekezés drága, az öntözőrendszerek kiépítése országos szinten is nagy anyagi áldozatokat kíván, így nem csodálható, hogy nálunk ez hullámzó vontatottsággal halad(t). Egy-egy aszályos periódus meglendítette a munkálatokat. Például az 1904-es aszály adott meghatározó lökést az első (bökényi) duzzasztó megépítésére (1904–07), az 1930-as évek közepének aszályos periódusa ösztönözte az öntözési törvény kiadását (1937:XX.tc.) és a békésszentandrási duzzasztó megépítését (1937–42), majd az ötvenes évek eleji szárazság a tiszai öntözőrendszer kiépítését siettette (Tiszalök – 1954, Keleti-főcsatorna – 1958). A köztes időszakokban a munkálatok hullámvölgybe kerültek, s a megnyugtató megoldás lényegében napjainkig sem született meg. Ennek okai között kétségtelenül ott van az a komoly dilemma, hogy az aszályok és a túl nedves évek szabálytalan váltakozása nehezíti a drága védelmi eszközök gazdaságos működtetését, ezek esetenként hosszú ideig kihasználatlanok. Ezért az illetékesek nemlegesen döntenek a meghozandó anyagi áldozatokról. Hasonló tendencia árvízvédelmünkben is érvényesül. A magyarországi árvízvédelmi rendszer kiépítését első renden azok a körülmények ösztönözték, amelyek kívánatossá tették a jórészt vízközeli (vízhez kötött) extenzív alföldi gazdálkodás (például fokgazdálkodás) felváltását az intenzívebb szántó-

7

DISPUTA Főtér

tonságos elhárítása, jóllehet a természet sokféle értékét áldoztuk fel ennek érdekében. Folyóink ma már sok helyen előre vonalazott, akár kőborítással is fixált medrekben folynak, árhullámaikat gátakkal övezett keskeny hullámtereken vezetik le (ezek összes területe a régi árterek mindössze 6%-át teszik ki), s a természetes állapotnak azokon is kevés maradványa van. A globális éghajlatváltozással gyakoribbá váló szélsőséges méretű természeti jelenségek az árhullámokban is éreztetik hatásukat, amelyek egyre fenyegetőbb méretéhez az ember által ugyancsak a természetes körülmények változtatásával és sok természeti érték tönkretételével megnövelt felszíni lefolyási tényező (erdőirtások, infrastruktúrafejlődés) is hozzájárul. Az árvízveszély jelenlegi hazai mértékét természeti tájak szerinti bontásban mutatja a 4. ábra. Ma már el van döntve a továbbfejlesztés koncepciója (Vásárhelyi-terv) – sőt, jókora késéssel ugyan és lassan, de kivitelezése is megkezdődött –, eszerint nem annyira a gátak magasításával, mint inkább vésztározó területek kialakításával „vágjuk meg” még uralható magasságúra az árhullámok csúcsait. Vannak ugyan szakmai viták e megoldás várható eredményességéről, de valamilyen szintű kedvező hatása bizonyosra vehető. S ezen a ponton visszatérhetünk a víz (jelen esetben a folyók) természeti értéket jelentő és veszélyt hordozó kettős jellegére. Eddig ugyanis az történt, hogy a víz teremtette természeti értékek legalábbis

8

4. ábra: Árvízveszély Magyarországon a természeti kistájak szerint: 1 = jelentéktelen, 2 = enyhe, 3 = mérsékelt, 4 = súlyos, 5-7 = olyan mérsékelt vagy súlyos árvízveszélyességi fokozatba sorolt kistájak, amelyek 25%-át (5), 50%-át (6) vagy 75%-át (7) csak enyhe vagy jelentéktelen árvízveszély fenyegeti, 8 = a kistáj egyes részeit az átlagosnál lényegesen nagyobb árvízveszély fenyegeti.

részleges feláldozásával akartuk megvédeni biztonságunkat. Most, amikor ennek legalábbis részleges sikertelenségét érzékeljük, és új megoldás felé indulunk, felvethető, hogy használjuk ki ezt a pillanatot, és a víz teremtette veszély elhárítását kössük össze a már jórészt elveszett, de lokálisan és részlegesen még helyreállítható egyes természeti értékek megmentésével. Azt józan gondolkodással nem várhatjuk, hogy az Alföld jelentős területein visszaállítható az egykori vízivilág, de néhány olyan helyet, ahol az átalakítás még nem okozott jóvátehetetlen változásokat, vis�szaadhatunk a természetnek. A jövő víztározóinak egy részét ne csak a katasztrófával fenyegető árvizek előtt nyissuk meg, hanem engedjünk ott szabad járást a folyónak. Néhány ilyen helyen a többnyire egyébként is ráfizetéses intenzív földhasznosítás teljes feladásával újjászülethetnek a folyóárterek sajátos természetközeli ökológiai viszonyai, amelyeket megalapoz és fenntart a szabadon mozgó folyó újrainduló formaképző tevékenysége. Az Alföldön így ismét megjelenő értékfenntartó természetközeli „zugok” a gazdaság szereplőitől sem kívánnak különösebb áldozatvállalást. Ellenkezőleg: Nyugat-Európa szomszédságában az ilyen területeken a régebbi, nem is mindig tájhoz illő gazdálkodásnál lényegesen nagyobb haszonnal kecsegtethet például a hosszútávra berendezhető ökológiai turizmus. Egy ilyen lehetséges terület, a Bodrogzug, amelynek viszonylag könnyen megvédhető, részben regenerálható, kiemelkedően gazdag és értékes folyóvízi formavilágát mutatja a már említett 2. ábra. Korunkban egyre nagyobb szerepet kap a természet értékeinek a természetből fenyegető veszélyek elleni védekezéssel ös�szehangolt megőrzése. Bizonyosan nem megy magától, de rá kell jönnünk, hogy ennek elérésére a víz (sok, dolgozatunkban nem említett) vonatkozásában is az „érték – veszély – védelem” kérdésköreinek racionális összekapcsolása az egyetlen járható út.

Idézett irodalom: Szabó József – Lóki József – Tóth Csaba – Szabó Gergely Természeti veszélyek Magyarországon. Földrajzi Értesítő, 2007, LVI. 1–2, 15–37.

Gyors segítségre van szükség Kenyeres Attila

Veszélybe kerülhet a Kárpát-medence fel- Kóthay László elmondta: a Kárpát-medenszíni vízháztartása, ha nem készül el ide- cén belül amúgy is rendkívül szélsőséges a jében az országos vízgazdálkodási straté- csapadék eloszlása, hiszen míg az átlagos gia. Ennek gyors kidolgozására azért van évi csapadékmennyiség 550 és 600 mm köszükség, mert az utóbbi években annyira zött van, addig például az Alpokalján 1000 megváltozott a csapadék időbeli eloszlása, mm is hullhat, a Dél-Alföldön pedig előforhogy cselekvési tervek híján ennek súlyos dul, hogy mindössze 400 mm körüli évenkövetkezményei lehetnek: árvíztől a vízhi- te. Ez utóbbi térség, valamint a Duna–Tisza ányig – véli Kóthay László, a Környezetvé- köze az ország két legszárazabb vidéke. delmi és Vízügyi Minisztérium szakállamA csapadékmennyiség nyugatról keletre, titkára. A hazai vízhelyzet legfontosabb illetve délről északra haladva egyre csökkérdéseiről beszélgettünk vele. ken a Kárpát-medencében. Ezzel a tényeAz elmúlt években többször is veszélyes zővel eddig is számolni kellett. Az utóbbi árhullám vonult le a Berettyó folyón. Ez az években azonban egy addig nem tapasztalt egyik szomorú jele a változásnak. 2006 ta- változásra lettek figyelmesek a szakembevaszán például megrakott vagonokkal kel- rek. lett terhelni a Szeghalomnál átmenő vasúti – Az átlagos éves csapadékmennyiség hidat, mivel attól lehetett tartani, hogy a ugyanannyi maradt, csakhogy míg korábsoha nem látott magasságúra duzzadt víz- ban viszonylag egyenletesen oszlott meg tömeg elsodorja. A Berettyó mentén 23 az egyes évszakok között, addig ez a rend hazai település 700 ezer lakóját érinti az mára teljesen felborulni látszik. Mindezeárvízi védekezés, a mentés, a kiürítés és a ket megbízható, hosszú távú megfigyelések védelem megszervezése pedig számottevő alapján lehet kijelenteni, hiszen Magyarorerőforrásokat igényel. Szükség van a szo- szágon – Európában az elsők között – több ros együttműködésre a magyar társszerve- mint 150 éve méri a csapadékadatokat a zetek, valamint a hazai és a román szervek vízügyi és a meteorológiai szolgálat, így között. Ehhez pedig gyorsítani kell az in- van mire alapoznunk az állításokat. Most formációáramlást. Ennek megvalósítására is megfigyelhetők az eddig jellemző, 7–15 és a lakosság biztonságának fokozása érde- éves szárazabb, illetve nedvesebb periódukében 2007-ben közös fejlesztésbe kezdtek sok. 1992 és 1997 között egyértelműen száa folyó mentén működő magyar és román razabb időszak volt, míg 1998-ban csapadétárshatóságok, uniós tákosabb időszak kezdődött, …az egyenletesség mogatással. Így újabb mode ez az év más változást megszűnik, és mindbilizálható, illetve helyhez is hozott. Korábban a júössze öt-hat nagy kötött berendezéseket tenius volt a legcsapadékoesőzés vagy havazás lepítenek. Ezek azonnasabb hónap, a nyár vialkalmával jön le az li adatokat szolgáltatnak. szonylag száraz volt, míg egész éves csapadékKiépítik a továbbításhoz ősszel, télen és tavasszal mennyiség. szükséges informatikai egyenletes volt a csapaeszközöket is, az adatok dék eloszlása. Az 1998-as értékelésére pedig olyan programokat al- évtől kezdve azonban egyre inkább azt takalmaznak, amelyek összhangban vannak pasztaljuk, hogy az egyenletesség megszűa román fél által használt rendszerrel. A nik, és mindössze öt-hat nagy esőzés vagy védekezés meggyorsítására nagy szükség havazás alkalmával jön le az egész éves van, hiszen Európában, benne hazánkban csapadékmennyiség. A változásba illeszkeis, az árvíz az egyik legveszélyesebb és leg- dik az a jelenség is, hogy a kevés nyári eső több áldozatot követelő természeti kataszt- egyre inkább heves, trópusi zivatarokra rófa. A Kárpát-medencében drámaian meg- jellemző felhőszakadás formájában hullik. változott viszonyokat jelzi, hogy a Tiszán a Úgy vélem, hogy mindez az egész bolygót legsúlyosabb és leghosszabb ideig tartó ár- érintő klímaváltozás jele lehet a Kárpátvizek az ezredforduló éveiben alakultak ki. medencében. Ez nagy próbatétel nemcsak a Nem jobb a helyzet a Dunán sem. vízügyi szakemberek, hanem a mezőgazdaA szakemberek szerint rendkívül ösz- ság és végső soron minden itt élő számára szetett okok állnak a jelenség mögött. Eze- – emelte ki Kóthay László. ket abban lehet összefoglalni, hogy megA szakállamtitkár megjegyezte: mivel a változott a felszíni vízháztartási rendszer. csapadék kevés alkalommal, de akkor nagy

DISPUTA Főtér

Beszélgetés Kóthay Lászlóval

9

DISPUTA Főtér

mennyiségben hullik, nem tud beszivárog- a vizet, ehhez azonban tározókat kellene ni a talajba, s ez megváltoztatja a koráb- építeni, erre azonban nincsenek országos bi eloszlást, amely szerint a víz harmada átfogó tervek. Az mindenesetre előremutaelpárolog, harmada a földbe kerül, harma- tó, hogy az egyes térségek vízpótlására már da pedig a patakokat és folyókat táplálja. vannak kidolgozott elképzelések, ilyen a A jelenséghez az ember Civaqua program Debrecen környékére, de is hozzájárul, hiszen a van terv a Homok-hátság, a Duna–Tisza Kóthay László 1963-ban lakott területeken egyre köze vízpótlására, és létrejött a Tisza–Köszületett Debrecenben. Istöbb a burkolt felület rös Völgye Együttműködő Vízgazdálkodási koláit is itt végezte, de diplomáját már a Budapes– onnan ugyancsak el- Rendszer is. A Vásárhelyi-terv továbbvitele ti Műszaki Egyetemen szefolyik vagy elpárolog a is fontos lenne, mert ez is tartalmaz elemerezte építőmérnöki szakon víz. Így a hirtelen lezúket arra, hogyan lehet itt tartani a vizet, 1987-ben. Négy év múlva duló nagy mennyiségű és vidékfejlesztési elemei is vannak, bár az a Budapesti Közgazdaságcsapadék vagy belvizet árvíz ellen nyújt igazi műszaki megoldásotudományi Egyetemen is lediplomázott. A műszaki okoz, vagy a folyóba ke- kat. A tározók építése azért is lassú folyaegyetem elvégzése után a rülve árvizet. Ez a jelen- mat, mert sok helyen ütközik a terület tuTiszántúli Vízügyi Igazgatóség lehet az egyik leg- lajdonosának hasznosítási elképzeléseivel. ságon kezdett dolgozni, vízjelentősebb kiváltója az Jelentős érdekkülönbség van a tájgazdálhasznosítási ügyintézőként. ezredforduló környé- kodás és a természetvédelem, valamint a 1992-től a Tivizig vízrendezési és vízhasznosítási oszki rekordmagasságú ár- vízgazdálkodás között, ami akadályozza tályvezetője, majd 1999-től vizeknek. Az egyenet- az előrejutást. A vízügyi szakemberek a az intézmény igazgatója. len csapadékeloszlás a vizet erőforrásnak tekintik, amellyel gaz2007. július elsejétől a körfolyók vízhozamának dálkodni kell – méghozzá minél hatékonyezetvédelmi és vízügyi is drámai ingadozását nyabban. Ezt akadályozza, hogy az ország minisztériumban vízügyi szakállamtitkár. eredményezi, próbára területének több mint 23 százaléka védetttéve az élővilágot és a séget élvez a Natura 2000 Programban, így vizet hasznosító embert itt nagyon nehezen lehet bármit is változis. Kóthay László a Tiszát hozta fel pél- tatni. Pedig szükség lenne árvíztározók és dának: a folyó vízhozama az egyik évben átmeneti belvíztározók építésére, és olyan 2000 köbméter/másodpercről 40 köb- területekre, ahol gazdálkodni lehet a vízméterre csökkent – néhány hónap alatt. zel. Arra nincs kidolgozott elképzelés, miA vízügyi szakemberek megfigyelései sze- ként lehetne kompenzálni a vízgazdálkorint egyre inkább az a jellemző, hogy a dásból a védettség miatt kieső területeket. nagy csapadékmennyiség után hirtelen Megoldás lehetne, ha a kevésbé értékes vivízbőség keletkezik a folyókban. Ez árvíz dékeket hasznosítani tudnánk ilyen célból. formájában gyorsan levonul, majd újból Ehhez persze szükség lenne egy országos hosszú, száraz periódus kezdődik – ekkor vízgazdálkodási stratégia kidolgozására, túl kevés a víz. hiszen a legutóbbi 1995-ben készült, azóta – Mindebből az következik, hogy fel azonban megváltoztak a viszonyok. Szakkell készülnünk a csapadékos időszakban államtitkárként azon dolgozom, hogy az a szárazságra, a szárazságban pedig a ké- év végére elkészüljön a stratégia, és jövősőbbiekben egyszerre lezúduló égi áldásra. re elkezdődhessen a gyakorlati megvalósíA helyzetet más tényezők tás – tette hozzá Kóthay A száraz időszakokra is nehezítik. Hazánk felLászló. felkészülve itt kell tarszíni vízének 95 százaléNemcsak a felszítanunk a vizet, ehhez ka a szomszédos országokni, hanem a felszín alatazonban tározókat ból származik, és csak 5 ti vízkészlet megőrzésékellene építeni, erre százalék keletkezik helyvel is foglalkozni kell. Ez azonban nincsenek orben. Így szinte teljes méra vízmennyiség évezredek szágos átfogó tervek. tékben ki vagyunk szolalatt gyülemlett fel a felgáltatva a felvízi országok szín alatti vízzáró rétevízgazdálkodásának. S együttműködési gek kőzetei között. Nem tévesztendő össze megállapodások szabályozzák, hogy mely a talajvízzel, amely a vízzáró rétegek föország vízügyi szerveinek milyen felada- lött, a felszínhez közel található, és ennek tai vannak. A medencejellegből fakadó- szintje erősen függ a csapadékmennyian hazánk elsősorban átvezeti területén a ségtől. A felszín alatti víznek több fajtávizet, és szinte semmit sem használ fel be- ja is van, ennek megfelelően különbözik a lőle. Ezen a helyzeten változtatni kell, az hasznosítás és a kitermelés módja is. Az itt 10 új viszonyokhoz alkalmazkodva. A száraz található víz egy része ivóvíz, a mélyebb időszakokra felkészülve itt kell tartanunk rétegekben pedig különböző hőmérsékle-

DISPUTA Főtér

tű termálvíz van, amely hasznosítható tu- kőzetekből ezek az anyagok oldódnak ki. risztikai és gyógyászati célokra, valamint Ilyen az Észak- és a Dél-Alföld vidéke is: ott energiát lehet belőle termelni. Magyaror- a felszín alatti víz 95 százalékát tisztítaszág termálvíz-nagyhatalomnak számít, ni kell. Mivel az uniós előírások szigorúbb hiszen szinte bárhova lefúrhatunk, min- határértékeket szabnak meg ezekből az ásdenhol megtalálható. ványi anyagokból, ezért az országban – el– Hazánk az ivóvízbázis kétharma- sőként a térségben – 2015-ig tartó projekt dát a felszín alatti vízből nyeri, ezért na- indult a víz megtisztítására. gyon fontos megóvni ennek tisztaságát, – A határidő igazodik az EU vízkerethiszen ez is elszennyeződhet. 1996-ban a irányelvéhez, amely kimondja, hogy 2015-ig vízügyi ágazat átfogó véjó állapotba kell hozni a 1996-ban a vízügyi delmi programot indított vizeket. A kezdeményeágazat átfogó védelmi Magyarországon a felszín zés Angliából indult, ahol programot indított alatti vízbázisok megóvá1986-ban a part menti teMagyarországon a felsára. Ennek során első lérületeken ismerték fel előszín alatti vízbázisok pésben felmértük, hogy ször, hogy az innen nyert megóvására. milyen sérülékeny források víz rosszabb minőségű, vannak, illetve, hogy ezek mint a belső vidékeken. mennyire veszélyeztetettek. Eddig a diag- 2000-ben az Unió szabályozást fogadott el nosztizálás során a felszín alatti ivóvízbá- arról, hogy minél jobb állapotba kell hozni zisok háromnegyedét sikerült felmérni. A a vizeket, ügyelve az ökológiai egyensúly fennmaradó rész vizsgálatát EU-s pályázat- fenntartására is. A vízkeret-irányelv tiból szeretnénk befejezni, legkésőbb 2013-ig. pizálja a vízfajtákat, és meghatározza az A felmérés során minden kút környékén elérni kívánt célállapotot is. Így megkükijelöltük az úgynevezett védőkörzetet, lönbözteti az ivóvizet, a szennyvizet, a amely akár több kilométeres is lehet a for- mezőgazdasági és ipari hasznosítású vizet rás körül. Ennek lényege, hogy e területen stb., valamint rögzíti ezek ökológiai álbelül nem lehet olyan szennyező forrás – lapotát is. A rögzített célok eléréshez inmég állattartó telep sem! –, ahonnan a tézkedési terveket alkot. Ezeket az egyes szennyező anyag 50 éven tagországoknak teljesíteMivel a vízkeret-iránybelül eléri az ivóvízbázist. niük kell. Mivel a vízkeelv az árvízzel nem A védőkörzet kijelölése ret-irányelv az árvízzel foglalkozott elégután a második fázis a vénem foglalkozott eléggé, gé, magyar közbenjádelembe helyezés, amely magyar közbenjárásra az rásra az Európai Unió során a hatóság korlátozza Európai Unió 2007-ben el2007-ben elfogadta az a körzeten belül zajló tefogadta az árvízdirektívát, árvízdirektívát. vékenységet. A harmadik amely többek között tarlépés az úgynevezett vétalmazza az általános eljádelemben tartás, tehát mindennemű szeny- rási elveket, cselekvésterveket a lakosság nyezés megakadályozása. Sajnos a folya- tájékoztatására, kitelepítésére, valamint mat nagyon lassan halad, hiszen egy-egy az élet- és vagyonvédelmi intézkedéseket. területnek számtalan tulajdonosa lehet, Ennek kidolgozásában aktív szerepet válakiket nehéz felkutatni, velük egyeztetni laltak a magyar vízügyi szakemberek, és kell, ráadásul sokan ellenérdekeltek az in- jómagam is bekapcsolódtam a munkába – gatlanuk védelembe helyezésében – ismer- mondta Kóthay László. tette Kóthay László. A kockázatelemzéseket és az azok alapA szakállamtitkár úgy véli: a magyar la- ján elkészülő kockázati térképeket 2022-re kosság tiszta vizet iszik, így nem kell tar- kell megvalósítani, és hatévente felül kell tani attól, hogy bárkinek baja lehet a csap- vizsgálni. A szakember az idei év legfonvíztől. Ennek ellenére az országban vannak tosabb feladatának a vízgyűjtő gazdálkoolyan térségek, amelyekben a mélységi dási tervek elkészítését nevezte, mondván, vizek vas-, arzén- és mangántartalma na- ebben a lakosság közreműködését is kérni gyobb a megengedettnél, mivel a vízzáró kell és minden érintett véleményét.

11

Fecske Csaba

Szétszálazódom a csont a húsban nyöszörög a lélek halkan szöszmötöl kívül férfi belül kölyök szememből a kék egyre dől

DISPUTA Macskakő

petyhüdt a hús szám füstszagú szívem salakhegy gőzölög kibámul belőlem a bú múltamba visszahőkölök

12

magamra kéne találni végre ugyan hol vesztem el tán megtudom a halál mi jót kínál s most hol vesztegel az ellobbant perc hamuját az Isten szemébe szórom amint a tű fokán húz át szép lassan szétszálazódom

A Debreceni Disputa olvasói gyakran találkozhatnak e rovatban Fecske Csaba verseivel. Ezúton köszöntjük a költőt hatvanadik születésnapja alkalmából, gratulálva a József Attila díjhoz.

Anélkül hogy tudnám megértő vagyok hallgatok róla mint sötétjében a szén hogy elmúlt a tavalyi év egy sokat igérő szép tavasz elmúltak napok amelyekben benne voltam nyakig nemcsak megértő óvatos is vagyok bennem te ne keresd önmagad senki se keresse amit elveszített vagyok mint földben a gyökér hallgatag vajon ez ami van mind jár nekem következmények nélkül bezsebelhetem magamévá tehetem azt ami a másé (is) esetleg mindenkié elhiggyem-e hogy olyan sok szót meg tudok tölteni magammal annyi évet valóban én vagyok ez a sok hihetem-e zörögnek a hajnali város első villamosai az egyiken egy itt felejtett év mosolygós kalauznője kezében csillogó lyukasztó zötyögünk át a városon az obligát kérdésként heverő Széchenyi utcán válasz nélkül ő már ha él se létezik a menetjegy is érvénytelen még a csilingelés is az a kirakatok üvegét bezúzta a félhomály

az idő átsüvítenek sorsok szavak létem picike hamuját a semmibe szórva mintha hosszú idő után kisütött volna a nap pedig csak rám mosolyogtál olyan volt ez a mosoly mint fényfolt a fák alatt sietve lépek át egyik pillanatból a másikba mintha ismeretlen szobába nyitnék ahova mindig is vágytam anélkül hogy tudnám mi van ott

DISPUTA Macskakő

izgatott eső siratja a fényes múltat mely jelen korában szebbre volt hivatott lassan már magamnak sem vagyok elég ne azonosíts avval akit még szeretni tudtál átfúj rajtam jeges huzatként

13

Halálok akár elátkozott királylány is lehetett kék bundájú angórám csaknem akkora mint én megreccsent alattam a létra amint a ketrecből kivéve igyekeztem vele lefelé hogy a kertbe vigyem a fák alá szép bundáján felsikoltott a fény olyan fölöslegesen és bántóan sütött a nap mint akkor is amikor atyuska felborult a karosszékkel az udvaron és cseréppipája összetört nem volt kár érte hiszen úgyse gyújthatott volna rá többé egyszercsak azt vettem észre a szomszéd házból eltűnt Anna néni hova lett senki se tudja magának kopog a dió a kertben senki sem húz vizet a kútból egyre légyszarosabb az őszi ablak ezüstje különös nagyon különös az egész mondhatom szomorú ezerkilencszázhetvenhat november végén térdig érő hó esett el kellett lapátolni a havat végig az útról hogy a koporsóval megközelíthessük nagyanyám sírját aki az öregek szerint hajdan a legszebb lány volt a faluban

DISPUTA Macskakő

évek múlnak évtizedek érzem a földszagot félek árnyakat gyűjtök mindenféle halálokat félelmem takargatása céljából sokat ígérő szép mondatokat

14

Fecske Csabának „Írás vagyunk s a kéz mely eltöröl” Kovács András Ferenc

Korpa Tamás

Első életem

DISPUTA Macskakő

Írás vagyunk s a kéz mely eltöröl: a Vagynak írás vagyunk ahol lesznek egyszer (most hagynak) és nem vannak de lesznek megyünk északra lesznek s a Méget mint féket vagy kilincset mi él és folyton éget lenyomjuk – bélyegként adjuk ki a crô-magnon-i erdőséget írás vagyunk s a kéz mely eltöröl kiázott zöldtea kiázott barna filter portrékép kandallók fölött és üveghíd mi épp ennyit bír el leszünk hogy vannak ujjainkra a maszkok ráolvadnak ujjaink lesznek a maszkok s mint két bábjátékos zsebretett kézzel egyszerre felkiáltunk: halasztok a crô-magnon-i rengetegben vagy startoló tablettás szelekben víznyelőkből mint korsók belső faláról kapaszkodó gabona- és gejzíristenekkel s a mostari híd két félpillérén két félmondatból mint csészéből lassan zuhannak a betűk kamikázéi arcodra kifent fű hull őszvégi avar Írás vagyunk s a Kéz: mely ápol s eltakar.

15

Szálinger Balázs

Szauna első monológja* Mézédes, puha gőzzel él az ember Nagy csörték szünetében, és a hosszú Havú Karjala életunt világát Itt izzadja ki, hogy továbbmehessen Gyújtogatni.        Ezer tavon beállott Ezer jégtükör és tarolt fehérség. Rókák és szomorú szemű hiúzok Élnek itt nyomorultul – ím: a Semmi. Mintha isteni fegyverek közismert Gyakorlótere lenne: itt varázsolt Gyerekként Zeusz, itt dobált Thor isten Műanyag kalapácsot, itt tanult meg A Természet erőt mutatni – végül Belehíztak a rombolás övébe, S Délre mentek, ahol nemes borokkal Koccintottak az elhagyott vidékre. Amit hagytak… ez itt. Halott, lehasznált, Széttúrt óvodaudvar. Egy szemétdomb, Ahol úrnak a legkisebb, a szeplős Kis Ukkó maradt, aki nem talált egy Déli fajt se magának: egy mezőnyi Marhacsorda sem állt elé imádni. Teremtményei jószerént ütöttek, Mint az alma a déli fák alatt. Csak Arra jók, hogy unalmasan ne teljen Az idő. Verekednek és… időznek. Ukkó szórakozik.        Hogy el ne haljon Végtagjuk, remegő kezekkel engem Alkotott meg, a nagyszerű Szaunát. Mint Délen az udvari véce, úgy magaslik Minden északi ház fagyos tövében A kis fülke, a csönd meleg világa.

DISPUTA Macskakő

Meglódítom a vér nemes folyását. Erősítem a kard szoros fogását. Belém párlik a harc, a harc alatti Gyűlölet. Falaim vizes penésze Belebőrzik a titkaikba. Látom, Mit gondolnak, erőt miből szereznek, S kimutatja a falra száradó só Azt is, hogy kinek vagyonára, Altestére, fejére törnek éppen.

16

Ez a mostani? Hős. Komor, kopottas. Vejnemöjnen a név, sokat nem ígér, De azt: tartja. Öreg, hisz egy öreg nép Fia, és türelemre int a sajtó: Idő kell, hogy a régi, jó erőnlét Visszaszálljon a megtapadt inakba. Részlet a Kalevala Csokonai Színházban április 4-én bemutatandó színpadi feldolgozásából

*

Ez a váz, ami itt kiált szakértő Kőműves kezekért, az államunk. Világos, Rajzú, nagyszerű épület fog itt majd Állni, hogyha a hősi nép falazni Kezd, tetőt remekel, kigyúl a lángja A kályhának, az égre füst tolódik. Ehhez tartson az elkövetkezőkben Minden nagy mese, semmi kósza öncél Ne térítsen az út csapái mellé. Ukkó mennyezetet tapaszt az égre, Ő a legnehezebbet állta, és mi, Emberek, csak a többivel vesződjünk.

A szauna monológja      Tessék, a végtelen víz. Nem, nem hiszem, hogy kőbe vésett Vágyuk lett volna, elérték mégis. Amit könnyűnek tudtak a régi rendben, Levegősnek, kiszámítottnak, A felszínen meg csak az jelenhet. A nehéz Dolgok alattam kezdik harcukat A mindent felélő tengeri sóval S a vízoszloppal, ami hosszabbodik. Apály s dagály: már lényegtelen játék, A Hold is unja, nem fordíthatja mégsem Másfele arcát, fogy, telik, és ciklusához Nem igazodnak nőstények sejtjei. Lehet tájnak nevezni ezt a… helyszínt, Ahol csak a könnyű dolgok maradtak?

