1 W. S. 100
Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor Kossuth Kiadó, 2013. 400 oldal, kötve 3490 Ft
Kitett magáért a magyar irodalomtudomány és könyvkiadás Weöres Sándor születésének centenáriuma alkalmából. Ülésszakok sorát rendezték – s rendezik még a közeljövőben is –, a folyóiratok közül tematikus összeállítással rukkolt elő nem egy, szinte minden számottevő orgánumban jelent meg ünnepi méltatás, tanulmány, emlékezés, esszé. A költő életműsorozata az Elhagyott versek kötetével bővült (igaz, e nem épp kifogástalan összeállítás gondosabb gyűjtéssel még egyszer ennyi ún. elhagyott, tehát az oeuvre törzsanyagába fel nem vett verset közreadhatott volna), hamarosan napvilágot lát a Valse triste-et sokoldalúan vizsgáló elemzéskönyv, Harmath Artemisz pedig a fiatal kutatógeneráció tagjaként Újraolvasni Weörest alcímmel publikálta Szüntelen jóvátétel című gondolatsorait. A pálmát azonban Kenyeres Zoltán a Kossuth Kiadó által gondozott munkája viszi el. Irodalomtudósaink közül ő a legilletékesebb Weöresről átfogóan szólni. S nem egyszerűen azért, mert kisgyermek korában, ötévesen verset kapott ajándékba a költőtől. (Ez lett a Magyar etüdök ciklus 20 jelű darabja). „Nyisd ki Zoli a szemed, / jól nézd meg e levelet: / nem látsz benne egyebet, / három kövér verebet…” – olvassuk. A „…nem kell neked patika / Isten áldjon Zolika” befejezésű húszsoros dalocska évtizedek óta kíséri a ma Széchenyi-díjas tudósként, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara professor emeritusaként ismert irodalomtörténészt. Amikor idén tavasszal Szombathelyen Weöres Sándor szobránál tisztelgett A tizenkét legszebb magyar vers projekt Valse triste-konferenciájának szakembergárdája (az említett kötetet létrehozó közösség), mosolygós-tartalmas ünnepi beszédét Kenyeres joggal fejezhette be úgy, a bronzpadon ülő törékeny bronzalakhoz fordulva: „Szeretünk, Sándor!” Hiszen Weöres is szerette őt, a megbecsült irodalmár szülők gyermekét – s ki ne szeretné Weörest? Még azok is szeretettel emlékeznek rá, akik megtapasztalták kópés, fullánkos nyelvének kis csípéseit, nem mindennapi életritmusának különcségeit. Mint új Weöres-pályaképünk jelzi, a könyv „a szerző Tündérsíp (Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1983) című kötetének felhasználásával készült”. Ennek nagyrész örvendenünk kell, másrészt kissé bánjuk.
2 Örvendünk, hiszen a sokak szerint leszálló ágba került monográfia-műfaj becsületét a közelmúltban többek között Kenyeres Weöres-könyve mentette, újította meg (a korszerű monográfia lehetséges volta mellett érveltek Kabdebó Lóránt, Rónay László, Görömbei András, Dávidházi Péter, Ferencz Győző és mások különféle, módszertanilag és hangvételben egymástól igencsak eltérő életmű-áttekintései is). A Tündérsíp vibráló intellektualitású, érzékenyen elemző, remek és stílusos kalauz volt és maradt. Struktúrája a jelen keretek között – az áttekinthetőbb, egyszerűbb tartalomjegyzéknek, a kibővített bibliográfiába futó még egzaktabb jegyzetelésnek is köszönhetően – letisztultabbá vált. Teljességgel érthető, hogy Kenyeres (többször kitér erre – ha kell, önkritikával) megőrizte mindazon vívmányokat, amelyeket nagyszabású dolgozata már 1983ban felmutatott. Bánkódunk viszont, hogy az új Pillantás a Pscychére fejezet minden kvalitása ellenére e versregény csupán függelékszerűen illeszkedik az életműhöz. Kenyeres joggal nyomatékosítja ismételten (miközben árnyalódó Psyché-képéről is biztosítja az érdeklődőt): „…bármilyen mestermutatvány is megteremteni utólag egy másfél évszázaddal korábban »létezhetett-volna« élet- és stílusvilágot [Lónyay Erzsébet Mária Psychéét, azaz a kitalált költőnő címszereplőét – T. T.], mégsem ez a pálya esztétikai értékcsúcsa, hanem a Tűzkút és a Merülő Saturnus”. Nem lenne-e mégis szerencsésebb a három címet egymás mellett látni – ezzel jelezve, hogy a modern magyar líra (sőt nem is csak a lírai műnem) alakulástörténetében milyen nagy szerepe van ennek az 1972es kötetfantáziának? Részben az És azután… fejezet nagyvonalú áttekintése is meggátolja az újabb Weöresszakirodalommal folytatható érdemi eszmecserét, amelyre a pásztázó anyagkövetés kevéssé nyújt lehetőséget. Esetleg nem is nyújt. Margócsy István például 2010-ben tette szóvá: szerinte a Negyedik szimfónia kiemelt figyelmet érdemelne, ám Kenyeres Tündérsípjában sem kapta meg. Természetesen az új Weöres Sándor-monográfia írója nem reflektálhat minden frissebb észrevételre, de ezt talán kár volt figyelmen kívül hagynia. Weöres dramaturgiájáról is jobb a véleményünk, mint a szerzőnek: az újabb magyar dráma történetében (színházi inspirációi révén is) előkelőbb hely illetné meg az Octopus és más színművek íróját. Melyek
–
túllépve immár a vitapontokon
–
Kenyeres Zoltán
munkájának