Fahasábok… azok is itt csacsognak Magukon a mélyben rekedt fejszék nyomával, Emlékezetükben férfierő. Ez a kettő: a játék s a keménység Képei úsznak – mint a Föld Teljes hagyománya, de mint a Föld Egyetlen képisége is, magán, a Földön…

DISPUTA Macskakő

Piros, kék, zöld, sárga színekkel Gyermeki plasztikjátékok lebegnek Milliószám áramlatokra ülve, Tesznek egy kört a bolygón, de közben           Semmi se változik.

17

… és én, a Szauna, mint egy halott faj Fekete Doboza.         Bennem a Gondolat, Hogy minden tárgy, cél s építmény közül Én voltam a legeslegfontosabb. A falamba ivódott képletekből Történeteket rakok ki magamban, Eljátszatok anyagtalan szerelmet, Ha kell, hozzá isteneket teremtek, Nem terhel gőz, se szén –               s a bolygó Egyetlen szárazon maradt terében Viszonyrendszereket szikráztatok. Ha túlhevülök, lehűlök nemesen, S magamba nézek: semmi sem hiányzik.

DISPUTA Macskakő

Ami fontos: ugyanúgy ölelem.

18

Vasárnap. A szív árnyéka sehol. A szavaké csupán. (Úgyse védik meg szívedet.) Hosszú hazugságok éjszakája után megszegett kenyér; megszegett ígéret. Ez is, az is száraz. Nincs választék – se válasz, hogy hogyan lehet költeményszámba venni a sebeket, a verejtékező magányt? Emberi mentsvár, összezúzva heversz! – elvétetett már tőled minden. (Erre mondanák vajon, hogy a műgyűjtő is morog, ha a hatalom álarcai mint holmi bebalzsamozott gipszszobor-másolatok?)

Lászlóffy Csaba

Zsoltár a provincián

Rohantál s alábuktál az után, ami megilletett. A csőcselék a romokon legel – mindig legalizálni kell a földtulajdont s az ihletet. Országom meddig terül el; s ki a helytartó? Senki sem felel. Láthatatlannal játszó balek-kéz, a hangosodó űrből fényzsinór hull eléd (megáll, ha maradt ész!) Elindulni a teremtés nyomain (senki se követ) – falkában viszolyg a kín, forog az agy; esély semennyi, csak iszonyú csődtömeg.

mennydörgés, gonoszság, vagy a szépség – a szellemé! – valami mindig feldúl. Dilettáns, bunkó írnokok, és sok, lakájból-lett-úr (ti, sakál vigyorú „újlovagok”): kaparjátok el árnyékát az oroszlánnak! Álmot láttam, Freud: a »polgárbagázsnak« színe-javából államférfi lett! Sátoros ünnepek – bűnös ösztönöké –; városatyák, zabáljatok, vedeljetek,

DISPUTA Macskakő

Igazságod visszahanyatlik (a hulla már nincs abban a morbid helyzetben, hogy kétségbe essék);

19

de aztán mossatok kezet az áldott állapotú asszonyok színe elé lépve. (Csak, jaj, nehogy szörny másszon ki méhükből!) A jégarcú, a kőarcú jövőtől elfordulnak a teremtmények, még hogyha a lobogó gyűlölet Isten különös ajándéka lenne is. Az ég ügyei mint »magas államügyek«, mitől a fél-buzi is begerjed*, ha hisz (lám, mit érnek öled és csípőd kincsei!), ám a legbizarrabb divat is visszahőköl: nincsen vele mit kezdeni. Váltakoznak zsoldos és hóhér korok – túlzás ma „karóba, fára húzni föl magad” –, mégse csitulj a műkedvelő demokrácia bűnrossz balkáni kotyvaléka s a bűzlő gőg előtt, amíg él fiad. Vasárnap. Szerencsére a parlamentben csak holnap lehet artikulálni, tűrhető módon talán. Addig: a sziklabérc helyett csupa törött cserépdarab.          * (Az ember mivel könnyíthet magán, ha nem ismernek magukra a végszavak?) 1987–2007 Zárlat

DISPUTA Macskakő

Talán a vég (a pont után is fájlak) ki mit akar (mit NEM akar! – talán) talán mert túl régóta s mindig várlak talán ki sem deríthető talány csak fáradt pihegés csak halovány holdpára tán izzasztó ideg-párlat vagy némán mélyen pusztító viszály a túl kevés fény és talán az árnyak csigolyát velőt érintő magánya a lélek ránca – mi olyan sivár tán a gyermekkor tükrének homálya? mi fojtogat ha már a rák kivár? – talán csak üresjárat visszavárlak ha ki nem hűt az űrt utánzó zárlat

20

2007. október

Dürrenmatt: János király

*

„Hazám helyett”* „a világ konc és újra konc” A mozdulatlanra figyelj, mit zord égborulás fed el, amiben egyetértenél vele – velem! – a sejt, a vér (mi hiányzik: idő? a hely?); combod világít, rezdül a felszín, talán Tusnád tava(!), csak képzelgés: a völgy, a vár; veszettül forgó sohamár – hadak tűntével tört haza. Mikszáth-derünk, Ady-sebünk – ki hívta volt ki ellenünk a vihart? mondjátok, ki volt? Szemről a hályogot! – a bolt úgyis bezárt, és mindenünk odaveszett; más dönti le erdőd (szálfának nincs helye); botorkálj az irtásokon… Vak? elvakult? – ne vedd zokon nincs tanú, csak szerepcsere: szolgáld azt, aki fejbe vert. Ahol a nemzet térdepelt: Világos szörnye sem hagyott annyi kétséget, gyásznapot; a fájdalom is fölemelt.

DISPUTA Macskakő

Idő, infantilis agyú, párducbajszod szúr, vérszagú – a bűn lemoshatatlanul emléknél mélyebben lapul. Csak áldozat van, nincs tanú.

*

  Rába Györgynek hatvan év után – 2007. június

21

Jász Attila

sohane Borges Lao-cét olvas, én Borgest stb. mert soha nem ugyanaz a szem néz rád vissza ha arcom vak rozsdás tükrében látod a tűnő perc örök az ég átfog mert minden üres ha nem az élet vizét issza másban ne higgy és soha ne nézz vissza

asemmiis ua. a másik oldalról Kosztolányival áthatolhatatlan sötétség akár a tinta az ég hulló csillag a minta és kék feketeség csak nézel felfelé most valahogy a szív fényével kellene látnod része vagy ugyan az üveggolyónyi földnek de a semmi is átfog

afákalól DISPUTA Macskakő

Friedrich Hölderlinnek

22

verssorait fölszedheti bárki tottyadt s túlérett gyümölcsként a fák alól vagy kőkeményen a jeges későőszi pocsolyákból zamata változatlan

mára F. H.-nel az élet túlfelén rothadó körteként zörgő sárga fűben megsebzett már a digitális kor szélkakasának rozsdátlan körme

„Kiszáradt a tóbúl mind a sár, mind a víz…” Bizony, sokáig gondot okozott a jó minőségű víz előteremtése a városban. Pedig felszíni vizek dolgában nem is álltunk olyan rosszul. Itt van mindjárt a népdalunk: „Debrecennek van egy vize” – mondja, majd folytatja is: „Kinek Hortobágy a neve”… A Hortobágy folyó a huszadik század közepéig valóban a város határát jelentette, ám ivóvíz dolgában éppúgy nem könnyített településünk helyzetén, mint a Tisza , ami nyugat felől szintén „debreceni” folyónak számított, még ha csupán alig kilométernyi szakaszon is. (Debrecennek a Tiszától Vámospércsig terjedő határa egyébként világviszonylatban is tekintélyesnek számított, kiterjedése nagyobb volt, mint a korabeli New York vagy London területe.) Sorrendben csak harmadik vízfolyásunk a Tócó, amelyik azonban a debreceni-

A 19. és 20. században az út- és vasútépítők, a szántóföldek létesítői és a lakóterületek kialakítói egyaránt „ellenségnek” tekintették vizeket, igyekeztek hát minél

Víz nélküli Debrecen?

Nehogy azt higgyük, hogy a város vizeinek számbavételét ezzel kimerítettük. Már Jókai felfigyelt arra az adatra, mely szerint „I. Lipót diplomája is a Debrecennek engedélyezett vámszedésre nézve okul azt hozza fel, hogy ’Döbröczön város völgyes, lapályos és sáros helyen fekszik’”. Volt is víz a város határában bőven. Hogy men�nyi? Zoltai Lajos 1935-ben jelentette meg ma is igen értékesnek számító munkáját, melynek a következő címet adta: Debrecen vizei: folyók, folyások, völgyek, erek, fokok. Tavak, fertők, fenekek, laposok, mocsarak, rétek, tiszták. Árkok, csatornák, gátak, kutak. A város egykori tudós kutatója régi térképek és levéltári források alapján állította össze tanulmányát, amelyben több mint 170 különféle álló- és folyóvizet sorol fel a „víz nélkülinek” tartott Debrecen határából. Bár a város mai belterületére ezekből aránylag kevesebb jutott, és inkább hortobágyi, erdőspusztai vizekből állt össze a lajstrom, azt tudjuk, hogy például tó állt a Déri Múzeum helyén (Paptava), a Honvédtemető területén (Csige tava) vagy a Tócóskert közelében is (Kenderáztató). Nyilvánvaló, hogy Debrecen egyes birtokainak elvesztésével számos álló- és folyóvíztől is megszabadult. Ráadásul Zoltai is elismerte, hogy az a világ, amelyben minden négyzetmérföldre átlagban tíz különböző víz jutott, már a múlté. Csak addig tartott, „míg minden vízborította földet kultúra szolgálatába nem állítottak és minden libaruca úsztató tavacskát ki nem szárítottak. Annak előtte a Tisza évről évre megismétlődő áradásai, meg a csapadékok részint állandóan, részint ideiglenesen Debrecen határának tetemes részét borították el vízzel, öntözték meg és tették termékenyebbé a szomjas földet.”

Pásti Csaba

Valóban jogos lenne hát a címbeli jelző? A régmúltban vajon hogy álltak a debreceniek a víz dolgával? És vajon mit hoz a jövő? Ha néhány évtized múlva külföldi utazó látogatna el Debrecenbe, vajon mit jegyezne fel a naplójába? Víz nélküli településről írna, vagy úgy mutatná be településünket, mint a vizek városát? Talán a múlt és a jelen állapotának rövid felvázolása után a jövőbe is könnyebb lesz bepillantást nyernünk.

ek számára a legjelentősebb volt. „Egy hajdankorban nagyszerű [értsd: nagy méretű] folyam beiszaposodott medre gyanánt tű” – írják róla már 1875-ben. Egykor vízimalmok működtek rajta, a városi tanács 1554-ben eltiltotta az idegeneket a Tócó tavában való halászástól, 1645-ben pedig a debreceni szűcsöket tartotta távol attól, hogy a halászatra alkalmas Tócó vizét beszen�nyezzék. Az sem véletlen, hogy a város körüli első települések nyomait is a Tócó völgyében találták a régészek.

DISPUTA Kapualj

É

vszázadokon át sokan tekintettek úgy városunkra, mint egy nagy alföldi falura, ahol sem hegyek, sem folyók nincsenek, és már a település puszta jelenléte is a megfejthetetlen talányok közé tartozik. Talán a legtöbbször Robert Townson angliai utazó 1793-ban feljegyzett sorait szeretik idézni városunk „víznélküliségének” illusztrálására: „Miféle körülményeknek köszönheti létrejöttét, nem tudom. Megfejthetetlen, mi vehetett rá harmincezer embert, hogy olyan tájat válasszon lakóhelyéül, ahol se forrás, se folyó, sem építőanyag nincsen.” Nem kívánom bírálni a skót Királyi Társaság tagját, hiszen megtette ezt helyettem sokkal illőbb szavakkal Szabó Magda is a Régimódi történetben. Annyit azonban már most érdemes leszögezni, hogy Debrecennek volt forrása és folyója is. (Építőanyagot Townson idején még csak a téglavetők biztosítottak, de alig egy évszázaddal később már jó néhány téglagyár is működött városunkban, csak hogy végleg megcáfolják a messziről jött embert.)

23

DISPUTA Kapualj 24

hatékonyabban megszabadulni tőlük. A lecsapolási, csatornázási munkálatokból Debrecen sem maradt ki, legnagyobb hatása az 1890-ben megalakult Alsónyírvízszabályozó Társulat működésének volt. Csaknem ezer kilométernyi csatorna létesítésével 1939-re oldották meg az egészségügyi és mezőgazdasági szempontból egyaránt károsnak tartott nyírvizek levezetését. Pedig voltak, akik már a munkálatok megkezdésekor tartottak a tájátalakítás negatív hatásaitól. „Nem fogja-e a kedvező hatást károsan ellensulyozni a nyiri belvizeknek részben már keresztűl vitt, részben folyamatban levő lecsapolása, a mint azt e nagy és költséges mű ellenzői hangoztatják, az kérdéses dolog; annyi azonban bizonyos, hogy nem egészen jogosúlatlan azok álláspontja, kik aggódva tekintenek a káros következményekre, melyeket az ily nagy vidékre kiható elpárolgási terület kiszárítása égalji tekintetben okozhat” – összegzi a félelmeket Szivos Géza, 1891-ben. A növényföldrajzilag a Nyírségbe tartozó Erdőspuszták képe valóban megváltozott. A 19. században még lápok, rétek és nyírvizek sokasága tarkította itt a tájat. Ma már nyilvánvaló, hogy a terület kiszárítása komoly következménnyel járt az élővilágra nézve, de sokat rontott a terület tájképi értékén is. Ráadásul csapadékos időben komoly belvízkárok is keletkeztek, s erre megoldást kellett keresni. Az erdészeti és vízügyi vezetés ekkor összefogott, és ennek meg is lett az eredménye. A korábbi gyors vízlevezetés helyett igyekeztek a tavaszi belvizek visszatartását tározók megépítésével biztosítani. A 70-es években kialakított jóléti tavak az Erdőspusztákon eredetileg ezt a célt szolgálták. Ekkor hozták létre a Vekeri, a Fancsika (I, II, II), a Mézeshegyi tavakat, a Halápi és Bodzás víztározókat és társaikat, amelyek több mint 9 millió köbméternyi vizet tudnak tárolni. A létrehozott tavakkal sikerült közkedvelt kirándulóhelyeket is teremteni, ráadásul a lerontott ökológiai állapotok is javultak. Az erdőspusztai tavak nemcsak a horgászok, hanem számos vízimadárfaj számára is fontosak, így a természeti értékek megtartásában is jelentős szerepet töltenek be. A ma még csak tervben létező CIVAQUA program – ha megfelelő módon, a természetvédelmi szempontok figyelembevételével valósítják meg – talán tovább javíthat Debrecen vidékének környezeti állapotán. A program keretében számos új víztározó létesülne, megoldódna a jelenlegi tavak és a Nagyerdő vízellátása is, és merőben új, remélhetőleg

jobb és gazdagabb vizes élőhelyek alakulnának ki. Hogyan öntünk tiszta vizet a pohárba? Azt hihetnénk, hogy a számos felszíni víz megléte idején nem volt különösebb gond az ivóvíz biztosításával. Nem is a mennyiség, hanem a minőség jelentette a fő problémát. A város keleti felén, ahol főleg homoktalajt találunk, a kutak vize is jobb minőségű volt. A Tócó jobb partján, a város nyugati felén azonban a löszös, agyagos talajba ásott kutak vize könnyebben szennyeződött, ráadásul itt a város szintkülönbségeiből adódóan a felszín feletti és alatti vizek egyaránt délnyugati irányba áramlanak. A szinte minden háznál jellemző állattartás, a trágya elhelyezése azt eredményezte, hogy az ásott kutak vize elszennyeződött. A növekvő népesség ellátását a városközponttól távolabb eső, jobb vizű kutakból biztosították, ami komoly anyagi áldozattal járt. 1826-ban már felmerült annak a gondolata is, hogy a Nagyerdőn található jó minőségű kút vizét csövekkel vezessék be a belvárosba. Beck Pál, majd később Semsey Jób királyi biztosok felvetésére a kivitelezési tervek ugyan elkészültek, sőt utóbb, a homokkerti és a Várad utcai kutak vizét is felhasználva, az egész várost is ellátták volna, de aztán mégsem vált valóra a jobbító szándék. A vizet továbbra is hordókban szállították. Dr. Dunka Sándor munkájából is kiderül, hogy „[e]z hatalmas mennyiséget jelentett. Egy 1834-ből származó kimutatás szerint azokhoz a házakhoz, melyek a naponkénti szállítást igényelték, naponta 13 veder vizet szállítottak. 1837 februárjától októberig a közintézmények és a katonaság különböző forrásokból 5622 hordó vizet kapott (kb. 2200 köbmétert). Ezt a nagy terhet a város egyre nehezebben viselte, s egyre inkább előtérbe került a közkutak fúrása. A kútfúrási technológiák fejlődésével lehetővé vált a sokkal jobb minőségű, szennyeződéstől mentes rétegvizek elérése is. (A rétegvizeket a vízzáró réteg között találjuk, ezek azonban jóval mélyebben helyezkednek el, mint a legfelső vízzáró réteg és a felszín közötti, ásott kutakkal is elérhető talajvíz.) Külön tanulmányokban dolgozták fel annak történetét, hogy miképpen próbálkoztak Debrecenben a rétegvizek elérésével. Számos sikertelen próbálkozás után végül – elsősorban Zsigmondy Vilmos neves

nas években még 200 liter/fő/nap volt a méretezés alapegysége. Ez Debrecenben ma már lecsökkent 105 liter/fő/napra. Kisebb településeken előfordul, hogy a fajlagos fogyasztás nem haladja meg a 60 liter/fő/ napot! Mindezt persze azzal a rendszerrel kell kiszolgálni, amelynek ugyanaz a kapacitása, mint amely a nyolcvanas évek igényét is ki tudta elégíteni. Debrecenben az ivóvíz minősége közismerten kiváló, amiért a hidrogeológiai adottságokon túl a Vízmű Zrt.-t illeti az elismerés. A nagy kérdés azonban az, hogy a jelenlegi, illetve a jövőben feltételezhető mértékű rétegvíz-kitermelés veszélyeztetheti-e a vízadó rétegeket, azaz a rendelkezésünkre álló víz mennyisége és minősége megőrizhető-e hosszú távon. Az igazgató szerint a rétegvizek utánpótlódását már régóta vizsgálják. Az biztos, hogy a mostani vízkitermelés mértéke lényegesen alacsonyabb, mint a jelenlegi utánpótlódás. Ez, amint az köztudomású, nem volt mindig így, de sajnos a jövőben sem biztos, hogy így marad. A rétegvizek utánpótlódását is a felszíni vizek – alapvetően a csapadékok – biztosítják, ezért ha a klímaváltozás folytatódik, és a hőmérséklet emelkedésével a csapadékmennyiség csökken, beállhat az a negatív állapot is, amikor az utánpótlás kevesebb lesz, mint a kitermelés.

A rendszerváltozásig szinte folyamatosan emelkedett a vízigény, és a vízadó réteg túlzott kihasználása, szivattyúzása – az aszályos, csapadékhiányos évek hatásával párosulva – komoly talajvízsüllyedést is eredményezett. Vajon mi a helyzet most? Ennek megválaszolásához már Ányos Józsefet, a Debreceni Vízmű Zrt. igazgatóját kértem segítségül, aki pontos adatokkal szolgált. A cégvezető szerint a város vízfogyasztásának csúcséve 1989 volt, amikor 33 millió köbméter ivóvizet igényelt a város. Az elmúlt években már csak 13 millió köbméter a vízigény, még mindig enyhén csökkenő tendenciával. Emellett korábban jelentős volt az ipar saját vízkitermelése is, ami a csúcsévekben – a vízmű szolgáltatásán felül – elérte az 5–6 millió köbmétert. Ez ma már csak fele a korábbinak. A fogyasztók is jobban takarékoskodnak a vízzel, aminek legfőbb oka a vízdíjak emelkedése. Ányos József úgy véli, a víz nem lett drágább az állami támogatás megszűntével, csupán a fogyasztónak kell immár megfizetnie az előállítási költséget. A nyolcva-

Ami sok vizet zavart… Ahol bevétel van, ott kiadás is. Nincs ez másképp a vízfogyasztással sem, a felhasznált víz előbb-utóbb távozik, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen állapotban kerül vissza az élő környezetbe. Debrecenben sajnos évszázadokig a Tócó volt a szennyvíz befogadója. Pedig a csatornaépítési munkálatok már a 19. század elején megkezdődtek városunkban. Ez ugyancsak Beck Pál királyi biztos nevéhez köthető, aki 1817. szeptember 26-án Kováts György városi mérnök jelenlétében az alapkő letételével indította el az első városi csatornázás munkáját és kijelölte a Miklós utca végén a fedett csatornaépítés kiinduló pontját. Egyúttal elrendelte az egész város területét átfogó szintezés elvégzését is. (Ez a csatornázás alapfeltétele, hiszen nem árt tudni, hogy merre és milyen gyorsan fog folyni a szennyvíz!) A munkálatokkal együtt megkezdték az árkokban folydogáló csapadék- és szennyvizek elvezetését is. Az ekkoriban épülő csatornák még jól kiégetett téglából készültek,

DISPUTA Kapualj

kútfúró mérnök szakértelmének köszönhetően – megszaporodtak a század végére a jó vizű artézi kutak a városban. (1896-ra már 1200 fúrott kútja volt a városnak.) Debrecen népességének további növekedésével azonban elodázhatatlanná vált a vízmű megépítése is; ez 1913-ban történt meg a Tócó-völgyben, a Balmazújvárosi út mellett (I. vízmű). Ugyanebben az évben megkezdték az ezer köbméternyi térfogatú nagyerdei víztorony építési munkálatait. Lehetővé vált most már a majd száz évvel korábban megálmodott vízvezetékek kiépítése is. A rendszer eleinte kétezer köbméter napi vízfogyasztást tett lehetővé, majd az igényeknek megfelelően a két világháború között tovább bővítették a hálózatot. Az 1950-es és 60-as években még három másik vízműtelep épült a meglévőn kívül (a Nagyerdőn, a Vámospércsi út mellett és a konzervgyár területén). Sőt, új víztoronyra is szükség volt, ezt 3000 köbméteres tárolókapacitással a Dobozi-lakótelepen építették fel. 1963 óta működik – míg a nagyerdei ma már csak műemlék. A város vízigénye azonban egyre nőtt, és hiába volt Debrecen alatt jókora kiterjedésű vízadó réteg, a szükséges napi 55 ezer köbmétert is meghaladó mennyiséget már nem voltak képesek csupán a felszín alatti vízből előteremteni. 1976-tól így a Keleti-főcsatorna vizét is felhasználták, ez ma is a negyedét adja a város vízellátásának.

25

DISPUTA Kapualj 26

az alapanyagot a Városi Téglagyár szolgáltatta. Sok nehézséggel kellett megküzdeniük az építtetőknek: a magas talajvíz, a kőművesmesterek csekély száma, a csatornázási tapasztalatok hiánya egyaránt lassította a munkálatokat. 1825-re azonban a Miklós, Német és Piac utcán megépített gerinccsatorna után elkészült a harmadik, a Hatvan utcai csatorna is. 1826-ra a város főbb utcáit föld alatti csatornával látták el, és a belterület nagyobb mocsarait, tavait is sikerült eltüntetni. A későbbi évtizedekben tovább folytak a munkálatok. 1876-ban Zichermann Mihály városi mérnökkel már a város egész területére kiterjedő csatornázási tervezetet készíttettek. A Zichermann-féle terv sem elégítette ki azonban az igényeket, és ezért egy újabb terv elkészítése vált szükségessé. Ezt már a magyar királyi Közegészségügyi Mérnöki Hivatal készítette. A csatornák anyagául immár betont írtak elő, sőt ügyeltek a megfelelő folyási sebesség biztosítására is. A legfontosabb kitétel azonban az, hogy „[a] városból kivitt szennyes víz mielőtt idegen határba jutna, megülepeztessék és megtisztíttassék”. Korábban ugyanis a szennyvíz a város határát elhagyva nyílt árokban folydogálva jutott a Tócóba, mindenféle tisztítás nélkül. Az új csatornázási munkálatok 1912–13-ban készültek el, amikor a város egész belső területére, sőt a kertségek egy részére is kiterjedő fedett beton csatornahálózat megépült, 13,6 millió aranykorona költséggel. A hálózat további bővítéssel 1928-ban már 71 kilométerre növekedett. 1923 és 1926 között pedig a szikgáti gazdaság és a Lovászok zugja nevű városi földeken biológiai eljárással működő szennyvíztisztító telep is létesült, 100 ezer pengő költséggel. A szennyvíztisztító telepet, melyet 8000 köbméter/nap szennyvízmennyiség fogadására terveztek, 1931-ben helyezték üzembe. A második világháborúban a debreceni csatornahálózat is komoly károkat szenvedett. A helyreállítások után a szennyvízrendszert a folyamatos bővítés jellemezte, és egyre több ipari létesítmény is rácsatlakozott a hálózatra. Nőtt a kibocsátott szennyvíz mennyisége, a nyolcvanas évek elejére már elérte a napi 70 ezer köbmétert is. Ezt az elavult, régi ülepítők már nem bírták megtisztítani, így az ülepedő anyag nagy része a Lovász-zugi tavakba jutott. Ezek feliszapolódtak, nyáron berothadtak és még jobban rontották az elfolyó szennyvíz minőségét. Időszerűvé vált egy új, korszerű szennyvíztisztító telep megépítése.

1981-ben kezdte meg próbaüzemét a város új, mechanikai szennyvíztisztítója. A Lovász-zugi terelőgátas tórendszer korábban a mechanikai tisztítás után biztosította a szennyvíz további öntisztulását, majd hasonló céllal kialakították a Tócó-Kösely menti tórendszert is a mikepércsi határban. A nyolcvanas évek végére azonban már akkora volt a szennyvíz mennyisége, hogy nagy része így sem volt képes megtisztulni, és a Köselybe jutva még a Hortobágy–Berettyó csatornát is jelentősen elszennyezte. Ezen az áldatlan állapoton segített az 1994-ben üzembe helyezett biológiai tisztítómű, aminek kapacitását 2000-ben 60 ezer köbméteresre növelték. Ezzel az országban az első település Debrecen lett, ahol a szárazidei szennyvíz teljes mennyiségének biológiai tisztítása megtörtént. Ma is a debreceni a legkorszerűbb hazai szennyvíztisztító, és erre méltán lehetünk büszkék. Nem hallgatható el azonban két alapvető nehézség. Az egyik, hogy a város csatornázottsága még mindig csak 60 százalékos, így nagyon sok szennyvizet jelenleg is házi készítésű, környezetvédelmi szempontból kockázatos szikkasztókban helyeznek el. A másik gond, hogy a csatornák jelentős része még most is egyesített rendszerű. Ez azt jelenti, hogy a csapadékvíz és a szennyvíz is egy hálózatba kerül. Nagyobb záporok, zivatarok idején a biológiai tisztítómű nem bírná el a megnövekedett vízmennyiséget, így ilyenkor az úgynevezett záporkiömlők lépnek működésbe, tehermentesítve a szennyvíztelepet. Ezzel azonban a hígított, de tisztítatlan szennyvíz még mindig az élővizekbe jut. A jelenleg folyó nagy beruházások befejeztével mindkét gond jelentősen enyhülhet. A csatornázási munkálatok eredményeképp nemcsak Debrecen, hanem a környező agglomeráció (Ebes, Hajdúsámson, Mikepércs és Sáránd) csatornázottsága is 95 százalékos lesz, ráadásul megtörténhet az egyesített gyűjtők java részének kettéválasztása is. Ányos József elárulta, ezt a gyakorlatban úgy lehet kivitelezni, hogy a meglévő csatornákat csapadékelvezetőként fogják alkalmazni, és mellettük új szennyvízcsatornát építenek. A beruházás a város lakótelepi övezetét és a közbeékelődő egyéb ingatlanokat érinti; ezzel várhatóan 600 ezer köbméter csapadékvizet le tudnak választani a szennyvíztelepről. Így sokkal kevesebb kevert víz fog a Tócóba jutni, és még ennél is kevesebb a Lovász-zugi és Mikepércsi tavakba.

Valamit visz a víz… valamit hoz a jövő Debrecen város „vizes dolgairól” szólva nem említettük a város gyógyvizeit és fürdőit, amelyek külön tanulmányt töltenének meg. A fentiekből talán így is kiderült, hogy városunk egyáltalán nem víz nélküli. Kiváló ivóvizünk óriási kincs, és nem lehet eleget hangoztatni szennyvíztelepünk kor-

szerűségét sem. (A fővárosban keletkező szennyvizek legnagyobb része például még ma is tisztítatlanul kerül a Dunába.) Szóltunk a felszámolt felszíni vizekről. A megmaradt vizes élőhelyek (mint a Tócóvölgy állomás mögötti Peselő-lapos vagy a város más, még beépítetlen területén található mocsaras területek) megőrzése már a mi feladatunk. Ide tartozik például a korábban szennyvízülepítésre használt Lovászzugi és Tócó-Kösely menti tórendszer is, amelyeket a mederszigetelés hiánya miatt a környezetvédelmi hatóság is vizsgál. A tavakon azonban mindenféle beavatkozást úgy kellene végezni, hogy az időközben kialakult természeti értékek (elsősorban a gazdag, fokozottan védett fajokból is álló madárvilág) – ne károsodjanak, és a rehabilitáció után is megmaradjon a két vizes élőhely. A Tócó élővízjellegének biztosításával pedig egykori jelentős folyónk becsületét is visszaállíthatnánk. A már említett CIVAQUA-program pedig talán még újabb vizeket, új élőhelyeket is teremthet majd a jövőben. Okulva az ősök hibáiból és tanulva a századok tapasztalatából, bölcs gazdálkodással és az értékekkel jól sáfárkodva talán elérhető, hogy Debrecen víz nélküli település helyett valóban a vizek városa legyen.

DISPUTA Kapualj

A Vízmű Zrt. igazgatója szerint azonban vannak tennivalók a jövőben is. A cég az ISPA-támogatás keretében még körülbelül 1015 millió eurót fordítana a telep fejlesztésére. Ezt egyrészt a környező négy település szennyvizének befogadása indokolja, de a minőség további javítása érdekében is szükség van erre. A fejlesztés után III. fokozatú (kémiai) tisztítás is lesz Debrecenben, ami ma már kötelező is, és ezzel már a szigorú tápanyag-eltávolítási (foszfor, nitrogén) követelményeket is be fogják tartani. A fejlesztések további eredménye lesz az is, hogy a keletkező iszapból még jobb hatásfokkal, nagyobb mennyiségben állíthatnak elő biogázt, amellyel fokozott mértékben biztosíthatják a telep villamosenergia-ellátását. Ez már jelenleg sem elhanyagolandó, hiszen eléri a 60–70%-ot.

27

Épületkomplexus és monumentalizmus között Gáspár László DISPUTA Árkádok 28

Jegyzetek Deyan Sudjic Épületkomplexus. Ahogy a hatalmasok és a gazdagok építkeznek című könyvének margójára A délszláv származású angliai építész, Deyan Sudjic magyarul 2007-ben megjelent könyve – bár címét a pszichológia szótárából kölcsönzi – nem a lélekbúvárok által kedvelt esetelemzések erdejébe vezeti olvasóját, s a lélektani magyarázatoknál is jobban kerüli művészettörténeti kategóriák felállítását. Sudjic „csupán” publicistaként tűzi tollhegyre a méretükben és költségvetésükben egyaránt gigantikus, ám esztétikai értékükben sokszor kétséges erődemonstráló és tömegkommunikációs médiumként működtetett építészeti monumentumokat s építőik – egyfelől a politikai, gazdasági vagy individuális hatalomakarás, másfelől a szakmai, az építészi ambíció – emlékműállító kényszerességeit. A monumentalizmus – amely nemcsak provokatív méret, hanem sajátos térhasználatra felszólító vizuális különbözés is – az építés olyan alapvető szimbolikus funkciója, amely hatékony médiumként kapcsolja az épületet a közösségek kulturális emlékezetének praxisaiba; a monumentális építészet nem csak nagy, de – mint monumentum – emlékeztető, s mint ilyen az emberlét időbeliségén győzni akaró gesztus is. Ám ez a győzni akarás komplexussá is válhat (akár kollektív, akár individuális kényszerességgé) – s nemcsak autokrata vagy totalitárius politikai és gazdasági rezsimek lélektani mozgatója, hanem a megalomán építés indítéka is lehet. Ehhez viszont mindig kell az építész is – a művésznek az a sajátos típusa, aki „a mű” és a saját mű érdekében – bár meglehet, ebben hatalmi, jobb esetben teremtő ambíciók ugyancsak vezetik – kész a „fausti alkura”, vagyis e különféle diktátorok – a pénz, a politika, a divat – építészeti emlékműveinek kitalálására is. Az építészet és a hatalom viszonyát vizsgálva Deyan Sudjic az épületkomplexus így értett változataiból ad egy (jó nagy) csokorra valót, s a hatalommal összefüggő gazdagság és a gazdagsággal összefüggő hatalom jellegzetesen XX. századi építészeti monumentumait mutatja be, sokat és szórakoztatóan mesélve keletkezés- és hatástörténeti legendáriumukból is: diktátorok építészeti és építészi megszállottságairól, épületsokk alatt aláírt politikai szerződésekről, építésellenőrző bírósági színjátékokról, pénzmágnás építtetők exk-

luzív magánvilágáról s céglogóként használt építészsztárjaikról. Sudjic szemlátomást szándékosan hallgat arról, hogy a könyvében bemutatott épületek, építési legendák és épülethasználati traumák a XX. század kritikus szakaszaihoz, a második világégéshez, a hidegháborúhoz, majd a közép-kelet-európai rendszerváltásokhoz és az egypólusú világrend kialakulásához kapcsolódnak. A totalitárius rezsimek hatalmi presztízsépítészetét mindeközben Sudjic ugyanúgy kezeli, mint a demokráciák monumentalizmusát. A náci birodalom Speer által formált Berlin-arculatának kis fejezetét a sztálinista Szovjetunió és a fasiszta Olaszország építészetének bemutatása, illetve az őket utánzó kisebb operett-rezsimek és autokrata államok jellemzése követi, hogy aztán a háború utáni időszak vázolásával átmenetet teremtsen az immár minden leköszönő amerikai elnök által kötelezően megalapított kulturális monumentumokhoz, az elnöki könyvtárakhoz és a Millennium Domemal, a bilbaói Guggenheim „amorfiájával” vagy a Rem Koolhaas-féle költséges és exhibicionista önkifejezéssel analóg kortárs jelenségekhez. Aligha hihető, hogy Sudjic zsurnaliszta hangvétele afféle olvasói csalétek volna, s az is valószínűtlen, hogy válogatása és esettani csoportjai önkényesek volnának: bemutatásában nem érezzük erőltetettnek a század építészeti anomáliáinak széles spektrumát. Éppen ezért vetődik fel a kérdés: mi készteti a szerzőt arra, hogy ezeket az építészettörténeti és építészetelméleti értelemben egyaránt emblematikus jelenségeket ennyire populáris retorikába ágyazza? Sudjic érdeklődésének középpontjában a látszat ellenére valószínűleg nem az épületek excentrikus méretei és formái állnak, hiszen ezek voltaképpen viszszautalnának a művészettörténeti krízist megtestesítő irányzatra, a sokat megélt monumentalizmus esztétikájára. Ehelyett egymást követik azok az emberléptékűnek ugyancsak nem nevezhető financiális mutatók, melyek azt is egyértelművé teszik, hogy Sudjic nem is a művészetelméletek labirintusába fogja becsalogatni olvasóit. Példaértékű az EBRD, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Temze-parti

Frank Gehry, Guggenheim Múzeum. Bilbao, 1997

val való visszaélés, az anyagi érdekszférák és a technikai perfekcionizmus kölcsönhatása. Valami olyasmi, ami régebbi korokban – a művészet emancipációját megelőző barokkban, az abszolutista udvarok hierarchikus, protokollokhoz ragaszkodó világában például – elképzelhetetlen volt. E hierarchikus viszonyok megszűnését Theodor W. Adorno az alkotó megrendelőjével való „közös asztalhoz ülésének” példájával szemlélteti; Sudjic is ezt a szimbolikus aktust éri tetten a kortárs sztárépítészek esetében, vagyis azt, hogy a mindenkori hatalmi potenciál építészeti demonstrációjának évezredes hagyománya kiegészül a megrendelő és az építész új, eleddig ismeretlen közös autonómiatörekvésével. Habár e „házasság” gyermekét nem ildomos ös�szefüggésbe hozni a „nagy” totalitárius rendszerek koncentrációs táborainak és gulágjainak építészeti lázálmokat szolgáló kényszermunka-mechanizmusával, mégis elgondolkodtató a demokratikus világ építészetének az emberi munkát és a természeti erőforrásokat végsőkig elherdáló eljárása, s az is, hogy az érintettek képtelenek alázattal közeledni tárgyukhoz – ez egyébként szintén a totalitarizmusokéhoz hasonlítható attitűd. Ebből a perspektívából azt kérdezi az ember: mi végre a művészi autonómia, ha a stiláris kötelmek alól felszabadított fantáziát a szubjektív önkény-

DISPUTA Árkádok

épületének helyreállítás-története; a renoválás léptékét a Mitterand-kormány monumentális építészetével való rivalizálás határozta meg. Miközben a bank 1993 és 1998 közötti elnöke, Jacques Attali működésének első két évében 116 millió font hitel folyósítását hagyta jóvá különböző európai országok számára, addig székháza átépítésére 208 millió fontot szánt. A példa jól szemlélteti, hogy Sudjic elsősorban az építészet anomáliáinak közéleti motívumaira irányítja figyelmünket, s előtérbe helyezi az építés politikatörténeti vonatkozásait, rámutatva az elpazarolt emberi és anyagi erőforrásokra, a beruházások szabálytalan, sőt, sokszor tisztességtelen financiális és személyi háttérviszonyaira – azokra a tényezőkre, melyek a társadalmi praxissal és az erkölcsi megítélhetőséggel hozzák ös�szefüggésbe az építészet szféráját. Ha ilyen anomáliák csupán a totalitarizmusok építészeti életét jellemeznék, az építészeti teljesítmény morálisan kétséges volta elfogadható s bizonyos értelemben megnyugtató is lenne. Ám Sudjic következtetése arra fut ki, hogy az ezredvégi demokráciák építészeti életében sincs ez lényegesen másként, holott ezúttal elvárható volna a művészi és világnézeti felelősség, sőt hitvallás, még ha bizonyos posztmodern kondíciók szerint ez már anakronisztikus is. Sudjic egyébként a totalitarizmusok esetében sem a megszokott erkölcsi ítélet hangjait szólaltatja meg, s talán erénye is, hogy az építészek együttműködését a hatalommal – például Hitler, Sztálin vagy Mussolini nagy állami beruházásaiban – nem egyszerűsíti le a kollaboráció megnyilvánulásaira. A fizetett munkaerővel, nem pedig kényszermunkával épített, üzleti és társasági szempontból látszólag korrekt, „demokratikus” építészet esetében viszont azt mutatja meg, hogy ezt milyen antidemokratikus hatalmi mechanizmusok működtetik. Sudjic – kevés kivételtől eltekintve – nem fest kedvező képet sem a totalitárius birodalmak teljhatalmú építészeiről, sem a keleti despoták, az arab világ, Kína és Manila nyugatról importált ízlésdiktátorairól, de a demokratikus nyugat sztárépítészeiről sem; ráirányítja a figyelmet a nagyságának városrésznyi emlékművet állító milliárdos iparmágnás és udvari építésze közötti beteg szimbiózisokra – például a Wallace Harrison által Nelson Rockefeller számára kivitelezett Capitol Mall Albany esetében. E szimbiózisban persze nem kizárólag a mérnök és a megbízó bizarr érdekközössége kelt visszatetszést, hanem a művészet emancipációjá-

Wallace Harrison, Empire State Plaza. New York– Albany, 1978

29

Alfred Speer, a világfőváros Germánia tervei. Ruhmeshalle, Berlin, 1937

DISPUTA Árkádok

Norman Foster, Reichstag-átépítés. Berlin, 1999

30

nek és a technikai perfekciónak rendelik alá, és mi végre az alkotói autonómia, ha – Adorno kritikai megjegyzésére emlékezve – a formanyelv tradícióját tagadó alkotó önként s a kelleténél nagyobb mértékben idézi meg a megrendelőnek való alávetettség tradícióját? Ahhoz, hogy megtapasztaljuk, Sudjic észrevételei mennyire érvényesek, sajnos, nem kell elutaznunk az általa bemutatott épületekhez, hisz a formanyelvi tradíció megszakadásának különös esetei itthon is szemünk elé tárulnak. Egyetlen séta alkalmával megbizonyosodhatunk arról, hogy hány újonnan felhúzott épület él a szabadság és hány a szabadosság lehetőségével, hogy az építész – autonómiája függvényében – milyen mértékben merne felelősséget vállalni koncepciójáért, és talán még arról is, hogy az iskolás értelemben vett művészettörténeti hagyományok ismeretében próbált-e értelmezni valamilyen építészeti tradíciót, avagy a fantázia kivívott jogát engedte át a tervezői szoftverek által felkínált térkialakítás, táj- és városrendezés standardjának. A jelenlegi helyzetig természetesen hosszú út vezetett. A XX. század elején valami visszavonhatatlanul megváltozott, megbillent az évszázadokig stabil építészettörténeti egyensúly: a technikai és a művészet korrelációja az építészeti formá-

ban. (Az ipar elleni lázadással a szecesszió is ezt próbálta kiegyensúlyozni.) A radikális fordulat mégsem ekkor, hanem az iparral kötött kompromisszum pillanatában következett be, bár eleinte még ezután is tapasztalható volt az egymással versengő elméleteknek és törekvéseknek olyan szellemi pezsgése, amilyennel a Sudjic zsurnaliszta tollhegyére tűzött századvég a maga neomoderenjeivel már aligha büszkélkedhet. Amikor a technicista elvekkel párhuzamosan (ezek legradikálisabb változatát a Le Corbusier-nél olvashatjuk) megjelentek az új ágazatok (például az ipari formatervezés), a technika újszerű alkalmazásának köszönhetően a száz éve még kivihetetlen építészeti utópiák megvalósítására nyílt lehetőség. Csakhogy Behrens, Le Corbusier, Mies van der Rohe, Adolf Loos vagy a Bauhaus emblematikus figurája, Gropius, eltérő építészetfelfogásuk ellenére is megegyeztek abban, hogy a múlttal való leszámolás gesztusát a művészettörténeti korszakok előtt való tiszteletteljes meghajlással kísérték. Ezek az úttörők azt tartották – s ezt utódaiknak sem ildomos figyelmen kívül hagyni –, hogy a forradalmi változásoknak a múltban megálmodott reményeket kell beváltaniuk. Amikor az orosz konstruktivisták az áramló tér programjával léptek fel, nem tettek egyebet, mint továbbgondolták az utópikus francia forradalmi építészet korábban – előttük másfél évszázaddal – még kivitelezhetetlen terveit. A századelő építészetét nem hagyhatta érintetlenül a technika és a művészet meghasonlása, sőt: ez alapozta meg jövőjét. Loos ítélete nem puszta költői prófécia volt, amikor ezt az időszakot valamifajta új korszak, egy új nagyság és szakralitás, egy „új Sion” eljöveteleként beszélte el. Az avantgárd heroizmus csakugyan az építészetben találhatta meg legsajátabb kifejeződését, s még kézenfekvőbb volt, ha ars poétikája a monumentalizmus lett. A moderneknek ezt az imázsát csak az építészeti tradíciók méltánylása árnyalta, s nem utolsósorban az, hogy az ő sorsuk még szellemi küzdőtéren dőlt el. Loosnak a Chicago Tribun számára készített tervétől kezdve Behrens polihisztorságán át egészen a totalitarizmusok utópikus lázálmainak tervezőasztalokon maradt légváraiig minden tervet és megvalósult vállalkozást átfűtött bizonyos messianisztikus szenvedély. A technika lehetőségeire építő művészek mellett természetesen a totalitárius államberendezkedések és exhibicionista mecénások is meglátták a lehetőséget e változásban. A monumentalizmus a kontinensen és az

Jacques Herzog–Pierre Meuron, nemzeti olimpiai stadion. Peking, 2007

Philip Johnson, Crystal Cathedral, Garden Grove. Kalifornia, 1977–80

Enric Miralles, Skócia parlamentje. Edinburgh, 1998–2000

rében keletkeznek a blob-tektúra csodái. A koramodernek szenvedélyes közéletiségét az újmodernek ideológiai semlegessége váltja fel, az épület pedig olyan szellemi végtermék képzetét kelti, amely nem több valamilyen szabadalmaztatható cikknél. Ha tehát olykor az az érzésünk, hogy Sudjic, zsurnaliszta módjára, csupán építészettörténeti adalékoknak minősülő érdekességeket kínál, és kitér a monumentalizmus problémájának elméleti megközelítése elől, ez sokkal inkább a jellemzett kor, az ezredvég elvárásrendszeréből, mintsem az el-

DISPUTA Árkádok

Egyesült Államokban egyaránt táptalaja lett a Sudjic által „építéskomplexusnak” nevezett tünetnek. A harmincas években a tengerentúlon már a modern építészet jövőjét előlegezték meg (s bár kevés figyelmet szentelnek neki, tudnunk kell, hogy a modern architektúra világméretű elterjedésében az is közrejátszott, hogy az emigráns építészek merőben más körülmények és lehetőségek között valósíthatták meg terveiket). Európában viszont, ahol pedig a modern építészet eszméje megszületett, az építészeti fejlesztést – paradox módon – vakvágányra terelték a totalitárius rezsimek. Egyrészt végletekig átpolitizálták az építészeti életet, másrészt gigantikus méretű klasszicista épületekkel akartak „forradalmi” tetteiknek „dicsőséges emléket” állítani. Berlin és Moszkva egét egyaránt egy-egy groteszk méretűre felnagyított pártépület ostromolta volna: egyik sem valósult meg, sőt. A sors fintora, hogy a Hitler által Germániának átkeresztelt világfőváros tengelyébe képzelt Ruhmeshalle (dicsőség csarnoka) gigantikus kupolája helyett az újraegyesített Berlinben az állam ellenőrizhetőségét, a nyilvánosságot szimbolizáló üvegkupola került a Reichstag fölé, amelyből letekintve a képviselők munkája látható. A pártideológiai nézetektől függően helyenként hasonló, máshol eltérő településfejlesztési és építészetpolitikával alakították ki (és át) a városokat. A Szovjetunióban az ország feudális elmaradottságát kompenzálandó a múlt, különösen a keresztény múlt építészeti emlékeinek eltörlése is sorra került. A moszkvai Megváltó Krisztus Székesegyházat 1931-ben robbantással tüntették el, hogy helye legyen a Szovjetek Palotájának. Sudjic viszont keserűen kommentálhatja, hogy a 90-es években újraépített székesegyház nemcsak giccsesen utánzatszerű, s azt is, ahogyan a rekonstrukciót szponzorálták; szinte jelképes, hogy a beruházást a Szovjetunió széthullása által meggazdagodott új orosz oligarchák finanszírozták – akik valószínűsíthetően a lerombolók fiai és unokái. Kultúrtörténeti szempontból természetesen érthető a posztmodernre jellemző világnézeti csömör, hisz – jóllehet a különféle építészeti koncepciók szabadon tenyészhetnek egymás mellett – a század második felének építészeti irányzatai (a neomodernek, a posztmodernek, a dekonstruktivisták vagy az organikusok) nem tudtak már olyan gazdag szellemi talajba kapaszkodni, mint elődeik, napjainkban pedig mindinkább a tervezőszoftverek virtuális te-

31

DISPUTA Árkádok

Yamasaki Minoru, World Trade-Center. New York Manhattan, 1973

32

méletalkotó készség hiányából fakad. Ha ugyanis a kortárs építészet kivonja magát az egykor Mies van der Rohe által propagált korszerűségkövetelmény alól, akkor megreked az instrumentális technika diktátumainak és a művésziesség szubjektív önkényének köztes terében; a mögé a hamis nézet mögé bástyázva el magát, hogy a technikai haladás és az emancipált alkotási folyamatok egyedüli letéteményese. Bár a demokratikus nyugat építészete megjeleníti a civilizatórikus társadalmi értékeken alapuló társadalom ízlését, az „épületkomplexus” kényszerképzetének ugyanúgy táptalaja lehet, mint a totalitarizmusok. Sőt, Sudjic könyve alapján úgy látszik, hogy a világ minden tájára exportált neomodern nyugati építészet két állandósult veszélynek van kitéve: egyfelől annak a lehetőségnek (amelyet persze már az építészet fétiskaraktere maga előidéz), hogy a szubjektív önkény túlkapásainak jelzésévé váljon, másfelől annak, hogy alkalma legyen a természeti, emberi, anyagi erőforrások nagymérvű pazarlására. A fétis mindenkor összefüggésben áll az őt övező társadalmi körülményekkel, olyannyira, hogy éppen ezek a körülmények mutatkoznak meg benne lélektani jelenségként. Sudjic az 1990-es években színre lépő politikai és gazdasági hatalmak elé tart tükröt, s az elé az ízlés elé, mely a pénz és politika technokráciával való oligarchikus ös�szefonódásából születik. E folyamat rendkívül összetett, de a végeredményt illetően lesújtóan egyszerű: a szakmabeli, mesterségbeli tudás napjainkban nem örvend megbecsülésnek. Minden ágazatban, így a tudományban is a rész- és a differenciált segédtudomá­nyok együttműködésének lehetünk tanúi. A Sudjic által is bemutatott építészek azonban az alkotás folyamata közben dacosan ragaszkodnak valami na-

gyon is emberi és eredendően naiv vonáshoz: olyasvalamire vállalkoznak, ami immár nem lehetséges a munka és az emberi tudás szabatos felosztása nélkül. Csak zseni vagy dilettáns exhibicionista lehet, aki a polihisztorok kora után egyszerre akar ökológus és menedzser, gépész és kerttervező, életreformer és művészettörténész, számítógépes szoftverfejlesztő és mentálhigiénés szakember lenni (kapacitás híján persze többnyire csak ezek közül választ egy szerepet). Ezen a ponton jelenik, illetve jelenne meg a megrendelő, aki az építész mellett az említett szakmák képviselőit is szóhoz juttathatná. Mindez azonban nagymértékben függ a gazdasági elit igényeitől és az építészszakma munka-éthoszától. És bár a Sudjic által felvonultatott negatív példák sora nagyon is általános és azt jelzi, hogy a jelenség világszerte elterjedt, talán némi vigaszt nyújthat, hogy az általa soroltak között számos ellenpéldát is találhatunk. Könyve éppen azért érdekes, mert a hatalmi struktúra csúcsán álló szervezetek építészetéről, ekképpen pedig az építészet kvintesszenciájáról próbál képet alkotni. A könyv némiképpen visszatetszést kiváltó alcíme – „ahogy a hatalmasok és a gazdagok építkeznek” – éppen az építészetnek e lényegi vonására utal. Mi más lehetne ennek hű kifejezése, mint Yamasaki World Trade Centere, mely immár egyszerre szimbolizálja az angolszász gazdasági világrend egyeduralmát és sebezhető ingatagságát? Minthogy az építészet függ a hatalmi struktúrától, e függőség szélsőséges formát ölt, ha egy történelmi kor hatalmi potenciálja fokozódik: nő a szélsőséges architektonikus megoldások száma, erkölcsi értelemben pedig pervertálódik az építészet által felvonultatott eszköztár is. Az Egyesült Államokban az elnöki könyvtárak egy része, a médiamisszionárius és pénzmágnás Robert Schuller Chrystal Cathedralja vagy a nagystílű sikkasztásairól és kétes ügyleteiről híres, Nagy-Britanniából gyakorlatilag kitiltott Nicholas van Hoogstraten Hamilton Palace-a minden befektetett dollármillió vagy ráerőltetett jelképesség ellenére is az irracionalitás megnyilvánulásainak tekinthető. Mindegyikük mögött rengeteg pénz és nem utolsósorban olyan érvelés húzódik meg, amilyen Yamasaki ikertornyai mögött is állt. (Deyan Sudjic: Épület-komplexus. Ahogy a hatalmasok és a gazdagok építkeznek. HVG Kiadó, Bp., 2007, 300 oldal, 4200 Ft.)

„…na, de hát ez itt a Tisza!” Az Irodalmi Jelen című folyóirat 2004 őszén regénypályázatot hirdetett. A kétszáznyolcvanhárom pályamű három világrészről és tizenkét országból érkezett. Jóllehet az írókat a pályadíj is csábíthatta (a negyvenezer dolláros díj – valljuk be – nem mindennapi lehetőség), ám a külföldi írókat motiválhatta a hazai siker reménye is, különösen a pályakezdőket. Azonban a díjazottak között találkozunk már jól ismert nevekkel, olyan írókkal, akik publikációkkal vagy kiadott könyvekkel rendelkeznek. Halász Margit, a regénypályázat egyik különdíjasa is ide tartozik. A különdíjas könyveket a 2007-es, XIV. Nemzetközi Budapesti Könyvfesztiválra jelentették meg, s habár ezek eddig nem keltettek nagy visszhangot a kritikusok körében, Halász Margit regénye érdekes vállalkozásnak ígérkezik. Az Éneklő folyó a szerző ötödik kötete. 1993-ban jelentkezett először az Isten tehenei című novelláskötettel, amely jó entrée-nak bizonyult. A következő két regény, a Forgószél (1998) és a Csillagkerti szonáta (2000) érdekes olvasásmódot kínálnak számunkra, hiszen lehetőséget adnak arra, hogy ne lineárisan haladjunk, hanem a történetek között szemezgetve. Ha egymás után olvassuk az elbeszéléseket, kirajzolódik Akácliget, illetőleg Csillagkert története. A két kötetet megfigyelve jól megrajzolható a Halász Margit-próza portréja: az erős világteremtő képesség folytán olyan kerek és egész világokat épít fel, amelyekben jó élni, amelyeket jó belakni. Nem titkolt mestere az írónőnek Gabriel García Márquez, így az sem meglepő, hogy a délamerikai próza atmoszférája lengi be a történeteket (sőt, szövegeiben többször találunk utalást a mesterre). Azonban az is jól tetten érhető, hogy a Csillagkerti szonátában egyre több dolog hatol be kívülről a falu idilli világába (utóbbi még a Forgószelet is jellemezte), illetőleg maguk a szereplők is kimozdulnak Csillagkertből. Érdekes ötlet, hogy a Bordó bicikli című kisregény, amely a 2000-es kötet másik felét alkotja, egy csillagkerti figura ózdi kalandjait meséli el. Itt nemcsak a külvilágba való kimozdulás történik meg, hanem váltás érzékelhető a nyelvhasználatban is. Nem kerülheti el a figyelmünket *

az sem, hogy a Bordó bicikli főhőse egy Csehov- (vagy ahogyan a történetben a nézők mondják, „Sehov”) „ollózat” rendezője, de az elbeszélő nagyapja a színdarab láttán „fellázad” – felháborodásának oka, hogy úgy véli, a „Sehov-darab” a faluról, azaz az ő életükről szól, s a darab lejáratja őket. Márquez és Csehov szöveguniverzuma mint két lehetséges intertextus a Méz és szurok (2004) novelláskötet címadó szövegében is visszaköszön. Természetesen e szövegköziség hatóköre nemcsak erre a novellára korlátozódik, hiszen a „Márquezelem” kezdetektől fogva jelen van a Halász Margit-prózában. A kérdés az lehet, hogy a „Csehov-elem” milyen irányba viszi el Halász Margit szövegeit. A kötetbeli novellák sajátos nyelvi megoldásokkal dolgoznak. Az első ciklusba tartozóak az élőbeszédet imitálják, mintha a folyamatos beszédből lennének kimetszve. A Márió, a varázsló pedig a többnyelvűségből adódó lehetőségeket aknázza ki. A falutematika már nem uralkodó a kötetben. Ha ez utóbbi kötetét kisebb összegzésnek szánta, felvetődhet a kérdés, hogy merre tovább, mert a Forgószél és a Csillagkerti szonáta után kérdéses e történetek folytathatósága. Mi marad és mi vihető tovább, milyen új elemekkel bővül a Halász Margit-próza? 2007-es, ötödik kötetét tekinthetjük összegzésnek, szintézisnek, de a korábbi eljárások túllépésére tett kísérletnek is. A kötet fülszövege így szól: „Én tényleg csak egy szórakoztató, mesés legendás Tiszaparti szerelmi történetet szerettem volna írni, amolyan édesnemes hungarikummal fűszerezett Júlia-füzetet. De a történet felénél a szereplőim olyan makacsul és elszántan kezdtek rohanni a szakadék felé, hogy elállt a lélegzetem. Mit tehettem hát? Loholtam utánuk, és próbáltam őket jobb belátásra bírni. Természetesen nem hallgattak rám, így a regény végére nekem is arcomra fagyott a mosoly.” A fülszöveg alapján felvetődik a kérdés, mennyire érvényesülnek a Júlia-füzetek műfaji konvenciói. E műfaj legmarkánsabb jegye, hogy cselekményszerkezete viszonylag egyszerű, s ami a legfontosabb, hogy a szerelmesek a történet végére egymásra találnak. A boldog egymásra találás útját természetesen

  A regény részlete megjelent a Debreceni Disputa 2006. októberi számában.

DISPUTA Lépcsők

Halász Margit: Éneklő folyó*

33

DISPUTA Lépcsők 34

tarkíthatják akadályok, de a végén garantált a happy end. A fülszövegben jelzett „baleset” megtörténik, a Júlia-füzetek szüzséje elcsúszik, hiszen Mátyusné Vas Mari és Sztojka Renátó csak ideig-óráig lehetnek boldogok, s Mari, aki gyermeket vár Renátótól, a történet végén a Tiszában leli halálát. S a regény szerkezetét tekintve sem beszélhetünk egyszerűségről, hiszen a történetet mindig valamilyen más történet szakítja meg, ugrál a szöveg idők és (élet) történetek között. Sőt, kerettel dolgozik a regény: Rómeó és Júlia, a disznópár levágásával indul a történet, s pár oldallal a regény vége előtt ez a jelenet visszatér. A Halász Margitnál jól megszokott mítoszok sem hiányoznak. Renátó nagyapja, a csónakkészítő Kozma Orbán és felesége, Elvira története mellé lehet illeszteni Kucsera Vladimir és Gyulay Katinka történetét. Mielőtt Kandicsfalvára megérkeztek volna, kalandregényekbe illő lányszöktetésnek lehetünk tanúi. Ezek a történetek ellenpontozzák Mari és Renátó történetét – Mariék is megszöknek, de a szökés csúfos véget ér, s végül Kozma Orbán és a férj, Mátyus Béci indul a keresésükre. A mítoszok és mesék körébe tartoznak a Tiszához kapcsolódó történetek, amelyeket Marinak kislány korában a nagymamája mesélt el. Az egyik így szól: a folyó fenekén lakik a vizek királya, aki búzakék dolmányos, sárga csizmás huszárként feljön, s elrabol egy lányt, az éjszakát vele tölti, de annak a lánynak már soha többé nem lehet gyermeke. A nagymama aztán egy jó szörnyről mesél, mely a tavaszi napéjegyenlőségkor feléled, s belekezd szomorú énekébe. Azért énekel, mert magányos, keresi a párját, akit hosszú évekkel ezelőtt elveszített. Ez az ének a folyó vizét is képes megváltoztatni, s „akinek van füle a hallásra” (10), az képes megjósolni az áradást, de ha nincs áradás, akkor valami rossz történik azzal, aki hallja az éneket. Amikor Mari Kozma Orbánhoz siet a disznóólért, meghallja a jó szörny énekét, s annyira meghatódik, hogy elkezd sírni: „Először a víziszörnyet siratta, hogy nem találja a párját, aztán önmagát, hogy megtalálta a párját, akadt siratnivaló bőven.” (11) Már ebből az utalásból is sejthető a tragikus vég (a figyelmes olvasó rendre rábukkanhat efféle előreutalásokra: Mari temetőben sétál, tanúja lesz egy temetésnek, s legnagyobb megdöbbenésére a saját nevét látja a koporsón). Habár a régmúlt történeteit ismétli a jelen, feszültségben is áll velük: a jelent inkább a populáris mítoszok jellemzik, amelyeket különböző médiumok közvetítenek.