legjelentékenyebb erényei? Elsősorban a bölcseleti – etikai – esztétikai beágyazás hármasságának egyensúlya. A vizsgálódás mindig a Weöres-vers felől indul és feléje tart, nagyvonalú elemzői apparátust mozgósítva, ám ezek az útszakaszok elegendőek arra, hogy Kenyeres kivételes filozófiai, eszmetörténeti, líraelméleti ismereteiről és az irodalmi alkotással összefüggésbe hozható erkölcsi nézeteiről is tudósítsa az olvasót. Nem hiába viselte két korábbi kötete az Irodalom, történet, írás (1995), illetve az Etika és esztétizmus (2001) címet. (Előbbiben probléma-és hipotézis-
3 tanulmányok, olvasónaplók kaptak helyet, utóbbiban fő vizsgálódási területeinek egyikéről, a Nyugat folyóirat koráról szólt.) A felvillantott orientáló összefüggésekkel a „gondolkodó irodalom” elkötelezettje szakmai ars poeticaként vallotta, hogy az irodalom nem önmagába határolt művészeti mező, hanem – elsősorban nyelvi megformáltságával tanúsított szuverenitása mellett – a szellemi és morális lét más területeivel is érintkezik. Szakember és laikus is nagy haszonnal, egyben gyönyörködve követheti Kenyeres világos okfejtésű kerülőit (a Nyugat harmadik nemzedékének berkeiben tett, a mesterekre kiváltképp ügyelő kalandozást, a hosszúének-kérdéskör mérlegeléseit, a Szonettek fejezet általánosabb magyar „szonettológiáját” stb.). Nem egy olyan helye idézhető a könyvnek, ahol a komplex közelítésmód összegző érvényű megállapításokat terem. Így A derű megteremtett harmóniája fejezetben, a finom pszichológiai tapadású Az animus-anima motívum alfejezetben: „Weöres romantikus-esztéta szemlélete értékszerkezeti szempontból éppen a vertikalizmusban nyilatkozik meg, abban jut kifejezésre, hogy a magasság értékeit kutatja és terjeszti. Költészetének lombikjában mesterségesen megteremti az alapvetőség közeledését a magasság hierarchiájához: ez a valóság romantikus átpoétizálásának értékszerkezeti tartalma. Ennek előfeltétele, hogy eloldja a költészetet a hétköznapi valóság szintjétől, és átemeli egy másik közegbe”. Weöres szóművészetéről – például a szürrealista automatikus írásról, a térszerkezeti versekről és nyelvrácsokról, a ritmikai ellenpontozásról és a játékvers kategóriájáról – ugyancsak originális megállapításokat találhatunk a sokféle vértezettsége között az ezúttal különösen gyümölcsöző zenei jártasságot is magáénak tudó Kenyeres jóvoltából. Egy még oly kitűnő monográfia megjelenésének öröme és a Weöres Sándor zsenijére történő aktív emlékezés ünnepi éve sem engedheti meg a túlzottan nagy szavak használatát. Ám amikor Kenyeres Zoltán az Octopust „shakespeare-i hosszúságú darab”-nak nevezi (elismerően, egyben némi éllel), s felötlik, hogy A kétfejű fenevad szintén shakespeare-i karakterű dráma, noha az abszurd felé táncoltatva, akkor az is eszünkbe jut – ne jelentsen ez többet az egyszerű, beszédes monogram-ténynél –: William Shakespeare-nek és Weöres Sándornak azonos a névjele. W. S. Tarján Tamás
Kenyeres Zoltán életrajza 1939 január 17.: születés l957-1962: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar magyar-angol szak.
4 1962-1964: Kossuth Kiadó, szerkesztő 1964-1981: MTA Irodalomtudományi Intézet, tudományos munkatárs 1967-1971: az (intézetben szerkesztett) Kritika belső szerkesztőségi tagja 1972-1981: Az intézet értéktudományi csoportjának vezetője l974-1981: az intézet tudományos titkára 1975-1992: a Látóhatár szerkesztője 1978: József Attila-díj 1981: docensi kinevezés az ELTE BTK XX. Magyar irodalomtörténeti tanszékére 1986: az irodalomtudomány doktora 1988: egyetemi tanári kinevezés 1992-2005: az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének igazgatója 1994-2005: a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetője 1995: Komlós Aladár-díj 1999-: Széchenyi professzori ösztöndíj 1999-2003 a Nemzeti Kulturális Alap folyóirat kuratóriumának tagja 2008: Széchenyi-díj 2009:MTA Eötvös koszorú 2009- nyugdíjas professor emeritus Tagja a a Vigilia szerkesztőbizottságának, tagja a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségének. Könyvei: Gondolkodó irodalom (1974) Esszépanoráma I-III.(Válogatás, 1978) A lélek fényűzése (1981) Tündérsíp (Weöres Sándorról, 1983) Irodalom, történet, írás (1995) Ady Endre ( 1998) Etika és esztétizmus (2001) Korok, pályák, művek (2004) Megtörtént szövegek ( 2010) Pár percesek (2012) Weöres Sándor (2013)
5 Tarján Tamás rövid életrajza Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, dramaturg. 1949-ben született. Magyar szakos tanári, valamint muzeológusi (néprajzos) diplomát szerzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1973ban. Azóta a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet oktatója (docense). Negyvennél több könyvet publikált. Monografikus, kritikai és esszéköteteket, tankönyveket; s szerzőtársával, Reményi József Tamással hét kötet irodalmi paródiát. Szűkebb szakterülete a szatirikus műfajok története, a 20. századi líra- és drámatörténet, a sporttörténet. Szakmai díjai többek között: József Attila-, Pro Literatura-, Komlós Aladár-díj.