Ilyen a televízió, a mozi vagy a fénykép. Azzal, hogy ezek bejutottak a zárt akácligeti vagy csillagkerti világba, át is alakították az emberi képzelőerőt, az a kultúra, amely addig uralkodó volt, megjelenésükkel érvényét veszti. A klasszikus mítoszok és mesék ezt a történetet is folyamatosan át-átszövik, de úgy tűnik, hogy a szereplők jobban hisznek a populáris mítoszoknak. Ilyen populáris mítoszok lehetnek a dél-amerikai sorozatok. Nem kell mondanunk, hogy ezeknek hasonló a szüzséjük a Júlia-füzetekéhez. Ármány és szerelem, akadályok a szerelmesek előtt, testvérféltékenység. Ezen a ponton léptethetjük be Miczura Szintiát, aki Renátót akarja megszerezni. Még a csatkai búcsúba is elcipeli, ahol „a csapból is szenteltvíz folyik”, isznak a Mária-kútból (sőt, a hazafelé vezető útra is visznek magukkal coca-colás üvegben), de Szintia minden terve zátonyra fut. Szűz Mária sem segít, ezért begyógyszerezi magát, majd a búcsúlevelet egy gázszámlás borítékba teszi: „s amikor az édesanyja a csekkel együtt odaadta a postáskisasszonynak, az csillogó szemmel olvasott bele a Drága szerelmem, ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, de én most inkább meghalok kezdetű levélbe. Azt hiszem, ez nem tartozik a gázművekre, nyújtotta vissza rémülten a rózsaszín lapot, és nagyot sóhajtott.” (89–90) Marinak nemcsak Szintia a vetélytársa, hanem Anka is, Renátó mozgássérült ikertestvére, de jól tudjuk, hogy „a testvérek csak az egyiptomi regékben lehetnek egymáséi, a Tisza-parton egészen más a helyzet” (122). Úgy tűnik, a Tiszapart olyan kontextus, ahol a három „hagyomány” interakcióba léphet egymással és keveredhet is. A nagy mítoszok érvényüket vesztik ebben a kontextusban, azonban a populáris mítoszokban megjelenő tökéletes világ frusztrációt válthat ki Kandicsfalva kisszerű figuráiból: „fáradt, keserű arccal nézte a plafonra függesztett televíziót, amely éppen egy dél-amerikai szappanoperát sugárzott. A csodás tengerparton gyönyörű testű férfiak és nők koktéloztak, Béci dühösen öntötte le az első korsó sört. Legalább egy dolgot mondj, amiért érdemes ebben a faluban lakni!, kérdezte Béci a kocsmárost úgy, hogy közben nem vette le a szemét a képernyőről.” (78) Ebben a kontextusban az irodalmi allúziók nem a szereplők nagyságát, hanem – ironikus módon – kicsinységüket juttatják érvényre. Vas Mari alakja nemcsak Anna Kareninával, illetőleg Bovarynéval vethető össze, hanem Szendy Ilka alakjával is, Szi­ lágyi István Kő hull apadó kútba című re-

mellett, de „barátnője lakodalmán a Nagy Égi Leosztótól olyan lapot kap, amelyet nem tud a régiek közé keverni, amellyel új kört kell kezdenie, ha akarja, ha nem” (33), s így lesz a férje Kis Nándor, Kandicsfalva esztergályosa. Hasonló játékra bukkanunk Koczkáék esetében, akik Renátót fogadják magukhoz a fiú anyjának halála után. Koczkáék a falu leggazdagabb és legzsugoribb emberei, akik ráadásul kockaházban laknak. A helynevek is leleményesek: amikor Orbán elhagyja szüleit, s elindul a széles Hortobágyon, legelőször a pásztor- és betyárvilág epicentrumához, a Becsali csárdához ér, Kandicsfalva első számú csárdája a Cápa, ismertebb nevén a Szőke Sellő. Hogy a konkurenciát legyőzzék, a Cápában pizzát kezdenek árusítani, a pizzákat pedig különböző halfajtákról nevezik el: Domolykó, Balin, Márna, de akadnak egyszerűbb pizzák is, mint Keszeg vagy Ponty. Halász Margit erős világteremtő képessége és nyelvi leleményessége ebben a regényében is tetten érhető, de Akácligettel vagy Csillagkerttel ellentétben már nem biztos, hogy Kandicsfalván jó lenne lakni és élni. Jóllehet, a mítoszok és mesék itt is átszövik a történetet, de Márquez hatása e tekintetben gyengül, illetőleg a dél-amerikai próza világával való kapcsolat ironikussá válik; elég csak a dél-amerikai szappanoperák világára mint hagyományra utalni. Ugyanakkor a másik „mester”, Csehov hatása egyre érezhetőbb, például Kandicsfalva kisszerű figuráiban, akik nagyszerűbb életre vágynak. Ez nemcsak Mari, hanem Bea történetében is érzékelhető, aki elhagyja férjét, mert mozira, színházra és a városba vágyik, de ehelyett csak konditerembe jár és „biokoszton” él. Bea a férje szólamában állandóan felbukkanó „ha nem jön közbe valami, akkor” frázis nyújtotta lehetőséget használja ki, amikor férjétől búcsúzik: „Közbejött valami, ne haragudj, mondta, és a két bőrönddel kisétált az ajtón.” (69) A különböző „hagyományok” interakciója, a szöveg utaláshálójának játéka kellemes olvasásélménnyel ajándékozza meg az arra vállalkozót. A korábbi művek fényében azt látjuk, hogy a regény egyfajta szintézis, az eddigi életmű összegzése, tehát a kérdés most már az, merre mozdul el a Halász Margit-próza iránytűje. De amíg ez kiderül, mártózzunk meg az Éneklő folyóban, s lubickoljunk a regény ügyes megoldásaiban. (Halász Margit: Éneklő folyó. Arad, Irodalmi Jelen Könyvek, 2007. 144 oldal, ár nélkül) Gadóczi Ibolya

DISPUTA Lépcsők

gényéből, tudniillik malacait Szendy Ilka is gyermekeinek tekinti, mint Vas Mari – aki ráadásul még Rómeó és Júlia nevét adja nekik, s ez szintén utalhat a tragikus végre. Azonban míg Shakespeare Rómeó és Júliájában a pár mindkét tagja meghal, addig a malacok közül csak Rómeó leli halálát Mátyus Béci henteskése alatt. Béci Júliát is zsákba teszi, s elindul vele a Tisza-partra, hogy elpusztítsa, de ördögi jókedvében nem veszi észre a vonatot és – Anna Kareninához hasonló módon, ám neje helyett – a sínek között leli halálát. Ádám és Éva toposza is visszaköszön Renátó és Mari történetében, a helyszín újra a Tisza-part: Orbán egyik „bödöncsónakjával” indulnak útnak, mert Mari azt akarta, hogy ha néhány napig is, de éljenek úgy, mint az első emberpár. De „nejlonzacskók, reklámszatyrok, színes óvszerek tarkították az édent” (114), s a kezdeti idillt is felhőszakadás mossa el. Látványos és játékos fogása a regénynek, hogy Mari és Renátó rajztanárok, azaz festőművészek. Mari nagyszabású vállalkozása a Tiszai nász című festmény. Béci meséli el Marinak, hogy egykor két szán veszett a Tiszába az Ördög-saroknál, a násznéppel és a lovakkal együtt. Az első szánon ült a mennyasszony, s amikor a vőlegény látta az első szán tragédiáját, szánját azonnal a Tiszának hajtotta. Mari ezután határozza el, hogy elkészíti a festményt, így tulajdonképpen saját történetét festi meg – ez a regény kicsinyítő tükre. De ha már irodalmi allúzióknál (és festészetnél) tartunk, érdemes utalnunk Fontane L’ Adultera című regényére is. De, mint tudjuk, ez nem Berlin, hanem a Tisza-part. Melanie, a Fontane-regény női főhőse a híres Tintoretto-festmény, a L’ Adultera másolatát kapja férjétől ajándékba. Melanie is megismétli a házasságtörő asszony, azaz a festmény „történetét”, de az ő történetük happy enddel zárul. A szöveg nyelvi síkon sem szalasztja el lehetőségeit, kihasználja a konkrét és átvitt jelentések közötti különbséget: Nagy Bea, Mari legjobb barátnője Mariék esküvőjén a megfelelő ülőhelyet keresi, és későbbi férje, Kis Nándor a következő módon szólítja le: „Higgye el, mellettem lesz a legjobb helye, ha nem jön közbe semmi…” (33). Szintia, Renátó, Izaura – ügyes megoldás a nevekkel való játék, de az sem kerülheti el figyelmünket, hogy egy-egy névben sűrítve benne foglaltatik a szereplő sorsa vagy jelleme: Bea a főiskolán még úgy nyilatkozott Marinak, hogy nem tudná megszokni Kandicsfalva „szellemi posványát”, nagyszerű életre vágyik egy intellektuális férj

35

Vízöntő – mesék a vízről A Liget-könyvek sorozatában tavaly év végén jelent meg a Vízöntő – Mesék a vízről című kötet. A Fák közt, padon – budapesti ligetekről és a Faltól falig – budapesti épületekről című könyvek után a Vízöntő a világ tizenkét különböző vizét mutatja be ökológiai és kultúrtörténeti szempontból, hangsúlyozva a víz jelentőségét, szerepének alakulását az őskortól napjainkig. Akárcsak az előző kötetek esetében,, ezek az összeállítások is megjelentek rovatszerűen a Liget című folyóiratban, 2007 folyamán. A szövegekhez René Margit különleges hangulatú fotói társulnak. A szerzővel, Horgas Judittal beszélgettünk.  Nem árulunk el titkot, ha felfedjük, hogy Ön nem csupán a kötet szerzője, hanem a Liget című folyóirat egyik szerkesztője is. Az irodalmi és ökológiai lap tematikája miatt választotta könyve alapmotívumának a vizet?

DISPUTA Lépcsők

Az első, budapesti ligetekről szóló kötet témája szinte adta magát: a Liget folyóiratban többször esett már szó a város zöld területeiről, de inkább környezetvédelmi, mint kultúrtörténeti szempontból, és úgy gondoltuk, egy novellisztikus, ugyanakkor ismeretterjesztő sorozat jól illeszkedik a lapba. A rovatot az olvasók is szerették, ezért készült könyv belőle. A második, a budapesti épületekről szóló sorozat a Liget egyik alapgondolatából született, amely szerint az épített, sőt a szellemi környezet is védelemre szorul, és a gondoskodás első lépcsője a megismerés. Az első két könyvet Ács Irén remek fotói illusztrálták. A harmadik sorozat indításakor úgy éreztük, a fővárosnál tágasabb kitekintésre lenne szükség,

36

és olyan témát kerestünk, amely Európa minden országának kultúrájában, történelmében, környezetében megtalálható, de mindenhol más és más. A téma megválasztásakor a közhelynek tűnő, de megdöbbentő statisztika is befolyásolt, mely szerint a tiszta ivóvíz már ma is a világ legjelentősebb hiánycikke, 1,1 milliárd ember csupán szennyezett vizet ihat. A különféle nemzetközi összefogások ellenére is úgy tűnik, a tiszta víz a közeljövőben az emberiség legértékesebb kincse lesz.  A kötetben tizenkét különböző vízről esik szó: van köztük folyó, tenger, tó. Mi alapján választotta ki éppen ezt a tizenkettőt? Öt magyarországi vizet választottam, amelyek más-más értelemben meghatározók a magyar kultúrában. A sorozat a Duna történetével indul. Ez igencsak hosszú mese: két-három millió évvel ezelőtt, a pliocénban kezdődött: a Nyugati-Alpokból lecsorranó vizek feltöltötték a Bajor-medencét, majd tétlenül körülnéztek, merre tovább. A Tisza áradásainak és szabályozásának története szorosan kötődik a 19. század társadalmi és politikai folyamataihoz, s a néhány évvel ezelőtti ciánszennyezés kapcsán napjaink szorongató kérdései is felvetődnek. A Fertő-tó a világörökség része, ám amióta csökkent a kereslet a nád iránt, egyre kisebb területen aratják. A növények párologtatásával csökken a víz, a korhadó nádréteg is gyorsítja a tó feltöltődését – még néhány évtized, és alig marad szabad víztükör. A Balaton számos művészt megihletett, és azt sem árt tudni, hogy a hazai természetvédelem első fizetett alkalmazottja is itt dolgozott – mint kócsagőr, s

több mint két évtizeden át vigyázta a madarakat, míg a területet védetté nem nyilvánították. Hévíz bemutatása során szó esik a magyar gyógyturizmus lassú kialakulásáról is, a termálvízzel kapcsolatos legendákról és tényekről. A külföldi vizek kiválasztásában is a sokszínűség volt a döntő szempont, és hogy az európai kultúrában alapvető fontosságú történeteket mesélhessek el. Az Írtenger, a Tevere, a Loire, a Földközi-tenger, a Rajna, a Plitvicei-tavak és a Balti-tenger földrajzilag és kulturálisan is igen messze esnek egymástól, de a víz, tudjuk, mégis mindent összeköt: a föld alatt, a levegőben, a kultúrában.

Mert én csak látogató vagyok minden helyszínen, nem ismerhetem sok százezer vagy millió év történetét. A szépirodalomba hajló szövegek éppen azzal lépnek túl az ismeretterjesztésen, hogy a vízhez legközelebb élőktől halljuk a meséket. Olykor a mesélő maga a víz, például a vén Duna vagy a vízben és vízparton élő állatok: a tiszavirág lárvája, a hévízi tündérrózsa. Máskor élettelen tárgy: Tiberinus isten kőszobra vagy a Plitvicei tavakban heverő sziklatömb. És van, amikor az illető víz környezetéhez kötődő fiktív alak: ír sellő, La Belle au Bois Dormant (vagy ahogy mi ismerjük: Csipkerózsika), egy ősöreg viking, Odüsszeusz, Loreley és Hany Istók.  A mese tehát keveredik a realitással? Vizei keletkezéséről minden nép több legendát ismer. A szövegekben ezek is olvashatók, és összesimulnak a tudományos magyarázatokkal. A Plitvicei-tavakat például a monda szerint a Fekete Királynő teremtette. Saját könnyeit ígérte a szárazságtól szenvedő népnek: jobb szeme a Fekete-folyó forrása, bal szeméből a Fehér-folyó eredt. Ma is ezek táplálják a tavakat. A Balaton kialakulását is sokféleképpen magyarázzák, az egyik legenda szerint a Föld szelleme szerelemre lobbant a Balaton helyén hömpölygő tenger istennője iránt, s az ijedtében a víz mélyén egy barlangba bújt udvarlója elől. A szellem az utolsó cseppig kiszippantotta a tengert, de nem találta szerelmét. Bánatában a földre rogyott, s hosszú teste mélyen a földbe nyomódott. Estében betemette a barlang bejáratát, s az istennő bent szorult. Csak akkora nyílás

maradt, hogy könnyei kitörhettek, és feltöltötték a mélyedést: ez lett a Balaton.  A vizek történetét kialakulásuktól napjainkig követhetjük végig, de mindegyik mesében különös hangsúlyt kapnak a háborúk. Valóban ilyen erősen kötődik a víz az erőszakhoz? A víz kultúrtörténeti fontossága azért is egyértelmű, mert az emberek a történelem során mindig vízpart közelében próbáltak megtelepedni. Tehát ahol ember lakott, ott többnyire volt valamiféle víz. És ahol ember van, ott előbb-utóbb háború is van. A Plitvicei-tavak idilli környezetében sétálva nehezen tudjuk elképzelni, hogy alig néhány évvel ezelőtt szedték fel területéről az utolsó taposóaknákat. A szemben álló felek több mint kétmillió aknát fektettek le országszerte, és ebből jó pár jutott a tavak környékére is. A 17. században az Ördög kertjének nevezték, mert olyan zegzugos, hepehupás, változékony. A 20. század végére néhány évre ismét az ördögé lett. A Loire menti kastélyokban járva felidézhetjük, hogy 1793-ban a Forradalmi Bizottság Nantes-ba küldte Jean-Baptiste Carrier-t, hogy a feltételezett királypárti érzelmeket megfojtsa – lehetőleg minél több emberrel együtt. A noyades-ra, amit Carrier tréfálkozva fürdőmulatságnak nevezett, azért volt szükség, mert a hóhér fizikai teljesítőképessége végére érkezett, és a kivégzőosztagok is túl lassan dolgoztak. Az első kísérlet alkalmával kilencven öreg papot egy kisebb uszályra tereltek, majd a folyó közepén elsüllyesztettek. A módszer kiválóan működött: egyre több embert gyűjtöttek össze, asszonyokat és gyerekeket, akik azt hitték, kitoloncolás vár rájuk. A módszert függőleges deportá-

DISPUTA Lépcsők

 A mesélő személye történetről történetre változik. Miért nem maga a szerző mesél?

37

lásnak nevezték el, és hiába folyt le sok víz azóta a Loire-on, ez a folyó történetéhez tapadt. A Balti-tengerben egy orosz kutatócsoport vagy ötezer repülő- és hadihajóroncsot talált: az egyik a Wilhelm Gustloff, amelyen több mint 10 ezer menekülő német zsúfolódott össze, köztük 4 ezer gyerek. Egy arra járó szovjet tengeralattjáró három torpedóval süllyesztette el. Kilencezren vesztek a jeges vízbe. Hosszan folytathatnánk a történeteket, amelyek mind a víz kettősségét példázzák, hogy életet ad és táplál, de ha úgy adódik, gyilkol; összeköt, máskor elválaszt; hódítókat és gyógyítókat szállít; épít és rombol. A víz kiszámíthatatlan, és rendre megcáfolja az ember számításait. Talán ezért

ihlette meg annyi költő, író, festő, zenész fantáziáját.  René Margit fotói a szövegekhez készült illusztrációk? A kötetben egyenrangú szerepet kap szöveg és fotó, kiegészítik egymást. A munka során olykor a kész képekhez írtam a szöveget, máskor már előbb tudtam, miről szól majd a történet, és így születtek a fotók. A képeken megjelennek a vízpar­ tok részletei is, a hajók, csónakok, sziklák, az egyes helyszínek különböző hangulatát idéző, jellegzetes motívumok. A kötet képi világa is a víz sokszínűségét mutatja be, de a részletek mégis egységgé állnak össze, mint az egybefolyó vízcseppek.

Kézen-közön A Szerep és közeg című tanulmánykötetről Élőszó (avagy Előszó helyett)

DISPUTA Lépcsők

Szerep és közeg. Medialitás és kulturalitás a 20. századi magyar irodalomtudományban.

38

Zavarbaejtő cím, címzés egy 2006-os konferencia szereplőihez. Legzavarbaejtőbb a benne lévő kis közbeiktatódás, az „és” kétkedő-kötekedő kötőszava. Mintha ez akadályozná (meg) az azonosságot, a kétely nélküli azonosulást, mondjuk egy szereppel. Alig észrevehető kötöttség, mégis: maga a probléma, a feladat, a megoldandó (explicandum). Mintha a kötet egésze ezt magyarázná: ezt a kis közbevetést, a közbülső valamit, mely által ama kettőnek köze lesz egymáshoz. A közös zavarodottságot, hogy van köztük valami, s éppen középütt. Mintha közös volna ez a köz(ött), mely, bár egyikhez sem tartozik, valamiképp mégis összeköt. Mintha e nem elkötelező (egymáshoz) kötődés mégiscsak közölne valamit, ami mindenkire tartozik, anélkül, hogy maradéktalanul azonosítható volna. Mert ami leíratott, már eleve, óhatatlanul közléssé, azaz „közöléssé” lett. (A konferenciából így lesz »könyv mindenkinek és senkinek«, 260.) Mert konferálni nemcsak annyi, mint összehordani és egyesíteni, mint egymás mellé helyezni és összehasonlítani, mint összegyűlni és véleményt cserélni; de annyi is, mint valamilyen állapotba juttat-

ni, azaz bejegyezni, könyv(elés)be venni. Annyi, mint az időbeli elhalasztódás által hozzájárulni valamely mindenki számára üdvös dologhoz, mint ráfordítani és felhasználhatóvá tenni, mint szavakat tettekre váltani. S ahogy a konferenciaszereplők előadásai maguk válnak tanulmányozandóvá, az előadott szerepek pedig stúdium (tudásszerzés, tudatosítás, tudományosulás), Ráció és recenzió tárgyává, úgy konvertálódik a tanulmányozott közeg tanulmányköteggé a kiadásban. Körvonalazás (avagy mediális kultúrtechnikák és irodalomértelmezés) (A gusztustól a gesztusig?) Kulcsár Szabó Ernő (könyv)nyitótanulmánya a nemzeti klasszicizmus normáján alapuló, vagyis voltaképp egy hegeliánus értésszerkezet s esztétikummegítélés hagyományában rekedt, telosz-elvű magyar irodalomtörténet-írás lehetséges paradigmaváltását a Horváth János-felvetette „irodalmi alapviszony”-koncepció (utóbb nem realizálódó) továbbgondolásához köti. Szentenciózus végkövetkeztetése, feladat-elővételezése nem kis felelősséget ró a hazai szakmai közéletre (egyszersmind jelen kötet szerepét is körvonalazza):

repét valló tudományfölfogás előlegezésével.” (105) Szerinte Kosztolányi szépprózai Különvéleménye nyomán „egy olyan fölfogás körvonalai válnak láthatóvá, amely (…) nem annyira az irodalomkritika határait vonja meg a tudomány mércéjével, hanem a művészetekről való rendszeres gondolkodás révén vezet a tudományosság új és rugalmasabb fogalmának igénye felé” (Bengi László: A kritika csöndje mint a nyelv hallgatása. A közvetítettség széttartó módozatai Kosztolányi Dezső esszéiben, 96). (Mindezek persze nagyvonalak.) Körettörténet (avagy múltkonstrukciók és a stílus medialitása) Keret(történet)ek az irodalom történetéhez. (Elírva. Történeteihez.) Stílusosan Babitssal és Szerb Antallal az éleken. Hansági Ágnes biztos kézzel írt tanulmánya például úgy teszi láthatóvá a babitsi irodalomszemlélet elvi és módszertani, szellemés eszmetörténeti tanulságait, hogy Babits két (sokáig kiadatlan) tanulmányát a kortárs Fogarasi Béla írásainak riposztjaként tárgyalja. Így nem tünteti el a szövegről a kézreadó Barta János kéznyomait sem. Nyomukban A magyar biedermeier cukorborsóhántó hérosza, Zolnai Béla, aki (Vaderna Gábor gondos filológiai fejt(eget)ő munkája és Kovács Béla Lóránt heroikus optikografiko-akusztiko-szisztematikus okfejtései nyomán) a Körmondat(ok) és tirádá(k) (s mellesleg a zárójelezés és központozás) hősévé avanzsál (vö. Vaderna Gábor: Biedermeier és szellemtörténet. Zolnai Béla és a magyar biedermeier, 130–148; valamint Kovács Béla Lóránt: Médium és stílus. A nyelv optikája és akusztikája Zolnai Béla életművében, 149–168). A nagyrabecsülés szóljon belőlünk. Tsakhogy a „beszédnek sok féle Daemona vagyon” – nyelvelhetnénk Weöres Psychéjével. A történeti tiszteletadás sokhangúsága épp a megszólaltatás stílusának természetéből fakad. (Nota bene, az egykori organon, a kézzelfogható íróeszköz (stylo) időközben poétai orgánummá, író-eszközzé, „sokregiszteres Orgel”-lé (style) vált. S azóta kritikus legyen a talpán, aki a (vers)beszélőt tetten éri!) A költői nyelv- és alaköltögetés hasonszőrű megfoghatatlanságáról igyekszik meggyőzni Sebestyén Attila, aki – a Himfyt leckéztető Psyché hangját imitálva – az angol romantikakutatás tónján vesz lectiót a Csokonait olvasó Horváth Jánoson (vö. Sebestyén Attila: „a beszédnek sok féle Daemona vagyon.” A „tarka” líraolvasás főbb

DISPUTA Lépcsők

„Hogy a hermeneutika, a dekonstrukció és a mediális kultúratudományok képzeletbeli »háromszögében« új diszkurzív térbe került irodalomtörténet-írás képes-e új körülmények közt megszólaltatni a mediális irodalomértés felfüggesztett – ám egyszersmind egyik legértékesebb – hazai hagyományát, ritkaságszámba menő esélye az ezredforduló irodalomtudományának. A tét ugyanis nem kevesebb, mint hogy – oly sok külföldi minta adaptációja helyett – írható-e hazai előzményekkel is olyan teloszmentes irodalomtörténet, amely az irodalmi alapviszony történeteként a mediális közvetítés kultúrtechnikáiban van megalapozva.” (Kulcsár Szabó Ernő: Igazság és mediális értelem – Az esztétikai tapasztalat konstrukcióinak irodalomtörténeti megalapozása a magyar modernségben, 39) Kulcsár-Szabó Zoltán Az „alapviszony” kategóriaalakulását, korrelációit, komplexitását tárgyalja Horváth Jánosnál és Thienemann Tivadarnál, nagy gondot fordítván az irodalmi kommunikáció rendszerképző tényezőinek történeti értékmódosulásaira. Mindennél megindítóbb (movere) az a körültekintő figyelem, mely által a szaktudományos tekintet saját rendszerén belül(ről) mozdítja ki tárgyát egy kiterjedtebb értelmezhetőség irányába: „Szinte kézenfekvőnek mondható a definíció egy modernebb tudományos keretbe, az »autopoietikus« rendszerek elméletébe való áthelyezésének lehetősége, ami (…) sejthetőleg avval a haszonnal járna, hogy lazíthatna éppen a genetikus fejlődés értelmezési mintáján, és legalábbis felvetné a Fejlődéstörténet rendszerszerű újra-leírhatóságának kérdését.” (Kulcsár-Szabó Zoltán: Az „alapviszony” Horváth Jánosnál és Thienemann Tivadarnál, 53 − kiemelések tőlem, T. K.) Ugyancsak az említett szerzők és textusok (szellem- illetve szöveg-)tudományos újraszituálásán munkálkodik többek között Korner Veronika Júlia és Lőrincz Csongor, a szövegigények, közönségelvárások s a felkészültség különb-különbféle szintjeit tartva szem előtt, ezzel egyszersmind szélesre tágítva a kötet szóba jöhető olvasóközegét. Kétségkívül olvasóbarát Bengi László tanulmánya, mely Kosztolányi kellemes, könnyeden komor modorával győz meg, hogy az irodalomba komolyan »beleolvasó« esszéisztika hatására „a művészet nyomul be a tudományosság jól körülhatárolhatónak vélt terepére. Nem annyira az utóbbi átesztétizálása révén, mint inkább a tárgy és módszer szétválaszthatatlanságát, a kulturális közegek meghatározó sze-

39

trópusai és alakzatai Horváth János Csokonai-elemzésében, 169–184). A sokhangúság, a stílus(átvétel) mesteri tanítványa Oláh Szabolcs, aki Bán Imre stílusfogalmának „módszerként értett imitatio”-jával mutatja be, ahogyan az utánzott hagyomány(elem átfunkcionalizálása világismeretszerző, műveltségátrendező él­ményt (katharszisz) kelt. E stílusimitáció legfőbb eredetisége, hogy úgy képes az olvasóval meg- és újjáismertetni egy már ismertnek tételezett (az imitáló stílust is feltételező) hagyományt, hogy vizuális érvelésmódja maga is látás(mód)rögzítő funkciót lát el. Ezáltal példásan illusztrálja a szemléltetésre kiszemelt látás- és ábrázolástechnikai példát, azaz – Arisztotelész után szabadon – tanulságosan ismétli meg az utánzott minta szerkezetét. Az imitatio mint stílus kulturális médiatechnikává válik. Quod est demonstrandum. Mintavétel, körbeveréssel. (Oláh Szabolcs: Az individuális feletti értelemkonstrukció szerepe Bán Imre stílusfogalmában, 185–203) Korkép (avagy a kultúratudományok és a szó technologizálása)

DISPUTA Lépcsők

(Újabb felütés.)

40

Kiderül, hogy mégiscsak kultúrnemzet volnánk (vagy voltunk valaha). Íráskultúr. De erről mintha más nemzetek vennének inkább tudomást. (Walter J. Ong például, aki az Orality and Literacy-ben elismerően hivatkozik Balogh Józsefre vagy Hajnal Istvánra, csakúgy, mint a Guttenberg-galaxis nagymestere, Marshall McLuhan, s velük együtt számos más német és angolszász kommunikáció- és médiumtörténész.) Csak a hazai szövegkiadás látszik akadozni. (Méltatlan Az írástudók árulását emlegetni?) A hazabeszélés ebben a kulturális közegben mintha mindig kibeszélés is volna. Azé például, hogy a társadalomtudományokban miként hallgattatik el egy közösség (technológia)történeti önértése vagy a technológia(történet) társadalmikulturális önérté(kelé)se. Más megfogalmazásban: egy „írástudott” kultúra s egy „íráskulturált” közösségtudat kölcsönös formálódása – egy technológiai készség révén. (Szirák Péter Hajnal István nyomán a „tömeges használatba” kerülő s ezáltal társadalomszervező funkcióban jutó „gyakorlati írásbeliség”-et tekinti „a társadalmi praxisban már ott lévő, lassú folyamatban fejlődő és átfunkcionalizálódó készség”nek, amolyan készenlétben lévő kulturális

archiválókészletnek; Szirák Péter: A technika „társadalmiassága”. Hajnal István archívuma, 247.) Kiderül továbbá, hogy árnyalt kritikai kultúra híján hogyan lesz a közvetítés tudományaiból kultúr- és tudatkritika. Nyelvhermeneutikai tudomás(ul)vétel. Kritikusi tudata annak, hogy kultúratudományosan is csak az volna átsajátítható (s nem pusztán el, de nem is ki), ami már valamiképpen nemzeti. (Vö. a Kulcsár Szabó Ernő-„mottóval”). Mert a nemzet maga is médium és közszereplés (vö. Dávidházi Péter meggyőző tanulmányával), s a nemzeti irodalm(unk)on morfondírozók (itt egy illusztris lista következik: Horváth János, Thienemann Tivadar; Zolnai Béla, Kerényi Károly; Hajnal István, Kós Károly; Babits Mihály, Szerb Antal, Kosztolányi Dezső – valamint a rajtuk morfondírozó tanulmányszerzők) egyúttal közösségi tudatformálók is. Ahogy a (kötetben) tanulmányozott íráskultúra megteremti önmaga értésfeltételeit, úgy teremti meg a tanulmányozó hazai irodalom(értés) önmaga lehetőségfeltételeit. Ha pedig az önértésönértelmezés-öntudatosítás utóbb tudományos közegnek bizonyul, ezzel azt tanúsítja, hogy tudásátrendező, felfogásreparáló szövegmagyarázatként társadalmi érdekeltséggel bír. Elveszíti ugyan az evidenciaként való megszólalás illúzióját, ugyanakkor megváltozott formában az evidenciaképzés új módozatainak jóval differenciáltabb közegévé válhat. („Horváth János (…) tudománytörténeti helye mindig is evidencia volt. De Thienemann Tivadarra, Kerényi Károlyra, Hajnal Istvánra már ráborult az erőszakos feledtetés árnyéka”, Poszler György: Előszó, 13.) S nem is kizárólag tudománytörténeti evidencialitásra gondolhatunk. Az önmaga technikai-kulturális feltételezettségére figyelmező literátusság a másodlagos szóbeliség korszakában talán épp azáltal juthat saját medialitásának birtokába, hogy az irodalmi alapviszonyt információs kapcsolóelemként, átviteli móduszként (linkként) jeleníti meg. S ekként teszi hozzáférhetővé a társadalmi-kulturális felvevőközönség számára. Vagyis a közegiség (auto)-reflexiója úgy válhat szemléletessé egy efféle tanulmánykötetben, hogy a tárgyául vett történeti irodalomtudománynak a medialitást problematizáló érzékenysége − a kultúra alakulásfolyamatait vizsgálva − önnön közbeiktatottságára is kiterjed. (Esetleg épp egy tudománytörténeti paradigma főszereplőjévé téve ezt a közbeiktatottságot.)

Simon Attila a körültekintő filológus óvatosságával mutatja be az elmélyült, néma olvasásnak a lélekre vetülő fényét Balogh József Szent Ágoston-olvasataiban. „[A] hangos emberi szó esetlegességétől és fogyatékosságától az olvasás során Isten szavának »közvetlen«, értelmi szemléléséig kell(ene) eljutnunk. (…) E modell szerint az olvasásnak már nincs szüksége a hang közvetítésére, hanem a betűk közvetlenül az olvasó lelkébe sugározzák tartalmukat. (…) A csupán a lélek szemével látható isteni fény képzete kapcsolódik itt össze a testi szemmel látható betűk hang nélküli, csöndes ragyogásával (legi in silentio).” (Simon Attila: Olvasás és vallomás Balogh József Szent Ágoston-értelmezésében, 236–7) Érdekes, hogy ez az olvasáskoncepció mennyivel közelebb látszik állani a sola Scriptura lutheri elvéhez, mint az, melyet prédikátori „propagandaprogramjában” (vagy talán kevéssé szerencsés szerzői titulussal médiaprogramjában) Ravasz László református püspök fejt ki: „[a betű] az én és a te személyes kapcsolatát szétválasztotta s közéjük iktatta a sekinah-t, istenséghordó ládát (…). Az Íge a betűben lett állandóvá, szóródott szét a világban (…). Egyik legnagyobb ügye a keresztyén mis�sziónak az, hogy lelket adjon a betűnek, töltse meg a betű apró fekete seregét (…) a világosság lelkével”. (Mészáros Márton: Ravasz László médiaprogramja, 295) Bár a reformátori üdvközvetítés e hermeneutikai alaphelyzetében alkalmazott médiatechnikák (és kulturális gyakorlatok) a mediális kultúratudományok elsődleges érdeklődésére tarthat(ná)nak számot, a közreadó Mészáros Márton itt inkább a hitre vezetés eszközként felfogott szó átadási-továbbítási formáira koncentrál. Vagyis szemléltetői horizontja, egy mediális kommunikációelméleti alapszótár használata mellett, voltaképpen megmarad a Ravasz-féle nyelvfölfogás instrumentalitásának affirmációjánál, ezzel a médiumkutatásoknak azt az alapvetőnek tételezett fordulatát kérdőjelezvén meg, amit a könyvnyomtatás megjelenése az újkori írásbeliség és mentalitás történetében végbevitt. Pedig a reformáció említett kérdésköre a hermeneutika és mediális kultúratudományok polémiájának olyan hazai közegű újraszituálását alapozhatná meg, mely esetleg éppen a nyitótanulmányban idézett kihívásnak volna képes megfelelni. Közvetve a kötet maga elvégzi ezt a műveletet, amennyiben vitára bocsát például egy

Hermeneutika, irodalom, medialitás címszó alatt szereplő Igazság és módszer-idézetet egy az Igazság és mediális értelemben található Thienemann-citátummal: Gadamer „A reformáció ezzel felvirágoztatja a hermeneutikát (…) Sem a pápa tanítói autoritása, sem pedig, mondjuk, a hagyományra való hivatkozás nem teheti feleslegessé a hermeneutikai feladatot, mely minden túlzott elvárással szemben meg tudja védeni a szöveg ésszerű értelmét. (…) Mivel az írásosság révén az értelmet egyfajta önelidegenedés éri, ez a visszaváltoztatás a voltaképpeni hermeneutikai feladat.” (269–70) Thienemann „[Luther] gondolkodása már eleve a könyv által volt determinálva és öntudatlanul is a szellemnek azon formájára van fölépítve, amely a nyomtatott betűben jelenik meg előttünk. Nem Luther kerítette a maga hatalmába a könyvnyomtatást, hanem a nyomtatott betűk ragadták magukkal Luther szellemét és a reformációt hajtották a maguk szolgálatába.” (38, 61) A szó technologizálásának (s a neki szentelt fejezetnek) további érdekes polémiáját, mintegy királyi kettősét képezi Kerényi Károly s az őt övező Minerva-kör könyvellenessége (a nietzschei Bücherfeindschaft), miszerint a könyv, az írás s főként a nyomtatás kései, elfajzott produktuma „nem ad otthont a szellemnek, nem formálja s nem is általa formálódik, hanem »halálos démonként« (Kerényi) »destruálja, megveti és profanizálja« (Hamvas)” (vö. Tamás Ábel: Könyv és táj. A szellem médiumai Kerényi Ká­ roly Sziget-antológiájában, 299–310). Ezzel állítható szembe Kós Károly könyvművészeti ténykedése, mely, Biczó Gábor szerint, a „kalligrafikus írás és az ikonográfiailag kidolgozott, egységes stílusú képek harmonikus összhatása [révén] a céhes-kultúra termékeinek egyediségében tetten érhető kivételesség tapasztalatával ajándékozza meg az olvasót” (Biczó Gábor: Kós Károly és a könyv, 281). Dávidházi Péter teszi fel a pontot az i-re. Kerényit követve korántsem klasszikus búvárkodásra hívja közönségét. Kérdései nyomán megtudhatjuk, mit mesél a mitológus, milyen is a mítoszi halacskák csodálatos élete, s vajon visszaváltozik-e Próteusz „egy kis görög tengervizes akvárium”-ban. S ha igen, mivé (312). A filológusi elmélyültség egyvalamit bizonyossá tesz: az ilyesféle újramondás

DISPUTA Lépcsők

(Más hangfekvésben.)

41

(mythoi), valójában könyvszolgálat, mely „csupán annyira zavarja meg az istenek játékát, amennyire a sok szerzővel, forrással és utalással dolgozó nehézkes tudományos kutatásnál elkerülhetetlen” (327); s áttetszőségében is éppoly koncentrált, mint a tengervíz. „Így hát az olvasó számára nem marad más hátra, mint e sűrű táplálékból egyszerre nem túl sokat magához venni: mindig csak néhány lapnyit egyszerre” (333). Morzsolni, mint egy breviáriumot. Ha tetszik, mitológiát. (Dávidházi Péter: „Visszahelyezni eredeti közegébe”. Kerényi Károly és a mitológusi szerep hermeneutikája, 311–335)

DISPUTA Lépcsők

Lapfogyatkozás (avagy technomédiumok és a művészetközi kommunikáció)

42

A huszonnegyedik tanulmány vége felé mint valami zsolozsma, úgy peregnek le a lapok, úgy hal el a szövegmoraj. Egyre kevéssé szöveg(elés) már, egyre inkább mormolás. Még itt, de már túlról, átlépvén a közöttiségbe, beköltözve a köztes terébe, a nyelv odaátjába. Ellehetetlenül a távolságtaró hátralépés, elmosódnak a kritikusi határvonások… A vég kezdetén vagyunk. A visszapörgethetetlenség halálosan komolyan veendő. Pedig kezdetben még mintha lehetne régiújmódian szólni közlekedésről és irodalomról, technikáról és művészetről, szépségről és sebességről, avantgárdról és esztéta modernségről, azaz: vágyról, villamosról, vészfékről és városról, mozdonyokról és automobilokról. (Vö. Fried István: A halál automobilon. Közlekedés és irodalom a magyar modernségben, 339–357). Csakhogy kiderül: A gép (is) hazudik, hát még a szöveg, ha Hűtlen (vö. Dánél Mónika: Hűtlen szövegek. A tekintet és a beszéd köztes poétikája, 358–380). Leginkább mégis a tökéletlen imago (vagy imidzs), maga az ember, a megtestesülő kép(zet) válik hűtlenné saját eredetéhez. A visszatérő test láthatósága (holokausztfotók; Wiener Aktionismus, Body Art, performanszok), illetve a test visszatérő láthatósága (vö. Balázs Béla filmelmélete) már másodlagos láthatóságok. Szün-kópiák. A színházi szimuláció csatolja vissza a szemet (nézőt, nézést) saját érzékelőidegpályáihoz. Csakhogy ez maga egy (észlelési) mechanizmus megismétel(tet)ése. Fájdalma tehát abban áll, hogy a húst mint a világbanbenne-lét alapmódját (Merleau-Ponty) mechanisztikus, nemegyszer automatasze-

rű önérzékelésre kényszeríti. A színház teatREALitása mint sajátos vezeklés vagy reinkarnáció, saját mediális testét teszi a conditio humana horizontjává. A „vérrel gennyel, spermával – fizikai fájdalommal – teli atmoszféra” (413) mégsem a magányos, könyvszagú drámaolvasás ellentéte, hisz ez utóbbi, a kortárs drámaelméletek szerint, egyfajta „szemfülelő” szövegtérkép(e)zés révén ugyancsak létrehozza a maga elemi (nemritkán zsigeri) hatóerővel bíró képzeletbeli szcénáját. (Kiss Gabriella: Dráma és színház között. Gondolatok a lapra írt és a színre vitt test textualitásáról és energetikusságáról egy kortárs dráma fordítói megjegyzése kapcsán, 408–421) A látvány erőszaka sokkal inkább az erőszak ama látványával-látványosságával kerül ellentétbe, mely épp a felületivé tétellel (elfelületesítéssel) fedi el az iszonyat spektrális természetét. A képhasználat auschwitzi traumája, hogy egy kultúrában epidermálisan honosítja a honosíthatatlant. A tér nélkülivé tett és mélységélességétől megfosztott látás nem belátás többé, csupán üres felületek letapogatása. Mesterséges, merev, hideglelős. Világtalan és otthontalan (Unheimlich). Vagyis közhelyes. És mégis. Mégis szégyenteli. (Vö. György Péter: Traumatikus képek szövegek között és helyett, 396–407) A technicitás-technikalitás traumája a művészetet is szimptóm(at)ává változtatja. Az Írás többé nem a lélek felületére vetülő fény. Előbb meta-, majd fizikalitását veszíti el. A modernitás technikai diszpozitívjára kasírozott írás a technomédiumok hatására az anyagszerűség utolsó létjogától is megfosztatik. Csupán „anyagtalan anyagisága” marad meg. Hogy ez (a végérvényesen lecsupaszított csupán) mégis valami és nem semmi: ez késztethet bámulatra. Hogy létezhet „fény-írás” (fotogram). Hogy a kéz nyomása (nyomata, súlya) egy leheletvékony lap felületén előhívható. Hogy a véletlen (tükhé), a természet tapintata belehívódik az eljárásba (tekhné). Hogy a papír lehet fényérzékeny. Hogy az idő puszta fényintenzitás, s a kézrátétel szellemformát hagyhat (vö. Szellemformák kéz ráfektetésével a fényérzékeny papírra – Moholy-Nagy László). S a megvilágító theorein mellett pedig ott a praxis. A fénynyomás (tipográfia). Az ólomsúly alól felszabadított betűk kalligráfiája. A szedés koreográfiája. Másrészt az a könyörtelenül tömény–tömören kíméletlen konkrétság, amivel egy festmény egy zománcgyárból megrendelhető (vö. MoholyNagy telefonképei: Em1–3.). A szín fizioló-

giai határérték. Az érzékletáttétel többé nem szin-esztézia, hanem hangosfilm. Esetleg tipofotó. Kéz-jegy. Fény-test. „A »fényírás« – »Schreiben mit Licht« – beíródás a testen.” (Vö. Kékesi Zoltán: Az írás és a médiumok „anyagtalan anyagisága”. Fotográfia és grafémaszerűség Moholy-Nagy Lászlónál, 394) Más szóval: a művészet nem-metafizikai.

Talán infravörös. Vagy ultraviola. (Akár egy könyvborító.) (Szerep és közeg. Medialitás a magyar kultúratudományok 20. századi történetében. Ráció– Tudomány-sorozat 9. Szerk.: Oláh Szabolcs, Simon Attila és Szirák Péter. Ráció Kiadó, Budapest, 2006. 432 oldal, 3450 Ft) Tihanyi Katalin

Nehéz és merész vállalkozás egy 19. századi verses drámát színre vinni (kiváltképpen egy vidéki színházban). Vidnyánszky Attila a „hogyan tud színházzá válni a költészet” problematikáját kutatva bravúros módon oldotta meg ezt a feladatot, különleges szöveg-tér-látvány-zene-egységet, szövetet tárva elénk. A szöveg újrafordítója, Forgách András intenciója teljes mértékben megvalósulni látszik: a mélyen tragikus mellett felbukkannak komikus, játékos regiszterek, ugyanakkor megmarad a kifinomultság érzése is, mégsem uralkodik el a pátosz. A verses forma nagy kihívás, a fordítás költői bravúr – Forgách igyekezett a rímeket a lehető legközelebb vinni a francia eredetihez. Mégis találhatunk kifogásolható részleteket, bizonyos helyeken mintha nem jól értelmezte volna az eredetit, figyelmetlenségeken kaphatjuk rajta. Igaz, hogy jambikus lejtésű, lüktető, mai szöveget hallunk, ami rövidebb is, frappánsabb is az első fordításnál, ugyanakkor elveszni érezzük Ábrányi Emil pontosságát, precíz, aprólékos, értő munkáját. A színpadi hangoztatás folyamán – a hat felvonásos drámaszövegből jelentős mennyiségű, de mégis szükségszerű húzás révén három felvonásra összerántott előadás közben – akad néhány probléma. De az vajon nem részben a közönség hibája-e, hogy egy tisztességesen megszerkesztett összetett mondatot nem ért meg? Másik oldalról: vajon nem a közönség értelmezőképességének képzésére szolgál-e eme monumentális komplexum szavainak ily módon való csalafinta összeszerkesztése és elhangzása? Természetesen nem kell feltétlenül ilyenféle tanító célzatot keresni az előadásban, összpontosíthatunk pusztán az

esztétikai tartalomra, élményre is. A kacskaringós mondatokon és furfangos rímeken a színészek nagy odafigyeléssel igyekeznek minket végigvezetni, ám ez sajnos nem minden pillanatban sikerül, a figyelem olykor lankad – de egy négyórás előadás esetében ez nem is meglepő, és talán kalkulálható. Nyitott, fehér színpad fogad bennünket, melynek padlóján az egyik oldalon feketefehér négyzetecskék váltakoznak. Különleges, geometriai elemekként mozgó fehér szerkezet nyitja-zárja a színpadot, amelynek képét főként arany és néhány rózsaszín színfolt egészíti ki. A jelmez- és díszlettervező, Alexandr Belozub, meglehetősen steril környezetet teremt, erős kontúrokkal, egyszerű, tiszta formákkal, kevés és emiatt hangsúlyos, többfunkciós és jelentéssűrítő tárgyakkal. Fontos részét képezi a színpadnak a felülről behajló óriási, fehér virágzó faág (jelképesen leginkább a kis Bonapartéhoz köthető), amit sokféleképpen meg lehet világítani, sőt mozgatni is, valamint az állandóan jelenlevő, hegyes, szúrós arany gordonkaváz (ez viszont Metternichhez kapcsolható), amellyel és amelyen számtalan módon lehet játszani, mozogni. E két díszletelem harmonikusan illeszkedik a költői szöveghez, atmoszférához, színpadi jelenlétük átfogó szimbólummá válik, magát az életet, az emberi lelket jelképezik. Mindezekhez Alexandr Belozub egy többfunkciós, körbe-körbe mozgó zongoratricikli-szék-szekrény/fiók-színpad „gépet” és nem utolsósorban egy óriási tükröt ad hozzá. Az első két felvonás elegáns, kicsit habos, rideg hangulatával szemben áll a harmadik felszabadult, ezüstösen csillogó tarka álarcosbálja. Az egyszerű, egy-

DISPUTA Lépcsők

Egy sasfiók repülése Debrecenben

43

DISPUTA Lépcsők

színű, főként fehér jelmezeket felváltják a színes maskarák, megjelenik a vörös függöny, a hangulat felszabadul, csak a sasfiók marad egyszerű, puritánnak ható fehér ruhában. Az eddig sokakat visszatükröző és önmagával szembesítő tükör véglegesen átfordul a harctéren lovagló Napóleont ábrázoló festménnyé, melyre a wagrami síkká átvedlett színpadon felkapaszkodik a herceg, és elmondja utolsó, nagy monológját, miközben valóban egy elhagyott csatateret látunk magunk előtt. Ez a bizonyos tükör/festmény hol eltűnik, hol megjelenik a színpad hátsó felében, mintegy meghos�szítva és megsokszorozva, vagy éppen szigorúan lezárva a teret. Az előadás folyamán nemcsak a tükörképekkel játszanak a szereplők; sokszor a csupasz falakon megjelenő kisebb-nagyobb árnyékok népesítik be, vagy inkább teszik még teljesebbé a jól megkoreografált látványos jeleneteket. Nehéz megtalálni azt a pontot, szálat, mondanivalót vagy tartalmat, ami miatt A sasfiók bekerül az évadtervbe vagy egyáltalán a rendezők, színházigazgatók fejébe. Ám időről időre újra műsoron van, és talán Alföldi Róbert sem véletlenül foglalta bele

44

a fontos, megjelenítendő klasszikus külföldi drámák közé a Nemzeti Színház vezérigazgatói posztjára írt (mint tudjuk, díjnyertes) pályamunkájába. A történet középpontjában Reichstadt hercege és lelki vívódása áll. A herceg származásából adódóan fogolyként él az osztrák császári udvarban, különös helyzete abból adódik, hogy ő Napóleon és Mária Lujza gyermeke. Természetesen szigorú osztrák szemléletű nevelést kap Metternich felügyeletével, ám apja tettei, dicsősége, híre mégis mind eljutnak hozzá. A schönbrunni kastélyba többször is bejutnak pártfogói, akik a francia trónra szeretnék őt segíteni, mint II. Napóleont, a nagy Napóleon fiát és utódját, követőjét. A fiatal férfit kétségek kínozzák, nem érzi magát érettnek az uralkodásra, nem érzi elérkezettnek az időt, nem akar elszökni, ugyanakkor mégis vonzza és hívja a francia trón. Hatalmas teher nehezedik vállára, sokan várják, még többen rettegik Napóleon nevét, uralkodását. Unokahúga végül a legendás napóleoni hadsereg egyik gránátosát, Flambeau-t küldi álruhában kiszabadítására. A herceg rászánja magát a szökésre, de előbb mégis szeretne törvényes engedélyt kicsikarni Ferenc császártól a francia trónra; ezt a tervét azonban Metternich keresztülhúzza. Az összeesküvők az álarcosbálon akarják megszöktetni Franzot, aki meglóg ugyan, de az apja győzelme által legendássá tett wagrami síkon vesztegel. Metternich megérkezik katonáival, letartóztatja az összeesküvőket, Flambeau öngyilkosságot követ el, közben a tüdőbajos sasfióka számára világos lesz, hogy hamarosan meg fog halni, és az elesett katonák sóhajait hallva azt is megérti, hogy élete egyfajta áldozat, ami megváltja az apja dicsőségéért szenvedőket. A franciák csodálják a darabot költőisége, szenvedélyessége és elsősorban nacionalizmusa miatt. Ez érthető is, hisz miért ne lennének büszkék rá, hogy a már jó ideje halott, káprázatos karriert befutott, de megbukott francia császár neve hallatára

rozottan, fokról fokra építi fel a herceg jellemét, nem fogy ki a végére sem, az óriási Napóleon-festményen csüngve-kifeszülve még mindig tudja fokozni a hatást. A kiváló lélekrajz mellett megcsodálhatjuk kifinomult mozgástechnikáját, az előadás és a zene ritmusával teljesen együtt él, nemcsak látjuk, hanem már-már halljuk, érezzük, ahogyan mozog, jár-kel a véres zsebkendőivel az egész bécsi udvar ellenében, gyermek önnönmagával a karjaiban. S már majdhogynem elszáll a fióka, mikor a záró jelenetben felkap a festmény tetejére, és édesapja képe mellé kifeszülve, felfeszülve, fölemelkedik. Kétségtelen, hogy az este az övé, ám nemcsak ő remekel. Kristán Attila kitűnő, kompakt alakítást nyújt: álszabóként is kiválóan megoldja feladatát, ám mint Prokesch, a jóbarát, egy fergeteges wagrami ütközetben vállára veszi a herceget és harci paripaként száguldozik. Ez sem akadályozza meg abban, hogy tökéletesen mondja szövegét, alakítsa szerepét. Varga József Flambeau-ja precízen kidolgozott, felépített karakter, szép pillanat, mikor az ifjú hercegnek felfedi valódi kilétét és elszavalja a napóleoni hadsereg katonájának megpróbáltatásait, hősi helytállását; a begőzölt Metternichhel űzött tréfa is emlékezetes marad. Szűcs Nelli megkapóan játssza a kedves és hanyag, lebegős-lebernyeges Mária Lujzát, akiben mégis fel-felsejlik a fia iránt érzett anyai szeretet. Trill Zsolt Metternichje szinte észrevétlenül irányít a háttérből, mi mégis észrevesszük a megfontolt diplomataarc mellett, illetve alatt az elfojtott, felgyülemlett dühét és a Napóleon elleni elkeseredett, titkos-személyes harcát. A Mészáros Tibor által megformált rendőrfőnök kellően ellenszenves és kisszerű, ám, sziporkázóan magabiztos és laza színpadmesterként is funkcionálva, a közönség lelkesen és önfeledten élteti karjelzéseire a habókos, rózsaszirmokat és bonbont dobáló Ferenc császárt (Kóti Árpád). Andrássy Máté könnyed eleganciája nem engedi elfelejtenünk a mindig jelen levő, ám hivatalosan a háttérből figyelő büszke franciákat, és néhány futó pillanatig ugyan, de énekhangját is élvezhetjük. Érdemes kiemelni még Oláh Zsuzsa (a főhercegnő) és Tóth László (Getz) villanásait. A költészet megjelenését a színpadon nem (csak) a szövegnek, sokkal inkább a nagy gonddal és találóan válogatott zenének és az ezzel harmonizáló jelmezeknek, díszleteknek és térnek köszönhetjük. A költészet valóban megjelenik, észre sem vesszük, hogyan és miként, csak az összbenyomás marad meg: magabiztosan ve-

DISPUTA Lépcsők

az osztrák udvar összerezzen, elsápad és elfehéredik. Ezt a legendát élteti, misztifikálja Rostand egy hatalmas, hat felvonásos, alexandrinusokban megírt verses drámával, mely a realizmus és naturalizmus térnyerése közben, ám velük szembenálló romantikus sodrásával hatalmas sikert arat. A mai értelmezések szerint Cyrano de Bergerac történetének megírása után véglegesen romantikus szerzőnek titulált Rostand óriási kételyekkel küzdött maga is, hajtotta, illetve kínozta a megfelelési vágy, így a közönség óhajának és elvárásainak fejet hajtva írta meg az újabb romantikus drámáját a Napóleon-ivadékról, ismét történelmi témát választva. Az ily módon kompromis�szumot kötő író műve inkább a legendáról, mintsem a történelmi figuráról szól. A siker nem maradt el, ám a közönség a revansot látta benne, nem pedig a háborúellenességet. A zárókép pacifizmusa keveseket érintett meg, erre inkább az utókor figyelt fel. Mindezek minket nem igazán érintenek a befogadás során, legfeljebb a háború elleni védőbeszéd, mégis, könnyedén találunk olyan jelentésréteget, mely számunkra is mondanivalóval szolgál. Ezt leginkább a sasfiók modern személyiségdrámája, belső lelki vívódása, a mélybe zuhanás és a magasan szárnyalás váltakozása, a szélsőségek átélése, a végletek hajszolása, az elnyomás alatti kitűnő helytállás a nagy pillanatokban, ugyanakkor a sűrű elbizonytalanodás jelentheti. A kételyek közötti felmorzsolódás, a cselekvésképtelenség, ahol a kétfajta vérből összekevert fiú nem tudja, mit kezdjen magával a világban, és csak tétován bolyong. Pedig ott van előtte a nagy lehetőség, és mégis, az áldozat szomorú, ám felemelő, emblematikus szerepét választja. Az 1900-as, március 15-ei ősbemutatón az akkor 56 éves Sarah Bernhardt játszotta a 21 éves herceg szerepét olyan meghatározó módon és akkora sikerrel, hogy évtizedeken keresztül szinte csak női főszereplővel játszották a darabot. Nálunk is ez volt a helyzet, Reichstadt hercegét többek között Gobbi Hilda és Darvas Lili is játszotta (elsőként Törzs Jenő szakít a hagyományokkal, meglepően korán, még 1907-ben, ám őt még jó ideig színésznők követik), de a mostani címszereplőre sem panaszkodhatunk. Krisztik Csaba mélyen átélt alakítása igazán emlékezetes marad, lendülete töretlen, szárnyal a nagy tervek és kilátások bűvkörében, a saját útjára találásnak az örömében – ugyanakkor melankolikus, kiábrándult, kétségbeesett és gyenge; egyszer tele van energiával, másszor végletesen tehetetlennek tűnik. Szépen, hatá-

45

DISPUTA Lépcsők

zetett tragédiát és komédiát, romantikus varázslatot, színes érzelmi skálázást, szertelen líraiságot hallottunk, láttunk, éltünk át, tömörített színpadi változatban. Zenél a szöveg, a tér, zenélnek a testek, mind egy finom húron játszanak. Érdekes megfigyelni, hogy Vidnyánszky Attila operarendezései az utóbbi időben igencsak megszaporodtak, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy ez a műfaj sokoldalú, sokféleképp megközelíthető, a zene és az ének még plusz rétegekkel egészíti ki az egyébként is sokrétegű színházi produkciót. Szinte mindegyik színpadi alkotásán érezhetjük, hogy Vidnyánszky Attila szeret komplexen gondolkodni (sokszor azzal a problémával találja szemben magát a néző, hogy nincs egyszerre öt külön működő szeme vagy valamilyen más figyelőszerve), ehhez pedig nagyszerű terep az opera vagy a zenei költészet. Érdekes adat, hogy még 1937-ben született egy öt felvonásos opera a műből, melyet a monte-carlói Operában akkor be is mutattak. Lehet valamilyen különleges költői-zenei tulajdonsága a drámának, ami nemcsak most és itt ötlött egy rendező figyelmébe… Lényegesnek érzem, hogy megemlítsem az én közönségemet, pontosabban azt a közönséget, amellyel együtt volt szerencsém megnézni A sasfiókot. Kezdetben eléggé heterogén volt az összetétel, minden korosztályt képviselt néhány néző, bár érezni lehetett, hogy jelentős a középiskolások jelenléte (a „tanárnővel” együtt, akinek, sajnos, pont megszólalt a telefonja). Az első felvonás után jó néhányan hazafelé vették

46

az irányt, a második szünet után viszont alig volt észrevehető a csökkenés. A végére a közönség összetétele teljesen megváltozott: egyértelmű létszámfölénybe kerültek a középiskolások, és mellettük a középkorúak nagy része tartott ki. Azt hiszem, ez annak köszönhető, hogy a tragikus és komoly részeket mindig feloldotta egy-egy mozgalmas, humoros, kacagtató jelenet, a fiatalok pedig nyitottabbak voltak e sokféleségre (teljességre), valamint a jól sikerült, a közönséggel kapcsolatot teremtő császári audiencia valósággal odaszögezte az ifjabb korosztályt a székekhez. Kiderült, hogy őket is meg/bent lehet fogni valamivel. Vidnyánszky Attila magabiztos kezét dicséri, hogy a műsorfüzetben található beharangozóban mintha nemcsak az elő­ adásbeli szereplők, hanem a nézők reakcióit, viselkedését is egyazon úton vezetné tudatosan: „Az ifjúság szikrája szép lassan elalszik a felnőttek szívében, akiknek most a Fiún keresztül tükörbe kell nézniük. Ezt a szembesítést nem viselik el.” Természetesen ez csak egy alkalom, egy előadás tapasztalata – az is lehet, hogy máskor pontosan az ellenkezője történt, történik meg A sasfiókkal. Egy biztos: aki végig maradt, annak szép, teljes előadásban volt része, és lelkesen tapsolt, annyiszor hívva vis�sza a színészeket, ahányszor csak lehetett – vagy ameddig az utolsó busz el nem indult. (Edmond Rostand: A sasfiók. Csokonai Színház, rendezte: Vidnyánszky Attila, 2006. január 31.) Sándor Zita

 Szokása volt-e kisgyermek korában, hogy a felnőtteket kifigurázza? Meghökkentő kérdés, gondolkodnom kell. Soha nem jutott még eszembe, hogy erre visszaemlékezzem. Kifigurázni? Nem. Utánozni, talán. Tudnom kellene, mit tekintsek a kiskoromnak.  Onnantól számítsuk, amikor már azt érzi a gyermek, hogy gazdálkodni képes a saját értelmével. Úgy igen. Mondjuk a nagymamám, ha veszekedett, elkezdtem abban a hangfekvésben rikácsolni, ahogyan ő. Aztán akadnak mindnyájunk életében kevésbé vonzó egyéniségű tanárok. Az ő viselkedésük felidézése a társaságban mulatságos szereplési lehetőségként kínálkozott számomra. Kárörvendő viszont nem voltam, az ártó gúnyolódásra való hajlam mindmáig hiányzik belőlem. Nem akartam, hogy miattam bárkit is kinevessenek.

 Mit gondol a zeneszerző és a kottája, s a zenész és a kotta viszonyáról, a megszólaltatás szabadságáról? A kottaolvasást meg kell tanulni. Nem a kottafejek felismerésének szintjét értem a megtanuláson, hanem az illető szerző olvasatát. Az, hogy miként hallom a művet, az összefügg annak a darabnak a stílusával, amelyiket éppen olvasom. Másként olvasunk Mozartot, másként egy mai szerzőt. Egyetlen koncerten belül sok mindenfélét játszunk – romantikus zenét, klasszikust, preklasszikust, olykor még modernet is –, tehát egymást követik a stílusok. Bizony meg kell tanulni mindegyiket úgy olvasni, hogy az megfelelő módon szólaljon meg. Egészen másként állunk a Mozart-olvasáshoz, mint Bartókéhoz. Némely szerzők nagyon pontosan leírják, mit szeretnének hallani, szinte hangonként adják az utasításokat. Ezt követni egyszerre könnyű és nehéz is. Nehéz, mert kezdetben az ember csak ismerkedik a művel, de amikor fokozatosan elmélyül a munkában, csak akkor derül ki világosan a zeneszerző szándéka. Más szerzők nem írnak ennyire pontosan: többet bíznak az előadóra, nagyobb teret engednek számára. Griegnél, mint az Ön által említett Holbergszvitnél is, nagyon precíz leírások vannak. Precíz partitúra. Ott nem lehet vita tárgya, hogy egy hang hosszú-e, vagy rövid, vagy dinamikailag és a frazeálás szempontjából mit akar a szerző. Ilyen volt például Weiner Leó is. Ő oly mértékig volt precíz, hogy a nyomtatásban sem bízott. A lenyomatokat végignézte és laponként leszignózta. Mindent ellenőrzött: úgy szedték-e, ahogyan leírta. A kérdésére visszatérve: az előadói szabadságot nagyon meghatározza a szerző személyisége.

„Két füllel hallgatunk”

Benjamin Britten Simple Symhpony című opusa kapcsán – a fiatalkori, örömteli és könnyed lelkesültség felidézésének méltatása mellett – megemlíti a recenzens, hogy az Érzelmes Sarabande olykori túlcsordulása feltehetően nem lett volna a szerző ellenére.

Balogh Tibor

A Liszt Ferenc Zeneakadémia Baráti Köre alapításának 10. évfordulója és a Zeneakadémia 132. születésnapja alkalmából adott jótékonysági koncerten, tavaly november 14-én az intézmény rektora, Batta András a „Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tiszteletbeli tanára” rangot adományozta Rolla Jánosnak, akit korábban már többek között Kossuth-díjjal és a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetéssel is elismertek. A Francia Becsületrend Lovagja. A Liszt Ferenc Kamarazenekar és Ránki Dezső közös jubileumi koncertjét „ritka fényes mulatság”-nak nevezte a kritika, szapora léptű, diadalmas futamokról emlékeztek meg a beszámolók; napsugaras kedélyről a metszően szeles téli éjszakában, vagy táncléptekkel a halálba menetelő zárótételről Schubert C-dúr vonósötösében. Grieg Holberg-szvitjének kompozícióját pedig szellemesnek, helyenként pimaszul modernnek említették egy más koncertalkalom kapcsán.

DISPUTA Tisztaszoba

Beszélgetés Rolla Jánossal, a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmesterével

47

 Bartók Bélát újabban az aspergerszindrómás (atípusos autista) zsenik sorában tartják számon. A laikusban felvetődhet a kérdés: vajon belül azt a hangot hallotta-e, amelyet lejegyzett, vagy működött benne esetleg egy másik személyi (egyéni-egyedi) konszonancia? Bartók kitűnően zongorázott. Biztos vagyok benne, hogy nem írt le olyat, amit ne hallott volna, vagy ne tudott volna saját maga is megszólaltatni. A kottaolvasat szempontjából abszolút tökéletesen és egyértelműen írt. Ha akarom, sem tudom félreérteni. Természetesen a XX. századi zene megértéséhez és élvezetéhez elkerülhetetlen egy bizonyos utat bejárnia a zenehallgatónak is.  Nem fordulhat elő tehát, hogy egy agyban két hallás párhuzamosan működik? Nem létezhet muzikális skizofrénia?

DISPUTA Tisztaszoba

Nehezeket kérdez. Nem vagyok az idegpályák tudora, ilyen szempontból nem érzem szakembernek magam. Egy dolog, ha valaki vakon születik, vagy ha vakká lesz. Két különböző dolog. Azt el tudom képzelni, hogy ha a zeneszerző az élete folyamán elveszíti a hallását, s bármikor ránéz egy partitúrára, az megszólal benne, mert valaha hallott az illető, van hangzásemléke. Ugyanez vonatkozik a komponálásra is: tudja, mit ír le. Ilyen értelemben, feltehetően a tapasztalatok tovább működnek, idegi alapon. Nyilván hallják a zeneszerzők, még a süket Beethoven is hallotta, hogy mit írtírnak le, de ez nyilvánvaló, hiszen működik a belső harmóniavilág, amely ezen a szinten már természetes. Valamikor hallani kell: aki süketnémának születik, az nem tanul meg beszélni, mert nem tudja kontrollálni önmagát.

48

„A vonóscsapat a legkisebb együttesekre jellemző ritmikai rugalmassággal büszkélkedhet, de egyúttal egy nagyobb zenekar frissességével és összehangoltságával is. Szinte együtt lélegeznek a zenével, vezetőjük, Rolla János egy titkos jelzése hatásosabb minden karmesteri instrukciónál. És ami a legfontosabb: mintha csak szórakozás lenne számukra mindez...” – írta a The Washington Post.  Összeül a zenekar. Mindenkinek megvan a saját hallásélménye. Miként alakul ez összhangzattá?

Akár a művészet bármely területén, a zenében sem kiegyensúlyozott az értékvilág. Többféle kategória létezik. Vannak zenék, amelyek – keresem a szót – nem valódi zenék, nem hiteles zeneszerző, aki komponálta őket. Vannak átlagdarabok, amelyekkel csak nagyon sok többlet hozzáadásával lehet elérni, hogy érdekesek legyenek a közönség számára. Az, amit én a zeneművön keresztül átadok, olyan előadói lehetőség, amelyet a szerzőtől kapok: a jó zenedarabok meghatározzák a közönség–előadó viszonyt. Barangolunk az utcán, s jönnek velünk szembe a fütyörésző emberek. Valaki ezt fütyüli, van, aki azt. A zene kapcsán bizonyos dolgokat nagyon nehéz megfogalmazni. Érdekes lenne vizsgálódásokba merülni, hiszen aligha a véletlen műve, hogy valakinek ez tetszik, valakinek az, hogy kiben mi marad meg egy zenéből. Képletesen: ki mit fütyörész a zenekarban a munka kezdetén. Sajnos, lehetetlen a vizsgálódás, mert hiányoznak hozzá az eszközeink: emóciómérce nincs. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a muzsika ugyanabban a pillanatban képes többféle érzelmet kiváltani. Amikor elkezdünk egy darabot, nyomban kiderül: többféle vélemény van. Ahány személy, annyiféle érzésvilág: egy-egy dallam vagy akármilyen zene, mindenkiben másként szólal meg. Ez benne az izgalmas, ám baj lenne, ha nem jutnánk közös nevezőre. Isaac Stern részt vett valamikor egy hallgatói beszélgetésen, a Zeneakadémián. Ott, a fiatalok nagy derültségére, jópofa komolysággal bizonygatta, tulajdonképpen men�nyit tanulhatnának a politikusok a muzsikusoktól, akik a művel kapcsolatban mindig egyezségre jutnak végül. Különben anarchia lenne, nem tudnánk eljátszani. Összhang szükséges. A zenekarnak és a szólistának addig kell gyúrniuk egymást, amíg közös nevezőre nem jutnak. Nem maradhatunk annyiban, mint a politikusok, akik között ez általában nem születik meg száz százalékig soha. A közös nevező keresése nálunk úgy indul – talán ez a mi zenekarunk specialitása –, hogy amikor elkezdünk egy darabot, demokratikus alapon, mindenki elmondhatja a véleményét. Nem vagyok a despotikus karmester típusa, nem mondom azt: „így akarom!”, aztán jó napot. Erőszakossággal pillanatok alatt össze lehetne rántani a dolgokat. A karmester nélküli játék során viszont mindenkinek tudnia kell, mennyit adjon hozzá a saját egyéniségéből, hogy azzal a másik munkáját ne tegye tönkre. Úgy gondolom, az egyéni-

 Az aktuális koncertközönség vagy a zenekar pillanatnyi hangulata sem képes befolyásolni a karmestert/koncertmestert az interpretációban? A koncertre csak az a pluszkifejezés marad, amelyet nem lehet próbákkal elérni. A koncerthangulat mindig egyedi. Szembekerül a zenekar a közönséggel, és nincs meg az a lehetősége, hogy eljátssza nekik újra. Egyszer lehet, és akkor kell jól. Tehát hajt egy bizonyos feszültség. Nevezhetjük lámpaláznak, olyanfajta stresszállapotnak, amely szükséges ahhoz, hogy koncentrált, értékes előadás szülessen. Fél gőzzel nem lehet célt érni. Teljes energiánkkal azon kell lennünk, hogy éppen az adott pillanatban, a megfelelő módon szólaljon meg a mű. Próbán ez a koncentráltság nem állandósítható: energiája sincs hozzá a zenésznek, de nevetséges is volna, ha az ember folyton száz fokon égne, és a társainak produkálná magát. Nem. A próbán, ténylegesen tisztázni kell a követendő utat, megérteni, mit akar a szerző. Azon belül aztán nyílik valamennyi előadói szabadság – ez a természetes. Így-úgy, amúgy, tempóban egy kicsit eltérni vagy kilépni. Egy előadónak azért legyen saját véleménye is a műről. Ezt hozzá lehet adni, sőt, szükséges hozzáadni: attól lesz egyéni az előadás. Élő szerzőknél éppenséggel megtehetnénk, hogy rögzítünk egy etalont. Föltennénk a lemezt, és akkor soha többet nem is kellene eljátszani. Az előadás izgalmát az adja éppen, hogy több megoldás kínálkozik. A megszólalás színvonala nagyban függhet a terem akusztikájától. Az igazi az, ha nemcsak a hangzás tökéletes, hanem a visszahangzás is megfelelő: ott eljut a zenészhez a közönség nesze. Amikor egy pianissimo halálos csöndben telik egy koncertteremben, az jó jel. Ha viszont a közönség unatkozik, zajong, akkor nem stimmel valami. Megérzi ilyenkor az ember, hogy nem igazán sikerült kontaktust teremteni a közönséggel, s valamilyen trükkhöz folyamodik, ellen-

súlyozandó a lenti hangulatot. A zenész reagáljon a közönség reakciójára, tudja állandóan kontrollálni és korrigálni a kapcsolatot! Két füllel hallgatunk. Figyelünk arra, ami a hangszerből kijön, és arra, ami a teremben érzékelhető. Nagyon fontos az utóbbi. A közönségtől érkező információ befolyásolja bizonyos értelemben az előadást, mert mindenképpen igyekszünk a darabot úgy eljátszani, hogy az lekösse a hallgatót, eljusson hozzá a zenénk üzenete. Legyen szerencsénk máskor is a találkozáshoz! „Aki manapság biztosra akar menni, világszínvonalú muzsikálásra vágyik, az válassza a Liszt Ferenc Kamarazenekart!” – tanácsolja az egyik zenei szakfolyóirat. „A Kamarazene szupersztárjai” – vélekednek valamelyik megyei napilapban.  Van-e lehetőségük manapság arra, hogy megválasszák maguknak az ideális közönséget? Amikor saját magunk rendezzük a koncertet, akkor természetesen mi választjuk meg a helyet – a helynek megvan a maga szelleme, amely egy bizonyos közönségréteg számára igazodási pontot jelent – ez így logikus, ám az efféle kegyelmi alkalmak kivételesek. A felkérések a gyakoribbak, ezek azonban megkötésekkel járnak: kész tények elé vagyunk állítva, a helyszín és sokszor még a program szempontjából is. Ki kell elégítenünk a rendező által felvállalt igényt, belátva, hogy az övé a kockázat. A közönségnek vagy az szolgál a kedvére, hogy ki játszik, vagy az, hogy mit játszanak neki – az igényt a rendezőnek kell felmérnie. Ha a két kívánalom összetalálkozik, szinte bizonyosan sikeres a koncertrendezés. Ma azt értjük sikeren, amikor ki tudjuk hozni nullszaldóra az előadást. Nem ünnep a nullszaldó a protokolláris eseményhez kötött megrendelések esetén, viszont ott olyan emberekkel találkozunk, akik nem szoktak koncertre járni, de akiket szeretnénk meggyőzni a zene szépségéről. Ilyen helyzetben, az ember nyilvánvalóan nem Bartókkal kezdi, hanem valami könnyen érthetővel. Az érthetőség mérésének lehetősége azonban menten visszavezet az akusztika-problémához. Magyarországon kevés olyan helyszín létezik, ahol egy laikus közönséget rá lehet venni, hogy a komolyzenei koncertek visszatérő vendégévé váljék. A kezdeti benyomás nagyon fontos: ha valaki először téved be egy ilyen

DISPUTA Tisztaszoba

ségnek azért működnie kell, miközben megpróbáljuk a kifejezési eszközöket egy irányba terelni. Meglehet, hogy például valaki egy bizonyos helyen sokkal nagyobb ritenutót vagy crescendót szeretne játszani, mert úgy érzi, az odaillik. Ezeket muszáj megbeszélni, ha meg akarunk egyezni. Gyakran előfordul, engem győz meg a zenekar, amikor azt mondják, próbáljuk ezt ki így, hátha jobb lesz. Kipróbáljuk, s ha tetszik, elfogadom. A kapcsolat oda-vissza működik.

49

koncertre, és a rossz akusztikájú teremben nem szép hangokat hall, hanem száraz cincogást – vissza fog térni a diszkóba. A pályám elején nem volt diszkó-konkurencia. Igazából másmilyen sem. 1962-ben, amikor a főiskolára kerültem, Magyarországon alig működött kamarazenekar. Néhányan összeálltunk, és próbálkoztunk egyedül játszani. Volt egy kiscelli bemutatkozó koncertünk ’62 nyarán, de csak a tanévkezdéskor kértük fel Sándor Frigyest, hogy foglalkozzék velünk órarendszerűen mint kamarazenekarral. Aztán, ’63-ban, március 18-ára vált arra éretté a program, hogy azt el lehetett játszani. Onnan datáljuk mi a zenekar létét, noha a munka jóval előbb megkezdődött. „…Létrejött egy olyan ifjúsági zenekarunk, amely nemzetközi mércével mérve is magas színvonalat képvisel… Most Sándor Frigyes professzor keze alatt valósággal csodát művel az az együttes, amelynek tagjai egyébként nem kivétel nélkül mutatnak fel egyénileg is kiváló tanulmányi eredményeket… Az együttzengés kristálytisztaságával, a technikai virtus fölényességével és valami ellenállhatatlan lendület sugárzásával kápráztattak... Mindezt a fénylő keretet belülről, az együtt muzsikálás szinte látható öröme töltötte meg, ami lehetővé tette, hogy ez a nagyszerű együttes természetes könnyedséggel idomuljon akár Purcell, akár a Bachok, akár Mozart vagy Rossini stílusához.…” (Kecskeméti István, 1966. május, Muzsika)

DISPUTA Tisztaszoba

 Negyvenötödik éve áll a zenekar élén. Változott a zenefilozófiája?

50

Partitúrafüggő, reprodukáló művész vagyok. Egyfelől igyekszem úgy megszólaltatni a darabot, ahogy azt elképzelésem szerint a szerző leírta. Másfelől arra törekszem, hogy igenis, a saját egyéniségem is megszólaljon. A koncert legyen olyan, hogy a hallgató felismerje: ez a Liszt Ferenc Kamarazenekar játéka. Fiatalon, ismerkedve a zenével, ha bekapcsoltam a rádiót, meg tudtam különböztetni: Ojsztrah, Heifetz vagy Hubermann hegedül-e. Olyan egyéniségek játszottak az éterben, akik hallatán az ember felszabadultnak érezte magát, és olyan előadóvá válhatott általuk, aki képes kialakítani a saját stílusát. Én ezt a zenekarra vonatkoztatva ugyanilyen fontosnak tartottam és annak tartom ma is. Manapság, bekapcsolva a rádiót, a Bécsi Filharmonikusokat, a berlinieket vagy a londoniakat felismerem, mert van saját hangjuk. Az amerikaiakat már nehezebb beazonosítani, náluk jelentkezik egyfajta sztereotípia, nem igazán egyéniek, nem személyes a hangzás. Piacszerűek. Azt gondolom, ha ez a munka bárkinél rutinná válik, és csak az üzleti szempontok a meghatározók, hagyja abba! Úgy tapasztalom, zenekarunk nem unja azt, amit csinál, s ez számomra nagyon fontos tanulság. Visszaigazolása a negyvenöt éve követett elveimnek. Különben nem fordulhatna elő, hogy a mai napig minden koncert előtt, még a repertoárdarabok előadásakor is, keressük a legjobb megoldást. Pedig régen elkészült már a lemezfelvétel, nagyon sokszor játszottuk, a kisujjunkban van az anyag. Csakhogy mindig akad benne valami újdonság. Ez így természetes, ez tart bennünket életben negyvenöt éve.

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt Fekete Gyula bácsi gondolataira felfigyelve kezdtek el komolyabban is érdekelni a demográfiai kérdések – emlékezett vis�sza Bogár László a probléma első jelentős ezredvégi felvetésére. – Buzgó olvasója voltam a 60-as évek végétől. Az ő életműve akkor teljesedett ki. Az 1962-es népesedési mélypont után kezdte megfogalmazni azokat a nézeteit, amelyekért lesajnálták, közröhej tárgyává tették, megalázták, megbélyegezték. Illetve agyonhallgatták. Emlékszem, a nyolcvanas évek közepén egy népesedési tárgyú sorozatomból Fekete Gyula nevét egyszerűen kivétették velem, nem jelenhetett meg a megyei napilapban. Igen, agyonhallgatták. Gandhinak van ezzel kapcsolatban egy érdekes mondása: először agyonhallgatnak, utána köznevetség tárgyává tesznek, aztán megbélyegeznek és harcolnak ellened… és végül győzöl. Ehhez kell persze egy ötezer éves kulturális talapzat.  Bogár László hol tart ma ezen a skálán? Egy biztos, a negyedik fázistól messze vagyok, sőt a „győzelem” nem is igen értelmezhető számomra. Az első publikációm 1978-ban jelent meg, azóta mind a három stációban folyamatosan volt és van részem. A legutóbbi időkig többnyire agyonhallgattak, de úgy három éve minden felpörgött és egyfajta „médiasztárt” is faragtak belőlem.  Nem felemás sztárság volt ez? Nem csak bizonyos orgánumok számára volt érdekes?

  Miért volt erre szüksége? A ’70-es évek végén a magyar társadalom azon nagy többségéhez tartoztam, amely úgy gondolta, hogy mivel a törökök és a Habsburgok is több mint 100 évig voltak itt, könnyen lehet, hogy a szovjet megszállás is el fog tartani addig. Ez tehát azt jelentette számomra, hogy az aktív életemet mindenképpen átfogja.

Mélyponton

A legutóbbi időkig így volt. De lassan nincs olyan hetem, hogy ne volna valamiféle „médiaeseményem”. Ez persze hullámzik. Korábban jellemző volt az egyoldalúság: a jobboldal, a konzervatív, keresztény, nemzeti oldal szerepeltetett, de hangsúlyoznám, hogy ezek a fogalmak mind mást takarnak, köztük is vannak törésvonalak. Viszont az utóbbi félévben érzékelhető, hogy a másik oldalon is kérdeznek a korábbi megbélyegzés után. Mert addig hol „komcsi”, hol „fasiszta” voltam. A kapitalizmusés globalizmusellenességem ugyanis elég markáns. Ez jól összecseng azzal, hogy a rendszerváltozás előtt MSZMP-tag voltam.

 Milyen lehetőségek kínálkoztak? A teljes elzárkózás, szembefordulás, a csodavárás, vagy pedig annak a megkísértése, hogy magát a rendszert mégis csak működőképessé lehet tenni. Arra figyeltem fel, hogy az MSZMP-n belül Aczél György és Pozsgay Imre nem egészen ugyanazt képviseli. Nem lehetett nem észrevenni, hogy abban az egy pártban nem egy párt van. Bár görcsösen törekedtek arra, hogy fenntartsák az egy párt látszatát, közben lényeges kérdésekben nagyon is többféle pártállás volt. Érdekes párhuzam: a rendszerváltozás rendszere pedig görcsösen azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy több párt van, hol­ ott véleményem szerint nagyon is egy párt abban az értelemben, hogy mindegyik kollaboráns lett. Azaz ennek a nehezen azonosítható globális birodalomnak a kijáró embere.

DISPUTA Tisztaszoba

„A legsúlyosabb, hogy a mai diskurzustér tökéletesen alkalmatlan a legégetőbb társadalmi kérdések megbeszélésére. Olyan mértékben van szétverve, van megterhelve mindenféle hamis gondolattöredékkel, az értetlenségből eredő indulatokkal, hogy teljesen alkalmatlan még a kérdések értelmes megfogalmazására is” – állítja Bogár László közgazdász, akit olyan sorskérdésekről kérdeztünk, mint a magyarság fogyása, társadalmunk elöregedése.

Dombrovszky Ádám

Dombrovszky Ádám beszélget Bogár Lászlóval

 Súlyos problémák tekintetében pedig eddig sem volt hiány.

51

Több trauma is van: Trianon, a holokauszt, a nem zsidó magyarságot ért szörnyűségek, a kitelepítések, 1956, sőt most már ide sorolható maga az úgynevezett rendszerváltozás is. Ebben a hetven évben legalább öt ilyen trauma máig nincs feldolgozva. Sőt, ennél is rosszabb: különböző berendezkedések, politikai rendszerek jöttek-mentek, és mindegyik ráterítette a maga finoman szólva nem adekvát értelmezését. Magyarul: hamisításainak szigetelő rétegeit terítette ezekre a traumákra. Azaz, ma mes�szebb van a feldolgozástól, mint az előző évtizedekben voltunk. A minden oldalról érkező hazugságok vaskos szigetelő rétege fedi el magát az eseményt is. Most már először ezt kellene feltörni, hogy eljussunk a kérdések valóságához. Ráadásul van egy hamis ideológia, amelyik azt mondja, hogy nem kéne már a múlton rágódni, át kellene lépni. Csakhogy ha megfigyeljük: hogyan is lép az ember, akkor könnyen rájövünk arra, hogy csak akkor tud az egyik lábával előre lépni, ha közben megtámaszkodik hátul a másikon. Ez szép metafora: a feldolgozott múlt szilárd talajára támaszkodó hátsó láb segítheti elő azt, hogy előre lépjünk.

DISPUTA Tisztaszoba

 Ön a rendszerváltozás óta két kormányban is volt államtitkár.

52

A magyar társadalom újabb kudarcaként értékelem azt a valamit, amit rendszerváltásként nevezünk meg, de igazából nincs is definiálva sem. Egyáltalán hogy mikor kezdődött, meg ki milyen szerepet játszott benne, meg mi is az igazi tartalma, erről szerintem ma azért nincsenek igazi viták, mert a feltételei sem alakultak ki annak, hogy egyáltalán értelmes diskurzus legyen. De hogy egyetértés nincs, az egészen biztos. Én azok közé tartozom, akik már azt is gyanúsnak találják, hogy ilyen bonyolultan kell említenünk, hogy a rendszerváltás rendszere. Tehát nincs is valóságos neve. Az is jellemző, hogy a közbeszélők ebben a folyamatban általában kerülgetik a kapitalizmus szó használatát, ők tudják, hogy miért. Mert tisztában vannak azzal, hogy a magyar társadalom számára 1988–89-ben sem volt különösen pozitív csengése a kapitalizmus kifejezésnek. De hogy azóta még kevésbé van, az egészen biztos. Ma már elég széleskörű egyetértés van abban, hogy kb. 75 százalék elveti ezt a rendszert. Másképpen fogalmazva: a többség nem hiszi el, hogy ez alkalmas keret a magyar társadalom hosszú távú problémáinak a megoldására. Nem tekinti szabadságnak, jólétnek meg aztán pláne nem. Nem hiszi el, hogy ez

szuverenitás, szabadság, felemelkedés stb., nincs konstruktív válasza erre, honnan is volna, hiszen soha se hívták meg társszerzőnek, csak ígérgettek neki.  Biztosan fel tudnánk azért sorolni számos elemet. Ma már lehet a hatalmon lévőket nyíltan bírálni, nem kell útlevél az utazásokhoz… Kapott az állampolgár néhány olyan „adományt”, amelyet ha meghosszabbított a jövőbe, joggal hihette el, hogy húsz éven belül az akkori átlagos osztrák színvonalon leszünk. A többség számára nemcsak hogy ez nem következett be, hanem a mostani csökkentések nyomán a reálbérek az 1978-assal lesznek azonosak. Kb. negyvenszeresükre nőttek ugyan a bérek: 3600-ról 140 000 forintra, de közben az árak is ugyanennyit mentek. És ez csak az átlag. Mert közben megjelent egy olyan réteg, amelynek hatalmas jövedelme van, s ők nyilván felfelé húzzák az átlagot. Ha levonjuk a felső 10 vagy inkább 5 százalékot, akkor ez az átlag inkább a 45 évvel ezelőttinek felel meg. Ezt a magyar társadalom pontosan érzi. Akkoriban egy százassal mentünk el hétvégi bevásárlásra, ez ma 10 000 forint.  Innen indultunk a kérdésnél, amikor a „bűnrészességre” próbáltam célozni. Az Antall-kormányban a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában voltam politikai államtitkár, az Orbán-kormányban pedig a Miniszterelnöki Hivatal általános politikai államtitkáraként dolgoztam. Persze én is tudom: bűnrészesség terhel a rendszerváltás kudarcáért engem is. Nincs mentség, de van magyarázat. Az Antallkormány idején úgy foglalható össze, hogy szánalmas volt a tudásunk és az informáltságunk. Ez igaz a világhatalmi összefüggésekre és igaz a magyar társadalom ismeretére is. Számos alapvető összefüggést nem ismertünk fel, döntéseinkről kiderült, hogy nem állják meg a helyüket. Minden közgazdász a Tolbuchin körútról nyíló Dimitrov téren lévő Marx Károly Közgazdasági Egyetemre járt, én is. 1969 és 73 között a tanáraim döntő többsége összekacsintva vagy legalábbis sugallva azt mondta: ami itt van, azzal nem kell már foglalkozni, ezt szocializmusnak hívják, de ez ki fog múlni.  Ön ennek ellenére nem bízott ebben. Azért, mert amit ők mondtak, ahhoz nem rendeltek időt. Arról persze én is meg vol-

 Nemzeti és szocialista. Nem valami jól csengő párosítás… Mondjuk ki: a nemzetnek és a szocializmusnak az összekapcsolását, amelyet keresztény-szociális beállításnak is nevezhetnénk, Hitler és cimborái ügyesen úgy elintézték, hogy ezer évre használhatatlan legyen a fogalom. Holott Európában minden komolyan gondolkodó ember tudja, valójában a kontinens kulturális válságára az egyetlen válasz a nemzetinek és a szociálisnak az összekapcsolása. A nemzeti helyére azonban a liberális került, s máris ott vagyunk a sugallatnál. Több mint harminc év távlatából én is azt mondom: nem harmadik utat kell keresni, mert az félrevezető. Abból a hamis síkból kellett volna kilépni, amelyben a szocializmus és kapitalizmus áll szemben egymással. Ezek ontológiai értelemben nem egymás inverzei voltak, mert mindkettő kapitalizmus volt. Csak az egyik egy politikai kapitalizmus, amelyben a politikai javakhoz való hozzáférés kapitalizmusáról van szó. A szocializmus pedig zárt oligarchikus monopolkapitalizmus volt ilyen téren. A többséget még durvábban zárta ki a javakhoz való hozzáférésből, mint az igazi kapitalizmus. Így aztán sikerült elérni, hogy az egymásra sorjázó közgazdászgenerációk mind kizárólag ezt a liberális verklit ismerik. 1989 óta a washingtoni konszenzus ezekkel a fogalmakkal él: liberalizált, deregulált, flexibilizált, privatizált. Ezek mind a nemzetállam radikális szétroncsolását célozták annak érdekében, hogy a globális kapitalizmusnak semmi ne állja útját a lokalitások terén. Azaz: minden akadály nélkül tudják kiszivattyúzni a lokalitások értékmezőiből az anyagi és szimbolikus javakat. Magyaror-

szág ma történelmének egyik legkifosztottabb állapotában van. Tehát az ő szemükkel nézve sikeres volt az elmúlt húsz év. A bennszüBogár László 1951-ben szülöttek munkaerejének az letett Miskolcon. A Marx ára, a reálbér 0.7 százaKároly Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi lékkal emelkedett évenszakát végezte el, első munte, a multinacionálisok kahelye a Diósgyőri Lenin profitja pedig 23 százaKohászati Művek, majd talékkal. Ez nem folytanársegéd a miskolci egyetetódhat további 20 évig, men. 1986-ban Budapestre költözik a család. Ma is ott mert az a következő évélnek. Előbb a Hazafias Néptizedre teljesen szétvefrontban dolgozik Pozsgay ri a magyar társadalmat. Imre közvetlen munkatársaA profitok 92 százaléka ként, később a Tervgazdasáa két tucat multinacigi Intézet osztályvezetője. 1990–94 között országgyűonálisnál koncentrálólési képviselő (MDF) és az dik. Eközben ma a világAntall-kormány politikai ban önpusztító játszma államtitkára. A következő folyik a lokalitások köciklusban marad képvisezött, hogy egymás alá lő, 1996-tól az MDNP színeiben. 1998–2002 között az ígérjenek. „Nálam még Orbán-kormány idején újra alacsonyabb a munkaerő politikai államtitkár a Miára, nálam még alacsoniszterelnöki Hivatalban, nyabb az adó!”. Mondják: ahol a Stratégiai Elemző az a jó, ha minél alacsoKözpont vezetője. 2002 óta egyetemeken és főiskolányabb adók, bérek vankon tanít, a Károli-egyetem nak, ha a szabályozádocense. Eddig 8 könyve si szintek: környezeti, és mintegy 150 publikációszociális, munkavédelja jelent meg, a legnagyobb mi is minimálisak, mert visszhangja a 2003-ban az Osiris Kiadó gondozásában a multinak mindez csak megjelent, Magyarország és költség. Ez az öngyilkosa globalizáció című könyvéság egyik formája. nek volt.  A multik nélkül mekkora lenne az ország GDP-je? Most hüledezünk azon, hogy 2 százalék alá ment a GDP növekedése. Miközben, ha az adat mögé néznénk, ami makro-átlag, akkor még megdöbbentőbb lenne a kép. E mögött a 2 százalékos átlag mögött a multik 15 százalékos növekedése húzódik meg. A magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások kb. 3–4 százalékos mínuszban vannak. Az államgazdaság pedig kb. 15 százalékkal esik vissza, és ott is 800 000 ember dolgozik. Az ő reálbérük legalább 8 százalékkal csökkent, hiszen nem volt béremelés. Azaz a magyar gazdaság a 91-es recessziót ismétli, a magyar gazdaság máris zsugorodóban van. A látszatnövekedés hordozója a multinacionális szektor.

DISPUTA Tisztaszoba

tam győződve, hogy ez ki fog múlni, mert a birodalmaknak általában ez a sorsuk. Ehhez nem kell nagy tudás. A jelenlegi globális birodalom is természetesen el fog múlni. A kunszt az, ha bizonyos valószínűséggel azt is megmondjuk, hogy mikor. Ettől ők annak idején óvakodtak. Aztán az is kiderült, hogy azért mondják ők ezt, mert (s ez ma rendkívül fontos!) azt sugallták, hogy annak a valaminek, ami szocializmusnak hívja magát, ontológiai értelemben egyetlen alternatívája lehet: a liberális, globális világkapitalizmus. Eleve azt sulykolták, hogy jaj annak, aki valami harmadik utat, meg mindenféle zavaros sajátos magyar nemzetit akar. Ennek a beállításnak nem is a szocializmus elleni küzdelem volt a célja. Hanem arra hívták fel a figyelmet, hogy a fő ellenség a nemzeti út.

 Látszatnövekedés? Ha 2 százalékról teszem azt 5-re megy a gazdasági növekedés, a jelenlegi döntés-

53

hozók Bokrostól Gyurcsányig egyértelműen újra és újra azt hangsúlyozzák, hogy az egészséges gazdasági növekedés exportvezérelt. Óvatosan hozzáteszik: ami nem a belső fogyasztásra épül. Azaz fordítsuk csak le ezt magunknak egyszer végre: az ország népének az a jó, ha nem ő fejlődik, hanem azok fejlődnek, akik használják az ő értékterét, s abból óriási profitra tesznek szert. Ez agyrém!  A humán tőke lepusztulásának lehetünk tanúi, ön gyakran szociális katasztrófát emleget. A humántőke számomra alapjaiban a népesedést és az egészséget jelenti: ez a talapzata. Ha a legalapvetőbb vagyonomat, a testi-lelki egészségemet sem vagyok képes újratermelni, akkor ebben az emberi közösségben nagyon nagy baj van. Nálunk látványosan gyorsul a népességfogyás.  Ezt a rendszerváltozás első éveiben a határon túli magyarság beáramlása mérsékelte valamelyest. Igen, csak mivel a népesedési viszonyok náluk még gyorsabban romlanak, ennek következtében erre túl sokáig aligha számíthatunk. És az sem támogatandó, hogy onnan teljesen kiürüljön a magyar lakosság.

DISPUTA Tisztaszoba

 Beszélgetésünket Fekete Gyula emlegetésével kezdtük. Ő ötven éve világosan mindent előre „megjósolt”. De fütyültek rá…

54

1951-től 55-ig az úgynevezett Ratkókorszakban igen magas volt a születésszám (1954-ben 255 ezer). Fekete Gyula ezután szólalt meg, amikor az ezt követő nyolc év alatt 115 ezerrel csökkent az éves születések száma. Tehát majdnem megfeleződött. Jellemzésül: ma összesen 90 ezer gyerek születik évente. Akkor 115 ezerrel csökkent, de cinikusan azt mondhatnám, hogy ez a veszély most már nem fenyeget minket. Amikor a mi gyerekeink születtek a hetvenes években, akkor megint egy nagy hullám következett, 1975-ben 185 ezer gyerek jött a világra. Tehát a csúcs alacsonyabb lett. De a visszaesés megismétlődött. Most jön az igazság pillanata. Hiszen a demográfiai csúcsban születik 90 ezer gyerek, a Ratkó-korszakosok unokái. Ha arányos lesz a csökkenés, akkor szerencsés esetben is 60–70 ezer gyerek születik évente, azaz legalább kétszer annyian halnak meg minden évben. Ugyanis a halálozást most már

egészen biztosan nem lehet 130 ezer alá vinni. Katasztrofálisak a továbbélési lehetőségek.  „Alternatívaként” pedig elöregedik a társadalom. Ha öregedik, akkor a halálozási mutatókat már csak azért sem lehet csökkenteni. Szinte elkerülhetetlennek látszik, hogy tíz éven belül kétszer annyian haljanak meg, mint amennyin születnek. Akármennyire is optimisták vagyunk és hiszünk valamilyen bevándorlás-politikában, betelepítésben, asszimilálásban, azt tudomásul kell venni, hogy ha egy társadalom ilyen mértékben megroppant, akkor lehet itt akármekkora asszimilációs kapacitás, maga ez a tény mégiscsak azt jelzi, hogy itt életképtelen társadalom van, és a történelem nem ismer vákuumot. Mit gondoljunk arról a közösségről, amelyik hatvan éve tétlenül szemléli a folyamatos süllyedést? És közben ez a társadalom nemcsak megválaszolni nem tudja ezt a súlyos kihívást, hanem még a kérdést sem meri tisztességesen megfogalmazni.  Visszatérek vesszőparipámhoz: mi történt ilyen vonatkozásban az Antall- és az Orbán-kormány, az ön államtitkárságai idején? Már 1990-ben is, de 1998-ban még inkább evidencia volt, hogy ennek a problémának nincs gyors, könnyű és olcsó megoldása. Nagyon nehéznek, nagyon költségesnek ígérkezett. Mind a két kormány nagyon komolyan vette a kérdést. Az Orbán-kormány idején létre is jött egy népesedési kormánybizottság, amelynek én titkára voltam. Az utánunk következő Medgyessy-kormány nemcsak hogy nem számolta fel az általunk létrehozott bizottságot, hanem még a személyek egy részét is a helyén hagyta. Érzékelhető volt a jóindulat és felelősség, amellyel megközelítették ezt a kérdést. Nem így az első Gyurcsány-kormány, amely 2004 és 2006 között gyakorlatilag be is darálta az egészet.  Tehát 2004-ig legalább kérdésfelvetések voltak. De a válasz nem született meg. Sem az Antall-kormány, sem az Orbán-kormány nem vállalta fel, hogy a magyar társadalom döntő többségét rábírja a kérdés megoldására. A népesség és az egészség problémáját nem lehet „feles módon” megoldani. Vagy 80 százalék mellé áll, vagy nincs stratégia.

 Megoldás-e számunkra a bevándorlás-politika? A határon túli magyarok érkezése sem zökkenőmentes, de összehasonlíthatatlanul csekélyebb konfliktushoz vezet, hiszen az ő esetükben az alkalmazkodási súrlódás csekélyebb. De ennek a forrásai elapadóban vannak egyfelől, másrészt a világ más részeiből, számunkra zömmel Ázsiából erősödik a nyomás. A súlyos problémát az okozza, amikor – mint az itt élő kínaiak esetében – már kulturálisan rendkívül távolról érkeznek populációk. Amelyeknél 5000 éve alapélmény a rendkívüli kohézió. Azaz a világ bármely pontján vannak, az egymással összetartó erőket ápolják. Noha a világ valamen�nyi kontinensén jelen vannak, mindenütt elsősorban a szülőhazával és a helyi kínai közösséggel ápolják a kulturális és egyéb kapcsolataikat. Tehát aligha számíthatunk bármiféle asszimilációra. Másfelől a magyarság kulturális talapzata inkább szétporladóban van. Kérdés, hogy mihez as�szimilálnánk őket. A magyar kultúra van szétesőben, s ami a helyére benyomul, az sokszor minősíthetetlen. Arra asszimiláljunk talán, hogy gyertek ide bátran, mert most már itt is McDonald’s van. Itt is már csak a globalitás van kulturálisan.  A cigányság beilleszkedésének kérdése. Amire ráadásul nincs is korrekt beszédmód. Mert kölcsönösen egymást vádolják a felek, s a „main stream” eleve kirekeszti mind-

azokat, akik egy olyan mondatot meg mernek fogalmazni, hogy a népesedésnek nemcsak mennyisége, hanem minősége is van. A klasszikus liberális elmélet szerint ez már maga rasszizmus, kirekesztés, kvázi fasizmus. Holott minden épelméjű ember tudja, hogy igenis van minősége. Nem teljesen mindegy, hogy a Magyarországon megszülető, egyébként is rendkívül kevés gyerek fele a roncstársadalomba, az alsó 15 százalékba születik. Ahol a férfiak várható élettartama 48 év. A 68 éves összátlag is megdöbbentően alacsony, de ez, hogy afrikai szinten van az alsó 15 százalékban a férfiak várható élettartama, ez minősíthetetlen. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek fele nem végzi el még formálisan sem az általános iskolát, azaz kvázi analfabéta. Gyakorlatilag a legalacsonyabb presztízsű munkákba sem képes még csak belépni sem, aminek következtében, ha életben akar maradni, akkor ez csak valamilyen illegális módszerrel, a kriminalizálódás valamilyen formájához kapcsolódva képzelhető el. Innentől kezdve miről is szól az egész történet? Ösztönözheti-e egy normális társadalom, hogy a gyerekek fele az alsó 10–15 százalékba szülessen? S ennek a fele lényegében 18 éves korára professzionális bűnözővé váljon. Nincs is más választása.  Ilyen módon fel sem merülnek ezek a kérdések. A legsúlyosabb, hogy a mai diskurzustér tökéletesen alkalmatlan ennek a megbeszélésére. Olyan mértékben van megterhelve mindenféle hamis gondolattöredékekkel, az értetlenségből eredő indulatokkal, hogy alkalmatlan még a kérdések megfogalmazására is. Hosszú távú stratégia készítése így reménytelen. A magyar társadalom képtelen magával szóba állni. Elemi szinteken nem lehet kérdéseket megtárgyalni. Történelmi mélyponton, lejtőn vagyunk, ahol meg kellene állni, vissza kellene fordulni. De a teendőket meg sem tudjuk beszélni…  Lát kiutat? Az egyetlen kiút az volna, hogy valami csoda folytán újra elkezdene szóba állni önmagával a magyar társadalom. Ez nem feltétlenül nagykoalíciót jelent. Nem az egyébként is kollaboráns politikai oligarchiának kellene egymás nyakába borulni. A népszavazás arra kétségtelenül jó lehet, hogy legalább az kiderüljön: vannak olyan kérdések, amelyekben akár a 80 százalék is egy irányba akar menni. A magyar társada-

DISPUTA Tisztaszoba

Nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy a magyar társadalom 80 százalékának a támogatásával kell találkozni, hanem a politikai erők 80 százalékának az egyértelmű vállalását is meg kellett volna nyerni. Húsz évre szinte alkotmányerejű döntéseket kellene beiktatni, melyek csak 4/5-ös többséggel változtathatók meg. Rengeteg kérdés tartozna ebbe a szabályozásba. A társadalom szimbolikus vagyonának átalakításába. Lássuk be, hogy a gyerekvállalás elsősorban lelki döntés. Önmagában véve, csak az anyagi életfeltételek javításától még semmi sem változik. Láthatjuk: a gyorsan kapitalizálódó országokban épp az ellenkezőjének vagyunk tanúi: a gyors anyagi jólétnövekedés sokkal inkább a gyermeklétszám csökkenését idézi elő. Kínában 35 év alatt egyharmadára csökkent a termékenységi mutató. Ez döbbenetes következményekkel jár majd, amikor az idősebb korosztályok nyugdíjba mennek.

55

lom legelemibb újratermelési kérdéseinek vannak olyan mozzanatai, ahol igen nagy többség alakítható ki. Ez ösztönözhetné valamilyen módon a politikai eliteket arra, hogy vegyék tudomásul: ezeket a kérdéseket legalább másként kellene kezelni.  A humán szféra kifosztásáról beszélve kicsit megálltunk a demográfiánál. Ha nyersen a lényeget akarjuk kimondani, s persze ez nehezíti a konszenzusteremtést, akkor tudomásul kell venni, hogy ma az egész világban zajlik egy olyan folyamat, amelynek keretében a globális tőke engedelmes fogyasztókká akarja átalakítani a közösségeket. Erre azért van szükség, mert minél gyorsabban dobja el a fogyasztási javakat a vásárló, annál többször fogyaszt. A közgazdaságtan a pénz forgási sebességének nevezi ezt. Így a profit is egyre növekszik, egy hisztérikusan pörgetett gazdasági növekedésből. Az értelmetlenül kidobott összegek, a gyógyításra fordított pénz is a bizniszt pörgeti. A legegyszerűbb, ha a legpusztítóbb erőket is ráengedik a társadalomra – a kábítószertől a prostitúcióig, a fegyvercsempészetig. A teljes anarchiából, a biztonsági költségek emelkedéséből is növekszik a GDP. Mert ha növekszik a megbetegedések száma, a magánegészségügy révén az is a GDP növekedését eredményezi. Vagy nő a bűnözés, és egyre többen védekeznek, páncélozott autót, biztonsági berendezéseket vásárolva. Holott a jólét csökkent. Nem teljesen mindegy, mire adtuk ki a pénzt. Az engedelmes fogyasztógéppé való átalakítás folyamata egyúttal a lezüllést eredményezi. Ki az engedelmes fogyasztó? Aki se lát, se hall, eszi ezt a pépet, amelyet a kereskedelmi televíziók öntenek rá, amelytől pedig emberi valóságában, de munkaerőként is egyre használhatatlanabbá válik.

DISPUTA Tisztaszoba

 Tudatos volna ez a tendencia?

56

Nem állítom, hogy feltétlenül! De hogy ezek a következmények, az nyilvánvaló. Az engedelmes fogyasztót úgy tudom legyártani, hogy megfosztom a tradicionális közösségi kötelékeitől, kötelességtudatától. Atomizálni kell, hogy semmit ne lásson, csak az újabban megszerezhető jószágot. Ezt bizonyítja az a per, amit a Coca-Cola ellen folytattak Amerikában, hogy vonuljon ki az iskolákból. A vita közben kiderült: a 9–13 éves korosztály rászokatása a cél. A csali miatt van szükség az iskolára, mert később már bonyolultabb a rászoktatás.

Mindennek a lényege az üzemgazdaságban szerezhető profit. Ne foglalkozz azzal, hogy közben tönkreteszed a természetet, az embert magát. Egy öko-szociokulturális sivatagot vizionálnak az olyan népszerűvé vált filmek, mint a Mátrix, a Mad Max és a többiek.  Tehetünk valamit? A cselekvési tér három szinten mutatkozik meg. Globális szinten, nemzeti szinten és az emberi kapcsolatokban mikroszinten. Az a kérdés, hogy az ember az itt és most Magyarországán ehhez a három szinthez hogyan kapcsolódhat. Nyilván közvetlenül a legalsóbb szinthez lehet. Ott folyamatos kármentésre kell berendezkedni. Akit csak el tudunk érni, óvjuk meg a pusztító hatásától. Nem kötelező mindenkinek ilyenné válni. Ápolni kell az elemi szintű közösségeket, meg kell próbálni ellenállni. Apró dolgokkal is lehet emberszabásúvá tenni a környezetünket. A globális térhez közvetlenül nem tudunk hozzáférni. Viszont a tudásunkat lehet gyarapítani. De ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy a világ is nagyot változik, ez az egész összeomlik, és akkor más paradigmát kell építeni. Illik felkészültnek lenni arra, hogy emberséges irányba mozduljunk. Nemzeti tekintetben pedig nem tudok mást mondani, hogy mint állampolgár, felelősen kell dönteni a kollaboráns struktúrák közül. Ezek között sem mindegy, melyiket választjuk! Arra kell voksolni, amelyiken azt látjuk, hogy kevésbé kollaborál. Amelyik kevesebbet hazudik. Merthogy a globalo-gazdiknak és a népnek nem szokás ugyanazt mondani. Inkább azt válasszuk, aki a globalo-gazdiknak hazudik a nép érdekében, mint fordítva. Gyurcsány, ugye, azt hazudta a magyar népnek, hogy nem privatizálja az egészségügyet, aztán parancsra mégis másként tett. A Fideszen belül ugyanezek az erők ezt 1997-ben beleíratták a programba, de Orbán Viktor kormányzása idején nem lett belőle semmi. Elég konkrét példa. Mind a kettőben valótlanságot állítottak, de morálisan van különbség a két megoldás között. Ebből a szempontból én azt üzenem, hogy döntsön mindenki felelősséggel és emberséggel. Tegye mérlegre ezeket a magatartásokat, s döntse el: ő és gyerekei jövője szempontjából melyik kollaboráns magatartás az, amelyik a jövőnk szempontjából elviselhetőbb.

Vízellátás a középkorban Pósán László

A kolostorok, egyházi létesítmények (például ispotályok) vízellátását azonban nemcsak ásott kutakkal, hanem sok esetben vízvezetékkel oldották meg. II. Peringernek, a regensburgi Szent Emmeram kolostor apátjának sírfeliratán († 1201) például ez olvasható: „qui fecit aquaeductum plumbeum” [aki az ólom vízvezetéket készítette]. Nem egyszerűen csak félbevágott s középen kivájt fatörzsekből készült vízvezetéket építtetett a kolostor vízszükségletének biztosítására, hanem ólomvezetéket, amely már a víznyomás lehetőségének kihasználását is lehetővé tette. A fuldai apátság apátkatalógusa a konvent első apátjáról, Sturmiusról (747–779) úgy tudósított, hogy ő vezette be a Fulda folyó vizét egy csatornán keresztül a kolostorba. A 12. század végén a thüringiai Goseck bencés kolostorban szintén volt vízvezeték. A lüttichi Szent Lambert-krónika feljegyzése szerint Hillinus latrinák alatt átfolyó csatornát ásatott, megteremtve ezzel az illemhelyek vízöblítését. A cluny-i apátság latrináit szintén természetes vízfolyás fölé építették. A Német Lovagrend poroszországi rendházaiban, váraiban az árnyékszékek egy folyóban álló toronyhoz vezető fedett hídon helyezkedtek el, ami természetes vízöblítést biztosított. A viszonylag kis létszámú szerzetesi közösségeknél sokkal nagyobb arányú feladat volt a középkori városok vízellátásának biztosítása, amelynek igazodnia kellett a növekvő lakosság és a gyarapodó gazdaság szükségleteihez. Az emberi fogyasztáson túl (ivás, tisztálkodás, főzés, mosás stb.) a különböző ipari tevékenységek (serfőzdék, tímárok, gyapjúmosók, kelmefestők, mészárosok stb.) jelentős mennyiségű vizet igényeltek. A víz egyúttal fontos energiaforrás is volt a vízikerekekkel működő malmok, kovácsműhelyben használt fújtatók, fűrésztelepek, kártolók stb. számára. Egy esetleges tűzvész megfékezéséhez ugyancsak sok vízre volt szükség. A városok többségében ásott kutakkal igyekeztek megoldani a vízellátást. Aenea Silvio Piccolomini 1434-ben például számos tiszta és bővizű kutat említett Basel váro­sában. 1438-ban egy utazó arról számolt be, hogy Lübeckben hideg és édesvizű kutak voltak. A középkori városokban háromféle kút létezett: voltak magánkutak, több szomszéd által közösen használt kutak és nyilvános vagy közkutak. Ezek megoszlása és száma nagymértékben függött az illető város hidrológiai adottságaitól. Köln esetében például a Rajna vize mellett a lakosság szükségleteinek ellátására elegendő volt a talajvíz mennyisé-

DISPUTA Műhely

A

vízellátás minden korban, így a középkorban is az emberi közösségek, települések egyik legfontosabb kérdése volt. Nem véletlen, hogy a falvak, városok, kolostorok, sőt várak többsége is többnyire természetes vízfolyások vagy tavak mellé települtek. Ez ugyan az egészséges vízellátás problémáját még nem feltétlenül oldotta meg, de az állatok itatásához vagy a tisztálkodáshoz, mosáshoz, főzéshez szükséges vízforrás mégis rendelkezésre állt. A középkorban már nem építettek az emberi fogyasztásra alkalmas víz biztosítására olyan impozáns vezetékrendszereket, mint az ókori Rómában, hiszen a legnépesebb középkori városok lakosságának száma is jóval alacsonyabb volt, mint az antikvitásban. A középkorban a vízellátást többféle módon próbálták megoldani. A leggyakoribb a talajvizet összegyűjtő ásott kút volt. A 6. században készült bencés regula 66. fejezetének előírása szerint például csak úgy volt szabad kolostort építeni, hogy falain belül víz is legyen. 1136-ban az erfurti Szent Péter-kolostor krónikája arról tudósított, hogy a szerzetesek egy nagy kő elmozdításával kútásásba fogtak. A fuldai kolostorban készült Markward-életrajz ugyancsak kútásásról számolt be. A szerzetesi közösségek életében a kútnak nagy jelentősége volt. A 12. században a fekete-erdei Szent Ulrich bencés kolostor kútja 2,6 méter átmérőjű volt, külső oldalát pedig a 12 apostol domborműve díszítette s egyúttal védelmezte is a vizet. Az apostolok képei azt fejezték ki, hogy azok, akik e kút vizéből ittak, megtisztulnak. A középkori művészetben gyakori volt az úgynevezett „életkutak” vagy az „örök fiatalság kútjának” ábrázolása is. Az egyik legismertebb ezek közül talán a van Eyck testvérek által az 1430-as években készített genti oltárképen látható. A kutak a szentek életrajzaiban is fontos szerepet játszottak. Szent Bonifác, Szent Goar és Szent Willibrord például – Mózes mintájára – megérintette a földet egy bottal, s ott forrás fakadt. A zarándokok által látogatott kegyhelyeken ugyancsak nagy szükség volt iváshoz, mosakodáshoz vízre. A Santiago de Compostella-i templom előtt például egy nagy kút állt négy bronzoroszlánnal. A zarándokhelyeken az ivóvíz azért volt különösen fontos, mert a zarándoklat többnyire aszkézissel kapcsolódott össze, ami gyakran azt a fogadalmat is tartalmazta, hogy a zarándokút befejezéséig nem isznak bort vagy sört, hanem csak vizet. A középkorban számos kút vizét csodatévő hatásúnak tartották.

57

DISPUTA Műhely 58

ge. Más városokban (mint Salzburg vagy Lübeck) vízkiemelő szerkezetekre is szükség volt. Kedvező adottságú városok esetében a házak pincéjében, kertjében, udvarában ástak egy-egy magánkutat, amelynek a talajvíz volt a forrása. Piccolomini Baselben annyi kutat említett, ahány ház volt a városban. Itt tehát a vízellátás minden háztartásban megvolt oldva. Egészségügyi szempontból azonban ez jelentős hátrán�nyal is járt: az egyes kutak túl közel voltak az árnyékszékekhez, latrinákhoz, így ezek szennyeződése a talajba szivárogva a talajvízzel könnyen a kutakba kerülhetett. A több szomszéd által közösen használt kutak esetében az ilyen „kútközösségek” együttesen állták a kút fenntartási, tisztántartási költségeit: a víz kiemeléséhez szükséges vödrök, kötelek felújítását, cseréjét, az évi egyszeri (szükség esetén többszöri) tisztítását. Az 1422. évi frankfurti városi szabályozás szerint a nagy javítások, felújítások költségét a háztartásokban élő személyek száma alapján kellett megállapítani, de az, aki a közös használatú kút mellett saját kúttal is rendelkezett, csak az egy főre eső költségek felét volt köteles fizetni. A „kútközösségeket” egy-egy, úgynevezett kútmester ellenőrizte, akiket a városi tanács nevezett ki. A német városok többségében ez a tisztség már a 14. században ismeretes volt. 1431-ben Münchenben a Diener Straße kútközösségéhez 33 ház tartozott. Ezek közül 18 saját kúttal is rendelkezett, így ezek tulajdonosai – a frankfurti szabályozáshoz hasonlóan – csak a költségek felét fizették. Ha a kútközösséghez olyan mesterséget űzők is tartoztak, akik a háztartási fogyasztáson túl is igényeltek vizet (pékek, kovácsok, fogadósok stb.), azok dupla árat fizettek. A nyilvános vagy közkutakat a városok vagy különböző társaságok működtették. Ezek szintén lehettek ásott, azaz talajvizet biztosító kutak, de a folyók mellett fekvő városokban gyakran vízkiemelő szerkezetekkel felszíni, azaz folyóvizet adó kutak is. Például Lübeckben 1294-ben a Hünxter-toronynál állítottak fel egy vízkiemelő kereket, amely elsősorban a serfőzdéknek biztosította a szükséges vizet. Hannoverben 1352-ben a vízkiemelő kereket a város bérbe adta egy vállalkozónak, aki meghatározott (mai fogalmaink szerint hatósági) áron volt köteles biztosítani a vízellátást. Brémában a városi tanács 1394-ben engedélyezte egy 50 tagú vízkiemelő társaság megalakulását, amely vagyonos polgárok és ipari üzemek vízellátásáról gondoskodott. Egy 1478-ból származó leírás szerint Ulmban 23 nyilvá-

nos kút volt. A közkutak tisztaságát városi rendeletek védték. Konstanzban például 1382-ben megtiltották, hogy a sírásók a szerszámaikat nyilvános kutaknál tisztítsák. A közkutaknál tilos volt ruhát mosni, edényeket, hordókat tisztítani, mosakodni vagy állatokat itatni. Nürnbergben már a 14. század elején komoly pénzbírsággal sújtották azt, aki közkútnál tisztálkodott. Azt, aki beszennyezett vagy megmérgezett egy kutat, halálbüntetéssel sújtották. Siena városában például 1265-ben egy ilyen bűnöst elevenen megnyúztak. A középkori zsidópogromok esetében is igen gyakori volt a kútmérgezés vádja. A kutaktól vödrökkel, kannákkal hordták a vizet a háztartásokba, így a közkutak a mindennapi életben fontos találkozóhelyeknek számítottak, a társasági élet megkerülhetetlen színhelyei, központjai voltak. De számos városban vízhordók szállították a házakhoz a napi vízmennyiséget. A kutakhoz számos helyi népszokás is fűződött, amelyeket azonban a városi hatóságok a vízminőség, a kutak tisztaságának megóvása érdekében igyekeztek visszaszorítani, betiltani. Erfurtban például 1331-ben megtiltották, hogy húsvétkor vagy pünkösdkor az ünneplők embereket dobjanak a kútba. A konstanzi magisztrátus 1455-ben rendelkezett arról, hogy ünnepek alkalmával tilos szórakozásképpen bárkit is kútba hajítani. Ezek a tiltások azonban jórészt hatástalanok maradtak, mert a kutakhoz fűződő hiedelmek és szokások a helyi társadalom hétköznapjainak szerves részét képezték. Egy 1480-ból származó feljegyzés szerint például Bernben az új házasoknak kútba kellett ugraniuk. A kutak mellett a középkori városokban is voltak épített vízvezetékek. Salzburg vízellátásában például nagy szerepet játszott az 1143 körül épített, 370 méter hosszú úgynevezett Alm-csatorna. Baselben 1265-ben készült el a városi vízvezeték. A középkori vízvezetékeket többnyire fából készítették, de előfordultak ólomcsöves megoldások is. Ezek egészségre ártalmas hatását ekkor még nem ismerték, erre csak a 20. század során derült fény, s ennek következtében a vezetékhálózatokban mindenhol lecserélték az ólomcsöveket. A középkori vízvezetékek vízgyűjtő ciszternákba, nyilvános kutakba vagy tárolásra és adagolásra szolgáló víztornyokba vezették a vizet. Ulm városában már 1340-ben volt egy víztorony, a 15. század végén pedig már 11 ilyen létesítménnyel rendelkezett. Jó esetben, mint például Ravensburgban, tiszta forrásvizet vezettek a városba, rosszabb esetben, kü-

hogy a fürdőházak és az ezeket üzemeltetők a városi élet jellemzőjének számítottak. Számos késő középkori metszet és kép tanúsága szerint a víz- és gőzfürdőkben – meztelenül – általában együtt fürödtek a férfiak és a nők, sőt az is gyakori volt, hogy az emberek már otthon levetkőztek, mielőtt a fürdőházba mentek. A fürdősök az utcán kiabálva hirdették, mikorra melegedett meg a fürdővíz, mikor lehetett a fürdőbe menni. A középkorban a meztelen test nem okozott feszélyezettségérzetet vagy gátlásosságot. Az emberek elfogulatlanabbul, gyermekibben viszonyultak a testhez. 1438-ban például egy Bruges-be látogató spanyol nemes a nemek együttes fürdőzéséről azt jegyezte fel, hogy itt az emberek ezt „ugyanolyan becsületes dolognak tartják, mint a templomba járást”. A 13. század végén Párizsban már 26 fürdőház volt. 1387-ben Frankfurtban 29 fürdőtulajdonost tartottak nyilván. A 15. században Ulm városában 11, Nürnbergben 12, Augsburgban 17, Bécsben 29, Badenben pedig 30 fürdőház működött. A középkori városlakók legkevesebb kéthetenként, többnyire azonban hetente látogatták a fürdőházakat, amelyek a tisztálkodás mellett számos egyéb szolgáltatást is kínáltak: haj- és szakállnyírást, eret vágtak és más orvosi ellátást nyújtottak, sőt gyakran még a bordélyház szerepét is betöltötték. (Ebből következően persze lehetséges, hogy a fürdőházak viszonylag gyakori látogatása a középkorban nem minden esetben a tisztálkodással állt összefüggésben.) Egy 13. századi leírás szerint például Erfurt város „fürdői nagyon kellemesek … hozzád lép egy csinos asszony, szűzi arccal – ez bizony tetszik majd neked –, s ügyesen elrendezi hajfürtjeidet. Ki ne csókolná meg, ha kedve van rá, s ha ő egyáltalán nem ellenzi? Fizetségnek nem kérnek többet egy dénárnál … A 15. század közepén Valenciennes-ben a burgund herceg, amikor egy angol követségre várakozott, lefoglalta magának és kíséretének a város fürdőházait, ahol mindent meg lehetett találni, ami Venus mesterségéhez tartozott: ki-ki tetszése szerint választhatott, és mindezt a herceg fizette. Már a középkorban szokássá vált gyógyulás céljából távolabbi fürdőket, gyógyvizeket felkeresni. Bourbon városát például sokan látogatták kitűnő gyógyvize miatt, s a helyi magisztrátus törekedett is arra, hogy fürdőit kellemessé, kényelmessé tegye, mert ezek sok gazdag idegent vonzottak. A gőz- és kádfürdő mellett a fedetlen, szabadtéri medencét is ismerték a középkorban. Poggio Bracciolini leírása szerint 1417-ben Badenben két nagy

DISPUTA Műhely

lönösen a sík vidékeken, a folyók vizét engedték a vezetékekbe. Utóbbi esetben a vízminőség az ásott kutakhoz hasonlóan komoly kívánnivalót hagyott maga után, még akkor is, ha a középkorban a természetes vizek még nem voltak kemikáliákkal vagy éppen nehézfémekkel, nagy­ipari hulladékokkal szennyezve. Éppúgy, ahogy a kutak, a felszíni vizeket vezető vezetékek is könnyen betegségek forrásaivá válhattak. Egy 1404-es francia uralkodói rendelkezés például arról panaszkodott, hogy a Szajna tele volt szennyel, hulladékkal, s így szinte isteni csodának számított, ha azok, akik innen vették az iváshoz vagy a főzéshez a vizet, nem kaptak valamilyen betegséget, esetleg halálos kórt. A köztudatban többnyire sarkított és sablonos kép él a középkori városok tisztaságáról, higiénés viszonyairól, minthogy az ablakokból a járókelőkre való tekintet nélkül az utcára zúdították a szemetet, mosogatóvizet, rosszabb esetben az éjjeli edények tartalmát, az utcán trágyalé folydogált stb. A források azonban ellentmondanak ennek a toposznak. A straßburgi városi rendtartás például már 1147-ben megtiltotta, hogy a házak elé trágyát vagy szemetet helyezzenek, ezeket csak a városban kijelölt négy gyűjtőhelyre volt szabad lerakni. A 13–14. században többnyire az volt a gyakorlat, hogy néhány utca lakosai együttesen felfogadtak egy kordést, és az szállította el a szemetet a lerakóhelyekre. Az állatvásárokat a legtöbb városban a falakon kívül tartották. Párizs utcáinak kőlapokkal történő burkolását már 1186-ban elrendelte Fülöp Ágost király. Prágában 1331-ben, Bernben 1399-ben, Nürnbergben 1368-ban kezdték el az utcák kövezését. A középkori emberek higiénéje sem volt annyira katasztrofális, mint amennyire leegyszerűsítve a köztudatban él. Természetesen nem mérhető a modern kor szintjéhez, de sokkal magasabb színvonalú volt, mint a reformáció és ellenreformáció idején, a kora újkor századaiban. Már az árulkodó, hogy a legtöbb szent életrajzban a tisztálkodástól való tartózkodás az aszkézis, önsanyargatás eszközének számított, mint például IV. Béla király lányának, Árpád-házi Margitnak az esetében. Domina Elisabeth, Adrián ispán lánya például azt vallotta, hogy amióta Margitot ismerte, sohasem fürdött, sem egészségesen, sem betegen. Más vallomások szerint viszont „minden testi élvezetet kerülve ritkán fürdött”. A középkori városok jellegzetes intézményei voltak a fürdőházak. Németországban a Bader („fürdős”) családnév középkori gyakorisága például azt mutatta,

59

DISPUTA Műhely

szabad medence állt a köznép rendelkezésére, s itt egy fal választotta el a férfiakat a nőktől, de a két medencére így is igen jól rá lehetett látni. Leprásoknak, pestisbetegeknek tilos volt a fürdőt használniuk. A fürdés és a test tisztasága tekintetében viszont a kora újkorban Európa jelentős visszafejlődésen ment át: a járványok, a rettegett szifilisz, valamint a protestáns és katolikus vallási nekibuzdulás okozta szigorúbb erkölcsök miatt megritkultak a fürdők. A 16. századtól a fürdés egyre inkább a gyógyítás eszköze lett, nem pedig a tisztálkodás szokása. XIV. Lajos, a Napkirály udvarában például csak egészen kivételesen fürödtek, nevezetesen betegség esetén. Víz helyett parfümöt használtak. A kora újkori emberek „piszkosabbak”, koszosabbak voltak, mint azok, akik a korábbi évszázadokban éltek. A szifilisz elkerülésére például az itáliai orvos, Guillaume Bunel már 1513-ban azt javasolta, hogy „… kerüljétek el a fürdőt”. A legnagyobb nehézséget a hegytetőkre, magaslatokra épített várak, erődök megfelelő vízellátása jelentette, ami ostrom esetén is képes volt biztosítani a szükséges ivóvizet. A várakban többnyire ciszternákba gyűjtötték és tárolták a vizet, de

60

elhúzódó ostrom esetén a ciszternák vizének minősége jelentősen leromlott. A hegytetőkre lehetetlenség volt vízvezetéket építeni, ezért a víztározó ciszternákon kívül a kútásás lehetősége maradt, de az esetek többségében erre nem került sor. A hegyi várakban évtizedekig elhúzódó, igen kemény munka árán tudtak csak kutat fúrni a középkorban, de még a kora újkorban is. A szászországi Königstein várában például a 16. század második felében, 40 évnyi munka során 152 méter mély kutat készítettek. Irodalom Georges VIGARELLO: Wasser und Seife, Rider und Parfüm. Geschichte der Körperhygiene seit dem Mittelalter. Frankfurt a. M. – New York – Paris, 1988. Hartmut BOOCKMANN: Die Stadt im späten Mittelalter. München, 1987. KULCSÁR Zsuzsa: Így éltek a lovagkorban. Budapest, 1967. Lewis MUMFORD: A város a történelemben. Budapest, 1985. Wolfgang SCHMID: Brunnen und Gemeinschaften im Mittelalter. In: Historische Zeitschrift, Bd. 267. H. 3. (1998)

Festett világ Cs. Nagy Ibolya

Ady a Főiskolai Lapoknál kezdi publicisztikai pályafutását, a színikritikusit is, sőt, több verse is ott jelenik meg. Azután a Reggeli Újságnál folytatja a hírlapírást, 1898 decemberében pedig végleg sutba vágja jogi tankönyveit, s belép a kormánypárti, 1891-es indulású Debreczeni Hírlap szerkesztőségébe: hogy 1899 tavaszán, mintegy zökkenőmentesen, átmenjen a függetlenségi Debreczenhez. 1900 januárja viszont már a nagyváradi szabadelvű Szabadságnál találja: mert Debrecen nyomasztja. „Nem igen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öc�csét sem”, panaszolja, bár e városban jelenik meg első verseskönyve, Ábrányi Emil előszavával, 1899 júniusában. (Gyakorta közöl az idő tájt a kötetre előfizetőket toborzó ajánlásokat, felhívásokat. Persze, kérni már ekkor is úgy képes csak, ahogy majd a Nyugat szerzőjeként a tízforintnyi előlegeket: hatalmas öntudattal-önérzettel. Úgy várja a „nagyközönségtől” a kötetét támogató forintokat, hogy ugyanazon mondaton belül mintegy a megvetéséről is biztosítja őket: nem nekik szánja a verseskönyvet, hiszen nekik „az enyémnél jobb versek sem kellenek”, csupán az értő keveseknek. Sőt, tovább megy: minden olvasót biztosít arról, miszerint nem ígérheti, hogy „a könyvemre teendő esetleges kritika reám hatással fog lenni.” De a Versek, az édesanyjának ajánlott első kötet, a debreceni lapokban megjelenő költeményeinek gyűjteménye, mégiscsak napvilágot lát.) Általában sokat ír, sőt: rengeteget. Szenvedélyes újságíró, már ekkor is. Bármiről írt, a végsőkig élezte a témát, „a feszültség publicisztikáját teremtette meg”; „a téma valóságos fontosságát mindig túllépő indulattal, intenzitással”, vélik életútjának elemzői. Debreceni publicisztikájának nem elhanyagolható részét színikritikái adják: indulatos, intenzív hangfekvésű írások ezek is. Ady a színpadot is a becsületes, igazmondó játék terepének óhajtaná, és csömörös mondatokkal búcsúzik 1899 decemberében a várostól (meg színházától): „festett világ, hideg ország a színpad világa, elrabol minden illúziót”. Mindent azért mégsem, mert 1900 januárjában már a váradi színház bűvkörében forog, s szereti „bolond, meleg szívvel a kulisszák festett világát”. S minden kiábrándultsága ellenére bizonyára hiszi, amit – pár szösszenetet leszámítva – első, nagyobb lélegzetű színházi cikkében, a debreceni színészet megalakulásának 100. évfordulójára írottban vall: a színház „hatalmas ereje lesz a nemzeti

DISPUTA Toronyszoba

A

zilahi és nagykárolyi iskolaévek után Ady 1896 őszén érkezik Debrecenbe, hogy ott jogot tanuljon. Köztudomású, ehhez nincs igazán kedve: azért megkísérli. Nem sok sikerrel: 1897-ben átiratkozik a pesti jogi karra, s az év utolsó hónapjaiban már a temesvári ítélőtáblán, 1898 tavaszán egy zilahi ügyvédi irodában díjnokoskodik. Ősszel ismét megpróbálja az egyetemet: visszairatkozik a debreceni jogi karra. „Jeles diák voltam, eminens, sőt első eminens, de panaszok így is voltak reám, s mikor mint debreceni jogász beálltam egy újság redakciójába, szegény mártír-anyámon kívül mindenki elmondta az elvégeztetettet”, írja majd az önéletrajzában, némileg zaklatott diákkorára emlékezve. Merthogy Debrecenben nemcsak a jogi kar látogatásával kapcsolatban dúltak Adyban általános ellenérzések (s lehettek rá „panaszok”), de igen hamar megérlelődhetett benne az elhatározás: a gimnazista kori lapszerkesztői, tehát újságírói vágykésztetés, vagyis ezek gyakorlattá segítése jóval fontosabb életcél számára, mintsem hogy a szülői, anyai elvárásnak megfelelően a római jog paragrafusait biflázza. Ady (olvassuk a Debreceni Kollégium történetében) inkább „a helyi sajtó és az Angol Királynő vonzásában élt”, a jogi stúdiumok közül Öreg János Nietzsche-előadása érdekelte csak igazán. S Debrecen ekkortájt bőven kínált muníciót a nagyszabású tervhez, azaz: több lap adta a hasábjait, hogy az ifjú Ady (21–22 éves) bennük, rajtuk a körmeit próbálgassa. Ott volt az 1894-ben alapult Debreczeni Reggeli Újság, ott a régi, 1869-es indulású hetilap, a Debreczen, s létezik a Debreczeni Főiskolai Lapok, s a Debreczeni Hírlap is. (Zárójelben jegyezzük meg: míg a szabadságharc bukása után, 1850-ben az ország területén mindösszesen kilenc, magyar nyelven megjelenő hírlap volt, a kiegyezés után ezek oly mértékben megszaporodtak, hogy 1895-re már 806-ot jegyez a magyar hírlaptörténet. Nem meglepő tehát a debreceni lapdömping, melynek iménti példái korántsem a teljességet jelzik. Mert volt például Debreczeni Ellenőr is, melynek már tervezett megalakítása is szarkasztikus megjegyzésre készteti a szarkazmus fegyvereit mindig pompásan forgató Adyt: „Debrecenben éppen az a baj, hogy sok a lap(p), kevés a fóka).”

61

DISPUTA Toronyszoba 62

nyelvnek és szellemnek, oltára a szépnek, nemesnek”. Debreceni újságíróskodása bő egy évében félszáznál több színházi cikk alatt szerepelt a neve: a teljes neve, ha fontos ügyekről írt, vagy ha dühvel, indulattal s monogram, ha könnyebb elmefutamokra vállalkozott. A debreceni Csokonai Színházban ekkor külön, állandó páholyuk volt az újságíróknak, ahová bármikor be lehetett ülni, s bármikor, adott esetben előadás közben is, bátran kiosonni onnan. Ady mindkét lehetőséggel élhetett: számos cikke utal arra, hogy másodszorra, többedjére látja a darabot, s épp csak egykét szóval utal friss élményeire a másnapi (következő) lapszámban. E cikkekben, kritikákban, mint állatorvosi lovon a betegségek, pontosan tanulmányozható az ifjú Adynak nemcsak a színházról mint művészeti ágról vallott véleménye, de bírálataiban tetten érhető a világról, a társadalomról formálódó, vagy éppenséggel máris igen határozott eszmei-ideológiaitársadalompolitikai álláspontja is. Azt vallotta, kissé fellengzősen színikritikai ars poeticának titulálható, A kritika jogai című cikkében: „A sajtónak a közönség adja a kritika jogát; a közönség, melynek filléreiből a színész is él. Torkig vagyunk már a színész-önérzet kitöréseivel. (…) Álljon mindig őrt a sajtó igazságos kritikája, melyet befolyásolni nem lehet, de – és ezt jegyezze meg jól mindenki, akit illet – terrorizálni sem! A kritika olyan jog, mely védelmében hatalmas tábort egyesít, s melyet meg fogunk, meg kell védelmezni!” Vagyis Ady a kritikát kérlelhetetlenül igazságosnak, a kritikust befolyásolhatatlannak, a kritika jogát mindenekfölött való jognak vélelmezi. Persze, hogy a debreceni, huszonéves színikritikus mikor volt kérlelhetetlenül igazságos, és mikor homálylott el azért kissé a tisztánlátása egy-egy szép színészné vagy színésznő látványától, más kérdés, s ha meghomálylott is olykor, az amolyan kivételt erősítő szabály. Például Nagyváradra távozása előtt négy debreceni művésznőtől érezte szükségesnek a külön, nyilvános sajtóbúcsút, s a négyből egyet kiváltképp sajnálhatott, nem biztos, hogy csupán színház-esztétikai okokból: Sárossy Paulát. Róla szólva árad a lelkesedés Adyból: „,Dal zenghetett a bölcsőjénél is, dal hozza ragyogásba a szemét; az ő szíve csupa dal, az ő dala csupa szív. (…). Lágy dallam minden hangja, ritmikus minden mozdulata, pajkos zene a kacagása is.” No, és ott volt Perényi Margit, aki korábban az esztergomi bazilikában énekelte az Ave

Mariát, s akivel Révész Béla szerint (Ady útja az Ady-versig) föltétlenül mélyebb kapcsolata volt, mint a színész-kritikus munkakapcsolat. S hát Ady nem csupán a színpadon s nemcsak kritikáiban vette észre a szép leányt, konkrétan például azt az „édes barná”-t, aki egyszer egy másik páholyból vetette rá „szép szemét”; aki feledteti vele az „unalmas, rossz” előadást; s akinek a büszke „Kritikus” aláírással üzen Színház című versében a Debreceni Főiskolai Lapok 1898. december 20-ai számában – összekapcsolva a két rövidke versszakban lírát, színházat, szerelmet, kritikát, meg a kritikáiban, verseiben egyként föllelhető, már Ábrányi által is észrevett személyességet, őszinteséget, „erős közvetlenséget”, kitárulkozást. Alapvetően azonban kijelenthetjük: Ady nemigen fukarkodott a kíméletlen, egyenes beszéddel, bírálattal. Publicisztikai harcossága (és karcossága), a társadalmi kérdések iránti kivételes érzékenysége a színikritika műfajában is megnyilatkozik. Nem nevezhetjük kritikáit távolról sem szakmai értelemben példaértékűeknek, s aligha állnák ki minden esetben a szigorú műfaj-esztétikai vizsgálat próbáját. De a józan észét mindenképp. Mert mit ír például a Piros bugyelláris című, szerinte már „élvezhetetlen” népszínmű színrevitele kapcsán: a „»kifejlett műízlés« nélküli közönség tetszése, legyen bármily nagy számú is ez a réteg, nem cáfolja a kritikus lesújtó vélekedését. Ami számít, az az »intelligens« kevesek »állásfoglalása«”. Figyelmezzünk Erdélyi János fél évszázaddal azelőtti szavaira, mely szerint „egy színi mutatvány a hallgató közönség műveltségi osztályzata szerént egyben kedvező, másban kellemetlen sükert hozhat elő, s hirdesse bár a nagyobb rész érzett sükert kellemetlennek, a kérdés marad: nem kedvező-e az? Szellemi világban többség nem határoz”. Ady szerint sem, s határozott állásfoglalása okkal válthatta ki a Piros bugyellárison, avagy a Kikapós patikáriuson a tenyerüket vörösre tapsolók haragját. Akik aligha osztoztak Ady kemény ítéletében: „ne legyen a színpadra vitt paraszt egy daloló mesealak…… Igazságot, életet a népszínműbe, mert a színpad nem cirkusz-porond, s a századvég embere nem kardnyelésen bámuló atyafi”. (De, végül is, igen: s e tekintetben nemhogy az Ady-megélte századvég, a következő század s annak vége, még a huszonegyedik század eleje sem hozott robbanásszerű ízlésváltozást: csak a formák

néha rászánja magát a hosszasabb értelmezésre, pontos és fontos társadalmi problémákat érintenek; mint ahogy az is kiderül szösszenetből és rangosabb kritikából egyaránt, hogy Ady mindenkor az őszinte, a hiteles, az életszerű színpadi játék híve. Társadalmi-közéleti érzékenység jellemzi, amely a bemutatott művek társadalmiközéleti hatásfokának vizsgálatára ösztönzi – már ha érdeklődését megragadja a téma –, s elvárja, mert ideája, a sallangmentesen bensőséges, a rosszértelmű teatralitást mellőző színészi megjelenítést. Kritikusi követelményei között tehát legfőképpen a színházi üzenet időszerűsége, életszerűsége, egyben a látvány hitele a legfontosabb, s bosszantja, csípős szókimondásra sarkallja minden színpadi silányság. Például? Például azt írja épp 110 évvel ezelőtt: „Nincs az a hitvány fércelmény, melyet a mi közönségünk be ne vegyen” (ez erősen emlékeztet a vers, a költészet iránti közönnyel vádolt nagyközönséget a Versek támogatására buzdító Ady-mondatokra), s azt, hogy az „Ibsenek, Sudermannok, Hauptmannok” katedrájáról, az ő színpadjaikról „átható, harsogó hangon szól egy eljövő jobb kor isteni jóslata”. Ma azonban onnan nézve, ez a jobb kor, ez a jövő – mindennél áthatóbban, harsogóbban szólhat a nézői tudatrombolás hitvány fércelményeinek jóslata arról: ezt az egyre magasabbra kúszó silányságtűrő-küszöböt csak egyre rafináltabban silány eszközökkel lehet majd folyamatosan a magasban tartani. A józan és szarkasztikus Ady Csokonai szent naivitásával pislogott a jobb kor, a jövő felé, nem tudván, nem sejthetvén: ez a száztíz év, ez a rengeteg idő, a technikai bravúrok százada, sok szempontból kevésnek bizonyult az áhított, remélt ízlésjobbuláshoz. Máshoz is. A „katonaság évszázadok bűnéből még mindig olyan kaszt, melynek beléletétől »kuss civil«”! – írja Thury Zoltán Katonák című darabja kapcsán, s nagyra értékeli a műben, hogy leplezhetetlen társadalmi sebekre világít rá. Például arra: „a pénz átka az emberiségnek, s mégis feltétlen ura”: s vajon nem ezt nyögi a teljes huszadik, meg az elején lévő huszonegyedik század is? A katonaság, a fegyverek és a pénz mindenhatóságát? S másképp van-e ma, mint akkor: a „demokrata imádja a felséges népet általánosságban, de egyenkint „»pfúj, paraszt!«”? S mit mond Ady, évszázaddal ezelőtt, metsző gúnnyal, méltóságos Berczik Árpád

DISPUTA Toronyszoba

mérhetetlen gazdagodását. Ami történt: a silány, a talmi a színpadról, a „deszkákról” jobbára azért áthúzódott az elektronikus színpad ezer műfajú virtuális deszkáira: de most lett igazán színház az egész világ. A „süker” mineműségéről pedig legföljebb korszerűbb szófűzéssel, ám mást aligha tudnánk mondani e kései utókorban, mint Erdélyi János egykoron.) Ha most már megpróbáljuk összefoglalóan meghatározni az Ady-színikritikák, illetve konkrétan az első pályaszakaszból való, a debreceni teátrum műsorát bírálók lényegét, azt mondhatjuk: azokban minden benne van, ami jót és rosszat a fejlődő magyar színházi kritikákról elmondhattunk. Mert az Ady-kritikák hol bölcsködők, hol a színikritika-írás bölcsőjének nevezhető Játékszíni Tudósítások minimálesztétikáját meghazudtolóan szakmaiatlanok (az 1830-as években a Játékszíni Tudósítások kritikái is a „helyesen játszotta”, a „tökéletességig eljátszani szokta” s hasonló kifejezésekkel merültek alá a bírálat esztétikai mélységeibe), hol teoretizálók, hol a báli tudósítások felszínes, könnyed modorában intézik el a színházi játékot. Mert mit írt például Ady, s nem is akármilyen drámáról, hanem a Bánk bánról: „Az előadás különben, egypár szereplőnek érintett gyengeségét leszámítva, egészben véve sikerült. Komjáthy Bánk bánja nem közönséges alakítás. Van benne igazság, hűség és művészet. (…) Komjáthyné jó Gertrudis volt. (…) Ódry Ottó szerepében minden lehetőt megtett. (…) Petur bánt Fenyéri egyik legjobb szerepének tartjuk. (…). Sziklay (Tiborc), T. Halmy Margit (Melinda), Csatár (Simon bán) jók voltak. A többi szereplők is buzgólkodtak”. S ez nem irónia, hanem a legteljesebb esztétikai komolyság: csupán az adott pillanatban nem látta jelentősnek a Bánk bán-i mondanivalót. Az irónia így fest az Ez is kritika című szösszenet szerint : „Egy vidéki lap kritikusa írta: Liliomi úr valóságos művész. Ő sír és nevet. Ha sír, akkor könnye folyik, ha nevet, akkor derűs az arca. Meg a külsője is érdekes, de belső tartalma annál több. A közönség meg volt illetődve, estve ismét Liliomi játszik. E kimerítő kritikát Liliomi művészetére való tekintettel írjuk. Dórai kisasszony úgy énekelt, mint egy szirén.” Ady továbbá szid és dicsér, amitől Hevesi Sándor éppenséggel óvott minden kritikust, és soha nincsenek minden részletre kiterjedő játékelemzései, melyeket pedig a színikritikus Ambrus Zoltán annyira javallt. És mégis: esetenként pár soros bírálata is telitalálatnak tetszik, s elemzései, ha

63

DISPUTA Toronyszoba

úr darabját, a Himfy dalait elemezve: „Berczik darabját azért dicsérik sokan, mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid disztinkciót legyen szabad nekem itt tenni: az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti – általános emberi vonások nélkül. Az örök emberi hassa át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre, igazi sikerre”? S ismerős-e számunkra az évszázaddal ezelőtti állapot: „Csodálatos dolog, hogy még a tegnapi nemzeti ünnep sem tudott telt házat csinálni. Csak a diákhely s a karzat volt zsúfoltig telve, úgyhogy az üresen maradt páholyokba is diákokat kellett elhelyezni”: ismerős a nemzeti ünnep iránti közöny, de annyira nem ismerős a diákság lelkesültsége. Benne van-e a mi korunkban is, ami Adyt a magáéban annyira zavarta, s ami épp egy Géczy István-darab, A Sárdi-ház bemutatója okán fogalmazódott meg benne: „az erkölcsi tradíciók és a modern erkölcstelenség” küzdelme? S ez: „Mi már haladtunk sokat Bessenyei kora óta. Nem várjuk meg nagyjaink halálát. Példa volt rá szegény Reviczky Gyula. Mikor a tüdeje félig elrothadt, felfedezték benne a nagy költőt, még pénzt is adtak neki, hogy utolsó napjaiban gond nélkül ábrándozhasson azon nagy és szép

64

gondolat felett – hogy mégiscsak felséges dolog magyar írónak lenni”? S mennyit haladt a világ azóta, hogy Ady leírta: „A teljes erkölcsi elzüllés – eddig jutottunk el a »nagy század« végén. Hogy lehessen gyógyulást remélni, mikor megmételyezik a fiatal szíveket, s galád bos�szút forralnak az ellen, ki a katedrán szent lelkesedéssel iparkodik a szívekbe oltani a történelem nagy tanulságait, a hazafiság, erkölcs és igazság megváltó tanait”? Nagyváradról majd a Budapesti Naplóhoz kerül a színikritikus Ady (1904–1908), azután 1910-től a Nyugatban s a Világban jelenteti meg, csökkenő számban, utóbb csak elvétve, színházi cikkeit. A festett világ illúziótlansága azért lassan elkomorítja az ő bolond, meleg szívét is. A huszonéves debreceni jogászhallgató kemény, okos, lényeglátó, önérzetes kritikái azonban, Ady következetesen alkalmazott értékszempontjai, a színpadot látvány s szellemi-nyelvi tartalom szerves egységének tekintő igényei okán, nem mellékesen élvezetes, megkapóan mozgalmas, láttató, gyakorta ironikus írói stílusának köszönhetően a színikritika-írás új fajtájával ismertették meg a nagyérdeműt: s váltak egyúttal az Ady-publicisztika jelentős fejezetévé. S tanulságos megjegyzésekre, ítéletekre lelhet bennük a mából átránduló olvasó is.